VISSZAEMLÉKEZÉSEK AZ OTTHONIAKRA

Boldog Nógrád vármegyeiek!

A rozsdát kiheverték, a kolerából kigázoltak, megyei kölcsönnel betömték az éhség száját, király őfelségét szépen felköszöntötték a jubileumán, a krachba beleszoktak, amit a Mikulás hozott, a rendjeleket egész flegmával zsebre tették, - (denique valami jót mégis hozott a kolera: hiába írtam ellene cikket) - és most szinte látom, milyen kedélyesen filkóznak »Laci« felügyelete alatt a kaszinóban, és még az a félelem sem borzongatja őket, hogy mikor sötétében lefelé ballagnak lépcsőkön, a Deutsch szögletén ott lesi őket Szlávy, hogy valamelyiket elfoghassa financiernek.

No, de most már hála istennek, a pestieknek sem kell ettől félni. A válság véget ért. Szegény Szlávyn megesett a közmondás: »Aki másnak vermet ás, maga esik bele.«

De hát beszéljünk a nógrádiakról.

...Az ország dolga szépen megírva lejön nekik mindennap, a kaszinóbelieknek az öreg »Napló«-ban, a körbelieknek a »Hon«-ban. Azt aztán szépen keresztül is betűzi egy-egy urambátyám. Disznóság, hogy a gabona ára kezd leszállni. De még az sem tréfa ám, hogy Deák Ferenc beteg. Ah! egy kis náthája van, annyi az egész, - és most kapnak rajta azok a léhűtő újságírók, hogy rémítgessék vele a publikumot a saját pénzeért. Akasszák fel, ahol csak egy van!

Pénzügyminiszter nincs! Majd akad. Csak ki kell azt nevezni, mint a telekkönyvi iktatót. Akinek hivatalt ád az isten, észt is ad annak hozzá... ami pedig a pénzt illeti, az a legkönnyebb; fel kell állítani még vagy tizenöt bankóprést: nyomni kell szakadatlanul, éjjel-nappal, aki árgyélusa van! - s egy év múlva annyi pénzünk lesz, hogy még mi kölcsönözhetünk a burkusnak - hogy üssön bele abba is a »krach«!

Egyszóval nincs semmi baj. Nógrád pihen a közügyért.

A hír csak néha hoz felőle hírt: »Él Sisa, áll Gyarmat még!«

Sisa megnagyította a vármegye hírét, a hír pedig megnagyította Sisát.

Csodadolgokat regélnek felőle. Még »több rosszat« is rákennek szegényre, mint amennyi igaz. Például ráfogták, hogy inkognitó cikkeket ír az »Ipoly«-ba. No, én nem teszem fel felőle.

Hanem az mégis jó gondolat a kormánytól, hogy előfizetési felhívást bocsát ki a bőrére: Ötven arany! Aztán még panaszkodunk, hogy nincs pénz, mikor ennyit teszünk egy »blatt«-ra.

Ad vocem előfizetési felhívás! Szegény publikum, szinte képzelem: mennyire izzad most a vadabbnál vadabb elmeszülemények közötti válogatásban. Két forintért évnegyedenként meg lehet venni az egész világ tudományát, a honhaza üdvével együtt. A lángész ilyenkor terem, Luca naptól - Szilveszter estéjeig.

Ez a legkritikusabb idő. Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat!

A múlt hetekben én is azt az attentátumot követtem el a nemzeti vagyonosodás ellen, hogy a kiadómnak megengedtem megrendelési felhívásokat küldeni békességes jámbor állampolgárok nyakára, akik nekem sohasem vétettek semmit, és akik most arra lesznek kárhoztatandók, hogy két kötet históriát nemcsak végig olvassanak, hanem még tetejébe meg is vegyenek.

Tudtam ugyan, hogy a könyvet az ördög sem veszi (és magunk közt legyen mondva, nem is érdemes). Csakhogy én furfangos ember vagyok ám. Majd fogok én balekot, ha törik-szakad is.

Összehajtogattam négy darab előfizetési felhívást.

Az egyiket elküldtem Lonkaynak, és azt írtam a belső lapra tintával. »vallásos elbeszélések a katolikus nép számára.«

...No, már ez csak bizonyos prenumeráns!

A másikat Zsedényinek küldtem sub titolu: »protestáns elbeszélések.« Ez is numero zicher.

A harmadik felhívás egy b.-gyarmati szélsőbali vezérhez szólt, .........ffy úrhoz. No, ennek olyan vastagon írtam oda, hogy »baloldali elbeszélések«, mintha egyenesen az ő hazafiúi keblének gyönyörködtetésére volnának komponálva.

...Lehetetlen, hogy ez is elő ne fizessen.

A negyedik ív pedig adresszáltatott a híres Sramko fiskálishoz. Ott már azt a cselfogást kelle használnom: »elbeszélések, mikből meg lehet tanulni az olcsó borkészítést.«

De már erre a tudományra csak szüksége lesz Sramko fiskálisnak is! Ha megtanulja, ez lesz a - negyedik diplomája!

.......................................................................................................................................................

Negyednapra azután kapok három levelet. Az első Lonkay kézírása. Felszólít, hogy adjak azokból a könyvekből vagy ötven, a karácsonyi szent ünnepek alkalmából a nép között ingyen kiosztandó példányt. Egyébiránt dicsértessék a Jézus Krisztus!

...No, szépen vagyunk!

A másik levél ...........ffy úr írása. Két darab Kossuth-bankó vagyon mellékelve a hazafias, következőleg hangzó sorokhoz:

»Urramöcsém! Miután én ön szerint a 48-iki pártállást foglalom el, itt küldök beszélyeire 2 frt-ot, negyvennyolcadiki értékben. Humillimus servus!«

Ezer ördög! Ez cudarul visszatréfált. Jól van, no. Ha már semmi nagyhatalom nem fogadja el a Kossuth pénzét - hát elfogadom én. Még keresztapja lehet érte a szegény jó Turini Jézuska valamelyik gyermekeknek... Egyébre úgysem való már!

Dühösen bontottam fel a harmadik levelet, melynek borítékján Sramko bácsi nem hagyta magát, hanem válaszolt keményen:

»Mit? Maga megtanit engem novellákkal bort kiszitenyi. Hüm! Nekem aztat nem fexik érdekemben kiszitenyi csak fogyasztanyi. Csinálni pedig bort legolcsoban tugya a - Teller. Ő nagy hydropata.

Huj! Juj! Mikor in nala borozok, akor in nála vizgyógymódot hasznalom. Eztet a rebust találjon ki ha okozs ember es olyan könyveket irja nekünk, a miket mink meg nem vesszük... mert van nagy krach. Megdöglöt pinz!«





1874
MAGYAR NÉPLAP

VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK




1. sz., január 2.

HELYZETÜNK

Eddig mindenki észrevehette, hogy mostani politikai helyzetünk tarthatatlan. Olyanok vagyunk ez év [1873] végén, mint a rossz gazda, ki visszanézve kiadásaira és bevételeire, kétségbeesve látja: hogy nemcsak az erszénye üres, hanem a háztartása is olyan zilált, miszerint csak napról napra élhet meg egy ideig. Az országgyűlés, fájdalom, későn vette vagy akarta észrevenni e bajokat, miket az ínséges év még csak nevelt, s egy 21 tagból álló bizottságot választott, mely tanácskozni fog e bajok orvoslásán. Ezalatt a képviselőkből Ghichy Kálmán lépett ki, s midőn egyszerre fényes elégtételt nyújtott a 67-iki kiegyezésnek azáltal, hogy elfogadta azon elveket, amik ellen öt évig küzdött, egyúttal kijelentette, miszerint nincs megelégedve a mostani kormányrendszerrel, több reformot, célszerűbb intézkedéseket s takarékosabb államháztartást kíván. Minélfogva kilép ugyan a baloldalból, de a kormányt pártoló Deák-párthoz sem csatlakozik, hanem alkot egy önálló »középpártot«. Ez a múlt két hónap összes eseménye, mely még folyvást lázas izgalomban és kíváncsiságban tartja az embereket. Kétséges, sikerül-e Ghiczy terve, hogy ti. hozzája csatlakozván a balpárt mérsékeltebb s a Deák-párt szabadelvűbb emberei, egy nagy többséggel rendelkező középpárt vegye át a kormányt s határozzon az ország sorsa felett. Kétséges pedig azért, mert az emberek, bár óhajtanák is a jobbat, úgy vannak néha az eseményekkel, mint ahogy a mívelt társalgó előszabja az asztalfeletti regulákban, hogy az ember csak akkor nyúljon a leveséhez, mikor a szomszédja már enni kezd.

Csakhogy ha mindenki azt várja, míg a szomszédja kezdeményez valamit, akkor az lesz belőle az eredmény, miszerint senki sem kezd semmit, a leves elhűl s abban marad.

A MI BAJUNK

Kormányférfiaink, országos képviselőink, újságíróink közül utóbbi időben sokan találgatták, hogy tehát voltaképpen mi lehet a mi bajunk, mert az orvos se tud betegén addig segíteni, míg baját ki nem puhatolta. De hiába, hasztalanul tanakodtak, a szeg fejére egyik se tudott ütni, már aztán, hogy a szemük volt-e rossz, vagy a kalapácsuk ingott a nyelen, azt nem tudjuk; az azonban világos, hogy nem találták el, pedig oly közel feküdt hozzájuk bajaink kútforrása, hogy a félig vak is észrevehette volna.

Megválasztották tehát a 21-es (jóléti) bizottságot, melynek az lesz nagy feladata, hogy bajaink kútforrását kipuhatolja, s ha ez megtörtént, orvosolja.

Szép és valóban nagy feladat ez, s megoldásához nem hiányzik egyéb, mint a tisztánlátás.

A mi bajunk kútforrását ugyanis nem a rozsdában, nem a rossz termésben, nem is a pénzemberek hirtelen bekövetkezett bukásában kell keresnünk, hanem kissé mélyebben.

Országos pénzügyünk zilált helyzetének javítására is hiába emelnők föl a meglevő adókat, s hiába hoznánk be újakat, ha az adózókat nem képesítjük egyszersmind a fizetésre.

Íme, rájöttünk, hogy bajunk fő kútforrása nem egyéb, mint az, hogy az adófizetők nincsenek képesítve adójuk pontos befizetésére, mert kormányunk lehet, hogy minden egyebet megtett, de erről az egyről egészen megfeledkezett, valamint megfeledkezett képviselőházunk is, holott, ha ebben az irányban történik valami lendület, nem lettünk volna kénytelenek a drága kölcsönért országról országra házalni, mert az adók pontos befizetése megtöltötte volna állami pénztárainkat, s így nem kellene évről évre a romlást hozó országos hitelműveletekkel megbirkóznunk, hanem mennénk előre szépen, a haladás útján, s teremtenénk oly állapotokat, melyek az országot felvirágoztatják.

Hazánknak három fő jövedelmi forrása van: a búza, a bor és a dohány.

Ezek közül azonban az első ma már nem oly jelentékeny, mint régebben, mert Oroszország s Észak-Amerika hatalmas versenytársakká váltak a búzatermelésben, annyira, hogy nemcsak hanyatlott gabna-kivitelünk, de újabb időben a rossz termés, rozsda sat. miatt jelentékeny behozatalra szorulunk, tehát jövedelmi forrásaink eme ágára többé nem számíthatunk oly mérvben, mint azelőtt.

Hátra van még másik két jövedelmi forrásunk.

Ezekkel azonban nagyon ostobán bántunk el alkotmányos életünk hét évében: eltöröltük a dézsmát s behoztuk a dézsmaváltságot, s mit nyertünk vele? Kevesebbet, mint semmit, mert a szőlősgazda rosszabbul áll most, mint a dézsma korszakában, amennyiben akkor az igaz, dézsmát kellett adni borábúl, de csak akkor, ha termett, most pedig akár terem, akár nem, fizetnie kell a dézsmaváltságot, különben végrehajtás útján veszik meg rajta; ha azonban terem bora több, az igaz, mint akkor volt, midőn dézsmát adott, de mit csináljon vele, hogyan értékesítse, mikor nyakában ül a regálé, melyet törvényhozásunk elfeledett levenni válláról, pedig a dézsmaváltság törvénybe iktatásával egyszerre kellett volna a regálék megszüntetését is kimondani, mert amaz e nélkül csak írott malaszt, sőt rosszabb valamivel, mert fizetnünk is kell érte, akkor, midőn borunkat, ha sok termett, potom áron kell eladnunk az uraságnak vagy bérlőnek, mert külföldi vásárlókra nem számíthatunk; azok előtt hatalmas gát a kiviteli vám, s aki ezt őrzi, a finánc. Magunk pedig a regálé fönnállásánál fogva nem mérhetjük ki, s így egyetlen vevőnk: az uraság vagy a bérlő önkényileg szabja meg boraink árát.

Dohánytermelésünk boszorkánynyomása pedig az önkényuralomtól örökségképp ránk szállt monopólium, melyről képviselőházunk elvben kimondta ugyan, hogy káros, de törvényt azért annak megszüntetésére mégse hozott, mert akkor felbomlanék az egyensúly köztünk s Ausztria közt; pedig nem nagy megerőtetésbe kerülne honatyáinknak, hogy meggyőződést szerezzenek, miképp az egyensúly vagy a kormányzás egyöntetűsége miatt nagyon veszélyes dolog oly intézményeket fönntartanunk, melyek Ausztriában lehetnek ugyan jók és üdvösek, de nálunk károsak.

Pedig a dohánymonopólium éppen ily intézmény. Ausztriában hasznos, mert ott nem termelnek dohányt, tehát amellett, hogy az államnak jövedelmez, a közönségre nézve is jótétemény, mert gondoskodik dohányszükségletének beszerzéséről. Nálunk ellenben, hol a dohánytermelés egyik főága volt mindig mezei gazdálkodásunknak, káros a legnagyobb mérvben, s a monopólium behozatala csak oly kormánytól kerülhetett ki, mely tisztán az ország tönkrejuttatását tűzte ki célul maga elé; ezt pedig nem szeretnénk elmondani a mi kormányunkról, s mégis hétéves fönnállása óta nem gondolt komolyan annak megszüntetésére, s így akarva nem akarva a másik fél kedveért mezei gazdálkodásunk nyilvános megrontására működik, mert a monopólium fenntartása által megnehezíti, sőt majdnem lehetetlenné teszi a dohánytermelést, úgyannyira, hogy ebbeli saját szükségletünk nagy részét külföldről kell beszereznünk ahelyett, hogy mezei gazdálkodásunk eme nagy jelentékenységű tényezőjének előmozdítására törekednénk.

Jövedelemforrásaink tehát erőszakosan betömve lévén, hogyan kívánhassuk az adózótól adójának pontos befizetését, s hogyan várhassuk azt, hogy valamely rendkívüli eszközök alkalmazása, például 2-300 hivatalnok elbocsátása s földönfutóvá tétele által zilált pénzügyeink rendbe jőjenek?

Nem rendkívüli eszközök segélyére van nekünk szükségünk, hanem alapos, gyökeres orvoslatra, ezt pedig nem az ide-oda kapkodás által érhetjük el.

Ha tehát a 21-es bizottság csakugyan jóléti bizottság akar lenni, mutassa meg azzal, hogy elsősorban a regálék s a dohánymonopólium eltörlését hozza javaslatba, mert ha ez megtörténik, meg lesznek nyitva bedugult jövedelmi forrásaink, mezei gazdálkodásunk oly lendületet nyer, mely az azzal foglalkozókat nemcsak adójuk pontos befizetésére fogja képesíteni, hanem előmozdítandja hazai iparunkat s kereskedelmünket is.

Előre tehát a gyökeres orvoslás terén, s az áldás nem fog elmaradni.




2. sz., január 9.

BUDAPEST, JANUÁR 9

Aki most a hírlapokból akarna tudomást szerezni a hazai eseményekről, a pártok küzdelméről s keresne magának eszmekört, mely legjobban lenne összeilleszthető meggyőződésével, hát az találna a hírlapokban pártelfogultságból eredő ferde felfogást, gyanúsításokat, irigységet, dicsvágyat - de a helyzet őszinte áttekintését nem. Míg a vezérek a hírlapi csatározás finom hálózatával pók módjára még jobban igyekeznek beszőni a csomót, addig a nép fia bizonytalanságban várja sorsának eldőlését, s ember legyen, ha eltalálja, hogy melyik párthoz tartozik »ma«, s melyikhez viszi a »holnap«.

Pedig hát egyszerű az egész pártállás, csak őszintén kell elmondani.

A Deák-párt önérzetesen áll még mindig a régi 67-iki alapon: hét év története igazolta annak nagy horderejét: a Deák Ferenc által alkotott 67-iki egyezmény állami fennállásunk legerősebb oszlopa; csoda-e tehát, ha minden higgadt hazafi még erőteljesebben fogódzik bele, mint valaha.

A balpárt pedig se nem felejtett, se nem tanult semmit, még most is az ábrándoknak élvén »kancsal szemekkel, festett egekbe néz«; övé a »jövő« s a jelent csak arra nézi, hogy »kicsinyelje«.

E kettő között: ég és föld között függ, mint Mohamed koporsója a Ghiczy-párt: az égtől elvált, a föld nem akarja elfogadni.

Hogy ez a közviszonyokra kártékony helyzet hova fog kilyukadni, ez az, ami most foglalkoztatja az egyeseket úgy, mint az összes pártokat.

Pedig nem kellene nyomasztólag hatnia a közviszonyokra e helyzetnek egy percig sem, ha elfogultság nélkül bírálnák meg a pártok, hogy Ghiczy mit akar.

Ghiczy nem törekszik kormányra, neki a viszonyok megváltoztatása a fő célja; mert a mostani viszonyok között egyre megy, akár Szlávy, akár Tisza, akár ő tartja a kormányrudat.

A viszonyok megváltoztatása, azaz javítása a 67-iki, a Deák-párt által alkotott alapon - ez az ő programja röviden.

És ez követésre méltó program. Mert hogy a mostani állapotok nem jók, azt belátja pártkülönbség nélkül mindenki; rossz a közigazgatás, rossz karban áll pénzügyünk, vékony lábon áll hadseregünk, kereskedelmünk pang, s ez az örökös pártvajudás még azonfelül megköti a kormány kezeit, hogy célszerű hasznos törvények hozatala által gátját vesse anyagi és szellemi hanyatlásunknak. A legjobb, legüdvösebb intézkedéseket mintegy lopva kell keresztülcsempésznie, hogy a mindennek rossz oldalát kereső párt-taktika kicsinyes, néha önző célokból nyakát ne szegje a jóakaratnak.

Kétséget nem szenved tehát, hogy ezen segíteni kell.

Ezt akarja Ghiczy és lehetetlen, hogy ne akarja minden magyar!

Most már nézzük, miként gondolja ezt elérni. Tud-e módot kivezetni nemzetét a hinárból, melybe talán önhibájából is, de különösen a körülmények által nyomatva esett.

Ghiczy tud erre módot, egy csalhatatlan eszközt kulcsul ama lakathoz, mely egy szebb jövőt zár el előlünk. Ez az egyetlen eszköz az összetartás.

Ösmerjük el a 67-iki alapot és ne bolygassuk, hanem inkább ere támaszkodva, alkossunk egy nagy pártot, melynek menten minden érdektől, a haza java legyen »mindennapi kenyere« (de nem hogy eleméssze, hanem hogy dolgozzék érte).

Mesterséges, nehezen összetákolt, hivatalokkal összeédesgetett többséggel csak rendezett államokban lehet meglehetősen kormányozni: jól sehol. Nekünk egy nagy nemzeti többségre, egy középpártra van szükségünk, aminőt Ghiczy akar, melynek fedezete alatt nem lesz megkötve a kormány keze, hogy azt tegye, amit jónak és célszerűnek lát, nem lesz kénytelen szövetkezni, hogy saját fennállását biztosítsa nagy elvi áldozatok árán, mint eddig tette, önmagához nem méltó elemekkel, nem lesz kénytelen kímélni, mint eddig tette, senkit, hanem eltávolíthatván útjából mindazon anyagokat, amik akadályozzák haladásában - biztos kézzel nyitja meg nemzetünk előtt azon tért, melyen az igazi demokrácia a - munka osztogat jólétet egyeseknek, s egyesek jóléte hatalmat az államoknak.

Tehát teremteni egy nagy, a mostani tiszta Deák-pártnál kétszer nagyobb, vagy legalább az úgynevezett Deák-párthoz hasonló többséget: ez acél a legelsősorban. Azután következik a többi.

S dacára a nemes célnak, a férfias akaraterőnek, mellyel volt bátorsága szembeszállani a kezdeményezés és a feladat nehézségeivel, a Ghiczy-párt, mint említettem, még most is ott lebeg a nem mozduló két párt között, mint a Mohamed koporsója (Ő megmozdult a hegyhez, de a hegy nem akar hozzájőni): lebeg, dacára annak, hogy a jobboldal és Ghiczy között annyi különbség sincsen, amennyit újságba kiírni érdemes; lebeg, dacára annak, hogy a baloldal folyvást verdeste mellét, hogy ő így meg amúgy lelkesedik a reformokért, s kész áldozatra a közjólét érdekében, ha csakugyan áldozat tőle egyidőre zsebretenni a világverdeső körmönfont szóvirágokat, melyeket hellyel-hellyel megereszt a 67-iki kiegyezés ellen, - melynek szilárdságát leginkább a jelen szomorú csapásokkal teljes év indokolta, s legjobban megpecsételte maga Ghiczy Kálmán, midőn elfogadta anyagi és szellemi haladásunk kiindulópontjának.

Ezen merev pártállás okairól a jövő alkalommal.

ÁLLAMGAZDASÁG

Állam-kormányunk, mint nagybirtokos s az egész magyar korona területének tizenketted részét tevő földbirtokok tulajdonosa, rossz példával megyen előre a gazdálkodásban, mert mint egy közgazdasági szaklapban olvassuk, az összes állami földbirtokok tizenkét millió négyszázhatvanezer forint jövedelem mellett 9 747 000 forint kiadást okoztak s így a roppant földbirtokok után a tiszta jövedelem csak 2 713 000 forint. Ha így menne a gazdálkodás az egész ország területén, a mintegy 10 millió mezei gazdasággal foglalkozó honpolgárnak körülbelül 23 és fél millió forintból kellene szükségleteit fedezni s adóját fizetni, azaz fejenkint mintegy 3-4, szóval három-négy forintból évenkint.

S miben keressük indokát ennek a furcsa gazdálkodásnak? Ugyancsak az említett lap szerint a hivatalnokok sokaságában.

Ez a semmittevésben gyönyörüket találók s az élősdiek rendszere. Csekély kivétellel az összes államjavak bérbe advák, s az állam mégis egész seregét tartja a gazdasági hivatalnokoknak, akiknek minden dolguk abban áll, hogy a bérletekre felügyeljenek, s közbe-közbe a bérlőknél alkalmatlankodjanak. A bérlők természetesen iparkodnak jó lábon állni a hivatalnokokkal, minek szomorú következménye, hogy dacára a tetemes elengedéseknek, a haszonbér-hátralékok meghaladják a 8 millió forintot.

Ily gazdálkodás mellett, ha a rendszert nem változtatják, mindinkább bele leszünk sodorva a tátongó örvénybe, melyből aztán ki nem ránt semmiféle jóakarat, mert az örvény nem egyéb, mint az állambukás, s ami ezzel jár: az állam hitelének teljes tönkretétele.

Hasonlóan vagy még rosszabbul megy a gazdálkodás a bányákban, hol az 1872. évben a veszteség összege 848 000 forint. Az állami vasgyárak vesztesége pedig 786 111 ft., s ezek közül a diósgyőri vasgyár maga 1 millió 434 199 forintot nyel el az 1872. évben.

A pénzverésből se folyt be több jövedelem, mint 21 000 frt. A szénbányák vesztesége 96 562 ft. A sóbányákból pedig végül se nyereség, se veszteség.

Száraz, de mélyen elszomorító adatok ezek s méltán ajánlhatjuk a 21-es bizottság figyelmébe gyökeres orvoslás végett.

Az elmérgesült sebet, ha másképp nem gyógyul, ki szokták égetni.




3. sz., január 16.

A 21-ES BIZOTTSÁG

A nemzet tagadhatatlanul feszülten köti reményeit a 21 tagból álló, legnagyobb államférfiainkból alakult bizottsághoz, mely hivatva van megvizsgálni s rámutatni a sebre, mely anyagi úgy, mint szellemi életerőnket rohamosan süllyeszti egyre alább; rámutatni, hogy mi a baj, s mint lehet segíteni rajta.

Már eddig két ülést tartottak a mindkét ízben teljes számmal megjelent tagok; de az eredmény éppen semmi. A feladat sokkal óriásibbnak látszik., mintsem megoldásához hozzá mert volna egyszerre kezdeni valaki, hanem ősi szokás szerint kerülgetve a dolog velejét, mint a macska a forró kását, előbb még arról folyt a vita, hogy határoztassék meg a módozat, miként és mily alapon fogjon a bizottság a nagyfontosságú kérdés tárgyalásához. Természetesen az lett a határozat, hogy az országgyűlés kebeléből választott 21 tagú szűk bizottság válasszon megint a maga kebeléből még egy szűkebb, 5 tagból (Sennyey, gr. Lónyai-, Kerkápoly-, Csengery Antal- és Széll Kálmánból) álló bizottságot, mely összehasonlítván az állam jövedelmét annak elkerülhetetlen kiadásaival, mutassa ki egyszer már kézzel foghatólag tisztán, hogy mink van, azaz inkább: mink nincs.

Nem vagyunk ugyan barátai a sok hókuszpókusznak és a nagy fenekkanyarításnak, mert az idő drága és ki gyorsan segít, kétszeresen segít; mindamellett bizalommal nézünk a 21-es bizottság működése elé, mert már e két ülésben is volt alkalmunk tapasztalni, hogy a nagy horderejű célra ott összejött különböző párt-árnyalatok szegre akasztottak minden mellékes, önző pártérdeket, nemcsak tisztultabb politikai nézetekkel, hanem valódi meleg hazafisággal és lelkiismeretes komolysággal fogtak munkájukhoz, minek bizonyítására elég felhoznom, hogy még Sennyey és Zsedényi is a centralizációt tartják a baj egyik okának, és kiterjeszteni óhajtják minél szélesebbre az önkormányzatot, melyet az elmúlt hét év alatt ők igyekeztek leginkább megnyírbálni.

Egyébiránt addig is, míg a jóléti bizottság munkálkodásának eredménye előttünk feküdnék - ami nem egyhamar lesz -, szabad legyen elmondani tisztelt olvasóimnak nézetemet e tárgyban.

A mi bajunk nem a 67-iki kiegyezés, nem a közigazgatási rendszer, sem nem a centralizáció, hanem az, hogy nincs annyi jövedelmünk, mint kiadásunk.

Ez pedig olyan nagy baj, hogy akármit határoz is a 21-es bizottság, mégiscsak kétféleképpen lehet rajta segíteni. Vagy úgy, hogy megkevesbítjük kiadásainkat, vagy úgy, hogy megnöveljük jövedelmeinket.

Véleményem szerint tehát a 21-ek teendője az lenne, kimutatni: hol és mi módon takaríthatunk meg valamit: mert a másik eszköz a jövedelmek gyarapítása, amennyiben ez csak nagyobb adó behozatala által volna elérhető, szóba sem jöhet, miután az adó már most is olyan nagy, hogy fizetését a nép nem bírja.

Meg vagyok győződve azonban, hogy ezen is segít némileg a földadó szabályozásáról szóló, e napokban tárgyalás alá kerülő törvényjavaslat: bár ez sem mondható egészen tökéletesnek, mindamellett legalább igazságosan felosztja az adót, leveszi azok válláról a terhet, akik hibás eljárás, hamis bemondás sat. miatt másokért fizettek - és mintegy két millió hold, eddig az adó alól kimaradt földterület jövedelmével szaporítja az állam egyenes jövedelmét.




4. sz., január 23.

BUDAPEST, JANUÁR 23.

A közigazgatás javításáról lévén szó, mindenki belátta, hogy a megyék önkormányzatát szélesbíteni kell; még a legmegyeellenesebb emberek is megegyeztek ez egyben, de annál inkább tértek el a módozatokra nézve, miként lenne ez kivihető úgy, hogy ezáltal a felelős kormánnyal ne jöjjön surlódásba a megye.

És ettől lehet is félni. Ha a mai állapotjában hagyjuk a megyéket, akkor semmi hasznukat sem vesszük; mert hogy a kormány akaratának végrehajtó közegei legyenek a megyék, arra egy kissé lassú közegek, választott tisztviselőikkel és szabályozó közgyűléseikkel; hogy pedig önmaguk igazgassák, az éppen olyan lehetetlen, mintha a megkötött kezű embertől azt kívánnánk, hogy saját maga emelje a terhet.

Régi állapotjába sem állíthatjuk vissza a megyéket, mert azok olyan önálló hatáskörrel bírtak, hogy az egész országot nem lehetett tekintetni egyébnek, mint ötvenkét vármegye egyesülésének. Ilyen intézmény tehát valóságos botrány lenne az ország igazgatásáért is felelős kormánnyal szemben.

Szerény véleményem szerint itt is legcélravezetőbb lenne a középút.

Kiszélesíteni az önkormányzati jogot, hadd izgassa magát a megye függetlenül, de ne hozhasson statutumokat eljárási módjára vonatkozólag: eljárási módját határozza meg a miniszter, vagy az általa kinevezett közegek.

Legcélirányosabb lenne Csengery ebbeli nézeteit emelni érvényre, hogy a most egy ember (az alispán) kezében összpontosított hatalmat ki kell venni, s ehelyett átruházni egy felerészben választott, felerészben a kormány által kinevezett tagokból álló állandó kisebb testületre, melynek főnöke a főispán lenne.

Ezen intézmény nemcsak hogy gyökeresen átváltoztatná az egész megyei institúciót, hanem egyszersmind szerencsésen összeegyeztetné azt a felelős kormány elveivel.

És még azon felül messze kiható, s mindenesetre csak jó következményei lehetnének. Mert azonkívül, hogy a megyei jogszolgáltatás a nehézkes és érdekeltséget a közügyek iránt alig tanúsító, mindenféle elemekből összealakult megyei közgyűlésektől különválasztatnék - elérnénk egyúttal azt is, hogy a megye igazgatási hatalma szakértő, arra képzett emberek kezében lenne.

Annál is inkább figyelmet érdemel Csengery javaslata, mert ennek behozatala esetén nem kellene megválnunk azon jogtól, hogy a megyei tisztviselőket magunk válasszuk; ami fájdalmas lenne már azon kegyeletnél fogva is, mellyel a régi megye ezen sarkalatos intézménye iránt viseltetünk.




6. sz., február 6.

BUDAPEST, FEBRUÁR 6.

A jelen hét történetét a keleti vasút adósságainak rendezéséről szóló törvény képezte, mely előtt háttérbe szorult minden, még a 21-e bizottság tárgyalásai is. A sajtó és a nagyközönség, maga az országgyűlés feszült izgalommal várta a javaslat eldőlését, mert a jelenlegi kormány sorsa függött tőle, mely kormány, minthogy nincs megbízható támasza, minthogy egész politikai pártéletünk konfuziózus, minthogy az egész országgyűlés mint a megoldott kéve széthulló kalászai apró, jelentéktelen pártcsoportokra van szétoszolva - hogy nem tud, nem tudhat az igényekhez megfelelően kormányozni, az nagyon természetes. E nagy zűrzavarban járt híre, hogy új országgyűlés fog összehívatni, feloszlattatván e tehetetlenségében életerős parlamentté kifejlődni nem bíró, Bábel tornyát építő alsóház. Míg végre Magyarország tekintélyének megfelelőleg intéztetett el a törvényjavaslat, midőn elfogadtatott. Igaz, hogy különösen most, mikor legszegényebbek vagyunk, rosszul esik 17 millió ftig jótállni valakiért; de ha felvesszük azt, hogy ezen összeg csak előleg, mely a jövőben az ország javára bőven kamatozhat, s ha meggondoljuk, hogy ezen teher elvállalására kormányunknak - nem vitatom - lehet ügyetlen eljárása miatt, de erkölcsileg kötelezve vagyunk, s ha még hozzáadjuk azt, miszerint a fizetés megtagadása által - mint a szavát nem tartó hazug ember - az ország nemcsak belül, de határain kívül is minden hitelét eljátszotta volna, lehetetlen nem nyugodni bele, hogy ezen kérdés így és nem másképp lett elintézve.

Mindezekhez a javaslat megbukása esetén hozzájárult volna még azon zavar, mely a Szlávy-minisztérium lépésével érte volna az országot - mert gondolják meg azok az urak, kik a miniszterek bukását úgy veszik, mint valami látványos ingyen vígjátékot, hogy vannak pillanatok, mikor ez a játék nagyon veszélyes lehet, még ha másrészt előnyösnek látszik is. Szlávy után lehet, hogy Ghiczy következik, de lehet, hogy - Sennyey; mert zilált állapotban azé szokott lenni a hatalom, ki legjobban áll a résen.

Óhajtottuk volna ugyan - még egyszer visszatérve a vasútügyre -, ha elfogadtatik Ghiczy indítványa, a dolog tisztázása ügyében, mennyiben kötelez minket a társulat és mennyiben tartozunk azt kirántani a sárból, ki hibázott, mért hibázott és miben hibázott? Mert ha nem 17 milliót, hanem 17 frtot veszít is valaki kártyázás közben, legalább azt szereti róla tudni, hogy ki osztotta s milyen kártyán veszett el?

Az bizony nagyon vastag lenézés a közvélemény irányában, s hasonlít a falusi bíró számadásához: »jöttünk-mentünk: száz forint, ittunk-ettünk: száz forint, összesen: háromszáz forint.«




8. sz., február 20.

BUDAPEST, FEBRUÁR 20.

A miniszterválságról keringő hírek, melyek az olvasóközönséget napok óta foglalkoztatták, most kisebb mérvben terjesztetnek a hírlapok által. Úgy látszik, a dolog még nem érett meg egészen. A jobboldal, mely erkölcsileg majdnem tehetetlen, számszerint még mindig hatalmas, s így uralkodói előjogáról lemondani sem nem tud, sem nem akar. A kormányférfiak, kik az országgyűlési többségnek képviselői, legjobb akaratuk mellett sem hagyhatják oda a fényes, de kellemetlen miniszteri székeket mindaddig, míg a király bizalma mellettök szól. - Így tehát őfelsége Szt. Pétervárról való visszatéréseig ez ügy csendesen marad, hogy talán azután annál nagyobb hullámokat verjen. Másfelől a miniszterválság azért is bizonytalan, minthogy a jobboldal egyes töredékei tömörülni iparkodnak a nagy testtel, hogy közös erővel hassanak oda, miszerint a mostani miniszterek vagy megmaradjanak állásaikon, vagy a netán bekövetkező válság alkalmával ismét a jobboldalból kerüljön ki a kormány. Ha ez sikerül, akkor természetesen meghiúsulnak azok törekvései, kik a koalíció párthívei, kik ti. az összes pártárnyalatok vezérférfiaiból (Sennyey-, Lónyai-,- Széll Kálmán-, Ghyczy és Tiszából) álló erős többséggel rendelkező minisztérium által hiszik meggátolni az országgyűlés feloszlatásának szükségességét.

Pénzügyi állapotunk kiszámíthatatlan bajokba döntötte az államot, s okvetlenül gyökeres reformokra van szükségünk, de éppen azért a mostani országgyűlést feloszlatni nem lehet, minthogy csak az segíthet a bajon, ki annak okait ismeri. [......]




9. sz., február 26.

A HÉT TÖRTÉNETE

A leendő kormányról különféle hírek szárnyalnak a fővárosban. A koalíciót már kevesebben emlegetik. Tisza miniszterségét pedig éppen lehetetlenségnek tartják, hanem ahelyett újra a Lónyay miniszterelnöksége kezd előtérbe lépni. Állítólag tegnapelőtt mintegy 40-50 képviselő küldöttségileg kérdést is intézett hozzá, nem lesz-e hajlandó elfogadni a miniszterelnökséget, mire Lónyay igennel felelt volna. Ez lehet igaz is, nem is. Vannak, kik még tovább mennek és Bittót veszik a hír szárnyára. Honnan kapták ezt a valóban semmi alappal sem bíró újdonságot, isten a megmondhatója. Andrássy telegrafírozta Oroszországból? Kötve hisszük.

Annyi áll, hogy a király és Andrássy megérkezését epedve és türelmetlenül várják mindenütt azon hitben, hogy őfelsége és minisztere már kész tervet és egy jól kikombinált kabinet lajstromát hozzák zsebökben; míg ellenben a király és Andrássy talán azon reménnyel jönnek haza, hogy itt már a pártforrongások megérlelték nemcsak az új honboldogító irány embereit, hanem maga az irány is már tisztázva van, csak el kell indulni a kimutatott nyomon.

Attól lehet tartani, hogy újra csatlakozunk: mert mint látszik, a következő időszak sem lesz egyéb, mint személyváltozás a miniszteri padokon. Nem vagyunk barátjai a koalíciónak, de a jelen esetben mégis alighanem ez az egyedüli eszköz, mellyel nagy többséggel rendelkező s üdvös reformok, javítások felé halandó minisztériumot lehetne összehozni.

Nem vagyunk barátjai a koalíciónak, azért, mert nem hisszük, hogy nálunk, ahol államférfiaink nem tudnak diplomaták lenni s túltenni magukat némi, a magyar emberrel veleszületett önfejűségen még az apróbb dolgokban is, sokáig fennállhasson különböző pártok férfiaiból alakult kormány, belsejében kiütő surlódások nélkül, még úgy sem, ha a koalíciót az úgynevezett »vacsorapárt«[1] értelmében vesszük is, hogy ti. csak azon pártok férfiai léphetnek kormányra, kik a 67-iki kiegyezést elfogadták.

Miután a hét történetéről írunk, meg kell említenünk, hogy nemcsak nekünk van bajunk, hanem másutt is. Angliában megbukott a Gladstone-kormány s helyébe Disraeli lépett (konzervatív), Ausztriában is kormányváltozást emlegetnek, s Hohenwart hír szerint már ki is szemelte magának az új minisztereket, a porosz országgyűlésen pedig sok bajt okoznak a Franciaországtól elvett két tartomány (Elszász és Lotharingia) francia érzelmű képviselői, kik lépten-nyomon tiltakoznak Poroszországbai beolvasztásuk ellen, s ingerlik a higgadt, békés vérű burkus parlamentet ahol csak alkalom nyílik. (A 18-iki német birodalmi gyűlésen történt viharos jelenetet lásd a »Mulattató«-ban, mivel a Néplapból helyszűke miatt kiszorult.)

Legújabb hír, hogy őfelsége újra utazni fog, mihelyt az ügyeket itthon némileg rendbe hozza. Ezúttal az olasz királynak, Viktor Emánuelnek adja vissza látogatását Rómában: ami két okból nagyfontosságú esemény; először mert őfelsége úgy tűnik fel ezen útja által, mint az európai béke apostola, kinek az egész emberiség hálával tartozik, s mert úgy látszik, egyszerre kettévágja azon kétértelmű ingadozást, mellyel a birodalom az ultramontanizmus- és a nemzetközi új fordulatokkal szemben, a gyengék semmitmondó kézdörzsölgetésével ide-oda lavírozott.




10. sz., március 6.

BUDAPEST, MÁRCIUS 6.

A válság még mindig tart. Annyi bizonyos még eddig csak, hogy a miniszterek a ma Pestre érkező királynak beadják lemondásukat. De hogy kik fogják őket követni, azt még eddig nem tudja senki. A tömérdek párt és azok különféle irányzatai mellett emberi ésszel alig lehet valamit előre kombinálni. A vacsorapárt (mintegy negyven ember) legtevékenyebben dolgozik a koalíció ellen, és Gorove, Horváth Boldizsár, de legkiváltképp Lónyai mellett, mit már csak azért is kárhoztatni kell, mert most, mikor egy szilárd, minden érdeket kielégítő kormány létrehozatala által a haza megmentése forog szóban, egyes személyeket igyekezni ráerőszakolni a nemzetre, több önérdeket mint hazafiúságot tanúsít. Ez az első eset, hogy előleges korteskedés útján akarnak bizonyos személyeket a király bizalmába csempészni, ami a parlamentarizmusnak semmi esetre sem válik díszére.

A Deák-párt egy része, s mondhatjuk: jobb része, még mindig bízik a koalícióban, s némely orgánumai, mint a »Pesti Napló« és az »Ung. Corr.«, bizonyosnak tekintik azt, habár biz annak nem igen lehet jövőt jósolni, mert az ellenzéki padokon is sok helyről ellenszenveznek a koalícióval. A balközép vezére Tisza Kálmán sem hajlandó - állítólag - abba belépni, de legkevésbé hajlandó átengedni őt a párt.

Legfontosabb jelensége a hétnek a baloldal célba vett csatlakozása a 48-as párttal, kik Kossuth egyik újabb levele folytán megkezdték egymás között a tárgyalásokat s bizonyosnak hiszik a tömörülést, melyet egy tervbe vett, Pestre összehívandó országos népgyűlés még jobban meg fog szilárdítani.

Mi magunk is, kik nem tartozunk a baloldalhoz, ez egyszer tanulhatnánk a baloldaltól, s siethetnénk megragadni az alkalmat, felejteni némi csekélyebb véleménykülönbséget, személyes nagyravágyást, abbahagyni a politikai bravúrstikliket, önfejűséget, párt-legénykedést, és kezet nyújtani egymásnak, hogy az összefogott kezek egy erős láncot képezzenek a haza teste körül.

Mert bizony nem tréfára való helyzetben vagyunk. Itt a példa, tanulhatunk belőle. Még fel sem száradt jól az a tinta, mellyel a 75 milliós kölcsönt aláírtuk, már megint egy új, hír szerint 16 millió ftos kölcsönről kell a kormánynak gondoskodnia, hogy ferde irányban haladó államgépezetünk fenn ne akadjon: annál is inkább, mert eddigi pénzkészletünk csak júniusig képes fedezni az állam napi kiadásait.




11. sz., március 13.

A HÉT TÖRTÉNETE

Őfelsége Budára érkezvén, 8-án Szlávy miniszterelnök beadta az összes minisztérium lemondását, melyet a király legmagasabb elhatározásával vonakodott eddig elfogadni, míg népe kívánalmait az új minisztérium alkotásával szemben meg nem hallgatja. S az történt, ami még soha eddig, hogy őfelsége magához híván 9-ére Sennyeyt az ókonzervatívok, Ghyczit a középpárt vezérét, Bittót a képviselőház elnökét, másnapra pedig Kerkápoly, Majláth Deák-párti államférfiakat és Tisza Kálmánt, a baloldal vezérét, hogy mindezek elmondván saját és pártjuk véleményét, külön audencián őfelségét ismertessék az ország bajával s az orvossággal, mellyel kigyógyítni reménylik.

Az uralkodó, ki mindnyájunk helyett gondolkozik és érez az ország sorsáról: még ezzel sem elégedett meg, hanem a beteg Deák Ferencet is meglátogatta, hogy az ő mindig bölcs véleményét most is meghallgassa - mielőtt határozna.

Hogy miről beszéltek, nem tudni, mert a felség egyedül, tanúk nélkül beszélt a haza bölcsével, s mondják, midőn elbúcsúzott tőle s kilépett az ajtón, meghatottság festekezett arcán.

Budapesten lázas nyugtalansággal néznek elébe a válság kifejlődésének s mohó rohamossággal kapkodják a lapokat, melyek azonban semmi bizonyosról nem írhatnak, s így a »Magyar Néplap« sem. E percben, midőn e sorokat írjuk a koalíció majdnem bizonyosnak látszik, véleményünk szerint, s Tisza és Ghiczy minisztersége kérdésen felülinek. Sennyeit, mondják, szinte bevonni kívánják az új kabinetbe, mégpedig a pénzügyi tárcával. Miniszterelnöknek Szlávy maradna meg. Arról is van szó, hogy Tisza Kálmán csupán a belügyi tárcára kész vállalkozni s némelyek már azt is tudni vélik, hogy Ghyczy Kálmán vallás- és közoktatásügyi miniszter leend.

Mi biztos kútforrásból állítjuk, hogy ez mind csak tapogatózás s eddigelé a fentebb elmondottak is csak találgatás - de a legtöbb alappal bíró találgatás.

Egypár nap múlva meghozza rá a király elhatározása a feleletet: hogy jól találgattunk-e?

Addig is kívánjuk, hogy azok, kik közel állanak a trónhoz, tanácsosai a királynak s azon helyzetben vannak, hogy egy nemzet kívánatait tolmácsolják, jól gondolják meg, mi a kötelességök, midőn az egyikről beszélnek a másiknak, s jól gondolják meg, hogy ha pártfogultságból s önzésből megrövidítik az egyiket, vétkeznek a másik ellen is...




12. sz., március 20.

BUDAPEST, MÁRCIUS 20.

Az alább közlöttekből láthatja az olvasó az alkudozások menetét az ide-oda kapkodás szomorú eredménytelenségével. Tisza Kálmán olyan föltételeket szabott a miniszteri tárca elfogadásához, aminőket kellett szabnia, hogy pártja előtt meg ne semmisítse magát, s amiket a Deák-pártnak nem lehetett elfogadni anélkül, hogy önmagát meg ne semmisítse önmaga előtt. Tisza Kálmán mintegy felhatalmazást akart kapni megváltoztatására a jelenlegi alapnak, melytől véleményünk szerint nemzetünk élete függ. E tárgyról elmélkedve fontos Lónyay grófnak Andrássyhoz intézett levele, melyben a 67-iki alap érintetlenségét felbolygatni leginkább azon okból rosszalja, nehogy a birodalom Lajtán-túli része is felbonthatónak kezdje azt tartani.

Egyébiránt ezek sokszor megvitatott dolgok már, s nem akarjuk vitatni: Tisza Kálmánnak-e vagy nekünk és Lónyay grófnak van-e igazunk az alapra nézve; ezúttal csak azt akarjuk konstatálni, hogy Tisza és Szlávy is helyesen cselekedett pártja szempontjából, midőn egyik sem mehetett túl azon a vonalon, melyen a pártelvek tilalomfája képez véghatárt.

Meghiúsulván a tágabb koalíció, Szlávy most egy szűkebb, a 67-iki kiegyezési alapon álló pártok vezéreiből összeillesztendő kormányt igyekezett létrehozni: de Ghiczy Kálmán szinte vonakodott miniszterséget elfogadni Tisza nélkül, s legkivált azon okból, mert állásának szilárdsága semminemű eszközökkel nem volna garantírozva azon irányban, melyet a szabadelvű reformok mezején kitűzött s mely irányban Magyarország hanyatló egzisztenciáját kiemelni reményli.

A miniszterelnök ezúttal a legutolsó eszközhöz folyamodott és Sennyey bárót kínálta meg miniszterséggel. Az is tagadó választ adott s annyira nem kívánt alkudozni e tárgyban, hogy a szerdán őt meglátogató miniszterelnököt betegség ürügye alatt magához sem bocsátotta.

Most tehát újra ott vagyunk, ahol voltunk. A méltán elkeseredett miniszterelnök újra benyújtotta az összes minisztérium lemondását, s azt őfelsége most már el is fogadta. Őfelsége egyáltalában szép jelét adta alkotmányos érzelmének ezen zavaros kérdésben, mely ki tudja, miként fog végződni: nem vágott eléje fejedelmi szavával a dolgok menetének, hanem hagyta működni a közvéleményt, mely azonban nem érlelt meg semmit.




13. sz., március 27.

BUDAPEST, MÁRCIUS 27.

Amit már hinni sem mertünk, az történt meg, midőn Ghyczy Kálmán váratlanul elfogadta Bittó elnöklete alatt a pénzügyi tárcát. Nagy áldozat volt tőle, minőt kevés ember volna képes meghozni a nemzetnek. Ghyczy Kálmán elhagyta pártját, melynek vezére volt, belépett oly minisztériumba, melynek tagjai elv-ellenesei, és vállalt olyan tárcát, melynek vezetésében még eddig minden államférfi elkoptatta magát és népszerűségét, és elvállalta csupán azért, mert mint ő maga mondja: látta, hogy még olyan ember sem akadt a pénzügyre, aki azt olyan rosszul fogná vezetni, mint ő. Elfogadta, kivált midőn őfelsége egyenesen hazafiságára hivatkozott, de oly föltétellel, hogy amennyiben közte és nézetellenes minisztertársai között nézetkülönbség merülne fel némely más természetű ügyekben, előre kijelenté úgy az uralkodónak, mint a nemzetnek, hogy csupán a pénzügyi dolgokért, nem pedig az összes minisztérium tetteiért vállal felelősséget. Ebből világos, hogy Ghyczy azáltal, miszerint a kormányba lépett, elvei valósításáról nem mondott le, hanem belátván az idők ránk nehezedő súlyos balkezét, egy darabig szegre akasztotta a küzdelem szerepét, s vállát nekivetette a roskadozó államépületnek, hogy ő is támogassa; mert igaza van az új miniszterelnöknek, hogy előbb teremtsünk pénzt, s akkor beszélhetünk csak jó politikáról.

Hogy sikerül-e Ghyczynek is jó pénzügyet teremtetni, az kérdés, mely ütközhetik lehetetlenségekbe is, de mely szerencsésen keresztül is vihető, mert Ghyczy kitűnő kapacitás volt a pénzügyekben mindég, s rendületlen becsületessége, vasszorgalma, nemes iparkodása s ismert takarékossága mindenesetre olyan tulajdonok, melyek sok jót ígérnek; de ha nem sikerül is az óriási feladat, mely a nemzet harmadik újjáteremtése lenne, annyit bizonyosan elérünk, hogy Ghyczy legalább kitanulmányozza a hibákat, amik elkövettettek, felfedi, amint ígérte, őszinteséggel a nemzet előtt minden fillérnek hovafordítását, szóval az egész helyzetet, nem fog eltitkolni sem jót, sem rosszat, mint azt elődei tették: az pénzügyi politikája az igazság és őszinteség politikája lesz - melyet lehetetlen minden magyarnak nem üdvözölni tiszta szívvel s szerencsét nem kívánni Ghiczy Kálmán nemes törekvéseihez.

Még mi is, kik vezérünket vesztettük benne, csak örülhetünk az olyan veszteségnek, mely a hazának bőven kamatoz egyebütt.




14. sz., április 3.

RÖVID SZEMLE

A politikában a válság lezajlott vihara után beállott a szélcsend. A ház eloszlott a húsvéti ünnepekre, a miniszterek pedig hozzáfogtak az új munkához, s a kohóban zajtalanul tüzesítik most a törvényjavaslatokat, mikkel a regeneráció után a házat meglepni szándékoznak. Még a hírlapok is visszatértek az üres szalmacséplés unalmas medrébe, s legtöbbje még most is a válság emlékein kérődzik. Legfontosabb esemény a 48-as párt beleolvadása a Mocsáry-féle közjogi ellenzékbe, de mely szinte nem sokat lendít, legalább egyelőre, az eseményeken. Nemsokára azonban beállnak az eseménydúsabb napok, ti. midőn a költségvetés megállapítása tekintetéből összeül a delegáció. Óhajtandó volna, hogy ez alkalommal szigorúan megrostáljon a delegáció minden tételt, s hol csak lehet, takarítást eszközöljön, mert bizony szegény emberek vagyunk az idén.

A BÉKEBÍRÁKRÓL

A 21-es bizottság kebeléből kiküldött 9-es albizottság bevégezte munkálatát, mely mindenesetre nagy horderejű, s igen sok helyen gondos szakavatottsággal jelöli ki ama intézményeket, miket célszerűsíteni, miket eltörülni, másokat viszont olcsóbbakká alakítani vagy helyettök újakat behozni lehetne.

De legfontosabb, amelyről ezúttal akarunk szólani, a törvényszékek kevesbítése és a békebírói intézmény behozatalának javaslatba tétele. Legfontosabb, mert az igazságszolgáltatás azon kapocs, mely az államot összetartja, s mely az állampolgár lételét, vagyonát biztosítja. Tehát legelsősorban is erre kell, hogy figyelmünket fordítsuk. A békebírói intézmény, melyet a bizottság javasol, papíroson jól veszi ki magát, hanem az életben nem válik be; két okból.

Először mert ingyen nem is fogunk ügyes békebírákat kapni, annál kevésbé, mert néhol az országban egész környékeken alig van egy-két ember, aki akár gyakorlati, akár némi elméleti ügyességgel bírna, habár apróbb ügyeknek is olyatén elintézésében, minőt az igazság géniusza követel, s minő elintézésben az állam, ki igazságszolgáltatási jogát bizonyos pontig a békebíró kezeibe tette le, megnyugodhatnék.

Azon odavetett vélemény, miszerint a békebíró úgyis csak apró-cseprő (bagatelle) ügyekben intézkedhet, szerintem helytelen: mert a vagyoni állapot fokozataihoz képest az összeg nominális értéke változik. Azaz: a szegény embernek van legtöbb 20-30 ftos ügye, s ezeknek az képviseli vagyonuk jelentékeny részét, mely fölött a bizottság javaslata szerint az ahhoz nem értő békebíró fogna dönteni.

Másodszor semmi sikerre nem vezethető azért, mert népünk természetében megvan az a rossz oldal, hogy bele nem nyugszik kötelességébe, s ha 15 fórum volna, rendesen 15 fórumon apellálná meg ügyét. Ezt a makacs ragaszkodást igaz vagy képzelt jussához nem szabad kifeledni a számításból; s ha aztán tekintetbe vesszük azt is, hogy a békebíró, mint ilyen, csak úgy és akkor ítélhet, ha a felek kimondandó ítéletébe előre beleegyeznek, bátran következtetjük, hogy a békebíráskodás nem emelkedik nagyobb jelentőségre, mint az eddigi községi bíráskodás, és sem a pörök, s következésképp sem a királyi bírák célbavett apasztását nem eredményezné.

Sokkal életrevalóbb eszméje a bizottságnak az, hogy a közigazgatási járási tisztviselők ruháztassanak fel bizonyos ügyekre nézve, minők a tiszta követelések, a rendőri ügyek, de legkiváltképp a légiónyi becsületsértési pörökre nézve önálló hatáskörrel. Ez felényire apasztaná a bírák munkáját.

De ami véleményünk szerint a legkívánatosabb volna minden tekintetben, az: az ügymenet egyszerűsítése, illetve a mostani perrendtartás módosítása.




15. sz., április 10.

POLITIKAI SZEMLE

A politika mezeje megint üres. Ha az igazat meg kell vallani, egy hét óta semmi sem történt. Az ünnepeket mindenki, tehát még az államférfiak is arra használták, hogy pihenjenek, kivévén Ghiczyt, ki szorgalmasan dolgozik egy nagyobb munkálaton, mely az összeülendő országgyűlés előtt fel fogja tárni pénzügyi helyzetünket. Ziczy miniszter Fiumében, Trefort pedig az iskolák tanulmányozása céljából szinte a külföldön utazgat. De amennyiben a politikusok szája még sem lehet becsukva soha s valamiről okvetlenül kell beszélniök, annyiban képezi a közbeszélgetés tárgyát leginkább a király válasza és Andrássy Gyula körjegyzéke a pápához, mely őszentsége királyunkhoz intézett levelére és a püspökökhöz menesztett enciklikára küldetett feleletül.

A lapok, jóllehet sem az egyiknek, sem a másiknak tartalmát nem ösmerik, hinni szeretnék, hogy őfelsége levele határozott hangon van írva; mi népiesen azt jelenti, hogy a király odamondogatott a pápának. Mi az ellenkezőt gondoljuk s azt hisszük, hogy ez egyszer király őfelsége kicserélte magát Andrássyval s ő simítja el diplomatikus, finom és ildomos levelével, amit Andrássynak körjegyzékében szükséges volt kellő határozottsággal hangoztatnia, ha ugyan szükséges volt.

Mondják, hogy nemcsak őfelsége levele bír magánjelleggel, hanem Andrássy említett jegyzékének tartalma sem jön napvilágra s a »Veres könyv«-ben[2]

Egyáltalán okunk van föltenni egyrészt Andrássy szabadelvűségéről, másrészt tapintatosságáról, hogy ez ügyben is úgy járt el, hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon.

Nem vagyunk barátai sem az olyan politikának, mely a katolicizmust merő divatos mániából, népszerűség-hajhászatból olyan kendőnek nézi, amibe beletörülheti a maga szennyét, de viszont nem vagyunk olyan katolicizmusnak sem barátai, mely gátló falat képez a szabadelvűség útjában.

A külügyminiszternek nem az a kötelessége, amint sokan hiszik, hogy a szabadelvűséget ráerőszakolja az állampolgárokra; hanem csak hogy annak útját egyengesse az állampolgárok előtt; sem pedig nem lehet feladata bármely egyház ügyeibe nyúlni, hogy azokat eltiporja egy más ügy kedveért, hanem hogy azokat annyira kiegyeztesse, hogy megférjenek egymás mellett.

De erről elég ennyi, annál is inkább, mert ez úgyis az osztrák sógorék dolga, kiknek mindig kell valami bajuknak lenni: e tekintetben csak a spanyolok által múlatnak felül, kikről szomorú hírek érkeztek. Mivel már évek óta nem bírják önönmagukat fölfalni az irtó belharcokban, most megint neki készülnek harapni a sokszor eldobott savanyú körtének, a királyságnak. Serrano köztársasági elnök hír szerint alkudozásba lépett a bécsi és berlini udvarokkal, Alfonz infans (főherceg) Izabella elűzött királyné fiának trónra emelése iránt. Izabella fia most 17 éves s Bécsben jár oskolába.

Figyelemre méltó még a kontinensen Rochefort (híres francia hírlapíró) menekülése száműzetése helyéről, honnan egy angol lobogót viselő hajó szállítá el. Az angol kormány azonban tagadja, hogy a hajó angol lett volna, s erősen bizonygatja, miszerint francia volt s az angol zászlót jogtalanul viselte. A francia kormány pedig nem akarja elhinni s emiatt komoly jegyzéket is menesztett Angliába azon stílben, hogy az angol kormány szántszándékosan szöktette el Rochefort-t, kitől rossz lelkiismeretök úgy fél, mint az ördög a tömjénfüsttől. Különben el lehet várni, hogy ebből a szellemi verekedésből nem lesz igazi hajbakapás, annak dacára sem, hogy az angol válaszjegyzéket drukkolva várják Mac-Mahonék. Hanem azért a nagy baj mégis megvan. Rochefort veszélyes ellenség bármely világrészben van is, ha szabad lábon van, a francia köztársaság mai alacsonylelkű intézői számára.




16. sz., április 17.

A MEGYÉKRŐL

A húsvét utáni ülésszak kell hogy a munka és nem a meddő viták kezdete legyen. Tömérdek a dolgozni való. Irtózatos azon mulasztások száma és minősége, miket kormányférfiaink és az országgyűlés elkövettek. Egyik jól értesült helyi lap megbotránkozva írja le az ország pénzügyeinek helyzetét Kerkápoly alatt, amint az most kitűnt, miután Ghiczy pénzügyminiszter az azelőtti helyzetet is tanulmányozta, hogy az ezutáninak irányt adhasson. Sokszor úgy állt már az ország, hogy csak három napra fedezhette szükségeit. Ilyen helyzetben aztán Kerkápolyi kénytelen volt mindenféleképp okoskodni, hogy az ország életét napról napra tengesse, s ezen okoskodásban annyira bebonyolította az ügyeket, hogy ember legyen, aki kimászik a zavarból. Lehet, hogy Ghiczy az az ember. De nemcsak Kerkápolyi után maradt ilyen rendetlenség, hanem Tisza Lajos után is. A mostani miniszter, Zichy olyan aktákra akadt, mik még 1870-ben lettek elintézve vagy szentesítve a király által, és még a mai napig is ott ette őket a por; mit még lesöpörgetni sem értek rá, de nem dologkerülésből, mert a minisztérium tisztviselői, s ezt egyáltaljában el lehet az egész ország közigazgatási közegeiről mondani, eleget dolgoztak és dolgoznak, csakhogy fájdalom a rendszer olyan rossz, hogy munkájoknak nemcsak hogy látszatja nincs, hanem teljességgel inkább rossz, mint jó hatása van elannyira, hogy némely esetekben bízvást el lehet mondani azt a tréfás közmondást, amit Angliában alkalmaznak a szorosan magokat az alkotmányhoz tartó királyokra: az alkotmányos király nem tesz semmi rosszat, mert semmit sem tesz.

Tehát a rendszer az, mely közigazgatásunkat s ezzel együtt az egész államgépezetet megzsibbasztja, az államgépezet küllőibe fogódzik s gátolja forgásában. A rendőri igazgatás botrányos, az államutak iszonyú költekezések dacára is végképp rosszak, az adóbehajtás annyira lassú és bizonytalan, hogy az állam ezen kétségkívül főjövedelmére számítani biztosan nem lehet, a népnevelés az önálló tanfelügyelőségek alatt nevetséges lábon áll, s még maga a törvénykezés is egyike a legutolsóknak Európában. Csak néhány nap óta is a sajtóvétségekre a lehető legnagyobb hatáskörrel felruházott esküdtszéki intézmény olyan két bakot lőtt, minőre csak Franciaországból emlékszünk, midőn másfél év előtt egy orgyilkost felmentettek azon indokból, mert a meggyilkolt porosz születésű volt. E két botrányos ítélet az, mit a kassai és a pozsonyi esküdtszékek hoztak (az utóbbit a Nyitra megyei tisztikar Simonyi Iván szerkesztő elleni ügyében).

A mai naptól fogva senki sem kételkedhet többé rajta, hogy a mi népünk nincs még megérve bizonyos más nemzeteknél nagy szolgálatot tevő, de a mi műveltségünket messze túlhaladó intézmények élvezésére. A fokonkénti, habár gyors haladásban is még senki sem kopott el, de az ugrásokban már nem egy embernek roppant meg a dereka. Haladjunk, ha lassan is, de biztosan, ez a mi elvünk, de ne ugráljunk divatból egyes előrehaladott nagy nemzetek után; mert az átugrott térnek mélység a neve. Már Montesquieu régen megmondta, hogy: a bölcs politika nemzedékek műve, kik mindennap egy lépést tesznek a célhoz, nem törekedve egy perc alatt egy ugrással érni oda.

Mainap már odajutottunk, hogy ezt belátjuk, és ez már magában is nagy nyereség, mert hisszük, hogy tettek fogják követni a belátást.

Az sem szenved kétséget, hogy ha új épületet akarunk vagy építeni vagy megszilárdítani, azt alulról kell kezdeni: s így az államháztartás célszerűsítésének előmozdítója is legelső esetben csak a megye lehet.

Erre nézve kívánjuk olvasóinkat egyelőre a 9-es bizottság munkálatával és terveivel megismertetni.

Ezen terv szerint a megyei főispánság megszűnik méltóság lenni, hanem sok képességet és nagy munkálkodást igénylő hivatallá lesz. A főispán a kormány által kinevezett feje lesz a megyének, ki többé nem lévén a felsőháznak tagja, a megye székhelyén lesz köteles lakni s vezetni a közigazgatást az állandó bizottság élén, melynek elnöke lesz. A 9-es bizottság terve szerint az állandó bizottmány helyét fogja pótolni a nehézkes közgyűlésnek apellatorium foruma lesz minden a megyénél felmerült ügynek. A tanfelügyelőség és az adóhivatal a megye fennhatósága alá helyeztetik s az adóbehajtás a községi közegek által a megye felelősségére fog eszközöltetni. Az iskolaszéki ügyek is az állandó bizottmányhoz lesznek föllebbezendők.

Hogy mint fogják ezt tudni összeegyeztetni egymással, arról a bizottság nem nyilatkozik részletesen. De reméljük, hogy erős akarat s egy kis praktikus életnézet hatalmas munkatársa lesz az országgyűlésnek, mely sohasem tehetett nemzetének oly hasznos szolgálatokat, mint most tehetne, ha félretéve a pártgyűlölséget, miniszteri helyeslő vagy haragos szemhunyorítást, baloldali ellentmondási viszketeget, csupán az ügyet tekintené, midőn az ügyről tanácskozik.




17. sz., április 24.

POLITIKAI SZEMLE

A lefolyt hét politikai medrében legtöbb vizet zavart a lapunk múlt számában is említett azon rendetlenség, melyet Kerkápolyi miniszter után találtak. Ez volt a hírlapok vezércikkeinek és a politizálási pletyka kedvenc, de szomorú tárgya. Már azon aggályos hír is keringett, hogy Ghyczy maga is lemondott a reményről, az ország pénzviszonyait jobb karba helyezni. S ezt leginkább konzervatív sennyeysták hirdették gúnyos és öntelt arccal. Ez azonban szerencsére nem igaz. Ghyczy nem vesztette el reményét a jövőre nézve, s nekünk sincs okunk elveszteni reményeinket Ghiczyre nézve. Mindenesetre nagy érdekeltséggel nézünk eléje működésének, s sokat helyezünk annak sikerüléséhez azon körülményre, milyen állást fog elfoglalni egy önálló magyar nemzeti bank létesítésének közóhajával szemben, mert csakugyan minden azt igazolta eddig, hogy önálló bank nélkül sohasem mehetünk semmire.

Az, hogy Ghyczy mindjárt kölcsönnel kezdi sivár pályáját, nem ok aggodalomra, mert hisz semmiből csak az isten volt képes teremteni a világot - s embertől emberfölöttit várni nem lehet.

Az országgyűlés a lefolyt napokban elfogadta a közjegyzőségről szóló javaslatot, melynek főbb pontjait már régebben ismertettük. Ennek letárgyalása után az ügyvédséget fogják szabályozni, amire szintén nagy a szükség, mivel e kaszt egy idő óta annyira elszaporodott, s annyit és sok olyat enged meg magának (tisztelet a kivételnek), ami éppen nem hivatásuk. A mai állapotában az ügyvédség úgy tűnik fel, mint a perlekedő felek lenyúzásának furfangos mestersége, s aki ügyvéd kezére kerül, már előre keresztet vet magára. A tárgyalásra kerülő javaslat fő irányelvei mindenekelőtt még jobban megnehezíteni az ügyvédek szaporodását azáltal, hogy több tanulmányt s kétévi gyakorlat helyett négy évit követel. Eszerint húsz teljes évig fog kelleni tanulni annak, ki ügyvédi pályára vetemedik. Másodszor meg lesz határozva, hogy egy törvényszék területén hány ügyvéd működhet, azon túl nem szabad többnek, mi által elérhető lesz, hogy amennyiben kevesebb lesz az ügyvéd, több lesz a pörük, minélfogva becsületes, egyenes úton is megélhetnek valamennyien, nem levén kénytelenek a szükség nyomása alatt szép hivatásukat ahelyett, hogy az emberek hasznára fordítanák, azok megkárosítására s kijátszására alkalmazni. Továbbá behozatik a törvényszéknél is a szóbeliség, mi által nemcsak sok időt gazdálkodik meg az igazságszolgáltatás, hanem a pör is gyorsabban dől el, és végül, ami szinte fontos és felette kívánatos, az ügyvédi díjakra tarifa állíttatik fel, nehogy a felek tájékozatlansága ki legyen téve, amint az napirenden van, lelkiismeretlen zsarolásoknak.

A delegáció is e héten jött össze, hogy a jövő évi költségvetést megbírálja; őfelsége, ki már azóta vissza is utazott Bécsbe, kifejezte abbeli reményét, hogy az állam érdekében mindent megtesznek, amit a hazafiság és ésszerűség megkíván.

Az állam legnagyobb érdeke most a takarékosság. Ezt hangoztatjuk mi is és az egész ország.

De ez alatt sem mi, sem az ország nem értheti azt, hogy fösvénykedjünk a közügy és jövendőnk rovására, de értjük alatta azt az ésszerű takarékosságot, mely meg tudja különböztetni, mi szükséges és mi fölösleges, mely ott nem kíméli a nagy összeget, hol az válik hasznára, ha nem kíméli, de ahol kára nélkül nélkülözhet, ott még a garast is óvakodva adja ki.




18. sz., május 1.

POLITIKAI SZEMLE

Az országgyűlés bizottságai most egy felette fontos tárgyról, »a képviselőválasztási törvény kijavításáról« tanácskoznak, s maholnap az országgyűlésen is erről lesz szó. Az alkotmányos államéletben a legnagyobb horderejű kérdések egyike kétségtelenül ez. Mert sok, majdnem minden attól függ, miként választja a nép azokat, kik a törvényhozásban képviselik. A magyarországi pártok között ez a kérdés olyan, mint a taplóba dobott égő üszög, egyszerre meggyújtja a pártviták kanócát. El lehetünk készülve ismét zajos jelenetekre, miket csak ritkán a meggyőződés, gyakrabban a divatos népszerűséghajhászat idéz fel. Tökéletesen meg vagyunk róla győződve, hogy a legdemokratikusabb, legszebb elv az lenne, ha minden ember szavazhatna képviselőjére, s ezáltal minden parányi élőlénye az országnak részt vehetne a törvényhozásban. De vajon elérhető volna-e ez Magyarországon, hol mint tudva van, a kevés válogatott választók sem bizonyultak olyanoknak, kik meggyőződésük szerint, az igazság s becsület sugallatából teljesítenék szavazási polgári kiváltságukat. Aki a múlt idők tapasztalatait meghányja s figyelembe veszi, az bizonyosan azt fogja mondani, hogy a választási alapnak nem szélesbítését, hanem szűkebbre szorítását kellene inkább eszközölni. Az azonban mindenesetre szükséges, hogy szorosan és világosabban, mint eddig volt, határozzák meg, ki a választó, nehogy az összeíró bizottságok ismét annyi igazságtalanságot kövessenek el a közügy rovására, mint eddig. A korteskedésnek is nem ártana végképp útját állani. Azt megnyugvással hallottuk, hogy a 48-iki törvény lesz az alap a választási törvény módosításában, illetve javításában, mert adja isten, hogy az igazán javítás legyen.

*

Mint a lapokból olvassuk, a miniszterek az utóbbi napokban gyakran megfordultak minisztertársuknál, Ghyczy Kálmán pénzügyminiszternél, ki őket különösen azért hívta magához, hogy velök együtt az egyes tárcák budget-jét részletesen és tüzetesen áttanulmányozza, s magának azon különböző pénzügyi kérdések állásáról alapos tájékoztatást szeretten, melyek az egyes tárcákkal kapcsolatban állanak. Ismervén a pénzügyminiszter úr páratlan szorgalmát, azon reményünket fejezhetjük ki: hogy a legközelebbi időben várható jelentése az ország pénzügyeinek állásáról minden tekintetben hiteles és alapos leend.

Mint értesültünk, tegnap este a Deák-klubban az önálló magyar bankról nyilatkozott, de nyilatkozatát, mely kétségkívül fontos lehetett, csak a jövő számban közölhetjük olvasóinkkal.

*

Az országgyűlést - mint a »Független Polgár« biztos forrásból értesül - még az ősszel feloszlatják. Ghyczy már túl akart adni rajta, - de budget nélkül kormányozni nem lehet s azért az apróbb igazságügyi dolgokon túlesvén beáll a nyári szünet, mely után a választási törvényjavaslatot és az 1875-iki budget-et tárgyalják, hogy azután a jövő választás céljából az országgyűlés föloszlattathassék.




19. sz., május 8.

POLITIKAI SZEMLE

A karlisták leveretése Spanyolországban a közelebbi napok legörvendetesebb eseménye, melynek minden szabadelvű ember örül. Serrano köztársasági elnök, ki, mint minden mutatja, a királyi koronát, már ti. a saját fején, nem találná demokratikus érzelmeivel összeférhetlennek, most diadalünnepet ül s bizony érdemes is rá, ha a spanyol nép ezen régi átkát, a karlistákat végképp elsöpri: ami most még jobban sikerülhet, mint előbb, mert új győzelme óta állása mind a nép, mind a hadsereg előtt szilárdult.

Saját külügyi politikánk úgy látszik ez idő szerint olyan békés, mint soha azelőtt. Tegnapelőtt a minisztertanácsban, mely őfelsége elnöklete alatt, Andrássy, Khun közös hadügy-, Holtzgethan közös pénzügyminiszter és Bittó miniszterelnök között tartatot, a tanácskozás a hadsereg létszámának leszállításáról folyt. A tanácskozás nem vezetett ugyan még eddig eredményre, mert Khun ellene volt a leszállításnak s legfeljebb nagyobb mérvű szabadságolásra s az újoncok későbbi behívására volt takarékosság kedvéért hajlandó: a határozat tehát ezúttal csak annyi volt, hogy majd máskor határoznak, de már abból a dologból, hogy a hadsereg leszállítása egyáltaljában szóba hozatott is, nagy biztosítékát látjuk annak, hogy Andrássy Ausztriának és Magyarországnak megszerezte - mire a legnagyobb szükség volt - a békét! És ez nagy diadal, de még nagyobb nyereség. Most, midőn alig néhány hét előtt az erős német birodalom Moltkéja sem mert egy fegyveres bakát sem leengedni a kiszabott óriási létszámról, mi a gyenge báránykák, erősebbeknek érezzük magunkat a hódítónál - és azok is vagyunk legalább erkölcsileg.

Én nem vitatom, le kell-e szállítani a hadsereget vagy se; mert tudom annak a közmondásnak igazságát: ha békét akarsz, háborúra készülj! - de mindamellett gondolkozzanak önök, excellenciás urak, akik az állam kerekét forgatják, s kik jól tudják, hogy a háborúviseléshez két dolog szükséges: először sok pénz és csak másodszor nagy hadsereg; azért »csak másodszor«, mert ahol sok pénz van, ott könnyű nagy hadsereget összeütni, de ahol nagy hadsereg van, ott nagyon nehéz valamit meggazdálkodni. Márpedig nekünk előbb gazdálkodnunk kell, ha háborúra akarunk készülni.

Ezt legyen szíves megfontolni Khun!

Az országgyűlésen legközelebb a középtanodákról szóló törvényjavaslat kerül tárgyalásra, melyet nagyjából tárgyalása után fogunk ismertetni. Addig is annyit, hogy nagy az agitáció nevelészeti körökben a görög nyelv és irodalom tanítása ellen.

KÉT MUNKÁSGYŰLÉS

Két munkásgyűlés tartatott e héten a fővárosban, mindkettő elég különös világot vetve munkásaink állapotára. A hétfői ülésre a Beleznay-kertben meglehetős nagy számmal gyűltek össze a munkások, s inkább csak afölött látszottak tanácskozni, hogy miként demonstráljanak, mint adják panaszaikat elő az illetékes helyen. Először is Essi András emelt szót s röviden előadta a munkások küldöttségének a belügyminiszternél történt fogadását. A küldöttség ugyanis Szapáry gróftól fölvilágosítást akart kérni a munkásegyesület föloszlatásának okai iránt, és belügyminiszter okul adta az alapszabályok áthágását és az egyesület agitátori működését, mit természetesen a küldöttség tagadott és ki is jelenté, hogy a belügyminiszternek nem híven referáltak. Szapáry gróf írásbeli előterjesztést kért a küldöttségtől, s ez előterjesztés meg is szavaztatott a gyűlésen, hanem a munkások itt nem álltak meg s ügyük védelmét a közjogi ellenzékre bízták, és el is határoztatott, hogy a május 17-iki országos ellenzéki gyűlésen tömegesen fognak résztvenni és határozati javaslatot terjesztenek majd a gyűlés elé. Ez tehát demonstráció akart lenni.

Sokkal fontosabb és szomorúbb volt a keddi munkásgyűlés, melyen 600 munkás vett részt, s innen tudtuk meg azon sajnálatos tényt, hogy 6.000 munkás van a fővárosban kenyér nélkül, és mindannyi belföldi. E munkások megbeszélték a nyomor ijesztő voltát, s méltán tettek keserű panaszokat amiatt, hogy a magyar hazában utoljára a magyar munkásnak adnak munkát. A budapesti gyárak tulajdonosai vagy üzletvezetői idegenek lévén, ezek idegen munkásokat hozatnak külföldről s a bennszülötteket mellőzik. Méltán kelthet megbotránkozást az, hogy a pesti légszeszgyárnál a munkát kereső magyarokat visszautasították, s ugyanakkor 16 poroszt vettek föl s újabban ismét írtak Németországba 41 munkásnak eljöveteleért. Nem kevésbé lázító az is, hogy a margitszigeti híd körül csak mostanában is vettek föl olaszokat, míg a magyarokat rendszeresen és következetesen visszautasítják. És így van ez a többi vállatoknál is. E magyar munkások tehát elhatározták, hogy felterjesztést intéznek a minisztériumhoz, s kérelmök odaterjed, hogy hatna a kormány a gyárosoknál oda, miszerint egyenlő minősítvényű munkások közül a bennszülötteknek adjanak elsőbbséget, hogy becsületes munkával itthon kereshessék meg mindennapi kenyerüket, melynek most híjával vannak. Reméljük, hogy a magyar munkásoknak ezen nem ok nélküli feljajdulása talán utat tör a kormánykörökben arra, hogy minisztereink figyelmét felhívja e társadalmi bajra, mely nem oly kisszerű, hogy csak mosolyoghassunk felette, mert megérdemli azon rossz szokásunk, hogy mieinket elhanyagoljuk s mindent külföldiekkel szeretünk csináltatni, az orvoslást. Az volt a baja minden eddigi kormányunknak, hogy befolyását és hatalmát nem használta fel a magyarság bármely alsó vagy felső osztályának erősítésére, és kicsinyelte a társadalmi úton kivívható eredményeket, holott szívóssággal vive ki a magyaroknak kedvezésben részesítését, mit bármily ország kormánya is megtenne saját hazájában, nem állanánk ott, hogy magyar munkások panaszkodjanak afelől, hogy magyarországi vállalatoknál az idegenek kapják el szájuk elől a kenyeret.




20. sz., május 15.

POLITIKAI SZEMLE

A tegnapelőtti országgyűlés ez év egyik legfontosabb s legeseménydúsabb ülése volt, amennyiben Bittó miniszterelnök érdekeltséggel várt nyilatkozatát ekkor tette Tisza Kálmán ezen kérdésére: mennyiben érvényesíti a kormány befolyását a közös költségek megállapításánál a kiadások leszállítására? Szegény Bittó! Mindjárt ilyen nehéz kérdéssel ütik agyon elnöki pályája kezdetén! Hiszen mindenki tudja, hogy a szegény magyar miniszterelnöknek vajmi kevés beleszólója van a német uraságok számlájába. Lehet is azokkal alkudni! Fizess, és punktum. A közös uraknál »szabott ár« uralkodik. De Bittó azért mégis derekasan kivágta magát. Őneki - azt mondja - van ugyan befolyása elég (Oh!) és azt használta is (?), de azért ami ott megszavaztatik, a közös minisztérium felelős a delegációnak - és mert az a felelős, ennélfogva eo ipso nem ő felelős; és mert nem ő a felelős, hát neki semmi köze hozzá, minélfogva egy mukkot sem fog szólani erről, mert: »ne szólj szám, nem fáj fejem.«

A miniszter úr ezen semmilyen válaszával nem volt megelégedve sem a középpárt, sem az ellenzék, sőt a jobboldal legnagyobb része is nagyon savanyú ábrázattal vette tudomásul, s ha nem unt volna annyira bele a miniszterbuktatásba, Bittó úr széke ma már ingadozva recsegne alatta.

A második fontos tény Ghyczy pénzügyminiszter beszéde. Amit ígért, beváltotta. Lefestette az ország helyzetét olyan élethíven, hogy aki e szomorú képre tekintett, majd kicsordult a könnye utána. De amily szomorú volt, éppen oly tanulságos, s amily tanulságos, éppen oly alapos volt azon előterjesztés. Ki van ezen beszédben, melynek közlését mai számunkban megkezdjük, mutatva, hogy anyagilag annyira tönkre vagyunk téve, miszerint a számtalan kölcsönök után is újra kölcsönhöz kell folyamodnunk, hogy legalább ideiglenesen magunkat fenntartani képesek lehessünk. Hogy a gyökeres orvoslás be fog-e következni, s még valaha jó vagy csak tűrhető lábra lesz-e állítva az ország pénzügyi helyzete, a jó isten tudja! Legalább egyelőre Ghyczy sem tud egyebet javasolni, mint a jövedelmet célszerűbben adóztatni meg s új adónemeket hozni be.

A jövedelemnek célszerűbb megadóztatása valóban kívánatos is, mert eddig is kiáltó igazságtalanság volt, hogy csak az ingatlan vagyon (a föld, ház) volt megadóztatva, míg a tőkepénzes alig fizetett valamit óriási jövedelmeitől. - Új adónemek behozatala azonban aligha szerencsés eszme Ghyczy Kálmántól.

E beszédre különben még többször is visszatérünk.




21. sz., május 22.

POLITIKAI SZEMLE

A képviselőház a 153 milliomos kölcsön második részéről szóló törvényt megszavazta.

Ezen ülés azért is fontos, mert szomorítóan bebizonyította, hogy nálunk még az országgyűlés sem bír tökéletes politikai érettséggel. Most bizonyosodott be az is, mit már oly sokszor kiemeltem e lapokban, hogy a képviselőket sem a józan ész, hanem mellékes érdekek, párttaktika és gyerekes könnyelműség vagy gondatlanság vezérli igen sokszor.

De lássuk magát a dolgot.

A kölcsön mint égető szükség olyanná vált, melynek célszerűségéről vitatkozni lehetetlen volt, vagy legalább fölösleges vitatkozni arról: kell-e annak az embernek pénz, vagy nem, ki üres kasszája felett azon töprenkedik, hogy min vesz egy betevő falat kenyeret? - S mégis e kölcsönt a ház nem egyhangúlag fogadta el. Még itt is pártoskodás, az ország életfenntartása kérdésében! Igazán szomorú dolog és szégyenletesen pirító még az a gondolat is, hogy mit fog tartani a nemzet képviseletéről, ha a következő okoskodást állítja fel:

Ha szükséges volt az ország életfenntartására a kölcsön, hogy merte azt akkor a függetlenségi párt [3] megtagadni? - Ha pedig nem volt szükséges a kölcsön, hogy merte azt a Deák-párt elpocsékolni? mert 76 millió nem tréfadolog!

Tehát egyik a kettő közül bizonyosan vétkes könnyelműséggel járt el. Jólesik konstatálnunk, hogy ez nem a Deák-párt volt.

De a Deák-párt sem járt el véleményünk szerint úgy, hogy a nemzet megelégedve lehetne vele. Ezúttal Tisza Kálmán indítványát, mely szerint azt óhajtotta, hogy a kölcsön egy része a nép adóképessé tételére fordíttassék, el nem fogadni indokolatlan malícia volt. Ezt saját pártunknak is vétkül róni fel elég függetlenek vagyunk.

Tisza indítványa helyes és időszerű volt; különösen azt méltányoljuk, amit a segélyösszeg kiosztására nézve javasol: hogy ti. ne olyanok között osztassék fel ezen általa kért 5 millió, kik aztán uzsorára adják ki a népnek - mint az eddig rendesen történt.

(Pénzintézeteknek kellene ez összeget elosztani, mik csak bizonyos kisebb összegekben adhatnák azt ki meghatározott körülmények közt levő telkes gazdáknak, már tudniillik, ha megszavazták volna az 5 milliót.)

De hogy a jobboldal el nem fogadta, még nem annyira csodálatos, ámbár az ok, hogy az előirányzott 76 és ˝ millió neki is szükséges, nem mutatja ki annak lehetetlenségét, hogy azonfelül még a nép javára ne kölcsönözhetett volna, miután úgyis szeret a milliókkal országgyűlésünk (különösen a delegációs része) hajigálkozni, bagatell 5 milliót. Erre nézve is hozott fel ugyan okot, de már az meg éppoly nevetséges, hogy egy falusi kupaktanács sem tartotta volna eszejárásához kompetensnek. A jobboldal ugyanis azért nem kölcsönöz 5 milliót a nép számára, mert az úgysem lenne - úgymond - elegendő.

De a »semmi«, az elegendő ugye?

Azonban, mint mondom, ez mégsem annyira csodálatos, mint azon igazán megmagyarázhatlan világbölcselem, hogy a 48-as párt, mely örökké a száján (úgy látszik csakis a száján) hordja a nép javát, nemcsak a kölcsönt, hanem a népnek szánt segélyösszeget sem szavazta meg.

Erre már nem tudunk mit szólni. Ítéljen a közvélemény, melynek apostolaivá tolakodtak fel.




22. sz., május 29.

POLITIKAI SZEMLE

Az apostolok szétoszlottak: a delegáció megitta a búcsúpoharat; szántszándékosan nem közöltük lapunkban a hosszas és unalmas tárgyalásokat, melyek az embernek csak a vérmérsékletét izgatják fel, mikor látja, hogy milyen könnyedén bánnak ott a milliókkal. A delegáció ez idő szerint befejezett működésére is, mint mindig, találó az a bibliai mondás: »és megosztozának vala az ő ruházatján.« Valóban úgy teszünk, mint a mesebeli ember, ki nem csak azt kötötte le az ördögnek, mije van, hanem amije lesz is. A jövő évi költségvetésből törültek ugyan imitt-amott egypár forintot, ott, ahol éppen nem kellett volna: a nevelést, de a nagy tételeknél ismét bőkezűséggel és lojalitásukkal hányták a hadügyminiszteri kielégíthetlen »Moloch« torkába az ország pénzét. Szinte megérzik minden szavazón, hogy titkon azt gondolta magában: »Úgysem az én pénzem; hadd menjen!«; pedig legalább az idén nem lett volna szabad így gondolkozni. És a dologban még a legszomorítóbb az, hogy csupán a magyar delegáció tett így, míg a német lelkiismeretes gondossággal és gazdálkodással törülgette ki a nélkülözhető tételeket. Mintha csak »truccra« szavazott volna nyakra-főre a magyar delegáció, kimutatni akarván nagy legénykedve gavalléros voltát a szegénységben megtört ország zsebéből.

Az összes baloldali, úgy mint jobboldali sajtó és közvélemény megbotránkozása kísérte ezen könnyelműséget.

Nem állíthatjuk, hogy a magyar delegációban is ne lettek volna olyanok, kik az ország sanyarú állapotát s a méltányosságot kiegyeztetni ne óhajtották volna, mint pl. Wahrmann, Széll Kálmán, Zsedényi s a t., de ezek jótékony befolyását egyszerűen leszavazták. S emiatt leginkább a felsőházi tagokat, a »mágnás kompániát« lehet okozni.

Valóban ilyenkor tűnik ki a delegáció intézményének, melyet, mint egy ízben magát kifejezte Bismarck, még ő is irigyel tőlünk,[4] hallatlan célszerűtlensége. Mert ha már az nem volna is hiba, hogy a delegáció, mely legfontosabb érdekeinkről, pénzünkről határoz, senkinek sem felelős, még az országgyűlésnek sem: még akkor is elengedhetlen hiánya ez intézménynek, hogy szakképzetlen, dologhoz nem értő s a mívelt európai arisztokráciától végtelen messzeségben elmaradt mágnásainknak (tisztelet a kivételnek) azokban szerepet, sőt döntő befolyást ad.

Vagy a delegációt, vagy a felsőházat »brennelni« kell. Másképp meg nem élünk. Egyébiránt legjobb volna mégis mind a kettőt!




23. sz., június 5.

POLITIKAI SZEMLE

A választási törvény, mely a múlt országgyűlési ciklus alatt mint valami kísértő rém ütötte fel mindig fejét a képviselőházban, mely olyan szomorú s parlamentáris képzettségünkhöz nem méltó jeleneteket idézett fel, úgyhogy végre a kormány és Deák-párt is kénytelen volt a választási törvényjavaslatot mint valóságos »ne nyúlj hozzám-virágot« félretenni, hacsak a mindig virrasztó elkeseredettséget a baloldal részéről a legmagasabb fokig nem akarta felcsigázni - mondom: ez a félretett választási törvényjavaslat ma a Bittó-kormány alatt végre törvénnyé fog válni, mégpedig az ellenzék által is teljes megelégedéssel üdvözölt törvénnyé.

Hogyan történhetett ez? fogja kérdezni valaki. Egyszerű nagyon a dolog s nincs benne boszorkányság; a jelenlegi kormány csupán azt a taktikát használta ki, hogy ami nem volt benne szabadelvű, azt megváltoztatta szabadelvűre, s ma már oly javaslattal áll szemben a képviselőház, mely ha törvénnyé lesz, egyike lesz Európa e nemű legszabadelvűbb és talán legigazságosabb intézményeinek. Magával a javaslattal eléggé megismerkednek olvasóink magából a majdan elfogadott törvény szövegéből, egyelőre csupán annyit, hogy nemcsak a választási cenzus van benne igazságosabb mértékre hozva s a korteskedés lehetőleg elfojtva, hanem ami pedig az összes földkerekség választási törvényeinek jellemző hibája, a kormány eddig gyakorolt befolyásától a választásoknál saját magát kizárja.

A megrögzött ultra-Deák-párti sajtó fel is jajdult s öngyilkosságnak nevezi a kormány e javaslatát, mely lehetővé teszi, hogy a nép függetlenül a hatalomtól s kényszertől, szabadon adhasson kifejezést érzületének. Volt aki azt is mondta, hogy a kormány ezzel önmagának ásott sírt.

Mi nem tartjuk azt Deák-párti létünk dacára se, s azt hisszük, hogy a Bittó-kormány befolyását jobban megnövelte az, hogy a választásoknál nem fog befolyást gyakorolhatni, mint amennyire megnövelhette volna egy összeerőszakolt ingadozó többség - melyet a törvény hiányának fedezete alatt tákolt volna össze saját fedezetéül. Az önbizalom vonzó erő a bizalomra. Az pedig jele az önbizalomnak, hogy a Bittó-kormány végre egy ilyen hasznos és önzetlen törvénnyel biztosítja a polgárok legnyagobb horderejű jogait. Ez az első alapkő minden nemzet alkotmányában; ha ez jó és becsületes. Az építés jobb, korrektebb, és üdvösebb - ha ellenben a parlament alkotása is korruptált, ha már az sem hordja magán a nemzet akaratának tiszta bélyegét: akkor aztán »jó éjszakát« annak az alkotmánynak és országnak.

Mi, mint említém, bizton hisszük, hogy a Bittó-kormány e javaslattal nemcsak nem ásta meg önmaga sírját, hanem mintha »életeszenciát« ivott volna, sok időre biztosította magának minden szabadelvű magyar ember rokonszenvét; s ezáltal meghosszabbítá életét. De ha csalódnánk is és a Bittó-kormányt, talán a Deák-pártot is eltemetné vele együtt az új követválasztás, még azon majdnem lehetetlen esetben is vigasztaló volna az a tudat, hogy ez a nemzet tiszta, senki által rá nem tukmált akaratából történt, s hogy jobb a becsületes halál a dicstelen életnél.

A választási törvényjavaslat, mint értesülünk, még a jelen ülésszakban, tudniilik július elejéig válik törvénnyé, s annakidején mint elfogadott törvényt miheztartás és alkalmazkodás végett a »Magyar Néplap«-ban egész kiterjedésében közöljük. Úgyszinte júliusig keresztülvitetik még a középtanodai törvény is, melyről röviden szinte meg fogunk emlékezni.

A hét történetében nevezetes szerepet játszik még a Bittó-kormány egy másik érdemes és hasznos tette, a romániai vasút csatlakozási kérdésének, mellyel az államkölcsön is összefüggött s megkönnyített, szerencsés s nem várt sikerreli elintézése. Ezzel sokat nyertünk, s az eredményt Bittó erélyes fellépésének nem kis mértékben köszönhetjük. Denique - kis ember nagy bottal jár!




24. sz., június 12.

POLITIKAI SZEMLE

A választási törvényjavaslat előnyeiről a múlt számban szólottam, nyíltan kimondva, hogy íme ez az első korrekt törvény, mely 67 óta hozatott: de ezzel nem azt mondtam, hogy e javaslat már végképpen tökéletes. Vannak némi hibái, miket a képviselőháznak a tárgyaláskor kipótolnia kellene. Ezek közé tartozik különösen az, miszerint képviselőnek megválasztható minden honpolgár, ki csempészkedési, gyilkossági és rablási vizsgálat alatt nem áll. Ennyi az egész. Míg ellenben a választónak nagyobb kvalifikáció szükséges, mert ezeken felül még írni és olvasni tudni köteles, s 10 ft adó fizetésétől is föltételeztetik választói joga. Első pillanatra beláthatni, hogy az ésszerűtlenség, miszerint a választó nagyobb korlátok közé legyen szorítva, mint a megválasztandó, kinek jelen törvény szerint nem kell tudnia írni, olvasni sem, s nem kell fizetnie egy félkrajcár adót sem. Tehát képviselőnek bármily tudatlan, sőt tán őrült proletár is megválasztható.

A képviselői kvalifikációt már azért is szerettük volna pedig szigorúbb korlátok közé szorítani, mert eddig is élesen nyilatkozott azon szerencsétlenség, hogy a törvényhozói magas tiszt sokszor olyan egyénekre bízatik, kik arra észtehetségüknél, ismerethiányuknál, gyarlóságaiknál fogva nem alkalmasak, és nem ritkán olyanokra is, kik teljes vagyontalanságuk miatt nemcsak hogy nem elég függetlenek, hanem sokszor a ház méltósága- és tekintélyének rovására nemcsak törvényhozói magas hivatásukat, hanem személyes érdekeik által szorongattatva, saját emberi nemesebb céljaikat is szem elől tévesztik. Ennek indokolására elég felhozni azon szomorú adatot, hogy március hóban közel 30 képviselő napidíja volt lefoglalva. A többi szomorú adatokat, mikből okulhattunk volna, fel sem említem; mindenki jól tudja, hogy egy kis válogatás bizony nagyon helyén lenne, ha pirulni nem akarunk a külföld előtt.

*

Hazai hírek hiányában egypár külföldi esemény fekszik előttünk. A pápa betegségével élénken foglalkoznak a lapok; úgy látszik, őszentsége nagyon rosszul lehet, s a Vatikánban nagy a zavar. A porosz király az emsi fürdőbe készül. Franciaországban a választójoghoz megkívánható 25 éves életkort 21-re szállították. Rochefortot, ki Angliába menekült, az angol kormány vonakodik kiadni Franciaországnak. Spanyolországban pedig még mindig hencegnek a karlisták, de már ez csak a lépre került madár végső szárnyvergődése.




25. sz., június 19.

RÖVID SZEMLE

A »holt idény« közeledő alakja máris árnyékot vet s a semmittevés láblógázása máris kezdődik a politikai világban. Az államférfiúkat szétkergeti nemsokára a forróság: kit elszigetelt falusi birtokára, kit pedig árnyas fürdőkbe, fáradalmait kipihenni s új eszméket kölcsönözni, midőn már senki sem adhatja azokat, magától a nagy természettől, melyhez mindig visszatérünk. De a politikusok nyugalma is olyan, mint a nyúlé, alva is fülel és vigyáz fekhelyén: s nemegyszer történt már, hogy a legvilágrázóbb események éppen a forró kánikulában, melyet holt időszaknak nevezünk, főzettek ki a csendes fürdők lombdús pihenőkéin. Nagyhatalmak gyakran ott isszák meg a »bruderschaftot« a gyógyforrásból s nem ritkán ott koccannak össze, ahová pihenni tértek.

Az újságíró szemének tehát nem szabad megmozdulni figyelő állásából, hacsak szem elől nem akarja téveszteni emberét, s meg kell vigyáznia minden kicsinynek is látszó dolgot, mert nem tudja: nem-e az a legnagyobb események magva?

Éppen ez okból tulajdonít a sajtó is olyan nagy fontosságot Khun báró bukásának, melyet alábbi cikkben olvasóinkkal közlünk. Vagy talán azért is foglalkoznak vele olyan élénken, mert egyéb nevezetes nem történik.

A képviselőház ugyan együtt van még a nagy meleg dacára is, de csak ritkábban tart nyilvános ülést, míg az osztályokban szokott szorgalommal tárgyalják a képviselők a közérdekűnél közérdekűbb törvényjavaslatokat, miknek tárgyalási idejét azonban, úgy látszik, csak az ősz hozza meg.




EGY KELLEMETLEN ÚJSÁG

Báró Khun közös hadügyminiszter, ki becsületes, alkotmányérzelmű ember volt, s a hencegő osztrák hadügyminiszterek serege után valóságos áldás volt hatalmaskodáshoz hozzászokott lelkünknek e tevékeny és talpig derék ember az alkotmány korlátai között mozgó működése, miniszteri állásától őfelsége által váratlanul felmentetett. Ez képezi most a politikai körök élénk beszélgetési tárgyát. Hogy miért bukott meg?

Khun nem volt olyan ember, aminőnél jobbat mi magyarok nem kívánhatnánk, sőt inkább az utóbbi időkben sokszor meglátszott rajta, hogy honvédeinket nem nagyon szíveli, és mindamellett szomorú hírnek kell mégis Khun bukását mondanom: mert e változástól nincs okunk jobbat várni, hanem rosszabbat. Ez már a mi sorsunk. Utódjául báró Koller, Csehország eddigi kormányzója neveztetett ki, miután előbb ott a lázongó cseheket megfékezte. Koller, mint mondják, jó katona, de egyéb semmi, s sokan a magyar körökben máris aggódnak, hogy Koller úr lehet hű »császári ember«, de hogy bajosan lesz alkotmányos miniszter, mert ami a jó katonában erény, teszem azt a vak engedelmesség, az az alkotmányos miniszterben bűn.

Mások ellenben felhozzák mellette, hogy az alkotmányhű csehek nagyon megszerették, tehát következéskép »beválik« az alkotmányba.

Ez azonban nagyon keveset bizonyít alkotmányos érzelmei mellett. A csehek szeretete nem argumentum. Élénken emlékszem vissza egy régi tanáromra, kinek volt egy minden évben elmondott hasonlata, midőn történelmi magyarázatában az alkotmányról beszélt:

Az alkotmány olyan, mint a bunda, melyet ha fölvesznek a nemzetek, úgy is jó, ha leteszik, úgy sem árt.

A magyarnak is olyan az alkotmánya, mint a bunda, csakhogy mint a medve bundája, akiről ha leveszik a bundát, a bőrét is le kell nyúzni vele.

Khun bukásának okát sokan abban keresték, hogy a delegációk által sokat le hagyott faragtatni az előirányzott költségvetésből. Úgy? Tehát olyan hadügyminiszter kell, aki diktandó beszéljen a birodalom országgyűléseinek küldöttségével? Így aztán talán meg lesz szavazva a budget, de hova lesz az alkotmány? Mások ismét Albrecht főherceget mondják elmozdító tényezőjéül. Tudva van ugyanis, hogy a főherceggel nemegyszer ellenkezésbe jött a volt hadügyér katonai dolgok felett; habár a főherceg másként akarta néha, mindig ő győzött, nemegyszer hivatkozva rá, hogy ezt vagy amazt az alkotmányosság eszméje követeli.

Nagyon szomorú dolog lenne, ha elmozdítása azért történt, hogy a hadügyminiszteri székbe ezentúl olyan ember ültettessék, ki bár a főherceggel szemben is ne hivatkozhassék egy vagy más kérdésben az alkotmányra, melynek megtartása legszentebb kötelessége a minisztereknek s legszebb uralkodói dísze a királyoknak.




26. sz., június 27.

POLITIKAI SZEMLE

Azokban a sokszor megpanaszlott, de a mainál mégis talán jobb Bach-időkben történt, mikor még a Rákóczi-nóta hallatára majd kiszakadt a magyar ember lelke hüvelyéből, hogy egy bécsi államférfiúnak, kit a »Rákóczi« vérig bosszantott s módokon törte fejét, hogy a revolúciónak ezen veszedelmes magvát, mely a fülön keresztül csúszik be a szív fogékony termőföldjébe, beszüntethesse minden nagyobb surlódás nélkül, azt az eszközt tanácsolta egy másik, szinte irányadó barátja: »Meg kell rendelni, hogy minden cigány hivatalos kötelességének tartsa ezt muzsikálni reggeltől estig a közhelyeken legalább két hónapig, s jót állok érte: két hónap alatt annyira elutálják a magyarok kedvenc nótájukat, hogy a "Gotterhalte"-val is szívesen felcserélik.«

Majdnem úgy járt most a jobboldal.

Mióta Ghyczi belépett a minisztériumba, s végighangzott az országon a megdöbbenés és a magába szállás kiáltása, melyből mindenki megérthette, hogy az ország az anyagi magaslatról lefelé gurul, azóta - dicséretére legyen mondva fajunk hagyományos és a veszély idejét nemcsak megérző, de meg is értő józanságának - felhagyott a balpárt is meddő ellenkezésével, sőt inkább amennyire elvei árán tehette, még maga is támogatta vagy ha nem is, legalább cselekvésében nem gátolta a kormányt: mert érzi, hogy egész államépületünk - míg az isten jóvoltából valahogy meg nem erősödik - olyan, mint az enyvvel összeragasztott asztal, mely mellett csínyján, csendesen kell ülni, nehogy egy nehezebb lökéstől vagy rákönyökléstől összeroskadjon.

És íme a kormány is, mintha eddig csak truccból hajlott volna a pecsovics elvek felé, hogy azzal az ellenzéket bosszantsa - most egyszerre, mikor senki már nem is nagyon meri kívánni tőle, előáll és a baloldal szájíze szerinti javaslatokkal hódítja meg még Csernátonyt is, ki ugyan sohase hitte volna magáról, hogy ő még valaha a kormánnyal is szavazhasson.

Az egyik tetszésben részesült kormányjavaslatról, mely a képviselőválasztást szabályozza, már régebben emlékeztünk meg éspedig méltánylólag. Most szinte hasonlót kell mondanunk az »összeférhetetlenségi törvényről« is, mit tegnapelőtt kezdtek tárgyalni.

Az »összeférhetetlenséget« már régen hangoztatták nemcsak a hírlapok, hanem az ország közvéleménye is. Mert biz az »össze nem fért« a józan ésszel, hogy mint szolgálhat egy ember nemcsak két úrnak, de néha hatnak is. Aki miniszteri tanácsos és fizetést húz azért, hogy hivatalában dolgozzék reggeltől délutáni két óráig, azután húz még egy másik fizetést mint valamely bank tanácsosa, amiért 3-tól 5-ig az ülésbe megy, és húz harmadszor fizetést mint megint egy másik részvénytársulatnak alelnöke, amiért 5-től 7-ig van ismét elfoglalva, ezenfelül még öt-hat más társulatnak tagja, személyesen kezeli provinciális birtokainak legalább számadását, hozzávetve még azt az emberi gyengeséget, hogy talán még aludni és enni is szokott - bátran tehetjük fel azt a kérdést, hogy az ilyen képviselőnek aztán mikor van ideje az országgyűlésre menni s ott kötelessége szerint figyelemmel kísérni a törvényhozás működését, sőt abban esetleg részt is venni?

Ez lehetetlenség; akárhonnan, de valahonnan ingyen húzza fizetését.

De ha ettől eltekintünk - akkor is kárára van az országgyűlés tekintélyének az, hogy tagjai, ha valóban függetlenek bár s minden haszonlesésétől menten szavaznának is, mégsem látszanak függetleneknek (aminthogy nem is azok): mivel már magában is gyanús dolog, ha a kormány kinevezésétől függő tisztviselő a kormány mellett szavaz, vagy a pénzügyi vagy vasúti társulatok tisztviselői szavazatukkal az állam és saját társulatok között felmerült ügyben önmagukat pártolják: lehet, hogy tiszta meggyőződésből teszik... hanem hát hiába, minden kéz maga felé húz... s az emberek már a mai világban gyanakodók...

Ez okból csak tiszta szívünkből üdvözölhetjük ezen javaslatot, mely kimondja, hogy a képviselői állással semminemű, kormányi kinevezéstől függő hivatal össze nem fér, sem pedig semmi állás olyan magánintézeteknél sem, melyek az állammal számadási vagy bárminemű szorosabb viszonyban állanak.

Bármiként szépítsük is a dolgot, de erre valóban szükség volt, nemcsak azért, hogy némely képviselők egészen végletekig vitték a dolgot s öt-hat hivatal után is húzták a fizetést, sehol sem téve eleget kötelességüknek, míg a miniszteri hivatalnok-képviselők többnyire csak szavazni jártak illető hivatali főnökük rendeletére, s míg egy-egy, az államok piócázó pénztársulatnak egész raj tanácsosa terpeszkedett a képviselői padokon, honnan pedig nem volna szabad megszólalnia semmi szennyesebb indulatnak, haszonlesésének, hanem csupán a közvélemény és hazafiúi meggyőződés szeplőtlen tiszta hangjának.

No, de ezentúl nem így lesz, hacsak - mint minden törvényt - ezt is ki nem játssza a ravaszsággal párosult kapzsiság. Egyébiránt akármint lesz is, a törvény, minővel nem sok nemzet dicsekedhetik, megvan, és ez már magában véve is nagy vívmány. Nem helyeselhetjük azonban a szélsőbaliak túlzását, kik semminemű hivatalnoknak, még a miniszternek sem kívánták megadni a jogot, magát képviselővé választathatni. A túlzás, bármily szépen hangzik is, mindig helytelen és félszegségre vezet. Így ez esetnél is. Ha képviselőnek nem szabad mással foglalkoznia, csak a törvényhozói teendőkkel, az 5 ft napidíjon kívül semmi más jövedelme nincs, minélfogva az eredmény az lesz, hogy csak azok lehetnek majd képviselők, kiknek vagy nagy vagyonuk van, vagy pedig akik öt forintot más pályán nem bírnak megkeresni. Miáltal a középosztály, mely pedig a leghasznavehetőbb törvényhozókat nyújtja, mintegy le volna szorítva a képviselői állásról.

*

A polgári házasságról szóló törvényt Bittó szegre akasztotta, mi miatt úgy a bal-, mint a jobboldalon némi elégületlenség volt e héten észrevehető irányában, de éppen ez mutatja, hogy a polgári házasság íme már mennyire megérett kérdés, s hogy elhalasztani is csupán azon föltétellel akarták, ha Bittó megígéri, hogy még ez évben lehetővé teszi törvénnyé válnia.




27. sz., július 4.

POLITIKAI SZEMLE

Az orosz nagyherceg látogatása Bécsben olyan esemény, aminőről nem is álmodtunk. És ami ott történt, magunk sem tudjuk miért, de úgy látszik, nem fog javunkra szolgálni.

Bátran mondhatjuk, hogy a legközelebbi három-négy év (mióta Andrássy a külügyek minisztere) Magyarország derült korszakokban szegény történelmében fényes lapot képezett. Ha nem is úgy volt minden, amint azt hővérű hazafiságunk óhajtotta, de legalább megközelítette óhajtásunkat. Az Andrássy-korszak a magyar nemzet némi előtérbehelyezése volt s egy jövendő nagy magyar befolyás áthidalásának látszott.

Egy idő óta azonban, fájdalom, kezdjük érezni, hogy alighanem csalódtunk reményeinkben, s úgy tetszik nekünk, hogy Ausztria csak addig hagyott fel a magyar érdekek bosszantó mellőzésével, míg rokonszenvünkre szüksége volt. Most pedig miután Európa majd minden nagyhatalmával jó lábon lenni hiszi magát, úgy tesz, mint aki megint kezd nem törődni vele, hogy mint érzik magokat a magyarok. Sőt Andrássy államférfiúi befolyása is - adja isten, hogy rossz jósok legyünk - hanyatlóban látszik lenni.

Az országgyűlésen a választási törvényjavaslat tárgyaltatik folytatólagosan, s ellenzéki körökben nagyban agitálnak a titkos szavazat behozatala mellett. Mindenesetre az a legigazságosabb szűrője a közvéleménynek. Úgy látszik, elég viharos vita lesz még e tárgyban, mert sokan vannak már előre szólásra feljegyezve, s a balpártban megvan az a jó szokás, hogy ha a minisztérium a kisujját nyújtja, ő az egész markát akarja.

Fontos volt a főrendiház keddi ülése, hol a közjegyzőségről szóló törvény tárgyaltatott s hol gróf Keglevich Béla felszólalására határozatba ment, hogy hiteles okmány ne legyen szerkeszthető, csupán magyar nyelven. Más nyelvű szöveggel szerkesztett okmány bármily gondosan és pontosan legyen is kiállítva, csak másolatnak tekintessék. Pauler úr eléggé ellenezte e monumentális s becsületünkre váló határozatot, de hála Keglevich Béla kezdeményezésének és a főrendek ezúttal váratlanul nyilatkozott hazafiúságának - Pauler úr hiába erőlködött. Bizony illett is már a főrendeknek, hogy egyszer ők is megembereljék magukat.




28. sz., július 11.

BUDAPEST, JÚLIUS 10.

Az országgyűlés ülésszaka végéhez közelít, s képviselőink, mint a lomha kaszások, amit egész nap elmulasztottak, rohamos sietséggel igyekeznek az estével helyreütni, hogy a munkának mégis nyoma legyen, ha számot kell adni róla a nagy gazdának - a közvéleménynek.

Hja! csakhogy nálunk nem gazda a közvélemény, hanem csak jámbor, tehetetlen árendás, kit bolonddá lehet tenni, kit összevissza csókolunk szembe, de fel sem vesszük a háta mögött, kit úrnak hirdetünk úton-útfélen, de azért úgy bánunk vele, mint egy szolgával. De aztán neki is van néha egy kis pünkösdi királysága, egy-egy jó napja, amikor hízelgve szólunk hozzá, amikor ékes mondatokkal járulunk színe elé, lábaihoz rakva az ajándékokat, amiket »vívmánynak« mondunk előtte; öreg torzonborz arca kimosolyodik ilyenkor, ő elhisz nekünk mindent. Ilyen jó napja van a közvéleménynek országgyűlési ciklusok végén, követválasztás előtt, miniszterkrízis alatt stb.

Hát íme most is közeleg az az idő, mikor a hazaszállingózó képviselők megemlékeznek hosszú elhagyattatás után, hogy ő is egzisztál a világon, s bizony ezúttal rajta voltak, hogy valahogy ne üres kézzel menjenek elébe. Éjt-napot összetéve, eddigi munkájokat, mely olyan volt, mint a Luca széke, hogy csak egy darabkát szabad rajta naponkint faragni, mohó hirtelenséggel fércelték össze, hogy legalább soknak látszassék. S a cél el van érve. Négy sarkalatos, az ügyvédi rendtartásról, a közjegyzőségről, az összeférhetetlenségről és választásról szóló törvény van részint bevégezve, részint közel bevégzéséhez. A nemes választó atyafiaknak a vidéken bezzeg lesz mit hallani e jeles művekről, miknek megalkotásához természetesen oroszlánrészben járult az ő érdemes képök viselője is, ki ezt nem is fogja elmulasztani ékes orációkban tudtára adni azon népnek, melyet háta mögött fel sem vesz, de melyre nemsokára rá fog szorulni.

A négy törvény mindegyikét ismertettem már lapomban, ezúttal tehát semmi mondanivalóm róluk. Mind a négy haladás törvénykönyvünkben, s hogy mind a négynek üdvös következményei lehetnek, erős hitem.

Ezúttal csak a július 5-iki jelenetekhez (lásd országgyűlési tudósítások) kívánok nehány szót megjegyezni, hogy lássák azon általam már többször hangoztatott szomorú meggyőződésem újabb igazolását, hogy az alkotmányra még nem vagyunk megérve.

Képviselőink, ha pártfőnökök rájok nem parancsolják, hogy hová szavazzanak, nem bírnak megállani a saját lábukon. Hát akkor minek vannak ott, ha gondolkozni sem tudnak; vagy már oda jutunk, mint a rutének szűr-halinás képviselete, mely, ha a vezérök prüsszentett, ők is jónak látták testületileg prüsszenteni? Mert ha indokolt is lehet, hogy fontos országos nagy kérdésekben tömörülnek a pártok, a pártfegyelem összegyűjti az erőket, kiknek kötelességük a nagyobb rész véleményének feláldozni a sajátjukét, mert messze kiható következmények kívánják az egyéni vélemény ezen még ily esetben is csak alig jogosult alárendelését: mondom, ha ez még megengedhető is - de már borzasztón nevetséges, mikor olyan csip-csup kérdésnél, mint a zsidó-szeminárium mikénti felállítása, egy intelligens ország legintelligensebb testülete, komandószó nélkül fejét vesztve, nem képes akaratát kifejezni, hanem mint a vezető nélkül maradt birkanyáj megrekedve, összedugott fejjel áll meg, még habozó ösztönének sem mervén határozott kifejezést adni. - De ennél kisszerűbb és gyermekesebb Trefort vallásügyi miniszter vészes haragja, ki szentséges akaratát (ha ugyan volt akarata, mert mint az ínyenc a nagy »speiscetli«-ról, ő sem bírt a saját és a Tisza indítvány közül választani, e percben ide, más percben ismét oda hajolva) leszavaztatni látván, nagy mérgesen összecsapta írásait, mint a leckével felsült iskolásdiák, és - ezért meglakolsz, hitvány nemzet! - megírta lemondását. Ezer szerencsénk, hogy Ghiczy Kálmán testével fedte a nemzet ezen beközelgő romlását, kettészakítván a lemondó okmányt. Higgadtság, tisztelt uraim, kik a kormányon és a házban ülnek, mindenekfelett higgadtság!

Avagy látott már Trefort úr valaha olyan kormányférfit, ki az ilyen parányi ügy miatt képes hiúságból és érzékenységi affektációból kormányválságot idézni elő. Hiszen ha ilyen érzékenység is elég indok lenne, hogy valaki helyét, melyen szükségünk van rá, elhagyja, akkor maholnap már a miniszteri lemondásra elég alapul szolgálhat az is, hogy valamelyik őexcellenciájának, mikor prüsszentett, senki sem kívánta »kedves egészségére«.




29. sz., július 18.

RÖVID SZEMLE

Az izzadó országgyűlés, mely keményen el van határozva, addig el nem oszlani, míg a választási törvény minden paragrafusán át nem megy, annál kevésbé mondhatunk valami figyelemre méltót, mert rendesen úgy fogadtatik el minden egyes pont, mint az a miniszteri javaslatban foglaltatik. Lapunk szűk köre pedig legtöbbnyire ki nem terjeszkedhetvén a részletekre, csak a végeredményt van hivatva konstatálni.

Ezúttal tehát a külföldre irányozzuk olvasóink figyelmét, hol sok figyelemre méltó dolog történik. A porosz császár látogatását a bajor királynál pusztán udvariassági ténynek kell tekintenünk: de a fejedelmek találkozása, amiből pedig ez évben elég fog kijutni, mindig figyelemre méltó s legtöbbször következményekben gazdag esemény.

Jelenleg azonban legfontosabbnak tartjuk Albrecht főherceg oroszországi útját, s királynénk őfelsége tervbe vett látogatását Auguszta német császárnénál, mi az európai béke legbiztosabb jelének vehető, mert a két legmarkosabb hatalom (az orosz és porosz) barátsága Ausztria -Magyarország iránt egymás iránti barátságos érzelmeiknek is hévmérője.

A Bismarck elleni kissingeni merénylet elkövetője az összes európai sajtó szerint - mely ritka kivétellel egyformán szenved a mai kor divatos hóbortjában, mely a katolikus papság sok esetben okszerűtlen üldözésében keres virtust - a katolikus papok által lőn a gyilkosság véghezvitelére fanatizálva; de - mint egy berlini lap megjegyzi - a golyó, melyet a gyilkos Bismarck homlokának szánt, visszapattant és a papságot szívén találta Németországban.

És ebben van is valószínűség, s mi is azt hisszük, hogy ezen szerencsétlen esemény nagy fordulatot fog jelezni a világtörténelemben és szomorú eredményeket szülend az ultramontanizmusnak.




ÚJ BÜNTETŐ TÖRVÉNY

Az igazságügyminiszter, mint halljuk, még a jelen ülésszak berekesztése előtt a törvényhozás elé fogja terjeszteni az új büntetőtörvényjavaslat tervezetét a hozzácsatolt terjedelmes indokolás kíséretében. A munkálat mindkét része, értesülésünk szerint, már teljesen ki is van nyomtatva, s az igazságügyminiszter a törvénykezési körök egyik teljesen jogosult kívánságának tenne eleget, ha minél kevésbé késedelmeznék előterjesztésével. Csak ha a tervezet és indoklása még a képviselőház eloszlása előtt a nagyközönség kezeibe fog jutni; csak ha alkalom nyújtatik ezáltal a szakértőknek s általában az országos közvéleménynek, hogy a törvényhozás szünetelése alatt kellően nyilatkozhassék a tervezet egésze és részletei fölött, csakis azon esetben remélhetjük, hogy az országgyűlés hátralevő utolsó ülésszakában létre fog jönni a magyar büntetőkódex. Ellenkező esetben az egész mű még jóideig pusztán írott malaszt marad, s büntető jogszolgáltatásunk ezután is nélkülözni fogja az egyedül biztos alapot.




30. sz., július 25.

POLITIKAI SZEMLE

Aki most arra van kárhoztatva a végzet által, hogy országos képviselő, ha történetesen buzgó és kötelességének megfelelni kívánó ember is, bizonyosan szomorúan sóhajt fel: még csak a 12-ik §!

Bizony még csak a 12-ik szakaszánál van a választási törvényjavaslatnak már hetek óta a tanácskozó ház; pedig a törvény százhúsz szakaszból áll: képzelhetni tehát, ha annyi üres beszédet és annyi időt pazarol a többi szakaszokra is, mikor lesz keresztülhajtva a nagyfontosságú törvény, melynek letárgyalása előtt a képviselőház fel nem oszolhat.

Lehetetlen szigorú rosszallással nem illetnie a sajtónak ilyen körülmények közt azon kevés belátású képviselőket (a vád leginkább az ellenzéket illeti), kik csupán azért beszélnek órahosszat, hogy beszéljenek, s indítványokat nyújtanak be, mikről előre meg vannak győződve, miszerint el nem fogadtatnak, s teszik azt egyedül beszélési viszketegből, hiúságból, hogy nevök a lapokban kinyomassék beszédjökkel együtt, mint szemfényvesztő a figyelő választók számára, kik Magyarországon még mindig arról voltak híresek, hogy olcsón osztogatták a dicsőséget és bizalmat.

Ezek az urak okosabban tennék, ha személyes hiúságukat félretéve, időkímélés tekintetéből is csak ott szólalnának fel, hol valódi sérelmet látnak, s hol e felszólalásnak gyakorlati haszna - legalább lehetségesnek látszik. Így nemesebben felelnének meg képviselői hivatásuknak.

Midőn a parlamentáris higgadtságot ajánljuk s az agyonbeszélést mint olyat kárhoztatjuk, mely parlamentünk tekintélyébe kerülhet, mert a sok üres és alaptalan, mondhatni gyerekes beszéd már eddig is megnyirbálta nemcsak, ami igen szomorú, a külföld előtt, hanem ami még szomorúbb, önmagunk előtt is országgyűlésünk jó hírnevét, elannyira, hogy komoly tanácskozásokra már mi magunk sem hisszük magunkat képeseknek: mondom, midőn e feletti rosszalló nézetünket olvasóink előtt kifejezzük, korántsem azt értjük alatta, hogy csupa merő szerénységből s a sikertelenség félelme által okozott csüggedésből és bátortalanságból képviselőink ne merjék meggyőződésüket kimondani s szavukat felemelni, habár a biztató siker helyett kárhoztatással és kinevettetéssel kellene is szembe szállaniok - sőt inkább vannak esetek, hol szólania kell a képviselőnek s a törvényalkotás mérlegébe vetnie saját meggyőződését, mert legyen az bármily jelentéktelen is, könnyen ellenkező oldalra billentheti a serpenyőt, s mert ha a sok bába közt elvesz a gyerek - éppen úgy elvész az a nagy közönyösségben is.

A választási törvényen, melyről ezúttal veszélyünk, nem hiszünk ugyan sok változtatást keresztülvihetőnek, miután egyik szakasz a másikából foly, s a választási módozatról szóló fejezeten nem is igen szükséges érdemleges módosítás - de mindamellett van e törvényjavaslatban két intézkedés, melyet jó lesz komolyabb tanácskozás alá venni, s mellyel valószínűleg meg is fog gyűlni a kormány dolga.

Az egyik intézkedés az, mely kizárja azokat választási joguktól, kik adójukat teljesen ki nem fizették. A másik pedig, mely tiltja a képviselőjelöltnek a fennálló országos törvény ellen izgatni.

Mind a kettő helyes intézkedésnek látszik első pillanatra, mert míg az állami adók pontosabb beszolgáltatását célozza az egyik, addig a másik gátat vél szabni a törvény felburjánzó tiszteletlenségének. Ez a két baj megvan, az tagadhatlan, s mindkét baj olyan, mely sok egyéb bajunknak kútforrása: de nem bízom az orvosság őszintetésében, s úgy tetszik nekem, hogy e bajok orvoslása csak mellékes cél, s a főcél az, hogy a kormány magának kibúvó ajtót készítsen elő a visszaélésre.

Mert ha az adóhátralék révén igen sok neki nem tetsző választót ki fog törülhetni a lajstromokból, míg a törvény elleni izgatás ürügye alatt képviselőjelölteket minden, habár ártatlan mondásaikból is fegyvert kovácsolva ellenök, befogathat, megsemmisíthet.

Itt helyén látom, ha az országgyűlés komolyan és terjedelmesen is vitatja meg e két kérdést, melyeknek veszedelmes oldalát röviden kimutattam. Ez fontos, nagy horderejű dolog, s érdemes gondolkozni felette a többségnek és a kormánypártnak is, mert a megalkotott törvény szent és úgy lehet hosszúéletű: ami az ő kezökben izmos fegyver ma, holnap éppoly izmos fegyver lehet mások kezében ellenök.

Ez »hazárd« játék. A hazárd játék pedig biztos következtetés a bukásra.




31. sz., augusztus 1.

BUDAPEST, JÚLIUS 31.

Valahára!

A képviselőház, íme csodák csodája! a választási törvényjavaslat tárgyalásának befejezéséhez közelít: sőt többségről még egy olyan cselekedetet is írhatunk, mi keresztényi jámborságot és békülékenységet tanúsítana, ha a tisztes engedékenységi talár alól ki nem látszódnék a ravaszkodó rókaláb. Ezen látszólagos engedmény az, hogy elállt a 99-ig § tárgyalásától, melyről mint arról szólóról, hogy a képviselőjelöltnek választáskor a fennálló törvény ellen izgatnia nem szabad, már múlt számunkban is szólottunk, mégpedig rosszallólag; látszólagos pedig ezen engedmény azért, mert a többség korán észrevette, hogy az agyonbeszélés veszélye fenyegeti javaslatukat, minélfogva két rossz közül a kisebbet választván elengedte a 99-ik paragrafust a többi 119-ért.

Tehát a fegyver, értem az agyonbeszélés fegyvere, mely ellen a múlt számban annyira kifakadtunk, megint elsült és használt. Bebizonyult, hogy az mégis praktikus. De mi azért most sem vehetjük védelmünkbe, habár nincs szándékunk elhallgatni azon szomorító érzést sem, mely minden szabadelvű ember lelkébe utat talál, látván, hogy egy alkotmányos párt csak erőszakkal hagyja kezéből kicsavarni azon eszközöket miket a hazafiság és honszeretet háta mögött kovácsolt önzésből saját hatalma öregbítésére.

Odajutottunk, hogy megfordíthatjuk nagy Széchenyink biztató jelmondatát s kétségbeesetten gondolunk rá, amit még kimondani borzadunk: »Magyarország volt, de nem lesz«. És mégsem szállunk magunkba, hanem mint az öngyilkosságra elszánt kártyás, még az utolsó tételeket is megdöbbentő könnyelműséggel hányjuk arra kártyára, mely majd mindenünket elvitte.

Igen, most már világosan véljük látni, hol volt a hiba. A kormány mindent alárendelt önmagának. Nem arra volt számítva törvény és újítás, hogy a nemzet anyagi és szellemi erejét, hanem hogy a kormány erejét gyarapítsa az ellenzék ellen s hogy a 67-es egyességet megmentse. Hiszen a feladat jó volt és nemes eredetű is lehetett, de a gyakorlat megmutatta hogy azért, miszerint a 67-iki egyezményt megmentse, elvesztette a hazát.

Nagyon élhetetlen politika volt. Most már minek az eltört fazéknak a cifra fedő?

De hagyjuk ezt, s ne hagyjuk el még a reményt. Ahol már ezt is megszűnni engedik, ott a halál van. Ha a becsületesség és igazságossá politikája visszatér, erős meggyőződésem, még megélhetünk, mint magyarok e lábunk alul süllyedő földön, melyet apáink pora szentel.

Bár volna a nemzet egyetlen fül és szív. S én lennék az a hang, mely e fülbe és szívbe lopódzik, gyökeret ver; akkor én azt a tanácsot adnám: Itt van nem messze az új követválasztás, ne legyetek se jobb-, se balpártiak, válasszatok becsületes embereket, bármilyen elvekkel.

Más országok, ha tönkrejutnak, szomorúan sóhajtanak fel: pénz, pénz!

Mi még alább süllyedtünk, rajtunk nem segít már a pénz: nekünk becsületesség kell és igazságosság.

Csak ez a két dolog képes naggyá alkotni még Magyarországot, melynek utolsó haldokló szusszanását úgy lesik bizonyos »érdekrokonaink«, mint hektikus beteg halálát az osztályos atyafiak.




32. sz., augusztus 8.

BUDAPEST, AUGUSZTUS 7.

Az ülésszaknak vége van. A képviselők felvették napidíjukat és hazautaztak, édes megelégedéssel vivén magukkal ama nyári forróságot enyhítő gondolatot, hogy hát mégis csak nobilis szakasz az a »12«-ik. Az elszomorodott szívű baloldali szószólók, most már kikopván elokvenciájukkal a képviselőházból, reményeik horgonyát a felsőházba vetik, s lapokban, privát úton mérlegelik, vitatják, javasolják, proponálják ama módosításokat, miket a főrendiháznak tennie kellene a választási törvényjavaslaton.

Oh, boldog báránykák, kik még azt sem tudjátok, hogy a méltsás főrendiház nem szokott olyan módosítványokat tenni, melyek a ti szájízetekhez van mérve.

Bizonyos foka a könnyű gondolkozásnak és vérmességnek kell ahhoz, hogy valaki ilyesmire támaszkodjék, s az ilyen politikusról mindig az a budai öregúr ismerősöm jut eszembe, ki valahányszor veszély vagy baj fenyegeti az országot: mindig az Ázsiában létező, ezer év előtt ott szakadt magyaroktól várja a segedelmet.

Ha a főrendiház módosít, bizonyára nincs benne köszönet, óhajtjuk hát, hogy módosítás nélkül fogadja el a választási törvényjavaslatot is.

Mert ha a sajtó is azon kezd lovagolni elég botorul, hogy az elveszett fejsze ezen az úton kerüljön vissza nyelébe, könnyen megeshetik, hogy a nyelet is kiütik kezéből: s ha már egyéb bajt nem csinálhatnak is, már magában az is elég, hogy a választási törvényjavaslat ezen ciklus alatt nem válhatik törvénnyé, ha a főrendek csak félannyi ideig komédiáznak vele, mint a ház.

A legombolyított ülésszak végén, ahelyett, hogy a rendes szokás szerint visszapillantást vetnénk a múltba, mi szívesebben foglalkozunk a jövő ülésszakai pillantással, márcsak azért is, mert főleg ettől várjuk azon baj némi orvoslását, mely immáron égetőbbé vált a legsürgősebb reformkérdéseknél, s ez pénzügyi nyomorunk enyhítése.

Sok kurtapolitikus arra a kérdésre: hogy hát hol itt a segítség, azt szokta mondani: »majd beüt egy jó termés«.

Ezen állítás helyessége magától megdől, ha tekintetbe vesszük, hogy nálunk már nemcsak az a baj, hogy az állami adók nem folynak be, hanem az, miszerint a lehetőleg legnagyobb fokra felcsigázott adók sem képesek még távolról sem képezni az állam szükségleteit. Tehát első pillanatra belátjuk, hogy a jó termés legfeljebb az adók pontosabb befizetését eredményezheti, de az ország sanyarú állapotán segítenie lehetetlen.

Itt tehát nem a természettől, nem az istentől kell összetett kezekkel várni a jószerencsét és csodát, hanem magunknak, illetőleg a kormánynak kell tenni valamit.

A Bittó-Ghyczy-kabinetnek lesz ez kötelessége. Ők vállalkoztak e munkára, s e munka: mitől a magyar nemzet »lenni vagy nem lennije« látszik föltételezettnek.

Ez előtt nemcsak szabad, hanem kell is háttérbe szorulnia mindennek. Ez az én véleményem. Polgári házasság, megyekikerekítés s több efféle várhat, s ha a kormány csak ilyeneket akarna megoldani, akkor hazafiúi szent kötelessége a visszalépés: mert ez nem volna egyéb, mint hogy a haldokló betegről úgy gondoskodunk, miszerint orvosság helyett báli ruhát veszünk neki.

Kétségbevonhatlan tény, hogy a kormánynak eddig a folytonos ülésezés és interpellációkkali örökös zaklatás miatt nem volt ideje, hogy gondolkozzék, s előterjessze a módokat, mik a hínárból kihúznak, de íme most már itt az idő: most vagy soha!




33. sz., augusztus 14.

BUDAPEST, AUG. 14.,

A politikában eseménytelen hét. Bazaine megszökésén kívül a Szent Margitról, a spanyol körjegyzék, az angol parlamentet bezáró az eddigiek kaptafájára ütött trónbeszéd képeznek némi érdeket, de ezek is csak úgy tűnnek fel előttünk, magyarok előtt, minta kövér búzakeresztek alatt megmaradt kalászszálak.

Legfontosabb mindannyinál az, hogy el fogják-e Spanyolországban ösmerni az európai hatalmak a köztársaságot? Mely hatalmak csatlakoznak a karlistákhoz, melyek maradnak semlegesek s melyek veszik pártfogásukba a köztársaságot?

Bismarck e kérdésnél, úgy látszik, már megint trafikál, bár eddig semmi bizonyosat nem mondhatunk. A franciáktól is szép volt, hogy merték becsületök érdekében szavukat felemelni, miszerint távol van tőlük a gondolat is, a karlista mozgalmakat támogatni.

Nálunk sem történt semmi különös. A szerb pátriárkát őfelsége megerősítette, s az hivatalát el is foglalta. A miniszterek legnagyobb része Bécsben van. Andrássy Csehországba készül utazni a király kíséretében. Ez utazástól jó hatást várnak, s mindenesetre bizonyítja Andrássy népszerűségét az, hogy a csehek, habár tudják is, hogy őfelsége csupán Andrássy kíséretében - tehát az osztrák miniszterelnököt otthon hagyva - utazik a tartományba, egy hanggal sem zúgolódnak ellene; bezzeg ha őfelsége annakidején például Beusttal utazta volna be Magyarországot miniszterelnökünk mellőztével, mi milyen hetedhétországra szóló elégületlenséget mutattunk volna!

Csak mégis jámbor emberek a csehek!

A főrendiház módosításai is csak kisebb körben foglalkoztatják a kedélyeket, míg Szapáry belügyminiszter nem tudom biz én már hányadszor feltámasztott kísértetének, a megyekikerekítés kérdésének már oda sem hederít senki, mint a halva született gyermeknek.




34. sz., augusztus 22.

RÖVID SZEMLE

A spanyol kormány elösmertetett. Bismarcknak érdekében feküdt, hogy a köztársaságot elismerjék az európai kormányok, s íme akarata most is teljesült, s ezen győzelme után bízvást mondhatjuk, hogy ma Bismarck diktátora Európának.

Nem könnyű volt ezen feladat, mert ha vesszük, hogy a nagyhatalmak már természetöknél fogva is ellenszenvvel viseltetnek a respublikák ellen, ki nem feledve azon körülményt sem, hogy a karlisták, habár irtóztató kegyetlenségük miatt fellázad ellenök a nemesebb emberi indulat, zömét képezik a spanyoloknak és lelkesülnek a monarchikus zászlóért - mert lelkesedés nélkül oly szívós makacssággal s hellyel-hellyel sikerrel, pénz, hatalmi eszközök, várak, fegyvertárak nélkül lehetetlenség volna harcolni és magokat fenntartani -, mondom, ha csak e két nehézség legyőzése forogna is szóban, lehetetlen Bismarck lángelméje előtt fejet nem hajtanunk, kinek egy kimondott szavára siettek a hatalmak - habár némelyik sanyarú arccal - szentesíteni egy olyan kormányformát, melyről nem nézik azt, megvan-e vele az illető nemzet elégedve; elég nekik annyit tudniok, hogy Bismarcknak kedvére van.

Hazai esemény-krónikánk üres. Míg az országgyűlés, mely csupán október 2-án nyílik meg, összejő, addig az újságíróknak be kell elégedniök azon kevéssel is, mit a véletlen vagy valamely zűrzavaros ügy a fölszínre vet. Különben is a mai világban, mikor ami történik, az mind káros, majdnem az mondható a legjobb újságnak, ha egyáltalában semmi újság sincs.

A szerb patriarkát számos ékes toaszt közt beiktatták, őfelsége születésnapja s Szent István király ünnepe illő dísszel megtartatott, de valamely új lendülettel biztató esemény, mely vagy előbbre vagy hátrább vinne, nem történt.

A minisztériumokból kiszivárognak egyes hírek, hogy majd ezen, majd azon a törvényjavaslaton dolgoznak; ez azonban néha olyan »humbug« is szokott lenni, mint a Török József szakállnövesztő hagymája: azzal a különbséggel, hogy ez csakugyan megnöveszti a hiszékenyebb halandók reményeit mígnem aztán mikor már arra kerül a sor, hogy »lássuk a medvét«, a hideg valóság egyszerre letépi.




36. sz., szeptember 4.

POLITIKAI SZEMLE

Egész héten minden ember és minden lap ágyúkról diskurál, mintha csak háborúra készülnénk; pedig ugyancsak olyan békén vagyunk, mint az agyonütött ember. Csak egy kis ijedtség volt. Összehasonlíttatott a Krupp-féle porosz ágyú a mieinkkel, s kitűnt, hogy a mienk még távolról sem állja ki a sarat. Lett ijedtség, pedig inkább gyakorolhatna nevelő hatást az az irtózatos gyámoltalanság, miszerint arra, hogy ágyúink hasznavehetetlenségét egyszer valahára észrevegyük, a felixdorfi lőpróba kellett. Különben nem vesszük észre soha addig, míg megint valahol meg nem vernek. Csak a saját kárán tanul az osztrák-magyar. Oh jámborság, mennyei jámborság! hiszen én jóllehet sohasem láttam közelről még sem porosz, sem osztrák ágyút, már könyv nélkül meg mertem volna esküdni, hogy az osztráké csak Alvinczy-puska a poroszéhoz képest, s a magas szakértők csak most veszik azt észre, szörnyű ijedelemmel, egy közelgő háború eshetőségére. Hát érdemes is egy kis háborúért megijedni, különösen nekünk - kiknek már úgysem sok veszteni valója van ezen az árnyékvilágon, kiket már a tatár sem bír jobban kipusztítani, mint önönmagunk.

Bocsássák meg olvasóim, ha e dologról nem bírtam komolyan szólni, annak dacára, hogy minden szomorú tréfasága mellett van, illetve lesz egy komoly oldala is - a jövő évi költségvetésben. Tudniillik legalább is egynehány kerek millió forint új ágyúk öntésére.

Ezen biztató reményjetek után belügyeinkre térvén át, meg kell jegyeznünk, hogy eddig ugyan még nagyon könnyen fel lehet sorolni a kormány működését, tenni még nem tett sokat, de a biztatásból kijut elég.

A miniszterelnök e hó 10-én kerül haza s ekkor megkezdődnek az adójavaslatok s a költségvetési miniszteri tanácskozások.

A megyék rendezésének kérdése is megint előbbre van egy paraszthajszállal. Szapáry belügyminiszter ugyanis legközelebb egy körrendeletet bocsátott a megyékhez, melyben külön megkérdezi: mi módon óhajtanák ők magok, a megyék, területi rendezésüket. Ez úgy látszik inkább fog eredményre vezetni, s várható, hogy az e tárgyú új javaslat novemberben fog napvilágot látni, valamint a háziadó életbeléptetése is kilátásba helyeztetik a jövő évben.

A városi főispánság megszüntetéséről szóló törvényjavaslat is elkészült s az 1875-i belügyi költségvetés összeállításánál már a városi főispánság megszüntetésére tekintettel voltak, úgyhogy a javaslatnak az 1874. év végével életbe kellene lépnie. A városi főispánság megszüntetésével az állam évenként 70 ezer frt megtakarítást ér el.




37. sz., szeptember 11.

RÖVID SZEMLE

Őfelsége csehországi útja képezi a közbeszéd tárgyát. Jól fogadták, virágözönnel s őszintének mutatkozó hódolattal. Az előbbi csehekre rá sem lehetett ösmerni a mai mérsékelt csehekben. Őfelsége is szívélyesen vette a hódolatot, habár válaszában hatalmasan hangsúlyozta azt is, hogy az alkotmány szent s mint ilyen megérinthetlen, mitől sok görbe úton járni akaró cseh politikus prüszkölt. Különben az ilyen politikusok vére is kezd már, úgy látszik, kihűlni, mert látják, hogy a nemzet zöme kiegyezkedni óhajt. Adja isten, hogy ez minél előbb s minél sikeresebben történhessék meg.

Itthon még mindig »holt idény« van. A lapok egymással kapnak hajba tárgy hiányában. Egy ideig a honvédségi viszály és visszaélések foglalkoztatták, mit aztán a felixdorfi lőpróba s a katonai gyakorlatokról írt elmefuttatások szakítottak meg. Ma Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter rendelkezése a legfigyelemreméltóbb esemény. Ghyczy ugyanis a pénzügyminisztérium hivatalnokai közül többeket elbocsátott, ellenkezőleg az eddig új miniszterek szokásával, kiknek az volt az első dolguk, mikor a miniszteri piros székbe kerültek, hogy minden hatodízigleni rokonságukat behozták magok mellé hivatalnoknak. Üdvözöljük Ghyczyt: a kezdeményezés dicsősége az övé; ámbár, mondom, ez csak szerény kezdeményezés, mert még neki is többeket lehetne elbocsátania, minisztertársai pedig pláne még csak rá sem gondolnak a létszám apasztására.

Igaz, hogy szomorú sorsa van az elbocsátott államhivatalnoknak s némileg igazságtalan eljárásnak vehetnők az államtól, ha nem volna tény, hogy ezen hivatalnokok nagyobb része folösleges, s hogy a megmaradt hivatalnokok fizetését fölemelni szükséges: szükséges azért, mert a legnagyobb része nem bír megélni a mai viszonyok közt csekély fizetésével, s gyakran a szükségtől nyomatva hivatalos kötelességét vagy éppen nem teljesíti vagy éppen visszaél azzal.

A fizetéseket pedig csak akkor lehet felemelni, ha a fölösleges szám elbocsáttatik, mert valamennyi fizetésének felemelését nem győzzük. Ennek előbb-utóbb be kell következni, tehát minél előbb, annál jobb.

KOSSUTH LEVELÉRŐL

Mikor az úgynevezett »függetlenségi párt« látta, hogy a maga emberségéből nem boldogul, keresett magának cégért, kinek neve alatt hívői számát szaporíthassa.

Azt hitte, hogy Kossuth Lajosban megtalálta amit keresett, mert hazánk e nagy fia egy levelében kijelentette, miképp »minden pártok között a függetlenségi párthoz áll legközelebb«... Meg is ütötték ezzel a levéllel a nagydobot, hirdetik boldog-boldogtalannak, hogy Kossuth Lajos az ő pártjukhoz állt.

Csakhogy a jó urak elfelejtik, hogy amit Kossuth írt, hogy ti. őhozzájuk érzi magát legközelebb, - még nem jelenti azt, hogy együtt érez ővelük; mert bizony Kossuth is csak azt mondja, hogy azért van közel ehhez a párthoz, mert ők a haza függetlenségét akarják, s ez az akarat már a nevükben is benne van.

Az igaz. Csak az a kérdés mármost, vajon egyedül a függetlenségi párt akarja-e igazán a haza függetlenségét? Erre pedig nagyon bajos volna felelni, - mert nincsen olyan magyar ember, ki hazáját függetlennek látni ne szeretné.

Kossuth Lajos azt hiszi, hogy Magyarország csak akkor lesz igazán független, ha megszüntetik a közös ügyeket.

Csakhogy Kossuth Lajos távol is az országtól nem ismeri a mi helyzetünket, a mi állásunkat, amelyik bizony 1848 óta nagyot változott.

Meggyőződött arról minden okos ember, hogy a közös ügyekkel csak úgy hamarjában szakítani nem lehet, - azt is tudja minden értelmes hazafi, hogy még 1848-ban is voltak közös ügyek, amiknek az elintézésére külön minisztert is nevezett ki a király. És mégis megvolt a mi alkotmányos függetlenségünk akkor is, s minden közös minisztere mellett mégis ezt az 1848-at akarja vissza a »függetlenségi párt», ki akarna hát a közös ügyekkel szakítani?

Panaszkodik Kossuth Lajos azon is, hogy rosszul mennek idehaza a dolgok. Az igaz, csakhogy ennek meg nem a közös ügy az oka, hanem azok az úri emberek, akik elrontották a magyar nemzet hitelét.

Ki vádolná ezért a közös ügyet? senki; valamint hogy nem vádolja senki az 1848-iki alkotmányos törvényeket a világosi gyásznapért. Egyiknek sincs a másikhoz köze. Itt is, ott is az emberek rontották el a dolgot.,

Mi alább közöljük az öreg száműzött levelét, szépen van megírva, tele hazaszeretettel, de hát fogja látni aki olvassa, hogy a jó öreg mindenütt a közös ügyet bántja, mikor az emberekben van csak a baj, s át fogja látni mindenki azt is, hogy a »függetlenségi párt« hiába lármázik, hiába dicsekszik, Kossuth Lajos csak közel áll hozzá, de nem tart vele.

Mi is közel állunk Kossuthhoz, mert mi is a haza függetlenségét akarjuk, de mi sem tartunk vele, mert a függetlenséget másképpen is el tudjuk képzelni, nemcsak az alkotmányos országgyűlés és a koronás király által szentesített és már 1867 előtt is megvolt közös ügyek rombadöntésével.




38. sz., szeptember 19.

RÖVID SZEMLE

Ghiczy Kálmán pénzügyminiszter felé fordul mai napság a közfigyelem: miután tőle várunk mindent, vele foglalkozunk legörömestebb; s még akkor is azt találgatjuk, hogy ő miben fáradozik, mikor egyáltaljában semmit sem cselekszik. Mint a beteg haldokló ember, aki még reményli az életet, félve s reményteljes aggállyal néz a mellé rendelt orvosra, arca redőiből, szeme állásából igyekezve kivenni annak gondolatait, melyek felfedik az élet vagy halál bizonyosságát.

És úgy látszik, ha lassan is, de megerősödhetünk. Chiczy takarékossága már eddig is szült üdvös, habár csak csekély eredményeket. A jövő évi deficit, mint hírlik, már csak 10 millió lesz, s harmadévre - szakemberek állításai szerint - Ghiczy rendszere folytán deficitünk negyedfél millióra szállna, ha ugyan a közös hadügyminiszter (azaz a delegáció) egy nagy keresztet nem csinál boldog reményeinken és számításunkon.

Ghiczy óta - a külföldön is emelkedett hitelünk, úgyhogy azóta negyedfél százalékkal emelkedett kölcsönünk a londoni börzén, a legutóbbi időkben, kivált aratás óta, az adók is meglehetősen folynak be, az államkassza sem üres egészem. Egyszóval szabadabban lélegzünk egy kicsit: s legalább annyit nyertünk, hogy van időnk helyreállítani zilált háztartásunkat: s akinek ideje van, s annak hasznossá fordításához akarattal és tehetséggel is rendelkezik, annak van élete is.

Az új 75 milliomos kölcsön ügye, melyből már Ghiczy előlegképp felvett 35 milliót, szinte szépen folyik. (A megszorult helyzetében fölvett 35 millióból még tekintélyes összeg van meg.) Azonban a föltételek még nincsenek megkötve a Rotschildokkal. Ghiczy ugyanis, mivel azóta a viszonyok kedvezőleg változtak ránk nézve, kissé olcsóbban akar a pénzhez jutni.




39. sz., szeptember 26.

SZEMLE

A vármegyékben erős hullámokat vet a területrendezés kérdése: a megyék sorba nyilatkoznak, hogy s mint akarnák ők területük rendezését. Persze, hogy úgy akarja valamennyi, mint az egyszeri cigány, ki arra a kérdésre: melegedni akar-e inkább vagy enni? - azt az élelmes választ adta, hogy »szalonnát pirítani«. A kormánykörök erősen reménylik ugyan, de én nehezen hiszem, hogy ezen ösztövér vármegyei óhajok szerint lehessen eredményhez jutni.

A sajtó s úgyszólván az egész ország értelmesebb része igazán és méltón van felháborodva azon »pech« miatt, mely törvényhozásunkat kíséri. A három évi tartamú országgyűlésnek íme már 3. szaka járt le és csak a negyedik szak van hátra; s ebből az időből annyi elharácsolódott kormánykrízisekkel, költségvitákkal, szószaporítással, közbeeső munkaszünetekkel, a munka rossz beosztásával, hogy alig juthatott nehány hónap gyümölcsöző munkára. S ez a nehány hónap is oly malőrösen használtatott föl, hogy közügyeink tarlójára pillantva szomorúan sóhajthatunk fel, hogy: »bizony rossz termésünk volt!«

Ennek oka egyrészt a kormány gyöngesége, másrészt a többszöri kormányválság, úgyszinte a rossz házszabályok.

Most azonban még egy ülésszak - háromnegyed év - áll előttünk, sietnünk kell. A kormánynak nemcsak azt kell tanulmányoznia, milyen sorrendben. Gyakran fontosabb dolog, mikor terjesszünk elő valamely törvényjavaslatot, mint hogy minő a törvényjavaslat. (Csak egy példányt említek. A zsidó emancipáció behozatalának célja az volt, hogy a zsidóság a nagy nemzettestbe észrevétlenül olvadjon be: igen, - de hogy ez eléressék, egyidejűleg be kellett volna hozni a polgári házasságot is. Egyik a másika nélkül veszedelmes lehet, de hasznos nem.) Sok teendőnk van, melyek közt legnevezetesebb az államháztartás súlyának helyreállítása; a polgári perrendtartás javítása, mert a mostani oly rossz, hogy az igazságszolgáltatás tetemesen szenved mellette, továbbá a kereskedelmi büntető, váltó és csődtörvény.

Ezeken felül még a sok félbeszakadt törvényjavaslat, minő az ügyvédi és közjegyzőségről szóló. A közjegyzőségek felállítását (amik meglehetős zsíros hivatalok lesznek) állítólag tavaszra várhatjuk: rossz nyelvek azonban (s hol ne volnának ilyen rossz nyelvek?) azt a gonoszságot rebesgetik, hogy a kormány a közjegyzők felállítását a jövő követválasztásra »korteskedési feladatoknak« hagyja meg.

Higgyük?

A PÉLDA RAGADÓS - DE RITKÁN

Ilyen ritkaságot van szerencsénk konstatálni.

Ghiczy kezdeményezése folytán a hivatalnokok leszállítására vonatkozólag már az igazságügyminiszter is nekidurálta magát s a folyó évi költségvetésnél határozatba ment, hogy a semmitőszék, legfőbb ítélőszék és a királyi tábla igen jelentékeny fogalmazó és segédfogalmazói létszáma lejjebb szállíttassék, mivel ezen igen jelentékeny létszám a körülmények által nincs indokolva. Ennek folytán már az év folyamában többen, kik az első folyamodású bíróságoknál megüresült állomásokért folyamodtak, ha a kellő képességet kimutatták, kineveztettek, másrészt pedig a megüresedett állomások be nem töltettek. A képviselők között levő jogászok ezen helyek beszüntetését különösen azon oknál fogva pártolták, mivel a fiatal erők igen egyhangú és sem a jogismeretet nem gyarapító, sem az ítélő tehetséget nem gyakorló perkivonati munkával foglalkoztak.

Azonkívül a méltóságos és nagyságos urak hivatalos állásaival járó kényelmet igen hamar elsajátították, úgyhogy általános azon meggyőződés, miszerint bírói pályára készülő fiatal ember sokkal helyesebb és kimerítőbb kiképzést nyer, ha törvényszéknél vagy járásbíróságnál mint jegyző vagy aljegyző működik és az ügyek menetét kezdettől fogva tanulja megismerni, mint a felsőbb bíróságoknál. Mivel az új ügyrendtartásban a perkivonatok is elesnek és a felsőbb bírák az eredetiek alapján kénytelenek lesznek a perekbe jól belemélyedni, az aprólékos teendőkre a jelenlegi fogalmazó személyzet egy negyedrésze több mint elégséges. Mint értesülünk, az illetők felhívattak, hogy az első bíróságoknál megnyílt állomásokra jelentkezzenek, mivel az el nem helyezhetők szabályszerű elbánás alá esnek. Mily fényűzéssel rendeztettek be fogalmazói személyzet tekintetében felsőbb bíróságaink, kitűnik azon körülményből, hogy az osztrák tartományokban, hol a törvényszékek igen sok adminisztratív teendőt végeznek, 9 főtörvényszéknél 182 bíró mellett összesen csak 21 jegyző és 11 gyakornok működik. Mégpedig mennyire kielégítő ezen csekély létszám működése!




40. sz., október 3.

BUDAPEST, OKTÓBER 2-ÁN

Amit már régebben említettünk mint óhajtandót, Ghiczy Kálmán új adójavaslatai már készen vannak fiókjában. Átnéztük futólagosan a (csak fővonásaiban) napvilágra jött munkálatokat s habár még teljes lehetetlenség azokról véleményt mondanunk, annyiról mégis teljesen meggyőződtünk, hogy ezen javaslatok folytán sokkal igazságosabban lesz felosztva az adó, mint eddig.

Leginkább óhajtjuk azonban, hogy különösen a tőke adóztassék meg: mert az még nem fizetett eddig semmit, annak dacára, hogy legkönnyebben fizethet s legnagyobb jövedelmet hajt. Tudjuk, hogy Ghiczy megadóztatja a tőkét, s e tekintetben is készen van már a tervezet; csak az a kérdés, hogy úgy adóztatja-e meg, hogy ezen adó alól a pénz-gesftelőknek kibújni ne lehessen? Mert ha már megengedi a törvény ezen piócáknak (tisztelet a kivételnek!), hogy a nép vérét zsarolják s az adófizető egyeseket büntetlenül koldusbotra juttassák, legalább adóztassa meg százhúsztól ezerig felmenő percenteket jövedelmező vagyonuk (tőkéjük) után, ha az alig 6 percent hasznot hajtó föld szinte nyög a rárótt állami és községi terhektől.

Mindenekfelett »igazságot«! Ez a sarkköve mindennek!

Tovább elmélkedve Ghiczy javaslatairól, lehetetlen észre nem vennünk már első pillanatra is, hogy ezen javaslatoknak mégsem főcélja az igazságos, arányos adófölosztás (mert ily célt vajmi keveset találhatnánk a még eddig köztudomásra jutott irányzatokban), hanem a fődolgot mellőzve, Ghiczy úr csak oda látszik törekedni, hogy az állam jövedelmeit növelje, hogy eredményeket produkálhasson; azzal nem törődik, mi úton? Ha van is aztán haszna az államnak ily mesterséges produkciókból, biz az csak látszólagos, legfeljebb a közvélemény félrevezetésre alkalmas, s eszünkbe juttatja már századikszor ama történeti tényt, midőn egy elnémított orosz cárnőnek festett falvakat és városokat mutogatott minisztere elpusztult országában.

Hát csak olyan festett falu lesz ez a javaslat is, annak dacára, hogy mégis igazságosabb a mostaninál, mely valódi barbár állapotokat teremtett úgy egyeseknek, mint az államnak.

Éppen azért meg kellene Ghiczynek változtatnia az egész rendszert, mely alapjában rossz, nem pedig meghagyva azt, csak a behajtást és kivetést (az állam érdekeit hajhászva) szabályozni, mely az államnak bizonyára többet fog jövedelmezni s emiatt egypár évvel tovább cipelheti szomorú életét, de az egyesek érdekeit s azoknak adófizetési képességét emelni korántsem fogja.

Pedig ez a fő!

Kár, hogy a kormány előtt ez csak mellékes dolog, mert szembeszökő eredményeket nem szül mindjárt melegiben. Pedig államférfiaink a közjó rovására mindig és minden áron ezt szomjuhozzák, s hogy nagy eredményeket mutathassanak fel, úgy tesznek, mint a földbérlők, kik egypár év alatt igyekeznek annak termőerejét kiszedni, azt tartva, hogy »aki utánam jő, hadd csukja be az ajtót«.




41. sz., október 10.

HOGY A KECSKE JÓLLAKJÉK S A KÁPOSZTA IS MEGMARADJON

Régen úgy vette ki már magát a régi zamatjában feleresztett megye és az újdonatúj parlamentáris kormány, mintha valakinek kékszínű dolmányába skarlátvörös fotót vetnének. Abban mindenki egyetértett, hogy e két különböző intézmény egymással szemben nemcsak össze nem passzol, hanem éppenséggel ellenkezik és farkasszemet néz egymással. Csak az volt az egyedüli baj az ellentétek kiegyengetésénél, hogy míg a megyeisták a felelős parlamenti kormányt kívánták idomítani a vármegye-rendszer korhadt karójához, addig a centralizáció barátai a felelős kormány kedveért végképp brennelni áhitozták a megyei önkormányzatot.

Szerencsére múlt télen a 9-es bizottság erre is kiterjeszté figyelmét, s egy meglehetősen célszerű munkálatot készített, mely ha nem hozza is teljesen szabályos összhangzásba a megyét a felelős kormányrendszerrel, legalább megegyezteti. - Különben talán az a legfőbb érdeme a munkálatnak, hogy nem vezet tökéletes összhangra, mert akkor nagy elégületlenséget okozott volna, miután a megye rovására lehetne csak egészen kielégítő, helyes és gyors közigazgatást teremtetni; márpedig a mi sajátszerű viszonyaink közt csak olyan, hogy a kecske is jóllakjék s a káposzta is megmaradjon féle expedienssel lehetett segíteni a dolgon.

Legújabban a belügyminiszter is, ki több megyei főispánt és alispánt hítt meg e tárgy fölött értekezni, szinte a 9-es bizottság munkálatát vette kiinduló pontul.

Ez értekezletek szeptember 30-tól október 3-dikáig tartottak. S amennyiben az azokon történt megállapodások nemcsak felette nagy fontosságúak, hanem egyszersmind sikerrel biztatók, kétszeresen is megérdemlik, hogy velük foglalkozzunk.

Lapunk szűk kerete miatt csak általánosságban szólhatunk e tárgyról, mellőzve az értekezlet részletes tanácskozásait, csak az eredményt konstatáljuk.

Legsarkalatosabb intézménye lesz az új megyének a megyei bizottság mellé rendelt állandó választmány, mely a főispán elnöklete alatt állandóan működni fog, s mely széles hatáskörrel felruházva, az eddigi sok tagból álló és értelmetlen megyei bizottságnál sokkal gyorsabban és helyesebben fog intézkedhetni. Irtóztató volt ama lassúság, melynek valamely közigazgatási ügy ki volt téve, míg négy fórumon keresztül Ponthiustól Pilátusig a legutolsó fórumig, a belügyminiszterhez jutott.

Szemmel látható a célszerűség, melyet az állandó választmány létrehozatala e tekintetben is nyújt. A községi ügyeknél ugyanis ezen választmány lesz a 3-ik és utolsó fórum. A városi ügyeknél azonban csak a második fórum lesz - s innen (a megyei bizottság mellőztetvén) még a belügyminiszterhez is fog lehetni föllebbezni.

Üdvös intézkedés még az is, hogy a választott tisztviselőtől is meg fog kívántatni bizonyos kvalifikáció, legalább 8 latin osztály elvégzésének kimutatása; mert hát hiába, kezdjük végre belátni mi magyarok is, hogy mégis csak mindenhez kell tudomány s nem mindjárt vicispánnak való ember, aki a nevét alá tudja írni.

A »megye« barátai leginkább örülhetnek ez intézkedésnek: mert csak e mellett érhető el, hogy még »egy darabig« választott tisztviselők kezében legyen meghagyható a közigazgatás: soká úgysem maradhat, mert akármilyen immel-ámmal, de utoljára is rájövünk, hogy jó hivatalnoki kar összeállítása csak kinevezés útján lehetséges.

Hogy a vétséget elkövetett tisztviselők elleni fegyelmi eljárás egyszerűsíttetett s ezentúl könnyebben hozzá lehet férni az olyan urak bőréhez, kik a régi megye sáncában büntetlenül halmoztak visszaélést visszaélésre; elengedhetlen kötelessége lett volna régen a kormánynak gondoskodni erről, de ha későn teszi is, jobb mintha sohasem tenné.

Ezért tehát mindazon megállapodásokat, mik eme értekezleten történtek, csak helyeselhetjük s kívánjuk, hogy azok minél előbb törvénnyé válva, új, pezsgőbb életet öntsenek a megye lankadt tagjaiba. Egy dologban azonban nem hallgathatjuk el aggodalmainkat, s ez a főispáni hatáskör oly nagymérvű kiszélesítése, hogy könnyen rosszabbá válhat, mint a legnagyobb centralizáció: mert míg a többi államokban a centralizáció gyeplője nehány ügyes kézben van, addig itt egy egész sereg gyenge kézben lesz.

Vagy másforma főispánokat, vagy másforma intézkedést!




42. sz., október 17.

BUDAPEST, OKTÓBER 15.

Jövő hét végén együtt lesz már az országgyűlés. - A sajtó szinte melegszik tőle, mint a közelgő napsugártól az emberi test. Persze a mi országgyűlésünk ugyancsak nem napsugár; minden inkább, csak az nem.

Sajátszerű nemzet vagyunk mi, magyarok. Örökké szíjjuk a jóreménység emlőit. Várunk és remélünk! De mit és kitől? A sajtó és országgyűlés valami nagyszerű műveleteket vár a minisztériumtól, a minisztérium felületesen készíti javaslatait. Arra való a sajtó és országgyűlés, hogy felfedezze, ha valami hiba van bennök, hogy kitoldozza, kiegészítse. A minisztérium a sajtótól és országgyűléstől várja a jó tanácsot, mikor pedig már ezek sem győzik, akkor meg olyan kétségbeesett műveletekhez is folyamodik, mint az a területrendezési törvényjavaslattal történt, hogy a nemes vármegyéket kérdezik meg: »mit szólnak hozzá?« (Még azoktól is bölcsességet várunk?)

És ez így megy in infinitum...

Maga az országgyűlés jó gondolat hiányában ahhoz a módhoz nyúl főkérdésnek megoldásánál, hogy kinevez egy bizottságot, hadd oldja meg, ha tudja; az a bizottság megint kinevez egy kisebb bizottságot, mely hosszú főtörés után még egy kisebb bizottság nyakába akasztja a gordiusi csomó kikötözgetését.

No, de végre mégis megakad valahol, ha másutt nem, a legutolsó egy szál embernél.

Azonban mit tartsunk ezen bizottságokról is a történtek után? Erre a kérdésre kész felelet, ha konstatálom, hogy például a pénzügyi bizottság még eddig minden kormány gazdálkodási rendszerét ujjongva helyeselte s ezen általános helyeslés dacára is szépen tönkrejutott anyagilag az ország a kormány helyeselt gazdálkodási rendszere mellett.

Gratulálhatunk a pénzügyi bizottságnak!

Ez az a veszedelmes circulus vitiosus, mely rokon az anarchiával, melyben minden elem odább és odább tolja magától a teendőket és felelősséget, míg végre megállapodik annál a végső pontnál, ahol nem megállapodnia, de honnan kiindulnia kellene - a közvéleménynél.

Mit mond a közvélemény? Halljuk a közvéleményt! A közvéleménynek mindig igaza van.

De hiszen ahol vezéreknél sincs célra vezető és okos vélemény, ott csak bolond lehet a közvélemény.

Nem célom becsmérelni a nagy nemzetösszeget, mert hiszen az a haza, - de az tiszta meggyőződésem, hogy e nagy emberösszeg legnagyobb része gondolkozni sem tud: de ez korántsem volna nagy baj; nagyobb baj, hogy a másik rész tud ugyan gondolkozni, de bolondul, eladják szavazatukat, lelkiismeretüket, meg hagyják vesztegettetni még érzékeiket is, mert minden szív egyformán dobban meg az igazság mellett, de nem minden ajk szól mellette. Ezek ártanak leginkább, innen ered minden hiba. Nem ösmerik sem jogaikat, sem kötelességeiket a honpolgárok, vagy ha ösmerik, nem törődnek velök.

Pedig jaj az olyan országnak, ahol jogaikat nem védik és kötelességeiket nem teljesítik az egyesek. Az nem állam, nem ország, hanem csak eleven embercsoport.

A jövő követválasztások még sokkal messzebb esnek, mintsem hogy időszerű lenne velök még ma foglalkozni, de a helyzetet előkészíteni soha sincs korán. Különben is nemcsak a követválasztás az, ahol a polgár jogait gyakorolni s kötelességeit teljesíteni tartozik. Ott van legelsősorban a községi, aztán a megyei autonómia, ott van a társadalom; mindezek adnak jogokat és kötelességeket, s mindezen habár csekély jelentőségű jogok és kötelességek mikénti gyakorlása együttvéve az a tényező, mely az állam létállapotának küllőit forgatja vagy jobbra vagy balra; s ez az igazi mérték.

Egy minden ízében értelmes és független országgyűlés alkotása az első teendő; a többi csak ebből kifolyó következmény lehet. De ezt nem lehet várni a levegőből, sem égi, sem földi hatalmaktól (ámbár a földi hatalmaknak, különösen nálunk, nagy hatalma van a parlament alkotásában), hanem várjuk azt önmagunktól. Kövesse mindenki meggyőződését, ne engedje jogait semmi áron, s teljesítse kötelességeit minden áron.




43. sz., október 24.

SZEMLE

Arnim gróf elfogatása megszülte azt, amit minden ember jósolt belőle s amire talán csak maga Bismarck nem gondolt, megszülte az elégületlenséget, mégpedig a legfelsőbb körökben; elannyira, hogy most Berlinből formaszerű összeesküvésekről Bismarck ellen veszünk híreket. - Arnim gróf-, az arisztokrácia egy jelentékeny s számos nexussal bíró tagjának ilyen erőszakos bebörtönzése, látható volt: rossz következményeket fog vonni maga után. - S ha ezt azonnal belátta s előre megjósolta mindenki, mennyivel inkább kellett ezt tudnia még inkább Bismarcknak, s hogy mégis így cselekedett, semmiesetre sem róhatjuk meg tapintatosságát, mely ily vastag tapintatlansággá sohasem tompulhat, hanem határozottan konstatálnunk kell, hogy Bismarcnak okának kellett lennie így cselekedni.

S az ok, melyért ennyit kockáztatott, nem kereshető másban, mint az Arnim kezei közt levő irományok fontosságában; s másrészt abban, hogy ezen fontosság olyan természetű, melytől Bismarcknak nagy oka van szepegni.

Ma már oda mérgesedett ezen ügy, hogy Poroszország biztonsága követeli, miszerint a két ellenségeskedő férfiú közül az győzzön, akinek nincs igaza, ti. Bismarck, mert ha Bismarck lenne a vesztes s így kénytelen a birodalom éléről visszalépni, a német birodalom, ha nem veszthetné is el legalább egyelőre nagyhatalmi állását, de azon majdnem diktátori szerepét, melyet most fennhéjazva játszik, mindenesetre nagyon leszállítaná Bismarck lelépte: s ez az egész világnak »más arcot« adna.

Még ha azon és a körülményekkel szemben a német birodalomra legjobb esélyt vesszük is, hogy a világhírű kancellár győztesen mászik ki a hínárból, a baj akkor is megvan - s a jó isten tudja, hova fog vezetni? - mert az általános, majdnem a nyílt összeesküvés pontjához jutott elégületlenség Arnim teljes elnyomása után még nagyobb dühhel fog kitörni.

Az állítólag Bismarckot kompromittáló iratok tartalma még eddig teljes titok, de hogy az fog-e végig maradni, az még a jövő kérdése.




44. sz., október 30.

SZEMLE

A képviselők beszállingózván, ma már oda jutottak, hogy újult erővel ismét hozzá lehet látni a teendők nagy halmához. Valóban annyi sok a teendő, hogy azt is nagy mesterség eltalálni, hogy mihez volna legcélszerűbb legelőbb nyúlni. - Természetesen a közvélemény leginkább van szaturálva a Ghyczy adójavaslataival: s semmi kétség, hogy ezek már csak azért is előbbre valók, mert az emberek legérzékenyebb oldalát, a zsebeiket érintik. - És éppen ez okból jósolunk kevés jövőt Ghyczy szülötteinek, mert nemcsak hogy az emberek legérzékenyebb oldalát, a zsebeket érintik, hanem érzékenyen is érintik. Oly tetemes és szembeszökő mindenütt az adófelemelés, hogy fel kell tennünk annak dacára is, hogy Ghyczy tárcáját köti javaslatai szerencsés keresztülmenéséhez, miszerint heves ellenzéket fog találni még saját pártja kebelében is; mégpedig feltesszük ezt három okból:

Először mert a képviselők magok is többnyire birtokosok, s másodszor, mert mint ilyenek teljesen meg lehetnek róla győződve, hogy nagyobb adó nem annyit tesz, mint az országot a hínárból kirántani, hanem inkább még mélyebben mártani be a hínárba. A nagyobb adó behozatala még segíthet vagy két évig államháztartásunk vezetésében, de ezen két év alatt megöli örökre az adófizetőket.

És ellenezni fogják harmadszor azért is, mivel kétségbevonhatlan szabály, hogy ahol a pénzügyminiszter kevesli az államjövedelmeket, ott azzal segítsen, hogy növelje az adóképességet. Túlságos adókivetéssel azonban éppen ellenkezőjét teszi ennek, ti. apasztja az adóképességet.

Tagadhatlan, hogy Ghyczy javaslatának majd mindenikében van célszerű és jó újítás is, sőt a vadászat- és vadászati fegyvereknek adóvali megrovatásáról szóló törvényjavaslat (melyet egész terjedelmében közlünk) annyira helyes és praktikus, hogy általános rokonszenvvel találkozik.

A képviselőház múlt szombaton és hétfőn tartotta alakuló üléseit, melyeken a szokásos formalitásokon kívül semmi nevezetesebb sem történt, annál fontosabb volt azonban a 28-diki ülés, hol Bittó miniszterelnök adta elő a kormány jövő ülésszakra megállapított programját.

Bittó e beszédében mindazt elmondta szavakkal, mit mi a kormánytól tettekben várunk. Nagy szerencse, hogy a kormány felfogja, mit kell tennie, s ösmeri feladatát. - Ránk nézve már az is vigasztaló.

A kormányelnök hangsúlyozta beszédében, miszerint a jelen kormánynak feladata a megzavart pénzügyi egyensúly helyreállítása, s következésképp ez feladata a képviselőháznak is, mégpedig elsősorban. (Ez mind helyes.) Elmondotta továbbá, hogy e feladatot kétféleképp hiszi kivihetőnek a kormány, ti. takarékosság és az állam jövedelmeinek fokozása által. (Ezt is teljesen osztjuk); hanem ahol a bunkója következnék a dolognak, miszerint felfedezze az államjövedelmek fokozásának módját, ott a miniszterelnök úr, amint azt már a beszéd elejéből várni lehetett, Ghycynek fennebb említett javaslataira utal, mint a kitűzött cél elérésére szolgáló módozatokra. (Fájdalom, hogy ez - kérdés.)

Végül felemlíti még, mennyire sikerült az új kölcsön, s mennyire lehet ennek örülnünk. Persze, hogy ezen öröm semmivel sem különbözhet a nagy adósságcsinálók szokott büszkeségétől, kik végigtekintve tömérdek adósságuk végtelen során, álönhittséggel sóhajtanak fel: »Mekkora kredítem volt!«

Bittó után Ghyczy szólott, mint mindig kimerítőn és szabatosan. - Amit Bittó általánosságban mondott, azt ő részletezte. Felszámolván a különböző minisztériumok által célba vett jelentékeny megtakarításokat, belátja, hogy sok a javaslat, amire szükség van: de a betegség nagy, úgyhogy erős medicinát igényel. »Én nem tehetek róla - úgymond -, ha a betegség kezdetén a bajnak eleje nem vétetett, azért az országot nem is mérhetem a baj első fokához.« A baj természete igényelte az adó felemelést, melyből már a jövő évre is hozzátevőleg a tőke, kamat és járadék után 3 millió, a vasúti szállítások megadóztatása után 7 millió, az adópótlékok után 3 millió, a vadászati fegyverek és jog megadóztatása után 600 000, a bélyeg- és illetéktörvény módosítása folytán félmillió, a pénzügyi luxusadóból félmillió forint jövedelem emelkedést vár.

Adja isten, hogy várakozásában ne csalatkozzék - s hogy e 14 millió ne hiányozzék ott, ahonnan elvétetik. Mert ellenkező esetben nemcsak ott vagyunk, ahol voltunk, hanem még hátrább értünk egy fokkal abban a betegségben a halál felé - amelyből Ghyczy gyógyítgat.




45. sz., november 6.

BUDAPEST, NOVEMBER 6-ÁN

Azt mondja a közmondás, hogy akármilyen rosszba is beletörődik az ember lassankint. Bezzeg az a közmondás most sántít, mert minél tovább előttünk vannak Ghyczy javaslatai, annál jobban idegenedünk tőle. A hatás, amit tettek az egész országban, mondhatni megdöbbentő. Magok a legelmérgesedettebb Deák-párti emberek sem nézik jó szemmel. Mert eltekintve azon kérdéstől, hogy praktikus és célravezető-e ezen javaslat-csoport, lesz-e haszna belőle az államnak, képes-e kigyógyítni, mint Ghyczy nevezte a »nagy beteget«, a hazát, anyagi bajaiból, mondom eltekintve attól, hogy ezen javaslatok is csak úgy bizonytalanba indulnak ki - egy hátrányos dolog minden okos emberi számítás szerint bizonyosan háramolni fog a Deák-pártra - s ez a népszerűtlenség, mely a közelgő választásoknál keményen nehezedhetik a párt összes eddigi vívmányaira.

Különben majdnem megfoghatatlan, hogy miért annyira gyűlöletes az új adótörvény, ha tekintetbe vesszük azt, hogy valami természetfelettit úgysem igen várhattunk Ghyczytől, s már előre el lehettünk készülve, miszerint pénztelen országnak adófelemelés a medicinája: ez tehát nem volt váratlan senki előtt, s hogy mégis olyan általános elégületlenséget szült, okát abban találjuk, hogy az adófelemelés sok helyen igazságtalan. Például a földadónak nem lett volna szabad emelkedni. A legújabb évek eléggé igazolhatták, hogy a föld nem mindig biztos jövedelem, s néha alig hozza azt meg, különösen némely helyütt, ami belefektettetik. Mindenütt indokoltabb a fölemelés, mint a földnél, mert a föld visel aránylag legtöbb terhet, közmunkát, papi, tanítói fizetést, s a t., mitől a tőke ment. Ha még hozzátesszük azt, hogy a földbirtokosnak ezenfelül még mennyi költsége van munkásokkal, jégkár elleni biztosítással, míg különben is legjobban megadóztatott termési jövedelmének csekély maradványát beveszi, lehetetlen szemünkbe nem ötlenie rögtön, hogy Ghyczy kedvezett a föld rovására a tőkének, amit magyar embertől, ki hazája viszonyait ismeri, éppen nem vártunk volna.

Még sérelmesebbek azon, mondhatni jogtalan intézkedések, melyek az adó behajtását célozzák. Pedig a behajtás sok tekintetben fontos kiegészítő része az adótörvénynek. Jó behajtási rendszabályok megkönnyítik a közönségnek a fizetést, megkímélik a kormányt tömérdek kezelési költségektől s elősegítik az adók rendesebb befolyását.

Elismerem, hogy e tekintetben a szigor és erély a legjobb tanácsadó, de a szigornak sem szabad a kellő határon túlmenni - mint az Ghyczynél történt, ki a be nem hajtható adókat a község terhére rója fel.

Ily kétségbeesett eszközökhöz, amik azonfelül még igazságtalanok is, sohasem volna szabad nyúlni: mert az egyenesen a jog arculütése, hogy aki pontosan lerója a maga terhét, felelőssé tétethessék még másnak terhe miatt is.

A kormánykörökben Angliát hozzák fel ezen rendszabály megvédésére argumentumnak. Ott is a község van felelőssé téve a kivetett, de behajthatatlan adóért. Igen, - csakhogy Angliában nincsenek olyan magas adók, s hasonló viszonyok, a községnek pedig rendezett pénztára van, melyből könnyű kiutalványozni az egy vagy más módon behajthatlanná vált összeget, hogy az állam kalkulusaiban ne csatlakozzék, - de nálunk, hol a községek nyomorult községi pótlékkal tengődnek, ilyen rendszabály egyenesen annak a középkori principiumnak szankcionálása, hogy: »Attól vedd el, akinél találsz« - akárki tartozik is.

Reméljük, hogy a képviselőház nagyon meg fogja a javalatokat rostálni s az ilyen konkoly-intézkedések a rosta alatt maradnak.




46. sz., november 13.

BUDAPEST, NOVEMBER 13-ÁN

Az országgyűlés megszakítá tanácskozásait - időt engedve az adóügyi bizottságnak, hogy háborítlanul s teljes odaadással tanácskozhassék az adójavaslat felett, mielőtt a tisztelt ház elé kerülne. Ezen tanácskozások kétségkívül jelenleg általános érdeküknél fogva minden más politikai, közgazdászati és bárminemű kérdést háttérbe szorítanak. Ámbár felette unalmasak és kicsinyesek. A vita rendszerint parányi kérdések között forog s szorosan a részletek körül: miket kár is volt a miniszternek törvénybe foglalnia, sokkal célszerűbb lévén azokat saját intézkedési hatáskörének hagyni fenn.

Most aztán oda jutott velök, hogy a bizottság ezekre pazarolja idejét, s azon ismeretes tulajdonságnál fogva, hogy »ahány ember, annyi vélemény«: a legidétlenebb indítványok és a legzöldebb módosítványok által tarkítva szűrődik át a minden szabályos rendszeréből kivedlett törvény a tárgyalások szűrőjén keresztül. Hogy rendszeres egészet nem fognak képezni, különösen a behajtás »miként«-jére vonatkozó intézkedések, azt prófétai előrelátás nélkül is könnyű dolog megjövendölni. Pedig ezen »mikéntje« a behajtásnak, mint már többször kiemeltem, nagyon lényeges dolog.

A behajtás módjára vonatkozólag felmerült vitából eddigelé, mint legfontosabb, azon kérdés merült fel: vajon megyei tisztviselők- vagy pedig a kormány által kinevezett közegekre bízassék-e az adóbehajtás?

Felvilágosodott ember, ki elfogulatlanul, menten minden mellékes megyei tradicionális szimpátiáktól, tekinti a dolgot, nem foghat e fölött habozni. Nevetséges volna az állam iránt hasonló hűséget és pontosságot várni az atyafiság-, sógorság- és komaságtól függő választott tisztviselőtől, mint a senkitől sem függő állami közegtől. Pedig az adóügy sikeres kezeléséhez szigorú pontosság és hűség kívántatik.

Hogy az adóügyi bizottság e felett még disputálhat is, már az mutatja, mennyire téveszté célját Ghyczy, midőn a behajtási módozatokat ahelyett, hogy saját magának tartotta volna fenn (mert tehette volna), egy sok-tagú testület szeszélyére a következőképp a parlamentre bízta.

Mielőtt az adóügyi tanácskozásokra még valószínűleg visszatérnénk - miután kimerítőbben csak későbben szólhatunk -, addig is lássuk röviden mindazt, ami a közvéleményt foglalkoztatja, miután ezt ismertetni időről időre olvasóinkkal, tartjuk lapunk főfeladatának.

A különféle bizottságok tárgyalásait, minő az adóügyin kívül a közlapok és alapítványok és Naszód-vidéki erdők ügyében és a zárszámadások megvizsgálására kiküldött bizottságok, már unni kezdi a közvélemény és a sajtó.

Sokkal inkább érdeklődik közigazgatási állapotunk iránt. - Közigazgatási állapotunk sanyarúsága oly égetővé vált immár, hogy minden körben felmerült az óhajtás azt javítani: mégpedig azáltal, hogy az egész rendszer megváltoztatásával a megyei tisztviselők is a miniszter által neveztessenek ki: mert míg a közigazgatási hivatalok választás útján töltetnek be, addig Magyarországban nem lesznek szakképzett hivatalnokok, s míg szakképzett hivatalnokok nem lesznek, hanem ahelyett értelmetlen s az állam iránt sok esetben ellenséges elemek, addig nem lehet jó közigazgatás: márpedig jó közigazgatás nélkül az állam fenn nem állhat.

Bármint ragaszkodunk is a megrögzött szokás folytán konstitúciónk ezen igaz hogy szép, de ma már tökéletesen lejárt jogához, miután eltörlése életkérdéssé vált, azt hiszem, senki sem fog habozni készséggel lemondani róla - ha tudja, hogy a lemondás hasznos gyümölcsöt hoz hazájának.

A középpárt nov. 9-én értekezletet tartott s elhatározta hogy sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem fog csatlakozni hanem megmarad eddigi pártállásában. Jelen voltak Huszár Imre, gróf Károlyi Ede, gróf Csáky, Horánszky Nándor, Szomjas József, Horn Ede, b. Prónay Dezső sat. A pártnak jelenleg 21 tagja van. Tanácskozásait a Múzeum utca 5. számú házban fogja tartani.




47. sz., november 20.

BUDAPEST, NOVEMBER 20.

Van valami a levegőben. Ezalatt természetesen nem háborút értek, mert e tekintetben most, leszámítva Spanyolországot, hol az iruni ütközetben megfutamodott karlisták csatavesztése óta valószínűleg szinte könnyebben fog helyreállani a béke, egészen nyugodtak lehetünk. Európa csendes! S hogy mégis annyira fel van fegyverkezve s oly töméntelen költséges haderőt tart minden monarcha, azt egészen a Bismarck hódításainak köszönhetjük, ha ugyan van köszönet bennök. - A porosz kormány ugyanis kénytelen roppant haderőt tartani, hogy hódítmányait biztosítsa, ennélfogva következésképp azt kellett tenniök a többi uralkodóknak is. Épp ez azon ok, melynél fogva hiúknak és elfogadhatlanoknak tartjuk azok kombinációit, kik a hadsereg létszámának leszállítását sürgetik. Kétségkívül itt lehetne megtakarítani a legtöbbet, ha a kénytelenség nem parancsolná a létszám meghagyását. Sőt mi azon aggodalomban élünk, hogy ez egyre növekedni fog az időkkel, mert a trónok támasza láthatólag a fegyelmezett hadseregekben kezd összpontosulni.

Midőn cikkünket e szavakkal kezdtük, hogy »van valami a levegőben«, nem oly messze céloztunk. Az államok jövendő sorsa isten kezében van letéve, s emberi kombináció csak sántítva cammoghat a jövendők háta mögött. Mi ezúttal csak a jelennel akarunk foglalkozni, mégpedig itt is hazánkkal.

Az pedig, amit a levegőben sejtünk lenni, semmi egyéb, mint egy szomorú változás, mely a Deák-pártot fenyegeti ma, hét évi erélyes és munkálkodással teljes uralma után.

Deák Ferenc visszavonulása óta már észlelhető volt némi lazaság, majd Lónyai bukása után a »vacsorapárt« alakulása, Sennyey föllépte, mind egy-egy tényező volt, mely a párt meggyengítését, a pártfegyelem tágítását lassankint előkészíté. A Szlávy regime vége felé már-már fölbomlással fenyegették a viszonyok a Deák-pártot, kivált miután az előbb alakult középpárt is belejátszani látszott ezen katasztrófába, melyet azonban szerencsére mégis sikerült akkor kikerülnie.

Ghyczy belépte a minisztériumba egészen eltompította a bal- és jobboldal közötti ellentéteket, elannyira, hogy azóta a párttekintet teljesen elveszté régi jelentőségét és élességét.

A választási törvény már majdnem olyannak került ki, aminőnek azt a baloldal álmodta. Ez sokakat elkeserített, kik az eddigi többség rendületlen hívei voltak.

Az ország szomorú, hogy ne mondjuk tönkrejutott anyagi állapota szinte sokakat gondolkozóba ejtett azon kormányzat helyessége felől, mely egy majdnem virágzónak mondható államot rövid idő alatt az elbukás szélére sodort: hátha tévedés volt az eddig agyba-főbe dicsért irány? S kezdtek természetszerűleg elidegenedni a zászlótól - melynek pedig csak az volt a baja, hogy rossz kezek tartották.

Legújabban azután Ghyczy nagymérvű adófelemelése lehangolta még azokat is, kikben post discrimina rerum is megmaradt a lelkesedés és a tevékenységgel párosult ragaszkodása Deák-párt elveihez és programjához.

Ma tehát ott állunk, hogy kihűlt a lelkesedés, tevékenység, ügybuzgalom, meglazult a pártfegyelem, a régi tömör egésznek s épp azért hatalmas, mert összetartó Deák-pártnak csak a nyoma van meg. A többség ugyan még mindig ő - de e többségben nincs meg többé a pezsgő erőteljesség, mely erkölcsi támasza volt s hatalmát kellőleg biztosítá: ehelyett ma egy tehetetlen »tedd ide, tedd oda« testtel van dolgunk, melyben lustán kering a vér, s melynek inai szemlátomást gyengülni kezdenek.

Az okokat elősoroltam; ezekből mindenki láthatja: mi volt oka a Deák-párt gyöngülésének, s ha ezt tudjuk, akkor azt is könnyű kitalálni, mi által nyerheti ismét vissza régi erejét.

Adja isten, hogy a legközelebbi választás újra tömörülve találja: mert ily vékony bőrben, amint ma van, könnyen kirázzák még abból is.




48. sz., november 27.

BUDAPEST, NOVEMBER 27.

Az összes sajtó lármaharangja megszólalt a kormányválság hírei felett. A jelenlegi minisztérium bukása - tagadhatatlan - hajszálon függ. Lejárta magát a szó teljes értelmében. Tehetetlen gyenge emberek, kik a sok tennivalótól azt sem tudván mit tegyenek, nem tettek semmit. Különben az okokat feleslegesnek tartjuk elősorolni, mivel azokat számtalanszor hangoztattuk e lapokban. Fájdalom, az egy Ghyczyt kivéve, nem volna mit sajnálni rajtok, ha megbuknának. És mégis, ha kérdjük, hogy mire való most e válság? üdvösebb fordulatot vesznek-e ezáltal az állam ügyei? végeszakad-e a tömérdek bajnak, mely nemzeti életünk faját hernyóként hálózza be, elfojtva természetszerű fejlődését, - azt kell felelnünk a tiszta lelkiismeret szavaival, hogy »nem«. Kormányváltozás jelenleg csak árthatna ahelyett, hogy használjon. Nem használna pedig ama okból, mert a jelenlegi kormány férfiak csak figuránsai, megkötött kezű szolgái azon jelenlegi állapotnak, amely őket teremtette. Amíg ezen állapot el nem múlik, addig ülhet akárki a kormányon - de segíteni nem fog, bajainkat nem szünteti meg, sőt még csak megenyhíteni sem leend képes.

Ártana pedig a kormányválság azon okból, mert elvonná az országgyűlés figyelmét hosszú időre ama néhány valamire való, de még végleges elintézést nem nyert törvénytől, mik három évi folytonos hanyatlásukat legalább csekély részben kárpótolni vannak hívatva. A Ghyczy-féle adójavaslat is olyan kérdés, melynek letárgyalása minden hiányai mellett is sokkal fontosabb, semhogy végleges elodázását közönyösen vehetnők - hazánk pénzügyi nyomorának megszüntetése érdekében.

Egyszóval múljék el a kormánykrízis keserű pohara, ha lehet. Nem új miniszterekre, hanem új helyzetre, egészséges pártalakulásra és erős parlamentre van szükségünk: amit csak az új választások adhatnak meg. - Várjuk be, mit szól a nemzet!

Addig pedig férjünk meg szépen azokkal a jámbor, szerencsétlen férfiakkal, kiket mainapság kárhoztatott miniszterségre -az isteni gondviselés.




49. sz., december 4.

A LUXUSADÓK

Ez azon törvényjavaslata Ghyczynek, mely elvileg mindenütt tetszéssel találkozott. Aki fényt űz, annak kell lenni pénzének, s akinek sok a pénze, az könnyebben fizethet, mint akinek üres a zsebe. Ez nagyon természetes logika. Franciaországban is vannak fényűzési adók s körülbelül két milliót hoznak a konyhára. Nálunk is - hisszük - lesz mintegy millió forint jövedelme az államnak a fényűzetből, korunk ezen nagyon elharapódzott nyavalyájából, mely még a krachhal is megbirkózott, anélkül hogy az szerényebb mederbe bírta volna szorítani. Ezentúl legalább nem fogjuk gáncsolhatni a fényűzést.

Fényűzési adó alá esnek a cselédek, de csak a férfinemen levők (hogy a nők miért nem, azt nem tudjuk), a teke- és játékasztalok, kocsik és lovak. És nem lehetne ellene kifogásunk, mert a cseléd, kocsi és lótartás igaz, hogy luxuscikk, de csak ott, ahol kizárólag a tulajdonos egyéni kényelmére szolgál. Vagy miképp állítsuk egy színvonalra a szegény zsellérasszony cselédjét, melyet talán azért tart, hogy tehetetlenségében megápolja és fenntartsa, a gazdag főúr komornyikjával, ki azért van ott, hogy őméltósága előtt kinyissa a szárnyasajtókat. Ghyczy javaslatának ez nagy hibája, mely megszavazhatlanná teszi. A 2. § b pontja szerint mindennemű és rangú cseléd után annak gazdája 8 forint adót köteles fizetni. Tehát egyformán a béres, komornyik, inas, kocsis és szakács után.

Hogy itt nincs szem előtt tartva az igazsággal párosult egyenlőség, sem pedig a fényűzés-megadózási elv, melynek pedig kiindulási pontul kellene szolgálnia, azt a pénzügyminiszter úron kívül azonnal észrevette mindenki.

Azon minden kombináció nélküli emelkedéssel sem bírunk egészen megbarátkozni, hogy két cselédért 20, háromért 36, négyért 60, ötért 75 forintot sat. fizessen gazdája. Ez nagyon aránytalanul fog némelyeket sújtani, kivált nagyobb birtokok bérlőit, kik szerény jövedelmű ember létükre is utalva, sőt kényszerítve vannak a viszonyok által sok cseléd tartására. Sokkal helyesebb lenne, ha a cselédek állásuk és fizetésük szerint adóztattak volna meg.

Egyébiránt félünk, hogy ezen adónemnek rossz visszahatása lesz a társadalom szegényebb osztályára, melynek egy része most is munka és kereset nélkül küzd a sanyarú viszonyokkal s sokszor a társadalmi, sőt néha az állami törvények megsértésével is; félünk, hogy ez megint egy lépés a commune felé.

A teke-játékasztal-adót azonban szívesen vesszük. Ez olyan, mi a szenvedélyen alapul s nem fog gyakorlása apadni, bármily magasan adóztassék is meg. De ha apadna, se lenne érte nagy kár.

Egyébiránt találhatott volna a pénzügyminiszter úr még sok ehhez hasonlót, ha egy kicsit körülnéz. Csakhogy ahhoz idő és tanulmány kell, jó adótörvényjavaslatot nem lehet felfújni. De hát hiába, ha az volt a jelszó:

Adj uram, esőt - de mindjárt.

Igaz a latin közmondás, hogy »aki gyorsan ad, kétszer ad«; de az is igaz, hogy aki rosszat ad, jobb, ha semmit sem ad.

KOSSUTH ÉS CSANÁDY

Kossuth hazánkfia múlt héten szép prezentet kapott.

A 48-asok ugyanis fortélyos »észjárásval« kifundálták, hogy Kossuth Lajosnak egy három lakosztályból álló házat kell közköltségen venni, miszerint az új választási törvény szerint is választható legyen képviselőnek...Egyik is mondta, a másik is mondta, de biz a csak malaszt maradt, mert szereti ugyan mindenikök az ilyen passzionátus demonstrációkat, de csak úgy, ha semmibe sem kerülnek, vagy ha a költséget kizárólag az »oh, nép« viseli.

Végre azonban mégis nekidurálta magát Csanády Sándor és egy belső telket s hozzá egy darab birtokot íratott a Kossuth nevére, nagy hangon kijelentve, hogy attól az adót és átírási költséget is ő viselendi.

Csakhogy azt megint nem engedhette meg az áldozatkészség ily nagysága előtt elbámult 48-as párt, szabadkozván, hogy de bizony ő viseli az átírási költséget és fizeti az adót. Elég volt Csanádynak annyit is áldozni.

Csanády pedig markába nevetett. Mekkora dicsőséghez jutott és milyen olcsón! Oh, nép, de nem érted meg: mit tesz az, igazán nagynak lenni! Áldozni haszonnal. Olyan birtok után szedni a hasznot és jövedelmet, melytől mások fizetik az adót.

Ez aztán a valami!




Hátra Kezdőlap Előre