Ha az egyszeri udvarias francia hajótörés alkalmával, midőn a tengerbe fulladozék, sem feledkezett meg annyira az illemről, hogy a szintén fulladozó társaságtól e szavakkal el ne búcsúzzék: »a viszontlátásra, uraim és hölgyeim!« - mennyivel kevésbé tehetem én, ki sem hajótörést nem szenvedtem, sem nem fulladozom semmibe, hogy be ne mutassam magam, mielőtt szót kérek e rovatban.

Tehát, uraim és hölgyeim, nevem Nyúl István de Felső-Nyulas, amiből látni méltóztatik, hogy nemesember vagyok s nem fogok elkövetni semmi illetlenséget. Teljes életemben élelmes ember voltam és tapintatos: igazi kifejezése a kornak, mint azt egész élettörténetem igazolja. - Ha kívánják önök, elmondom. Biztosíthatom, hogy csak unalmas, de nem hosszú. Iskoláimat nem végeztem el, mert megyei szolgabírónak szólítottak el a padfaragástól. A nemes vármegye azért fizetett, hogy semmit se csináljak, tehát nem csináltam semmit. Nagyon meg voltak velem elégedve; atyám rájött, hogy nagyra vagyok hivatva, s félbeszakított tanulmányaim folytatása céljából beválasztatott országos képviselőnek. Itt azért fizettek, hogy hallgassak, tehát hallgattam. Nagyon meg voltak velem elégedve. Atyám vérszemet kapott. »Excelsior« kiáltá »ez a fiú még sokra viheti, most tetőzöm be a nevelését, hogy beszerzem hírlapírónak«... Így lettem azzá, s most azért fizetnek, hogy beszéljek, tehát beszélni fogok.

De miről beszéljek - kivált ma?

A szegény XIV. Lajos, ha a komornyikja reggeli öltözködéskor többféle mellényt tett öltöző asztalára, egész estig nem bírt felöltözni azon határozatlanságában, melyiket öltse fel.

Nem is volt ez könnyű feladat. De hátha még egyetlen mellényt sem tett volna őfelsége elé a komornyik, mint ahogy előttem egyetlen esemény sincsen, amellyel felöltöztessem e tárca-rovatot.

Nem azért nincsen pedig anyagom, mintha semmi sem történt volna e világ színpadán, hanem azért, mert a történtekről nekem semmi feljegyezni való sem maradt.

Az események - az örök idő, e nagy favágó, széthullasztott forgácsai -: közös, gazdátlan préda...

Amelyiken valami politikai erecske húzódik végig: nyomban nyakoncsípi a vezércikkíró; ha a művészet és irodalom köréből való, az esztétikus rohan utána; ha társadalmi kérdés: a bölcsész torkoskodik belé; ha valamely érdekes, pikáns hír: az újdondász melegszik nála; a jámbor tárcaírónak csak az jut, ami senkinek sem kell, ami lemaradt már mindenünnen, amire már mindenki azt mondta: »eh, bagatelle!«

Hiszen, kérem alássan, forog a világ, történni is egyre történik valami, néha sok is, mint pl. a múlt héten, mikor a »boa konstriktor« kéjutazásra rándult ki, s a sejk két párduca az állatkerti igazgatóság egyetlen fatális tekintetétől vadászmacskára devalválódott. De most, most! Ez a mostoha hét! Országgyűlésünk, törökünk nincs, időjárásunk olyan tisztességes, hogy sem szidni, sem dicsérni nem lehet, a vendég-művészek és művésznők, kikből bőven jutott az idén, szétszéledtek a szélrózsa minden irányában, valamirevaló botrány ritka, mint a jó hír, még bécsi rémgyilkosság sem történt. A Mac-Mahon elleni csodálatos merénylet sem vált be igaznak, úgy néz ki az egész világ, mintha egyebet sem tenne, csupán összetett kézzel vigyázná az orosz-török ágyúk dörgését, - ez pedig már nem a mi témánk.

De ha a mienk volna, sem bírnánk vele. Jámbor tárcaíró át nem lábolhat e labirintuson, de különben is e héten odasüllyedt, ahova a tudós: ha szól, sem hallgat rá senki.

Habár tisztába jött is a hét legérdekesebb kérdése: »kié Ardahan?«, a közönség szeme nagyon természetesen nem fordult el a csatatértől, most is Mekka felé van irányozva.

Hogy lesz? mint lesz? Ezt hallod mindenkitől, utcán, kávéházban, mindenütt; a gyermekek a fojtogató fehér cárról álmodnak, ha este telegyomorral feküdtek le, a dilettáns politikusok pók gyanánt hálózzák be magukat, bolondnál bolondabb kombinációkkal a jövőre nézve. Valami szomorú előérzet nyomja a kedélyeket. Még a jó dunavecsei ember is így kombinálta ki: »hogy bizony nehéz időket élünk; legjobb lenne, ha őfelsége átíratná Magyarországot a felséges feleségére: mi sem bánnánk, ő sem bánná meg, mert akár így fordul, akár úgy, el nem vehetné akkor tőle senki.«

De hát a szegény törökökkel mi történik? Mi lesz a megindult harc vége?

Milyen magyar politikus volna az, aki nem tudná eltalálni? Tudunk mi mindent még előre is.

Két tősgyökeres újságfaló rágódik éppen a jövőbe-látáson. Hallgassuk...

- Én csak azt mondom, hogy nem lehet tudni - szól az egyik, feketéjét kihörpintve -. Ne legyek becsületes ember, Mac-Mahon legyek, ha itt tudni lehet valamit.

- Eh, lárifári! Nincs valami könnyebb, édes barátom, mint a török politika. Én már tudom, hova visz. Hallotta ön valaha az Oszmán pasa macskájának történetét?

- Valóban nem emlékszem.

- Kár, nagyon kár. Hát a derék Oszmán pasának, akit rideg kedélyéről és durvaságáról ismertek országszerte, volt egy kedvenc macskája...

- Nem értem az összefüggést.

- Mindjárt rátérek. Egy délután a pasa díványján heverészett s a kedvenc cica szétterült, drága aranyos kaftánján szundikált. E pillanatban a padisah küldöttje rohan be a terembe, jelentve, hogy Sztambulban lázadás ütött ki, a pasa azonnal kösse fel kardját, s üljön lóra, mert különben...

- A selyemzsinór következik nemde?

- A pasa bátor ember volt, rögtön fel akart ugorni a padisah védelmére, de egy tekintet az édesen alvó állatra egyszerre megfagyasztá a vért ereiben. Sajnálta, nem merte felkölteni, másképp pedig nem mozdulhatott kaftánja miatt. Irtóztató kétségbeesés tükröződék arcán s fájdalmasan kiáltott fel: »Oh, Allah, mit tegyek? Segíts rajtam!«

- Oh, a bolond!

- És Allah segített rajta: tekintetét azon tárgyra irányzá, melyre az Abdul-Aziz khánét - egy ollóra. Hirtelen utána nyúlt s egy merész elhatározással lenyírta a fényes kaftán azon szárnyát, melyen a macska terpeszkedett, - s felkötvén kardját az ellenségre rohant. Nos, uram, ezt a kérdést így oldotta meg Oszmán pasa.

- Engedje megjegyeznem, hogy ön nagyon messziről veszi a hasonlatokat. Most nem a macska, hanem a medve fekszik a török kaftánján...

- Hja barátom, minden hasonlat sántít.

Én még csak azt teszem hozzák: minden kombináció is.

Amaz érdemes céh, melybe beléptem, s melynek az öreg Porzó az atyamestere, azon privilégiumot gyakorolja e betűgyűlölő hazában, hogy ha szépszerével teszi, összeírhat tücsköt-bogarat anélkül, hogy következetlen vagy bolond embernek tartanák, nyáron a telet rajzolhatja, béke idején a háborút, szerelmi kalandot mesél el, beleüti az orrát a politikába, csirkefogók dolgait örökíti meg az államférfiakéi mellett sat.

Én a múlt heti tárcában, még mint tapasztalatlan ember, arról panaszkodtam Nyúl István név alatt e helyen, mint Nagy Sándor: hogy már énelőlem mindent elhódítanak a többi rovatok vezetői, nem hagyva semmi megírni valót.

No, iszen nem is kellett egyéb. Nincs nagyobb veszedelem, mint Magyarországon elárulni valakinek, hogy nincsenek eszméi, itt, hol minden ember azonmódon beleszületik minden tudományba: csövestől hullott rám az isten áldása egész héten az ország minden részéből érkező levelekben.

A szerkesztőnk asztalának ballába mellett terül el egy csendes szomorú temető... Hiába keresnéd e temetőt, nyájas olvasó, Budapest, térképén, olyan szerény helyet foglal az csak el, mint egy kalapdoboz. Mint ahogy kalap-doboz is volt valaha; csak mióta az »átkos« közösügy annyira elszegényített, hogy a taligát is ekvipázsnak híjjuk, lett papírkosár, illetve temetkező hely.

Még azt mondja Musset Alfréd, hogy: »az eszmék nem halnak meg«; semmi sem könnyebben, mint ők! Ha a kéziratot idedobja a szerkesztő, sohasem látja az meg többé a feltámadás napját, meg van az halva örökre.

Csakis a tárcaírónak van még meg az a szellemidéző hatalma, hogy innen is életre hívhatja, neki minden szabad. Nyúljunk belé tehát a közös sírgödörbe, s támasszuk fel ama levelek egy részét, melyeket a múlt heti tárca következtében kaptam.

Íme, itt az egyik, piros a pecsétje, finom a hajtása, ha véletlenül nem gyűszűvel volna is lepecsételve, könnyű kitalálni, hogy gyöngéd női kéz írta.

Oh, kedves Nyúl úr!

Az isten is megáldja kegyedet, ha arról ír tárcát a jövő héten, hogy a »madámnak«, tudja itt az intézetben van egy Klobucsek nevű udvarlója, egy koromfekete-hajú és bajszú úriember. Hát a múltkor kivitt bennünket a madám majálisra a Svábhegyre: Klobucsek úr persze velünk jött szinte. Egyszer csak megeredt a nagy záporeső, ránéztünk Klobucsekre, s uramfia! egy galambősz bajszú és hajú nagyapó állott előttünk. Ilyenné mosta az eső.

Tessék, kérem, jól kifigurázni a Klobucseket, mert a madámra nagyon haragszom.

Vilma.

U. i. Fű, fa sírna, ha tudná sorsomat. Talán ez lenne a tárcának legjobb címe: »Az eső csodás hatása.«

U. i. Klobucsek úr festi magát, - de a madám is.

No lám, mekkora káröröm, irigység és pikantéria már a serdülő leányokban. Habozol, mosolyognod vagy inkább bosszankodnod kell-e rajta, s egy másik levélhez nyúlsz, melynek kusza vonásai azonnal elárulják a merész röptű szellemet.

Tisztelt Ön!

Ön Nyúl? Ez csak álnév. Lucus a non lucendo. Ön nem nyúl, ön tigris, és szét fogja marcangolni azon kártékony egyéniségeket, kik a magyar irodalom mélán suttogó ligetében csicsergő fülmiléket szentségtelen krákogással elriasztják. Ha nincs eszméje, adok. Írjon ön egy tárcát, de miről? Mindjárt megmondom. Olvasta ön az »Egy az Isten«-t, Jókai elhibázott regényét? (Ha én... én dolgozhattam volna fel e szép tárgyat, uram!) Nos, ha olvasta, ön tudhatja, hogy a második résznek a következő általános címe van: »Egy történet, melynek soha sincs vége.« Nos, mit gondol ön, mi ez? Hahaha! Ez egy pompás célzás, barátom, a Gyulai Pál »Romhányi«-jára.

Mit célzás! ez egy torpedó, uram, ha ön jól kidolgozta.

Az öné

Bájosvölgyi író

Szinte jól esik a következő lapidáris, öreg táblabírói betűkkel írt levélbe pillantani, melynek tetejére a recés-kutymándi postabélyeg van nyomva. Nos, lássuk, mi baj van hát Recés-Kutymándon?

Édes Uram Ötsém!

Minekutána a gaz Fiskalisom azon violentiát követte el rajtam, hogy a perköltségekért, fényes nappal, összes háznépem jelenlétében megexequált, s mivel maga azt írja, hogy nem tud miről írni, dehonestálja le ezt az embert. Hej, a régi idők, édes Uram Ötsém, a régi Idők!... Beh másképpen is volt valaha! A katholikus kliens azzal fizette a prókátorát, ha az ügyét megnyerte, hogy meghítta egy kis barátságos ebédre, a lutheránus ember pedig a következő szavakkal rótta le a perköltséget: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«; míg ellenben a kálvinista kliens bajszát pödörgetve csak ennyit mondott neki: »aztán, ha valami akar lenni a restoráción, öcsém, csak nekem szóljon«. Datum etc.

Urabátyja

Kutyini Péter de eadem.

Félek, hogy már eddig is kifárasztottam tisztelt olvasóim figyelmét papírkosarunk tartalmával, s ha megengedik, visszalököm újra öröknyugalma helyére ama hosszú quodlibetet, mely lehet tanulságos, de mulatságos aligha.

Még csak egy levelet kell felmutatnom, melyet éppen e percben hoztak az X-i püspöktől, annál is inkább, mert nyugtáznom szükséges nyilvánosan a melléje csatolt ötkrajcáros szivart.

Uram!

Ma reggel olvasom a Petőfi-Társaság Lapjában (melyet a kasznáromtól kértem el kölcsön) a Balázs Sándor tárcáját, s abban ama lelkes felhívást, hogy minden honpolgár évenkint egy öt krajcáros szivar erejéig pártolja az irodalmat. A lelkes hang, melyen e tárca írva van, annyira meghatott, hogy a közvetlen benyomás hatása alatt azonnal küldöm e célra az idemellékelt szivart. A végét, ha levágatik, a bazilika felépítési költségeinek öregbítésére méltóztassék fordítani.

Üdvözlő honfitársa:

X püspök.

Szívesen megtesszük őméltósága kívánságát, holnap közölni fogjuk a Balázs tárcáját, de nem hisszük, hogy több olyan fogékony kebelre találna, mint a püspök úré.

Egyébiránt a szivarról annyit, hogy nem adtuk át; fájdalom, tévedésből rágyújtottunk, pedig kár érte, hadd került volna ritkaságnak a múzeumba; annyival is nagyobb kár, mert az eltulajdonításból úgysem lett semmi hasznunk, nem szelelt.

Ha a kövezet beszélni tudna...

Ha megszólalnának a hideg kövek és elmondanák: akik ma minket megtapostak, mint éreztek, mint gondoltak... mi volt a szívök titkos hártyájára írva? Mi cél vezette lépteiket?... Ha ezt elbeszélhetnék a hideg kövek!

Millió regénynek egy-egy parányi csücske; millió homályos gondolatnak odavetett árnyéka. Futó nyomok, melyek nem látszanak meg sehol, de melyek odavezetnek ahhoz a nagy világhoz, melynek szív a neve.

Mindig szerettem az utcát. A sürgő-forgó emberraj elszórakoztat és gondolatokat kölcsönöz.

Sietve suhan be két alak a virágkereskedésbe, egyik jobbról jött, a másik balról. Sohasem látták egymást. Most egy helyre viszi őket a cél. Virágot rendel mind a kettő. Vajon egy célra-e? Az egyik jegyesének nevenapjára készíttet csokrot, a másik tán neje koporsójára koszorút...

És hossza-vége nincsen az ellentétek játékának...

Ott két vastag falusi talp lépked komoly méltósággal, gazdájuk képviselő, és alkalmasint egy beadandó interpelláció lóbálódzik fejében.

Amott csinos nőcske hosszú uszálya söpri suhogva az aszfaltot, szemei mohó vággyal tapadnak a kirakatokra, míg egy másik lehető sietséggel semmire sem figyelve suhan át a járókelők közt - alkalmasint édes szerelmi találkozóra.

És így tovább, tovább... Az utca sohasem fogy ki az új, változatos képekből, melyek hű tükre az egész társadalomnak.

Ha egy bolondos tudós a keményítő-fogyasztás mekkoraságáról vélt következtetni a nemzetek társadalmi míveltségére, mennyivel különb tükre ennek az utca.

Szalonban, társaságokban hiába kívánsz megösmerkedni az emberekkel - ott, mint egy közös tartóra fűzött nagy kulcs-csomag, szépen összecsörögnek, holott otthon mindenik más-más zárba tartozik: igyekeznek egymáshoz alkalmazkodni és simulni. Az utcán azonban mindenki otthon érzi magát, a saját igazi jellegét veszi föl.

De nemcsak az embereket lehet tanulmányozni az utcán, hanem a kort, nemzetiséget, erkölcsöket és számtalan ezzel összefüggő dolgot.

Aki például hajnalban megy végig Budapest utcáin, egy csodálatos szimptomát vesz észre, hogy t.i. mindenünnen tót beszéd hangzik feléje. Megdöbbenve dörzsöli meg szemeit, nem Besztercebányán vagy Nagy-Rőcén van-e? Nem, nem! itt vagy, jámbor utazó, Budapesten, ne ijedj meg, a szláv beszéd csak azért túlnyomó, mert a tótoknak természete és foglalkozása is úgy kívánja, hogy ők legyenek az elsők ébren. Ne nézd le őket hitvány nyelvök miatt, hiszen nagy az ő érdemök e hazában: az ország ékes büszkeségét, a szép ifjú Pestet ők építették, mint egy szláv tudós kisüti, anélkül hogy oda tenné - úgy mint napszámosok.

A napszámosok a széles kalapú tót atyafiak, akik éppen nem valami veszedelmes emberek s annyira mentek mindennemű nemzetiségi álmodozásoktól, hogy talán vágyaik sincsenek, vagy ha vannak sem terjednek tovább a borovicska árának leszállításánál. Virradóra ellepik a pálinkás boltok környékét, epedve várva, míg kinyitják. Aztán munkájukhoz, az épülő házakhoz szélednek s nyomtalanul elvesznek az ébredező főváros zajában.

Hanem a magyar főváros még most nincs sehol.

Német szót hallasz mindenütt, mintha Bécs vagy Berlin utcáin járnál, kivált amikor a tanuló ifjúság nincs itt. A munkás, szorgalmas kereskedői elem sürög-forog az utcákon lázas gyorsasággal, ami az ilyenkor még alvó vagy a bürók csendes odúiba temetkezett, lassú tempójú magyar faj előtt valóságos nyaralásnak látszik.

De mikor azután az éj fekete szárnya borul a fővárosra s kigyúlnak a miriád tündérszemek, a gáz-csillagok, egyszerre megváltozik minden, magyarrá lesz a főváros s az is marad egész reggelig.

A kocsmák tivornyáiból zengzetes magyar szavak töredékeit hozza füledbe az éji szellő, az ablakokon kikandikáló csábító szirének édes anyai nyelveden mondják: »jöjjön be, pici!«, az utcákon ácsorgó drabant magyarul gorombáskodik az éjszakázó közönséggel, a részeg emberek magyar dalokat kurjongatnak széles jókedvükben, egyszóval a fővárosnak olyan magyar az arca éjjel, mint a jó kívánat. Amiből az a tanulság, hogy a magyar elemnek sem ártana annyit dolgozni, mint az idegennek, és kevesebbet éjszakázni, mulatni, mert innen van aztán annak a nagy panasznak a forrása, mely aggodalommal tölt el sokakat, hogy t.i. a magyar elem satnyul és szegényedik.

Én legalább az elsőt nem hiszem, de annyi áll, hogy mindig elszomorodik a szívem, ha a tivornya-tanyákról és pálinkabarlangokból magyar szó hallik ki.

Többet ér egy morzsányi mosoly, mint két liter könny.

A búbánatos szerelem dalnoka, Endrődy Sándor után hogy Zichy Gézát ne is említsük, nem jöhetett volna okosabb dolog versben, mint Bartók Lajos (Don Pedrő) versfüzete.

Nagy hegynek mondják a Parnassust; én ugyan nem jártam rajta, sem semmiféle mappán nem láttam, hacsak még ezután nem adja ki az »Ellenőr«, épp azért nem szándékozom arról szólani, hogy Bartók Lajos mennyire kapaszkodott fel ez új füzete következtében arra a bizonyos nagy hegyre, ahova annyi poéta, hivatott és hivatatlan, iparkodik. Bartók Lajos múló dolgokat énekelt meg. A napi élet heves érlüktetései az ő költészete. De ezeket azután jól megírja, egészen a publikum szájaíze szerint. A bécsiek ízléstelen politikai verselményei helyett e genret is bizonyos magasabb költészettel kezeli, úgyhogy az legtöbbször, azonkívül, hogy egyszerűen csak futó mosolyt fakasszon, igazi nemesítő szellemi élvet nyújt.

A Weiszmann testvérek kiadásában ízletes kiállításban megjelent kötetbe csakis ily kevésbé efemer becsű költeményt vett fel Bartók; vagy legalább ilyeneket kellett volna fölvennie, mert néhol nemigen tartott e tekintetben szigorú önbírálatot, mindamellett meg kell adnunk, hogy Don Pedrő, ha humor dolgában messze maradt is Kakas Mártontól és a jó Kipfelhausertől, azt forma-, csín-, érzés-, közvetlenség-, melegség- és erőteljességben pótolta ki.

A gyűjteménynek egyik legszebb darabja a »Józsefvárosi temetőben« című, mely Petőfi szüleinek elhagyatott sírjáról szól:

Hol éktelen futóhomok
Vágtat vihar-szárnyon vadul,
Madár is ritkán kóborog,
Fűszál is elvétve fakul,
Hol aranysárga színre éget
A déli hév nap nagy vidéket:
Pihen, örök mély álmot alva,
A legédesb szülőknek hamva.

Költő szülőjié e domb,
Őket rejti e sírhalom,
Melyet fölhantol, meg lebont
Gondtalan kezű fuvalom.
S nem koszorúk, nem ciprus lombja
Vet enyhe árnyat a halomra;
Vet sírkövük csak, nyári hőben,
Az elhagyatott temetőben.

És tél szakán, ha jég a föld,
Meleg könny nem engeszteli;
S lángnyelvet rajta mécs sem ölt,
Midőn más sír fénnyel teli.
Csak hulló csillagok ha égnek,
Mint kegyelet-gyújtott szövétnek,
S futnak le itt; tán sugarokban
A költő lelke, mely kilobban.

Ő is, a fiú, rég halott.
S nem telt be, mit dala óhajt:
»Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.« -

Méltón dicsőség templomára,
Csupán virágot kért porára.
Virágot rá hogy ültetnének!...
Sírját se lelni a költőnek!

Oh, nők, leányok! Akikért
Nemesbül szív nem lángola, -
Kiket dal szebben nem dicsért,
S lant meg nem énekelt soha:
Mind a koszorút és virágot,
Könnyet, mit hantján áldoznátok:
Tegyétek a szülők sírjára,
S a fiúnak édesb lesz álma.

A politikai tartalmúakból álljon itt a hangulatteljes »Szuronycsata«:

Jelt adott a Ceasar... a kürt megfúvandó!
Kezdik a circensest... nyílik a sorompó.
Jobbkézt a vad lép fel, mely éhségtül bátor,
Balról borhevített elszánt gladiátor.
Kurta kard, fehér fog csattog megdühödve,
Egy véres gomollyá keverednek öszve...
A bestia győzött!... nyalja véres ajkát.
Plaudite! elűzé a Caesar unalmát!...

Nos nem így vagyon ma? - Caesarnak nincs álma,
Felséges unalom a korona társa;
Lehangoltan sínyli a roncsolt idegzet,
Tivornyáknál jobban, a sok államterhet!
Mulattatni lépj föl népe és vitézi!
Hadjáték lesz! biztos pontrul ő is nézi!
Közreműködőnek kész a bajvívásra
Népével galántul, egy fejedelmi társa.

Ez aztán a játék! Pompázik a színpad,
Piros gyümölcsű fát, sárga kalászt ringat.
Mint barna seregély, prédálnivalóért:
Lepi el golyó-raj a szép bajvívó-tért.
Mit fegyvertűz, s ezer gépe a pokolnak,
Melyek szétpattanva szerteszét tagolnak!
Nem különös látvány! Érdekét nem vonja;
A java csak most jön, most mennek szuronyra.

Villog a puskáknak kiöltött fulánkja;
Mint száznyelvű kígyó, sziszegnek egymásra.
S ahol találkoznak, a csatavonalon,
Rémítő sikoly kél, hallani borzalom!
A golyó hibázhat: a szurony nem téved,
A rosszul támadót átdöfi, ki védett;
Oh! Nem kutatja a lelket; ölni átall! -
Csak a gyomorba tör, - s kirántja magával.

És jeléül, hogy itt folyt a szuronycsata,
Patak folyik hosszan, mely vérrel árada;
Benne mint formátlan összegázolt féreg,
Vonaglanak együtt elhullott vitézek.
Százezerszer halnak egy percben, - de mind él,
Fintorult arcokat láttat a rút szintér.
Oh! Ha a haldokló korty vizet önthetne
A naptól égetett, kiontott belekbe!

Még mikor fátylával az éj eltakarja
A szörny valót: hangzik a haldoklók jajja.
Bajtárs lesz az ellen e kínban és bűzben,
És ledöfik egymást irgalmas szívűen! -
S udvari haruspex a kidőlt belekből
Caesarnak isteni nagyságot jövendől.
S a két Caesar békét iszik a harctéren,
Kezet fog, s egymást így szólítja: "Testvérem."

A humoros jellegűekből legsikerültebb a beköszöntő prológ, mely »Poétai rugaszkodás« címet visel, s melynek egy részét mint Bartók élénk szellemét és találó elméncségét leginkább jellemzőt közöljük:

Tovább nem állom én se! Vagy potyára
Tanultam ki négy deákiskolát,
(Olyikat kétszer is!) hogy ne ismérjen
Összegyüjtött költőnek a világ?!
Itt egy kéz, ott egy láb, - ekép heverjen
Elszórva újságok rongyán sok versem?
S melyek száma már ötvenre mene:
Szerves egésszé ne kögitsem-e?!

De bizony csak jól tette, hogy szerves egésszé csinálta össze. Aki már kétszer csinált magából bolondot ( ő volt t.i. előbb a »Bolond Miska«, később a »Bolond Istók« szerkesztője), annak már az a bolondság is megjárja, hogy a verseit adja ki ebben a háborús időben ennek a prózai világnak. Az izmos kötet ára egyébiránt 1 frt. Testvérek közt is megéri.

Nehogy Huszár Imre megorroljon, előre is kijelentem, hogy a másik históriai nevezetességű orról van szó, és nem az övéről. Ez a nagy orr belejátszik Magyarország legújabbkori történelmének majd minden fejezetébe, évtizedek óta népesíti az élclapokat. Ez a nagy orr szegte meg a párbajszabályokat, a gazdája s Jókai közti pisztoly-duellum alkalmával, mert tizenhárom lépésnyire állott Jókaitól, holott tizenötre volt szabva a lőtávolság; ez a nagy orr ijesztette meg Tahir beyt Bécsben. Azt hitte t.i. a derék bey, hogy maga Mátyás király támadt fel az ő nagy orrával és személyesen jő átvenni a korvinákat, és végül hogy sok egyebet ne említsünk, ez az orr szimatolta meg legelőbb az oroszok által kegyetlenül kiontott párolgó vért Bulgáriában. A nagy orrt (tán Huszár Imre sem tudná megmondani: miért) szeretik az asszonyok, és irigylik a férfiak. Egy szellemes nő (a kis Toldi Feri ismeretségi köréből) azon elméletet állította fel, hogy a férfiorr valóságos mérföldmutató. Vajon mit értett alatta?

No de ne ártsuk magunkat az asszonyok tudományos észleleteibe - s térjünk át a históriai nevezetességű orr gazdájára. Kit tán azért bántunk, élcelünk, mint a vásott gyerekek, mert szeretjük.

Olyan ő, mint a vén kályha: meguntuk, de meg is szoktuk egyszersmind, ha füstölög is néha. És ha ez kellemetlen is, be kell ösmernünk azt is, hogy némelykor még fölmelegít. Egyszóval jó az öreg a háznál!

Azonban akármilyen jó is az öreg, van egy kiállhatatlan rossz tulajdonsága, hogy akármit csinálunk mi, nincs vele megelégedve; aminthogy mi is, bármit csináljon, elégedetlenek vagyunk viszont ővele s szidjuk, mint a bokrot. Hogy Tahir bey nem jött Budapestre, neki köszönhetjük, hogy Andrássy nem megy a muszka ellen, az is az ő ármánya, még az elemi csapásoknak is, minő például a Hermann Ottó vezércikkei, ő a kútforrása. Már azt a divat hozza úgy magával, hogy amit ő tesz, az mind rosszul legyen téve, és mégis... tudja az isten, minden dolgunkat leginkább reá szeretjük bízni.

Különben az öreg edzett ember és semmibe sem veszi a rászórt gúnynyilakat; sőt ha jó kedve van, még ő is odaáll észjárásával a közönség közé és önmagát élceli. Így keresztelte el magát »megvénült csataló«-nak a lovardában tartott beszédében.

Kapott is rajta a sok istentelen újságíró azonnal: én magam megírtam apróságnak prózában, az »Üstökös« kiadta fotográfiában, Ábrányi Emil pedig mindjárt azon este, a vacsoránál verset rögtönzött.

A Szikszay vén fája alatt született vers kéziratát azon utasítással dobta oda nekem, hogy, ha akarom, tartsam meg, de napvilágot ne lásson.

Minthogy azonban én sem »szerkesztői papírkosár« nem vagyok, sem verseket nem gyűjtök, azon gondolkoztam, mit tegyek vele?...

Takarékpénztárba adnám, de oda be nem veszik, a feleségem névnapjára küldeném Mohorára, de e célra nehéz átidomítani, magának a vén csatalónak juttatnám kezeihez, ha nem lenne nagy sottise, egyszerűen eldobnám, ha ismét attól nem kellene tartanom, hogy jöhetnek idők, amikor emiatt rám förmedhetne az irodalomtörténet, ekképpen szólva: hova sikkasztottad el a »vén csatalovat«?

Nem volna semmi mentségem: egyetlen makkot, egyetlen kukkot sem mondhatnék.

Úgy gondolom tehát, hogy kiadom a verset, amint következik:

A Népszínházban ma Ábrányi Kornél a »Kis gróf szerelme« című 3 felvonásos népszínműve került színre félig telt ház előtt. A darab meséje a régi ismerős mese. Julcsába beleszeret a fiatal földesúr, Gábor gróf, s hogy kettesével érje a veszedelem, ezenfelül van valami Hamis Kata nevű hajadon, aki az öreg Csicsának igyekszik megkeríteni, nem látható és nem hallható intrikák által a leány kezét. A lány, bajos volna meghatározni, miféle lélektani alapon, csakugyan hozzámegy Csicsához, alkalmasint azért, hogy elénekeltethesse Bandival (Tamássy) ablaka alatt a »Csicsáéknál ég a világ« című népszerű dalt, mely hatott is. Julcsa azonban Bandit szereti, de jóllehet a vén Csicsa, amint illik, meghal a második felvonás végén afeletti mérgében, hogy a kis grófot neje szobájában a sifonérban találta, mindamellett nem egyesülhet Bandival, mert ez csak a harmadik felvonás végén történhetvén meg, addig a Bandi hallani sem akar Julcsáról, mivel azt hiszi, hogy a gróffal viszonya van, s ő maga rejtette el a sifonérba. A harmadik felvonás végén azután Samu bácsi születésnapján kitudódik a Julcsa ártatlansága, s egymáséi lesznek. Ennyit a meséből. Az alakok egytől egyig hús- és vérnélküliek. A cselekvény kusza s majd mindenütt nélkülözi a lélektani indokolást. Mi késztette Julcsát férjhez menni Csicsához, s viszont hogy mondhat le róla oly könnyedén Gábor gróf, ki különben is (dacára, hogy a színmű hőse) gyarló alak? Legtöbbet érne még valamennyi közt Tihamér diák (Solymossy), ha a szerző csodálatos módon el nem tüntetné a darab közepén. A nyelvezet elég csinos, de gyakran kizökken a népies kerékvágásból. Új fordulatokat, magvas gondolatokat s a népies élet ama báját, melyet költőileg visszatükrözni hivatása a népszínmű-írónak, hiába keresnők a kis grófban, a reminiszcenciák terméke ez minden ízében. A népszínmű-irodalom nem nyert vele semmit, a népszínházi játékrend is csak keveset. A szereplők szépen játszottak, különösen Szabó Karolát kell kiemelnünk, és kis szerepe dacára Solymossyt, hogy Tamássyról ne is szóljunk, ki néhányszor tapsra is ragadta a közönséget dalaival. Szerzőt az első felvonás végén hítták.

Kedves barátom! Különös szatirikus hajlam tőled ennek a sok elkeseredett szívű színműírónak a sebét fölszaggatni, most, a sebesültek iránti közrészvét divatjában. Nem is hagyhattuk azt meg egész eredeti alakjában, mert rettenetes villongás támadhatott volna belőle; márpedig elég egyszerre vérontásnak - a bulgáriai is.

Tisztelő barátod: Mikszáth Kálmán.

Az egész világnak halottja van. Thiers fekszik a ravatalon. A lobogó gyertyák, melyeknek fénye bevilágítja elsárgult arcát, ez egyszer arra vetnek fényt, ki maga volt a legtündöklőbb szövétnek.

A nap csak a föld egy részének világít egyszerre, Thiers az egész földkerekségnek világított.

...Ezerek elestét hozza a hír szárnya... mindennap ismétli... Haldoklók nyögése a szellőbe olvad s viharrá dagasztja, mely a párolgó vért a csaták teréről a lég miriád atomjai közé osztja. Az emberek hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy egyre ritkulnak; s mégis megdöbbentő az a leverő hír, hogy az az egy meghalt.

Mintha a tenger habjai nyílnának meg és elnyelnének egy nagy darabot a szárazföldből; mintha egy világrész süllyedt volna el: kisebb lett a föld, üresebb a nagy mindenség.

A Notre-Dame templom tornyán szomorúan, tompán kong a harang... még távol, messze Budapesten is ott leng a fekete zászló az Akadémia homlokzatán... és még messzebb, - hol a képzelet akarja, hol emberek laknak, hol gondolkoznak, éreznek, mindenki tudja, hogy »Thiers a ravatalon fekszik«, s mindenki elmondhatja: »halottam van«.

Öreg volt. A múlt század adta ajándékba ennek. Nagy örökség: - mint aminő nagy örökséget ő hagyott a jövendő századoknak.

*

Ő egészen a történelemé. Egy korszak ő, melyet nem lehet kitörülni, melyről sok mindent fognak írni nagyon soká, nagyon sokan.

És e sok közül is nem akad egy sem, aki azzal a vakmerő gondolattal fogjon tollat, hogy Thiers történetét megírja. Thiersről csak írni lehet, de az ő működését leírni, azt, amit ő egy élet alatt végzett, arra kevés egy élet.

Én ezúttal ez igénytelen helyen csak két apró vonást akarok felhozni életéből, mely jó szívét és igénytelen egyszerűségét jellemzi.

A marseillei lakatos fiának, midőn még egyszerű ügyvéd volt Aix-ben, volt egy Billien nevű fiatal segédje, ki igen szűk jövedelemmel rendelkezett.

Billien úr, mint a történetéből kiviláglik, éppen olyan apró emberke lehetett, mint principálisa. Egy téli estén fényes bálra készültek Aix-ben, melyen a fiatal Thiersnek mint rendezőnek kellett volna részt vennie. Mint minden fiatal ember, tele reménnyel s fényes ábrándokkal készült a bálra s alig várta az estét, midőn napi ügyeit elvégezve öltözködéséhez hozzáfogjon.

Ment is a dolog egész a frakk-felhúzásig: itt azonban szükségképp meg kellett akadnia azon nyomatékos oknál fogva, mert a felhúzandó frakk nem volt sehol: csak hűlt helye a szekrényben.

Thiers méregbe jő, nagy lármát csap s éppen leszaladni készül a lépcsőn, hogy a takarító házmesternőt kérdőre vonja, midőn Billient látja meg, ki a saját tulajdon frakkjában feszít lefelé...

- Hollá, Billien! Ezer ördög! Ön az én frakkomat viszi? Nos, uram, hogy merészel ön ilyet cselekedni? Tudja ön, hogy ez tolvajlás, sikkasztás?

Billien megáll, hol elsápad, hol elpirul és töredelmesen bevallja, hogy a szekrényt nyitva találván, mivel nagyon el szeretett volna menni a bálba, nem volt képes ellenállani a kísértésnek, annál is kevésbé, mert azt hitte, hogy a principális mulatsága ezáltal nem fog rövidséget szenvedni: mivel meg volt győződve, hogy Thiersnek legalább két frakkja van.

- Egyetlenegy frakkom van, hallja ön - mondá Thiers dühösen. - Azonnal visszatér ön és le fogja vetni.

A fiatalember megszégyenülten engedelmeskedett, s ezen önkéntelen sóhajjal vált meg a szerencsétlen ruhadarabtól:

- Szegény Nanette-om, te kétségbe leszel esve!

- Ki az a Nanette? - kérdé Thiers.

Billien akkor elmondá, hogy a Nanette egy igen kedves szőke gyermek a szomszédos Bourgoin faluból, ki már félév óta készül e bálra, hogy ott vele találkozhassék, s szerelmi ígéreteiket újra mindketten megerősítsék, s hogy ő, mivel frakkja nincs, kénytelen lesz most cserben hagyni imádottják, kinek szegénynek bizonyosan megreped emiatt a szíve...

A fiatal Thierst annyira meghatotta a kis Nanette elképzelt szomorúsága, hogy elérzékenyülve hebegé:

- Ez esetben... ön menjen, Billien. Mindenesetre ön menjen a bálba a frakkomban. Én majd csak itthon maradok.

*

Még egy kabát-történet kering Thiersről. Midőn mint a francia állam feje nehány év előtt hadiszemlét tartott Párizsban a Marsmezőn, oly feltűnően rövid felöltő volt rajta, hogy a tisztek közül nehányan, amint ránéztek, nem állhatták meg mosoly nélkül.

Az elnök észrevette a nevetséges hatást, melyet öltözéke szült, s minden zavarodás nélkül, szokott szeretetre méltó modorában magyarázta meg a kabát szertelen rövidségének okát.

- Uraim! Nem jó, ha az embernek nagyon előzékeny felesége és sógornője van. Nehány nap előtt varrattam ez új kabátot. Midőn a szabó hazahozta, nem voltam otthon, s csak később próbálhattam meg. Hosszúnak látszott, s mondám övéim előtt: »Nem viselhetem e kabátot; két ujjnyit le kell belőle vágni.« A következő estén feleségem fogja magát s elvégzi rajta e műtétet anélkül, hogy erről nővérének szólna, ki a következő reggel ismét két ujjnyival csonkítja meg kabátom hosszát, s mint aki dicséretes munkával akar meglepni, öltözőszobámba helyezi. Nos, uraim mit gondolnak önök, mi történt? Szórul szóra az, hogy amint az én tekintetem a kabáton akadt, eszembe jutott annak hosszadalmassága, becsengettem az inasomat s elküldtem a szabóhoz, hogy egy óra alatt vágjon le belőle két ujjnyit, mert e kabátban óhajtok menni a hadiszemlére. Gondolják meg most önök és nézzék: mi lett az én szegény kabátomból?

Több apróbb jellemző dolgot Thiersről - más alkalommal.

A nagyság nemcsak dicső, de veszedelmes dolog is.

A sors kerekének küllői gyakran fordulnak ellene. Mintha a természet örök változhatatlan rendje volna már az, hogy a vihar is sértetlenül vonul át az apró-cseprő bokrok és cserjék fölött, míg a százados tölgy hatalmas koronáját vadul rázza meg minduntalan.

A török birodalom két legerősebb támasza: az ősz Midhat pasa, »az elme«, s Abdul Kerim, a hatalmas oroszlán, »a kar«, el van mozdítva arról a térről, hol Törökország sorsa van eldűlő félben.

Nem bírjuk elképzelni, mit hord magában az idők méhe, s nem mondhatjuk: ez vagy amaz fog történni a két vezéregyéniség hiányában, de azt bátran ki merjük mondani, hogy: nem jó politika annak a fának az ágait nyesegetni, melynek az árnyékában pihenünk.

A jó Midhat száműzve bolyong a világban, a szerbek diadalmas legyőzője, Abdul Kerim pedig fogoly a szeraskieratus börtönében. Egy igénytelen két ablakos szoba van ott berendezve számára, melyben a legszükségesbeket is nélkülöznie kell a törődött öreg úrnak, ki a ránehezedett katasztrófa óta minden ruganyosságát elvesztette.

Komor és hallgatagabb a szokottnál, termete megtört, szemei tétovázón járnak szerteszét, az egész emberen bizonyos szórakozottság nyomai vehetők észre, arca sápadt, mondhatni sárga, s az orvos, aki hetenkint kétszer látogatja, nem a legkedvezőbben nyilatkozik egészségi állapotáról:

»Az öreg hanyatlik. Nagyon hanyatlik...«

És bizonyára hozzátehetné azt is: »elvettétek kardját, azt a szép fényes kardot, melyet a testvér magyar nemzet küldött a hősnek a Duna-Tisza tündér tájékáról, elvettétek a becsületét, vegyétek el az életét is, - mire való az neki most már, - ha ti nem veszitek el, elveszik lassan-lassan a "dzsin"-ek, ezek a jó szellemek, akik letisztítják az ő lelkéről mindazt a sarat, amit ti rádobáltatok.«...

Abdul Kerim úgyszólván makacsul hallgat, keleti fatalizmussal látszik várni az eseményeket, védelmére mit sem hoz föl, s ami e nemben történik, az kizárólag Redif pasának, az ex-hadügyminiszternek köszönhető, ki európai ügyességgel igyekszik kisiklani ellenségeinek körmei közül.

Redif pasa ugyanis éppenúgy vád alatt áll, mint Abdul Kerim, s ugyanazon eseményekért vonatott felelősségre, mivel az oroszok akadálytalan átkelése a Balkánon az ő hibája is, illetve az Abdul Kerim által eszközlött, vagyis inkább nem eszközlött hadműveletekben, mint volt hadügyminiszternek neki is befolyás tulajdoníttatik.

Redif úr azonban sokkal raffinírozottabb ember s hallott már valamikor harangozni valahol a prókátor-mesterségről is, aztán meg különben sem nagy kedve lehet a mártíromsághoz.

Őt is elzárták volna; fogta magát azonban s vagy nyolc orvos által megvizsgáltatta magát, kik persze kiadták a testimoniumot, hogy veszedelmes szívbaja van, s a legcsekélyebb felindulás megölné. Denique az orvosokat Törökországban is könnyű kapacitálni.

Ami magát a vádat illeti - Redif e tekintetben is könnyebbséget óhajtott s egy iratot intézett a törvényszék elnökéhez, Namik pasához, hogy küldje át neki a hozzá intézendő kérdéseket, hogy előre elkészíthesse a rájuk adandó válaszokat.

Namik pasa ugyan nem teljesíté egészen Redif kérését, hanem »jó akaratát«, bár »vesztére«, mégis kimutatta iránta s intézkedett, hogy kényelmesen s előzékenységgel hallgattassék ki.

Vesztére intézkedett így, mint mondtuk, mert ez intézkedés Prinkiporával közöltetett, ki erre a következő választ adta:

»Enyhébb eljárásnak csak akkor van helye, ha védő és terhelő tanúk lépnek fel; a jelen percben azonban a Duna és a Balkán az egyedüli tanúk«.

S azok bizonyára csak vádló tanúk...

Prinkipora továbbá kifejté azt is, hogy miként intézkedhetik itt Vafik? Vafik ez ügyben nem elnökölhet a haditörvényszéknél: mert ő is tagja volt a haditanácsnak a szeraskieratusban, s ami rossz ezalatt történt a csatatéren, annak a súlya visszaesik az ő fejére is. Aki maga is vádlott, az nem lehet bíró.

Redif még azt is követeli, hogy a haditörvényszék ülései nyilvánosak legyenek. Ítéljen maga a nemzet is. És ez bizonyára méltányos és igazságos kívánság, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy az udvari ármányok olyan mérveket öltöttek Abdul Hamid palotájában, hogy maga az igazságszolgáltatás is csak puha viaszk, mely a nyomásnak engedve, mindig a legerősebb kéz nyomait mutatja.

Az öreg Abdul Kerimnek bármit hoznak fel, egyetlenegy felelete van:

- Én nem tehettem másképp.

Úgy ő, mint Redif, erősítik, hogy a hadi szerencsétlenségekben ők semmi esetre sem hibásak.

Redif ezeket mondja:

- Én a stratégiai dolgokba nem avatkoztam soha. És ezirányban szabadkezet kellett Abdul Kerimnek hagynom.

Abdul Kerim pedig egy ízben következőképp nyilatkozott.

- Minden bajnak az udvar az oka. Több ízben anélkül, hogy velem közölte volna, önkényesen belenyúlt a hadműveletekbe, és megsemmisítette beleegyezésem nélkül a saját parancsaimat.

Ilyen körülmények között aztán természetesen nehéz volt önállólag és sikerteljesen működni; beteljesedvén itt is az a jó magyar közmondás, hogy »sok bába közt elvész a gyerek!«

Érdekes világot vet Abdul Kerim megkötött állására azon kis epizód, midőn Redif Konstantinápolyból a sumlai táborba jövén, szemrehányólag mondá neki:

- Ön nagyon lassan intézi a hadműveleteket.

Az ősz hadvezér semmit sem felelt, csak a fejét csüggeszté le, s aztán kezén fogva Redifet szomorúan mondá neki.

- Jöjjön velem a távirdába. Meg fogom önnek mutatni az okokat.

A távirdába léptek. A generalisszimus Szilisztriába és másfelé kérdéseket intézett a helyzet iránt, kérve, hogy azonnal körülményesen tudósítsák.

Kevés vártatva megjött a válasz mindenünnen:

»A távirdát e pillanatban a császári palota veszi igénybe. Tessék várni.«

Ilyen körülmények közt aztán »eb legyen Turóc vármegyében viceispán!«

Azt mondják, hogy a ruha nem teszi az embert. Ez mindenkire állhat, csak Simonyi Ernőre nem, akinek a király csak az aranyos zöld mentéjét és lilaszín dolmányát ösmeri; úgy tudván, hogy e gúnyában egy mérges alaknak kell lappangania. Hogy kicsoda, micsoda aztán az a mérges, mord fizonómia, mely a leírt színű kothurnusban látható koronkint, azt őfelsége persze nem tudhatja. A dolog egyébiránt úgy esett, hogy Simonyi úr szélső baloldali érzelmei nem engedvén meg, hogy jelen legyen a király fogadtatásánál, legalább a ruháját küldte el, királyt látni az odavaló járásbíró úron, kinek aztán azt mondta a király: »én már láttam önt valahol, de akkor nem volt ilyen szelíd arca.« Ilyen kerülő utakon magától a királytól kellett tehát Simonyi Ernőnek megtudnia, hogy - tigris.

*

A tegnapi illumináció adja az anyagot Budapest lakosainak a mai társalgáshoz. Hogy akadályozták meg Herman Ottót a szónoklatában, mikor hát az lett volna a legjobb benne, amit el nem mondott. Az öröm milyen általános volt! A szegények kunyhóiban éppúgy ünnepeltek, mint a fényes palotákban, vagy még jobban, mert hiszen nehány főúri ház olyan sötéten, ridegen bámult le az ünneplő tömegre, mintha gazdájuk sötét lelkét akarnák jelképezni. Szegény gazdagok!

A legszegényebb városrész, a vén Gellérthegy oldalában fekvő alacsony viskók ablakaiban is, kigyúltak az igénytelen mécsek. Hogy jutott ide a lelkesedés? Nyomtatott betű oda nem jár, a magas politika esélyei nem zavarják fel e földhözragadtak szívét, és mégis ünnepelnek, örülnek, ujjongnak.

Honnan tudják, miért érzik ők azt, hogy ez nekik dicsőség és szerencse, ha az orosz fut s a török kergeti?

A levegőben van a lelkesedés. Elvegyül annak miriád atomjaiban, s aki magába szívja, csodálatos zsibongást érez ereiben... a vére tüzesebbé lesz s lázasabban lüktet. Az ösztön csodálatos eszméket, gondolatokat termeszt és megérleli azokat a honszerelem napfénye mellett meggyőződéssé.

*

Mint lavina hömpölygött végig Budapest utcáin az örömujjongás: »Éljen Osman pasa!« - kivált a »Király utcá«-ban, hol igazán kitettek magukért »Horn Ede gyermekei«, mint ők szeretik magukat nevezni.

A hős török vezér neve mellett Kossuthot éljenezte meg a nép igen sokszor és sok helyütt. Azonfelül Szulejman és Abdul Hamid neve is éltetve hangzott bele az égverő diadalkiáltásokba.

Szomorúan nézte és hallgatta ezt egy tíz-tizenkét éves suszterinas. Fájt a szíve, hogy ezeket a megéljenzett urakat ő nem ismeri még névleg sem, minélfogva nem gyakorolhat most sipító hangjával befolyást Európa politikájára.

Azzal azonban tisztában lévén, hogy miért van a kivilágítás, öröm és zaj, hogy ő is beleszólhasson a keleti kérdésbe, egy tavalyi török ismerősét vette elő, torkaszakadtából felkiáltván:

»Éljen Mithád basa!«

Hogy honnan termett oda, nem tudni, de elég az hozzá, hogy ott termett nyomban az öreg Pulszky, kit »népszelídítőnek« neveznek Bécsben az udvarnál.

- Hohó! - kiáltja az öregúr, nyakoncsípve a susztergyereket. - Ez már több az elégnél. Lassan a testtel, gyerek! Törökország belügyeibe ne avatkozz! Az nem járja!

Ez a kis epizód még, ha nem igaz is - teljesen jellemzi Pulszkyt.

*

Mint minden ünnepélynek, melyet a nagy tömeg rendez, árnyoldalai is vannak a fénypontjai mellett. Annyi különböző véralkat, szenvedély, gondolkozásmód, ha találkozik is egy nagy közös pontban, eltér a nagy részletekben.

Két jámbor gebe vonszolt egy fakó szekeret tegnap hét óra után az Országúton. A gyeplőt egy ügyefogyott arcú bolgár tartotta, keserves füstöket eregetve a nyirkos trafikdohányból, mely pipájában égett. Pestre jött, nem hitte a boldogtalan, hogy olyan szerencsétlen pillanatban. Bámészan hordá körül tekintetét a nagy házakon, melyeknek minden ablakában négy-öt gyertya égett. Alkalmasint azon mélázott, hogy távol nagy Oroszországban milyen jóízűen megennék a muszkák ezt a sok potyára leégő gyertyát...

Mit tudta ő, kinek, mi okból világítanak itt?

Mikor körülbelül az Orczy-házhoz jutott, egyszerre észreveszi a nagy tömeget. Bizony azt kellett hinnie, hogy szent processzió az...

A szent processzió valamelyik elöléneklője azonban el találta magát kiáltani.

- Nini, bolgár! A híres legionáriusok hazájából és véréből. Verjük meg, fiúk!

Nem sok biztatás kellett. Az eszme népszerű volt s a kivitel éppenséggel könnyű.

Szekere paradicsomalmával és egyéb gyümölcsfélével volt tele.

Körülfogták és felfegyverkezvén magukat árucikkeivel, a szegény semmit sem gyanító bolgár fejére egyszerre ezer helyről kezdett hullni az ég áldása.

A kofa minden eladnivalója egy pillanat alatt elfogyott, - persze klinkum-klankum.

A bolgár behúzta fejét a szekér létrái közé s csendes megadással tűrte Loris-Melikoff és Gurko kudarcaiból a neki jutott osztályrészt.

A bolgárt dobálták - s mégis a sarki kofának fájt legjobban. Sírt, átkozódott cudarul...

Mert hát nem is igazság az, hogy neki legyen legkeserűbb emlékezetű a híres Plevna.

A keddi katasztrófa után (midőn »Piccolino« volt kitűzve a Nemzeti Színházban reggel, délben a »Mignon«, adatott pedig mégis »Az afrikai nő«) elmés apropos-ra került szerdán színre a »Legújabb botrány«.

Ez a botrány azonban egészen másforma botrány. Fölösleges kérdezni is: milyen? Mindent megfejt, hogy francia vígjáték és Barrière írta; minélfogva igazi botrány lenne, ha nem az asszonyok körül forogna.

Ott forog.

Prielle Kornélia, Ripari marquisnét játssza, Ripari marquisné pedig játszani akarja a becsületes nőt, s udvarlóját, Strade bárót, a Helvey Laura szobájának erkélyéről szökteti meg a palotából. Már hogy t.i. Helvey Laura az öreg Ripari marquis felolvasónéja s szőke Marjolaine-féle hajával olyan gyönyörű jelenség, hogy az ember szinte kezdi eltalálni: a francia marquis-k és grófok miért kedvelik a literatúrát?...

De ha szép a felolvasónő, van is látszatja. Egyszerre három ember is szerelmes bele; Halmi, Gaston herceg, Náday, Tresnoy Albert gróf, és Maxime, mely utóbbi, ott ünnepélyesen, az egész közönség színe előtt, nőül is kéri, s egy cseppet sem szégyenli, hogy kosarat kap, minthogy Julie még senkibe sem szerelmes. Maxime, mint egy igazi holdkóros imádó, ezután eltávozik, de mint később kitudódik, ott künn cirkál Julie ablaka alatt s az erkélyről leugró Strade bárót megpillantja, mi által alkalmat nyújt Barrière úrnak, e derék, de nem valami szellemdús urak felől vígjátékot írni.

A második felvonásban, Julie már menyecske, Tresnoy Albert gróf neje. Ezen fordulat nagy apprehenziókat idéz elő. Maillan grófné, kit Lendvayné személyesített igen jól, el nem tűrheti, hogy imádója, Albert, őt Julie miatt elhagyta, s bosszút forral ellene, - az özvegy Blancay hercegnő, Albert gróf és Gaston herceg nagymamája, ki valódi párizsi öregasszony, nem tűrheti, hogy unokája, Albert, egy felolvasónőt vett nőül, s végül Maxime is (kiből sohasem lesz jó színész) rossz néven veszi, hogy Julie férjhezment. Az öreg hercegnőt csakhamar kibékíti Halmi, csókolni való játékával (s ez a darab legtöbbet érő jelenete), úgy, hogy Juliet szeretettel fogadja. Maillan asszony gonosz praktikája azonban nem pihen, s a Maxime által látott erkélyrőli leugrást finoman elterjeszti a »societás«-ban, hol ennélfogva Juliet hidegen fogadják s megvetőleg bánnak vele.

Helvey Laura kisasszony művészileg adta azon jelenetet, midőn az estélyről hazajő, s midőn mindenki bűnösnek hiszi, még talán férje is, ki valami könnyelmű riporter elvesztett jegyzeteit találta meg, s onnan értesült, hogy nejéről a »legújabb botrány« cím alatt akarják megírni a fent elmesélt dolgokat. Bizony pedig rajta is száradna az ártatlan menyecskén ez a skandalum, ha éppen kapóra, midőn vádolják: honnan, honnan nem, egyszerre ott terem maga Strade báró, s az ott éppen jelenlevő s már megözvegyült Ripari marquisné előtt, el nem mondja szögről-végről az egész dolgot úgy, amint megesett. Most aztán természetesen szent a béke, s illő befejezést nyer a darab, annál is inkább, mert Strade báró, tetejében megkéri a megszégyenített marquisné kezét.

Hogy megkapja-e, azt már a darabból nemigen lehet tudni, de nem is szükséges, - legfeljebb a Halmi ábrázatából gyanítható, mivelhogy nagyon elégedetlen arcot vág. Van is rá oka, mert az érdekes marquisné neki is szemet szúrt előbb.

Ez a darab sovány meséje, mely olyan közönséges, hogy szinte különös érdememnek kezdem betudni, amiért azt most, a darab előadása után egy nappal, még el sem feledtem, s le tudom a t.c. publikumnak úgy ahogy, írni.

A darab jellemzésére még annyit, hogy Szefaludy [!] Nácinak a foga fájult meg az előadás alatt. Komócsy azt kérdezte Csepregitől, hogy nem-e tévedésből van »vígjátéknak« megjelölve a színlapon, - a színházban csendes és figyelmes hallgatag modort követelő Vadnay Károly pedig folytonosan Gyulaival csevegett az előadás alatt: még maga a derék Lendvayné is, ki pedig negyven esztendő óta mindig jól mulat azokon a darabokon, amiket már ötvenszer látott, s kortársak egyhangú emlékezete szerint még sohasem ásított, - most végtelenül unatkozott.

Némi szellemet azonban nem lehet megtagadni a darabtól és egy eredeti alakja is van, Gaston herceg; kár, hogy elmosódik. A többi alakok azonban, ezerszer látott sablonok, kiknek színtelen cselekvénye egy helyütt sem bírta fölmelegíteni a szép számú közönséget, melyet ma legjobban érdekelt a színházban - Andrássy Gyula.

Ott feketéllett egy földszinti páholyban, leomló fürtei beárnyékolák homlokát, csupán egy trigonometriai szögletet hagyván abból láttatni, miből a »Hon« riporterei Európa mappájának változását olvasták talán ki...

Némán, csendesen ült ott, szemei csak nagy ritkán fordultak a színpad felé szomorú megadással és szenvtelen apátiával, mintha mondta volna: »csinálok én nektek különb komédiát is ennél.«

Majd - amit kezei közt morzsolgatott - a színlapra vetett egy-egy futó pillantást, s elmélyedve bökött oda a »legújabb botrány« szóra, s talán arra gondolt: »mintha csak valami működésemről írt cikk titulusa lenne«...

Azután fölvette fekete látcsövét s végignézegette a páholyok közönségét. Mennyi új arc, mióta elment!... hova lett a régi arisztokrácia? Ő-e ő? s valóban itthon van-e? Ahogy aztán a súgó hangja fölrezzentette, egyszerre rájött, hogy »otthon« van.

Végre csendes álmodozásba merült, szinte szunnyadni látszék; lelki szemei előtt megjelent Gorcsakoff, Bismarck és ott kóválygott a »keleti kérdés« láthatatlan köde. Az »Ellenőr« padjáról sóváran nézett oda egy úr s bizonyára sokért nem adta volna, ha a saját gondolatait elcserélhette volna az Andrássyéval. Milyen kapós vezércikk lehetne azokból reggelre!

Az előadás féltízre ért véget; senki sem volt megelégedve, csak a foyerben ácsorgó Szigethi Imre azért, hogy - ő nem játszott.

Mikor a bolhák köhögni kezdenek! A görögök is vérszemet kaptak s hadra készülnek a sokoldalról megtámadott Törökország ellen. Az új kormány kivetvén e célból a minden oldalról kizsebelt népre az adókat, valamint gondoskodván új kölcsönök- s a hadsereg szaporításáról is, programjában kijelenté máj. 29-én, hogy a jelen körülmények közt különösen józan diplomáciára volna - úgymond - égető szükség.

Nagyon őszinte vallomás, de nem parlamentáris, mert az új minisztérium a saját programja ellen dolgozik. Józan diplomácia és a török elleni háború nem férhet el egy kalap alatt.

*

Annyi sokan fogódzkodnak immár elöl-hátul a fehér cár bundájába, hogy elvégre neki lesz nehéz szabadon mozognia miattuk, hacsak úgy nem tesz, mint a Jókai Kökényesdije, ki a szűre alól észrevétlenül kibújt s mialatt azt ott hagyta a garádban, ő maga ellábolt a kiszemelt zsákmánnyal környezői elől.

*

[......] [......]

De szóljunk az »altera pars«-ról is. A »Hon« konstantinápolyi levelezője kiemeli a török miniszterek és főurak áldozatkészségét, kik Vefik képviselőházi elnök felszólalására, Edhem nagyvezér kezdeményezése után istállóikat kiürítvén, lovaikat a katonaságnak ajándékozták, s most gyalog járnak a portára.

Ez még nem sokat bizonyít.

Hiszen, mint a »Hon« megírta annak idején, a szegény Kerkápoly is gyalog járt haza a királyi estélyekről s azért áldozatkészségéről mégsem fog beszélni a történelem.

Bizonyosan olyan lovak azok, mint a színpadi hadseregek, melyek a közönség ámítására a balszíntéren kimennek s a jobbszíntéren kijönnek.

*

Jobb, ha megtartotta volna fényes lovait Edhem nagyvezér, s ehelyett inkább arra fordítaná figyelmét, hogy a hadsereg menten a lelkiismeretlen kapzsi pasák és tábori szállítók csalásaitól ne szenvedjen, mint ahogy szenved hiányt az élelmezésben, mert mint egy török népdal mondja: »éhes katonának ferdén megy a golyója.«

Egy maliciózus ember mondta valamikor a kis Pulszkyról.

- Erre a szegény Gusztira mindenki haragszik. Boldog-boldogtalan szidja.

- Épp ellenkezőleg, hisz nagy befolyása van mindenütt.

- De minő befolyása. A kormánykörök nem szeretik, de mivel meg vannak győződve, hogy a nép szereti, kénytelenek őt figyelembe venni.

- Nos, és ez rendén is van.

- Dehogy van, dehogy. A nép ki nem állhatja a kis Pulszkyt, de mivel meg van győződve, hogy a kormány nagyra tartja, készpénzül veszi dicsőségét.

*

Erről a párbeszédről jut eszembe Haynald érsek, aki érdekes ellentéte Pulszkynak, s annyival szerencsésebb annál, mert őt ellenkezőleg mindenütt szeretik.

Itthon hazájában magasztalják, amiért a csalhatatlanság ellen szavazott Rómában, s keserű könnyeket hullatunk szomorú sorsán, amiért sohasem lehet szegényből emiatt kardinális.

Nos, és Rómában?

Ott pedig alkalmasint nagyra lehet őszentsége az ő érdemeivel, s ilyenformán gondolkozhatik:

»Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik, aki legügyesebben viszi a maga dolgát, jobban mondva az enyimet. Ez az én szerelmes fiam, aki még mai napig is fenntartotta "Mária országá"-ban Kalocsán "ad maiorem dei gloriam" a "jezsuitákat".«

*

De azért Haynald érsek sem sokkal jobb a Deákné vásznánál: mindössze abban különbözik talán a fő klérustól, hogy azt tartja némely dolgokról, amit Bekecs Jancsi a vallásról.

- Te, Gyurka!

- Hallom, tiszteletes uram.

- Hiszed-e az istent?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát te, Jancsi, hiszed-e a Krisztust?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát az istent hiszed-e?

- Azt a Gyurka hiszi, tiszteletes uram.

Hát Haynald is csak a jezsuitákat hiszi, a többit hiszik mások.

*

Az ember szinte sajnálja, hogy nem lett őnagyméltósága lutheránus, mert senki sem érvényesíthette nagyobb tökéllyel nálánál ama kétkulacsos elvet: hadd lakjék jól a kecske, de hadd maradjon meg a káposzta is.

Mióta Kerkápolyi Károly úr olcsó áron összevett egy csomó földet a Gellérthegyen, azóta csodálatos módon fontos ponttá kezd válni az öreg hegy.

Hiszen tulajdonképpen szép dolog parkírozni az ő kopasz hátát s nekünk semmi kifogásunk ellene, - legfeljebb nagyon mulatságos elnézni, hogy az élelmesség mesterségét mennyire lehet tökéletesíteni.

*

Vajon miniszter korában mért nem produkált Kerkápoly úr ilyen finom fogásokat az ország javára?

Hja, mert neki csak magához való esze van.

*

Bizony csak csodálatos ember is volt ő: amit a jobb kezébe fogott, az nőtt, amit a bal kezével érintett, az fogyott.

A válykot megérintette a jobb kezével s Bernáth Gazsiként nyomban házzá dagadt (lásd Csillag utca 5. sz.), ha pedig a bal kezével nyúlt valamihez... de hagyjuk ezt, - a bal kezét csak miniszteri minőségben használta.

*

Tán ezért mondta egyszer X. képviselő Y. hírlapírónak.

- Ez a Kerkápoly hasonlíthatlan ember.

- Hogy érted? Úgy, hogy semmihez sem hasonlít?

- Nem mondhatnám, mert hasonlítani nagyon hasonlít...

- Mihez?

- A Zsedényi ingéhez.

- Csitt te! megneheztel...

- Kicsoda? Kerkápolyi?

- Ej dehogy! A Zsedényi mosónéja.

A bécsi udvari körök keleti politikája most a legkülönb találós mese az egész világon.

A kétfejű sas mereven áll anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik fejével bólintana valamerre. Szárnyait behúzza, nehogy megrebbenésükkel zajt okozzon, csőrével megpiszkálja tollazatát, aztán behunyja hályogos szemeit és úgy tesz, mintha aludnék...

Jó éjszakát!

Az a gyomor, melynek két szájat rendelt szolgálatára az ősfantázia, annyira meg van terhelve megemészthetetlen tervekkel, hogy sajátságos álmok lidércnyomása nehezedik rá.

A kétfejű sas »secundo genitura«-ról álmodik.

Az álom az ébredés előszobája. Csak hadd mulassa magát.

*

Egyébiránt azt mondja Montesquieu, hogy az az igazi diplomácia, melyet észre nem lehet venni.

Nos, akkor nem lehet semmi panaszunk. Ausztria diplomáciáját még eddig senki sem vette észre.

*

Lehetséges, hogy a vén John Bullal tart, amire Andrássy, kit az utókor a »hallgatag« melléknévvel fog megtisztelni, ha kérdeznők: Mit csinál a vén John Bull? azt felelhetné:

- Semmit.

- Hát Ausztria?

- Az meg segít neki.

*

Az sem lehetetlen, hogy vérszemet kapott szegény monarchiánk. Végig pillantott ékszerein: az Uchaciusokon, arcrózsáin: hadseregén s szívébe lopta magát a muszka mosolygás szerelemi nyila. »Hm... Hátha? gondolja magában, az ördög nem alszik«...

Aztán Ausztriának is, mint minden vénleánynak, dacára, hogy sokszor árult már petrezselymet, megvan azon hiúsága: hódítani... Odavetette tehát magát titkon a muszka karjaiba.

Legalább minden jel azt mutatja. A Gorcsakoff ágyában egy sárga-fekete harisnyakötőt véltek látni némely éles vizsga szemek... Hogy a kerítő ki volt. Tessék megkérdezni Andrássytól. Ő tudja.

*

Különben, mondom, nem állok jót ez idillért; mert Ausztria politikáját bajos észrevenni, nem becsmérlem erényeit és nem szennyezem be jó hírét... de ha már megtörtént volna ez a botlás, egyre figyelmeztetem: addig nyújtózkodjék csak, meddig a takarója ér, mert különben úgy találja nyújtani a lábait, hogy könnyen lemarad az egyik.

Akkor aztán azzal fogja magát vigasztalni, mivel egy Festetics, kinek Solferinónál a lábát lőtték el.

»Ezentúl kevesebb csizmára lesz szükségem.«

*

A csizmáról jut eszembe a »Dákosék varjúja«.

Ajánlom a történetkét a külügyi politika vezetőinek figyelmébe. Dákos uramnak három kiváló tulajdonsága volt. Csizmadia volt, rövidlátó volt és szeretett vadászni. Egyszer mozdulatlan varjúsereget látott az udvarán, rohant is be a puskájáért s összevissza lövöldözte. Csak mikor aztán odasietve lehajolt a zsákmányért, vette észre, hogy a raktárból az udvarra szárítani kivitt csizmakészletét lyukasztgatta ki.

A Dákos uram esetéből bízvást okulhat Ausztria a keleti kérdésben. Vigyázzon, hogy meg ne lövöldözze a saját csizmáit!

Az »Egyetértés« írja: a lengyel klubban szokatlan élénkség vehető észre. Nagy előkészületeket tesznek egy - tavaszi mulatságra.

Igazán? Nos, hát tisztelem a junialisukat és azt üzenem nekik, hogy ha most nem tudnak egyebet csinálni, mint junialist - akkor, isten neki, mazurozzanak!

Az olyan nép, mely egyebet nem tesz, mint sör mellett potyogtatja a könnyeit s énekli, hogy »jesztye polszka nyezginula«, nem érdemli meg nemcsak a szabadságot, de a rokonszenvet sem.

*

A cár Romániában van. Plojestiben nagy lelkesedéssel fogadták s kenyeret és sót vittek eléje.

Majd megbánják ők még ezt, mert viszonoztatni fog nekik, éspedig nem oly tréfásan, mint a szatmáriaknak egyszer, kik ezer ökröt adtak természetben I. Ferencnek a francia háború költségeire, s midőn ezután nemsokára királyi biztos lett a megyébe küldve, viszontajándokul vették őfelségétől ezt.

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

No, a »fehér cár« a sót millió sóba áztatott kancsukával, a kenyeret pedig sok keserű falattal fogja viszonozni.

*

Pedig ezek a bolondos oláhok, kiket már Szent Pál is ott hagyott a faképnél, tanulhattak volna a saját kárukon.

De hát hiába... a lepke is oda szereti verni szárnyait, ahol megperzselődnek, a - gyertya lángjába.

*

Ma a főtávirdán ama szomorú tapasztalatra jöttünk, hogy ha valamely mellék postaállomásra akarunk táviratozni, nekünk kell tudnunk, hogy azon a vonalon hol végződik a villanyos sodrony s honnan kezdődik a postai odábbítás.

Bizony megfordított állapot, hogy millió embernek kell megtanulnia a posták és távirdák állomásait azok kedvéért, kiket azért fizetnek, hogy ezt se tudják.

Talán egy jó segédkönyv is megtenné a kellő szolgálatot?

Tiszteltetjük a kereskedelmi miniszter urat!

*

A szfinx madár rejtélyes és néma, mint a sír. Elég baj az. És mégis meg akarják szólaltatni nem ugyan a szfinxet, hanem Tisza Kálmánt e keleti kérdésben a Simonyiak? Tőle ugyan nem fognak megtudni semmit; a szfinx nyelve nem a papagájé, melyet könnyen fel lehet vágni. Ajándékoznák a Simonyiak inkább a nemzetnek azt az időt, melyet a cél nélküli interpellációk felemésztenek! Régóta tudhatnák, hogy Tisza Kálmán sokat hasonlít ahhoz a bizonyos Bodónéhoz, aki mindig másról beszélt, mikor a bor árát kérték.

A lapunk vasárnapi számában közölt s a lengyelekre vonatkozó »apróságok« miatt neheztelő sorokat vettünk egy lengyelbaráttól.

Értsük meg egymást. Nem akarjuk mi a lengyelektől elvonni rokonszenvünket, mely mindig az igazság és az elnyomottak mellett nyilatkozik. De megvalljuk, hogy fáj nekünk a tétlenség, mellyel a zsarnok hódító hadjáratának szemlélői. Nem osztjuk Plater gróf nyilatkozatát, hogy »még nem érkezett el a cselekvés ideje«, s még akkor is azt kiáltanók az oroszországi lengyeleknek: »most vagy soha!« - ha különben nem is lenne kötelessége az elnyomott nemzeteknek, valahányszor alkalom van rá, tiltakozni a zsarnokság ellen s fellobogtatni a szabadság zászlóját, mert még a sikertelen kísérletben kiontott vér is harmatként frissíti fel a fel nem adott jogot.

Ezért mondtuk mi, hogy nem a mazurka szezonja van most, nem a pesti délceg leányokat kellene most megtáncoltatni, hanem a - bozontos jegesmedvét.

[......] [......] [......]

Egy évtizede múlt, hogy a magyar király fejére tette a nemzet Szt. István koronáját s hogy a »szélsőbaliak« emlékezetes »fekete ebédjük«-et megették - váljék egészségükre!

A koronázás évfordulójáról, melyet az ősi szokás szerint kegyeletes ünneppé szentesített, csak egy lap s szokás szerint valamivel később a »Hon« emlékezett meg.

Ez az egy lap is talán csak azért emlékezett rá, mert szerkesztője a korona fényénél is nagyobb bámulója szép női szemek ragyogásának.

Márpedig, mint tudjuk, ő ezen a napon ilyenekben gyönyörködött: egy társaságban, hol ugyancsak kedves feledhetlen hölgyekkel mulatott: könnyű volt visszaemlékeznie.

De a többi kollégái nemcsak a »koronázási posztóból« nem kaparíthattak magoknak egy-egy lajbira valót, hanem még abból a pénzből sem láttak »mutatvány-példányt«, melyet ominózus kezdetül Lónyai hajigált szét.