A mi kormányunk olyan, mintha hályog volna a szemén. Az a fátyol, melyet a múltakra borítottunk, az ő tekintetüket is annyira elfátyolozta, hogy még a saját árnyékukat sem látják.
Múltkor a szegény Széll kétségbeesve tördelte kezeit a pénzügyminiszteri palotában az államkincstár üressége miatt, midőn egy átiratban arról értesíti a párizsi török nagykövet, mint a magyaroknak jó barátja, hogy ő is figyelemmel kíséri a magyar pénzügyi viszonyokat, s úgy látja, hogy az állami kasszában még 200 millió készpénznek kell lenni, csak nézessen után őexcellenciája... ott lesz az valahol elhányódva a ládafia legalján.
Széll Kálmán a fejét rázta, de azért Madarassy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.
A bizottság megtalálta a 200 milliót, s most a miniszter köszönő iratot intézett a párizsi nagykövethez.
*
Ugyancsak Trefort minisztert Almaviva, spanyol államférfi, arról értesíti, hogy Simor János esztergomi érsek megházasodott, s a feleségével annak a háznak a második emeletén lakik, ahol ő.
Trefort Ágoston a fejét rázta, de azért Hieronimy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.
A bizottság úgy találta őeminenciáját, hogy éppen a feleségével civakodott.
Az ügy azóta a bécsi nunciusnak is be van jelentve.
*
Auersperg miniszterelnökkel tegnapelőtt tudatta a svéd király szekretáriusa, hogy fülébe jutott, miszerint Andrássyt Albrecht főherceg középkori módon, álarcos lovagok által el akarja lopatni a ballplatzi palotából s elküldeni a fehér cárnak ajándékba.
Auersperg a fejét rázta és minisztertanácsot tartván, egy bizottságot küldött ki egy bécsi híres orvos vezérlete alatt az ügy megvizsgálására.
Az orvos megfigyelvén a szimptómákat, úgy találta, hogy Albrecht főherceg előtt az eszme éppen nem idegen, s céljaival összevágó.
*
Ezt a három igaz dolgot csak azért említettük, hogy valószínűvé tehessük a mai lapokban megjelent azon szenzációs hírt, mely szerint egy barátságos hatalom figyelmezteti a bécsi kormányt azon izgató üzelmekre, melyeket az oroszok ügynökei folytatnak az osztrák-magyar hadseregnél.
Szegény Osztrák-Magyarország! Ő is olyan, mint az együgyű férj, aki mindig legkésőbb tudja meg, mi baj van a háznál.
A Petőfi életbenlétéről keringő hír, mellyel a lapok izgatottságban tartják a közönséget, a Tisza Kálmán által tegnap kifejtett kételkedés dacára is, váratlanul valónak bizonyul be. Ma magától Petőfitől a következő levelet kaptuk a szibériai ólombányákból keltezve:
Tisztelt Szerkesztőség!
Persze, hogy élek. Csoda, hogy rájöttek, az a »Budapesti Napilap« mindent felpiszkál!... Nagyon csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy visszamegyek Magyarországba, [......]. Önök nagyon naivok és nem vették észre, hogy én már megtanultam oroszul s itt Alexandrov Petrovics név alatt általánosan tisztelt költő vagyok. Mily gondolat, uraim, önök közé menni koplalni, önök közé, hol a nevemet viselő társaság lapjának csak ötszáz előfizetője akadt. Hagyjanak engem békén! Petőfi Sándor meghalt az önök számára, uraim! Elég jó önöknek Prém József is.
Petőfi m. k.
*
Az »Egyetértés« különben azt írja ezen ügyben, hogy »a kormány útját igyekszik állni a magán-kutatás eszméje terjedésének is, mert Petőfi feltalálásának esetén fél a magyar nemzet részéről az orosz ellen kelendő düh következményeitől.«
Már hiszen mi sem tartozunk a kormány »fejbólintói« közé, de ez egy kicsit mégis merész állítás - s eszünkbe juttatja annak az angol példabeszédnek: »Az alkotmányos király sohasem tesz rosszat, mert nem tesz semmit« az ellenkezőjét, hogy »a magyar kormány minden lépten nyomon rosszat cselekszik, - mert az E - s újdondászának információja ezt így kívánja.
*
A nagyfejű Milán - minden jel oda mutat - újra eszébe vette, hogy háborúba keveredik; pedig még ki sem váltotta a »nagy« Milos zálogba adott kardját.
A jámbor szerbek, kiket »gyáváknak« bélyegzett meg a cár, már előre félnek a háborútól, mely nem hoz számukra babért.
Hja bizony, jövedelmezőbb vállalat a disznókereskedés, s a babér elvégre is nem ott terem, ahol a »szerbtövis«.
De egy kis »úti lapu« mégis csak akadhatna talán, amit a potrohos Milan talpára kellene kötni.
A Lonkay és a báró Jósika válópörrel végződött viszonyának egy újdonszülött csecsemő lett a gyümölcse és betetőzése.
A jámbor csecsemő házasságon kívül fogantaték s bár éppen Lonkay ellenlábasául jött a világra, mégis rávall ennek vérére.
Hogy különben senki se törje az eszét, világosabban szólunk. A szerencsétlen gyermek a »Magyar Korona« című katolikus lap, mely most napilappá lett. Egy ifjabb »Magyar Állam«! Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. A kettő között legfeljebb az a különbség, hogy míg pater Lonkai lapja szőröstül-bőröstül és prémestül a »szabadoncok« és azon elvetemedettek ellen handabandázik, akik nem katolikusok, addig a Jézuska Kálmán újsága az ultramontanizmus védelme mellett, a »szegénységben sínylődő« szentatya udvari közlönye lesz.
*
Szegény öreg pápa, be sok dolgunk is van veled! Alig lett vége az ötvenéves jubileumi ünnepélyeknek, amivel a jámbor Pius meghazudtolta az ezredéves szent jóslatot, mely minden pápára kihatott: »Non videbis annos Petri«, már is újra őszentsége harmincéves pápaságának ünnepét hirdeti ma egy kenetteljes vezércikkben.
Holnap alkalmasint a szentatya harmadévi gyomorhurutja megszűnésének évfordulója lesz elvezércikkezve és így tovább napról napra...
No, ha Jóska úr ilyen dolgokkal akarja delektálni az olvasóközönséget, mely most az aggasztó politikai viszonyok felől kíván mindenekfelett tájékozást, akkor a »Magyar Koroná«-ra tökéletesen ráillik az a jóslat, melyet IX. Pius hosszú életével megcáfolt: »non videbis annos Petri!«
*
Sok beszédnek sok az alja. Hadd beszéljenek a tények. Jobban ki nem gúnyolhatnók, mintha egyszerűen adjuk e »politikai, társadalmi és közgazdasági« lap mutatványszámának tartalmát.
Vezércikk: Éljen IX. Pius!
Mellékcikk: A római zarándokok fogadtatása őszentsége által.
Mellékcikk: Egyházpolitikai szemle.
Mellékcikk: Az egyház jövője, írta Répcei.
Tárca: A vatikáni műkiállítás.
Könyvbírálat: A katolikus egyházjogtan kézikönyve.
Hírek: Haynald kitüntetése. Simor hogyan ünnepelte meg a pápai jubileumot. - Tolvajlások a Vatikánban.
Hirdetések: Fiatal izmos szakácsnő kerestetik!
Biz ez csinosan van összeállítva - ebben a cudar háborús időben.
Az »Egyetértés« újra fölfedezett egy »stiklit«, mely inkább ártatlan csíny, s most a Mac-Mahon korszakában, valóságos »kedélyes hamiskodás« Tisza Kálmán részéről...
Őexcellenciája ugyanis szerelmes leveleket írt a főispánoknak ilyen hátirattal: »saját kezébe; titkos«.
Ezekben a levelekben pedig az volt megírva, hogy őméltóságaik ne kíméljék azokat a helytelen észjárású embereket, akik a török barátság mellett tüntetnek s vegyék elejét az ilynemű gyűlésezéseknek, nehogy azokban áthágassék a keleti politikában követendő irány, melyről ő kellő felvilágosítást adott.
Az »Egyetértés« egészen megbotránkozik e dolgokon.
Tisza Kálmán pedig valószínűleg szintén megbotránkozik, látva, hogy már megint ez is napvilágra került.
Pedig nincs oka bosszankodni: ezzel csak növelte érdemeit, mert ismét több felvilágosítást nyújtott keleti politikájáról.
*
A »Nemzeti Hírlap« »Terefere« cím alatt ezentúl szintén apróságokat fog adni ünnepnapokon. Ma meg is kezdi - de bizony nagyon hétköznapiak. Aztán nem is annyira apróságok, mint inkább aprólékosságok.
...Különben pedig alássan tisztelteti az »akadémiai« nagyszótár a »Nemzeti Hirlap«-ot és azt kérdezteti, hogy mi légyen az a »terefere?«
*
Mai apróságaink quasi lapszemle lévén, miután két ízben is fel lettünk szólítva, hogy egy hozzánk beküldött, Balassagyarmaton megjelenő szépirodalmi lapot ismertessünk, isten neki! - essünk át rajta.
Tehát a lap szerkesztője valószínűleg valami borbélylegény.
A lap vezeték neve: »Röpke-ívek.«
Különös ismertető jelei: Gáspár Imre petyegteti bele a legjobb dolgokat.
Általános megjegyzések: V. Sarolta grófné humorizál. (Még hozzá ez a nagy meleg.)
Olvasó közönsége: Olyan nincs.
*
Mióta Molnár Gyuri bátyánk virginiájának fölszálló füstjével Pityin-Harasztoson és Bundás-kis-hartányban segít csinálni a felhőket a mennyi hatalmaknak, azóta nem járok színházba.
Most, hogy visszatérve, Shakespeare-alakból Samillá devalválódott, elmentem a Népszínházba, megnéztem és meghallgattam, mit beszélnek felőle:
- Nini a Gyurka...
- Az elveszett juh a régi akolban.
- Kár, hogy eddig is »bolygó zsidó«-nak csapott fel.
- Hja... szűk világ ez neki... a nyelvének.
- Micsoda? Szűk? A Nemzeti Színház?
- Ej dehogy. A színházi udvar.
*
Ezen a históriai nevezetességű pletykás helyen egyébiránt azt beszélik Molnár-Ahasvérus úrról, hogy így nyilatkozott volna Lord Byronnak:
»Vagy én vagyok a legjobb shakespeare-i művész és akkor nem érdemel meg engem Budapest, vagy nem én vagyok, és akkor én nem érdemlem meg Budapestet.«
Logika a logikátlanságnak.
Hogy ott kezdjük, ahol elhagytuk. Molnár Gyurka bátyánk, - kiről múltkori apróságaink szóltak, - most, mint halljuk, hogy új Molière-darabbal szaporítá ismét szerepkörét, mégpedig a Molière Tartuffe-jével.
Ugyan hagyja el Gyurka bácsi! Jobban játssza azt magánál Tisza Kálmán.
*
Legközelebb Zomborba készül menni vendégszerepekre, már a t.i. nem Tisza Kálmán, hanem Molnár György.
- Tehát Zomborba!
Szegény Gyuri bácsi! az ő pályája is de nagyon hasonlít az Erikson Matild kisasszonyéhoz, ki Budapesten szállt föl s valahol Bundás-Pátyon esett le.
*
A »Kelet Népe« szórul szóra ilyetén érzelmeinek ad kifejezést előfizetési felhívásában:
»Vajha beteljesülne sejtelmünk, hogy a nemzet a külpolitika terén is egy borzasztó kiábrándulás előestéjén áll s a valódi helyzetet akkor fogja csak felismerni, mikor már késő lesz.«
Köszönjük alássan a jó kívánságot, mi szegény magyar nemzet, de nem instálunk belőle.
A magyar képviselőházi ülések »viharos zaja« elbújhat a francia kamara különben érdekfeszítő tanácskozásai előtt, sőt maga Németh Albert is valóságos szalon-szónoknak süllyedt, amióta Cassagnac úr összevissza gazemberezte kollégáit, a kamara tagjait.
Akár olvasta Cassagnac úr a Sasku Károly illemtanát, akár nem, az bizonyos, hogy nem látszik meg rajta.
Kaszanyakú Cassagnac egyébiránt hírlapíró létére ösmerheti a történelmet, s jól tudhatja, hogy az olyan »tónusra«, mint az övé, furcsa »taktus« szokott Franciaországban következni... a guillotine szomorú tompa csattanása.
*
Cassagnac úr különösen Thiers és Gambetta ellen fordítja nagy hévvel kígyó-nyelvét. Impozáns oszlopa mind a kettő a köztársaságnak. Amaz egy nagy múlttal a háta mögött, maga a mérséklet és bölcsesség, emez a jövendő reménye, egy megtestesült respublika, tűz, vihar, villám...
Az a villám még lecsaphat egyszer!... Lesz még Párizsban nagy ünnep!
Különben Gambetta, mint tudjuk, már nem mai gyerek s habár kormányzatát a »tehetetlenség politiká«-jának szeretik is nevezni a bonapartisták, eddig is emberül állt meg a talpán.
Mikor még csak kis körben ösmert egyszerű ügyvéd volt s legfeljebb a »Palais de Justice«-ben tartott beszédjei ébresztettek figyelmet, s a »Café Procope«-ba járó barátai ösmerték közelebbről lángelméjét, akkor történt, hogy egy este valamelyik sikerült vádbeszédje után Plutarch úr, a nagy emberek általánosan ismert életírója, kopogtatott szerény lakásán a Rue de Rivoli-ban.
Öreg gazdaasszonya cammogott elő a kopogtatásra.
- Gambetta úr nincs itthon - jelenté. - Kit mondjak neki uram?
- Vagy úgy? - szólt a klasszikus életíró. - Tehát nincs itthon? Nos, mondja ön neki, asszonyom, hogy Plutarch volt itt, bár még korán...
Ma már nem mondhatná ezt Plutarch; hanem együtt menne hozzá vizitbe Klió kisasszonnyal.
*
Ezt a két fentebbi apróságot pedig csak azért írtam meg, hogy némi feneket kerítsek annak a maliciózus párbeszédnek, mely a mai képviselőházi ülés alatt, a francia kamara legutósó viharos ülése kerülvén szóba, folyt egy »Egyetértés« és egy »Magyar Állam«-beli ember közt a hírlapírók karzatán:
- Jaj, be szeretném ezt a Ghiczyt megtenni Grévynek - így az »Egyetértés«.
- Hm! Mit csinálnánk nélküle? Hagyjuk meg, pajtás! Olyan ő köztünk mint egy kimagasló torony.
- Olyan ám! Csakhogy a kálvinista kakas ül a tetején.
A sajtó hiszékenysége minden fogalmat felülmúl! Ilyen nagy háború idején jégre engedi magát vitetni egy olyan tízféle nevű ember által, mint az a Manasses, és közöl róla egész hasábokat, hosszú táviratokat stb....
Pedig hát mindjárt kilátszott vallomásában a turpisság, midőn azt mondta, hogy ő volt Szibériában Petőfi ruhatisztítója.
Szibéria és ruhatisztítás! Ruhatisztítás és Petőfi! Mikor az öreg Vahot Imre bátyánk már régen megírta róla, hogy még vőlegény korában sem engedte kikefélni a kaputrokkját.
*
Manasses egyébiránt megkapja, amit keresett, s tudom, megkeserüli a Petőfi feltámadását; de mi fog történni azon szerencsétlen alkalmi versezetekkel, amelyeket Prém József gyártott a visszatérés alkalmára a következő címekkel?
Ide mellém... (Beküldendő a »Családi kör«-be.)
Ketten vagyunk immár... (A »Délibáb« számára.)
Ne irigyelj engem, én sem irigyellek... (A »Röpkeívek«-be.)
Most ez a sok poézis mind elveszett! Mégis kár hát, hogy nem él Petőfi.
A magyar sajtó dicsőségére legyen mondva, eddig annyira megőrizte szennytelenségét, hogy igazán büszke lehet rá a nemzet.
Annál sajnosabb azon komolyság-hiány, mely némely lapoknál kezd elharapózni.
Nagy szavak a levegőben, egy neme az ügyetlenségnek és a nevetséges nagyzolásnak, mely legalkalmasabb eszköz arra, hogy a sajtó hitelét veszítse.
»Egyetértés«-lányomnak szólok ezúttal, de a menyem is értsen belőle!
Az »Egyetértés« ugyanis derűre-borúra szüli Magyarországnak a remekebbnél-remekebb írókat.
Pétery Károly, a roppant tetszéssel fogadott »Utolsó Bebek« jeles írója, úgymond, ismét egy remek regényt ír a lap számára addig is, míg a jelenlegi tárcában Degré mesteri műve folyik.
A dolog pedig tulajdonképpen úgy áll, hogy a Pétery úr regénye, egy a kezdet nehézségeivel bíbelődő, dilettáns csekély irodalmi értékű tárcatöltelék, a Degré bongré-malgré írt műve ellenben valószínűleg semmivel sem fog állni magasabb fokon korábbi szerény dolgozatainál. Vagy ha igen, nagy mesteri mű mégsem lesz, arra akár mérget veszek.
Ha ilyen epithetonokat akarunk használni már Degrénél vagy Péterynél, akkor mit kell mondanunk egy jobb elbeszélő, teszem azt Beöthy Zsolt s László Miska egy-egy munkájáról; az már akkor »égbe ragadó, magasztos, részegítő és világot bontó«.
Hát még Jókai?
Vagy igaz,... hiszen Jókai gyenge regényeket ír!
*
Ha már itt fekszik előttünk az Egyetértés, egy füst alatt iktassuk ide szórul szóra a Verhovay úr mai vezércikkéből ezt a pontot:
»Verd ki furkósbottal s nem alkotmányos színpadi arcjátékkal és szajhacsinosító festékkel a kamarilláris pokolgép természetét, kitör az előbb-utóbb, mint föld gyomrából a tűz s megromlott vérből a kilis.«
Jézus Mária!...
*
Bosznia elfoglalásáról volt szó a tegnapi lapok folytán mindenütt.
A képviselői arcokon aggodalom...
- Tehát csakugyan foglalunk.
- Csodálatos! Az is arat már, aki nem vetett. Ausztria hódít, mialatt alszik.
- Rossz gondolat! - szól egy harmadik képviselő. - Vajon kitől jön?
- Ki más-, mint Andrássytól.
- Ellenkezőleg. Andrássy nem akarja.
- Ki akarja hát?
- Tisza. (Általános indignáció.)
- Tisza? Lehetetlen! Miért akarná Tisza?
- Tán mert elvben úgyis a Szent István koronájához tartozik?
- Ej, dehogy! Azért, mert azóta megint felnőtt egypár Móricz-fiú, azokat akarja oda elhelyezni főispánoknak.
Kakas Márton az Üstökös mai számában »Egy kis félreértés« cím alatt egyikét közli ama szellemdúsan írt muszkatörténeteknek, melyek engem is arra csábítottak, hogy utána csináljam a »B. Napilap«-ban. Mert hát hiába, nem képzelhettem még akkor, hogy ilyen nagy galibába keveredünk.
Ha Kakas Márton nem lenne olyan gyenge regényíró, aminőnek Pétery és Degré mellett tegnapelőtt feltüntettem, azt mondhatnám erre az esetre, hogy magna ingenia conveniunt, de így csak egyszerűen konstatálom, hogy az a véletlenség esett meg, miszerint dacára, hogy soha össze nem beszéltünk, a mai áldott nap ugyanazon egy dologból csináltunk muszkatörténetet, s az illető lapokban az meg is jelent s kihordatott a t. c. közönség számára - az ő mulatságukra és épülésükre.
Biz én most egyszeribe el sem tudom sorolni: mi mindenféle baj történhetik ebből! Annyi valószínűnek látszik, hogy legalább elcsapnak a szerkesztőink, mint megbízhatatlan embereket, akik nyakra-főre erckmansatriánoskodnak s két szerkesztőtől veszik fel a honoráriumot egy históriáért.
De még ez csak a kisebbik vége a bajnak.
Kakas úr ugyanis egy szentpétervári bankárt vesz története hőséül. Mi is bankárnak ösmerjük el állására nézve. Kakas úr elnevezi valami Cumerlandnak, mi meg Szemenoffnak. (Mi igaz mármost?) Ez az úri ember egy kutyácskával kedveskedik Katinka cárnőnek. A kutya megdöglik s most lesz csak ebül a volt gazdája, mert a cárnő a bankár nevére keresztelvén el az állatot, annak kitömetését rendeli el, mit a szófogadó tisztviselő úgy magyaráz, hogy a bankárt kell kitömetni.
És ez eddig mind rendén volta, mert mi is úgy írtuk meg, hanem ami ezután következik, az már - nagy hiba.
A Kakas Márton muszkája szerencsésen úgy menekül a hínárból, hogy kutyabaja sem esik, míg ellenben én a magamét, ha már belefogtam, becsülettel ki is tömettem, s most ott pompázik valamely szentpétervári ritkaság-gyűjteményben.
Hanem hát mit mond ehhez majd a publikum? Kinek higgyen mármost? Mi történt hát valóban a bankárral?
Ez iránt ma már több kérdés tétetett hozzánk.
Én csak azt állítom, hogy az az igazi, az a hiteles, amit én írtam.
A Kakas Márton történetének pedig ne higgyen senki. Kakas Márton lojális ember, és a muszkával is kokettíroz; nem akarta, hogy orosz vér tapadjon a kezére: ezért hagyta élve a muszka Wodianert.
A legislegmagasabb rétegekből szivárog lefelé egy originális komoly hír, mely, mint a szivárvány, egész dialadalívet von a »Mária országa« fölött s szemkápráztató színeivel majd megvakítja Lonkay Atyust, az Apponyi nemzetséget, s több másokat!
Ugyanis a legbuzgóbb katolikus főméltóságok fejében is megfordul azon lehetőség, hogy a nyomorban sínylődő szentatya nemsokára meghal, ha másképp nem - éhen...
(Hát bizony megeshetik.)
...És hogy akkor Haynald van kiszemelve pápának a katolikus világ egyházi méltóságai közül.
Igen ám! Csakhogy a római püspökök és bíbornokok azt mondják és jogosan, hogy ők nem tűrnek más pápát, csak olaszt.
Ez aztán bajos állapot és véleményem szerint csak úgy lehetne megegyengetni, ha Haynaldot már idő előtt odaadnók taljánnak.
Miattam mehetne, kivált ha a Kalocsán általa dédelgetett jezsuitákat is magával vinné!
Ez a hír a legközelebbi napokban erősen tartotta magát beavatottabb helyeken, s különböző eszmecserékre adott alkalmat.
Azt mondja egy szürke hajú úr (ki valahányszor a »Barátok temploma« előtt elmegy, mindig keresztet vet magára) egy barátjának erre vonatkozólag:
- Habemus papam! Ez lesz még csak a világrázó esemény! Magyar pápa! Büszkék lehetünk!
- Hüm! Olyanformán körülbelül, mint a bugás-pircsiek, akik abban büszkélkedtek, hogy őnáluk volt a legnagyobb kolera.
*
A múlt héten két úr veszekedett egymással a »Café-Riche« előtt Párizsban. Bizony nagymérgesen ment s könnyen keleti kérdéssé fajulhatott volna, ha egy ismeretlen úr bele nem avatkozik s nem fogja pártját a gorombábbnak, ki torka szakadtából szórta a becstelenítőbbnél becstelenítőbb kifejezéseket ellenfelére.
A beavatkozó segítségével csakhamar megfutamodott a kevésbé goromba ellenfél, s most már a veszekedő úr a segítőhöz fordult durván:
- Hogy mert ügyünkbe avatkozni, hé?!
- Azért, uram, mert én is bonapartista vagyok. Hazafiságból.
- Miféle bolond beszéd ez? Hát mi köze van ide a bonapartizmusnak és hazafiságnak?
- Mintha nem tudnám, uram, hogy ön maga Cassagnac! Önnek kell lennie.
- Én? Cassagnac? Azt mondom, ne sértegessen ön, mert...
- Hasztalan minden tagadás, uram. Mikor azt az urat mocskolta, önre ismertem a stílusáról.
Mint ahogy múltkori apróságainkban megjövendöltük, csakugyan beleharaptunk az okkupáció savanyú almájába. Szent István birodalma megszaporodik. Átkozott szaporodás!
Molináry generális egy szép reggelen, mikor sem eső nem fog esni, sem nagy por nem lesz az országúton, mely ártalmára lehetne a vitéz hadseregnek, bevonul Boszniába, jobban mondva »Osztrák-Törökországba«-ba és... Csepregi derék asztalosunk már-már meg is van bízva, enyvezzen össze egy kormányzói trónust a számára e felirattal: »Hodie mihi, cras tibi!!«
Tehát osztrák kormányzó lesz, mint a »Hon«-nak távírják és magyar közigazgatási tisztviselői kar.
Móricék már csomagolnak az útra...
Molináry tábornok pedig nyakra-főre köszörüli a kardját ehhez a szörnyű művelethez - melynél különb hadi tény még a Suchum-Kale bevétele is a »Komló«-ban.
*
A nap hőse egyébiránt Kállay Benjamin úr, aki nem azért írta meg Szerbia »történetét«, hogy most ellene beszéljen.
Kállay úr egyébiránt azt állítja mai beszédjében (kimutatván vele a konzervatívok foga-fehérét), hogy a monarchiára nézve a politikai helyzet előnyös (Heureka!), a bekövetkező fejleményektől nincs mint tartanuk (azokat Kállay Benjamin úr persze előre tudja), valamint nem kell a mostani politikát határozat-hozatokkal megkötnünk.
Gratulálunk Kállay úrnak! A monarchia szívéről nehéz követ emelt le. Csitt, magyarok! Most már nyugodtan lehettek! A haza nincs veszélyben többé.
Menjetek haza tolyut fosztani és ne avatkozzatok semmibe!
Én mondom nektek, hogy egy hajatok szála sem görbül meg.
Én, Kállay Benjamin!
Mind nagyon szép ez, csakhogy nem úgy hívják már, hogy »mathesis sublimior«, hanem »argumentum in infinitum«.
Talán eltévesztette Kállay úr! A mai beszédjét alkalmasint előszónak akarta megírni a szerb nemzet »legújabb« történetéhez, s tévedésből mondta el a magyar parlamentben.
Nem tesz semmit! Legalább nem fog többé Gorcsakoff panaszkodhatni (mint a múlt héten tette), hogy az orosz családokkal rokonságban álló Apponyiaknak nincs befolyásuk?
Van nekik befolyásuk - Kállayra.
Az országgyűlési karzaton így szólalt fel egy rajongó törökbarát tegnap a Kállay beszédje alatt:
»Nem hiába, hogy Benjamin volt a legéretlenebb Jákob fiai közül.«
*
Minthogy az országgyűlésről és a bibliáról van szó, nem veheti tőlünk senki messziről hozott hasonlatnak, ha a magyar parlament mostani működését Péter apostolnak a halászokról mondott e szavaival jellemezzük:
»...és egész nap munkálkodván, semmit sem fogtanak vala.«
De nem, nem... a mai ülés alatt mégis történt valami.
Minthogy Péter-Pál napja közelg, egy ív köröztetett a képviselők közt, melyen jó kívánataiknak adnak kifejezést Somssich, Móricz és Szontagh Pál névnapja alkalmából.
Wahrmanhoz jutván az ív, meg nem állhatta, hogy goromba humorával oda ne teremtse függeléknek: »Üdvözletem csupán Somssichnak szól; a másik két úrnak a fúzió óta "Pálforduláskor" van a névnapja.«
[......] [......]
Maholnap negyedéve lesz, amióta megindult a háború s megy, mendegél... mint a sántikáló ember... nagy kínnal.
Több wutki folyik, mint vér!
A jó Bernáth Gazsival történt, hogy húsvétkor ült le egy borbélynak és pünkösdkor kelt fel.
Ha ez is így halad... képzelhetni, hát még Törökországot mennyi időbe kerül megborotválni a kapzsi, ügyetlen borbélynak?
Aztán mennyi szappan fog kelleni hozzá!
*
Minthogy már Bernáth Gazsiról van szó, legjobb lenne, ha az ő egyik esetén okulna a cár.
Mert hát sok mindenféle történt szegény bátyánkkal.
Egyszer felmászott ő is a »Stein«-ház negyedik emeletére s leugrott...
Útközben azonban meggondolta magát, s a második emelettől visszafordult.
Lehet, hogy a cár is utána csinálja!
Péntek, tehát bőjti nap lévén, az »Apróságok«-ban, Páter Lonkayt szólaltatom meg. Ez egyszer ő maga fog beszélni. Szórul szóra idézni fogok egy, az ország valamennyi plébániájához intézett körleveléből. (Nyomtatott a »Hunyadi Mátyás« intézetben.)
Lonkay úr körlevelében támogatásért fordul a plébánosokhoz.
Legelőször azon emberekről emlékezik meg, kiknek az ő lapja magatartása nem tetszik:
»Ezekről - úgymond - nem szükség sokat szólani, ezekért csak az úristent lehet kérni, hogy tekintsen le felvilágosító kegyelemmel az ő lelkeikre.«
Hát csak jó is lesz az úgy: bízza ezt az Istenre!
*
Miután a következőkben hatalmasan lecsépeli azon ellenfeleit is, kik ellene ellenlapot indítottak, áttér szegény páterünk annak az elpanaszolására, hogy: »ő nem gazdag.«
- Ha van is valamicském - jegyzi meg -, azon vezérelvemnek köszönhetem: »Ora et labora!«
Különben mim van? így tűnődik odább szórul szóra: »Balatonfüredi hajlékocskám, melyet orvosom legkomolyabb sürgetésére építtettem, csak nagy nélkülözések után, évek múlva lesz tehermentes. Budapesti házacskám jövedelméből pedig bár csak adómat fedezhetném, mert azt egészen terjedt családom tölti be, nemcsak »pater«, hanem háromszorosan nagyapa is vagyok.
Hja! mert a vő uraknak is alkalmasint az a vezérelvök: »Ora et labora!«
*
Egyszóval Lonkay atyus közel van ahhoz, hogy éhen haljon: minélfogva dicsekedésből-e, vagy édes visszaemlékezésből, nem tudni, elbeszéli, hogy milyen jó ebéden volt ő 1860-ban Kunszt József kalocsai érseknél: »nemcsak kínálgatott a kedvenc ételekkel, hanem az egyikből saját szent kezeivel tett tányéromra«...
Ez aztán valami!
*
Aki pedig ezeket a mulatságos dolgokat nem hinné el, annak megtekintés végett rendelkezésére áll a körlevél egy példánya szerkesztőségünkben.
A jövő bőjti napon újra folytatjuk belőle a szemelvényeket.
Ennyit is csak azért adtunk ma, mert az előfizetések idején figyelmeztetni kívánjuk a katolikus eszmék barátjait, hogy ha már választani kell két rossz közül, ajánljuk a kisebbet, a »Magyar Koroná«-t, Jósika lapját.
Fel nem foghatjuk ugyan, hogy egy művelt írónk erre a mesterségre szánja szellemes tollát, - de ha az a cél, hogy megbuktassa Lonkay rosszul jövedelmező vállalatát, akkor - - - Jósika Kálmán teszi a legnagyobb hasznot az irodalomnak, mint ahogy nagy hasznot tett a magyar művészetnek az az ember, aki a negyvenes években felgyújtotta a német színházat, hogy a németeknek is a magyarba kelljen járniok.
Apróságok (jobban mondva »aprólékosságok«)
(P. T. L.) Gyulai Pál úr belefáradván a »jövő század költői regényének«, a »Romhányi«-nak írásába, elindult a literatúra tarlójára cirkálni, hogy hol üthetne megint egyet azon a szegény Jókain, ki minden bajnak okozója, ami csak előfordul.
Aminthogy úgy is van. Honnan származott volna a Manasses-história is, ha nem Jókaitól? A fantazmagória okozta! Manasses senki egyéb, mint a Jókai felbérelt embere, vagy tán maga Jókai álruhában?!
De még ez mind csak semmi volna, ezért még nem indítaná meg fontoskodó tollát Gyulai úr a »Fővárosi Lapok«-ban, hanem ott vannak az »Üstökös«-ben a »Muszka rajzok«, hol egy passzust talált, hogy »asszongya«: »Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre az országnagyok, és senkinek sem jutott eszébe a költőt megjutalmazni, még az akadémiának sem.«
Ohó! kiált fel Gyulai Pál. »Ebből egy betű sem igaz!«
Könnyen meglehet. De mit bizonyít ez? Gyulai Pál úr tudhatná, hogy egy igénytelen adoma elbeszélésénél a tényeket tetszés szerint idomíthatjuk a főkellék: a csattanóság előtüntetésére.
Hát az igaz-e, amivel Gyulai kezdi egyik beszélyét: »Az 1786-iki év első napja derült, csikorgó idővel köszöntött be Szegeden.«
Jól meg tetszett gondolni? Hátha hó esett ezen a napon?
*
Gyulai Pál úr ezek után ilyenforma argumentummal gyűri le az »Üstökös« »Muszka rajzai«-ban elvetett konkolyt.
Micsoda? Az ország nagyjai nem méltatták volna figyelemre Petőfit? Ez nem áll! Az állítás abszurdum! »Maga Eötvös írt Petőfi mellett cikket.«
Meghisszük Gyulai úrnak, hanem engedje meg, ezzel az »egy«-példával jobb lett volna nem aprólékoskodnia, mert az nem ront nemcsak az »Üstökös« adomáján, de azon a kiszakított állításon sem. »Egy ember - csak egy ember marad!«
Mert mondhatjuk-e, hogy Magyarországban Görgei kitüntetésben részesül - pedig hát Gyulai úr dicsversezeteket is írt mellette.
*
De hagyjuk Gyulait! Ő az egyedüli ember, kinek senki sem ír elég jól, aki mindenen bosszankodik, ki ha valami kifogástalant akar olvasni, ír magának. Hát csak hadd mulassa magát a saját észjárásával és a Jókai árnyékának üldözésével.
Különös figyelmünket kell hogy felébressze azon bűnös könnyelműség, mellyel némelyek egészen valótlan események előadása által fölzavarják a közvéleményt, s emellett azon megbízhatatlanság, mely mai napság még a lapokban nyilvánosságra hozott nyilatkozatokat is jellemzi.
Nemcsak a Manasses-história lett immár füstté, hanem a Petőfi gyűrűjéről szóló legújabb legenda is. Petőfi István, kiről az mondatott, hogy midőn Erdélyben járt, ráösmert ott bátyja gyűrűjére, nyilatkozik, hogy biz ő sohasem járt Erdélyben.
Most tehát már, szomorú szívvel bár, belenyugodnánk a megváltozhatatlanba, hogy Petőfi a segesvári csatatéren esett el, ágyúk zúgása közt, száguldó paripák által agyontipratva, ha most Kemény Mihály elő nem áll az emlékirataival a »Kisfaludy társaság« szerdai ülésében s ki nem süti, hogy Petőfi még élt a segesvári csata után, csakis augusztus 12-ikén öletett meg bolyongásai közben a mezőkön - egy oláh által.
Váratlan állítás és meg sem cáfolható!
Mert hát Kemény Mihály bátyánknak ezt a hajmeresztő dolgot maga a Petőfi szelleme panaszolta el, - az asztalmozgatások idejében.
Kezd a dolog világos lenni!...
Egy felsővidéki hazánkfiát arra vitte a lelkiismerete, hogy konzervatív kaszinót alapított odahaza a környékén; ember akadt hozzá bőven - mint minden bolondhoz Magyarországon -, csak egy hiányzott hazánkfiának: nem tudta megtartani az alakuló gyűlésen a politikai beszédjét, mely hivatva lett volna megalakítani itt a Sennyey pártot, mert hát hiába, csöppekből lesz a tenger.
Emberünk nem sajnálta a fáradságot leutazni Budapestre, s itt a korifeusoktól szögről-végre kitudni, mi is hát a konzervatív politika?
Legelőször Kállay Benőhöz nyitott be.
- Uram, - mondja Kállay, kézdörzsölve. - Az igen szép öntől, hogy a pártot ott is meggyökereztetni óhajtja... igen szép...
- De nem bírom leendő elvtársaimnak világosan körvonalazni az álláspontunkat. Ez iránt bátorkodtam...
- Valóban? Nos, nos... ez bajos valami. Nekem meg vannak zavarva a fogalmaim. Menjen ön Ürményihez; ő azon helyzetben lesz, hogy fel tudja önt világosítani. Ő igazított ki engem is a házban...
- Köszönöm, uram!
Hazánkfia lóhalálban rohan Ürményi Miksa lakására. A derék férfiú éppen otthon heverész a díványán s a »Falu rosszá«-ból dúdolja: »Én vagyok a falu rossza - engem ugat minden kutya.«
- A konzervatív politika felől szeretnék teljes felvilágosítást.
- Miféle politikáról? - kérdezi az indignálódva.
- Nos, az ön politikájáról.
- Az én politikámról? - dörmögi Ürményi megütődve - melyik is az? Ühü! tudom már; az, amelyik a Sennyeyé. Megálljon csak, uram... ha nagyon meggondolom, azt kell hinnem, azt vélem... alkalmasint... igen igen erősen hiszem, hogy Sennyey meg fogja tudni önnek magyarázni.
Szerencsétlen emberünk egy óra múlva már Sennyey előtt áll fennebbi kérésével.
Sennyey: Volt ön már Kállaynál?
Emberünk: Igen.
Sennyey (gőgösen): Megmagyarázta?
Emberünk: Nem.
Sennyey: Akkor hát menjen Ürményihez!
Emberünk: Az sem mondott semmit. Ott is voltam.
Sennyey: Az elég hiba volt öntől, hogy oda ment. Ezzel megfosztott engem azon szerencsétől, hogy önt informálás végett valamerre utasíthassam. Izé... Richtig! Próbálja meg ön Halász Imrénél, a mi politikánkat ő csinálja. Az tudni fogja.
A következő jelenet a »Kelet Népe« szerkesztőségében játszik.
- Ön a konzervatív politikát kívánja behatóan ösmerni? Hm. Ez sok! Ön tehát a misztériumokban szeret búvárkodni. Engedjen ön meg egy bizalmas kérdést. Járatja ön a »Kelet Népét?«
- Igen, szerkesztő úr.
Halász: De szokta olvasni is?
Emberünk (pirulva): Igen.
Halász: És nem találta meg?
Emberünk: Nem.
Halász: Tudja mit, uram, még eddig én sem. Hanem csak legyen nyugton. Ami késik, nem múlik. Majd meg fogja azt írni - ...éppen most gondolkozik rajta - ifj. Ábrányi Kornél.
Zimnicából (magyarul »hideglelés« volna e helységnek a szószerinti fordítása) július elsejéről a (diadal)-ittas muszka hadsereg a következő vidám, most onnan hivatalosan proklamált táviratot menesztette Szentpétervárra:
»Minden jól megy; a 28-án megkezdett hídnak az éjjel készen kellett lennie, de a 29. és a 30-ka közti éjjeli vihar elszakította a hidat s az huszonhat ponton elmerült.«
Ha jól megy így - hát csak így is menjen mindig!
*
A párizsi »Siècle« legutóbbi politikai szemléjét e sorokkal kezdi:
»Vasárnap, vagyis július elsején, szemle fog tartatni a párizsi helyőrség felett a long champs-i versenytéren. Bevett szokás már, hogy a párizsi közönség nagy számban vesz részt e látványban. A francia hadsereg maga a nemzet fegyver alatt; mindenikünknek találkozik soraiban egy-egy fia, testvére vagy barátja.
Érdeklődni a hadsereg iránt annyit tesz, mint Franciaországot szeretni.« sat.
Ha az ember véletlenül belemélyed a jövő találgatásába, meg a jelen latolgatásába, bizony bizony majd ketté hasad a szíve arra a gondolatra, hogy hát mi mikor fogunk így írhatni anélkül, - hogy nagy járatlanságot ne áruljunk el ebben a kaszárnyaszagú világban.
A »Magyarország s Nagyvilág«-ban Porzó annyira elkényeztette már közönségét szellemdús tárcáival, hogy amikor aztán nincs Porzó tárca, az olvasó duzzogni kezd.
Kelletlenül forgatja kedvenc lapját s önkéntelenül is keresi benne a tárcát, mely máskor minden hiányt olyan szépen kárpótol és eltakar.
Bizony nincs! Siváran terpeszkednek előtted a megszokott hasábok, de szemed elfordul tőlök és elgondolkozol, hogy milyen különös lenne, teszem azt, ha ez a mostani szám kelet nélkül, úgy negyven év múlva valamely irodalmi történész kezébe vetődnék, kinek kötelessége lenne felfedezni: melyik korból maradt reánk e nyomtatvány?
Feltenné pápaszemét s végigfutna a tekintélyes lap közleményeinek íróin, Fürjes Károly, Dengi János, Malomhegyi István, Déry Gyula és a többieken.
Átfutva, mondom, e neveket, szomorúan letenné a pápaszemet s így tépelődnék:
»Nincs tökéletes tudomány a világon! Istenem, mikor, melyik korban éltek és grasszálhattak ezek az urak a literatúrában?...«
...És a nyomozó irodalomtörténet nem fogja kisüthetni soha... soha...
*
A »Magyarország s Nagyvilág« is legalább úgy válogassa meg a közleményeit, mint ahogy a »Vasárnapi Ujság«, mely a »Déryné naplóját« közli egy félév óta.
»Már ez aztán vonzó olvasmány«, olvadozik a »Főv. Lapok« múltkori újdonsága; - és valóban kockáztatott vakmerőség is lenne a szerkesztőt megróni amiatt, hogy kétségkívül legjobb anyagi egzisztenciának örvendő lapjában miért nem ad e helyett új műveket, mert helyes logikával felelhetné:
A Déryné naplója jó dolog! Egyszer egy vidéki lap közölte és tetszett. Azután Vahot közölte ezelőtt tíz évvel a »Napkelet«-ben és akkor is tetszett. Most én közlöm - és most is tetszik a »Fővárosi Lapok«-nak.
Ki mondja még, hogy nem történnek csodák?
A »Budapesti Napilap« vasárnapi számában »Egy rossz előfizető« című tárca jelent meg, Mikszáth Kálmántól.
És íme, rá néhány napra az aradi »Alföld«-ben is, melynek valami Tiszti Lajos nevű gentleman(?) a szerkesztője, egy ilyen című tárca jelenik meg, s ami még csodálatosabb, szórul szóra olyan tartalommal, mint az M. K. tárcája.
Miután becsületes magyar lapról fel nem tesszük azon pimasz arcátlanságot, hogy idegen lap valamely önálló művét, mely annak pénzébe került, átvegye a szerző neve és a forrás megnevezése nélkül, s pláne még bent a szövegben, hol a »Budapesti Napilap« szó fordul elő, azt az »Alföld«-re javítsa át, tökéletesen úgy gerálva magát, mintha egyenesen az ő számára lenne a cikk írva, - nem vádaskodunk az aradi »Times« ellen sem, hanem egy csodálatos természeti jelenségnek tulajdonítjuk, felhíván arra a szakértők figyelmét...
A spiritualisták misztériózus tanaiban kell tehát valaminek lenni, és nem mese többé az »egy lélek, egy gondolat két testben«. Micsoda! Nem is egy gondolat, hanem egyenlő gondolatok egész láncolata! Az »Alföld« »nagy emberei« közt egy olyan csodálatos egyéniség lappang (kár, hogy nem írta becses nevét a tárcája alá), aki éppen úgy gondolkozik, mint nálunk Mikszáth Kálmán, azzal a kis különbséggel, hogy neki holnapután jut eszébe ugyanazokat a dolgokat megírni, melyeket a mi olvasóink már tegnapelőtt olvastak.
*
Egy szép kisasszony van a játékban!...
Mac-Mahon úrék hajadon leányzója, gyönyörű szőke gyermek és - jó parthie.
A mamácskája elpletykázta a délutáni kávézásoknál, hogy hány pár cipőcskét, mennyi rokolyát, hány ezüstkanalat és milyen puhára vetett ágyat fog vinni majd a vőlegényének. Ékszerei közt pedig ott lesz egy könnyen nyíló satoulban Franciaország koronája is. Mert hát a papa semmit sem képes megtagadni a kis »mici«-től.
Eugénia ugyan nem jár Mac-Mahonékhoz uzsonnálni, de egy olyan előkelő, világot tapasztalt asszonyságnak, kinek házasulandó fia van, szeme és füle messze lát, hall, minélfogva siet amúgy magyarosan »összeboronálni« ezt a házasságot.
A Lulu-gyerekre ráadják az ünneplő rokkját és viszik a fotográfushoz.
A fotográfiát beteszik egy couvertbe, markot ragasztanak rá, Mac-Mahon kisasszonyra címezik és a posta viszi, viszi...
És a paraszt köztársaság haldoklik...
Auersperg herceg és Herbst közt érdekes levelezés folyik már hosszabb idő óta. Bécsi levelezőnk, ki nagy mester a státustitkok felhajhászásában, ismeretséget kötött a herceg egy csinos barátnőjével, ki mindig a vállán át nézi, mit ír és mit olvas...
Auersperg herceg úr habozva, reszkető kezekkel szokott írni. Kéziratában sok a törlés s még több a »módosítás«... és valljuk meg őkegyelmességéről, hogy sok »post scriptum«-ot használ. A betűk gömbölyűek, a sorok görbék és habozásra mutatnak. De térjünk át a kedves billet doux-kra.
Kedves Herbst barátom!
Bevallom neked... megígértem. Viseld magad okosan! Tekintsd, hogy becsületem, renomém van kockán. Mindent megígértem Tiszának. Auersperg.
Kedves hercegem! Hát énnekem mi közöm a te ígéretedhez? Herbst.
De a becsületem? Auersperg.
Több is veszett - Sadovánál. Herbst.
Uram! Ön nem tekinti államférfiúi szempontból a dolgot. Tisza ide szaladgál és a szavam megtartását sürgeti. Iszonyú nép ezek a kálvinisták! Nyugodj bele a »harminc percentbe«! Auersperg.
Nem lehet. Ma új kabátot láttam Tiszán. Ez jó jel. Még van miből fizetni. Herbst.
Az adott szó szentsége nyugtalanít. Félek, le kell köszönnöm. Auersperg!
Remélem, igen. Herbst.
Azért se teszem. Tanácsolj inkább, bruder, mit mondjak hát Tisza szemrehányásaira? Auersperg.
Nevess a szeme közé. Herbst.
A »saison morte« eleven. Lambertini grófné gondoskodott róla, hogy az legyen. A vatikáni »chronique scandaleuse« és »a pápák története« ismét gazdagodott egy vaskos kötettel. Mint halljuk, Prémes József hőskölteményt ír erről az esetről négy énekben egy főpap »meghagyatik«-jára.
A nagyérdekű mű fejezetei a következő címekkel lesznek viselősek:
I. Ének: Antonelli megismerkedése egy bájos főrangú hölggyel. Csevegések a vatikáni parkban. Apotheosis... tableau... és annak az ő következményei.
II. Ének: Az egyház megszaporodása egy keresztény katolikus lelkecskével. A pápa mint keresztatyus. Csodálatos misztériumok. Egy anya, aki szül, de nincs magzatja, és egy másik, aki fogantatás nélkül jut gyermekhez.
III. Ének: Ezen csodálatos esemény előidézésekor a pápa, mint Krisztus helytartója, és Antonelli, mint vicehelytartója, veszik át az égiektől a világ igazgatását, s így leszen két igazi anyja egy gyermeknek.
IV. Ének: Prém a múzsájától kérdi, hogyha két anyja volt, nem lehetett-e két apja is? A múzsa felelete. Zárszó, melyben fényesen megcáfoltatnak azok, kik a pápaságot tehetetlennek tartják.
Ez érdekes hőskölteményhez Lonkay írja a zenét.
Egy nagy mennykő sárga-fekete zászló libeg-lobog a Hungárián!
Aki látja, ijedten néz maga körül: nem valahol Bécsben van-e valamely ezeregyéjszakai gonosz szellem pajkos jóvoltából? vagy a szemét törli; nem csak úgy álmodta-e ezt a hatvanhetes alkotmányt Lónyaistul, Tiszástul, mindenestül, és tulajdonképpen még mindig a derék Bach uralkodik itt? Bizony, ha álmodta, nehéz álma volt, beillő még lidércnyomásnak!...
Nem, nem álmodott. - Már amilyen olyan, de magyar világ van! A sárga-fekete zászló csak ideiglenesen kedvetlenkedik ott a szálloda pipaszurkálóján, mert a fővárosnak érdekes vendége van, ha ugyan így szabad neveznünk Albrecht főherceget, e szelíd arcú öregurat, akivel azon érdekes viszonyban állunk, hogy nem szeretjük egymást.
A Hungária lépcsőin, amióta a főherceg itt van, - nagy kardcsörtetés hallható, künn a mozdulatlan városban semmi más változás, mint az, hogy a Rózsavölgyi és Táborszky zeneműkereskedésben ma sok tiszti privatdiener jött megvenni az »Orosz himnusz«-t.
*
Egyszer valaki azon a nagy szereteten csodálkozott, mellyel a nemzet az uralkodó ház »palatinusi« ágát övezi.
Az öreg Deák Ferenc azt mondta erre: »Láttál már valamikor olyan fát, hogy az egyik ágán meggy termett, a másikon cseresznye?«
Nos, mi csodálkozni való van abban, ha mi jobban szeretjük azt az ágat, amelyiken cseresznye terem.
A meggy egy kicsit savanyú nekünk!
Ezt különben már maguk a főherceg urak is tudják.
Egy tréfás epizód kering a nép közt, mely szerint József főherceg Bécsbe rándult volna az Albrecht főherceg látogatására, aki tudvalevőleg a leggazdagabb az uralkodó család minden tagja közt, mégis olyan fösvény, hogy hivatalos minőségben tett utazásaiért az állampénztárból járó útiátalányt nemcsak, hogy sohasem felejti bent, hanem azt túlságig vitt pedantériával mindig kiveszi azonnal, mihelyt hazaér, sőt néha maga megy érte.
A népies adoma is e tulajdonságát veszi bázisul s ráfogja, hogy vendégét, a mi főhercegünket szűken ebédeltette meg, különösen borokban vala nagy hiányatosság.
József főherceg megbosszankodott ezen, s midőn délután sétakocsikázni indulnának, s a házigazda pénzbe nem kerülő előzékenységgel előre kívánta beültetni a fiatalabb Józsefet az udvari hintóba: bosszankodva húzódott vissza az elsőségtől s türelmetlenül tuszkolta be magas gazdáját:
- »Eredj már, no! Bujj be német!«
A muszka főhadiszállásokon egy idő óta gyakran akad munkatársunk, ki a »Budapesti Napilap« »Apróság«-i rovatába látszik dolgozni, midőn akár a minden oroszok hatalmas cárjának, akár pedig az ő jobbágyainak bolondítására érdekesebbnél érdekesebb táviratokat meneszt meg viselt dolgaikról. Múltkor a zimnicai távirat hozta derült hangulatba a szomorú téma dacára is egész Európát: tegnapelőtt meg már azon hadi bulletint küldik haza Ázsiából, hogy a török tengeri lovasságot egészen tönkretették.
Hogy mi legyen az a tengeri lovasság, azt persze senki sem tudja. Annál is kevésbé, mert még azok is, akik az ilyen bolond dolgokat írják bele a hadi jelentésekbe, nem annyira tengeri lovasság, mint inkább tengeri lovak.
Dehát úgy van az... mikor valaki annyira benne van az - igazmondásban.
Hát az Offenbach svájci admirálisával nem volt-e valami találkozásuk?
*
De ha meghagynók is azt a nagy dicsőséget a muszkának Ázsiában, hogy a török vízi lovasságot mind egy lábig lekaszabolta, bizony mégis szomorú hely lenne neki az az Ázsia.
Az ázsiai hadsereg főparancsnoka, Mihály nagyherceg, igen joviális úriember, s a múlt hetekben, mikor szemlét tartott a hadserege felett, így szólott Mironoff szárnysegédjéhez:
- Sokat látok itt olyanokat, akiket nem látok.
- Igen, fenség.
- Hol vannak azok, Mironoff?
- Meghaltak, fenség.
- Hát az a vörösorrú osztálytábornok, aki mindig két kulacsot hordott a vállán?
- Az is meghalt, fenség.
- Hát Lermontov, Filstoff, Kalemszki?
- Mind elestek.
- Nagyon megfogytunk. Azaz hogy mit beszélek. Kevesen vagyunk, Mironoff, a túlnyomó erő ellen. Adja ön ki a parancsot a visszavonulásra és írjon erről a cárnak jelentést.
- Hogyan fogalmazzam?
- Írja ön, hogy beláttuk haderőnk csekélységét. Azt azonban hallgassa el ön, hogy mi okozta a »belátást« és »csekélységet«.
Ebben rejlik a modern hadijelentések fogalmazásának titka.
Nagy az argus-szemek hatalma. Talleyrand jól megmondta, hogy az igazi diplomata nyelve arra való, hogy légyen mivel leleplezni a gondolatait... mert iszonyú azon mohóság és szemfülesség, mellyel az egyes szereplő férfiak tetteit és akaratát ellesik.
Egy állomáson Tisza Bécsből jövet arról értesült, hogy Lónyai is ugyanazon vonattal utazik, minélfogva átült annak a kupéjába, hol titkos beszélgetést folytattak. Mikor aztán Budapestre robogott be a vonat, a legelső esti lapban, mely a kezükbe akadt, ott olvashatták szórul-szóra a mai párbeszédjüket.
E hét két ehhez rokon eseményt nyújtott a sajtónak.
Az egyik, ahol Disraeli járta meg a fecsegő Seebach úrral, ki huszonöt év előtti szavait súgta be a cárnak.
Az angol miniszterelnök, képzelem, bosszankodott kissé, de aztán ügyesen vágta le a férfiatlan árulkodót, olyan humorral és annyi éllel, amennyi csak várható »Lothair« szellemes írójától.
Okosabb ember azonban még nála is az öreg Abdul Kerim. Maga a megtestesült hallgatás. Makacssága, mellyel haditervét elárulni a szultán felszólítása dacára is vonakodott, szomorúan jellemzi a török udvari légkört... Az egész világ tele van árulóval.
De csak jó is a mi Andrássynknak, hogy nem kell neki féltenie kombinációit a nagyvilágtól!
Ő nem kombinál, hanem csak kombináltatik.
Ausztria olyan, mint egy rozzant szerkezetű óra, mely mindig a tegnapi napot mutatja, s melyet minden görbe kulccsal fel lehet húzni.
Most a Gorcsakoff úré jár bele.
Minek kombinálna hát Andrássy?
*
Mint értesülünk, a székesfehérvári püspökségre tisztelendő Poór Antal országos képviselő úr van kiszemelve.
E kandidációnak egy kis maliciózus története van:
Ugyanis Tisza Kálmán utóbbi »nagy beszéde« (?) alatt roppant fülhasító éljeneket röpített meg a Tisza hatásra számító kifejezéseinél, mindenféleképp demonstrálni akarván, milyen nagy mamelukja ő a kormányelnöknek.
Attól tartván, hogy Tisza figyelmét még így sem bírta kellőleg magára vonni, a beszéd után is sietett Tiszának gratulálni, stentori hangon kiabálva, hogy ez milyen nagyszerű volt.
- Te Guszti! - szólt oda Tisza Treforthoz -, nevezd ki már, az isten áldjon meg, valaminek ezt a Poórt is, mert még megsiketülünk az éljeneitől!
Az állatok és a növények gyűlést tartottak.
A »sas« jelent meg legelőbb, fullánkos udvarával a »méhekkel«, melyek zizegve dongták körül megmetszett szárnyait s hízelgő regéket suttogtak a fülébe azon magasságról, melyben hajdan röpködött.
Azután megérkezett a »liliom«... Vakító fehérsége most az egyszer olyan volt, mire franciául azt szokták mondani, hogy »gyanús fehérség«, magyarul pedig »szenny«.
Mellette oldalvást bicegett egy öreg, elvénhedt csontú állat, nyakában a Bourbonok címerével, melyen az ő portréja látszott lekopva, halvány körvonalakban.
Végül megjelent a gyűlés elnöke is, egy vén róka, aki sántítva ballagott talán attól a sebtől, melyet Sedannál kapott, s melyet soha senki sem látott. Elfoglalta elnöki székét, melyről mind a négy lábát lelógatta, egyet a liliom, egyet a Bourbon címerrel hencegő állatka, kettőt pedig a sas felé.
Jobbra e csoportozattól, melyhez mindenféle kígyók, békák, sáskák, katángkórók, útilapuk és mákvirágok csatlakoztak, egy megkötözött angyalka állt, melyre mindannyian fenyegető tekinteteket lövelltek.
Az elnök megnyitá az ülést s így szólt:
- Ez angyallal végezzünk legelőbb! én őt szárnyainak levágására ítélem.
- Helyes - zúgja rá a tömeg.
- De ki fog következni utána? Mert a hatalmat, melyet bírok, én az elítélttől kaptam, s az vele meg fog szűnni.
- Engem illet a jog - mond a liliom -; a trónus az én virágcserepem: abban nyíltam egykor.
A címert tartó állat közbevág: »A jog az enyim. Nem engedem.«
A sas van feljegyezve a szólásra.
- Ti már öregek, korhadtak vagytok az uralkodáshoz. Engem illet az elsőség.
- Nem, nem! - szól a liliom és ellenese egyszerre -. Mit akarsz itt? te gyáva, becstelen! Neked a legszebb tollad kihullott Sedannál!
- Hüm! Igaz, hogy kihullott, de a pápa megtalálta és tiarája mögött hordja - sastollnak.
Az elnök közbeszól.
- Úgy van, fölséges sas! A pápa megtalálta, fölvette, calamust faragtatott belőle és most leveleket irkál nekem a te érdekedben. Tied a jog!
Az angyal (magában): Ezek az urak nem tudják felőlem azt, hogy ha két szárnyamat levágják, négy nő helyette.
Szegény Odry Lehelnek is kijutott!
Azt mondja a »Virágasszony leánya« című darabjának egyik alakja:
»A lánc ha letesszük is sír, ha felvesszük is sír.«
Szegény Odry Lehelt, ha szidjuk is ír, ha dicsérjük is ír.
Minek szidjuk hát?
Aztán nem is igazságos dolog, hogy mert Odry jeles művész, a darabjától is azt akarjuk, hogy a művészete nagyságához legyen szabva. Egészen külön kell azt választani.
Ha a »Piros Pannát« vagy a »Virágasszony leányát« egy kezdő írta volna, bizonyára méltánylattal emlékeznék meg a sajtó a szép helyeiről, aminők bőven vannak, az imitt-amott felcsillanó humorról, amiből bizony édeskevés van még elismert írók műveiben is.
Azonban a kritika úgy tesz Odryval, mint a macska a kicsinyével, melyet csupa merő szeretetből agyonfojtogat, és meghömpölyget a porban.
Azaz, hogy csak a kritika egy része, élén a »Fővárosi Lapok«-kal, melynek nagyon fáj a szíve azért, hogy a »Bihar« »Piros Panná«-t, Odrynak a kolozsvári pályabírák által legelső helyre emelt szíművét lerántja. Krokodilus könnyek! Hiszen, ha olyan nagyon fáj a szíve, ne Odryn üssön, hanem a »Bihar«-on - melyre mint tekintélyre támaszkodni, a »Fővárosi Lapok«-nak - egy kicsit derogálna máskor.
A kritika másik része kegyeletteljesen elhallgatta a »Virágasszony leányát«. Ez új szokás, s nem tudom, mint tartsak felőle. Kedvezés ez, vagy szántszándékos bosszantás? Mindenesetre szomorúan jellemzi az irodalmi állapotokat.
Odry esetéből megtanulhatja mindenki - hogy aki semminő irodalmi pajtáskodó-kompániához nem tartozik, - arra nem mosolyog a múzsa.
Szegény Odry Lehel, neked csak énekelni szabad tudnod. A te tollad csak arra való, hogy ezt a néhány sort írd le vele magadnak emlékül: "Nagy író csak az lehet, aki annak születik: születni pedig csak a »Kávéforrás«-ban lehetett."
Lauka Guszti bátyánk is megérezte immár az őszülő hajszálait, és »emlékeit« írja le a »Petőfi Társaság Lapjában« az eleven írókról.
Bizony mikor először láttam, hogy Guszti bátyánk elevenen ír az eleven írókról, nem adtam volna egy fikarcot az életéért. Roppant spanyol elszánás kellett hozzá, ilyen darázsfészekbe nyúlni.
Remegtem és borzadva néztem, hogy az embert milyen veszedelmes útra viszi a vakmerősége.
Azonban alaptalan volt minden félelmem. Kifelejtettem azt, hogy Guszti bácsi vakmerősége rendesen okossággal párosulva szokott jelentkezni.
Az ő emlékeiben olyan nagy világhírű és remekíró volt Degrétől kezdve le Dobsáig minden ismerőse, hogy szinte csodálkozik rajta az ember, hogy hát Guszti bácsi hogyan maradhatott köztük olyan - kicsinynek?
*
Lauka Gusztáv kritikája sokban hasonlít a IX. Pius politikájához.
A szegény tehetetlen öregúr erővel politikát akarna űzni, csakhogy nem ért hozzá.
Nagyon meg volt akadva a múlt héten, midőn Strossmayer levelét mutatta be neki államtitkára, a »holta után is jó oldalairól sokat emlegetett« Antonelli utódja, Simeoni bíbornok.
Strossmayer úr ugyanis elfelejteni látszik, hogy ő Magyarország polgára és Ferenc József apostoli király alattvalója, és aziránt kérdezősködik a csalhatatlan szentatyától, hogy milyen állást foglaljon el azon válságos állapotokkal szemben, hogy számos bosnyák az »osztrák császárságba« kíván bekebeleztetni? Adjon neki erre nézve a pápa utasításokat!
Sic? Tehát így vagyunk? E birodalom ily nagy befolyású alattvalói a római kúriától kérnek utasítást. Hát a »jus placeti« micsoda? Vagy az »bliktri« Strossmayer úrnak? És bizonyára arra sem gondolt őeminenciája, hogy hátha a szentatya olyan utasításokat adna, melyek a birodalom érdekeivel ellenkeznének? Mi lenne akkor?
Bizony szomorú dolog, hogy ilyen emberek ülnek ama magas polcokon, honnan a vezényszót várja s honnan nem egyszer alakját kölcsönzi a közvélemény!
Egyébiránt magára az esetre térve vissza, nem lett belőle semmi halálos veszedelem, mert a szentatya körülbelül ilyenformán válaszolt az utasítást kérő levélre:
Kedves fiam!
Örülök, hogy az államodat és a fejedelmedet semmibe sem veszed s tőlem kérsz parancsot ily fontos kérdésben.
Tegnap együtt uzsonnáltunk Simeonival és beszélgettünk a dologról, de ő aszongya: sem azt nem tudja, mit kelljen csinálnod, sem azt, hogy merre fekszik az az úgynevezett osztrák császárság; én pedig istenúgyse még úgyse tudom.
Hát csak csináld, ahogy akarod.
IX. Pius.
U. i. Filléreket már rég nem küldtél, édes fiam.
A »Magyar Hirlap«, melynek születését és életfolyását mély homály födi, ismeretes kombinatív tehetségéről, mely kiterjeszkedik a Tiszáék-tárcájától le egészen a tenger fenekéig és keresztül lát az emberi szívek és vesék redőin, mely mint a spongya magába szív minden port és sarat...
A »Magyar Hirlap« úgy találta, hogy most nagyon divatos dolog a muszkát szidni, de minthogy a politikai rovatjában, ahol helyén volna, nem teheti, mert ott olyan az ő akarata, mint a Bernáth Gazsi szobájában a bútorok, melyek csak krétával voltak oda rajzolva, az újdonságok közé kanyarított pikáns történetet egy Budapesten időzött orosz hercegről.
Elmondatik abban, hogy a herceg nem volt egyéb, mint kém, s itt azért fúrta be magát a magyar mágnások barátságába, hogy minél több titkot tudhasson ki tőlük. (Ugyan miféle titkot?)
Egyszóval a »Magyar Hirlap« csúnyán kompromittálta a hírhedt magyar vendégszeretetet, melyet talán soha egy idegen sem érdemelt meg jobban, mint a derék orosz főúr, ki egészen otthon érezte magát köztük.
Ahhoz, hogy egy ember becsületét csak azért tegyük pellengérre, mert az az ember orosz - valóságos muszka természet szükségeltetik, ami a »Magyar Hirlap«-ban bőven megvan.
Mint halljuk azonban, könnyen megesik, hogy a herceg barátjai meg találják kérdezni a jólértesült, érdemes laptól:
- Kend az az Alvincy? Honnan szedi kend az »értesüléseit«?
Szegény Abdul Kerim; neki is megesett a »Korán« harminchetedik szurája, mely azt mondja:
»Ne cselekedj pedig inkább semmit, mintsem bolondot cselekednél.«
Addig-addig fontolgatott az öreg, míg az oroszok átlépték a Balkánt kardcsapás nélkül. Hogy az öregúr, Abdul Kerim, ki a szerbeket olyan játszva tette tönkre tavaly, egész nyugodtan és tétlenül nézte a dolgot, azon az egész világ csodálkozik.
Óriás kérdőjel gyanánt függött a legközelebbi napokban mióta a távíró Nikápoly oroszok általi megszállását hozta hírül, mindenkinek ajkán: »de hát hol van, mit csinál hát akkor Abdul Kerim?«
Ezt kérdhette, markába nevetve a felséges cár is és azt kérdhette szomorú arccal Abdul Hamid is.
És az ősz generalisszimusz, ki még csak egy héttel előbb nemzetének legnagyobb hőse, legnagyobb reménye volt, aligha tudna rá megfelelni. - A mulasztás elvitázhatlan. Nincs olyan haditerv széles e világon, melybe az Abdul Kerim tétlensége beilleszthető lenne, mert plánum ide, plánum oda, örök igazság marad, hogy könnyebb a kisebb előnyben levő ellenséggel elbánni, mint a nagyobb előnyben levővel. Ennyit én is tudok a haditudományból.
Az öregúr dolga mindenesetre nagy fiaskó, annál is inkább, mert még nehány nap előtt nagy öntudattal, hogy ne mondjuk, garral üzente a szultánnak, hogy »hallgatni ezüst« s ő egy mukkot sem fog elárulni a haditervéből.
Nem is árult el, az igaz, - s most már miután a haragos szultán, a lapunk más rovatában olvasható hírek szerint elmozdítá állásáról, az egész dicsőséges terv elmarad háború utánra, amikor megírhatja hadászati szakműnek ily cím alatt: »Mit kellett volna tenni?«
Bazaine, Benedek stb. üdvözlő telegrammokat intéztek a mai nap folytában Abdul Kerimhez, melyekben kifejezik bámulatukat bátor mérséklete felett.
Andrássy pedig ezt jegyezte meg:
- Mindig mondtam én, hogy a törökök minden dolgukat Allahra bízzák. Allah pedig nem jártas a haditudományokban.
Zichy Mihály képe elkészült.
Azon nagy történelmi mozzanat, midőn a magyar királyné az egyszerű »tekintetes úr« ravatalánál megjelen, koszorút helyez arra és leborul és imádkozik, méltán megérdemli a közfigyelem azon mértékét, mellyel a kép befejeztét várták mindenütt.
A kormány valóban derék dolgot mívelt, midőn egy ily kép létrehozását vette célba, s festésével a legnagyobb művészek egyikét, Zichyt bízta meg.
E szomorú, de mégis lélekemelő hatású jelenet bizonyára sohasem fog veszteni érdekéből míg magyar lesz a magyar... A bájos királynét, ki megosztja az ország gyászát, a nemzeti kegyelet mitikus alakká fogja nevelni, s a nemzedékek fantáziája és lelkesedése szárnyakkal toldja meg vállait, s dicsfénnyel szép fejét... de Zichytől azt hisszük, nagy hiba volt ez egyszer az igazság rovására a művészi felfogásnak és - amiben Zichy excellál - az allegóriai ábrázolásnak hódolni; mert nem annyira a művészi koncepcióra, mint inkább a magában is elég nagyszerű valóságra kellett volna a kép hatását fektetni.
E meggyőződésünk dacára, nem tartozunk azok közé, kik a művészi licencia határainak megszorítását helyénvalónak találnánk; mert hisz ha egészen a száraz valóságot kellett volna lefestenie Zichynek, akkor a két angyal helyett, két szelíd drabant alakja készült volna adalékul a díszes csoportozathoz.
*
Tegnap volt a lengyel egylet tíz éves fennállásának emlékünnepe, valóságos lengyel nemzeti ünnepély, mert e jelleget kölcsönzék neki a vallott eszmecserék és a Golemberszky szép beszéde...
Szegény jó lengyelek! Szomorú volt látni az egykori nagy nemzet szétszórt tagjait így egy csoportban... a hazátlanokat, kik az örök küzdelem képviselői a világban.
Büszkék vagyunk, hogy már tíz éve vannak köztünk... ők, kiknek talaja, éltető levegője a szabadság. Szomorú, búbánatos kevélység ez. Tehát vannak még nálunknál szegényebbek, boldogtalanabbak is? Tehát Magyarország mégis a szabadság földje? Tehát ide tér be az üldözött idegen, hogy ne hallja a lánc csörgését és menekülhessen a zsarnokság fojtott dögleletes legétől...
Jó lengyelek, tán túlságosan is - önhittekké tesztek bennünket!
De azért szívesen látunk. A ti fájdalmatok nekünk is fáj, a ti ellenségtek nekünk is az. Ha a ti öklötök fel lesz emelve a csapásra, mi is neki fogunk gyürkőzni, s mellünket kitárva együtt fogjuk kiáltani a kecskeméti emberrel: »Most aztán lássuk a medvét!«
Csak addig is csinálja a dolgot Mehemed Ali - ha tudja, és az anglus - ha akarja.
A keleti háború ügyében tartandó népgyűlés foglalkoztatja a kedélyeket.
Klapka a magyarországi közvéleményre akar apellálni, hogy ezáltal nyomást gyakorolhasson az ingadozó bécsi politikára.
Andrássy Gyula grófnak egy kis bosszúságot fog ez okozni, revanche-t azért az udvariatlanságért, hogy véletlenül beteg méltóztatott lenni azon percben, midőn őt Klapka Bécsben meglátogatni kívánta.
Meetingek tartása nálunk egyrészt meglehetősen szokatlan dolog, másrészt pedig Thaisz rendőrkapitány sem szimpatírozik a meetingekkel, - minélfogva annak megtartása még nem is bizonyos.
De ha megtartatik, kívánjuk, hogy az minél népesebb legyen, mert ha nem használ is, mint a szentelt víz, legalább nem is árt.
A célt, a bécsi politikát elterelni a medréből, bizonyára nem érjük el a gyűléssel, mert annyi esze van Andrássynak is, hogy egy olyan embertől, mint az öreg Pulszky, ki a gyűlésen elnökölni fog, nem ijed meg...
Denique az öreg csak mindenbe beleártja az orrát...
Pedig hát régen elénekelték róla odahaza megyéjében a palócok:
Kiszáradt a sárga Ipoó
Nem köll nekünk Pulszky Feró,
Nagy az orra,
Rossz a bora,
Kétfejeö sas az madara.
Magának Klapkának kellene a meetingen elnökölnie; vagy olyan valakinek, ki egyenességével is imponálhatna s használhatna az ügynek; de semmiesetre sem Pulszkynak, kinek ágaskodásairól mindjárt eszébe jut az embernek a hajdani angol ellenzék, melynek következő jellemző neve volt: »Őfelsége a királyné legalázatosabb ellenzéke.«
Pulszky Ferenc úr is a legalázatosabb ellenzéke őexcellenciájának, Andrássy grófnak.
Az angol oroszlán már körülbelül egy év óta emelgeti a lábát, egyet lép jobbra, egyet lép balra, azután úgy tesz, mintha megfordulni akarna, majd újra odadörzsölődik, mint azelőtt, a gyapjúzsákjához, a farkát dühösen felemeli, egyet-kettőt cserdít vele példának okáért a levegőben, aztán újra leereszti s lankadtan függ alá.
Hát iszen azt mondják, hogy ez is politika.
Én el is hiszem, hogy az, de nem egy nagy, hatalmas nemzethez méltó politika.
Ilyen diplomáciai manőverezés e kérdés felett: tiltakozzunk-e vagy ne tiltakozzunk? - Árva vármegyének is megderogálna.
Bezzeg mi magyarok, értem Simonyi Ernőéket, 1871-ben immár Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskoztunk egész komolyan, - pedig ezen meggátlás foganatosítására egy szál drabantot sem állt módunkban küldeni.
Uram istenem, hátha még annyi hatalmuk volna Simonyi úréknak, mint Angliának! Akkor kellene megnézni, hogy mit csinálnak!
És mit tesz Anglia?
Egy nagy mennykő pisztolyt tart a kezében, hadonászik is vele jobbra-balra, de emellett rettenetesen vigyáz, hogy valahogy el ne süljön.
Mert arról a pisztolyról egész világ tudja, hogy ha egyszer elsül, nagyot szól.
Vagy Anglia beéri e tudat dicsőségével is, mint a kunágotai zsidó, aki önérzetesen csörgette zsebében aranyait az »Európához« címzett szállodában... Aztán hetyke garral egy pohár vizet rendelt.
Pulszky Ferenc a »Megvénült csataló«, ahogy ő nevezte magát, ezúttal sem engedte magát lóvá tenni.
A tegnapi népgyűlésen óvatosan ki bírta kerülni a Scillát és Charibdiszt. Pedig az egész ügy hajója közel járt Scillához és Charibdiszhez.
Herman Ottó, a múzeum »pók«-ja és Verhovay Gyula, az »Egyetértés« cserebogara hozzászokván a softa vendégségek óta minden lében kanál lenni, nagyon szívükre vették, hogy immár Európa politikája őnélkülük döntetik el a lovardában a pecsovics »vén csataló« elnöklete alatt.
Kifundáltak tehát előtte való nap a Szikszay-ban (Sembery Pista is segített nekik) mindennemű különleges indítványokat, ékes, tetszetős periódusokat és frázisokat, amikkel nagy furórét lehet majd csinálni.
Az öreg Pulszkynak azonban nem hiába van nagy orra, megszagolta a történendőket, s mivel megtanulta a múltból, hogy az olyan mozgalom és proklamáció, melybe jelentéktelen s a politikában egyáltalán semmit sem számító egyének keverik magukat, mindenesetre veszít nyomatékából, minélfogva gondoskodott, hogy eleve történjenek intézkedések azon esetre, ha Verhovayéknak valami mondandójuk kerekednék.
És vajon mikor ne lenne Verhovaynak mondanivalója? Az ő nyelve azon perpetuum mobile, mely örök mozgásával képviseli - a naprendszert, hanem persze - minden rendszer nélkül.
Most is mondanivalója volt tehát, mert hát mit bánja ő: veszít-e azáltal az ügy, ha ő beleavatkozik, s azt impozáns jellegéből kivetkőztetve a szélső baloldal demonstrációjává devalválja, - csak az ő hiúsága ki legyen elégítve, és egypár gyenge agyvelő által sugalmazott tenyér ütődjék össze tapsra.
Vagy talán azt hiszi Verhovay úr, hogy ő olyan tekintélyes egyén és nagy elme, miszerint közreműködése neveli a népgyűlés fontosságát azok előtt, kikre hatást tenni a célja. Az meglehet, hogy azt hiszi... mert az ember hiú és gyenge, gyenge... mint Madách mondja.
Mi azonban s velünk mindenki tudja, hogy Verhovay úr igen jelentéktelen egyéniség a politikában, s jobban odavaló fiatal diákok élére, mint komoly államférfiak külsőleg is tekintélyesnek látszani akaró tanácskozásaiba: ámbár hiszen mi és velünk az egész világ (nem számítva ide Ceglédet) tévedhetünk is, gondolhatná hiúságában Verhovay úr, ha meg nem mondta volna már sokkal előbb Mirabeau (aki körülbelül volt akkora ember, mint V. úr), hogy: ha az egész világ téved - az egész világnak mégis igaza van.
Ennélfogva tehát igen jól volt megcselekedve, hogy mikor Verhovay úr, Helfy után, bele akarta magát ártani a kifogástalanul s nemesen nyilvánult népakarat módosításába - egyszerűen nem engedték beszélni.
Mire Verhovay úr stentori hangon konstatálta, hogy »ott hivatalosan állítják fel a szónokokat«.
Minélfogva kitűnt a »nagy ceglédi« e szavaiból, hogy: »Helfy is hivatalos szónok.«
-------------------
Már hiszen... amely ország kormánya olyan szónokot állít fel, mint Helfy, az olyan országnak már éppen csakugyan nincs Verhovayra szüksége, hogy szabadságát visszaszerezze.
Mióta Toldy Istvánra ama szerencsétlen kimenetelű álmot bocsátá az isteni gondviselés - azóta feltűnően megszaporodának az álmok a sajtóban...
Úgy látszik, Midhát visszahívása sem egyéb álomnál...
Herman Ottó cikkei az »Egyetértés«-ben szinte álmok...
Csak egy nem álom... amit pedig félve hiszünk el valóságnak, hogy t.i. Ausztria mozgósít...
Tehát csakugyan, hogy ugyancsak...
A Bumbumgenerálisok végre megálmodták, hogy nemcsak azért van fringia az oldalukon, hogy legyen mivel parádézni úrnapján a processzióban, hanem azért is, hogy néha kilépjenek vele a sutból...
Vagy nem a generálisok ideája az? A nép akaratának engedtek volna Bécsben? (Már ilyet nem teszek fel.)
[......]
Vagy azt látták be valahára, hogy minden talpalatnyi föld, melyet a török birodalomból elfoglalnak, egy-egy késszúrás Ausztriának? (Ezt még korán volna nekik észrevenni.)
Ma attól félünk, hogyha Bécsben mozgósítanak, azért mozgósítanak - csak, hogy a háborgó közvéleményt megnyugtassák.
Mert hát hiába, a bécsi politika olyan leleményes, mint az édesanyai szeretet.
A lármázó gyermekeknek, kik már éhesek és az ebédet sürgetik, megterítik az asztalt, bár még az ebédnek se híre, se hamva...
És ez igen hasznos anyai fortély úgy tizenegy óra táján...
De a »tizenkettedik órában« már nem járja... mert az éhes gyermekek - nekigyürkőznek a konyhának is s veszedelem lészen belőle...
Valóban itt a »tizenkettedik óra«.
De mindamellett, hogy a végső pillanat is itt van, ha föltéve igaz lesz is az a hír, mely az osztrák ármádia talpraállítását jelzi, s melyet márcsak azért is sokan hisznek, mert a két pénzügyminiszter is Bécsbe hívatott, lévén ugyanis háborúnak lényege a pénz, akkor is mondom, bizony nagyon különös a mi állapotunk, mert még mai napig sem tudjuk, hova megyünk, kit ütünk tulajdonképpen.
Jules Verne legújabb regénye Servadac Viktor, melyben a maga hőseit a csillagrendszer végtelenségében utaztatja, a felhők fölött, a nagy semmiben, hol egykor - persze lejjebb valamivel - Vitéz Johannes Háry lógázta a lábát...
A világhírű írótól, ki most éppúgy divatban van, mint a kígyóba végződő női ruhaderék, ez kissé vakmerő gondolat volt, de úgy látszik tetszetős.
Maga Tisza is kapott rajta... Hogy ráér még regényeket is olvasni! És hogy nem restell plágiumot elkövetni belőlük! Nem gondolva meg, hogy ami regényben is vakmerőség és nagy licencia, - mennyivel inkább mondható az annak a politikában?
Fogja magát Tisza úr és a félhivatalos lapjai által keresztülviteti a mozgósítást Bécsben... megyünk a muszkára... trombita harsog, dob pereg... a hívők ráordítják, hogy »fegyverre«... és együtt utaznak a félhivatalosokkal, mint a Jules Verne emberei, a naprendszeren át a végtelenségbe, a sötét felhők fölött - mígnem azon veszik észre magukat, hogy bizony sehol sem voltak, hanem ők is, a félhivatalos lapok is csak a semmiben lógázták a lábukat, mint vitéz Johannes Háry...
A furfangos diák (Tisza úr) pedig nagyot prüsszentett rá...
Szegény Toldy Pistának már álmodni sem szabad.
Eddig is vámot vetettek az atyáskodó kormányok a jó magyar ember álmaira a lutri által, de azon újítás már egészen a Tisza-rezsim alá esik, hogy az álom büntető cselekményt is képezhet.
Az ember igazán nagyot csodálkozik, midőn arra ébred, hogy Toldy ellen pört indít az államügyész az ismeretes álomtréfa miatt.
Mi is talán csak álmodjuk azt, hogy sajtószabadságunk van.
Franciaországban a császárság idejében, midőn a szabad gondolat foglya volt a hatalmas kényúrnak, ki megteremté a jólétet és a rendet: azon jólétet és rendet, mely Sedanhoz vezetett, a párizsi Figaro 1869-ben rendkívüli »numero fantaisiste«-ot adott néhányszor, melyben egy ízben a komoly tartalomnak szánt rovatban, a Toldy Pistáénál még sokkal erősebb vízió lett közölve, manifesztum, császári kinevezések hosszú sorozata, sőt ami már igazán nem tréfa dolog, még »senatus consultum« is.
Az egész Párizs lázban volt e cikk olvastára; a fantaisiste-ban leírt események csodálatos benyomást tettek mindenkire, de nem úgy, mint megtörtént tények, hanem mint olyanok, melyek jó lenne, ha megtörténnének. A »Tuilleriák ura« maga is bosszús volt a találékony hírlapíróra, ki egy percre szabadságszerető fejedelmet csinált a zsarnokból, hogy egymás mellé állítva az igazit a költöttel, a gondolatoknak irányt adjon - de azért eszeágába se jutott senkinek a »Figaro«-t felségsértéssel vádolni, vagy bármi címen perbe fogni.
Hanem itt Magyarországon, a szólási és sajtószabadság hazájában, nem szabad ám a magas hatalommal tréfálni... mert torkára forr az újságírónak az ő bátorsága.
Vagy hogy csak azért fogta pörbe Toldyt az államügyész - mert nagyon unja magát ebben a kánikulai melegben?
Hadd legyen neki is valami öröme és funkciója szegénynek!
A nép fölemelte szavát, mintegy ösztönszerűleg nehezedvén lelkére a válságos idők teljes tudata.
Maguk az intéző körök is belátták, hogy a pillanatok mindinkább komolyodni kezdenek. A beborult, sötét láthatáron az egyedüli világos pontok a - muszka őrtüzek, melyeknek a füstjét felénk hajtja a szél...
[......]
Anglia arra vár, hogy mi mit fogunk cselekedni! Az egész világ szeme rajtunk függ. A jövő napok méhe, úgy lehet, nagy eseményekkel terhes... minden lázban van... de azért a magyar országgyűlést mégsem híjják össze.
Tisza úr fölöslegesnek tartja. Nos talán igaza is van. Eddig még megszavazták mindazt, amit kívánt, ezután is meg fogják tenni. Minek tehát ide fárasztani az aratás dolgaiba mélyedt tekintetes urakat. Majd gondolkozik és cselekszik ő helyettük is. Neki is, nekik is kényelmesebb így - mert az egér is szabadabban cincog, ha messze tudja a macskákat.
Igaz, hogy egyrészt nem tréfadolog olyan nagy felelősséget viselni, mint Tisza úr a keleti kérdéssel szemben, de a miniszterelnök úr körülbelül úgy gondolkozik, hogy nincs akkora asztag a világon, amely egy ügyes egeret agyonnyomhatna.
Aminthogy nincs is! De már aztán mégis rendén lenne, hogy ilyen fontos időben a nemzet képviselete is megkérdeztessék.
Vagy a nemzet képviselete csak arra való, hogy a költséget szavazza meg majd, ab invisis a »fait accompli« után?
No, no... Nem jó a tűzzel játszani!
*
A törökök azonban, minden úgy mutatja, belátták, hogy senki sem mozdul segítségükre, s maguk fogtak a dologhoz. Diadalmas csaták hírét hozta meg tegnap a villanyos drót... Örül is az esetnek boldog, boldogtalan, de senki sem úgy, mint a Tisza Kálmán »csúnyábbik« lapja, a »Magyar Hirlap«. Ezt a nagy örömet ekként írja le a jeles újság szórul-szóra: »Vettük a török győzelmi hírt, ittunk is bort a törökök egészségére sokat (Telik Tiszától) s hozzájárulván az öröm, be vagyunk rúgva tökéletesen.«
A »Magyar Hirlap«-ot eszerint tegnap tökéletesen berúgott állapotban írták meg érdemes összecsinálói.
Mi nem vettünk észre rajta semmi változást.
*
A süllyedő hajóról menekülnek a patkányok.
A török győzelmek legelső áldozata a vén Gorcsakoff, aki a berúgott »Magyar Hirlap«-pal ellenkezőleg egyszerre - kijózanodott s beadta lemondását.
Mert hát hiába, erős dolog az a háború! Könnyebb belemászni, mint kimászni. Háborús időkben sok minden eshetik az emberrel.
Lám Gurkó (magyarul uborka) úr is hogy megjárta. Mehemet Ali jó »új seprőnek« bizonyult, midőn a szegény Uborka urat olyan genant helyzetbe hozta a Sipka szoroson belül, hogy se ide, se oda, sem így, sem úgy... Csúnya uborka-szezon ez neki!
Beszélik, hogy Mehemet Ali és Reuf pasa ezen sikerült műveletet az öreg Abdul Kerim haditerve nyomán csinálta.
Bizony még megeshetik, hogy az öreg most veri meg a muszkát, mikor már letétették vele a kardját.
Mióta az »Egyetértés« a Varga János »Babonák-könyvéből« a »kísértetekről« szóló fejezetet közli, azóta kevésbé kezdünk félni egy ki tudja honnan eredt, miből támadt, titokban osonva mindig messzebb-messzebb szivárgó hírtől.
Hátha csak testetlen alak ez, halavány árny, melyet nem az eredeti test vet, hanem az ügyes művészi kéz rajzol a falra, arra a falra, ahova nem jó az ördögöt festeni...
Arról van szó ugyanis, hogy az orosz cár és az »istenfélő« Vilmos német császár között ki van csinálva, miszerint merjen csak mozdulni Ausztria a muszka ellen... majd eléje áll akkor Vilmos császár is és megmutatja neki még egyszer a Sadova panorámáját.
Biz ez szomorú volna, ha igaz volna, mert ugyancsak ember legyen az a mai világban, ki a muszkával úgy kössön ki, hogy a burkust is szemben ne lássa.
De hátha ez a rettenetes egyezsége a két sárkánynak csak egy olyan bolondos kísértet, amelyre azokban a bizonyos orosz-pártoló bécsi körökben adták rá az ijesztő fehér lepedőt - azzal az instrukcióval, hogy szalassza meg egy kicsit - ha tudja - a török barátságot.
*
Az augsburgi »Allg. Ztg.«-nak vagy megbolondult a levelezője, vagy pedig mi vagyunk csehül; tertium non datur.
Brailabul múlt hó utolsó napjáról keltezve a következőleg ír: »az utóbbi plevnai csatában elismerésre méltó módon vettek részt báró Löhneisen ezredes, Ferenc József őfelsége szárnysegéde és Bolla kapitány, az orosz főhadiszálláson levő osztrák katonai meghatalmazottak is és egész napon át orosz tiszttársaik oldalán harcoltak a törökök ellen.«
Tagadhatatlanul sok minden történik a nap alatt, de már ez mégis erős dolog lenne egy szuszra azzal a másik távirati hírrel: hogy Andrássy külügyér hidegen fogadta Cogolnicianu román küldöttet és kereken kijelentette személyes elégedetlenségét Románia magatartásával.
Azért állítottuk össze ez adatokat mai »Apróságaink«-ban, hogy aki okos ember, álljon ide és - igazodjék el Ausztria külügyi politikáján!
A legutóbbi török győzelmek, ha nem is döntők az orosz-török háború kimenetére, mindamellett beláthatatlan befolyást fognak gyakorolni a jövő események alakulására.
A hatás már eddig is szembetűnő. Az európai diplomácia kezdi más szemüvegen át nézni a »beteg embert«, ki talán szerencsétlensége- és elhagyatottságából meríté ama tőle nem várt erőt, mely bámulatra ragadta azokat, kik csak fitymálva néztek reá s megrettenté azokat, kik ragadozó kezüket ellene emelték. Anglia habozó, hideg politikája átmelegszik; a gyors érlüktetések, melyek Törökország korhadtnak hitt testében életet árulnak el, felolvasztják a merevséget mindenütt. Andrássy szabadabban lélegzik, Tisza nem kénytelen annyit hímezni-hámozni, Lukács Béla újra be készül adni a rendjel iránti kérvényét (most jó kedvében van a hatalmas padisah), Szűcs Gyula... aki most valahol a vakációt tölti otthon és aki immár majd meghalt abbóli szégyenletében, hogy Abdul Kerimmel barátságot kötött... most újra azt énekli a malom alatt, hogy »Abdul Kerim haber gönderdi« (Abdul Kerim azt üzente.)
A Gurko katasztrófája rehabilitálta az öreget. Szűcs Gyulának ismét nincs oka pirulni érte.
Egyszóval a török győzelmek mindenütt megtették a kellő hatást az európai diplomáciára, Lukács- és Szűcsre, magukra a törökökre, kik most már nemcsak hogy ki akarnak menekülni a hínárból, hanem nemes bátorságukban Európának az orosz befolyás alóli megszabadítására gondolnak, sőt megtették hatásukat, mégpedig hihetőleg a legnagyobbat, az orosz hősökre és különösen a hódító cárra.
Őfelsége ugyanis lelkiismeret-mardosásban szenved Bjelában s a távíró rég szét is vitte a világnak, hogy a »kozákok ura« beteg... Mindenünnen hozatja magához a gyógyító doktorokat... mindhiába, nem tudnak gyógyító írt találni...
Úgy hiszem, az is benne volt valamelyik lapban, hogy dr. Klug is oda lett híva Bjelába.
Aki olvasta és aki dr. Klugot nem ismeri, semmi különöset nem gyaníthatott ez alatt, mi azonban, akik hallottuk a cár és a doktor közti párbeszédet, mindent tudunk.
A cár nem mutatta meg sem a nyelvét, sem az üterét nem nyújtotta oda megtapogatni, hanem azt kérdé tőle:
- Ön dr. Klug?
- Igen, sire.
- Ön az az ember, aki Pesten hírhedt mikroszkópjával oly naggyá nevelte a bolhát, mint egy elefánt?
- Azt hiszem, én vagyok sire.
- Ön az én emberem, doktor. Ön van hivatva engem meggyógyítani, feltéve, ha olyan mikroszkópot tud készíteni, mely az elefántot bolhává apassza. Ezen kell néznem az átkozott pogányok hadműveleteit. Oh, oh, doktor, képes-e ön erre?
- Megpróbálom, felség...
És dr. Klug, úgy beszélik, még aznap többszáz pénzes levelet küldött szét különböző lapoknak címezve.