augusztus 11.

221. sz.,

(Felelet a »Közvélemény«-nek)

A »Közvélemény« megneheztelte mai számában tegnapelőtti apróságainkat, melyekben a török győzelmek hatását írtam meg azon modorban, mellyel e rovatot vezetni szoktam. Ha »Apróságaink« messze maradnak is el tán a jobb francia lapok e nemű közleményeitől egyebekben, a modor ugyanaz, s világosan kimutatja, hogy apróságainkban (különösen az érintettben) nem mindig céloztatik a részletek valódisága, hanem a gyakran humoros, néha allegorikus, sokszor képzelt részletek összműködő hatása valamely való tény kiemelésére.

És ennek úgy is kell lennie, mert különben e rovat elveszti létjogosultságát a sajtóban.

Igaz, hogy a gyengébbek sokszor vezettetnek félre általa.

Így velünk is megtörtént, hogy a Petőfi Sándor költött levelét Szibériából igaznak vette két előfizetőnk. Az egyik egy goromba levelet írt hozzá, amiért muszka-érzelmű lett, a másik pedig, egy szegény asszony, pogácsát sütött a költő visszatérése napjára, mert bizonyosan éhes lesz szegény olyan messze útról.

De az ilyen naivság - legkevésbé sem járja meg egy laptól.

Tévedés-e vagy rágalom? kérdi a Közvélemény - azon állításunkra vonatkozólag, hogy »Lukács Béla képviselő török rendjelért folyamodott«.

E bizony sem nem tévedés, sem nem rágalom.

Mi csakugyan Lukács Bélára értettük ezt, mégpedig azért nem ok nélkül, mert hiszen az egész sajtót, mind a komoly, mind az élclapokat, bejárta annak idején a hír, hogy Lukács Béla is köztük volt azoknak, kik lépéseket tettek török rendjel elnyerésére.

Az idea tehát nem új... mi csak fölhasználtuk. Igaz-e? nem sokat törődünk vele, mert az végre is nagyon kis esemény a mai mozgalmas világban, hogy a Lukács Béla gomblyukába kerül-e piros szalag, vagy pedig ezentúl is üresen marad egy-egy szerény ibolyacsokor számára?

Nagyobb baj annál még az is, hogy Szerbia fegyverkezik - pedig az ugyancsak nagyon picike baj.




augusztus 12.

222. sz.,

[......]




augusztus 13.

223. sz.,

(Válaszul annak a bizonyos lapnak, melynek az újdondásza egyre fészkelődik)

Lukács evangélistát úgy festik, hogy valami áll a háta mögött. Az a valami vagy valaki, aki Lukács úr háta mögül gyakorolja magát a stílus azon nemében, mely bizonyos nagyhangzású, minden logika nélküli szavak összefércelésében áll, sehogy sem bír belenyugodni azon futólag tett tréfás megjegyzésembe, hogy Lukács képviselő úr másodszor fog folyamodni török rendjelért s a »K-ny« mai számában újólag visszatér sajátos rögeszméjére, s olyan állítást tulajdonít nekem, amit nem mondtam, sőt páratlan észjárással egy koholt »visszavonást« tesz közzé Lukács úr lapjában.

Nem akarjuk olvasóinkat untatni azzal, hogy ezen igazán apró dolog részleteire visszatérjünk: elégnek tartjuk kijelenteni, hogy a »K-ny« újdondászának már tegnapi számunkban szögről végről megmagyaráztuk, honnan vettük a hírt, valamint azt is, hogy az egyes laprovatok és irodalmi válfajok közt különbségek vannak, s hogy nem minden megy újdonságszámba ezen az árnyékvilágon.

Mi nem tehetünk róla, ha valakinek nagyon szűk a látóköre (s a saját látóköréből tekint mindent), ha valakinek nagy a képzelődése (s »negatívnak« olvasztja fel elméjében a »pozitív« állítást), s ha valakinek olyan az értelmi tehetsége, mint a Jókai híres »ficusa«-é, mely a petróleum lámpa melegétől azon hitben, hogy az ázsiai nap süti, lombot eresztett...

A »Közvélemény« emez így eresztett lombjai azonban csak arra jók, hogy eltakarják az - ürességét.

Mikszáth Kálmán




augusztus 14.

224. sz.,

(Az Ágai-Zichy afférhez)

Ami a képviselőházban Csengeri, az az irodalomban Gyulai Pál.

Csengeri ugyanis nem tudom milyen jogcímen (ha ugyan a hiúság nem elég jogcím) beleterpeszkedett a Deák Ferenc székébe s ha néha megereszti bölcsessége csatornájának zsilipjeit, olyan prosopopeával beszél, mintha ő teremtette volna hat nap alatt a világot s most, a hetedik napon, megmagyarázná annak a többi baleknak, hogyha már megteremtette, hogyan viseljék magukat benne.

Nos tehát éppen ilyen Gyulai Pál úr is. - Sehogy sem bírja az ember elképzelni, honnan támadt az irodalomban az ő »pápai csalhatatlansága«, melyet önmagának tulajdonít, s melyet már ő olyan veleszületettnek vesz, mint a mágnás a kék vért...

Mi azonban a mágnás vérét is csakolyan közönséges vérnek látjuk, mint a többi emberét...

Gyulai úr legutóbbi felszólalása az Ágai-Zichy polémia gordiusi csomójának szétmetszésére, a gyarlóság többnemű nyomait viseli magán.

Gyulai úr ugyanis az az ember, aki érti a maga szerepét, s jól tudja, hogy kell okos embernek látszani. A nagy titok abban rejlik, hogy minden irodalmi polémiában akár van, akár nincs hozzá köze, övé az utolsó szó.

Megolvasván a vitatkozó felek által elmondottakat, rendesen az erősebb védelmére kél, s a felületességet művészileg eltakaró reflexióival kápráztató módon játszik az emberek elméjével és az igazsággal.

Most Ágai ellen fordult anélkül, hogy tudná, miért. Ágait szokott fitymáló modorával nevetségesnek tünteti fel, amiért azon »nem tisztességes« állítást kockáztatta, hogy miután a Zichy képe azon pontról van fölvéve, melyrül az ő vázlata, őt is rész illeti a sikerben.

Nem akarunk visszatérni e kicsiny polémiára s nem akarjuk vitatni, igaza van-e Ágainak e pontra nézve, hanem azt bátran kimondjuk, hogyha nincs is igaza: - lehetne; ami pedig ez ügyben a fődolog, dacára annak, hogy Gyulai Pál úr, ki csodálatos módon a vita végére, egyszerre odacseppen bírónak: - nem látszik ezt észrevenni.

Ágai úr nyilatkozatának, bár nem volt ment némi tárcaszerű staffagetól, mely a felszólás magvát vékonyabb elmék látása elől eltakarta, alapját azon panasz képezte, hogy a hírlapírók, kik leginkább vannak hivatva az események megfigyelésére, a felsőbb közegek által nem gyámolíttatnak kellőleg e feladatuk teljesítésében, pedig ez néha nagy horderejűvé is válhatik.

Így Deák Ferenc ravatala megtekintéséhez is csak nagy nehezen juthatott be - pedig milyen jó, hogy bejutott, stb....

Nos, és nincsen-e Ágai úrnak igaza? Mert ha ezúttal tévedett is (oka lévén tévedésbe jönni) abban, hogy Zichy Mihály az ő vázlata után rajzolta nagy képét, de vajon vesztett ezzel a felszólalás lényege, mely a hírlapírók és képes lapok szerkesztőinek lehetővé célozta tenni egyes nagyobb szabású események hívebb megfigyelését.

Éppen a Zichy nyilatkozata, melyben elsorolja azon sok fáradsággal járó utakat, melyeket igénybe kellett vennie a képhez szükséges részletek iránti információ végett - bizonyít Ágai felszólalása mellett legjobban.

Világosan kitűnik tehát, hogy Gyulai Pál úr Hübele Balázs módjára beleszabadulván az ügy mellékes, igazán jelentéktelen részébe, mint a macska a lyuk körül szaladgált... pedig ez egyszer nem ottan volt az egér.

Vagy a polémia modorára nézve érezte Gyulai úr a belekottyanás kényszerűségét?

Ez esetben is - bár a polémiáról leginkább a Gyulai úr felszólalásával kezdett lekopni a finomság - semmi esetre sem Ágai az, ki ellen kifogást lehetne tenni.




augusztus 15.

225. sz.,

(Mégegyszer, utoljára a »Közvélemény«-nek)

Egy helybeli zuglap, hogy magának reklámot csináljon, »aljas incselkedések« [12] által polémiát kezdett a »Budapesti Napilap«-pal.

Ez a zuglap a »Közvélemény«.

Már a neve is lucus a non lucendo s mindig eszünkbe juttatja Madarász urat, ki így szólott: »Tisztelt Ház! Ez az én saját közvélekedésem«.

E lap valamelyik múlt heti számában megtámadott minket, felhítt nyilatkozattételre, ezen nyilatkozatunkat meghamisítva tálalta fel olvasóinak (ha vannak). Erre helyreigazítólag felszólaltunk tegnap.

Most tehát a »Közvélemény«, beszorulván a saját észjárásának feneketlenségébe, mint Gurkó a Sipka-szorosba, az eddig polémiázó bajnok csatavesztetten félreáll s egy gorombább tollal helyettesítteti magát.

A gorombább toll »finnyás és válogatós« gazdája (ő ugyanis finnyás és válogatós a saját közvélekedése szerint) kijelenti legelőbb is, hogy eddig az ő tudta és híre nélkül folyt ezen polémia az ő rovatában, az »Újdonságok«-ban, amit nagyon sajnál. (Talán szégyell.)

Én beösmerem, hogy ő méltán büszke lehet a saját rovatára, mert tagadhatatlan, hogy a »Közvélemény«-nek a legértékesebb rovata az »Újdonságok«, már csak azért is, mert az olló csodálatos irodalmi befolyása következtében e kitűnő rovat az egész sajtót visszatükrözi.

Ezen rémletes büszkeség kifolyása lészen alkalmasint ama nyilatkozata, hogy ő »finnyás és válogatós«, minélfogva olyan lappal, mint ez, s olyan urakkal, mint mi, szóba sem állt volna...

E nemes büszkeséget kívánom némileg kellő értékére szállítani, mert a fent idézett nyilatkozat sántít kissé.

Ha ő »finnyás és válogatós«, hogyan nem restelli mégis a »Közvélemény« újdonsági rovatát vezetni? A fogmeghatatlanság homályos problémája ez! Örök titok - mit a bölcs lángesze föl nem ér.

Ami pedig azon kijelentését illeti, hogy szóba nem állt volna velünk, azt már is megszegte, midőn mégis szóba állott.

Különben is, tisztelt újdondász úr, mondani mindent lehet! Ez nagyon könnyű dolog. Láttam én már olyan részeg embert is, aki nagy garral ordítozta be az utcákat: hogy neki a burkus király is nulla. Pedig hát ott volt Königgrätznél - a boldogtalan.

Egyáltalán, tisztelt újdondász úr, a tisztesség azt követeli, hogy sohase sértsünk meg senkit, de ha mégis olyan nagyot méltóztatik mondani, ám tessék legalább odaírni a nevét, mint ahogy én teszem, hadd lássuk, kicsoda az a nagyon nagy ember?

A »finnyás és válogatós« embereknek semmi esetre sem válik hátrányára egy kis lovagiasság is.

Mert tessék nekem elhinni: az, aki meg tud valakit sérteni, de arra aztán gyenge, hogy a tollát összemérje azzal a valakivel, a kardforgatásra pedig véletlenül elfelejtették taníttatni, az vagy hallgasson - vagy pedig nagyon jámborul csinálja a maga édes rovatát.

Több szavam nincs.

Mikszáth Kálmán




augusztus 18.

228. sz.,

Ignatiev tábornoknak, azon híres úrnak, kinek tavasszal, mikor Bécsben, Párizsban, Londonban utazgatott, olyan átkozottul fájt a szeme, - s ennek gyógyítgatása végett tartott értekezleteket az illető államok külügyéreivel, most úgy látszik, komolyabb baja támadt.

A híres hazudozó, ki csak azért fájlalta a saját szemeit, hogy port hinthessen a másokéba, szomorú állapotra jutott.

A legmagasabb orosz helyről olyatén hírek szivárognak ki, hogy »Ignatiev úr beteg«.

Ignatiev úr ugyan egészséges, mint a makk, jó étvágya van, a doktorok semmi becsmérelni valót nem találnak az idegrendszerén.

Vagy tán meg van terhelve a gyomra?

Nem, nem! nincs a gyomrában semmi.

Ellenkezőleg... ő van a cár gyomrában.

Ez magyarázza meg, hogy Ignatiev csakugyan nagyon beteg és nem is fogja valószínűleg kigyógyítani többé semmi.

Mert az ilyen betegségre Muszkaországban Szibériát vagy más effélét szoktak praeskribálni orvosságul.




augusztus 21.

231. sz.,

Minden politikával foglalkozó eleven ember ismeri, kicsoda Risztics. A sertéskereskedő nemzet legnagyobb hőse ő. Hős és bölcs, Hunyadi János és Deák Ferenc egyugyanazon személyben, - persze, hogy csak szerb rőffel mérve. Ha Kállay Béni még tovább is folytatni fogja a szerb történelem írását, ugyancsak meggyűlik a baja vele.

Különös alak ő...

Ember, véges ésszel felruházott, nem találja azt ki, mit szeret jobban, a muszkát-e... vagy a dicsőséget?

Különben egészen egyre megy. Egyikből sem jutott neki rész.

A muszka csak felhasználta, a dicsőség istenasszonya pedig - szeme közé nevetett s tovalebegett, mint a pajkos csalogató szirén.

Risztics úrnak egy ideig a szeme káprázott a nagy arcütéstől, mely kétfelől érte. Tudniillik a fehér cár által az egyik oldalról, a dicsőség által a másik oldalról... de csak egy ideig szédíté, csüggeszté el a csapás, mert hát »alte Liebe rostet nicht«... A szerelmi láng tovább is kergette a két elérhetetlen árny után.

Oh, milyen bolondos csalogató árnyékok!

Az egyik, a medve, kitárja a kezét édes ölelésre, s ha közel ér hozzá, öklét emeli rá, a másik pedig fölötte röpköd hol magasan, hol keze ügyében, mint az ingerkedő fecske...

Nosza utána, Risztics barátom!

A derék férfiú nem nyugodt a tavalyi vereség után, megint belevitte a kis Milánkát a háborúsdi játékba...

S már már közel van hozzá, hogy megfogja az előtte futó és a fölötte röpülő árnyékokat...

Bizony nagy meglepetése lesz...

Arról, aki azt hiszi, hogy a dicsőség... az egy festett, hazudott ideál... a hóbort...

Az az előtte futó muszka pedig, akit majd utolér, az - a Gurkó.




augusztus 22.

232. sz.,

Futni, futni, meg sem állni... ez most a muszka imádság és »Vesd el magad« ez most a muszka hadi jelszó.

Gurko úrnak kollégája akadt: Loris-Melikoff úr. Örömmel üdvözöljük e téren - hol annyira otthonos.

Mukhtár pasa derekasan elpáholta. Persze egész nonchalance-szal veszi a derék Melikoff úr. Hát hiszen nem először történik rajta. Megszokta már.

Hogy most Gurko... úr otthagyván vitéz hadait, beszorulva a Sipka szorosban, álutakon kimenekülve Bukarestbe ment - ez a felséges cárnak akként sürgönyöztetett meg, hogy Gurko úr Bukarestbe rándult és seregét »kitűnő pozícióban« hagyta.

Melikoff úr szinte megfutván Vezir mellől, ezerkétszáz emberét »kitűnő pozícióban« hagyta...

Ott feküsznek mozdulatlanul - halva.

Igazán, minden jól megy.




augusztus 23.

233. sz.,

Az oláh bátorság is olyan, mint a hold; majd nagyon megnő, majd nagyon megfogy.

E pillanatban nagy a fogyatkozás.

A derék oláhok rájöttek arra, amit az egész világ jósolt nekik, hogy majd megbánják még ők, amiért egy tálból akartak cseresznyét enni az orosszal.

Kezdenek is már bánkódni felette - szörnyűképpen, és azt találják, hogy jobb dolguk lenne otthon a suton, mint a dunai csatatéren.

Hazakívánkoznak és ahelyett, hogy kardjaikat köszörülnék, uniszono szavalják a latin költőből: »Beatus ille, qui procul negotiis...«

Carolu Romanulu, úgy látszik, jól spekulált, de ravaszul kalkulált... Ő azt hitte, hogy »si vis pacem para bellum« - ha ő a muszkával kooperál, az majd érte laborál, ami nála hathatósan operál; mert hirtelen agyonvervén a törököket és a tenger dicsőségből, mely emiatt az orosz fegyverekre csordul, neki is jut egy morzsányi; ennek árnyékában aztán bátran pihenhet és növekedhet egy századig.

Hanem Carolu tervez, Ali Mehemed végez.

A jó oláhság mégcsak átkelt úgy-ahogy a Dunán... de mostan úgy van, mint az egyszeri róka, kinek történetéről az az összevissza helyezett szavakban ékes hexaméter maradt fenn az utókornak:

»Róka szoros egykor nagy ehetnám lyukba bebújta,
Dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki...«

Az oláhok szeretnének otthon lenni, mert haj! minden másképp történt, mint ahogy ők gondolták. A muszkát megverték s most a vállalkozó kalandos hősök azon megdöbbentő eshetőség előtt állnak, hogy nekik is verekedniök kell.

Mindent - csak ezt ne! mert a háború iszonyataitól irtóznak; a guzlica édes szavától megfinomodott lelkük visszaborzad a vérontástól, mint az adomabeli cigányé, ki arra kérte a parancsnokot: »mutassa meg neki az ellenség közt az ő speciális ellenfelét: hadd békülhessen ki vele«.

Az oláh is rimánkodik: eresszék haza; ő kiábrándult, neki már semmi dolga nincs itt.

De Miklós nagyherceg nem az az ember, aki a privát passziókat legyezgesse. Kijelentette, hogy ragaszkodik a »közreműködés« megállapított pontjaihoz, s addig ezek alul semmi esetre sem oldja fel az oláh hadsereget, míg a cárhoz kérdést nem intéz ez irányban.

Minélfogva ezt sürgönyzé a cárnak Fratestibe:

»Ezeket a nagyszájú oláhokat a hideg leli a háborútól. Eleresszem-e? Nem érnek egy ütet taplót sem.«

Mire a cár ekként válaszolt a diplomáciai titkos írás jeleivel:

»Tartsd meg őket - ágyútölteléknek!«

Miklós nagyherceg ennélfogva azt válaszolta az oláh seregnek: őfelsége a cár óhajtja közreműködésüket s megosztani kívánja önökkel az ottomán keresztény alattvalók felszabadításának dicsőségét...

Cinye mintye, Carolu Romanulu!




augusztus 24.

234. sz.,

Gyulai Pál úr annyira megrestellte magát a Zichy-Ágai ügyben szcenírozott polémia balkimenetele miatt, hogy immár szégyell a saját neve alatt írni, hanem Riedl Frigyes álnév alatt támadja meg Jókainak »Egy az isten« című regényét az öreg »Pesti Napló« két tárcájában.

Eleinte azon hitben voltam, hogy ez a Riedl Frigyes úr valami új név, amit a regény ellen felhozott érvek idétlensége is sejtetett, de elvégre is fölfoghatatlanná vált, hogy a »Pesti Napló« miért közölte volna másképp, ha nem egy tekintélyes név »balgatagsága«? Aztán ilyet csakis a fekete elvakult irigység és epe szülhet. Egyszóval konstatálni lehet, hogy Gyulai Pál úr ismét megindult bogarászni az irodalom tarlójára...

No, de térjünk át a regényre. A címet nem bántja... Egy az isten. Hm, nem rossz. Egy az isten és egy az »irodalmi pápa«...

De bezzeg a többi aztán nem ér semmit. Jókai most már nem is jó elbeszélő, nincs stílusa. Egészen elhanyatlott. Oda van. No, de minthogy már megírta ezt a regényt, hát Riedl úr nem átallja vele foglalkozni... Torockó vidéke szépen van festve, de túlzott, a párbeszédek egyénesítéséhez nem ért, s erre példát is hoz fel, megróván, hogy az inas nagyon bátran és okosan konverzál Zbórói Jankával. Mindenkinek és mindig másképpen kellene beszélnie; az inasnak például ostobán, mint egy inashoz illik.

Ha Gyulai úr ez a Riedl Frigyes úr, akkor ő valóban érti azt a mesterséget, mint kell egyszer gyarlón, máskor okosan lerántani egy irodalmi terméket.

Jókai jellemfestései rosszak, a lélektani indokolásai gyengék, mondatait többnyire a »meg« és az »és« sat. köti össze, minélfogva nem lehet jeles elbeszélő, mert ehhez a »tehát«, »azért« és »minélfogva« kötszók kellenek...

De legislegrosszabb - úgymond - a regény legislegjobb részlete, a »Solferinói csata«. Itt Riedl úr ráidéz Jókaira a császári királyi Generalstabs Bureau által kidolgozott »Olasz háború« című műből, hogy nem igaz, amit Jókai leír, mintha a Scoperta tele volna ültetve ciprusokkal: csak kevés ciprus van ott, aztán az se igaz, mintha annyi halott lett volna, amennyit Jókai mond, - sok felocsúdott azokból. (Hát ugyan madárfészek nem volt-e azokon a ciprusfákon, édes Riedl úr?)

Egyszóval, ha Jókai máskor csatát akar leírni, másolja le szóról szóra a k. k. Generalstabs Bureau könyvéből!...

Riedl úr legfigyelemreméltóbb és legszakavatottabb állítása egyébiránt az, hogy Jókai művének első része azért viseli a címet: »Egy regény, mely a végén kezdődik« - hogy ennélfogva ne legyen kénytelen a kezdet nehézségeivel megküzdeni.

Ezen gaukléria által tehát egyszerre bent találja magát a regény végén. Azért könnyű Jókainak regényt írni. Mégsem tud.




augusztus 25.

235. sz.,

[......]

A lengyelek mozognak.

A keleti kérdés megoldásának esélyeinél mindinkább előtérbe lép azon remény, melyet a fantázia ragyogó alakban színez ki, hogy a lengyelek is előkeresik kettétört kardjuk éles felét és a gyilkos mellének fordítják.

A »tizenkettedik« órájuk az! az utolsó óra,... most vagy soha. Hadd legyen abból a széttört kardból még egyszer villám...

És valóban, már látszik a nyüzsgés, sürgés, forgás. A galíciai tartomány-gyűlés úgy nézett ki, mint a nyugalmas háztájék, ha keresztelőre készülnek.

Vérkeresztelőre!

A diplomaták is kezdik észrevenni e mozgalomban a gyülemlő felhőt, mely árnyat von az orosz kilátásokra, s mely könnyen rejthet villámokat méhében...

Maguk a török államférfiak pedig egyenesen számítanak arra a kicsi meglepetésre, mikor a lengyel elő fog állni és azt mondja a nagy cárnak: »Én is élek.«

Ez az egyedüli eshetőség, mely még kedvező »alakot« adhat a keleti kérdésnek.

Midhat pasa jó tudja forgatni a kártyákat, midőn egy lengyel mozgalmat igyekszik provokálni az eddig is erős hatalmasságok elleni hadviselésre gyöngének bizonyult orosz ellen.

A cár máris fázik ettől, s múltkor így sóhajtott fel a »Temps« szerint:

Ezek a lengyelek... ezek a makacs lengyelek. De hát mit is akarnak?

Hát biz az nagyon könnyen megesik, hogy: nemsokára megmondják.

Persze nem »petició« alakjában.

Bizony csak nagy istentelenség az, mikor a jámbor alattvalók kezdik levetkőzni az engedelmességet. No, de azért jól megy minden.




augusztus 26.

236. sz.,

Andrássy Gyula grófról régen beszéltünk. Kijelentjük, hogy ez nem a mi hibánk, hanem az övé.

Az angol közmondás, hogy »az alkotmányos király nem tesz rosszat, mert nem tesz semmit« ő rá is állna, ha néha mégis legalább a hír szele nem hozná összeköttetésbe némi apró dolgokkal.

Ami különben meglehet csak némi türelmetlenség, némi gúnyolódás és malícia a sajtótól.

Lehet, hogy Andrássy Gyula csakugyan nem csinál semmit és nem is gondolkozik semmiről: bízza mind a kettőt a muszkára.

De a sajtó nem bírja elképzelni, hogy egy nagy birodalom külügyi minisztere ilyen nehéz időkben némán vesztegeljen; optikai csalódásnak tartja az álló tavat és hullámokat tulajdonít a vizének.

Mert hát van valahol Olaszországban (mindenféle csodabogarak hazája) egy város, abban a városban egy torony, azon a tornyon három rézgalamb. A jó taljánok közt az a monda járja, hogy a híres tornyon tulajdonképpen négy galamb van, de csak azok látják mind a négyet, akik az ő atyjoknak igazi gyermekei.

A dolog voltaképpen az, hogy biz ott csak három galambot lát minden lélek, de senki sem akar »koca-gyereknek« látszani s inkább »négyet« vall be.

A sajtó is úgy van Andrássyval. Aki zsurnaliszta létére igazi fia az ő apjának - a kormánynak, az mind nagy dolgokat tartozik sejteni a semmittevés köpönyege alatt.

Hol van, mit csinál Andrássy? Kombinál. Bismarck Gasteinba fürdőbe készül. Persze... világos dolog! Andrássy is oda fog menni. Hollá! Mekkora világesemény lesz ebből! Milyen rendez-vous! Ott fogják eldönteni Európa sorsát. A császártalálkozás még csak kismiska! Amit Andrássy s Bismarck fog határozni, az lesz az igazi. No lám, hogy kikombinálták. Denique csak sokat ér, hogy egy Andrássynk van.

Ha azonban aztán másnap kisül, hogy Andrássynak eszeágában sincs Gasteinbe menni - annak a rettenetes elfoglaltság az oka: izzad ő eleget itthon is. És bizonyosan rettenetes dolgokat forgat az elméjében.

Végre aztán mégis előrukkol egy-egy ténnyel. Mint mikor a csigabiga a szarvacskáit nyújtja ki, lassan és ímmel-ámmal...

Hogy a testét a héjjából ki nem mozdítja, bizonyos...

Hát bizony gróf Andrássy végre mégis beleavatkozott a keleti kérdésbe.

Óvást emelt a törökök kegyetlenkedései ellen.

Hát az oroszok által elkövetett bolgár kegyetlenségekről nincs tudomása a grófnak?

Akkor egypár napig véletlenül - elfelejtett lapokra prenumeráltatni őexcellenciája - minélfogva ez a csekélység elkerülte becses figyelmét.




augusztus 27.

237. sz.,

A hivatalos fülekben kellemes hang rezegteti meg a hajlékony hártyákat.

Pohárcsengés.

Az orosz cár koccintani méltóztatott az osztrák császár és magyar király egészségéért.

A távíró az egész világba viszi gyorsan a felséges ajkakról levált szavakat.

Ugyanis azt reméli a minden oroszok cárja, hogy közte és köztünk mind a két állam javára örökkön fennáll a barátság.

Őfelsége a cár felette udvarias. A jelenlevő osztrák tiszteket még ebédre is meginvitálta s aztán elhúzatta nekik a »Gott erhalte«-t is.

Mein Herz, was willst du noch mehr?

Egy osztrák tisztet egészen boldoggá tesz a »Gott erhalte«. Azok a bizonyos irányadó körök nagyon kedvesek. Hisznek a szép szavakban! Vagy hogy még többet mondjak, hisznek mindenben: fűben, fában, a kassai kalendáriumban, sőt még az orosz cár szavaiban is.

Olyanok, mint az az egyszeri magyar turista, aki kissé zajosan viselte magát a párizsi operában, úgyhogy a rendőr beleavatkozott, mégpedig ilyen udvariasan:

»Örvendeztessen meg uram hallgatásával, mert különben kénytelen lennék az operát becses jelenlététől megfosztani.«

Biz ez annyit jelentett, hogyha nem hallgat, kidobják. - A mi turistánk azonban olyan szépnek találta a mondatot, hogy még otthon is eldicsekedett vele a feleségének, milyen becses vendége volt ő a párizsi operának.

Körülbelül ilyen ez a toaszt is.

És bizony csak az az én véleményem erre, hogy sose emelgesse előttünk a Sipkáját... veréb van alatta. Tartsa kezét gyilkoló kardján és ne nyújtogassa barátságos kézszorításra.

Vér van rajta.

A magyar király nem szorítja azt meg viszonzásul.

*

A »Kelet Népe« valahonnan egy hírt ollóz ki, melyben egy Guidry nevű amerikai, midőn akasztani vitték, gúnyosan mondá a kötelet helytelenül kezelő hóhérnak: hogy Amerikában még akasztani sem tudnak. S ezzel fogta magát s önmaga dobta a hurkot nyakába.

Aki tudja, hogy a »Kelet Népe« milyen szellemdús lap, egy percig sem habozhatott felismerni, hogy e költött hír ügyes találó paródiája Carolu Romanulunak és az oláhok viselt dolgainak.

Aztán mondja még valaki, hogy a »Kelet Népé«-ben nincs ítélő tehetség?

*

Erről az oláh komédiáról térjünk át a mi komédiánkra.

Solymosi úr már régebben színházi kritikát ígért lapunknak. Komoly tanulmányokat tett - úgymond - e nemben, melyeket, hogy Bartók stílusában szóljunk, szerves egésszé kögítve fog elküldeni.

Ma aztán meg is kaptuk s itt közöljük elejétől végig:

Tisztelt uram!

»A zsandár« csak zsandár, akár a Bach sistem alatt, akár a - Népszínházban. Akkor nem fogott betyárt, most nem tud fogni - »publikumot«.

Tisztelettel

Solymosi.

U. i. Odry is egy lényeges hibát talált a darabon; azt mondja, hogy az roppant anakronizmus, miszerint az Örzsike varkocsában nemzeti színű szalag van befonva, mert a zsandárok bevitték volna.

No lám, hogy az az Odry is!




augusztus 29.

239. sz.,

Hugo Viktornak magyar kiadása akadt, persze csak »sajn«-ban.

A »Pesti Napló« tegnapi vezércikke ilyenformán foly, hogy egy darabkát szóról szóra idézzünk belőle:

»Győzelem!
Egy feldúlt ország fényes győzelmei. -
Egy megvetett nemzet diadala.
A gőgös ellenség meg van alázva.
A haza meg lesz mentve.
Vért szomjúhozva keltek át a folyón
Rabolva száguldoztak a mezőn
Gyilkolva keltek át a hegytetőkön
Előttük nyomorúságba menekült a jólét
Mögöttük gyalázatba esett a szemérem.«

Biz ezek erős dolgok, s ez a második strófa alighanem az »Ítélet napjából« maradt ki - mert bár tökéletesen bebizonyítja, hogy szerzőjében van poétai tehetség, az olvasókat éppen nem informálja a muszka ármádia álláspontjáról elég híven.

Valamint a következő versszakból is bajos lenne Ausztria politikájáról tiszta fogalmat nyerni az olvasónak.

»A kétszínű magyar kormánytól
Bizony nem várhat semmi jót (t.i. a török)
Orosz-barát közös
Kormánytól annyit se.«

Nos, mi sem vártuk azt a »Naplótól«, hogy a vezércikkek helyén gyenge verseket közöljön az olvasók épülésére.

Jut abból elég egyebütt.

*

Nem lehet követelni ugyan, hogy a vezércikkíró egészen száraz »fád« ember legyen, aki az események regisztrálásán túl csak az ezekből levont ésszerű kombinációk határai közt mozoghat: egy kis poézis, egy kis jövendölés sem árt, kivált az olyan »csodálatos« lapnak, mint az »Ellenőr«, melynek jól értesültsége nemcsak a megtörtént dolgokra, a jelen pillanatra, de még a jövőre is kiterjeszkedik.

Az »Ellenőr« egyszer-mindenkorra vastag papirosból költségesen kiállított plakátokat készíttetett e felirattal:

»Ma ismét nagy török győzelmek hírét hozza az "Ellenőr" esti lapja.«

Minthogy több nap mégis, mint győzelem, e cédulákat a győzelmek napján kiakasztják a trafikok homlokzatára.

Mindenesetre nemcsak célszerű és nagyvárosias eljárás, hanem egyszersmind megnyugtatásul szolgálhat török testvéreinknek - mert az »Ellenőr«-től feltehetik, hogy nem hiába csináltatta a permanens hirdetési táblákat.




augusztus 31.

241. sz.,

Tisza Lajos jó testvér, az öreg Halász Boldizsár pedig nagy diplomata.

A dolognak az a története, hogy nemes Pest vármegye vérszemet kapott most a Tisza-rezsim alatt is belefolyni ennek a hitvány Európának a dirigálásába.

Lőn tehát külügyi vita. A tekintetes urak elméjében egy rettenetes indítvány hömpölygött: megparancsolni Andrássynak, hogy süsse már hát el a puskát a muszka ellen, mivelhogy így dukál az.

Ez indítvány ellenében részint testvéri szeretetből, részint a »Gyula« iránti »noblesse oblige«-ből kifolyólag Tisza Lajos bebizonyította, hogy az okos ember nem henceg, ha gyenge. Aztán mi különben is olyan erősek vagyunk, hogy holmi kisebb államalakulások nem is érinthetnek érzékenyen. Hadd forogjon hát a világ, ahogy kedve tartja.

...S bizony, bizony már-már megbukik vala az indítvány, ha Halász Boldizsár elő nem halász egy mesét:

»Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdaasszony, aki a csirkéi közül hol-hol megfogott egyet és kitekerte a nyakát. A többi oda sem hederített a szerencsétlenre, és nyugodtan ette tovább a búzaszemeket, nem gondolva, hogy rájuk is sor kerül.«

(A gazdaaszony a muszka, a csirkék az európai államok.)

Ez ellen a világos argumentum ellen aztán nem lehetett szólni egy hangot sem. A csirkék tragédiája borút öntött a tekintetes homlokra s az indítvány meseszerű lelkesedéssel egyhangúlag el lett fogadva.

A megyei rendelet el fog menni Andrássyhoz...

Ki hitte volna, hogy Fáy András egyik igénytelen meséje új alakot fog adni a »keleti kérdésnek?«




szeptember 6.

247. sz.,

Az államférfiak rendes baja - a szemfájás. A néhai Beustnak (és sok más elődjének) az volt a hibája, hogy rövidlátó volt; Tiszának abban találja magyarázatát sok árnyoldala, hogy nagyralátó. Maga a híres utazó diplomata, Ignatief is azáltal lett nevezetessé, hogy átkozott szembajára nem hozott írt se Berlin, se Bécs... (No most, hogy a Sipka leernyőzte, talán világosabban lát.)

De mindezen históriai szembajoknál különb az Andrássy grófé.

Új betegség ez, melyet a természeti tünemények kedvelőinek méltán ajánlhatnánk figyelmébe, ha magunknak is olyan keservesen nem esnék annak a látása, hogy ő nem lát jól.

A szembaj neve Daltonizmus. Dalton úr fedezte fel a vaspálya-őrökön, kik a vonat-érkezést jelző tűzgolyók színeit eltévesztették.

A veres színt kéknek, a zöldet veresnek látják. Mely hiányatosság aztán a vonatok összeütközését idézte elő, s több nagy szerencsétlenségnek lett oka.

Az e bajban szenvedők csak két színt bírnak megkülönböztetni s bajuk annyira felismerhetetlen, hogy ők maguk sohasem hiszik el ez iránybani fogyatkozásukat, környezetük pedig szinte csak későn veheti észre, leginkább a megtörtént szerencsétlenség után.

Gróf Andrássy Gyula is csak két színt ösmer: az orosz és a porosz színeket.

Ezek lebegnek előtte örökösen... Tekintete, érzéke minden egyéb iránt el van tompulva.

Ezek a színek pedig furcsán festenek.

Vigyázzunk a vonatra, - melyben mindnyájan benne ülünk.

Ha eltéveszti a helyes vágányt... ha kizökken... egy nemzet sorsa dőlhet el - balul.

*

Kétségbe kellene esnünk, ha nem vigasztalna az, hogy e rémítő baj is gyógyítható.

Favre orvos találta fel a módját.

Különben Andrássynak nem szükséges Favre orvoshoz fordulni, tegye magát ehelyett érintkezésbe a »Közvélemény«-nyel és járjon annak a tanácsai után, mert hátha a saját észjárása cserbenhagyja és annyira felsül, mint legközelebb abban is, amiben a legerősebb, a »bonmot«-ban.

Valaki a három császár-szövetséget emlegette előtte, kifejezvén, hogy annak intencióival nincs tisztában.

- Egyszerű - mondja őexcellenciája. - Tudja, hogy szelídítik Indiában az elefántot?

- Hogyan?

- Úgy, hogy két szelíd közé egy vadat zárnak: hogy az is megszelídüljön.

- Téved ön, gróf úr. Indiában nem úgy szelídítik az elefántot. Egy vad elefánttól - az a két szelíd is biztosan megvadulna.




szeptember 8.

249. sz.,

Milán fejedelem hír szerint kikötötte magának a kegyelmes cártól, hogyha bekövetkeznék azon valószínű eset, hogy az oroszok s következésképp a szerbek is, vagy csak egyedül a szerbek, megveretnének, s elkerülhetetlenné válnék azon malőr, hogy a szerb fejedelmi szék kifordulna alóla, ő orosz tábornok legyen s rangban a nagyhercegek után elsőnek következhessék.

Erre már aztán igazán el lehet mondani azt a magyar szokás-mondást: »Ülhet, uramöcsém, a fejem tetejére, mindenütt az a legutolsó hely, ahol uramöcsém következik.«

*

Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Károly fejedelem sem jobb a Deákné vásznánál, vagyis inkább Milánnál. A század és az emberiség gyávasága, hogy e két úr boldogtalan népe vérére alkuszik a zsarnokkal s rangért, kegymorzsákért vérpatakot ömleszt.

Fejedelmek szégyene, nemzetek gyalázata.

A Hohenzollernek törpe utódja már belehelyezkedett új méltóságába s napiparancsában következőleg szól a katonákhoz:

»Ha a törökök győznének, Oláhországba törnének, itt mindent elpusztítva mindenkit felkoncolnának stb.«

[......]

Van egy melankolikus, elterjedt oláh népdal, mely szóról szóra fordítva így hangzik:

»Kevély a szeretőm, pedig
Se akla nincs, sem majorja...
Hetykén nyúl a tüszőjébe...
S csak egy "kova" fetreng benne.«

Bizony csak kova, egy hitvány kő a muszka barátság, mely először arra való, hogy harcitüzet üssenek vele az oláh vitézség nyirkos taplójába, s másodszor, hogy beverjék vele az oláhok fejét.

Hanem iszen mi köze ehhez Hohenzollern Károlynak? Ő gondoskodott a saját fejéről, az országot pedig üsse a kő... ahhoz ő úgyis könnyen jutott... tartsák szerencséjüknek az oláhok, ha elgsäfteli...

Így lett Károly is hasonló Milánhoz.

Az orosz cárnak pedig, - ha szabad valakire barátjairól következtetni, csak gratulálhatunk kompanistáihoz. Tres faciunt Sipka szorosium.

*

Aztán mondja még valaki, hogy nem mindennek okai az asszonyok!

Thiersné asszony még nagyobb republikánus a férjénél.

S Mac-Mahon marsall még szeszélyesebb asszony Thiersnénél.

- A republikánus képviselők fognak menni közvetlenül a koporsó után. Azért is megmutatom.

- Azért se; megmutatom. Vagy visszavonom a rendeletet. Thierst nem temetjük el államköltségen, s katonai dísszel.

A nagy államférfi még a ravatalon is intő példát mutat nemzetének - hogy a tisztességet mint nyeli el a személyeskedés.

Mac-Mahon korteskedő, hitvány és kicsinyes hencegése pedig, melyet a »legnagyobb francia polgár« temetésénél tanúsít, szinte figyelmeztető jel lehet a nemzetnek, hogy az ő foga fehére milyen fekete.




szeptember 9.

250. sz.,

Az 1852-iki év Franciaországot egy törvénnyel ajándékozta meg, mely azt mondja, hogy aki a törvényes hatalom kezelője elleni sértésért egy havinál hosszabb fogságra ítéltetik el, öt évre elveszti az aktív és passzív választási jogot.

Ez a törvény nagyobb találmány a vasútnál, nagyobb a perpetuum mobilénél, s felruházta az emberi elmét a jövőbelátás isteni erejével.

Ugyanis ezen törvényt olvasva - a vak is előre láthatja, hogy Gambetta Leont, ha ártatlan is, egy havinál hosszabb fogságra fogják ítélni.

Éljen a köztársaság!

Gambetta elestével azonban nem esik el a köztársaság ügye. Az akció reakciót szül. Franciaországban a pillanatok szülik a nagy embereket.

Ha Grévy nem lesz elég, támad más. Támad ezer... A szabad polgárok lélegzete megtermékenyíti a levegőt, s aki beszívja, újjászületik, naggyá válik.

Anteus meséje nem mese...

A földre gyűrt köztársaság új erőt merít a földből...

Kár Mac-Mahonnak az államcsíny lólábaival taposni meg azt a koporsót, melyben Thiers hideg, mozdulatlan holtteste nyugszik...

Kár Mac-Mahonnak a törvényszék elé hurcoltatni Gambettát és megparancsolni katonaszagú kardcsörtetéssel: »ítéljétek el!«

Gambettát megfoszthatják szabadságától, ő lesz a legszabadabb rab.

Franciaország sokszor tartja behunyva a szemeit, de nem alszik mélyen. Az a rablánc-csörgés könnyen felébresztheti. Szétnéz. Irtóztató lesz a tekintete és világfelforgató karjait kinyújtja, hogy összemorzsolja azokat, akik az ő jó szívével incselkedő játékot űztek. S az a szemfedő, melyet Broglie akart vinni Thiers koporsója után... zászlóvá válik... és mindenki leolvashatja: »Hol hárman-négyen együtt lesztek, ott én is köztetek vagyok.«

Thiers meghalt, éljen Thiers!




szeptember 11.

251. sz.,

A kassaiakon történt meg valamikor az a csúfság, hogy midőn a császár meglátogatta városukat, mintegy ötezer forintot költöttek a különféle dekorációkra, és a díszítést eszközlő vállalkozó éppen azon pillanatban nyújtá át a számlát a polgármesternek, midőn a magas vendég kocsija berobogott.

A nagy zavarban (mert egy betanult dikció is kóválygott a polgármester fejében) a kezében levő nagy csomag különféle instancia közé csúsztatta a számlát, s elmondván üdvözlő szónoklatát, - átnyújtá a folyamodványokat tévedésből a számlával együtt őfelségének.

Az ünnepély után el nem bírta képzelni, hogy a beadott »Contó« hová lett, egészen addig, míg Bécsből meg nem jött a legmagasabb »indorsata«, hogy az ötezer frtnyi díszletkiadás ez egyszer kivételesen visszatéríttetik Kassa sz. kir. városának, azon figyelmeztetéssel, miszerint ezentúl ha őfelsége arra járna, semmi parádé ne legyen.

Azóta tán nem is fordult meg uralkodó Kassán, csak most a magyar király.

De nem is láttak még soha senkit olyan szívesen.

A fogadtatás most is fényes, a parádé most is nagy.

És a derék kassaiaknak most a kontót sem szükséges benyújtani: a magyar király önkéntelenül viszonozza szeretetben összes hódolatukat.

*

Kuffstein úr (kedves név Magyarországon) visszautasította (természetesen a nagykövet megbízásából) a magyar képviselők részvétének tolmácsolását Thiers özvegye előtt, miután - úgymond - a nagykövetség politikai tüntetésekbe nem elegyedhetik.

Mi ebből a tanulság?

Az, hogy az osztrák, ha Párizsba viszik is, osztrák marad, nagy copffal kicsinylő lenézéssel a magyar nemzet iránt és gyámoltalan ítélőképességgel.

Nem is szükséges vitatni, hogy nem tüntetés egy nagy férfiú emlékének elismeréssel adózni, - a derék úr jelzett argumentuma tehát semmi egyéb, mint meglehetősen ügyetlen kibeszélés.

Akármi azonban, legyünk megelégedve azzal (és vajon mivel ne elégednénk mi meg?), hogy az immortel koszorút odavitte Brindza úr (ez is jó név - s még keserű lehet Kuffstein úrnak) a koporsóra.

A többit nem is bántuk volna, ha egy körülmény nem merült volna fel.

A részvétirat francia fogalmazását olyan emberre bízták a képviselők, kinek kezei közt »Handgeschmierer«-ré válik a »keszkenő«, minélfogva aztán egy-egy kifejezés ilyenformára ütött ki a részvéttáviratban: »prés cette fosse (!) ou va descendre aujourd hui lenveloppe materielle (!) de la grande ame de votre époux« stb.

Szegény Thiers, aki oly szép nyelven írtad meg a francia forradalom történetét, mivel érdemeltél ki ilyen stílust!

Bizony mégis jobb lett volna, ha Brindza úr tolmácsolta volna részvétünket - mert ha valahol, itt kellett volna állnia »de mortuis aut nihil aut bene«.




szeptember 12.

252. sz.,

A francia nemzet sohasem mutatta magát még olyan kiskorúnak, mint most Thiers halottas ágyánál.

A nagy fájdalom megnemesíti a nemzeteket.

Franciaországban a nagy csapás, mely Thiers halálával sújtá, csak nagyobb lángra lobbasztá az aljas szenvedélyeket.

Cassagnac úr nem átallotta kimondani, hogy: jól szegezzétek be azt a koporsót, amelyben nyugszik, nehogy felkelhessen belőle, galibát okozni.

A bonapartista lapok kígyót-békát kiáltottak rá, oly dolgokat, miket életében nem mertek volna szájukon kiereszteni.

Van itt Magyarországon egy sötét emlékezetű férfiú, egy ősmagyar nevet viselő gróf, ki egy magyar honvédtiszt hulláját lovaglóostorával megütötte.

Ez a főúr királyi meghívót kapott az 1860-iki főrendiházba. Egyetlenegy mágnás sem akart mellette ülni. Kénytelen volt eltávozni.

Lovagias nemzeteknél egy hulla megcsúfolása megbélyegző arra, aki azt elkövette.

Mi mindent vetnek a jó Thiers szemére!

Monsieur Thiers tagja volt - mondják ócsárlói - a bourgeoisienak és itt éppoly gőgös, dölyfös, mint akár egy marquis a »Gothai Almanach«-ra.

Nos, ha igaz is, nem méltó-e ez a nagy emberhez? Nem lehetett volna-e ő éppúgy marquis, vagy herceg is?

Önkéntelen eszembe jő egyszeri esete Broglie-val:

Broglie egy nap találkozik Thierssel és kérdi tőle:

- Hogy van kedves neje, a báróné?

- Köszönöm uram, jól, - de meg kell jegyeznem, hogy ő egyszerűen madame Thiers.

Másnap ismét kérdi Broglie:

- Mint érzi magát a báróné?

- Köszönöm, de ő még mindig nem báróné. Egyébiránt jegyezze meg ön, hogyha valamit tartanék az ilyen ostobaságokra, ő már régen hercegné lehetne.




szeptember 14.

254. sz.,

Lázas felindulással, sápadtan a méltatlankodás keserűségével arcukon jártak-keltek tegnap Budapest lakosai.

Az orosz cár egészségéért ürített pohártól beteg lett a fél ország.

»A cár a mi szövetségesünk!« mondták az emberek egymásnak és megdöbbentek önön szavuktól.

A vér megáll az ereinkben, majd meg villanyfolyam gyanánt csapott szét az idegeken és remegésbe hozta azokat.

Lehetséges-e ez? Szabad-e, lehet-e egy nemzetet így arculütni?

De hiszen kétségtelen. A király mondta. A miniszterei áltattak, ámítottak, ő férfiasan megmondta az igazat.

És mi, a magyar király alattvalói, fájlaltuk, hogy nincs e pillanatban szavunk, mely a trónig érjen, mellyel elkiálthassuk, amit a miniszterek elfelejtettek tolmácsolni:

»Tépjék ki szívünket és tétessenek helyettök más szíveket, szedjék ki agyvelőnket, és töltsék meg puskaporral: az majd elsül vezényszóra! [......]«

A fölháborodás villámot hordó föllege méltán fordult Tisza és Andrássy ellen, mert még meg sem hűlt élettelen teteme annak a nagy férfiúnak, aki kimondta, hogy a »király uralkodik, de nem kormányoz«. Nem az uralkodóé tehát a hiba, hanem azoké, akik kormányoznak, a hamis tanácsadóké, kiknek mély belátása abban nyilvánul, hogy nem látják annak a mély sírnak a fenekét, melyet a birodalomnak ástak.

Hogy csapná el királyunk azt a magasra emelt poharat, ha felkelnének azon milliók ijesztő árnyai a sírból koccintani, akiket már a muszka-szövetség temetett el.

Vagy elkerülhetetlen végzetes átok volt e szövetség?

De akkor mi szükség volt Andrássy és Tisza úrnak ezt a komédiát, azt a megbocsáthatatlan bújósdit játszani velünk?

Vagy talán arra számítottak, hogy a király fölséges ajkairól nem lesz olyan keserű, olyan fájó ez a tény?

*

Méreg a méreg, ha aranytálon adják is fel.

Megtört reményekkel, lecsüggesztett fejjel, összeráncolt homlokkal jártunk-keltünk tegnap, azon tűnődve: »Magyarország-e még Magyarország?«

*

Az idő a legjobb orvos. De sohase hittük volna, hogy olyan hirtelen kezű orvos.

Csoda történt!

Egy »barátságos kéz« nyúlt le a sötét éjszakából, mely a király toasztjára támadt.

A »barátságos kéz« lágyan, homályosan ereszkedett le, hogy kisimítsa az összeráncolt homlokot, felemelje az aláhanyatlott főt, és mesterségesen összeenyvezze a megtört reményt.

A »barátságos kézben« »dementi« volt. Szép rózsaszín betűjű papiros a »dementi« szóval.

Egy nagy koppanás hallatszott éjjel a lapszerkesztőségi irodák ablakán; azután egyszerre felpattant az ablak önmagától, a barátságos kéz egész könyökig látható lett, amint a dementit lehullatá a padlóra.

Másnap aztán meg is jelent azokban a lapokban, ahol az a barátságos kéz ki- s be szokott nyúlkálni, hogy: a király toasztjában nem volt benne a »szövetséges« szó.

Az egész világ töri rajta a fejét, kié lehet az a barátságos kéz.

Valaki, aki úgy oldalvást pillantott rá, a Tisza Kálmán úr körmeit ismerte meg rajta.

De hát ezen is könnyen segít egy dementi.

*

Ám ha a dementi nem lenne elég, megteszi egy ügyes adoma. Úgyis benne van még ebben a magyarban a táblabírói vér, ne okoskodjunk hát sokat vele, hanem beszéljünk a szájaíze szerint.

Hogy volt, hogy nem volt, a bizony úgy volt, hogy az őfelsége számára (nem tudni bizonyosan ki által) fogalmazott toaszt eredeti szövegében csakugyan ott volt a »szövetségesem« szó.

Így is mondta volna el őfelsége, ha kellő időben (t.i. ebéd előtt) Tisza úr kezeibe nem kerül.

Igazán nagy szerencse, mert Tisza úr persze hogy nyomban kihagyatta.

Nem is lett tehát elmondva.

Azonban mi nem történt?!

Az illető udvarmesteri hivatalnokot (nem tudni bizonyosan melyiket), ki az áldomás szövegét a »Corr. B.«-nek átadta, elmulasztották értesíteni (nem tudni bizonyosan kik) arról, hogy egy szó ki lett hagyva, minélfogva ez az igazi oka Ausztria a keleti kérdésben elfoglalt politikájának.




szeptember 15.

255. sz.,

(Keleti rege a keleti kérdéshez)

Mirza-Schaffi, a híres perzsa költő, szegény ember volt. Egyszer a kalifa elolvasta egy költeményét, amely neki nagyon megtetszett s magához hívatván így szólott hozzá:

- Mirza-Schaffi, te szépen verselsz, - az utolsó költeményed megtetszett, kívánj valamit és azt én bizonyára teljesíteni fogom.

Mirza-Schaffi azt kívánta, hogy vegye őt a kegyelmes Kalifa udvarába, a fényes udvaroncok közé.

- Nem lehet, Mirza, - mondá a Kalifa, - minden hely be van töltve.

- Hallgass reám, kegyelmes Kalifa. Meg fogsz győződni, hogy nem kívánok lehetetlent. Töltess meg egy poharat egészen színig vízzel, úgy, hogy egy parányi csepp nem sok, de annyi se férjen bele, a benne lévőn kívül.

- Különös kívánságaid vannak, Schaffi - mondá a Kalifa. - Ám teljesítem.

Megparancsolá a szolgáknak, hogy töltsenek tele csordultig vízzel egy poharat.

- Vizsgáld meg a poharat, uram - szólt a költő -, s mondd: tele van-e egészen, ha belefér-e egy csöpp is?

- Egyetlen csöpp sem - válaszolá a hívek uralkodója.

Ekkor Mirza Schaffi egy rózsát vőn elő, s letépvén annak egyik leggyönyörűbb szirmát, a hullámzó, rengő vízbe dobta.

És csodák csodája, dacára, hogy a pohárba már semmi sem fért, a víz mégsem csapott ki s nem ömlött szét, hanem a rózsaszirom könnyedén, lágyan úszott, ringott rajta, mint egy parányi tündérszárny...

- Látod, nagy Kalifa. A pohár már egészen tele volt s a rózsa mégis elfért benne s jól odaillik...

- Meggyőztél, Mirza-Schaffi. Igen, te is elférsz még az udvaromnál.

-------------------

Ez a perzsa rege, akár igaz, akár nem, így magában is igen szép, - legszebb benne azonban az, hogy Andrássyra is ráillik.

Azzal a különbséggel, hogy ő nem nagy költő, hanem nagy komédiás, s hogy mikor ő dobta, vagyis dobálta bele a csordultig megtelt pohárba azt a rozmaringszálacskát Kassán, a telt pohárból kicsordult a víz.

Pedig elegen eleget mondták neki, hogy a pohár tele van.

Hja, ő is azt hitte, amit Mirza-Schaffi, hogy egy rozmaringszál az ő politikájából a tetején - még tetszeni fog nekünk.




szeptember 16.

256. sz.,

Az eloszlott apostolok visszatértek, megtelve vidéki levegővel, pihenten, életpiros ábrázatokkal, a falusi szérűkön támadt eszmékkel, mert hát azért van az embernek feje (mégha képviselő is az ember), hogy önmagától is teremjen benne valami. Igen, ők itt vannak. Megjöttek nyári pihenőjükről téli pihenőjükre.

A ház együtt van. Minden mutatja. A nagy botú kapus komoly, méltóságteljes alakja az országház előtt, a hónapos szobák bérének emelkedése, a pangásnak indult kártyaipar élénkebb lendülete, a nagy, fehér ismeretes plakátok az utcaszögleteken, az unalmas hasábok a lapokban, és az emelkedett forgalom a Diana-Saalban.

Egyébként pedig nem változott semmi.

Zsedényin nincs új kabát, Pacolay semmit sem engedett nyomatékosságából az izzasztó kánikulának stb.

A külső nem változott: a lényeg sem.

A cselekvésbe beleszabadult ház legelőbb is az interpellációk özönébe merült. A támadás a legingerlőbb és leghálásabb.

A támadók, illetve interpellálók is a szokottak voltak. A Simonyiak, Helfy, Irányi és Apponyi. Illik ez nekik rettenetes.

És a válaszok is alkalmasint a szokottak lesznek.

Sok szó üresen.

Tisza Kálmán kígyónyelve átsiklik azokon megint.

Milyen gondolat! Tiszától kívánni világosságot. Lucus a non lucendo.

[......]




szeptember 17.

257. sz.,

A »Hon« azon töri fejét egy tegnapi vezércikkben, hogy miért sikertelenek az oroszok hadiműveletei, miért nem bír elbánni a cár a törökökkel?

Végre is abban állapodik meg (t.i. nem a cár, de a Hon), hogy bizony azért mostoha irányukban a hadiszerencse, mert maga a cár is a táborban van s befolyásolja a hadiműveleteket.

A »Hon« nem tartja ezt helyesnek. Pedig hát a cár valóban ott a táborban van a maga helyén, ahol a kudarc.

A Hon is okosabban tenné, ha egyébbel foglalkoznék, mert addig, addig magyarázgat, piszkolódik - míg egyszer csak (hogy a Jókai stílusában szóljak) megtanítja a muszkáknak a haditudományt.

*

Egy előkelő egyéniség, ki a király környezetében volt Kassán, azt állítja, hogy a hírhedt toaszt szövegén semmi törlés nem követtetett el.

Eszerint a »szövetségesem« szó vagy nem volt benne, vagy benne volt.

Ha benne volt, akkor el is lett mondva.

Ha pedig benne nem lett volna, akkor meg sem táviratozhatták volna úgy a hazai, mint a külföldi lapoknak.

Nemhiába mondtuk tehát, hogy az a »dementi«-vel dobálódzó »barátságos kéz« nagyon gyanús.

Reméljük, hogy akad a képviselők között, aki meg fogja kérdeni Tiszától, ha vajon hallotta-e ő a »szövetségesem« szót, s ha igen, ha nem, nevezze meg azt a bizonyos »barátságos kezet«, szeretnénk a körmére koppintani.

Szinte látni vélem Tisza urat, mint rántja hátra erre a szóra villámhirtelen a balkezét...

*

A mi »drága szövetségesünk« (már t.i. izé, a cár) egyébiránt nem lesz egészségesebb az egészségéért kiürített királyi pohártól.

Ha a királyi óhajoknak van foganatja az égben - a nemzetek kívánsága bizonyára megakasztja azokat...

A felséges cár olyan jól érzi magát, hogy harmadnapra a toaszt után csak kétszer méltóztatott legkegyelmesebben elájulni.

A plevnai harc sikertelensége izgatottá tette.

Bizony nagy baj az, hogy az Úristennek nem lehet megparancsolni egy mennydörgős »ukázzal«, miszerint neki segítsen, mert különben...

De még az is apróságnak való dolog, hogy a »Pester Lloyd«-nak azt távírják Bukarestből, miszerint no végre, végre, négy nap múlva hivatalos jelentés adatott ki a harctérről.

A hivatalos jelentés pedig így szól: »Magánforrásokból, melyek még megerősítésre várnak...« stb.

Úgy látszik, a muszka hivatalosság is olyan matériából szokott készülni, mint nálunk a kassai dementi.

Vajon a barátságos kéz tanulta el a muszkától, vagy a muszkák a barátságos kéztől?




szeptember 18.

258. sz.,

Diadal... ismét török diadal!

»Die Russen sind vernichtet« mondhatná Albrecht főherceg, ha ugyan az oroszokat meg lehetne semmisíteni.

[......]

Nagy török diadal esett, a szomjas föld megittasodhatott orosz vérből, omló patakokká váltak tőle az Alladsa aljának barázdái, a fölvert por, mit a futó oroszok támasztottak, véres sárgyurmává verődött össze, de azért - mint az oroszok Karajalból jelentik - egy halott esett el.

Így aztán csakugyan könnyű dolog vereségeket szenvedni.

S ha örökké így tart, hogy a győzedelmes török seregből ezeren halnak, a csatavesztett oroszokból pedig csak egyetlenegy, akkor Törökországot fényes győzelmei fogják tönkretenni.

Persze, hogy ilyenforma logikával aztán igazán »jól megy minden«.

Hanem hát talán úgy kell érteni azt a karajali jelentést, hogy az egy halott is nem igazán halott.

Csak »erkölcsi halott«.

És ez az erkölcsi halott maga a cár.

A »halhatatlan« hadsereg egyébiránt - mint egy bukaresti tudósításból értesülünk - skorbutban, lázban és lábfájásban szenved.

A skorbutot a rossz élelmezés és a sokféle hiány okozta.

[......]

Ilyen körülmények között tehát bizonyára legjobb dolga van annak az - egy halottnak.

Hanem rettenetes sok vesződség lehetett az eltemetésével.

A szegény Miklós nagyherceg azzal menti magát, hogy nem táviratozott rögtön haza a történt örvendetes eseményről, mert rá nem ért, el volt foglalva.

Azt az egy halottat kellett eltemetnie.

Egy halott, egy hitvány halott, s Gorcsakoff herceg mégis olyan nagyon megsajnálta, hogy - mint egy bukaresti távirat jelenti - így kiáltott fel: »kétségbeesett helyzet: minden elveszett!«

Az öreg kezd mulatságos lenni.




szeptember 20.

260. sz.,

A Sárkány kirakata előtt

[......]




szeptember 21.

261. sz.,

Nikolaj nagyherceg lehet szép ember, nagy ivó, híres táncos, nagy hős, - de rossz próféta.

Midőn még szeptember 7-én megmutogatta fölséges cárjának a plevnai török pozíciókat, így kiáltott fel: »Ez itt török Sedan lesz!«

S lett belőle muszka Königgrtz.

Az oláh fejedelemnek érdemrendet küldött a cár.

A cárnak érdemrendet küldött az oláh fejedelem.

Most meg Milán »király« szintén ordót készül küldeni mint a kettőnek, t. i. a Takova rendet.

Mind a három rendjelre ezt a köriratot kellene vésni: »Hodie mihi, cras tibi.«

Igazi galgen humor.

Ezek az urak valóban ügyesen tudják egymást kigúnyolni.

Az oláh fejedelem azonban nemcsak nagy humorista, de rettenetes pazarló is.

Huszonöt percentre dolgozik.

A legújabb statisztikai adatok szerint dicsőséges hadseregének 25 percentje immáron megtért a mennyei hazába, az ezredévek előtt tőlük elszabadult Szent Pál apostol megkeresésére.

Ha így megy - nemsokára ármádia nélkül marad árván, gyámoltalanul!

Oláhok! Sequestrumot Carolunak!




szeptember 22.

262. sz.,

Franciaország olyan, mint a vihar előtt.

Gyűrűzni kezd. S a gyűrűk egyre szélesebb körvonalakat öltenek, rohamos szédítő sebességgel szorulva összébb-összébb egy forgó pontba, melynek örvény a neve.

Mac-Mahon új manifesztuma igazi Prém József-termék, azaz logikátlan és ellentmondó.

A marsall úr nem tekintve, hogy az öndicséretnek kellemetlen az illata, mégis a saját émelygős modorban elősorolt érdemeit tartja a választók orra alá.

Ígéri az alkotmány épségben tartását.

S fenyegetőzik, hogyha a többség akarata az övével ellenkezésbe jönne, ő annak nem fog engedelmeskedni.

Nos, ez bizony szeretetreméltó épségben tartása lesz az alkotmánynak!

A gazság és ármány lólábai - már nemcsak kikandikálnak a hamis tóga alól, de már taposni kezdik az alkotmányt, a köztársaságot.

És bizony kétes, mit hoz október 14-ike, a döntő nap.

Mac-Mahon marsall kezében a hatalom, a katonák, a pénz, megvesztegetett lelkűek és a zavarosban halászók.

Míg szemközt egyedül az - Igazság.

Cassagnac gúnyos és ocsmány szavai, melyeket Thiers temetése alkalmára szeptember 8-án, ez esős napon mondott, hogy a köztársaság fejfáját is bátran fel lehetne állítani e felirattal: »Befúlt szeptember 8-án a sárba«, aligha be nem teljesednek.

De ez a sár a Mac-Mahonék nyomorult lelkének iszapja, hol az árulás »lilioma« termett....

Liliomnak látszik a fejlődő növény, de csak látszik, mert hátha még cserjévé, fává nő meg... s a francia nemzet guillotine-t farag belőle - nekik.




szeptember 23.

263. sz.,

(Amit tulajdonképpen az »Egyetértés«-nek kellene megírnia)

A »feltalálók budapesti egylete«, mely - mint az Ellenőr tegnapi háborús vezércikkéből értesülünk - a Szabadi-kávéházban tartja gyűléseit, tiszteletbeli tagokul választá meg Tisza Kálmán és Thaisz Elek urakat.

E férfiak csakugyan nagyszerű találmánnyal gyarapították a XIX. századot.

De legyünk valamivel homályosabbak, s kezdjük az elején...

Hát bizony sokféle alakban nyilatkozik a hazaszeretet, sokféle annak a megtorlása és sokféle a politikai mártírság is.

Szegény Magyarországnak kijutott mindenféle alakban.

Van olyan mártírunk (nem is egy, de tizenhárom), akit felakasztottak, akadt olyan is, akit lenyakaztak, akit főbelőttek, akit Kuffsteinba, Theresienstadtba, a Neugebudeba zártak; mind semmi az, megszokott dolog az már.

A vérpad, börtön régi, elavult slendrián intézmények, amik izgalmat okoznak a »csőcseléknél«.

A civilizált század új, mégpedig komikus mártíromságot teremtett.

A politikai bűnöst megsétakocsiztatják.

De legyünk még valamivel homályosabbak.

Thaisz úr korán reggel előszólít egy rendőrt és kocsisruhába öltözteti... Ki tudja, mi lappanghat alatta?...

Este van a plevnai diadalmas török csata örömére rendezett tüntetés.

Mivel a tüntetés és Herman Ottó sziámi-ikrek, tehát Herman Ottó is ott van, s mivel ott, ahol Herman Ottó van, ott dikció is van, Herman Ottó természetesen szólni akar.

De ahol Herman Ottó tüntetés- és szónoklata van, ott Thaisznak is jelen kelletik lenni, mint a tűznél a víznek, ennélfogva Thaisz úr is ott van.

De ahol Thaisz úr ott van, minthogy néha a fejét is magával szokta vinni, a fejében ott vannak a Tisza úr instrukciói is.

Thaisz úr eszerint a Tisza úr tréfás instrukcióival volt jelen a Kálvin téri tüntetésnél, mikoron Herman úr szónokolni kívánt.

...Az est hományában titkosrendőrök suhantak lopva és a nép közé vegyültek...

A szónokolni kívánó úr füleihez a következő kiáltások értek suttogás alakjában:

»Ide, ide! Fel a kocsi tetejére!«

Hazafiúi buzgó kezek csakhamar utat nyitottak a kocsiig s Herman Ottó végre rálépett és el kezdett beszélni...

Jött a megszólítás, azután valami szelíd »minekutána«.

Egyszerre azonban sisteregve kezd szavaiban csapkodni a villám. Egy hosszú mennydörgős konstrukció előrésze gomolyodik kifelé és...

E pillanatban Thaisz úr mosolyog és ravaszul int szemöldökével...

Az ostor egyet pattan s a kocsi villámhirtelen elrobog Herman úrral és a kacskaringós konstrukció hátuljával egyetemben.

-------------------

Herman urat aztán szépen letették otthon a múzeum előtt és megmondták neki, hogy ezentúl csak kocsi hátáról beszélhet a népnek.




szeptember 24.

264. sz.,

Senkin sem teljesedett be annyira a »si tacuisses philosophus mansisses« közmondás, mint Ráth Károly »budapesti« főpolgármester úron.

Azért teszem jelzők közé a budapesti szót, mert különben még aki tudja, az is könnyen kételkedhetnék az illetőségi helyen, lévén az felette különös dolog, hogy valaki otthon töri el az ablaküveget és mégis a szomszédba fut mentegetőzni.

Ráth Károly úr ugyanis olyan volt eddig, mint aminőnek a jó erkölcsű hajadont szeretnék a bölcsek; nem volt semmi híre. És mi meg voltunk vele elégedve.

Azonban az idők jönnek-mennek és az emberek változnak...

A plevnai diadal örömére rendezett kivilágításhoz maga a főváros is hozzájárult; amennyiben épületeinek ablakait kivilágította, sőt maga a főpolgármester úr is illuminált, midőn este a Frohnerből hazahajtatott; tudniillik gyertyát gyújtatott a kocsilámpákba.

A tüntetés után, hogy muszka stílusban szóljunk, minden csendes volt, s az emberek kezdtek a dologról nem beszélni; az egy halott, Herman úr dikciója is feledésbe ment hamar, de mégis valamivel későbben, mintha elmondta volna.

De mi nem történt! Nem tudom, tett-e róla Patrubány főorvos jelentést a főpolgármesternek, hogy egy idő óta egy veszedelmes ragadós betegség kórtünetei észlelhetők nagy mérvben a kaputos osztálynál: a hiúság és a feltűnési viszketeg.

Ráth Károly úr is e betegségbe esett. A keleti járvány (minden járvány keletről jő most) őt is megfogta. Kezdett nem férni a bőrében, pedig ő nem olyan kövér ember, mint Thaisz Elek úr.

Fájt neki, hogy nélküle döntik el Európa sorsát Bismarck és Gorcsakoff s ő nem visz semminő szerepet, pedig akkora ember ő is csak megvan, mint Szűcs Gyula.

Ezt ő meg fogja mutatni.

De minthogy már Szűcs Gyula rajta van az érem egyik oldalán, ő majd az érem másik oldalára kerül, oda, ahol a sas van.

És oda is került.

Fogta magát és a bécsi »N. Fr. Pressébe« (mért nem már a »Csongh Hi-hó« című, Pekingben megjelenő hivatalos lapban?) ekképpen nyilatkozik:

»Én nemcsak hogy el nem rendeltem a fővárosi épületek kivilágítását, sőt még, amint megtudtam, hogy a polgármesterhez vagy tanácshoz ily kívánság intéztetik, a polgármesterrel és felsőbb tisztviselőkkel szemben azonnal kifejeztem azon véleményemet, hogy közhatóságok feladatával és állásával megférhetőnek nem tartom, ha az Osztrák-Magyar Monarchiának leghivatalosabban proklamált semlegességével és a két hadviselő államhoz való szomszédbaráti viszonyával szemben, részt vesznek nyilvános manifesztációkban, a hadviselő felek bármelyikének szólnak is e rokonszenv-nyilvánítások. Ha nehány városi középület mégis kivilágíttatott, ez nem történt akaratommal és hozzájárulásommal.«

Karl von Ráth tehát proklamálja urbi et orbi, hogy ő semleges.

De hát mi szüksége volt erre? És miért éppen Bécsben? Ki az ördög lehetett kíváncsi arra Bécsben, hogy semleges-e Ráth Károly úr, vagy nem - a hadakozó monarchiákkal szemben?

Hosszabb hivataloskodása óta ez a török melletti tüntetés volt a legszebb tette.

És azt sem ő maga csinálta: mert hát ő muszkabarát, vagy használjuk a saját szavait: ő semleges.

Inkább talán felesleges.

Karl von Ráth egyébiránt meg lehet elégedve a pillanatnyi dicsőséggel.

Albrecht főherceg őfensége ezen nyilatkozat hallatára kimondhatatlan örömet érezve azonnal Budapestre jött Aradról és első dolga volt ma délután Ráth urat elfogadni.

Ráth úr megjelent, s a főherceg így szólt hozzá:

»Ich gratuliere...«

Aminek pedig Albrecht főherceg gratulál, az - tudják már -, hogy Plevna.




szeptember 25.

265. sz.,

(Képek a jövőből)

A cár már régen volt otthon Livádiában - fehérneműt váltani. A carevna is megsokallta már, és jelenleg útban van Gorni-Studenbe, hogy felséges férjét hazavigye. Mint hajdan Augusta császárné az istenfélő Vilmostól, ő is sokáig várta férje győzelmi táviratait a csatatérről... de ő hiába várta. Maga jön, s mintha hallanám, mikor mondani fogja:

- Gyere haza, öregem, nem neked való a verekedés.

A cár meg, mintha szinte hallanám, hogy fogja elénekelni:

»Ha bemegyek a sipkai szorosba,
Én utánam senki se járjon sírva...
Ha beverik az én árva fejemet« stb.

Bizony érzékeny családi jelenet lesz az! - A cár úgy fog tenni, mintha eszeágában sem volna hazamenni. Hivatalos táviratok küldetnek szét a szélrózsa minden irányában, hogy minden csendes, a cár hajthatatlan, a hadseregnél marad.

Végre is azonban enged a carevna kéréseinek, és isten neki, visszamegy Livádiába, hálóköntösbe és papucsba bújva.

A csaták ezután is tovább fognak folyni... Vérpatakok dagadnak az oroszok véréből. Plevnának folytatásai lesznek... A cár arcára állandó lakóul költözik a szégyenpír... ha ugyan nem úgy tesz, mint Falstaff:

»Megvertek a gyávák. Hej, ne vitt volna csak haza a feleségem!«

*

Rudolf trónörökös, ki most Innsbruckban tartózkodik, hol valami »Rudolf emlékszobrot« lepleznek le, innen egyenesen a tiroli helytartósághoz megy, hol - hogy magát e téren is kiművelje - a közigazgatási szakban fog alkalmaztatni mint gyakornok.

Az összbirodalom valamennyi gyakornoka irigykedve gondol az új kollegára. - Ő lesz az első olyan alsóbbrendű hivatalnok, ki nem fogja nehezen várni a hónap elsejét - és aki nem fogja keresni a - protekciót.

*

Kuffstein úr megküldte Zsedényi Ede úrnak a mentegetőzést a Thiers temetése alkalmával tanúsított eljárásért, alkalmasint azért, hogy az öregnek ne legyen olyan keserű a Brindza úr kontója, mely a mentegetőzéshez van csatolva.

Vagy hogy a mentegetőzés van ahhoz csatolva.

Brindza úr árjegyzéke kerek számban 222 frank, melynek részletei körülbelül ilyenek:

Mikor Zsedényi úrtól megkaptuk a távirati megkeresést, elmentünk Kuffstein úrral az akadémiába megkérdezni, hogy micsoda az a »corps hongrois legislativ«? Menés, jövés 20 fr.

Az immortel koszorú ára számla szerint 10 frank.

A kocsi, melybe beültem a koszorú megvásárlása végett, oda és vissza 15 frank.

Útközben ebéd 15 frank.

Bevártam, míg rányomták az aranyos betűket, időmulasztás 50 frank 25 ct.

A Thiers özvegyének küldött részvéttávirat hibás szövegének kijavítása s újbóli leíratása 30 frank.

A kész koszorút Thiers temetése reggelén, mikor még ágyban voltam, egy csinos virágárus leány hozta... nem állhattam ellen... annak adtam 25 frankot.

Átnyújtás, - érzelmeim és monarchikus elveim megtagadása és az ezzel járó küzdelem 56 frank 75 ct.

Összesen 222 frank.

Brindza, m. k.

[Átvette] Zsedényi e számlát, - de hisszük, hogy valamit mégis lealkuszik belőle.




szeptember 26.

266. sz.,

A delphibeli jósdát az ő világhírre vergődött feleleteivel messze túlszárnyalja a »magyar Mefisztó«, Tisza Kálmán úr.

Ma jelentette be Mefisztó úr a házban, hogy válaszolni fog a keleti ügyben hozzá beadott interpellációkra.

Könnyen teheti most már. Bécsből jött tegnap.

Mint félhivatalos forrásból értesülünk, Tisza úr felelete e kijelentésen fog sarkallani:

»A monarchia eddigi politikájában nincs változás, csak annyi, hogy most könnyebb annak az érdekeit megvédeni, mint hónapok előtt.«

Igen ám, - csakhogy hát mi is volt tulajdonképpen az eddigi politikája? S mekkora erőlködés kellett azt eddig megvédeni?

Ezt tessék előbb megmondani!

Valóban csodálatos dolog az, hogy olyan tiszteletreméltó testület, mint a képviselőház, eltűri, hogy ilyen felületes, üres szavakkal gúnyolja ki komolyságát s üsse el hazafiúi aggodalmait Tisza úr, ki különben pártvezér korában is híres volt azon force-áról, hogy midőn valami olyat bizonyított be - amit nem lehetett bebizonyítani, fárasztó stílű (szokás szerint száz rőfös) beszéde elején rendesen így szólott:

»Ez meg az a dolog így áll, amint azt beszédem végén be fogom bizonyítani...«

Mikor pedig a kacskaringós periódusok millióin keresztül, egy hosszú öröklét után, a beszéd végére ért, ott már ilyenformán argumentált a szóban levő tárgyról:

»Amint azt beszédem elején bebizonyítottam

*

Tisza úr stílusánál még csak az oroszoké komikusabb.

Tréfásabb fickók nem is képzelhetők a világon...

Gorni-Studenből így jelentik »vereségüket« Sz. Pétervárra: »A törökök 22-én ismételték a támadást s nem vonultak vissza

(Ez magyarul így lenne helyesen kifejezve: Megvertek bennünket.)

Ugyancsak e táviratban így jelentik egy »győzelmüket«:

»E hó 21-én Tetolmin ezredes, miután a török lovasokat visszaverte Temirnél, több elsáncolt ellenséges zászlóaljat fedezett még fel és visszavonult.«

(Ez szinte annyit tesz magyarul, hogy »megvertek bennünket«.)

Hanem ami a stílust illeti, ez aztán stílus!




szeptember 27.

267. sz.,

Éljen Andrássy Gyula! Nagy diadal, rettenetes diadal! Ausztria bosszút állott a hencegő Szerbián.

És milyen bámulatos, furfangos módon történt ez!

No, de mondjuk el illő egymásutánban.

Tegnap a Tisza Kálmán úr stílusáról szóltunk, ma az Andrássy úr észjárásáról fogunk beszélni, nem azért, mintha különbség volna a kettő között, hanem azért, mert lehetetlen, hogy kedélyes embert mosolyra ne derítsen.

Márpedig e szomorú időkben a mosoly is ér valamit.

A sajtó és közvélemény erősen sürgette a szószegő Szerbia a törökök elleni újabb fellázadásának meggátlását, mert azt követeli először is a becsületünk, miután a mi közvetítésünkkel kunyoráltatott ki neki a diadalmas szultántól a béke, másodszor mert területünk s az annyiszor emlegetett érdekek közelében fognak a harcok folyni; s harmadszor, mert kimondtuk, hogy ezt »érdekeink megsértésének« fogjuk tekinteni.

Mikor a mi közvéleményünk tehát az okkupációt követelte, Andrássy úr egyszerre olyan lett, mint a siket ember, - nem hallott egy hangot sem, - most azonban, ahogy már senki se beszél róla, látván a gyáván veszteglő Ausztriát, bekövetkezik Plevna s Andrássy úr kiadja a következő hivatalos vezércikk-matériát:

Bezzeg hogy örülne most Milán király, ha Ausztria beleavatkoznék az akcióba, s azt mondhatná az orosz szövetségesnek: »látod, nem engedik«.

De ám, Ausztria nem evett bolondgombát, hogy most beavatkozzék s a halál torkából mentse ki Milánt... Csak hadd menjen sorsa elé, hiszen a törökök bizonyosan leverik. Milyen szép spektákulum lesz, s annak köszönhető, hogy Ausztria óvatos volt.

Ebből az a tanulság, hogy némely ember nemhiába tanulja az álokoskodást a logikában, s hogy vannak olyanok, akik a fűzfából is aranyat sajtolnak.

Csakhogy aztán nem is mind arany az, ami fénylik.

Andrássy Gyula úr ezen argumentumai olyanok, mint a zempléni híres verebek közé eregetett puskatöltések: nem nagyon találnak.

Egyébiránt ő hű a politikájához, hogy »nem csinálni semmi ostobaságot«.

Ha sose csinál semmit, - az a legbiztosabb mód rá, hogy nem csinál ostobaságot.

Sőt uti figura docet, Szerbiát is tönkreteszi - persze elméletben. Ez aztán olyan dolog, aminek szívünkből tudnánk örülni, ha a mi elvünk meg az nem lenne, hogy nem hinni semmi ostobaságot.

*

A cár tökéletesen elült.

Szegény drága szövetségesünk, bizony súlyos napok nehezedtek fejére.

Plevna után is folytonosan vesztett csaták... Most meg már a lengyelek is háborognak... s a szerb is habozik, s mindehhez hozzájárul még tetejébe az a malőr, hogy odajött nyakára - a felesége.

Mit előre megírtunk, csakugyan bekövetkezett, a cár köté magát, mint az elkényeztetett gyerek, hogy ugyan haza nem megy, nincs arra eset, hanem - reszkess Bizancfum! - maga áll a hadsereg »homlokára«.

[......]

*

Azt írják ugyan egész komolyan, hogy ottmarad a csatatéren, - bár ottmaradna örökre... de mi azért egész helyesen kombináltunk, mikor megírtuk, hogy abban lyukad ki a dolog a legvégén, miszerint megszökik szépszerével, mert hát hiába, nem messze van még a sedani katasztrófa intő példája. Jobb félni, mint aztán bánkódni.

És minden mutatja, hogy jól okoskodtunk.

Oroszországban aláírásokat gyűjtenek az alattvalók közt egy kérvény alá, melyben hű jobbágyai arra kérik a cárt, hogy kímélje meg drága életét, s jöjjön haza.

Az egerek könyörögnek a macskának, hogy jöjjön vissza.

Nos, a macska nem azért macska, hogy vissza ne menjen.

*

A bécsi lapokból olvasták a pestiek (valószínűleg Ráth Károly úr szívességéből), hogy a Szontágh Pál által Marschallnál rendezett banketten Tisza úr serleget emelt - s a következő toasztot mondotta:

»Aggódnunk lehet; de ne féljünk. Ha a hazát veszély fenyegeti, én és fiam is ott leszünk, ahol karddal kell védeni a hazát.«

Tisza úr e nagyhangú toasztja éppen nem oszlatta el a hazafiúi aggodalmakat itt Budapesten.

- Én azt találom, mondja egy maliciózus ember, hogy az igen szép, ha ő is kiáll a síkra a fiával együtt, de az osztrák armádiát ez csak igen kis mérvben erősíti meg.

- Valóban igen, Tisza úr gyenge embernek látszik. De talán a fia?...

- Ejh, hiszen az csak nyolc éves.

- Ez esetben csakugyan nem értem, hát miért ne féljünk?

- Azért, bolond, mert Andrássy Bismarckkal kicsinálta Salzburgban, hogy az oroszok bevárják, míg megnövekszik.




Hátra Kezdőlap Előre