szeptember 28.

268. sz.,

De jó, akinek felesége nincs.

Vagy ha már van, akinek szép felesége nincs.

Még csak nem régen adták a Nemzeti Színház deszkáin a »Nagyon szép asszony«-t, kinek bájos arca rengeteg bajoknak a szülőoka, s íme - az életben is, itt az az izgalmas tragédia, amit a nő túlságos szépsége okozhat a halandók között.

»Öld meg az asszonyt!« - mondja Dumas.

»Vesd meg a becstelen nőt és lökd ki a társadalomból« - így szól Saint-Simon -, de öld meg a csábítót.

A nagy gondolkodó - Dante - a csábítók megbosszulóját is bünteti világhírű művében.

Tessék tehát eligazodni. A tekintélyek szava leomlik önmagától és nem világít előttünk.

De hiába is világítana!...

Jöhet millió hírlapi cikk a párbaj ellen, hozhatnak drákói törvényeket: addig, míg a férfiizmokban erő lesz, míg a vér sebesen lüktet az erekben, ha fölkavarja a szilaj harag, míg férfiszívben bátorság lakik és családi becsületen ejtett mocsok fájni fog... addig a párbaj mindig jogosult lesz sok esetben.

Nem fogja száműzni sem törvény, sem társadalom, sem a vallás... Nagyon parányi tényezők arra.

A párbajok vége - a lealjasodás kezdete lesz... ha lesz.

Nem, a párbajoknak nem lesz vége sohasem, - az isteni rész bennünk, mint a nemes acél, szikrát kell hogy adjon, ha megütik. A bosszúállás örök, mint az isten, hatalmas, gyors, mint az isten, és jogosult, mert az őstermészet önként kipattanó szikrája.

Nem kívánunk a fennforgó Perczel-Wagner esetre több világosságot deríteni, mint amennyi van. Elég ez! Ettől is elég sok arc sötétülhet el, s ettől is vérig pirulhat az az »egyik«.

Ami még ezen felül van, az a - »Neues Pester Journal« matériája. (Nézd a 268.-ik számát.)

Csupán az tűnt fel nekünk, hogy míg a honti és zombori stb. párbajok hősei előtt, kik olyanforma differenciákért szálltak síkra, hogy az egyik a Huszár Imre, a másik - Pulszky orrát vitatta nagyobbnak, a törvény egészen behunyta a szemét, mai napig is szabadon járnak-kelnek, - addig e minden jelből komoly jelentőségűnek látszó ügyben talán a legszentebb érdekek megcsúfolásáért lovagias úton fegyverhez nyúló Wagner, a sajtóban »gyilkos«-nak neveztetik, s mint egy közönséges gonosztevővel, úgy bánik vele a törvény. Thaisz úr képe szinte megdagadt a nagy ügybuzgalomtól, s a törvényszék kevés híja, hogy még a guillotine-t nem állította fel a gyilkos megbüntetésére.

Mert hát a szegény fiatal áldozat, kit mi személyesen is ismertünk s kit tiszta szívünkből sajnálunk, véletlenül éppen a miniszter fia.

Nem úgy, uraim! A törvény előtt egyenlőek vagyunk!

A behunyt szemmel futni engedett párbajhősök áldozatjait is anyák szülték... azoknak is lehetett ősz atyjuk... és azoknak is volt szívök, mely fájni, érezni tud, ha kettétépik... Vagy a miniszter szíve különb?...

Wagner talán lehet vétkes a tételes törvény szerint, mert bosszút állott...

Nagy hatalom van a kezében, - nehogy ebbe a hibába essék a miniszter is!

M-th K-n.




szeptember 29.

269. sz.,

A tegnapi országgyűlés igen látogatott volt. A karzatokon ember ember hátán, sőt csodák csodája: még odalenn a színtér is csak alig mutatott üres helyet.

A Tiszának Bécsben kiosztott szerep mindenki érdekeltségét felkölté. Ösmerve tehetségeit, tudtuk, hogy most is kitűnően lesz maszkírozva, s játéka, ha nem is teljesen kielégítő, de legalább megnyugtató lesz.

Színi referensünk a következő párbeszédet leste le, mely Tisza beszéde után Wahrmann és Paczolay közt folyt.

Wahrmann: Felülmúlhatlan ma ez a Tisza! Mennyi tűz, milyen logika! mekkora elokvencia! Nos, mint mondasz a beszédéhez? Meg vagy vele elégedve?

Paczolay: Éppen ellenkezőleg. Sok beszédnek sok az alja. Öt interpellációt gyűrt le, de csak annyit tudok ma is a kormány keleti politikájáról, mint tegnap: azaz, hogy semmit sem tudok.

Wahrmann: Pedig világosan nyilatkozott...

Paczolay: Aki akarja, annak muszkául volt minden szava, aki akarja, annak törökül...

Wahrmann (dühösen): Javíthatlan akadékoskodók vagytok! Hát nem megmondta, hogy »ha lesz« akció, az a »közvéleménnyel ellenkező akció nem lesz?« (pátosszal:) Hát nem eleget mondott ezzel? Nem egészen világos ez, hogy az orosz ellen megyünk, ha megyünk. Mi kell már ennél több?... mert vagy hiszitek, hogy amit mond, az igaz, és akkor meg lehettek elégedve, vagy pedig nem hiszitek a szavait, és ...

Paczolay: És ez esetben?

Wahrmann: Ez esetben is meg lehettek elégedve! mert akármit mondana is, mit ér, ha úgysem igaz.

Paczolay: Tiszta logika. Megnyugszom a miniszterelnök úr válaszaiban.

*

Tisza úr tegnapi beszédében a következőket is mondotta:

»Magyarországon a háborítatlan parlamentarizmus még nem elég régi, hogy kiirtathatott volna azon előleges feltevés, hogy aki a kormányon van, azt önérdek vezeti, aki ez ellenzéknél van, azt a haza érdeke vezeti.«

Tisza úr jó memóriájú ember - visszaemlékezett magára.

De hogy őszinte is?...

Elfelejtkezett magáról.

*

Fiáker párbeszéd

- Hallottad már, hogy a professzor Wagnert elfogták?

- Miért?

- Miért? Azért, mert a mi minisztereink nem gavallérok.




szeptember 30.

270. sz.,

Minden embernek megvan a maga politikája és annak védelmére a maga fegyverei. A két legutóbbi nap eseményei három nagy politikust vetettek felszínre.

Lássuk, melyik nagyobb?

Szent-Lonkay Antal bácsi például azt mondja, hogy aki húsz forintnál (ennyi tudniillik a »Magyar Állam« előfizetési ára) olcsóbb lapot tud adni a publikumnak, az eo ipso vagy bankócsináló, vagy lopja a pénzt...

Tisza Kálmán azon nyargal, hogy aki még többet akar tudni, mint amennyit ő mondott a keleti kérdésben (pedig még eddig nem mondott semmit), az azt kívánja, hogy a kormány terveit feltárja... elárulja, márpedig a kormány képviseli a hazát, ezen elárulás hazaárulás lenne.

Sphinx úr tehát hallgat következetesen, legfelebb ott künn az országházi folyosón ereszti meg fullánkjait azok ellen, akik mély hallgatása megtörésére nógatják.

- Ez a Simonyi báró! Tudjátok, miért haragszik rám a háládatlan! Mert olyan helyre állítottam, ahol azonnal ki kellett mutatnia, mit ért a minimál és maximál vámtarifához.

Nem utolsó ember a maga nemében Mac-Mahon marsall sem. Mintha csak a mi Tiszánknak a szakasztott mása lenne. Alkalmasint együtt tanulták a magas politikát - a lapos furfang és raffinírozottság iskolájában.

Mac-Mahon úr ugyanis nagyon megijedt a Thiers közzétett manifesztumától.

A nagy halott szavának... mely mintha a sírból a néma rögök közül tört volna fel óvón, biztatóan nemzetéhez, több hatása volt, mint amennyit a marsall úr óhajtott...

A tisztelt marsall fogta tehát magát s mesterségesen elterjeszté a nép rétegében, hogy az a Thiers-féle manifesztum apokrif... tiszta, merő koholmány. Persze hisznek neki!

Az emberiség átka az, hogy minden hamis prófétának akad hivője. Hisznek Lonkaynak, Tiszának, Mac-Mahonnak.

Hiszen egyforma nagy ember mind a három; s bajos volna megmondani, kit tiszteljünk közülök jobban? Lonkay már a pápától is kapott levelet, mint ma dicsekedve megjegyzi a tíz forintos lapok elleni polémiájában.

Igen, de Mac-Mahon szinte levelezik a pápával.

Az ám, csakhogy Tisza meg maga a kálvinista pápa.

Eh, mit! döntsék el az utódok, melyik a különb ember.

A Wagner-Perczel-féle párbaj még mindig élénken foglalkoztatja a kedélyeket, s csak most tűnt ki igazán, milyen gavallér vérű nemzet vagyunk, - midőn évek óta argumentálgatva csendesen a párbaj ellen, - most, hogy egy igazán komoly párbaj kerekedik, - a szomorú győztes pártjára állunk, s a szelídnek panaszolt törvény szigorúságából is le szeretnénk könyörögni valamit.

A közvélemény gavallér... a törvényszék is az... enged az előbbi nyomásának (Wagnert ma alighanem szabadlábra helyezik), sőt a miniszterben magában is túlsúlyra kap az atya fölött a gavallér: (maga tesz lépéseket a királynál Wagner megkegyelmeztetése iránt.)

A középkori daliás idők visszfénye volt az... mégegyszer napsugár, - télen.

Csakhogy a napsugár - télen nem találja meg a szokott tárgyakat, amelyeket bearanyozzon, zöld lombot, rétet, csendes idilli patakot, hanem rideg havat és fagyot, sarat; az enged fel előtte.

A civilizáció olyan másforma erkölcsökkel eresztette föl a XIX-ik századot, hogy bizony valljuk meg, kirí belőle a lovagias korszak[nak] - csak a hajdani társadalom keretébe illő - intézménye, és ha sokáig és így portáljuk a párbajt, mint tettük azt a Wagner Lászlóval szemben, akkor egyszer sem mondom, hogy könnyen meg nem érjük, miszerint körülbelül ilyenforma hirdetési táblákba fog megütközhetni szemünk egy napon:

Egy rövid év alatt!

Mint fél megöltem egy embert (ha ugyan a zsidó is ember).

Mint szekundáns... az én felemet ölték meg.

Ezen sikerek felbátorítanak, hogy magamat e téren, mint tökéletesített gentleman ajánljam a n. é. közönség szolgálatára.

Ivánka Oszkár,
első magyar kir. szabadalmazott
ügynöke - a temetkezési egyletnek.

Miután e fennebbi sorok életunt írója biztos tudatában van annak, hogy I. O. úr miattuk provokálni fogja s megölni: lovagiassága azon gyöngéd figyelemre készti, hogy kijelentse, miszerint naponkint 5 és 6 óra közt a szerkesztőségben található.




október 1.

271. sz.,

Tisza Kálmánról (alkalmasint országgyűlési feleselései alkalmából) ezt írja a »Neue Fr. Presse«:

»Tisza úr még mindig a régi művész, ki a magyar országgyűlés hangszerén éppoly ügyesen játszik ma is, mint azelőtt; csakhogy ez a hangszer már egészen másképp van stimmelve, mint azelőtt.«

A »Presse« humora majdnem találó: mi még csak azzal egészítjük ki, hogy nem a hegedűben, nem is a hegedűsben van itt hiba, hanem a nótában.

Arra nem akar táncolni a közvélemény...

Mert az a nóta, amit Tisza úr kivereget mézes-mázos nyírettyűjével a megereszkedett billentyűkön, az a nóta, az - orosz himnusz.

*

A »Metzi újság« egy politikai viszonyainkra illő esetet hoz emlékezetünkbe.

Mese csak... de igaz tanúsággal, mintha csak ránk szabták volna...

Magyarország négyszázados története - egy messze innen történt, vagy tán meg sem történt epizódban.

Meséljük el.

Egy úr el akarta pusztítani hű kutyáját. Folyóvízhez vitte, azután egy csónakra tevé maga mellé és a folyam közepébe evezett.

Ott ravasz hízelgéssel súlyos követ kötött a kutya nyakára és a vízbe lökte... hogy bemerüljön.

A kötél azonban gyönge volt, elszakadt, a szegény állat felbukkant kétségbeesett erőmegfeszítéssel úszva a csónak felé.

A rossz szívű úr a kormánylapáttal, amint a csónakhoz közeledett, ismét visszalökte a hullámokba.

De az eb szívósan újra és újra visszanyerte erejét, eszméletét, bizalmát és a csónakhoz tartott, mire az úr végre megbosszankodván felállott trón... akarom mondani ladikjában, s az evezőlapáttal, hogy egyszerre megsemmisítse, fejére sújtott.

A csapás oly súlyos volt s oly ügyetlen, hogy a csónak is elbillent, ő is elvesztette az egyensúlyt s a vízbe bukott...

A hű eb nézte kissé,... azután utána úszott és kivonszolta félig aléltan a partra...

-------------------

Ha Tisza úr nagyon elunja magát a hosszú téli estéken, melyeknek nagy részét persze Bécsben fogja tölteni, elmondhatná ezt az igénytelen mesét... ottani barátainak...

Talán megértenék!...

*

Ma egy kopott jegyzőkönyvet, notizt, talált az utcán egy ismerősünk, melynek nyitott lapján a következő, irónnal tett elmosódott jegyzetek olvashatók, mindenből azt gyaníttatva, hogy az elvesztett jegyzék gazdája valamely ügyes rendőri hivatalnok lehetett s kutatásait jegyezte fel.

De lássuk a titkos jegyzeteket.

»...ma is ott beszélgetett a K... kávéházban három lengyellel... titkosan suttogtak; szőke, cilinderes és minden esetre gyanús ember. Csak tudhatnám kicsoda. Azzal váltak el, hogy : »Erdélyben hadaink közt találkozunk:«

Elmondtam Thaisznak. Thaisz azt mondta: »ne ostobáskodjam.«

-------------------

...Ma megint láttam emberemet. Bőröndöt vitt kezében, s valami kisebb tárgyat a »Közvélemény« című lapba burkolva. Utána mentem az indóházba, hol a kávéházbeli lengyelek már vártak rá, hogy elbúcsúzhassanak tőle.

- Mikor fogsz értesíteni? - kérdék az én távozó gyanús emberemtől.

- Talán már holnap - felelte ő.

- Hol?

- A lapok távirati rovatában - suttogá halkan.

Elmondtam Thaisznak. Thaisz azt mondta: »ne ostobáskodjam.«

-------------------

Figyelemmel kísérem a lapok táviratait. S íme... ma azt olvasom, hogy Erdélyben fölkelés szerveztetett a törökök részére, lengyelek is közreműködtek benne.

Elmondtam Thaisznak. Thaisz azt mondta, hogy: »ejnye no.«




október 2.

272. sz.,

Csak nem fajult el még a székely vér! - mindenik csöppje drága gyöngyöt ér...

Kár is lenne azt a vért elpazarolni. Szinte megijedtünk, mikor híre támadt, hogy székely-török légió alakult.

Vakmerőség még gondolatnak is, hogy egy elszánt maroknyi népcsoport idegen ellenséges országon vágja magát keresztül, - s úgy jusson el millió veszély után karddal kezében - testvérei védelmére.

Mesének, legendának is sok, hát még valóságnak!

És a jó székelység, hiszem, megtette volna azt, ami kalandos agyakban született képzelet játéka...

Még a lehetetlenség is - szegett szárnyakkal jár a székelyek előtt.

De az veszedelem lett volna, ha könnyelműen olyan merényletbe ereszkedtek volna, melynek a kimenetele csakis szomorú lehetne, s azon felül kompromittálna bennünket is.

Jó, hogy útját állta a magas gondviselés, a dicső államhatalom, mely soha még olcsóbban nem jutott fegyverekhez, mint most az elkobzásnál.

De még egy olcsó tapasztalásra és tanulságra is tehetett volna szert, ha ugyan a mi gondviselésünkre ragadna ilyesmi...

Megtanulhatta volna azt, hogy a nemzetek érzelmeivel könnyelmű tréfát űzni nem szabad. Mert tűz az, melyet ha fölkavar a szél, emésztő lángban csapkod szerte-szét, s elönti, elborítja épp azt, amit menteni kellett volna.

A tűzzel nem jó játszani...

Ámde a megdöbbentő hatás csak pillanatokig tarthatott...

A sors most is azt akarta, hogy a kormány ne annyira előrelátó, mint inkább nevetséges legyen.

A kárpit leomlik s más kép tárul fel.

-------------------

A jó székelyek nyugodtan szántanak-vetnek otthon; s legfeljebb a búbos kemence mellett szidják a faggyúgyertyaevőket.

Klapka- és a magyarságnak, bárhogy sietett is őket kompromittálni a félhivatalos sajtó - eszeágában sincs kétes értékű stikliket és háborúsdit szcenirozni...

Ha kell, egyszerre állunk talpra a muszka ellen az utolsó emberig - (még Tisza Kálmán is, ha igaz(?))

A magyar nép füle süket a rábeszélő szónak. Kalandorok politikai intriguáihoz rossz segítség, »angol pénz« csörgése nem harc-riadó zene az ő számára...

A lelkesedést nem ezekből a prózai dolgokból meríti, hanem a honszeretetből.

Csodálatos hódító érzelem; a levegő miazmáival szívja be... igen a levegőben van, meglep, egyszerre ragad el mindenkit, millió és millió szívben ugyanazon egy gondolat támad...

Gondolat, mely a szívhez van nőve, elválhatatlanul...

Vigyázzanak a hatalmasak fent a kormánypolcon, nehogy szárnya keljen a gondolatnak... melyet elveszteni nem lehet, - mert a levegő se nem kobozható el, sem pedig nem kenyerezhető el...

No, de hát térjünk arra, amit már elmondtunk, hogy a jó székelyek szépen szántanak-vetnek otthon...

S ezalatt Erdélyen keresztül csendesen szállítják a Martiny-puskákat az oláhok számára.

A »gondviselés« aluszékony, az oláh meg furfangos.

Magyar nevekre címezve mennek a szállítmányok Bécsből, így majd elaltatják a gyanút.

Végre Tiszának alkalmasint valamelyik komornyikja, valamelyik külföldi lapból értesül a dologról, s elmondja Tiszának. Tisza eleinte nem hiszi, azután amint fegyverszállítmányokat is koboznak el - nagy fölkelést fedez fel a székelyek közt.

Az oláhok, képzelem, nevethetik Tisza urat.

És joggal is, mert hát mi volna akkor a világból, ha a fegyvercsempészek is olyan ügyetlenek volnának, mint a miniszterek?

Tisza úr alkalmasint a hangulatról ítélt ez ügyben: arról, amire nem látszik egyébkint súlyt fektetni. Miért nem vetette excellenciás szemeit a viszonyokra is?

Miből telnék a szegény székelyeknek puskákra?

Hiszen Széll kollegája megsúghatta volna neki: »hogy dehogy megy most a székely a muszka ellen; ott most az adót egzekválják. Minden lófőre egy finánc jut; márpedig olyan igénytelen vidéken a finánc is elég jó - muszkának.«




október 3.

273. sz.,

Helfy Ignác tegnap reggel felkelt az ágyából. Ezen felkelés után megevett egy tál makarónit, ami csak annyiban hasonlít a Krupp és Uchacius ágyúhoz, amennyiben már a megboldogult Horn Ede is akként állította fel az ágyú elméletét: »legelőször is vegyünk egy lyukat és öntsük körül bronzzal« - hát a makaróni is egy tésztával körülöntött lyuk.

Reggelizés után kisétált a Három-dob utcába, ahol ingyen sok verkli hangot hallhat. Ezen csendes polgári mulatság után hazament ebédelni. Ebéd után elszunnyadott kissé és arról álmodott, hogy az olasz idilli éghajlat alatt van s ott fügéket présel egy nagy hordóba, a fügék lassan-lassan pecsovics fejekké idomulnak, s Tisza, Szontagh, S Wahrmann összelapított feje vicsorog feléje.

Ettől a kegyetlen merénylettől aztán annyira megijedt a szelíd Helfy, hogy fölébredt, s szíve még akkor is hangosan dobogott, s tagjai kocsonya gyanánt reszkettek az elkövetett barbárságtól.

Este felé felment a szélső-baloldali klubba, - de ott nagyon hangosan beszéltek, minélfogva korán hazament, megitta a teáját és elkezdte olvasni a Horváth Mihály történelméből a Rákóczi-korszakot. De csakhamar abba kellett hagynia. Nagyon erős, kimondhatlan erős dolgok azok... vértócsák, kardcsattogás, küzdő seregek... detronizált király... A hajszála is fölállott... Néhány lapot fordított előre... hát ott meg a Martinovics-összeesküvés... békók, hóhérok, vérpadok... Most már végképpen letette a könyvet s a bécsi esti lapokat kérte. Dühös interpellációk, véres cikkek, ez az ő elementuma, - és ne tovább.

S íme amint olvasni kezdi a német lapokat, ott találja: hogy Helfy Ignác rendezte az erdélyi székely fölkelést.

»Maria Santa! - förmed rá inasára... - hogy hínak engem?«

»A teens urat? Hát Helfy Ignácnak.«

»Az lehetetlen!«

*

Andrássytól azt kérdezték nemrég egy albrecht szellemű körben, hogy »miért olyan - ingerültek a magyarok?«

Én nem tudom - szól a nemes gróf -, annyi tény, hogy eleget beszéltetek nekik a »három császár szövetségről«.

A három császár szövetségnél is van azonban még kényelmetlenebb, melyhez képest még az erőszakolt házastársi viszony is rózsalánc: a romániai Károly szövetsége a - cárral.

A cár, a nagy Moloch a következő levelet intézte a megnyúlt képű Hohenzollernhez:

Kedves testvérem! Én most elmegyek innen, hazavisz a feleségem. Ezek az asszonyok, hehehe... ez nagy hiány lesz dicső seregemben. E hiányt pótolni kell, mégpedig önnek kell pótolnia. Még negyvenezer embert kell önnek kiállítania.

Erre Károly részéről a következő válasz ment a cárhoz.

»Sire! Nem lehet. Nincs!«

Mire a cár a következőket sürgönyzé:

»Muszáj. Válasz fizetve.«

Karolu visszafelelt imigyen:

»Engedelmeskedem. Összehívatom a kamarákat Bratianuval.«

A minden oroszok cárja ostobának találta e billet-doux tartalmát s nyomban Karoluhoz menesztett levelében dühösen ráförmedt.

»Fivér! Éppenséggel rá van ön szorulva az ön kamaráira? A csizmáitól kérjen-e tanácsot a láb? Hehehe, ez a »láb« szó ez kapitális vicc tőlem. Ön megérdemli e gúnyt tőlem! Nevetséges az, amit ön tesz! Legalább már azt írja meg, mit szándékozik indítványozni a kamaráknak?

Sándor.«

Postafordultával a következő tartalmú levelet dobott a postaszekrénybe »Sándor cárnak« címezve a Hohenzollern Károlyék szolgálója, akitől küldte:

»Azt fogom a kamaráknak indítványozni, felség, hogy támasszanak fel, ha tudnak a halottainkból annyi ezeret, amennyire önnek szüksége van.«




október 4.

274. sz.,

Ez oszt a komédia...

Ma a sors gondoskodott »Apróságok«-ról lapunk számára.

Sajátságos megfoghatatlan eset történt, melyből sem el nem veszünk, sem hozzá nem teszünk semmit.

Tegnapi »Apróságunk«ban említettük, hogy Helfy úr a bécsi lapokban az erdélyi székely-török légió szervezésbeni részvéttel van gyanúsítva; említettük, de csak tréfa alakjában, mert először az egész székely-török légió véleményünk szerint nem egyéb, mint vagy ügyetlen, vagy rosszakaratú egyének légből kapott elmeszüleménye, s mert másodszor azt hittük, hogy ezen valószínűtlen hírnek csupán a bécsi lapok adhattak hitelt, kik Helfy egyéniségét nem ösmerik.

S íme, mi nem történt?

Helfy Ignácnak a Kisfaludy utcában levő házában tegnap este 6 órakor négy hordár jelent meg, kik közül az egyik így szólt a semmit sem gyanító háziúrhoz: »Mi mint hordárok vagyunk öltözve, de tulajdonképp titkos rendőrök vagyunk, s Thaisz Elek őnagysága azért küldött ide minket, hogy vigyázzunk a képviselő úrra. Minélfogva fogjuk is tenni.«

Ezek után elhelyezkedtek a szobában.

Helfy nem tudta mire vélni a dolgot, kérdezte »miért? mi jogon?« sat.; írt a főkapitánynak, de attól nem kapott választ (pedig tud írni). Előkérte a hordár urak igazolását, azok azután mutattak neki egy olyan tartalmú cédulát:

Kisfaludy utca 14. sz.

                Thaisz Elek.

Hiába mondta aztán Helfy úr, hogy ez nem elég igazolásnak, s hogy őt a képviselői immunitás védi ilyen eljárás ellen, ők arra egyszerűen vállat vontak s folyton szemmel tarták: ha a szobából kilépett, kér hordár utánament, a másik kettő a házban maradt. Éjjelre sem feküdtek le. Helfy úr bort rendelt nekik, vígan iddogáltak, de azért folyton éber szemmel, hogy a házból senki ne távozhassék.

Az éji órákban az »Egyetértés« szerkesztőjéhez a következő sorokat meneszté:

Kedves Barátom!

Ma esti 6 órától fogva négy rendőr ül nálam, kiket állításuk szerint Thaisz Elek küldött oda azon utasítással, hogy nálam maradjanak.

Írtam neki, felvilágosítást kérve, de választ nem nyertem. Érdekes hír ugyebár alkotmányos országban?

Viszontlátásra ott ahol

barátod

Helfy.

Ma reggel, midőn Helfy a képviselőházba ment, mind a négy hordár nyomon követte, s mialatt a házba ment, a múzeum kerítéséhez húzódtak, hogy ott bevárják.

A házban villámhirtelen híre futott szegény Helfy esetének s úgyszólván komikus hatást szült, mert annyira abszurdumnak látszik a föltevés, hogy józaneszű ember - (minőnek akár Thaisz, akár Tisza urat tartjuk) ilyet elrendelhetett volna, miszerint az egész »Helfy Ignác álma« címmel figurált volna, ha nincs ott a négy corpus delicti a kerítés előtt.

Az eset még egyszer rejtélyesebbé vált, midőn Tisza kijelenté, hogy sem ő, sem a főkapitány nem rendelte el a Helfy feletti felügyeletet, minek bizonyítékául a négy hordár azonnal rendeletet vett, hogy eltávozzanak, ami meg is történt. Tisza úr, amint a házban feleletét befejezte, Helfyhez közeledett biztosítani őt, hogy a dologhoz semmi köze; e tête-à-tête alkalmával azonban egy olyan, bár alapjában apró esemény adta magát elő, mely igen feltűnt s mely sokféleképpen magyaráztatik. A miniszterelnök Helfy feléje nyújtott keze elől a maga excellenciás markát nadrágja zsebébe csúsztatva, feltűnően nehány lépést hátrált.

Hanem azért ez a »história« - úgymond - nem az ő dolga.

De hát kié?

Az egész főváros azt kérdi kíváncsian, félig mosolyogva, félig megbotránkozva.

Mert még mindenki hiszi, hogy az igaz dolog csak tréfa.

Valóságnak nevetséges az egész hordárhistória, tréfának pedig vastag. Annyira vastag, hogy csak Józsa Gyuritól telhetnék ki: az pedig nem él.

Azonfelül tán még báró Baldácsi van olyan tréfás úri ember, hogy megreszkírozná azt a mulatságot ebben a siralmas időben; ha ő maga is (mint az »Ellenőr« írja) hasonlóan nem őriztetnék lakásán.

A harmadik tréfás ember-, Beöthy Algernonról azonban már nem lehet föltenni: mert ő sokallotta volna a négy hordárt.

Még csak hozzávetőleg sem vagyunk képesek gyanítani, hogyan, miként, ki által történhetett mindez?

Tisza egyébiránt megígérte, hogy nyomozni fogja.

Amihez menten hozzá is fogott azzal, hogy a négy gazembert (akik mindent elmondhattak volna) elkergetteté ahelyett, hogy befogatta volna.




október 5.

275. sz.,

Az örökkévalóság fájának, az időnek széthullatott forgácsai az események. Csak ritkán olyanok, hogy a mi »rovatunkba« beilleszthetők legyenek. Nem mindennap esik Plevna, sem pedig Helfy rejtélyes színezetű megtréfálása.

Holnap különben úgyis péntek, tehát bőjti nap, beszéljünk ennélfogva valamely olyan vallásos dologról, ami például Lonkayt - fogja delektálni.

Szász Károly... akarom mondani Hugó Viktor egy alkalmi költeményt készít a »pápa halálára«.

Vajon mit ír a nagy költő, aki megteremté a »Notre Dame-i toronyőrt«, a »mély gúnyolódó«, aki azt mondta a pápáról hadviselő monarcha korában: »íme, nézzétek ez erőtlen aggastyánt, kinek egyik lába már a sírban van, azon búsul, hogy zuávjai csak öt embert bírnak legyilkolni fegyvereikkel addig, míg az ellenfél tizet.«

A költemény tartalma még eddig nem jutott nyilvánosságra. Hugo nem közli azt senkivel. Majd csak azon a napon, midőn a pápa a ravatalon lesz. S ez a nap már nincsen messze. A nagy látnok megérezte azt. S most már elmondhatjuk Bernáth Gazsival, hogy IX. Pius, ha az isten élteti, megéri azt a kitüntetést is, miszerint a világ legnagyobb költőjétől jelenik meg halálára óda, ha ugyan nem inkább ódium.

A látnokokban hinni kezdünk. Éppen midőn e sorokat írjuk, akad kezünkbe egy irat 1863-ból, melynek tartalma akkoriban bejárta az összes sajtót. Egy jóslat ez, melyet alkalomszerűségénél fogva egész terjedelmében közlünk:

Midőn II. Sándor cár 1862-ben birodalmában utazott, egy kis város tisztelgő népe között feltűnt neki egy közel nyolcvan éves fehér hajú és szakállú zsidó. Kérdezősködött, s azon választ nyeré, hogy az egy szent, egy jós.

A cár beszédbe ereszkedett vele, s megtudá, hogy az aggastyán valamikor mint Suwarow katonája küzdött a franciák ellen.

- Kaptál e valaha sebet - kérdé.

- Az ellenségnek nincs felettem hatalma, az ágyúgolyó nem fogott, nem engedé óvó csodaszerem.

- És mi az?

- Hiába mondanám meg - felségednek úgysem használna; csak ha az úr angyalai akarnák, azok pedig csak azt akarják, amit az isten parancsol.

A cár mosolygott ez együgyűségen.

- Nos, jól van öreg: de még azt is mondják, hogy jós vagy. Mondd meg tehát nekem: sokáig fogok-e uralkodni? Továbbá boldog leszek-e? S végül sikerülnek-e feltett terveim?

E kérdésekre így felelt az agg:

»Annyi ideig fogsz uralkodni, mint atyád, de boldogabbul múlsz ki, mint ő, mert bármennyi szerencsétlenség ér is életedben, véged nem lesz boldogtalan.«

»Tovább!« - mondá a cár nevetve.

»Egy év alatt lángba borul birodalmad, s hiába fogsz erőlködni a tüzet eloltani, mígnem a béke olajfája alá menekülsz. Három király fog ostromolni, de ez nem lesz ártalmas, míg azonban a saját néped ellenedi harca rengeteg bajt fog okozni.«

»Bolond beszéd. - Ha azt akarod, hogy higgyek, add jelét prófétai tehetségednek.«

»Jól van, felség, ha parancsolod. Tehát jelét adom. Egy óra múlva hírnök érkezik hozzád azon hírrel, hogy legkedvesebb embered ellen gyilkossági merénylet történt; de ne higgy az üzenetnek: a merénylet híre nem való, csak arra jó koholmány, hogy néped ellen felingereljen.«

A cár ott hagyá a jóst, s alig hogy lakására ért, már jött a sürgöny Varsóból, miszerint Wielopolszky élete ellen merénylet követtetett el, a nyomozások folyamatban vannak.

A cár megrendült, - s parancsolá, hogy bárhonnan a jóst előteremtsék, beszélni akar vele.

A cárnak azonban ez az akarata nem teljesült - mert a vén prófétát halva találták lakásán.

-------------------

E jóslat első pontja teljesült. Bár teljesedne a többi kettő is. Bár halna meg rövid uralkodású atyjával hasonló korban, bár annál boldogabban a cár - minél előbb; vagy ha már él, hadd ütne ki mulattatására egy kis muszka revolúció odahaza.

Az elől aztán, kíváncsi vagyok, hogy hová vinné a felesége?




október 6.

276. sz.,

A Helfy esete, most már mi is azt mondjuk, megdöbbentő. Eleinte tartózkodók voltunk, a tegnapelőtti »Apróságainkat« még azon szelíd kérdő észrevétellel zártuk be: vajon ki a hibás?

Ma már az a kérdés, ki a bűnös?

A miniszterelnök azt mondá ünnepélyesen az ország képviselete előtt: »én nem; Thaisz sem.«

Thaisz úr személyesen jelenik meg Helfynél s szinte kijelenti: »én nem.«

És mégis Tisza és Thaisz követték el a vakmerő merényletet.

Borzasztó dolog, jól tudjuk, azt mondani, hogy egy államnak a miniszterelnöke nem mond igazat, - de nem tehetünk róla, - amicus Tisza, amicus Thaisz, hanem a legjobb barát a - logika. Tisza is, Thaisz is, nem hiába viseli azon folyóvíz nevét (mire az előbbi egyik legutóbbi beszédében maga is hivatkozik), mely majd csendesen folydogál, majd sietve siklik el a cserjék között, majd görbén kanyarog a rónán, minélfogva könnyen megmagyarázható, hogy Tisza és Thaisz urak azon deákos princípiumhoz fordultak: si fecisti nega!

Tagadják erősen, esküdöznek, mint a vereshagyma, de olyan ügyetlenül, hogy már maga a mentegetésük kész beismerés.

Tisza, amint a képviselőházból hazaért, tegnapelőtt azonnal megüzente Thaisznak, hogy:

»Helyettem kis virág,
Tégy vallomást!«

Thaisz ennek folytán elhíreszteltette, hogy nem az »Aldzsi« tréfája volt mégis... hanem úgy esett a dolog, hogy egy külvárosi rendőrhivatalnok, aki alkalmasint ordóra számított, a saját szakállára akarta őriztetni Helfy urat.

- Hm! Meglehet! - mondtuk mi - de akkor mit keresett ott az a cédula a hordárok kezében a »Thaisz nevével és a Kisfaludy utca 14. sz.« felirattal?

Thaisz úr csakugyan belátta, hogy a mese rosszul volt kigondolva, s úgy védekezett, hogy a külvárosi rendőrhivatalokban is vannak az ő nevével aláírt blanketták.

- Igen - mondta a közvélemény -, de ha csak privát passzióból és nem is a Helfy szállására behatolni, hanem csak az utcán leendő kémkedésre fogadta fel az a külvárosi rendőrhivatalnok a hordárokat, miért adta nekik ezt a blankettát? Semmi szükség nem lehetett rá! S hogy merték azok magokat, ha csakugyan hordárok voltak, hordár ruhába átöltözött rendőröknek mondani Helfy előtt? Vagy miként vehette magának a szabadságot azon rendőrhivatalnok, hatáskörén kívül, a belvárosba is kiterjeszteni kémkedését, miután az »Egyetértés« szerkesztősége, mely szinte őrizet alatt állhatott, a belvárosban fekszik.

Thaisz úrnak be kellett látnia, hogy a forgalomba hozott mese szörnyen ostoba, s csinált hirtelen egy másikat,... egy jobbat, hitte ő; egy ostobábbat, tartjuk mi.

Beösmeri, hogy az egész egy kis tévedés, és ő okozta. Hát bizony úgy történt, hogy razziát tartatott a Kisfaludy utcában. A rendőrök azonban nem tudták, hogy merre van a Kisfaludy utca, miután ennek az utcának előbb az volt a neve, ami a közönség Thaisz úr hibái iránti érzelmeinek, »Türedelem«.

Ő tehát (a kedves ártatlan!) így szólott a rendőrökhöz:

- »Nem tudják az utcát? Miféle ostobaság! Menjenek oda, ahol Helfy úr lakik.«

Ő ezzel az utcát akarta jelezni, szegény, - de az ostoba rendőrök tévesen fogták fel, - s elmentek az akasztófáravalók a Helfy szállására, ittak és ott őrizték, mint a foglyot. Még ma is ott volnának, ha a nyomozást megkezdeni ígérő Tisza, hogy a nyomozás útjába ne álljanak, el nem kergetteti a múzeum kerítése mellől...

Erre a magyarázatra aztán - minden okos embernek azt kell mondani, hogy oskolákat végzett embertől, aki az intelligens osztályhoz számítja magát, nagyon naiv, s eszünkbe juttatja az egyszeri üldözött embert, aki hogy üldözői elől menekülhessék, egy tökinda mellé guggolt, s annak egyik levelével takarta be arcát, az egész termetét künn hagyva, de azon áldott jóhiszemben, miszerint ha ő nem látja üldözőit, ezen logikánál fogva, azok sem láthatják őt.

Mi azonban látjuk Thaisz úr alakját a tökinda mellett.

Mialatt azonban Thaisz úr a pókhálóban működik, addig Tisza Kálmán sem pihen.

Félhivatalos ajkak fecsegik szerteszét, hogy Thaisz egyenesen az udvartól kapta volna megbízatását Helfy kikémlelésére, - majd, midőn az nem talál sehol hitelt, egy új verzió eresztetik szélnek, hogy a közös kormány rendelte el belügyminiszterünk tudtán kívül az eljárást. (Miért nem már a canterbury-i érsek?)

Egyszóval olyan ügyetlenül védelmezték magukat, hogy a hazugságok láncolata immár hurokká szorult össze a nyakukon.

Az arcpirító komédia zátonyon akadt.

A dolog egészen világos. Tisza Kálmán titkosrendőrökkel véteti körül szabad Magyarország polgárait. A spicli-korszak rémes napjai beköszöntöttek. Rabok vagyunk. S ez az ország eszerint egy nagy börtön.

Thaisz úr mentegetőzéseivel nem tudván kimászni a hínárból, - visszamondta az üzenetet Tiszának:

»Helyettem kis virág,
Tégy vallomást!«

Tisza bejelentette a mai ülésen, hogy még ki nem gondolta a vallomás szövegét.




október 7.

277. sz.,

Ráth Károly megint nyilatkozik...

A tegnapi lapok mint valami nagy eseményt tárgyalták (némelyik ritkítva), hogy a miniszterelnök úr hidegen méltóztatott fogadni a Ráth Károly vezetése alatti küldöttséget, mely őfelsége névnapja alkalmából fölkereste, sőt horribile dictu, - még csak kezet sem szorított a polgármester úrral.

Hát ez bizony nagy gorombaság, szomorú jele az időknek, s vastag mellőzése a Sasku Károly által a »Pesti művelt társalkodó«-ban előírt tanoknak. Hova lesz a világ, ha már magában a »Tisztelt Ház«-ban is, a jó öreg Zsedényi abbeli szavaira: »Eltekintve attól, ha van-e a bizottság elnökét a háznak felelősségre vonni joga« - ilyen udvariatlanul kiált közbe valaki: »Hogy a fenébe ne lenne!«

De mindez semmi! A finomság hanyatlása a miniszterelnök úr tegnapi modorával nyert szentesítést. Nagy, mély jelentőségű esemény az, egy olyan kezet meg nem szorítani, mint őméltóságáé, a Ráth úré. Tisza úr haragos volt. Az idők méhében nagy események vajúdnak...

Ma bizonyára az egész világ azon töri fejét, mi származhatik ezen tényből Európa jövendő átalakítására?

De Ráth Károly úr maga csak azon törte a fejét, vajon miért haragszik őexcellenciája? Honnan e nem érdemelt csapás?

- Azért mert nem illumináltál - világosíták fel a bánkódót részvétteljes barátai.

- Oh, nem, nem - mondá Ráth úr siránkozó hangon -, hiszen az ő, egyedül az ő kedvéért tettem.

- Akkor hát másutt van a baj. Alkalmasint barátodnak, testvérednek, nődnek vagy fiadnak levelet írtál, s bizalmasan eljárt benne a szájad... Tudod, hogy most »cabinet noir« működik itt, s a leveleket Tisza úr felbontatja a postán.

- Csitt az isten szerelméért... elfognak. Meghallja valaki... Spiclik hallgatóznak az utca szögletén. Ösmerem Lexit. Aztán különben is mélyen kell erről hallgatni, - mert az auktoritás mindenekelőtt.

De a dolog, mint fennebb mondtuk, nem maradt titokban, a lapok írtak felőle s »a nagy nyilatkozó«, amint olvasta, mélyen elpirult, - de csak egy percre...

A másik pillanatban már vígan sodorgatta meg hosszú bajszát s kiderült arccal dünnyögé:

- Sapristi! Megint egy pompás alkalom nyilatkozni!

És úgy cselekvék, amint mondá:

Ráth Károly úr a következőleg nyilatkozik ma, mégpedig külön kitüntetésből ez egyszer magyar lapban:

»A küldöttséget őexcellenciája olyképpen fogadta, amint általában hatósági küldöttségeket ily ünnepélyes alkalommal fogadni szokás. Az általam mondott beszédre meleg, nyájas szavakban azt méltóztatott válaszolni: "kedves kötelességemnek ösmerem a főváros legjobb kívánatait legott őfelsége tudomására juttatni..." E meleg szavak - így nyilatkozik Ráth úr tovább - magok is megcáfolják a hírlapok közleményeit stb.«

Mi nem tudjuk, melegek voltak-e a miniszter úr szavai, vagy sem, hanem azt biztosan állíthatjuk, hogy a főpolgármester úr nyilatkozatának szavai szinte melegek, már tudniillik a megsértett hiúság tüzétől, mely azokat a naivság bögréjében (ez kérem nem célzás a Ráth úr fejére, csupán ügyetlen hasonlat) nyilatkozattá forralta.

Aztán még különben sem rontják le azon állítást, hogy Tisza nem szorított vele kezet. Ez az, amiért ő szégyenkezik, ezt pedig sem a melegség, sem a nyájasság, sem égmosoly, sem napfény nem képes pótolni »a nem illumináló« Ráth úrnak.

Mert hát őneki ez a baja.

Nekünk pedig, többi embereknek, az a bajunk, nem hogy nem szorít, de túlságosan is nagyon szorít a Tisza keze.

A Ráth Károly a múltkori bécsi és a mai nyilatkozata között egyébiránt az a különbség, hogy akkor azon latin mondattal kezdtük »Apróságainkat«, amivel most végezzük:

»si tacuisses philosophus mansisses.«

Nem jó ómen, hogy ez a polgármester úrra elöl-hátul ráillik.




október 8.

278. sz.,

Mióta Jókai járt Berlinben Bismarck nagy plajbászának megnézésére, azóta sem fordult ott meg olyan kalandos ember, mint Crispi úr.

Sokat is beszélnek most felőle szerteszét az egész világon... még tán a »Csingér« című lap is erről vezércikkezik.

Crispi úr, az olasz parlament Ghyczyje, - ambícióira nézve, valóságos Ráth Károly, furfangosságra igazi Thaisz Elek, - megfordítva.

Crispi úr passzust vett, jegyet váltott a vasútra, és Berlinbe utazott, hogy ott Bismarckkal válthasson jegyet.

És Berlinben a Jókai-látta nagy plajbász meg van hegyezve, - hogy egészen új dolgokat jegyezzen a történelem könyvébe....

Háromágú árvaleányhaj volt a Sándor cár hetyke kalapjának bokrétája... három árva hajszál, amibe fogózkodott... három hajszál azon a kopasz főn, melynek belső rétegein az intriguák rengetege nő gombaszámra. Jézus Mária! Mekkora erdő az!

Ha azt tudná kikémleltetni Thaisz Lexi!

Donec eris felix multos numerabis amicos. Sándor cárnak pompás cimborája volt - kegyes Vilmos, és az ő jobblába Bismarck. Nem is a »jobb keze«, mert kegyes Vilmos kormányzati célja az ultramontán katolikusokat letapodni: s ahhoz láb kell. Ittak egymás egészségére, szorongatták egymás kezeit, és csókolóztak, - most azonban amint beköszöntött Sándor cárhoz is a »baghi barát« Plevna és Sipka szoros alakjában, - Bismarck herceg jónak látja úgy tenni, mint Tisza Ráth Károlykával, kezd egészen közönyös fizonómiát vágni, s a kezét hátradugja.

Bismarck herceg úgy tesz most az orosz barátsággal, mint a megtépett »krispin«-nel szokás, leveti, hogy újat húzzon fel helyébe, amelyik több meleget tart.

S az új krispin - Crispi.

Crispi úr bejárta Berlint, Gasteint, Párizst, s jellemző, hogy milyen különböző véralkatú egyénekkel társalgott, reggelizett és ivott bruderschaftot, - Gasteinban Bismarckkal, Párizsban - Gambettával.

Illetékes körökben beszélik, hogy egy német-olasz szövetség létesülése volt a Crispi útjának célja. Mi itt is eben gubát cserélünk.

Az orosz, képzelem, sírva, ríva nézi, hogy válik meg tőle a »vasember«. S ha van valami, ami nagy veszteségében vigasztalja, az nem egyéb, mint hogy maradt még egy hű barátja, aki elsiratja - Andrássy.




október 9.

279. sz.,

A Helfy-esetre még egyszer vissza kell térnünk.

A képviselőház mai ülésében felolvasták az állítólagosan megejtett vizsgálatról szóló jelentést.

Hát a négy hordár bizony úgy jutott Helfyhez, hogy először az egyik egy kocsmába tévedt s ott oly sokat bevett a földi jóból, hogy eszébe jutott Helfy úrhoz felmenni egy kis barátságos diskurzusra.

Azután jött a mások hordár, az nem találta barátját a kijelölt helyen, a Kisfaludy utcában, minélfogva megszállta őt az isteni ihlettség és mindentudás, egyenesen az is Helfyhez ment, hol kedves cimboráját, Béres Pistát fel fogja találni.

És lábait csakugyan a jószerencse vezette. Helfy úrnál vidám borozgatás sora járta az előszobában...

A másik két hordár is, csodálatos módon megszagolta azt az »úri állapotot«, s oda ténfergett.

Egyszóval nem vétkes itt senki. Csak Helfy, aki lerészegíti a rendőri közegeket s ezáltal elvonja a rájuk bízott foglalkozástól.

A Helfy inasa ugyan másképp vallott, de hát annak a vallomása »nem gilt«, mert az is bűnrészes a rendőr-hordárok leitatásában, minélfogva az összes adatokból kitűnik, hogy a hatóság ártatlan.

Kaas Ivor azt mondta a jelentésre, hogy »hazugság«.

Mi is azt mondjuk, amit Kaas Ivor.

És az egész ház apraja-nagyja, mind jól tudja, hogy hazugság... de azért megszavazta a fölmentést a »nagymogulnak«. És nem pirult el senki... senki.

Jaj az olyan országnak, hol ennyire süllyedett az erkölcs!

Tegyük le a tollat!... itt már megtörténhetik minden.

*

A jó kuttenbergiek Csehországban nagyon tréfás gyerekek s szeretnek incselkedni a magyarokkal, ahol csak szerét ejthetik. Még oly komoly testületekkel is, mint a főváros.

A főváros hivatalos nyelvül tudvalevőleg a magyart használja, ezen levelezik külföldi hatóságokkal is.

Nemrég egy magyar táviratot küldött azoknak valamely tudakozódása folytán Kuttenbergbe. Ezek azt meg is kapták, de ráírván, hogy »nix ungarisch« s új borítékba zárva, azon módon küldték vissza folyó hó 5-én a főpolgármesternek.

A boríték belső része azonban egy kapitális cseh viccre szolgáltatott alkalmat, mivel a kezeink közt lévő borító papír egy augusztusról szóló színlap: »Rózsa Sándor velky toupernik uchersky.« (Rózsa Sándor, vagyis a legnagyobb magyar tolvaj.)

Milyen szellemdús célzás!

Egy új alkalom ismét Ráth Károly úrnak nyilatkozni, milyen kedélyesen nyájas a kuttenbergi derék magisztrátus.




október 10.

280. sz.,

Az erdélyi »puccs« fölfújt híreivel annyira megijesztették Szathmáry Gyuriék a muszkát, hogy immár békehírek kezdenek röpködni a levegőben.

Az »Ellenőr« ugyan azt mondja mai esti lapjában, hogy ennek az őszi idő az oka, mely évszak az Ellenőr szerint a békülékenység és engedékenység évadja, ami kétségen kívül igen fontos felfedezés s új észlelet a természettudományok tág mezején.

Igaz, hogy a legyek (musca) ilyenkor csakugyan erejöket vesztve, elszédelegnek... de ha kevés is a kettő között a különbség, én mégis azt hiszem, a muszkák nem olyan idegesek és előítéletesek az ősz viszontagságaival szemben, mint a muscák. Ha valami sarkallja őket a békére, az alkalmasint a nyári évad rekkenő forrósága, mely a Sipka-szorosban és Plevna alatt megizzasztotta.

Azok a verejtékcsöppek igen meggyöngítették a karokat és inakat...

A béke legeslegelső olajága nem valami szelíd galamb csőréből mosolyog, - hanem egy angol államférfi Northcote úr szájából, ki a béke megkötését ajánlja a hadakozó feleknek, s így biztatja őket: anélkül köthetik meg a békét a jelen pillanatban a hadakozók, hogy ezzel katonai hírnevüknek ártanának.

Alkalmasint úgy érti Northcote úr, hogy a jelenlegi hírnevüknek.

Mivelhogy hát a muszkák ez idő szerinti katonai hírnevéről csak komikusan lehet szólani s annak ártani teljes lehetetlenség.

Így tehát bátran megköthetnék a békét az oroszok, ha a török azt nem mondaná: »majd ha fagy«, és ha különben is meg nem írta volna Palásthy, hogy a háború tavaszig folytatódni fog.

*

Ragályi Ferdinánd bátyánk ma a bagatell ügyek részletes tárgyalása alkalmával általánosságban akart felszólalni.

- Ferdi bácsi! - mondja a háta mögött ülő pajkos fiatal képviselő mindjárt az első szavaknál, kabátjánál fogva, lehúzni iparkodva az ülésére - a maga órája nagyon késik.

- Egy minutumot se, édes öcsém... - szól hátra, tovább folytatva »ékes orációját«.

- De bizony csak késik. Egy hétnél is többet. Egy hét előtt volt az általános vita.

*

Per associationem idearum, eszünkbe jut Ferdi bácsiról Patay István urambátyánk, kivel rettenetes dolog történt...

Megolvasta az újságból a Helfy esetét, - és megirigylé vala a mártíromság dicsőségét...

- Hm - mondá magában -, a dolog jól van kifundálva... A nyüstyit! Miért ne lehetnék egyszer én magam is diplomata, hogy essék bele valamennyibe a süly... Fundáljunk, kombináljunk csak, egy makulányit!...

Pista bátyánk addig kombinált hát, míg kifundálta a dolgot.

Behítta a kocsisát.

- Hallod-e édes fiam. Volt-e már a kezedben pistoly?

- De volt ám - felelte a kocsis.

- El tudod-e sütni a ravaszt?

- De el ám, nagyságos uram.

- Ember vagy, fiam, most ide hallgass. Egy nagy politikai misszióval bízlak meg. De azt mondom, el ne járjon a szád, beste lelke, mert különben...

Marci megígéri, hogy olyan hallgatag lesz, mint a bunda.

- Hát fiam, Marci - mond Pista bátyánk -, ma délben, mikor a veres szobában fogok szundítani, menj le az utcára és lőj be a kék szoba ablakán, lehetőleg olyankor, mikor senki sem lát, aztán szaladj el.

- Igen ám, csakhogy a golyó betöri az ablaküveget és kárt okozhat a szobában.

- Ne bánd, fiam! Majd behozza az, amennyivel kevesebbet kell költenünk a választáskor.

És ennek a politikai missziónak csakugyan foganatja lett: ma már ezt olvassuk a »Debrecen« című lapban:

»Polgárok, vigyázzatok! Patay István ablakán szombaton belőttek. Merénylet történt. Azt kell hinnünk, hogy a jóérdemű embereket "rendszeresen" üldözik sat.«

És ez a hír most be fogja járni az összes sajtót, - még a Pista bácsi szubvencionált orgánumát, a »Borsszem Jankót« is.




október 11.

281. sz.,

Az annyiszor hangoztatott »semlegesség«-et, melynek megőrzése végett történnek most Erdélyben az elfogatások, úgy látszik az egész monarchiában csak Ráth Károly úr tiszteli, aki a szigorú semlegesség elvei folytán még illuminálni sem mert a törökök diadala alkalmával.

Andrássy úr, a bonmot-k híres embere, azonban nem sokat törődik a semlegességgel, - bonmot-jaival a törökök, hivatalos intézkedéseivel pedig a muszkák felé hajlik.

Csak e napokban járta be a lapokat a bodros fejű államférfi újabb élcének híre, hogy a plevnai diadal olyan jó játék, amihez rossz arcot muszáj vágni.

S íme ma már biztos adatok fekszenek előttünk, hogy a lemberg-cernovici (tehát osztrák területen fekvő) vonalon egész nyilvánosan szállítják az oroszok számára a hajóhadakhoz szükséges hengereket. Legutóbb pedig Itzkányban, szinte osztrák területen, az orosz hadjárathoz szükséges szereket szállító vagonok feletti felügyeletet egyszerűen oroszok vették át.

Az illető osztrák hivatalnok, ki eddig felügyelt a vagonokra, nehogy az alsóbbrendű közegek átkutassák, valószínűleg szinte olyan jámbor gondolkozású, a semlegességben hívő férfiú volt, mint a mi Ráth Károlyunk, s Bécsbe intézett kérdést, mitévő legyen ezen hallatlan esetben, midőn oroszok követelik tőle a vagonokat.

Csakhamar megjött a válasz. Andrássy mondta tollba valamelyik subalternusának:

»Legyen ön engedékeny. Engedje az orosz ügynök urakat tenni mindent, amit akarnak, és járjon a kedvükben.«

Mit aztán az osztrák hivatalnok úgy fogott fel, hogy átadta az oroszok rendelkezésére az itzkányi pályaudvar épületeit, s hogy a kedvökben járjon, mindenik számára rendelt naponkint egy-egy font faggyúgyertyát vacsorára.

A muszkák még mai napig is ott őrzik az orosz hadiszereket a mi pályaudvari épületeinkben s jóízűen falatozgatnak a gyertyáinkból.

Itthon pedig Tisza Kálmán még mindig erősen hangsúlyozza a »semlegességet«.

Mi mondhatjuk aztán, hogy ez olyan rossz játék, amihez jó arcot kell vágnunk.




október 12.

282. sz.,

A magyar ember rég nevezetes arról az oldaláról, hogy sok a pénze. Nem azért mondom ezt, hogy például az arany rente-ra most is általánosan szegényeknek hitt emberek tíz-húszezer forintot írtak alá, - a nagy buzgóság miatt, mely annyira megnevelte a honfiúi áldozatkészséget, hogy ha szegény Bernáth Gáspár bátyánkat mai napig élteti a gondviselés, ő is legalább harmincezer forinttal rukkolt volna ki aránylag. A járadékkölcsönbe fektette volna szegény öreg bátyánk azt a sok százezer forintra rúgó rézkrajcárt, amit a párizsi Rothschild cég, mikor otthon, Hajó utcai szállásán jóhiszeműleg aludt, a zsebébe lopott...

Sem nem azért mondom, hogy sok a magyarnak a pénze, amiért a kormány naponkint hat forintjával fizeti a spiclivé devalvált hordárokat, hogy olyan emberekre vigyázzanak, kik teljes életükben nem követtek el hat forint árú politikai mozgást, nemhogy egy nap alatt...

Hanem azért sok a mi pénzünk, mert sok, túlságos sok az időnk, s ha az angoloknak hinnünk lehet, a sok idő sok pénz.

Különben Tisza úr demonstrálta ezt.

A kiegyezési törvénnyel kapcsolatos, és a vámtarifán alapuló törvényjavaslatokat, a szesz- és cukoradóról, tárgyalás alá veszi a ház.

A miniszterelnök gyermekes idegességgel és makacssággal fejébe vette, hogy rögtön tárgyaltassanak, s célját érte a spárgán mozgó parlamenttel szemben.

De milyen célt? Igyekezzünk kisebb dióhéjba szorítani a dolgot.

- A szesz- és cukoradóról szóló javaslatokat nem tárgyalhatjuk, mert azok a vámtarifán alapulnak, s a vámtarifát még nem ismerjük - mondá az ellenzék.

- Micsoda?- kiáltott közbe a kálvinista pápa, a hajmeresztő logika nagymestere. - Két dolog lehetséges, vagy ösmerik, vagy nem ösmerik; ha ösmerik, akkor miért mondják, hogy nem ösmerik, s ha nem ösmerik, akkor miért írtak már róla az önök lapjai?

- Uram, - védekezik odább az ellenzék, - minek tárgyaljuk a kiegyezési javaslatokat addig, míg létre nem jő maga a kiegyezés? Mi fog akkor történni, ha a kiegyezés meghiúsul.

- Puff. - Ez esetben nem lesz semmi baj. Elcsapjuk a papírkosárba.

Ez a logika aztán lefegyverzett mindenkit, s mulatságos dolog tudni, hogy a magyar parlament csupán azért tanácskozik most a szesz- és cukoradóról, hogy legyen valami időtöltése.

Így van az, akinek sok az ideje... értem a parlamentet, mert Tiszának, hisszük, már nem sok ideje van hátra. Az ő csillaga: hanyatló csillag... s nem tudni, melyik percben hull le a boltozatról, hol olyan görbe utat futott meg...

Hát bizony talán okosan is teszi, ha nem csinál semmit. Tőle ez a lehető leghazafiasabb!

A Plandamour híres kométájának is az volt a legnagyobb érdeme, hogy elfogyott, mielőtt veszedelmet okozhatott volna...




október 13.

283. sz.,

[......]




október 15.

285. sz.,

A magyar járadékkölcsön nem sikerült. A külföldi pénzpiacok nem látják olyan rózsaszínű szemüvegen keresztül az ország anyagi viszonyait, mint itthon a többség, melyet Széll úr úgy forgat az ujján, mintha gyűrű lenne...

Az is a... hamis, talmi aranygyűrű.

Széll úr igen restelli, hogy felsült a rente-tal. A nagyhangú frázisok, melyekre a budget vitáknál előre készült, most már semmivé foszlottak, mint a füst, mint a köd...

- De hát hogy lehet az - kiált fel Széll úr -, hogy a külföldiek kevesebbet írnak alá, mint a magyarok?

- Milyen kulcs szerint veszed, druszám, ezt a kérdést? - kérdi a másik Kálmán.

- Úgy, hogy bennünket ott kellene hogy jobban becsüljenek, ahol nem ösmernek.

- Igaz a. De én meg azon kulcs szerint magyarázom, hogy sehol sincs annyi jó bolond, mint itthon.

- Ejnye! Hát már te is magadnak opponálsz? A többséget szidod!

A »Dráma a tenger fenekén« című darabban az eredeti francia szövegben az egyik személy neve Sartene. Rákosi úr, ki híres arról a tulajdonságáról, hogy az idegen szavakat magyar kosztümbe erőszakolja be, s kiejtésük szerint írja ki, ez egyszer bizonyos esztétikai szempontból még tovább terjeszkedett s Szartén helyet Czártén került a színlapra.

Egy francia ismerősöm, kivel egymás mellett ültünk a nézőtéren, igen bosszankodott afelett, hogy az utálatos »cz« betűt Rákosi úr a nyelvükbe csempészte.

- Az egész francia nyelvben, higgye meg, uram, egyetlen »cz« betű sincs... Egy volt a »Mecz«-ben, de azt is elvesztettük.

*

Az »Egyetértés újságolja, hogy a »Kelet Népe« szerkesztését a páratlanul komikus módon kimúlt »Ébredés« szerkesztője, Asbóth János veszi át. Fenntartással közöljük e hírt, mert nem akarjuk kompromittálni, már tudniillik nem az »Egyetértést«-t, hanem a »Kelet Népé«-t, jól tudván, hogy...

Krátky tövén költ a ruca.

*

Ha már itt vagyunk, az »Egyetértés«-nél, egyúttal citálunk egy másik irodalmi hírt mai számából, mely szerint Féval Páltól egy »Jezsuiták« című regény jelent meg, - minélfogva az »Egyetértés« ajánlja Pétery Károly hasoncímű munkáját.

Szegény Barnum! ha ezt megélhette volna!




október 16.

286. sz.,

Franciaországnak nagy napja van. - A választások megindultak. Mint a fölkavart tengernek arca, oly zajongó Párizs, az ország szíve. A hullámok, melyeket e nap ver, messze túlcsapnak Franciaország határain. Kit ne érdekelne, mi történik ott, honnan a nap szokott feljönni a világnak?

És ott mostan igazán sötét van.

Az a seb, melyet az aljas Mac-Mahon önnön kezével ejtett magán, hogy a harc elől elmenekülhessen, árnyékot vet most a nemzet jövőjére.

Egy ilyen ember vissza nem retten semmitől... Minden azt mutatja, hogy a köztársaságnak e héten adatik meg a halálos döfés...

A kés már meg van köszörülve, s a gyilkos kezek felgyürkőzve állanak a marsall rendelkezésére.

De még nincs vége minden reménynek. A francia nemzetben van egy csodálatos ösztön, mellyel megérzi a veszedelmeket, s a földre gyűrve, mikor már azt hinné mindenki, hogy elbukott, hogy alig liheg - villámhirtelen fölveti karjait, s lerázva magáról ellenségeit, egy lábdobbanásával leteperi, s diadalszava, mint a menydörgés, felrázza a tőle tanuló világot!

Legutolsó tapasztalataink e mindent megtisztító vihar előszelét jelentik.

Decazes herceg, ki mellett százezreket költött a kormány, Libourneban megbukott.

Legyen ez az első szög ahhoz a koporsóhoz, melybe Mac-Mahont temeti - a legszentebb jog, a népek érzelme.

*

Érdekes históriája

annak, hogy miként történt I. Ferenc József uralkodása alatt a magyar nemzet inváziója nagy Oláhországba a »Pester Lloyd« bukaresti távirata nyomán szabadon lefordítva.

A baja-arámai bíró múlt hét csütörtökön összeveszett a feleségével. Ő ugyanis azt állította, hogy a közelgő örvendetes családi esemény eredménye ikrek leendnek, - mire a menyecske dühbe jött s úgy vágta arcon, hogy még három óra múlva is szikrázott tőle a szeme s ötvenszeresen látta képzeletében az ikreket.

A szegény baja-arámai bíró ezen közte s neje közt támadt keleti kérdés miatt felette elbúsulva világgá szaladt, s még most is futna, ha meg nem állott volna. Ott azon a helyen pedig, ahol megállott, véletlenül egy kocsma volt.

Betért. Szomjas volt, tehát ivott; mivel pedig nagyon szomjas volt, tehát nagyon sokat ivott. Agya megzavarodott, midőn végre otthagyta a léleküdítő helyet, nem csoda tehát, hogy eltéveszté az irányt, s ahelyett, hogy a portájára tartana, a faluból kifelé indult.

A falu végén határőrök hányták el a havat. Volt vagy kilenc, s valami fényes fegyverféle villogott kezükben a sötét éjben.

- Huh! - kiáltá az arámai bíró gazda - ez, ha nem ásó, hát legalábbis szekerce, bárd, aminővel a barbár magyarok hadakoznak.

- Majka precesta Pál! A magyarok betörtek.

Rögtön visszaszaladt a kocsmába, s még egy icce pálinkát és egy fél verdung tintát kért. Ezeknek segélyével aztán így írt a turnu-szeverini alpraefektnek:

Praefekt úr!

Sok magyar mutatkozik a határon, fénylő fegyverzetben. Mire e sorokat elküldöm, már a faluban lesznek, s én is, és valamennyien valószínűleg hullák. Csak az vigasztal, hogy a feleségem is.

Gligor, bíró

Az alpraefekt ijedten ugrott fel éjjel ágyából, midőn e levéllel fölverték, s az írnokát kiáltá.

Az írnok megjelent, s elöljáró beszédképpen, hogy a nagy veszedelmet illusztrálja, egy nagyot rúgott rajta.

- Írjon ön rögtön jelentést nevemben a főpraefektnek, hogy a magyarok beütöttek Oláhországba, nőket, gyermekeket, aggokat, s mindent, ami útjokba akadt, elpusztítván, most körülbelül... Hány óra?...

- Éjfél után...

- Mostan... mostan... lássuk csak! Azóta már Baja-Arámát fölégették, s reggelre körülbelül itt lesznek. Az az ostoba bíró ki nem teszi a számukat. Írjon egy kerek summát, barátom... Tegyen oda példának okáért hét ezer embert...

Az írnok megírta a jelentést, az alpraefekt aláírta s küldte a főpraefektnek.

A főpraefekt, aki hír szerint bátor katona, összecsapta ijedten a kezeit és elájult.

Ez a története főbb mozzanataiban a magyarok betörésének Oláhországba.

Egy nagy tanulság azonban mégis maradt e fontos hadjáratból az utóvilágra: az oláh igazságszolgáltatás példája.

Az egésznek a levét ugyanis a főpraefekt úr issza meg: mert hivatalából letétetik s emlékül a következő verset kapja:

Sous le pied d'un rocher
J'ai vu l'ombre d'un cocher,
Qui aves l'ombre d'une brosse
Frottait l'ombre d'une carrosse.
(Egy szikla lábánál
Láttam egy kocsis árnyékát,
Ki egy kefe árnyékával
Dörzsölte egy kocsi árnyát.)




október 17.

287. sz.,

Tisza Kálmán álma

A petróleum-lámpa félig le volt eresztve... homályos fény derengett a miniszteri palota termében, a sok bécsi utazásban elcsigázott excellenciás tagok felmondták a szolgálatot, a magyar nemzet »jelenlegi gondviselése« behunyta szemeit, s elaludott...

Az álom istene gyűlöletes pillantást vetett rá, mintha irigyelné tőle az alvást, s hogy azt megzavarhassa, riasztó víziókat bocsátott reá.

Jekelfalussy ott ült a nagymogul ágya mellett és a legyeket kergette el a nagyméltóságú alvóról.

Ezen háládatos szakfoglalkozását váratlan siker koronázta... sokat megfogott, és egy üvegbe zárta, nem tudom, azért-e, hogy másnap mint korpus deliktiket a működéséről teendő jelentéséhez csatolja, vagy talán, hogy átadja a királyi ügyésznek kisütni, ha nem részesek-e a »székely puccs«-ban...

Az álom istene eközben elszabadítá a víziókat...

Egy ördög ereszkedik le a magasból, óriás vasgolyókat tartva kezében, melyek ráereszkedve, egy sziklát is meglapítanának... Az ördög szédítő sebességgel kezdi dobálni az alvó miniszterelnök melléhez, rikácsoló hangon kiáltozva: Ezek a bihari pontok.

Tisza még csak oda sem hederít a víziónak; mélyebben hortyog, mint azelőtt, és a másik oldalára fordul.

Ekkor Teleki László véres árnya kél ki a sírból... Lassan lábujjhegyen lép a síkos padlón, odasuhan a hajdani elvbaráthoz, végigsimítja hideg halott ujját annak homlokán... és síri hangon, lágyan, rémesen kérdi: »Te vagy az, Kálmán?«

- Igen. Talán... Valószínűleg... Majd megkérdezem Andrássytól - felelé hörögve az alvó, és nem ébred fel, hanem a másik oldalára fordul.

Az álom istene dühbe jő, hogy nem bírja felébreszteni, egy iszonyú tableaut keres ki, a »Lelkiismeret« című mennyei cég lomtárából, s azt ereszti le borzalomnak. Iszonyú kép!

Egy szép, meztelenre vetkőzött hölgy fekszik zöld mezőben hármas hegy alatt, s testén undok piócák szívják a vért... A tündérarcú hölgy még él, de tehetetlen, oda van kötve egy démonarcú alakhoz, kiben az alvó saját magára ösmer... A démon alak egy kést tart kezében, s a tóduló piócáknak maga vág lékeket a patyolat testen, hogy annál kényelmesebben szívhassák vérét. A tableau alatt ez a cím áll: »A közgazdasági kiegyezés!«

Irtóztató. De a miniszterelnök mégsem ébred fel. Lázasan hörög és a mások oldalára fordul.

- Tehát semmi sem képes felébreszteni ez érzéketlen embert! - kiált az álomisten (már persze szellemhangon, hogy Jekelfalussy ne hallja). - A legrettenetesebb még hátra van, megpróbálom ellene!

...Egy ittas kozák alakja gomolyodik ki a semmiből... égő csóvát tart a kezében, melyet az alvó miniszterelnök fejének visz, bevilágítva azt kísértetiesen, majd piszkos markával felrángatja: »Holla! cimbora! Gyere, no, gyújtogatni, először ott, - azután itt - nálatok.«

Tisza teste megrázkódik, gépileg motyogja: »Majd megkérdezem Bécsben«, de nem ébred fel, hanem a verejtéktől csurgó arcát a párnákba temeti.

Több oldala már nincs, amire forduljon!

Az »álom«-isten belátja, hogy hiába pazarolja fortélyait. Visszaküldi a víziókat a »Lelkiismeret« című cégnek azzal az üzenettel, hogy Tisza úrra nem tesznek hatást a - portékái. Majd maga is szép szelíden megvonul egy szögletben, lemondva a haszontalan erőlködésről.

Eközben Luka Guszti bácsi lép be a miniszteri szalonba s átadja Jekelfalussynak az átvizsgált lapokat, hogy a kiveresceruzázott helyekre figyelmeztesse őt s általa a kegyelmes urat.

- Mi van a lapokban, Guszti? - kérdé Jekelfalussy suttogva, nehogy a nagy urat felébressze.

- Kevés spanyol dolog - felelé Guszti sóhajtva. - A Guadalquivir partjai csendesek... fájdalom, nagyon csendesek...

- Hát urunkról, őexcellenciája a miniszterelnök úrról, mit írnak a lapok?

- Dicsérik, uram... a fizetésökhöz képest...

- Hát az »idegenek«?

- Nos, ezek sem írnak valami különös fontosat - felelé Guszti bácsi halkan -, kivévén a »Budapesti Napilap«-ot.

- Hát az mit ír?

Guszti bácsi a Jekelfalussy füléhez hajlik.

- Azt, hogy Tisza le fog mondani.

- Ezer villám! - kiált fel a miniszterelnök, hirtelen fölijedve álmából. - Ki mondta azt? Lemondani, én? Soha, soha...

-th.




október 19.

289. sz.,

Kossuth, Petőfi és...

Gyulai ismét megindult bogarászni a literatúra tarlójára. Elméjén koronkint bizonyos viszkető pattanások támadnak, melyeket ki kell nyomkodnia: Feltűnőt mondani, mindenáron feltűnőt... Jókaiba belekötött egy adomájáért. Persze nem ment vele semmire. Kivált Jókaival szemben nem, ki nem szokott adósa maradni senkinek.

Ismeretes az olvasóközönség előtt azon híres költemény, melyet sohasem fog olvasni - a »Romhányi«. A múlt évtizedben, midőn Gyulai úr, e soha el nem készülő mű első strófáin dolgozott, azt mondja egyszer Jókainak:

- Téged is behozlak, Móric embert a »Romhányimba«.

- Azt bizony nagyon jól teszed - mondja Jókai hirtelen -, legalább megtudja onnan a világ, hogy én is éltem.

(Ebben a költeményben fordul elő az is, hogy Görgey Arthúr milyen dicső hazafi, ami különben nem tartozik most ide lényegileg, csak mint feltűnő mondás.)

A legújabban Gyulai Pál úr (kivel tudvalevőleg az történt, hogy királyi rendelet folytán lett doktorrá, mint ahogy egyszer Nógrád megyében főmérnöknek választották meg a marcali kirurgust) egyetemi előadásain arról a tárgyról értekezett, hogy Petőfi miért nem dicsőítette Kossuthot.

Gyulai úr e tárgyra vonatkozó megjegyzései tegnap, tegnapelőtt bejárták az összes sajtót, s szántszándékkal vártam egész e pillanatig, hogy az enyimnél tekintélyesebb toll fogja keresztültörülni azt a hamis tudományt, amit az egyetemen tanít.

Bizony nem tette senki, mert hát készpénznek kell venni, amit Gyulai úr mond.

Nézzük, mit mond?

Elbeszéli, hogy Petőfi haragudott Kossuthra, s azért nem írt róla s nem dicsőítette soha. Haragudni pedig azért haragudott rá, mert Kossuth méltatlanul bánt vele. Először, midőn 1844-ben Frankenburg az »Életképek«-et megindította, Kossuth, ki mint munkatárs engedte nevét a lapra kitétetni, azon ürügy alatt kérte azt később (midőn Petőfi is munkatársa lett) kihagyatni, hogy olyan katonaszínészféleember társaságában nem látja szívesen a nevét, mi később a költő tudomására jutott.

Bizony nehéz elhinni, hogy Kossuth, aki akkoriban a demokrácia elvei mellett olyan hévvel és tüntelőleg küzdött, ilyen, egész lelkületével ellenkező, de még a legprimitívebb fölfogású embernek is szégyenére váló nyilatkozattal hagyatta volna ki nevét az »Életképek« címlapjáról.

De tegyük fel, ha ez igaz is, miként magyarázható meg viszont Petőfi jelleméből, hogy ezen halálos sértés dacára, 48-ban (mint Gyulai Pál úr mondja), dicsősége tetőpontján, mégis Kossuthhoz folyamodik pénzelőlegért kiadandó költeményeire? amire Kossuth (említi fel Gy. úr második sértés gyanánt) nem válaszolt.

Bármily képtelenség is, tegyük fel, hogy ez is igaz, és hatoljunk bele Gyulai úr mélyebb célzataiba, ki Kossuthot kívánná megcsipkedni - tán azért, hogy azt is, mint Jókait, ő tegye halhatatlanná.

Mennyi naivság az érvekben! Milyen gyermekes aprólékosság! Kossuthnak kisebb gondja is nagyobb volt a viharos időszakban, mint versgyűjtemények kiadásával foglalkozni; s még ha nem is lett volna annyi elismeréssel a nagy költő iránt, mint amennyit az megérdemelt (éppen Gy. úr további fejtegetéséből tűnik ki azonban, hogy teljes elismeréssel volt), hibául róható-e ez fel azon években, midőn még írótársaik egy része is hideg maradt működése iránt?! Ráérhetett-e Kossuth egy háborgó ország élén figyelemmel kísérni a szépirodalmi lapok versezeteit is?

A harmadik sérelem (amint azt Gy. úr előadja) világosan mutatja, hogy sőt Kossuth nagyon is méltányolta Petőfit, mert őt és Egressyt bízta meg, az orosz invázió híre alkalmával a lankadó lelkesedés felébresztésére; igen ám, csakhogy itt meg azt látja nagy sérelemnek a híres kritikus, hogy midőn már Petőfi éppen működni kezdett - Kossuth Szegedre utazott kabinetjével anélkül, hogy Petőfinek csak egyetlen sort is írt volna.

Eredeti gondolkozásra és különös ítélőtehetségre vall ezen állítás. Én ugyan még nem éltem abban az időben, mikor ez történt, de azért megsúghatom Gyulai úrnak, hogy e rémes napokban még a feleségétől is elfelejtett búcsúzni az ember, - nemhogy udvarias billet-doux-k váltására maradt volna ideje, hogy: »Kedves Petőfi úr! Ne tessék már semmit sem csinálni, nem megyünk már mi semmire. Egyébiránt tisztelem a feleségét. Küldje meg a legújabb költeményeit sat.« ...ahogy ezt Gyulai úr az ő elméjében elképzeli.

De tegyük fel, hogy minden igaz - mi szükség volt mégis a magyar nemzet rokonszenvébe, hol e két alak olyan magas piedestálon áll, meglehetősen gyanús kézzel belenyúlni, s megzavarni azon harmóniát, mellyel a két nagy alakot az körülöleli?

Petőfi nem haragudott Kossuthra. Hiszen az ő elveinek dalnoka volt egész haláláig, s az ő elveiért halt meg. Egy zászló nyelét tartotta mind a kettő.

Nem Petőfi haragudott Kossuthra, - hanem Gyulai haragszik - önmagára, ha valami komplementumot nem mondhat a kormánynak.

Kossuthot megcibálni, az is kompliment - s ki-ki úgy komplimentírozik, ahogy tud.

Ez ennek az egyetemi előadásnak szomorú morálja.

M-th K-n.




október 20.

290. sz.,

Crispi, az olasz parlament elnöke, hosszas vándorlás után ideérkezett az »Adomák országá«-ba, mint Jókai találóan nevezte ezt a mi szegény, kedves hazánkat.

Két ismerőse már itt is volt, Óvári Lipót úr, kit otthonról, és Pulszky Ferenc úr, kit az »Üstökös« torzképeiből ösmer.

Ezek lettek a cicerone-jai.

Crispi úr ma reggel felkelvén, a Népszínházba kívánt jegyet váltani. Nem kapott. Minden hely el van foglalva, ami csak azon körülményben leli magyarázatát a rossz darabbal szemben, hogy Kápolnai nem látható.

- Ha a Népszínházba nem mehetek - mondja Crispi úr Pulszkyhoz bosszankodva -, melyik színházba menjünk.

A legjobba - a képviselőházba.

*

Odavezették Crispi urat a »főrendiek karzat«-ára, s ő minden aprólékos dolog iránt kiváló érdekeltséget tanúsított.

- Ki az a rendkívül fáradt ember, aki most beszél?

- Signor Lukács - feleli Helfy, ki időközben olasz mivoltában prezentálta magánt fent.

- Miről beszél, hogy olyan savanyú arccal hallgatja a ház?

- A cukorról.

*

(Egy félóra múlva)

- Hát most miről szónokol az a másik úr?

- A szeszről.

- Si... si! Az a Patay lesz.

- Nem. Az a Ragályi.

(Széll Kálmán beszéde alatt)

- Ez itt a pénzügyminiszterünk - mutatja be Pulszky és fülig pirul.

- Capisco... értem, signor... értem őt.

- Hogyan? Érti méltóságod, miről beszél... - vág közbe ijedten.

- Magától értetődik - a teárul.

*

(A háznagyi irodában)

- Kicsoda az a jó külsejű úr? - kérdi Crispi úr Kovács Lászlót, Puskásra célozva.

- Ez a tikárom.

- Az ördögbe is, én a miniszterelnöknek néztem.

- Csitt! Megneheztel...

- Kicsoda? A miniszterelnök?

- Ej, dehogy! A titkárom.




október 21.

291. sz.,

Ghyczy Kálmán ma nyilatkozatot tesz közzé, hogy Crispi úr látogatta meg őt először és csak azután ő Crispit, nem pedig ellenkezőleg, amint néhány lap írta.

Mikor ezt Ráth Károly főpolgármester, a »nagy nyilatkozó« ma az esti lapokban megolvasta, fejét csóválta s így szólott ahhoz a »Budapesti Hirnök« által említett kis unokájához, ki őt »nagy mester«-nek nevezte:

- No, már ebben a dologban és sem nyilatkoztam volna.

És ez csakugyan hiba is volt. A vendégszeretet hazájában nagyon furcsán veszi ki magát ilyen vastag udvariatlanság. Azon netalán fölmerülhető vád elhárítására pedig, mely Ghyczy nevét fontos politikai tervek kezdeményezésével hozhatná kapcsolatba, bizony nem volt szüksége, mert az öregúrról az egész világ tudja, hogy önmagától még arra sem merné magát elhatározni, milyen színű mellényt varrasson a szabójával.




október 23.

293. sz.,

A magyar időszaki sajtó múltja tele van híres botlásokkal, melyek szeretetreméltón nyilatkoznak néha, s inkább komikusak mint bosszantók. Legtöbb a naivság rovására esik.

Ha valamikor ezeknek is akad megírójuk, az mint egy piramisnál áll meg az úgynevezett »Greguss nótá«-nál.

Ez pedig, ha Greguss csinálta is, nem valami állatmese, sem pedig, ha nótának híják is, nóta, hanem csak egy elhírhedt »gixer« megjelölő kereszt- és vezetékneve.

Mikor még Greguss a »Pesti Napló«-nál entrefilet-ket csinált, született vala az ő elméjében egy igen érdekes hír, melyet a »Pesti Napló«-tól átvett az összes sajtó: mikor végre a legutolsó apró lapba, a »Gyors Postá«-ba került, s a »Gyors Posta« a Greguss kezibe, a lelkiismeretes hírlapírónak nagyon megragadta figyelmét ez a meglepő újdonság, s betette azon módon a »Pesti Napló«-ba, azon megjegyzéssel, hogy: »a "Gyors Postá"-ban olvassuk e meglepő hírt.«

Még ennél is különb azonban az »Asbóth-nóta«. Csodálatos az, amennyi ővele történik! No, de ezúttal csakis ezt mondjuk el.

Cikket írt a »Magyar Politiká«-ba. A cikk akárhonnan vette, kitűnő volt, s még a bécsi lapok is átvették. Legalább Asbóth onnan olvasta (persze nem a neve alatt) vagy egy hét múlva. Nem ösmert rá a gyermekére. Neki könnyű az!

Nem ösmert rá és megcáfolta, sikerülten és talpraesetten... »hogy a bécsi lapok ilyen otrombaságot írnak sat.« Csak a legvégén sült ki, hogy a mi derék Asbóthunk önmagával verekszik olyan nagyon. Ő maga bámult rajta legjobban, pedig ő tudhatta leginkább, »mi« rövidíti meg olyan nagyon az emlékezőtehetséget.

Ez volt az »Asbóth-nóta«.

E két históriai baklövés mellé sorakozik számos kisebb, mint a »Kelet Népe« azon érdekes esete, midőn a »tegnapi« saját híreit a »holnapi« számba nyírta bele; azon minden képzeletet meghaladó gyorsaság, mellyel az »Ellenőr« ma délután négy órakor írja meg a ma délután hét órakor kezdődő várszínházi előadásról a hiteles tudósítást. Igaz, hogy aztán a nagy gyorsaságban azt se tudhatja a működőkről, fiú-e vagy leány egyik-másik; aminthogy például Feleki - a saját feleségévé avanzsírozott a kritikában.

Hát bizony mind együttjár ez ezzel a foglalkozással...

Hanem rosszabb az annál, mikor valakinek úgy eljár a nyelve, mint ma a »Hon«-nak.

A »Hon«, a mindenttudó »Hon« előadta Crispi úr politikáját. Olvasott az ő teleszkópiumán keresztül az utazó olasz szívének titkos redőiben. Hát biz oda nagyon szép dolgok vannak beírva!

Sem többet, sem kevesebbet nem akar »aszondja« Crispi, mint hogy a török birodalom romboltassék szét s szláv államok váljanak belőle.

Erre aztán másnap ugyanez a »Hon« azt mondja, hogy Crispi s Andrássy közt pourparler volt s Crispi a legnagyobb megelégedéssel távozott.

Mit jelent ez?

Egy kormánylaptól nagy tévedés ilyen vastagon kompromittálni őexcellenciáját, Andrássy grófot.

Már ilyen öreg hiba talán még Asbóth Jánoson sem történt sohasem.

A kulisszák mögül

Múltkor történt, hogy Széll Kálmán pénzügyminiszterünk fejét nagy komorság szállotta meg, részint a rente sikeretlensége, részint egyéb kalamitások miatt.

- Hogy is lehet az, hogy ez a rente (kimondva rant) nem sikerült?... Pedig olyan szépen volt kikombinálva. - Hja, barátom - mondja Tisza Kálmán -, rossz a neve; attól féltek az atyafiak, hogy a rant berántja. Aztán különben is szomorú múltja van nálunk az államkölcsönöknek, amiket sohasem szoktak visszaadni. Emlékezel még a kényszerkölcsönre?

- Hogyne - mondja Széll sóhajtva. - Magamnak is benn úszik nehány forintom, amit illo tempore az államkasszának kölcsönöztem.

- Feneketlen örvény az, barátom, millió lyuka van annak...

- Érzem... tapasztalom - mondja Széll fázós hangon. - Előre is borzadok, hogy azon megnyugtató budget-beszédek után, melyeket tartottam, miként fogok egy napon a nemzet elé állni, hogy íme biztosítottalak benneteket, hogy ennyi és ilyen áldozatokkal ki foglak rántani a bajból, helyrehozom a zilált pénzügyeket, s most, nemhogy ezt tettem volna, hanem minden kevés, a takaró egyre szűkebb...

Tisza közbenevetett.

- Lári-fári! Te semmit sem tanultál attól a Menyustól. Kálmán! Kálmán!... te rossz szemfényvesztő... rossz pénzügyminiszter vagy.

- Jogosult szemrehányás... de hát te is mit tehetnél, majd akkor... és az az »akkor« nagyon, nagyon közel van.

- Csigavér! Azt tenném, amit az egyszeri női szabó...

- Mit tett az a szerencsétlen?

- Azt cselekedte biz ő, hogy selyemruha-varrással bízták meg őt is, minthogy azonban a szövetből per clincum clancum, itt is, ott is elkallódott egy darab, a ruha, melyről különben mértéket vett fel, igen szűknek ütött ki s be nem takarta az illető hölgy testét, kivált elöl...

- Ühüm! Értem, aminthogy majd az én pénzkészletem sem lesz elég az államköltségek fedezésére. Nos, mi történt a szabóval?

- Az, hogy még neki állott feljebb. Nem ő vette fel - azt mondja - rosszul a mértéket, hanem a nő bájai nevekedtek meg azóta. Tessék kiküldeni szakértő bizottságot.

- Ejnye, Kálmán! Mondasz valamit!




október 24.

294. sz.,

Életkép

Az egyetem ambitusán gyakran lehet látni, mert ötvenével jár ott. Kabátja poros, csizmája pirul afölött, hogy immár három hónapja nem látott kefét. Buzogány-tüskés haján pörge kalap libeg, lebillenve a szemre. A szem szikrát hány. Ha kémiai elemzés alá lehetne fogni ezt a szikrát, bizonyára költői önérzet és rosszul sikerült kollokvium sülne ki belőle; mert ő bölcsész, és ami fő, író. Akár az egyik, akár a mások jogcímen hallgatja a »honárulás dalnokát«, Gyulai doktor urat is, kinek önönmagánál is nagyobb szekundaíró plajbásza van. Az amice nemigen jár azonban az előadásokra, minélfogva nem is tud semmit: és ennélfogva előre is remeg attól a rettenetes szekundaíró plajbásztól. Lehetetlen, hogy keresztülmenjen, hacsak valami »jószerencse« nem adódik. Aminthogy adódik is. Azok az imposztor újságírók odáig mennek, hogy a Gyulai Pál irodalomtörténeti nyomozásai ellenében odavetik tollukat a mélyvágányú, gonddal lerakott tudománysínekre, miken a jövendő civilizáció vagonjai fognak robogni... Ohó! kiált fel az »egyetem Bendeguza« önmagához! Ebből te hasznot húzhatsz, fiú! Most vesd ki azt a tudományodat, ami nincs benned! Cáfold meg a Kossuth-védőket, s vedd pártfogásodba Gyulait! A »Pesti Napló«-ban kiadják a »közönség köréből« s még tán a »Fővárosi Lapok«-ban is próbálhatsz szerencsét, olyankor, ha Vadnay nincs otthon. A tanári kebel hálája megsúgja a kéznek s a kéz a szekundaíró plajbásznak, hogy »emlékezzék«... Így lesz a Bendeguzból később Gyulai révén »doktor« annak tanúságául, hogy ahány doktor, annyiféleképpen - jut a diplomájához.

*

Egy ferencárosi választópolgártól vettük a következő sorokat, melyeket csak némi kihagyásokkal lehetett besorolnunk e rovatba:

-------------------

Nemcsak a Teréz-, de a Ferencvárosban is most van búcsú. A Csernátony kilátásait búcsúztatjuk a kerületétől: vidám énekszóval kísérjük ki a kapun, melyen ezentúl nehezebb lesz neki bejutni, mint a bibliai tevének a tű fokán. Gúnyolólag volt említve nehány nap előtt a Liliom utcai »Sturm«, a »tizenkét apostol«, s ezek közt Besze János bátyánk, kinek egyedül adatott meg a természettől azon dicsőség, hogy »madártávlatból« nézheti az »ifjú fővárost«, s eszerint annak »Ferencváros« nevű részét is.

De hogy mindezekről szólhassunk, kezdjük a sajtón, ezen a gúnyos, szeszélyes szörnyetegen, mely egyre hangoztatja, hogy milyen átkos visszahatása lesz majdan azon közönyösségnek, mely a honpolgárok közt elharapózott a közügyek iránt, - s íme most, amint Hets Ödön vezérlete alatt nehány ember megmozdul, hogy kötelességét teljesítse, a sajtó az, amely siet, az egésznek nevetséges színezetet adni.

Tizenketten voltak, írta az »Ellenőr« gúnyosan... csak tizenketten...

Ez aztán a morál.

Hátha csak egyetlenegy lenne is, aki tudni kívánja, hű maradt-e képviselője a programjához, szabad-e azt azért kinevetni? Komikumot csinálni abból, hogy valaki kötelességét teljesíti.

Ez a szomorú morál könnyen visszaeshetik a sajtóra. A polgári kötelesség teljesítésének elég jutalma az öntudat, s nem szorul a részrehajló sajtó dicséretére.

Mi csak azt üzenjük az »Ellenőr«-nek, hogy az nevet jól, aki utoljára nevet; - s azt Csernátonynak, hogy az »Ellenőr« elég jó lehet arranézve, miszerint lehurrogassa a becsületes polgárok hazafias mozgalmát - de bármilyen nagy lepedő is, nem fed be akkora helyet mégsem, amiből ki lehetne hasítani egy választókerületet a - Csernátony számára.

Az a tizenkét apostol ezentúl is küzdeni fog az »álpróféta« ellen, ki a frigyládába, melyet választói rábíztak, verkli instrumentumot tétetett és sírva-ríva csinálta a kormány mellett Petőfiből:

Ma itten, holnap ottan,
Ez csak az élemény...

Most aztán, amint mi is más húrokat kezdünk pengetni, ő is Tóth Kálmánból keresget idézetet:

Lemondani, lemondani,
Könnyű nektek azt mondani.

Hanem hát a kérlelhetlen végzet... diktandó szerkeszti az eseményeket, s még a hatalmas »Ellenőr« is hiába bocsátkoznék vele polemiába.

A »tizenkét apostol« egy követője.




október 25.

295. sz.,

Hiába mondják, hogy a muszka fogékonytalan a civilizáció vívmányai iránt.

Már ő is érti az »utánvétel« szisztémáját.

A hadsereg intendaturája, mint a »Bud. Corr.« értesül, Bécsből és Budapestről negyvenezer darab »matracot« vásárolt, melyeket »utánvét« mellett Bukarestbe kell küldeni.

Örömest bocsátkoznánk e fontos katonai intézkedés beláthatlan következményeinek taglalásába, ha e tárgy nem volna oly kiválóan szaklapba illő, - minélfogva átengedjük a róla való elmélkedés jogát Balázs Sándornak, meginduló új közlönyébe, a »Férjek Lapjá«-ba. (Lásd az irodalmi rovatot.)

*

Laikus politikusok egyébiránt azt mondják, hogy ez bizony nem jelent egyebet, mint azt, hogy a muszka téli hadjáratra készül. A szállongó békehírek tehát hírlapi kacsák...

A Balkán melletti véres harc tovább foly... A mészárlások nem szűnnek meg... véres hó fog teremni az idén...

S ezekből a véres rózsákból a fehér havon nem fog szabadság kelni sehol.

Kétségbeejtő háború ez, melynek nem »béke« lesz a vége, hanem »bosszú«.

A lapok által elszórt békehírek éppen oly kedvezőtlenül fogadtatnak Szentpétervárott, mint Konstantinápolyban.

Ott nem lenne elég téve a jelenleg kötendő béke által annak, amijök különben úgy sincs, a »hadi becsületnek«, s itt annak, amit ily hős harcok után méltán követelhetnek - a létfenntartásnak.

Ha Oroszország volna a törökök legnagyobb ellensége, még mindig diadallal kevélyen menekedhetnék meg a medve testébe vágott éles karmai közül.

Így csak meghalnia lehet kevélyen... ha csoda nem történik.

Mert egy nagyobb ellenfele van az orosznál.

Egy legyőzhetlen ellenfele a - becstelenség, mely az európai diplomácia kezét vezeti.




október 26.

296. sz.,

Ha az embernek annyi címe van is, mint bogdándi Sztupa György gyógyszerésznek, a vaskoronarend lovagjának, a fehértemplomi kerület országos képviselőjének, a nemzet szakácsnéjának sat...., még akkor is szomjúhozza az új titulusokat.

Legfényesebben mutatkozik ez a mánia - nem Posner Károly Lajos-, hanem tudvalevőleg Milán szerb fejedelmen, kit nem nemzete jóléte iránti gond csalogatott a török elleni hadjáratra, mert tudta, hogy az Abdul Hamidka - szárnya alul a Sándorka - szárnya alá kell kerülnie, ami sem több, sem kevesebb, mint eben gubát cserélni. Ami csalogatta, az a »királyi« cím volt. Emiatt aztán zálogba került a Dusán fringiája, a felesége smukja, s megüzentetett a portának az achillesi harag, mely a buksi fejű »Král« keblében dühöngött.

Hanem hát semmit sem könnyebb lehűteni, mint a vitézséget. Jó medicina az ilyen holdkóros nyavalya ellen a - félhold. Milán szilaj természete dicső ősei hajdani foglalkozásához idomult, megjuhászodott.

Milánból spekuláns lett.

Nathalie fejedelemasszony ráförmedt a fejedelmi fajankóra és megmondta neki, hogy ha künn nem lesznek a zálogok tavaszig, - akkor leforrázza.

Milánka tanulékony jó férj, meg van elégedve, ha a házi háborút képes legyőzni. Elég nagy hatáskör az neki. Aztán olyan édes otthon a gombolyagot tartani és a kis Dusánt elringatni... Csak ne rína-sírna annyit a kis akasztófáravaló!...

A cár azonban nem így fogja fel a dolgot. Ő a vérben gázoló kéz, és szüksége van mindenik ujjára. Milán is egyik ujja, mit ugyan tehetetlenné tett egy időre a görcs, de már azóta ismét mozdulhatnék. Levelet küld tehát, buzdító cári ígéretektől duzzadó levelet. Piros a pecsétje, finom a hajtása. Milán azonban nem törődik sem az ígéretekkel, sem a pecséttel, sem a hajtással, neki pénzeslevél kell. Minden Demosthenesnél szebben beszél az arany.

És a cár aranyat is küld, csak jöjjön már Milán a háborúba.

- Nem lehet - mondja Milán -, mert csak akkor lesz velünk a hadiszerencse, ha a Dusán kardját oldalamra köthetem; azt pedig ott van a nagy zálogházban.

- No, hát nem bánom, váltsd ki. Itt van még negyvenezer arany.

Mikor a kard már megvan, akkor ismét megy az üzenet.

- Mennék már én szívesen, de hitelezőim nem eresztenek.

- Nos, hát jól van, fizesd ki előbb minden adósságodat - így a cár -, küldöm hozzá a szükséges összeget. De meg ne csalj! Aztán siess!

- Mennék már én, felséges cár, de azon okoskodom, miből él addig itthon az én kis feleségem és a felséged kis keresztfiacskája, a Dusánow? Csak nem hagyhatom őket a novemberi hurcolkodás esélyeivel szemben, költség nélkül? És azon esetre is, ha én el találnék esni, csak illenék gondoskodni az özvegyemről.

- Vigyen el benneteket az ördög. Jól van, itt egy félmillió a feleséged számára. Mozogj, gyorsan!

- Mennék én, - de a seregem nem akar jönni. Pénz kellene nekik.

- Itt küldök. Oszd ki s jöjjetek!

Milán visszafelel:

- Most meg már éppen teljesen lehetetlen. A katonáknak küldött pénzt megtalálta mellényzsebemben a feleségem s elvette. Tudja felséged, milyenek az asszonyok.

- Itt küldök mást. Csak jöjj!

- Dehogy mehetek, dehogy... A feleségem tőkéjének elhelyezésével vagyok sok időre elfoglalva.

...És Milán tovább is ringatja a kis Dusánt otthon, s nem vágyik sem a Sztupa, sem a Posner címeire... ha van valami gondolata, az legfeljebb arra szorítkozik, miként lehetne még »megpumpolni« a fehér cárt.

Egész Európa álmélkodik, hogy ilyen szépen megjött az esze...

*

Ma »Pál«, a szerkesztőségi szolga azzal nyitott be, hogy olvastam ám egy »Magyar Hírlap« nevű újságot?

- Így árulja el, hogy »pálinkamérésben« volt - jegyzi meg találólag valamelyikünk.

- Az aztán a lap. Annyira megírtak már ott mindent szögről-végről, ami ezen a gyarló világon megesett, hogy most már arról vagyon abban egy gyönyörű szép »cikköly«, hogy »Hol késnek a csókák?«

- Hát hogy hol késnek?

- Hja, nagyon szépen van az ott elkrónikázva. Iszonyú »ékös« dolog az. Hogy hát ím minden eleven állat, aki itt szokott tartózkodni télire, visszagyütt már erre az istenadta szülötte földjire, csak a csóka, varjú a nem jött meg... nem is gyün asszongya az idén...

- De hát miért, azt mondja már el, Pál?

- Hát csak azért, mert a csóka, varjú megérezte a muszkahalál szagát. Ott lakmározik mind Plevna és Jantra alatt az holtaknak az ő tetemein... Csakhogy ám nagyon ki van fundálva, nem bírom én azt úgy az én kurta eszemmel kicifrázni. Ehun ni, maga az újság, tessék megolvasni...

Fogom. Csakugyan benne a cikköly, hogy ott tanyáznak a mindent megszagoló csókák, hollók a Jantra alatt, »de ha majd (így ír a böcsületes újság odább) a hófuvatagok elveszik a hollók- és csókáknak az ő keresetét, a hollók- és csókáknak rossz dolguk lesz, s majd eszébe jut mindeniknek a maga - hazája...«

-------------------

Eddig a cikköly. Szép és felette találó a - »Magyar Hírlap«-ra.

Ez »ócsó« újság hollói és csókái önmagukat szatirizálják.

Ezek is olyan vándormadarak... ma itten... holnap ottan... ahol temetkezés van. Tisza összegyűjtötte a hollókat és csókákat a választások előtt közvéleményt csinálni... ráeresztette őket... a publikumra... a levegő elég dögletes... tegyék még romlottabbá. Ha nincs elég hulla - tegyék azzá a - népakaratot. Mérgezzék meg a népet.

S az »olcsó« újságot tízezer ember járatja. A szegény jámbor legyeknek tetszik a légyvesztő papiros.

...De ha majd (hogy a légyvesztő papiros cikkölyéből idézzek) a hófuvatagok és a választási vihar megtisztítja a levegőt s elveszi a hollók- s csókáknak keresetét, a hollók- és csókáknak rossz dolgok lesz s majd eszébe jut mindeniknek a maga - hazája, melyet bolondítani, megmételyezni igyekezett a cikkölyeivel.




október 27.

297. sz.,

A nemzeti géniusz, a századok által megszentesített kölcsönös gyűlölség, nem bír veszíteni az erejéből. Ha egy-egy megrázóbb esemény, egy-egy kierőszakolt testvéri csók földre is gyűri egy időre a gyűlöletet, mint Anteus új erőt nyer az attól....

Nehéz a tüzet összepárosítani a vízzel. A víz felforr a tűztől, s a tűz elalszik a víztől. Régi dolgok, mik örökké újak maradnak.

Szomorú sógorság ez a mienk az osztrákkal, kivel most a közgazdasági kiegyezés van folyamatban.

Az egykori molnár is azt mondta, mikor a sógoráról volt szó:

- Le fog jönni őrölni az én malmomba, s amilyen jó ember, fizet az nekem szívesen »dupla vámot« is.

Ugyanezen időben pedig így vélekedett az őröltető:

- Ez a molnár sógorom nekem: majd csak »olcsóbban« őröl, mint másnak.

Persze, hogy így aztán mikor kenyértörésre került a dolog, egyik sem lehetett megelégedve.

Innen származik az a megfoghatatlan dolog, hogy annak a fának nyesegetik odaátról az ágait, melynek az árnyékában pihennek.

Minélfogva fogy is lassanként az árnyék - pedig közelget az éjszaka.

Most a közgazdasági kiegyezésben beállott nehezítő, úgyszólván mindent meghiúsító körülmény felette nehézzé teszi a hivatalos és félhivatalos magyar lapok vezércikkíróinak feladatát, kiknek hivatalos kötelessége megszabja, hogy a kormány további útját egyengessék s amennyire lehet, dicsérjék...

A hivatalos sajtó azonban találékony...

Van a kirakatokban egy kép. Hajlott korú delnőt ábrázol lefekvés előtt. Előtte kissé távolabb udvarlója térdel, ihletett arccal nézve, amint a hölgy bájait takaró ruhákat lassanként lehányja s egyetlen ingben áll ott, duzzadó kecseit kitárva. Majd egyik meztelen lábát ingerlőn felemeli egy karszékre, udvarlója felé nyújtva azt, hogy az a tyúkszemeket vágja ki.

A sajtó, vagy hová is beszélek... az udvarló megadással fog a munkához s hogy ilyenkor is eleget tegyen udvarlói minőségének, olvadó pillantást vet a tyúkszemekre, s szíve érzelmeit a kép alatt látható, következő epedő felkiáltásban önti ki:

»Du haszt die Schönsten Augen!«

Hát a hivatalos lapok is csak hadd udvaroljanak a kormánynak, hogy »Du haszt die Schönsten Augen«. Mi azért nagyon jól tudjuk, hogy ezekkel az ékes szemekkel lépkedni szokás, nem pedig kacsintani. Lépkedni pedig igen bajos, ha elbillen az ember lába alól az a vékony deszkapárkányzat, ami eddig híd volt a Lajtán túlra.




október 28.

298. sz.,

Egy igénytelen mesécske

Derék tudósunk-, Gregus Ágostnak, ama kis kutyácskája, melyről meséket szokott írni, igen lenézetté vált emiatt a többi fővárosi kutyák előtt, minélfogva búnak adta fejét és elbujdosott.

Amint megy-mendegél, találkozik egy kis csacsival. Az is igen búsan ballagott a poros országúton.

Megszólítja a kis csacsi a Greguss kutyácskáját.

- Mi bajod, kis kutya? Hová indultál?

- Nagy az én bánatom - mondja a kis eb -; adót vetettek rám ebben az országban, aztán még az újságokban is csúffá tesznek. Nem él itt már meg a kutya sem. Kibujdosom innen! Hát te, »nyulak anyja«, mért búsulsz?

- Szerencsétlen vagyok - sóhajtott fel a csacsi. - Én sem bírok megélni...

- Hogyan? Te, akinek olyan széles atyafisága van a miniszteri bürókban? Ez hihetetlen!

- Éppen úgy, mint nálad - veté ellen a csacsi. - Hát neked nincs-e meg minden kvalifikációd hozzá, hogy húsos fazékhoz juthass Tisza alatt? Tudod a farkadat csóválni.

A két vándorló kölcsönösen felvilágosítván egymást, karonfogva visszatértek.

Tanulság:

Tisza kormánya alatt még az oktalan állatkák is megokosodnak.

Egy közönséges kínai történet

Az öreg Csing-Perc-El széles atyafisággal dicsekvék vala Kínában, melynek tagjai éppúgy, mint ő, bocskort viselének. Valának neki számos rizsföldjei Peking környékén, de ő mindazonáltal nem tartá elégnek osztályrészét az anyagiakból s így okoskodék:

- Vajha szellemi javamból is húzhatnék némi hasznot, mivelhogy szélesen elterjedt családom vagyon. És illik, hogy a mennyei birodalom minden bocskortviselő lakosa jól lakozzék.

Az ő szellemi javai pedig igen parlagon hagyott jószág valának, melyben nem termett meg sem a rizs, sem a kókusz, sem a tea, csak a dudva és zöldség...

Mindamellett ezen szellemi javak a rosszlelkű mandarinok által »kitűnőknek« mondatván, Csing-Perc-El megtétetett mandarinusnak, mely bírói tiszt örökké tartó, igen tiszteletreméltó és jövedelmező vala Kínában. A főmandarinok, kik a hivatalt neki adták, az országukban szokásos ősi hagyomány szerint cselekvének, hogy »akinek az isten hivatalt ad, észt is ad neki hozzá«. Azonban az isten ez egyszer nem cselekvék, amint a mandarinok gondolták. Csing-Perc-El igen hiányatos tagja volt a mandarinoknak, s alatta felette megfogyatkozék az igazság istenasszonya a maga erkölcsiségének és józanságának mivoltában. Eddig csak vak volt, mostantól kezdve pedig siket és néma lett... A mandarinok közül azonban találkoztak olyanok, kik belátván társuk gyarlóságait, őt érdemtelennek találták e hivatalra s úton-útfélen becsmérlék.

Csing-Perc-El felette panaszkodék emiatt az őt pártfogoló főmandarinok előtt s így szóla az elégedetlen bírákról elmélkedve:

- Mi történjék, hogy beálljon a megelégedés?

Az egyik főmandarin közbevágott:

- Az igazság azt kívánná, hogy Csing-Perc-El atyánkfia hagyná el helyét, de minthogy nincs igazság, tehát az a teendő, hogy azon bírák hagyják el helyeiket, kik okosabbak az ő társuknál.

- Igen, de a bírákat csak az igazságügyet vezető főmandarin mozdíthatja, helyezheti el... - jegyzi meg egy másik főmandarin.

- Ennélfogva - mondja egy harmadik - legokosabb lesz, ha őt magát tesszük meg az igazságügyet vezető főmandarinnak. Ő leginkább képes kiválogatni a maga ellenségeit, hogy azokat lerázhassa.

- Igen, csakhogy a főmandarinság olyan hivatal, mely ideig-óráig való - ellenveté maga Csing-Perc-El. - Ha le találok maradni a hivatalból, éhező gyermekeim 12 tál étel helyett csak 8 tál ételt ehetnének naponkint.

- Igaz - szólának áhítattal a rokon főmandarinok -, de gondoskodva lesz, hogy ez ne történjék. Midőn olyan emberekkel töltöd be már a főtörvényszéket, akikhez hozzá fogsz passzolni, s midőn a hajó már süllyedni fog, csak rajtad múlik, hogy ismét kinevezd magad bíráskodó mandarinnak. Mégpedig elnöknek... Aki rossz főmandarin tudott lenni, miért ne lehetne abból rossz bíráskodó mandarin is? A kinevezés a te kezedben lesz - s hozzád legközelebb magad vagy.

A telhetetlen Csing-Perc-El még ehhez is szomorú ábrázatot vágván, így szólott:

- Erre magam is rájöttem volna. De más itt a bökkenő. Mint főmandarinnak tizenkétezer ezüstpénz lesz a fizetésem, mint bíráskodó mandarinnak meg aztán csupán kilencezer ezüstpénz. Hova legyek e potom összeggel?

A főmandarinok keblökre tévén kezöket, könnyezve vigasztalák:

- Szenvedni fogsz a hazáért.

Ez már nem mese, de csoda

A »Magyar Hirlap«-pal minduntalan történnek csodadolgok.

Az egyik cikkírója, akit látásból személyesen is ösmerünk s akit csak tegnapelőtt is alkalmunk volt látni az utcán, feltűnő szikár termetével, ma (október 27-i számában) szóról szóra következőleg írja meg »Sok vérnek kell még addig elfolyni« című vezércikkében egy sajátos, önmagán észrevett tünetet:

»Az a csoda történt meg rajtam, hogy apányi ember létemre elkezdtem anyának érezni magamat

Azt láttuk, hogy e derék újság reményteljes állapotban van Tisza úr szimpátiái következtében - de ilyen eredményt, ilyen meglepetést sem a szikár, sem a kövér vezércikkíró úrtól nem vártunk volna.

Figyelmeztetjük a természeti tudományok művelőit és főleg a »Magyar Hirlap« gyámjait - ezen rendkívüli állapotra, melynek »üveg lábak« lehet a folytatása.




október 29.

299. sz.,

Az utolsó »adutt«

A muszka főhadiszálláson nagy volt a bosszankodás a Milán gyerek vásottsága miatt. Mintegy két nap előtt írtuk meg terjedelmesen, milyen álnok módon zsebelte ki a lurkó kegyteljes patrónusát, a felséges »fehér cárt«.

Egész nevettető komédia ez!

A cár, úgy mondják, nagy haragra gerjedt és így szólott:

Ki hitte volna, hogy ilyen »kozák«... »Baleknak« fogott... Engem, a minden oroszok cárját! Tehát nincs, semmi de semmi eszköz hatalmamban, mellyel engedelmességre kényszeríthessem ez impertinens gyereket?

- Nincs, felség... - mondta Czerkavszky. - Nekem legalább nem jut eszembe semmi. Hanem talán kérdeztessük meg Gorcsakow hercegtől. A vén fickó ravasz, felség, nagyon ravasz... az még tán tudna valamit.

Ebből kifolyólag táviratoztak Gorcsakownak, az visszaírt azonnal:

»Azon már nem fog a világon semmi. Nem fél az már senkitől a felesége köténye mellett. Hacsak a világlátott Ignatieff nem tudna valami "csalhatatlan szert".«

Nosza utána hát a kegyvesztett Ignatieffnek; azt meg is találják odahaza, fel s alá járva a szobájában, amint folyton egy rögeszmével tépelődik, s keserűen dörmögi: »az ördögnek voltam adós egy gonosz úttal«.

Benyit a cári küldött hozzá.

Szibériai hideg fut a tábornok tagjain végig; a cár küldötte majd mindig szomorú hírt hoz. Ignatieff nagyon jól tudja, hogyha még egyszer megutaztatják: Szibéria lesz az útja.

A küldött előadja a cár parancsát. Ignatieff megtörli Bécsben megfájult szemeit és látni kezdi az eseményeket világosan...

- Mondd meg a minden oroszok cárjának, hogy diplomáciai utam alkalmával találkoztam egy magas barna emberrel, aki valamikor a toptsideri parkban nagyon furcsa komédiát rendezett, mely még igen élénk emlékében lehet a nagy Milos utódjának. A cár kerestesse meg ezt az embert és tartsa az udvaránál. Ennek az embernek Karagyorgyevics Péter a neve. Ha ez ott lesz a cár közelében, Milánnal egeret lehet fogatni.

A küldött elment, a cár szót fogadott s most Karagyorgyevics Péter bejáratos ember a gorni-studeni főhadiszálláson...

S Milán valószínűleg nemsokára mind visszaizzadja most azt az aranyat, amit azon ürügy alatt emelt el a cártól, hogy újra a csatasíkon lesz...

... Így kártyáznak a fejedelmek - emberekkel.




október 30.

300. sz.,

Philippovics altárbornagyot, a határőrvidék új katonai parancsnokát igen szívesen fogadták a határőrvidékiek. Volt mindenféle ünnepélyesség, fáklyás zene, felirat-átnyújtás és szerb-dikció.

Az altábornagy úr, mint egy lap írja, igen megütközött a szerb beszéd fölött s így szólott:

- Nem szabad elzárkóznunk a német kultúra előtt, mert, uraim, hol állnának önök és én, ha nem sajátítottuk volna el a német tudományt.

Bizony nem tudom én, hol állnának a derék urak a német kultúra nélkül, - az az egy azonban kétségtelen, hogy most azon a ponton állanak, ahol azt szokás mondani az embernek: »jobb, ha elülnek kendtek.«

*

[......]

A cár, mint Gorni-Studenen átutazott levelezőnk írja, még folyton búskomor s a szerbeket nem is szabad előtte említeni, mert akkor mindig haragra gerjed s ocsmány kifejezésekkel illeti őket.

A minap is egy ebéd alkalmával így kiáltott fel:

»Azok a nyomorultak - kiket csak tévedésből nem teremtett az isten nyulaknak.«

Ha akadna valami bátor ember a környezetében, elmondhatná őfelségének az egyszeri magyar paraszt esetét, kinek a felesége kukoricát lopott, s emiatt tíz virgácsra és félnapi kalodára ítélteték.

A jámbor férj rá hagyta magát szedni, hogy ő vállalja el a falusi kupaktanács által nejére diktált büntetést. Úgy is tett, kiállotta mind a virgácsot, mind a kalodát.

És az lőn az ő hitvesi hűségének jutalma, hogy valahányszor megharagudott rá Erzsók asszony, mindig szemére hányta:

- Takarodjék a szemem elől... Nem ültem én kalodában, mint kend!...

A szerbbel is megtörtént az a mulatság. Bizony kár az orosz cárnak rossz néven venni, hogy nem csinálja másodszor.

[......]

Az osztrák vasút új indóházának bejáratán levő érctábláról eleinte lemaradt a Tisza Kálmán neve s a tábla ilyenformán nézett ki:

I. FERENC JÓZSEF
őfelsége országlása alatt
PÉCHY TAMÁS
közlekedési és közmunka miniszter
idejében sat.

Tisza Kálmán emiatt méltó haragra gerjedt s megparancsolta, hogy ő is halhatatlanná tétessék a táblán, különben letépeti onnan hordárokkal Thaisz Lexi útján. Megrendeltetett tehát, hogy az ő nevét felvéssék, s fel is vésték a Péchyé alá. Ez megint derogált neki, s meg lett súgva, hogy az ő neve illőbb helyre tétessék. Így lett aztán a táblán a következő felirat:

I. FERENC JÓZSEF és
TISZA KÁLMÁN
őfelsége országlása alatt.
Péchy Tamás sat.

Tisza megtekinté a táblát s azt jegyezte meg hosszú fontolgatás után, hogy ez mégis sok, egy kicsit lejjebb kell tenni egy sorral a nevét s eközben kegyteljesen mosolygott a vésnökre.

Tegnap aztán a megnyitáson post tot doscrimina rerum már egészen rendben látta egy sorral lejjebb a királyénál s egy sorral föllebb a Péchy Tamásénál.

Így lett Tisza úr halhatatlan; és méltó joggal is; az ő neve kimaradhatlan arról az épületről, mely Budapestet Béccsel köti össze.




október 31.

301. sz.,

Falk Miksa tegnapi, nagy hatást tett, beszédében következőleg kezdett idézni:

- Azt mondja, uraim, a jeles francia nemzetgazdász Móric...

- Pál? - kiált közbe Simonyi Ernő.

- Nem, Móric Bloch... - igazítja helyre Falk hirtelen.

Ez intermezzo után tovább folytatja beszédét egész azon kifejezésig, hogy:

»Már igen kérem, hogy ugyanazon lyukból egyszerre hideget is, meleget is lehessen fújni...«

- És mégis Móric Pálról idéz - dörmögi Simonyi maga elé merengve.

*

A szubvenciós »Magyar Hirlap« úgy definiálja a szabadságot: »Mit mond erre aki gondolkozik?« című mai cikkölyében.

»Nagyobb szabadság már nem is képzelhető, mint aminő nálunk van. Hát mit nem szabad itt tenni? Mindent. Össze lehet gazemberezni akármely kormányférfit, nem kell hozzá még csak kurázsi sem, ott minden ember henceghet, ahol tudja, hogy a kutya sem ugatja meg. sat.«

Hát bizony azt mondja erre aki gondolkozik, hogy ahol az ilyen logikával bíró ember is szabadon jár, ott igazán nagy szabadság van.




november 1.

302. sz.,

Halottak napján

A hírlapírónak is vannak halottjai...

Sírok, melyeken nincs koszorú, melyek nem tudnak begyepesedni soha, hanem ott állnak némán, vádolón, mély repedésekkel engedve szűk benyílást a sötét üregekbe.

Hideg rögök, mik némán is beszélni tudnak és szavaikat megérti, akinek fájnak...

Emlékkövek, amiken nincs felirat... amikre nem vet fényt semmi mécs, amiket láthatlanná tesz a hatalmasok által csinált mesterséges sötétség...

Halottak, akik senkinek a szülöttjei és mégis mindenkinek a halottjai.

És mert mindenkinek a halottjai, tán éppen azért nem ünnepli ma senki, gyászoló nők és férfiak kinn járnak a temetőben és megszólítják kedveseik porait... és azok a porszemek felelnek nekik...

Idebenn, az igazi nagy temetőben... csak a hírlapíró virraszt... az ő halottjai az eszmék között járnak...

Eszmék... remények... politikai programok! Megannyi sírkereszt.

...Itt egy magas domb, durva kőrakás, olyan nehéz sír, mintha csak arra volna számítva, hogy ki ne jöhessen alóla a feltámadás napján az, aki ott alussza álmát; kettős sír: az »Erkölcs« és »A politikai szemérem« fekszik alatta halva.

Ott egy mély gödör megásva, nyitott sír, mely még várja a maga halottját... ki most fekszik valahol a ravatalon: Talán »az önálló magyar bank« ez!

Amott egy harmadik sír... csupán garád... odalökték ki a benne nyugvót, ahova az öngyilkosokat szokás... megvetőn, hanyagul. A »nemzeti önérzet« dísztelen fekhelye az...

S hant hantot követ a szomorú mezőn, melynek »tejjel-mézzel patakzó Kánaán« volt valaha a neve boldogabb időkben, most meg már a »Szahara kiélt sivatagja« is hízelgő nagyzolás lesz...

Itt a remény fekszik, ott nagyszabású tervek hullái vegyülnek a megátkozott, erejéből kifosztott anyaföldbe, mely már nem képes a lelkesedés gyökereit a föld színére föltolni...

És e nagy temetőben nincs mécs, nincs koszorú... csak a láthatlan kétségbeesés virraszt... Hát a kegyelet? A kegyelet rab e hazában... Az nincs itt... a maga helyén. A maga rabja ő. Ennek a temetőnek a nyugalmát hordárok őrzik...

És csakugyan nyugalom van. Semmi sem zavarja meg a szomorú fűzfákat (a polgárokat); egykedvűn hullatják leveleiket, mik ott fognak rohadni az egyre szaporodó sírokon céltalanul... És a szaporodó sírokon nincs jel, nincs kő, amelyre az a nagyhatalmú úr, aki semmi áron nem engedte elhagyni nevét az indóház emléktáblájáról, szintén feljegyeztetné: »Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt.«

Vagy sejti tán, hogy e sírok meg fognak nyílni egykoron... s a fölnyíló hantok robaja millió darabra löki szét a köveket, mik oda nehezülnek.

A mi halottaink föl fognak támadni.

S amint így végig gondolkozom mindeniken, az út fölkavart porában, virágok illatában, a tomboló vihar zúgásában, megszólítanak a politikai halottak egyenkint.

Az illat elenyészik, de nem vész el... a levegőbe olvad...

Az út pora, mely a virág kelyhébe temetkezik, új alakban kerül vissza a földbe.

Igen: A hírlapíró halottjai föl fognak támadni, húst öltenek, élet s vér pezsdül ereikben... s még ebben az életben karöltve járunk velük, akiket örökre eltemetve hittünk.

Ma a halottak napja van!

Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk... rájok, koszorú gyanánt...

Ez a könny, mely beszivárog a rögökön át az életrehívó emberi akarat igaz csöppje... súgja meg a halottaknak valamennyink hívó üzenetét...

Mikszáth Kálmán.




november 2.

303. sz.,

Még a mai nap is a halottaké.

Ma alkalmasint a cár őfelsége is ünnepel. Neki is érző szíve van... Hisz a kereszténységért harcol.

Aztán, van, akit ünnepeljen a halottak országában is.

Ott van teszem az az »egy halott«.

Mint halljuk Szűcs Pátri annak a bizonyos egy halottnak koszorút küldött - szerbtövisből.

*

A halottak napján, bár jósok nem szeretünk lenni, meg kell emlékeznünk a »Kelet Népé«-ről is...

Lányomnak szólok, menyem is értse!

Bámulatos a hanyagság és lelkiismeretlenség, mellyel némely lapok »szerkesztődnek«.

A »Kelet Népe« egyszerűen belenyírja mai számába a »Magyar Híradó« ama cáfoló sorait, melyekről mai hírrovatunkban szólunk bővebben anélkül, hogy egy percig is gondolkoznék, ha vajon tisztességes dolog-e egy lapot azért megtámadni, mert kötelességének, minél több érdekes és eredeti értesülést hozni, jobban megfelelt, mint az aluszékony »Kelet Népe«.

A komolyabb lapok nem ugrottak bele a halottak napjára rendezett farsangi tréfába, melyet a »Magyar Híradó« azért reszkírozott meg, mert elseje óta megszűntünk előfizetői lenni.

De egypár lap mégis lépen ragadt.

Szomorú jele ez a sajtó süllyedésének!

Ha így megy tovább is, hogy minden megfontolás nélkül átvesszük, amit a a gyanús hírű »Magyar Híradó« összefirkál - megéljük, hogy holmi kicsapott boltoslegények csinálják Magyarországon a közvéleményt.




Hátra Kezdőlap Előre