KÖZÖS PÉNZÜGYMINISZTERT KERESNEK

Mikor a Tóth Lőrinc-féle bankett volt, Ágai, akit mindenféle dicséretekkel halmoztak el az ételneműek jóságáért, elbizakodva kérdi a közel hozzá ülő Szontágh Páltól.

- Evett-e már ilyen ebédet, képviselő úr?

- Ettem egyszer - mondá Szontágh Pál elgondolkozva -, ezelőtt nyolc esztendővel Bugy-Mihályfalván, az ottani nagyvendéglőben.

Ez akkor csak tréfa volt.

Hanem ma igazán komolyan felelhette volna valaki a karzaton, aki még sohasem volt országgyűlésen, hogy hiszen láttam én már ilyen parlament-formát odahaza a falusi kupaktanácsban nagy civakodások alkalmával.

Szélcsendes napokon még az is nagy kérdés a tisztelt ház folyosóin, hogy ki lesz Benedek-Apátiban a közjegyző? Tíz-húsz képviselő agyarkodik Paulerre, akiknek mindnyájának megígérte, hogy az ő jelöltjüknek is lehet kilátása. Ezek mindennap tudni akarnak valami újat. Lesik a ház kapujában, a büfében és nagyot köszönnek neki, hogy észrevegye őket, ha talántán mondani akarna valamit a »közjegyző-ügyben«. De Pauler hallgat. Mindegy, azért a chance-ok mégis változnak napról napra a protektorok szemeiben, aszerint, amint nyájasan vagy kevésbé nyájasan köszön vissza a miniszter.

De ilyen izgalmas időszakban, mint a bosnyák vita, mikor Tisza Kálmánt mindennap agyonütik kétszer s midőn Tisza Kálmán hasonlóképpen tönkreteszi az ellenzéket minden órában egyszer, s másnap azért mindig eleiről kezdődik ez a nibelungi harc, ilyenkor talán nem is érdekes: ki lesz a közös pénzügyminiszter?

Annyira nehéz kitalálni, hogy már nem is találgatja senki. Így volt az mindig, csakhogy azelőtt azért volt nehéz kitalálni, mert tömérdek nagy emberünk volt, aki bepasszolt ebbe a hivatalba, most meg azért nehéz, mert egy sincs.

Okvetlenül olyan lesz hát a közös pénzügyminiszter, aki nem való erre a hivatalra. S ilyen ember nagyon sok van! Ki tudhatná, melyiket éri a vakszerencse?

Először Tisza Lajost jelölték. Ő igazán nem érdemli azt meg, hogy az újságok olyan rútul bánjanak vele, hogy ahol valami fontos állás megürül, mindjárt beajánlgatják; meg akarták már tenni csak rövid idő óta király oldala melletti miniszternek, bukaresti nagykövetnek, s nem tudom én, minek még.

Egészen más Szécsen Antal gróf. Ő olyan, mint a párta alatt maradt »eladólány«. Kínálgatni kell. S neki magának is jólesik, ha gügyüi lehetnek. Az nem tesz semmit, hogy a dologból aztán semmi sem lesz. Vannak hölgyek, akiknek, ha petrezselymet árulnak is, jólesik, hogy nevük minduntalan előfordul a báli szépek között. A semminél az is több!

Több mindenféle kombinációt eresztenek meg Szécsen miniszterségének valószínűsége mellett, kivált a konzervatív körökben, de ezek igazán kevés értékkel bírnak, s halomra dönti őket azon másik kombináció, hogy Szécsen már csak azért sem lehet közös pénzügyminiszter, hogy ez nagyon megnövesztené a Gyulai Pál szarvát, ki az egész világot felöklelné kevélységében, ha egy Kisfaludy-társasági tag vinné a közös pénzügyminiszteri tárcát. Ez az igazi kombináció!

Kik maradtak még jelölteknek? Végezzünk azokkal is. Orczy és Majthényi.

Orczy olyan állásban van a megboldogult Wenckheim óta, amely éppen nem nevezhető iskolának. Ha a képviselői állás arra való, hogy a végzett fiatalember tanuljon valamit a házban, akkor a király oldala melletti miniszterség arra való, hogy ott elfelejtse az ember azt is, amit tud.

Orczynak nem volt mit felejteni, s ha ő talál lenni a közös pénzügyér, beteljesedik az a közmondás itt is: hogy azok melegszenek, akik közel vannak a tűzhöz.

No, de Magyarországon miért is ne essék meg ilyen természetes dolog, mikor már az is megtörtént, hogy a miniszter valakit megszólított, hogy fölterjeszti a királynak s legyen elkészülve rá, hogy Bécsbe kell utaznia holnap-holnapután.

- Köszönöm, kegyelmes uram. Hanem várj, kérlek alásan vagy négy napot, mert odahaza Bihar megyében van a díszruhám... s kölcsön nem kapok termetemre illőt.

- Hüm! Odahaza van a ruhád? Ez már baj, nagy baj...

S ott hagyta a faképnél örök cáfolatául a másik közmondásnak, hogy nem a ruha teszi az embert. Igenis, éppen, hogy a ruha teszi. Hacsak nem asszony az az ember. Mert azt aztán a ruhanélküliség teszi.

A jelöltek közül még a legajánlatosabb Majthényi, a honti főispán.

Okos ember, s az az érdeme van, hogy egyszer a »Függetlenség« nagyon lehordta. Igaz, hogy ebből az érdemből megint az a körülmény von le sokat, hogy egészen ártatlanul.

Különben az a nagy előnye, hogy roppant népszerűtlen ember. Egy ember, aki már megkóstolta a népszerűséget, mindig eped a csókja után. (Itt van rá az eleven példa Szlávyban.) Az egész életében szeret a közvéleménnyel kokettírozni. A szép emberek mindig udvariasak a hölgyek iránt, de aki ragyás, könnyen lesz nőgyűlölővé. Majthényi pedig határozottan ragyás ember s nem ösmeri az »éljen!«-ek édességét. Az ilyen való a közös kormányra és a delegációba. Még egy ilyen magyar, s a magyarok peticionálni fognak, hogy hozzanak közös minisztereket ezentúl inkább Muszkaországból.

A képviselőházban is vannak szakemberek. Ezt úgy értjük, hogy vannak egyesek, akik a bosnyák vita dacára is azon speciális szakmát választották, saját személyük érdekessé tétele végett, hogy a közös pénzügyőrség betöltésének híreit kolportálják.

Ezek egyike ráfogta, hogy Csernátony már bizonyosan tudja, ki lesz a közös pénzügyminiszter, csakhogy nem akarja megmondani.

No, lett erre keresett ember Csernátony, tolongtak körülötte, lesték, hogy mit mond, kérdezték, faggatták.

Csernátony titokzatos arcot vágott.

- Pszt! Nem szabad elmondanom, de Pauler már tudja.

Fölkeresik nyomban Paulert?

- Ki lesz a pénzügyminiszter? Hát mégis Orczy?

- Ej, dehogy! Szécsen.

- Honnan tudod, kegyelmes uram? - kérdi egy hírlapíró-képviselő.

- A legjobb forrásból: ő maga mondta.

- Kiírhatom?

- Ki, de remélem...

- Mindenesetre fenntartással.




TISSOT Nr. 2.

A jó Pázmándy Dénesről mesélik azt a tréfás maliciát, hogy szenvedélye francia iparcikkeket importálni be, azonkívül, hogy minden esztendőben hoz egy-két vendéget is, akiknek megmutogatja barbár hazáját és honfitársait.

Valahányszor Pázmándy Dénes Párizsba ment (így beszélik azok, kik bosszantani szeretik), mindig hozott magával csodálatos eleganciájú bicskákat, sajátságos szerkezetű gyufatartókat, remekművű pisztolyt, új alakú gyűrűt, muzsikáló szivartárcát s több efféle bolondságot, melyeken ő aztán túladott a habarékpárti klubban, persze a beszerzési áron.

Lőn azonban, hogy már a klub olyan kicsiny lett és annyira elégedetlen a cher Dini portékáival, miszerint szöktek előle, ha a híres franciabarát kezdte kibontogatni zsebéből a világváros híres zsuzsuit.

Nem volt már egyetlen vevő sem.

Mit tehetett volna hát egyebet - átment a függetlenségi klubba; ott még veszik a portékáját.

*

Ezen bevezetés után áttérek az importált francia embereire.

Jó firmák voltak idáig valamennyien.

Itt volt Tissot, aki minket valóságos cigányoknak festett le.

Most már itt van a drágalátos párja, Belot úr is, aki rólunk annyi rosszat mond el egy lélegzetvételre, amennyi csak egy felületes franciától kitelhetik.

Kár volna esetlen megjegyzéseit egész terjedelmükben reprodukálni, csak a végeredményt közöljük, amit olvasói elé odaállítani igyekszik: Budapesten végződik szerinte Európa, s itt kezdődik Ázsia.

Ez a köszönet a vendégszeretetért, amelyben itt részesült.

*

Belot úr egész a »magas körök«-ig hatolt Budapesten s durch und durch áttapasztalt huszonnégy óra alatt mindent.

A »Hungáriá«-ban egy magyar hercegnővel devernált, az ő állítása szerint szellemesen beszélgetve vele borozgatás közben.

A »Hungáriá«-t megnevezte, de azt elfelejtette megírni, hogy ez valahol a »Hungária« konyhájában lehetett.

Mert ott akadnak talán olyan magyar princesszek, akik egy látogatóba jött íróval iszogatnak és a legcsiklandósabb dolgokról csevegnek.

A derék hercegnő különben - úgymond - rokonságban áll Görgey tábornokkal és az Eszterházy hercegekkel.

A borozási este természetesen pikánsan végződött. Hogyisne? Hiszen Belot úr annyira szeretetreméltó.

*

Különben, hogy olvasóinkat tájékoztassuk, meg kell említenünk, hogy Belot egy új regényt ír, melynek címe: La bouche de Mme X. (X... asszony szája.) E regénynek bevezetése Budapesten játszik és e bevezetésben mondja el Belot, hogy legjobb barátja (azaz ő) Budapesten találkozik W. hercegnővel, aki a »Hungária« szállóban lakik. A hercegnő, aki Párizsban a »társaság« királynője, s aki egyenes vonalban az Eszterházyaktól származik és rokona Görgeynek, megtudja hogy X. Budapesten van. Magához hívatja őt, s azt kérdi vendégétől: »Mit tart ön Pest felől? Érdemes az utazásra? - Igen, válaszol a vendég, de csak úgy, ha az ember Bécsben van, az önök jó városától öt vasúti órányi távolságban. - De csak nem tagad meg tőlünk bizonyos eredetiséget? - kérdi a hercegnő. - Igen: a hajók érkezése szép; a rakpartban van némi nagyszerűség, de a legtöbb utca hasonlít Bécs bizonyos városnegyedének utcáihoz. Buda és festői fekvése csinos. - De mit szól ön a Margitszigethez? - kérdi tovább a hercegnő. - Az csinos park, melyet egy nagy folyó vesz körül, és semmi több. - Meglátogatta-e ön fürdőinket? - Parbleu! ez egyike az önök kuriozitásainak, amit az idegeneknek legjobban ajánlanak. Szegény emberek! - Nos, és nem volt ön megelégedve? - kérdi a hercegnő. - Hogy érti ön ezt? - Minden tekintetben - válaszolt a nő, anélkül, hogy a szemeit lesütötte volna.« Mutatványul talán elég ennyi.

*

Belot erős, színgazdag képzelmét és nagy leírói tehetségét ismerik olvasóink. Csak sajnálhatjuk, hogy egy ily tehetséges író a franciáknál annyira divó felületességgel oly dolgokról mond véleményt, melyeket alaposan meg nem ismerhetett.




TISZA KÁLMÁN ÉS A GYEREKEK

Hiteles fültanútól hallottuk ezt a kedélyes történetet, mely Tisza Kálmánt a gyerekek közt tünteti fel.

Ha Tisza Kálmánt esténkint bizalmas barátjai közül látogatja meg valaki, egyszóval ha társaság nincs, a kis Lajosnak, legkisebb fiának is szabad benn lennie, sőt némelykor a nagyobb gyerek-pajtásainak is, akik aztán, ha megunták a játékot, figyelemmel hallgatják, hogy a bácsik miről beszélnek.

Hát a bácsik néha veszekesznek is. A politikusok is olyanok, mint a csizmadiák, ha mulatni akarnak, akkor is örökké a csizmacsinálás művészetéről beszélnek. A politikusok még amolyanabbak, nappal professzióból politizálnak, este pedig mulatságból.

Csakhogy különbség van a diskurzus közt, mely a fórumon mondatik, s aközt, mely a tea mellett fakad ki a hazafiból.

Van rá eset, hogy még a nyilvános mameluk is tűzbe jön privát-körben s ellenzékivé lészen. Csakhogy aztán reggelre kialussza.

A miniszterelnöknek egy napon ellenzéki vendége volt este, s a két jó barát a tea után, mint ahogy két cívis elkezd olyankor piquettírozni, nekieredtek kettesben a disputának a bosnyák okkupáció tárgyában. Tisza kifejtette, hogy mi minden jó származik ebből, X. úr ellenben eleven színekkel festette le a haza veszedelmét, néhol egész költővé emelkedve a színezésben.

Argumentum argumentumot, tromf tromfot követett.

A gyerekek érdeklődve hallgatták, s mikor X. úr leírta nagy pátosszal, hogy fognak majd itt csattogni a kozák lovak patkói apáink sírja fölött, még el is pityeredtek. Olyan volt nekik e vita, mint egy kísérteties történet, félénken bújtak össze, mind együtt volt a négy-öt szőke fejecske.

Mikor aztán X. bácsi eltávozott, hát a legnagyobbik lányka így szólt Kálmán bácsihoz:

- Hát igazán úgy lesz az, ahogy X. bácsi mondta? Beszélje el nekünk, Kálmán bácsi. Hát minek akkor maguknak az a Bosznia?

A gyerekek mind ráestek a miniszterelnökre, hogy kikérdezzék, melyiküknek volt igaza, olyan nagy baj, vagy olyan nagy boldogság lesz-e abból, amit ők maguk közt úgy neveznek, hogy »okkupáció«?

Tisza Kálmán magára gyűjtötte a kicsinyeket, kik közt egy-két nagyobbacska is volt már, s így kezdte beszédét.

- Hiába magyaráznám nektek szegről-végről a dolgot. Hanem el fogom nektek ahelyett beszélni, hogy járt az egyszeri kálvinista és katolikus pap.

- Halljuk, halljuk!

A »halljuk«-tól megrezzent Tisza Kálmán, azt hitte egy másodpercig, hogy a »Ház«-ban van, csak mikor látta, hogy a familia üli körül, mosolyodott ki ismét az ábrázata.

- Hát a két pap örökösen arról disputált, hogy mi lesz majd a másvilágon. Igen jó barátok voltak, de ennél a témánál mindig összecivakodtak. A kálvinista egész másformának mondta a menyországot, a katolikus is másformának. Évekig folytak ezek a dühös szóharcok, egy este aztán, mikor nagyon elmérgesedett a vita a bor között, felkelt a kálvinista pap s így szólt:

»Tudod mit, ne vitatkozzunk annyi sokat, ne mérgelődjünk ezért egymásra, mert úgysem lehet a kérdést eldönteni, hanem ígérjük meg szent fogadással, hogy amelyik előbb hal meg közülünk és meglátja a másvilágot, eljön első nap éjfélkor a másiknak megmondani, hogy hát miképp is van a másvilágon?«

A katolikus papnak tetszett a dolog s belecsapott kollégája markába.

Minthogy már nagyon későn volt, esti tíz óra felé járt az idő, a katolikus pap, aki látogatóba volt a kálvinistánál, elindult hazafelé, a szomszéd faluban levő plébániára.

Az otthon maradt kálvinista pap olvasni kezdett az ágyban a szentírásból, s egész éjfélig nyugodtan olvasott, pipázgatva. Azonban, amint a kakukkóra elütötte az éjfélt, rémletes tizenkét kongással, a dupla ablaktáblák között megcsördültek maguktól a templom- és a kripta-kulcsok.

A pap hátán hideg borzongás futott keresztül s fogvacogva kérdé:

- Ki kopogtat odakünn?

- Senki! - felele erre egy hang. - Mert már bejöttem, cimbora. Itt állok ágyadnál.

A kálvinista pap az este eltávozott barátja hangját hallotta, de alakját nem látta.

- Hol vagy? Nem látlak. Ha rossz lélek vagy, mért vetted fel barátom hangját.

- Én magam vagyok a barátod. Tizenegy órakor meghaltam, körülnéztem hirtelen a másvilágot s ígéretemhez képest eljöttem megmondani, hogy milyen.

A kálvinista pap remegett, mint a nyárfalevél, s magára húzta a paplant.

- Hát se nem úgy van, ahogy te mondtad, se nem úgy van, ahogy én mondtam. Isten áldjon meg!

...................

A kísértet eltűnt, - de reggelre hírül hozák, hogy a szomszéd falubeli plébános, amint éjjel hazafelé ballagott volna, leesett a hídról az örvénybe s agyonütötte magát.

- Ebből a történetből megtanulhatjátok, gyerekek, hogy én ugyan nem tudom: mi lesz a bosnyák okkupációból, de bezzeg X. bácsi se tudja.




PÜNKÖSDKOR

A tüzes nyelvek ilyenkor szállanak le...

És valóban is, most lett volna rájuk a legnagyobb szükség, hogy diadalmaskodjanak a hamisan beszélő nyelvek fölött.

De ne beszéljünk a politikáról - ilyen nagy ünnepen. A politika nem hoz nekünk ünnepet soha, csak hétköznapokat.

Az ezredéves vallási rege, mint a búzamag, megújul évről évre. Igazság és bölcsesség diadalma évfordulókat ül. Tudjuk, hogy győzött egykor, de kezdünk kétségbeesni, hogy sohasem fog győzni többé.

Vallásos kegyelet szállja meg a szíveket. A béke galambja ül rá a keresztény házfedelekre, a türelem rózsái bimbókat fakasztanak a megtrágyázott, megmívelt földben, s a természet meghozza egész színdús pompáját erre a napra.

Flóra szép leányai elborítják a földet idelenn, a lég tündérei pillangókat kergetnek játszva ott fenn, illatos a levegő, erdő új leveleket kapott, az új falevelek szebben zúgnak, hajladozó erdei virágok édesebben suttognak föl hozzájok.

Minden nyüzsög, minden él. A kis bogárt éltető napfény melengeti, csörgő patakok habjainak drága opálkövek csalékony színét kölcsönzi, a földkerekség milliárd és milliárd teremtménye, ember, állat, a legutolsó fűszál, mind érzi a kéklő egeknek mosolyát.

Az egész kereszténység megünnepli ezt a napot, mert tradiciókat fűz hozzá a szent múlt s mert veres betűkkel találja a kalendáriumban, de érezni csak a magyar ember érzi e nagy ünnepet.

Van valami homályos tudata abban, hogy ez a nap az, amikor lejönnek az égiek ide, és ez a nap az, amikor ez hát sem nem a föld, se nem a menyország, több annál, de alig kevesebb emennél. Ezen a napon születik, akit nem anya szül, hanem rózsafán lesz.

Ami a legszebb, a legboldogítóbb, a legédesebb az embereknek, mindannak a fogalmát ehhez a naphoz kötik, piros pünkösd hajnalához.

Ez a nap az, melyet egyformán díszítettek fel istenek és emberek. Az isteneknél még pazarabbak voltunk mi, halandók, mert a szeretőnkre fogjuk rá, hogy pünkösdkor termett.

Költők dala, madarak dala egyformán dicsőíti a mai napot. Döntse el a mennyei nagy kritikus, melyik ér többet!

Mi pedig örüljünk, hogy van valami, amit se le nem foglalhat a végrehajtó, se el nem veheti a finánc, s ez a tavasz pompája, mely ingyen kijut mindenkinek minden évben, anélkül, hogy esetről esetre ötven krajcárnyi bélyeges papíron kellene érte folyamodnunk.

Örüljünk, hogy volt valaki, aki meghalt értünk - anélkül, hogy hagyaték-százalékot kellene utána fizetnünk.

S örüljünk, hogy leküldetett a szentlélek ékesen szóló tüzes nyelvekben, s mégsem perel ennek következtében senki - ügyvédi honoráriumért.

Dicsőség adassék az egeknek. Ámen!





1882
ORSZÁGGYŰLÉSI KARCOLATOK




AZ »ÚJ HÁZ«

Ez már igazán »új ház« lesz - nem a szó eddigi értelmében, hogy a régi mamelukokat megfejelték három éves mandátumokkal s lőn az ő nevük »új képviselőház«.

De az »új képviselőházunk« tulajdonképpen napról napra kopottabb lett.

Végre határozatba ment, hogy a törvényhozó testület kiköltözködik a híres Sándor utcából, az ideiglenes országházból a véglegesbe.

Éspedig a Lipót me... akarom mondani a Tömő térre a Dunaparton.

*

Úgyis annyi a pénzünk, hogy nem tudjuk hova tenni. Építettünk már mindent, minisztériumokat, vámházat, Margithídat, indóházakat, postaházat, várkertet, sugárutat, operaházat, nemzeti színházat... mindent építettünk. A kormány már aggódott, hogy semmi építeni valója sem maradt... mikor végre az az ötlete támadt, hogy ejnye építsünk mégis valamit... a Sándor utcai ház úgyis ideiglenes és mert ideiglenes, hát nem végleges... Építsünk végleges palotát,... mert úgy sincs pénzünk.

Ha valami idegen okoskodó fő vetődnék Budapestre s meghallaná mi mindent építettek a legközelebbi kormányaink, felkiálthatna csodálkozásában:

- Vajon hol lakhattak eddig ezek a szegény magyarok?

*

Építünk, mert nincsen pénzünk, s egy fedél alá építünk a méltóságos főrendekkel, mert úgysem férünk össze.

Lesz most már minden. A jegyzőknek nem is kell már felhúzni az atillát, a folyosón át elmehetnek az »üzenettel« akár egy ingben.

A büféhez még egy mellékterem lesz. Ha valamelyik képviselő feje megnehezül az italoktól vagy egyébtül - tudjon - szobára menni, hazafias mámorát kialudni.

A minisztereknek külön szobáik lesznek: eddig csak székek urai voltak, most már »szobaurak« lesznek. A legújabb keletű »hónapos szobák«.

Monumentális és óriás épületnek van tervezve az új parlamenti épület. Tömérdek kisebb-nagyobb terem és helyiség, fülke fog benne váltakozni.

Díszterem, nagyterem, osztálytermek, delegácionális terem, háznagyi, elnöki, cselédségi, könyvtár, levéltártermek s a jó isten tudná elsorolni.

Olyan lesz az, mint a kacsalábon forgó kastély, vagy hogy még jobb hasonlattal éljünk, mint a magyar törvénytár: aki abban el fog tudni igazodni, annak aztán már csak bliktri lesz a Vasváry Kovács útvesztője.

Különben nagy a gyanúnk, hogy az egész végleges parlamenti palota csupán azért épül, hogy egy új, négyezer forinttal dotált állást lehessen szervezni t. i. országházi főkalauzt.

...Mondják, hogy e napokban megint egy Móricz gyerek született valahol.

*

Ma az összes lapok körülményesen közlik a leendő ház külső ábrázatjának leírását akként, amint az óhajtatik, s valamint azt is, milyen helyek, milyen szobák lesznek s mennyi parádé fejtetik ki?

Azt azonban egyik lap sem írja meg, hogy mindez menynyibe fog kerülni?

Eh bien! Hisz az úgyis mellékes.

*

A napilapoknak húsz helyet tartanak fenn a karzaton.

Rólunk tehát még mindig fölteszik a szaporodást. A büfét azonban csak száz személyre rendezik be.

Számítanak, rá hogy Kármán Lajos soha többé nem fog beszélni.

*

Olvassuk, hányjuk-vetjük az építendő helyiségek lajstromát, s látjuk, azaz hogy sehol sem látjuk a parlamenti börtönt, ahova Németh Berciéket be lehessen csukatni.

No, ez csoda! Vagy talán nem volt ott a tervkészítésnél Tisza Kálmán!

De amint megolvassuk a legvégin, hogy lesz ám parlamenti pince is - egyszerre szétfoszlik kombinációnk.

...Mégiscsak Tisza csinálta ezt a tervet!




A VAKÁCIÓ UTÁN

(Karcolat a Házból)

A zsidókról az a babonás néphit van, hogy a »hosszú napon«, eme legnagyobb ünnepükön mindig elvész közülök valaki.

Én ugyan sohasem vettem észre, hogy elveszett volna közülök valamelyik - de meglehet, hogy úgy van, nem vitatom az ellenkezőt, s csakis azért hoztam elő ezt a veszedelmes ünnepüket, mert az ellenzék a karácsonyi ünnepek alatt azzal a reménnyel biztatta magát, hogy szinte elvész közülök: b. Sennyey Pál.

Meg is örvendeztette őket e hírrel az Ellenőr, de derűre ború! Ma, hogy a Dél-Tirolban járó kisebbik Sennyey (gr. Apponyi Albert) hazatért a nagy hallgatótól, elárulta az újabb kor nagy politikusának mélyen elrejtett abbeli szándékát, hogy de bizony azért sem mond le a mandátumáról.

- Hála istennek! - kiáltott fel Madarász, mikor ma a képviselőház büféjében megtudta.

- Ugyan mit örülsz neki? - szólt bele még egy vörösebb. - Az ő maradása, hogy Szana Tamással szóljak, »sem nem árt, sem nem használ«.

- De bizony használ, legalább annyiban...

- Ugyan mennyiben?

- Hogy ki lehet sütni az Ellenőrre egy kacsát.

*

Mint minden vakációkor, most is elmaradt a honatyák egy nagy része otthon, akkuráte úgy, mint a diákok. Az első leckeóra még sohasem lehet rendes.

Nem is történt hát éppenséggel semmi. Prileszkyt, Orbán Balázst igazolták, egy rettenetes hosszú létániát olvastak fel: a beérkezett kérvények címeit.

Miniszterek csendesen bóbiskoltak a székeiken. Péchy Tamás ábrándozott.

Csak Pauler volt ébren: nagy fészkelődése elárulta, hogy sok a mondanivalója.

Két törvényjavaslat lett a vége: a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről és az uzsoráról szóló.

Elkésett karácsonyi ajándék. Egész kedélyességre lett hangolva a Ház. No, csakhogy az uzsora is megszűnik már!

Egy kicsit későn ugyan - mert minek már akkor a fű, ha a lovak kivesztek?

De, hát ott a közmondás: jobb későn is, mint soha.

E pompás hangulatnak lehet köszönni, hogy Csiky Kálmánnak beösmerték, miszerint ő összeférhető.

Hiszen olyan szépen összefértek ma mindnyájan.

Mikor az interpellációs könyvbe betekintettek, üres és tiszta volt az, mint a ma született bárány.

De hát mondják, s úgy is van talán, hogy éppen a nagy szélcsend után szokott lenni a nagy vihar.

Holnap kezdődik az idei költségvetés tárgyalása.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 14.

A mai országos ülésre nem a rendes referenst, hanem a báli tudósítót kellett volna elküldeni. Soha még így nem virított az a karzat, amióta kerek. Annyi szép hölgy, asszony, leány és éppen a »magasabb körökből«, hogy ha ezek egy elitbálon jelennek meg - hát azt a farsang egyik legsikerültebb mulatságává emelik. A báli tudósító följegyezhetné a díszes hölgykoszorú rendében Katinka grófnőt, leányával, a bájos Ilonával, Pejacsevich grófnőt, Vecsera bárónőt, Inkey bárónőt leányával, Péchy Vilma kisasszonyt, a ház elnökének leányát, és még egy egész nagy kosár virágot, csupa konteszekből, baroneszekből, ifjabb honatyák élete párjaiból, idősb honatyák leányaiból.

S e fényes nőtársaság nagy számának megfelelő arányban telének meg a diplomaták és főrendiek karzatai is. Jelen volt az egész kaszinó, no meg a jockey-klub, a fővárosban időző jeunesse dorée és a főrendek táblája. A mágnások közül, aki kezét-lábát bírja, tán egy sem maradt el. Akárcsak valami futtatáson, melyre a király is megígérte magas jelenlétét.

A karzatok többi része szorongásig megtelt kevésbé magas rangú publikummal. Komolyan figyelmeztetjük Kovács Lacit, hogy jövőre gondoskodjék hasonló alkalmakkor megnyugtató tűzvédelemről - s magának is kössön hátára egy matafuegost, de Tisza Kálmánnak is, mert ha például az ülésen ki talál gyulladni a tisztelt Ház, nincs olyan ugróponyva, mely megmentené kíváncsiságuk szegény áldozatait egy második Ring-színházi katasztrófa szomorú következményeitől.

Zsúfolt ház s annyi tűzveszedelem! Minden szép szempár két lobogó fáklya, s azonfelül még híre jár, hogy ma fogja fölgyújtani a házat - Rohonczy Gida.

Ah, de hiszen éppen ez az, ami a karzatokat ennyire megtöltötte. Két nap óta van alarmírozva a város, hogy Gida beszélni fog, ki fog lépni a porondra a morál lovagias védelmében s ostorozni fogja a korrupciót. Nem mutatna jó ízlésre elmulasztani azt a ritka látványt.

Minden lorgnon és operngucker a nap leendő hősét keresi. És csakugyan, ő jelen vagyon s epedve várja a nagy pillanatot, mikor a bélyeget a bűn homlokára sütheti.

*

Előbb azonban Szapáry beszél.

Bosszantó a miniszterek e privilégiuma, ma, a jogegyenlőség korában! Akkor és annyiszor kotyoghatnak, amikor és ahányszor akarnak. Meg kellene változtatni a házszabályokat, ne ülne itt az ember a kíváncsiság tüzes színpadán.

Aztán micsoda unalmas dolgokat beszél össze! Csupa szám, mint valami könyvvivő. Hogy miért nincs igaza se Somssichnak, se Eötvösnek. Hát bánj a is azt most valaki, hogy 26 millió-e a deficit, vagy 56, mikor olyan isteni színjáték van kitűzve a repertoárra.

De hát Szapáry elég indiszkrét nem venni számba a publikum hangulatát, és kegyetlenül él igazságtalan jogával.

*

Keresztülgázol a milliomokon s ádáz diadalt készül ülni ellenfelei fölött, bebizonyítván, hogy különb ország ma Magyarország, mint volt 30 esztendő előtt.

Lehet is, hogy igaza van. Csakhogy miután Tisza Kálmán csak hét éve, hogy miniszterelnök, és csak három éve, hogy Szapáry pénzügyminiszter, úgy hozná talán magával az osztó igazság, hogy Magyarország 30 év alatt tanúsított emelkedésének érdeméből kiadná rá eső igazságos osztályt a - Bach-időnek is, meg a provizóriumoknak is s ne írná mind a jelen kormány javára.

Több Magyarország ma, mint 30 év előtt. »Mert íme, mennyivel szaporodott a népesség!«

Hát mennyivel? Dacára, hogy 30 év előtt a nemzet virága elveszett, legjobb fiai kibujdostak, mások lappangtak s nemigen jelentkeztek a császári biztos összeírásánál, a mai szaporulat tizedrészét is alig teszi ki más országok szaporulatának ugyanannyi idő alatt. Márpedig ha halad is valaki, de nem úgy, mint a többi: az bizony elmarad. To jeszt egyszer faktum!

»A városokban terjedt a magyarság.« Hát az természetes, hogy mindig voltak és vannak félénk emberek. A Bach-időben is sok derék polgártárs félt a kormánytól, ma is ugyanazt cselekszi. Akkor azzal vélt hízeleghetni a kormánynak, ha Knotelblühnek jegyeztethette be magát, ma azzal, hogy magyarabb neve van Balambérnél. De hát a vidék? Pedig az is csak számít valamit talán.

»Ne éljen az új nemzedék apja birtokából, de képezze magát.« Hiszen már eddig se tudnak mit csinálni a sok diplomás proletárral, aki kenyér után eseng. Mikor a városnál egy diurnista állás betöltésére hirdetnek pályázatot s jelentkezik 60 folyamodó közte 25 doctor juris.

»Árvizes vidéken mennyit keres a napszámos!« Az ám! A más ember szerencsétlensége adja meg kenyeréhez a sót; - csakhogy ahhoz, hogy egy napszámos kenyerének sava kerüljén, tíz gazda kenyerét kell elvinni a víznek. Ami pedig desperátus egy bizonyíték a - jólét mellett.

»Mennyi ma az ingó vagyon!« Kivált mióta az ingatlan is ingóvá lett s minden ötöd évben gazdát cserél.

No, de ha csakugyan emelkedett volna is a jólét harminc év alatt: hát hiszen az csak természetes processzus lenne, mert a mívelt világon mindenütt emelkedett. S érdeme a kormánynak már az is, hogy a világ természetes fejlődését nem bírta megakasztani teljesen?

Emelkedett-e a jólét nálunk abban az arányban, mint emelkedett másutt; ezt mutassa ki a pénzügyminiszter, ne pedig azt, hogy ma valamivel jobb a dolgunk, mint egy levert szabadságharc után, a legsötétebb abszolutizmus idejében volt. Mert ez nem vigasztalás.

*

A Szapáry szájában is elfogytak végre a milliomok, amiként elfogynak a kezében, s megérkezett a várva várt pillanat, mikor a jegyző szólásra hívta fel Rohonczy Gedeont.

Hej, lett erre mozgadalom! Karzat, földszint mint hullámzott, mintha hirtelen betóduló szél mozgatta volna meg.

Mindenki oda akart ülni közelébe, nehogy egy is elvesszen a hallandó szavakból. Mert hatalmas szavak lesznek azok, melytől csak úgy recseg-ropog a közlekedésügyi minisztérium!

És fölállt az ifjú Titán, hogy Ossákat és Pelionokat dobáljon az Olympusra. Tisza behúzta magát a vörös székbe s minden ember fül lett.

Rohonczy eddigelé nem volt elismerve »szolnok«-nak. De mindjárt kezdetben meglátszott rajta, hogy mióta utolszor volt hozzá szerencsénk, feltűnően haladt. Szépen, érthető hangon s itt-ott melegen és emelkedetten beszélt. És rendkívüli határozottsággal, meg kell adni.

Biztosítá Tiszát és Szapáryt, hogy személyüket tiszteli. Sőt az őket támogató párt egy nagy részében is elismeri a jóakaratot. Igaz, hogy a közöshadsereg is baj nekünk, az a nagylelkűség is, mellyel anyagi szerződéseinkben Ausztria jóindulatát honoráljuk. De az igazi nagy baj a társadalom enyhesége, mellyel a visszaéléseket megítéli, s ennek folytán a meglazult erkölcs.

Ebből a tenorból beszélt aztán hosszan. Elmondta hogy bajainkból csak a földmívelés emelésével menekülhetünk, s ezért kíván külön földmívelési minisztériumot. Mert most a földmívelés érdeke három minisztérium között oszlik meg: a pénz, a földmívelési és közlekedésügyi között.

S ekkor aztán ez utóbbi ellen fordult. Felhozta az ellene emelkedő sok panaszt, suttogást, gyanúsítást, kihozva belőle, hogy ott egy oly rendszernek kell lenni, mely elősegíti a visszaéléseket, a korrupciót. Ő föl is hozná a konkrét vádakat - zárt ülésben.

»De csak halljuk itt, itt a helye!« - kiálták több felől.

Ő aztán elkezdte és végezte annál, hogy vizsgáló bizottság kiküldését kérte.

Általános meglepetés követte szavait. S mentől tovább beszélt, annál nagyobb. Mindenki többet várt a nagy nekikészülés után s elégedetlen lőn az eredménnyel. Az általános vélemény az lőn, hogy - egeret szültek a vajúdó hegyek.

*

A különösen megtámadott Hieronymi röviden felelt személyes kérdésben. Ordódyn meglátszott, mennyire zokon vette a támadást, elfogult hangon, a méltatlankodás izgatottságával felelt.

Tisza hasonlóképp nagyobb hangon szólalt föl, mint rendesen szokott. Fölhítta a Ház minden tagját, hogy ha panasza van, azt konkrét tények előadásával, személyek megnevezésével terjessze be, hogy a kormány vizsgálja meg, a bűnösöket fenyítse meg, a bűnteleneket mentse föl. De a vizsgálatot kivenni akarni a kormány részéről a legnagyobb bizalmatlansági szavazatnak veszi.

S ezzel Rohonczy pártállása el van döntve. A vizsgáló bizottság kiküldetésétől tette függővé, ha vajon híve marad-e a kormánynak továbbra is. Most tehát nincs mit tennie, mint kiválnia a pártból. Diplomatikus körülírással ezt mondta neki a miniszterelnök.




NIX - DEUTSCH

Ismét Rohonczy Gida a nap hőse. A múltkori dolga nem volt valami nagy virtus, hanem ez aztán igazi - sláger.

Így megturbálni ismét a közvéleményt, így megnöveszteni a miniszterek orrát, ahhoz csak ő ért, a nagy erkölcsbíró Rohonczy Gida.

Nincs is most két olyan kemény legény, mint ő meg Karátsonyi Guidó gróf.

Ez a férfiak erkölcstelenségét pusztítja felszólalásaival, amaz a nők erkölcseit javítja erénydíjak kitűzésével.

Én azt hiszem, hogy megfordítva lenne jobb a dolog.

A nők erkölcseit szónoklatokkal szítani s erénydíjakat tűzni ki kifogástalan közlekedési államtitkárokra.

*

Hogy mennyiben igazak a Rohonczy vádjai - hadd süssék ki pro et contra a vezércikkek.

Majdnem alaptalannak látszik a vád, ha meggondoljuk, hogy Hieronymi szegény ember maradt dacára annak, hogy állásában könnyen szerezhetett volna százezreket.

De az is bizonyos, hogy az a bizonyos Deutsch úr nagyon sok példányban van meg - a kormány által kiadott vállalkozási munkálatoknál.

Az építette a szegedi szádfalat is, amely egy garas ára hasznot sem hozott a városnak s éppen nem enyhítette a veszedelmet. Egy kis szeszélye volt ez a közlekedési minisztériumnak, alkalmasint Deutsch úr kedvéért. Mert Deutsch urat nagyon szereti a közlekedési minisztérium, igazi atyafiságos vonzalommal van hozzá. Amihez persze senkinek semmi köze. A minisztérium azt szeretheti, akit akar. Hiszen a szívnek nem lehet parancsolni.

Deutsch úrral szigorú szerződés volt kötve, hogy ha a kitűzött időre el nem készíti a szádfalat, mindennap ennyi és ennyi penálét fog fizetni, ami a munkálatért kialkudott összegből levonatik.

Úgy is történt, - Deutsch nem készítette el időre a szádfalat, s ezért is lett fölösleges munka az egész. De azért Deutsch úr nem fizetett bírságot, hanem még a kialkudott összegen felül százezer forint utólagos kárpótlást kapott.

És ez mind azért történt, hogy Deutsch úr mondhassa:

»A közlekedési minisztérium van edj ighazi gavallér.«

Ha igazán csak ezért történt.

*

A közlekedési minisztérium »szakértői« mindig nagy kárára, nagy veszedelmére voltak a szegény Tiszavidéknek - s olyanok, mint az egerek a magtárban.

És micsoda szakértők ezek!

Herrich így szólt az emlékezetes szegedi katasztrófa éjjelén bölcs képpel:

- Nagy szerencse önökre, hogy a városnak s illetve a töltésnek fúj a szél, mert a kotrét (a szalma és mindenféle szemét műneve) ide veri a töltésparthoz, s ez enyhíti a habverést.

Persze hogy a habverést enyhítette a kotré, - de éppen ellenkezőleg, az lett volna a szerencse, ha ellenkező irányban fújt volna a szél, mert akkor nem enyhítette volna ugyan a habverést a meggyülemlett szemét, de nem is verte volna a töltést a hab, sőt nem is éri Szegedet, legalább azon az éjszakán semmiesetre sem, a katasztrófa.

De hát Herrich olyan szakértő volt, hogy ezt találta üdvösnek.

S talán igaza is volt.

Mert Deutschnak nagyon sok aranyos munkát hozott az a fekete éjszaka.

*

Ha a kormányt úgy vehetjük, hogy test, s hogy annak Tisza Kálmán a feje, akkor bizonyára áll az, hogy az egyik fájós lába, amellyel sántikál, a közlekedési minisztérium.

S ezen a fájós lábon Deutsch úr az egyik legnagyobb tyúkszem.

Jól tette Rohonczy, hogy ráhágott.

Föl is förmedt Hieronymi, hogy: Nix Deutsch.

Hanem azért mégis csak úgy van az, hogy a közlekedési minisztérium németje Deutsch úr - a magyar ökonómia kiegészítő része.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 16.

Szűzbeszéddel nyílott meg a mai budgetvita. Égi dolgok vizsgálója beszélt a legprózaibb földi dolgokról. De ne papot tessék gondolni ám, aki csak lelki szemeivel keresi az eget, hanem olyan embert, aki tubusokat, ágyúnagyságú teleszkópokat szegez a nagy égnek, hogy megostromolja.

Kíváncsiak voltunk, hogy igazodik el a siralomnak ama tömkeleges völgyében, melyet a költségvetés elénk tár, egy valóságos csillagvizsgáló, aki öröktől fogva kiszabott pályákhoz van szokva s tér, idő és anyag viszonyait észleli, melyek változnak minden pillanatban, de változnak változásnak soha alá nem eső, megmásíthatlan örök törvények szerint.

És most hozzá kell szólania egy olyan káoszhoz, mint ez a költségvetés, amiben van ugyan ok és okozat, de nincs következtetés, van ugyan premissza és konklúzió, de nincs logika, van ugyan szám meg szám, de nincs matézis, Sokszor öt benne a kétszerkettő is.

Hát Hoitsy Pál megmutatta, hogy nemcsak a Jupiteren és Saturnuson, hanem azon a sártekén is odahaza van, melyet Földnek neveztek el a planéták között.

Rengeteg koncessziókat engedett a kormánynak, elfogadta kiindulási alapul az ő előterjesztéseit s megmutatta, hogy még ezen az alapon sincs rendén a szénája a kormány kezében a magyar glóbusznak.

A 1876-i költségvetést hasonlította össze a maival, mert az az első költségvetés ettől a kormánytól. S még ebben is csak a rendes költségvetést vette összehasonlítás tárgyául és kimutatta, hogy 1876-tól máig a bevételek és kiadások nem hogy közelednének egymáshoz, de határozottan távolodnak s a két vonal iránya annyira divergens, hogy nincs az a geometria, amelyik kimutatná, hogy ez irányt folytatva a két vonal összeér valaha.

*

A hitelműveletek természetét illusztrálta a 153 milliós kölcsönnel, melyből, midőn 6% járadékká változott, lett 240 milliónyi teher, s mikor 4%-ra konvertáltuk: 340 millió. A pénzügyminiszter által rózsásnak festett helyzet arcáról letörülte a bécsi rongyot, rámutatott a legelők feltörése, erdők pusztítása dacára hanyatló földjövedelemre, pusztuló malmokra, gyárakra, a gazdasági instrukció, igavonó és tenyészmarha apadására, a pénzintézeteknél elhelyezett tőkék összezsugorodására, a kisbirtokok kézről kézre vándorlására, házasságok csökkenő számára, a hadsereg költségeinek oly nagy terhére, hogy még Oroszország is jobban áll nálunk e tekintetben, s arra a nevetségre, hogy a kis Württemberg kultúrcélokra többet fordít, mint Szent István birodalma.

Hogy ne kívánjon a földtulajdonos fia az apja földjéből élni, de készüljön hivatalra, tudományos pályára? De mikor már eddig is több az eszkimó, mint a fóka, fináncnak kénytelen menni a diplomatikus tanár, s ha 40 évig egy sem akad, aki vizsgát tenne, még ekkor se tudják elhelyezni mind, aki már eddig is katedrára vár.

Hát ez az állapot utóvégre is kataklizmára vezet. Összerobban a magyar világ, mert a pénzügyi bukás maga után vonja az államiság bukását. Nincs itt más segítség, mint az állami önállóság kivívása: az majd rendbe hozza a pénzügyeket is. El kell jönni az időnek, meg van írva a csillagokban. Amikor azok is, kik ma szemközt ülnek, be fogják ezt látni s idejönnek a szélsőbalra, onnan, ahol most nem a meggyőződés tartja őket, nem az institúciókban való hit, de egy férfiba vetett remény, akit ismét csak az ő szavazatuk, de nem saját ereje tart fönn s aki meg tudta ugyan tartani a hatalmat, de élni nem tudott vele.

*

Hoitsy Pál beszédét figyelemmel hallgatták a ház minden oldaláról, s a pártjabeliek siettek kezet szorítani vele.

Bezzeg megindult a népvándorlás kifelé, amint fölállt Dobránszky Péter, hogy megtartsa második szűzbeszédét. Még az ellenzék udvariasabb volt hozzá s nagyobb számban hallgatta, mint saját pártja, szörnyű általánosságait őseinkről, hazánkról, melynek élni kell s melynek ő a költségvetésben megadja, amiből éljen. Érdekes volt annak kimutatása, hogy amióta a magunk gazdái vagyunk, 3500 milliót költöttünk el, s mivel a haza 7 milliárdot ér: szerencsésen elfogyasztottuk a felét. De azért ő bízik azokban a kormányokban, melyek az országot félig elköltötték.

*

Azt hitte már a tisztelt ház, hogy megmarad az ülés csendesnek, midőn egyszercsak fölkerekedik jó Péchy Tamás, ott hagyja az elnöki magasságot, beleilleszti jámbor Kemény Jánost, és megindul válaszolni - Rohonczynak.

Volt ennek a beszédében egy állítás, valami jegyzőkönyvről, melyet Rohonczy vett föl a tornyosi átvágásnál s beadott Péchynek, akkor közlekedésügyi miniszternek, hogy indítson annak alapján vizsgálatot. Rohonczy erre azt mondta, hogy a vizsgálat meg is történt, csakhogy az ejtette meg, aki ellen indítva volt - Hieronymi. Erre mondta Hieronymi, hogy nem igaz, őt ilyen vizsgálattal meg nem bízták, s ilyen jegyzőkönyvről mit se tud.

Hát Péchy beszédéből csakugyan az derült ki, hogy Hieronyminak van igaza. Az a jegyzőkönyv nem volt arra való, hogy hivatalos eljárás alapja lehessen, s formaszerű vizsgálat nem is volt.

No, lett erre konfúzió. Rohonczy felszólalt személyes kérdésben. Utána Tisza Lajos ugyancsak személyes kérdésben, aztán Hieronymi, végre Ordódy, ki aktaszerű fölvilágosításokat adott Rohonczy vádjaira, még az általánosságban emeltekre is. Ordódy adatai, valljuk meg, igen imbecillis alapot hagytak meg a Rohonczy vádjainak, s mindinkább valószínűvé válik, hogy a fiatal ember jóhiszeműségét és vállalkozási bátorságát ezúttal valami, eddig még láthatalan machinációk zsákmányolták ki a közlekedési minisztérium ellen.

*

De a kedélyek már föl voltak izgatva, s nem volt jelen Neptun-Tisza Kálmán, ki a hullámokat »Quos ego«-jával csendesítette volna le. Egész vihar keletkezett házszabályvitából.

Fölszólalt Ivánka, hogy nem szabad másról beszélni, mint ami napirendre van tűzve; utána Rohonczy félremagyarázott szavai helyreigazítására. Majd Szapáry pénzügyminiszter kísérlette meg helyettesíteni a miniszterelnököt, mintha meg akarta volna előre kóstolni azt az állapotot, amikor ő majd valóságos miniszterelnök lesz s nem csupán a helytartója.

Zaj és zúgás volt a tisztelt házban. A házszabályok különféle értelmezésével senki se volt megelégedve s a szélsőbalról fölhangzott:

- Halljuk a magunk házszabályait.

És fölállt Madarász József és megmagyarázta és kiosztotta kinek-kinek a maga jussát. Erre még Szapáry szólt röviden, s azzal a félreterelt kocsi visszazökkent a rendes kerékvágásába és folytatta a költségvetési vitát a ház legifjabb tagja, Orbán Balázs.

Utána ismét szűzbeszéd következett volna, a Győrffy Gyuláé. De mire rákerült a sor, nemcsak a ház türelme, de maga a ház is elfogyott, és így nem volt mit tenni, mint az ülést be kellett rekeszteni.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 17.

Mikor egyidőben a szélsőbalnak szemére vetették, hogy vesztegeti az ország idejét, mert mindig csak beszél: Simonyi Ernő méltó botránkozással mondá, hogy »hát mi a mennydergős ménkőt csináljunk, hiszen a parlamentben volnánk talán, ami annyit jelent, hogy "beszélő ház", hát mi másért küldtek bennünket ide a választóink, mint hogy beszéljünk? Mit vár tőlünk a jobboldal: azt talán, hogy karddal, pisztollyal vagy fúrkósbottal fölfegyverkezve jöjjünk ide és verekedjünk? Azt mondják, hogy szóval nem lehet ez országot megmenteni, csak tettel. No, a parlament tette a beszéd, más tette természeténél fogva nem lehet; a szoros értelemben vett tett a kormány dolga és hivatalnokaié. Itt nem árt az országnak az, aki beszél, mert hisz azért van itt; de igenis, a hallgatók lopják az időt s mulasztják kötelességüket, mely azt parancsolja, hogy álljanak ki véleményükkel, szavazatuk indokaival a nyilvánosság elé!«

Ezóta nem is igen vetették a baloldalnak szemére hogy sokat beszél. Ahelyett azonban inauguráltak egy új taktikát: hagyták beszélni az ellenzéket s a kormány padjairól néha még pour l'honneur du drapeau se szólalt föl senki - csak szavazott, mint a parancsolat.

Hát ezt nevezik nálunk parlamenti vitának. Az egyik feltámad, a másik meg kutyába se veszi.

Tapasztalható volt ez a mai ülésen is. Az egész mai ülés alatt hallgatott a mérsékelt ellenzék, úgy mint a kormány pártja. Csupán az egy szélbal beszélt.

Győrffy Gyula, Krisztinkovics Ede, Turgonyi Lajos, Helfy Ignác, Bódog Albert - mind a szélsőbal padjairól kerültek ki. Más párt meg se mukkant.

*

Hát ez nem helyes dolog.

Igaza volt Helfynek, midőn rámutatva ez inkonvenienciára, azt mondta, hogy ez megszegése a házszabályoknak, melyek azt rendelik, hogy a szónokok fölváltva beszéljenek: egy mellette, egy ellene. Más volna, ha a budget mellett már senki nem akarna szólni. De hiszen a pénzügyi bizottság előadóján, a pénzügyminiszteren, no meg Dobránszkyn kívül (de aki nem számít) még senki se beszélt a költségvetés mellett. Mert Rohonczy felszólalását csak senki nem fogja a budget mellett s annak indokolására tartott beszédnek mondani, hogy ő miért fogadja el a költségvetést.

Aztán meg föl is vannak írva a budget melletti szólásra gr. Zichy Jenő és Ivánka Imre. Hát miért nem szólítják fel őket?

Igaza volt Helfynek, hogy ez nem más, mint kiterjesztése a kormánypárt minden tagjára annak a jognak, mely szerint akkor szólalhatnak föl, amikor akarnak, mely jog pedig csupán a minisztereket illeti meg.

S ily eljárás mellett csakugyan megeshetik, hogy a kormánypárti szónokok bevárva, míg az ellenzék kipuskázta magát, egymás után húszan is fölszólalhatnak a vita végén.

Ez lealacsonyítása a parlamenti vitatkozásnak s nevetségessé tétele magának a parlamentarizmusnak.

*

Helfy annak bebizonyítására vállalkozott, hogy Eötvös Károly, mikor 54 milliónak, sőt az előre nem tudható póthitelekkel talán a 60 milliót is megütőnek mondta az idei deficitet, - talán még nem is mondott eleget. S számítása meglehetős tiszta és világos.

Nagy derültséget okozott, mikor az adóemelés tételénél egy nagy pénzügyi tekintély egy három év előtt megjelent tanulmányára hivatkozott. Ezt az adóemelést 1875 óta a pénzügyminiszter 40 millióra vallotta be. Igen, de ama pénzügyi tekintély kimutatta, hogy 1877-ig volt az adóemelés 35 millió. 1877-től 1882-ig, tehát öt év alatt csak 5 millióval nőtt volna az adó? Hiszen csak a Szapáry által azóta behozott új adók és adóemelések kitesznek háromszor-négyszer annyit is tán.

Melyiknek van hát igaza? Gróf Szapáry Gyulának-e, a pénzügyminiszternek, avagy ama tanulmány írójának, akiről, ha az aláírást megnézzük, kiderül, hogy nem más mint gróf Szapáry Gyula.

*

Úgy van a budget összeszerkesztve, hogy a nagy publikum ne érthesse meg. A rendes bevételből ki nem kerülő, kétségtelen kiadások, amiket kölcsönnel vagy értékek eladásával kell fedezni, ki vannak hagyva a deficitből. A bevétel és jövedelem össze van zavarva. Így pl. a pénzügyminiszter jövedelemnek veszi még az - adósságot is, amit csinál.

Az is a nagy publikum félrevezetésére van szánva, hogy az államadósságnak mindig csak a kamatjairól beszélnek, tőkéjéről soha. Pedig az nem holt numerus, s ha eltemetjük is: eleven hitelezők alakjában fog az föltámadni.

Legérdekesebb volt azonban Helfy beszédének az a része, melyet Somssich minapi felszólalása alapján a mérsékelt ellenzékhez intézett.

Somssich beszéde, úgymond, nagy közeledést jelez a függetlenségi párthoz. E pártnak programja legfőbb két tételében a külön magyar hadsereg és az önálló vámterület.

Úgy Somssich beszéde, mint a mérsékelt ellenzék tagjai az önálló vámterület mellett vannak, s ezzel már elfogadták a függetlenségi párt programjának egyik felét. A másiktól se látszanak idegenkedni annyira, mint azelőtt.

Világos tehát, hogy gazdasági kérdésekben itt egy nagy kompakt párt áll a kormánnyal szemben, mely többé nem mondhatja, hogy ki jön majd helyére, ha ő bukik?

Lesz, aki jöjjön. Ő legalább testestül-lelkestül támogatni fogná az olyan kormányt, mely valósítani vállalkozik az ő programja felét.

Nagy zúgás támadt e nyilatkozatra mindenfelé. »Fúzió, fúzió!« kiálták a jobb oldalról. Pulszky Ágost pedig a habarékban elkezdett evickélni, mint akit megsóztak, s kézzel-lábbal kapálódzott, hogy őneki nem kell külön vámterület, őneki nem kell fúzió, ő szélsőbali emberrel politikáról szóba se áll.

*

Helfy maga is megütközött szavai hatásán és sietett hozzátenni, hogy ha az ő programjának egyik fele, a külön vámterület, egyszer meglesz: nem éri ám be vele, mint ahogy a szélsőbali bajtársak gondolhatnák, hanem sürgetni fogja a másik felét is, mindaddig, míg az ő támogatásával uralkodó kormány vagy megadja magát, vagy bukik.

- Így már aztán más! - mondák a szélső padokon az intranzigensek. - De azért mégse szükség kokettírozni a habarékkal, mert mi nem puhulunk senki szép szeméért.

*

Bódog Albert volt az utolsó szónok, aki azt vitatta, hogy a Rohonczy támadása folytán a kormánynak mégis el kellett volna fogadni a vizsgálatot, hogy ha van visszaélés, érje büntetés a bűnöst, ha nincs, álljon tisztán a megtámadottak becsülete. Hivatkozott a Roustan-Rochefort pörre, ahol Rochefort nyilván rágalmazott, mégis fölmentették az esküdtek, jelezni akarva, hogy a köztisztviselő álljon olyan tisztán a nyilvánosság előtt, hogy még a gyanú se vethessen árnyat reá.

Nálunk nem sokat törődnék a reputáció e pör tisztaságával. Esztendőkön keresztül tűrik a gyanúsítást, a súgást-búgást, vádaskodást, a becsületbe mélyen belevágó dolgok hirdetését utcán, kávéházakban, nyilvános helyeken, kinyomatásukat a hírlapokban - s aztán? aki ellen mindezek irányozva vannak: odateszik a fővárosi rendőrség élére s reábízzák személy- és vagyonbátorság és a - közmorál fölött az őrködést!




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 19.

Az idei budgetvita a mai napig legalább nem volt valami magas röptűnek mondható, de ma már ennek is alálankadt a szárnya. A honatyák kimenekültek a folyosókra és szidták Szilágyi Dezsőt, Apponyit, Bittót, Széll Kálmánt, hogy nem gondoskodnak elevenebb mulatságról, sőt még Mocsáry is hallgat a szélbalon, holott Simonyi Ernő most üdülni van, ahol a narancs virul, Németh Albert pedig nem találja azokat az aktákat, amikkel agyoncsapná ezt az egész kormányt, mint papuccsal a legyet.

No, hogy a jobboldali nagy ágyúk hallgatnak, annak megvan a maga jó oka. Be is vannak szögezve, meg nem is egészen száraz a puskapor. Csütörtök lehetne belőle.

Ilyenkor aztán úgy kell tenni, mint a színpadon. A berekedt nagy primadonnák helyett föl kell léptetni azokat a tagokat, akik nem művészetük fénye, hanem azon tulajdonságuk miatt kapnak fizetést, hogy minden pillanatban készen álljanak betölteni a mutatkozható hézagot. A másodszerelmesek, a primadonnák nr. II. A közönség nem élvez ugyan, de a kitűzött darab nem marad el legalább.

*

Ne higgye Gaál Jenő, hogy őt a hézagpótló tehetségek közé számítjuk. Nem! Őneki már a művészek közt van a helye. Nagy szorgalom, gondos tanulás a jelentékenyebb parlamenti erők közé emelte, s nemcsak az ifjabb nemzedék tagjai közt teszen számot.

Ha beszédet mond, az mindig esszé-szerű, mindig gazdag adatokban, mindig szépen van elmondva - noha sohasem szónokolt, mindig alapos és mindig - hosszú. És a hosszadalmasság fatális közelségben van ám az unalmassággal. Akit a tárgy érdekel, Gaál Jenő beszédeit nem fogja unalmasaknak találni. De hányat érdekel a tárgy? Tízből ha egyet, hát sok. A többi kilenc inkább kimenekül a folyosóra. Mert hát cukrot enni jó - ezt tartja az álmoskönyv; de nem két óra hosszáig ám, folytonosan, szakadatlanul és teli marokkal.

Azonban az elnök csenget. Gaál Jenő beszéde végéhez közeledik. És az csakugyan érdekes volt. Kivált azok az idézetek ma is élő nagy emberek mondásaiból, persze, évek előtti időkből. Érdekes ezeket olvasni országgyűlési tudósításunkban.

Két óráig tartott a beszéd és Jenő nem rekedt bele, pedig még - vizet sem ivott. Szent Isten, ha így halad, hová viszi föl.

*

Utána a jobboldalon állt föl valaki. A haja fejér, az arca vörös, Szathmáry Laci azt fogta rá, hogy aligha szeszfőző gépe nincs. Neve Fekete. Egész beszéde színtelen.

Következett Vidovich György, az egyetlen katolikus páter a szélbalon, boldog emlékezetű Robozy Károly óta. Monoton hangon beszélt, de sok érdekest mondott, hatalmasan megcáfolván a hírlapokban is közölt ama hírt hogy »hitehagyott« kívánna lenni. Olyan szélbal, mint akár Robozy, csakhogy több esze van. Azzal, amit mondott, sok rokonszenvet támasztott maga iránt, de le is mondott vele egyúttal minden püspöksüvegről és kanóniáról. Sohase lesz belőle több plébánosnál.

*

Egy kis házszabály-vita után, melyben Zichy Jenő gróf kerestetett, de nem találtatott, Sárközy Aurél beszélt, s hogy nem üresen, mutatja az, hogy Tisza sietett ellene síkra szállani azonnal.

De bezzeg ne szólj szám, nem fáj fejem. Nyakon öntötte azonnal Helfy egy interpellációval a dél-dalmácia- és hercegovinai zavargások iránt.

Persze nem bírt megfelelni rá. Előbb Bécsbe kell táviratozni, hogy onnan küldjék meg - a magyar miniszterelnök adandó válaszát.

Mert tudni kell, hogy ily lényegesebb természetű ügyekben a magyar miniszterelnök nem egyéb, mint egyszerű - telefon.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 20.

Ma nevezetes napja volt az országháznak: megszólalt a jobboldal is végre. Mert bocsásson meg Dobránszky Péter úr is, Fekete Lajos úr is: ők ugyan beszéltek, de a jobboldal mind a mai napig hallgatott. Ma hallottuk csak első szavát.

Egy részét Herman Ottó hozta tűzbe. A szélsőbal legszélsőbb balszárnyának az álláspontjáról tartott hatalmas filippikát az ellen a forradalom ellen, amit a jobboldali pecsovicsok és aulikusok szítanak. Küldte a habarékot pokolba, a kormánypártra, ahová tartozik. Elismerte, hogy van bizony az ő pártjában a perszonálunionistától kezdve - amilyen Deák Ferenc volt valaha - a kommünárig minden, s ő maga sem irtózik a petroleum szagától; de van ám egy közös eszmény is, melynek a párt minden tagja alárendeli a maga extra gusztusát és minden egyebet, s ez a független Magyarország.

Hevesen beszélt, tüzesen, mint afféle telivér »szélső elem«, s nem is maradt el a hatás, mert azonnal hárman ugrottak föl utána, személyes kérdésben.

*

Dobránszky előadta, hogy neki a műegyetemen több tanítványa van háromnál. De ez még semmi, Ivánka Imre volt az igazi. Úgy beszélt, mint egy pandúrkáplár: vitézül, csattogtatva.

Igenis, ha forradalom lesz, akasztani fogunk. Az jár jobban, aki előbb kezdi. Az bizonyos, hogy nem egy táborban leszünk. De az is bizonyos, hogy ő nem fog úgy tenni, mint egy bizonyos képviselő, hogy a városháza ellen lázítja a félegyházi népet, s mikor a kraval elkezdődik: elpárolog. Aztán a szélsőbal eddig felszólalt 16 szónoka közül hány volt a mártír, hány halt meg a hazáért? No, hát ne beszéljenek nekünk, akik vértanú-halált szenvedtünk. Az a tizenhárom Aradon s maga Batthyány Lajos is, annak a sárga-fekete hadseregnek voltak a tisztjei, amelyet önök örökké piszkolnak. Na hát! Herman Ottó is milyen soká volt a múzeumban kitűnő állásban. Hát mért nem alapított családot?

*

E szép budgetbeszédre Herman röviden felelt, hogy azért nem házasodott meg (Halljuk! Halljuk!), mert neki, mint az állam tisztviselőjének nem nyújtott családalapításra elég alapot »az önök rendszere«.

Szerencse, hogy az aradi tizenhárom vértanú és az első magyar miniszterelnök már meghaltak s nem szólalhattak föl személyes kérdésben. Talán fölvilágosították volna Ivánka urat, aki azt látszik hinni: azzal biztosítottak a nemzetnél örök hálát emléköknek, mert osztrák tisztek voltak, s nem azzal, hogy megszűntek azok lenni s odahagyták a sárga-fekete sereget, és elverték, mint a dudát.

De nem ám Pákozdnál!

*

Móricz Pál volt a harmadik személyes fölszólaló, de miután nem sikerült méregbe jönnie, hát nem is vesződünk vele e helyen, hanem egyenesen áttérünk Jókai Mórra, akiben ismét megtalálta a párt a maga bátor Curtiusát, aki beleveti magát a mélységbe és meghal, hogy Róma éljen.

Talán az ő felszólalása hírének lehet köszönni, hogy oly szépen megteltek ma a padok. Azt bizonnyal neki köszönhetjük, ha vita lesz a vita és nem pusztán az ellenzék monológja.

Azzal kezdi, hogy amit a szélbal a budget ellen felhozott, az mind igaz s azt - excepta voce »ebadta« - ő is ratifikálja. De hát a budget-t meg kell szavazni, akármilyen rossz is az. A deficit nem is onnan származik, ahonnan Somssich származtatja: a nagyhatalmi berendezkedéstől; hanem abból a veszedelmes nyílt titokból, hogy minden európai hatalom óriási mérvben fegyverkezik s elnyeli azt, aki körül nem spékeli a határait szuronyokkal, hogy olyan legyen, mint a tövises malac. Szükség van a pólai forgó toronyra, akár hogy egzekválnak is odahaza adóba. Két-három év alatt elkészülnek a hatalmak fegyverkezésükkel, s jaj nekünk, ha addig mi a kezünket összetesszük. Mi leszünk, a rekompenzácionális objektum. Hát csak rajta, szavazzuk meg a hadügyi budget-t!

Mind szép dolog ez, ha úgy volna, hogy Franciaországban is, Németországban is, Angliában is, Olaszországban is úgy egzekválnának adóba, mint nálunk: ha ott is mindenütt satnyulna a nép a nyomortól, úgyhogy maholnap nem lesz katonának való, mint nálunk; ha ott is száz millió frankos deficitekkel záródnának az állami számadások egy évtized óta, mint nálunk; ha ott is a lehetetlenségig kényszerülnének emelni az adókat, mint nálunk, s ha azok az országok a belügyi szükségletektől volnának kénytelenek elvonni, amit haderejükre fordítanak, mint nálunk.

De fájdalom, nem úgy van! Franciaország bevételi többlete kétszer-háromszor annyi, mint a mi deficitünk: kultuszbudgetje nagyobb a mi hadügyi budgetünknél: az adókat leszállítják s a várak, erődítmények és hadihajók mellett egyre épülnek gyárak, iskolák, műintézetek. Németország nagy hadi készsége mellett is meg bírta venni összes vasúthálózatát s jövedelmet tud magának csinálni adóemelés, a polgárok megterhelése nélkül. Angliát, Olaszországot se teszi a hadügyi készség vagyonilag tönkre. Oroszország pedig nemrég szállította le az álló hadsereget 60 ezer emberrel.

Hát ezek kibírják azt a tehert; de Magyarország megszakad bele, - ez a különbség. Ilyen egyenlőtlen versenybe vinni bele bennünket bizony nem oly érdem, hogy avval dicsekedni lehetne.

*

Szép része volt a beszédnek az, mely a nemzeti gyűlölködésről beszélt. Aláírhatja minden elfogulatlan ember.

De a polemikus részek kissé hasra estek. »Ignatieff, aki minden tételt kitörülne a budgetből, amely Magyarországnak hasznos, könnyen elemésztené a deficitet.« Dehogy enyésztetné! Nincsen már abban annyi törülhető, mint amennyi a deficit! Kitörölgették már őelőtte a magyar Ignatieffek.

Egyben igaza volt: abban hogy 1852-ben, mikor javában folyt az akasztás s a vagyonelkobzás, mégis szomorúbb volt a helyzet, mint mai napság. De csakis az akasztófa és bachbeamter hiányzik ám hozzá. Vagyonelkobzás, zsandár, finánc, magyar bachhuszár, osztrák katonai brutalitás, mind megvan ám ma is, éspedig most nem a nemzet ellenére, de a nemzet akaratából. Ami sokkal szomorúbb.

Hogy 1862-ben ott ült az osztrák adóegzekváló katonatiszt a feleség kanapéján, az igaz. Ma nem ül. Nincs már kanapé. Elvitte a Szapáry finánca, ha ugyan nem a Széllé vagy még Lónyayé.

*

Jókai után Bánhidy Béla utasította vissza a szélsőbal által a habaréknak tulajdonított »közeledést«. Nem lesz abból semmi, - inkább megyünk a kormánypártra. Csak hínának már! Mit is tetszett mondani tavaly ilyenkor, pénzügyminiszter úr?

Mezei Ernő tartalmas beszédet mondott s két pohár vízzel öntötte le, melyből az egyikkel Hegedüs Sándor, a pénzügyi bizottsági előadó sajátkezűleg szolgált neki, jeléül, hogy nem kívánja egy kanál vízbe fojtani, de jó szívvel nyeli el a keserű pilulákat, amikkel a hálátlan szélbali szónok traktálja őt is, de különösen a kormány elnökét.

A mai ülést egy csattanás rekesztette be: beleütött az átkos közösügybe és kormányba a Csanády Sándor beszéde.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 21.

Amióta a budgetvita folyik, még oly magasra nem csapkodtak hullámai, mint a mai napon.

Már Steinacker Ödön elkezdte bosszantani a hazafiasb érzelmeket. Ennek az úrnak kapcsolatunk Ausztriával nem elég szoros. Neki bensőbb, szervesebb kapcsolat kellene s e célból ő elviselné még a diktatúrát is. Schmerling, Lustkandl megtalálta a maga emberét, most már bátran kinyithatják a g'sammt Parlament kapuját, Steinacker lesz bele a zászlóvivő.

És még azt meri mondani, hogy ő csakúgy szereti a hazáját, mint akárki más. Persze a »tágabbikat«. Mert ha Magyarországot értette a haza alatt, úgy az ő szeretete alighanem olyan természetű, aminőnek Shakespeare jellemzi a két tribun által a Coriolánét a nép iránt:

- Kit szeret a farkas?

- A bárányt.

*

Mialatt Steinacker a teremben beolvasztotta Magyarországot Ausztriába, hogy aztán együtt beolvaszthassa Pangermániába, addig egy csoport képviselő künn beszélgetett a folyosón a fiumei kirándulásról.

- Kimentünk a tengerre csolnakázni. Egyszerre szél kerekedik s elkezdi ringatni a ladikokat. Eleinte csak lágyan, szelíden, de majd szilaj kezekkel, mint a bölcsőt a haragvó dajka. Egy-egy friss sós permeteg be is csapott s veszedelmes libbenések bánatták meg velünk a »tengerre magyart!« Ebből még baj is lehet, s kezdtek felvonulni a halálos aggódás fellegei az arcokon. Ha elmerülnénk, ha itt veszne a pénzügyi bizottság!

- Mi haszna volna az országnak? - mondá L. - otthon maradt a nagyobbik fele.

- Elmerülni? ide veszni? olyan nincs! - vigasztalá társait és önmagát E. K. - Sokkal jobb politikusnak tartom Szapáry Gézát, a fiumei kormányzót, semhogy ennyire - kompromittálná magát.

- Kár lenne értünk, az egyszer bizonyos - mondá H. S. - De amint abszolút jó nincs, úgy abszolút rossz sincs a világon. Ebből is hárulna az országra valami haszon, s a nagy szerencsétlenségben megvolna az a szerencse, hogy Steinacker is ide veszne, - nézzétek, az ő csolnaka billeg legjobban.

Hát ha még tudták volna, minő beszédet fog mondani január 21-én!

*

Németh Albert csakhamar elfeledtette a bosszantó benyomást, melyet az előtte szóló okozott.

Volt a beszédének egy szép része, az, ahol »igazságos« összehasonlítást tett Tisza és Szapáry között s ahol kimutatta, hogy annak a lelkesedésnek, mellyel 1867-ben az alkotmányos életnek »nekimentünk« s melynek ma semmi nyoma, - Tisza Kálmán személye volt az oka.

Mert ha nem vette komolyan a közjogi oppoziciót, ment volna mindjárt akkor a Deák-pártba bele: Magyarország független államisága eszméjének elvi fenntartására elég lett volna az a 19 képviselő is, kikből akkor a szélsőbaloldal állt. Ha pedig belement a fúzióba, ne vállalt volna miniszteri tárcát legalább, hanem foglalta volna el Deák Ferenc helyét, visszatartva a pártot a Béccsel szemben való túlnagy engedékenységtől, s megbuktatva az esetleg gyengéknek mutatkozó kormányokat. Azzal, hogy egész pártjával bevonult a közjogi táborba, a szükséges ellensúly nélkül állt a bécsi követelésekkel szemben, s ott bízvást mondhatták neki, hogy »te csak engedj, te vagy ma Magyarország, megbuknod úgyse lehet, mert nincs megbuktatásodra elég veszedelmes ellenzék«.

Egyébiránt, úgymond, a miniszterelnök a pártjában se népszerű. Négyszemközt minden híve azt mondja, hogy szeretni nem szereti, de hát szükség van rá, amért olyan »schlagfertig« debatter. No, hát azt kívánja, hogy mielőbb jöjjön már el az a schlag, mely megadja neki az abfertigungot.

*

Apponyi Albert szólalt föl Németh Albert után, ez után pedig Kiss Albert lett volna szólandó. De már ez az utóbbi Albert kimaradt a szólásból a mai napra, amit mindjárt elmondandók leszünk.

Apponyi csak tegnap jegyeztette föl magát s eddig nem volt bizonyos, felszólal-e? Ma aztán megtudtuk beszédéből, mi indította a szólásra.

Röviden bánt el a budgettel. Elmondta, hogy valamint az asztronómiának megvan a torzképe az asztrológiában, a kémiának az alkímiában, úgy a politikai számtannak is, mely az állami számvevőszék számtana, megvan a torzképe a parlamenti számtanban, mely a megszorult fináncminiszterek számtana. Aztán a zárszámadásokból mutatta ki, hogy 1875-től 77-ig csökken, ettől kezdve a mai napig nő a deficit, s ma ott, vagyunk, ahol voltunk 75-ben. Még ha a fináncminiszter számolási metódusát követi is, arra az eredményre kell jutnia, hogy nem javult a helyzet. Mert a 75 óta számított 40 millió adóemelkedésből 18 milliót vall be a miniszter új tehernek s még azt is mondja, hogy a mérleg csak 10 millióval javult, tehát mintegy felével az új tehernek.

De beszédének legfontosabb és Tiszára legsújtóbb része az volt, ahol Sennyey Pál nevében s úgy látszik megbízásából intézett támadást Tisza ama mondása alkalmából, hogy mikor ama lemondási jelenetek lejátszódtak, »nem őbenne hiányzott a bátorság miniszternek nem lenni, de az uralkodó által kabinet-alkotásra fölhívott államférfiakban, köztük Sennyeyben, hiányzott a bátorság miniszternek lenni«.

A beszéd e része az országház naplóiban a polemikus parlamenti beszédek legkiválóbb példányai közt méltán foglalhat helyet. Sokkal kevésbé az a különben szintén határozott rész, ahol a szélsőbalhoz közeledés ellen tiltakozik.

*

Ez utóbbira nézve Helfy fejezte ki sajnálkozását éspedig - úgymond - éppen az Apponyi érdekében, s megérinté Szilágyi Dezsőt, mire ez is fölállt s erélyesen visszautasítá a vádat, mintha ő választói előtt valaha a Fehérlóban elfogadta volna a külön vámterületet, melyet ő az ország gazdasági viszonyainak Ausztriával szemben való szabályozási módok egyikének tart.

No, majd ad neki ezért Bánhidy, aki csak tegnap tiltakozott az ellen, hogy a vámkérdés egyszerűen gazdasági kérdésnek tekintessék, holott az szerinte elsőrendű politikai kérdés.

*

Tisza Kálmán rekesztette be a vitát egy hatalmas rögtönzéssel. Most tűnt föl egész nagyságában vitatkozó tehetsége. Mert erős poziciót megvédelmezni gyenge támadás ellen, azt akárki megteszi: de oly erős támadás ellen, minő az Apponyié volt, megvédeni, oly átkozottul imbecillis álláspontot megtartani, minő az övé, - az azután bravúr.

Kár, hogy a »parlamenti sikerek« emberének odafönn is nincs hasonló tehetsége és szerencséje. Magyarországra is jobb volna, ha az »add tovább« név alatt ismert játék iránya megfordulna egyszer: ne Bécsben ütnék őt és ő ütne a parlamentben, hanem a parlamentben ütnék őt és ő ütne Bécsben.

No, de így könnyebb - neki.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 24.

Vége felé jár már a nagy szóáramlat, s a mai nappal csaknem kimerült az általános vita. Már csak egy szónok van hátra: Eötvös Károly, a függetlenségi párt határozati javaslatának beterjesztője. S aztán kezdődik a szavazás, a legfontosabb, legmérvadóbb szavazás, melyben kiki megválasztja álláspontját s szavaz azzal az igennel vagy nemmel, mely színvallásának tekintetik, s mely szerint lesz sorozandó jövendőre a kormány, vagy az ellenzék táborába.

Sok tekintetben érdekes lesz ez a szavazás. Vannak ugyanis parlamentünkben egzisztenciák, akik annyiból kétesek, mert még mai nap se tudjuk, mely oldalra szítanak legújabban.

S ezek között a legérdekesebb szavazat mindenesetre a Széll Kálmáné lesz, ki akció-politikát ez idő szerint nem csinál ugyan, de valami színezetének mégis csak kell lenni, talán.

*

A mai napon hárman osztoztak meg: Hegedüs Sándor, Somssich Pál és a pénzügyminiszter.

Hegedüs, a pénzügyi bizottság előadója, nagy és adatokban gazdag beszédet mondott. Busbach Péter csak nézett, hogy ha már ellenzéki Stadthäuslerból mameluk Landhäusler lett, - miért is nem jutott ez a beszéd őneki eszébe? Mert mégis csak mintha jobb volna valamivel, mint a hazabeszélő Theresien-, pardon! tegnap óta Elisabethstadti kortesértekezés az - enyves kezekről.

De hát Hegedüs is eldobálta a sulykot tiszte és kötelessége szerint. Legjelesebb nagy elszólamlása az vala, mikor ifjú önérzettel veté szemére a vén Somssichnak, hogy ő még ama kornak a politikusai közül való, mikor még »nagy törekvések, nagy eszmék nem háborgatták a kedélyeket«.

Magyarország ébredési korszaka, neked ugyan megadták! Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, a nemzet nagy emancipátorai ti az idegen nyűg alól, és ti merész reformerek, a jobbágyváltság, a felelős kormány, a parlamenti rendszer megalkotói: bújjatok el lopott nagyságtok enyésző nimbuszával! Csirizelők voltatok és szűk agyvelők! A történelemi fáklyájának igaz világítása elmos benneteket, mint az árnyékot, másoknak körvonalai bontakoznak ki nagyoknak a félhomályból: Tisza Kálmán, Baross Gábor, Dobránszky Péter és Hegedüs Sándor. Ezek a nagy alkotások emberei.

És Hegedüsnek igaza van! Kossuth például ötven-hatvan rongyos millióból állította ki a szabadságharcot. Mi egy békés évet nagyobb deficittel zárunk be ennél s teremtünk tizennégy csendes év alatt Magyarországnak akkora adósságot, hogy száz évi koplalással sem törleszti le.

Hát ez nem hatalmas, nem óriási alkotás? Tudtak volna ilyet produkálni a Somssich idejebeli törpe lelkek?

*

Somssich Pál záróbeszéde nem volt kisebb hatású, mint az indokoló beszéd.

Többször szakította félbe zajos taps és éljenzés. Az öregúr elemében volt. Rendkívül élénk, elmés fordulatokban gazdag, sujtoló éles argumentációval teljes beszéd volt az. Tisza Kálmán mogorván fordítá el fejét, hiába várván valami túlzásra, valami elszólalásra, amibe ő rendesen kapaszkodni szokott, mikor replikáz. Itt nemigen nyílt alkalma mibe kapaszkodni.

Beszéde elején rektifikálta múltkori beszéde elcsavart értelmét. Aztán kijavította számvetési beszédeit, elismervén, hogy nem neki, ki 50-52, hanem Eötvös Károlynak, ki 60 millióra tette a deficitet, van igaza. Majd fölvetvén a kérdést, hogy 40 milliónyi adóemelkedés s 40 milliónyi kiadási szaporulat mellett, ami évenkint közel 6 milliót jelent - meddig bírunk még evickélni, kivált, ha az államjavakból nyert segély is elmarad, s aztán néhány frappáns adattal járult a pénzügyminiszter és a jobboldali szónokok által fölmagasztalt »jobb lét« illusztrálásához.

Megmagyarázta egyszerű okát, hogy miért nem fogadta a mérsékelt ellenzék a költségvetést most még általánosságban sem el? Azért, mert elfogadni csak azt szokás általánosságban, amit részleteiben elfogadhatóvá tehetni remélünk. De ez nem javítható részleteiben.

Aztán puszta ráfogásnak, alaptalan gyanúsításnak jelentette ki azt az állítást, hogy ő a szélsőbal álláspontjához közeledett. Ezt ő nem is tisztelettel, de ridegen utasítja vissza.

...Utánanéztünk a kalendáriumnak s úgy találtuk, hogy holnap van Pál fordulása. Ez ominózus közelsége e napnak bírhatta rá az öreget a heves tiltakozásra. No, sebaj! Isten éltesse őt azért - ezt kívánjuk neve napján - számos esztendőkig egészségben, s akkor megéri még ő azt a Pál fordulását, melyet ma dezavuált. De nemcsak ő, de Sennyey Pál is. Sőt tán még Mandl Pál is, aki már nagyobb gyakorlatában van.

Somssich szájából, ki sohase volt az udvarnál ingrata persona, megszívlelendő szavak azok, amiket a lojalitásról mondott. Tisza ama mondására is, hogy senki nem érhet el miniszter korában mindent, amit ellenzéki korában elérni remélt, megadta a választ. Nem annak a megtartásáról van szó, amit a miniszterelnök ellenzéki vezérkorában hangoztatott; hanem annak a beváltásáról amit kormányra lépése idején ünnepélyesen és komolyan, conditio sine qua non gyanánt megígért.

Soha, úgymond, Tisza urat nagyobb megtiszteltetés nem érte, mint mikor a korona által fölhívott férfiak nem vállalkoztak annak a végrehajtására, amiért ő visszalépni jónak látta. Nem akadt ember, aki őt dezavuálni akarta volna. Ki tehet arról, hogy végre aztán mégis akadt egy: - ő maga.

*

Szapáry hosszasan felelt Somssichnak és másoknak is. Legérdekesebb része volt beszédének az, amelyben az áruforgalmi statisztika eddig gyűjtött adataiból mutatott be nehányat annak beigazolására, hogy jobb nekünk a közös, mint a külön vámterület.

Hat hónap eredményét hozta föl, mely alatt 140 millió volt a behozatal, ellenben 180 millió a kivitel. Tehát 40 millióval többet bírtunk eladni a külföldnek, mint amennyit tőle vettünk.

Igen ám, csakhogy ebbe a hat hónapba beleesik az aratás utáni idő. A másik hat hónap nem így fest ám. Aztán a hazánkon keresztül szállított román gabona, nem úgy szerepel-e ott, mint a mienk?




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 25.

A nagy mérkőzés napja volt ma. Szavazás a budget fölött. Minden párt behozta a maga híveit, akiket csak behozhatott. Sűrűn tömve voltak a padsorok.

De azért otthon ne maradjon még a félhalott sem, hogyha a kormánnyal tart! Most kell megmutatni országnak-világnak s különösen Bécsnek, milyen hatalom a magyar kormány idehaza! Nagy számmal kell meglepni és ámulatba ejteni, akik nem tekintik hatalmunkat elegendő respektussal odakünn.

Azért fiam, Brászin Domokos, minek utána Beöthy Aldzsi oda van vizet gyalulni, kabátokat számon tartó Nagy Gyuricát pedig betettük gazdálkodni az országéba, - fogd ezt az olajos banknótát, ülj be egypár fiákerbe és hajtsd be azokat, akiknek a télikabátját künn a szögön lógni nem látod!

És Damakas, ámbár nem angyal s lángpallosa nincsen, bekergeté a híveket a paradicsomba, ha ugyan még bírtak szuszogni.

Nyolc fiákerló folyamodást nyújtott be a képviselőházhoz, nyugdíjaztatás iránt. Kiadatik a kérvényi-bizottságnak.

*

Nagy mozgadalom között vette kezdetét a szavazás. Néhány honatya szavazatára rendkívül kíváncsi volt a közvélemény.

Azonban e kíváncsiság nem lőn kielégítve.

Így például, ami Széll Kálmánt illeti, ott vagyunk vele, ahol a mádi zsidó. Bű-e, vagy bá? - senki nem tudja megmondani a mai szavazás után sem. Mikor a jegyző fölolvasta a nevét, s vártuk az igent vagy a nemet: hangos csendesség lőn a válasz. Széll nincs - és senki se lészen okosabb. Széll közraktárakat épít, jelzáloghitelbankol, leszámitolózik és pénz-váltóz: de aktuális politikát nem csinál. S hogy ne vegyék tőle rossz néven, hogy így disponibilitásba teszi magát, inkább pozsonyi választóinak is felfúj egy elevátort.

*

Hasonlóképp jártunk Lukács Bélával is. És Horvát Boldizsárral is. Ezeknek a szavazatára is kíváncsi volt a ház. Ez utóbbit menti ugyan szembaja, - noha a napokban ott láttuk a házban, de Lukács Bélának jó szeme van, jól bele lát ebbe a budgetbe, mely semmivel se jobb a tavalyinál, amit pedig ő oly kegyetlenül megkritizált: hát quare questo osináláre, hogy most egyszerre így elmaradt a szavazásról?

Rohonczy Gedeon igennel szavazott s mindjárt ki is szaladt utána a folyosóra. Pedig hát nagyban köpte a markát, hogy ha a kormány nem küld azonnal vizsgálatot, ő így meg amúgy vonja meg tőle a támogatását. Úgy látszik, meggondolta a dolgot.

Nagy zajt és derültséget okozott, egyfelől kacajt, másfelől éljenzést hívott ki a gróf Zichy Jenő szavazata. A nemes gróf olyan iparlármát tud csapni az országban, hogy már szinte a szélsőbal is azt hitte: jó lesz ettől az embertől óvakodni, mert ez legalább is munkáslázadással kezdi, ha egyszer komoly akcióba lép.

S mi sült ki belőle? Egy olyan szelíd, lojális igen, melynek fuvolaszerű lágy modulációiban benne volt a meggyőződés: »a magyar ipar és mi magyar iparosok mindent megkaptunk, amit akartunk.«

*

Göndöcs Benedek a legbuzgóbb képviselő mind a 446 között. Ő már ott ácsorog reggel a ház előtt, várva a kapunyitást, hogy bemehessen. Nincs az az ülés, de még bizottsági, albizottsági ülés sem, melyet a leglelkiismeretesebb pontossággal végig ne aludjon. Nem mulasztaná el a legkisebb konferenciát sem, tíz nagy és huszonöt kis miséért.

Voltak ülések, ahol a jegyzőkkel együtt 30-40 ember imbolygott a teremben. Ő ott volt köztük. S ha csak ketten volnának az ülésben: az egyik volna Csanády Sándor, a másik Göndöcs Benedek. Elnök nélkül hamarabb képzelni ülést, mint őnélkülök.

Ma volt a legnagyobb, legnevezetesebb nap, amióta a parlament együtt ül. A legkomolyabb mérkőzés napja, ahol számot tesz, néha dönthet egy szavazat is. Ilyenkor még Ercsey Kálmán is berukkol Bihar megye széléről, s aki csak egyszer jön is föl honatyai kötelességét teljesíteni: most a budget-megszavazásnál teszi azt.

Olvassák a műsort. Jelen van minden. Még a kósza lélek is. Még Üchtritz Zsiga is itt lenne, ha lehetne. Mindenki itt van. Hát hogyne volna itt a valamennyi közt a legpontosabb, legszorgalmatosabb.

A jegyző fölhívja: »Göndöcs Benedek.«

Hosszú szünet... Általános várakozás... aztán csodálkozás... aztán találgatás... aztán kacagás, hogy akár az Olympuson se különb.

*

A débat alatt Tisza hevesen tiltakozott a 48-asokkal való szövetsége ellen a 75 előtti időkben. Ő nem velök együtt, de ellenök harcolt.

- No, már ez mégis sok! - mondá egy 48-as. - Igaz, hogy sok kérdésben megtámadott bennünket; de a nagy elvi kérdésekben, pedig ez a fő, együtt küzdött velünk.

- Még más kérdésekben is - viszonzá Csanády -, hiszen még a híres »agyonbeszélést« is együtt csináltuk.

Biz az úgy volt. Elhallgatta volna tán Bécsben s attól tart: most megtudják? Fölösleges aggódás! megbocsátják azt neki - most már.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 26.

Élénk, zajos ülés volt a mai.

A költségvetés első füzetei voltak tárgyalás alatt. S ezekben a füzetekben vannak budgetünk »nebáncsvirágai«, melyeknek megcsonkítására szent borzalom nélkül gondolni se mer az igazhitű mameluk.

A közösügyi kiadások is - melyeket a delegációk állapítanak meg s szentírásnak köteles fogadni a parlament - e »noli me tangere«-k közé tartoznak. No, de ezek éppen most készülvén meghízni, egyelőre lekerültek a napirendről, amíg a delegációk újra nem szülik őket második, javított és bővített kiadásban.

Hanem előkerült az udvartartási költség. Érinthetetlenségét saját természetén kívül indokolja az is, hogy az a tíz év, melyre megállapíttatott, még le nem járt. Addig nem szabad hozzászólni.

És az az istentelen szélsőbal, hivatkozva arra, hogy nagy a nyomor, hogy nagy a deficit s hogy a civillista fölemelése annakidejében csak ideiglenesen történt, mégis hozzá mert szólni, és kerített belőle akkora vitát, hogy csak úgy ropogott.

*

Csanády kezdte azzal, hogy szállítsuk le egy millióval, mert az ország tönkremegy, aminek főoka a jelen kormány és Tisza Kálmán, a »jogtiprók nagymestere«.

Ez a legújabb jelző a miniszterelnökre, s a jobboldal úgy megörült neki, mint vak a garasnak s egész kellemes meglepetéssel mondá:

- Ah, hisz ez új!

Kevés híja volt, hogy Sándor bátyánkat meg nem tapsolta.

*

Kívüle Mukics, Helfy, Irányi szóltak e tárgyhoz. Helfy kijelenté, hogy nem kívánná a leszállítást, ha a nemzet ama célja, melyet az udvartartási költség ily magas megállapításával elérni akart, el is volna érve, s csakugyan volna Ős-Buda várában magyar királyi udvar. De mikor nincs, s mi csak az osztrák császár trónjának segítünk emelni a fényét annyival, amennyinél az osztrákok se járulnak többel e célra, s ők veszik hasznát a mi millióinknak is. Hát ez nem igazság. Laknék csak Budán a magyar király, majd meglátnók, ha nem viseltetnének-e nagyobb tisztelettel a magyar állameszme iránt a társországokbeli drága testvéreink is. De Budán csak egy az állandó: a Hentzi szobor.

*

Ha Tisza Kálmán valamikor remekelt, hát azt ma cselekedte. Olyan védbeszédet mondott a Hentzi-szoborra, hogy megveregethetné érte a vállát valami Halbrechts főherceg.

Egy keserves polgárháborúnak az emléke az a szobor ott a Szent György terén. Egy háborúnak, amelyben a polgárok egy része az egyik, más része a másik táborban foglalt helyet. Kibékültünk: ne bántsuk az egymás emlékeit. Úgyis szó nélkül hagytuk ott tizenöt évig, hát mármost minek bántanók. Ne mondják politikai tőkecsinálás kedveért, hogy meggyalázása a nemzetnek az a szobor, ne süssék a nemzet arcába a gyalázat bélyegét.

Oly érzékenyen, oly meggyőző erővel beszélt, hogy már csak vártuk, mikor áll föl Kőrösi Sándor azzal az indítvánnyal, hogy állítsunk hasonló szobrot a Károlyi-palota udvarán Haynaunak, ezzel is kimutatván, mily kegyeletes tiszteletben kívánjuk tartani ellenünk harcolt »polgártársaink« azon időbeli kedves emlékeit.

*

Szó sincs róla, ha Magyarország független ország volna, akár tele plántálhatnák az ellene küzdött osztrák hősök monumentumaival. A szabad Amerika nem bántja az ellene viselt harcokban elesett angolok emlékeit. Sőt megcselekedte még azt is, hogy azt a gúnydalt, amit bosszantására csináltak az angolok: amint kiverte őket, elfogadta nemzeti himnuszának.

És ezzel se szabadságán, se függetlenségén, se nemzeti önérzetén nem esik csorba.

Ha függetlenek lennénk, mi is veszély nélkül lehetnénk ily nagylelkűek. Akár megaranyoztathatnák azt az egész Hentzi-szobrot, nem származnék belőle semmi hiba.

De így! Pokwapil Anzelm közcserepár harcolt a magyar nemzet ellen s neve halhatatlan betűkkel ragyog ott a budai ércmonumentum többi hőseié közt, és olvashatja az a késő nemzedék, mely hiába keresi a hazáért elesett hősök hamvait, hiába nemzete nagy fiaiét. Hentzinek, Pokwapilnak ércszobra van, - de Szent Istvánnak, Nagy Lajosnak, világverő Mátyásnak, a nemzet nagy és hű fiainak, kik a hazának szentelték életüket, mindenüket, mártírjainak, hiában keresed emlékét széles e hazában, s nagy Rákóczi neve meg van bélyegezve az ország törvénykönyvében, és aki a leghívebb vala: messze száműzetésből gyászolja hazáját.

Hej! nem arra, amire Tisza Kálmán mondta, nem arra tanítja ily körülmények között a jövendő nemzedéket az a szobor ott a Szt. György terén.

*

Ugron Gábor föl is hozta, hogy amaz emlék ellen nem most történik először fölszólalás. 1869-ben már emelkedtek hangok ellene az országgyűlésen. S tudtunkkal Deák Ferenc se nézte jó szemmel, hogy az a szobor ott van. A király, a miniszterelnök, a honvédfőparancsnok, a honvédelmi minisztérium palotája a magyar nemzet Capitoliumának szentelik föl Budavárának azt a terét. Nem ilyen szobornak volna ott a helye. Windischgrätznek, aki Bécset lövette, bizony nem mernének emelni szobrot Bécs piacán.

Tiszteljük egymás emlékeit! Szép szó ez. De kérdjük, hogy ha a márciusi napok idején a bécsi nép, megemlékezve arról, hogy aki az ő alkotmányukért is a leghatalmasabban emelt szót s legnagyobb része volt abban, hogy ez nekik is megadassék, az Kossuth Lajos volt, s a nép lelkesedése még azon melegiben szobrot állít neki a Burg elé, - kérdjük: mi lett volna e szoborból később? Tiszteletben tartotta volna-e a reakció, vagy legalább megtűrte volna-e, mint ahogy mi megtűrjük a reakció emlékeit?

Erre kérünk kádenciát.

*

Herman Ottó Árpád és Hentzi szobrától átrándult a citadellára, hová pedig Tisza miniszterelnököt, sőt Szende honvédelmi minisztert sem ereszti be a parancsnok, - hacsak az Edelsheim-Gyulay engedelmét, nem viszi magával a zsebében.

Ott aztán kitárta a citadella alaprajzát. Budapest minden pontjának, ahol nagyobb csoportosulás történhetik, állandóan neki van szegezve egy-egy mozsár. Matematikai pontossággal pottyanthatja le bombáit a tisztelt ház asztalára. Nyolc óra alatt nincs Budapest. És ezek az ásító ágyútorkok ott virrasztanak, lesve a főváros minden mozdulatát, mint orgyilkos kezében a fölemelt tőr az alvó fölött: »no, most moccanj, kutya!«

A főváros ellen és nem annak ellenségei ellen van ott az a váracs. Azt vigyék el onnan, hadd állítsunk a helyén pantheont a magyar nemzet ezredéves fönnállása emlékére. De ne álljon ott e mozdulatlan fenyegetés, mely minden kibékülési biztatásra, kölcsönös bizalomra azt mondja, hogy hazugság.

*

- De bolond is ez a Herman - mondá Ivánka Imre -, hát ő még azt hiszi, azért építették oda azt a citadellát, hogy tyúkot neveljenek benne!

És ebben aztán megnyugodott. Hát úgy is illik. Zahlen und's Maul halten, - ez most az erste Bürgerpflicht.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 27.

Egy kis parázs nemzetiségi vita. Azazhogy szász háború. Éppen alkalmatos, csattanós vég a barátságos szétoszlás előtt. Jó lesz gondolkozni róla a hosszas pauza alatt, míg a delegációk megcsinálják a második bosnyák háborút.

Mi mindenre rá nem ér az a Herman Ottó is! Elolvasta a dr. Heinze »vádiratát«, mely szerint mi itten eleven német húst eszünk. Elolvasta és megharagudott.

Nem is hagyta szó nélkül. Hevesen utasította vissza a vádakat, amik abban a röpiratban foglaltatnak, s vádolta az erdélyi szász sógorokat, hogy ők azok s köztük Wolf Károly képviselő és lapszerkesztő, akik a külföldet rágalmazó információkkal látják el hazánkról s kígyót-békát kiáltanak reá.

No, lett erre háborúság a szászok táborában! Mind szólásra iratkozott, aki egypár szót el tud makogni magyarul. Hogyisne lett volna méltó a fölháborodás. Egy Herman, aki ha két felé vágják is két egész német, egy Herr meg egy Mann kerül ki belőle, aki olyan hosszú szőke hajat visel, akár Siegfried, aki úgy tud írni németül, mint Lessing, s akiről azt lehetne tartani, hogy egyenes dédunokája annak az Arminiusnak, aki a germánokkal összetörte Varust a teutoburgi erdőben: - ez a Herman most nekimegy a németeknek a magyarok védelmében.

Hát nem hazaárulás, nem anyagyilkosság az ilyen? Abscheulich!

*

Wolf felelt neki legelőször. A fogát ugyan vicsorgatta, de harapni nem harapott. Visszautasította a gyanúsítást, hogy ő valami érintkezésben volna Heinzével. Ő csak a »Hermannstädter Tagblatt«-ban gyakorolja a patriotizmust.

Gull József már nem volt ily mérsékelt. Gúnyosan kelt ki Ottó ellen, hogy minek neki annyi koszorú? Aztán nagy határozottsággal állítá, hogy a Heinze vádjai mennyire igazak, s mennyire el vannak nyomva minálunk a szegény németek. Ők, a szászok, nem úgy tolakodtak, de hívásra jöttek ide s ünnepélyes állami okiratokban kapták meg privilégiumaik biztosítását. És most meg vannak csalva.

Ezt már az elnök is megsokallta, mire Gull úr sietett kijavítani magát, hogy »reményökben meg vannak csalatkozva«. Még németül is megmagyarázta, hogy »sie sehen sich in ihren Hoffnungen getäuscht«.

Aztán folytatá, hogy a német nyelvet üldözzük, a más ajkúakat kivetkőztetjük nemzetiségükből, erőszakosan magyarosítunk. Hogy emiatt a nagy Németország följajdul és segíteni akar a bajon, az csak természetes, hiszen a Szt. László-társulat is segíti a csángók iskoláit. Hát még mit csinálnának a magyarok, ha két millió magyart sanyargatnának úgy idegen országban, mint nálunk a szászokat!

És az a barbár, vérengző, türelmetlen magyar mindezeket végig bírta hallgatni saját törvényhozó házában! Erkläret mir, Graf Orindur, diesen Zwiespalt der Natur!

*

Sőt Tisza Kálmán arra érdemesíté, hogy még feleljen is neki.

Elmondta, hogy bizony évek óta hazudoznak már mireánk kedves szász atyánkfiai a Mutterland előtt. Elmondják, hogy a magyar mágnások díszruhában járnak a maszkos bálba s Füreden sohase megy le a hold. Hát persze, hogy a józan eszű német nem hiszi el századrészét se a vádaskodásaiknak s elfordul azoktól, kik félre akarják vezetni.

Aztán hol az a két millió szász? Van, igen, német, aki ragaszkodik nemzetiségéhez, de azért jó magyar s nem szövetségese az államellenes üzelmeknek. Nincs párt az országban mely a nemzetiségeket elölni akarná: de elvárja mindenik, hogy a magyar államot elismerjék. A német nyelvet még a tiszta magyar kálvinisták iskoláiban is obligate tanítják. Hát ez a német nyelv kiirtása?

Egyébiránt melyik szásznak volt és van akkora szabadsága, mint az erdélyi szásznak? S bánik-e a német oly kímélettel akár Pózenben a lengyelek, akár Elzász-Lotharingiában a franciák nemzetiségével, mint mi bánunk a szászokéval?

Persze erre nem volt kádencia.

*

Hát még mikor előállott Orbán Balázs az ő rettenetes históriai adataival!

Azt kell megnézni, hogy ők, a szász urak, hogyan bánnak a szomszédjukba került magyarsággal és oláhsággal. Még templomaikból is kitiltják a Hétfalusiaknak a magyar nyelvet, jogaikat elszedik, páriákká teszik. 120 ezer szász lőn Erdélyben nemzetnek elismerve és gyakorolt a 800 ezernyi székely és a milliónyi magyar nemzettel egyenlő jogot, - és mentve volt a katonáskodástól, s míg a székely 40 ezer harcost állított ki saját soraiból, a szász adott 500 olyan zsoldost, akik között nem volt szabad szásznak lenni. Török, osztrák elnyomás ellen sose harcolt velünk, de cimborált ellenséggel akárhányszor. A muszkát is ő hítta Erdélybe, és mi lett a büntetés? Odaajándékoztak neki tizenegy millió úrbéri kárpótlást, uradalmakat és azt a szász nemzeti vagyont, melyből azelőtt hivatalnokaikat fizették, s miket elvehetett volna az állam, mikor a hivatalnokok fizetését ő vállalta el.

S ez most a hála. Régi okmányaikra hivatkoznak. Hisz a székelyek régi okmányaik alapján országgyűlést tarthatnának. Tessék beleilleszkedni az új államrendbe, mely még így is kiváltságos helyet biztosít nekik, s ne beszéljenek két millió olyan német nevében, akik kivernék őket maguk közül pángermán eszméikkel.

*

Szilágyi Dezső is belevegyült a vitába.

Mit játsszák a mártírt? Mit csinálnak abból különös érdemet, hogy ragaszkodnak nemzetiségükhöz? Hát ki teszi ezt nekik veszélyessé? Hisz ez csak természetes. De a fölmerült gyanúval szemben azt tessék kijelenteni, hogy éppúgy ragaszkodnak a magyar állameszméhez. Ezt tessék hangsúlyozni itt is, a külföldön is, és akkor meg lesz irántuk az a bizalom, amit követelnek. Mert nincs a világon állam, mely a nemzetiségeknek oly engedményeket adott volna, mint a magyar a nemzetiségi törvényben. S mi azt meg is akarjuk valósítani, de tessék bennünket biztosítani, hogy abból a magyar állam ellen nem kovácsolnak fegyvert.

*

Zay Adolf beszélt utána vagy egy órahosszat. Éles gúnnyal s oly önbizalommal, mintha háta mögött állna Bismarck félmillió Hinterlanderrel s kétezer Krupp ágyúval s csak az ő intését lesné, hogy reánk rohanjon.

Meglátszott rajta, hogy részint beszéde hosszúságával és unalmasságával, részint sértő szúrásaival ki szeretné forgatni a házat türelméből. Hej, de sokért nem adta volna, ha elhallgattatja akár a ház, akár az elnök. Ebből lett volna még mártíriom! Milyen zajt lehetett volna ezzel ütni nagy Germániában s elevenen illusztrálni a magyar sovinizmust, erőszakot és elnyomást, mely még a képviselőházban is elveszi a szabad szót a nem magyar ajkúaktól!

Hiába volt minden erőlködés, ezt a célt nem érte el. Nem hallgatott ugyan rá, de végighallgatta a ház. Ezt, istenemre, nem csinálja utánunk más parlament.

*

Tisza fényesen rekeszté be a vitát. Ad oculos demonstrálta, hogy a szászok több jogot követelnek maguknak és idegen támogatóiknak Magyarországon, mint amennyit a magyar nemzetnek saját hazájában megengednek. Fölolvasott egynémely részt a nyomtatott panaszaikból. Ott van az is, hogy »Und ah leider, es gibt keine deutsche Universität mehr in Ungarn!« A gazdag, a nagy német nemzetnek nem állít a saját hazájában német egyetemet ez a koldus magyar! Mily barbár elnyomása ez a németségnek.

Általános, lelkes helyeslés kísérte Tisza szavait. Mint egy ember nyilatkozott a ház, s ama öt-hat bakszászt kivéve e pillanatban nem volt a teremben oppozició.

Hála legyen érte a szász uraknak, kik megtanítottak egyetérteni! Lám, akaratuk ellen is hasznot tudnak csinálni annak az országnak, melyet Zay szerint, csak gráciából szerencséltetnek jelenlétükkel, s melyen kívül, ugyancsak őszerinte »van még számukra hely« elég, nem úgy, mint a szegény magyarnak.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- febr. 10.

Mily édes álma lehet ma éjjel a jó Pauler miniszternek! Szerencsésen átesett a vesszőfuttatáson.

Nagy dolog ez! Mert tudni való, hogy nincs a miniszterek között egyetlenegy sem, akinek olyan szívszorongást okozna tárcája tárgyalása, mint neki az övé.

Ott van a tömérdek fogas prókátor, agyafúrt jogász, fölfegyverkezve kódexekkel, novellákkal, speciális törvényekkel, paragrafusok egész erdejével és kiváltképpen ama tömérdek igazságügyi rendelettel, melyeknek száma légió.

És ennek ilyenkor mind őellene van fordítva a hegye, ádáz ellenség kezeiben, mely agyarkodva lesi, merre van egy védetlen hely, hogy odaszúrjon vad kegyetlenül.

Soha ilyen bűnhődést! Egész arzenált kénytelen liferálni, hogy azt mind ellene mozgósítsák gonosz ellenségei.

És kik ezek az ellenségek?

Saját tanítványai, akiket mind ő nevelt nagyra, ő avatott föl Themis papjaivá s ő tanított meg, hogyan forgassák ellene azt a fegyvert, amelyet ő adott kezeibe.

Hát ez tragikum.

És nemezis. A múzsafi nem feled. Eszébe vési jól, mily lelki gyötrelmet okozott neki a tanár a különböző kollokviumokon, a vizsgákon, a szigorlatokon. Most, mikor ő lehet a professzorának a leckéztetője, hej, dehogy szalasztaná el az alkalmat, hogy visszaadja a kölcsönt embertelen uzsorakamattal.

*

Érdekes nézni, mikor szapulják. Nem veszi ő azt azzal az előkelő, nagyúri non chalance-szal, mint pl. Szapáry, akinek akárminő kemény támadásra ott a felelet a közönyös arcán: »beszélhetsz, te jámbor, azért én mégis kiegzekváltatom az utolsó garast a zsebedből«.

Pauler szívére veszi a dolgot. Izeg, mozog, majd meg mereven néz maga elé, miközben szeme úgy elborul, mintha sírást fojtana vissza, s arca változik, halványul és elpirul.

És annak a gyilkos ellenzéknek nincsen annyi szíve, hogy megesnék rajta.

De még tulajdon pártjának sincs. Hiszen még akik a háta mögül fölszólaltak is, mind intéztek feléje egy-egy sicariusi döfést. Az alattomosak!

Sőt mi több, ma még minisztertársai is dezavuálták. Egymaga állott föl a Hodosi határozati javaslata mellett, hogy a bírák szomorú anyagi helyzetén lendítsünk valamit. Tisza, Szapáry et tutti quanti többi miniszterek ülve maradtak, s Tisza még meg is apprehendált reá, és rámordult.

Mennyivel nyugodalmasabb ülés eshetik a katedrában, mint ilyen miniszteri széken!

*

Különben az igazságügyi tárca körül kifejlett vita ez idén kevésbé volt zivataros, mint egyébkor.

Csak Polónyi Géza döngette meg hatalmasabban az igazságügyi alkotmányt, tegnap két óráig tartó beszédben, ma is egy óraiban. Ma egész fulminátor lett belőle, ki öblös hangjával mennydörögve kíséri a sújtó villámokat.

Rajta kívül még egy másik alak okozott föltűnést, éspedig a jobboldali padokon: Kerkápolyi.

Ott ül közel Tiszának a hátulsó frontjához, az előkelőbb mamelukok helyén, kik úgy szeretik ejteni a hangos helyeslést, hogy azt meg is hallják az illetékes fülek.

Csakhogy nagyon megszürkült, mióta nem miniszter. Aztán meg értelem dolgában is mintha meggyengült volna egy kicsikét. De a fejéről ráismerni azonnal. Ugyanaz a kerek, vastag tömzsi fej, sűrű kefehajjal, maszkírozott, kemény vonásokkal. A hang is harsány, olykor bömbölő.

De amit mond, szent isten! Hát ennyire megzavarhatja az okos ember fejét egy miniszteri tárca elvesztése? Felolvassa diákul egy régi francia poéta versét, annak bebizonyítására hogy a mi mai igazságszolgáltatásunknál sokkal rosszabb volt a franciáké ezelőtt - kétszáz esztendővel. Aztán elővesz egy Bentham nevű urat s félóráig üti-veri, mint a poros pokrócot. »Honnan is képviselő az a Bentham?« - kérdi egy szomszédom, mikor már hatodszor hallja emlegetni s látja, hogy a szónok egész dühbe jön a Bentham bolond beszédeinek a cáfolgatásában. - »Valami habarék lehet« - lőn a válasz -, »azokat, nemigen ismerjük.« - »Hát beszélt?« - »Beszélt hát, legalább azt hiszem, hogy másképp nem cáfolná agyon olyan alaposan.«

Fölhozta, hogy hét év alatt hét vaskos kötet törvényt csinált a »kormány«, hogy lehet hát azt mondani, hogy semmit nem csinált. Aztán reklámot csapott a maga könyvinek. Panaszkodott a »spiritualizmus« hiánya fölött s fölhívta a szélbalt, hogy építsük föl azt a Magyarországot, mely 48-ban romba dőlt.

Persze a jobboldali padokon.

*

- Én hallottam Kerkápolyit az azelőtti években. Akkor se szerettem, de legalább be kell ismernem, hogy nagyon okos ember. Hatalmasan tudott beszélni, s ha nem mondott is sok okosat, de legalább bolondokat se beszélt. Szent isten, mi lett most belőle!

- De hát kiről beszélsz?

- Hát Kerkápolyiról.

- Melyik Kerkápolyiról?

- Hát aki most beszél.

- Hiszen az nem Kerkápolyi.

- Dehogynem! Nem hallod, hogy pápai jogtanár volt?

- Volt, volt! de mégsem ő az.

- Hát ki a manó hát?

- Kőrösi Sándor, aki szintén volt Pápán jogtanár.

- Ne mondd! De mikor úgy hasonlít Kerkápolyihoz a feje.

- Az ám, kívül.

*

- Fráter, itt van az a diák vers, ezt írja bele a beszédembe, de ki ne hagyja - mondá a pseudo-Kerkápolyi, mikor a beszédét befejezte s odanyomta a skartétát a - Tomcsányi képviselő markába, aki éppen ott ült a Kónyi Manó görgő székén.

*

Ez tegnap történt. De nem érte be a babérokkal. Ma újra szaporította nehány levéllel.

Tiltakozott a föltevés ellen, hogy ő renegát. Ő nem tagadta meg balközépi elveit, csak szegre akasztotta. S nem egyedül volt, aki ezt tette. Tették sokan.

Erre eszünkbe jut az az adoma, mikor II. József ad verbum audiendum citálta föl egy káptalan főnökét s lehordta jól a káptalan által elkövetett hibákért.

- De felség, hiszen a négylábú is megbotlik.

- Egy négylábú - viszonzá a császár -, azt csak el tudom képzelni; de egy egész istálló!

Hát bizony a fúzió is csak ilyen botlás volt. Gyenge mentség mindenkire, hogy más is botlott.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- febr. 11.

Az igazságügyi budgetnek azt a kis rezdjét, amelyik a megelőző két napról fölmaradt, ma tárgyalta le a képviselőház, s a vallás- és közoktatásügy tárcája került napirendre.

Előbb azonban Irányi határozati javaslata olvastatott föl, az oly nyilvános előadások ellen, melyek az erkölcsi érzéket sértik s melyek ellen ő a törvények alkalmazását, esetleg törvényjavaslat benyújtását sürgeti. A határozati javaslatot számosan írták alá, éspedig a ház minden oldalán; köztük Jókai Mór, ki egy hosszú s talán nem minden érdem nélküli múlttal mutatta meg, hogy a magyarság s jelesül a magyar irodalom ügyének szolgálni a tisztesség és erkölcs lealacsonyítása nélkül is lehet, s ki mint író bizonyára nem gyanúsítható azzal, hogy - amivel az Irányi javaslatát gyanúsítani akarják azok, kik üzleti érdekeiket látják általa fenyegetve - a sajtó szabadságát akarná megszorítani.

Irányi ezzel beváltá azt az ígéretet, melyet napok előtt tőn, hogy az erkölcsöknek nyilvános előadások útján való mételyezése ellen módokról kíván gondoskodni. A ház a kérdést már legközelebb tárgyalás alá veszi, s akkor nekünk is bővebb alkalmunk nyílik e tárgyhoz hozzászólani.

Venio nunc ad fortissimum virum, ha ugyan Tréfort annyit tesz, hogy »fortissimus«.

Herman Ottó próbálta meg, ha csakugyan az-e? Úgy találta, hogy most az egyszer a név jelentése csak lucus a nom lucendo. A közoktatásügy minisztere, igaz, sokat épít, hanem csak téglából. Szellemileg azonban destruál és destruálni enged.

Herman Ottó nem tagja a tudományos akadémiának. Ez azonban nem az ő, hanem az akadémia baja. Külföldön még jobban ismerik az ő tudományos munkásságát, mint idehaza; mert minden nagyobb munkáját sietnek lefordítani Európa művelt nyelveire. Így már ő régen tekintély volt a külföldön, míg a magyar tudományos körök magas figyelmükre kezdték méltatni. A nagyközönség kisebb része azonban csak azt tudja talán felőle, hogy a tudományok népszerűsítése körül vannak némelyes érdemei, a nagyobb rész inkább csak mint újságírót és politikust ismeri.

Pedig alapos tudós, akinek egy választott szakmája van, amelyet nagy előszeretettel mível, - de amely nem akadályozza abban, hogy mindenfelé kiterjessze látkörét s a szakmája határain kívül eső dolgokhoz is éles belátással, alapos készültséggel szólhasson hozzá.

*

Számos beszédet mondott, mióta tagja a képviselőháznak. De azok között a legjelentékenyebb kétségkívül mai beszéde volt. Szónokilag is szép résznek mondható, ahol a közoktatást gúlához hasonlítja, melynek alapja az elemi oktatás, orma az egyetem; de amely gúlában a mi közoktatásunk mai rendszerében sok középréteg egészen hiányzik, másnak csak fragmentuma van meg, míg az orom, a többivel minden összefüggés nélkül, a levegőben lebeg.

Sorra vette az elemi oktatást, a tanítóképezdéket, a középiskolákat, a tanárképző intézeteket, a tanárképesítés gonosz rendszerét, mellyel annyi szellemi proletárt gyártanak államsegítséggel, a tanfelügyelői intézményt és végül az egyetemet, melynél valóságos rákfenének nevezte a tandíjak olyatén szedését, hogy azok az egyetem pénztára helyett a tanárok zsebébe folyjanak.

Sötét képet rajzolt a mi egyetemi életünkről, megdöbbentően sötétet. Kétséget se szenved, hogy ellenségeink ki fogják azt zsákmányolni ellenünk; de legalább megismerkedünk vele mi magunk is s talán megszáll bennünket is a szentlélek, hogy segíteni igyekezzünk a bajon.

*

Lükő Géza egy szép, egy nagy napot idézett föl a képviselőház emlékezetébe. 1873. jún. 30-át. Deák Ferenc utolsó nagy beszédének napját.

Haj, de ma nem azok vagyunk, akik akkor voltunk. Deák szellemének felidézésétől ma elhúzódott a ház, mint valami gonosz kísértettől.

Vallásegyenlőség, lelkiismereti szabadság, kötelező polgári házasság, - nem kell az a »liberális« pártnak. Minden gondját igénybe veszi a deficit.

Fuinms Troes!




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- febr. 14.

Ma végét érte a közoktatásügyi budget általános tárgyalása s a részletes vita is eljutott egész a - bábaképezdékig, ahol egyszerre megállapodott.

De ne higgye ám senki, hogy ily messzire valami könnyű volt az eljutás. De nem ám!

Legelőször is báró Prónay Gábor állott szembe a szélsőbalról, egy átgondolt s meleg hangon előadott beszédben, mely annál nagyobb örömet okozott a pártnak, melyhez a szabad és demokrata gondolkozású ifjú mágnás tartozik s mely szép reményeket csatol politikai pályájához, mivel mai fölszólalása a házban az első, beszéde tehát szűzbeszéd vala.

*

Utána Mocsáry Lajos szólalt fel különösen a magyarországi protestánsok megtámadott autonómiája érdekében, mely nem afféle Csáky-szalmája, hanem hosszú küzdelemmel, vérrel kivívott, békekötésekben biztosított jog s egyáltalán nem teszi lehetetlenné, hogy az egynémely felekezet kebelében fölmerülő államellenes törekvéseknek az állam útját állja s a bűnösökkel éreztesse a törvény sujtoló kezét. Nem kell ezek miatt sújtani azokat is, akik a haza igaz szeretetében nem állanak hátrább senkinél. S midőn »pánszláv lutheránusokról« van szó: nem szabad ám elfelejteni, hogy lutheránusok voltak ám a legmagyarabb magyarok: Kossuth Lajos és Petőfi is.

Móricz Pál biztosította az előtte szólót, hogy Bocskai, Bethlen azért voltak nagy emberek, mert megverve a németet, meg tudtak alkudni a körülményekkel. Amiről jó is volt fölvilágosítani a házat, mert úgy tapasztaltuk, hogy itt még sokan vannak olyanok, akik Bocskai és Bethlen nagyságát abban keresik, hogy harcolni mertek és győzni tudtak, ahelyett, hogy megalkudtak volna a körülményekkel, amit bizony megtehettek volna korábban is, kisebb fáradsággal.

*

Még Hegedüs László mondott egy csinos beszédet az általános vitában, mire következtek a zárbeszédek.

Herman Ottó, noha bocsátott előre egy kis fenyegetést, egészben véve szépen, mérsékelten, sőt a méltóság bizonyos nemével és fölényével kezdte meg beszédét s egész lekötötte a ház figyelmét, mikor egyszerre belebonyolódott abba a szerencsétlen maszkos dominóba, mely bizony jobb, ha örökre ott maradt volna a »Leichanstalt«-ban.

Nekünk csak tegnap volt alkalmunk Herman Ottó elismerését kinyernünk a rokonszenvért, mellyel iránta úgy is mint ember, úgy is mint tudós iránt viseltetünk. De amicus Plato, amicus Aristoteles: az a mai incidens nem volt méltó ahhoz az emberhez, akit mi Herman Ottóban ismerünk. Nem lett volna méltó kevésbé magas értelmi és érzelmi színvonalon álló emberhez sem. S mi, ha nem akarjuk egyenesen kegyetlen és céltalan barbárságnak jelenteni ki, kénytelenek vagyunk azt egy okos ember judiciuma sajnos megtévelyedésének tartani.

Nem is lehet egyéb. Az, aki szánalmat tud érezni még az olyan nyomor, balsors és csapás iránt is, melyet pedig maga vont magára az illető; akinek a szíve igazán megesik a szerencsétlenen, a lesújtotton; akiben meleg rokonszenv él az ember és az ő szent érzelmei iránt s meg tudja szánni még a didergő madárkát is, és fölveszi, és melengeti, és ápolja: arról lehetetlen azt föltennünk, hogy egy ökölcsapással a szívére akart volna sújtani egy embertársának oda, arra a helyre, ahol az anélkül is nagyon, nagyon fájhat. Ütötte volna a minisztert, ok volt és van reá elég, s igazat adott volna neki sok talán azok közül is, akik ellene szavaztak; de hagyott volna békét az apa fájdalmának, mely a gyöngédtelen érintésre újra sajoghatott ugyan: de az is bizonyos, hogy nem kárára, de javára vált a miniszternek és ártalmára megtámadójának, mert nem volt sem szép, sem igazságos, sem emberies, sem okos a sarokba szorított miniszter iránt annak fölhozásával tenni enyhébbé a hangulatot, hogy mint apát olyan csapás érte, melyet meg nem érdemelt, s mely csak részvétet kelthet az emberben, ha mindjárt pártember is az.

*

Hát bizony kínos hatást keltett a beszéde e része a ház minden oldalán, s idő kellett, míg a szóló ismét beszéde többi részéhez csatolhatta a ház figyelmét.

Lükő Géza szólt végül, felelvén Trefortnak a »vadházasságban« élőkről mondott állítására, mint akik nemcsak őt, a minisztert, de magát Lükőt is reakcionáriusnak mondanák.

- De azért - viszonzá Lükő - mégis csak a miniszter úr pártján volnának inkább, mert hiszen tudvalevőleg az olyan vadházasok létszámához a fekete sereg szolgáltatja a legtöbb kontingenst.

*

A részletes vitában érdekes epizód történt a bábaképző intézet címénél. Arról lett szó, a szász-e a kevésbé szapora vagy a magyar? Steinacker Ödön visszautasította a szászok szaporátlanságáról szóló vádat. Örülhetnének a magyarok, ha ők is oly arányban szaporodnának, mint a szászok, mert az évenkint fél percent.

Fölállt erre Tisza s kijelentette, hogy óhajtaná, ha Steinacker úr e statisztikai adata mentől tágabb körökben jutna tudomására a külföldi köröknek, mint az erdélyi szászok égbekiáltó elnyomatásának kézzel fogható illusztrációja.

E szellemes csattanós véggel oszlott fel az ülés.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- febr. 18.

Nemcsak szóbeszéd az; tökéletes igaz, hogy annak a Szapárynak bolond egy szerencséje van. Ő a fő-egzekutor, mindenki őrá feni a fogát, agyarkodik az egész világ, hogy jön a budget, akkor lesz majd neki nemulass, így amúgy.

S íme itt a budget, éppen az övé; itt az alkalom, elkeseríteni az egész életét, megkeserültetni vele azt az órát is, melyben miniszternek született s megbosszulni rajta a nép véres verejtékét, az elhajtott tehenet. A beteg asszony alól kihúzott utolsó párnát és minden egyéb szörnytetteit a kegyetlen sáska-hadnak, melyet az országra bocsátott - s uramfia, mi történik? Az, hogy őexcellenciája kényelmesen ott ül a bársonyszékben s kedélyesen mosolyog, hogy nem az ő, hanem az egymás hajában áll az egész világ.

Mert az a kis bélyeg, az a kis illeték, az a kis dohány, amiről a honatyák beszélnek, talán csak nem fináncbudget-tárgyalás, melyben ha nincsen illendő mennyiségű dörgedelem, jajgatás és fogaknak az ő csikorgatása, - nem ér akkor az egész egy korhadt fakovát.

Pedig ma nem volt szó egyébről, hacsak azt is nem vesszük valaminek, hogy Csernátonynak is sikerült elkésni egy fiumei érdekkel.

De hiába is lett volna szó akármi másról, a kis macska se hallgatott volna rá, mindenki másért jött, másra vár, Istóczy volt a repertoárra kitűzve.

Azért lehetett már tíz óra előtt ott olvasni a kassza fölött, hogy »minden belépti jegy elfogyott«, azért telt meg a karzat színültig annyi gyönge hölggyel s azért jött elő annyi honatya, hogy csaknem egymás ölébe kellett ülniök, ha el akartak férni.

Orbán Balázs, te ma hiába vetted föl a fekete kabátot, hiába pödörted ki torzonborz-bajuszod oly rettenetesre, fináncminiszterhúst ma nem eszel, ma nem tréfli van a spajzcédulán: a nagy Győző lakmározandik ma, kóser menü szerént.

*

Mindenki csak őt nézte, a nap leendő hősét. »Ez ő! ez ő!« suttogá nem egy bíborajak a karzaton, feléje fordítván a revolver-látcsövet. Kinek jutna most eszébe Munkácsy, hogy az is valaki Budapesten? stb. Bújjon el az olyan ember, aki csak megfestette Krisztust; mikor itt van egy másik, aki megbosszulja! Jaj lesz tinektek ma, kik megfeszítettétek.

Győző érzi saját nagyságát, föl bírja fogni magasztos voltát nagy missziójának. Komoly, fennkölt arccal vágja magát pózba, mint aki tudja, hogy minden szem őreá tekint. Megpödri szép szőke bajuszát szerény önérzettel, aztán tenyerébe hajtja gondterhelt homlokát, szeme túlvilági kifejezéssel mélyed a semmibe, csendes méltósággal mordul egyet-egyet, de el nem húzná ünnepélyes arcát kerek e világért. Olyan az egész alak, mintha fényképező gép alatt állana, melynek kötelessége megörökíteni az ő szoborszerű stellungjait.

Hát íme, le is fotografíroztuk, amennyire ahhoz való készség nélkül hevenyében lehetett. Ha nem sikerült az utolsó vonásig, tulajdonítsa annak, hogy egy oldal karzat képezte neki a hátterét, karzat, tele rakva oly tipikus és markáns jellegű fejek halmazával, hogy minduntalan arra tévedt a tekintet.

Tisztelt honfitárs, Bolond Istók, mért nem voltál te itt e napon? Ott volt előtted a jövő heti képtárgy, - Munkácsy képe megelevenülve: Istóczy, a kínszenvedő Krisztus, szemben vele Pontius Kálmán, ki a kezét mossa, s hátul az a karzat, mely némán kiáltja a »feszítsd meg«-et.

*

De hát mikor kezdődik már? Tán nem is fog ma beszélni. Hiszen fél egyre már! Jaj, de sokat is kell az embernek szenvedni egy kis élvezetért!

Ez volt a karzaton a közvélemény, mikor fölmászott a szószékbe egy halvány alak, hóna alatt nagy paksamétával.

- Hát még ez is fog beszélni előbb? Mama, menjünk haza!

- Ne menjen még nagysád, ha eddig várakozott. Ez az úr az Istóczynak az előföltétele. Enélkül nem lehetne beszélnie. Most azért jött elő, hogy őt Istóczy kényelmesen megostorozhassa. De hát előbb rá kell szolgálnia.

A halvány alak pedig senki más, mint Berzeviczy Albert, a lutheránus, aki mint a kérvényi bizottság referense elvettetni kéri a veszprémi katolikus papoknak azt a kérvényét, hogy a ház vesse el a törvényjavaslatot a zsidó házasságról s az emancipációt a hébereknek mondja föl.

Ah, tehát itt van végre a várva-várt pillanat. Istóczy felemelkedik, mint Neptun a habokból, körüljártatja tekintetét, és elcsendesül a hullámzó tenger. A kérvény fölolvastatik s Győző beszélni kezd.

*

Hogy mit mondott? Annak elárulását hiába várja tőlem a jámbor keresztény olvasó. Talán megvan valahol másutt e lapokban. Persze nem lesz az olyan szép, mint ahogy azt Győző megtanulta a tükör előtt. Hallani kellett volna azt! Haj, micsoda pátosz, micsoda emelkedettség, minő bámulatos bátorsága a véleménynek, s mily lelkes előadás. Mikor azt mondá: »Hanyatlóban van Izrael csillaga!« Azt hittük, Rothschild azonnal Bontoux után roppan, ráomlik a zsidó-tőke a katolikus-tőkére s ott a krachban is újra kezdi a harcot, mint a két oroszlán, mely úgy fölfalta egymást, hogy csak a két farka maradt - szomorú vigasztalásul a részvényeseknek. - S mikor Muszkaország magasztos példájára hivatkozott! Hah, mennyire fölemelve érezte magát a magyar parlament.

*

A parlament! Azt is érdemes lett volna lefotografírozni ma. Évekkel ezelőtt, ha Istóczy fölkelt, mielőtt a száját feltátotta volna, már zajos derültség fogadta. Aztán minden ötödik-hatodik mondásánál fölharsant a hangos mosolygás. Az elnök minduntalan közbeharangozott, figyelmeztette a szólót, hogy ne izéljen. És ha mégis izélt: lecsücsültette szépen, akár Csanády Sándort.

Ma mély csöndben, feszült figyelemmel, mondhatnók áhítattal leste a ház az új próféta szavait. Csak az erősebb kifejezéseknél hallatszott egy kis elmordulás ott a szélsőbalon. Kihallgatták kifogástalanul.

A Győző már győzedelmesen hordozta körül büszke tekintetét. Nemine contradicente, egyhangúlag fogják elfogadni határozati javaslatát, még Wahrmann Móric is rá szavaz. Már bizonyos hogy elfogadják.

Sőt több, mint bizonyos. Mert íme ellene akar beszélni Almássy Sándor. Minden oldalról rá rivallnak: »Eláll! Eláll!« Csakhogy le nem húzzák. Még saját pártja is belekapaszkodik a kabátjába, hogy csak ne beszéljen. De nem addig van az! Csak azért is! És beszél, de az ördög se hallja, oly pokoli a zaj körülötte, és az egész házban.

Istóczyt áhítattal hallgatják végig, akik ellene szólnak, azt agyonzúgják: hát ez sem elég jele, hogy Istóczy-gondolkozású az egész parlament? Hogyne volna biztos, hogy Győző győzni fog?!

*

De íme föláll Abonyi Emil s kijelenti, hogy Istóczy javaslatának ő csak a felét írta alá. Föláll Rohonczy Gida s kijelenti, hogy ő csak tévedésből írta alá. Az elnök fölteszi a kérdést és szavaztat. Mint egy erdő, úgy áll föl az egész ház Istóczy - mellett? Nem! Ellene.

Mellette csak 10-12 ember marad ülve.

Győző elbukott. S azok, akik a Vörös-tengerből kimászhattak, az általa készített pácból is kimásztak száraz lábbal. Kutya bajuk!

De furcsa is ez a magyar parlament! Ideája sincs a következetességről - gondolhatja most magában a rumi kerület és a veszprémi esperestség.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- febr. 21.

Helfy mégis nagy diplomata.

Azt mondja, küldjünk mi is izgatókat Lengyelországba. Szeget szeggel! Ha nekünk kényelmetlenek az ő izgatásaik, hadd legyenek kényelmetlenek a muszkáknak a mi izgatásaink.

A folyosón el is végezték, hogy Móricz Pál küldetik ki Varsóba - Skobeleffnek.

*

A nagyreményű és széptehetségű tábornok igazán kemény gyerek. Olyan kitanult demagóg, hogy még Miletics Szvetozár bátyánkat is felülmúlja.

Hanem azért határozott pechje van.

Úgy látszik, az a vágya, ami a Gellérié és Zichy Jenőé: hogy őróla sokat beszéljenek.

S beszélnének is kivált nálunk, - ha éppen most ide nem jön megrontani a karrierjét ez a Munkácsy.

*

A mai ülésen volt minden. A költségvetés lesz ezentúl az országházi tanácskozások legérdekesebb része, mert a költségvetésben, mint a kappan hullájában benne van a gurmandok állítása szerint minden íz: egyik a szárnyát szereti, másik a mellét, harmadik a combjába harap, negyedik a nyakát szorongatja.

A képviselő urak találtak is kifogásolni valót, s minden ember olyat, amihez ért.

Vidovich Ferenc például a lutrit akarja megszüntetni.

Szerencséje, hogy nem hozta előre nyilvánosságra, mi van a begyében, az egész Sándor-utca el lett volna állva fenyegető arcú öregasszonyokkal.

Mert az csak mégis szörnyűség lenne, hogy az öregasszonyoktól, kiknek már nincsen egyéb éjjeli mulatságuk, még azt a jogot is elvegyék, hogy álmodhassanak - s álmaikat bankóra váltsák fel a lutrisboltban.

Hiszen a fiatalasszonyok álmait is beváltják az - udvarlók.

*

Akadt is az öregasszonyoknak védelmezőjük.

S ez nem lehetett a népek közül, ez csak Hegedüs Sándor lehetett.

Hiszen úgyis sokszor mondja magáról, hogy ő a számok embere.

Nem lehetett magához hűtelen. Mert ha valami, akkor a lutri az, mely számokon alapszik s a szegény embert a matézisre tanítja.

A lutri nélkül nem lenne egész a társadalom, sőt a teremtés is hiányossá válnék, - mert például a keresztes pók éppen csak arra való, hogy ha 90, papírszeletekre jegyzett numerus közé zárják egy palackba: abból egy ternóra való három biztos számot finom hálójával fölhúzzon!

Már a keresztes pók miatt sem lehetett a lutrit eltörülni. Pedig egyébként nagyon szívesen tennék meg Vidovich Ferinek.

*

Hanem iszen még okosabbat gondolt ki Szalay Imre. Hja, mert nemcsak a borhoz ért ő a löllei konferencia óta.

Hogy aszongya azt a sót, amit a kormány nem bocsát áruba, hanem ott van a termési helyeken fölhalmozva, vissza kellene adni az anyaföldnek, melynek ereje mindig kisebb, mert csak vesznek belőle, de sose adnak hozzá.

Trefort miniszter attikai sóval felelt erre, de ezek a szavai nem kerülnek az Országgyűlési Naplóba:

- Nem kell búsulni! Az elvevésnek nem az az elmélete! Lám, a verem mennél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

Ez aztán olyan igazság - hogy még a löllei embert is legyőzi.

*

A lázadási költségekről is volt szó. Tisza Kálmán beszélt igen hosszasan. Beszéde azt a benyomást tette, mint mikor a doktor azt magyarázza, hogy ezt a sok költséget azért kell megtenni, hogy az embernek meg legyen nyugtatva a lelkiismerete, »hiszen mindent megtettem, amit lehetett«.

A karzaton Munkácsy nagy érdeklődéssel hallgatta a híres magyar államférfiú tömérdek »hogy«-jait és »miszerint«-jeit s hihetőleg azzal a szomorú tudattal ment haza, hogy őneki mégis el kellett felejtenie Párizsban a magyar nyelvet.

Munkácsy hamar távozott, dacára hogy egész udvar alakult körüle képviselőkből. Ott voltak Kovács László, Rakovszky, Orbán Balázs stb. állandóan mellette.

- Nagyon komoly dolog ez nekem - mondá, mikor marasztalták. - S meg is akarom nézni még ma a képemet.

- Itt ugyan bízvást maradhatsz meg, Misi, ha csak kép kell - mondja egy barátja -, mert ezek itt alul is mind képviselők és képmutatók.

*

Ma a karzat többet ért a földszintnél.

Blaháné is ott ült egy sarokban.

S a dolog kezd már gyanús lenni - Blahánét illetőleg.

Mert most már másodszor történik, hogy mikor nagy dolgokban döntenek, Blaháné ott ül rendesen a karzaton, mintha oda volna rendelve.

S ilyenkor aztán az egész képviselőház szórakozva szavaz derűre-borúra, azt sem tudva, mit.




GRÓF HUNYADY LÁSZLÓ

Gróf Hunyady László... ez a név maradandó lesz.

Mi lett volna a szegény Európából, ha ő fel nem kel és fel nem világosítja, micsoda dolgok történnek a keleten?

Bizonyára sokat tud a nemes gróf s igen tapintatos volt tőle, hogy a »Ház« diszkréciójára hivatkozott.

Mert most már senki sem fogja megtudni a nagyszerű titkokat, amiket fölleplezett.

*

Gyönyörű fordulat volt szónoklatában, midőn sötéten kérdé: »Nem tudom, populáris ember-e maguk előtt Nagy Lajos?«

Bizony nem tudom én.

Hanem annyi áll, hogy az a másik Hunyadi László, amelyik a Szentgyörgy téren halt el, valamivel populárisabb ember volt gróf Hunyady Lászlónál.

Ha legalább sohase mondta volna el, amit tapasztalt huszonhárom esztendő alatt.

*

Valaha Tisza Kálmánról mondogatták az irigyei, hogy a beszédjeinek szerkezete azon a szemfényvesztésen nyugszik, miszerint a beszédek elején mindig a következőleg beszél: »amint majd beszédem végén fogom bebizonyítani«, a beszédek végén pedig így szól: »amint beszédem elején bebizonyítottam« - de tulajdonképpen nem bizonyított sehol semmit.

Még csodálatosabb szerkezete volt a nemes gróf beszédének, aki per »maga« beszél a képviselőházzal.

Talleyrand elmélete szerint ez volt eddig a legremekebb szónoklat, ami valaha tartatott a keleti kérdésben, mert hatalmasan el tudta titkolni az öreg gróf, mit tapasztalt 23 esztendeig.

De még jobban eltitkolta volna, ha egy szót se szól.

*

Mikor a paraszt explikálni kezdte, hogy ő penorámot is látott, azt kérdezte tőle a másik paraszt:

- Osztég mit látott benne?

- Benne volt abban az egész világ.

- No, hát akkor benne volt az én eltévedt riska borjúm is. Hát akkor azt is látta kend!

Ebben a beszédben is bizonyosan benne van a keleti politika - csak ki kell tudni érteni belőle.

*

Tombolhatnak örömükben az élclapok.

A »maga gróf« belejutott az élclapi Pantheonba. Móricz Pál, Csanády Sándor, Németh Albert mind komoly alakjaivá lettek a háznak.

Van már különb »Vulpes«.

Éljen gróf Hunyady László!

Alapos ember immár Busbach is, Zichy Jenő is államférfiú, Gelléri Móricz szaktekintély, báró Kemény Gábor tudományos ember, Hegedüs Sándor lingvista.

Mindenki nagyobb egy arasszal - mióta az öregúr elmondta szűzbeszédét.

Hja, mégis csak jó az öreg a háznál.

Hanem... pszt... ki ne fecsegjük valahogy, amit mondott.




AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 25.]

(Karcolat)

[február 25.]

Maholnap már olyan egyformák lesznek az emberek, mint a kalapok. Minden egyenlővé formálódik.

Elszorul a szívem, ha haza gondolok a kedves vármegyémre, ahol az én urambátyáimat messziről megösmertem, kit a bekecse formájáról, kit a kalapja színéről és gyüremléséről.

Itt a legközelebbi ismerőseimet sem ismerem már fel hátulról, sötét gérokk, egyforma szabás, ugyanazon kalap, egészen hasonló krágli és nyakkendő, az egyiken, mint a másikon. Szerencse, hogy az arcokat otthonról örökli az ember, mert ha azokat is valami közös udvari szállító liferálná, hát minden ember úgy nézne ki körülbelül, mint Emmer Kornél, amikor még egzisztált. Mert most már nincs honnan kinéznie!

Hát még a kalapokkal vagyunk ám egészen bolondul! Úgy hasonlít az mind egymáshoz, mint az egyik tojás a másikhoz. Ember legyen, aki száz fekete kalap közül ki tudja keresni, valami foltrul, piszokról vagy jelről kiismerni a magáét.

S én mindig amondó voltam, hogy a világ vége, az örök káosz, s az emberiség végképpeni megsemmisülése akkor következik be, mikor már senki sem fogja tudni megtalálni a kalapját. Mert először vesz el a kalap, azután a fej.

A civilizáció, a tudomány és az emberi agynak leleményessége mindent elkövet, hogy ez okvetlenül bekövetkező gyászos időpontot odábbítsa, kigondolván mindenféle módokat és eszközöket, melyekkel a világ végét siettető kalapcsere csak némiképpen is enyhíttetik.

Így lett kitalálva (amint ez már némely kirakatokban látható), hogy a kalapbélésekbe a legkifogástalanabb udvariassággal belenyomatják:

»Uram! ön téved!«

Aki tehát a kezébe vesz egy idegen kalapot, azonnal belátja tévedését - de minthogy e felirat kiválóan praktikus, egypár hónap múlva a világ valamennyi kalapjában benne lesz az ominózus figyelmeztetés, hogy »uram, ön téved«; s az emberiség egész élete a tévedések konglomerátuma lesz.

...Én a kalapokról beszélek tulajdonképpen, de beszélhetnék azon fiatal urakról is, akiknek mindenike úgy lép a parlamentbe mint »nagy reményű fiatal politikusunk«.

És ezek az urak is úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a modern kalapok. Mindenik olvasta Konek statisztikáját, tanult valamit Schopenhauerből, a római jogból, olvasta az alkotmánytant, hallgatta Szilágyit és Wenzelt - s hallgat Tisza Kálmánra, míg az a kormányon ül.

Jól esik végre az embernek egy fiatal óriást találni, akinek a bélésén nincs ott, hogy »uram, ön téved«. Egyet, aki nem hasonlít a többihez, nem közönséges s aki végre igazolja, hogy nem tévedtek azok, akik nagyreményű fiatal politikusnak állították.

A mai nap hőse kétségtelenül Láng Lajos, ki egész kis Tisza Kálmánnak mutatta be magát, értelmes, higgadt beszédjével, s körmönfont dialektikájával.

Denique egy ember, akinek foga van.

Igaz, hogy fekete fog... hanem lehet vele harapni.

*

Hiszen szomorú dolog, hogy már valaki ilyen fiatalon is bosnyák, de viszont igen természetes, hogy valaki fiatalon okkupálni szeret.

Láng Lajosnak ez volt az első alkalma, amikor teljesen kivágta a mellét.

Akasztanak is rá, gondolom nemsokára valami osztrák rendet.

*

- Mégis kemény gyerek ez a Lajos... - mondja valaki az ellenzékről -, kezdem sajnálni szegényt.

- Miért?

- Mert ennek annyi esze van, hogy köztünk is megélne.

*

A kegyelmesek is összesúgtak.

- Ez egy jól fejlődő csirke!

- Megilletné valami jutalom a mai beszédjéért.

- A mai beszédjéért? Hát nem elég jutalom az, hogy megtelik vele az esti lapja? Három egész hasáb...

- De, látod, mégis szép tőle, hogy ilyen okos argumentumokkal védi a lázadási költségeket.

- Eredj velök! Hiszen azok tulajdonképpen csillapítási költségek, s ezekben mindig benne van a fiatalság.




AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 27. és 28.]

(Karcolat)

[február 27. és 28.]

Vannak arcok, kivált női arcok, melyek talán nem is volnának érdekesek egy-egy jó helyre illesztett szeplő nélkül. Egyszóval valami hiba teszi őket tetszetősekké, néha egy bibircs az ajkon, máskor egy pattanás a szemöld alatt, egyszóval nem lehet strikte meghatározni sem azt, hogy mi, sem azt, hogy miért.

Az egész hasonlat úgyis csak azért hozatik be exordiumul e karcolathoz, hogy demonstrálva legyen az olvasó publikum előtt, miszerint ismét Rohonczy Gida tette érdekessé a »tisztelt Ház«-at vagy két napra.

A híres Kurmacher, kinél már csak egy hiúbb ember van a parlamentben, s egy nagyobb bálozó, Fenyvessy Ferenc, átvitte a farsangot a képviselőházba.

Ott is voltak mind a báli szépek a karzaton. A főrendiház tagjai is ott ültek. Soha annyi mágnást és mágnás hölgyet együtt!

Hja, hiába, az osztriga után mindjárt jön a botrány, a két legkellemesebb csemege. Uraknak való.

Hiszen van valami a dologban, kell valaminek lenni, mert nem zörög a haraszt hiába, márpedig nagyon régóta zörög.

Csakhogy egy képviselőnek a parlament színe előtt nem szabad kiállani harasztnak.

Horváth Gyula állott ki tegnap megvédelmezni mellével az államtitkárt, s egyáltalán megcáfolni a Tisza-szabályozási munkálatok ellen felhozott vádakat.

Szép és komoly beszédet tartott, de háládatlant.

Általában szerencsétlen ember ez a Horváth Gyula.

Kevés nagyobb talentum van nála a Házban, előkelő parlamenti modorral, éles dialektikával, nagy tapintattal rendelkezik, - de az a meggyőződése, hogy ő semmihez sem ért - s hogy őbenne csak Tisza Kálmán tartja a lelket. Amint Tisza Kálmán leveszi róla a kezét, ő attól a perctől még lélegzetet sem fog tudni venni a saját erejéből.

Láttam már képviselőket, akik azt hitték, hogy a lábuk üvegből van, - s sohasem mertek lépni, hogy össze ne törjék, - de ilyen erős képzelődést, mint a Horváthé, nem képzeltem.

Az ő a miniszter lábán, ami a kalucsni. Hol fölveszik, hol leteszik. Nem kiegészítő része a ruházatnak, csak szükséges. Nyúlik, mert gumielesztikum, s felfogja a sarat, mert kalucsni.

Horváth Gyula a gőgösség és igénytelenség sajátságos vegyüléke.

Gőgössége a livrée-é.

Gőgös arra, hogy Tisza nagy ember. S ha néha kezd kitudódni, hogy őneki is talentuma van, egyszerre megijed tőle, a népszerűséget folyton keresi, de mikor az megjelenik előtte, úgy tesz vele, mint az agglegény a meghódított szűzleánnyal, ő szalad el tőle.

Tiszának sok vétkét lajstromozták már össze, de egyet mindig kifelejtenek; azt, hogy a tehetségeket föleszi, fölemészti. Igazi kaszárnya-embereket csinál a fiatalokból s mintha szándékosan keresné ki, hogy azt csináljon mindenik, amihez nem ért, olyan pontokra helyezi át, ahol meg ne nőhessenek.

Hát nem örökös vétek az, hogy Horváth Gyulával csináltatnak árkokat és gátakat Szentesen, itthon pedig Móricz Pál debattíroz?

De menjünk tovább. Tegnap is, ma is a Tiszamenti képviselők napja volt, s a jó öreg Szontagh Pali szundikált az elnöki székben, mialatt ezek a háborgó folyam elleni hadikészületekről beszéltek.

Szóltak pediglen Vuchetich István, Széll György s többen. Azt mondhatnók róluk, hogy nagyon rossz szónokok és nem szakértők - hanem a gróf Hunyady László beszéde után ilyen kritika nem képzelhető többé: nincs már se rossz szónok többé, se laikus.

Szontagh Palit felföldi ember létére nagyon untatta ez a Tisza-dolog. De hát mi az ördögöt is komédiáznak egy folyammal. S minthogy van a fejében mindég egy-egy anekdota, alig várta, hogy vége legyen az ülésnek, amikoron is összegyűjtve a tiszai képviselőket maga körül, odaszól nekik egész komolyan:

- Hát igazán nem svindli az, fiúk, hogy azzal a Tiszával sehogy se bírtok?

- Hát persze, hogy nem bírunk.

- Adok én akkor nektek egy jó tanácsot.

- Nagy áhítattal várjuk, Pali bátyám!

- Fogadjatok meg egy nagy kalapú tótot tavaszonkint... Richtig! Hol van a Tisza forrása?

- Mármarosban, Kőrösmezőnél.

- No hát, ha az a tót ott a nagy kalapjával befogja a forrást s úgy tartja ott kellő napszám mellett, akkor Szeged alatt száraz lábbal járhattok át a Tiszán.




AZ ORSZÁGHÁZBÓL [március 1.]

- Karcolat -

[március l.]

Jaj a polgári gyomroknak ezután! A képviselőházi ülések mától fogva három óráig tartanak.

Ebből pedig kettő következik. Az, hogy a demokratikus elem vagy elmarad az ülések végéről, amikor rendszerint a szavazások szoktak lenni, vagy pedig ebéd után megy be a »Ház«-ba tanácskozni - s zavart fejjel még bizony megtörténhetik, hogy az ellenzéki is a kormány mellett szavaz.

A közlekedési vita lévén a napirenden, Tisza Lajos tartott igen szép beszédet a szabályozási kérdésről s a Tiszavölgy helyzetéről.

Tisza Lajosnak rossz helyzete van a parlamentben. Tisza Kálmán testvérének lenni bizonyos tekintetben igen kellemes helyzet, de ha az embernek magának is van tehetsége, bizonyos tekintetben nagyon kényelmetlen. Mert a híresebb testvér mellett kicsinek tetszik a kevésbé híres. Pedig Tisza Lajosból lenne olyan jó miniszterelnök, mint a bátyjából, mert több benne a méltányosság, a gavallérosság, a tapintat, sőt még - bátorság is fölfelé - de kevesebb lefelé.

Mikor államügyekkel foglalkozott mint közlekedési miniszter, senki sem tartotta kiváló államférfiúnak, de még komoly embernek sem; mióta azonban várost épít s nem foglalkozik státus-dolgokkal, azóta határozottan megreperálódott államférfúi renoméja is. Mert hej, be szeszélyes dáma a közvélemény!

Ma különben Kemény elnökölt. Sorban jár az elnökösködés, mint a falusi bíróság.

Nagy idegenül érezte magát ebben a méltóságban s hamar búcsúzott tőle, azt tartván, hogy gr. Károlyi Sándor után már úgysem mondhat okosat senki.

Károlyi Sándor pedig ma tartotta a közlekedésügyi miniszteri programbeszédjét.

Legalább annak vette a »folyosó«. Az pedig sokkal többet tud, mint a »Ház«.

Mikor beszédének vége lett, mindenki szánakozólag tekintett a grófra, mint aki már bizonyos.

Kemény bátyánk berekeszté az ülést.

A jegyző nem hallotta, hogy az ülés be van rekesztve s harsány hangon kiáltotta ki a következő szónok nevét.

Az elnök még harsányabban rekesztette be az ülést, de a következő szónok elkezdett beszélni. Ha már betanulta a beszédet, ne vesszen kárba.

Az elnök lelépett az emelvényről - de a szónok a herkópáternek sem hagyja abba. Ha rnár egyszer megindult, nem lehet azt megállítani többé.

- No, hát beszélj, öcsém, a falaknak! - dörmögé az elnök és távozott. - Nélkülem úgy sincs itten akasztás!

A ház azonban még mindig nem akart szétoszlani, várta, hogy hátha visszatér még János bácsi?




KI AZ OKOSABB EMBER?

(Karcolat az országházból)

[március 7.]

A Nibelungok harca volt ez!

Két olyan tudós ember, mint Szalay Imre és báró Kemény Gábor gyürekeznek Herman Ottó ellen, hogy tudományos voltából kiforgassák.

Aki már látott asszonyokat verekedni, kakasokat viaskodni, és látott zsidó daliákat karddal egymásra rohanni, még annak is új és meglepő látvány, ha három tudományos ember kezd ujjat húzni egymással azon kérdés fölött, hogy melyikük az okosabb ember.

*

Szegény Imrus!

A löllei pontok túlságosan elkapatták.

XIV. Lajos azt mondta, hogy ő az állam.

Szalay Imrus azt mondja, hogy addig nem lesz boldog az állam, míg annak minden egyes polgára nem az ő fukszinos borából iszik naponkint.

És még Herman Ottó akarja jobban tudni, hogy a fukszin milyen színűre festi a borokat?

Herman legfeljebb azt tudhatja, hogy a bor milyen színűre festi az orrokat.

Ebben a kérdésben különben az egész ház szakértő.

*

Szegény Gábris! Nemes férfiú, ki mindenben lépést tartasz Ordódy Palival.

Amíg Ordódy Pali tudniillik egyszer kompromittálja magát, addig Kemény Gábor következetesen kétszer.

Ordódynak az a baja, hogy Hieronymiban van túlságos bizalma.

Kemény Gábort meg az veszti el, hogy önmagában is bízik.

*

Eddig még minden közlekedési miniszter, köztük Ordódy is, úgy lépett a minisztériumba hogy: »No, most mindjárt az lesz az első dolgom, hogy elküldöm Hieronymit.«

És még eddig minden miniszter ott marasztalta Hieronymit s ő védelmezte a legmelegebben - s megbukott ebben a védelemben.

Ez sajátszerű dolog, mely Hieronymi mellett is lehet érv, - azt bizonyítva, hogy a miniszterek változók, de az államtitkár örök.

De még sincs kizárva, hogy Ordódy fogja magát egyszer, megszabadul a lidércnyomástól és megválik attól, akiben bizalma van.

De miként váljék meg szegény Kemény Gábor magamagától?

*

Ezen fizikai lehetetlenség ellenében tehát illő lett volna Hermannak némi gyöngédséggel viseltetnie, s nem sütni rá palam et publice, hogy nem ért a vegytanhoz.

Hiszen ha azt mind elő akarná Herman Ottó sorolni, amihez Kemény Gábor nem ért, akkor csakugyan be kellene hozni a bőbeszédűség ellen a - klotűrt.

*

A borról lévén szó - Tisza Kálmán magára vette hallgatag, de fészkelődve ült az egész ülés alatt s csupa merő bosszantásból az ülés végén az osztrák hadsereget védelmezte.

Megjegyzendő, hogy senki sem támadta meg.




SZEGED AZ ORSZÁGHÁZBAN

(Karcolat)

[március 9.]

Az egyetemi tanároknak szokása, hogy vannak bizonyos ötleteik, amiket minden évben elmondanak prelekció közben ugyanazon a helyen. Itt egy vicc a római pápára, amott egy másik a francia császárnéra, hogyha ez a császárné ekkor és ekkor pelyhes szoknyát rántott volna magára, hát az egész világ pelyhes szoknyában járt volna.

Ezeken a vicceken már nem nevet senki, a fölcseperedett generáció a tavalyi generációtól már előre tudja, mikor, hol és miképpen fognak elmondatni.

Éppen ilyeneknek tartom én azokat a beszédeket, melyeket Irányi szokott gyakran elmondani, s most legújabban Herman.

Valahányszor a szegedi királyi biztosság meghosszabbíttatik (s az mindig hosszabbíttatik), Herman Ottó mindig tart egy »szpícset« - a meghosszabítás ellen s a miniszterelnök tart rá aztán egy védelmet a meghosszabbítás mellett.

De már ezen a két beszéden sem nem mulat, sem nem bosszankodik senki. Megszokták már az emberek, mint az óraketyegést. S ha ekkor e helyett más két ember másról beszélne, az egész ház föl volna zavarva, mint a tó tükre, ha béka ugrik belé.

Ezek a beszédek csak arra valók, hogy a Kállay Albert (miniszteri titkár) kedélyét megmozgassák, ki valóságos bravúrral indokolja ezeket a meghosszabbító javaslatokat s szörnyen dühös, ha valaki be nem látja egyszeribe, hogy nekik még ott kell maradniok.

Pedig iszen belátja azt mindenki.

Semmi sem lehet népszerűbb a magyar parlamentben, mint éppen az, amit ők akarnak - a prolongáció.

*

Aztán még ha menne is Tisza Lajos: nem eresztenék - a szegediek.

Megölnék petíciókkal a kormányt, az országgyűlést. Teleírnának minden újságot - hogy csak visszahozzák.

Mert akkor tudják ők meg igazán: mi nekik Tisza Lajos, amikor már nem lesz ott.

Egy ember, aki gondolkozik helyettük és tesz. Ők magok csak álmodoznak, s ez aztán az álmaikat beváltja valóságra.

Igaz, hogy akad némi ellenzék is, de ez is olyan ellenzék, hogy csak beszél - mint az egyszeri zsidó.

Az pedig nagyon furfangos ember volt.

Fogadást tett magában, hogy ha meg talál gyógyulni, hát a tehénkéjét, a legkedvesebb jószágát odaadja egy istenes célra.

Meg is gyógyult. Vitte a tehenet magával, de egy kakast is tett a hóna alá.

Útközben aztán, boldognak-boldogtalannak kinálta megvételre a tehenet.

- Mi az ára? - kérdék.

- Ötven krajcár.

- Megbolondult, szomszéd?

- De istenúgyse ötven krajcár.

- Akkor hát fölcsapok... Itt az az 50 kr.

De ekkor elővette hóna alól a zsidó a kakast is.

- Csakhogy a kakas nélkül - mondá - nem adom ám oda a tehenet.

- Hát hogy a kakas?

- A kakas? Száz forint.

...Hát Hermanék is odaadnák Tisza Lajost szívesen, de csak úgy, ha magával vinné a város adósságait és lebonyolítatlan ügyeit is.

Csakhogy ezeket meg át nem engedhetik semmi áron.




CHASSÉ CROISÉ

Ez pedig nem elkésett báli tárca akar lenni; nem a chassé croisé tánc-figura, mit netalán elfelejtettem eltáncolni Melanie kisasszonnyal a farsangon. Tánc-figura ugyan ez is, sokkal rafinírozottabb, komplikáltabb amannál, de nem az illemtanár uraktól lehet tanulni, nem is lenge karcsú leányok táncolják ezt röpködő tüll-anglais ruhában, ragyogó fényű szemekkel kacsingatva párjaikra, vagy átelleneseikre, akikkel helyet cseréltek - ez a chassé croisé a Közoktatásügyi bizottságban lett eltáncolva muzsika nélkül, bozontos, nagytalpú honatyák által - s bizony érdemes a megéneklésre, márcsak azért is hogy legyen már egyszer egy politikai hátterű tárca is a »Pesti Hirlap«-ban.

Aki még sohasem látott belülről egy képviselőházi bizottságot, az azt hiszi, hogy az valami pokolbeli katlan, hol szakadatlanul fő, rotyog az a rettenetes sok javaslat, indítvány, s a bizottsági tagok izzadó homlokkal, elméjük, összes tehetségeik lángjával gyújtanak alá a katlannak s gyakorlati tapasztalataik főzőkanalával a rogyásig kavarják a hazafias koktumot.

Dehogy, uraim! A bizottság nem katlan, hanem csak »schnellsieder«. Igen egyszerű apparátusa a kormánynak; beleteszi a kotyvalékot: a javaslatot s alágyújtja a spirituszt (a saját indokolását), s készen van az egész.

Ami pedig (mert Tisza Kálmán szerint minden dolognak két oldala van) a másik oldalát illeti, hát a másik oldaláról tekintve a bizottság valóságos esőköpenyeg a lusta, renyhe képviselőknek.

Ha Muki bácsi vagy Feri öcsém hazamegy a kerületébe s ott valaki azt találja mondani, hogy mivel mulat a fővárosban, rendesen azzal felel:

- Érek is én rá a mulatságokra? Annyi a dolgom, hogy az eszemet se tudom.

- De hol, kedves öcsém vagy kedves bátyám, hol?

- Hol? A bizottságokban.

Hát persze a bizottságokban. Ott dolgoznak ők, akik sehol se dolgoznak.

Pedig a bizottság tulajdonképpen nem is annyira a képviselők számára kitalált institúció, - mint inkább a feleségeik számára.

Ha kimaradnak, ha nem akarják elkísérni az asszonyságot ide vagy oda: akkor mindig sokat érő kifogás a bizottság. De iszen ember volt az a talpán, aki a bizottságot kitalálta!

De valamennyi bizottság között legérdekesebb, mert legtarkabarkább, a közoktatásügyi bizottság. Hja, hiába, Trefort mégiscsak originális ember, s mint vallásügyi miniszter vallásos is annyira, hogy akképp cselekedjék, mint Noé: minden fajtából bevett egyet-egyet a bárkájába, állván a közoktatásügyi bizottság tizenöt kemény emberből, akik között van szász és szászabb, van ultramontán, katolikus, van liberális, van lutheránus, kálvinista, hitetlen, unitárius, görög-katolikus, görög-keleti, román, még tán nazarénus is!

Így lőn, hogy egyetlenegyszer, tegnap akart Trefort okos dolgot csinálni a középiskolai törvényjavaslattal, melyben - meglehet vi coacta - szakított némileg a vaskalapossággal, s íme (már hiába, neki még véletlenül sem sikerül semmi jó dolog) a középiskolai törvényjavaslat tragikus sorsot ért: megbukott, bebizonyosodván azon régi közmondás, hogy aki a kabátján rosszul gombolja be az első gombot, a többi aztán mind rosszul van begombolva.

Hátha még a kabát Treforté, aki már nagyon sok gombot gombolt be nagyon rosszul.

De adjuk ezen nemzetiségi színjáték rövid meséjét.

Hát úgy volt az, hogy Baross Gábornak, a bizottság elnökének, már a múlt éjjel nagyon rossz álmai voltak. Lidércnyomást érzett, azt hitte, a gyomrát terhelte meg, pedig az nem a vacsora utóérzete, hanem a jövő előíze volt.

Mikor a bizottságba lépett, ott már mindenki puskaporral volt szaturálva. Mindenki ellenzék akart lenni. Aki senkinek se tudott már opponálni, hát maga magának opponált. Vannak ilyen komisz napok is - ha az embernek Katzenjammerje van és sokat vesztett előtte való nap a másik nemzeti színjátékon, a - ferblin.

Bausznern Guidó és Zay Adolf, a két rettenthetlen levente, ott ült viadalra készen. Kovács Albert, aki telivér kálvinista ember és mérsékelt ellenzéki, a fogait piszkálta és gondolkozott:

- Nekem ugyan nem kell ez a bolondos törvényjavaslat, már csak azért sem kell, mert katolikus ember nyújtja be. Hanem azért jó lesz az ördögnek is gyertyát gyújtani, ha már ilyen lutheránus pártállásban vagyok. Ki tudja, kié leszünk utoljára? Én mellette leszek, mert úgyse fog lenni semmi foganatja. Nyilvánvaló, hogy nélkülem is meg fog bukni. S így jóformán ingyen jutok egy miniszteri meleg kézszorításhoz a folyosón.

Mednyánszky fel s alá járt s ekképpen vélekedik:

- Nekem ugyan nagyon tetszik ez a javaslat, de hát azt bizony énnélkülem is megszavazzák a mamelukok. Minek hagyjam magamon száradni azt a szégyent, hogy én valaha valamit helyeseltem. Meg fogom erősen támadni.

Legnehezebb pozíciója volt a két kanonoknak: Miehl Jakab és Bubics főtisztelendő uraiméknak.

Ez a két érdemes honatya volt a legjobban megakadva. Nekik túlliberális a javaslat, nem fogadják el természetesen, szívükben elvetik azt, már Haynald iránti tekintetből is, de...

- Micsoda de? - szólt Bubics kanonok ijedten Miehlhez. - Csak nem akarsz mellette szavazni?

- De bizony... Megvallom neked... - mondá Miehl akadozva - ...erős okaim vannak. Nagy okok... fontos okok.

Szemeit kenetteljesen fordítá az ég felé.

- Tudom. Ösmerem az okaidat.

Miehl Jakab elpirult.

- Hogyan, te tudnád? - suttogá szemérmetesen.

- Igen, te éppen úgy vagy, mint én: püspök akarsz lenni. Nem akarod megharagítani Trefortot.

- Hogyan, te is? - szólt Miehl savanyú ábrázattal.

- Öleljük meg egymást, barátom - és szavazzunk a javaslat mellett. Hiszen van Isten! megbukik az nélkülünk is.

Megkezdődött a tárgyalás, embereink akképp beszéltek pro és kontra, amiként fentebb csoportosítottuk őket, s ezalatt - mint megannyi Pilátus - ujjaikon számítgatták, hogy áll a javaslat sorsa s mi áll inkább az érdekükben.

De mint utólagosan kisült, hiú volt minden földi számítás, mert a szavazásnál nagyszerű chassé croisé - következett. Nemcsak nem mind arany, ami fénylik, de még a pártoló oráció se pártoló voks. Itt bizonyult be csak egészen, hogy a látszat mennyire csal.

Kovács Albert látván, hogy nélküle nem fog megbukni a javaslat, dacára, hogy mellette szólt, azt mondja a szavazásnál: »nem!«

Mednyánszky megijed, hogy kissé nagyon is sebesen támadta meg a javaslatot, most már nem fogják elfogadni, kiröppen szépen a leghajlíthatóbb ige: »igen.«

A püspökök megint zavarba jöttek s egy ablakközbe húzódva, hevenyészett zsinatot tartottak.

- Megszavazzák a javaslatot! Baj van.

- Haynald dühös lesz.

- Szavazzuk ellene mind a ketten.

- Abszurdum lenne. Egy voks is agyonüti. Két püspökséget dobni ki az ablakon luxus, mikor egy elég áldozatnak.

- De melyikünké?

- A tied!

- Nem, a tied.

- Melyikünk az öregebb? Annak úgyis több chance-a van, az szavazzon Treforttal.

Kisült, hogy mind a kettő az öregebb.

Végre azonban Bubics feltalálta magát.

- Látod, édes fiam, te esel, de én maradok, s ha én maradok és püspökké leszek, akkor Trefort is esni fog. Mert az a nagy botlás, hogy engem kinevezett, okvetlenül megbuktatja. S akkor aztán olyan miniszter jön, aki nem haragszik rád.

Miehl elmosolyogta magát. Tetszett neki ez a propozició s isten neki! ellene szavazott a javaslatnak.

...De minek toldjam-foldjam odább ezt a kapitális juxot, amit Magyarországon komoly emberek csinálnak nagyon komoly dolgokból, nagyon komoly következményeket idézhetve elő a könnyelműségükkel.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- ápril 29.

E hónapban a képviselőháznak csak két ülése volt: elsején és utolsóján (már t.i. hétköznapot értve, mert 30-án vasárnap van). A két nap közé eső egész idő az ünnepeké volt, no, meg a delegációké.

Amíg a törvényhozás procul volt a negotiis, - azalatt a delegációk csinálták a világhistóriát. No, meg is csinálták!

Ha az országgyűlés világos tudatára ébred annak, hogy mi történt azalatt! Hogy talán egy fordulópontot aludt át, ahol - úgy lehet - országok, népek sorsa válik el, talán alkotmányok, talán koronák hullanak, s a kard a törvénykönyvre üt...

Mert ez mind nem lehetetlen azok után, amik Bécsben történtek. Nem kell hozzá egyéb, csak hogy úgy folyjon tovább a dolog, amint megindult.

Ha ezt egyszer belátja a törvényhozás!

Bizony nem jó dolog most delegátusviselt embernek lenni...

*

Csendes, zajtalan volt az első ülés. Hiszen csak nem kezdjük mindjárt az »adjon isten«-t, »fogadj isten«-t hajba-kapáson.

Jámbor keresztény ember nagy munkát végezni is, kezdeni is istenhez fohászkodással szokott.

Hogy pedig a delegáció nagy munkát végezett, s hogy az országgyűlés most nagy munkához kezd: az már csak egyszer tiszta dolog.

Kezdtük tehát az országgyűlés ez évi utolsó szakaszát isteni tiszteleten: csendes misén.

Eltartott jó fertály óráig, amíg Rakovszky a jegyzőkönyvet elolvasta olyan hangon, hogy a szúnyogdöngés mennydörgés amellett.

Azalatt kiki beszélgethetett a szomszédjával, s leshette a Bécsben jártak arcáról, - hogyan is fest tehát?

A delegátus urak jó színben vannak. Kutyabajuk. Nem látni rajtuk, hogy szerecsenek, olyan mórok, akiket hazaeresztettek, miután megtették kötelességüket.

Tisza Kálmán különben nem volt jelen. Talán őt még nem eresztették haza. Pedig ő lett volna a legérdekesebb egyéniség.

No, meg a pénzügyminiszter. Az se volt jelen. Szegénynek, most nagyon kell, hogy főjön a feje. Nem elég, hogy 40-50 milliónyi hézag van a számvetésében, most még tovább repesztették a lyukat huszonkét millióval. Hol talál rá foltot?

Ez most a kérdések kérdésének a kérdése.

*

Az ülés nem tartott soká.

Madarász bátyánk szólalt föl egy - sajtóhiba tárgyában. Valami dokumentumra azt írták rá, hogy bizottságot legközelebb »Fiume közjogi állásának tisztába hozatalára« küldött ki az országgyűlés.

Ennek örültek volna még drága testvéreink, a horvátok. Kisütötték volna belőle, hogy Fiume közjogi állását tisztázatlannak ismeri el a magyar törvényhozás s e druckfehler alapján rátették volna a talpukat Fiuméra, mint res nulliusra.

Hát azt ki kellett korrigálni. Ki is korrigálta az elnök készségesen, mert az mégis csak erősebb sajtóhiba lett volna, mint mikor a »félistenek« helyett azt szedték, hogy »filisterek«.

*

Herman Ottó a német ajkú magyar honpolgárok nemes, méltóságos módon nyilatkozó hazafiassága fölött fejezte ki nemcsak a maga, de bizonyára az egész ház örömét a nemzet törvényhozása előtt, melynek a patriotikus tüntetést örvendetes tudomásul kell vennie.

Úgy is vette. Hiába peszterkedett Czáj Adolf az elnöki szék háta mögött, hogy majd ő felszólal: egy udvarias kézszorításon kívül Baross Gábortól nem bírt a groszdeutschthum számára kivívni egyebet.

Végül még Lánczy Gyula interpellált, s az elnök kitűzte a legközelebbi napokra a törvényhozási menüt.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- május 4.

Manó hitte volna, hogy még az olyan ülés is lehessen érdekes, amelynek a napirendje így szól: »tárgyalása a zárszámadási bizottság jelentésének az 1880-ik évi állami zárszámadások megvizsgálása tárgyában.« (Tessék csak ezt kimondani egy szuszra!)

Pedig hát, lám, mégis érdekes volt.

Érdekessé tette Veszter Imre felszólalása a részletes vitában, ugyanazé a Veszter Imréé, aki két év előtt az igazságügyi budget tárgyalásakor akkora statisztikai kimutatásra gördített a ház asztalára nyomtatott formulárét, hogy mikor kibontottuk, hosszabbnak bizonyult a Lánchídnál.

»Íme, úgymond, ilyen rubrikákat kell kitölteni a miniszter rendeletéből az osztó igazság szolgáinak; csoda-e aztán, hogy tisztességesen igazságot tenni nem marad idejök?«

Abból is látszik, hogy Veszter Imre jól ért beszédei illusztrálásához. Megfoghatókká tudja tenni a gyöngébbeknek is.

*

Ma a szőlődézsmaváltság áldozatairól beszélt.

Ez áldozatok nem tévesztendők össze azzal az áldozattal, melyet a nemzet a földtehermentesítés kimondásakor a haza legszegényebb polgárainak oltárára hozott. A szőlődézsmaváltság áldozatai magok is olyan áldozatok, amelyeknek két lába van.

Úgy áll ugyanis a dolog, hogy 26 milliónyi váltsági összeg mellett tíz év alatt majdnem tíz milliónyi befizetni tartozott hátrálékot mutat ki a számadás. Tíz év alatt, 26 milliónál, 22 évi törlesztés mellett, csaknem tíz, pontosabban több, mint 8 millió hátrálék, - valami az!

Megérteni is nehéz. De így van s Veszter Imre meg is magyarázta, miért van így s miért kell szükségképpen így lennie.

Azért, mert mikor a szőlőket összeírták, szőlőnek írták be az olyan földeket is, amikben emberemlékezet óta sohasem volt szőlővessző. Annak írtak partokat, vízmosásokat, terméketlen helyeket s egyáltalában nem tettek különbséget a valóban jövedelmező és nem jövedelmező, a többé és kevésbé jövedelmező szőlők között, s így esett aztán, hogy 2-300 forint váltságösszeggel lett megterhelve az olyan szőlőnek kiadott földdarab, amiért nincs az a bolond, aki többet adna 30-40 frtnál.

Természetes következése lett e bölcs taksának, hogy az így megterhelt szőlő tulajdonosa, semhogy a váltsági összeg esedékes évi részleteit fizesse, inkább fölhagyott az egész mulatsággal, hagyta a szőlőt az Úr szőlőjének, kapálja az, gondozza az, s szüretelje le róla magának a váltságdíját az adóegzekutor, ha tudja.

Sok-sok ezerre megy már az országban az így abbahagyott, parlagon heverő, gyomtól, dudvától fölvert szőlő, s Veszter saját kerületéből is fölemlít három rongyos kis községet, melyeknek határában az így odahagyott szőlő 130-ra megy.

Ezekből nincs az a nyúzó finánc, aki kitapossa a váltságdíj hátralékát. Hogy megvegye valaki, csak nem ment el a sütnivalója.

A következés aztán az, hogy az ilyen restanciákkal terhelt szőlőkből nemcsak a restancia nem kerül be többé, be nem kerül abból még az ezután fizetendő részleteknek egy fityingje sem, s a vége az lesz, hogy az állam, mely a szőlődézsmaváltsági kötvények tulajdonosaival szemben garanciát vállalt, fizetheti szépen a szőlődézsmaváltságát a maga erszényéből.

Nincs itt más segítség, mint megvizsgálni a tényleges viszonyokat, s ott, ahol kiderül, hogy a váltság objektuma a hátrálékot nem bírja el: simpliciter elengedni az egész restanciát, így talán még bekerülnek egy részénél az ezentúl esedékes ráták. Másképp minden ilyen szőlő, mint adótárgy, az államra nézve elvész, mintha a föld nyelte volna el.

*

A jól átgondolt beszédre, mely minden oldalról tetszéssel találkozott, a kormánypárt padjairól hirtelen előkerekedett egy - szűzbeszéd.

Bochkor Károly szólalt föl ma először, amióta mandátummal vagyon megterhelve.

Bocsánatot kér, hogy mindjárt első szónoklatát is ily incidentaliter kell megszülnie; de nem tehet róla, ha nem tűrheti, hogy itt a házban így korteskedjenek az emberek. Neki, miután a kormány padjain ül, kötelessége kijelenteni, hogy a szőlődézsma-váltságból származó kalamitásoknak nem ez a kormány az oka, mely most a bársony karszékeken ül, az még a korábbi kormányok ténye. Ezt neki konstatálni kormánypárti kötelessége.

Mit keresi azt az a szegény nyomorult ember, aki elpusztul, hogy nyomorúságának ez vagy egy más kormány-e az oka? A fő az, hogy elveszik, ha ér valamit, a külsejét, ami soknak mindene, s ha van egyebe is, hát azt is.

De Bochkor úrnak nem ez a fő. Neki az a fő, hogy a kormány, melyet támogat, tisztán álljon az utókor előtt, s azért neki kormánypárti kötelessége azt fehérre - subickolni.

- Ki hitte volna - mondá e beszédre Herman Ottó -, hogy valakinek magasabb rangú legyen a beszéde, mint ő maga.

- Hogy - hogy?

- Hát úgy, hogy amit ez az úr most itt összevissza beszél, az, a Schulverein nyelvén szólva, stifli, - ő maga pedig csak Bocskor.

A legkomikusabb a dologban az volt, hogy a pénzügyminiszter, akit a képviselő úr úgy oldalba támogatott, a maga részéről igazat adott Veszternek, beismerte, hogy csakugyan nagy a baj, - de, more consueto, nem tud rajta segíteni.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- május 9.

Fontosabb előterjesztés még nem került a képviselőház elé, mint az, amelynek tárgyalásába ma fogott.

Új vámszerződésről, illetőleg új vámtételek megállapításáról van szó. Vámtételekről, melyek iránt a két kormány már megegyezett, de amelyeket az osztrák képviselők háza el nem fogadott. Különösen az alkotmányhű párt matadorjai debattáltak ellene, mint oly megállapodás ellen, mely Ausztria érdekeinek kárával illetéktelen előnyökben részesíti Magyarországot.

No, ilyet is most hall először a világ. Egy szerződés Ausztria kárával, Magyarország előnyére.

Jó volna, ha így volna, noha isten látja lelkünket, hogy nem kívánjuk kárát az osztrák sógornak.

De nincs így. Egyáltalán nincs. Az osztrák doktorok, ritterek és baronok azonban még ma is a Széchenyi által oly fényesen megcáfolt álláspontján vannak a nemzetgazdasági tudománynak, hogy minden kétoldalú ügylet mellett amennyi haszna az egyik félnek van, ugyanannyi kára kell hogy legyen, a másik félnek. Olyan szerződésről, mely mind a két félnek hasznára volna, ők mit se tudnak, nem akarnak tudni; ők Magyarországot csak úgy szeretik ebédre hívni, hogy Magyarország legyen - az étel. Mihelyt nem lakmározhatnak belőlünk kedvük szerint, - no, van sírás és fogak csikorgatása, hogy így meg amúgy meg vannak károsítva.

*

Az új vámtarifa is olyan ebéd, amelyen a magyar érdek az, ami föl van tálalva.

Hanem az osztrák centralisták lármája mégis javára fog szolgálni a magyar képviselőház előtti sorsa tekintetében. Mit? az osztrákok nem fogadták el? nekik nem kell? - Hát Hisz akkor lehetetlen, hogy jó ne legyen! Akkor eo ipso, előnyös mireánk! Hogy ne fogadnók hát el?! Persze, hogy elfogadjuk! Ide vele!

És ez a mameluk-okoskodás el fogja fogadtatni a magyar képviselőház többségével az új egyezményt, mint valami rendkívül előnyöst. Arra a mameluk-ész már nem gondol, hogy hiszen taktika is lehet a dologban. Az osztrák képviselőházban az új vámtarifa megbukott. Jól van. Fölmegy a kormány előterjesztésre az urak házába. Az elfogadja. Akkor ismét visszakerül az osztrák képviselőházba s ekkor aztán - mialatt időközben a magyarok úgy kaptak rajta, mint valami nagy előnyön, - az osztrák képviselők is elfogadják, s nagyot nevetnek a markukba a magyar turpisságon.

*

Mert nem kell ám azt hinni, hogy ez az új tarifarendezés kárára volna Ausztriának, előnyére Magyarországnak. Megfordítva van. Umgekehrt ist auch gefahren, Herr Vetter.

Hogy némi mérsékelt fináncvámokra szükség van, azt a jelen állapot hívei, kik kétségbeesve nézik, hogyan növekedik évről évre a deficit, - mind elismerik. Anglia kincstárának ebből van a legnagyobb jövedelme. Csakhogy azt a csekély hasznot, mely az új vámtarifa tételeiből a magyar kincstárra háramlik, messze fölülmúlja az, mely az osztrák kincstárra háramlik, - holott a magyar adózó polgár sokszorta érzékenyebben veszi a teheremelést, mint veszi az osztrák, aki vagyonosabb is, nincs is annyira megterhelve.

Az agrárvámoknak is aránylag több hasznát veszi Ausztria, mely belterjesebb gazdaságot űzvén, drágább földön, drágább munkával, drágábban termel s nehezebben bírja a külföldi nyerstermelő államok versenyét, mint a magyar.

Hogy pedig a külföldről behozott iparcikkekre vetett vámemelés inkább használ az osztrák iparnak, mint a magyarnak, azt csak nem szükség bizonyítani annak, hogy osztrák ipar, az van, magyar ipar meg nincs.

*

Magyarországnak semmi oka nincs örülni az új tarifának, akármit mond is Baross Gábor és Hegedüs Sándor. Mert hogy ezentúl még drágábban élünk, azt csak senki se tekintheti előnynek.

De hát az aeráriumnak van-e?

Azt mondják van. Kisebb lesz vele a deficit.

Ha azt mondhatnók, hogy elenyészteti a deficitet: az volna valami. De, hogy kisebb lesz! Mennyivel? Tegyük - ami pedig abszurdum -, hogy tíz millióval. Hiszen még mindig 20-30 millió deficit marad, éppen elég, hogy megöljön.

De még az se bizonyos, hogy kisebb lesz a deficit.

Ott volt a rente-konverzió. Két és fél millió haszonnal dicsekedett belőle a pénzügyminiszter.

S mi lett az erdedmény? Az, hogy azonnyomban két és fél millióval követelt többet a - hadügyminiszter.

Úgy lesz ez mindig. Ami kis haszon valahonnan mutatkoznék is: jön a hadügyi moloch és elnyeli.

Ez így van elcsinálva odafönn.

Avagy hiába fedezték volna föl Boszniát?




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- május 16.

Két napja foly már Magyarország képviselőházában a délszláv lázadás elnyomására a delegációk által megajánlott 21.7 milliónyi hitel födözése fölött a vita.

Hevesen indult meg, mint a fergeteg, s a háborgó indulatok lecsöndesítésére egyátalában nem volt alkalmas az a hang, mellyel azt a bizottsági előadó, Láng Lajos megnyitá. Annyi cinizmussal, oly szembeszökő bosszantási vággyal, oly kihívó modorral előadói székről még nem ajánlották a magyar képviselőháznak elfogadásra olyan gyűlöletes tárgyban ily nagy áldozat meghozatalát, mint jelen alkalommal.

Szerencsére Eötvös Károly az ellenzék higgadtabb szónokai közé tartozik s beérte azzal, hogy visszautasítá azt a sok inszinuációt és valótlanságot, melytől az előadói beszéd csak úgy hemzsegett. Beszédének ama részére, melyben bebizonyítá, hogy a delegációk ezúttal a beruházásokra kért összegek megajánlásával túllépték törvényes hatáskörüket, s hogy törvény szerint nem minden hadügyi kiadás közösügy, nehéz lesz kádenciát találni, s ezzel szemben a többség bizonnyal nem talál más jogalapot a saját hatalmi »sic volo sie jubeo«-jánál.

*

Hogy kivált a függetlenségi párton mekkora a bosnyák politika miatt az elkeseredés, legjobban jellemzi az, hogy a parlamenti vitatkozásokban szót már csak igen ritkán emelő oly emberek is, mint a ház nesztora, László Imre is, sorompóba szállanak s az indignáció keserű hangján tiltakoznak a nemzet vérének és verejtékének oly célokra való fecsérlésétől, melyek a nemzet szívétől idegenek, s melyek ellen fellázad a nemzet jogérzülete és maga az önfenntartási ösztön is.

De a kormány és pártja mit bánja ezt! Tűri a támadásokat, még válaszra se méltatja; el van határozva, hogy hallgat és szavaz.

Nem csoda, ha Helfy Ignác méltó elkeseredéssel kelt föl helyéből, előadva, hogy ily magatartással szemben nincs alkotmány, nincs parlament, s az ellenzéknek más választása alig marad, mint fölkerekedni a helyéről s itt hagyni azt a termet, melyben Magyarország törvényhozó testületének volna vitatkozó helye, de melyben, egy másik szónok szerint, ugyanazt, amit a többség, éppoly jól elvégezné két század katona is, melyet őfelsége e terembe szavazásra bekommandíroztatna.

*

A komor, viharos lefolyással fenyegető vita tegnap némileg derültebb hangulatot nyert Győrffy Gyula felszólalásával, mely a nevetőket - mert fájdalom, e szomorú kérdésnél is vannak nevetők - a szóló részére hangolá.

»Száraz ágon, hallgató ajakkal, meddig ültök csüggedt madarak?« - így kezdé beszédét Tompa idézetével.

S mi történik? Az elnök, akinek Eötvös ama megjegyzésére, hogy a bosnyák politika becstelen, nem volt szava (talán maga is e véleményen van), - az ártatlan idézetért Győrffyt rendre utasítá.

Az ember alig tudná elképzelni, mi bírhatta rá, hacsak az nem, hogy az idézetből csak a »száraz ág«-at hallotta s per associationem idearum holmi fölmagasztaltatásokra való célzást vélt rejleni alatta.

Egyébiránt magunk is abban a véleményben vagyunk, hogy kedélyes modorú megbeszélésre akármely tárgy is inkább alkalmatos, mint éppen az, mely most a szőnyegen forog.

*

Logikusabb szónok nem sok van a házban, mint Polit, azt meg kell neki adni. A magyar nyelvvel való küzdése dacára oly szoros láncolatban s mégis oly világosan tudja csoportosítani érveit, hogy gondolkozóba ejti hallgatóit. Nincs is egyéb baja fölszólalásainak, mint csak az, hogy ő mondja, kit folyton gyanú alatt tartani oly sokszor szolgált már javára Tisza Kálmánnak nehéz pillanatokban.

Így tegnap is. Amit a szélsőbal kemény, kíméletlen támadásai el nem érhettek, elérte Polit fölszólalása: megszólaltatta Tisza Kálmánt, aki nagyon jól tudja, hogy, mint Sámsonnak a hajában, neki a támadásban van az egyedüli ereje. A védelemben éppolyan tehetetlen, mint a boa constrictor jóllakott korában.

*

A tegnapi nap folyamában a hosszú beszédek mellett, melyeket szó szerint följegyez a gyorsíró s egész terjedelmökben közöl az országgyűlési napló, nem voltak érdektelenek azok a kurta közbeszólások sem, melyek nem mindig részesülnek az utókor számára való följegyeztetés szerencséjében.

Polit beszédében a többi közt azt mondá, hogy a délszlávok, semhogy osztrák rabigába hajtsák fejöket, inkább elpusztulnak az utolsó lábig.

- Jól teszik! - kiáltott közbe Csanády bácsi nagy komolyan.

Tisza Kálmán fölhozá, hogy ő Bécsben a királlyal szemben négy fal között elég erélytelen-e az ország jogainak védelmében s a nemzet kívánságainak hangsúlyozásában, azt senki nem tudhatja. Azt azonban ne várják tőle, hogy ő ott a mások véleményének adjon kifejezést; de ád a magáénak.

- Azt se tudjuk azonban - mondá Eötvös Károly.

*

A mai napom Németh Albertnek volt egy érdekes beszéde. Olyan aplombbal, annyira kihegyezve a poéneket, mint ő, kevés ember tud beszélni. Súlyt fektet minden syllabára s megérteti minden hangját, úgyhogy abból egy jotta se vész el a hallgatóra. Azok közé a masszív szónokok közé tartozik, kik mindig le tudják kötni a figyelmet s az ellenfélre nézve is mulattatók, de rendkívül kellemetlenül mulattatók. Beszédjük egy-egy tarkabarka mozaik mindenféléből; a kép, mely a dirib-darabkákból előáll, ritkán felel meg a festészet törvényeinek, de önmagában minden darabkájában van valami érdekes.

Így ma pl. nemigen vesztegetett sok szót Boszniára. Hogy ő azok közé tartozik, akik igenis óhajtják, hogy addig tartana a lázadás, míg az előadó urat is a csatamezőre hívná patriotizmusa, aki aztán hagyná is ott bosnyák trophaeumnak - a füleit, - körülbelül ennyivel intézte el az egész bosnyák kérdést.

Beszélt azonban sok egyébről. Németh Jánosnak, nagyatyjának a donacionális diplomájáról, Ocskay Lászlóról és Heiszter generálisról, a hódmezővásárhelyi pusztáról, az esztergomi kőbányáról, Schossberger dohányszállításairól, Nagy György viselt dolgairól s végre kiküldetni kívánt egy parlamenti bizottságot, melybe minden párt 2-2 tagot küldene s ez ítélne Tisza Kálmán fölött. - Fifikusan van az kieszelve. A kormánypárt küldene két tagot, a két ellenzék egyet, - hadd jutna Tisza Kálmán egyszer minoritásba.

Az elnök a másfél óráig tartó beszéd alatt közbe is szólt egyszer, hogy mi köze mindezeknek a dolgoknak Boszniához.

- Az, hogy így derül ki, hogyan készül a bosnyák többség - lett a válasz a baloldalról.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- május 19.

Aki azt hiszi, hogy Boszniát és Hercegovinát az ő sziklái teszik oly hozzáférhetetlenné, az jöjjön el a képviselőház most folyó ülésére s meglátja, hogy tévedett. Itt a zöld asztal körül keményebb csaták vívatnak, mint a Narenta mentében és feketehegyek határszélén. Dragalj erődjét itt nem háromszor, de tízszer foglalják el és röpítik a levegőbe s megint csak elveszítik, s nem a sziklahegyek tetejéről puskáznak egymásra, de fejéhez vagdossák egymásnak magokat a sziklahegyeket.

*

Németh Albert gerillatámadása után ma a vastag kaliberű ágyúk gördültek elő nagy dübörgéssel.

A kormánypárt megunta a Cordélia szerepét, hogy csak hallgasson és szeressen, s ma szólásra nyitá föl két leghatalmasabb száját.

Jókai Mór az aranytollú és Tisza Kálmán a tollatlan léptek egymás után az arénába, hogy megdöntsék a most igazán »egyesült ellenzék« falanxait.

Még Ivánka Imre is hozzájok kívánt csatlakozni harmadiknak, de az ülés végére jutván, azzal a szeretetreméltó indítvánnyal állott elő, hogy szép szavai meghallgatása kedveért, hosszabbítsa meg a ház az öt órai ülést még egy órával. Az ellenzék bele is egyezett volna, de hát a mameluknak természete már, hogy mindig éhes legyen, - azért a gyönyörűnek ígérkező szónoklat más napra maradt.

*

Jókai mesével kezdte, mesével folytatta, mesével végezte. Hiába, őneki már végzete, hogy nemzetének nevelő dajkája legyen. Elmesélte a keleti kérdés egész históriáját a Mithad pasa könyvéből, melynek csak az az egy hibája van, hogy elfelejtett megjelenni.

Ő azonban elolvasta s abból hitelesen állíthatja, hogy az egész keleti bonyodalom, a lázadások, a török-orosz háború s minden veszedelem egy vérbosszú esetéből kerekedett, amint a lavina a verébszárny lebbenéséből szokott kerekedni. Ha az a knéz és bég közti eset Podgoricában elő nem adta volna magát, - nem kellene most nekünk a bosnyák lázadás elnyomására kiizzadnunk újabb 22 milliót.

De hát a vérbosszú, mely köztudomás szerint új intézmény, melyet 1875 előtt az ördög se ismert; mert ha száz év előtt ismerik, régen a mienk lett volna már az Aegei-tenger is.

*

Beszédjének legnagyobb része a historizálásból került ki. De volt egy még érdekesebb része is. Az, ahol a megszavazott milliók fejében eszmét kért a közös kormánytól arra nézve, hogy mi lesz Boszniával, Hercegovinával. Mert most úgy vagyunk vele, mint az ablakfa, hogy se ki, se be. Így egyszer arra virradhat a közös kormány, hogy nemcsak a pénzünk fogy el, de mi, akik támogatjuk, mi is elfogyunk.

Hej! haj! a bizony baj lesz, mert:

Teremt-e Isten több magyart,
Míg a világ, míg napja tart,
Ha mink is elfogyánk?!

Bizony aligha teremt, mert a bosnyák-magyarok teremtésétől őneki is elmehetett már a kedve.

*

Tisza Kálmán ma egy új törvénykönyvet hozott nemcsak a ház asztalára, de nemzetközi forgalomba.

A francia akadémia nagy szótárát, mely a berlini szerződést megmagyarázza azoknak a gyöngébbeknek, akik azt aláírták. Ez új törvénykönyvből megérthetik, hogy az »occupation«, melyre a hatalmak monarchiánkat felhatalmazták, annyit jelent, mint annexió.

Ezzel tehát most már ők is tisztába lehetnek. Ha nem volnának hajlandók ez értelmezést elfogadni: ott a francia akadémia, majd megtanítja ez őket kesztyűben dudálni.

*

Tisza után Horánszky Nándor kísérlette meg Jókai históriáját kissé helyreigazítani a vörös könyv diplomáciai irataiból. Hiú erőlködés! Nem hiszi el azt neki Jókai.

Végül még Helfy kellemetlenkedett, oly dolgokat hozván emlékezetbe, melyeket már rég alaposan eltagadottaknak lehetett hinni. Hogy senki se akarta az okkupációt. Még Prileszky sem, aki egy okkupációellenes meetingen elnökölt. Még a főispánok sem. És senki. Még a többség sem. Még a magyar kormány sem.

És most az okkupáció politikájának többsége van.

No, ne csodálkozzék Helfy Ignác olyan nagyon. Lesz itt maholnap többsége a - reichsráthba-menetelnek is, ha isten tovább is megsegít az eddigi úton.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- május 20.

Aki ma egy óra tájban ment a képviselőház felé, feltűnhetett neki az a nagyon ritka jelenség, hogy a két zászlós ház körül ma egyetlen honatya sem őgyeleg. Néhány fiákerló búsult ott csupán az olyan haza sorsa fölött, melyben az abrakot a kocsis issza meg.

Még a folyosók is ki voltak halva. Csak úgy kongott az ember lépése a visszhangos sikátorokon. Sehol egy élő lélek, pedig féltizenegykor, mint a köpü szája körül a méh melegedni kezdő napon, mind ott várta a sok honatya a tíz órai ülés megnyitását a Sándor utcai kapu előtt.

Honnan e szembeötlő változás?

Hja, nagy dolog történik! Minden ember odabenn van és hallgat. Apponyi beszél.

Apponyi büszke lehet erre a jelenségre. Azt még Tisza Kálmán se tudja fölmutatni, hogy őt meghallgatni minden ember félbe hagyja a cigaretját.

Apponyi valamivel egy óra előtt kezdett beszélni s jóval elmúlt félháromra, mikor befejezte. És azalatt a képviselőház - honni soit qui mal y pense, - csupa fül vala.

A mérsékelt vezéreinek ez egyik tekintélyesebbje azon kezdte beszédjét, hogy kimutassa, hogy az okkupáció s az adminisztráció, amivel a berlini szerződés monarchiánkat megbízza, a katonai akció után összefolyik, egymásba forr, annyira, hogy azt veszedelmes fikció nélkül többé elválasztani nem is lehet. S innen indulva ki, bizonyította be azt, hogy a delegációk a beruházási költségek megszavazásával csakugyan átlépték hatáskörüket.

Mulatságosabb volt azonban beszédjének az a része, ahol a miniszterelnök által tegnap idézett francia akadémia nagy szótárával szemben a magyar akadémia nagy szótárára hivatkozik s fölolvassa, hogy hát az mit mond az okkupációról s hogyan értelmezi?

»Okkupál = ideiglenesen birtokában van, katonailag, = meglep és elfoglal, - átvitt értelemben: megszáll jó vagy rossz szellem« stb. stb., - mely épületes értelmezések mindegyike állandólag hangos derültségben tartá a házat.

Még maga Tisza Kálmán, mint szellemes ember, még ő maga sem állhatta meg, hogy jóízűen ne mosolyogjon az ötlet fölött, - melynél különben Apponyi sietett is kijelenteni, hogy ő ezt a filológiai értekezést nem érvelés szempontjából hozza ám föl, csak illusztrálni kívánta, hogy mi értéke van az ily szótárakkal való érvelésnek s hova jutunk, ha a miniszterelnök nyelvészeti fejtegetései után indulunk.

*

Apponyi érdekesen, tartalmasan, sok logikával tud beszélni. A kifejezések találó és igazán parlamenti választékosságára nézve, mióta mestere, Sennyey Pál nem vesz részt a vitákban, nem tudjuk, ha vajon állítható-e valaki melléje az egész képviselőházban.

Ma is ebben excellált, nem csekély tárgyismerettel és tanulmánnyal. Kimutatta, hogy a berlini szerződés az okkupációval nem arra hízta meg a monarchiát, amit a miniszterelnök a francia akadémia nagy szótárából kiolvasott. Egyáltalában nem ruházta föl a megszállott tartományok szuverénitásával, sőt ezt a szuverénitást az áprilisi konvenció egyenesen és örök időkre a szultánnak tartotta fönn.

Az is találó volt, midőn kimutatta, hogy a tisztán hadi akció biztosítására szükséges teendők igaz, hogy nem tartoznak a parlamentek jogköréhez. De éppoly kevéssé tartoznak a delegációk jogköréhez is. Végzi és teljesíti a hadi parancsnok s bizony nem szaladgál a parlamentek után, hogy kinyerje rá beleegyezésüket: de a delegációk után sem ám, melyeknek beleegyezését kinyerni egyáltalában nem kerülne kevesebb utánjárásba, mint a parlamentekét, s az utánjárásban elveszhetne a hadjárat, mert most is igaz az, hogy Roma deliberante Saguntum perit.

Rámutatott - a megszállott tartományok adminisztrációjára térve - az Andrássy és Szlávy felfogása közti eltérésre, s kihozta, hogy akár Andrássynak, akár Szlávynak van igaza: Tisza Kálmán föl nem menthető.

*

Érdekes volt Apponyit hallgatni, mikor az alkotmány megfurkált, a férgek által megrágott alkotmányunk sáncairól beszélt. Elolvasva beszéde e részét [látjuk], hogy Apponyi az aulikus család ivadéka is odajutott már, hogy - Kossuth Lajosnak adjon igazat.

De még érdekesebb volt tapasztalni a nagy különbséget, mely a bosnyák kérdésben a mérsékelt ellenzék két vezére, Apponyi és Szilágyi Dezső közt fennforog.

Szilágyi a formai okokon kívül még elvi okokból is megtagadta a fedezetet a lázadás elnyomására. S beszédének e része még hatalmasabb volt annál, melyben az alkotmány megsértéséről panaszkodik.

Apponyi pur et simple az inkompetencia alapján tagadta meg a fedezetet s ezt világosan és félreérthetetlenül fejezte ki.

Hát biz ez nagy hasadék a párt vezérférfiai között, s nem hisszük, hogy az oly éles látású ember figyelmét, mint Tisza Kálmán, kikerülné.




A TISZAESZLÁRI KISLEÁNY

(Izgalmas történet a Házban)

[május 23.]

Igazán rejtélyes dolog s nagy tőke Istóczynak. - Ónody képviselő mai története úgy hangzik, mintha száz évvel ezelőtt hallanók. A dajkák bohókás meséi ténnyé válva.

Hát mégis megisszák a zsidók húsvétkor a keresztény gyermekek vérét?

A tiszaeszlári kisleány története ma közbeszéd tárgya volt a folyosókon, holnap beszélni fognak róla a lapok, hogy aztán az öregasszonyok szájában legyen holtuk napjáig.

A kisleányka mártírrá lett, s ártatlan vére rózsákat hajt keresztények fáján. - Elkezdődik a zsidó hecc!

Azokon kívül, amit a képviselő elmondott a házban, még a következő részletekkel bővítve hallottuk a történetet:

A tizennégy éves leányka egy eszlári jómódú gazdáé. Nagyon csinos és vallásos kisleányka volt.

Aznap, midőn a zsidók húsvét-ünnepe volt, átment Újfaluba a vásárra, s ott némi bevásárlásokat tévén, epedező tekintettel állt meg egy mézeskalácsos sátor előtt.

Az emberek látták ott ácsorogni a gyereket, s fel is tűnt nekik a szép leányka, ki hihetőleg valami mézeskalácsos tárgy után sóvárog, de nincsen pénze, hogy megvegye.

Az újfalusi zsidó saktert is látták, hogy beszélget vele, de hát ki ügyelt volna az ilyesmire?

A kisleány sohasem tért többé haza. Híre is ment a környéken, hogy egy kisleány elveszett az újfalusi vásárban, de hát hiszen az nem olyan nagyon feltűnő, kisgyerekek gyakran szoktak eltévedni, azért még korántsem juthatott eszébe senkinek, hogy a kisleányka vérét a zsidók megitták.

De volt valaki mégis, aki látta a bűntényt, egy másik gyermek, a sakter gyermeke.

Ez elmesélte, hogy a papa egy keresztény lánykát vitt be magával a zsinagógába. Ő a kulcslyukon leskelődött. A kisleány sírt. Kezeit hátrakötötték, a száját bedugta a papa, hogy ne sírhasson.

Hogy aztán mi történt, azt nem tudja a gyermek. Hanem arra meg már tanúk vannak, hogy segélykiáltások hallatszottak a zsinagógából.

Így beszélte ezt el Ónody képviselő úr s érdekessé tette magát a Ház előtt. Egyszerre híressé lett.

A nyíregyházi törvényszék, úgymond, majd kisüti az igazságot, mert a vizsgálat folyik ez ügyben.

Félünk tőle, hogy az derül ki abból a vizsgálatból, miszerint a képviselő úrnak víziói szoktak lenni.

Hanem hát nem nagy baj az. A fantázia mindig szép dolog.

Az meg éppen megfizethetetlen, hogy... az izgalmas bosnyák beszédek között feláll valaki s a változatosság kedvéért elmond a háznak egy dajkamesét.

Tekintve parlamentünk mai nívóját, alkalmasint sokan lesznek, akik elhiszik.





1882
PESTI HIRLAP




KI FÜLLENT NAGYOBBAT?

(Karcolat)

Valaha azt hajtottuk, élclapok is arra vicceltek, hogy a képviselők »hazabeszélnek«. No, bezzeg nem beszél most haza senki, hanem a mamelukok mind a miniszterelnöknek fütyülnek, csupán egyes napokon nem, mint ahogy a kalendáriumban 363 nap egészen közönséges, kettőt azután odavetünk belőle: egyet, november elsején a halottaknak, egyet pedig április elsején a bolondoknak. Hadd legyen nekik is valami örömük.

Hát a képviselők is úgy odahajítanak néha-néha egy-két napot s egy-két szót a választóknak. Hadd legyen örömük azoknak is.

Mert a választóknál nincs türelmesebb, kapacitábilisabb népfaj a világon. Ha kikiabálhatják, kiéljenezhetik magukat, megnyugodnak mindenben.

*

Bosznia okkupációjára a költségeket senki sem ígérte meg megválasztása előtt a programjában, hanem azért megszavazták.

Amit pedig ígértek, azt nem szavazzák meg, - de azért a jeles honatyák mégis híven képviselték kerületüket, s megilleti őket otthon a bankett, meg az éljenordítás. Kár, hogy a fáklyák már elfogytak a 60-as években.

Hiába ennek a piros pünkösdnek megvan a maga specialitása: az, hogy minden embernek kijut a - zöldből.

A fővárosi polgárság tömeges kirándulásokat rendez a - zöldbe.

A vidéki magyarság szinte tömegesen jelenik meg végighallgatni azt a sok zöldet, amit a képviselők összebeszélnek.

S erre aztán joggal mondhatjuk, hogy a képviselőjük színt vallott.

*

A pünkösdi beszámolók olyan hagyományosak már, mint a pünkösdi szegfű.

A szegény magyar ember e napon délelőtt végighallgatja a tiszteletes uram prédikációját a tüzes nyelvekről, délután pedig gyönyörködik in natura az ilyen tüzes nyelvek egyikében.

Csakhogy azoknak a régi nyelveknek másforma volt a tüze. Az igazi égi tűz volt, a mai nyelveket pedig kőszénnel tüzesítik - mint a gépeket.

Persze nem mindenki veszi ezt észre.

S a mesterséges melegtől elolvad, szétfoly a saját logikája és véleménye s azzal a tudattal fekszik le a józan választó is, hogy hát iszen csakugyan nem lehessen tudni, kinek legyen igaza, mivelhogy a jövő nem tudatik.

Szép forma ez a népképviseleti rendszer - hanem ilyenkor látszik, hogy mennyire tökéletlen.

*

A legcsodálatosabb, a legszebb és legeszesebb teremtmény a világ lényei közt az asszony.

Az ő finom tapintata találta ki azt a ravaszságot, hogy ha rossz fát tesz a tűzre, nehogy ő részesüljön szidalomban, ő kezd arra, akitől tart, valamiért neheztelni - s ebben múlik el a vihar.

A mi mamelukjaink is azt teszik otthon a kerületekben a beszámolóikban.

Ők támadják meg az ellenzéket.

A jó nép felül. Hiszen az mindenkinek hisz!

Szinte potyognak a könnyei az elérzékenyüléstől, hogy mennyit kell szenvedniök ezeknek a szegény kormánypártiaknak a haza miatt. Hiszen a hazának élnek, a hazának szavazták meg az okkupáció költségét.

Sárt, piszkot rájuk dobálnak. Hiszen valami természetes az, hogy könnyebb volna nekik is népszerűeknek lenni, könnyebb volna megtagadni minden költséget - de ők nem teszik, feláldozzák saját személyüket a szegény haza miatt.

Hősök ők, akik, mint Mucius Scaevola, odanyújtják a saját kezüket a tűzre: hadd égjen el!

Szegény üldözött mamelukok, egy-egy »éljen«-t talán hát mégis megérdemelnek.

*

A magyar nem tud híve lenni sokáig komolyan valaminek, de ellensége sem.

Nehéz vád, de igaz. Itt tréfából megy minden.

Tréfából, juxból választ, juxból éljenez a beszámolónak, s a képviselő is juxból tartja a beszámolóját.

A nagy frázisok elhangzanak. Vagy hat a beszéd, vagy nem, annak igen kevés jelentősége van.

Az összes beszámoló beszédek annyiban lesznek még megbeszélés tárgyaivá, amennyiben a folyosón szóba kerülhet, hogy ki tudott nagyobbat füllenteni, s kinek hitték el legjobban?

Összenevetnek, vihognak s szájról szájra adják »anekdota« alakjában.

Ti pedig odahaza kegyeletesen elteszitek a képviselők beszédét nyomtatásban a »magasztos nap« emlékéül.

Vagy tán juxból?




BLAHÁNÉ A FÜRDŐKÁDBAN

- Hiteles kútforrások nyomán -

Mikor a »Vörös sapka« még csak szövetben volt meg, Vidor Pállal találkoztam a székesfehérvári »Magyar király«-ban. Ő épp az este fejezte be vendégszereplését, én pedig másnap reggel akartam tovább utazni.

Beszélgettem vele egyről-másról. Beszéd közben szóba került a Népszínház is.

- Nos, hát ott mi az újság? - kérdé tőlem a legújabb népszínműíró.

- Vajmi kevés - feleltem.

Egyszerre Vidor hangos kacagásba tört ki. Nem tudtam mire magyarázni ezt a derültséget.

- Kitűnő dolog történt meg velem, mielőtt ide lejöttem - mondá -; hallgassa csak meg. A napokban a próbán azt kérdezte tőlem Blaháné, hogy milyen szerepe lesz neki a »Vörös sapká«-ban.

- Hát olyan modern - válaszoltam neki.

- Milyen »modern?«

- Egy naiv parasztlányka, aki a nagy melegben a színpadon fürdik.

- A közönség szeme láttára? - kérdezé Blaháné?

- Természetes; hisz épp az a naivság, ez tetszik a közönségnek.

- Köszönöm szépen! Törölje ki azt a jelenetet, csak nem akar magyar Niniche-t.

- Nem lehet, ettől várom a legnagyobb hatást.

Mosolyogva mondtam ezt, de Blaháné komolyan nézett rám és kétkedőleg rázta fejét.

- Meglássa, ezért a kritikusok szétdarabolják a sapkáját.

A súgó újra megszólalt. Szerepet kellett tehát mondanom és így nem válaszolhattam Jucikának, mert ezt a szerepet szántam a primadonnának.

Nem is beszéltünk azután erről, meg is felejtkeztem róla, csak később jutott eszembe, hogy Blaháné csupa lelkiismeretességből még tán úszni is megtanul...

Elváltam Vidortól és csak nehány héttel ezelőtt találkoztam vele ismét. Épp a »Vörös sapka« próbájáról jött.

Komor arccal haladt végig a Kerepesi úton s bizonyára azon gondolkodott, milyen sikere lesz az ő első kísérletének.

Alig beszéltünk néhány szót, derült mosollyal mondá:

- Székesfehérváron elbeszéltem, hogy tréfásan mit mondtam Blahánénak. Elmondom most a folytatását, de valahogy ki ne írja.

- Isten ments - válaszoltam a legártatlanabb arccal, s a derék jó Vidor belement a kelepcébe.

- Hát Blaháné bizony komolyan vette a fürdetést és mikor a szerepet kézhez kapta, meg is rendelt egy fürdőkádat.

- Azután?

- Kezdett lapozgatni a szerepben, már jó darabot tanult is belőle, de a fürdőjelenetre nem akadt rá.

- Hiszen csak nem írt olyat? - vágtam közbe.

- Dehogy írtam, tréfa volt az egész. De várjon csak. Amikor hazavitték a kádat, hát Blaháné nézi-nézi a faalkotmányt, lapozgat a szerepben és mikor látja, hogy bizony nincsen Jucikának dolga a káddal, másnap így szólott hozzám:

- Vidor, magának igaza volt, a fürdőkád nagy hatást fog tenni.

- Miféle kád? - kérdezém, mert nem jutott mindjárt eszembe a célzás.

- Nos, amit majd a színpadon fogunk bemutatni a »Vörös sapká«-ban.

- Hiszen csak tréfáltam.

- Nem oda Buda! Azt a kádat felhasználom; lemosok magamról minden »sablonszerűséget«, amivel vádolnak, kivetkőzöm a saját egyéniségemből, hiszen mindig azt mondják, hogy »Blaháné folyton csak Blahánét játssza«, azután meg a Jucikát mosdatom meg szépen, csinosan, felöltöztetem és a premieren, majd meglátja, nem ismernek rám...

S megláttuk Jucikát, de ráismertünk Blahánéra, csak azon tűnődtünk, hogy lehetett őt felismerni. - Nagy gondot fordított ő erre a szerepre, mindent kész lett volna feláldozni, de volt is látszatja. Kedves, elragadó, bájoló, kitűnő, stb. jelzőkkel fejezték ki a kritikusok bámulatukat, még azok is, kik mindig csak azt hangoztatták, hogy Blaháné egyoldalú színésznő.

A művésznő megtartotta szavát, szépen kiöltöztette Jucikát, meg is mosdatta, most pedig esténkint száz meg száz ember gyönyörködik benne.




Hátra Kezdőlap Előre