A HÚSVÉT FALUN

Nagypénteken elhal a harang szava a kis csendes faluban, s a kerepelő tompa zordon hangja adja tudtul a sötét napot.

Az ájtatos hívek visszagondolnak a kétezer éves történetre. A kis gyermekeknek egészen új még az.

Télen, mikor csikorgott a hó, mikor a házfedelek olyan fehérek voltak, mint az abrosz, akkorról még visszaemlékeznek a kis Jézuska születésére. Bethlehemes pásztorok elénekelték szép versekben. Mélyen megható volt, hogy a kis Jézuskát hogy melengették leheletükkel az oktalan állatok...

Hát ma megint annak a történetnek a folytatása van.

Látszik is mindenről. A kemencében most is olyan nagy tűz lobog, mint akkor. A dagasztóteknőben ugyanaz a finom fehér tészta dagadozik. Az édes mama két összekötött lúdtollal tojássárgájából festi a pohos fonatosokat, melyek kívánatosan terjeszkednek el a pléhekben. Ez aztán az igazi ecset!

Ott künn a mozsárban mákot tör az öregbéres, csak úgy döng bele a ház, amint hatalmasan felelget a szomszédba, ahol szintén mákot törnek.

A kisgyerekek kiérzik ebből a rendkívüli jövőt, s kíváncsian tudakozódnak, hogy most ugyan ki született.

- No, hát gyere ide a térdemre, te kis mamlasz. Majd elmondom. Nem született ma senki, hanem az a kis Jézuska, aki az aranyos diókat hozta télen, meghalt.

- Meghalt szegényke?

- Hiszen láttad a szobában lerajzolva a kereszten. Ott a nagy kép az apa ágya fölött.

- Az a szakállas ember? Hiszen a Jézuska még kicsike.

- Megnőtt azóta, bohó... Nagy lett, férfi lett, az igazságot hirdette, hát megfogták a zsidók és keresztre feszítették...

- Megint azok a csúnya zsidók...

(Nem megint az, te csacsi. Hanem ez a többi a megint.)

A kétezer éves történet így kíséri a gyermekek képzelődés világát egész éven át karácsonytól húsvétig, húsvéttől pünkösdig, s megújul a szent rege évről évre, mint ahogy a régi füvek nőnek újra a réten, s a régi lombok visszaaggatóznak a fagallyakra.

Nagycsütörtöktől egész szombat estig megy a gyász. Élénk színű kendőt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illő most, se slingelt kötény, vagy piros galand.

A templomban a szent passiójáték folyik. Oh, a kis gyermekek milyen haragvó szívvel, milyen megriadt tekintettel nézik a »fölfeszítést«, s hogy villognak szemeik, mikor fölharsan szombat este a halleluja, hogy az »Üdvözítő föltámadott«.

Hát igaz lehet-e ez mind?

Igaz, bizony igaz! Mire felnőnek e kicsinyek, minden meg fog változni körülöttük. Más világ lesz, más emberek. Sőt még ugyanezek az emberek is mások lesznek. Erdő helyén mocsár lesz, mocsár helyén szántóföld lesz, házak helyén tövis nő és dudva... Mindent összezavarhat, felfordíthat az idő, de a szent rege mindég marad, s örök kísérője lesz az emberiségnek.

Az Úr föltámadt harmadnapra. Újra zúg a harang a toronyban. Az igazság diadalmaskodott, s efölött most már örülni illik minden jámbor kereszténynek.

Van is elég öröm a programon. Minden nemű és korú ember megtalálja a magáét.

Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, s ez az a nap a tót ember szerint, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is. A szüret még nem volt olyan régen, hogy meg ne maradt volna a pincében a legjavából egypár liter: annak most végire kell járni vidám beszélgetés mellett. Úgyis képviselőjelölteké fog ezután fogyni.

Koma a komával, sógor a sógorral összeülnek, s kicserélik eszméiket a világ dolgainak a folyásáról.

- Mégiscsak azt mondom én, sógor, hogy nem bolond ember az a Tiszai Kálmány. A béresben is az olyat szeretem, aki kilenc évig állta meg egy helyen...

- De mást beszélnek a baliak. Erősködnek, úgymond, hogy ők jobban tudnák...

- Sok beszédnek sok az alja, sógor.

- Dejszen, a hordóra is jó minden tíz esztendőben új abroncsot verni.

- Meghiszem; de már azt az egyet mégse engedném, hogy a vasabroncsot levegyék s nyírgúzzsal tartsák össze a dongákat. Mert abroncsa válogatja, sógor...

- A fekvés is jobban esik, ha az ember az egyik oldalról a másikra fordul.

- De fordulás közben könnyen ki is pottyanhat az ágyból. Annak a mondója vagyon én, hogyha karó helyett oszlop jön ám rajta, de nem sokat hederítek rá, ha úgy szólnak: »Félre erdő, bokor jön helyetted«. Nem bolond az erdő, hogy félre menjen!

Ilyen szép jelképletes szavakban morzsolgatják a nagy politikát az atyafiak iddogálás közben. Igaz, hogy egyik se lesz bölcsebb belőle, de legalább az idő telik jól és gyorsan.

De az öregek mulatsága nem ér egy pipa dohányt sem összehasonlítva a fiatalokéval.

A szűcs már hármadnapra rajzolja penicilusával a festett tojásokat. Ékesebbnél ékesebb figurákkal telik meg a piros fal. Madarak, tulipánok, szívek, vasmacskák, rózsák s mindenféle jelvények pompáznak rajtok. Filigrán keze van a majszternek: csupa gyönyörűség, ahogy az kivakarja mindenkinek kívánságát.

A színes tojásoknak nagy szerepük van húsvét másodnapján, mert akkor esik az öntözködés.

Hajadon leányok már két hét óta számítgatják, néha előre megálmodják: ki jő őket megönteni.

Melyik legény kapja a legszebb tojást? Ennek a virágtalan is jó lesz. Amazt pedig csak egyszerűen mézespálinkával fogják megkínálni a szülők. Aki a színes tojást kapja, az lesz az igazi.

De azt nem nehéz kitalálni, ki kapja. Hiszen arról már húsvét első napja tájékoztathatta az illetőt.

Minden leány bokrétát küld ezen a napon korán reggel annak a legénynek, akit ki akar tüntetni. Nem igazi virágból van a bokréta, hanem a boltban vettből, mert ez a divat. A bokrétán alul pántlika van kötve csokorra, melynek a két vége lefityeg a kalapról. Mert a csinált bokréták mind egyformák, hanem a pántlikáról ösmeri fel a leány napközben, hogy az ő virágát tűzte-e fel a legény vagy másét. Mert aki szemrevaló, kap az nem egy bokrétát, de tízet is.

Persze az erkölcsök mindég fogynak, fogynak. A leányok most már négyfelé is küldik a virágot, s a legény köröskörül tűzdeli kalapját kilenc bokrétával nagy hivalkodásában. - Most már nehezen ismeri ki a becsületes vonzalmat az ember; mert ráfekszik arra is, letakarja szemünk elől az átkozott »módi«.

- Csak jó idő lenne húsvét másodnapján!

Ez a jámbor óhajtás fakad fel a szívekből a falvakon.

Mert ha mosolyog a nap ilyenkor és nevet, akkor szabad az öntözködés. Akkor kiviszik Pannát vagy Örzsét a kúthoz, s úgy öntik meg vödörrel, hadd legyen friss egész esztendőben. Ilyenkor aztán sikoltozik, duzzog, de legalább meg szabad fogdosni is. A szerelem szereti a durvaságot, ha őt szolgálja.

Hanem ha hideg idő van, akkor csak odabent az öregek szeme láttára történik meg az ünnepélyes aktus. Egy hitvány bögrécskét nyomnak a legény markába, abból önti meg módosan, szégyenlősen, a java szétfut a ruháján, alig csípi meg egy-két hideg csöpp az eleven testet. Sovány egy húsvét az ilyen!

Hanem az az igazi a kútnál. Amikor csuromvíz lesz a patyolat ingváll, nedvesen odatapad a derekához, s ingerlő idomait igazi színökben mutogatja.

Mindjárt hétfőn reggel népes lesz a falu, dörömbölés, vihogás, sikoltás hangzik mindenünnen. A legényeknek van dolguk, sorba járni a házakat egész a miséig. A misére fölszedik a lányok az ünneplő ruháikat, akkor már nem szabad bolondozni többé.

Hanem a kisebb fiúk járhatnak egész nap az egykorú kislányokat meglocsolni. A szülők mindenütt szívesen látják őket, s teletömik zsebeiket kaláccsal, tojásokkal és ezüstpénzekkel. Ez apró fiúk nagy karavánokká verődnek, s úgy mennek csapatostul kislányos házakhoz: míg estefelé aztán megosztoznak a közös zsákmányon.

»Saját kezükre« csak a tehetősebbek dolgoznak, a bíró uram fiacskája, vagy a nótárius gyermeke, aki különösebb kedvezményekben részesül arisztokrata voltánál fogva, s ebből a szempontból nem lehet kompániába senkivel, mert rövidségére szolgálna.

Természetes, hogy az általános jókedvben megereszkedik az öregek fagyossága, s bizony nénémasszonyomokat is megöntik a jó rokonok, szomszédok és ismerősök merő tréfából is. Van elég tönkretett ruha, gondolhatni, s emiatt bosszankodás.

De hát nem esik messze a fizető nap. Reggelre már nagyot fordul a világ, az asszonyok dolga áll feljebb.

Most a kisleányok mennek vissza locsolni a tegnapi látogatóikat. Szemérmesen, félénken lépegetnek a kis kötényeik alá rejtett bögrével. Az alvó fiúcskát (mert az a virtus, ha olyan korán jön a kis Borcsi, mikor még Gyurica alszik) felrángatják az ágyból, s maga az édesanyja viszi oda a veszedelembe... zsupszt... egyet villan a zöld bögrécske s brrr... összevacog a foga a hideg víztől. Megtörtént. Már most tessék csak visszaadni a piros tojást, amit tegnap szereztél.

A nagyobb leányoknak nem illik a legény után járni. Ők nem is mennek, de a bosszú azért el nem marad.

Összeszövetkeznek a legpajkosabb menyecskékkel délután, s amint kiülnek sütkérezni utca hosszat elülve hosszú sorban mindenütt a házak előtti padkákat, ott a vödrök és a tele kancsók elrejtve a hátuk mögött, s amely férfiember ilyenkor az utcán mer mutatkozni, pajkos jókedvökben ugyancsak zuhogtatják nyakába az áldást.

Estefelé pedig, mikor mindinkább vérszemet kapnak, még az átutazó furmányosok sincsenek megkímélve.

Minden férfi ellenség! Ez a jelszó.

Van hangos lárma, kitörő jókedv, csatara egész késő szürkületig, míg az esteli harangszó megkondul.

Akkor aztán kezdődik a tánc a faluban.

Vége az ellenségeskedésnek. Ott megint minden asszony és minden férfi kibékül.




[NYILATKOZAT]

Két nap óta kezd irántam meghidegedni minden ember. Az országházi folyosókon kárörvendve összesúgnak hátam mögött az ellenségeim, akiket én valaha megcsípkedtem. Szemrehányó arcokat vágnak a színészek, ha találkozom velök.

S ennek mindnek oka az új német lap, mely mint az Egyetértésben olvasom, azt a rágalmat komponálta ki, hogy én egy vígjátékon dolgozom.

Nem vagyok a nyilatkozatok barátja, de nehogy a maradékaim (ha lesznek) nyakára járjanak a szegény dramaturgoknak: hogy hová tették a vígjátékomat, inkább most jelentem ki, hogy nem írok semmi színdarabot, sőt nem is mondtam soha, mintha írnék.

Az egész hírből csak az igaz, hogy egyszer a Kisfaludy Társaság bankettjén kicseréltem véletlenül kalapomat a Berczik Árpádéval. De a fej a magamé maradt. S abban nincs drámaírói véna.

Mikszáth Kálmán




ISMERETSÉGÜNK TÖRTÉNETE[7]

Tízéves sem voltam, mikor először láttam a »Szegedi Híradó«-t az ő fekete arcbetűivel, elszórt soraival, eres papirosával.

Szegény jó anyámnak egy rokona járt egyszer Szegeden, az hozott neki onnan ajándékba vagy két icce paprikát. Ez a kincs volt beletakargatva a »Szegedi Híradó«-ba.

A paprikának híre kelt csakhamar. Lakott Ebecken az anyámnak egy barátnéja, Kalmár néni. Az sütötte a legjobb kenyeret a vármegyében, Kisújfaluban pediglen ott székelt Bekényi néni, annak voltak a legkülönb befőzöttjei; örökké azt leste a derék asszonyság, ki betegszik meg a jó ismerősei közül, hogy egy kis befőzöttet küldhessen neki. Engem ki nem állhatott, mert pirospozsgás, egészséges gyerek voltam, s nem volt semmi kilátása rá, hogy a befőzöttjében részeltessen. »Akasszák fel ezt a gyereket - mondotta -, át ehetne hajítani a házon is, mégse lenne baja«. Ritkáson Redekyné főzte a legjobb töltött káposztát, Kazy Istvánné Bodonyban a kapitális csirkepaprikásoknak volt mestere.

Ezek a híres főzőasszonyok mind összeröffentek irigykedve arra a hírre, hogy szegedi paprikánk van. Csodálták, kóstolgatták, s elkéregették apródonkint. Szegény édesanyám mind elosztogatta.

Utoljára nem maradt más, csak a Szegedi Híradó. Azt ideadták nekem: tanuljak belőle silabizálni.

Mert bíz én még nemigen tudtam olvasni kilenc éves koromban. Mi akkori gyerekek nem voltunk olyan bölcsek, mint a mostani kilenc éves fiatalurak.

Nekem különösen nagyon nehéz fejem volt a tudományokra. A nagybetűket még csak tudtam, de a kisbetűk formája mindjárt kiment az eszemből.

Hát furcsa is az a betűnél, hogy ha így áll a lábán, hát egészen más, mintha amúgy áll, - mikor a mi Mihály béresünk akárhogy szétveti is a lábát, az mégiscsak a Mihály béres!

Mondom a Híradón tanultam silabizálni, mert a szegény jó szüleim bizony nagy szegénységben valának nyomtatványok dolgában.

Apám minden évben megvett egy kalendáriumot, de ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az az ő személyének kiegészítő része vala; abban volt berakva az a többlet, amit az emlékezőtehetsége meg nem bírt: »Bárány lett az idén 73«, »Mariska leányomnak az első foga kijött március 20-án«, »Kálmán fiamat október 10-én kell beíratni Rimaszombatban, ha addig mást nem gondolok«.

Könyveink nem voltak, újságot nem járattunk. Minek az? Ami a világban történik, azt úgyis elbeszélik a patkoltató utasok a kovácsműhelyben. Márpedig csak többet ér, ha eleven ember mond valamit, mintha újságlap!

Ezért kellett nekem megbecsülni a Híradót. Bár elolvasni nem tudtam, azért én most is emlékszem arra a számra. Ki tudnám keresni az évfolyamból, melyik volt. Rémlik előttem, hol állott egy »a«, hol ült egy »b«. Ismerősöm lenne a hirdetési lapján egy eke, s felül a balszélén két félig töltött esszenciás palack lefityegő szalagokkal.

Hanem meg is keserültem én ezt a silabizálást, mert egyszer a kishúgom, amint éppen mellettem játszanék egy eltört fazék zöld fülével (gyereknek ez is elég luxus volt akkor!), utánakapott az újságnak, mire hirtelen elrántom, s följajdulok: a paprikapor belement a szemembe s elkezdte marni.

Azóta aztán mindig ott képzelem a »Szegedi Híradó«-ban azt a paprikát.

De ott is van az.

Sok-sok esztendő múlt el. A »Szegedi Híradó« azalatt nemesi predikátumot is kapott, »Öreg Híradó« lett a neve.

Én felnőttem, ő megnőtt, de sose találkoztunk egymással. Még csak a hírét se hallottam, egész addig az ideig, míg egyszer a sors odavetett Szegedre.

Idegen volt ott rámnézve minden, a szép szőke Tisza, a házak, amiket aztán később ő nyelt el, és az emberek, akik az utcákon, kávéházakban hullámoztak.

Nem volt az egész nagy városban csak egyetlenegy ismerős arc, az öreg Híradó arca.

S ez az egy ismerős is ellenség volt.

Azért jöttem ide, hogy egy konkurrens lapot csináljak neki, az én otthoni ismerősömnek, aki engem megríkatott.

Hát ennek bizony meg kellett lenni.

Harmadfél álló esztendeig birkóztunk egymással, tisztességgel, becsület-tudással. Hol mi voltunk alol pillanatnyira, hol ő, de azért soha el nem esett egyik sem. Míg végre azt mondta a publikum: »Ne verekedjetek, atyafiak - mit rontjátok ti egymást -, örülünk, hogy két ilyen erős fickónk van; éljetek mind a ketten«.

A harc elsimult lassan-lassan. Csak még egyetlen párbajt jegyezek ide.

Komjáthy Béla tisztelt barátommal voltunk incselkedő felek sokáig.

Én azzal ijesztgettem, hogy megírom a biográfiáját a »Szegedi Napló«-ban, és abban nem lesz köszönet, mire ő megesküdött a kálvinista hitére, hogy akkor leírja az én biográfiámat a »Szegedi Híradó«-ban, és abban sem lesz köszönet.

- Hát jól van. Írjuk meg egyszerre, jelenjen meg mind a kettőnké egy napon.

- Helyes. Legalább kitudódik, melyik a gorombább ember közülünk!

- Azt se bánom. Tűzzünk ki a gorombábbnak jutalmat.

- Itt a kezem rá. Aki gorombább lesz a másiknál, annak a finomabbik fizet, mint legyőzött fél, negyven liter bort.

Ebben állapodtunk meg.

A fogadás híre hamar terjedt el az olvasók között, s mindenki kíváncsian várta a furcsa szellemi mérkőzést, mely a két lap vasárnapi számában volt kilátásba helyezve.

Én megvallom sokalltam a negyven liter bort, s elhatároztam, hogy végtelenül goromba leszek.

Komjáthy ellenben mint választásokat átszenvedett népképviselő megszokta már, hogy negyven liter bor nem nagy summa, s azonfelül megforgatta eszében azt is: »Szegény fiú, minek rántsam olyan érzékeny költségekbe«. Minélfogva elhatározta, hogy végtelenül szelíd lesz.

Ő hát azzal a szándékkal írta meg cikkét, hogy én nyerjek, s én azzal a szándékkal, hogy ő veszítsen.

Ő szelíd volt, én meg goromba.

Másnap megjelent a két cikk; odaadtuk a zsürinek, s az egyhangúan döntötte el, hogy még így is Komjáthy nyert.

Ebből aztán mindenki megítélheti... nem azt, hogy Komjáthy milyen goromba ember, hanem azt, hogy én milyen szelíd voltam valamikor...

Ez volt az utolsó paprika a Híradóban, mely az én szemeimbe ment.

Azóta aztán béke van velünk. S a béke más színekkel dolgozik. Pirosokkal a sötétek helyett.

A szőke Tisza nekem is édes folyóm lett, a szép idegen város »kisebbik szülőföldem«, a sok hullámzó ember az utcáin, mind ismerősöm, jóbarátom.

A vén Híradó pedig, mikor esténkint hozza a postás, rám mosolyog, mint várva várt rokon.

S ha olvasom benne a szegediek dolgát, hol voltak, mit csináltak tegnap vagy tegnapelőtt, elábrándozom, közöttük járok, pilláim leragadnak, s úgy érzem, amint szemem átsuhan a betűin, mintha a hajdani paprika helyett cukorpor édessége szállna nyelvemre, szemhéjamra...




KORTESSZEMLE A FŐVÁROSBAN

Végre beállott az arany idő!

Nincs többé szegénység Magyarországon.

Lengnek a lobogók a házak tetejéről, szól a muzsika a kocsmákban. Minden ember okosabb a másiknál. Folyik a kapacitáció és a bor. A Terézváros kurjantásai áthallatszanak a Belvárosba és viszont.

Kivirágzott a tarka jókedv. A tollak felkerültek a kalapok mellé. Hosszú fogat-sor tűnik fel az utcákon. Vékony és vastag éljenek hasítják a levegőt. Az embereknek széles jókedvük van. A gyermekek olvassák a zászlókról a neveket; s ők is betanulják és kiabálják. Jobban is illik az nekik, mint a nagy bajuszú, ősz szakállú öregeknek!

Mindez azt jelenti, hogy: dupla lénung, nincs parlament!

Az uralkodás visszaesett a népre.

Veszi is hasznát, siet élni vele. Tudja, hogy nem sokáig tart.

Az, amit a fővárosban látunk szelídített alakban, igazi mértékben mutatja magát a falvakban.

A fővárosban legfeljebb élcekben tör ki a lelkesedés:

- Vedd le azt a zászlót - kiáltja a Matlekovics-párti házban az ablakon kinéző úrra egy Eötvös-párti -, mert mindjárt kirúgom alólad azt a négyemeletes vityillót.

A belvárosban pláne még nem is viccelnek.

Hiszen a két jelölt olyan egyforma, mint két tojás, amelyik hasonlít egymáshoz.

- Biz isten, nehéz elhatároznom magamat - sóhajtott fel egy háziúr a konferencián -, hogy melyiket nem akarom a kettő közül.

Hanem mától fogva már Királyi Pálnak vannak sanszai. Hogyne, mikor a király is mellette korteskedik, s fölesketteti az ellenjelöltjét valóságos belső titkos tanácsosnak.

Legelkeseredettebb a korteskedés az Erzsébetvárosban. Ott a szenvedélyek is belejátszanak.

Egyebütt csendesen folydogálnak a dolgok. Pauler nyugodtan alszik az I. kerületben. Ez azért nevezetes hely, mert itt van a legjobban kifigurázva a magyar alkotmány.

A beamterek meggyőződése nincs kitéve a hullámzásoknak. Ezeket nem mozgatja meg három év változatos viszontagsága.

A jelöltek az egész országban egyformák, mint a kínaiak.

A kínaiak azért egyformák, mert a szemöldöküket borotválják.

A jelöltek pedig azért egyformák, amiért a kínaiak.

De Pauler kivételével. Az ő szemöldöke meg sem rándul: azt nem borotválják a választók.

A Pauler iránti népbizalom örökös. Olyan bizalom ez, mint hajdan a Gergely pápa-féle bűnbocsánat volt: hogy egész élethossziglan azokra a cselekedetekre is kiterjed, amiket csak ezután fog elkövetni.

Nehezebb sorsa van a derék Busbachnak, akire a volt pártelnök is azt mondta, hogy elég volt már Bús-bakból. Válasszunk ezután víg bakot.

S akik víg bakot akarnak, azok erősen csoportosulnak Festetich mellé.

A Ferencvárosiak szájában még most is megvan az íze a Kemény Gábor múltkori libapecsenyéjének. Meg nem választása több mint bizonytalan.

Szilágyi Dezsőt sem veti le a »Fehér ló«. Nem mintha a ló lenne szelíd, hanem mert ő maga is jó lovas, és hatalmasan üli meg a nyerget.

Igaz, hogy ő jobban szeretne egyebet ülni...

De hát 'iszen fiatalok vagyunk!

Tisza se nagyon öreg még. Hát várhatunk arra is.




ELLENARGUMENTUMOK

Hiszen elég jó érv az ital is, szükség esetén megteszi a fütykös is a szolgálatot, de egy jó nóta is sokat ér a jelölt mellett vagy ellene. - Így az egyiknek, úgy a másiknak.

De mindezek csak a vékonyabb eszközök. (Még a bot boldogabb végét sem véve ki.) Többet ér mindennél egy jó röpke mondat, a találékony elmének egy-egy gyújtó badarsága, mely mintha pehely volna, hirtelen száll a levegőben mindenfelé, és mintha mázsás kő volna, egyszerre fölbillenti a mérleget a jelölt javára vagy kárára.

Ki tudja, miből áll ez? Néha egy epigramm, néha egy igazság, néha csak találó frázis, máskor egy tetszetős aperçu, sőt számtalanszor ügyes ráfogás.

S ezek a győzedelmes mondatok többnyire a csatatéren születnek. Ezek az igazi borvirágok.

A korteskedés ezen szellemi röppentyűi bizonyára megérdemelnek egy kis cikket ebben a világban, amit ma élünk, már azért is, mert igazságtalan fegyverek ugyan némelykor, de a furkósbotnál mégis tűrhetőbbek.

Gyűjtsünk itt össze a tarlókról nehányat, frisseket és hervadtakat vegyesen.

*

Németh Albert most egy szepességi kerületben van fölléptetve. Az ő talentumának az mindegy. Föllép ő rác, örmény, vend, tót és cipszer kerületekben minden gondolkodás nélkül. Az őt egy csöppet sem aggasztja, ha valamely nyelvben járatlan. Elég neki egy hét, s azalatt megtanulja a nyelvet is, meg megcsinálja a programbeszédet is. (Nem úgy, mint Berzeviczy Irnák, aki már egy éve ír a beszámoló beszédéhez mindennap egy mondatot.)

Oly nehézségek, melyek már embert megijesztenének, éppen nem aggasztják Németh Albertet; hanem hogy a kerületében elhíresztelték ellene, mintha ő is zsidó származású lenne, ez neki is nagy szöget ütött a fejébe.

Mit tegyen? Ha védekezik, éppen azért se hiszik.

Bevárta hát egy vasárnap, míg a tisztelendő úr kijött a templomból, s ott az egész közönség előtt hozzálép:

- Ego sum Adalbertus Németh deputatus!

- Örülök - fogadta fanyarul a tisztelendő.

- Én annak a Németh püspöknek vagyok az unokaöccse, aki Simor prímást neveltette. Emlékszik rá tisztelendőséged?

- Oh, oh - mondá lefegyverezve a plébános -, áldassék az a nap, amelyen minket meglátogatott...

Ettől a perctől fogva senki sem tartja többé zsidónak Németh Albertet ama katolikus környéken.

*

Sokkal érdekesebb eset a Gyulai Pálé (a mi tulajdon epés Gyulai Pálunké), kit a 70-es években Kolozsváron léptetett fel az akkori Deák-párt.

Nagy pártja volt, gondolom, Kossuth Ferenc ellenében, mikor az egyik kortes kitalálta róla:

- Ejnye, atyafiak, hát nem szégyenlitek ezt az embert megválasztani? Hiszen ez vesztette el Solferinónál a csatát.

És csakugyan kezdett rá visszaemlékezni minden ember, hogy a solferinói csatát Gyulai vesztette el. Hogy az egy másik Gyulai lehetne, arra nem is gondoltak.

*

Mikor Jókai a Terézvárosban állott a Gorovéval szemben, egyszer Bercsényi Béla, aki Jókai mellett korteskedett szívvel-lélekkel, egy olyan tanyára vetődött tévedésből, ahol csupa gorovisták iddogáltak.

- Éljen Jókai! - kiáltá.

- Ki vele! Ellenség!

Bercsényi észreveszi, hogy rossz helyen jár, és szót kér. Nagy nehezen megadják neki, de aközben is sziszegnek rá, mint a darázsok.

- Uraim! - mond Bercsényi nem is gondolva hódításra, hanem csak tisztességes visszavonulásra. - Ne vegyék rossz néven, ha Jókaira szavazok. Higgyék meg, kérem, hogyha az önök sírkövére kiírnák ilyen formán: »Itt nyugszik B. vagy C. aki Gorove és Jókai Mór közt levén szó, Gorovéra adta szavazatát«, kétszáz év múlva a méltatlankodó utókor, mely csak Jókaira fog emlékezni örökkön-örökké ébren, kihányná csontjaikat az anyaföldből.

Ez a szép frázis annyira meghatotta a mintegy tíz-tizenöt jelenlevő polgárt, hogy némelyiknek könnybe lábadt a szeme. Dehogy eresztették el Bercsényit maguktól. Odaültették nagy szeretettel a prezídiumra, s mire éjfélt kukorikolnának a terézvárosi kakasok, a gorovisták egytől egyig Jókai mellé pártoltak.

*

A szegvári kerületben jelenleg a veterán Novák áll szemben a fiatal Pallavicini Sándor őrgróffal.

Azt mondják, olyanok a viszonyok, hogy a szegény ellenzéki jelölt meg fogja buktatni a dúsgazdag, különben igen derék és érdemes főurat a saját százezer holdján.

Kérdeztük a minap, mi annak a titka?

- Hm, nagyon jó ötlete támadt a Novák korteseinek.

- Mi?

- Mindenütt beszövik a beszédekbe, hogy az ellenjelölt egy udvaron lakik Bécsben Albrecht főherceggel. Hát hogy lehetne megválasztani?

S ebben van is annyi igazság, hogy a Pallavicini-palota csakugyan együvé van ragasztva a Burggal.




AKADÉMIÁDÁK

Alkalmi karcolat

Nagy lelki épüléssel olvastam a napokban jó Agricolánk tárcacikkét, melyben leírja, hogy mint nevelik tudós mecénások akadémikussá íródeákjaikat, tányérnyalóikat, panegiristáikat. S mondhatom, nagyon megbotránkoztam volna az effajta tudóscsináláson, ha ugyan nem tudnék én, s nem tudnának velem még sok mások erre is kádenciát.

Hát azt gondolja a jó Agricola, hogy csak fáradságos szolgálattal csinálják az akadémikust? Látszik, hogy nem ismeri a könnyebb módokat, melyek közül van szerencsém bemutatni ezúttal a kilincselést.

A kilincselés oly módja az akadémikus cím megszerzésének, amelyhez nem kell sok tudomány, sem pedig sok fáradság, hanem csak jó láb és vastag cipőtalp.

A kilincselő akadémikus-jelölt midenekelőtt könyveket szerez magának jó nagy mennyiségben, azután pedig szorgalmasan üli a széket és égeti a petróleumot. Évek során át pusztítja a tintát és papirost s minekutána tíz könyvből egyet csinált, kilép vele a világ elé, s nagy hangon hirdeti önmagáról, hogy ő nagy tudós.

Szakmájául természetesen a régészetet és történelmet választja, mert ez a két provincia az, amelyhez legtöbben akarnak érteni, és mégis legkevesebben értenek. Mert hát kinek is jutna eszébe mindennek utána nézni, amit az ilyen nagy tudósok a régi könyvekből és poros aktákból kiírnak. Ki fogja keresni, hogy honnét van ez vagy amaz a sor, e vagy ama mondat szóról szóra kiírva, természetesen a forrás megnevezése nélkül. Kritikusaink kevés számmal vannak, s oly sok a dolguk, hogy bizony nem érnek rá a sok szalma között, amely nálunk a történetírás terén évről évre fölmerül, turkálgatni.

A kritika vakságából vagy kegyes elnézéséből megszületik tehát a nagy tudós. S miután már megszületett, eget kér. Hóna alá veszi két-három keserves kötetét, melyek után egy egész könyvtár siratja az apaságot; fogja vándorbotját s felkerekedik az Akadémia felé. Sok alázatos hajlongás és hálálkodás után meghallgatják a kéregetőt, s valamelyik nagyfejű, jó napot akarván magának és a szegény ördögnek csinálni, a tagajánlások alkalmával megemlékezik róla, ki tudja - gondolván -, hátha még jó fogást is tesz vele az Akadémia, mert hiában - nem tudni, kiben mi lakik.

Az első alkalommal megbotránkozással utasítja vissza a nagy tekintélyű areopág az ignota quantitást. De ez nem feszélyezi őt; megkísérti másodszor, sőt harmadszor is betörni a Pantheon kapuját. Újra és újra elkezdi a kilincselést. Dereka ketté görnyed a hajlongásban, keze feltörik a kilincsek fogdosásában. Neki mindegy akár gazdasági gépgyáros, akár besztercebányai püspök, akár csizmadia, akár történettudós, csak ha befolyása van a tudós szavazókra, felkeresi, megostromolja, s nem szűnik meg neki alkalmatlankodni mindaddig, míg meg nem ígéri a »magas« pártfogást.

Emellett nem pihen; hanem egyre bámultatja magát az újságokban.

»Jeles fiatal tudósunk N. N., most éppen egy nagyobb történelmi munkán dolgozik, mely stb. stb.« - Vagy pedig: »Jeles fiatal tudósunk és történetbúvárunk, mint beavatott körből bennünket értesítenek, tegnap utazott Quinquendoniába, hogy az ottani levéltárt átkutassa« - és így tovább.

Majd pedig mint régiségbúvár szerepel. Összeszed egy csomó laikust, s kivezeti őket valamely régi romhoz; elmondja annak történetét, melyet egy órával előbb olvasott valamelyik műben, megjelöli a helyet, ahol a régi zárda vagy templom állott; akarja tudni a »sokat evett« pater gvárdián nevét és jeles tulajdonságait, megmutatja a helyet, ahol eltemetve fekszik stb. Máskor meg egy jól kifejlett juhászkutyának a megkövesült zápfogát mutogatja mint prehisztorikumot, s szakértelemmel magyarázza a kort, amelyből az származott. Akárcsak annak a tudós akadémiának volna tagja, amelyről a boldog emlékű Csaplovics a következő jóízű történetkét beszéli egyik művében: Valahol a frank földön, a múlt század vége felé találtak egy követ, melyen eme rejtélyes fölirat volt olvasható:

I. C.
ILE.       C. H.
EM.
I. N. DE. SA.
N. E. S.

A tudós akadémia sokáig törte rajta a fejét, hogy vajon mit jelenthet a rejtélyes fölírás, míg végre egy szegény falusi tanító találkozott, aki azt a következőképp magyarázta meg. - Mintegy ötven évvel a kő meglelése előtt, azon hely felé, ahol kő állott, a megterhelt szamarakat szokták hajtani fuvaros gazdáik, miért is a fölirat ekkép olvasandó: Ici le chemin des ânes. - Itt van a szamarak útja.

Mintha csak a kilincselés és reklámcsinálás útját értette volna; azon utat, amely nem egy mondvacsinált tudóst vezetett már az Akadémiába!

Elég volna talán már az akta-másolókból s kilincselő könyörtudósokból, akiknek száma máris légió.




KORTESVILÁG A FŐVÁROSBAN

A mostani választások valóságos csaták a vidéken. A török-muszka háborúk színhelyei egészen eltörpülnek, ahol az orosz lapok szerint sohasem volt több »egy halott«-nál.

Az alkotmány igazán olyan növény, melyet vérrel kell öntözni.

De megtűr más folyadékot is. Van szörnyű fogyatkozása bornak és pálinkának. Eszem-iszom toaszt, lengő zászló, egy kis muzsikaszó melléje - s mi kell egyéb a magyar embernek, hogy egészen kihozza sodrából.

Ami pedig valóságos istencsapása ezekben a munkaidőkben! De hát az ország dolga elvégre is elsőbb a szénagyűjtésnél! S most minden ember beleszólhat a kormányzatba. Ez az egy hónap az, amikor a nép az »úr« - s aki úr, annak derogál dolgozni. Hajrá mulassunk!

De akármilyen izgalmasak is a vidéki választások, tarkaságban mégsem közelítik meg a fővárosiakat.

A mindenféle fajú és foglalkozású emberek, akik a fővárosi választókat képezik, sajátosan elütő képeket tárnak elénk. Nem az egyszőrű emberek követválasztása ez, akik ha két párton vannak is, egyféleképpen gondolkoznak s viselik magokat, hanem a nagy emberegyveleg belevonása ez az alkotmányos mozgalomba, s ezek egy párton is százféleképpen cselekesznek.

Más a kőbányai választó az ő imádott sörös pohara mellett, és más az óbudai jámbor svábszülött, aki szégyenkezve kullog a szavazó urnához. Hiszen jól mutatja a képünk is, mely Dörre Tivadar jellemző ónja alól került ki, hogy még a kortestoll is másképpen áll minden egyes városrészbeli polgár kalapján, másképp viseli a józsefvárosi magyar, másképp a ferencvárosi stb.

A Szerecsen utca eltűnt, de az alakjai megmaradtak. A zsidó szatócs is megjelenik a választás színterén, s keleties élénk közbekiáltásokkal és mozdulatokkal ágál a jelöltje mellett. Nagy furfanggal csinálják, kivált az Erzsébetvárosban. Mikor ötven keresztény szavazatot összehoznak Eötvös javára, ugyanakkor csupa taktikából ötven szegény zsidót áteresztenek a Matlekovics pártra: ne mondja a világ, hogy a zsidók nem tartanak a kormánnyal; ha azonban szükség lenne rájok, akkor mégiscsak... hadd mondjon a világ, amit neki tetszik.

»Nem kell többé Bús-bak! Válasszunk ezentúl víg bakot!« Ez az elmésség járja a Terézvárosban, hol évek óta legélénkebbek szoktak lenni a választások.

A döntő nap közeledése látszik mindenen. Az utcák tele vannak aggatva plakátokkal, a házak teletűzdelve vígan lengő lobogókkal. A választási harc mámora bevette magát minden rétegbe. A suszterinas kortesdalt énekel, mialatt fölfelé hajigálja papucsait útközben, a milimári, mikor hajnalban a városba hajtat, »Éljen Szilágyi Dezső« kiáltással veri fel az utcák csöndjét, s a korhely csavargó is ezt hörgi, mikor éjfél után elalszik a kocsmaküszöbön. Az apró gyerekek szintén a jelöltek neveit hangoztatják s Eötvös- és Matlekovics-pártok játszva hajigálják egymást a sétányok kavicsaival. Hja, hiába, meg kell már ilyenkor tanulni az alkotmányos fegyverek használatát.

Már hetek óta folyt a lázas készülődés, de a választásoknál - nem csoda, hogy megfordított világ van - nem az éj vet köpenyt a mozgalmakra, hanem a napfény. Az ezer meg ezer ember, ki mind a maga dolga után siet, eltakarja azt a csoportot, ki a mellékutcán a más dolgát csinálja. Nappal nem látszik az utcákon semmi, hanem mihelyt este kigyúlnak a gázcsillárok, a főváros is fölveszi a kortes világ szimptomáit. Rekedt kurjongatások hangzanak távolról. Csak az »éljen«-t lehet kivenni, de a nevet nem. Harmadik-negyedik utcából mint visszhang felel rá kisvártatva egy másik éljen. Egy Király utcai kocsmában a »Szózat«-ot éneklik részeg emberek zsidó zsargonban. Kortesekkel rakott fiáker robog végig a kövezeten, egy bibircsókos ember kihajlik, s elkiáltja magát utcahosszat:

Nem lesz addig esőzápor,
Még meg nem lesz Kemény Gábor.

Jó kortesnóta, de falura való, ahol sokkal jobban várják az esőt, mint itt Budapesten.

Egy jó kortes nagy kincs most, mert ritka dolog már a jó kortes. Kezdenek kiveszni ennek a nemes mesterségnek a tudományos művelői. Nagy hadi talentum kell ahhoz. Furfang, stratégia, taktika, és a circumstantiák alapos ismerete.

Megállapítani a főhadiszállást és az apró posztokat, beosztani az embereknek a munkát: ki mihez ért, sereget szervezni kapacitásokból, híres verekedőkből; ahol szép szó kell, az menjen, ahol pedig pénz kell, ott hadd szóljon a jelölt.

Nehéz, fáradságos egy munka ez! A voksok lassan gyűlnek, de gyorsan fogynak. A kapacitáció veszekedett lassú processzus! Valaha olyan volt a választók lelke, mint az itatóspapiros, mindjárt fölszítta, amit odacsöppentett az ember, ma már úgy meg van keményedve, mint a márvány, hogy még a golyó is lepattan róla.

A kapacitációnál a legelső fok az ellenjelöltet lekisebbíteni minél kegyetlenebbül. Az ellenjelölt becsülete olyan most, mint a szenteltvíztartó: mindenkinek joga van belenyúlni.

- Hogy szavazhatnak magok olyan emberre - magyarázza a kortes nemes indignációval -, aki már lopott is, aki már börtönben is ült?

- Annál jobban tudja a szegény ember dolgát - feleli konokul a választó...

...Hát tessék aztán vele beszélni!

Természetesen legmozgalmasabb a választási nap. Nagy baj ugyan, hogy most az egyszer »péntek«. De hát hiszen péntek az ellenjelöltnek is. A zsidónak is van hosszúnapja, de az meg kurta ám ennek a hosszúságához képest. Már hajnalban talpon vannak, katlanokban főzik a borlevest a főhadiszálláson, honnan muzsikaszóval vonul a menet a választási hely felé. Ebben a menetben kevés még a választó, ez csak »propter formam« van a tíz szükséges emberrel. Az igazi voksok még az igazak álmát alusszák otthon, s azokat egyenként kell ideszállítani zászlós fiáker-szekereken.

Az ilyen menet csalékony, többnyire úgy rendezi a főkortes, hogy minél szegényesebbnek látszassék. Ha tegnap még az volt a taktika, úgy tünteti fel a pártot, hogy az óriási többségben van, ma már a szerénység álarcát fölvenni lett üdvössé: hadd essék tévedésbe az ellenfél erejök felől. A »kikészített szavazatok« az egyes tanyákon vannak elhelyezve, a zöm a főhadiszálláson marad. A törzskar hódító portyázásokra indul az ellenfél tanyáira. - Maga a vezér a választás helyén settenkedik, s onnan dirigálja nyargaló lovas futárok által az egész hálózatot.

A választók tízével eresztetnek be szavazásra, a »készlet« sohasem nagy, de sohasem szabad elfogynia. Azért az hát csak lárifári, ami izgatottságot a be nem avatottak átszenvednek a szavazás alatt az esélyesek hullámzása szerint. A főkortes mindebből nem érez semmit, ő már tudja, hányadán állnak a dolgok, s ha néha úgy látszik, hogy a fel s alá nyargalászó bérkocsik már csak szórványosan szállítják a híveket, az lehet még »griff« is, mely korai örömet s késői zavart, kapkodást keltsen a túlsó táborban. Sokkal rosszabb jel az, ha a kevély főkortes büszke, fennhéjázó arccal tesz rendeléseket: mert ez a közeli bukás takarója. Legalább még egy kicsit hadd bosszankodjék a túloldal.

Hírek jönnek-mennek egész nap. De ezek már apró nüanszok, itt-ott kiválik egy-egy ember a nyájból és eltévelyedik, vagy ideszegődik egy másik, aki amott volt »bizonyos«. De a csüggedésnek, éledésnek legtöbb anyagot a »kétesek« nyújtanak, javítva vagy rontva a kalkulusokon.

Természetesen a legtöbbet érő a választásoknál is, ha a szavazatszámok párhuzamosan szaladnak egymás mellett. Kis differenciák nagy izgatottságot szülnek. Az utolsó órában már a beteg embereket is behozzák. Halvány, összetört alakok kullognak be, akik nem bort ittak, de medicinát.

Ezek az utolsó lélegzetvételek.

Künn-benn tetőpontra hág az izgatottság, a bizalmi férfiak szíve hangosan dobog. Minden ember síri csöndben szavaz le. Minden szavazás végigszalad az érdeklődők idegein.

Egy pillanat még, s vége van... A tollak és az irónok lázasan reszkető kezekben futnak ide-oda.

Megvan a többség. Mint a futótűz szalad végig fültől fülhöz, s egy óriási, falakat reszkettető diadalordítás hangzik alulról.

A legyőzöttek rendetlen tömegekbe gombolyodva, szemükre húzott kalapokkal sompolyodnak el.

A mámoros éljenek gúnyolódva kísérik őket utcáról utcára, hallják mindenütt, fülükbe cseng bármilyen távol jutottak, s dühösen keserűen emelik fel az ökleiket:

»No, megálljatok, meg! Hiszen nem a világ három esztendő!«




HUMOR A KORTESMEZŐKÖN

Még két-három nap s a lobogókat bevonják a házfedelekről, s az utolsó »éljen« is elhangzik. A betört választói fejek beforrnak, a zsandárok szépen elmennek a nyári kvártélyaikra, a megválasztott jelöltek Budapestre utaznak szállást nézni, a megbukott jelöltek pedig kiheverik a világfájdalmas hangulatot. Hiszen nem a világ három esztendő! S akkor úgyis előlről kezdődik, ami most elmúlt.

De addig minden a rendes kerékvágásba esik vissza. Még a sírok is begyepesednek, ahol az agyonlőttek tovább álmondják az eszem-iszom életet. Mert sokkal szebb ezeknek a túlvilág, mint akik ágyban halnak. Dulce et decorum est pro patria mori - ezt tartják a zsandárok.

A csaták tereit mély csönd és nyugalom üli majd meg.

A szenvedélyek tüze is kialszik, s a hamuban többé senki sem fogja megégetni az ujját. Nem marad meg a nagy harcokból egyéb, csak egy-egy fizetetlen kontó imitt-amott és egy-egy jóízű adoma. S akik csak bosszankodtak eddig, azok nevetni is fognak tudni. Ha a kontóknak nem is, de az adomáknak valószínűleg.

Ha adomákról van szó, kivel lehetne kezdeni méltóbban, mint a jó Németh Alberttel, aki ezúttal csak négy kerületet tartott megszállva különböző nyelven. Volt magyar, német, sőt tót kerülete. Mivel pedig tótul nem tud, Németh Albert egy vasárnap délután vett magának két leckeórát a függetlenségi kör tót szolgájától, följegyezvén a »noteszébe« néhány hatásos mondatot tótul, versbe szedve:

Nye bojtye sza moji mili slovaci
Chto van zle prajeji to sa derebáci.

(»Ne féljetek, kedves jó tótjaim, akik nektek rosszat kívánnak, azok haszontalanok«.)

Porcie sa velkje ludja Bozsi! (Az adók nagyok, atyafiak.)

Ilyen mondatokkal felacélozva utazott föl kerületébe. A tótok meg is becsülték a jó emberséges kinézése és a hatalmas szakálla miatt. Összekerítettek négy jó parasztlovat, s úgy hurcolták faluról falura. Mindenütt elmondott egy ilyen jóízű mondást, s addig jó volt dolga, míg ezeket dobálta közéjük a jegyzőkönyvéből; mindig azt mondták rá »Úgy van, igaz« - hanem amilyen zseni Németh Albert, negyed-ötöd napra úgy megtanult tótul, mint a folyóvíz, s mikor azok elkezdték szívére kötni, hogy mindenekelőtt a földről vegye le az adókat, mert ők itt mindnyájan földet bírnak, akkor megszállta a behatóbb argumentálás vágya.

- Hiszen én magam is földbirtokos vagyok. Nekem magamnak is van egypár száz holdacskám.

A főembere egy őszhajú paraszt kétkedve rázta meg nagy fejét, s figyelmeztetőleg rántotta meg a kabátját.

- No, mi baj? - súgott hátra Németh.

- Ne mondjon ilyen bolondokat a nagyságos úr, mert ezt már el nem hiszik.

- Miért ne hinnék el? - förmedt fel ártatlan képpel.

- Óh, jaj! - vigyorgott rá gúnyosan a főkortes. - Ha olyan jószága lenne, akkor tudom nem csavarogna itt köztünk ekkora nagy munkaidőben!

Ugyancsak Németh Alberttel történt egy másik kerületben, hogy egyik barátjának az ellenjelöltjét (aki igazán nem a parlamentbe való ember) rettentő módon lekisebítette a nép előtt.

- Nem tisztességes ember az! Nem kell megválasztani. Lopott, hamisított, börtönben ült.

- Annál jobb - kiabálta bele némi meggondolás után az egyik hallgató -, antúl jobban tudja a szegény ember sorját.

Most pedig áttérek az adomák másik atyjára, Pulszky Ferencre, mert ha Gül Baba lehet a »rózsák atyja«, bizony Németh Albert és Pulszky Ferenc is lehet az adomák atyja. - Ámbár Pulszky Ferenc mint atya egy kicsit kényelmetlen.

Szomorúan esik konstatálnom, hogy az adomák atyja nem adomázott, hanem csak leadomáztatott; pedig ha olyan nagy mesterei az adomáknak, illő, hogy ők uralkodjanak velök.

Ezért kell felhoznom Pulszky Ferencet, aki egy adomával hódított magának egy kerületet.

Az öregúr Verbászon volt fölléptetve Kármán Lajos ellen.

A győzelemhez nem sok kilátást tápláltak a hívei, mert már a Kármán névre rá volt szokva minden torok. Kármán négyszer egymás után képviselte a kerületet, tizenkét év nagy idő, s azalatt egészen belegyepesedett a fejükbe. Nem lehet azt onnan kigyomlálni többé semmiféle elokvenciával!

Hanem a Pulszky Ferenc elmés fejében megszületett erre az ötlet.

S mikor a programbeszéd elmondása után valaki felkiáltott a tömeg közül: »Éljen Kármán! Nem szabad elhajtani egy régi barátot egy újért!«, az öreg Pulszky rettentő humorával válaszolt:

- Igazuk van önöknek. Én magam sem lépnék fel ellene, ha az elveim nem parancsolnák, hogy küzdjek mellettök. Nem lépnék fel, mondom, mert meg tudom becsülni, mennyit veszít ő, ha megbukik. Három év múlva letelnék a tizenötesztendei szolgálata, s akkor megkapná önöktől a penziót.

No iszen, csak ez kellett az atyafiaknak. Mint a futótűz terjedt a rémhír, hogy Kármánnak penziót kell majd fizetni.

...De már bolondgombát Verbász mégsem evett, s sietett lóhalálban elejteni a szegény jó Kármán Lajost, akit az isten megnyugtasson.




HOGYAN BUKOTT MEG KEMÉNY JÁNOS?

János báró, ahogy közönségesen nevezik, annyira megbízott a népkegy szilárdságában, hogy utána sem nézett a kerületének (pedig gazda szeme hizlalja a választót), hanem elment külföldre fürdőre.

Hiszen ellenjelöltje sem volt, hát minek peroráljon otthon ok nélkül?

Azt már eltanulta az elnöktársától, Szontagh Páltól, hogy az ember sohase fárassza magát, ha nem kénytelen vele.

Hanem a két alelnök ellen (mintha az excellenciás címmel járna) nagy puccsok készültek otthon titokban.

Szontagh Pálnak az utolsó nap hajnalán ellenjelöltet állítottak Zichy Nándor személyében. Hála istennek, nem ment nekik a dolog, de János báró legalább gondolkozhatott volna ezen.

Nem, ő nem gondolkozott, hanem nyugalmasan fürdött. S még pénzt se küldött a Peti kortesnek, akármennyit irkált is sürgetőleg.

Így találta a tegnapi nap. Amikor behoz neki a szolgája, aki egyszersmind az írnoka is, egy levelet otthonról.

- Hát ebben mi van?

Felbontják s roppant kezdetleges részeg betűkkel csak ez az egyetlen sor volt beleírva:

Ha elsül, jó, ha el nem sül, akkor is jó.

Mi az ördögöt jelenthet? Törték rajta a fejüket mindketten, de csak el nem találták, végre is az inas-írnok kezdte pedzeni:

- Ezek alighanem a Peti kortes elváltoztatott szarkalábai!

Egész estig ezen tanakodott a báró, szokása szerint kedvetlenül és izgatottan, hogy valamit fel nem foghat, míg végre egy távirat érkezik későn éjjel. A báró már az ágyban feküdt, hánykolódva s folyton a fejét törve a titokzatos levél értelmén.

- Bontsd fel, ki küldi?

- Az biz a Peti kortes - dadogja az írnok elsápadva.

- Mi van benne?

- Hogy aszongya, Haller lett megválasztva a méltóságod kerületében.

- Aha! - monda a báró nagy flegmával. - Most értem már! Elsült neki az akasztófáravalónak.

S egészen jó hangulatba szottyant, mint amikor az ember egy fejtörő rébuszt kitalál.




APÁK ÉS FIAIK

Édesen mosolyog az ember, ha az asszonyi nemnél látja, hogy a kis mama hajdani bábui a picike kezére jutottak: ő játszik ezentúl velök.

Kedves poetikus látvány, de elszomorító a férfinemnél, ha látjuk, hogy az apák, ha felnőnek fiaik, ezeknek adják át a törvényhozás szerepét, mintha az derogálna már komoly, meglett embernek - hanem ezek a bohó fiúk hadd mulassanak vele.

Andrássy Gyula gróf mulat, fésülködik, kucsíroz és udvarol, a fia pedig beül a legfőbb országos tanácsba.

Hát meg lehet a világot így fordítani?

Most így tesz Ordódy is. Maga noha teljes erejében van még, így okoskodik: »Én már elértem mindent, még miniszter is voltam, hát mi az ördögnek legyek itt láb alatt? Hadd legyen helyettem a fiam.« S meglesz ifjabb Ordódy Pál.

Ordódy Páltól azonban elvárhatná az ország, hogy erejét, tevékenységét tovább is a közügynek szentelje, mert ha ő mindent elért, amit elérhetett, az ország még nem ért el mindent. A jó szolgának nem szabad addig távozni helyéről, míg az urának szüksége van rá.

Egész özönével vannak képviselve a fias celebritások. Az öreg Pulszky legalább bennmarad maga is, mint a tyúk a csirkéivel, Madarász is csak azért hozza be Jenő fiát, hogy legyen egy bámulója. S ennek megvan a maga értelme.

De mikor a nagyeszű, nagy nimbuszú államférfiak visszavonulnak az ő titulusaikkal és rendjeleikkel a magányba, s ehelyett elküldi mindenik egy-egy csemetéjét, ez mindig olyanformán veszi ki magát, mintha azt mondanák:

- Mibelőlünk már nagy ember lett, nekünk már nem adhattok semmit, hát adjatok a fiainknak. Azokra még ráfér.

Ez majdnem úgy néz ki, mintha telhetetlenség lenne, s ez rossz időknek a jele.

Mert azt mindenki tudja, hogy egy Ordódynak vagy Andrássynak könnyű a maga fiából azt csinálni, amit akar. De erre mindenkinek eszébe jut annak az utasnak a kérdezősködése, hogy »szabad-e ebben a faluban pipázni?«, s arra a kisbíró felelete: »szabad, de ildomos ember nem teszi«.

Sokkal könnyebb mentsége van e tekintetben gróf Karátsonyi Guidónak, aki szinte lelépett a politikai porondról, s fiát küldte maga helyett, ő azonban ekképpen gondolkozhatott:

- Énbelőlem nem lett ott semmi. Eredj, fiam te, hátha szerencsésebb volnál!




VÁLASZTÁSI PROGRAMBESZÉDEK

(Apróságok)

Krausz de Megyer, a három nap óta híres »váltó-képviselő«-vel történt, hogy mikor belekezdett egy faluban a programbeszédét elmondani ilyenképpen:

- Tisztelt választó polgárok... Minekutána...

A választó polgárok közbe ordítottak türelmetlenül.

- Tudjuk, tudjuk.

- Hagyjanak kibeszélni.

- Nix nux! - Kiáltott fel harsányan a főkolompos. - Itt a píz beszél!

*

Hunyady László, a »magok« gróf programbeszéde Léván sztenografikus jegyzetek szerint így hangzik:

»Kedves barátim! Fickók!

Eljöttem közétek, hogy megmondjam nektek, hogy szeretlek mindnyájatokat, és hogy ki nem állhatom a zsidókat.

Hoztam magammal két ágyút is... de nehogy azt higgyétek, mintha Belgrádból vettem volna el, kedves öcsém, a szerb király őfelsége fegyvertárából, hát kinyilatkoztatom előttetek, hogy ezek csak amolyan kis ágyúcskák. Pesten vettem őket Kertésznél.

Mikor ezeket a kis ágyúkat elsütik a nagyvendéglő udvarán, akkor jöjjetek oda, akik választók vagytok, s mindenitek ebédet kap és egy fél liter pálinkát.

Egyébiránt csak ennyit akartam mondani!«

*

Sokan csodálkoznak azon, hogy a derék Csatár miként képes annyira lebilincselve tartani a csongrádiak hajlamait.

Én magam is érdeklődtem a dolog iránt, s meghallgattam Csatárnak egy programbeszédét.

Csatár odaállt a nép elé, föltette fejére a kalapját csurgóra, előkereste a makrapipáját, s így szólt:

- Kedves polgártársaim!

(Mély csönd.)

- Melyiteknek van itt a legjobb dohánya? - Erre tízen is siettek feléje nyújtani a dohányzacskójukat. Ő erre kiválasztotta a legjobbat.

- Bíz ez nem rossz dohány - mondá -, de lássátok még százszor jobb lenne, ha az átkozott dohánymonopóliummal nem verne meg bennünket a kormány. Borzasztó az, barátim, hogy még ezt a kis hitvány jószágot, ezt a pipácskánkat is annyira megadóztatják. El kell ennek az országnak veszni. No, hát ki ad most már nekem egy kis tüzet?

- Én, én! - kiabálják sorban.

- Nem kell a gyufa, fiam. Nekem a tűzkő kell meg a tapló. Nem szabad a régitől elmenni egyhamar az igaz embernek. Az olyan ember, aki a divat után kapkod, nem kóser ember. Apáink boldogabbak voltak, míg a masina nem volt. Üssön bele a fészkes istennyila!

- Igaz, igaz!

- Azt mondják itt ezek, a mi ellenfeleink, a kormánypártiak, hogy így meg amúgy, olyan embert válasszanak kegyelmetek, aki kegyben állván a kormánynál, kieszközli, amire szükségtek van. Hát jól van, mondtam magamban a múltkor, hadd legyen Ordódy a képviselőnk, majd meglássuk, mi fog történni? Nem történt semmi! Most már megint kormánypártit akarnak választani! Hogy tán majd az eszközöl ki valamit, hogy szerencsésebb. De édes fiam, azt mondom ám nektek, amit a gereblye egyszer föl nem vesz... föl nem veszi az azt másodszorra sem. Hát okos ember az olyan, aki kétszer megy a kaszálójára gyűjteni?

Már ekkor lázban tört ki a lelkesedés, s az éljen-rivalgásoktól nem lehetett többé egyetlen szavát sem érteni a Csatár beszédjének.




AZ ÚJ FŐMARSALL

Szécsen Antalnak udvari főmarsallá történt kineveztetését olvasva, örülni kezdünk, hogy íme már ember is eljut ilyen tisztességre.

Ellenben Szécsen Antal életrajzát olvasva, mely ez alkalomból újíttatik föl a lapok által, kisül, hogy Szécsen Antal horvát származású. S ezen is örül az ember, mert ezzel is kevesebb magyar ember ült a Reichsratban.

Hogy minek ezt itt fölemlegetni? - fogja gondolni némely olvasó. Pedig nem úgy van! Ez nagyon is idetartozik. Ok és okozat. Ha Szécsen Antal nem ült volna a Reichsratban, ma talán nem volna udvari főmarsall.

A mi jámbor országunkban gyakorta zavarják össze az erényeket a hibákkal, a szereplést a nagysággal. A nemzeti törekvések zászlóvivői úgyszólván egyforma elismerésben részesülnek a nemzet részéről a nem nemzeti törekvések zászlóvivőivel. Hát kinek lenne itt aztán különösebb kedve kitenni magát a nemzeti törekvésekért?

Dehát mindegy, Szécsen Antal udvari főmarsall lett ebben a kolerás esztendőben.

Tagadhatatlanul kiváló szerepet játszott a politikában, de ezt az egész szereplését mi magyarok elengedtük volna neki.

A múlt főrendiházi viták alkalmával egy képviselő mutogatta az egyes nevezetességeket szintén a karzaton levő öreg atyjának:

- Nézze, apa, ott azt a kis vöröses emberkét a húsos arcával, nyírott bajuszával, az Szécsen Antal gróf. Nagyon okos ember ám...

- Tudom, fiam, hogy okos ember - felelt élénken az apa. - Eleget pisszegtem a beszédjeinek fiatalabb koromban.

Igen, eleget pisszegtünk neki arra nézve, hogy Bécsben tárt karokkal fogadják.

A gróf politikai múltjáról elég legyen a következő fő momentumokat említeni. 1848 őszén közeledett az udvarhoz, s ő fogalmazta a szeptember 22-iki manifesztumot, mely a magyar országgyűlést forradalmi velleitásokkal vádolta, aláírta később az ó-konzervatívek emlékiratát is. 1860-ban belépett a Reichsratba. Az alkotmány visszaállítása óta be-benézett néha a főrendiházba, de leginkább mint külügyminiszteri aspiráns lett emlegetett, mindannyiszor, mikor egy külügyminiszteri pálya lealkonyodék.

A legújabban a főrendiházi Tisza ellenes ellenzéknek lett Zichy Nándor mellett egyik vezére.

Mennyivel kellemesebb ez a mai kor!

Hajdanában, mikor még a mai ókonzervatívek ősapái uralkodtak, ha valaki ellenfelük volt, egy nap csak eltűnt, tudja isten, hova, vagy ha nem tűnt el, hát valami méreg által pusztult ki, nótába fogták, börtönbe vetették stb.

Tisza sokkal szelídebb.

Az ő ellenzéke is tünedezik ugyan, de uti figura docet, ránézve igen kellemes módon. A főmarsallság nem külügyminiszterség, de azért igen kellemes hivatal lehet. Az isten sokáig éltesse benne Szécsen Antalt.

Mert ha nem volt is olyan magyar ember, mint a minő például csak Tisza Kálmán is vagy Mocsáry Lajos, egyszóval aminőket mi szeretünk, azért azt nem tagadhatjuk meg tőle, hogy okos ember és nagy műveltséggel bír. S hogy mint politikai karakter, amennyiben elejétől fogva egészen mai napig hű maradt elveihez, méltán érdemli meg azon közbecsülést, amelyben részesül.

Fel fog azonban tűnni nálunk a túlzások és a mágnásmánia hazájában, ha megírom abbeli meggyőződésemet, hogy azok a »halhatatlan és remek« esszék, melyekkel az akadémiába és a Kisfaludy Társaságba főúri voltánál fogva bejutott, nagyon gyengécske kísérletei egy igen művelt és ízléssel bíró dilettánsnak. Hanem a politikai beszédjeiben mindig van valami tartalom, s amellett széles látókör, csín és forma jellemzi azokat. Kevés magyar főúr bír annyi kiváló tulajdonsággal, mint Szécsen gróf, ez idő szerint Apponyi Albertet kivéve talán egyetlen egy sem.

Ami azonban a szorosan vett szónoki talentumát illeti, melyet szeretnek magasztalni, azt én nem bírtam benne fölfedezni soha; lehet, hogy hajdan a Reichsratban igen jól pattogtatta a der, die, dast, de édes hazánk nyelve egy kicsit terhére látszik lenni, s ilyenformán folydogált le ajkairól a minap egy esszéjében ezen idézet:

Üllj melém a kandalóhoz.
Föll van szittva mellege.

Ahova egy »l« kell, oda tesz kettőt, s ez nem volna oly nagy baj, mint az, hogy onnan veszi el ezeket az »l«-eket, ahová kettő kellene.

De azért a rossz nyelvi ökonómiáért bizony még az Akadémia sem vethet reá követ.

S hogy ím most igazán odaült a »kandalóhoz«, »mellegedjék« ott sokáig, s magas méltóságában se feledkezzék meg rólunk, kik előtt nem volt ugyan népszerű soha, de mindég tiszteletbe részesült.

Hát ha még azt tudtuk volna róla, hogy horvát!

Mert horvátnak valóságos debreceni magyar.




A LEGHÍRESEBB MAGYAR FÜRDŐ

Magyarországon minden falusi gyerek azzal nő fel, hogy van itt egy szép város: Budapest, amely azonban nem elég magyar. Van egy nagy tősgyökeres magyar város: Debrecen, amely azonban nem eléggé szép, és végül van egy híres fürdő, amely szép is, magyar is, s ez: Balatonfüred.

Erről a három helyről egész regék kelnek a falusi házak csöndes, árnyékos tornácai alatt. - Színművek, regények, versek segítenek megszőni a fantáziának a csodás képet felőlük azoknál, akik még nem látták egyiket sem.

A fényes Budapest átszelve a fejedelmi folyam által, Mátyás várának lábainál, tündöklő palotasor, Gellértnek kopasz orma, a tündérsziget a Duna közepén és a többi meg a többi.

De az öreg Debrecen sem bolondság! Az csak olyan ugyan ehhez képest, mintha egy szép cifra dáma mellé valami ripacsos, izmos, tenyeres-talpas Erzsókot állítanának, de ha mégis ez a mi igazi városunk az ő nagy búbos tornyaival, a homokbuckás Hortobágyával és a cívisek szörnyen vastag nyakával. Amazt (ti. Budapestet) megbámulja a magyar ember, emezt (Debrecent) respektálja.

Mert ha nincsenek palotái, de vannak virtusai.

Mikor a Bach-világban arról tudakozódtak azok a bizonyos irányadó körök: nem lehetne-e Debrecenben is behozni tannyelvül a németet, azt adta feleletül a városi magisztratus:

»Bizonytalan a századok lefolyásában azon időpont elérkezése, midőn ugyanis arról lehetne tanácskozni, hogy mikor lészen célerányosan német nyelv behozatalának lehetőségéről való gondolkozás«.

...Hát lehet-e ennél szebb nemzeti stílus?

De minthogy most sokkal melegebb idő van, mintsem a városokat akár bámulja, akár respektálja az ember, nézzük meg az ország harmadik csodáját, Füredet.

Annyit már tud minden ember róla, hogy a regényes Balaton partján fekszik, s hogy a hullámzó Balaton az igazi zsuzsu-tenger. Mintha haloványzöld gyűrött óriási végselyem lenne kiterítve a fölséges völgyben, melynek berkeiből, nádasaiból szinte előlépni várjuk Kisfaludy regéinek alakjait. S ott kell lennie a legszebb ponton, öreg Tihannyal szemben a híres Fürednek, hova a leányok már piciny korukban odaálmodják magukat: anyjuk, nagyanyjuk is ott volt boldog, onnan ment férjhez. Képzelhetetlen pompa lehet ott. Egy előleg a paradicsomból a magyarok számára.

Ott is van az a Balatonfüred, ahova képzeljük, de nem olyan szép, mint ahogy gondoltuk. Én részemről nagyon sajnálom, hogy megnéztem, jobb szerettem volna, ha a képzeletbeli Füred maradt volna meg.

Mert az igazi nem felel meg a legszerényebb várakozásnak sem. Sok jót tett már eddig is a Balaton Egylet, de még ez mind igen kevés, csak arra nézve is, hogy Mehádiát utólérjék.

Hátha még elgondoljuk, hogy az egyetlen európai kinézésű táncterem és az egyik vendéglő, a jobbik, csak most két-három év óta épült fel, igazán csodálkoznunk kell, hogy mit szerettek meg itt annyira a negyvenes évek nagyurai.

Talán Bizayt? Mert Bizay úgy odatartozik Füredhez, mint akár valamelyik ismerős berek.

A Balaton tagadhatatlanul tündériesen szép, de ez a természet bőkezűsége, ami aztán egyéb van, az nem áll azzal arányban egy csöppet sem. Sőt még a Balaton szépsége sincs kiaknázva: a vendéglők főszobái mindenüvé inkább nyújtanak kilátást, mint a Balatonra.

A sétány kicsiny, s az sincs jó karban. Dísznek, pompának semmi nyoma, ha csak a Kisfaludy Sándor szobrát nem vesszük annak, mert az csakugyan bőkezűséggel van megalkotva: egy vég gácsi posztó mindenesetre van az öregúron, kin több rendbeli öltöny és köpenyeg lóg le (hát még lájbli mennyi lehet rajta?). Általában ruha dolgában nem fösvények a magyarok elhalt nagyjaik alakjának megörökítésénél!

Árnyékos hely igen kevés van, komfort a vendéglőkben nincs. Kirándulási hely volna egy-kettő, de ezekhez jutni nagyon nehéz. Tihanyba hajó csak úgy megy, ha nagy társaság verődik össze; Tátika, Csobánc messze vannak, s hasonlóan nincs megkönnyítve az oda való menetel. Olyan kirándulási helyekről pedig, ahova a saját erejükből mehetnének a vendégek, amikor nekik tetszik, éppen nincs gondoskodva.

Ezért sivár Balatonfüreden az élet. Ehhez járul még a nyomott társalgási szellem. A vidéki dzsentri dominál ott, s egészen a vidéki fürdők bélyegét s idegenek szemében tűrhetetlenségét nyomja rá a gyönyörű fekvésű helyre. Az egymás közt ismerős dzsentri izolálja magát, a vezérszerepet viszi a fürdőben, és az idegeneknek otthontalanná teszi a helyet, mert még túlnyomó, s mert túlnyomóságát érezteti.

A kereskedéseket apró, piszkos lebujok képezik, melyek félszer alakban vannak odaragasztva az egyes épületekhez.

Mit szóljunk a villákról?

Egy társaság diskurzusát hallgattam ki egy este a Balaton-parton levő padok egyikén: Jókait szidták. Szétnéztem: nincs-e Gyulai Pál köztük? Nem volt ott! Más szidta Jókait. Kíváncsi voltam miért szidják; az, hogy szidják nem lepett meg. Mert a magyar ember azt szidja a legjobban, akit legjobban szeret. Jókait szidják a trónörökös könyvéért. Szidják, hogy minek ír annyit. És szidják azért is, hogy minek foglalkozik politikával, mért nem ír többet. Egyszóval szidják mindenért.

- Előttem nem nagy ember - recsegtette egy öregúr dühösen hadonászva a botjával. - Nem, én nem ismerem el.

- De hát mit csinált, hogy olyan nagyot esett?

- Fákat ültetett a villája elé, azok most megnőttek sűrűre, magasra, s egy akkora darabot sem lát a Balatonból, mint a tenyerem. Hát hallotta már azt valaki, hogy okos ember ilyet tegyen? Nekem ugyan írhat ezentúl akármit...

Általában a villák többnyire így vannak építve. S az is egy nagy baj, hogy a fürdőigazgatóság nem gondoskodott arról, miszerint a fővárostól odáig olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb legyen a közlekedés. Siófokon térdig érő homokban kell egy nagy darabot kutyagolniok az utasoknak a vasúttól a gőzhajóállomásig, s keresve keresni valakit, aki a pakkjaikat viszi.

De akár egy kötetnyit össze lehetne írni Balatonfüred hiányairól, amik gátolják, hogy világfürdővé legyen, de amiket idővel mind el lehet enyésztetni.

Szinte nevetségesnek látszik előttem az imitt-amott felhangzó bús sóhajtás, hogy miért nem jönnek oda a külföldiek.

Ugyan mit keresnének ott a külföldiek?

De annál hazafiasabb, derekabb dolog a Balaton Egylet, mely az örökös sóhajtások és panaszok helyett hozzálátott, bár eddigelé csak szerény és éppen amiatt lassú eszközökkel, olyanná tenni Füredet, aminőnek azok képzelik, akik még nem látták.

Poéták dala hiába zeng a zöldes vízről, színműírók hiába teszik ide a drámai cselekvény bogját. Az európai embereknek nem elég a természet szépsége, azoknak komfort is kell.

A Balaton ellen nincs panasz: az teszi széppé a helyet, az adja a híres fogast is.

Hanem a fürdőtulajdonosok is adjanak valamit, ne csak az öreg Balatonra hivatkozzanak örökké.




A SZAKÉRTŐ BIZOTTSÁG

Habemus papam! Van irodalmi szék.

Trefort kinevezte a szerzői jogról szóló törvény által rendelt szakértői bizottságot.

Elnöke igen természetesen Jókai Mór, s benne van még néhány olyan férfiú, akikről föl lehet tenni, hogy az írónak pártját fogják, ilyenek: Arany László, Falk Miksa, Gyulai Pál, Zichy Antal, Paulay Ede, Hunfalvy János, Szily Kálmán.

Jókait és Gyulait kivéve, a fent elősorolt férfiak is úgyszólván csak mellékesen foglalkoznak az irodalommal, bár teljes dicsőséggel. Könyvkiadókra ők vajmi ritkán szorulnak, s nem igen érzik ilyenkor sem a szegény ember baját. Vagy az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság adja ki műveiket.

Tehát bizonyos professzióval és kizárólagossággal csakis Jókai és Gyulai reprezentálnák a mesterséget. Csakhogy ez a két írónk egyszersmind igazgató tanácsosa, az egyik az Athaeneum, a másik a Franklin könyvkiadó társulatnak. S az író könnyen össze talál veszni bennök a kiadóval.

S még azonfelül (de már ez csak tréfából legyen mondva), ha Jókai valamit így vagy úgy fog eldönteni, Gyulai már csak azért is ellene lesz, hogy Jókainak ne legyen igaza.

S így ez a két voks mindig megeszi egymást.

Örülünk a fent nevezett jeles írók kinevezésének, de szerettük volna látni, ha még egynéhány oly íróval egészíttetik ki a szakértői bizottság, aki abból a mesterségből él egészen, s ösmeri annak minden baját, gondját.

Mi nem tartozunk ugyan azokhoz az írókhoz, akik a beteg kiadójukról beszélgetve, midőn valaki fölemlítette, hogy vért köp szegény, részvétlenül kiáltottak fel: »Ejh no, hiszen úgyis a mi vérünket köpi«.

Nem a kiadók ellen fegyverkezünk mi (az ő jó napjaik is elmúltak már, kezdünk egyforma szegény legények lenni); hanem legalább egyformán szeretnénk lenni képviselve, mert minden institúció már jó félig, ha legalább megnyugtatást okoz.

Márpedig szembetűnő, mennyivel elevenebben érdekelt egyének által van képviselve az altera pars, ott lévén Péchy Imre, Jurányi, Vérey igazgatók és Hofmann Alfréd, akik könyvet sohasem írnak, csak kiadnak.

Hol maradnak a mi embereink közül Csernátony, Pulszky?

De hol maradt a semlegesek közül Teleszky István, akit ennek a törvénynek a megalkotásában talán a legtöbb érdem illet?

S viszont, mi keres itt a színi képezde igazgatója, vagy Hauszman Alajos, megérteni nem tudjuk.

Ha annyira benne voltak az igazgatókban, mért nem nevezték ki már egyúttal a vízvezeték igazgatóját is.




A KIRÁLYFI KÖNYVE

Egy Rudolfunk már volt, aki éjjel élt, nappal aludt, s egész kedvteléssel vizsgálta a csillagok járását a prágai toronyból. Elődei, a hatalmas cézárok meghódították neki a földet, nem maradt fenn egyéb, csak az, hogy ő az égen puhatolózzék.

Utódai aztán megint nem törődtek a csillagokkal: hacsak nem azokat vesszük, melyek a katonák hajtókáin kevélykedtek.

Egyebet ritkán tanult, ritkán hallott egy-egy királyfi, mint az egzercírozást, örökké azt: »Jobbra nézz, Balra nézz!« És azt nem mondta előttünk soha senki: »Mindenfelé nézz!«

De nem is csoda. Hiszen majdnem úgy látszik újabban, hogy az államfőknek nem is igen kell egyebet tudni. Mert ott van például a két Napóleon, milyen okos ember volt mind a kettő, s íme mi lett mind a kettőnek a vége!

Mi magyarok vagyunk király dolgában a legjobban elkényeztetve a világ összes nemzetei közt, nincs is az országban, csak egyetlenegy republikánus Szalay Imre, de annak is az a programja: hogy őfelsége legyen a köztársasági elnök, vagy különben nem kell neki a köztársaság. Hát mi még azt se kívánhatjuk, hogy a fia különb legyen az apjánál. Nekünk igazán nem okozhatott volna nagyobb örömet semmivel, mint hogy könyvet ír és szerkeszt.

Hódító Nagy Lajost nem kívánhatjuk vissza. Kell is már nekünk a hódítás! Bár annyink se volna, amennyink van. Bár lenne a másé Bosznia. A nemzet meggazdálkodott volna nehány milliót, a királyfi is meggazdálkodna egy kötetet, amelyben a bosnyákokat kell leírni. Igazságos Mátyást se várjuk. Hiszen az uralkodik most. Hanem az már egészen kedves meglepetés, ha visszatér Könyves Kálmán.

Éspedig visszatér »könyves« Rudolfban.

A télen világgá hirdette ő is a spiritiszták leálcázásával, hogy boszorkányok nincsenek. Azokról hát nulla mentio fiat. Most pedig tovább megy, és leírja az ő országainak vidékeit, népeit. Szeretetreméltó fordulat! Eddig mindig a népek írták le királyaikat, s most egyszer az esik Budán, hogy a király írja le a népeit.

Nemes kölcsönösség és másrészt királyhoz méltó passzió könyvet kiadni. Oly foglalkozást választani, amely semmit sem jövedelmez.

A tudós királyfi eszméje, midőn annak legelső híre kelt tavaszkor, nagy örömet keltett mindenütt s óriás rokonszenvet ébresztett a trónörökös személye iránt pártkülönbség nélkül, csak a függetlenségi párton akadt néhány ember, aki örült ugyan, hogy a leendő király korához bámulatos érettséggel ilyen a királyok által ritkán belátott komoly törekvésekre érez hajlamot (»Oroszlánt érzünk közeledni« morogták a Herman Ottók jövőbe szegezett tekintettel), de aggódva vették annak lehetőségét, hogy a munkából az fog kitetszeni, mintha maguk a magyar írók is, kik ha Deák Ferenc megcsinálta is a 67-iki egyezséget, sohase énekeltek a közös hazáról, most egy közös kalap alatt lépnének ki a világ elé. (»Egy kalap egy ember« - fogja gondolni a külföld.) És hogy erre a közös kalapra nem rakhatnak annyi árvalányhajat, amennyit nekik tetszik, hogy a lojalitás ferdíteni fog és a többi meg a többi.

Mindezek a kifogások azonban elenyésztek hirtelen. A királyfi finom tapintattal oszlatott el minden ilyes aggodalmat.

A tanácskozásokban, ahol igaz az osztrák írók vettek nagyobbára részt, Jókainak minden propozíciója keresztül ment, mégpedig mindig a trónörökös segítségével, kinek a makacs németek ellenében sokszor kellett odavetni nagy kurtán akarata súlyát.

- Jókainak, uraim, igaza van.

A könyvet tehát Budapesten fogják szerkeszteni, önállóan magyar írók írják olyan szellemben, ahogy nekik tetszik, sem a Rákóczi, sem a Kossuth emléket nem kell kihagyni, ahova odatapadnak.

Mikor ez iránt kérdeztem egyszer Jókait, ezt felelte:

- Hát írhatnék-e én bele másképp? Nemhogy kihagyjuk ezeket, de azt szeretném, ha maga Kossuth is írna bele.

Sőt még több magyarosság lesz a munkában, mint amennyit magunk szeretnénk, még a képeket is magyar piktorok festik és magyar művészek metszik.

Az előleges munkálatok már nagyban megindultak. Nemsokára megnyílik a redakció, s megalakul a szerkesztő bizottság, melynek élén Haynald kalocsai érsek fog állani, s melyben a nagy tudományú Pulszky Ferenc fogja vinni a dirigens szerepet.

Jókai azt mondja róla nagy megelégedéssel:

- Ha megharagszik, leül és megírja az egészet, még a németekét is.

De erre nincs szükség. Mert a munkatársak közt ott lesz Magyarország összes tollforgató embere. Még József főherceg is, aki senkinek sem akarja átengedni leírni a maga kedvenc népét: a cigányokat.




A SZAKÁLLAS SZÉPNEM

(Udvariatlan tárca)

Akármilyen szépen fest is a bajusz, van mégis rá eset, hogy nem szívesen látjuk. Tudnillik, ha női ajakpárnak képezi díszét. Nem ismertem még olyan rajongó szerelmest, ki rögtön ki nem ábrándult volna, ha eszményképét olyankor lepi meg, midőn ez beretválkozik. Selyemfürtökről eleget cseveg a lírikus, az arcnak hamvát is dicsőíti, de arra mégsem vállalkozik, hogy a női bajusz elfogadására preparálja az emberiséget.

Pedig a bajusz még hagyján, nagyobb rém a szakáll. Pastrana asszony szakállát az egész világ kívánta ugyan látni, de nem azért, mintha szépészeti érzékének akart volna eleget tenni. A kíváncsiság töltötte meg azon helyiségeket, hol a férfias dísznek örvendő hölgy mutogatta magát, s kíváncsiság töltötte meg impresszáriójának tárcáját is. Miss Pastrana később még férjhez is ment (csaknem azt mondottuk, hogy »megnősült«), de férje nem viselt sem szakállat, sem bajuszt. Azt találták, hogy elég ebből egy példány a háznál.

A szakállat viselő hölgyek nem csupán az újkor szülöttjei. A középkorban is akadt már hasonló csodadolog. Pedig még akkor nem ismerték a magyar bajuszkenőcsöt és a Thedo-féle szakálltermelő hagymát. A természet mindig tetszelgett magának a furcsánál furcsább különlegességekben; de soha inkább, mint midőn a szentek könyvét gazdagította három szakállas női példánnyal. Nem kevesebb, mint három szent, két szűz és egy özvegy tűnt ki azáltal, hogy versenyezhetett férfias díszben a férfiakkal. Az első, név szerint szent Galla, a hatodik század első felében született, előkelő családhoz tartozott. Apja Quintus Aurelius Symmachus konzul korán adta férjhez. Nem sokáig élt együtt férjével; miután a halál fölbontotta frigyüket, föltette magában, hogy ezentúl istennek szenteli hátralevő éveit. »Ekkor - így olvasható Nagy Gergely pápa egyik bullájában - az orvosok azzal kezdték fenyegetni, hogy szakálla növekedik, ha özvegységre kárhoztatja magát. Mert ő nagyon heves vérű volt. De távol attól, hogy ilyen világi tekinteteknek hódolt volna, inkább eltűrte az emberek gúnyát, semhogy szent életével hagyott volna föl. És ezért iktattuk mi a szentek sorába.« Meg is érdemelte! Olyan nő, ki a szépségét áldozza föl az isteni félelem kedvéért, megérdemli, hogy legendába szőjék életét.

A második női szent Diokletian császársága alatt élt, és egyszerű földmívelők gyermeke volt, Paula már gyermekéveiben rendkívüli szépséggel dicsekedett. Később még öregbedett ezen erényeiben. Egy fiatalember, az albulai praetornak fia, halálosan beleszeretett és folyton üldözte őt szenvedélyével. De Paula állhatatos maradt. Az ifjú csellel kísérte meg erényét megingatni. Megleste, midőn Secundus püspök sírjához zarándokolt, és erőszakkal akarta hatalmába ejteni. A szép szent futásnak eredt, s egy útszéli kápolnába menekült. Átkarolta az oltárkeresztet és hő szavakban kérte istent, hogy vegye el szépségét, vagy legalább olyasmivel éktelenítse el, mi üldözője szenvedélyét lehűti. Rögtön megered állán és ajkai felett a férfias áldás, hatalmas szakáll borítja arcát. Midőn elhagyja a kápolnát, üldözője rá sem ismer többé. Ezentúl »Szakállas szent«-nek nevezi a nép. Nem bánta-e meg kérését, arról hallgat a legendák könyve.

A harmadik a sorrendben szent Wilgefortis. A walisi pogány királynak volt leánya és titkon tért át a keresztény vallásra. Midőn felserdült, a szomszéd országocska királya kérte meg kezét. De ő határozottan kijelenté, hogy nem lesz soha bálványimádó neje, de egyáltalában nem is szándékozik férjhez menni. Erre a zsarnoki apát elfogta a düh. Börtönbe zárta leányát és tüzes harapófogóval csipkedte vállát és karjait. A leány attól tartva, hogy nem állja ki sokáig a szenvedést, hő imában kérte védszentjét, hogy ez szakállat növesszen arcán. Szent Thedo, akarjuk mondani szent Wilgefort meghallgatta kérését. Apját ezen merénylet annyira kétségbeejté, hogy lemondott minden további szándékairól. Külön zárdát építtetett leánya számára, melyben ez visszavonultan élt, míg csak meg nem halt. Walisban még maiglan is ő a bajuszra áhítozó ifjak védszentje.

Még valamit egy női bajuszról, mely a történelemre is befolyással volt. Nagy Károly megkérte Desider, longobárd király leányát. A házasság per procura köttetett meg. Midőn azonban legelőször találkozott nejével, annyira megijedt az ajkait díszítő bajusztól, hogy köszönőlevél kíséretében rögtön visszaküldte apjának. Az öreg zokon vette a dolgot, háborút indított a frank birodalom ellen, de vereséget szenvedett. Nagy Károly kihasította Desider birodalmából azon kerületet, mely később a pápaság birtokát képezte, és Leo pápának ajándékozta. Így veszett el egy hatalmas birodalom, és támadt még hatalmasabb helyébe egy női bajusz miatt.

De azért mégiscsak ragaszkodunk a cikkünk elején elfoglalt állásponthoz: akármilyen szépen fest is a bajusz, nem látjuk szívesen, ha női ajakpár felett díszeleg!




A MI URAINK

A kaszinót érzékeny veszteségek érték nehány év óta.

Egy az, hogy sok ember jár már oda be s onnan ki komfortáblin. Boldog fiáker idők, hova lettetek?

Más az, hogy a Széchenyi poharát még van, aki kiissza, de már toasztot nem tud mondani senki. Károlyi Pista szája is becsukva csöndes...

A harmadik az, hogy az arisztokrácia elvesztette legnagyobb ékességét: Marschallt.

A negyedik kalamitás az, hogy a dzsentri kaszinó támadt. Hogy kitalálták talmi ezüstből megcsinálni azt, ami itt igazi ezüstből volt.

Vége a kaszinónak, mondják. Pedig milyen múlt! Mikor éri azt el a dzsentri kaszinó, amit a mágnás kaszinó elért.

A mágnás kaszinónak volt Széchenyije, a dzsentri kaszinónak csak Zichy Jenője van!

A mágnás kaszinónak volt egy angol királyfija, a dzsentri kaszinónak csak angol királynője van.

A mágnás kaszinóban forradalmi vér buzgott: mozgalmat csinált Nikó Lina végett, ostromolt és ostromoltatott.

A dzsentri kaszinó nem népszerű, hát nincs jövője.

A mágnás kaszinó sokáig volt népszerűtlen, hát van múltja. A népszerűtlensége imponált a legjobban.

A mágnás kaszinó még politikát is tudott csinálni. Igaz, hogy rossz politikát, de azt legalább sikkel teszi.

Ő beveszi a zsidókat, de a törvényeiket megbuktatja a főrendiházban.

A dzsentri kaszinó be nem veszi a zsidókat, de az embereiket nem bántja.

Melyik a liberálisabb vajon?

Ezt talán Beksics sem tudná megmondani.

Hát én nem töröm rajta a fejemet, mert én ugyan nem bánom akármelyik a liberálisabb, én csak azt akarom kisütni, hogy arisztokratának lenni jó dolog.

Bizonyos fokig Darwin is elösmerte őket. Az ördögbe is, ha egy nemzetség négy-ötszáz esztendeig eszik a Marschallnál, egész más vére kell, hogy legyen, mint a másik nemzetségnek, mely a »Kis Pipá«-ban eszik négyszáz esztendeig.

Ezen hát ne is disputáljunk, kérem, hanem igenis hajlandó vagyok némi engedményeket tenni önöknek is, tisztelt demokrata urak. (Alkalmasint a pusztának beszélek ebben az országban.)

Ez pedig az a nevezetes engedmény, hogy a mi arisztokratáink is csak olyanok, mint a »csevice«, a forrásnál kell élvezni, mert ha kiviszik, megrázzák, elveszti természetes ízét s élvezhetetlen.

Néha olvasnak önök a lapokban külföldi híreket, hogy X vagy Y úr hazánkfia ott táncolt a Rotschild-szalonban, vagy a porosz koronaörökösnél teázott, vadászaton volt ennek meg amannak a hercegnek birtokán. S több effélét számtalan variációban.

- Mi a kő! - kiáltunk fel a lapot letéve. - Kricsi tehát bejutott a haute crème-be? Hogyan, mi módon? Teremtette, mégis nagy becsülete lehet a magyar úrnak odakünn!

Ha aztán kedvünk jönne vizsgálódva utána nézni, hogy Kricsi mi módon jutott be az »egy kád vérbe«, furcsa dolgok tűnnének ki.

(A gyengébbek kedveért meg kell magyaráznom, hogy az isten az emberek teremtésénél egy kád vért külön szűrt, abban megáztatta a kék palástját, amitől a vér megkékült: s ez az egy kád vér csurog a világ igazi arisztokratáiban.)

De kövessük a Kricsi diadalait.

Megérkezett Párizsba, s egyszer az utca szögleten megállt, kivette zsebéből az acélt, kovát, taplót, kicsaholt és rágyújtott.

Egy gróf arra ment, és megbámulta. A grófnak tetszett ez a kicsaholás, sohasem látott még ilyet életében. Megszólította az idegent.

- Uram, ha meg nem sérteném, kihez van szerencsém?

- Én báró Kricsi vagyok.

- Hogyan sajátította el ön e csodálatos művészetet?

- Ez nálunk nemzeti szokás, uram!

- Bámulatos! - kiált fel a francia gróf lelkesülve. - Nem volna ön szíves még egyszer megcsinálni?

- Kész örömmel.

A gróf újólag el van ragadtatva, cseveg emberünkkel, s így kiált fel, midőn elválnak:

- Ön nagyon megörvendeztetne uram, ha egy nap meglátogatna. Holnapután éppen estély lesz nálam, ígérje meg, hogy eljön.

- Elmegyek, uram!

- Ah, fölséges! Nagy élvezetet szerzek a vendégeimnek.

A magyar báró elmegy az estélyre, s vacsora után felszólítják, hogy csaholjon ki.

Természetesen kicsahol. A szikrák gyönyörű tűzjátékot képezve, sziporkáznak a szalonban, a hölgyek sikoltozva szaladnak szét muszlin ruháikban. Az egész társaság álmélkodik, a magyar báró egy kuriózummá válik.

Párizsban minden hódít, ami új, mi originális.

A hölgyek elkezdenek hízelegni a magyar kaszinó-tagnak. Mindenik hívja estélyére. Boldog, aki megnyeri.

Becsületes jámbor hazánkfia azt hiszi, hogy az otthoni szilvák árnyéka veti rá a fényt.

Pedig a kova és az acél.

Szalonról szalonra menve azonban végre is kitanulják a csiholást, s az igazi előkelő világ visszatér újra a közönséges modern gyufára.

*

Okos ember megértheti, mit akarok én ebből kihozni. Mert noha ez az eset tényleg megtörtént az idén Párizsban egy Kricsinkkel, mégsem ez az eset az, amiért itt fecsegek.

Azt szeretném megmondani őméltóságaiknak, hogy ők szerepelnek ugyan még mindig a világban - de hogy?

És fognak is még szerepelni - de meddig?




UDRI-UDRI

(Zágrábi karcolat)

Sokszor megesik az újságírókon, hogy Budapesten íróasztaluknál írják meg a tudósítást innen vagy onnan, Párizsból vagy Kínából. Ha tagadnám is, nem érne semmit, mert minden embernek tudomása van az ilyenféle turpisságról.

Az olvasó már csak gyanakodva hisz a külföldi leveleknek. Nem ér semmit a pontos jegyzet a cikk fölött, hogy »Zágráb, júl. 10.«

- Hátha még sincs ott a lurkó! - kiált fel az olvasó.

Hogy ilyen alapos gyanúnak ki ne tegyem magam, inkább előre kijelentem, hogy én sohasem láttam életemben Zágrábot, és ezután is akkor lássam, mikor a hátam közepét. Igenis bevallom, hogy egészen itthonról írom ezt a zágrábi tárcát. És ez, remélem, jó politika tőlem. Mert ahogy én ösmerem a közönséget (hogy mennyire nem hisz el nekünk tárcaíróknak semmit), meg vagyok győződve, sokan fognak felkiáltani:

- Hátha mégis ott Zágrábban van a lurkó, és csak minket bolondít.

Nem vagyok Zágrábban, uraim, szavamra mondom, de éppen az este vacsoráltam egy horvát képviselővel, aki ennek dacára is egészen szavahihető ember.

Minthogy (adjanak érte hálát az istennek) nem mindnyájan vacsorázhatnak horvát képviselővel, én akarom őt önöknek közvetíteni.

Hogy néz ki egy horvát képviselő? - kérdik. Nos igen, meglehetősen. Immunitása és jó étvágya van. Ez a legjellemzőbb ránézve.

Halat evett és bifszteket. Mohai vizet ivott és daróci bort. Víg volt és igen bátran viselte magát a pincérekkel szemben.

Arcvonásait is leírnám, de nem volt időm egész körülményesen megnézni, mert nagyon sietett. Egy-két kék daganat nyomát azonban mégis fölfedezni véltem a halántékán és a jobb arcán.

- Még a féltíz órai vonattal el kell utaznom, uram - mondá. - Holnap, azaz ma, érdekes nap lesz, az öreg Starcsevics fog beszélni.

- Hát két Starcsevics van?...

- Harminc Starcsevics is van. Azért várunk botrányt holnapra.

- Igen, de én úgy értem - faggattam tovább -, hogy mert ön öreg Starcsevicsnek nevezi, van fiatal Starcsevics is.

- Van. Fia az öregnek. Éppen az az eset, ami az öreg Madarász és a Jenő fia.

- Mondjon nekem, kérem, valami képet arról az önök országgyűléséről.

- Szomorú kép az, uram. Csak ketten vagyunk ott magyar emberek, én és Jankovics Aladár, a somogyi főispán fia. Sokszor elnézem a szegény kis Héderváry Khuent, amint keserűbb perceiben a padsorban vigasztalódni keres fel, s édesen merengve nyugszik rajtunk a szeme.

- A bánnal meg vannak elégedve?

- Hatalmas ember, pompásan viszi a maga dolgát. Nagyeszű, tapintatos ember, már az első beszédjével lefegyverezte az egész tartománygyűlést, pedig nagy ellenszenv képződött ott ellene. Valami rideg határozottság s fönséges erély van a föllépésében, mely imponál. - Olyan »zsivió«-t kapott, hogy még olyat nem hallott a zágrábi terem.

- Tart udvart?

- Tart. Tizenkettesével hívja ebédre a képviselőket felváltva.

- A szélsőket is?

- Eddig azokat is meghívta, és nem is történt semmi etikett-ellenes, de mikor múlt héten Starcsevicsre került a sor, az öreg azt írta be a listába, ahol a meghívó átvételét nyugtatni s a megjelenést vagy meg nem jelenhetést jelezni kell: »Nem szoktam nagy urakkal egy tálból enni cseresznyét«.

- No, már akkor kikérem az összehasonlítást a mi derék tisztességtudó Madarász papánkkal. Hát a hangulat milyen a Házban?

- Rossz reánk magyarokra nézve. A horvátoknak vörös posztó minden, ami magyar. A Házban isten ments, hogy magyarul halljanak beszélgetni a folyosón, legott inzultálnának.

- De a többi követek is tudnak magyarul?

- Többnyire. Kivált a szerb rész igen szépen beszél, mert a szerbek különben is sokkal intelligensebbek a horvátoknál. Starcsevics maga is jól beszéli nyelvünket, s ha becsíp zárt falak közt, gyűlölsége fölenged, gyakran énekel ilyenkor magyar népdalokat is, mert gyakran csíp be.

- Hát maga a város népe milyen?

- Amilyen a Ház. A közvéleményt a diákok csinálják, s óriási »pereat«-okat kiáltanak utánam némelykor, sőt a nemzeti párt kiválóbb tagjait is gúnyolják.

- De magyar érzelmű ember is csak akad ugye?

- Akad a vasúti hivatalnokok közt, akik Debrecenből lettek ide kinevezve.

- És mit gondol ön, mi lesz ebből?

- Egy még sokkal gonoszabb folytatás.

- Teringettét! Nincs tehát semmi mód, semmi szer, mi e szörnyű állapotoknak véget vessen?

- Nem tudom, tud-e Tisza valamit, de én tudok egyet.

- És mi legyen az?

- Egy jó ázsiai kolera, uram. Sie, Kellner, zahlen!... Isten önnel.

Fizetett, kezet fogtunk, elment... s én mintegy visszaérkezve Zágrábból a másik asztalszomszédhoz fordultam, aki az erdélyi oláh dolgokat és az Albina üzelmeit kezdte beszélni... de arról hallgatok, mert énbennem is van nemzeti büszkeség és oláh karcolatot már mégse írok.




RÖPIRAT A KÁNIKULÁBAN

(»Őszinte szó Tisza Kálmán kormányelnökhöz«)

Székelyudvarhelyen »egy vidéki mameluk« ilyen rendkívüli cím alatt bocsátott világgá egy rendkívüli időben megjelent rendkívüli röpiratot. Nálunk a kutya-napok alatt olvasni sem szoktak, hát még írni! Különösen ilyet.

Az őszintesége, mint azt másképpen nem is lehet képzelni, mindjárt azzal kezdődik, hogy »kegyelmes uram, te providenciális férfiú vagy...« (A miniszterelnököt nagyobb őszinteség okáért per te szólítja mindenütt.) Azután szól a muszkáról, porosz-francia háborúról, balközépről, Csernátonyról, Ghyczyről, Andrássyról s az udvari lakájokról, akik Tiszáról, mikor eleintén Bécsbe járt, ilyenformán beszéltek:

- Kommt wiederum der ungarischer Rebell.

Azután sorra veszi az agrár-feudális mérs. ellenzék viselt dolgait s párttaktikáját. »Ez az ellenzék, úgymond oda vitte dolgát, hogy utánad csak a vízözönt lehet képzelni.«

A röpirat további részében a társadalom forrongásával foglalkozik, megállapítja, hogy Tisza csakugyan »nagy taktikus«, de a szó államférfiúi és hadvezéri értelemében, hogy továbbá az »üsd a zsidót« jelszóval bíró visszamenő mozgalom eddig nem volt képes szervezkedni, ellenben igenis félni lehet, hogy politikai és társadalmi viszonyaink, nem ugyan erőszakosan és rögtön, de lassan dekomponálódnak.

És itt következik nehány igazán őszinte és leplezetlen szó, amilyet már rég nem hallottunk. Közöljük belőle a következőket, melyek nem pártbeli, hanem határozottan általános panaszokat és kívánságokat foglalnak magukban.

*

»Igazságügyi, azaz igazságügyminiszteri reformra szintén sürgősen szükség van.

Tapasztalhattad, kegyelmes úr, mily debandade-ba jutott Magyarországon a iustitia. Ennek erélytelensége szintén közrehat a veszedelem terjedésére.

Lázadások voltak széles Magyarországon. - Nevetségesen enyhe büntetésekre el is ítéltek néhány szegény parasztot. De vajon elvette-e büntetését csak egyetlen egy izgató is? Pedig izgatók voltak. Nyílt titkot képezett, hogy a lázítás a központról intéztetett, s intelligens vidéki emberek is részt vettek abban. De kézre csak a félrevezetettek kerültek, nem a félrevezetőek.

Még hatósági közegeidet sem védik mindenkor és kellő erővel a bíróságok. Emlékezhetel a Szeyffert-ügyre, melyben a kir. tábla kimondta, hogy Szeyffert fenyegetve volt ugyan, de mert hivatali kötelességét mégis elvégezte, a vádbeli cselekmény nem képez hatóság elleni erőszakot.

A politika és a társadalmi harag itt-ott kétségtelenül behatolt a bíróságok közé is.

Az ellenzék arról vádolt, kegyelmes úr, hogy a bíróságok kortes-szolgálatokat tettek neked. Én, ki szemtanúja voltam egy sereg választási küzdelemnek, mondhatom, hogyha a bírák korteskedtek, úgy ellened korteskedtek. Az erdélyi részekben legalább ez történt több helyen.

Pedig a bírónak nem szabad sem a kormány ellen, sem mellette korteskednie. A bíró helyét kijelöli az 1869. IV. és az 1871. VIII. t. c. A bírói függetlenségről és a fegyelemről szóló törvény. De uram istenem, hova fajultak el e szép alaptörvényeink, e legszebb vívmányaink?

Nincs intézmény, nincs törvény, ami degenerációnak nem indult volna az igazságügy jelenlegi vezetőjének uralma alatt.

Ez a nagy tudósnak kihíresztelt tudatlan, de különben jó öregúr, mindent pusztulni hagyott maga körül azon ürügy alatt, hogy a kormány az igazságszolgáltatásba nem avatkozhatik.

Hát az igazságügyi adminisztráció micsoda?

E becsületes aggastyánnak nincs helyes fogalma a legegyszerűbb kérdések felől sem.

Így pl. annak idején elhitette veled is, hogy neki nincs hatalma Barytól elvenni a vizsgálatot, s így egy tudatlan fiatalember kezében maradt a világraszóló ügy. Pedig az igazságügyi kormánynak csak a judiciumba nincs beleszólása, egyebekbe pedig igen. S hozzá a törvény a jegyzőkre csak kisebb vizsgálatokat enged bízni, nem pedig főbenjárókat, melyektől egy ország nyugalma függ.

Így köszönd te a hírhedt s annyi bajt okozott nyíregyházi pert igazságügyminiszterednek.

A magyarországi főügyész és az igazságügyminiszter folytonos antagonizmusa lehetséges volt éveken át anélkül, hogy egyik vagy másik kénytelen leendett távozni helyéről.

Pedig ez antagonizmus kiszámíthatlan sokat ártott úgy a társadalomban, mint a judikatúrában.

Kozma Sándor filoszemita, Pauler Tivadar antiszemita hírbe került.«

*

Azután így folytatja és végzi:

»Kivételes represszióra az igazságszolgáltatás terén nincs szükség. Csak a létező törvényeket kell végrehajtani.

A büntető kódex lehetségessé teszi a legszigorúbb megtorlást a rendzavarókkal szemben. Csak alkalmazni kell paragrafusait, melyekből tőr és szurony villámlik ki.

De előbb rendre és fegyelemre, emelkedettebb és tudományosabb szellemre van szükség az igazságügyminiszteri bársonyszéktől kezdve le egész az albíró fapadjáig.

Ez azonban Pauler Tivadartól nem várható.

Ha még soká lesz igazságügyünk élén, oda jutunk, hogy revízió alá kell vennünk a bírói organizmusra vonatkozó törvényeinket.

Ezt a minisztert az ellenzék tartotta eddig is inkább, mint a szabadelvű párt. Az új parlamentben pedig legbuzgóbb hívei az antiszemiták lesznek.

A bizalmi kérdések alkalmával mind a húsz fel fog kelni Pauler mellett.

S ez lesz Paulernek túl szigorú büntetése.

De arról is szól a fáma, hogy kabinetedet nagyobb mérvben rekonstruálni akarod. Ez csak államférfiúi éleslátásodat mutatná; de nem feltétlenül szükséges. Igaz, hogy csak egy magasabb szellem ül melletted a miniszteri székeken: Trefort Ágoston. Többi minisztered középszerű, de komoly és becsületes törekvést képvisel. Akaratodnak jó végrehajtói lesznek ők.

Csak te akarj, kegyelmes úr! És neked akarnod kell.

Két út van előtted, melyen haladhatol az eszmei és anyagi anarchiával szemben, mely fenyeget:

egyik a kivételes törvényeken alapuló ostromállapot, másik a rendszeres reformok útja.

Az előbbi csak pillanatig hat, a hatása ekkor is kérdéses. Ha nem lesz elég hatályos, kíméletlen, esetleg ronthat is.

Az utóbbi megfelel a célnak, s egyszersmind állandóan biztosítja úgy a rendet, mint a szabadságot.«




KÉTEZER ÉJSZAKA

Könnyű volt a szultánnak ezer és egy éjszakán át meséket hallgatni, de nehéz volt a szegény Seherezade szultánnőnek ezeregy éjszakán mesélni...

Ez jutott eszembe ma reggel, mikor rávetettem szememet a Pesti Hírlapra, ahol ott áll a homlokzaton:

»(1999) szám«.

Tehát nem is ezeregy éjszaka, hanem holnap lesz a kétezredik éjszaka.

Mert mikor a többi embereknek nappal van, akkor van a szegény újságíróknak éjjel és viszont.

A lap este készül. Mikor a hivatalnok elvégzi napi teendőit, s kimegy mulatni, akkor megy az újságíró dolgozni. Igaz, hogy nappal meg jóízűen alszik, mikor a többi ember dolgozik. És az is igaz, hogy neki dolgozik a többi ember.

Ha tanácskoznak, ha verekednek, ha jót, ha rosszat tesznek, az mind őneki anyag.

Csakhogy az azért mégis lélekölő munka. A szegény újságíró félannyi idő alatt kopik el, mint más foglalkozású halandó.

S a szerkesztőségnél még gyilkosabb hely a nyomda. A betűszedőnél kétszerte tovább él az újságíró, mert az ólom gyorsabban öl, mint a tinta.

De amiért mi korábban pusztulunk el, megvan a mi reciprocitásunk is: előbbre vagyunk a többi embereknél egy nappal.

Előbb döfnek hátba vagy csiklandoznak össze az események: ami a közönségnek »ma«, az nekünk »tegnap«.

És ha mi előbb halunk is meg, vigasztal az a hit, hogy a lap nem hal meg soha.

Mert bizony az is csak hit. Magyarországon sokkal öregebb újságírók vannak, mint lapok.

A »Pesti Napló« volna a Nesztor, s az is csak harmincöt esztendős. (Nem is vehetjük hát neki rossz néven, hogy még piros nyakkendőt visel.)

Ily viszonyok mellett nem tréfa a kétezredik numerus!

Vegyünk egy lélegzetet, uraim.

Gondoljuk meg mi az a kétezer szám.

Hány vaspennát koptattak el a munkatársak, s hány munkatársat koptattak el a vaspennák?

Hányszor kellett összeveszni a faktorral és metrompással? Hány nyomdahiba nyilallott keresztül szíveinken? Hány párbajszekudáns lépte át küszöbünket? És hány kutyanyelvet írtunk tele kétezer hosszú estén!

A tollak mélán percegnek idefenn, az olló vígan nyirbál, s a tegnapi újságok engedelmesen sustorognak a kezeink közt, mert lélekemelő az, hogy egy holnapi lap kilenc tegnapi lapot eszik meg, hogy megújulhasson... Egy szörny, aki apái húsából táplálkozik...

S azalatt odalenn a másik szörny zakatol... a gép. Ez, aki fölszedi ezer kutyanyelvről, ami azokon írva van, s mind belediktálja egy árkus papirosba, hogy az ordítsa tele némán, hatalmasan az országot.

Milyen zene az nekünk, mikor ez a bolondos falánk gép rákezdi a rettenetes morgását, azt az idegizgató csámcsogást, amikor ő eszik.

Mert eszik. Éspedig jól él. Minisztereket eszik, nagy politikusokat föltrancséroz, zsidókat, papokat és apró embereket gyömöszöl be a gyomrába.

És ezt, mint a kókaiak, elölről kezdi minden nap, mert a minisztereken sok hús van. (Tudom, hogy erre azt fogják kérdezni: beleértem-e Tiszát is?)

Ennél a szörnyű gépnél semmi se telhetetlenebb a világon, kivévén a nyájas olvasók.

Őnekik semmi sem elég. Ami egy résznek tetszik, az a más résznek nem kell. Egyik erre haragszik, másik arra, egyik ezt szereti, másik azt.

Hányszor hallottam panaszképpen felhozni, hogy »hej, csak ne volna a lap olyan antiszemita«, s ugyanannyiszor hangzott az a szemrehányás is: »ugyan keresztény redakció létetekre, hogy lehettek olyan filoszemiták?«

A közönség közt mindenre akad hivő.

Még olyan férfiú is találkozott egyszer, aki énrólam, pedig szörnyen rest ember vagyok, azt tartotta, hogy az egész lapot elejétől végig magam írom.

Ez a férfiú Czincz bácsi volt, a híres alföldi kortes, aki az eszlári pör alatt ott tartózkodott Nyíregyházán, és zsidó létére természetesen nagy filoszemita volt.

Egy nap dühös vasvilla szemekkel tekint reám, és nem köszön.

Mit vétettem én a derék Czincz bácsinak? - gondolkoztam magamban. De hát végre is abban hagytam a gondolkozást. Úgysem volt az divatban az eszlári pör alatt!

Hazamegyek, nézem a postáról kapott Pesti Hírlapot. Hát egy cikk van benne Törs Kálmántól.

Másnap megint találkoztam Czincz bácsival az utcán.

Messziről mosolyog édeskés kortesi ábrázata, nagyot köszön hódolatteljesen, mintha legalábbis én lennék a szegedi rabbi.

Mivel engesztelhettem én meg a derék Czincz bácsit? - tűnődtem rajta.

Hazamegyek. Nézem a »Pesti Hírlap«-ot. Hát egy cikk van benne Beksicstől.

Harmadnap már megint rám se nézett az öreg, negyednap fidibusszal szolgált, mikor rá akartam gyújtani, s ez így ment egész végig aszerint, amint vagy Törs vagy Beksics írt aláíratlan vezércikket.

De hát ez már mind régen történt, valamikor az ezerhétszázadik számunk idejében. A világ egyre forog. És mert forog, a számokat egyre szaporítja. S a számok egyre forgatják a világot.

Ami eddig volt, nem nagyon jó volt.

Ami ezentúl lesz, várjuk be együtt mai olvasóinkkal legalább a kerek húszezerig.




A MAGYAR ANTISZEMITA

Egy öreg erdélyi főúr, aki már évtizedek óta nem mozdul ki a kastélyából (nem ereszti a szűkebb patriotizmus meg a köszvény), a múlt tavaszon kiszól a kocsisához:

- Fogj be, Pista, megyünk!...

Megyünk, de hát hová? Elbámult a kocsis rettenetesképpen. Csóválta a fejét, de azért csak mégis előhúzta az udvar közepére a veszekedett Mária Terézia korabeli csézát. Kikereste a lószerszámot valahol a padláson. (Biz azon már a tyúkok háltak.)

Az egész falu elbámult a kihúzott hintó láttára, de legjobban bámult a két pókos lábú ló, hogy hát mi az ördögöt kötözi őket a kocsis ama bárka elé? Csak tán nem azt akarja, hogy azt ők húzzák.

Jelentették kevés vártatva a grófnak:

- A kocsi előállott, nagyságos uram. (Mert nem afféle méltóságos gróf.)

Felült az ősz beteges főúr, és parancsolta:

- Hajts a Pestre induló vonathoz.

Hüm! Pestre megy a gróf! Felfordult a világ! Vajon mi történhetik Pesten?

Nemsokára kisült.

Az öreg gróf a főrendiházi ülésre sietett. Arra a »bizonyos« ülésre. És ott leszavazott a zsidóházasság ellen.

Elmennydörögte a maga »nem«-jét, azt is megmondhatom, hogy hol. A »B« betűben, a Bánffyak között, s azzal újra visszautazott Erdélybe.

Lett is becsülete azóta odahaza. A zsidók remegve emlegették nevét, az antiszemiták büszkén.

- Bánffy gróf tehát antiszemita - Bravó! Ennek jó lesz hasznát venni!

De az a furcsa, hogy ez nem az antiszemitáknak jutott eszébe, hanem a zsidóknak.

Van ugyanis a grófnak egy zsidó árendása az egyik községben, aki ötven esztendő óta háromszáz forinton bírja a regálét.

Ötven év óta megváltozott minden, sokféle kormány tűnt le, tűnt fel, kilencszer fordult fel a világ fenekestől, a pénz értéke felszállt meg leszállt, a regálé értéke emelkedett, de az árenda-összeg nem változott. - Az öreg Áron most is háromszáz forintot fizet, mint fiatal korában.

Hát erre a regáléra vetették szemüket a zsidók.

Három-négy zsidó találkozott, aki nyolcszáz, kilencszáz, egyik pláne ezer forint árendát ígért.

Egy keresztény ember is beállt zsidónak, s gondolván, hogy a kereszténységének most hasznát veheti, ő csak hatszáz forintot ígért a kocsmáért.

Most hát majd elválik, mennyire antiszemita Bánffy gróf.

Bánffy gróf elolvasván az offerteket, a következő monológot tartotta:

- A korcsmát kérik. Többet ígérnek érte. Ezer forint szép pénz! Hogy - azt mondja ez a levél - az öreg Áron már ötven éve bérli potom áron. Az ám, csakugyan ötven esztendő... Bizony ötven! Hogy elfolynak az évek! Nekem ugyan eszembe sem jutott volna. Szegény Áron ötven évig méri már azt a hitvány lőréjét. A gólyától is sok, ha egy egész napon áll féllábon. Bizony isten, illő dolog volna már tenni valamit az öregért... Hej, audiát!

(A titkár belép.)

- Írja meg, amice, annak az Áron zsidónak, hogy a regále árendáját leszállítom ezentúl százötven forintra.

Ilyenek azok a magyar antiszemiták.

Így írja azt elég élénken egyik erdélyi levelezőnk.





1883
PARLAMENTI KARCOLATOK




A FŐRENDIHÁZBÓL

[jan. 11.]

Legelőbb a folyó ügyeket, kérvényeket stb. beszélték meg. Felolvasták a múlt ülés jegyzőkönyvét, s aztán átnyújtogatták sorban az ország különböző részeiből érkezett üdvözlő és bizalmi iratokat és aláírásokat.

Nagy vastag nyalábok voltak ezek. Egyenkint mutogatták fel az illetők, s csak azt jegyezték meg, hány ezer lélek.

S ez ódon, most az élettől pezsgő teremben, oly furcsa, hogy a nép mit keres. Sohase járt még itt a nép. Járt utat járatlanért mért hagy oda?

A főurak kevélyen hallgatták: a népszerűség párája mintha füstalakban fejükre ülepednék, s ott összevegyülne a ködmönszag, a bodorított méltóságos hajzatok parfűmjével.

Úgy tűntek fel különben e bizalmi szavazatok, mint az Apafi Mihály uram mulatozásai, midőn ugyanazokat a pénzeszacskókat egymásután kétszer-háromszor is eleibe vitték: »Legyen víg, nagyságos uram, mikor úgyis annyi a pénze«.

Hát ezeknek a bizalmi zacskóknak nagy része is itthon készült a »Magyar Állam«-nál.

Eközben harangoztak délre, s beméne Rakovszky István, a képviselőház jegyzője, fekete bársonyatillában kardosan, s a rettenetes, újra a főrendekhez küldött javaslat vala a kezében.

Rakovszky kardja megcsörrent a mediumon meghajlása közben, s ekkor egy félénk tekintetet vetett köröskörül pápaszemén keresztül.

Száz meg száz szem szegződött reá. Felfordult világ ez itt egészen.

Az ellenzék a legerősebb a jobboldalon. Elöl a két bíbornok üresen hagyva a hármas piros szék legközepét. Őeminenciája, az esztergomi érsek náthában szenved, s gyakran húzza ki zsebkendőjét, éppen olyan kartont, aminőt idős parasztasszonyok szoktak viselni a fejükön. A kalocsai érsek álmodozón tekint maga elé, zseniális hanyagsággal rendezett ősz fürtjeivel, bíbor köpenyébe burkolózva. Mögöttük a lila barettes tábor nyüzsög impozáns látványt nyújtva.

Balról a régi veteránok ülnek, Vay csiga alakúra fésült fejjel, Cziráky János, a főrendiház Tallérosy Zebulonja, atillában, fekete zománcos karddal az oldalán.

A főispánok szekcióját Andrássy Gyula nyitja meg. Tisza gyakran tekint oda, mint a jó gazda a saját vetésére. Bejöttek mind, itt vannak még a székely székek is. Bethlen Andrást talán a hófúvások akadályozzák. A főispánok grófi része röstelkedve húzódik össze egy csomóba, csak a nemesember főispánok, Tabajdy, Rónay Lajos néznek merészen szembe a föltámadt lidérccel, mely olyan, mint a sárkány, akinek hét feje van, csakhogy mind a hét fej csak úgy oda van enyvezve.

A középen, illetőleg az ajtó mögött ül és áll összezsúfolva a méltóságos népség és katonaság, tanácstermekben soha nem látott arcok, kik idegenszerűen nézik a termet, amelyben vannak. Igazi arisztokrata típusok, zsoké kinézéssel, angolos szakállakkal, némelyek bajusztalanul. Azután tömzsi, piros arcok, pisze orrok, ezek a falvakról importált szavazatok.

De mindez együttvéve oly pompás látvány, hogy Rakovszky István beleszédül, s lábait lassú reszketegség fogja el.

- Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Van szerencsém átnyújtani...

Megakad, lélegzete eláll.

- Nagyméltóságú elnök úr! - dadogja elölről.

Haynald, az esztergomi érsekhez hajol, s élénken mondja:

- Rossz ómen rájok.

- Van szerencsém átnyújtani az... az izé... a képviselőház által ismét elfogadott... van szerencsém igenis... azaz.

A karzatokon, hol ott ült majdnem az egész »tisztelt Ház«, igazi indignációt kelt, hogy Rakovszky megakadt: ott is rossz jelnek veszik azt.

- Ugyan ne babonáskodjatok - veti oda Bánffy Béla. - Ne legyetek olyanok, mint a nyitraiak, akik mióta az égen az a pirosság látszik, nem akarnak adót fizetni: mivel ugyis a világ vége lesz.

A karzatok képviselő papjai együttéreznek a főrendek papjaival.

- Mindennek van határa. Csúnya világ lenne ebből. Ki akarja azt, hogy fiaink ne születhessenek a polgármester tudta nélkül?

- És a gabonánk megnőjön ima nélkül... - mondja egy másik főtisztelendő képviselő.

- Csitt. Aki így beszél itt az emeleten, sohase jut fel a földszintre.

Míg a képviselői karzaton megerednek a különféle észrevételek (hogy mégiscsak szép dolog ez a magyar alkotmány), addig lent lassan-lassan megmozdul a rozsdás gépezet csikorogva, hogy mitevők legyenek a visszaküldött javaslattal.

Utasítsák-e előbb a hármas bizottsághoz, mely már egyszer elfogadta tárgyalásra (mint egy lap írta: nagy szavazattöbbséggel), vagy pedig csak úgy meghámozatlanul üssék-e el rajta a port?

Az ellenzék, melynek vezérévé Zichy Nándor növi ki magát szemlátomást, a hármas bizottság mellőzésével akarja tárgyalni a javaslatot. A legokosabb státusférfiúnak is nehéz kitalálni, hogy miért? Hacsak nem a kiéheztetéstől féltik a faluról felcsődült szalma-mágnásokat, ha a végszavazás nagyon elhúzódik. Egyszer már volt ilyen politika a rákosi országgyűlésen. A tarisznyákból elfogyott a kolláció, hát hazaszéledt az ellenzék.

A főispánok, Majthényi, Gyürky, az alapszabályokra támaszkodva kívánták a hármas bizottsághoz való utasítást, de jó Cziráky János öblös hangján és Apponyi György fölöslegesnek találták ezt, s az ajtó mögül viharos helyeslés zúgott fel szavaikra.

Szívszomorító volt hallgatni azokat a különféle hangsúlyozásokat, melyekkel az édes hazai nyelv nyomorgattatott.

Nagy figyelem nem uralkodott lenn. Sokan nem jutottak ülőhelyhez sem, azok a falak mellé csoportokba gyűlve diskurálgattak németül. Vagy kimentek az előterembe, hol az egri érsek hevesen vitatkozott Radó főispánnal, Haynald pedig büszkén mutogatta sokaknak a prágai főrabbi köszönőlevelét magatartásáért. Az egyik Zichy abban találta kevélységét, hogy három erős pad van tele Zichyekkel, s mind nemmel fognak szavazni.

- Csak Zichy Gézáért kár - veté oda egy ősz főispán -, aki ami polgári érdemeket szerez az egyik kezével, elrontja a szájával.

A karzatok női publikuma (többnyire mágnás hölgyek a német csevegésük után ítélve) és a képviselők leginkább érdeklődtek a Bécsből érkezett indigenák iránt. Hol vannak? Merre ülnek?

Hanem a képviselőket aztán megnyugtatta Andrássy Manó:

- Nem lesz itt azokból egy lélek se, csak Windischgraetz. De annak is birtoka van itt.

- Hát a többiek? - kérdezi Kármán.

- Azok is eljöttek volna, hítták őket ezek a fiatalok. Hanem a mi Gyulánk aztán levelet írt nekik, hogy ne bolondozzanak. Egy se jön el.

Lent ezalatt szavazásra kellett bocsátani, hogy elmenjen-e a javaslat a hármas bizottsághoz vagy ne. Akik az elmenetelt akarják, álljanak fel. A jegyzők elkezdték őket olvasni, de olyan nagyúri felületességgel, hogy az egyik azt sütötte ki, azok vannak többen, akik felálltak, a másik pedig azt sütötte ki, azok vannak többen, akik ülnek.

Hogy ebből csak az egyik eset lehetett igaz, némi gondolkozás után rájött a főrendiház, s a jámbor elnök (jó borízű hangja van) elrendelte a név szerinti szavazást. A fényes történeti nevek kezdtek lassankint leperegni, s dűltek makacsul a »nem«-ek (Peitler püspök pláne Császka helyett is leszavazott), úgyhogy az »igen«-ek sohase bírták őket elnyomni szaporodásukban.

Nagy izgatottság közt hirdette ki végül az eredményt az elnök. Az ellenzék győzött. Hogy hány szavazattal, az örök titok marad, mert a méltsás nótáriusok jegyzetei megint nem egyeztek össze.

- Nem tudnak ezek százon túl olvasni - mondá egy régi képviselőházi jegyző.

- Ki tudja, hátha csak politika, hogy Tisza ne tudja biztosan, hány voksot kell előteremteni.

Most aztán az volt a kérdés, hogy mikor tárgyalják a javaslatot.

Zichy azt mondta: »Mindjárt holnap«. A kormány halasztást kívánt. Az eddig csendes tenger hullámozni kezdett. Az ellenzék nem akart hallani se az elhalasztásról, s rakoncátlan közbeszólásokkal, türelmetlen zajjal tette idegessé a kormánypártot. A miniszterek leverten ültek székeikben. Csak Pauler mosolygott.

Az elnök kérő arccal fordult az eminenciák felé, hogy az istenért szólaljanak fel, hiszen nem ül hátunkon a tatár, hogy úgy siessünk.

De Haynald csak a vállait vonogatta szeretetre méltóan.

Végre aztán Szögyény emberelte meg magát, kimondván, hogy szombaton lesz a tárgyalás.

Hanem ez mind nem használ semmit: hiába kerülte ki a kormány a holnapi szerencsétlen napot; ez egyszer szombatra is péntek esik majd.




EGY SÉTA AZ UTCÁN

Mikor még azon panaszkodtunk, hogy mágnásaink a külföldhöz pártolnak, ki hitte volna, egykor úgy térnek vissza, hogy még a külföldi mágnásokat is elhozzák. Hogy azoknak is úgy megtetszik a magyar alkotmány...

Mert annyi tény, hogy itt vannak. Eljönnek-e holnap a múzeumi piros terembe is, még kétes, vagy pedig csak a karzatról fogják nézni a »sujtások« vitézkedését, hogy aztán elmesélhessék otthon mint szemtanúk, hogy a »gyerekek« itt milyen meleg napot csináltak a »sovány úr«-nak.

Egy séta az utcán mindjárt meggyőz arról, hogy itt vannak. Valóságos ismerkedési gruppok alakulnak a kirakatok előtt és az utcák szögletein. Erdély hegyi levegőn nőtt mágnás ifjai, akik egy kicsit feszesen mozognak a talpig új ruhákban, amiket a marosvásárhelyi szabó varrt ez alkalomra, találkoznak Bécs kékvérű arisztokratáival, kik halálos unalommal nézdelődnek szerteszét. Lakk topánkáik, szépen vasalt pepita nadrágjaik valóságos bámulat tárgyát képezik a pesti dandyknek. Gromon Dezső tanulmányutat tesz a Váci utcán.

A Nagy Kristófnál a fiatal Cziráky terel egy csomó fiatal urat maga előtt: rettentően vigyázva, nehogy eltévedjen valamelyik vagy elmaradjon mellőle.

Az egész utca összeköttetéssel látszik lenni a holnapi szavazással.

Itt egy főispán döcög búsan a földre szögzett fejjel. Majd feltűnik egy-egy fekete reverenda, arany kereszt a nyakban, tarsolyos huszárral a háta mögött.

Egy kormánypárti képviselő, az intimusokból való, sietve rohan a klub felé. Egy másik pedig a klubból rohan ki. Ezek a galopinok. Híreket visznek, hoznak. A lázas készülődés sürgés-forgása élénkíti meg az egész hadivonalat az »Európa« és »Angol királynő« között közepütt a főhadiszállással, a klubbal, ahol ma a délelőtti tarokk (tizenöt esztendő óta először) nem volt megtartható. Mindenki ideges, mindenkinek dolga van, mindenki siet. Hiszen a legfőbb pagátot akarják most elfogni a patzerek.

A szállodákban is nagy az élénkség. A vasút halommal hozza a főúri vendégeket címeres böröndeikkel. A kapus csöngettyűje egyre süvít. A kapuk alatt már várják őket az itteni »intézők«, éppen úgy, mint az a Hogarth képén látható.

Az ellenzék hadiereje úgyszólván együtt van már. Csak szép szóval kell tudni őket tartani. A Cziráky- és Károlyi-palotákban vannak a szervezkedések. Fiáker fiákert ér előttük, mert a címeres fogatokat ma a hölgyek foglalják el, kik szinte benne vannak a korteskedés izgalmaiban, s látogatást tesznek mindenfelé, hogy kedves ajkaikkal még egyszer szívükre kössék a férfiakat: »Vagy a paizzsal, vagy a paizson«.




A FŐRENDIHÁZBÓL

[jan. 13.]

Már jóval tíz óra előtt rajzott a közönség a Múzeum környékén. Nagy tömegek nézték a méltóságos urakat, de csak azokat vették észre, akik kocsikból szálltak ki, azokra nem volt gondjuk, akik észrevétlenül suhantak be a Múzeumkertbe vedlett ruhákban, s felsompolyogván a lépcsőkön, bámulatba ejtették a nyalka teremőröket, hogy ők is törvényt fognak itt hozni.

Csodálatos, hogy a főrendiházról nem akkor tűnt ki, milyen avult, mikor tehetetlenül szundikált, hanem most, mikor hatalmasan birkózik!

Pont tíz órára zsúfolásig telik meg a terem, most volna jó ide a híres Hatvani professzor, aki aszerint szélesítette ki bűvészetével a szobáját, ahogy a vendégei érkeztek. Fej fej mellett volt. S milyen fejek! A szép patrícius arcok mellett igazi mágnás típusok, majd zsokészerű alakok. Kiélt rouék, elzüllött speciesek, kataszteri hivatalnokok, díjnokok, fináncok és zsandárok. Egypár hadnagykán nagyon is meglátszik, hogy a tiszti atillájuk nagyon új keletű. Nehány deranzsírozott külsejű ember is szembeötlik, szégyenkezve lapulnak a hideg márványoszlopokhoz. Ezek most fogják elkiáltani a legutolsó vagyonukat egy »nem« vagy »igen« szóban, mely innen vagy onnan protekciót szerez nekik.

A sárga szép terembe három nagy ablakban át szűrődik be bájosan a téli napfény felülről, megaranyozva az izgatottságtól megélénkült arcokat: a türelmetlen, nevetgélő fiatalságot, a kopasz fejeket s a méltóságos ősz szakállakat, aminő a Török Napóleoné és Szmrecsányi Dáriusé.

Ülést jóformán csak az excellenciák kaptak, meg a papok. Itt már az ember nem kezdődik a bárón, hanem végződik.

Egypár pufók mágnásocska a királyi páholy alatt felült a falpárkányzatra s úgy odatapadt, hogy késsel fog kelleni lefeszegetni az ülés után.

A karzatok is zsúfolásig teltek meg. A képviselőkarzat első sorában a legelőkelőbb női közönség: a liberális mágnásnők. Andrássy Gyuláné még mindig bájosan, üdén, mellette fehérlik fehérebben a márványoszlopánál is, amelynél ül, Tisza Paula, barnában szépségre mása, gr. Andrássy Ilona, s anyósa Batthyányné, tisztes magyar matróna, mintha maga Lorántffy Zsuzsánna lenne. A szomszéd rekesztékben a fiatal Andrássy comtessek, kik mintha aratásra jöttek volna, magokkal hozták a reggelijöket is. Ki is tudhatná azt, hogy mikor lesz ennek vége?

A szemközti oldalon a »misehallgató hölgyvilág« ült, keresztekkel és olvasókkal a nyakukban. Ez a »psütt« most az oppozicionális mágnásnőknél.

De pszt... Csend lesz egy percre, jön az elnök, s föllép az emelvényére, messze eltolva magától a csöngettyűt... elég neki a nagy szemöldöke is. (Tudom irigyli tőle Péchy Tamás.)

Utána kisvártatva belép Coburg Fülöp herceg, s egyenesen leül Andrássy mellé, miután néhány szót váltott az osztrák főurakkal, a hatalmas, szálas Schwarczenbergekkel, az eleven, vidor Windischgraetzekkel és az előkelő kinézésű Lichtensteinokkal, kik olyan komolyan viselik magukat, mintha igazán komolyan vennék a dolgot, hogy ők most ide jöttek megmenteni a magyar alkotmányt.

Az ellenzéken rossz hangulatot csinál, hogy Coburg eljött, s Andrássy mellé ült.

- Ez hát az egyik sláger! - mormogják.

De legott emelkedik a hangulat, amint megérkezik suhogó bíboros köntösében Mihalovics, a zágrábi érsek is, s együtt egymás mellett lesz láthatóvá a három papi fejedelem a tegnapelőtt óta is megszaporodott püspöki karral.

A miniszterek is elfoglalják helyeiket, Tisza, ki elkésve érkezik bicegve, kezet fog Coburggal, Andrássyval, majd a saját tájékán az öreg Czirákyval is, s leül farkasszemet nézni a prímással, ki éppen most emelkedett fel helyéről, s rövid csengő szavakban jelenté ki, hogy ő és püspök társai ma is ragaszkodnak előbbi meggyőződésükhöz, s nem fogadják el a javaslatot.

Ősz szempilláit buzgón lecsukja, s ceruzáját, mellyel gesztikulált, nyugodtan leteszi Esztergom érseke és leül, a püspökök félig felemelkedve helyükből... mintha varjúsereg akarna fölszállni, valahányszor mozdulnak... élénken éljenzik; a kis oppozicionális női tenyerek a karzaton halkan összecsapódnak...

A prímás feltűnően rövid beszédében meg van adva a mai napra való üdvös taktika, hogy semmit se kell beszélni: mert meglehet, a kormány beszédekkel akarja kihúzni a tárgyalást hétfőre. De bizony csak elmondja azért Szécsen Antal, amit tud, de máris kezdik türelmetlenül hallgatni az oszlopokhoz támaszkodó báró urak. »Szavazzunk«, kiáltja egy nagy bajusz tulajdonosa, utána innen-onnan többen.

- Lassabban legyenek azok az »oszlopok« - recseg bele az öreg Cziráky, cvikkerjét vészjóslóan taszítva le orráról.

Szécsen ellenzéki beszéde után most már okvetlenül kellett egy kormánypárti hang. A baranyai főispán, Perczel Miklós állt fel, nyulánk, magas öregúr, ómódira a nyaka körül csavart fekete kendővel. Magyarosan beszél, de unalmasan. Az ideges Haynald kimegy a büfébe, s utána többen egy kis diskurzusra, s Tisza is gyakran kél fel és távozik vagy az előcsarnokba, vagy Coburg herceghez. Általában eleven sürgés-forgás vehető észre, élénk közlekedésnek jelei a külső világgal. Gróf Bánffy Béla gyakran megjelenik az előcsarnokban, majd újra távozik.

Tiszát a konzervatívek látván hogy ideges, elkezdték még jobban haragítani odakünn:

- Adok én neked egy jó tanácsot, kegyelmes uram.

- Hadd hallom, mert sürgős.

- Nem éppen, mert már csak a javaslat harmadszori idejövetelére szól. De mondhatom, biztos arkánum.

- Ha hasznos volna, nem mondanátok meg.

- Egészen kétségkívüli. Van vagy negyven mágnás képviselőd a Házban. Azok megtehetnék a kedvedért, hogy lemondanának. Oda könnyen kapsz mamelukokat, ide pedig megvan velök a többséged.

- Köszönöm. Nem megyek segítségért a szomszédba. Messzebb van az nékem, mint nektek Bécs.

Odabenn Gyürky Ábrahám gróf kezd szólalni. Még mindig meglátszik rajta, hogy katona volt valaha. Hetykén veti hátra kopasz fejét, mintha glédába állna, s hosszú szakálla úgy reng, mint egy fekete zászló. Feszesen, gavallérosan áll rajta a fekete ruha, a vakító fehér mellény és a kikandikáló dandys zsebkendő a néhai Batthyány Lajoshoz hasonló férfias arc. Kezdi pedig az eszlári dolgokon, s kiemeli a magyar nép józanságát, dícsérve Graeffl főispánt, akinek köszönhető, hogy a szabolcsi nép higgadt maradt.

Viharos hahota tör fel az ellenzéki padokról, hogy az egyik főispán a másikat dicséri. Gyürky kifejti továbbá, hogy a bizalmi feliratokban nemigen lehet elbizakodni, mert még több bizalmi feliratot lehetne gyűjteni, ha a papi javak elvételéről volna szó...

- Hohó, hahó, hehe, haha! - zúg fel ismét az orkán.

- Ha a papi javak elvételéről volna szó... ismétli Gyürky.

- Eláll. Hó! Hahó! Az nem lehet. Eláll!

Rengeni látszott a terem. Percekig sűvített, dörgött a kiáltás, a tiltakozás moraja a termen véges-végig. Mintha »tallyhó«-t kiáltanának az erdőkön át, s a szirtek visszhangoznák.

De Gyürky még jobban feszítette ki mellét, úgy áll ott, mint egy márványszobor, s újra ott kezdte, ahol elhagyta.

- Ha a papi javak...

- Ugyan hagyjátok abba. Mert Gyürky kigyőzi estig.

Gyürky után igen csinosan és okosan beszélt báró Pongrácz Vince. Nemcsak új ember, de csinos ember is. Kár, hogy háttal volt fordulva a hölgykarzatnak. Rozner Ervin beszéde alatt már unatkozni kezdtek az ellenzékiek, s orációját, melyet összecsucsorított ajakkal egy kissé nyeglén mondott el, többször szakították félbe.

Különben is már tűrhetetlen lett a levegő a teremben. A pára ködként gomolygott a fejek fölött, olyan sűrű, nehéz, hogy az öreg podagrás urakat fojtogatni kezdte. A köhögéstől alig lehetett valamit hallani, s a gőztől alig lehetett látni. A napfény se bírta magát keresztültörni, s zordon félhomály lett a teremben.

Csakis olyan rokonszenves alak számíthat még meghallgatásra, mint gróf Csáky Albin. Fiatal körte képű ember serte hajjal, hanem a hangorgánuma nagyon szép, s előadása folyékony.

- Eláll - zúgott az előbbi vörös bajusz.

- Hagyjuk kibeszélni - kiáltotta közbe egy paprikajancsi kinézésű főrend -, hiszen be kell bizonyítania, hogy mért volt kandidálva miniszternek.

Hanem ezalatt Szögyény is elunta az ülést a kényelmes elnöki székben (hát még mi a zsúfolt írói karzaton, mely szintén tele volt indigenákkal!), s odaadta helyét Czirákynak, szívére kötve, nehogy valami manővert csináljon, míg ő odajár.

S valóban éppen Cziráky uralkodása alatt történt meg, hogy mindnyájan kifogytak a szóból, s féktelen türelmetlenséggel kezdték követelni a szavazást.

- Várjuk be az elnök urat - mondá Cziráky nagy zavarban.

S míg az elnököt várták, azon néhány perc alatt még összesúghattak a pártok, klikkek, még válthattak egypár egyetértő szót... itt egy biztatás... ott egy ígéret. Mert csodálatosan formálódtak ezek a szavazatok! Pálffy János például azért szavazott igennel, mert a többi Pálffyak szavaztak nemmel.

- Én sohase szoktam - úgymond - a családommal egy véleményen lenni.

Az osztrák főnemesek mellé felvigyázók adattak, akik vigyázzanak rájuk, s megsúgják nekik a »nem«-et, ha eltalálnák a döntő pillanatban feledni. A süket öregurakhoz mentorok húzódtak, akik megrántsák a kabátjukat, ha szavazni kell.

Egyszóval elérkezett a nagy pillanat...

Nem, még nem. Szögyény megérkezése után még Tisza szólott, tapintatosan, de röviden fejtegetve a javaslat célját.

Most aztán csakugyan a szavazás jött. Az izgatottság a tetőpontra hágott.

A méltóságos ház órája délután egyre járt. Zichy Ferraris Lajos megfogta a lajstromot s olvasni kezdte a neveket. A főrendieknél is voltak ilyen kiosztott lajstromok, mindenki maga elé teríté, s lázasan jegyezgette az eredményt.

Jegyzett Simor és az izgatott Haynald, csak Mihalovics ült köztük közömbösen. Jegyezett Tisza, jegyezett Szapáry és Orczy, csak Pauler várta az eredményt nyugodt keresztényi érzelmekkel, mint a Magyar Állam mondaná.

S amint a névjegyzéken minden következő lapnál fordítani kellett, kétszáz röpke papírnak csattogó suhogása ugyanazon szempillanatban, mintha egy óriási madárnak szárnyrebbenése lenne...

Csupa »nem«-ek peregtek. Az ellenzéknek már harminchat szavazata volt, mikor az első igen elhangzott, a Bánffy Miklósé. Azontúl nőttön-nőni kezdett a kormány listája a főispánokkal, kikből azonban Lonovics, Eszterházy, a fiatal Mailáth, s többen hiányoztak (jele, hogy Tisza nem fejtett ki oly kétségbeejtő erőlködést, mint az ellenzék), Szapáry István pedig nemmel szavazott, kit, valamint Szapáry Gézát éppoly lelkesen éljeneztek meg ezért, mint a túloldalon Coburg herceget és Andrássyt.

A főispánok szavazatai mohón ették a differenciát, sőt az első grófi neveknél oly rosszul kezdett menni, hogy a kormánypárt számai lettek kövérebbek. Az ellenzék türelmetlenül zúgott le egyeseket, ha igennel szavaztak. Egy Széchenyi gróf igenjénél éles fütty hallatszott. Jó Szögyény mérgesen nézett fel a karzatokra. Haynald a barettjét igazgatta. Batthyány Elemér dühösen tépdelte a rózsáját a gomblyukában... Az ellenzék szénája rosszul állott. Hanem hát ezen még korán búsulni. Hiszen ezt a főispánok cselekedték.

Igaz is, a grófi nevek hatalmasan beütöttek. Mikor ostorhegynek leszavazott a Zichy-had, közel ötven többsége lett az ellenzéknek. Ezt már lehetetlen utolérni.

Természetesen történtek közbe mulatságos epizódok, egy-egy éneklő hang, minő a Vancsáé, vagy egy-egy tévedés, mint a Pallavicini Hyppolité, ki »igen«-t mondott, s ijedten kapta hátra a fejét, mert »nem«-et akart mondani. Egy erdélyi mágnás a testvére helyett is leszavazott nemmel, amikor észrevették a turpisságot. Őméltósága hasbeszélő, s jól tudta utánozni az otthon maradt törvényhozó hangját is. Miskére (aki úgy néz ki, mint egy kis megőszült cickány) éppen akkor jött rá a csuklás, mikor szavaznia kellett volna.

Az ötven többség után minden arc Tisza felé fordult. Mit csinál Tisza? Ugye ni, milyen sápadt! De az csak képzelődés volt. Tisza még bízott a sikerben, mert a báróknál kezdett csak igazán nagy érdeklődéssel jegyezni. A bárókra volt állapítva a kormány reménysége.

S valóban a bárók megtették a magukét. A P betűnél már úgy leolvadt az ötven többség, hogy alig maradt belőle négy. A leglázasabb percek következtek. A szívek hangosan dobogtak. A serpenyő folyton ingadozott. Minden új »igen« vagy »nem« keresztülnyargalt az idegeken. A szemek csillogtak, az arcok sápadoztak, olyan síri csend volt, mintha ez a temető volna, csak a papírok suhogtak, és a ceruzák monoton karcolása hallatszott.

Minden voks életbe vágó lett, külön-külön örömet és bánatot okozott. Hanem föl is rúgott a voksok értéke. Most már a személyeket nem lehetett elhódítani, igyekeztek tehát elhódítani a hangot. A halkan kimondott igenekre disputáltak, hogy azok nemek és viszont. Vécsey Lajosra, mikor a »nem«-et elzengte, ráfogták, hogy nincs ott, s személyesen kellett megjelennie a mediumra, hogy ő ott van, de akkor se akart ráismerni senki.

Végre elfogytak a nevek, a lajstromok fölé hajolt fejek élénken fölvágódtak. Az ellenzékiek felugrottak székeikről, a papok kézszorítással gratuláltak egymásnak. A hölgyek nyájasan integettek legyezőikkel ismerőseiknek. Tisza idegesen lecsapta a lajstromot, a főispánok leverten siettek az ajtók felé.

Az ellenzék győzött nyolc szavazattal.

- Van-e még valaki, akinek a nevét nem olvastuk a lajstromban? - kérdé az elnök kelletlenül.

- Van még - mondák nehányan, egy főurat tuszkolva elő.

- Az én nevemet nem olvasták? Gróf Dessewffy Miklós.

- Tessék szavazni. Elfogadja a javaslatot vagy nem.

- Nem - mondá az elkésett gróf.

S ez volt az utolsó »nem«, amely a teremben elhangzott.

- Ezt már legalább elengedhették volna - mondá Tisza keserű humorral.




A T. HÁZBÓL [jan. 15.]

Úgy van most Tisza, mint mikor az embernek nagyon kisebesedik az egyik lába, sokkal jobban örül, mint azelőtt, a másik ép lábának, még hogyha van is rajta egy kis tyúkszem.

Ott volt az alsóházban kedves mamelukjai között, akik igyekeztek vidám arcot vágni a tegnapelőtti vereséghez, s valami okosat kigondolni a számára, hogy mi történjék azzal a megdagadt lábbal.

- Borogatni kell olajjal és ecettel - tanácsolja az egyik, kinek lelke előtt a 38. §. módosítása kóvályog.

- Hagyni kell, pihentetni kell, begyógyul magától is - hajtja a másik.

- Ejh mit! Egyszerűen amputáltassuk!

Itt új lélegzetet szí be a hatalmas miniszter, ki ellen erős csapást mértek a Múzeumban. A láza szűnik a saját talaján a saját levegőjétől, a saját vizétől. Anteus is bizonyosan csak azért lett erősebb, ha földhöz vágták, mert talán nem a saját földjéhez vágták.

Az ismerős folyosók érdekes zigzugjaikkal, kedves fülkéikkel, a hívek és a leghívebbek, amint ott jönnek-mennek nyugodtan, zavartalanul, finom szatirikus mosolyával Csernátony, hatalmas, vaskos lépteivel Prónay József, fürgén, gondtalanul Horváth Gyula, akiről meg van írva, hogy olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, mintha örök lázas tevékenységben volna; ott sétál fel s alá Bánffy Béla nagy panaszkodásokkal: hogy ő lévén a főrendi szavazásnál a rendező, elszámította magát a kabátokkal. Tudván ugyanis, hogy a kormánynak biztos százkilencvenegy szavazata van, s nem találván a ruhatárban csak háromszáznyolcvankilenc téli felöltőt, biztosan konstatálta a két szótöbbséget. Ki gondolhatott volna arra, hogy tizenegy olyan főrend is van bent, akiknek január közepén nincs téli kabátjuk?

De félre e bús reminiszcenciákkal... a folyosó, mondom, visszaadta Tisza erejét, intimusait látván elvonulni sorba maga előtt, érezte, hogy még nincs egyedül.

Itt jön Széll Kálmán is a felgyűrt nadrágjában... nini, Andrássy Tivadar fehér gallért vett föl egy vöröscsíkos ingre. (Nosza, hívjátok hamar Fenyvessy Ferencet, hadd lássa az új divatot.)

Majd feltűnt Horvát Boldizsár rokonszenves alakja... az öreg Pulszky átjött egy kis triccs-traccsra. Minden oly házias volt és kedélyes...

Csak az antiszemiták rontották a hatást, akik kifeszített mellel gratulálgattak egymásnak.

- Hát ugye, mégis csináltunk valamit? - mondogatta Széll György a kezét dörzsölgetve.

Általában a föléledés, forrongás színezetét viselte magán a folyosó. Nehány főispán komoran elszántan defilírozott a miniszteri szoba előtt. Az ellenzéki politikusok fejei sugdostak, tervezgettek. Szövetségek bontatnak és köttetnek.

Egypár feudális főrend eljött vizitbe, s Simonyiékkal diskurálgatott.

- Hej, Géza bátyám, pompás szónok ez a Szécsen - jegyzé meg egy fiatal képviselő.

- Az bizony, öcsém. Sokat pisszegtem már neki életemben.

Ad vocem pisszegés!... Hiszen nekem a pisszegésen kellett volna kezdenem a mai ülés leírását.

Mikor Tisza beléptével fölhangzott az éljenzés a Házban, egypár pisszegés hallatszott elenyészően ugyan, de elég érthetően. Egyik, a legélesebb a nőkarzatról. (Már bizonyos, hogy egy főrendi tagnak kell ott lappangnia valahol.)

Más érdekes mozzanat alig is volt, kivéve a főrendi jegyző fogadtatását.

A legdaliásabb levente jött, a szép szőke, kis bajuszú gróf Cziráky Béla, az hozta a fatális üzenetet.

Még sose volt itt, eddig mindig Rudnyánszky s Nyáry járt át. De már ehhez mégiscsak a legszebb jegyzőt kellett küldeni.

A főispánok és a mágnások külön rekesztékei zsúfolásig megteltek, meglátni a tegnapelőtti ülés utolsó aktusát. A pohár legfenekéről kiinni az ürmöt azok, s az édes nektárt ezek.

Mihelyt Hegedüs elvégezte előadói beszédjét, fölkelt Cziráky Kovách László mellől, s odalépett büszkén az elnöki emelvény elé, selyem brokát atillában magyar csizmásan.

Mély csend lett a teremben. Csak a Cziráky kardja zörrent meg egyszer, mikor a kezével gesztust csinált a bátor, ropogó hangon elmondott rövid üzenethez, hogy a főrendek »nem járulhatván hozzá« stb.

A szélsőbalról tompa éljen morajlott fel, mely gyorsan végighömpölyögve a padsorokon, növekedőben zajossá s a habaréki padokon lelkessé izmosodván, újra visszakerült, megújult kétszer, háromszor, s még folyton hangzott azután is, ahogy a jegyző rég eltűnt a mediumról.

Vele hirtelen eltűnt a mágnás rekeszték is a karzaton.

Törődnek is ők a büdzsével, az országgal, ők csak a magok jegyzőjének látványos fölléptét strázsálták.

Ez a kétszeri éljenzés volt aztán a mai délelőtt témája. Egypár habaréki ember Tiszát is megéljenezte, mire egy hang felkiáltott a szélsőbalról: »Látszik, hogy honnan fog kiegészíttetni a kabinet«.

Ezt a felkiáltást mintegy illusztrálta Tisza, midőn később odament ülni Szilágyi Dezső mellé, s hosszasan társalgott vele.

Hanem a főrendi üzenet után a »Ház« kedve is megcsappant a költségvetési vitát hallgatni. A képviselők zsúfolásig megtölték a folyosókat. Mocsáry s Gruber János beszélhetett kedvére odabenn, csak Hegedüs és Szapáry Gyula hallgatta őket illedelemből.

Grubert orációja végeztével sokan interpellálták: hogy beszélhetett olyan antiszemita szellemben?

- Kénytelen voltam vele. Azt a hírt veszem otthonról, hogy antiszemita jelöltet akarnak ellenem felállítani. Hát mondom magamban, hiszen vagyok én olyan okos ember, hogy el tudom magam is játszani a bolondot.

A vitával senki sem törődött a folyosó népe közül (hiszen folyik az szépen magától is odabenn), míg egyszer csak délután egy óra táján az elnöki csengettyű reszelős hangja riadozik, s a betóduló követek és a kormány szincerizáló tagjai elbámulva hallják, hogy már vége van.

...Olyan volt ez, mint mikor az embernek a fájós fogát húzzák ki tudtán kívül.




A T. HÁZBÓL [jan. 18.]

A büdzsé vita részletei óta a folyosó dominál. Nálunk senkit sem érdekel olyan ügy, mely fordulatokat nem hoz, s melyet pártcélokra kizsákmányolni nem lehet. Még a miniszterek se érdeklődnek a büdzsé iránt: hiszen arra való a többség, hogy megszavazza. A piros székeken álmosan ül Szapáry, Széchenyi türelemmel, Tisza töprengve. Előtte kormányzatának összes látható eszközei, a kis fekete diákos kalamáris kinyitva, az egyik pápaszem letéve (mert minden beszéd után tiszta pápaszemet vesz a miniszterelnök), s a plajbász és a toll egymáson keresztbe fektetve.

A karzatokra nehány szegény ember feljár melegedni. A főrendiek helyén ott ül a »tizenkilencedik Zichy«, a fiumei kormányzó, szép szőke szakállával, szelíd gyermekded arcával.

Odalent minden padba egy ember jut. S fagyos, ízetlen hangulat van. Néha megindul az ásítozás valamelyik oldalon, s fut, terjed, mint a ragály, pártkülönbség nélkül. Somssich nyújtózkodik, Tischler ujjával dobol a padon, Boér szundikál, az öreg Plachy pedig farag, egyre farag... Csak Prileszky kiáltja közbe néha: »Halljuk, halljuk!«

S erre a jóízű hangra felnyílnak egy percre a becsukódott szempillák, az elnök felemeli fejét, az előadó megillegeti a derekát.

A beszédek lassan, vontatottan peregnek a feledés tengerébe. Csak a gyorsírók asztalán hallatszik monoton álmos percegés.

Ami kevés élet van, az mind a folyosóra gyűl, hol a főrendi szavazás okozta láz már elmúlt, s mióta a legközelebbi hadi taktikáról is értesülve vannak a bizalmasok, hogy ti. egy határozati javaslattal leveszik ugyan a szegről a zsidók és keresztények közti házasságról szóló javaslatot, de nem úgy, mint ahogy a rossz ruhadarabot szokták elvetni (hanem csak azért veszik le, hogy elküldjék a szűcsnek, hadd zsinórozza ki még jobban), azóta helyre állott a nyugalom, legfeljebb egy-egy élc vagy elkésett adoma vetődik még fel a »kataszter mágnások« inváziójából. Azokat is csak azért kell meghallgatni, mert Németh Albert még csak tegnap jött otthonról, ő hát nem mondhatta el előbb a véleményét.

Annyi bizonyos, hogy a főrendiház éles megjegyzéseknek van kitéve. Előkerülnek most még a régi bűneik is.

Valaki elbeszéli, hogy mért zárták ki 67-ben a főrendek F. S. grófot.

- Hát azért, mert muszkavezető volt.

- Dehogy azért. Hanem egy csata után, midőn orosz tisztekkel járt a holtak között, megrúgta a lábával egy magyar tisztnek a hulláját.

- Tehát azért? Igazuk volt!

- Dehogy azért. Az egyik orosz tiszt felháborodott ezen, s a grófot arcul ütötte...

- Azért?

- Dehogy azért. A gróf emiatt nem kért a katonatiszttől elégtételt, hát azért.

Tisza Lajos is sok tréfás megjegyzésnek van kitéve, amiért olyan rosszkor lett gróf.

Jókai megáll egy antiszemita grupp előtt, és magyarázza nekik, hogyan lett ő filoszemita. Prileszky a klubbeli magatartásával dicsekedik:

- Ha Urunk akkor rám hallgat, ma vígan fütyölhetne. Megmondtam én, hogy ne boldogítsuk mi a népet olyan törvénnyel, ami nem okoz neki örömet.

Mocsáry megütközve szalad ki a folyosóra:

- Baj van. A miniszterek udvarolni kezdenek. Széchenyi odajött Csanádyhoz, s már egy félórája kapacitálja valamire.

No, már ezt csakugyan érdemes megnézni. A fél folyosó tódul be meglátni a csodát. A nagy magyar édesen mosolyog, és ügyetlenül hajlíthatja a nyakát ide-oda, amire tréfásan megjegyzi Szilágyi Dezső: »Úgy látszik, hogy a kálvinista nyak is csak olyan, mint a lutheránus nyak: biztos, hogy görbe, csakhogy nem lehet róla tudni, merre görbe«.

S míg ott benn évődnek Csanádyval szemöldök intésekkel, vállrángatásokkal magyarázva neki a »honárulás«-t, azalatt künn gróf Hunyadi László szorongatja egy fülkében Pulszky Ágostot, hogy hát lesz-e fusio coalicio?

- Mert hát itt az ideje, hogy csináljunk valamit. Nekem, tudod, bajos dolog az ilyen, mert két udvartól is függök. Ha a bécsi burg miatt tehetem, nem tehetem a belgrádi konak miatt. Ez azonban egészen kedvező perc. Most szabad vagyok.

A büfében a Ház legvidámabb és legfiatalabb elemei szürcsölik a sherryt. A mamelukok jelentőségteljesen összesúgnak:

- Hát mi lesz, hm? Leszünk ellenzék, hm? - S hamisan hunyorítanak a szemeikkel.

Horváth Gyula arisztokratikus, összeredőzött homlokáról igyekszik mindenki leolvasni az államtitkokat. Újságírók lesik mozdulatait, s öreg politikusok kézről kézre kapják, mint valami kedvenc babát a gyermekek. Mert Csarnátony is sokat tudhat, csakhogy nem szól. Bánffy gróf is be van avatva mindenbe, és ő beszél is, csakhogy úgy tudja előadni a kormány plánumait, hogy aki azt meghallgatja, még kevesebbet tud, mint azelőtt.

- Tisza nem szól, kérem, soha semmit. S ebből két jó dolog következik, kérem. Egy az, kérem, hogy mi semmit se fecseghetünk ki, és más az, hogy mi mindnyájan mindent tudunk, mert semmi többet nem tudhatunk.

Ha azonban nagyon kínoz valakit a kíváncsiság, annak megsúgják nagy titok pecsétje alatt, hogy a kormány még a február folyama alatt hatvannyolc grófot és száztíz bárót fog kinevezni. Orczy már csinálja is a lajstromot éjjel-nappal.

Persze, hogy ez legcélszerűbb mód a felsőházi ellenzéket tönkretenni.

Galopinok jönnek futva e percben...

- Érdekes kérdés a Házban.

- Lehetetlen! Kit akasztanak?

- Thaisz Eleket!

- Ki beszél?

- Pázmándy.

Csakhamar megnépesülnek a padok. Pázmándy erős festékkel dolgozik, s még a mankója is robajt csinál, amint hevesen gesztikulál. Népszerű tárgy ez. S ha igaz, hogy a rendőrség fölfelé csak hatalmi eszköznek használtatik, az is igaz, hogy lefelé meg az a rendelkezése, hogy ha már minden téma szakad, legyen a publikumnak kit szidni.

Tisza erre elkezdi dicsérni a csendőrséget, melyről azt mondta a megboldogult Ráday legutolsó beszédjében, hogy nagyon üdvös hatása van: azokon a vidékeken, ahol életbeléptették, máris zsúfolásig tele van minden börtön rablókkal, tolvajokkal. Tisza is valami ilyet mond, s átadja a szót Busbachnak.

Busbach lándzsát tör a rendőrségért. Mind olyan ember, aki együtt szokott vacsorálni Thaiszszal, csak nem hagyhatja a pajtását tönkretétetni. Hanem egészen tökéletesnek ő se találja a rendőrséget, s különösen azokon a hölgyeken botránkozik meg, akik, midőn Phaetón a maga szekerével elhajt az égen, a csillogó gázvilág fényében megjelennek, s magas sarkú cipőikkel s szemvakító harisnyáikban kacéran lejtenek nagy tömegekben az utcákon.

Az öreg Boér fölébred a padban:

- Mi az, mi?

- Semmi az. Csak aludj... aludj, bátyám.

Irányi Dániel elhagyja a termet. A fiatalabb képviselők közelebb húzódnak a szónokhoz.

A nagy Busbach pedig egy kanyarulattal átszalad a hölgyektől a fiatalurakhoz, akik nemhogy emelnék a közerkölcsiséget állásuknál fogva, hanem legelől ülnek a Terézváros spelunkáiban.

Egymást döfködik ott nehányan.

- No, szóljatok már, valamelyitek, személyes kérdésben.

De néma az mind, s a Busbach szavaira sűrűen potyognak a kitörő »helyesek« minden oldalról.

Ez keserű lecke volt, s egyszersmind bezárta a belügyi tárca költségvetését.

Az előadó leszállt székéről, Tisza felvette télikabátját és eltávozott.

Utána aztán oszlani kezdtek a többiek is, de a miniszterelnök még hallhatta a beszélgetést az előcsarnokban, míg kocsija jött:

- Hol találkozunk estére? - kérdé egy tompa hang.

- A »Kék macská«-ban - felelte egy rekedt hang.




A FOLYOSÓRÓL

Nedves, ködös idő van. Az acélszürke levegő, mikor a Sándor utcába lépünk, egészen elnyeli a tisztelt épületet. Csak akkor veszi észre az ember, hogy már ott van, mikor kigomolyodik előtte a nagy botú, mord arcú kapus, ki önméltóságának tudatában csupán a belépő minisztereknek billenti meg a kalpagját, még azt se mindeniknek, mert a horvát miniszter például neki köszön előbb.

A fertelmes köd nekidűl a folyosó ablakainak is: félhomály terjeng a korridoron, s a gázak piszkos lánggal lobognak a szögleteken, táncoló árnyékvirágokat vetve a futószőnyegekre.

Nincs itt künn egyetlen lélek sem. Mély csend uralkodik mindenfelé, csak a büféből hallik ki, mint a csöngettyű, a bájos Irma nevetése. Ebből lehet kiokoskodni, hogy mégis ülés van.

Mégpedig rendkívül érdekes ülés lehet, hogy mindenkit ott bent tart lebilincselve a tárgy. Én istenem, hát van még ilyen tárgy is? Hallatlan botrány lehet az! Vajon ki beszélhet odabent?

- Simonyi Iván kezd szólni - felelt egy hang a hátam mögött.

- Simonyi? Azt hittem legalább is Tisza!

De e pillanatban félreugrott a teremőr az ajtó mellől, s kifelé kezdtek özönleni a képviselő urak.

- Ki beszél?

- Simonyi.

- Azért jönnek önök ki?

- Dehogy, azért mentünk be.

- Akkor hát nem értem...

- Egyszerű a dolog. Simonyi elszólta magát. Hogy szívesebben hallgassuk, kijelentette, hogy ma említeni se fogja a zsidókat. Amire aztán kijöttünk valamennyien... Nincs ott benn más csak Péchy, Wahrmann, az előadó, a kereskedelmi miniszter, akinek a költségvetését tárgyalják és ő maga, no meg szegény sztenográfusok.

S valóban az egész Ház ott kóválygott a folyosókon, hanem - hiszen minden napnak megvan a maga külön karakterisztikuma - ma a jobboldali folyosó volt in floribus.

Bittó István tegnap nagy ebédet adott. Ezt a tegnapi ebédet emésztették most a jobboldali folyosón.

A Bittó ebédje olyan szenzációt tett illetékes körökben, hogy az illetékes körökről azt lehetne hinni, azok ebédelni se szoktak. Ki volt ott? Ott volt Szlávy József, Apponyi Albert. Hát Szilágyi vajon ott volt-e? Érdekes volna tudni, mit ettek. Volt-e vajon tengeri rák?

Az ördögbe is... milyen sorrendben ültek az asztalnál? Ebből talán ki lehetne okoskodni az új minisztériumot államtitkárostól, mindenestül.

Maga a kis Bittó ott izgett-mozgott elevenen, kellemteljesen aprózva lépéseit, megszólított mindenkit, nyájas és beszédes volt. Még a Mészáros Nándor vállait is megveregette.

A jobboldali folyosó azon része, mely elhagyatott, kietlen szokott lenni máskor, s hová dühös pillantásokat vetettek ma a büfébe szállinkózó kormánypártiak, mindvégig pezsgett az élettől... suttogtak, nevetgéltek.

A másik folyosón nyomott volt a hangulat. Mindenkinek az orra vére folyt. Prónay államtitkár kedvetlenül lépegette végig a szokott distanciát. Prileszky, aki olyan, mint a barát a régi esőt jósló kápolnákban (valahányszor borús idő van, elbúvik a barát, csak a napfényen jön ki)... Prileszky ma nem mutatkozott. Vizsolyi felkötött karjával morózusan ült az olvasóteremben. Mindenkinek ott volt az arcán a bajóslatú hír: »Urunk Bécsbe megy«.

Egy vidám mosoly nem volt látható az arcokon egész délelőtt. Csak Csernátonynak mert mondani egy anekdotát egy habaréki, arra az erős megjegyzésére, hogy a főrendek azon a napon utaztak el Pestről, mikor a csavargók kiutasításáról szóló rendelet adatott ki.

Hát ez is úgy volt, mint hajdan Hardegg gróffal. Hardegg gróf diszgráciába jutott József császár előtt, arról volt szó, hogy József császár tán meg is fogja öletni. Idők múltával azonban közbejártak a császárnál, úgyhogy az megbocsátott Hardeggnek, de azon föltétel alatt, ha a két legostobább embert Bécsben meglövi maga helyett.

A rendelet reggeli nyolc órakor kelt, reggeli kilenc órakor pedig két Thun gróf elutazott a városból...

De ez az adoma sem melegített meg senkit, azaz átláthatatlan külső köd mintha rajta ült volna a kedélyeken.

A miniszteri szobában elhagyottan hevertek a miniszterek télikabátjai. Máskor itt mindig a kéregetők tömege rajzik. Egy-egy frakkos alak bemegy mint jegyző, s kijön mint bíró. Főispán bemegy mosolyogva, kijön savanyú ábrázattal. Az intimusok besompolyognak, vagy pedig ott cirkálnak a környéken magukban merengve ábrándos szemekkel, mint a szerelmesek: szeret-e szívből, színből, egy kicsit vagy sehogy sem? Már ti. hogy a miniszter szereti-e őket.

Ha mintha kormány se lenne, mindenki magamagának élt. A miniszteri szoba szép fehér kilincsére senki se tette a kezét.

- Hát nektek mi bajotok van? - kérdé részvéttel Helfy.

- Nekünk? Nincs nekünk más bajunk, csak az, hogy mindenikünk azt hiszi, hogy valami bajunk van.




A T. HÁZBÓL [jan. 29.]

Ennek a rovatnak az alakjai megtámadtak ma a folyosón, hogy miért nem írtam, már jó ideje »t. Ház«-at?

Milyen nevetséges kérdezősködés! Hiszen tulajdonképpen nekem kellene kérdenem őtőlük Hiccsel: »Uraim, mikor folytathatom a karcolatokat?«

Semmi sem történik, tele van unalommal az egész Ház, mintha egészen elaggott volna. A világ legunalmasabb parlamentje. Még az osztrák parlamentben is esik néha valami, ha csak olyan is, mint a Rieger ötlete, hogy »kitűnő asszonyság«-nak nevezi Mária Teréziát.

Bizony kitűnő asszonyság volt, s én örökké sajnálni fogom, hogy nem az ő idejében éltem. Milyen felséges »t. Ház«-at lehetett volna írni arról a bizonyos pozsonyi diétáról a »moriamur pro rege nostro«. Hogy kiharsogott volna onnan a Prileszky Tádé hangja, s hogy csörgött volna Wahrmann oldalán a fényes acél, ha ők is ott lettek volna.

De minek panaszkodnám az idők változásán; ami a kardot illeti, ott zireg-zörög az a báró Fejérváry oldalán is, mert ő beszél most a honvédelmi büdzsé végén. Kezével a miniszteri székbe fogózva.

Folyosók, mellékhelyiségek mind kiürültek. Hollá! nem tréfa dolog. Egy miniszter-jelölt ha beszél! Először szűz ember is, de másodszor ettől függ talán tárcája. Vezérek, apró népek mindnyájan betódultak meghallani, hogy teszi le Fejérváry az »exámentet«.

Pezsgés, rég hallott zsongás élénkíté a padokat.

Mintha egy kis vég gyűlne a Házba! De mit ér az? Egy uncia vér egy dromedárban!

Fejérváry szép délceg jelenség, a molnárszín aranyzsinóros dolmány pompásan feszül domború mellére, tejszín arcát lágyan árnyékolja be a hetyke bajusz, s szépen nőtt fehér fogai, mint apró tőrnyelek, úgy csillognak elő a szájából. Báró Kemény Gábor irigykedve nézi, hogy a kabinetben lesz immár nálánál is szebb ember...

Fejérváry higgadtan beszélt s elég államférfias modorban. Tiszát utánozva a külső mozdulatokban (mint ahogy a népszínmű-énekesnők szokták Blahánét), ami a magyarságát illeti, az olyan, mint egy akadémiai tagé, tudniillik egyetlen jó konstrukciót sem bírt kisodorítani, hanem azért sokszor hangzott helyeslés szavaiba, mert mondott némi vigasztalót is, ami még meghalt főnökének érdeme.

- Derék két legények voltak! - jegyzé meg egy szélsőbali hang, a Fejérváry stílusát imitálva.

A Fejérváry beszéde volt a nap főeseménye, utána üres Ház előtt a pénzügyi büdzsé tárgyalása következett. Kovács Albert teológiai szempontból bírálgatta a pénzügyminiszter költségvetését, s azt mondta, hogy »némely államban még az államadósságok is a nép hasznára vannak«. Egy pohár víz állott előtte s azt szürcsölte. Mikor kiitta félig, abbahagyá szónoklatát, s áttolta a poharat Orbán Balázsnak, minélfogva az állt fel, s beszélt, míg a vízben tartott. A t. Ház nem unatkozott, ezalatt, mert valamelyik vidám honatya a Pálmai Ilka asszony arcképét köröztette, mely őt abban a bizonyos kosztümben ábrázolja, midőn ruhátlanul jelenik meg Rip van Winklében.

A kép szertejárt a padokban, öregurak homloka kiderült, némelyik megsodorintotta ősz bajszát is. A fiatalok pajkos mosollyal adták odább. Péchy az elnöki székből fel-feltápászkodott, hogy meglássa. A kép ezalatt veszedelmesen közeledett Irányi felé.

Ki tudja, mi lett volna a vége, ha ezalatt híre nem terjed ott benn, hogy a folyosókon párbaj készül.

- Kicsoda, micsoda? No, ideje is már. A külföld még majd azt hiszi rólunk, hogy nem vagyunk már vitéz nemzet.

Nosza, a folyosókra minden ember!

A folyosón ma szörnyű nehéz mozogni. Szapáry Gyula egy egész hadtestet hozott magával pénzügyi emberekből. Többnyire hosszú alakok, penészszínű arccal, mintha egy-egy ócska tallér változott volna át emberi ábrázattá.

Hát ki verekszik, miért verekszik? Olay Lajos verekszik. Csak? Kivel? Jankokovics főispánnal.

Pázmándy Dénes oda sántikál Olayhoz.

- Csak nem kell kímélni. Főispánt főispánért. Engem meglőtt az egyik, te pedig sebesítsd meg a másikat. Akkor megint helyreáll az egyensúly.

A folyosó képe érdekes és mozgalmas. Tisza két sarkalatos híve, Csernátony és Bánffy között ül a folyosó szélső padjain, s feltűnő vígan beszéli bécsi élményeit.

Jókain még a debreceni út fáradtsága látszik. Aranyos kedélye sugarait szórja azért jobbra-balra. Engem is elfog a galléromnál fogva.

- Neked is hoztam egy jó tárgyat, öreg. Írhatsz belőle novellát.

- Van is már Debrecenben jó tárgy?

- Van bizony. Ott az ispotály eklézsiát kell megnézni, ahol Könyves Tóth Kálmán a pap. No, még olyan világot nem láttam. Ha mameluk nem volnék, szeretnék debreceni koldus lenni. Azok még csak az igazi nagyságos urak.

Ott nevelte őket az eklézsia. Ami hazug elszegényedett ember van, az mind oda kerül a Rókus parókiába. Nagy szinekúra. Ezek az emberek, akiknek semmijök sincs, egy egész külön világot képeznek. Azoknak a királya a papjuk. És ez egy igazi fejedelem. Mert nemcsak törvényeket hoz, de ebédet is főzet nekik, s még azonfelül az útjukat is egyengeti az istennél.

Hanem azt ne hidd, hogy ezek az emberek koldulnak. Azt nem teszik a világért sem, hanem beszedik magoknak az adót azoktól a szerencsétlenektől, akiknek vagyonuk van. A szegények országában minden áldott héten országgyűlést tartanak, akkor az egyik koldusnak kihúzzák a nevét, s akire a sors esett, annak egy nagy pléh perselyt kötnek a nyakára, aminek a kulcsa otthon marad.

Ez a bizalmi férfiú aztán sorba járja a presbitereket és a gazdagabb polgárokat, akik a magok adományait berakják a perselybe.

A szegények státusának ez adószedő követe felemelt fővel állít be a küszöbökön:

- A Rókusz nevében jövök kegyelmetekhez.

S felmutatja a jelvényét igazolásul, mert jelvénye van, hogy nem valami pipogya ember, hanem valóságos igazolt tagja a rókusi köztársaságnak.

Ezzel a módszerrel szokták a debreceni szegények megreparálni a státusuk pénzügyeit.

*

Eddig tartott a Jókai novellája, amit nekem hozott. Még tán folytatta volna, ha valamelyik képviselőtársa el nem fogja tőlünk, s be nem viszi a tanácskozóterembe, ahol szinte a státus pénzügyeinek reperálásáról beszélnek.

Az unalom olyan, mint egy szétterjesztett mesebeli zsák. Ha vidáman hajlik is föléje valaki, legott belépottyan.

Ásítozott az elnök és a jegyzők, ásítozott az előadó és a miniszter. Ásítozott mindenki.

Csak a Ház órája járt, járt... de az is talán csak azért, mert az ásítozók segítették neki nyelni az időt.




A T. HÁZBÓL [febr. 1.]

A padok benépesültek egészen. Még az elnöki emelvény előtt is nagy tömegben állnak a képviselők. Együtt van az egész Ház, kényelmesen lehet áttekinteni a színeit.

Mert színe van a Háznak, és színe van mindenik oldalának külön-külön. Ezúttal például a Ház »barna«. 1867-ben »fehér Ház« volt. Jövőre, úgy lehet, »zöld Ház« lesz.

S nemcsak ez a színe van meg a Háznak, hanem egy másik: az, amit nem a színek adnak az embereknek, hanem amit az emberek adnak a színeknek.

A gyűrött színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben; bizonyos választékosság van itt, ott pedig egy kis elmaradás a divattól. A szélsőbalon még magyar ruha is akad, a két Madarász zsinórosan ül egymás mellett, Győrffy Pető, Csanády, Kállay János még mind csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás, nézés, mindez elüt egymástól.

Egy átlábolhatlan mélység van a két párt között: a ruhaszabás.

Herman például ott ahol van, elvan. De ültessük csak a bársonyos Gromon mellé, azonnal botrányossá válik. Andrássy Tivadar Szabó Endrével karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha teszi a pártokat és az embereket; akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy mameluk lesz, akin nem jól áll, kénytelen ellenzéki lenni. Lélekemelő példa erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg hetyke blúzával, a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. A pártok még jobban különítik el az embereket a szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon, fehérvári bicskát hordana a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló ereje van.

De a karzatoknak is megvan a maguk jellemző színe. Így például mindjárt észrevenni a főrendi karzatok zsúfoltságáról, hogy ma megint a kis mérges tengeri kígyót fogják mutogatni.

Gyönyörű asszonyok ülnek köröskörül. (A tüzes szemű, kedves zsidó lányok, akik úgy érdeklődtek ennek a kérdésnek az elejeért, ugyan hová maradtak el egészen?) Csupa haute-crème, a társaság és a második legjobb társaság hölgyei. Fantasztikus kalapkák a fejeken. Színes bélésű mantillák hanyagul odadobva az üres karzati székekre. Vakító színpompa fent, vidorság, elevenség, harcias hevület idelenn... Pulszky Guszti mély gondolatokba merülve, Szilágyi Dezső trikóban, mint Komjáthy szokta mondani, Herman izgatottan, Irányi méltóságos pózban. Íme a színlap és személyzet a mai előadásról!

A folyosók természetesen üresek, a büfében a szép Irma dobogó szívvel várja a villanyos csöngettyű zizegését, mert ez a »változás«, a Ház ilyenkor önti ki fölöslegét... vagy behúzza a külső tartalék csapatokat.

Dehogy mozdulna helyéről egy is. Nagy halott felett tartanak ma prédikációkat. Lesz krokodilus könny elég, lesz ravasz bánat és fájó megnyugovás.

Míg az unalmas stimmelés tart (a kérvény-benyújtások, jegyzőkönyv felolvasások), a képviselők a magukkal hozott lapjaikat olvassák kiterítve a padokban. A függetlenségi párt proklamációja képezi az általános eszmecserét.

»Ez aztán a taktika!« - gondolja magában Mocsáry. - »Sok programot csináltunk már az igaz, hanem még ilyet nem csináltunk egyszer sem. Olyan sikerült dolog ez, hogy amiatt ugyan még ókonzervatív is lehet az ember!«

- Mester! - mondja Szalay Imre Istóczynak megszorongatva a kezeit. - Megszaporodtunk az éjjel derekasan.

- Nem kérek belőle! - szólt Istóczy visszautasító mozdulattal baljóslatú hangon.

E pillanatban felemelkedett helyéről a miniszterelnök. Csend lett. Kezdődik a főrendi üzenet! Mindenki Tiszát nézte, amint ott állt egy fél percig szégyenlősen, kissé habozva. Először jön ő vereséggel a Ház elé. Nehezek őneki most a szavak.

Röviden beszélt, bús lemondással. Vagy csak a hallgatóknak rémlett úgy, hogy egy kis elégikus tónus vonul át a hangján. Határozati javaslatot nyújtott be, hogy a »Ház« leveszi a javaslatot ezúttal a napirendről...

- Igaz! - kiáltá közbe Teleszky. - Nem érdemes a főrendiházzal feleselni. Mindig az okosabb enged.

- A gyöngébb! - harsogtatta Lükő a túlsó oldalról.

- És utasítsa a Ház a kormányt - folytatta Tisza -, hogy alkalmasnak mutatkozó időben újra beterjessze.

- Majd a választás után - szólt csípősen Ugron Ákos (aki még mindig mérges Tiszára azért, hogy Gábortól bocsánatot kért a múltkor, midőn őt nézte annak).

De Tisza gyorsan csap le, mint a héja, ha apró madár fut torka felé.

- Igenis a választások után, hogy hadd nyilatkozhassék a nép.

- Helyes! - rivalgá Prileszky ájtatosan. - A nép beszéljen. S kékes szemeit az ég felé emelte.

- Te pedig hallgass, Thaddus. Hiszen téged Pantocsek buktatott meg a nép előtt.

- Nem igaz, mert Roszival buktatott meg. Az is úgy, hogy szélsőbali programmal lépett fel. Én magam is akartam, de nekem nem hitték el.

Irányi volt a következő szónok. Az ő nagy figyelemmel hallgatott beszéde a mai ülés fénypontja. Az igazi demokrácia nemes, tiszta hangja csengett a teremben... Mint mikor friss fuvallat fut át a búzák fölött, a baloldali és habaréki üres kalászok elkezdtek mozogni, sustorogni... Nem tetszett nekik a kemény hang, melyet a főrendekkel szemben használt. Mire való az? Irritálni őméltóságaikat!

Egy fiatal, szőke emberke lépett ki most a sorompók elé:

- Ki ez? - kérdék mindenfelül.

- Nagy István, annak a híres Nagynak a fia... Hogy is hítták csak? Ejnye, nem jut eszembe.

- Nagy Fridrik?

- Ej dehogy... más.

- Nagy Kristóf?

- Nem, nem... Nagy Pálnak, felsőbüki Nagy Pálnak a fia.

Mire megtudtuk, hogy kicsoda, akkorára már leült. Úgy kelt fel, mint ismeretlen nagyság, s úgy ült le, mint ismeretes antiszemita.

»Istóczy Győző!« - kiáltá a jegyző.

Hogy aláhajlott a karzatról mindenki. A pántlikák hogy röpködtek, és a tollak hogy rezegtek a hölgyek kalapjain. A rettenetes ember fog szólani. A folyosókról bejöttek. Még az őrök is odalapultak az ajtónyílásokhoz. Az istenek őrizetére bízván a télikabátokat. Istóczy mindig sápadt, mintha trémája lenne. Szögletes homlokán hideg verejték gyöngyözik, ha beszél. Szemeit rendesen lesüti. Szenvedélyes szaggatott előadása van, kezeit ritkán mozdítja, hanem a vállain emel egyet, valahányszor nyugponthoz ér.

Most nem a zsidógyűlölő beszél ki belőle, hanem a taktikus. A függetlenségi párt mai proklamációját töri össze, azt mondván, hogy a függetlenségiek antiszemita kortesbőrbe bújt filoszemiták, s óva óvja tőlük a választókat.

Istóczy beszéde sok zúgást, sok derültséget és nagy szenzációt okozott.

- Úgy kell nekik - mondák a jobboldaliak nevetve.

Magok a függetlenségiek is elösmerték, a komolyabbak: »Úgy kell nekünk, ha nincs bátorságunk igazi színt vallani. Minden görbe útnak megvan a maga tövise.«

Csak Csernátony vigasztalta őket szokott szellemes, gúnyoló modorban a folyosón.

- No, azért ne ijedjetek még meg. Hátha az álantiszemitizmus még jobban prosperálhat, mint az igazi. Mondok én nektek egy történetet. A római piacon esett meg. Egy polgár maga köré gyűjtvén a csőcseléket, elkezdett röfögni és visítani, mialatt tógáját összefogta a hóna alatt. Ekkor egyszerre széthajította az öltönyt és megmutatta, hogy a malac nincs sehol. A közönség tapsolt és éljenezte.

»Páratlan művész. Fölségesen utánozza a malacot! Koszorút a nagy férfiúnak.«

Ekkor egy másik római polgár azt mondja a népeknek: »Nem olyan nagy dolog ez atyafiak, jertek el hozzám holnap, és én is meg tudom ezt csinálni«.

Másnap csakugyan nála gyűlt össze a nép. Ő kilépett éppen olyan ruhában, mint a tegnapi művész, s a tógáját is úgy tartá összefogva a hóna alatt, mint az. Midőn azonban visítani és röfögni kezdett, egyik fölkiáltott a nép közül: »Ez nem tökéletes!« »Kontár!« - ordítá egy másik: »Fogalmad sincs, a malac hangjáról te, léthűtő!« - kiabáltak némelyek. »Kergessük el, kövezzük meg!«

Ekkor a polgár szétterjeszté tógáját nagy hirtelen, s felmutatta lábánál fogva a hóna alatt visító igazi malacot.

Még Herman beszédjéről kell szólanom, melynek voltak egyes briliáns részletei, de mely irányában kissé zavart volt. A méltóságos urak a karzatról kigömbölyödő ábrázattal bólingattak az antiszemitikus slágvortoknak. Tisza bosszúsan rázta meg fejét több ízben, s az eredmény az lett, hogy Pulszky Ágost »álcázott antiszemitáknak« nevezte el a mai proklamáció embereit.

- De hát mik vagyunk mi tulajdonképpen? - méltatlankodék Helfy. - Hiszen Istóczynak ellenkezőleg »álcázott filoszemiták« voltunk egy negyedóra előtt...

- Hja, egy negyedóra nagy idő nektek - mond Jókai. - Azóta már megváltozhattatok.

Azután Szilágyi beszélt hosszan, epésen Tiszát szorongatva, s palacsintává lapítva a kovászt, mellyel eszméinek tésztáját meghabarta, s mely kovász, hogy Hermannal szóljunk, »nem volt rossz, csak sok«.




A MAI ÜLÉSBŐL

A házassági törvényjavaslat tárgyalásának második napja. Karzatok teliden-tele, a képviselők óriási számmal. Az írói ketrecekben ember ember hátán. Annyit jegyzett Tisza tegnap az előtte álló ívpapírokra, hogy mindenki kíváncsi ma meghallgatni, mit jegyezett.

Csodálatos mulatság ez! Meg akarjuk tudni, mit mond valaki egy betegről, akiről már tudjuk, hogy okvetlenül meg kell halnia.

Van abban valami megnyugtató talán, ha megtudjuk, hogy miben halt meg? Ha részletezik az egyes fázisokat, halálos vívódását, ha lefestik. Pedig hiszen csak arról van szó. Mert azt már csak Irányi hiszi, hogy a főrendek életben hagyták volna, ha tökéletesebb.

Hm! Nem abból az indokból kellett annak sírba dőlnie, mint a régi spártai csecsemőknek, kiket a sziklára tettek ki, ha nem voltak elég erősek.

...Ez nagyon is erős volt nekik, dacára gyengeségének.

No de nem is a halott tisztességes eltakarítása okáért van itt tán a nagy érdeklődés, hanem az élők miatt... Hogy hátha azokból is sikerül valakinek valakit agyonütni a vita hevületében?

Fogjunk azonban hozzá az ülés vázolásához novellaírói stílusban.

Szép nyári nap volt. (Igen, igen, a február dacára is.) A képviselőház kapuján ki volt függesztve a táblácska: »Minden jegy elfogyott«.

S ez a legbiztatóbb jel arra nézve, hogy érdekes ülés lesz. Mert hogy mi lesz, azt egyenkint nem tudhatja előre senki, hanem összesen valamennyien megérzik, mint a köszvényes láb az esőt.

A folyosókon már pont tízkor nagy tömegekben hullámzottak a képviselő urak. Bizalomteljesen a mamelukok, dagadozó mellel a habarékok, csüggedten szemlesütve a szélsőbaloldaliak, akiket most divat lett szekírozni.

- Még horvát is szívesebben lennék ez idő szerint, mint szélsőbaloldali - haragítja őket Szlávy Olivér.

- Nem minden ember egyforma - jegyzi meg jelentőségteljesen Mocsáry.

- De barátom - vág oda Csernátony, nagymestere a találó megjegyzéseknek -, nézd meg a kínaiakat. Ugye mind egyformák? Pedig csak azért, mert valamennyi a szemöldökét borotválja. Csak hát add meg. Mind egyformák vagytok ti azóta, ahogy leborotváltátok tegnapelőtt a szemöldökötöket.

A Házban az első szónok Istóczy volt, ki Herman Ottó tegnapi szemrehányására kijelenti, hogy a »haszontalan, hitvány csavargó« kifejezés nem az ő lapjában volt, hanem a kecskeméti újságban.

- Semmi sem könnyebb - beszéli Komjáthy a környezetének -, mint a sértő kifejezések alól kibújni. Nekem is van egy kliensem, aki mikor alperes volt, s felolvasták előtte és a felperes előtt egy dologban a marasztaló ítéletet, azt kérdezi az én kliensemtől a bíró: »Van-e valami megjegyzése?« - Van, kérem alássan, egy kérelmem a bírósághoz. »Fellebbezni akar?« - Nem, kérem alássan, csak azt akarom megkérdezni, szabad-e nekem, tekintetes bíróság, azt mondani itt szemtől-szembe a felperes úrnak, hogy alávaló gazember. »Nem szabad« - felelte a bíró szigorúan. - Hát akkor nem mondom, kérem alássan.

Kőrösi Sándor kétszer nyitotta ki az ajkait ma. Először az ülés elején mondván egy »három hasábos« beszédet, s az ülés végén egyszer kiejtvén egyetlen szócskát az »implicite«-t.

...Fájdalom ez az utóbbi keltett tartósabb hatást!

Hanem Hegedüs Sándort ma megszállta a szentlélek. Egyikét mondta azoknak a legirigylendőbb beszédeknek, melyeknek jelentékeny részét a gyorsírók és az »egy hang«-ok csinálják hozzá. (Zajos helyeslés. Hosszan tartó derültség. Élénk zaj. Mozgás. Nyugtalanság. Nyugtalanság stb.)

Hegedüs után Ugron szólott a szép tulipiros kisebbik Ugron. A főrendiházi ellenzéket védelmezte.

Gondolta magában: »Hadd legyen már ilyen is«.

- Zeyk! Zeyk! - kiabálta szavaiba először egy hang, majd nevetve többen.

Hanem hát azt nem értette meg senki. Míg végre megmagyarázta valami erdélyi ember, hogy egy külföldi tudós munkában olvasható az a passzus, hogy a magyar felsőházban négyféle főrendek vannak »hercegek, grófok, bárók és Zeykok«.

Ugron Ákos után akárki következett volna, biztos sikert arat.

Hátha még az az akárki Tisza Kálmán?

Ő kel fel. S a karzat, földszint olyan csöndes lett, hogy meg lehetett hallani a túlsó oldalon a Plachy Tamás nehéz szuszogását.

Tisza már sok jó beszédet mondott életében, de még így egy sem tetszett a mamelukoknak. Főleg a tegnapi szónokokat paskolta, a két legkiválóbb beszédet, a Hermanét és a Szilágyiét szedvén szét nem a szokásos csűrt-csavart dialektikával, hanem a logika erejével, néhol éles szarkazmussal, szatírával váltotta fel a nehezebb fegyvert. S játszva bizonyos könnyed egyszerűséggel bánt el ellenfeleivel.

Látszott, hogy ez egyszer igaza volt.

A mamelukok kidülledt bámuló szemei édesen, büszkeséggel tapadtak rá. Sőt az ellenzék is érezte, hogy »milyen jó volna elcserélni Mocsáryért«.




KAPHATÓ KÖVETEK

(Folyosói történet)

A brassói oláhoknak, akik a circumspectus modort eltanulhatták ott helyben a brassói szászoktól, valami pörös huzavona ügyük van az eklézsiájuk nevében.

Amennyire úgy félfüllel hallottuk az ügyet, a templomnak kapnivalója lenne a közalapítványi vagyonból. Erre a »kapnivaló«-ra már évek óta adósságokat csinált az egyházi elöljáróság. Ezeket az adósságokat kezdik erősen sürgetni, ha a templom nem fizetheti, fizessék a kötelezett elöljárók. Ez irányban a pör is folyik. Nincs itt hát más teendő, mint bejönni Pestre Trefort miniszterhez, hogy bonyolítsa le hirtelen azt a kérdést, hogy a templomnak kapni kell.

Le is jöttek a brassói oláhok. Trefortot éppen otthon találták. Az volt az első, hogy elmentek megkérdezni a minisztériumbeli kapustól: jókedvű-e?

A kapus azt találta, hogy őexcellenciája éppen mérges: egy beteg püspöke gyógyult meg.

- No, hát akkor erősíteni kell magunkat. Akkor nekünk a saját képviselőnk nem elég, mert az csak minket képvisel, szerezni kell idegen képviselőket is, hogy nagyobb nyomatéka legyen a deputációnak.

Az országházi folyosókon minden oldalon van unatkozó ember, aki csak azért ácsorog ott, hogy valami szerencse érje. Némelyik hiába vár egy egész, néha két egész cikluson át, hiába vár örökké, másiknak ellenben mindég akad valami, beleszövik egyik vagy másik messzeható kombinációba, szekundánsnak hívják, vagy legalább partnernek, kiszemelik valami hivatalra, megszólítja a miniszterelnök, s karonfogva sétál vele két percig. A kisebb szerencsék közé tartozik, ha valamely vidéki küldöttség, s ilyen küldöttség mindennap akad kettő-három (A miniszterek már előre örülnek télen a hófúvásoknak. »Hm, most csak nem jön már deputáció sehonnan«), kér fel egy vagy más honatyát, csatlakozzék hozzájuk. Bizony lekötelezi vele Brassó városát örökre. Hogyha lesz még valamikor oláh lázadás, hát írást adnak, hogy őneki kivételesen semmi bántódása nem lesz.

A »folyosó aranyásói« közül akad erre is vállalkozó mindig. Minden szakmának megvannak a maga külön-külön egyéniségei. Olyanok, akik elvállalnak interpellációt, akármi legyen és akárkitől jöjjön. Olyanok, akik zsirálnak, és akik zsiránst keresnek. Sokan protezsálással foglalkoznak passzióból, mások ellenben az intrikálásban élnek. Vannak, akik készek nyomba kocsira ülni s elhajtani a rákospalotai erdőcskébe. Továbbá ott vannak azok is, akik semmit se csinálnak, semmit se szólnak, hanem mindig azon tünődnek, hogy hova csatlakozzanak. S végül azok, akik a különböző kérvényezők karához csatlakoznak. Ma szegedi cívisek megyét sürgetnek, holnap már Csanád megyei nemesek a megye megtagadását kérik. Holnapután vasutat kunyorálnak Balassagyarmatnak, negyednap egyetemet Pozsonynak, ötödnap adóhalasztást magoknak.

Így lőn tehát, hogy a brassói deputáció »impozáns«-nak egészítette ki magát, mintegy hat-hét idegen képviselővel. Csupa öröm volt őket megnézni, mikor megindultak a korridorról a miniszteri szoba felé.

A szögleten azonban találkoznak Beöthy Algernonnal.

- Hova mentek? - kérdezi Beöthy.

- Oláh templom vagyunk - felelék. - Megyünk Treforthoz deputációba. Gyere be velünk te is.

- Oláh templom vagytok? Biz én nem megyek. Azt se tudom, miről van szó.

- Ugyan minek is tudnád? Csak te gyere, úgyis fekete kabát van rajtad.

Erre aztán nekiestek az egyház presbiterei is a tekintélyes külsejű fekete úrnak, hogy ne vesse meg őket, hogy csak jöjjön be ő is, hiszen nem kell ott egyebet cselekedni, mint megállni és meghallgatni, amit az ő vezetőjük ékesen eldeklamál.

...Hát szegény Beöthy Algernon mit tehetett egyebet, mint azt, hogy isten neki, becsoszogott ő is a vörös szobába »oláh templom«-nak.

A vezető miután elköhintette magát, rágyújtott a dikciójára, s előadta, hogy az ügy igazságos, és hogy ha őexcellenciája becses jó akaratát megnyerik, milyen fényes lap lesz az Brassó történetében, és hogy már annál is inkább sürgethetik a megoldást, mert huszonkét esztendeje húzódik ez az eset stb.

Trefort miniszter: Tisztelt küldöttség! Megértettem azt, amit önök mondottak, s magam is tanulmányoztam, s mondhatom Önöknek, hogy részemről minden lehetőt megtettem eddig is, s ezután is meg fogok tenni. Hanem hogy már huszonkét év óta húzódik ez eset, éppen az mutatja, mennyire bonyodalmas és komplikált. Azért hát mindenekelőtt türelmüket kérem, mert az ilyen dolgot nem lehet felületesen elintézni. Legyenek nyugton és türelemmel.

Az oláhok összenéztek, a lógós deputátusok nem különben. A vezető megrántotta a vicevezető szalonrokkját, az meg az utána következőét. Látszott is, hogy mind a hármuk ajkán valami felelet gyülekezett, de nem bírt konkrét alakot ölteni, mire a legvégzetesebb percben, midőn már a miniszter egy könnyed meghajlással éppen el akarta őket bocsátani, váratlanul előrelép Beöthy Algernon, s így szól:

- Nagyméltóságú miniszter úr! Alázatos köszönettel vettük szavait, de tiszteletteljesen kijelentjük, hogy a türelemnek is van határa...

(Igaz! - mondá fojtott síri hangon a vezető.)

- Várunk igenis, kegyelmes uram - folytatá Beöthy még emeltebb hangon -, várunk még huszonnyolc esztendeig, de azontúl egy napot sem lehet.

A miniszter elnevette magát, úgyhogy kénytelen volt elfordulni, a lógós deputátusok közt hangos hahota tört ki, rohantak is kifelé nyakra-főre, mit látván a fejvesztett oláhok, búsan szó nélkül cammogtak ki ők is.

Hanem tudom, megesküdtek rá, hogy ha még egyszer eljönnek húsz év múlva ebben az ügyben, Beöthy Algernont nem veszik be többé oláhnak.




A HARMADIK NAP

(Országházi karcolat)

Az üzenet-vita még mindig tart - oldalágon. Már mindenki és minden meg lett támadva. Van-e még valami szűz hely?

Hátha tud találni Mezei Ernő?

A folyosók tömve vannak szivarozgató képviselőkkel és vidéki deputációkkal. Horváth Gyula fekete díszkötésben jár fel s alá. Amiből nyilván kitűnik, hogy megint vasút kell Szentesnek. Néha karonkapja gróf Károlyi Sándor, suttognak, amiből megint azt kombinálja ki az okos ember, hogy a tiszai kvótát is ma vetik ki.

Már három napja folyik róla a tanácskozás. Sehogy se bírnak megegyezni a Tisza melléki érdeklett birtokosok. Már végre beleszólt Andrássy Gyula is.

- Ugyan mit okoskodtok vele annyit. Bízzátok rám. A közös kvóta csak nagyobb dolog volt, mégse gondolkoztam rajta...

(Az meg is látszik - dörmögte az egyik érdekelt.)

- Jó formán a kalapomból húztam ki, mégis elsült...

- Az osztrákoknak.

Míg Mezei és Dárday Sándor beszéltek bent a teremben (Hermant cáfolgatva az egyik, a klérust korholva kissé - igen helyesen - a másik), azalatt a folyosón senki sem beszélt egyébről, minthogy kicsoda »Timoleon«.

Egy név, mely egy délelőtt lett ismertté! Egy könyv, amely alányom érdekességben tíz rossz beszédet. Hát nem valóságos csoda ez?

Ki az a Timoleon? A titokzatosság kíváncsiságot ébreszt. Minden ember azt kérdezte, ki írta a »Legújabb politikai divat« című röpiratot.

- Salamon Ferenc.

- Lusta hozzá!

- Akkor hát Tisza István.

- Fiatal hozzá!

- Berzeviczy Albert.

- Nem elég goromba hozzá!

A jegyző ezalatt: »Jókai Mór«-t kiáltotta. Vége lett Timoleonnak és mindennek. A büfé vendégei otthagyták sonkaszeletjeiket, s a folyosót mintha hirtelen kisöpörték volna, csak a szerteszét szórt tömérdek még füstölgő szivarvég hirdeti, hogy ezeket egyszerre nyelte el a terem.

Mély figyelemmel és csendben hallgatták a legnagyobb első magyar embert, s beszédjében volt is egypár lendületes hely. Kivált, ahol azt mondja, hogy ha mi sirathatjuk Jeruzsálemet, hát mért ne sirathassák a szegény zsidók?

(Én miattam hadd sirassák - bódult bele egy jóízű antiszemita hang.)

Hanem nem gyújtott úgy, mint Jókai más beszédei. Egypár helyen ott tündöklött a Jókai humor egy egy szilánkja is, s kivált nagy derültséget keltett, midőn megjegyzé, hogy »Apponyi gróf háta mögött többen ülnek, mint a Szilágyi háta mögött«. Ami tényleg is igaz volt: mert Apponyi előbb ült nehány paddal, mint Szilágyi.

Helfy volt benn az első szónok, aki igazán a »tárgy«-hoz szólt kellő objektivitással, és érdekesen hangsúlyozta a főrendiház reformjának szükségét.

Vérszemet kapott erre két fiatal antiszemita: Gruber, aki a Háznál nőtt, saját termés és Vadnay Andor, akit vidékről liferáltak.

Gruber most még antiszemitább volt, mint a múltkor.

- Olyan modorban beszélt, mint egy Rabagas - jegyzé meg valaki a habarékon.

- Dehogy úgy, hanem úgy mint egy bálbizottsági elnök Körmöndön vagy Zilahon...

Vadnay Andor (a következő szónok) a múltkori felszólalásával híressé tette Péchy Tamást.

Mert Péchy Tamás akkor mondta életében az első kitűnő élcet, midőn Vadnay mindjárt a szűzbeszédében oly kíméletlenül támadta meg Eötvös Károlyt:

- Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy nem szokás »mindjárt« így beszélni.

Ezen a »mindjárt«-on nyugszik a súly. Mert »azután« már szabad.

Hanem ma nem bántott Vadnay senkit: szelíden, csendesen mondta el a dolgát.

- Hm, megvan annak a maga oka.

- Ugyan mi?

- Eötvös van utána feliratkozva. Mégiscsak ravasz ember az az Eötvös.




Hátra Kezdőlap Előre