AZ ÉGBEN

A leggazdagabb ember mondott csődöt. Ha Mackay vagy Rothschild öngyilkosokká lesznek »rendezetlen anyagi viszonyok« miatt, nem lett volna olyan meglepő és csodálatos, mint az, hogy Balázs Sándor unta meg az életét és méreggel ölte el magát. Hát elfogyott kedélyessége? Lehetetlen az! Hiszen neki volt ebből a portékából a legtöbb talán az egész országban.

S mégis elfogyott.

Mi volt az a gyógyíthatlan baj, amiért el akart menni innen? A pénz? Nem; hiszen ez neki sohasem volt. Ilyen idült baj nem vihette a sírba. Fittyet hányt ő annak.

Hiszen annyi biztos terve volt pénzhez jutni, hogy mire az egyik dugába dőlt, már akkorra hat új ötlete támadt: még a jó barátjait is milliomosokká tette velük, hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozva el eszméit.

És ha e tervek nem lettek volna is, melyek mint csalóka lidércfény előtte világítanak a kalandos lelkeknek egész a sír széleig, itt volt a kis lutri: az örökös reményforrás. S ha nem sikerülnek a »nyári számok« (mert más számokat rakott nyáron, mint télen), majd megjön a tél, és bevágnak a »téli számok«.

Nem, nem a pénzbaj volt az a gyógyíthatlan betegség, mely őt arra a szomorú útra vitte, s mely teljesen megfelel azon romantikus iskolának, amelyből nőtt az ötvenes években. Reá borult évek előtt elhalt leánykájának a sírjára, és ott itta meg a méregitalt. Éppen egy ötvenes évekbeli érzékeny novellának a vége.

Mi volt az oka? Ki tud olvasni a szívek redőiben? Mit tudjátok ti azt, hogy ez a víg ember, aki folyton nevetett és nevettetett, mit érzett belől? Mi volt annak a szívnek a fenekén, ahonnan örökké csak a jókedv buborékai fakadtak fel?

Utolsó üzenete némi világot látszik vetni az indokra. Utolsó üzenete elvált nejéhez szól, akire szerelemmel gondol a megdöbbentő elhatározás percében is. Hiszen a kis sír is, az utolsó vánkos, ahova a szegény író a haldokló fejet letette, arra mutat, hogy a szétdúlt családi fészek játssza a főszerepet ebben a drámában. Az egyedüliség keserű érzete, a sivár elhagyatottság érlelte meg benne a megdöbbentő elhatározást, itthagyni a világot, melynek tarka-barkaságát senki sem volt fogékonyabb a legvígabb oldaláról fogni fel, mint éppen ő.

Nevelhette természetesen kedélyvilágának komorságát anyagi helyzete is, mert noha már ötvenhét éves volt, még mindig ott állott, amint mondogatni szokta:

- Kezdeni kellene valamihez. Mert bizony-bizony kifogyok az időből.

Még mindig »forrt«, s amint évről-évre jöttek a fiatal írók s elhelyezkedtek, hogy úgy mondjam, konszolidálódtak a társadalomban a régiek, ő mindig a fiatalok közt maradt, akik forrnak.

Sajátságos vonásokból volt összeállítva egész lénye. Nem szeretett semmi pozitívumot, mindig csak olyat, ami lesz, és semmi olyat, ami van. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, mely elbeszélői érdemeiért mintegy évtized előtt választotta be, mikor Balázs in floribus volt, de ő e Társaságot, mihelyt tagja lett, azonnal elunta s egy másiknak az alapításán fáradozott. Sikerült neki összehozni a Petőfi Társaságot, de mihelyt megvolt, azt is nyomban elunta és egy harmadik társaság alapításán törte fejét. Az is megalakult harmadéve »Aurora« név alatt.

Igazi fékezhetetlen írói temperamentum volt, akinek a »pegazusa« nem ismert se kantárt, se nyerget s rendszeres munkára szorítani nem lehetett. A redakciókban, ahol a munka mégis bizonyos órákhoz van kötve, sohasem bírt hosszabb ideig megmaradni.

Csak inspirációinak engedett, de a kötelességet nem ismerte. Jól jegyezte meg róla egy ízben a megboldogult Tóth Kálmán:

- Ha a Sándornak tízezer forintot fizetne valaki évenkint azon szigorú kötelezettséggel, hogy minden héten egyszer végigsétáljon a Váci utcán, évekig nem látnátok a Váci utcában.

Pedig nem lehetne mondani, hogy improduktív volt. Eleget írt s ezek közt érdemes, sőt maradandó becsű dolgokat. Az »Égben« című darabja még soká marad a játékrenden, a »Strike« részeges takácsa a legzseniálisabb népszínműi alakunk, novellái közt egypár az ő költői felfogásának, meleg szívének s egészséges humorának becses alkotása. Mint írónak csak az az egy baja, hogy túlságosan utánozta Dickenst és Thackeray-t.

Társaságban vidám poharazás közt nem volt párja. Ővele vacsorálni fejedelmi mulatság volt. Ötlet ötletet ért. Játszi elméje szikrázott és pattogtatta az elmésségeket. Többnyire a szeretetreméltó naivság köntösében űzte bohókás pajzánkodásait papucshősnek, együgyűnek, fösvénynek és tőkepénzesnek játszva magát. Ezek voltak a kedvenc témái.

De amint nem volt igaz, hogy ő együgyű papucshős és tőkepénzes, úgy nem volt igaz semmi sem. Mindennel figurázott.

Még a víg kedélye sem volt igaz. Az is talán csak fölvett szerep volt, amivel elámította a cimborákat és az uzsorásokat: mert csak ezzel a kétféle emberfajjal volt összeköttetése, és a Múzsával, akit szintén rászedett, mert a víg Múzsának udvarolt, pedig titokban talán a szomorúval ölelkezett.

Most már az égben van szegény. Nyugton, csöndesen, békességben a kis Rózával. Mert van még egy mecénás, akihez bizalommal fordulhat a magyar író - s aki megszabadítja nyomasztó gondjaitól.

A halál.




JÓ ÓMEN

(Külpolitikai csevegés)

A Nándorok nagyon szerencsés emberek. Itt van például Szederkényi Nándor, aki megbuktatta Jókait, itt van Sir Nándor, aki megnyerte a sorsjegyet és itt van Koburg Gotha S z á s z Nándor, aki elnyerte a bolgár koronát. Azért írom a »Szász« nevet ritkítva, mert előre tudnivaló, hogyha valami üresedés van, azt okvetlenül egy Szász nyeri el. (Ha mindjárt nem is Károly vagy Domokos.)

Mondom, lehet, hogy a Nándorok szerencsés emberek, de mondhatnám azt is, hogy szerencsétlen emberek. Mert Szederkényi Nándor egy olyan nyilatkozatot írt a választás után Jókai ellen, amivel tökéletesen tönkretette magát, mert Sir Nándor olyan bajokba bonyolódott a nyereménye miatt, hogy egész élete meg van keserítve, és mert Koburg Nándor olyan koronát kapott, hogy nem tudom, miképp teszi fel a fejére.

Vagy talán nem is teszi fel semmiképp. Elvesz korona. A feje nélkül. Lehet, hogy a fejére teszi és akkor elvész a feje is a koronával együtt. Denique semmi sem bizonyos.

Csak egy bizonyos, az, hogy immár elutazott.

Először a pakktáskái mentek el. Maga a herceg anyja intézkedett a csomagolásnál.

- Ötven inget tegyetek - rendelte az ebenthali frajjoknak -, hogy ne kelljen a fiamnak Bulgáriában mosatni. Nem, nem, tegyetek mégis hatvan inget - hátha két hónapig is eltart az uralkodása.

Azután a szakácsot látták elutazni a szemfüles reporterek.

De még akkor sem volt bizonyos. Hátha a szakács csak arra való, hogy még egy hétig tartsa féken a bolgár közvéleményt.

Bizonyos a dolog akkor lett, mikor végre megjelent a »Budapesti Közlöny«-ben a herceg leköszönése a főhadnagyi állásáról.

No, ha már Salamon Ferenc bátyánk is kioldozza a honvédségi kötelékből, akkor okvetlenül lesz valami.

Jól okoskodtunk, a herceg ma végre elment. Az ebenthali kastély megint csöndes lesz és szomorú. Senki sem fog beleskelődni többé a rácsokon.

A mama könnyezve búcsúzott el fiától, s még az utolsó percben is marasztalta:

- Ne menj el. Majd meglátod, nem jó vége lesz. Rossz álmaim voltak.

- Megyek anyám. Mennem kell.

- Hasztalan lesz az utad, édes fiam.

- Én bízom, anyám. Ámbár az mellékes, mert nem annyira a bolgár trón miatt megyek én, hanem az élclapok miatt.

- Nem félsz a muszka cártól?

- Félek, de az élclapoktól még jobban félek.

- Legalább eredj be Bécsbe Kálnokyhoz és konferálj vele még egyszer: kérdezd meg, fürkészd ki, vannak-e kilátások. S ha nincsenek, fordulj vissza, fiam! Megígéred?

- Jól van, megígérem.

S aztán csakugyan találkozott a herceg egypár percre Kálnokyval, ki titkon, álruhában a vonathoz érkezett, és a kupéjába osont.

- Hogy állunk? Mit gondol ön?

- Én semmit sem gondolok - mondá Kálnoky. - Tehát ön megy, hercegem?

- Igen, megyek. S mit mond ön ehhez?

- Hm.

- És a hatalmaknál állott-e be valami változás?

- Nem gondolnám.

- Mindegy, én megyek.

- Elmenni könnyű, hercegem, de visszajönni.

- Nos, visszajönni?

- Visszajönni is könnyű - jegyzé meg a nagy külügyér -, de ...

- De?

- De ott maradni...

- Nos, ott maradni?

- Ott maradni is könnyű.

- Ön szerint tehát minden könnyű. De legkönnyebb, úgy látszik, külügyi politikát vinni.

- Nem éppen. Egy külügyérnek sajátságos ösztönének kell lennie. Ezt szerezze meg a herceg. Én egész külügyminiszterségem óta kabalákkal dolgozom.

- Mik azok a kabalák?

- Megmagyarázom önnek.

- De siessen ön, mert már csengetnek.

- Nos lehet, idehallgasson. Vegyük például a fenséged dolgát. Biz az meglehetősen bizonytalan. Hanem hát mégis megvan a módja megtudni a titkos jövendőt: lesz-e ön bolgár fejedelem vagy nem?

- Hogyan?

- Ön keresztül fog utazni Pesten.

- Nos, igen.

- Pesten a bolgár fejedelmeknek van egy permanens barátja. A fejedelmek változnak, de az ő barátsága nem változik a fejedelmek iránt.

- Ki ez a derék ember?

- Ez gróf Zichy Jenő.

- Ah.

- Ha tehát fenséged Pestre ér ma, nézze meg az indóháznál, hogy ott van-e Zichy jenő vagy nem. Ha nincs ott, forduljon vissza. Akkor önből sohasem lesz fejedelem. Zichy ezt nem tudja, de megérzi. Ez az én kabalám.

- Köszönöm, gróf.

Mikor a vonat ma délután berobogott a pesti indóházba, a herceg izgatottan szólította be Dobnert:

- Hajoljon ön ki, nézze meg - szólt a fejedelem lázas hangon. - Itt van-e gróf Zichy Jenő?

- Itt van, fenség. Velünk fog utazni.

- Hála Istennek! - kiáltá Nándor herceg. - Most már remélek.

- És itt van Futtaki is.

- No, ez derék.

- Sőt Pálmai Ilka is velünk jött.

A herceg kacagva, vidáman dőlt hátra a vörös bársony kupé-pamlagon.

- Teringette. Hiszen ilyen fölséges szimatoló! Hiszen akkor egészen bizonyos a dolgunk, kedves Dobner. Gyújtsunk szivarra és menjünk tovább.




A »MAGYAR KONGÓ«

Nagy riadalom van most Háromszéken a szép Sepsiszentgyörgyön, ahol ma tartja közgyűlését a kultúregylet, és ahol a tömérdek vendég közt ott van az írói és művészi kör.

Igazán sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt nem lehetek most ott, ámbár ha ott volnék is, édeskeveset lendíthetnék, mindössze talán megnézném az egylet évi működésének eredménye gyanánt azt az egy megmagyarosított oláhot, akit tavaly még elő nem bírtak mutatni.

Mikor aztán kibámulnám magam azon a jámbor oláhon (ha ugyan megvan már), elővenném az én Málik barátom redakciójában a kalamust, és megírnám a »Pesti Hírlap«-nak a tudósítást Szentgyörgyről, Előpatakáról, a bankettről, a toasztokról - úgy amint azt a többiek teszik.

Nos, hát a tudósítást meg lehet írni itthon is.

Mernék rá mérget venni, tisztelt olvasók, hogy sehol sem fogadták az írókat olyan szívesen, senki sem örült a mostani odajövetelüknek jobban, mint a székelyek.

Csak én örültem még náluknál is jobban, hogy most mennek oda - és nem ezelőtt három hónappal. Mert ha ezelőtt három hónappal lett volna Háromszéken az írói kör, semmi esetre sem választottak volna képviselőnek írókat. S ezt én bizonyos okokból nem nagyon szerettem volna!

Hogy azonban áttérjek tudósítói tisztemhez - leírom, milyen város az a Szentgyörgy.

Igen, igen, mert azt mind meg fog kelleni írni apróra. Hiszen éppen abban van a legnagyobb humor, hogyha a magyar ember kimegy a Salzkammergutba s onnan ír, nem kell kommentárt adnia a színhelyről, de ha Erdélybe utazik, hát ismertetni szükséges a vidéket, a helyeket, ahol megfordult.

A derék Horváth Gyula, mikor a »Partikularizmus« című gyönyörű könyvet megírta Erdélyről, erővel azt a címet akarta neki adni: »A magyar Kongó«. Én beszéltem le róla, azon alaptételből indulva ki, hogy nagy igazságokat sohasem kell egyszerre kimondani.

De menjünk tovább. Szentgyörgyről van szó. Hát igen - Szentgyörgy a második fővárosa Székelyországnak, azonban mégis oly szűk anyagi viszonyok közt él, mint egy huszadrangú magyar mezővároska. Ha egy toronyórát akarnak csináltatni, évekkel előre tervezgeti ki Császár Bálint, mint a szegény ember, ha tehenet készül venni: milyen lesz, tarka lesz, a szarva kajla lesz.

Pedig külsejére csinos város, nehány szép emeletes házzal. A vidéke pláne gyönyörű, míg ott közte csörög el a Debren patak, jobbról az Őrkő mereng le, s onnan kezdődik a gyönyörű fennsík, a »szép mező«, egy a havasoktól körülvett róna, melyen nyár közepén pajkos délibáb játszadozik. Ez az egyik tündér, a kedves, az enyelgő. A másik tündér a gonoszabbik, a híres Nemere, amelyik hét bundán keresztül is kifújja az utasból a lelket, s felfordítja a székely fuvaros szekerét.

Ez a székelyek klasszikus földje, véres csatákról beszélő vidék, hol ezer emlék hullámoztatja meg a szívet. Erdély szép történelme végigcsillámlik... Ott van Köröspatak, a régi harangjaival és a Kálnokyak kastélyával, emitt Uzon Béldi Pál házának romjaival, amott a havasnál Oltszem a festői Mikó-kastéllyal, melynek homlokzatán oda van vésve a vers:

Zordon vadság végeztébe
A nyíltságnak kezdetébe
Övéinek emelte,
Barátságnak szentelte
Hidvégi gróf Mikó Miklós
Ezer nyolcszáz huszonhatban.

(Biz ez nem valami szellemes versezet. De a leutazott íróknak elég jó. Olyan »Útilapu«-féle nívón áll.)

A vendégek nagyobb része az előpataki fürdőbe van elszállásolva. Hát ez a fürdő is egy élő szemrehányás - a magyaroknak, kik kimennek csavarogni mindenfelé, de a sajátjukat nem tudják megbecsülni.

Előpatakot, mely Szentgyörgytől egy órányira, a földvári vasútállomástól pedig alig másfél órányira fekszik, a múlt században kezdték kiépíteni, s utóbb oly lendületet vett, hogy ma már több mint száz villa van a kies völgyben, némelyik európai komforttal berendezve. De mire a villák megszaporodtak, a vendégek fogytak el. A becsületes oláh bojárok, akik hajdan nyaranta ellepték Előpatakot, itt költvén aranyaikat, apródonkint észre tértek és otthon mosakodnak hazai fürdőikben, míg ellenben a magyarok apródonkint sem tértek észre, és még most is a külföldre járnak. Így hanyatlik és pusztul évről-évre a jobb sorsa érdemes Előpatak.

S ez a szomorú hanyatlás mindenütt látszik a falvakban. Kidűlt-bedűlt úri kúriák búslakodnak a szegényes, de tiszta székely házikók között. Elhanyagolt úri parkok gyomja és tövise kiáltoz rád: »Itt baj van!«

S künn a mezők is mintha ezt beszélnék. A sűrűn következő határbarázdák olyanná teszik a székely mezőket, mintha egy csíkos nadrágszövet lenne. Csupa csík. A csíkok évről-évre sűrűbben jönnek. A népesség egyre több, a brázda is egyre több, de a föld nem több, csak annyi, s minden új osztálynál keskenyebbé válik, ami egyre-egyre jut. Néha olyan kis darab, hogy nem érdemes az ekét beleállítani.

A földet persze nem lehet kitágítani (pedig csak ez segítene gyökeresen a székelyeken), hanem a mezőgazdaságra mégis jó befolyással lehetne, ha minél előbb keresztülvinnék a tagosítást.

Noha, mint minden újításnak, ennek is nagy ellensége a székely. Zöld Ferenc ő uram kegyelme nem átallotta elém állani a választás után:

- Már most csak egyet mondok instálom - így szólt -, de az aztán nagy szó lesz.

- Csak ki vele, Zöld Ferenc uram.

- Tessék megmondani odafönn a tekintetes Tisza Kálmány úrnak, hogy én mit üzentem.

- Ha valami okosat üzenne kegyelmed.

- Azt üzenem neki instálom, hogy eddig még minden jól van, ahogy van, és jól is lesz, úgy, ahogy lesz, de már azt az egyet meg ne tegye, hogy a matyikuszt ideállítsa a földjeinkre, mert embere vagyok a szavamnak, de belevágom a vasvillámat.

- Nem úgy van az, Zöld Ferenc uram - mondom neki. - Elhamarkodja kegyelmed a dolgot.

- Mármint én?

- Kegyelmed bizony. Mert azt olvastam a régi iratokban, hogy Mária Terézia alatt a székelyek nem akartak krumplit ültetni.

- Hát aztán?

- Hát aztán a királyné megharagudott emiatt és megparancsolta, hogy erőszakkal is rá kell a jóra a népet vinni. Huszonöt botot vágtak arra a székelyre, aki a krumpliültetést megtagadta.

Zöld Ferenc uram szörnyülködve csóválta a fejét.

- Erre természetesen nekifogtak a krumplitermesztésnek, és ma már igen sok krumplis földet láttam az ilyefalvi határban.

- Az ám.

- Pedig nincs is meg már a hajdú, aki a huszonöt botot kiszolgáltassa.

- Uhm, hum. Mond a képviselő úr valamit.

- De nem úgy van az, Zöld Ferenc uram. Most már csak okoskodjunk tovább. Mit szólna ahhoz kegyelmed, ha most Tisza Kálmán egyszerre betiltaná a krumplitermesztést?

- No, azt szeretném én látni.

- De hát arról jót áll-e nekem kegyelmed, hogyha majd száz év múlva valaki ilyen apróra akarná széthasogatni a tagosított földjeiket, amilyenek most, nem akadna-e arra is egy Zöld Ferenc, aki közbekiáltson: »No, azt szeretném én látni«.

Zöld Ferenc megütődék egy percre, de csak mégis azt nyögte ki végre nagy fejrázással:

- Nem lehet az. Lehetetlen az, hogy olyan Zöld Ferenc legyen valamikor.

- Gondolja meg jól.

- Meggondoltam, instálom. Csak tessék mégis megmondani a tekintetes Tisza Kálmány úrnak.

A ragaszkodás a régihez szép költői jellemvonás a magyarban, de már nagyon sok kárát vallotta.

Jó, hogy a kultúregylet éppen azon a vidéken tartja ezidén a közgyűlését, ahol legégetőbb alakban jelentkeznek az erdélyi bajok. Egy kis megfigyeléssel és valamivel szélesebb látókörrel innen szabhatja meg működése irányát. Nem az oláhokat kell szorítani, hanem a magyarokat kell megtartani.

De a kultúregyletnek is ki kell még magát előbb forrnia. Tisztába jönnie a célokkal és az eszközökkel.

És ez lassan és nehezen megy, mert ott is vannak Zöld Ferencnek.




AZ ALMA MATER

(Hiábavaló csevegés)

Ma nyílt meg az egyetemi tanév. Megélénkülnek a főváros utcái nemsokára. Az alma mater gyermekei összejönnek anyai áldással, atyai tanácsokkal és flóresekkel s egy rózsás jövőnek a reményével.

Az anyai áldás sokat ér, és talán nem fogy el sohasem, az atyai tanácsok azonban hamar kiröpülnek az amice fejéből, de azért mégis sokkal későbben, mint a flóresek. Ami a legállandóbb az egyetemi kurzusban: az a remény, hogy a jogász olyan nagy semmi, amiből minden lehet.

Nem is szándékozunk most mi belekötni sem az atyai tanácsokba, sem a flóresekbe (majd beleköt azokba az új »Központi«-nak a fizetőpincére), hanem megvalljuk őszintén a reményt, azt a bohókás atyai-anyai képzelődéssel hízlalt reményt szeretnők egy kicsit megcsappantani.

Mert nem úgy van ám az már, mint régen volt, mikor még az egyik kedélyes jogi professzor így szólította meg a tanítványokat:

- »Excellenciás, méltóságos, nagyságos és tekintetes uraim! Mert tibelőletek mindez lehet.«

Azelőtt jó gondos anya volt az »alma mater«. Aki őhozzá dörzsölődött nehány éven át és testimoniumot kapott arról, hogy a kötényével volt valamikor betakarva, az »úr« lett ebben az országban. Legalábbis tekintetes úr.

De az alma mater gyermekei annyira felszaporodtak, hogy ma már az egykori professzor úr, ha még élne, bízvást kitoldhatná a titulust: »Kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes uraim, proletárok, koldusok, páriák, szerencsétlen flótások« stb. (Nem is merem folytatni, mi minden lehet a »haza virágjaiból«.)

Egyszóval meg kellene már egyszer értetni a magyar középosztállyal, ne nevelje mindenáron fiait az úgynevezett lateiner pályákra, melyeken már ma megdöbbentő arányokban mutatkozik a túltömöttség.

A magyar embernek egyáltalán nincs érzéke a pályák becsének felösmerésében. Egy része a dzsentrinek belepenészedett abba a felfogásba, hogy az ő csemetéihez minden más foglalkozás méltatlan, csak a hivataloskodás bent a »vármegye urai« vagy az »állam szolgái« közt. Tertium non datur. És hogy csak egy könyv van a világon és az a »Corpus juris«. Minden más könyv adhat kenyeret, de kalácsot csak ez az egy. A módos dzsentri minden gyermekében főispánt vél lappangani.

A szerényebb anyagi sorsú dzsentri már kezdi magát megadni annyiban, hogy egy kicsit körültekintget, vajon a megváltozott, ocsmány világban mégis melyik volna a legkevésbé bizonytalan pálya, de persze csak az úri pályák közt. Hátha mérnöknek adná a fiút vagy doktornak? Ezek már a modern apák, de ezek sem találják el soha a pályákat, rendesen elkésnek. Az én szülővármegyémben például a velem egyivású fiúk, akkoriban folyván a határtagosítások, többnyire a mérnöki pályára léptek. S mi történt? Az, hogy mire kitanultak, már akkor az a pálya nem ért semmit. Ma már csupa végzett mérnökökből telnek ki nálunk odahaza a díjnokok.

Még jobban megtört a vagyontalan dzsentri, és ez a nagyobb rész: megtört, semmije sincs, de annyira mégse tört meg, hogy a külszínt feladja. Pedig ebben van a társadalomnak minden átka. Csak egyetlen jelszó kellene, hogy vérré váljék, s le volna győzve ennek a nemzetnek a legnagyobb ellensége.

»Le a külszínnel!«

De térjünk vissza a legszegényebb dzsentri osztályhoz. Nos igen, ezek már lemondtak arról, hogy a fiaikból »kastélyos« urak legyenek, nem ábrándoznak fiaik karrierjéről és arról, hogy az elkopott címer új fényre derüljön, hogy a szaladó hétszilvafát a gyerekek megállítsák, de megnyugszik abban, hogy a fiai »írnokságokat« kapjanak, egész életükben küszködvén görnyedten a keserves kenyérért.

És ezeket hiába kapacitálja az ember:

- De kedves bátyám, hát nem jobbat tenne ezekkel a szegény gyerekekkel, ha mesterségre adná őket? Hiszen jobb pálya az. Az írnok a legutolsó ember a világon. Milyen gondolat írnokká nevelni a gyereket. Hisz az annyi, mintha szándékosan koldussá nevelne valakit. Írnokká lehet az ember leesőben, mert az egy szerencsétlenség, mintha a lába törik el valakinek, de hogy egy egészséges gyereknek maga az apja készakarva törje el a lábát, ez borzasztó lelketlenség.

- Hüm, hm - ümget ilyenkor a tönkrement bocskoros kedvetlenül.

- Ami pedig az iparost, a kézművest illeti, az, ha jól érti a mesterségét, úr a maga nemében. Az írnoknak még előbb állást kell kapnia, protekciót keresnie, de a kézművesnek a két kezében van a protekciója, mindig magával hordja.

- Igaz, igaz, de mikor az írnok mégis az úrféléhez tartozik, szalonkabátban jár és nincs a famíliának szégyenére. A kézbesítő tekintetes úrnak szólítja, sőt a levélcíme is az.

- Hanem azért, urambátyám, mégsem látott soha meggazdagodott írnokot, de meggazdagodott lakatost eleget.

- Igaz, igaz - ötöl-hatol az öreg -, magam is belátom, hogy így van, de nem lehet, nem tehetem, tetszik tudni, a világ miatt. A feleségem, az anyjuk talán meg is őrülne, ha bőrkötőbe látná a gyerekeit, s kiugrana dühében a bőréből, ha mesterember kérné meg a leányait.

Ez a felfogás meg van már csontosodva. S lesznek a fiúk írnokok, díjnokok, sikkasztók és váltóhamisítók, a leányok pedig tanítónő diplomát szereznek, amellyel megszerzik a boldogtalanságot, és egész életükben elcsavaroghatnak egyik küszöbről a másikhoz, míg helyhez jutnak.

A legközelebbi napokban a magyar sajtó jól kimérgelődte magát az orosz ukázon, mely a szegényebb sorsú emberek fiai előtt elzárja a főiskolák ajtaját: hogy micsoda gyalázatos intézkedés az a XIX-ik században?

Pedig talán nem is olyan egészen bolond ukáz az. A muszkának mindig volt magához való esze.

Csak a minap panaszkodott előttem is egy miniszterünk, hogy amikor egy írnoki állomás megüresedik, százával lepik el a miniszteriumot a folyamodók, javarészben diplomás emberek. A hivatalokért folyamodó s elutasított kérvények száma évenkint ezerekre megy egy miniszteriumban.

Ezek mind az állam kenyeréből akarnának enni.

- Boldog isten - sóhajtott fel az illető miniszter -, mekkorának kellene e kenyérnek lennie, hogy mindenkinek jusson.

Így áll a helyzet. Elég szomorú. S miután a kenyér nem igen lehet már nagyobb, szükség, hogy az éhesek száma fogyjon meg. Ide vág az orosz ukáz.

S ki tudja, ha így megy, nálunk is nem fog-e kelleni bedugni a tölcséreket, melyeken át a tudományokat eregetik a fiatal szittya koponyákba?

Azért hát, kedves urambátyáim és asszony nénéim, fogadjanak nekem szót, s ha már az öregebb gyereket fel is pakkolták vagy már le is helyezték az alma mater ölébe, ne sokat teketóriázzanak azzal a többi cseperedővel - rá kell adni azt az ördögadta bőrkötőt. Nem hal bele abba a gyerek, hanem megél általa: mégpedig talán sokkal jobban, mint a bátyja.

Ami pedig azokat az úgynevezett »lélekemelő példákat« illeti, hogy itt is, ott is egy-egy szegény ember gyereke nagyra vitte a lateiner pályán - pedig abban sem volt különb talentum stb. - az önöket éppen ne alterálja, mert az egészen a vakszerencse dolga.

Éppen most ül a nyakamon egy exképviselő barátom, aki őszinte bonhomiával panaszolja:

- Jó program, rossz program, sok ész, kevés ész, mind bolondság, mind nem ér semmit. Nekem nagyon megtetszett Széll Kálmán idei programbeszéde, megtanultam és elmondtam otthon a kerületemben. Hát mi történt? Valóságos nevetség. Ő meglett, én pedig mebuktam vele. Pedig szórul szóra szakasztott az a program volt.

Hohó! Bocsánat, nyájas olvasó, hogy e komolyan kezdett cikkben úgyszólván akaratlanul a humor terére csavarodom...

Ámbár hiszen jeleztem kissé a címben, hogy »hiábavaló csevegés«.

Igenis az. Ösmerlek, kedves magyarom, és nem is merlek hibáztatni, mert mikor az én fiam felnő, hát félek... mert hiszen végre is közületek való vagyok, félek, hogy én is odaviszem az agyontömött alma materhez.

Könnyű fecsegni, prédikálni, de hova vigyem egyebüvé?




MOSOLYGÓ EMLÉKKÖVEK

(A kisebbség és a többség. A vacsora és az uzsonna)

Valamelyik pécsi püspök csinálta meg azt a tréfát: egy máriás tallért hordott a zsebében azzal az eltökéléssel, hogy mindjárt odaadja a koldusnak, ha valahol olyan férfitársaságba vetődik, ahol frivol dolgokat nem emlegetnek.

Az érdemes püspök örökké megtartotta a tallérját, vele is temették el.

Nem azért hozom ezt fel, mintha azt akarnám demonstrálni, hogy a többi püspököknél is vannak ilyen tallérok. Ámbár némelyiknek valamennyi tallérja ilyennek látszik.

De semmi közöm a püspökök tallérjához, csak a szituáció kedvéért említettem, mert nekem magamnak is lehetne egy ilyen örökké tartó tallérom, ha ahhoz kötném a tőle való elválást, hogy egy óráig kerüljek olyan politikusok közé, akik az öreg Deák Ferencet ne emlegetnék.

Éspedig nem a beszédjei azok, amik az ő alakját minduntalan életre hívják (azokat kevesen olvassák), se az alkotásai, a kiegyezés (annak nem sokan örülnek), hanem az ötletei, melyeket mindenki szeret. Még a Olayak szája is mosolyra szelídül azoktól.

Mindennap fölszínre csillan egyik-egyik az öregek emlékezőtehetségének homokjából. Hogy ült ott az öreg a folyosón, vagy a klubban akkor és akkor és mit mondott. Mítosz már ennek a fele. Az adomáknak is a fele bízvást succrescentia. A világba szétszaladt Deák-ötletek összeházasodtak más idegen emberek ötleteivel, s a Deák-cég alatt floreskálnak.

De azért a valódi szakértő legott felösmeri a Deák igazi mondását a hamisítottól, s bizony halálos vétek, ha össze nem fogdossa a sok vándorló humort és bölcsességet.

Az öregúr szobra nemsokára készen lesz. Bizony gyenge monumentum; az egyedüli eszme benne, hogy háttal van fordulva a liberális klub felé.

De ha szobra se volna, mondásai, képei és hasonlatai örökké üdén tartanák emlékét.

Beszédjei csak amíg élt, addig védték a kiegyezést, politikai bonmot-jaival azonban, minő a Madarásznak mondott argumentum az ágyúkról, Csengerynek a kamarilláról, melyek szájról-szájra mennek, unokáról-unokára szállnak, még a holta után is békíti a nemzetet a királlyal.

Ámbár hiszen ma már fölösleges munka. Ma már olyan nálunk őfelsége, hogyha titkos plebiszcitummal szavaztatnák meg a lakosságot, ki legyen a király, ő-e, vagy Kossuth Lajos - föltenném azt az egy tallért, amiről a tárca elején szólottam egy rézkrajcár ellen, hogy őfelségének lenne majoritása.

De addig-addig fecsegek itt minden másról, hogy voltaképpen el is felejtettem a célomat: Deák egypár mondását följegyezni az életírója számára.

Egyrészt a közönség sem hallotta még, de másrészt ha a jövő kor valamelyik Deák Farkasa rájok bukkan, az nagyon megörül nekik.

Hát miért ne okozzak a szegény jövendő Deák Farkasnak egy kis örömet?

Élete utolsó éveiben történt, hogy már beleesett pártjába a szétzüllés férge; különböző alkatelemekre kezdtek szétbontódni, az elhúzó emberek napról-napra szaporodván.

Deákon meglátszott, bántja a közeledő szomorú processzus. Hiába vigasztalta és nógatta egyik bizalmas barátja:

- Az onnan van, mert kevesebbet érintkezel az emberekkel, sohasem mondod, mit akarsz, hanem csak duzzogsz utólagosan.

- Nem érintkezem - morogta az öregúr -, mert rosszak az emberek. Akivel én szóba állok, arra én veszedelmet hozok, mert mindjárt azt hiszik róla, hogy abból ő valami nagy hasznot fog húzni és irígykednek rá.

Máskor Bónis Samu interpellálta meg:

- Mert nem tesz úgy, urambátyám, az elégedetlen, fészkelődő párttagokkal, mint tisza Kálmán tette Ugronékkal, kiket kiugrasztott a pártból?

Deák nagy, szapora füstöt eresztett a kabanoszából, s nyájasan, atyáskodón cirógatta meg Bónist:

- Nem úgy van az, fiam. Nem érted te azt, Samu. Mert lásd, ha a kisebbségből akármennyi ember megy is el, azért az még mindig megmarad kisebbségnek. Igaz-e, Samu? De ha a többségből el találnak maradni némelyek, az aztán nem mindig marad ám többség, Samu.

Erre természetesen megadta magát Samu.

Deákot később elhagyta a pártja, de humora sohasem hagyta el, még úgyszólván a halálos ágyán sem.

Már akkor nagyon beteg volt, mikor a »Pesti Napló« a jubileumát tartotta, s őhozzá is egy küldöttség ment, mely a családias ünnepélyre meghívja.

- Elmennék - mondá az öregúr, karosszékében fekve begöngyölgetett lábakkal -, ha lehetne. Mindig szerettem a Naplót és Kemény Zsigát. Ej, az a Zsiga! Élhetne az még most is, ha a gyomra nem viszi a másvilágra. A nagyétűség volt a megölő betűje. Egyszer eltiltották az orvosok a vacsorától. Éppen ebben az időszakban vetődöm hozzá egy estefelé valami ügyben. Hát amint benyitok, látom, hogy egy font rostélyos, egy óriási büfstök, egy halom szalámi, két lerágott sonkacsont van előtte, s a farkas mohó éhségével falatozik.

»Mit csinálsz Zsiga? - förmedek rá.«

»Hát, barátom - szuszogta siránkozó hangon -, az orvosok eltiltottak a vacsorálástól, hát uzsonnálok.«

Ilyen pompás üde humora volt annak, akit hamrinc éven át a »haza bölcsének« neveztek.

Ő maga túlélte pártját, de a közösügyek szerencsésen túlélték őt magát, ötletei és velős mondásai pedig túl fogják élni a közösügyeket is.




A LOJÁLIS SZÍNMŰ

(Rebellis tárca)

Megjelent és lapunkhoz beküldetett Jókai »Keresd a szíved« című drámája; a kiadó Révai testvérek igen csinosan adták ki a négy felvonásos művet, melyet szerző »A kőszívű ember fiai« című, az 1848-iki időkből merített regényéből dolgozott át, de amelyet a közönség most már nem fog a színpadon látni, mert noha Woraffka, Kropacsek, Tocsek és Mocsek stb. Bach-korszakbeli cenzorok nehéz örök álmukat pihenik már, az új idők kitoltak egy másik cenzort, gróf Keglevich Istvánt, aki a darab előadását, mint azt tegnapi tárcánkban már jelentettük, meg nem engedte. Éspedig miért nem?

Mert a darab a lojalitás ellen vét.

Mikor én (ti. én az irodalmi rovatvezető) ezt a dolgot reggel a »Pesti Hírlap«-ból megolvastam, elkezdtem a homlokomat, szemeimet dörzsölni, aztán kikiáltottam a szobalányra:

- Náni, hozzon be egy kancsó vizet és locsoljon meg, mert én álmodom.

- Dehogy álmodik a tekintetes úr; hisz olvas.

Hogyne álmodnám, hisz az csak teljes lehetetlenség, hogy a valóságban akadjon ember, aki Jókai Mórt nem találja elég lojálisnak.

És mégis úgy van.

Ez a kolosszális gondolat a Keglevich István ötleteinek raktárából került ki.

Elkezdtem kacagni. Majd újra megnéztem a »Pesti Hírlap«-ot, különösen az évszámot rajta. Hátha átaludtam, mint Ripp, vagy harminc esztendőt?...

Mert harminc esztendő múlva már lehetséges, ha így haladunk, hogy Jókai nem lesz elég lojális, ha így marad.

De mégsem aludhattam át harminc esztendőt. Mert harminc esztendőt csak tán ki nem tölthetett Keglevich az intendánsi széken. Hiszen lefekvésemkor már harminc hetet sem adhattam volna neki józan ésszel.

Úgy van, 1887. év áll a lapon. Idő tehát a jelenkor.

Nosza hamar beszólítom a legöregebb fiamat nagy fejcsóválások közt:

- Hozd ki csak gyerek a könyvtárból a Jókai új színművét, a »Keresd a szíved«-et. Hadd lássam, mit ír az öreg lázadó.

Nekiestem nagy mohósággal és elolvastam egy huzomra. Érdekes dolog. Nem akarok Gyulai Pállal veszekedni, hát nem állítom, hogy mint színmű valami remek lenne, de több ötlet, több poézis, több szépség van benne, mint ötven más színdarabban. Biz ebbe nagy gyönyörűsége lett volna a közönségnek. Sok szín, sok tarkaság, hatásos, sőt megrázó jelenetek egész sora. Teringette, hogy tudnak ezek az emberek szeretni, lelkesedni. Ejnye, de sok rendkívüli kitűnő perszóna jött itt össze!

De nini... öntudatlanul magával ragadott az édes meseszövevény, észre sem vettem útközben, hol van hát az a rebellisség.

Újra elölről kezdtem olvasni, már akkor csász. kir. szemekkel, s végre megtaláltam a második felvonásban a corpus delictit.

- Ide zsandárok! Megvan! Megfogtam. Ez az öregasszony csinálta a botrányt. Hapták! Szuronyt szegezz! Fogjátok meg!

Ez az öregasszony Baranghyné, a színmű egyik hősének, Baranghy Richárdnak az édesanyja, aki Richárdot a császári királyi kapitányt (kit nyilván a Lenkey-reminiszcenciák hatása alatt rajzolt Jókai) igyekszik a fölkelő magyarokhoz elcsábítani.

Baranghyné megjelenik a császári táborban, s ilyenformán szurkálja Keglevichet, akarom mondani kapacitálja Richárdot:

BARANGHYNÉ

Lélekcserélő idők járnak, fiam! Mindnyájan más emberek lettünk. Még a kőnek is szíve van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, aki fegyvert hord, ne legyen. Hisz az örök anya, a haza néma, nem kiálthat: fiam segíts! De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy édesanyja otthon, és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek. Mi kiáltottunk. És a fiak meghallották szavunkat. - Csak te, csak te egyedül nem hallottál meg minket.

RICHARD

Hallgatlak, anyám.

BARANGHYNÉ

Nézd. Itt van egy fiatal leány: gyermek még. Ez meghallja, midőn titkosan elbeszélnek egy pokoli tervet, hogyan veszítsék el kedvesét. Akár tesz, akár nem tesz. Már ki van adva a parancs, hogy elfogják, ha mozdul, és töltve van ellene az orgyilkos fegyvere, ha helyt marad. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet, bort iszik, ittasságot színlel s amint magára hagyják, nekifut a sötét éjszakának, hgoy felkeresse kedvesének anyját; annak lábaihoz veti magát s így szól: asszony! Fiadat meg akarják ölni! Rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel. Válassz számára szebb halált.

RICHARD

Óh, Edith!

BARANGHYNÉ

Én választottam, fiam. - Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.

RICHARD

Mit tegyek?

BARANGHYNÉ

Tanuld meg közkatonáidtól. A teáltalad kiadott jelszón kívül egy másik is van: »Nyergelj, indulj.«

RICHARD

Én hűtlen legyek zászlómhoz, mely alá esküdtem? Ki soha egy bajtársnak adott szavamat meg nem szegtem, most törjem meg a hűséget, mellyel a kisálynak tartozom; ki rendjelét mellemre tűzte.

BARANGHYNÉ

Nagy fájdalom, hogy a hűség kétfelé szakadt; de a címeres rész a hazáé maradt. A haza parancsol.

RICHARD

Nem értem én azt! Mit tudom én, miért keltek fel otthon. »Alkotmány, szabadság« nevek, amiknek viselőjét nem ismerem. Mi ösztönzi a békés polgárnépet, hogy fegyvert fogjon? Nem tudom, nekem az olyan magas tudomány, amit nem érek el. Lehet, hogy ők jobban tudják. Lehet, hogy szent hitük, meggyőződésük, ami harcba vezeti őket. Elhiszem. De hát harcoljanak az igazságuk mellett fegyverrel emberül. Vágjanak bennünket karddal, vagy kaszával, ami kezükbe akad; de ne tántorítsák meg a hűséget közöttünk. Én nem értek az államtudományhoz. De egyet tudok, azt, hogy a katonai eskü, hűség, parola szentsége a fundamentuma minden országnak. Ha azt megtörjük, minden utána dűl.

BARANGHYNÉ

Elhiheted fiam, hogy amiért annyi százezer szívet meglepett az a láz, melynek gyógyszere »vér«, az nem hiú ábránd. Bátyád, Ödön, egyik vezéralakja táborunknak. Pedig neki ifjú nője van; két szép gyermeke: az egyik most kezd gagyogni. És ő elhagyta őket; s ment oda, ahol nem egy alakban vár rá a halál.

RICHARD

Ő nagyeszű, magas szellemű férfi. Ő tudja, mit cselekszik. Nekem nem jutott az eszéből. Én csak egyszerű katona vagyok.

BARANGHYNÉ

Ha mint ellenség jösz hazádba, bátyádat ott fogod találni talán az első ütközetben, veled szemtől szembe.

RICHARD

Azt megteszem, hogy honfitársamnak sebeket nem osztok; de ami sebet ők fognak nekem adni, azt fogadom hallgatag.

BARANGHYNÉ

Ez utolsó szavad?

RICHARD

Nem tudok mást mondani. A hűség ösztön, nem kényszer. Amit királyom, vezérem iránt érzek, olyan, mint az az érzés, ami apámhoz kötött; aki ha parancsolt: nem bíráltam, engedelmeskedtem; ha megfenyített: nem panaszkodtam, elviseltem. Nem tehetek másként.

BARANGHYNÉ

Akkor minket egy világ fog egymástól elválasztani. A te világod boldogabb lesz, mint a mienk. Te ott szeretsz, ahol boldogságot, hírt, nevet ígérnek. Az, amit nekünk ígér a sors, az mind sötét és keserű. Nem kényszerítelek, hogy vedd ki belőle a részed. Ahogy te a magasba emelkedni fogsz, úgy süllyedünk mi a mélységbe le. Hűségednek fényes jutalma meglesz. Hogy minket, hazádat, bátyádat, engemet hogyan temet el a balvégzet, azzal ne fájdítsd meg a szíved. De egyet mégis ígérj meg, fiam. Bátyád, Ödön mindent kockára tett: életét, vagyonát. Ha elbukunk, az az egy vígasztal, hogy a Baranghy-címert, melyet mi porba ejtünk, te újra felemeled s az ősi birtokot hűségedért mind magad elnyered.

RICHARD (Zavarodottan)

Anyám!

BARANGHYNÉ

Majd akkor, édes jó fiam, midőn hatalmas úr lészesz, midőn boldogságod fényében úszni fogsz; emlékezzél ez órára: anyád könyörgő szavára! Fiam! Bátyád ártatlan két kis gyermekét koldulni ne engedd!

RICHARD (Arcára teszi kezét, egy zokogó hangot fojt el.)

Győztél, anyám! Eltaláltad az egyetlen fájó részt szívemben. Hogy én tegyem koldussá bátyám két gyermekét! Nem, arra nem gondoltam én soha: hogy a hűségnek még jutalma is van: - és ilyen jutalma! Törjön hát össze régi jellemem. Váljak hát porrá s te, aki szültél, alkoss belőlem új embert megint; aki a múlt órára nem emlékszik. Eskü, kézcsapás, becsületszó legyen füst és pára, forogjanak a csillagok visszafelé: s Baranghy Richard akkor hordozza a fejét legmagasabban, amikor legjobban szidalmazzák! Pál! Add ki a jelszót: »Nyergelj, indulj.«

Ebből a mutatványból kilátszik, hogy voltaképpen maga Richárd is egy minta lojális ember volt, aki bátran lehetne ma belső titkos tanácsos, a nyilatkozatai nyomán. A grófné, az igaz, »rosszra« csábítja a gyereket a dienst-reglement ellen - de ilyen »rossz« asszonyok csakugyan voltak.

Én nem hiszem, hogy abból valami nagy veszedelem származott volna a Monarchiára, ha ezt Felekyné elszavalja. Nem olyan veszedelmes már Felekyné.

Ami pedig Jókait illeti, hogyan csináljon ő háborút a színpadon, ha az ellenséget nem szabad akként rajzolnia, hogy az a másik félre haragudjék?

Mindezekre a kérdésekre feleljen meg Keglevich István, aki teljesen nevetségessé tette magát ezzel az intézkedésével.

Mert ha az idézett jelenet miatt (mely a legrebellisebb) tagadta meg a darab előadását, akkor abban roppant komikum van.

De ha nem politikai vonatkozásai miatt vette le a műsorról, hanem azért, mert talán gyenge darabnak tartja, abban meg aztán kolosszális komikum van.

Bátran nyugodt lehetett volna a tisztelt intendáns úr.

Ha Jókai akár politikai tapintatlanságot követ el, akár rossz darabot ír, megvan még ő akkora nagy ember, hogy a hiba súlya egészen ráessék. Higgye meg, senki sem fogna így szólani:

- Hogyan engedhette a nagy tapintatú Keglevich István, hogy ez a lázító darab előadassék?

Sem azt nem mondaná senki, ha a darab nagyon gyenge lenne:

- Hogy adathatta elő Keglevich, a kitűnő műértő, ezt a fércmunkát?

Hanem így szólanának az első esetre:

- Jókai kezd fordulni hozzánk.

Vagy szidnák a második esetben:

- Ejnye, de gyenge dolgot írt ez a mi Jókaink.

És Keglevich neve szóba sem jönne. Biztosítom. Nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet.




A KÉT BRONZEMBER

Tegnapelőtt virradóra a közös ügyeknek valami ellensége, mint a lapokban olvashattuk, meglopta az öreg Deák Ferencet: levévén róla a lepedőt, amelybe betakarva kellett várakoznia a nagy hazafinak, míg az ünnepélyes napon őfelsége int a kezével, s lehull róla a burok.

Az öregúr szétnézett, amint a lepedő lehullt róla.

Szent Isten, hol vagyok? Köröskörül éj volt, nem látott semmit. Az égen barna felhők úsztak, a friss hajnali szél kötekedve süvített, s csapkodta fényes bronz arcát.

Egypár elkésett mulató bandukolt hazafelé. Az egyiket felösmerni vélte. Nini, ez alighanem az Aldzsi. Már hol volt megint az az Aldzsi?

A tolvaj ezalatt lélekszakadva futott a lepedővel.

Ej, ej, mormogta magában az öregúr. Az a Thaisz Lexi még most is olyan gondatlan ember. El hgyta lopatni a hüvelyemet. Pedig mennyit tettem érte...

Lassankint pirkadni kezdett. Az ég fölvette keleti szélein a frissen fejt tej üde színét. Az öregúr megint szétnézett.

Aha! Hiszen én voltaképpen a Lánchíd terén vagyok. Mennydörgettét! Hisz ez itt a saját klubom a hátam mögött. Ez meg ott az Akadémia. Jó reggelt, jó reggelt, kedves gróf!

Az öregúr észrevette Széchenyi Istvánt, aki üdvözletet integetett neki a kezében levő irattekerccsel.

- Jó reggelt, szomszéd. Hát ön már itt van. No, hála istennek. Legalább nem leszek többé egyedül.

- Miféle tekercs az a gróf kezében?

- Ez az az adománylevél akar lenni, amelyben az Akadémiára ajánltam fel azt a bizonyos hatvanezer forintot.

- Miért van ön háttal fordulva az Akadémiának?

- Alkalmasint azért tétettek ide úgy az akadémikusok, hogy ne lássan őket, mit csinálnak. De ön is, kedves Deák, háttal van a klubnak.

- Alkalmasint én is azért. Pedig szeretnék oda benézni estelenkint, mit csinálnak a képviselő urak.

- Higgye meg, nem látna sokat. Legfeljebb a Nedeczky Pista piké játékát.

- És mégis, tudja mit csináljunk, kedves gróf? Most már ketten vagyunk, segíthetünk egymáson. Ön vigyázzon a Klubra, én meg az Akadémiára fogok ügyelni. Aztán éjjelenkint, mikor mindenki alszik, mikor mély csönd van, elbeszéljük egymásnak a tapasztalatainkat.

- Csakhogy az a dolog bibéje, hogy itt soha sincs csöndesség. Az imént is egy csomó uracs zavargott itt az utcán. S mikor a rendőr kérdőre vonta őket, azt mondták, hogy »coki rendőr, mi kaszinótagok vagyunk«. S a rendőr elsompolygott. Saperbleu! Hát azért kellett nekem alapítanom a kaszinót?

- De hisz ön bármely irányba tekint, egyformán büszke lehet. Akinek sok műve van, nem baj, ha egyik-másik nem sikerült is. Ím itt a Lánchíd.

- Hagyja el, kérem, domine spectabilis. Abból is kevés az örömöm. Így éjjelenként gyakran látom, amint jó magyarjaink leugrálnak az oszlopokról a víz mélyébe egy-egy velőthasító sikollyal. Sok itt a szegény ember, spektabilis. Unom már az egészet.

Deák: Hogyan, ön unalmasnak találja ezt a szoborállapotot. Ez nem bíztató rám, kezdőre nézve.

Széchenyi: Végtelenül. Önnek még könnyű, mert ön legalább ül, de nekem itt kell állnom. Mégpedig szégyenszemre. Valahány idegen idejő és reámnéz, mind csak azt mondja: »Micsoda ízléstelen bronzember ez«. Csak már megszabadulnék.

Deák: Tehát ön nem tart az örökkévalóságtól?

Széchenyi: Biztos vagyok benne, hogy el fogok innen menni.

Deák: Mikor?

Széchenyi: Mihelyt csak egyetlenegy ízléses szobrot látnak a pestiek, tudom mindjárt megutálnak. Megvallom, bíztam önben, mikor hallottam, hogy idehozzák. Azt hittem, olyan rosszul fogom magamat kivenni önnel szemben, hogy rögtön eltávolítanak. De fájdalom, csalódtam. Ön is rosszul néz ki, kollega. Összeillünk. Apropó! Miféle környezetben van ön? Mert én alám valami unalmas mitológiai alakokat ültettek, akik bárgyú képpel bámészkodnak nappal a világba, s éjjel irtóztató hortyogást visznek végbe. Nem látták ezek soha az Olimposzt.

Deák: Nekem négy személyből áll a kíséretem. Csupa asszonyok. Az egyik a vén »Iustitia«, Fabinynak a napa.

Széchenyi: Csevegjünk egy kicsit róla. Hogy néz ki? Jó karban van?

Deák: Nem nagyon vaskos, mert a legvaskosabb a »Kiegyezés asszonyság«. Ez a szipirtyó éppen 23 métermázsát nyom. A legsoványabb a »Hazaszeretet kisasszony«, ez csak 16 mázsás. Szegény kis hektikus. Rossz bőrben van.

Széchenyi: Sapristi, nem hittem volna, hogy az ön hölgyei ilyen súlyosak. 23 mázsa a Kiegyezés? Derék teher! De beszéljünk az asszonyokról. Találja ki, miről gondolkozom most?

Deák: Nem is képzelem, gróf úr.

Széchenyi: Az jár eszemben, hogy vajon kire várjunk mi ezután, ha már itt kell ácsorognunk, ki lesz majd a harmadik kollega.

Deák: Alkalmasint Kossuth Lajos vagy valami poéta.

Széchenyi: Kossuthot nem gondolnám, még kevésbé valami poétát. Isten ments attól, hogy itt szavaljon örökkön örökké. Mindent, csak poétát és Zichy Jenőt ne. De én Andrássy Gyulát gondolom.

Deák: No, az nem is lenne rossz. Elég mulatságos ember.

Széchenyi (mosolyogva): Mit gondol, kedves Deák, az ő szobra alatt ki fog guggolni?

Deák: Dóczy?

Széchenyi: Dehogy. A deficit. (Fölkacag). Teringette, hány mázsa lesz az! Mit gondol, kedves Deák?

Deák: Ne nevessen, kérem, olyan hangosan a gróf, ne gúnyolja a deficitet olyan nagyon, mert itt hallgatódzik alattam az édesmamája, a »Kiegyezés«. Ne szomorítsuk az anyai szívet, hogy olyan monstrum gyereke van.




HERMAN OTTÓ ÉS A VASÚTI BAKTEROK

A kiérdemesült néptribun és jeles tudós az ő emlékezetes bukása után ismét a tudományhoz fordult.

A nagy természet, melyet búvárol, méltóbb is az ő érdeklődésére, mint a fölséges nép. A természet hű és változatlan, minden évben egyformán öltözködik, egyformán vetkőződik, ugyanúgy virul, hervad, érez és gondolkozik, mint az előző évben s az előző országgyűlési ciklusok alatt; ellenben a tisztelt választóközönség ingatag, köpönyegforgató s minden évben jobban szereti a potyát, mint az előző országgyűlési ciklusok alatt.

Mily szeszélyes a sors. Egész addig, amíg a népszerűtlen pókokról, az állatvilág e zsarnokairól írt könyveket, igaz, hogy megvolt a »pókász« cím is, de megvolt a szegedi mandátum is. S íme, hogy a demokrata halakhoz fordult, elhagyták a választói. Pedig a hal mint kiválóan szegedi termék, alkalmasabb volt arra, hogy népszerűségét emelje a cívisek előtt, mint a pók, mely csak abban a színdarabban nyer szegedi polgárjogot, melynek címe: A szegedi menyecske és a pók. (Nem ismervén a darabot, magam is kíváncsi vagyok arra, miképp idézett elő a szerző drámai jeleneteket a menyecske és a pók között.)

A volt képviselő úr legutóbb éppen Felső-Magyarországot járta be, hogy új halászati műve számára adatokat gyűjtsön.

A csörgő kék színű patakok a habjaikban úszó virgonc pisztrángokkal, az acélos nyugodt vizű tavak az iszapot túró ezüsthasú pontyokkal, márnákkal, a zuhatagok víg csík- és angolna-faunáikkal, a szomorgó nyírek, a pirosas hársak, az ünnepélyes fenyük, - mindez igen alkalmas környezet arra, hogy feledtesse a bukást.

Feledni jó! Kivált a kibukott képviselőknek, mert íme itthon őróluk is megfeledkezett már a hálátlan világ. A vak csillag, ez a vén föld nyugodtan tovább forog keserű levében, mintha mi sem történt volna a kimaradt képviselőkkel, az elröppent mandátummal, meg a szegény hazával.

Csak a Hanglban merül fel néha hazajáró lélekként egy-egy megbukott képviselő emléke, s a pártklubokban bukkan föl néhány igen búskomor s többnyire megriadt alak, aki a dupla kerületekre vadászik. (Drága vadak azok az idén!)

Feledni jó! Azt tartotta Szeged volt érdemes képviselője is, mikor fönn járt a fenyvesek közt. De neki nem lehetett feledni. Nem azért, mintha az ő sebe mélyebb lenne a többi százhatvanénál, hanem egyszerűen azért, mert akármerre járt, akár a legvadonabb vidéken, akár csupa sült tót közt, mindenütt ráakadt az ő szegedi polgártársaira, akik őt megbuktatták.

Ezek az ő szeretett (no nem tudom bizonyosan, »szeretett«-e?) polgártársai - a vaspályák bakterei voltak.

A dolog megértésére tudni kell, hogy Szegeden mintegy háromszáz vasúti munkást és alkalmazottat bevettek a választók közé, lefizettetvén velük egy évre a kívánt adót. Ezzel az egyszerű eszközzel, melybe még bele se lehet kötni, meg lehetett törni az ős szélsőbali kerületet. A vasutasok időközben a pályák irányában széthulladoztak (minek Szegedre annyi vasúti őr!), s csak a választásra vitték őket vissza.

Ezért bukkant folyton a derék Herman Ottó a vasutak mentén az ő szeretett polgártársaira. De ha már rájuk bukkant, hát meg is bosszulta magát rajtuk.

Mikor Znióváralján járt, hogy megtekintse az ottani pisztrángtenyészetet, tisztelői, akik körülvették, azt mondták neki:

- Nem csoda ám, ha az úr megbukott Szegeden.

- Miért?

- Mert még a mi állomásunk bakterját is elvitték az úr ellen szavazni, pedig mennyire van Znióváralja Szegedtől!

Herman Ottónak nagy kedve kerekedet meglátogatni a polgártársat.

- Hm, merre van az a bakter? Meglátogatjuk.

Úgy is lett. A szegény bakter ijedtében majd lenyelte a bécsi bicskát, amivel szalonnázott, mikor mint valami kísértet, szobájába látta lépni a Herman Ottó urat.

- Adj' isten Gubacs Pál uram! - köszönté a belépő a baktert. - Régen vágytam látni egy önzetlen kormánypárti embert, hát eljöttem megnézni magát.

- Mármint engemet? - nyögé a bakter.

- Magát, Gubacs Pál barátom. Mert hiába, meg kell adni, szép az, ha a szegény ember annyi áldozatot hoz az elveinek, hogy Znióváraljáról Szegedre utazik polgári jogait érvényesíteni.

- Iszen kérem alássan - szólt a bakter mentegetőzőn -, tetszik tudni, már csak kimondom, hogy meg ne haragudjon, nem az én költségemen utaztam.

- Nem-e? Ej, ej Gubacs Pál, Gubacs Pál! Hát talán maga nem is kormánypárti érzelmű ember?

- Nem én. Sohase is volt semmiféle fajtám az.

- Hm. Hát ilyen hazafi maga, Gubacs Pál barátom? Balpárti és mégis a jobbpártra szavazott!

- Muszájból mentem, kérem alássan, nem az én akaratomból - mosogatá magát szorongva a szegény bakter, aki azt hitte, hogy már elvonult a vihar az érzelmei beismerésével.

Herman Ottó azonban nem hagyta az áldozatát.

- Muszájból? Hát aztán tudja-e maga, Gubacs Pál barátom, ki az a Kossuth Lajos?

- Hogyne tudnám, kérem alássan. Ott van az arcképe a falon. Tessék csak megnézni.

- Szép, szép, Gubacs Pál uram - folytatá kérlelhetetlenül a vallatást Herman Ottó. - Ha azt tudja, ki volt Kossuth Lajos, talán azt is tudja, mit tett ő a népért?

- Igenis, könyörgöm, azt is tudom. Még az apám mesélte.

- Hát azt mondta-e az apja, hogy ha Kossuth Lajos föl nem szabadítja a népet, hát akkor magát most akármelyik nemes úr lehúzathatná a deresre és huszonötöt hegedültethetne a másik felére?

- Azt is beszélte az öreg - mormogá a szegény ember, nem tudva, mi sül ki a dologból.

- Meg hogyha Kossuth Lajos föl nem szabadítja a népet, akkor maga sose kapott volna szavazati jogot.

- Igenis, úgy igaz.

- No már msot Gubacs Pál, magának rettentő nagy szerencséje van, hogy Kossuth Lajos nem tudta, hogy maga muszályból fog szavazni.

- Miért, instálom?

- Mert akkor úgy szerkesztette volna a törvényt: és az egész nép fölvétetik az alkotmány sáncai közé - kivéve Gubacs Pált.

A szegény bakter amúgy is meg volt rökönyödve a rettentő ember alkotmányos ekzámentjétől, még csak az kellett neki, hogy Kossuth Lajost is ellene ingereljék. Fogadkozott, hogy őt ugyan többet rá nem szavaztatják a kormánypártra, csak most az egyszer nézze el a nagyságos úr a hibáját.

S másnapra az egész vonalon el volt terjedve a vasutasok közt az a rémhír, hogy jön Herman Ottó, jaj azoknak, akik ellene szavaztak.

Az érdemes tudós már visszaérkezett a napokban a fővárosba.

- Fogtál-e sok pisztrángot? - kérdezgették az ismerősei.

- Fogtam, de még több baktert.

- Micsodát?

- Vasúti baktert, aki ellenem szavazott. Az én egész alföldi ellenpártomat megtaláltam a tótok közt. Egy vigasztaló mégis van benne.

- Micsoda?

- Mégiscsak jobb tudni, hogy nem a szegedi halászok buktattak meg engem, hanem a vasúti bakterok.




A KRAKKÓI ÚTRA

(Gyerektörténet)

Éppen a héten fordult meg a lapokban elmésségnek, hogy valakitől azt kérdezték: »Tudna-e olyan szépen írni, mint Jókai?« - mire így felelt volna az illető: »Tudok biz én még szebben is, csak akadjon, aki diktálja.«

Hát én találtam ilyen diktáló zseniket. A gyermekek azok. Csak aztán akadjon, aki tud diktandó írni.

Igazán mondom ezt a gyermekekről. Nagyobbak a költőknél. Üdébb, ragyogóbb a fantáziájuk, kedvesebbek az ötleteik. A költők gondolatai bármilyen szűzek legyenek, mégis meg vannak már hempergetve a földön, de a gyerekek a magukéit egyenest az égből hozzák.

Innen is van, hogy míg a gazdaságnál csak tizenötéves korában kezd a gyerek segíteni, a csizmadiaság és lakatosságnál is legfeljebb tíz éves korában, akkor is a lábszíj és a fülhúzogatás ádáz nyomása alatt, addig az írómesterember már a hároméves gyereket is befoghatja, hogy a pegázusnak abrakot adjon.

Lakik a mellettünk levő udvari lakásban egy nagy szakállú bácsi, aki foglalkozására nézve francia nyelvmester, de az üres óráiban lengyel mártír, s mikor más idevaló ember úgy vasárnap délután egy-két víg órát csinál magának, borozgatás mellett szidván a kormányt és a közös ügyeket, ő söröcskét iszik és hazafias lengyel dalokat énekel olyan szomorúan, érzékenyen, hogy néha zokogásba tör ki, s könnyei végigperegnek deres mikulási szakállán.

A kis Lacika is mulat ilyenkor: két nádszéket fog be az ambituson, s lógatván a madzag-gyeplőt, utazik a »cocókon« városról-városra, most a nagymamához Mohorára, majd a király bácsihoz Bécsbe, hogy az eltört fejű katonájáért adjon egy egészségeset, de akármilyen messze földre ért is, azért a vajas kenyér-osztogatásnál mégis itthon terem, s mialatt a kenyeret majszolja nagy megelégedésében, nem szívelhetvén a búsuló embert, odaáll a nyelvmester kinyitott ablaka elé és megkérdi:

- Ki verte meg, bácsi?

- Senki, fiacskám.

- Minek bőg hát, bácsi?

- Nem bőgés az, te kis golyhócska, dal az.

A gyermek a fejét rázza:

- Hogy lehetne az dal, mikor németül van.

- Lengyelül van az, édeském.

- Mi az a lengyel? - kíváncsiskodik a fiú.

- Az egy nép, sok, sok ember együtt.

- Azokról van az az ének?

- A szabadságról és őróluk.

Lacika gondolkodva ráncolja össze homlokát, melyre kuszán omlanak szőke fürtjei.

- Mi az a szabadság, bácsi?

Az öreg nyelvmester zavartan keresi egy percig a szavakat.

- Hej, ha én azt meg tudnám mondani! Ej, ha te azt meg tudnád érteni... A szabadság, látod, valami nagyon szép, nagyon drága és kedves, amit a világon a legjobban szeretünk. A lengyelek elvesztették és most keresik... keresik...

A gyermek közbevágott:

- Aha, tudom már bácsi, az az ő édes mamájuk.

Ördög adta kölyke! Hát honnan szedi ez az ilyen veszélyes ideákat hároméves korában? Az egész ambitus elérzékenyült és elhatározta, hogy a kis Laciból nagy hazafi lészen, és hogy ő fogja felülmúlni Madarász Józsefet, ha az isten megélteti.




A KIRÁLY ÉS A KÜLDÖTTSÉGEK

Minden királyjárás után marad egy csomó bonmot. Vagy a király kérdéseiből vagy a megszólítottak feleleteiből. Egyszóval ott, ahol a történelmet csinálják, mindig sok böngésznivalót talál Jocus és Momus is. A mostani kolozsvári útról is maradt ilyen. Őfelsége azt kérdezte egy országos képviselőtől a kolozsvári templom megtekintésénél:

- Milyen régi ez a templom?

A képviselő zavarba jött.

- Körülbelül felség, azazhogy...

S ezzel con amore odafordult hátrább álló képviselőtársaihoz, megszólítván közülök az egyiket:

- Gyula te, mikor is építették ezt a templomot?

A megszólított Gyula természetesen sietett elmenekülni az alkalmatlan és őfelsége jelenlétében szokatlan kérdezősködés elől.

Még érdekesebb eset a másik.

Udvarhely megye küldöttsége közt őfelségének be lett mutatva Ugron Gábor országos képviselő is, mire nyájasan kérdé a király, először látván maga előtt a szélsőbal daliás fiatal vezérét:

- Ön most először van megválasztva?

Ez annál is inkább feltűnt, mert őfelsége talán egész birodalmában a legjobb emlékezőtehetségű ember, aki a közélet kevésbé jelentékeny faktorait is jól ismeri. Sokan hiszik, hogy a király e kérdéssel Ugron Gábor addigi tartózkodását az udvartól akarta finom alakban felpanaszolni.




A KEDÉLYES DEÁK

A múltkor találkozom a redakciónkban Eötvös Károllyal:

- Mit írsz?

- Az utolsó »Deák-anekdotá«-t írom.

- Lehetetlen az. Esküdj meg.

- Szavamra mondom, hogy a legislegutolsó. Többet már nem tudok. Több már az öreggel nem történt.

Szinte megkönnyebbültem, hogy immár örökre megszüntek a Deák-adomák. Békén alhatik miattuk az öregúr.

S mikor rá egy napra leleplezték a Deák-szobrot, azzal a hittel mentem el onnan, hogy ez volt az utolsó csúfság, ami a »haza bölcsé«-t érte.

S íme nem az volt az utolsó.

Ma egy költemény került a redakciónkba. Deák utolsó anekdotája után a Deák első költeménye, mely valaha megjelent.

Deák és költemény! Nemde furcsán hangzik egy kicsit? Képzeljék el önök Deákot zongorázni vagy danolni. Mily csapongó fantázia. Önkéntelenül mosolyra ferdül az ember ajka.

Hát még Deákot verselve képzelni! No, az már merő lehetetlenség.

És mégis igaz. Itt van az öregúr szép fonott betűivel leírva, s a borítékon, melyben a már kissé gyűrött kéziratot őrizték, rajta áll gyöngéd nőírással: »Deák bácsi költeménye«.

Deák tudvalevőleg szerette a költeményeket olvasni, de mikor egy ízben azt kérdezték tőle, miért olvas el minden verset, nem éppen úgy felelt, mint azt a poéták elvárnák:

- Azért olvasok el minden verset, mert azt gondolom egy-egy nevet látva nyolc vagy tíz sor alatt, hogy mégiscsak valaminek kell ott lennie. És még eddig sohasem bírtam rájönni, mi az, mit olyannyira őriz az illető lelakatolva magáénak a nevével.

De hogy Deák valaha maga is »elkövette« volna ezt a gyengeséget, az csak most sül ki.

Igaz, hogy ő nem a saját nevét írta a vers alá, de a Nedeczky Jenőét, akivel kedélyeskedni akart. A nagy ember ugyanis Pakson a rokonainál időzött, s Nedeczky Jenő fiatal tanuló, aki a Szentes intézetébe volt menendő, egyik kis húgának tette a szépet, és szerelménél hihetőleg a vakáción át csak az étvágya volt nagyobb.

Az öregúr egy délelőtt szobájába vonult, s megkalapálta a következő klapanciákat a Jenő gyerek nevében és ebéd előtt a kis húga tányérja alá tette.

Képzelem, volt nagy derültség, irulás-pirulás mikor a verset megtalálta a kiskisasszony, s hangosan felolvasták az asztalnál a következőkben:

Isten veled Angyal, én Szenteshez megyek
Csak Te el ne felejts, ott is híved leszek.
Majd ha ebéd után üres gyomrom korog
Szívemben egyedül a Te képed forog,
Eszembe jut a sok ízes paksi ebéd
S visszarepül szívem sóvárgása feléd
A sótlan leves Szentes asztalánál
Mely rosszabb a paksi konyha moslékjánál
Gyomromban oly érzést fog gyakran okozni,
Mely szívem érzelmét fel fogja fokozni.
S ilyenkor egyedül utánad sóhajtok,
Szentes uram intő szavára nem hajtok.
Isten hozzád! Tarts meg emlékezetedbe
Minden jó ebédnél én jussak eszedbe
Kivált ha pillantsz rántott birkafőre
Gondolj szeretettel a szegény Jenőre.
N. Jenő




PÁRIS ALMÁJA

(Roszner Ervin báró könyvéről)

Sehol sem oly szerencsétlen a tudós, mint nálunk magyaroknál. Mert itt kinevetik a tudatlant is, aki kevesebbet tud, mint kell, de még jobban kicsúfolják a tudóst, aki többet tud, mint kell. A könyveken hízott elme olyan kevésbe vétetik, mint az arzenikummal hízlalt lúd. Annak azt mondják, nem elég ízletes a húsa. Itt azt kívánják az embertől, hogy legyen esze és tudjon is mindent, de mint a boron kellemetlen a hordószag, ne éreződjék tudásán a könyvszag. Egyszóval ebben az országban, ahol többet is lehet valakinek tudni, mint amennyit kell, miután ez se jó ajánlólevél, többnyire olyan tudósaink támadnak, akik kevesebbet tudnak, mint amennyit kell. Mert ha egy érte a fizetség, ha mind a kettő hiba, hát van az embereknek annyi eszük, hogy a két hiba közül azt szerzik meg, amelyikhez könnyebben hozzájuthatnak. Itt nem ritkán esik meg, hogy komoly nagy emberek is kénytelenek a tudományukat eltitkolni, ha hatni akarnak. Még Tisza is, aki pedig sokat olvas és sokat tanulmányoz nagy autorokból, mintegy mesterségesen eltakarja ismereteinek alapos voltát, s száz gondolkozó elmén átszűrt nézeteit úgy tudja elmondani, mintha naturalista lenne, akinek azok véletlenül éppen most ötlöttek eszébe.

Sőt nekem magamnak is onnan van az írói népszerűségem (már amennyiben van), mert soha semmi okos dolgot nem írtam, és soha semmiféle autort nem idéztem.

Most is a Roszner Ervin báró könyvéről »A régi magyar házassági jog«-ról elmélkedve, nem lehetetlen, hogy szakszerű, komoly bírálatot is tudnék írni (mert ki tudhatja azt, mi lakik bennem), de érdekemben állván a hatás miatt eltitkolni, hogy értek hozzá, egyszerű csevegésre szorítkozom.

Egy ménkő testes könyv fekszik előttem 500 nagy negyedrét lap, rendkívül elegáns kiállításban, velin-papíron. Szinte feltűnő, hogy nem a tudós szürke színetlen ruhájában jelenik meg Roszner Ervin, hanem mágnásos díszöltönyben. De mindegy, az egyszerű köntös nem okvetlenül szükséges a tudományos embernek.

Boldog isten! Ha külföldön ekkora munkát lát az ember, mennyire irigyli a szerzőjét, akiről mindenfelé beszélnek, aki a nap hőse, keresett, magasztalt - nálunk sajnálkozva sóhajt fel a keresztény lélek, a szerzőre gondolva:

- Mennyibe kerülhetett ez annak! Milyen vastag könyv, milyen pénzpocsékolás! Aztán, hogy fogják ezt most ütni, szegényt a többi tudós kollégái.

De úgyis van. Egy fél élet tanulmányát befekteti valaki egy ilyen könyvbe, rákölt egy kis vagyont a kinyomatására, s mi az eredmény? Valamelyik kezdő újságíró körülnézegeti, egy-két sort olvas benne, s aztán a szeszélye szerint megírja róla két sorban, hogy megjelent Roszner könyve. Ára ennyi vagy annyi. S még grácia tőle, ha odalöki, hogy »csinos munka«. Ez fölötte a bölcsődal, de ez a nekrológ is. Ott eszi meg a penész a könyvesboltok polcán.

Pedig igazán nem hogy ügyes, de felette kiváló munka a Roszner könyve, melyet élvezettel olvashat végig a laikus is. Már maga a tárgy szélesebb olvasókörre számíthatna.

Szakavatottan kezeli tárgyát a fiatal tudós oly világos és jó magyarsággal, hogy az olvasó szinte belemelegszik, s éber figyelemmel kíséri végtől-végig, hogyan nősültek ősapáink és ősanyáink. (Hát biz a házasság, megsúgom, már akkor is nagy nyűg volt.) Visszamegyünk vele az ős hajdanba, a lányszöktetések regényes korszakába, aztán az adás-vevés idejébe, mígnem végre lejutunk a házasságtörésig. No, itt már otthon vagyunk.

Denique az asszonyok mindig ilyenek voltak. Csak a házassági jog volt más. A tudós szerzőnek öt ujjában van a tárgya, a régi institúciók tömkelegében nagy biztonsággal jár, s filozófiai erővel mutatja ki azok rendeltetését, látja azokat a finom szálakat, amelyekkel összefüggésben voltak. Helyesen obszervál, kitűnően analizál, s igen szerencsésen absztrahál. Ezek a Roszner kiváló tulajdonai mint tudományos írónak. S ez nem tréfadolog ebben az országban, ahol Pompéry János kedves bátyánk is nagy tudós híráben állt, de a nagy tudománya mellett mégis elkövette azt a renonszot, hogy egynek gondolta a két Pittet, s midőn tanulmányt ír róla, felette csodálkozik vala, hogy olyan öreg korában is milyen szép beszédeket tartott őlordsága. (Hanem biz az már akkor a másik Pitt volt.)

Kevésbé erős és talán nem is a munkába való a gyakori polémia, melyet Roszner más szerzőkkel, de kivált Kováts Gyulával folytat, mert ehhez okvetlenül az lett volna szükséges, hogy a Kováts Gyula munkáját is hozzá nyomassa az övéhez. (Azt pedig tudom, nem teheti a tudós báró.)

Hanem fölötte érdekes aztán a »Függelék«, mely közel kétszáz lapot foglal el a derék, úgyszólván monumentális munka végén, s tele van régi, igen becses és jellemző házassági okmányokkal, melyek pompásan, rendkívüli ügyességgel vannak megválogatva. Ősanyáink sok skandaluma vagyon itt följegyezve. Fiatal leányok kezébe hát nem való. Azazhogy ebbe sincs igazam, mert ez a része majdnem kivétel nélkül latinul van.

Ennyi az, amit röviden akartam mondani e munkáról, mely Roszner Ervin számára kétségen kívül a tudósok közt is tekintélyt, az Akadémiánál pedig okvetlenül egy széket szerez.

Meg is érdemli mind a kettőt.

Sőt talán a harmadikat is - de ez még titok.

Minthogy azonban a leleplezések divatját éljük, talán nem leszek indiszkrét, ha elfecsegem az olvasóknak.

Ugyanis van az egyetemen egy üres katedra: a kánonjogi.

S az a nevezetes, hogy amíg más katedrákra többnyire úgy nevezik ki a professzort, hogy Trefort végiggondolva az összes ismerősein, fölteszi találomra az egyikről, hogy beválik és azt nevezi ki, legtöbbször a tudatlanok közül választván a tudósokat, - addig az üresedési kilátással mosolygó kánonjogi katedra számára egyszerre három jeles fiatalember cseperedett fel a tudományos körök szeme láttára. Az egyik Timon Ákos, a másik Kováts Gyula, a harmadik Roszner Ervin. Egyforma derék ember valamennyi, egyformán emlegetett örököse a katedrának mind a három.

Ekkor fogja magát Timon Ákos, és ír egy vastag egyházjogi munkát.

Most már Timon Ákos lett a legerősebb pretendens.

Nosza nekiiramodik Kováts Gyula, és ő is ír egy nagy egyházjogi munkát.

No, most már elmaradt a szegény Roszner Ervin.

Csakhogy Roszner Ervin se rest. Íme ő is elkészítette a maga egyházjogi munkáját.

Hollá! Megint egyenlők a sanszok!

Timon Ákos a maga munkáját tartja a legjobbnak, a Rosznerét meglehetősnek, a Kovátsét gyengének. Roszner a magáét a legjobbnak, a Kovátsét meglehetősnek, a Timonét gyengének, Kováts ellenben a maga munkáját tartja a legjobbnak, de a többiről nem tart semmit.

Egyszóval a sanszok egyenlők. Miniszterek, tudományos körök hiába törik rajta a fejüket: kié legyen igazságosan a katedra.

De a tudósok nem pihennek. A versenynek folyni kell. Ha az egyik tesz valamit, nyomban utánacsinálja a többi.

Timon Ákossal eközben az történt, hogy megházasodott.

Ez szeget ütött a Kováts Gyula fejébe.

- Hátha az előny lesz ennek az Ákosnak. Mert aki a házasságról ír egy nagy művet és maga nem házasodik, ráfoghatják, hogy bort prédikál, de vizet iszik.

S uccu, megházasodott Kováts Gyula.

Ezt látván Roszner Ervin, fogta magát hirtelen, ő is jegyet váltott, és most boldog vőlegény.

Megint egyenlők a sanszok!

Timon fellépett Karcagon képviselőnek.

- No, már ezt nem engedhetem - gondolta magában Roszner Ervin, és ő is fellépett Szécsényben.

Timon megbukott Karcagon - de már ezt az egyet Roszner nem akarta utánacsinálni, s félek, ez lesz majd ártalmára.

De a sanszok még azért mindig egyenlők.

Mert Timont kárpótolni kell azért, hogy megbukott, Kováts Gyulát respektálni kell azért, hogy föl se lépett, Rosznernek pedig kedvezni kell azért, mert képviselő.

Szegény jó kultuszminiszterünk, nem tudom, mit fog tenni, nagy gond, nagy feladat, kinek dobja oda az alma mater almáját.

Mert akárkinek dobja, egyenlőn igazságtalanul mellőzi a többi kettőt, noha igazságosan nevezi ki a harmadikat.

Hanem e zavarért, tudom, eléggé kárpótolja az a nagy lelki öröm, hogy ilyen három derék legény közt válogathat.




BAROSS MINT HÁZASÍTÓ

Az egész kabinetben Tisza után Baross a legérdekesebb ember.

Más ember addig szelíd, barátságos, egyszerű, amíg semmi. Mikor már sokra viszi, gőgös lesz és összeférhetetlen.

Baross megfordítva cselekedte, addig volt rátartó, barátságtalan, míg nem volt semmi. Most lett egyszerűvé, barátságossá, mikor már miniszter.

De hagyjuk ezt - nem a tehetségeit és közlekedésügyi politikáját akarom és most szellőztetni, hanem ami a közlekedésügyi politikánál is nagyobb dolog (előttünk hóbortos poétaemberek előtt), a szívét.

Házassági történetről lévén szó, természetes, hogy a szereplők közt kell egy vőlegénynek lennie, egy menyasszonynak s miután egy miniszter a házasságszerző - tehát a miniszteren kívül egy képviselőnek is, aki közvetít.

Ha pedig képviselő is benne van a történetben, házasságról lévén szó, ki lehetne az más, mint Vadnai Károly.

Ha pedig Vadnai Károly van benne a történetben, ki lehetne más akkor a menyasszony, mint egy szép miskolci hajadon? (Sőt fogadni mernék, hogy a vőlegény is az Avas aljában született.)

Mert Vadnai Károly valóságos édesatyja az ő választóinak és valóságos kísértő réme a minisztereknek: mindig van valami kérnivalója választói érdekében.

Egyszer a múlt országgyűlési ciklus végén mélabúsan panaszkodott a képviselőház folyosóin e sorok írójának:

- Nehezen lépek fel jövőre.

- Miért?

- Elfogytak, barátom, a levélpapirosaim.

- Miféle levélpapirosok? Nem értem.

- Harmadéve Londonban járt a feleségem, s hozott a számomra egy nagy doboz levélpapirost. Éppen akkor lettem meg képviselő. Felbontom a csomagot, s elámultam a levélpapírok csodálatos eleganciáján. Mondom a feleségemnek: »Ember legyen, akinek én ezekre írok. Hollá, megvan! Ezeken fogok a minisztereknek írkálni a választóim érdekében. Mennykő nagy doboz. Erre a célra elég lesz holtig. Mikor az utolsó is elfogy, akkor én már öreg leszek és lelépek a közpályáról.«

- Ohó!

- Én ezt akkor megfogadtam. S most látom megdöbbenve, hogy a levélpapírok elfogytak.

- Más szóval, a Tisza-kabinet nyugodtabb napokat él ezután.

Ez a diskurzus eleven emlékezetemben maradt, azóta se beszéltünk erről, de azt látom, hogy Vadnai mégis meggondolta magát, és úgy látszik, még egy doboz papirost hozatott Londonból. Vagy talán az ötéves ciklus elejét levélpapír nélkül is át lehet szenvedni.

Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy még akkor megvoltak szép levélpapirosai, talán éppen a legutolsóra írta Barosshoz azt a kérést, hogy egy miskolci fiatal hölgyet nevezzen ki távírásznőnek.

Elmondta a levél, hogy öt árvát kell a leánynak eltartania abból a keresményből. Öt leánytestvérét, egy nagyobbacskát, kettőt egészen picinyet, kettőt meg a tíz-tizenkét év körül.

A miniszter hajlott a szép levélre, és kinevezte Mari kisasszonyt. Mondjuk, hogy így hívják.

Derék hivatalnoknő lett belőle, nem fecsegte ki a hivatali titkokat (kivált ha sifrírozva voltak), az öt testvérét pedig nagy szeretettel nevelte. Egyszóval boldog volt. Azt hitte, sohase szorul többé az életben Vadnaira.

Hanem a sors könyvében az volt róla megírva, hogy: hadd legyen még boldogabb.

S ebből származott a boldogtalansága.

Mari kisasszony, zárjelben legyen mondva, igen csinos teremtés, szép szemei vannak s gyönyörű hosszú haja... S Ámor, ez a pogánykori gonosz csont, nem riad vissza a modern intézményektől sem, odaférkőzött a távírógép mellé, szíven lőtte. Szóval szerelmes lett egy derék vidéki fiatalemberbe, aki egy nap szép bokrétával megjelent a Mari szállásán és megkérte nagy pirulással (éppen úgy, mint a Fővárosi Lapok novelláiban szokás) a kezét, azt a hófehér, kedves kezét, amelyet az állam árendál, s mely az öt vagyontalan testvérnek a kenyeret szerzi.

Igent rebegett a leányka, nem olyan bariton »igen«-t, mint a mamelukok, de olyat, mint egy tündérfuvola.

Igen ám, csakhogy akkor ott kell hagyni a telegrafistaságot, mert a vőlegény ezeket nem veheti magához.

Eddig ez mind csak egy regény kezdete volt, de most jött a konfliktus: a sírás-rívás és kétségbeesés.

Végre is abban állapodtak meg, hogy arra való a képviselő, aki maga is novellaíró, s tudja a bonyodalmat kigombolyítani. Beállítottak hát hozzája. Vadnai megörült az érdekes regénytémának, és eleven eszével legott hozzákomponálta a megoldást:

- Hány éves a legidősebb leánytestvére?

- Huszonegy.

S nyomban sietett Barosshoz a miniszteriumba.

- No, mi újság Miskolcon?

- Nagy kérelemben vagyok, kegyelmes uram. Emlékszel a Mari kisasszonyra?

- Akit a telegráfhoz neveztem ki? Emlékszem. No, mi baj van vele? Érte kell valamit tennem?

- Igen, férjhez kell őt adnod.

- Nekem? - pattant fel a miniszter. - Hát azt hiszed te, hogy én vagyok a miskolci kiházasító egylet?

- És mégis neked kell őt férjhez adnod, mert úgy áll a dolog, hogy szerencséje akadt, derék, becsületes ember.

- Hát akkor menjen.

- Igen, de a testvérei miatt nem hagyhatja el a hivatalát.

- Az is igaz; hát akkor ne menjen.

- Örökre szerencsétlen lesz, elsorvad, belehal.

- Hát eltemetik.

- Igen, de kire marad az öt árva?

- Az is igaz. De mit tehessek én ebben az ügyben?

- Add férjhez.

- Hiszen adnám már, de ha nincs rá mód. Mert az én szívemet is nyomja az az öt árva.

- Egyetlen mód van. Én kigondoltam.

- Mit?

- Négyre kell az öt árvát leapasztani.

- Csak nem akarsz egyet agyonütni közülök?

- Nem. De ha például a legidősebb leányt kineveznéd a nénje helyére.

- Nos?

- Akkor férjhez mehetne a legöregebb leány, négyre apadna le az öt árva, s újra meglenne a gondviselőjük.

A miniszter elmosolyodott a különös kívánságon, minőt még képviselői szájból nem hallott.

- No jól van, Károly. Megteszem. Férjhez adom a Marit, s kinevezem a kisebbiket, noha már neki gyengébb az igénye, mint a nénjéé volt, mert ő már csak négy árvát mutathat fel. Hanem azt megmondom aztán, hogy ez legyen az utolsó házasság, amibe te engem beugratsz.

Így esett meg ez a történet.

A menyasszony megkapta a vőlegényt, a vőlegény megkapta a menyasszonyt, a kisebbik leány megkapta a telegrafistaságot, Vadnai megkapta a regénytémát.

Én pedig megkapom érte a honoráriumot a szerkesztőmtől.




SZÍNHÁZLÁTOGATÓK

A habitué

Rendesen az első sorban foglal helyet. Látcsöve impozáns, feje kopasz és fényes, mint az acél, öltözete fekete szalonkabát, kivágott mellény és fehér nyakkendő. A szabadalma tömérdek. Ha hallasz előadás közben éktelen trombitaharsogást, mely nem az orkesztrumból származik, biztos lehetsz benne, hogy ez ő: a habitué. Ha hallasz krákogást, mely túlviharozza a nagydobot, ez ismét ő: a habitué. Nem beszél sokat, nem is tapsol, hanem ha valamelyik színésznő (mindegy akár primadonna, akár kardalosnő) tetszetős trikóban lép a színre, fogait szíva dünnyögi:

- Szappermoá!

Az előadással, lapokkal, kritikával, igazgatóval, intendánssal nem sokat törődik, hanem annál többet a balettel, meg a kórussal. Csak néha szól a kritikába, mikor már nem tűrheti a sok fekete emberszólást.

- Mit akarnak ezek a kritikusok Pártányinétől? Hogy nincs benne drámai erő! De már ez abszurdum. Annyi abban az erő, hogy én se mernék kikötni vele, szappermoá.

Egyre látcsövez, s csöndesen szívja magába a színpad izgékony levegőjét a pillangós cipőcskékkel, rózsaszín szoknyákkal, kacsintó szempárokkal, piros ajkak közt ragyogó fogsorokkal; széles ábrázatán olyan elégedett kifejezés honol, mintha Brillat-Savarin asztalánál ínyenckednék, s mikor ígyen megtelik a látvánnyal, hátradől székében, s szemeit behunyva - mint egy boa konstriktor a lakoma után - emészt.

Csak mikor a köszvényes lába megsajdul egy ajtónyitásra, jut eszébe, hogy mindez neki - savanyú szőlő.

A szomszéd

Folyton izeg-mozog, megüti a könyökével az oldalbordázatodat vagy a füledet, s még ő vet rád olyan tekintetet, mintha neheztelne, amiért láb, illetve könyök alatt vagy. A lábával is folyton vándorol, hol egymásra rakja, hol kirugasztja őket a harmadik padsorig, hol fölrakja az előtte nyúló padtámlára, s mindannyiszor orron rúgja a tyúkszemedet vagy lelöki az öledből a kalapodat.

- Pardon! - hörgi ilyenkor bosszúsan, s úgy tesz, mintha a legördült kalap után nyúlna kézzel-lábbal, pedig a nyomorult csak felhasználja az alkalmat, hogy keresés közben az egyik sarkával belelépjen kalapba.

Majd megszólal leereszkedőn:

- Kérem egy percre a színlapot!

- Tessék - és ezzel nem látod többé színlapodat, mert mire visszakérnéd, szőrin-szálán eltűnt, illetőleg a negyedik padban ül rajta egy terjedelmes dáma. Hogy került alája, a jó ég tudja.

De a szomszédot ez nem zavarja, újólag hozzád fordul protektori orrhangjával:

- Szíveskedjék egy minutumra idekölcsönözni a látcsövét.

- Tessék - és bánatosan irigykedve nézed, mint delektálja magát a szomszéd látcsöveddel órahosszat.

S mikor látja, hogy téged már alaposan megkínzott, s a másik oldalon ülő szomszédot kezdi ki s hallik időközökben onnan is töredezett szava:

- Kérem a színlapot... kérem a látcsövet... oh, ezek a hitvány kalapok! Ezer bocsánat!

A fertálymágnás

A felvonásközök alatt felkel helyéről, hátrafordul s megáll, mint a cövek. Inge vakító fehér, gallérja az állát hóhérolja, kabátja kifogástalanul feszül. Kis kokett bajusza elegánsan ki van hegyezve, kis pisze orra merészen emelődik az égnek, szemei álmatagok és bűvölők. Tekinteteivel nem fukarkodik, lágy, égő pillantásokat röppent a páholyokra s mindenütt átszegzi velük a hölgyi szíveket.

De csak a páholyok szép nőit gyilkolja - a burger elem számára nem létezik. Hanem a grófnékra, bárónékra kész veszedelem. A kilencágú koronás szívek egy darabig vergődnek az ő delejes tekintete alatt, azután megadják magukat - megtelnek az ő égő tekinteteivel, kokett bajuszával s róla álmodoznak.

Ismeri az egész arisztokráciát. Nyájasan bólogat maga elé:

- Ah, a kis Mici baronesse... nini, a Dóra grófné már megjött Párizsból... ah, ah a kis Kesztölczy komtesse... szervusz kicsikék, csáj!

Ha azonban nem jött el az arisztokrácia, bosszúsan csapja le a széket, látcsőt, s unatkozva távozik a színházból.

Ha a foyer-ben megkérdi tőle egy most érkezett ismerőse:

- Vannak-e odebenn?

Ásítozva felel:

- Nincs a színházban egy lélek se... senki... csak éppen a Katinka báróné szobalánya.

Pedig zsófolva van a nézőtér.

Fiatal leányok

A tizenötéves ártatlanság (föltéve, hogy még nem olvasta Nanát) sok mindent nem ért meg az előadásból, s mohón tudakozódik környezetétől, mit jelent - a fehér lap a Lili naplójában?

- Mi az? Min nevetnek? Nem értettem.

A mama köhint s nem oda való tárgyról kezd beszélni. A papa nagyot kacag s rejtélynek hagyja a kérdést. Az udvarló pedig (ha történetesen egy romlott lelkű agglegény) szíve mélyéig ható megindulást érez, s a Heine áldását adja az aranyfürtös fejecskére: légy mindig ily szép, ily ifjú...

Kétségtelen, hogy a kisasszony hamar meg fogja tudni, mit jelent az a fehér lap. Segítségére jönnek azok a dévaj szövegű melódiák, melyek aranyszínű hullámaikon egy csomó szemtelenséget ringatnak. Beleavatják a titokba Dumas és Sardou urak, akik orrára kötik a kedves gyermeknek, hogy madame Riverolles-nak mily rettenesen nagy joga lenne egy chambre séparée-ban bosszút állni a - férjén. S végül, ha mindez nem elég, betetőzi a munkát az ő saját Éva-természete.

Az igazat megvallva, nem hiszek feltétlenül a színházi pikantériák romboló hatásában, mert akárhány asszonyt ismerek, aki lánykorában állandó közönsége volt az operettnek s a francia társadalmi drámának, s mégis hű feleség és gyöngéd anya vált belőle.

Az is igaz, hogy az ilyen anyák nem viszik az ő tizenötéves leányaikat - mindenféle darabba. Sokkal féltékenyebben válogatják meg a színműveket, mint az ő mamáik.

A nagymama

Az unokái kedvéért jár a színházba. Az arcáról le lehet olvasni, hogy szívesebben lenne már otthon az ágyban, s néha ravaszul úgy teszi az orrára a fekete lornyettet, hogy annak mögötte észrevétlen be lehet húnyni a szemeket és egy negyedórára átengedni magát a nélkülözött, az édes szunyókálásnak.

Ajka körül mosoly játszadozik, nyakát egyenesen tartja, senki a világon észre nem venné, hogy a jó, a ravasz nagymama alszik.

Megtörténik azonban (népszínházi előadások alatt), hogy ilyen szunyókálás alkalmával a mosolygó arc elborul, ijedelem kifejezése látszik rajta, s félálomban halkan felkiált:

- Náni... Jesszus... a fazekak...

- Mi az, nagymama? - fordulnak feléje a leányok.

A nagymama ekkorra már magához tér, és mosolyogva mentegetőzik:

- Semmi, semmi... azt gondoltam, hogy a Náni a fazekakat tördesi odahaza.

Pedig csak a népszínház legújabb akvizíciói produkálják a hangjukat a színpadon.

A tapsonc

A legkiállhatatlanabb az önkéntes tapsonc. Akár van rá ok, akár nincs - tapsol. És hogyan! Ha mozsarakat sütnének el a füled mellett, nem szólna nagyobbat, mint mikor ő összecsapja két nagy vörös tenyerét. Amint valahol elejt valaki egy halk tapsot, mint a vadászeb a nyúl után, úgy rohan ő is utána tenyérütegeivel - de többször ő kezdi s végzi. Taps közben többször a markába fú az erő és hangzatosság növelésére. Tenyerei kivörösödnek, szemei kidüllednek, liheg, és szuszog, de nem enged.

Legtöbbször azonban, mikor már kidühöngte, kitapsolta magát a színész egy rögtönzésén, ártatlan arccal fordul hozzád:

- Ugyan kérem, mit is mondott?

- Kicsoda?

- A színész... mi volt az, aminek tapsoltunk?

Javíthatatlan.

Szomszédok réme, színészek öröme.

Az ezredes inasa

Ott van minden premieren a karzaton. Az öreg ezredes ugyanis nem áldozza fel az esti preferance-át a világ minden színházáért, de hogy mégis legyen valami teátrális élvezete, elküldi az új darabokhoz Jánost, az inasát, akinek kötelessége színház után referálni a darabról. Így kettős az élvezet. Először megtudja, mit komédiáznak a teátrumban, másodszor a darab átgyúródik a János saját világnézete szerint, ami nem utolsó mulatság.

János hűségesen meg is felel a bizalomnak, alaposan megjegyez mindent az előadásból, s beszél olyan csodákat az ezredesnek, amitől azt majd szétveti a vidámság.

Néha azonban megtörténik az is, hogy János becsapja az öreget, a jegy árát elissza az »Ezüst Gólyá«-ban, és egy saját maga komponálta történetet mond el az ezredesnek a darab helyett.

S az is megtörténik ilyenkor, hogy az ezredes így szól:

- Ejnye János, ezt a darabot megnézzük. Úgy látszik, kezdenek már jó népszínműveket írni.

A Juci

A leghálásabb publikum. Nincs az a siralmas nyávogás, amire a Juci leányasszony elő ne venné a drága selyemkendőt s tele ne sírná omló könnyeivel. Viszont azonban ha vihogni, kacagni kell, ott is ő adja a hangot. De leginkább a szomorú darabokat kedveli, s nem is ér az ő szemében de semmit az olyan darab, amitől legalább három zsebkendőt csuromvizesre nem muszáj sírni.

Juci különben formás, csinos teremtés, kerek, hamis szemei vannak, amikkel mikor végigvonul kényesen, mint a páva, a színházi foyer-n, megperzseli az ott ácsorgókat. Hajadon, vagy pedig menyecske, néha szobalány, legtöbbnyire azonban vidékről felkerült dajka. A karzat vasárnapi állandó habituéja.

A darabot élénk figyelemmel kíséri s föl-fölsikít, ha a hőst valami veszedelem éri. Az intrikusra halálosan haragszik, s ha nem lenne olyan messze a karzat a színpadtól, bizony kikaparná a pokolbéli fajzat szemeit. Ha a darabban a férj féltékenykedik nejére, bosszúsan kiált föl:

- Ez is olyan szamár, mint az én Pistám!

Ha pedig a szegény ártatlan asszonyt elkergeti a férje, villámokat szórnak a szemei, gömbölyű karján megfeszül a rékli ujja, s harciasan sziszegi:

- No hiszen, majd adnék én neki, ha az én uram lenne!

És el is lehet hinni, hogyha ő mondja.

Amint tehát kitetszik, a Juci igen jószívű teremtés. Ha nagyon szomorú a darab, s ha kisírta, ha kikeseregte magát olyan emberek búján-baján, akiket sose látott, elfelejti a saját bánatát, s olyan édes érzemény önti el keblét, mintha odahaza lenne szülői házában, s az ablakon beszólnának a vecsernyére hívó harangok... Be kár, hogy oly hamar vége van a darabnak, be kár. Még egyszer meghányja-veti fejében a látottakat és hallottakat, még egypár könnyet morzsol szét szemében, s azután ő is felkel helyéről a többivel, miközben felsóhajt:

- Istenem, de szép darab... be gyönyörű - talán, talán nem is igaz!




A SZEGEDI FŐISPÁN SÜRGÖNYE

- Hah... ismét egy főispán! - gondolja az olvasó. - Mennyit költött? Mit írt? Ki lopta el a levelét?

Nem, uraim, a szegedi főispán nem írt semmi könnyelműt, nem lopták el a levelét - no, hogy nem költött-e a választáson? Azt ha én állítom is, úgyse hiszi el Herman Ottó.

Azt, hogy ilyen veszélyes időben belekerül (ezennel) az emlegetett főispánok közé, mindenesetre szintén egy levél okozá, de azt nem Kállay főispán írta a miniszternek, hanem a miniszter írta a főispánnak, tudatva vele, hogy Szeged megkapja májusra a vasúti üzletvezetőséget.

Ezzel Szeged egyik vágya teljesült. S hogy Szeged megkapta az impozáns hivatalt, az Kállay érdeme.

Kállay Albertről el van terjedve a hír, hogy a legjobb főispán az országban.

A kormánykörökben azért tartják jó főispánnak, mert azt hiszik, hogy Szegeden szeretik. Szegeden pedig azért, mert azt hiszik, hogy a kormánykörökben szeretik.

Irigykedve emlegetik a többi főispánok, kiknek otthon mérges ellenzékekkel kell marakodniok, és azért még sincsenek velük megelégedve a kormánykörök.

Pedig nincs okuk irigykedni. Mert könnyebb elviselni a haragos dikciókat, mint az örökös panaszt. A panaszt, mely ott lebeg minden arcon, minden szóban, a közgyűlésekben, a társaságokban, a házak ablakaiban, a boltok ajtajaiban, ahol még a cipők is panaszosan nyikorognak az utcákon.

Nehéz ott élni, ahol tíz esetben kilencszer így válaszolnak e kérdésére:

- Mi újság, kedves öregem?

- Köszönöm szíves kérdését, egzekválnak holnapután.

Nagy dolog hetvenezer adós emberrel elhitetni, hogy nekik most tulajdonképpen kitűnően megy a dolguk, semmi bajuk sincs. Pedig Kállaynak ezt kell tenni.

Az még hagyján, mikor csak a közgyűlésen hangzanak a panaszok, vagy az újságokban, vagy bizalmas értekezleteken. Hanem mikor bekopog a panasz a főispáni szoba ajtaján, egy gyászruhás hölgy, akinek meghalt férje, egy elkeseredett iparos, aki a kormánypárt szekerét tolta, egy éhenhaló családapa, aki azelőtt tokás polgár volt; akkor bezzeg keserű a szegedi főispánság. Ezeket nem lehet megnyugtatni azzal, hogy az országgyűlésen most nem kedvező a hangulat Szeged iránt.

Kivált az asszonysírással van megakadva a főispán úr. Mert ezzel egyáltalán nem lehet beszélni. Az asszonyi könnyekben minden benn van: esdeklés, panasz, polémia, harag, átok. Akármit feleljen az ember, a könnyekben az argumentum feloldódik, mint a só a vízben és csak keserűbbé válnak.

És hiába, legtöbbször nem lehet segíteni a könnyeken, bár a főispán gavallér ember, akinek van érzéke a szemek és szájak beszéde iránt, kivált ha azok szépek.

Nem ritkák a »kényes jelenetek« sem.

Egyszer egy fiatal hölgyet kellett elutasítani kérelmével. Ez kényelmetlen dolog. Sebet verni udvariasan, csalódás tüskéit osztani kénytelen-kelletlen.

A menyecske azonban harcias hajlamokban sem volt az utolsó.

Nagyot dobbantott lábával a tükörsima padozatra, kezeit csipőjére rakta, s úgy lépett kigyulladt arcával a főispán elé, mint egy amazon.

Ami következett, előrelátható. A fellobbant hölgyecske alaposan lehordta őméltóságát, pittegve-pattogva, egyszerre kiadva mindazt, ami a szívén volt.

A főispán nyugodt flegmával engedte elvonulni feje fölött a vihart. Egy izom se rándult meg a szokatlan jelenet alatt arcán. S csak azután tett megjegyzést az »előtte szóló« szavaira, lekötelező udvariassággal, ekképp:

- Ilyen szép asszonynak nem áll jól a harag.

A hölgy le volt fegyverezve. Szótlan távozott. Többé nem is mutatta magát.

Pedig Kállayban van szív. Mert van benne humor. Ez a kettő együtt jár. Csak a száraz emberek a szívtelenek.

A következő kis eset is azt bizonyítja, hogy a szegedi főispánban ki van fejlődve a jó kortes mellett a humorista is. (Ha a Talliánokban is ki lenne fejlődve ez az utóbbi a jó kortes mellett, akkor nem érné őket somogyi eset. A humorista játszva siklik át mindenen. Afölött egy külön gondviselés őrködik. Először is a saját nagyobb furfangja.)

Nem nagyon régen a főispán úr a fővárosba utazott Szegedről. (Okos főispán így írja a somogyi leveleket.) Az unalom elűzésére útközben ő és útitársa piketírozni kezdtek, s folyt a játszma változó szerencsével.

Félegyházán beszállt az első osztályú kupéba egy huszárkapitány, egy jóképű alak, aki azonnal érdeklődni kezdett a játszma iránt. Eleinte csak mint csöndes szemlélő szerepelt, szemeivel mohón követte a színek járását, s csakhamar dühös gibiccé alakult át a főispán háta mögött.

A kapitány szívvel-lélekkel gibickedett. Ha szép színek jártak, elégedetten dörzsölte kezeit.

- Nagy ütközet - konstatálta.

Ha ellenben rosszul járt a kártya, dühösen harapdálta ajkait, egészen elszontyolodott és csüggedten mondogatta:

- Nagy vereség!

Kecskemétnél a másik partner már háromezer point-nal volt előnyben. A kapitány vígasztalhatlan volt. Elvesztette minden reményét a játszma iránt, le volt hangolva, mintha az ő bőrére ment volna a játék úgy, hogy végül a főispánnak kellett bátorítani.

Ceglédnél a főispán partnere már ötezer point-nal volt előnyben. A kapitánynak itt ki kellett szállnia. Előbb bemutatta magát.

- Kerék János huszárkapitány vagyok. Sajnálom, hogy ilyen rossz kártyajárást hoztam.

- Hiszen majd megjavul az - szólt a főispán.

- De ötezer point! Ötezer!

- Pestig behozzuk.

- Nem lehet azt már Párizsig se behozni - sóhajtott a kapitány, leszállva a vonatról.

A kártyajárás az út további folyamán csakugyan megjavult. Kőbányánál már a főispán volt nagy fórban úgy, hogy mire a vonat berobogott a Váci úti pályaudvarba, a győzelem teljes volt.

Amint kiszálltak, a főispán bement a pályaházi távirdába és a következő sürgönyt adta föl:

»Kerék János huszárkapitány úrnak Cegléden.

Behoztuk. Ötezer point-nal előnyben. Nagy diadal!«

-------------------

Aki azt se tudta elviselni a lelkén, hogy a gibice sokáig bizonytalanságban maradjon a parti sorsa fölött, képzelhetni, mint sietett tudatni a szegediekkel a miniszter levelét az üzletvezetőség dolgában.

Azóta Szegeden nagy az öröm... gyűlésezés... a lapok cikkeznek... a polgárok meszeltetik a szobákat az új vasúti lakók számára...

Csak egy bökkenő van a dologban. Kállay ugyanis nemcsak Szeged, hanem Szabadka főispánja is, amely város bírta mostanig az üzletvezetőséget.

Amit tehát megszerzett Szegednek, azt a másik városától vették el.

Hogy fogja ezt elviselni a lelkén? Mivel kárpótolja Szabadkát?

Alighanem avval, hogy Szabadka pedig visszakapja - Horváth Móricot...

A Horváth Móric dolgán kívül egyébbel most úgyse törődnek a szabadkaiak.




[ELŐSZÓ AZ 1888-AS ALMANACH-HOZ]

Almanach!

Úgy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki: Jó napot Almanach! Ni, öregapó, hol veszed itt magadat? Mi történt veled, hogy megint visszajöttél?

Ilyenforma riadalom lesz a könyvek közt a könyvkereskedések polcain, mikor e kötet megjelenik.

- Ejnye, vén kópé! Hiszen te a mi legékesebb modern ruháinkba öltözöl. Honnan jössz? A temetőből?

- Még csúfolódni mersz - kiált az Almanach egy kétkötetes regényre. - Hát ti nem a temetőben vagytok itt?

- Mondasz valamit, öreg - felel búsan egy verskötet.

- Helyet kérek.

- Helyet? Köztünk? Talán eltévesztetted az ajtót, jó Almanach, s egy antikvárius bolt helyett nyitottál közénk?

- Egyenesen idejöttem.

- Mit akarsz?

- Azt, amit ti. El akarok fogyni.

- Ne bolondozz, apó. Mi azért vagyunk halhatatlanok, mert elfogyhatatlanok vagyunk.

- Ejh, nem tudtok semmit, ti tacskók. A ti kedvetekért jöttem, hogy megint összehozzam a pbulikumot. Elrontottátok. Mindenitek a maga szakállára dolgozott. Szerencsétlenek! Van is nektek olyan nagy szakállatok! De hogy is jutott eszetekbe ilyesmi, itt a küldöttségek, testületi parádék országában. Eljöttem, hogy megmutassam a régi metódust.

- Halljuk! Halljuk!

- Mert lássátok, hogy egy forintot ki lehessen vasalni a magyar olvasótól, oda nem elegendő egy író, oda deputáció kell. Azért vagyunk mi most itt tizennégyen.

És ezzel a diskurzussal, amit a szegény türelmes felvágatlan nyelvű könyvekre kentem rá, körülbelül le van rajzolva a sorok közt a magyar irodalom szomorú helyzete.

Az írók nem produkálnak annyit, hogy mindenik egy könyvet adhasson ki évenkint. Ez a szellemi szegénység.

Az olvasók nem költenek annyit, hogy minden jóravaló könyv vevőre számíthasson. Ez az anyagi szegénység.

Tehát vissza kell menni a régire. Együtt adni ki minden írót, s egy kalap alá gyűjteni minden vevőt.

Ezért jelent meg könyvünk a negyvenes évek almanachjának képére szabva, csalogató mellékletével. Mintha mondaná elöl a tizennégyes küldöttség szónoka: »Mi képviseljük itt a jelenkori magyar elbeszélő irodalmat, lássanak bennünket uraim szívesen, hiszen nem vagyunk egészen idegenek, mert a Kalendárium is velünk van!«

Ez volt a kiadó ötlete.

Szívesen engedtem ráírni nevemet a könyvre, melynek szerkesztésében már a dolgok természeténél fogva is alig lehetett valami részem, de tetszett nekem a gondolat, holtakat küldeni el, hogy az élőket ébresztgessék. És látok abban némi hasznot, ha egy olvasó beugrik valamely kedvenc írója miatt, s kénytelen aztán megismerkedni ennek a révén a többi tizenhárommal is.

Eredj hát gúnyoló, szemrehányó könyv a nagyközönség közé, s hívd össze őket még egyszer az oltárhoz. Hátha neked is szót fogadnak, mint a régi jó öreg Almanachoknak.




LEVÉL A SZERKESZTŐSÉG ÖSSZES TAGJAIHOZ

Kedves barátim!

Hát mi az ördögöt csináltok ti velem az újságunk mai számában? Melyitek írta azt a fatális »szerkesztői üzenetet«? Mit vétettem én nektek, hogy minden kihallgatás nélkül rögtönösen száműztök a magyarok közül? Vagy a hatodik nagyhatalom területén mindég statárium van?

Azt üzenitek valamelyik olvasónknak, aki amint kiveszem, a tótok kiirtását vette célba, hogy ne bántsa őket, jó faj az, mennyi derék embert adott már a magyarnak, példának okáért Barosst, Simort, Mikszáthot...

Köszönöm alássan. De ne dicsérjetek, kérlek, olyan nagyon!

Azt még csak beismerem a kedvetekért, hogy derék ember vagyok, de a tótságot, azt csak hadd ismerje be Simor János.

Én tiltakozom ellene.

De miből is merítettétek? Miféle gyanú-okaitok lehetnek ellenem?

Hiszen nagy észlelők és pszichológusok kétséget kizárólag megállapították már, miről lehet a tótra ráismerni:

Hogy sárgarépát hord a dohányzacskójában. (Látjátok, nekem dohányzacskóm sincs.)

Hogy a fürhéces kocsira bal lábbal lép fel (azt már nem mondhatom, hogy bal lábam nincs, de a követválasztási eredményből nyilvánvaló, hogy a jobb lábammal léptem fel a fürhéces kocsira.)

Hogy a tarokkpartiban, ahol két tót van, kritikus pillanatokban, fontos kiadások idején, okvetlenül tótra fordítják a beszédet.

Hivatkozom tisztelt barátom Krajtsik Ferencre, akivel sokszor játszottam már tarokkot, hogy megszólítottam-e valaha tótul - akármilyen veszedelemben volt is a pagátom?

Nem szólíthattam, mert nem is tudok tótul.

De ti magyarok lévén, hátha éppen arra alapítjátok a tót voltomat, hogy tótul nem tudok. (A magyaroknál a »nem tudás« nem argumentum.)

Igen, de svédül sem tudok. Hát mért nem vesztek svédnek?

A nevem vezetett volna benneteket erre a hitre?

No, az meg éppen lehetetlenség. Hiszen nemrégen sütötte ki az én tisztelt barátom Gáll József, hogy oláh vagyok, mert a »Mik« -kicsit jelent, a »szát« pedig falut.

Én ebbe is belenyugodtam, legalább közel járok ebben az oláh köntösben Kisfaludyhoz.

De hogy miért hány-vet engem a világ a nemzetiségek közt, majd ide, majd oda lökve tetszés szerint, azt igazán nem értem, az egy speciális malőr!

Jókai azt szokta mondani:

- Ide vigyázz, te »góbé«! (Erre a névre is hallgatok a székely voltomnál fogva.)

Tibád Antal, aki igazi góbé, messziről kiáltja rám az utcán:

- Hová mégy, te palóc?

Szontagh Pál, aki igazi palóc, azzal szokott fogadni:

- Hogy vagy, te barkó?

Látom már én azt, hogy engem sehová be nem vesznek. Hanem, hogy ti méritek rám, kedves barátim, a legérzékenyebb csapást, ti, akik jól tudjátok, hogy semmiféle eleven nyelvet nem tudok a magyaron kívül - és azzal kompromittáltok az olvasó világ előtt, hogy tót vagyok, azt már apprehendálom tőletek.

Erre okvetetlen »dementi« kell. Nem hagyhatom, beláthatjátok, magamon száradni.

Adjátok ki tehát ezt a levelemet valahol hátul a lapban, hadd lássa a publikum, hogy én is dühbe tudok jönni.

Igaz barátotok

                                Scarron




A KIRÁLYFI ÉLETÉBŐL

A trónörökös egyik nevelője a következő két érdekes epizódot beszélte el lapunk egyik munkatársa előtt:

Egyszer, nyolcéves korában felséges anyja Schönbrunnban így szólt hozzá egy séta alkalmával a kertben:

- Miért veszed fel fiam megint ezt a csúf kalapot, mely sehogy sem illik arcodhoz? Ne lássam többé e kalapot a fejeden!

A trónörökös fogta a kalapot abban a percben és behajította a tóba, s hajadon fővel ballgott anyja mellett, míg a kíséret közül valaki másik kalapot hozott számára.

Sokkal jellemzőbb a másik.

A királyi családban szó volt egyszer I. Napóleonról, mire a tizennégy éves királyfi felszólalt:

- Én nem tartom nagy embernek.

Minden szem feléje fordult. Maga a király őfelsége mosolyogva kérdé:

- Nono! Talán kissé nehéz álláspontot választottál.

- És miért? - kérdé Gizella főhercegasszony.

A trónörökös nyugodtan felelte:

- Mert szigorú törvényeket hozott az elválás ellen, és aztán ő maga is elvált a feleségétől.




A CÁR BESZÉLGETÉSE BISMARCKKAL

(Külügyi csevegés)

A berlini udvarnál, hol mindenkinek a San Remo-i betegen jár az esze, nagy ünnepélyességek verték fel a nyomasztó rettenetes csöndet. A világ legszerencsétlenebb emberét fogadták: a fehér cárt, aki sok hírlapi herce-hurca után végre mégis odaérkezett egész családjával, a kis cárevicsekkel és finom, vékony arcú, nagy szemű, karcsú feleségével.

Igazán érdekes volt az a díszebéd a császári palotában, ahol a világ legnagyobb urai étkeztek - kik az egész világot meg akarják enni, de itt talán beérték egy-két falattal.

Berlinben a nép nagy rokonszenvvel fogadta a cárt, az igaz, hogy nem is eresztették közel a népet, mert annyit már a berlini rendőrség is tud, hogy a derék orosz atyuska nem valami nagyon népszerű ember, se odahaza, se másutt.

Az atyuska is szepegett, de a rendőrség is szepegett. Isten ments, hogy Berlinben történjék valami merénylet.

Ést történt, noha a lapok eltitkolják. Gróf Kálnoky követte el a merényletet. Egy phonofont állított fel a cár szobájában, a lemez fölvette a cár hangját, egy másik az öreg Bismarckét, s így most összeállítható lett az egész párbeszéd, amit folytattak...

A lemezekről leolvasván Kálnoky a két nagy faktor beszélgetését, érdekében valónak találta, hogy az a lapokban napvilágot lásson, minélfogva leküldte a magyar belügyminiszteriumhoz, hogy itt őrizzék a világhírű lemezeket, s tartsák a tartalmukat titokban.

Így aztán mindjárt egy óra múlva mi is megtudtuk a diskurzust, és itt közöljük:

A cár (a belépő Bismarckhoz): Isten hozta. Hallottam, hogy ön itt járt, s azért küldtem el önhöz Cserevint.

Bismarck: Igen, voltam bátor tiszteletemet tenni.

A cár: Üljön le, kedves Bismarck.

Bismarck: Köszönöm, nem fáradtam még el.

A cár: Én pedig azt hallottam, hogy ön már el van fáradva. Ebben a körben.

Bismarck: Adja isten, hogy ne kelljen felségednek az ellenkezőről meggyőződnie.

A cár: Ej, ej, öregúr, ön túlságosan bízik az erejében. Hát jól van, no. Húzza ide közelebb a székét, és hozzuk tisztába a jövőt.

Bismarck: Én már tisztába hoztam.

A cár: Ördöngős ember, hát mit akar ön?

Bismarck: A békét. És felséged?

A cár: Én is azt. De Bulgáriában előbb még okvetlenül tennem kell valamit. Mit gondol ön?

Bismarck (közömbösen): Nem gondolkoztam még a tárgyról.

A cár: Egészen felingerelt Koburg Nándor. Azt olvasom, bútorzza magát a gyerek. Ez már sok!

Bismarck: Bízik.

A cár: Miben?

Bismarck: A konstellációkban.

A cár: Mit törődöm én a konstellációkkal.

Bismarck: Igaz, de a konstellációk azért mégis megmaradnak konstellációknak. Ausztria nem enged semmi beavatkozást...

A cár: Nem enged? Hát lehetséges ez? Ausztria? Hahaha! Mit képzel ön Ausztriáról?

Bismarck: Én meg vagyok róla győződve, hogy nagyon erős.

A cár: Miből gondolja?

Bismarck: Onnan, mert azelőtt mindég maga Ferenc József császár veregette meg a delegációk szessziója alatt az Andrássy Gyula vállait.

A cár: És most?

Bismarck: Ez idén már csak Falk Miksával mondattak neki nehány bókot.

A cár (elgondolkozva): Ez rossz jel. Ez megingat. Teringette, herceg, ön gondolkozóba ejt. Csak még egyet kérdezek.

Bismarck: Parancsoljon, felség.

A cár: Azt az egyet szeretném csak megtudni, hogy beszélt-e már Beöthy Ákos, és hogy mit mondott?

Bismarck: Persze, persze. Ettől igen sok függ.

Itt a párbeszéd megszakadt, mert e pillanatban Kuna, a »birodalmi kutya« kezdett az ajtón kaparászni.

- Hívnak - szólt a kancellár felállva és elbúcsúzott.




A KÍSÉRTET

Mindenekelőtt kijelentem, hogy protestáns ember vagyok, hiszékeny és türelmes, lakom Pesttől egy félórányira, s járatom a Nemzetet, hogy a politikát tudjam s a nagy krajcáros Journalt, hogy a német nyelvet tanuljam belőle. De amíg a német nyelvet meg nem tanulom a Journalból, addig a magyar nyelvet felejtem el a Nemzetből. Mindegy, megszoktam, szorgalmas olvasója vagyok a két lapnak, s nagy élvezettel betűzgetem Beksicset, aki fiatalkoromra emlékeztet a cikkeivel. Én is így gondolkoztam valaha.

Hanem ma nem mulattatott, sőt megijesztett. Mind a két lapban egy-egy úgynevezett »eretnek« cikk van. Kong a vészharang. A szín, a festés, a hang olyan a cikkben, hogy no most mindjárt kezdetét veszi újra a katolikusok rémuralma. Elmúlt századok letűnt réme visszajő. Rettentő idők következnek. Caraffa felüti a székét Eperjesen, a protestáns papokat gályákra viszik. (No, azt ugyan nem szeretném, mert az egyik leányom lutheránus papnál van férjnél), a mi templomainkat bezárják, az olasz-német-osztrák szövetség összeomlik, az orosz ennélfogva betör, Kálnoky kétségbeesésében leugrik egy háromemeletes ház tetejéről.

Rohantam is mindjárt nagy hüledezve a plébániára főtisztelendő Kupacska János úrhoz, aki az este érkezett haza Pestről, a katolikus gyűlésről.

A főtisztelendő arcán csakugyan volt valami szokatlan kegyetlenség az inkvizítorok kinézéséből. Nagy szürke szemei vérben forogtak. Ez már tán magával is hozta a guillotine-t is.

- Mi újság, tisztelendő úr? - rohantam meg mohón.

- Semmi, domine spektábilis, semmi.

- Mitől néz ki olyan zordonan?

- Mulattunk az éjjel, spektábilis. Az orfeumban voltam. Nem aludtam ki magamat.

- Milyen a hangulat Pesten?

- Pesten? Hangulat? Nem láttam én ott semmiféle hangulatot.

- Hát a katolikus gyűlésen volt-e?

- Persze!

- És mi történt ott?

- Semmi. Elküldték a szegény öregnek az adresszet és azt a nehány forintocskát - szólt érzékenyen.

- Semmi? Hát ön azt semminek se veszi, hogy ott a pápa egyházi hatalmát proklamálták?

- Ott? Ki? - szólt elcsodálkozva. - Lehetetlen az! Tegye az úr bolonddá az öregapját.

- De bizony úgy történt. Egy Zichy Nándor nevezetű gróf.

- Aha! Az bizony meglehet. Csakugyan beszélt ott egy nagyorrú zsidóképű öregúr valamit. Meglehet, hogy az is közte lehetett. Nem hallgatta azt, lelkem, senki.

- De az mégis rettenetes dolog, kérem, hogy a tizenkilencedik században ilyesmi történhetik.

- Miféle ilyesmi? Hogy valaki valamit mond. Hiszen szólásszabadság van!

- De a pápa világi hatalmát visszaállítani. Rettenetes.

- Ugyan, ne bolondozzék, spektábilis. Hát azért vissza van már az a hatalom állítva, mert valaki azt mondta?

- Csakhogy az a valaki egy gróf!

- Nevetséges! Emlékezhetik rá, hogy a francia-porosz háború idején az egész szélsőbal indítványt nyújtott be Franciaország feldarabolásának meggátlásáról, de biz azt azért földarabolták.

- Igen, de azt vegye, kedves tisztelendő úr, hogy ez félig-meddig hangoztatva van a prímás üdvözlő iratában is.

- Hát aztán?

- És azt vegye, kérem, hogy másfél millió ember írta alá. Nagy dolog az.

- Ugyan, ugyan. Ne legyenek önök olyan képzelődők. Mindig a kálvinista kakas hangját hallják: »Protestánsok, legyetek ébren!« Hisz én ott voltam azon a gyűlésen, beszéltem az emberekkel, láttam, kik voltak, csupa derék, okos emberek.

- Akik aláírták az adresszet.

- Aláírták. Igenis, másfél millió ember írta alá az adresszet. Mert aláírásra mindig lehet nálunk embereket fogni, még a váltón is, de ha azt mondták volna ki, hogy ki megy el verekedni a pápai állam helyreállításáért, álljon ki a fórumra, hát Lonkay Antal tisztelt barátom is szépen kisompolyodott volna a teremből.

- Ej, ej, hogy mégis nem tudták lehurrogatni azt a Zichyt. Mert így mégis az egésznek az a képe, hogy egy számos tagból álló gyülekezet a pápa egyházi hatalmát proklamálta.

- Mert ilyen volt a hangulat. Higgye meg, hogy ugyanazon gyülekezettel egy másik szónok egy óra múlva elfogadtathatta volna a polgári házasságot is. Ismerni kell a magyart.

- Hát azt gondolja, kedves tisztelendő úr, hogy nem lesznek többé vallási villongások.

- Soha!

- No lám, pedig már én egészen megijedtem a mai lapoktól.

- Írnak valamit?

Eléje toltam a két újságomat. Elolvasta nagy figyelmesen a cikkeket, s így szólt fejcsóválva:

- Azt mondtam az előbb, hogy sohasem lesznek ebben az országban vallási bajok, de talán mégsem volt igazam. A félrevert harang mindig sok népet csődít össze. És sok felizgatott nép mindig sok galyibát csinál: a tiszaeszlári ügyet is a zsidók mérgesítették el. Nem lehetetlen, hogy az újságírók, akik cikk-téma után futkároznak, belecikkezik a közömbös emberek lelkébe is a vallási kötekedéseket... Hanem azért gróf Zichy Nándorból mégsem lesz soha belügyminiszter a helyreállított pápai államokban.

Olyan okosnak, megnyugtatónak találtam a plébános úr felvilágosításait a tegnapelőtti katolikus ülésről és annak intenciójáról, hogy közlöm azokat a többi, netalán megijedt protestáns ember épülésére is.

Egy kálvinista




AZ ÁLMOS DADA

(Rendőrtörténet Göndöcs Benedeknek ajánlva)

Azért ajánljuk Göndöcs Benedeknek ezt az esetet, hogy a főtisztelendő úr jóízűt mosolyogjon rajta, mire viszi az embert némelykor az álmosság.

A rendőrtörténetnek voltaképpen hőse nem az álmos dada, hanem egy féléves csecsemő. De azért ne tessék megijedni, nem lesz benne semmi sírás-rívás.

A csecsemőt »Baby«-nak hívják, és igen jóízűeket tud aludni. Mama és papa nagyon szereti a kis Babyt, és ő velök hál egy szobában. A szép zöldernyős bölcső oda van húzva a mama ágyához. Dada ellenben (minthogy mama és papa még nagyon fiatalok) a szomszéd benyílóban alszik, álmodván szebbnél szebb huszár káplárokról - ámbár a bakaőrmester is elég szép téma egy-egy gyakorta megszakított álomhoz.

A Baby, ki némelykor egész éjjel nyugodtan szuszog kis vánkosa között, a múlt éjszaka váratlanul felriadott és sírni kezdett.

A mama föl nem ébredt, sem a dajka a szomszéd szobában; rémségesen mély álmuk volt.

Tehát a papa volt kénytelen felkelni, felhúzni a papucsait és betopogni a dada szobájába.

- Julcsa, jöjjön a gyereket megszoptatni.

De Julcsának ennél sokkal édesebb szavakat susogott most az álombeli káplár, és csak fület repesztő hortyogással felelt a nagyságos úrnak.

Mire az kénytelen volt odamenni és felrázni a dadát.

Dada rettentő álmosan fölcihelődvén becammogott a szobába, mint az álomjáró, fölvette a kisdedet, lekuporodott vele a sötétben egy székre a nyitott siffonérkasznyi mellé, és elkezdte szoptatni.

A papa visszafeküdt, és egy darabig még hallgatta félálomban a csecsszopó csámcsogó édes szuszogását, s aztán elnyomta az álom. A dada is lezárta szempilláit, s feje lankadtan lógott lefelé.

Csak a nagy csendből, midőn a gyermek is elaludt, vélte érezni, hogy ő voltaképpen nem ennek a széknek a hozzátartozandósága, s hogy a kezében levő tárgy akadályozza a pihenés kényelmességében. Morpheusz azt sugdosta neki: »Terpeszkedj el, Julcsa, takaróddz be, Julcsa!«

Minélfogva ösztönszerűleg letette a kezében levő tárgyat a - siffonérba; rázárta az ajtót s egész gépiesen, öntudatlanul visszakullogott az ágyába.

Reggel fölébredt a mama, mosolyra nyílik a szája, jó reggelt akar kívánni a Babynak, széttárja a bölcső függönykéjét, s ijedten kiált fel:

- Szent Isten, hol a gyerek?

Felugrik az ágyból, bekiáltja Julcsát. Julcsa berohan.

- Hol a gyerek?

- Hát a bölcsőben.

- Nincs - kiáltja az anya és felsikolt.

A dada megnézi a bölcsőt, s sóbálvánnyá rémülve áll felette.

Az úr is felriad. De a gyerek nincs. Nincs, nincs sehol. Az egész háznép összeszalad. A gyermek odavan.

Az úr emlékezik, hogy éjjel felköltötte a dadát, a dada emlékezik, hogy éjjel megszoptatta a gyereket, s aztán letette a bölcsőbe. Minthogy nem is történhetett másképp.

Az ijedelem a tetőpontra hág, a szülők kétségbeesetten jajveszékelnek.

- Valaki bejött, és ellopta a gyereket.

- De lehetetlen az, nagyságos uram. Ajtó, ablak, minden zárva volt. Nem jöhetett ide egy lélek sem.

- És mégis ellopták.

- Ugyan, ugyan, az csak a mesékben szokott előfordulni, nagyságos asszony. Ki lopna el egy gyereket?

- De mikor olyan csodálatos szép és kedves volt!

A rejtély megfejthetetlen.

- Hamar, rohanjatok a rendőrséghez. Mert bizonyosan ellopták. Hogy miképpen, emberi agy azt fel nem foghatja, de mégis odavan. Tény, hogy megvolt tegnap, tény, hogy ma nincs meg.

A rendőrséget már korán reggel fölzaklatták a gyerek miatt. Az volt mai nap az első panasz. Egy eleven gyermek ellopása.

A rendőrségi tiszt jegyzőköynvet vett fel róla, s azután elküldött egy András bácsit a hely színére.

András bácsi nagy morogva távozott.

- Hát hol találjam én meg az ebugattát?

Kedvetlenül csoszogott fel a lépcsőkön, s beállított a szerencsétlen családhoz.

- Hát mért nem tudnak a gyerekre vigyázni, he? - mondá belépve az ajtón. - Hm, az állam csak a hét éven felüli gyerekekre tartozik felügyelettel. No, ne bőgjenek hát. Mondják meg, honnan veszett el?

- Itt volt, itt feküdt - zokogta az anya a bölcsőre mutatva.

- Hadd lám, hogy nincsenek-e onnat valami tolvaj nyomok? - szólt András bácsi műértő arcot vágva, s nagy patkós csizmáival roppant robajjal lépegetett a bölcső felé.

A nehéz, idomtalan lépések rengésétől fölébredt a kicsike a kasznyiban és fölsírt.

- Ahun van, ni! - kiáltott fel András. - Megérezte az a kis jószág, hogy a hatóság keresi.

Nosza lett nagy öröm. A szülők odarohantak a kasznyihoz és kivették a gyereket, aki rózsaszín pirosra izzadt a hosszú édes álomtól.

András bácsi is régen kapott olyan borravalót, mint ma reggel, hogy az elveszett tárgyat olyan ügyesen legott megtalálta.




A MOSÁS

Ez az a szó, amitől a fővárosi embert kileli a hideg. Mosás van a háznál! Ez annyit jelent, hogy minden fölfordult, hogy minden kényelmednek vége van.

A menyecske (ha még az) már hajnalban föl van, csattog, pattog, veszekszik a szolgálókkal. A konyhai csatara zaja fölébreszt, de ha nem riasztana is fel, majd kiugrat vackodból maga az asszony, rád kiabálva, ha kőltői lelkületű, a költőből:

- »Föl szennyes szolga, föl hamar«! Ki abból az ágyból, mert szükségem van a vánkoscihákra! Egy, kettő, három, öltözködjék és aztán menjen el valahová a háztól. Ne alkalmatlankodjék itt! Haza se kerüljön ebédre, mert itt rá nem ér senki főzni az ilyen kákabélűnek. Ebédeljen a vendéglőben.

A ruhád megkeféletlen, a csizmád megtisztítatlan, reggelid kihűlt, mert már hajnalban főzték meg, de azért semmit sem szólhatsz, mert hiszen mosás van a háznál. A mosás mindent kiment a világon. Örülsz, hogy az előszobába rakott piszkos fehérnemű-boglyákon keresztül, az utolsó tiszta ingeddel kiszabadulhattál valahogy az utcára.

Nem is akadt még arra élő piktor, aki egy fővárosi mosást megfessen. Rettentően visszataszító kép lenne az.

De annál idillibb a falusi mosás, melyet mai számunkban mutatunk be a Szobonya Mihály szép rajzában, ahol egy darab élet van híven odacsapva.

Egy egyszerű falusi udvar tárul elénk összes járulékaival, köcsög a karón, napraforgó a kerítésnél, csáklya függ az eszterhéj alatt, ha netán a »veres kakas« találná magát elkukorékolni a ház tetején, a létra is oda van támasztva a padláshoz.

Az »édös« pedig ott áll a teknő fölé hajolva, felgyűrt karokkal, két keze jár szaporán, dörzsöli, morzsolja a szappantól tajtékos vízben a kis ingecskét. Tetszik is a szapulás csobogása a kis Erzsikének. Nem adná a világért, ha ő maga is megpróbálhatná. Ágaskodik lábujjhegyen, de mi haszna, kicsi a lányka, magasan van a teknő. Ej, ej pedig milyen szép játék lenne ott pocskolni a vízben... Ni, éppen most öntenek bele egy kis »kékítőt«.

Az »édös« meg-megfeccsenti a vízzel kötekedésből, mire Örzsike, brr! megrázkódik, sírásra fordul a kis mályvapiros ajka, de eközben meggondolja magát, és egy igéző mosolyban fakad ki.

- Anya, én isz... én isz - selypíti epedő hangon.

- Te is szeretnél mosni úgye, szentem? Várj, ha majd nagy leszel. Moshatsz még eleget.

Különösen a ruhacsavarás mulattatja, mikor a fölpuffadt vászondarab, ha egy kicsit megszorítja az »édes«, csuromban ereszti a vizet.

- Én isz, én isz!

- Hagyj békét, aranyom. Hiszen neked mosok. Eredj no, ne légy itt, ne helytelenkedj, még magadra rántasz valamit... Ott van a kis kutyka, játsszál azzal!

Tisza csakugyan ott fekszik az udvaron, nagy közömbösen két első lábát szétvetve, de az Örzsike a világért sem közelítené meg, durcásan nyöszörgi:

- Félek tőle.

- Akkor hát eredj szívem a pipikékhez, a tyúkokhoz. Azokkal mulatozzál!

Örzsike oda sem mehet. Azokra is van panasza:

- Félnek tőlem.




A FEHÉR VÁROS

(Amerikai fotográfia)

A muszka be nem jön talán, de a muszka világ bejött.

Az egész város fehér és tündöklő. Egy lepedővel van letakarva minden. Madartávlatról nézve az egyszínű tájékot, a fehér házfedeleket, fehér utcákat, egy óriás sima fehér lappá folynak össze a háztömbök. Nem látni a tornyok csillogó bádogját, a házfedelek különféleségét.

Csak egyetlen piszkos szalag fut végig a láthatáron: a Duna; máskor ezüst volt, most rézkatlan színű.

De ki az ördög nézné most Budapestet madártávlatból; még a madár is szívesen beállna most embernek, aki a kemence mellett melegedhetik.

Nemhogy madártávlatból, de sehogy sem lehet most nézni. Mert a szél telefújja az ember szemét, részint azzal a hóval, amit az utcákról fölragad, részint azzal, ami most esik. Mert hol szitál rézsuntosan, hol játszi pajkossággal röpköd csatacsillag képében, hol andalogva pilinkál finom pehellyé morzsolódva a levegőben.

Egész hóboglyák emelkednek az utcákon, tegnapi, tegnapelőtti és múltheti rétegekkel. Az utcák végében átmetszések történtek, hogy a publikum járhasson. Csörgő szánok siklanak végig a hóhegyek közt.

A hideg éles, metsző; zúzmara fedi a bajuszokat, a szél süvít, s csapkodja a nyitott kapukat, lóbázza, feszegeti a cégtáblákat, s hab helyett havat ver a borbélyműhelyek cintányérjaira.

Érdekes kép. A hófehérke regéjébe való. (De nem hiszem, hogy annak az előadatására készülne a köztisztasági hivatal.) Néhol valóságosan megakadt a közlekedés, a kocsik összetorlódtak, s van András bácsinak elég dolga, míg helyreállítja a »rönd«-et.

- Minek esik annyi! - ez az ő véleménye, s ebben fogóznak meg az illetékes közegek is.

Az utcák néptelenek ilyenkor, éppen mint Halmas-Szentbogárdon. Minden megszűnt. A boltok nyitva állnak, de vevő nincs. Aki csak teheti, ki nem mozdul a lakásából, mert a gondozatlan járdákon térdig hóban kell járnia; az még jó, ahol nem gondozzák, de az a veszedelmes, ahol gondozzák, mert olyan felületesen takarítják el, hogy a megfagyott olvadékban okvetlenül el kell az embernek esnie.

- Mekkora hó! - kiáltja az idegen, ha a vasúton idáig bírt eljutni.

- Ez még semmi! - kiáltom én. - De majd mekkora lesz a városi költségvetésben!

*

Bátran idejöhetne most Verescsagin orosz képeket festeni.

Láthatná ezt a fehér világot... Hogy ugrál a csikorgó hidegben, hogy emelgeti lábát dideregve, a börze felett, a kis Merkur. Milyen fehér lett. Fázik szegény. No, de egy kicsit mégis nagyon ugrál...

Petőfi köpenyege is csupa hó. No, hát mégis eljutottál Szibériába, jó poéta; csak egy kicsit antidatálta a becsületes Manasses.

Szinte megérthetővé váltál pillanatnyira.

Most már hallom, hogy mit kiáltasz:

- Seprőt magyarok, seprőt! (Azt aztán nyílt kérdésnek hagynám, hogy a havat kell-e elseperni előbb vagy más valamit?)

A nagy havazás (már évek óta nem emlékeznek az emberek ilyenre) sok mindent megváltoztatott.

A béke fehér színével borította be a távirda drótokat, de ezek azért makacsul viszik a háborús híreket; legelőbb engedtek a természet hatalmi erejének a kofák, e gyöngéd lények, akiknek sátrai egyszerre eltűntek a föld színéről: utánuk meghódoltak a komfortábli kocsisok, akik egy ló helyett most már kettőt fognak be.

Azután a hordárok hagyták oda »posztjaikat«. Az okosabb enged. Meleg pálinkamérések ablakaiból lesik a »megbízatásokat«. Azután az újságírók adták meg magukat, akik bevették a »havazást« eseménynek, s újdonságokat írnak a viselt dolgairól.

Legkésőbben adta meg magát a városi magisztrátus, már így gondolkozik:

- Minek hordassuk el az utcákról, hiszen itt is csak úgy elolvad az idővel, mintha egyebütt lenne.

Ami logika, az logika. És a türelem a legszebb polgárerény.

Hiszen végre is bármint didereg e zimankós fehér világban ott künn a fiákerló, a hóban térdig botorkáló felkötött állú iskolásgyerek és a kapuk mélyedésébe húzódott koldus - még mindig maradt a természetben valami piros: az emberi orrok.

S ezen orrom számára egy kis burnót még mindig akad a városatyák szelencéiben.

Kérek belőle egy csipetnyit.

Hrksz prkszt! Minden rendben van!





1887
PARLAMENTI KARCOLATOK




AZ ÚJ HÁZ

(Nekrológ és beköszöntő)

Innen-onnan megnyílik az új országgyűlés - az első ötéves parlament. Jobbadán a régi elemek, mindössze egy negyed részében új.

Az újakról még nem lehet mondani semmi jót, a régiekről pedig már nem lehet mondani semmi rosszat, mert elég szomorúság az nekik, hogy immár képviselőkből Haluska Jánosokká változának.

Sok jó erő kimaradt kétségkívül, s ezekből a leghosszabb prédikációs halott Szilágyi Dezső. Éppen olyan különös, hogy ő kimaradt, mint amilyen különös, hogy Éles bejött.

Szilágyi elbukott, de mégsem egészen jó tragikai hős, mert sajnálkozást nem ébreszt: míg ellenben a többi bukottakat legalább önnön pártjaik siratják. Sok krokodilkönnyet ejtenek a szélsőbalon a számfejtő Enyedi Lukácsért, sok sóhaj lebben el az ékes szavú Bartháért, a hosszú hajú Hermanért és a bikahangú Polónyiért.

Nem szép volt a nemzettől, hogy így bánt el Polónyival, s e mélyen elszomorító hazafiatlanság egyedüli mentségét abban találja, ha a szimmetria kedvéért történt: - amennyiben a kormánypárt is skartba tette gigászi hangú szónokát, Vámost. (Ha nekik nincs, nekünk se legyen.)

A kormánypártnak is vannak veszteségei, de a nagy nyereségtől észre sem veszi ezeket. Nagy kár Beniczkyért, aki azonban a malőrjével rehabilitálta legalább a nemzetet, mert kisült, hogy az egy államtitkárt is meg tud több helyen buktatni. Halálos vétek György Endréért, akivel vége van az egyszerűségnek a Házban. Mert eddig akármilyen kopott, gyűrött kabátban elmehetett a képviselő az ülésekre, gondolva magában: »hiszen még rosszabban lesz Görgy Endre«. Szathmáry Miklós is a veszteségrovatba jön. Derék öregúr volt, holtig híven szavazott volna. Zsilinszky Mihály, a Ház egyik jegyzője is odavan. Örökén immár nagyban dulakodnak.

Elősoroljam-e a habarékpárt veszteségeit is? Azokat sirassam-e, akik elbuktak, vagy azokat, akik meglettek és apródonkint fognak elvérezni? Apponyi sebeire legalább termett balzsam: a Szilágyi kimaradása, de mit mondjunk vigasztalót Bittó Istvánnak, aki az idén is hiába kopogtatott a közvélemény kapuján.

(Ő azt hiszi, azért hiába, mert mélyen elaludt a kapus, én azonban hiszem, hogy azért, mert nagyon is ébren volt.)

Ejh, végre is ne búsuljanak az urak, hiszen megmondta az öreg Deák, hogy a kisebbség csak nagyobbodik, amikor fogy, mert annál nagyobb kisebbség lesz.

Summa summarum a Ház meglesz valahogy. A pártok csakhamar hozzátörődnek a veszteségekhez, s minden a maga rendjén foly odább. Az öreg Boértól (ki igazán elmondhatja, hogy mind jobban szilárdul állásában) átveszi majd a csöngettyűt Péchy Tamás, s megindul minden úgy, amint ment. Egy-két alak hiányozni fog imitt-amott. A büfében sokáig emlegetni fogják Odescalchy Gyulát, a jobboldali folyosón árván, szalmaözvegyül fog üldögélni Kemény János, a Bánffy Béla szeme keresni fogja egyszer-kétszer az elegáns Szereday Aladárt, a Göndöcs gyémántgyűrűje nem villan meg többet húsos ujjain, s a Ház gyorsírói elszoknak a »derültség« leírásától. De végre is - amint Hunyady László szerint ama bizonyos nógrádi földbirtokos (Madách) mondja: - »az ember gyenge, gyenge«, el fognak felejteni mindenkit. Még magát Hunyady Lászlót is.

Ám, ha valakinek emléke maradandó lészen: az a jó Csanády Sándor. Ővele nem egy ember, de egy egész korszak tűnik el. Mikor az ócska jegyzői atillát száműzték, már akkor volt eszemben: »No öreg, most már rajtad van a sor. A vén atillát kiküszöbölték, neked is el kell múlnod.«

Ki fogja ezentúl megolvastatni a képviselőket? Ki fogja figyelemmel kísérni a protokollumot? A Ház is olvasatlan marad, a jegyzőkönyv is. És kiből élnek meg az élclapok velem együtt?

Utoljára is kisül, hogy nincs vesztes senki, csak én. Ki adja vissza nekem Prileszkyt? Ki adja vissza nekem a nevető embert - Sághyt?

Hát egészen kipusztították a tisztelt Házból a humort? Hol van Zimándy, a Trefort kalapácsa, hol van Róth Pál és Pantocsek? Miért kellett végképpen kiirtani a patikáriusokat? Hát már igazán nem beteg a nemzet?

De mindegy, vigasztalódjanak a tisztelt kimaradottak, nem a nemzet sujtó ítélete volt az, hanem csak a véletlennek játéka. Lám, ezelőtt három évvel éppen Komjáthy Béla, Győry Elek, Helfy Ignác maradtak ki. S akiknek egy kerületük sem volt akkor, ma már mindenikük kettőben duskál. Furcsa logika ez a t. néptől.

A parlament legelső hetében éppen e dupla kerületek fogják élénkké tenni a folyosót. Hogyne! Minden kimaradott magát tartja a legérdemesebbnek, hogy »behozzák«.

Éppen e kerületek, e végső menhelyek tartják még függőben, hogy a Ház voltaképpeni képét lerajzolhassuk. Hiszen még Szilágyi is bejöhet. Egyik erdélyi kerületből hihetőleg bekerül Bartha, Pozsonyból Beniczky, Nagybányáról György Endre, Karcagról Enyedi Lukács. Aztán arra is kell számítani, hogy valaki meghal azon ideig.

Hát még a megsemmisítendő választások: a szabadkai és székesfehérvári? A dunaszerdahelyit majd elfelejtettem. Megannyi nyílás, amelyen át a reménysugár veti ki csillámló fodrait.

Egyszóval kisül a végén, ha még ezek a kimaradt alakok is be találnak jutni, hogy több mint száz új ember jött be a Házba, de a régiek közül senki sem hiányzik.

S akkor aztán igazán nem lesz semmi változás.

Azazhogy egy mégis lesz. A múlt országgyűlés elején úgy találtuk a Pulszkyakat, hogy mind különböző párton ültek.

Ezúttal pedig úgy találjuk, hogy mind egy párton vannak.

Az ember, hiába, mégis mindig talál valamit.




VADÁSZAT KÉPVISELŐKRE

(Egy nem választható, megválasztott mameluk felszólalása)

A szélsőbal körében, minthogy az ismeretes Károlyi Gábor-féle petíción kívül is, mely előrevetette árnyékát, több petíciót szándékoznak beadni szélsőbali képviselők ellen azon a címen, hogy nincsenek bent a választási lajstromokban, sajátságos mozgás van.

Igaz, hogy az most nem is tréfadolog. Mert a tavalyi Ház nagyon szigorúan változtatta meg a házszabályokat. Most már nem azoknak kell bizonyítani, akik peticionálnak, hogy »nem választó« az illető kérvénnyel megtámadott képviselő, ami sok üggyel-bajjal járt, hanem az illető megpeticionált képviselőnek kell bizonyítani, hogy ő bizony választó - most hát hamar kisül a turpisság, és a drága áron szerzett mandátumba sajtot lehet takargatni.

Hát biz az nagy szerencsétlenség, ha már valakin megesett. Sajnálatra méltó történet, tehát tragédia. De a házszabályokban benne van, hiába, nem lehet ellene tenni. Aki nincs bent a lajstromban, ne legyen bent a Házban. (Hiszen a karzatra azért még mindég eljárhat.)

A szélsőbal azonban nem úgy gondolkozik. Az a szerencsétlen és nem egészen kollegiális ötlete támadt némelyeknek, hogy: »Uccu, keressünk mi is a mamelukok közt olyanokat, akik nincsenek bent a választási lajstromokban. Keressünk azután tíz aláírót a választókból és peticionáljuk meg. Cseréljük ki a mi hadifoglyainkat az ő hadifoglyaikkal. Így lesz az jó és épületes.«

Mint halljuk, lázasan folyik a munka, a keresgélés és már eddig hat kormánypárti képviselőt találtak. Egyszóval nagyon jól megy.

Hanem hát nem elég magyaros tempó ez, tisztelt képviselő urak. A menekültek után szaglászni s azokat kivonszolni.

Aki futhat, hadd fusson.

És nem vág a dolog egészen a programba.

Mert kit üldöznek önök?

Azokat, akik az adójukat ki nem fizették.

Hát olyan nagy bűn nem adózni? Ej, ej, ne legyenek olyan rossz akarattal az ősi erkölcsökkel szemben.

Több kollegialitást és több kegyeletet a hagyományok iránt!

Önök azt vetik fel védelmükre:

- »Igen ám, de ha a mieink közül fölfalnak valakit a mamelukok, nekünk is föl kell falni valakit.«

Csakhogy ez nem elég keresztényies.

Nézzék önök. A vademberek akárhányszor megesznek egy-egy európai fehér embert, de azt még sohasem hallottam, hogy mi szelíd emberek valaha megettünk volna egy vadembert.

Legyenek önök szelídek, és hagyjanak nekünk békét!




A »SKRIBÁK«

(A t. Ház mint házasságszerző)

Ivánkovics János, akit most Herman Ottó helyett bírunk a Házban, egy mulatságos kérvénnyel fogja gazdagítani az új Ház legközelebbi munkaprogramját.

A szegedi törvényszék és járásbíróság írnokai kezdeményezésére negyvenöt törvényszék és járásbíróság írnokai, kik a szegedi kolomposokhoz csatlakoztak, petíciót nyújtanak be a parlamenthez.

Vajon mit kérhetnek a szegény nyomorgó írnokok a nemzet törvényhozó testületétől?

Ha ezt valaki feladná találós mesének, bízvást kitűzhetne ezer aranyat annak, aki eltalálja, mert nem nyerné meg senki.

Abba még a megboldogult cinkotai kántos is belesülne, ha élne: hogy mit kérnek a hazai írnokok?

Hát ugyan mit kérhetnének? Lakbérfölemelést?

Nem.

Pótlékot?

Dehogy.

Fizetésjavítást?

Azt sem.

Hát akkor ugyan mit?

Titulust, uraim, titulust. Becsületemre mondom, titulust kérnek.

Előadják, hogy ez a közönséges cím »írnok« milyen rettenetes nyűg rajtuk egy egész életen. Hogy ezzel a címmel még megházasodni sem lehet, mert a leányos apák azt mondják: »Mit? Egy írnok meri emelni szemeit az én leányomra. Nem. Soha!«

Oda terjed hát alázatos kérésük a képviselőházhoz, vegye le róluk az írnok elnevezést, és utasítsa a minisztert, hogy az ő címük elgyen ezentúl »harmadosztályú irodatiszt«.

Nem tudom, mit határoz a tisztelt Ház, de látom ebből, hogy ez országban, ahol az írnokoknak sincs egyéb kívánnivalójuk, mint a titulus, még boldog emberek lakhatnak, akiket könnyű megelégedettekké tenni.

Ha a Ház enged az ártatlan és ostoba, de idők jeléül érdekes kérésnek, úgy nem lesz többé írnok az országban, és nem lesz többé kosár a lányos házaknál.




ÚJ HONATYÁK

(Életkép)

A szabadelvű klubban, mely nyáron olyan holt volt, mint egy temető, ismét elevenség, zsibongás van. Az öregek előtt, akik a habitué címre tarthatnak jogos igényt, új varázst nyernek a termek, melyeket Móricz Pál, a gazda, igen ügyesen csinosíttatott ki.

Estefelé megtelnek. Új arcok, szokatlan alakok népesítik be. Az új képviselők ragyogó arccal, pezsgő életkedvvel járnak-kelnek, látszik rajtok, hogy szinte nem bírnak betelni a dicsőséggel.

Mindez olyan tündéri nekik. Az újdonatúj fogas, melyen hótiszta lapon, mihelyt már belépnek, a saját nevüket látják ragyogni.

Milyen csodálatos és szemkápráztató minden!

E jámbor süldő honatyák azzal jönnek ide szerényen, félénken, hogy előbb megtudakolják a tapasztaltabb ismerőseiktől:

- És hol kell nekem jelentkezni?

- Hát sehol.

Áhítatosan, félénken, szorongó szívvel lépik át a szent küszöböt, s egyszerre ott találják az előszobában a külön fogast a saját nevükkel. Hát lehet még ennél valami boldogítóbb érzés?

Egyszerre otthon érzik magukat. Odabent csupa barátságos, nyájas arcok. A csillár kedélyesen szórja fényét, a kártyaasztalok reményteljes zöldje üde pompában virít.

Sok ez egy napra. A miniszterek ott mozognak, kelnek, diskurálnak fesztelenül. Maga a hatalmas miniszterelnök is, kit a fiatal képviselő (még hónapokkal ezelőtt szolgabíró) csak regeszerű elbeszélésekből ismert, most ott van elevenen, s majd az egyik, majd a másik csoportnál áll meg és ismerkedik új táborával.

Minden belépő érdekli őket. Lassú suttogás támad köztük, mikor egy-egy ismertebb képviselő belép:

- Ni, Csernátony Lajos!

Ezer meg ezer kérdés tolul ajkukra:

- Ugye az, kérlek, Vizsolyi? Mutasd meg nekem Tisza Lajost. Nincs itt még Baross? Melyik az a Visi Imre?

Odajárulnak rendre a tekintélyesebbekhez és bemutatják magukat, de az »öregek« között elvegyülni még nem tudnak, jobban vannak ők egymás közt, közös témáikkal.

- Mégy a megnyitásra?

- Milyen színű a mentéd?

- Kivel mégy egy kocsiban?

- Honnan indulunk?

- Aztán mit kell ott csinálni?

- Bemutattak már Tiszának?

Ezeken a kérdéseken mindenik körösztülmegy.

Egyszerre a közügyekhez való tekintélyesen rideg arcot vágnak.

- Apropó! Van-e már helyed a Házban?

- Oh, hogyne!

- És hol ülsz?

- Jobbra hatodik pad, harmadik hely.

- Szent isten! Ember, hogy kerülhettél olyan messzire?

- Borzasztó, kérlek. De én nem tudtam erről idejekorán.

- Mily szerencsétlenség! Engem meg egészen a habarékhoz ültettek.

Így sopánkodnak gyönyörteljesen, tele tüdővel szíva be a megcsontosodott, petrifikált mamelukok szivarfüstjét.

Minden, amit látnak, amit beszélnek és hallanak, most még úgy éri őket, mint a szűz fehér tajtszipkát az első füst.

Persze néhány hónap múlva ezek a szűz tajtszipkák is kiszívódnak: és nem jut eszükbe sopánkodni az olyan kicsinységeken, hogy nem kaptak »jó helyeket« a Házban. (Jó ott minden hely, csak belül legyen.)

Szemök kinyílik. Mindent más színben fognak látni.

A képviselői élet langyos tavaszi verőfénye ködbe vész. Az illúziók szétfoszlanak.

S aki most hővérűen arról álmodik, hogy három év múlva államtitkár lesz, szárnyaszegetten megelégszik azzal, ha négy év múlva »gibic« lehet valamelyik tarokk-asztalnál.

Ennyire mindenki viheti.

Nem értem persze a »rokonszenves gibiceket«. Mert az már magasabb rangosztály.




A KÉPVISELŐHÁZ ELSŐ ÜLÉSE

Minden úgy volt, mint hajdanában. A Sándor utca környéke korán megnépesedett. Kíváncsi hazafiak várták az új honatyákat, amint egyenkint szállinkozának. Csak elvétve jött egy ismerős. Már tíz óra előtt jóval megtelt a folyosó egészen. Csak még a büfé csendes és kihalt. Az új képviselők valóságosan kifáradtak az önbemutogatásban. Ösmerkedtek, de annyian annyival egyszerre, hogy a következő tournál megint mint ismeretlenek jöttek össze a folyosó más tájékain. Hiába, ahhoz is idő kell, hogy az ember annyi új arcot megfigyeljen.

Végre, nehány perccel tíz óra után betódultak a tanácsterembe, hol mindenki a maga helyét foglalta el. A jobboldal bizony valóságos erdő, úgyhogy jócskán átnyúlik a baloldalra, most már hát lesznek »baloldali jobboldaliak« is.

A Ház tömve volt, de mégis sajátságosan nézett ki, mert hiányzott a feje. Az elnöki emelvény üresen tátongott, mígnem fölbukkant ott végre a visontai Kovách László alakja, aki ha Ház nincs, mégis tisztviselője marad a Háznak, s fölkérte Boér Antalt, mint a legidősebbet, hogy foglalja el az elnöki széket.

Boér Antal az idén se tagadta, hogy a legöregebb.

Beült az elnöki katedrába, morgott valamit, s ezzel a morgásával egyszerre kihívta a Ház különböző tájékairól a hat legfiatalabb embert korjegyzőknek. De milyen csinos tejképű fiatalemberek ezek!

Boldog isten, hiszen már Tisza István is kiesett a huszonhat évével veteránnak.

Széchenyi Aladár gróf (a miniszter fia) felolvasta a miniszterelnök átiratát s a holnapi szertartás rendjét.

Erre a szokásos duett következett. Felállott Irányi Dániel, elmondta a mondókáját sárga-fekete zászló és a megnyitás módja ellen.

Mire Tisza is elmondta a duett második strófáját, hogy 1867 óta mindig így volt, hát most is csak úgy lesz. Ezen nem lehet segíteni.




AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÜNNEPÉLYES MEGNYITÁSA

Már tíz óra felé fogat fogat után robogott Budára, a királyi palotába. A Ferenc József téren és a budai hídfőnél nagy tömegek gyűltek össze gyönyörködve a csillogó-villogó magyar díszruhákban.

A képviselők és főrendek az udvari kápolnába gyülekeztek, hol az ország prímása mondta a díszmisét. Őfelsége a király az oratóriumban foglalt helyet, honnan többször kihajolt végignézni a festői képen, mely a középkor mesés pompájával hatott a szemlélőre.

A miniszterek a kápolna balján foglaltak helyet, jobbról a főrendek ültek és szétszórva vegyesen a képviselők. Kivált az utóbbiak nagyobb számmal jelentek meg az idén, mint annak előtte.

A mise után a lépcsőkön felállított testőrök sora közt mentek fel a trónterembe, hol sokan voltak olyanok is, akik a misét mellőzve, egyenesen a trónteremben várták be az ünnepélyt. Ezek közt volt József főherceg is. A kormánypárti képviselők képezték a jelenlevők zömét, de képviselve volt minden párt, s még a szélsőbalról is ott láttuk Csávolszky Lajost, Prónay Dezsőt és Győry Eleket. Az egybegyűltek mind díszruhát viseltek, kivételt csak néhány szász képviselő tett, kik frakkban jelentek meg. Az egyik pláne a fiacskáját is elhozta a kápolnába. Ilyenek a jó családapák.

Szép ruha (mert az efféle ünnepélyeknél végre is a ruha a fődolog) nem egy volt, de a legjobban feltűnt Miklós Gyula a tigris-bőrrel, gróf Dessewffy az ízléses dókájával, Mohay Sándor a sárga csizmáival, Csekonics Endre gróf az ékszereivel, Tisza Kálmán a Benczúr-kép-féle kosztümöt viselte.

Pont tizenkét órakor végre hallatszott az ajtónálló koppanása, a szárnyas ajtók szétnyíltak, s belépett kíséretével a király. Elöl az országzászlósok jöttek a kereszttel és a felemelt karddal, aztán a miniszterek és a király, ki fehér kócsagtollas medvebőrös fövegét kezében tartva folytonos éljenzés közt lépett fel a trónra, amelynek homlokzatán, a széleken három-három strucctoll, piros, fehér és zöld jelzi, hogy az a magyar király trónusa.

Őfelsége átvevén a trónbeszédet Tiszától, nyugodt, mindenütt hallható hangon olvasta fel, mire újra fölharsant az »éljen«.

Aztán levette fövegét, lelépett a trónról és eltávozott a termeibe.




A MANDÁTUMOK

Ma voltaképpen »néma ülés« volt a Házban, mert semmihez sem lehetett hozzászólni, abból állván a napirend, hogy Benedek Elek korjegyző felolvasta a neveket, s Regele igazgató beszedte a mandátumokat, melyek csakhamar irtóztató halommá növekedtek a Ház asztalán.

Mert volt azok közt egy-egy tízfontos mandátum is, amit izzadva cipelt hóna alatt az illető honatya. Voltak azonban elegáns mandátumok, melyeket csak úgy a pénztárcából húzott ki a gazdájuk (úgyis majd minden mandátumnak az a születési helye). Ezek az »egyhangúak« voltak. Néhány konvencionális sorból áll az egész.

Voltak hótiszták, voltak elgyűröttek, kivált a fiatal képviselőké, kik két hónapig sokszor forgatták, gyönyörködve elnézegették, dúdolgatván hozzájok a Boccaccióból: »Kis levélke, drága kis levélke.«

Mennyivel más a »nagyfejű« veteránok mandátuma. Az csak egy rideg közönséges papírdarab, melynek nincs semmi delejes ereje. Maga Tisza Kálmán pedig éppen csak akkor bontotta fel a folyosón. Azon módon volt még elcsomagolva, bepecsételve, ahogy Nagyváradon a postára adták. Beadta, nem is látta soha, nem kíváncsi rá.

Bezzeg az újdonsült képviselőket még most is meg lehet ijeszteni, ha egy öregebb rájuk szól:

»No, rendben van-e a mandátum?«

»Rendben van, urambátyám.«

»Hm. Rajta van-e az ötven krajcáros stempli?«

»Az ugyan nincs. Hát rajta kellene lenni? Csak tán nem?«

»De rajta ám.«

»Lehetetlen az« - lihegi legott ijedten, s felizgatva siet megnézni valamelyik ismerőse mandátumát, ahol mindjárt kisül, hogy csak tréfálódzott a vígkedélyű urambátyám, és hogy üsse meg a ragya azt a stemplit, még ide nem bírta magát bevenni. (Hanem azért ne tudja meg Wekerle, hogy itt még van egy kis üres hely.)

A mandátum-átadás voltaképpen igen unalmas aktus, de mégis pótolja az »ismerkedési vacsorák«-at, mert a felolvasott nevek viselői sorba megjelennek a Ház asztala előtt, s mintegy »bemutatódnak« az érdekesnél érdekesebb alakok.

De amilyen édes egy mandátum, olyan nagy teher »kettő«. Csapás, ha az embernek egy sincs, de még nagyobb csapás, ha kettő van. Szegény Helfyt, Győryt, Komjáthyt, akik két-két csomaggal érkezének, mint akik ikreket hordanak az emlőjükön, majd szétszedték a kimaradottak a szeretetükkel a folyosón.

Végre déltájban valamennyi képviselő megszabadult »édes terhétől«, s kezdetét vette az osztályokba való kisorsolás.

A sok mandátum már akkor alig fért el a széles asztalon.

Podmaniczky Frigyes bánatos melankóliával nézegette:

»Ejnye, de régen láttam ennyi pénzt egy rakáson!«




A HÁZ ATMOSZFÉRÁJA

Kégl György szerint ugyan nincsen a világon külön levegő: se jobb, se rosszabb, mert ha a föld forog a nap körül, akkor mindennap úgyis belefordul minden levegőbe. De hogy a képviselőháznak »külön« levegője van, azt még Kégl György sem fogja tagadni.

Csodálatos levegő az, mely szédítő gyorsasággal gyúrja át azokat, akik belélegzik.

Mondjuk például, hogy Nagy János országos képviselővé váalsztatott, és rányomatta végzetes címét a vizitkártyájára.

Nagy János eddig szorgalmas ügyvéd volt, aki reggeltől estig dolgozott irodájában, s fogadta a feleket, eljárt a tárgyalásokra, csinálta a periratokat, s ami üres ideje fennmaradt, azt is arra fordította, hogy egyes speciális jogi ágakban tökéletesbítse magát és tanulmányokat írjon. Egyszóval Nagy János úgy volt ösmeretes, mint a legpedánsabb munkásságú ember, aki ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont fog szerezni, s szép jövőt nyit meg maga előtt.

Nagy Jánost sohasem látta sétálni senki. A doktor úr mindig sietett. A kávéházban sem üldögélt, a vendéglőben gyorsan evett.

Hiába hívogatták cimborái ide-oda, ő mindig csak az íróasztalánál érezte magát jól. Ha elment is velök, örökké kirítt onnan, s többnyire megszökött a kompániától. A cimborák nem bírták dr. Nagy Jánost átgyúrni.

Azután jött a szerelem. Bocsánat, ha a dr. Nagy János nősülési hajlamait így merem nevezni. A szerelem, e hatalmas láz, bevette magát a dr. úr tervei közé, de ez is csak úgy mint egy »teendő«. Meg akart nősülni. De hogy sok időt ne kelljen pazarolnia a feleségkeresésre, az apróhirdetések útján keresett és talált feleséget. Esküvője éjjelén egy nagy viszontválaszt írt a Schwarcz kontra Sternberg-ügyben. A szegény menyasszony egyedül virrasztott hófehér ágyneműi közt.

Az idén megválasztották képviselőnek, s mint mondám, ráíratta vizitkártyájára a végzetes címet »orsz. képviselő«.

Ez volt a kezdet kezdete.

Most, hogy megnyílt a Ház a múlt héten, dr. Nagy János is feljött az ülésre. Ott átbumlizott részint a folyosón, részint a teremben egy délelőttet. Eleinte roppant idegenül érezte magát. Izgett-mozgott széken. Ki-kiszaladt a folyosóra. Izgatottan húzogatta ki az óráját, negyvenszer is megnézte. Türelmetlenül kérdezősködött:

- De hát itt kell nekem végig maradni?

- Úgy illik új képviselőnek.

- De az idő barátom, az idő...

- Az csak Angliában pénz.

Denique az első délelőtt mégiscsak elmúlt, úgy minden dolog nélkül. Másnap jött a megnyitás Budán, Nagy János ott volt, végighallgatta a hosszú misét az udvari kápolnában, és találgatta a belépőkről, hogy kik lehetnek: aki bejött és keresztet vetett magára, az bizonyosan habarékpárti vagy főrendi tag; aki nem vetett keresztet, hanem megcsörrentette a kardját, az nyilván valami kálomista kuruc.

Mise után meghallgatta a trónbeszédet, hazament, gyorsan evett, s aztán újra hajtatott a Deák-szobor leleplezésére. Az előszobában több ismert kliens várta.

Az első írnok (bocsánatot kérek a t. írnok úrtól, de már csak így szólítom) belépett hozzá:

- Itt van Burnusz János, Strobel Regina, Kukla Demeter, a Brokát cég főnöke.

- Mit akarnak?

- Beszélni akarnak a principális úrral.

- Nem lehet.

- Nem lehet? De kérem, roppant fontos ügyben jöttek. Mit mondjak nekik, miért nem lehet?

- Azért, mert képviselő vagyok.

S ezzel fogta magát, kiosont a hátulsó ajtón, úgy ment el a szobor leleplezésére.

Eltelt egy egész nap.

Szombaton be kellett adni a mandátumokat, kisorsolták az osztályokat. Nagy János megint átbumlizott a folyosókon egy fél napot.

Ma reggel már fél tízre ott volt a folyosón, és várta az ülés megnyitását.

- Ma választjuk meg a tisztikart - mondá, kezeit vígan dörzsölgetve.

Aztán meg-megállt egy-egy diskuráló csoportnál. Hallgatta adomáikat, s maga is mondott. Az idő pompásan telt.

- Hátha átnéznénk a büfébe is.

- Menjünk. Míg az osztályjegyzők elreferálják az igazoltak névsorát. Az úgyis unalmas.

Nemsokára megkondult odabent a csöngettyű.

- Menjünk be választani.

Tisza valóban felállt, és a rögtöni választást indítványozta, de a jó öreg Irányiéknál még nem készült el mára a jegyző, minélfogva a Ház elhalasztotta a tisztviselőválasztást holnapra, és az ülés váratlanul hirtelen véget ért.

Nagy János bosszankodva kelt fel helyéről:

- Hát már most mi az ördöggel töltse az ember a délelőttet?

Kiment a többi képviselőtársaival sétálni.

- Hova mégy te erre - kérdem tőle, amint éppen találkoztunk a Huzela kereskedése előtt.

- Tudom is én - mondá -, csak úgy kószálok.

- Hát hogy van az, hogy te most nem vagy otthon? Talán mosat a feleséged, vagy a lakást festik?

- Nem biz az - szólt akadozva -, hanem hát izé... képviselő vagyok.

És még tán mostanáig is ott sétál céltalanul a Váci utcán, ha ugyan nincs a klubban, várván a délutáni pártkonferenciát.




A SOMOGYI LEVÉL

Azt lehet mondani, hogy szinte kellett ez a levél. Az idén sem Albrecht főherceg nem mondott toasztot, sem valamelyik közös generális el nem szólta magát, nem volt semmi téma exordiumnak a felirati vitához, nem volt semminemű fundamentum, amelyből az ellenzékeik támadjanak és a mamelukok védekezzenek. Ez a botránykő hát tulajdonképp köszörűkő, amelyen a »bemutatónál« eszüket élesíthetik a különböző pártállású követek. A vita meg van mentve. A »löllei konferencia« klasszikus földjén, hiába, mindig történik valami.

Úgyis vétetik ez a levél minden párton mint szükséges élénkítőszer. Csak talán Tallián főispán restelli egy kicsit és Orczy, a belügyminiszter. Pedig a főispán nem hibás, mert ami abban a levélben van, az mind olyan, ami bátran benne lehet a többi főispánok leveleiben is. Egy úgynevezett »bizalmas« főispáni levelet nem is képzelhet az ember anélkül, hogy efféle titkok ne legyenek benne, mert különben miért lenne »bizalmas«?

Azt, hogy a kormánypárt is költ, de az ellenzék is költ a választásoknál, ma már minden bolond ember tudja, csak nemrég olvastuk hitelesen egy kormánypárti lapban a Horánszky úr számláit. Ami pedig azt a főispáni óhajt illeti, hogy a kaposvári választás ne semmisíttessék meg, képzeljenek, önök uraim, olyan főispánt, aki nagy erőfeszítéssel keresztülvisz egy jelöltet, de azt aztán kész szívvel hagyja idefent kibuktatni.

Ilyen főispánok nincsenek és nem lesznek még Apponyi miniszterelnöksége idejében sem. (Pedig addig még ráérnének születni.)

Egyetlen nyereség az egészből, hogy a felirati vita élénk lesz, és hogy a közönség nagy érdekfeszültséggel várja az Orczy válaszát.

Orczy ugyan nem fog válaszolni, csak post festa, mikor már a kaposvári választás vagy igazolva lesz a bizottságok által, vagy mesemmisítve, nehogy ezáltal prejudikáljon az illető bíráló bizottságnak, mely végre is esküt tett, hogy igazságosan fog ítélni, némelyik bíráló bizottsági tag, mint például Jellinek Artúr, pláne két személyben is esküdött, amennyiben ti. egy mellette álló szittya (báró Wasmer Adolf), aki hűségesen morogta Tibád után az esküszavakat, eltévesztette némileg a dolgot.

- Én... - olvasta elő Tibád.

- Én - visszhangoztak az esküvők.

- Itt mindenki a nevét tessék mondani... Esküszöm.

- Én Jellinek Artúr esküszöm - ismétlé engedelmesen Jellinek Artúr.

Mire a mellette álló lassú szittya, aki ugyan nem Tibádtól, de oldalt Jellinektől hallotta a Jellinek Artúr szót, gépiesen morogta:

- Én Jellinek Artúr esküszöm.

Így esküdött meg két Jellinek Artúr. (De a III-ik bizottságba sajnos csak az egyik jutott.)

Hogy dől el hát a kaposvári mandátum sorsa, tudni nem lehet, még bajosabb volna eltalálni, mit felel Orczy, de ha én volnék Orczy, hát a Péchy Tamás egyik történetkéjét mondanám el az ellenzéknek.

Péchy Tamás ugyanis azt meséli, hogy az ő fiatal korában volt Abaújban egy adminisztrátor, aki valamelyik kedvenc emberét akarván megválasztatni követnek, annak az ellenjelöltje ellenében mindenféle eszközt fölhasznált. Többi közt majd mindenik főemberhez írt egy »bizalmas« magánlevelet, amelyben az ellenjelöltet mindennek elnevezte a világon, csak becsületes embernek nem.

Egy ilyen levelet elfogott valahogy az ellenjelölt, minélfogva mérgesen rohant nyomban az adminisztrátorhoz:

- Uram, elégtételt kérek - kiáltá. - Fegyveres elégtételt!

- Miért? - kérdé a főispán hidegen.

- Ezért ni! - szólt s meglobogtatta kezében az adminisztrátor levelét. - Ezt az úr írta.

- Valóban, én írtam a levelet, de nem önnek. Nézze csak meg a címet, kinek szól.

- Tekintetes Mocskay János úrnak.

- No, lássa. Ha feltörte és elolvasta a levelet, amely nem önnek szól, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tartom becsületes embernek, akivel vívni lehetne... Ha pedig nem olvasta, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tudhatja, mi van benne.

- Hm. Uhm... - dohogta fejvakarva az ellenjelölt.

- Hát most tisztázzuk a dolgot. Olvasta az úr, vagy nem olvasta?

- Nem olvastam - hörgé hirtelen elhatározással az ellenjelölt.

Ilyen az abaúji felfogás. Nem tudom, milyen a t. Ház felfogása.

Azt az egyet azonban vaktában is látom, hogy legjobb lenne, ha a főispánok nem tudnának írni, s az ellenzékiek nem tudnának olvasni.




Hátra Kezdőlap Előre