A T. HÁZBÓL [jún. 16.]

I. Bizonyos előzmények

[jún. 16.]

A mai ülés előrevetette körrajzait a reggeli lapokban, melyek a szabadelvű párt tegnap esti értekezletét szellőztették.

Vizsolyi, a pártelnök, boldogan járt-kelt az afrikai forróságban, s bizonyos kevélységgel tekintett végig az összegyűlt képviselők sokaságán.

- Ez aztán a párt - mondá csillogó szemekkel. - Június tizennegyedikén ennyi ember! Valami ez!

Később azonban, ahogy kibontakozott a homályból Eitner Sándor, a nagy forradalmár alakja, a párt tisztes elnökének nagyon elborult az arca e viselkedés fölött. Neki magának jobban fájt, mint Széchenyinek.

Hanem abban a képviselőben, akinek előbb dicsekedett, volt annyi malícia, hogy odament hozzá kötekedni:

- Igazad volt, kegyelmes uram, annyi embert gyűjtöttél most itt össze, hogy éppen eggyel több, mint kellene.

Eitner azonban nagy külső sikert aratott. Mert a lapokba kiszivárgott klub-hírek, melyek rendszerint vagy kevesebbet mondanak a konferenciákról, mint amennyi ott történt, vagy többet, nagy hallgató közönséget csaltak a Házba.

Pláne kilátásba volt helyezve a Széchenyi elleni hajsza mellett még a Tisza válasza is a kiállítási ügyben.

Kíváncsi szép asszonyok foglalták el körös-körül a karzatokat, a diplomatáknak szánt helyen az egykori aranyszakállú Tóth Vilmos mellett egy csomó osztrák delegátus és közös miniszteri tisztviselő foglalt helyet. Nehány szeszgyáros ült egy csoportban balról mellettük egy mesteremberféle alak bólingatott nagyokat a szélbaloknak. Talán ez volt az az asztalos, aki a magyar zászlót annyi hosszú ideig tartotta Párizsban. Szegény ember, tudom belehólyagosodott a keze!

Az ülés lassan, nehézkesen indult meg az izzó forróságban, a szesz-kontingentálási törvényjavaslattal. Egy-két csökönyös szakember vett csak részt a vitában, s ezek is folyton törülgették izzadó homlokukat.

Künn a folyosón sem beszélt senki a javaslatról, mindenki a Tisza és a Széchenyi válaszára várt. Csak két ellenzéki államférfi disputált egymással a miniszteri szoba környékén még e szakmakörről.

- Mondom, hogy kártékony ital a szesz. ...Megbomlasztja az idegeket, megrohasztja a testet...

- Ugyan, hogy beszélhetsz olyat - mondá a másik -, inkább fenntartja. Hiszen ha valakit spirituszba tesznek, még a holta után is ép maradhat.

Hogy miképp dőlt el a vita, nem tudhatni, mert éppen az öreg Pulszky döcögött be a folyosóra.

- Ki beszél? - kérdé messziről.

- Szentkirályi Albert!

- Mikor jut Tiszára a sor?

- Körülbelül egy óra táján.

- Akkor hát még ráérünk. Üljetek ide körül. Elbeszélek addig egy történetet.

II. A Pulszky Ferenc meséje

- No, ti most azt hiszitek, hogy az uzsorásaimról fogok beszélni. Ne vigyorogjatok itt. Tudom, hogy mint gondoltok magatokban. Ti most azt gondoljátok: »Ez az öreg Pulszky nevetségessé teszi magát ezekkel az uzsorásokkal. Mert egy embernek, aki minden héten kétszer ad vezércikkben tanácsot a pénzügyminiszternek, hogy miképpen gazdálkodjék, nem egészen sikk oltalomért fordulni a törvényhez a saját dolgaiban.« Hát talán igazatok is van, de ez most nem tartozik a dologra. Egészen másról van szó. Egy mesét akarok nektek elmondani.

Most tegnapelőtt történt, hogy az érsekújvári állomáson együtt ebédeltek a Bécsből jövő és a Bécsbe menő vonat utasai.

Két magyar úr bemutatja magát a közös asztalnál egymásnak.

- Honnan jön, uram?

- Párizsból. És ön?

- Budapestről. Mi újság Párizsban?

- Ah, ott most mindenki Andrássy Manó grófról beszél - szólt a párizsi utas.

- Andrássy Manóról? Talán Tiszáról?

- Dehogy, Andrássy Manóról, ha mondom.

- Lehetetlen! És mit csinált ő nevezeteset?

- Önök még nem tudják? - szólt csodálkozva - Lefőzte a franciákat.

- Miképpen?

- Hát egy vers volt a »Figaro«-ban, hogy a magyarok adják vissza a franciák pénzét, amit Szegedre gyűjtöttek. Ezen költői eszme (Oh uram, csak a franciákban van zsenialitás) annyira megragadta a gróf szívét, hogy benyúlt a pénzes fiókjába, kivett onnan 323 ezer és öt frankot, levélbe tette, s e sorok kíséretében küldte meg Floquet-nek:

»Tisztelt kormányelnök úr!

Egy skribler a »Figaro«-ban arról dalol, hogy ama nehány ezer frankot, amit a lovagias francia nemzet gyűjtött Szegednek, adjuk vissza. Van szerencsém önnek mellékelve megküldeni az összeget tizenkét percentes kamatjaival egyetemben, és még a poétának is idecsatolok a verséért öt frankot, hogy egészen kvittek legyünk.

Önnek tisztelője

Gróf Andrássy Manó«

- Teringette! - mondá a budapesti utas. - Ez mégis szép vonás Andrássy Manótól. És mire fordítják most a franciák ezt az összeget?

- Hihetőleg egy sarc-alapra, hogy egy új háború esetén, ha megint ötmilliárdot kell fizetniök, legyen már egy kis készpénzük.

Az összes utasok vígan koccintották össze poharukat e hírre, éltetve Andrássy Manót.

- Nos, és Budapesten mi újság? - kérdé most a párizsi utas.

- Semmi különös. Tegnap részt vettem mint delegátus a hadügyi albizottságban, ahol az új közös hadügyminiszter, Bauer úr mutatta be magát.

- Milyen ember az új miniszter?

- Jó, csöndes lélek.

- Volt-e sok interpelláció?

- Az is volt, a magyar nyelv tárgyában.

- És mit felelt?

- Azt, hogy ezentúl nemcsak a magyar, hanem az osztrák születésű katonatiszteknek is meg kell tanulniok a magyar nyelvet.

De már erre összenéztek az utasok, s egymást megdöfködve sugdosták:

- Hogy lehet ilyeneket hazudni!

S azért beszélem én váltig - végzé az öreg Pulszky -, hogy egy igaz és egy hazug hír közül mindig az utóbbinak vannak hívői.

III. A válaszok

Az elnöki csöngettyű hívogatólag hangzott belülről. Meglehet utolszor e nyáron.

Mindenki a tanácsterembe rohant, s közel iparkodott jutni Tiszához, aki csöndes, nyugodt hangon adta meg a választ a három ellenzéki kérdezőnek.

Nem vont vissza semmit abból, amit már mondott, és érintette diszkrét szavakban a Kálnoki és Decrais közti beszélgetést, melynek anyagából Goblet gyúrta meg a maga beszédét.

Az önérzetes, méltóságteljes megjegyzésre, beszédje végén, hosszas, zajos helyeslés tört ki.

A Ház most olyan nyugodt lett, mint a csendes tó, még Péchy Tamás is ösztönszerűleg nyújtotta ki kezét a katedrából, mintha előtte a semmiben láthatatlanul ott lenne a Gallia keze, s azt melegen szorongatá: »Kedves madame, legyünk megint pertu«.

Pázmándy Dénes szétnézett, s látván szerte a békés hangulatot, csak még a Tisza arcán olvasott némi izgatottságot, s így gondolkozott magában: Ez a Tisza most megnyugtatta az országot, de ő maga még nyugtalan. Ej, miért ne lennék egyszer nagylelkű. Tiszát, szegényt majd én nyugtatom meg.

Felállt, s kijelentette, hogy volt, ami volt, nem akar tovább menni (hiába, jó ember ő), sőt ünnepélyesen kijelenti, hogy ezentúl a saját hatáskörében mindent elkövet a hullámok elsimítására.

- Helyes! - kiálták a szélsőbalon, anélkül hogy eszükbe jutna találgatni, mi az az ő »saját hatásköre«.

Tisza szívéről nagy kő esett le e szavaknál, szemeivel hálateljesen pislogott, mintha mondaná:

- Derék Dini, tehát megmented a Monarchia békéjét?

Pázmándy kijelentése varázs hatást tett. A karzat rohant kifelé (hihetőleg a börzére magyar aranyjáradékot venni), Kubinyi György, aki nagy tábla zabokat termeszt, a háborúra spekulálva, ijedten kapott a füleihez, Apponyi felállt, de mit tehetett már egyebet, mint egyszerűen tudomásul venni a választ.

Csak daliás Ugron szórta még egy darabig a mennyköveket, belebőszülve a saját hangjától. A többség ingerülten zúgott közbe.

- Megrendelt hangok! - szólt oda nyersen a zajongóknak Ugron.

Tisza nem felelt többé. S így véget ért a magyar-francia háború teljesen. A mérsékelt ellenzék, sőt a szélsőbalról Pázmándy is, felállott a tudomásulvétel mellett.

De még hátravolt Széchenyi. Az óriási termetű Eitner, mint valami rémszellem jelent meg az ajtóban.

- Halljuk! Halljuk! - kiabálta a szélsőbal, kannibáli éhséggel a szemeiben.

A miniszter (aki nem tudott eléggé uralkodni érzelmein, ama ismeretes esetnél a kiállításon) ma teljesen legyőzte idegességét (amelyet az ellenzék bizonyos támadásoknál mint egy sanszot kíván kihasználni), s oly nyugodtan és ügyesen felelt, hogy még ellenfeleit is lefegyverezte.

De mit ért? Polónyiban benne volt egy nagy beszéd, és annak ki kellett jönnie.

Elkezdett személyeskedni, frázisokat puffogtatni. A Ház kedvetlenül széledezett, a bent maradottak pedig ellenszenves közbekiáltásokkal ingerelték, mások társalgásba bocsátkoztak, lehetetlen volt hallani.

Rettentő öblös hangját kieresztette, hogy áthasítsa a lármát, de a zaj nőttön-nőtt.

Még egy skálával följebb harsogott, nyakerei kidagadtak, halántéka lüktetett, homlokáról a víz csurgott.

E pillanatban egy hang közbekiáltá figyelmeztetőleg:

- Meghalt a német császár!

Polónyi vállat vont, és tovább bömbölt.

Valóban kevéssel előbb érkezett Frigyes császár halálhíre. A képviselők közt nagy szenzációt okozott. Tömegekben csoportosultak össze a mediumon, a folyosókon, s a szomorú esetről beszélgettek.

Polónyi még küszködött egy darabig a véletlen ellen, mely hirtelen másfelé fordítá a Ház figyelmét, de (bocsánatot kérek az erős kifejezésért) a beszédje nem volt alkalmas ellensúlyozni e világesemény fontosságát.





1888
CIKKEK, TÁRCÁK




VÉDŐK ÉS VÁDLOTTAK

(Karcolat)

Mindenesetre szép és nemes hivatás a védőügyvédé. Egy nyomorult féreg, kitől elfordul az egész társadalom, kit szégyenkezve említ szüle, testvér - az utolsó percben, mikor már össze van félig tiporva, egy embert talál az oldala mellett, ki hévvel, a tudomány és szónoklat minden fegyverét felhasználva, az ő veszendő lelkéért küzd egy társadalom ellen.

Ebben bizonnyal sok eszményiség van.

Úgy van, a védőügyvéd az emberi jószívűség vendégszereplő képviselője. E riasztó szóval szemben: »feszítsd meg!« - ő képviseli az ellentétet: »szánd meg!« S valóban őbennük annyira kifejlődött már a jó szív, hogy édesebb érzet önti el keblüket, minél nagyobb imposztorságot követett el a boldogtalan védenc.

Ámde érvek, paragrafusok, lendületes frázisok és következetes okoskodások nem mindig elegendők arra, hogy a védőügyvéd diadallal álljon meg helyén, hogy az ő fellépése teljes sikert arasson. Hanem szükséges kiváltképp a külső hatás.

Ez nem megvetendő oldala a védelemnek. Mert a védőnek érteni kell azt a művészetet, miképp kell beszélni a bírák vagy esküdtek szívéhez szótlanul. Ez már nehéz dolog. Ehhez emberismeret, filozófia, humor, és nagy adag rafinéria kell.

Okos, tapasztalt ügyvéd ért a külső hatás fokozásához. Éspedig nem azt a külső hatást értem, amit az ügyvéd gyakorol a bírákra, hanem azt, amit a vádlott kelt maga iránt.

Nem kell hinni, hogy ez nem tartozik a védelemhez.

*

Volt egy ügyvéd ismerősöm, akinek egyszer egy szép színésznőt kelle védelmeznie az esküdtszék előtt. (Főképp az esküdtek nagyon érzékenyek a külső hatás iránt.)

Már nem tudom, mi volt a pör tárgya. A kimenetelétől függött a színésznő becsülete, jövője, egzisztenciája.

A pör napján a védő fölkeresi lakásán a színésznőt, hogy a tárgyalási terembe kísérje.

A szépasszony már felöltözve várta. A védő egy agyonvetkezett bacchánsnőt lát maga előtt. Almazöld atlaszruha, a derék oly mélyen kivágva, hogy a kebel misztériuma megszűnt misztérium lenni, a karok csupaszok, bizonyára arra számítva, hogy az esküdtek szobrászati tanulmányokat tesznek a tökély fokán álló gömbölyűségek fölött. Igazi Heléna. A haja kacéran föl volt sütögetve, homlokán figurákba rendezve.

A szépasszony mosolyogva, a győzelem biztos tudatában mosolyogva nézett az ügyvédre, kacéran rágva fogai közt egy cigarettát.

- Nos, hogy tetszem? - kérdé, s közelebb hajtotta fejét az ügyvédhez, hogy az ő cigarettáján gyújtson rá a magáéra, mivel megkínálta.

Az ügyvéd udvarias ember volt, kétszer nem sikerült rágyújtania a cigarettára, hogy ugyanannyiszor közelről bámulhassa a primadonna összeszorított gyöngysorfogát s piros ajkát, s csak elharapott szavakkal válaszolt.

- Gyönyörűen néz ki. Ördöngősen. Most már bizonyos... egészen bizonyos... hogy elveszti a pört.

A színésznő nagy szemeket meresztett rá.

- S ezt csak oly közönyösen mondja! - tört ki, s majdnem sírva fakadt.

- Kívánja, hogy megnyerjük?

- Hogy kérdezheti ezt?

- Jó. Hát akkor intézkedem.

Az ügyvéd csengetett a szobalánynak, aki belépett.

- Vetkeztesse le asszonyát - szólt az ügyvéd a pamlagra telepedve.

- Mit akar Ön? - riadt föl a szép védenc.

- Kérem, most én intézkedem. Készítse ki asszonya fekete ruháját, szalmakalapját, amelyiken a barna muszlin van. Azután hozza rendbe a haját. Simítsa agyon azt a hókuszpókuszt a homlokán, s tűzze föl a fonatokat egyszerűen. Mit bámul? Kezdje, mert elkésünk. Asszonya siet.

S a bérkocsiba nemsokára egy szende hölgy lépett az ügyvéd oldalán, nyakig födött ruhában, barna muszlinnal körülfolyt kalapban, mi szép, szomorú arcát (ilyet parancsolt a fiskális) igen előnyösen emelte ki. Maga volt a szendeség.

Persze hogy (tekintve miszerint reggeltől estig szendén lesütött szemmel az esküdtekkel szemben ült), egyhangú verdikt hozatott. Győzött.

*

Más esetben revolver-zsurnaliszta került a vádlottak padjára.

Pökhendi, szemtelen fráter volt. Monoklit hordott, s ezzel akart a vádlottak padjára ülni. Típusa egy csalónak.

A védőügyvéd, mielőtt a tárgyalásra eresztené, a következő receptet adta ki neki:

1. Elmegyen a gőzfürdőbe.

2. Megborotválkozik.

3. Otthon hagyja a monoklit.

4. Különben keressen magának más védőt.

*

Egy ízben meglátogattam egy ügyvédet.

Az anarchisták dolgával bíbelődött. Hol a bűnfenyítő törvényszék, hol a sajtóbíróság előtt védte őket.

Az egyik védence, aki sajtóvétséget követett el, arra kérte, beszélje rá édesanyját arra, hogy ne menjen a tárgyalásra.

A védő fölhívatta az öregasszonyt. Éppen arra léptem be hozzá. A szegény anya könnyezve hallgatta az ügyvédet, szomorú panaszos tekintetet vetve néha rá. Ő ne legyen ott? Ő! Hát ki legyen akkor a szegény fiú közelében, ha nem ő.

Egyszerre szaggatottan zokogni kezdett, eleinte csöndesen, de csakhamar elfogta egészen a sírás és úgy zokogott, oly kétségbeesetten, mintha egyszeribe kiadná a lelkét.

Az ügyvéd szemei felcsillantak.

- Jól van, öreganyó - mondá csillapítóan. - Eljöhet a tárgyalásra. Majd én kocsit is küldök.

Mikor az öregasszony távozott, ragyogó arccal fordul hozzám az ügyvéd.

- Hallottad?

- Mit?

- Ezt az öregasszonyt. Hisz ez egy virtuóz! Föl van mentve a vádlott.

- Virtuóz?

- Úgy van. Virtuóz a sírásban. Sohasem hallottam ilyen gyönyörű sírást. Odaültetem az első padba, az esküdtek közelébe. Az lesz a hatás, mikor ez a védbeszédem alatt megereszti a sírást! Tüneményes hatás lesz az!

*

Még egy szép, költői kis esetet beszéltek el nekem, méltót egy Bret Harte tollára. Egy cigányleányról szól.

Gyönyörű, nyalka teremtés volt, égő szemekkel, piros orcával, kifejlett, csinos alakján Kelet szenvedélye ömlött el. Sötét haja, melyet gyöngysorkapocs tartott össze, göndör, buja hullámokban omlott vállára, nyakán háromsoros piros gyöngy volt, s festői, szép ruházat födte tagjait.

A szép cigányleány lopás vádja alatt került a budapesti Fortunába.

A végtárgyaláson fölmentették.

Mikor a cigányleány a börtönt elhagyta, alig lehetett ráismerni. Egy elzüllött csavargó oláh cigányleány volt ez, rongyos ruhában, szakadozott ümögben, félig mezítlenül. Kondor haja szétbomolva, kuszáltan omlott alá vállán, s nem volt se haján, se nyakán gyöngy.

A börtönmester úgy adta okát e metamorfózisnak, hogy a tárgyalásra menő vizsgálati fogoly nőket a börtönben levő rabasszonyok mindig felöltöztetik.

Mindegyik ráadja séta közben a maga ruhájából a legszebb darabot, elrejtett gyöngyeikből, ékszereikből a javát.

Tudják tapasztalatból, hogy így kicsípve, kicsinosítva, könnyebben boldogul a bírák előtt a vádlott ha asszonyi állat.

Amiben lehet is valami.




A KIS SÁNDOR

Ezek a gonosz újságok! Oh, be romlottak, be részrehajlók. Hogy letiporják a sárga földig azt a szegény, szerencsétlen Natália királynét. Éppen olyan kegyetlenek, mint a politika. Nem kérdezik ezek, kinek van igaza, kinek van a szíve jobban összetörve, hanem annak állnak a pártjára, akitől még valami hasznot lehet húzni.

Úgy gyúrják át telegramjaik, közléseik az eseményeket, ahogy nekik tetszik, amint a napi politika kívánja.

Ha orosz lapot vesz kezébe az olvasó, elérzékenyül a szép királyné sorsán és a kis trónörökösén, ki fuldokló zokogással szakadt le anyja kebléről.

Ha magyar lapot vesz kezébe, ott nagy megnyugvás érzete fogja el az olvasót, hogy a szegény apa végre hazajutott a fiához, aki vidáman sietett Protics tábornokkal haza Szerbiába.

Melyik verzió lesz az igaz? Valószínűleg az orosz lapoké, mert a kis Sándor nagyon jó fiú. E sorok írója a múlt esztendőben elég közelről ismerkedett meg vele Tátrafüreden, s látta, hogy a fiúnak egész lénye nemes, s valóságos modern király lesz belőle. Lelke fogékony minden szubtilis benyomás iránt. Lehetetlen, hogy édesanyját ne szeresse. Sóvárgó szívvel beszélt róla mindig.

Egy ízben hosszabb séta alkalmával valami lepke után szaladva, eltűnt előlem, nehány sűrű fa által elfedetten, s ijedve kiáltottam utána:

- Herceg! Herceg!

Mire kisvártatva előtűnt gyermekded szelíd arcával egy tisztáson, s duzzogva jött felém:

- Ej, hát nincs nekem becsületes nevem, mint más embernek? Miért nem kiáltja ön: »Sándor«?

- Az lehetetlen, kedves herceg. Önnek állása...

- Ugyan hagyja el, kérem. Nincs nevetségesebb állás e világon, mint az úgynevezett »kis királyoké«.

- Hogy beszélhet így, herceg?

- Tán nem tudom, hogy a magyar urak nem sokra veszik a papát!

Milán király meglehetős polgáriasan élt Tátrafüreden; a kis herceg szabadon megfordult mindenfelé, a gyermekies kedvteléseiben éppen nem hagyta magát feszélyezni leendő koronája által. Vígan futkározott a füvön, szabadon tett megjegyzéseket, s szóba ereszkedett a vidék tót lakóival; örülve, ha az ő szerb szavait azok megértették, vagy ha ő értett meg beszédjükből valami keveset.

Pompás megfigyelő tehetsége van; sokat észrevett, de sokat is tudakozódott. Némelykor egészen elfárasztott a kérdéseivel, melyeknek a tanulni vágyás volt forrása: az ország alkotmánya felől, az alföldi népről, egész értekezéseket kellett neki elmondanom.

Roppant tiszteletben tartotta Radvánszkyt, a zólyomi főispánt, ki gyakran fordult meg a királynál, s bizonyos félénk elfogultság látszott rajta:

- Te egészen kisgyerek módra viseled magad a főispán előtt - panaszlá egy ízben a király -, zavart vagy, és nem tudod magad kellően kifejezni. Pedig milyen jó, nyájas ember. Nem értem, mi zavar meg?

- Az, hogy nagyúr.

A király elmosolyodott.

- És hogy veje annak a hatalmas Tisza Kálmánnak.

Általában a magyar urak pompája (különösen az Andrássy Manó gróf által kifejtett fény) nagy benyomással volt rá.

Egyszer azt kérdé tőlem:

- Van-e még az Eszterházy hercegeknek valamijök?

- Van bizony. De már nem annyi, mint volt.

- Azt gondolom én is, mert sok adomát beszélnek Szerbiában is a költekezéseikről. Hanem annyi még remélem van, hogy a háromezer forintnyi adó-cenzus kitelik.

- Hát annyi van még, hercegem - feleltem bizonyos effektusra számítva -, hogyha Eszterházy hercegnek kilencvenkilenc fia volna, és ha megosztoznának, az mind bent ülne a főrendiházban a cenzus alapján.

- Lehetetlen! - kiáltott fel Sándor herceg elcsodálkozva.

- És ha a századik gyereke egy leány lenne, az egyike volna a leggazdagabb partiknak Európában a »maradékból«.

- Igen - szólt a kis herceg elmeéllel -, de ez csak teória. Mert a száz gyerekhez igen sok feleségének is kellene lennie. S ezek jócskán megcsappantanák a vagyont.

- Persze, hogy csak én állítottam fel így, meglehet, mindössze egy gyermek van.

- Mondjuk, a századik, a leány.

- Azt óhajtaná a herceg?

- Mi hasznom lenne belőle? Azt úgysem adnák oda egy balkáni királynak.

A legszebb és legbiztatóbb tulajdonság a kis hercegben az a szerénység, amellyel a maga helyzetét mérlegeli.

Harcok, katonásdik, hadi kalandok nem érdeklik annyira, ahogy azt egy trónörökösnél megszoktuk, lelke inkább a tudomány és a művészetek felé vonzza, s a népek jellemének egyes nagy kidomborodása hallatára kezd csillogni barna, eleven szeme.

- Kit tart ön a világ legnagyobb emberének? - kérdé tőlem.

- Én I. Napóleont, és ön herceg?

- Én Washingtont, és azt hiszem, igazam is van. Napóleont én nem tartom valami különös nagy embernek.

- No, ezt ugyan nem tudná indokolni.

A herceg gondolkozott egy darabig, s aztán felelt:

- Lássa, azért nem tartom nagy embernek, mert igen szigorú törvényt hozott az elválásra és...

- És?

- És ő maga sem tartotta meg. Mert aztán elvált a feleségétől, a szegény Jozefintől.

Ha ez a nézete a hercegnek, akkor most a papát sem tarthatja valami különös nagy embernek.




AZ ÚJ SEPRŐ

A színházak ugyan zárva vannak, a színház udvarán is csak a nagy fák susognak, ha a rekkenő forróságban egy kis szél meglengeti őket, de mindegy, azért a levegő miazmáiban ott az érdekfeszítő kérdés: mi lesz Káldyval, a szegény derék Káldyval? Aki olyan ártatlan áldozat, mint az Aesopus báránya. Thália népe szétszéledt a szélrózsa minden irányában, de az egymással váltott levelekben még folyvást ott szerepel a postscriptum: »Apropó! Hát a Káldy-ügyben mi újság?«

Minden más ügy be lett csomózva. Az elhalt császárok csöndesen pihennek... Az ébredező Mars a nagy forróságban újra pajzsára hajtja fejét és behunyja szempilláit, a találkozó császárok elbúcsúznak és hazafelé tartanak, a váló királyasszony fürdőn keres enyhülést fájó szívének, még Zichy Jenőről sincs semmi hír, minden lecsendesült, elaludt, csak egy maradt függőben uborka-témának, hogy mi lesz a szegény Káldyval?

Hát mi lesz?

Mindenekelőtt tudni kell az előzményeket. Nemrégen a Káldy-katasztrófa előtt, és jóval előbb a császártalálkozás előtt, három intendáns találkozott egymással a kaszinóban. Három élő intendáns, Podmaniczky Frigyes báró, Keglevich István gróf és Beniczky Ferenc.

A két volt intendáns részvétteljes tekintetet vetett Beniczkyre.

- Szegény ember! - sóhajtott fel Podmaniczky.

- Te sem leszel olyan kövér három év múlva - fenyegette meg Keglevich.

- Minek vállaltad el, szerencsétlen?

- Mert rendet akarok csinálni - szólt Beniczky komolyan.

- Rendet, hahaha? Rendet, hehehe? - kacagott fel Keglevich.

- Nem has kell oda, barátom, de vasidegzet - nyögte keserűen Podmaniczky.

- Pedig látod, eddig minden jól megy, minden könnyen megy - dicsekedett Beniczky. - Szavamra mondom, minden a legsimábban megy. A sajtó szelíd, a művészek és művésznők engedelmesek.

- Igen, mert az elején vagy: az eleje ennek mindig könnyű. Várd meg a végét.

- Én azt hiszem, hogy intézkedéseim méltányossága és célszerűsége szüli a megelégedést.

Erre megint elővette a két exintendánst a kacaj.

- Ó, te csirke. Ó, te jó naiv lélek.

Keglevich Istvánnak egy ötlete támadt.

- Tudod mit, Feri, ajánlok neked egy fogadást.

- Előre is állom.

- Egy fogadást, hogy kövess el ma egy nagy igazságtalanságot, valamely óriási botrányt, és senki nem fog haragba jönni, az egész elcsúszik csodálatosan.

- Nono, nem hiszem.

- És kövess el három év múlva (de három évet sem adok) valami üdvös, teljesen igazságos dolgot, és minden ember ellened bőszül, kígyó, béka tör rád, viharos felhőkből villámok potyognak a fejedre. Ez a különbség a kezdet és a vég közt.

- Lehetetlen.

- Hát próbáld meg, és ha nem így lesz, én vagyok akkor a vesztes. Fölteszem konyakgyáramat egy pityke ellen.

- Áll a fogadás; csak azért, hogy meggyőzzelek tévedésedről.

S így lőn aztán, hogy Beniczky Ferenc elcsapatta a szegény Káldyt ok nélkül: hogy legyen hát egy nagy igazságtalanság.

És valóban, a sajtó szelíden tárgyalta az egészet, a közvélemény belenyugodott csendesen, s Beniczky büszkén elgondolhatta magában:

- Egy embert eltapostam, de nem veszik rossz néven, mert szeretnek.

És igen valószínű, hogy ennyivel meg is elégedett, s azt fogja később mondani:

- Csak a saját népszerűségemet akartam megmérni. Elég. Jöjjön vissza, kedves Káldy úr, és segítsen továbbra is az intézetnek a fölösleges tagok elédesgetésében.

A fogadás első részét hát elvesztette - de még megnyerheti a másikat.

Az egy igazságtalan dolog el van követve, de még jóvá lehet tenni, hogy enyhítő körülmény legyen akkor, midőn a Beniczky úr üdvös és igazságos dolgaira kerül majd a sor.

*

Hogy e kis cikk témáját honnan vettem, igaz-e az abban rajzolt párbeszéd, s így történt-e valóban, erre nekem voltaképpen nincsenek forrásaim.

De amilyen gentlemannek én ösmerem Beniczky Ferencet, éppen nem volt nehéz kikombinálni, hogy a Káldy-esetnek ez lehetett a genezise.

Ilyesmit csakis fogadásból tesz meg az ember.




A PÉK MINT ORVOS

(Bohókás történet)

Az elménckedési viszketeg minden valószínűség szerint olyan régi, mint a világ. Elmés emberek mindig voltak, és csak a témák változtak az idők folyamában.

Pedig éppen azt volna érdemes tudni, hogy példának okáért ki vagy mi volt az antidiluvianus stichblatt?

Mert az özönvíz utániakat körülbelül tudjuk.

A legrégibb magyar elbeszélő írók (a negyvenes években) az omnibusz-kocsik és kocsisok ellen csillogtatták gondolataik rakétáit. Nem is volt igazi talentum, aki egy sziporkát nem bírt megereszteni az omnibuszlovak lassúságára.

Az ötvenes években merész tehetségek kitaposatlan útra csaptak át: a szerencsétlen pékeket kezdték ki. (Ez volt a magyar Boulangerizmus.)

Még most is találni garmadaszámra, részint írásban, részint képekben gúnyolva e derék céh tagjait; mikor a kifli nagy és a pék sovány, mikor a pék kövér, a kifli sovány, hozzá lévén rajzolva mindjárt a nagyító üveg is a kiflihez. Akinek a fejében egy pékellenes ötlet megfogamzik, az már lángelme.

Ugyan ez évtized felé véget ér a szerencsétlen pékek üldözése, s minden attikai só az anyósok szemébe freccsen. Irtó hajsza indul meg e többnyire jóravaló, ártatlan asszonyságokra.

Pedig ez elég rosszul volt cselekedve: mert ha meggondolták volna a tárcaírók, hogy az imádott leánykából is (kihez bús, méla akkordból epedő versezet cseng-bong a lap elején) egyszer, valamikor anyós lesz, bizony elnyelhették volna a röppentyűiket.

Szerencsére elmúlt ez a divat is (bár az én barátom, Quintus, még megpróbálta ideig-óráig exhumálni). Hasztalan, nagyot fordult a világ; az akció ebben is reakciót szült.

Mit mondana a múlt évtizedek humoristája, ha hallaná, hogy Dalmady Győző verset zeng az anyóshoz, hogy Herman Ottó apológiát ír az omnibusz-ló mellett, akit csikó korában annyira kényeztettünk, gebe korában annyit bántalmazunk?

Sőt, a kor kiengesztelő mániája még a pékek lábából is kihúzta a tüskét - pedig ebben már csakugyan nincs logika: kegyelem az anyósoknak, mert valamikor ők is deli menyecskék voltak, s a mostani deli menyecskék is anyósok lesznek, és kegyelem az omnibusz-lovaknak, mert azok is prüszkölő paripák lehettek, de a pékek legfeljebb pékinasok voltak azelőtt, s ezek által sincs az emberiség valami nagyon elragadtatva.

A pékek nemcsak megmenekültek a fullánközön alól, de - s ez a hallatlan elváltozása az emberi szellemnek - ha fölbukkan is még egy elmés történet a pékek ellen, maga a szerző, aki mint vádló szerepel a történet első részében, mintegy megsajnálva őket, a történet végén a bonyodalomban siet kivágni őket.

Íme, vegyünk egy modern péktörténetet.

I. A vád

Kezdjük a hajdani novellák stílusában.

Verőfényes nap sütött egy júliusi délután. Árkay István gazdag magánzó behúzódott családjával a vadszőlővel sűrűn benőtt verendára.

Most az Árkay úr leírása következik (szikár, magas ember, fanyar, beteges arccal). Aztán a ruházat leírása jön (szürke blúz, fehér mellény, kockás nadrág).

Ezt a ház deskripciója váltja fel.

A ház földszintes, sárga és L-re van építve. Természetesen az Árkay úr tulajdona, de az utcai részét Mucker Teodor pékmester bérli, kinek boltajtaján két óriási sósperec van lefestve.

E részletek után áttérhetünk a cselekvényre. Nézzük, mi történik a verandán.

Árkay úr tarokkot játszik: partnerei a törvényszéki elnök, a városi főkapitány és az esperes-plébános. Távolabb újságot olvasgatnak az Árkay kisasszonyok. (Itt megint leírás következnék, de elengedem a kisasszonyoknak.)

Balról Mucker Teodor köpcös alakja látható, ki éppen házbért jött fizetni, s a nagyságos asszony (Árkayné) kezébe olvassa le az összeget, váltig nyálazgatva az ujját, mellyel nemsokára tésztát fog gyúrni, úgy lehet.

Közbül a nevelő úr oktatja az Árkayék csemetéjét, Palit.

- Mondjon valami egytagú szót.

- Tagló - feleli a gyerek.

- Nem jól van, fiacskám - fordul hátra a tarokkozó apa -, a »tagló« két szótag.

Palika bambán sandít nevelőjére.

- Egytagú szót kívántam - mond ez -, olyat, mint ház, fa, fű, fej. Egyszóval, amire csak egyszer kell az embernek a száját kinyitni.

A kis Pali nagy szorultságban, szétnéz a jelenlevőkön, majd hirtelen megcsillan a pék termetére tévedt szeme, s mohón kiált fel, mint aki hirtelen eltalálta:

- A Mucker kiflije.

Micsoda? A Mucker kiflije. Hahaha, hehehe! A törvényszéki elnök lecsapja kártyáit és elkezd hahotázni, Árkay úr élénken pattan fel: »Lángész ez a kölyök, ha mondom.« Csak a rendőrkapitány bosszús, mert éppen »szólót« akart mondani, mikor a kártyát elcsapták, s menthetlenül összekeverődzött; dühösen kiált a fülig vörösödött pékmesterre:

- Mucker! Miért nem süt maga nagyobb kifliket, he? Micsoda dolog az, he?

Mucker lesújtva állt ott. Egy darabig nem jön szó ajkaira. A város főemberei: a törvényszéki elnök és a főkapitány előtt éri ilyen szégyen. Irtóztató. Nem, ezt nem szabad ennyibe hagyni. Megrázza fejét és így szól:

- Nagyságos elnök úr, főtisztelendő esperes úr és tekintetes kapitány úr, én ezt a szégyent nem hagyhatom a polgári becsületemen. A fiúcskának ez a mondása elterjed a városban, szájról-szájra fog járni s engem tönkretesz.

- Hát mit szándékozik ellene tenni? - kérdik az urak nevetve.

- Én ártatlan vagyok. Tisztára mosom magamat. Hallgassák meg a védelmemet.

II. A védelem

- Halljuk! Halljuk! - kiálták az urak.

- Mindenekelőtt arra kell kérnem Árkay urat, hogy távozzék. Az ő jelenlétében nem beszélhetek.

- Teringette! Kezd bonyolódni a dolog - szólt mosolyogva a törvényszéki elnök. - Eredj hát be, Pista, a szobába.

- Én? - riad fel a háziúr csodálkozva. - Éppen nekem nem volna szabad hallanom? Egy tapodtat sem megyek.

- Kérlek a védelem érdekében - vág közbe az elnök. Ámbár nem látom be, miért ne beszélhetne Mucker úr kedves házigazdánk előtt.

- Tudom én, mi a gyöngédség - szabódott a pék.

Árkay végre is kénytelen volt távozni roppant izgatottságban, hogy mit akarhat Mucker mondani. Különben is beteges ember volt, s hajlandó a képzelődésekre.

Ezalatt a főkapitány az uzsonnás asztalon álló kosárkából fejcsóválva vett ki egy kiflit, s gúnyos arcfintorokkal latolgatta a tenyerén.

- Mondhatom, könnyű, mint a pehely. Ön valóságos póni-kifliket süt, Mucker!

- Ah, tudják meg, uraim - kezdé most a pék nagy prozopopeával -, hogy ezek a kiflik voltaképpen nem kiflik.

- Hanem?

- Hanem medicina. Igenis, medicina - ismétlé Mucker úr. - Ne is tessék kérem nevetni, mert így van.

- Meg van Ön bolondulva?

- Mindjárt kimagyarázom magamat. Egy nap, van annak már vagy másfél esztendeje, azon panaszkodott előttem Árkayné őnagysága, hogy a férje hipochondrikus és rettenetesen szívére veszi, hogy egy idő óta a reggeli kávéjánál alig bírja a kiflijét megenni. Gyakran a fele is megmarad, s emiatt kedvetlen és emészti magát. »Közeledik a végem, elpusztulok«, s tényleg fogy, sorvad.

- »Ezen még lehetne segíteni« - mondtam a nagyságos asszonynak.

- »Hogyan?«

- »Kisebb kifliket sütök a nagyságtok asztalára.«

- »Ugyan próbálja meg.«ˇ

- Ettől a naptól kezdve külön sütöm nagyságáéknak az apró kifliket. Árkay úr azóta két kiflit eszik meg a reggelihez, megjött az életkedve s vígan mondogatja reggelenkint a nejének: »Asszony, épülök, gyógyulok, nincs már nekem semmi bajom.«

- Valóban így van - szólt közbe a háziasszony -, teljesen Mucker úrnak köszönhetjük férjem javulását. Az orvosok nem bírtak semmit tenni, Mucker úr meggyógyította.

Így végződött ez az egyetlen rossz élc is, mely az újabb időben szülemlett a pékek ellen, a pék diadalával, akit azóta dr. Muckernek neveznek abban a vidéki városkában.




ZÓLYOM NON BIBIT

Ugocsa non coronat, Zólyom non bibit.

Hihetetlen, de mégis igaz. Zólyom vármegye közgyűlést tartott e napokban, s megindította a hadjáratot a nemzeti »eszem-iszom« ellen. Bizony csoda, hogy már valahára észrevette valaki ezt a nyavalyát.

A nemes vármegye megtiltja, vagy legalább korlátozza területén a keresztelési, menyegzői lakomákat és a halotti torokat. Hát okosan teszi, ha kivihető lesz. Mert marad még elég »dínomdánom« a népnek. Ott vannak a disznótorok, a szüretek (már ti. ahol szőlő van és filoxera nincs), a farsang utolsó három napja és a környékbeli »búcsúk«. Minden falunak van ugyanis egy védszentje, égi képviselője (örökös mandátum ez a szenteknek), kinek nehezen várják megjelenését - a kalendáriumban. Ilyenkor aztán faluszerte minden házban sütnek-főznek (azaz már napokkal előtte), s kitárt kapuszárnyakkal várják a vendéget, hívottat, hívatlant. Az a legkülönb ház, ahol a legtöbb van.

Ha mármost azt vesszük, hogy valakinek a »környéke« legalábbis tíz falura terjed, éppen tíz napot mulathat a búcsúk révén, másik tíz nap esik az öt koma és öt sógor s egyéb atyafi disznótoraira, három a szüretre, három az utolsó farsangra, egyszóval úgy áll a dolog, hogyha nemes Zólyom vármegye csakugyan ura lesz a szavának s drákói szigorral betiltja a három sarkalatos causa bibendit, kisül, hogy még a megrendszabályozott jámbor zólyomi ember is éppen az esztendő egytizenketted részét dorbézolhatja át.

A tilalmazott alkalmak, az igaz, úgyszólván összeforrtak a népélettel, nehéz lesz őket kigyomlálni, de a merész kísérlet mégis dicséretre méltó. Mert ha a megszületett kis polgár keresztelőjén és az összekelt pár lakodalmán a kitörő vidámság s hejehuja helyén is van, legalább esztétikai szempontból, a halotti torokat mint ízléstelen, undok népszokást mindig el lehetett ítélni. Nem ritkán hazajönnek a temetőből a gyászoló testvérek, rokonok, a torban koccintgatnak, leisszák magukat, s akik egy órával ezelőtt a fájdalomtól megtörve kullogtak a szomorú koporsó után, vidám, pajkos dalra gyújtanak rá, kurjongatnak, tombolnak, sőt még táncra is perdülnek.

Mikor a magyar ember a világra jön, akkor is isznak, mikor a világból kimegy, akkor is isznak; hát miért legyen ő aztán közbül józan?

Egy jómódú parasztgazdát ösmertem, akit nyolc év múlva viszontlátva, nagy szegénységben találtam.

- Miben pusztult el? - kérdém. - Hiszen nem voltak rossz termések.

- Meglehetősen jó termések voltak.

- Talán elégett valamije?

- Nem, hála istennek.

- Hát akkor mi az oka?

- Hat gyerekem született azóta, kérem alássan, az hat keresztelő.

- Hogyan? Hiszen csak egy gyermeket látok.

- Igen, mert öt meg elhalt. Az öt temetés és öt tor. Ezt már nem bírtam kiállni. A hatodik gyereknek semmije se maradt.

Egy-egy ilyen »muri« átlag ötven-hatvan forintba kerül a parasztoknál is. Tizenegy muri éppen elegendő teljesen tönkretenni egy félházhelyes gazdát.

De ebben még nincsenek benne az összes költségek, mert akinek hat gyereke van, azzal hat keresztkoma és ugyanannyi komaasszony is jár. Természetes, hogy ezeknek is vannak gyerekeik s oda viszont el kell menni komának, süttetni, főzetni, ajándékot adni. Mert, aki módos, attól sokat várnak. A fösvénykedés ebben visszataszító illetlenség. Szinte úgy fogja fel a nép, mintha ez még a vallásnak volna kiegészítő része. A legszegényebb is összeszedi minden erejét, hogy mint koma kitehessen magáért.

Ma már faluhelyen is számításból választják a keresztszülőket. Hát még a városokban a félproletár elem.

Csak nehány napja volt nálam egy hivatalt kereső családapa, akinek őszre állást ígértek egy vállalatnál.

- Igen - szólt sopánkodva -, de mi az ördögnek nő már akkor a fű, ha a bárányok kivesztek? Őszig még nagy idő van, nem bírom ki odáig.

- Meg kell próbálni.

- De miből, uram? - fakadt ki keserűen. - A lakásom fizetetlen, az értéktárgyaim zálogban vannak, készpénzem pedig nincs több tíz forintnál.

Aztán csillapodottan folytatta:

- Tíz forint... lássuk csak. Ez elég lesz tíz napra. Aztán van még egy arany óraláncom, arra adnak húsz forintot.

- No, az is húsz nap. Már kivan harminc nap.

- Aztán van még vagy harminc forint künnlevőségem.

- Ez megint másik harminc nap. Csak keresgélni kell. Gondolkozzék csak. Hátha kihúzhatja.

- Igen, igen, kihúzom a három hónapot valahogy - mondá egészen nekivigasztalódva -, mert van még egy megkereszteletlen gyerekem is.

- Gyereke? Milyen idős?

- A tizenötödik hónapban jár.

- És még most sincs megkeresztelve?

- Nem akartam, kérem alássan, hozzányúlni még a legnagyobb anyagi zavaraim közepett sem. A végszükségre hagytam ezt a gyereket.

- Hogyan gondolja Ön ezt - vágtam közbe mosolyogva -, ha jól értem, Ön a gyereket mint vagyoni alapos veszi?

- Természetesen - felelte ő komolyan, szinte csodálkozva nehézfejűségemen. - Mert úgy áll a dolog, hogy Tisza Kálmánt és József főherceget akarom felkérni keresztkomáknak, s ez egyenkint legalábbis ötven forint. Ön nem gondolja?

Nem szóltam semmit, de mikor utána elolvastam a Zólyom megyei közgyűlés határozatát, eszembe jutottak e különféle hagyományos ceremóniák és szokások, melyeknek egyedüli mentségük a tisztességük és ódonságuk volt.

De most a modern nemzedék ezekből is kivetkőztette. Ha elmúlnak, nem sok sajnálnivaló lesz rajtok.




MEGHALT LELKEK

(Csevegés Lonkay bátyánkról)

A pápa táviratilag küldte számára áldását, mégis meghalt. A halál elvitte a szegény öreget, és nem fog többé gorombáskodni velünk, a »Pesti Hírlap«-pal, mely szabadelvűségénél fogva természetes ellensége volt, és nagy szálka a szemeiben, melyek most be vannak húnyva örökre.

Itt hagyta »házacskáit« (mert noha két- és háromemeletesek, az apostoli szegénység látszatának okáért szerette azokat kicsinyíteni), itt hagyta balatonfüredi villácskáját, és amit elöl kellett volna említeni, az összes alsó papságot, mert ez volt az ő igazi domíniuma, mely kitűnően megművelve, szépecskén jövedelmezett az öregnek, aki bizonyos kedélyességgel csinálta a dolgait.

Az ultramontanizmus tollharcosai egy időben sem voltak egészen kellemetlen emberek, noha voltaképpen egész életcéljok az volt, minél több kellemetlenséget csinálni.

Lonkay elődje, a néhai jó magyar ruhás Török János a szó szoros értelmében eszes és karakteres ember volt, de a komikum, mintha a zászlóhoz lenne szegődve, elmaradhatlan kísérője lett neki is.

Az osztrák-porosz háború idején például erős dinasztikus érzéseinél fogva így szólt Török János:

- Ha bajban van őfelsége, bizony én is megsegítem valamivel.

S egy eleven huszárt állított ki s szerelt fel a saját költségén, lovastól, kardostól, tarsolyostól.

Képzelem, megmosolyoghatta őfelsége a különös ajándékot, de azért a huszár el lett fogadva kegyelmesen. El is ment a háborúba, s vissza sem tért Szadova alól soha többé.

Persze sok maró gúnyolódás érte emiatt az akkori »Pesti Hírnök« originális szerkesztőjét; még az utcán is utána kiabáltak a gyerekek, bosszantó röhejjel:

- Hollá, János bácsi! Hova lett az az egy huszár?

A »Pesti Hírnök« 1870-ben beleolvadt az »Idők Tanú«-jába, s a két egyforma szellemű lapból lett a »Magyar Állam«, melynek szerkesztése Lonkay Antal kezébe került, áthozván abba régi lapja, az »Idők Tanú«-jának, a Törökénél túlzottabb és gyűlölködőbb hangját és a IX-ik Pius levelét, mely 1867 óta minden áldott este megjelent a lap élén: »Gaudemus peculiariter gratulari tibi stb.«

Ha az olvasó jól ösmeri a lapokat, de azoknak a munkásait is, többnyire arra a tapasztalatra jut:

- Ezek az emberek sokkal okosabbak nyomtatásban, mint amilyenek valóban.

És igazán ez a zsurnalizmus művészete.

Lonkaynál megfordítva állt a dolog. Aki őt is ismerte, a »Magyar Állam«-ot is, az ekképp vélekedhetett:

- Ej no, Lonkay bácsi sokkal okosabb ember, mint amilyennek magát mutatja.

Hát persze! Ez meg az ő saját művészete volt. A bigotizmus észjárását, a fanatizmus hangját, a vallási elfogultság naivitását úgy eltalálni hellyel-hellyel, ahogy boldogult bátyánk értette, arra nem közönséges tehetség kellett.

Az a szívósság, mellyel a liberálisokat üldözte, kiket »bujoncok«-nak, »szabadoncok«-nak titulált, az az ügyesség, mellyel minden kérdést úgy tudott forgatni a saját zsírjában, vagy olyan lében ereszteni fel, hogy annak felekezeti kiszögellései kilátszassanak, lapját mindenkor érdekes olvasmánnyá tette azon körökben, amelyeknek írva volt.

Voltaképpen a lap nem volt ártalmas, s a komoly magyar sajtó mosolyogva nézte s enyelegve szólott vele. Lonkay bácsi egy cseppet sem törődött ezzel, ő egy ezer ellenséggel vagdalkozó bajnok szellemi attitűdjeivel szórta a mennyköveket a »sötétség ördögei« ellen, miközben ájtatos szemei örökösen az ég, és az egyház felé voltak meresztve.

De nem is volt sok hiánya az ég áldásában, földi javakban és világi tisztességekben. A kétemeletes házacska szülte a háromemeleteset, s ezek közösen szülték a b.-füredi villácskát. A pápa kinevezte aranysarkantyús vitézzé, a szent Gergely-rend lovagjává és a szent Szilveszter-rend kommandőrjévé.

Lapja is folyton nyert előfizetőkben, s mióta az antiszemitizmus felburjánzott, azóta hézagot kezdett pótolni. Mert ha valami felvirágzóban van, hát csak kell, hogy azt valaki öntözze is.

Bizony kár az öregért, kinek koporsójánál, bár ellenségünk volt, mi sem állunk meg őszinte részvét nélkül. Hiányozni fog ő nekünk ezentúl. Szinte jólesett estenkint, ha a »Magyar Állam« megjött, megkeresni benne a mindennapi »dorgatóriumot« és »anatémát«.

S ha Kenedi vagy Borostyáni t. barátom készülő vezércikke fölé hajolva s tovább szántogatva a betűbarázdákat a »kutyanyelveken« egy-egy vakmerő liberális mondást csöppentett el, szinte éldelegve gondolta magában: »Hm, de mit mond majd ehhez holnap Lonkay bácsi?«

Mondott is aztán olyan gömbölyűt, paprikásat, hogy öröm volt megolvasni; mert szó ami szó, az írásmesterség titkát jól ismerte az öregúr, s pennájából zamatos magyarsággal csurgott a szófia... Bár sokan tudnának írni úgy, mint ő, de bár egyik se írjon olyanokat, mint ő.

Amilyen torzsalkodó volt egyébiránt a lapjában, épp olyan jó, tisztességes és szeretetreméltó volt a magánéletben, aki szívesen pártolt jó embert és jó ügyet. Ezért aztán nem is haragudott rá senki.

És a lap is! Ha jobban meggondoljuk, hát miért ne legyen ilyen lap is? A plébánosoknak végre is nem lehet Renan-féle dolgokat írni. Ha az ő lapjuk, fejezze ki az ő gondolkozásukat. Minden gyártmány jó, amelynek »kereslete« van.

Ámbár az ellen erősen tiltakozik szegény megboldogult bátyánk szelleme, hogy az ő »Magyar Állam«-a mint üzleti vállalat tárgyaltassék.

Persze, persze. Milyen igazságtalan vagyok! Hiszen gyakran misékért kapták a falusi plébánosok. Előfizetési ár:

Egész évre ötven mise.

Félévre huszonöt mise.

Negyedévre tizenhárom mise.

Lonkay bátyánk akárhányszor egyezkedett így jószívűen a szegény falusi plébánosokkal.

Óh, igen eredeti dolog ez. Méltó hogy valami költő megírja azokat az elhalt lelkeket, akik az ő fiókjában voltak, in effigie, voltaképpen azonban a purgatóriumban veszteglének.

Nagy búcsújáró helyeken, kivált a külföldön, az óriási zarándok seregek, hogy a vezeklésnek foganatja légyen, miséket rendelnek elhalt szeretteikért, némelyik húszat-harmincat, s így aztán egy-egy búcsúnapon ötezer megrendelés is történik, aminek az odavaló plébánosok évtizedekig sem tudnának megfelelni. Márpedig azt mégis kellemetlen volna bevárni a lelkeknek a purgatóriumban. Nagyon unalmas hely az.

A felszaporodott miséket tehát kiadják szanaszét a világba: isten háta mögött lakó falusi papok majd elmorogják azokat olcsó pénzért. A halottaknak úgyis mindegy, akárhol: mert az egyházi akusztika olyan jó, hogy a mise akárhonnan elhallszik a mennyországba.

Így jutottak a Lonkay bátyánk közvetítésébe néha roppant nagy számmal a megtisztítatlan lelkek, valamint az értök járó honorárium. A lelkeket aztán Lonkay bátyánk kiosztotta a plébánosok közt, a honorárium fejében pedig küldte nekik a »Magyar Állam«-ot!

Ezért volt a »Magyar Állam« a legolcsóbb napilap. S ezért volt Lonkay bácsi félig szent.

Szinte csoda, hogy meghalt. Mert az ember úgyszólván azt tartotta róla, hogy elevenen fog a mennyországba menni.

De ennél jobban szerettük volna, ha még egy kis ideig köztünk marad vala, s nyesegeti le rólunk a bujonc és szabadonc erkölcsök fattyúhajtásait.




EGY ZSENIÁLIS MINISZTER

(Hogyan kell kormányozni?)

A minap Bécsben járván, fölkerestem ott jeles hazánkfiát, Kállay Bénit, e tehetséges fiatalembert, akire még szép »jövő« vár. Pedig már olyan csinos »jelen«-je van, hogy bátran el lehetne fogadni múltnak is.

Valaha »kollégák« voltunk Kállay Bénivel. Fájdalom, nem úgy, hogy én lettem volna miniszter, hanem őexcellenciája volt újságíró.

Még abból az időből datálódik ismeretségünk, mikor egy redakcióban dolgoztunk, ama híres szatinírozott papirosra.

Azóta sok víz elfolyt a Dunán, de ő még mindig olyan szívélyesen fogadott engem, mintha most sem volna más válaszfal köztünk, mint éppen az a keskeny vonal, mely a tárcát a vezércikktől különzi el.

- Üljön le, kedves barátom, és gyújtson rá. Reménylem, megbocsát régi barátságunknál fogva, ha az ön jelenlétében tovább végzem a dolgaimat. Azért közbe-közbe fecseghetünk is egyet. Hogy ízlik önnek ez a bosnyák dohány? Jó aromája van, nem igaz? No, hát csak üljön nyugodtan és nézzen bele a lapokba, ha únja magát. Ámbár hiszen nem lesz éppen érdektelen, ha egy kis bepillantást vet a miniszter boszorkánykonyhájába. Talán megtanulja abból, amit már úgyis régen tud, hogy parva sapientia regitur mundus. Most éppen Bosznia dolgai jönnek.

Ez a Bosznia órája. Már többen várakoznak odakünn; kezdődik az előadás. Legelőbb is a Noé szerepében fogom magamat bemutatni.

- Hogyan a Noé szerepében?

- Majd mindjárt meglátja.

Alig egy pillanat múlva belépett Molnár, a budapesti vincellér-képezde igazgatója.

Nagy szívélyességgel fogadta, s hosszasan terveltek, beszélgettek együtt, hogyan kell a szőlőt bevinni Boszniába s amellé nehány magyar vincellért. Molnár van megbízva a feladattal, hogy a kedélyderítő plántát bevigye.

- Micsoda boldogság lesz - szólt a miniszter, midőn elbocsátá Molnárt -, ha majd egypár év múlva megjelennek az európai étlapokon a bosnyák borok. Milyen fölségesen fog hangzani a »banyalyukai aszú«, szarajevói carbenet.

És a miniszter szemei lázas fényben csillogtak erre a gondolatra.

Azután felém fordult.

- A szőlőt csak bevisszük, de hogy rekesztjük künn a filoxérát? Pedig a két feladat együtt jár. No de majd segítünk ezen is.

Majd a bejelentő szolgának mondá:

- Bocsássa be Werner urat.

- Igen, Werner urat. Nos, éppen jókor jött ön - szólt ismét hozzám. - Az imént a Noé szerepét vittem, most újra a régi »skribler« leszek.

Werner úr belépett. Közepes korú, kiborotvált állú úriember.

- Kedvesem - mondá neki a miniszter -, egy népszerűen írott cikkre volna szükségem, miként kell a szilvát termeszteni, feldolgozni és értékesíteni: mert meg vagyok győződve, hogy az én bosnyákjaim a szilvából, melyet óriási mennyiségben termesztenek, kétszer akkora jövedelmet csinálhatnánk, ha a módját tudnák. Hisz elmondtam már önnek más alkalommal a módozatokat.

- Igenis, kegyelmes uram.

- Tehát írja meg ön a cikket ma este nyolc óráig, én még az éjjel lefordítom bosnyák nyelvre, s aztán reggel megy a kalendáriumba. Legyen minél egyszerűbb és világosabb, kedves Werner. Én nagy eredményeket várok ettől a cikktől.

- Hogyan? - szóltam közbe kétkedő hangon. - Egy kalendáriumbeli értekezés olyan hatással lehetne egy országban, ahol nincsenek olvasók? Hiszen nálunk, ahol már ezerszerte fejlettebb az olvasási hajlam, mégis nyomtalanul enyészik el az efféle.

- Hja, az én országom egészen más - felelte mosolyogva a miniszter. - Ott nem jelenik meg egyéb nyomtatvány, csak ez a naptár, s azt minden ember, mikor fizetni jön az adóját, ingyen kapja az adóhivatalban s egész esztendőn át turkál, betűzget benne...

- Nem rossz idea. Adóhivatal, mely naptárokkal kedveskedik az adófizetőknek.

- Higgye meg, bizonyos dolgokat csak némi furfanggal lehet a tömeg közé bevinni. Majd mindjárt meg fogja ön hallani, mi történt a vasekéinkkel!

- Miféle vasekékkel?

- Hát a vasekéket akartam behozni, de egyetlen bosnyák sem volt rávehető, hogy ilyet rendeljen. Akkor aztán azt tettem, hogy minden községnek adattam egy állami vasekét, mely bizonyos hivatalos helyen tartva, bárki által kölcsön kérhető. Éppen künn van az előszobában Stancsevics, aki referálni fog az ekék sorsáról.

Stancsevics megjelent.

- Nos, mi van az ekéinkkel? - kérdé a miniszter mohón.

- Fiadzanak, kegyelmes uram.

- Hogyhogy?

- Hát eleinte bizony lassan ment. Az ekék ott rozsdásodtak a községházán, de biz azokhoz az ördög se nyúlt. Egyszer-kétszer megesett, hogy egy-egy ravasz bosnyák hospodár kedvébe akart járni a hivatalnok uraknak, s hogy behízelegje magát, elkérte kölcsön az ekét. Szántott vele. S csodálkozva látta, hogy a vaseke után szebb vetése lett, mint a szomszédjának. Lehet, hogy véletlen; de a másik évben kisült, hogy egy másik ember is jól járt a vasekével. Kezdték apródonkint belátni, hogy a vaseke mégsem bolondság; könnyebben megy és mélyebben szánt. Nosza megindult a vaseke kölcsönkérése. Néha hatan is kérték egyszerre, de mert csak egy kaphatta, kezdték magukat nekidurálni s most már egyre-másra veszik a vasekéket. Aki nem ilyenen szánt, ma már nevetséges »maradi« embernek tartják.

A miniszter kezeit dörzsölte örömében.

- Bravó, Stancsevics! Ön jó híreket hozott. De most már elbocsátom, mert még sok eligazítanivalóm van délig a szegény bosnyákjaim dolgában. Olyan országot faragunk mi ebből, Stancsevics, hogy gyönyörűség lesz megnézni.

Én pedig nagyot sóhajtottam magamban: hogy éppen azt az emberünket adtuk oda kölcsön másoknak, akire a legnagyobb szükségünk volna odahaza.




MINISZTER KERESTETIK

Üres a klub. Álmosan üldögélnek az előszobában a szolgák: a Móricz Pál híres aggastyán gyűjteménye. A fogasokon egyetlen kalap fehérlik: a Dániel Mártoné. Ezer szerencse, ha négyre szaporodnak alkonyatig a kalapok. Akkor legalább kivan a parti. Az újságok felvágatlanul hevernek a biliárd zöld posztóján. A távirdagépet ujjnyi por födi, a posta be van zárva. Minden pihen, s kísérteties csönd uralkodik itt, hol a politikai élet pezsgő elevenséggel zajlik télen át.

Hol vannak a hatalom faktorai? Szanaszét. Nehány miniszteri államtitkár ugyan Budapesten van, de azok a maguk reszortját csinálják s örülnek, ha heteken át nem látják a téli arcokat. Némely nevesebb politikus is itt őgyeleg, meglehet, de feléje sem megy a klubnak. Ott minden ki van halva. A nyári forróság kipusztít minden hűséget az emberekből: a párt, a zászló, a generális iránt. Csak a legerősebb hűség él meg a legnagyobb forróságban is: a partnereké egymás iránt.

Klub nincs, tehát politika sincs. Az a négy-öt ember, aki ott összejön, az utcáról hozza a híreket, nemhogy innen vigyen ki valamit az utcára.

S ha egy-egy elbúsult miniszter vetődik is fel estenden, bizony az is csak Dániel Mártontól kérdezi:

- Nem tudsz valamit?

És Dániel Márton ilyenkor Ostende felé fordítván ájtatos szemeit, vállát vonogatva feleli:

- Hát hogy tudnék én valamit?

Senki nem tud semmit. Pedig két érdekes dolog is függ a levegőben.

Egyik az: ki lesz a közoktatásügyi miniszter; másik az: ki lesz a szabadelvű párt jelöltje a Belvárosban?

Még a Hangl-kioszk »kerek asztala« is tájékozatlan. Mi lesz? Hogy lesz? Mindenki azt feleli:

- Azt csak Tisza tudhatja és az isten, ha igazán mindentudó.

Tiszától pedig semmi hír. Szellő se fúj Ostende felől, ki nem fecsegi, hogy a generális kire gondol.

Kármán Lajos, aki nyáron át szintén az államférfiak közé tartozik, minden jól öltözött embernek köszön az utcákon: mert hát ki tudja, melyik a leendő miniszter köztük?

E kínos bizonytalanságból csak egy kivezető út lenne: Kőrösi Sándor, aki hónapokkal előbb megérzi valakin, sajátságos mameluk ösztönből, hogy az miniszter lesz. Megérezte Kállay Bénin. Megérezte Fabinyn, és megérezné ama ismeretlenen is. De Kőrösi sincsen itthon.

Természetesen akadtak vállalkozók, akik magánál a forrásnál fürkésztek.

Mindjárt Trefort halála után nem egy bizalmas magánlevél ment Ostendébe, amelyben az volt a port scriptum: »Hát az új miniszter ki lesz?«

Tisza egy ilyen levele, hír szerint, azt felelte odavetőleg:

»Még nem határoztam. Hadd legyen egy ideig a közvélemény a gazda.«

Aha! Tehát a közvélemény! Igazán ilyenkor ő a gazda.

Tehát javasolhat, kombinálhat. Megúnt minisztereket meneszthet, kedvenc derék embereit nagy állásokba rakhatja be. Senki bele nem szólhat, hogy »nem így lesz«.

Ő a korlátlan úr ilyenkor.

S használja is ezt az uraságát. Hozza fel Zágrábból belügyminiszteri székbe Héderváry Khuent, s küldi horvát bánnak a jó öreg Bedekovicsot. Házasítja a királykisasszonyt, s agyonlöveti a derék Zichy Jenőt, egyszóval folytonos munkában van.

Hát már most lássuk, kiket akar az »ideiglenes gazda« a közoktatásügyi bársonyszékbe ültetni?

Gróf Csáky Albin. Ez az első gondolata.

Egy kombináció csak egy napig tart. Mert a közvélemény lázas sietséggel emel fel, s vet el neveket.

Gróf Csáky Albin máris főpohárnok. Előkelő megjelenése, finom arca és modora van. Ez imponálni fog a prímásnak. A második nap: a gróf Szapáry Gézáé. A volt fiumei kormányzó már kipihenhette magát. Aztán egy Szapárynak mindig lenni kellene a kormányban.

A harmadik nap gróf Zichy Ágosté. Egy gróf, aki már Kínában is volt. Ő lesz. Neki kell lennie.

A negyedik nap a gróf Zichy Józsefé. Annak a szép szőke szakálla csak nem akar kimenni a publikum eszéből.

Az ötödik nap a gróf Károlyi Tiboré.

Tisza, aki folyton olvassa ezalatt a lapokat Ostendében, türelmetlenül várja, mikor veti már fel a közvélemény az igazi nevet.

De az utolsó kombinációnál egyszerre makacsul megáll a hírharang, s hasábjain, mint a ringelspielen, egyre csak ezek a nevek keringnek: gróf Szapáry Géza, gróf Zichy Ágost, gróf Zichy József, gróf Károlyi Tibor, gróf Csáky Albin. Hol az egyik van elöl, hol a másik van hátul.

Hogy ki lesz ezekből az új kultuszminiszter, majd kisül a királyi kéziratból.

De ezzel egyidejűleg helyén lenne egy másik királyi kézirat is a következő tartalommal:

»Magyar miniszterelnököm előterjesztésére a magyar közvéleménynek a grófi címet díjmentesen adományozom. Kelt Ischlben stb.«

Egyelőre hát várjuk e kéziratot, s mert mi is egy húron akarunk pendülni a közvélemény őméltóságával, nem bocsátkozunk semmi további találgatásokba, minthogy a grófi nevek teljesen elfogytak, s bárókra pedig restellünk leszállni.

Zichy Antalt is említette volt valaki. De arról kisült, hogy nem gróf, és rögtön elhallgattak vele.

Berzeviczyt pedig nem is említette senki.

Pedig ha arról most az sülne ki, hogy gróf, rögtön neki lenne a legtöbb sánsza, mert már hosszú idő óta ő vezeti a minisztériumot közmegelégedésre.

Dehát nem gróf!




»KORONA« VAGY »ÍRÁS«

A korona alatt értjük a kilenc vagy a hétágút, ... az írás alatt értjük az írást.

Ekörül folyt ma a harc a belvárosban.

A választók egyrésze megbosszankodott azokra, akik az első lélegzetre Orczy báróhoz rohantak, a második lélegzetre gróf Zichy Józsefhez csörtettek el, és mikor az sem fogadta el a jelöltséget, mondván azt, amit egykor Grill Richard, hogy »még most nincs itt az ideje«, szétnéztek epedő szemekkel:

- Könyörülő isten, hol lehetne még kiásni egy grófot?

Egy grófot, akinek még ne legyen mandátuma, egy grófot, akinek még ráfér fejére a polgári koszorú.

Ettől a grófomániától megcsömörlött a választók másik része a keresgélés hetedik napján, s most támadt egy párt, mely mindenáron egy »nem grófot« keres.

- Válasszunk meg egy nagypolgárt!

- De ha nincs. A nagypolgárok ritkábbak a grófoknál. Pedig a grófok is ritkák.

- Még Bobula János is jobb, mint egy gróf!

- De Bobulát csak nem választhatjuk meg.

- Akkor válasszunk meg egy tudóst.

S megindul a tudósok kutatása. Ma egy bizalmas értekezleten összejöttek azok, akik gróf-iszonyban szenvednek, és felolvastatták maguknak az összes egyetemi tanárok és akadémiai tagok névsorát.

Síri csöndben peregtek a nevek:

...Sághy Gyula.

- Tovább!

Herczeg Mihály.

- Hm. De mégis tovább!

Lenhossék József.

- Ejha!

Wenzel Gusztáv.

- Persze!

Kováts Gyula.

- Tovább, tovább!

Vámbéry Ármin.

- Hopp! Álljunk meg!

A Vámbéry nevénél egy kis vita keletkezett. Némelyek azon a nézetben voltak, hogy ez elég jó jelölt volna, Vámbérynek mekkora tekintélye van Angliában

- Hát mért válasszunk mi Anglia gusztusára? - szólt közbe valaki.

- Igaz! Igaz

Egy másik polgár azt hozta fel Vámbéry ellen, hogy ő ugyan elösmeri Vámbéry tudományát, nagy eszét és európai hírét, de hiába, megválasztását mégsem tartja helyesnek, mert az a gyanú van elterjedve ellene, hogy sohasem járt Bokharában.

- Hiszen Deák Ferenc sem járt ott, azért mégis megválasztottuk.

- Az is igaz.

- Ne hamarkodjuk el a dolgot, uraim - szólt egy óvatos hazafi. - Hátha jobb jelöltre is akadunk az Akadémia lajstromában. Lássuk előbb az egész lajstromot.

Következett az Akadémia lajstroma.

Lepotyogott végig, a Hunfalvytól kezdve egész Fejér-pataky Lászlóig.

Sehol egy fülbemászó név. A városi atyák szomorúan csóválták fejeiket.

- Amice - szóltak oda a jegyzőnek -, nézze meg csak jól azt a lajstromot. Nincs-e valami tévedés a dologban?

- Ezek, kérem, a Tudományos Akadémia tagjai.

- Lehetetlen. De mindegy. Mégis ezekből kell választanunk nekünk, akik grófot nem akarunk.

- Úgy van! Vagy egy nagypolgárt, vagy egy nagy tudóst! Nekünk »írás« kell, nem »korona«.

- De uraim - szólalt meg most egy, az értekezletre belopózott gróf-párti -, mit akarnak Önök, demokrácia, éppen az akadémiai tagokkal?

- Meg akarjuk mutatni, hogy egy tudós több, mint egy gróf.

Erre a belopózott gróf-párti választó elkezdett kacagni, mint egy zuhatag.

- Hiszen, uraim, maguk az akadémiai tagok is mindenáron egy grófot keresnek az Akadémia elnökének.

Ez aztán olyan tromf volt, hogy rögtön elejtették a kombinációt, hogy egy nagy tudóst kell keresni jelöltnek.

S legott oda módosult a jövendőbeli kvalifikációja:

»Ne legyen gróf, és ne legyen tudós.«

Most már hát remélhető, hogy akad a belvárosba jelölt. Az ügy egészen jó vágányba zökkent, mert olyan emberben, aki se nem tudós, se nem gróf, elég nagy választék van az országban.




A FLOTTA TÁMOGATÓJA

(Belvárosi csevegés)

A minap álmodtam, hogy az Olympon járok, hol a következő szcenának voltam tanúja.

A hírnév istenasszonya siető léptekkel rohant az olympi berkek sűrűjébe.

- Hova fut, asszonyom? - kérdé egy ott ácsorgó isten, gondolom Vulkán.

- Jaj, hagyjon kérem. Futok Reményi Antal elől.

- Micsoda? Kegyedet még mindig kergeti ez az ember?

- Még mindig - mondá a szép istennő gúnyos, de mégis kacér mosollyal visszafordulva -, de...

S ezzel a rózsás ujja körmét beleakasztotta pajkosan a hófehér egyik fogába s egyet csettentett, mintha mondaná:

- De majd ha fagy.

Olyan elevenen állott előttem az álombeli kép, hogy szinte hallani vélem még most is a Vulkán incselkedő kacagását.

- No, no, no, vigyázzon, szép asszony!

Ezóta figyelemmel kezdtem kísérni Reményi Antalt. Kérdezősködtem utána, mert mégis sajátságos, hogy Morpheus egy ilyen jelenetet tár elém. Babonás vagyok. Ki tudja, mit jelenthet ez?

Éppen egy delegacionális ebéden voltam, szemben egy csomó hírlapíró-képviselő ült, följebb az asztalnál miniszterek, nagyméltóságok s közöttük Sterneck báró.

- Nem tudjátok, urak, ki az a Reményi Antal? - kérdém az újságíró kollégáktól.

- Mi bajod vele?

- Álmodtam róla.

Irigykedve néztek rám.

- Boldog ember, te még nem ismered őt ébren?

- Nincs szerencsém.

- Istenek kedvence vagy. Hisz ez a redakciók réme.

- De ugyan miért?

- Mikor a leglázasabban dolgozol, akkor kinyílik az ajtó, s a hátad mögé áll egy ember s így szól élénken, vidáman: »Jó napot, jó napot, feljöttem egy kis triccs-traccsra.« Ezzel megindul, s két-három óránál hamarább abba nem hagyja a politikai események megbeszélését.

- Legalább témákat kaptok tőle. Megtrágyázza az elméteket.

- Bah! Reményi úr nagy politikus, de offé nem tud lenni; mindig sántít egy kicsit az események mögött. Reményi úr megveti az új témákat s még tegnap is azzal jött be hozzám: »Nos, mit szól ön, kedves barátom, a Tolnay-Baross-féle konfliktushoz?

E beszélgetésbe egyszerre beleszól Sterneck báró.

- Önök Reményi Antalról beszélnek?

- Igen.

- Azt az urat ne bántsák. Mert az nekem az egyetlen jó emberem.

- Hogyhogy! - kiáltottunk fel valamennyien.

- Ő az egyetlen jó politikus.

- Hogy érti ezt a báró?

A báró rágyújtott egy cigarettre és a következőket beszélte:

- Pesten és Bécsben, ha delegáció van, mikor az én büdzsémet tárgyalják, évek hosszú sora óta észrevettem a karzaton egy embert, aki olyan pontosan megjelenik, mint a parancsolat, s izgatottan figyel, haragos arcot vág azok beszédje alatt, akik ellenzik a büdzsét vagy le akarnak abból faragni. Minden ember örül, ha valamit lenyesnek a költségekből, csak őneki fáj az. Halántéka lüktet ilyenkor, szemei elhomályosulnak, s indulatosan rázza a fejét, de ha egy nagy tétel simán megy keresztül, nagyot látszik lélegzeni, s örömragyogás önti el arcát. »Bravo«, suttogja önkéntelenül.

- Igaz, igaz. Csakugyan mindig ott van a tengerészeti büdzse tárgyalásánál.

- Mondom, feltűnt nekem, s tudakozódtam utána. Titkárom kikutatta a nevét, hogy Reményi Antalnak hívják, s egy ízben szóba is eredt vele: »Ön érdeklődik e szakma iránt, nemde?« - »Oh igen - felelte ő -, szeretem teljes szívemből a flottát«. Évek hosszú sora óta én is megszerettem e férfiút... megszoktam, hogy ő ott legyen a karzaton. Egyszer beteg volt, nem jött el, s nekem annyira hiányzott, hogy nem tudtam figyelni, nem tudtam beszélni. Egyszóval megszoktam őt, s most az utóbbi években már bizonyos tételeket csak azért emelek fel, hogy az én »karzati emberemnek« örömet okozzak vele.

- És tudja-e a báró, miért szereti Reményi úr annyira a flottát?

- Mert jó hazafi.- De főleg, mert jó apa. Egy fiacskája van neki a haditengerészetnél.- Ugyan, ne mondja.

- Tessék utánanézni. Reményi úr ezért van a karzaton, s örül minden milliónak, amit a flottának adnak.

Ezek voltak az információk, amiket Reményi Antal úr felől hallottam, alva és ébren.

Kergeti a »Hírnév« istenasszonyát.

Üldözi a szerkesztőségeket.

És támogatja a flottát.

*

S íme Vulkánnak igaza volt, mikor azt mondta a Hírnév istennőjének: »Nono, vigyázzon szép asszon«, mert Reményi Antalnak végre évtizedek hosszú sora után sikerült őt megcsípni.

Mától fogva híres ember. Őróla beszélnek Kaasisták és Steigeristák. Őróla fecseg az egész város, s ritkítva foglalkoznak vele a lapok.

A »flotta támogatója«, aki még a múlt héten, a Jansky-üggyel baktatott, boncolgatván ezt politikai kontemplációinak éles penecillusával, egy szerencsés véletlen által egyszerre a mai események izzó katlanába lőn dobva.

Történt pedig a dolog akképpen, hogy a belvárosban sok ideig nem levén semmi mozgás, csak Kaas Ivor mellett, Reményi Antal türelmetlenkedve monologizált magában.

- Én ugyan kormánypárti ember vagyok, de a kormánypárt úgy látszik, nem állít jelöltet A sasok is Kaas Ivort akarják. Kaas Ivor keresztülmegy. Énnélkülem megy keresztül. Nem, nem, az lehetetlen, hogy énnélkülem történjék valami. Ebbe én belehalok.

Addig töprengett, hogy önkéntelenül odavitte a lába a konferenciába, s ha már ott volt, nosza egy dikciót is kivágott Kaas Ivor mellett.

Kaas Ivort kijelölték, de nem sokáig állott egyedül. A grófi koronák mögül előbontakozott Steiger Gyula. Megtörtént az ő kijelölése. Megtörtént, éspedig Reményi nélkül.

Ekkor nyilallott az ő puha jó szívébe az önvád. S minden lépten-nyomon érzé a hibás lépés tragikus következményeit.

- Micsoda? Ön habaréki lett? - kérdék gúnyosan a barátai.

Délután kedve szottyant a megszokott redakciókba menni: de akkor hökkent meg, hogy nem mehet; a kormánypárti redakciók kinéznék.

- Mivé lettem, mivé lettem? - s még hátra volt a legnagyobb nyílszúrás.

Eszébe jutott, hogy mit fog ehhez mondani Sterneck báró?

A legközelebbi delegációban szemrehányó tekintetét reá függeszti fájdalmasan:

- Ej, ej, kedves Reményi. Ön már nem támogat bennünket.

S mit fog mondani Tisza, mit fog mondani az egész flotta, a zöld vizű tengerek és az egész Európa?

Nem, ezt nem lehet elviselni. Meg kell nyugtatni Sterneck bárót és az emberiséget.

Betámolygott a »Nemzet«-hez.

- Mi tetszik? - kérdék ott fagyosan.

- Hát felnéztem egy kis triccs... akarom mondani, egy kis nyilatkozatot kérek felvétetni becses lapjukba.

- Ugyan mit?

- Hogy nem szűntem meg a szabadelvű párt híve lenni, s hogy a nevemet nem én írtam a Kaas-féle választási felhívás alá.

Ez a nyilatkozat másnap megjelent a »Nemzet«-ben.

Nosza jött utána rögtön az ellenzéki leleplezés, hogy Reményi úr tizenkétezer forinttal tartozik a takarékpénztárnak, minélfogva a takarékpénztár előhívatta, megfenyegetvén: »Ha az úr nem szavaz Steigerre, azonnal fel van a kölcsön mondva.«

Most már mindenki elkezdte szidni Steigert és sajnálni Reményit.

Szegény ember! Szegény elnyomott honfiú!

Hanem ez sem tartott sokáig.

A következő lapjelenéskor a takarékpénztár közölt egy kommünikét, hogy ott Reményi Antalnak se nem volt, sem nincs egy garas ára adóssága.

Ez már a harmadik nyilatkozat isten kegyelméből, és még jönni fog, ki tudja hány. Reményi denique »divatba« jött.

Gyors és változatos karriert fut a Hír útján.

Három nap alatt volt eltévedt juh, visszatért bárány, elnyomott adós és politikai mártír, s végre kisül, hogy csak egyszerű szélkakas.

Mindebből pedig az a tanulság, hogy minden nagyra törekvő léleknek előbb-utóbb megjön a maga ideje.




AZ ÚJ MINISZTER

Tisza, biztos forrásból halljuk, ma volt Gödöllőn, s a király elé terjeszté az új miniszter kinevezése iránti javaslatot. Most már tudjuk a személyt. Gróf Csáky Albin szepesi főispán az új kultuszminiszter.

Addig járt a kútra, akarjuk mondani, addig volt kombinációban, hogy végre eltört.

Csáky Albin nem rossz választás.

1841-ben született, tehát még fiatalember, aki még Berzeviczyt is túlélheti. Alakjára, arcára nézve hasonlít is Berzeviczyhez, vékony, szikár, magas, délceg, ruganyos férfi, hátulról pláne fiatalember. Finom, hosszúkás arca, elven, okos szemei, szelíd, előkelő modora rokonszenvessé teszik őt - nemcsak a képviselők, hanem az asszonyok előtt is.

Vajon betölti-e Trefort helyét - ez a nagy kérdés; Trefortét, aki adósa maradt a prímásnak is egy felelettel.

Annyi bizonyos, hogy azok között, akiket a közvélemény jelölgetett a miniszteri székre, Csáky Albin gróf a legismeretlenebb.

De ez nem ellene szól. Mert a többit úgy ismerjük, hogy nagyon középszerű miniszter lett volna mindenikből (az egy Berzeviczyt kivéve, akit bizonyosan csak fiatalsága mentett meg sorsától). Csákyból ellenben még nagy miniszter is lehet. Hiszen Héderváry Khuent is úgy ásta ki Tisza egy főispáni szék homályából.

Annyi bizonyos, hogy a külső tulajdonságai mind megvannak.

Először, udvari hivatalt visel (gondolom, főpohárnokmester), tehát grata persona az udvarnál.

Másodszor, gróf, tehát jól fogadják a kaszinóban.

Harmadszor, Csáky, tehát jól fogadják a Házban, amelynek egy másik Csáky az alelnöke.

Negyedszer, a pápai Szent Gergely-rend nagykeresztese. Ez jól fog esni a papoknak.

Az újságokban néhány közigazgatási cikket írt azelőtt. Ez meg a skriblerek szimpátiáját nyeri meg.

De a közönség is meg lehet vele elégedve, mert szenvedélyes magyarosító. S ez a fődolog a magyar közoktatásügynél.

De mindenekfölött legbiztatóbb jel Csákynál, hogy már kétszer volt megkínálva miniszteri tárcával, 1880-ban a közös pénzügyminiszterivel, egy évvel később a közlekedésügyivel, s egyiket sem vállalta el.

Ha most mégis elfogadja a közoktatásügyit, jele, hogy nem a vörös szék utáni epekedésből teszi (mint igen sokan), hanem komoly hivatást és kedvet kell éreznie magában.

Különben Csákyt szűkebb politikai körökben régóta emlegetik mint okos embert s mint kitűnő főispánt.

Csakhogy a kitűnő főispánoknak is háromféle fajtája van.

Kitűnő főispán lehet az is, aki soha semmit nem csinál, hanem csak csibukozik és hagyja a dolgokat menni maguktól. Mert ennek a megyéjében béke van.

Sőt, az is kitűnő főispán, aki nem is csibukozik otthon, hanem ide jár tarokkozni a klubba, barátkozik a hatalmasokkal, s az otthoni zúgolódóknak ordókat, címeket jár itt ki. Nem lévén soha a megyéjében, sohase csinálhat semmi rosszat.

Legnehezebb azonban kitűnő főispánokká lenni azoknak, akik mozognak, vezetnek, tesznek, reformálnak. De ezt senkinek sem ajánlom, mert ebbe könnyen beletörik a bicskája. Csáky ilyen értelemben volt kitűnő főispán. Közművelődési és jótékony egyleteket csinált, értelmileg növelte a megye nívóját, s a közvagyonosodást is előmozdította. Egyszóval, minden ágban előbbre vitte a lakosságot, s mindenekfelett egészséges közszellemet teremtett.

Nagy barátja a munkának és nagy ellensége a protekciónak; nem kell hát attól félni (ami minden megyei portentum kinevezésénél nagyon meggondolandó), hogy ő is idehozza apródonkint maga után egész Szepes vármegyét, mint ahogy idekerült Sáros vármegye. Elannyira, hogy mikor ott most már valami hivatal megürül, innen kell valakit visszavinni.




A MAMELUKOK FÉSZKE

Egy képviselő felesége panaszos levelet küldött be hozzánk, hogy a férje későn jár haza éjszakánkint, s mindig azzal menti magát: »A klubban voltam, édesem, fontos tanácskozások folytak stb.«, és, hogy a barátnéja férje, aki szintén képviselő, hasonlóképpen jár el. De a t. hölgynek gyanúja támadt, hogy talán nem is így áll a dolog. Mert a minap egy hosszú sárga hajszálat talált a férje gombján fennakadva, s a következő párbeszéd folyt le köztük:

- Hol voltál ma?

- A klubban.

- Mindig a klubban

- Mindig.

- Egész mostanáig? (Éjjeli két óra volt.)

- Egész mostanáig.

- Hát ez a hajszál honnan van a kabátodon, amelyet magam keféltem ki, mikor délután a klubba indultál?

A képviselő úr zavarba jött. Makogott, mekegett, s nagy szorultságában azt mondta, hogy az bizonyosan a Herman Ottó haja lesz.

»Én ezt el is hittem, tekintetes szerkesztőség, mert tájékozatlan nő létemre nem tudtam, hogy Herman Ottó nem képviselő, s hogyha képviselő volna is, nem lehetne ott a kormánypárti klubban. De most már mindent sejtek. Kérem a tekintetes szerkesztő urat, szíveskedjék az "üzenetek"-ben tudtomra adni, hogy mit művelnek voltaképpen abban a klubban? Vannak-e ott éji tanácskozások, s vannak-e ott hosszú sárga hajú képviselők?«

*

Erre most már a »Szerkesztői üzenetek«-ben kellett volna válaszolni, hogy: esti tíz órakor vége a klubnak, mindenki elszéled, és hogy hosszú hajú képviselők nincsenek, de a »Szerkesztői üzenetek« annyi tréfálózásnak vannak ez idő szerint kitéve, hogy azokban egy ilyen komoly dolgot tárgyalni nem lehet.

A dolog közérdekű. Lehetséges, hogy még igen sok olyan képviselő-férj van, aki a klubra feni rá minden bűnét.

S utoljára is e rossz emberek Tisza Kálmánt is befeketítik, aki éjszakának idejét se tekintve folyton a haza ügyeivel gyötri a képviselőket. Éjfélig tanácskoznak, égetik az ország gyertyáját, s törik a fejüket új adókon. Pedig elég lehetne annyi terhet rakni a népre, amennyi nappal jut eszükbe.

Lássák, ez mind nem igaz, s engemet arra sarkall, hogy egy ismeretterjesztő hű leírást adjak a klubról, mely sem nem valami titkos boszorkánykonyha, sem nem valami zajos mulatóhely, hanem egy csöndes, szelíd fészek, ahol sok mindenféle rendű és rangú ember összezörög. Nem esnek itt falrengető viták, viharos jelenetek. Palotaforradalmaknak se híre, se hamva. Néha hónapokig nincsen más zaj, csak a gróf Csáky László köhögése.

Garrick, a nagy színész, úgy tudta elmondani az ábécét, hogy mindenki sírt rajta. Ugyanakkor aztán úgy is el tudta mondani, hogy mindenki nevetett rajta.

Nem vagyok Garrick, hanem érzem, hogy a klubot szintén kétféleképpen lehetne megírni; úgyis, hogy nevetnének rajta, úgyis, hogy sírnának rajta.

A pártállásomnál fogva azonban a harmadik metódust választom: nem fognak se sírni, se nevetni.

De úgyis illik, mert a »szabadelvű« klub sem nem valami nagyon mulatságos, sem nem valami nagyon szomorú hely.

Valaha negyvennyolc előtt itt tartották az országgyűlést, majd a Deák-párt uralkodott e helyiségben. A nagy szobában üldögélt a hatalmas öregúr és adomázott. Nincs itt már más belőle, csak az arcképe.

A fúzió után átjött a Tisza-párt is, s akkorról datálódik az Urbanovszky Ernő a klub történetében örökké emlékezetes mondása:

- Én azzal a párttal maradok, amelyik idejön. Nem bánom, jöjjön akármelyik. Én a megszokott dívánomat itt nem hagyom.

S ez fejezi ki azt a sajátszerű vonzalmat, azt a gyöngéd szeretetet, melyet az öreg mamelukok sok esztendei megszokás után a klub iránt éreznek. Ez az ő édes otthonuk. A lelketlen tárgyak, a füstös falak, a barna kártyaasztalok, a kétágú gyertyatartók, a tarkabarka kerevetek elválhatatlan ismerőseikké lesznek. A Tisza iránti ragaszkodás is erős, de a klub iránti ragaszkodás legyőzhetetlen.

Sokan megszűnnek lenni képviselők, elhagyják a politikát, lemondanak a szereplésről, de a klubtól lehetetlen nekik elválni.

Mások ismét, akik párton kívüli állásban tépelődnek, hova álljanak, gyakran gondolkoznak ilyenképpen: »Odamegyek, ahol kellemesebb kompánia van.«

Eddig csak az egy Molnár Józseffel történt meg, hogy mikor átment a konzervatívek közé, azzal motiválta belépését:

- Azért mentem át ezekhez, hogy pertu legyek azzal a gőgös Sennyeivel!

A klub, azt hiszem, most is olyan, mint a Deák idejében volt, és tíz év múlva is olyan lesz, mint most. A személyek változnak, de a kép nem. Az előszobai fogasokon más nevek fognak fehérleni, de az mindegy. Amíg többség lesz, mindig így fog kinézni.

Vannak azok a katonaképek, ahol a ló és a huszár teste meg van festve állandónak. Mármost, ha a huszár haza akarja küldeni a fotográfiáját, hát csak a fejét pingáltatja le, s odailleszti a kész törzsökhöz. Ilyen a többség is. Azelőtt a Deák feje volt rajta, s akkor Deákot ábrázolta minden részeiben, most ugyanezen a testrészeken a Tisza feje van, tehát a Tisza arcképe az egész tábor.

Délelőtt nincsen együtt a kép: csak a ráma áll ott, s benne a Móricz Pál híres aggastyán-gyűjteménye: a körszolgák bóbiskálnak.

Estefelé kezdenek megtelni kalapokkal a fogasok. Jön Dániel Márton és várja a partnereit. Jön Péchy Tamás és várja a partnereit. Becsörtet Darányi Ignác és friss híreket hoz. Megjön Szitányi Bernát is a cukros szelencéjével, Beöthy Algernon új ötleteket szedett össze s azokat kolportálja, vagy pedig felültet valakit komolyra ráncolt képpel.

- Hallatlan az, amiket ez a Baross csinál.

- Mit? Mit? - kérdezik egyszerre tízen is.

- Hétszámra nem néz fel a hivatalába.

- Lehetetlen.

- S ha néha-néha feltéved, cirógatja a hivatalnokait, hízeleg nekik, hogy ne panaszkodjanak.

- Aldzsi, Aldzsi! Hogy beszélhetsz olyanokat, hiszen reggeltől éjfélig ott ül és drákói kordában tartja az egész személyzetet.

Mire elneveti magát a párt »vidám fiú«-ja és más csoporthoz gurul, hol megint új ötlettel próbál szerencsét.

Végre összejönnek itt is, ott is a partnerek. Összeverődik a tarokk, meg a whist. Kigyúlnak a gázok, s ragyogó fényt vetnek a »Borsszem Jankó«-ból és a »Bolond Istók«-ból ismeretes ábrázatokra.

A kedélyesség melege ömlik el szerte. A kibicek is előszállinkóznak, s kiki leül a maga partnere mögé. Barátságos, nyájas hangulat uralkodik, mintha egy család volna valamennyi; csak a dunai szögletszobából hangzik ki néha mogorván:

- Vigyázz, mindjárt elütöm a királyt.

Báró Kemény János, a fejedelem, ijedten kapja el a fejét ettől a forradalmi hangtól, de hamar rájön, hogy az a Tibád fenyegetőzése, aki Lukács Bélával sakkozik odabent.

Az olvasóban néhány literátus képviselő és az öreg Rácz Athanáz turkál a lapokban. Mindössze néha-néha mordul egyet rezes pápaszemét félretolva:

- Hm, ez a Bismarck! Ez a Bismarck! Bizony isten nagy kalefaktor.

Az úgynevezett »politika« a nagy tükörteremben zajlik. Itt van az igazi vásár. Az »aranyásók« gyülekezete. Tarka tömeg. Okos emberek, akik arra játsszák magukat, hogy egy cseppet sem gondolkoznak, és ostoba emberek, akik arra játsszák magukat, hogy ők vezetnek. Gőgösek, akik a szerénység köpönyegében mozognak. Stréberek, akik emelkedni akarnak, de hamar. Sokan protezsálással foglalkoznak passzióból, mások ellenben az intrikálásban élnek. Vannak, akik semmit sem csinálnak, semmit sem szólnak, hanem mindig azon tűnődnek, hogy mit kellene kezdeni. A legérdekesebb, legboldogtalanabb kaszt is itt őgyeleg; azok, a tantaluszi kínokat szenvedők, akik mindég »kombinációban vannak«, de ennél sohasem tovább - tehát örökké szem előtt kell lenniök, hogy feledésbe ne menjenek.

Apródonként előkerülnek a miniszterek: nyájas mosollyal Széchenyi Pál, fáradtan, kiizzadva, mintha kubikolt volna, Fabiny Teofil, szerényen, alázatosan Bedekovics. Mire a hajdani miniszterverő Csernátony kiválaszt közülök egyet, mindennap másikat, akit a biliárdon megverjen. Jó kuruc erkölcseiből öreg napjaira csak ennyi maradt meg.

Végre hat óra táján teremből-terembe, asztaltól-asztalhoz fut a hír:

- Megjött a generális.

A kártyaszobákban a Szontagh Pál ötlete szerint társadalmunk kimagasló alakja, a skíz dominál ilyenkor, de a tükörteremben valóságos sustorgás támad, mint mikor a kukoricaszárakat a szél meglengeti.

Mindenki őt várja, mindenki vele akarna beszélni. Kézről-kézre adják egymásnak az udvaroncok és jóbarátok, rá leső főispánok és idetolakodott ügyesbajosok. A szegény miniszterelnök alig vehet lélegzetet, de nem panaszkodik, s vastürelemmel végzi az ügyeket itt is folyton, ha jár, ha ül, mikor a kabátját húzza fel vagy le, mikor a lépcsőkön megy vagy jön.

Egy-egy bizalmas barátja megkérdezi néha:

- Nem unalmas neked, hogy így zaklatnak örökké?

- Hát erre én csak azt felelem, amit a göthös ember, hogy hagyjátok el, hiszen addig jó, míg köhögök.

De némelykor ő is megunja, s kioson a tükörteremből a kártyásokhoz.

- No, kit túrjak ki a helyéről?

Persze mind engedi, s egy vagy félórára leül a »generális« is.

A tükörterem népe erre oszladozni kezd. »Ma nincsen politika« - dohogják kedvetlenül.

De annál vígabban lobog a gázok fénye a játszó termekben; mindenütt élet-pezsgés. Itt-ott harsogó kacaj hangzik fel. (Elfogták valakinek a pagátját.)

Némely asztalt nagy tömeg fog körül. Érdekfeszítő parti folyik, vagy hogy »vulpes« van a játszó kezében, s most a kétséges kimenetet várják szorongva, aggodalmas arccal a honatyák...

...Talán ugyanazok, akiknek egy elbukott törvényjavaslat miatt a szemöldjük sem rándulna össze.

Künn ezalatt ott ül a csendes éjben ércszékén mozdulatlanul az öreg Deák, háttal a klubnak fordulva.

A laikus járókelők szeme rátéved a komor, méltóságos szobor-alakra, majd annak az izmos vállain keresztül a klub fényárban úszó termeire, s az ellépkedő alakokat árnyékaikból találgatva, nagy áhítattal mondogatják:

- Vajon miről tanácskoznak most odafent?




TITKOS SÜRGÖNYÖK

(Kedélyes leleplezések)

Tisza Kálmánnak, mikor a Trefort haláláról értesült, sok gondot okozott az üres bársonyszék. Órákig eltűnődött a tengerparton. Még Tarkovichot is kérdezte, mit gondol.

Amire Tarkovich visszakérdezte:

- Hát excellenciád mit gondol?

- Én azt gondolom, hogy a legokosabb volna megtudni, hogy a papok mit gondolnak.

- Persze, persze - mondá Tarkovich, s újra elbámészkodtak a tarajos habokon, az apró színes csigákon, a csillogó homokszemeken a tengerparton.

Végre, napok múlva, a generális kicirkalmazta a plánumot. Elővette a jegyzőkönyvét és beírta, hogy milyen tulajdonságokat keres a »jövendőbeli«-ben.

E jegyzetek érdekes bepillantást engednek a nagy államférfiú lelki műhelyébe.

»Legyen liberális, és tessék a papoknak is.«

Ezt a mondatot kitörülte később és odajegyzé zárjelbe: (fentebbi kivihetetlen).

Helyette a következő kvalifikációkat írta be:

1. Ne legyen se túlságosan liberális, se túlságosan katolikus. (Papok jelöltje nem kell.)

2. Legyen nagy tekintélye.

3. És értsen a dolgokhoz.

Mikor már megvolt ez a recept, bevárta a közvélemény jelöléseit. A közvélemény jelöltjeiből négy nevet vett be a noteszébe.

Gróf Szapáry Gyula.

Szőgyény László.

Gróf Csáky Albin.

Berzeviczy Albert.

Legelőbb Szapáry után indult. Sürgönyözött egy itthon időző miniszternek, hogy környékezze meg Szapáryt.

Sürgönyére sokáig nem kapott választ. Új kérdezősködő sürgönyt menesztett:

»Végeztél valamit?«

Mire megérkezett a válasz:

»Voltam Szapárynál, de ma még nem beszélhettem vele bizalmasan, mert éppen nála volt Samassa.«

- Micsoda? Samassa volt nála? Hm.

S legott megírta a harmadik sürgönyt.

»Hagyj abba mindent.«

Így esett el az egyik jelölt. Már csak három maradt. Szapáryt kitörölte a noteszéből.

Eközben két vagy három nap múlva éppen Szőgyény és Berzeviczy közt ingadozék, mikor egy sürgöny érkezik Berzeviczytől:

»Menjek-e Veszprémbe?«

- Ohó, hát már ez is a püspökökhöz hajlik? Adja csak ide Tarkovich azt a ceruzát!

S ezzel a Berzeviczy neve is törlés alá esett. De ugyanakkor keresztülhúzta a kellékek harmadik pontját is »és értsen a dolgokhoz«.

Most már Szőgyényé volt a legtöbb sansz. Alighogy megérkezett Tisza Bécsbe, sietett fel a külügyminisztériumba.

Amint az előszobába lép, szembe rá nyílik a belső ajtó s kilép Haynald.

- Servus humillimus, Domine excellentissime.

Tisza összerázkódott.

Vége van. Már ez is a papoké.

Egypár az időjárásra vonatkozó szót váltva Szőgyénnyel, sietett vissza a hotelbe, Csáky Albinnak sürgönyözni. Ravasz megkerüléssel kérdé a dróton:

»Beszéltél Császkával?«

Nyomban jött a válasz:

»Csodálkozom kérdésed felett. Császkát régóta nem is láttam.«

Tisza kedélyesen dörzsölgette a tenyerét:

- Most már nyugodt a lelkiismeretem. Csáky után, úgy látszik, nem nagyon törik magukat a papok. Ő lesz a kultuszminiszter.

Aminthogy ő is lett. Tegnap írta alá kinevezését a király.

Mire a miniszterelnök, szerencsésen eligazítván a katolikus klérus dolgát, elutazott Pápára kálvinistának.




CSEVEGÉS A HÉTRŐL

A múlt hét sokkal gazdagabb volt eseményekben, pedig csak egy dolog történt: a Strossmayeré. A lefolyt hét az apróbb eseményeké. Recsky Bandi felakasztotta magát, s ezzel megint emlegetésbe jutott az eszlári dráma; Eötvös Károly Doda Trajánt védte, s ezzel megint Eszlárba jutott Eötvös Károly.

Most már három nemzetiségi képviselő lesz a szittya magyarokból. Tudniillik Eötvös mellett még Mocsáry és harmadiknak Pázmándy Dénes, aki azt affektálja, hogy jobban szereti a franciákat a magyaroknál. (Tisza Kálmán mégis szerencsés ember, minden héten lejárja magát egy ellensége.)

E héten kaptuk meg az új kultuszminisztert is. A közvélemény még nincs tisztában vele. Meglehetősen szürke ember; sem a papok nem örülnek nagyon, se a közönség nem búsul nagyon. (Ilyen szerencsésen csak Tisza tud választani.)

Hanem a belovári örömmámor közepette, kevés híja, hogy egyszerre bele nem pottyantunk a bellovai állapotokba. A híre legalább megvolt és szétment.

Néhány lap kövérbetűsen közölte, hogy Szegednél az orient-vonatot (tehát a legkultiváltabb vonalon, mely a Kelettel összeköt) ki akarták rabolni Rózsa Sándor utódjai, gerendákat rakva a sínekre.

A dolog szerencsére nem volt igaz, de a híre a külföldi lapokba is belejutott. Márpedig inkább lett volna igaz, csak ne híresztelődött volna szét, mert újra megindulnak külföldön a mesék a magyar rablóromantikáról.

Mintha csak szándékosan csinálnánk, hogy a turisták ne merjenek ide jönni.

Tavaly néhány hányási esetet fölfújtak kolerának (míg a ravasz bécsiek titokban tartották a magukét).

Az idén a »veszett macskákat« találta ki a leleményes sajtó.

Vajon mit kalkulál ki esztendőre?

*

A belügyi politikában szélcsend van. A »szennai parasztok« a kukoricatörésben fáradoznak most. Polónyi habarékpárti képviselőt csinál éppen olyan buzgalommal, mint ahogy a prímásnak csinálta annak idején a pásztori botot; Ugron regále ügyeket mozgat Erdélyben, hol nagy az ellenszenv az új javaslat ellen. Pedig azt lehetett volna hinni, hogy ez lesz a legnépszerűbb dolga a Tisza-érának: amiben pénz üti a dzsentri markát.

De annál elevenebb élet van a tudományos világban. Az Akadémia elnökválasztásra készül. Mintegy húsz előkelő akadémikus összebeszélt, hogy semmi esetre sem választ grófot.

S ez a »húsz demokrata« így okoskodik:

- Igaz, hogy az Akadémia elnökei többnyire mágnások voltak, de az az ág, amelyből a Dessewffyek és Eötvösök születtek, már kihalt.

A »húsz demokrata« jelöltje Hunfalvy, esetleg Stoczek.

De az arisztokraták sem pihennek. Tűzzel-vassal dolgoznak Andrássy, vagy esetleg más gróf mellett.

Foly köztük a kapacitáció erősen. Nem lehetetlen, hogy az egyik fél is enged valamit és a másik is. Egy középutat találnak.

Megválasztják például Herczeg Mihályt.

*

Nagyobb dolog azonban ennél a Hangl-Rémi-ügy.

A törpe akácok hullatni kezdik leveleiket. Az őszi szél búsan rázza meg őket estelenkint.

A Hangl-habituék szomorúan ülnek a híres »szöglet-asztalnál«, szívükben megnyilallik a bizonytalan jövendő képe.

- Mi lesz itt egy hónap múlva?

Hogy Csáky milyen miniszter lesz, mit felel majd a prímásnak abban a bizonyos nagyszombati ügyben (hogy mégis az államé legyen az utolsó szó) - ez mind másodrendű kérdés; de hogy milyen lesz Rémi, pótolni fogja-e Hanglt, lesz-e jó kávé, jó fagylalt a »Rémiben«, szép kasszírnő a trónuson - ezek a jövő nagy kérdései, melyek a közönséget mozgatják.

S mint ahogy illik egy ilyen megrázó katasztrófához - nem minden zaj nélkül történik meg a változás.

Már hetek óta szállnak a hírek szájról-szájra, bonyodalommá szövődő egymásutánban:

- Rémi megveszi Hanglnak berendezését.

(Legalább azok a régi findzsák lesznek - sóhajtja Podmaniczky).

Megint új hír jő:

- Rémi nem veszi meg a Hangl-készleteket!

Ismét új hír:

- Hangl haragszik, s haragjában október közepén becsukja a kávéházat. Novemberig csukva marad.

- Az lehetetlen - mormogják elsápadva a törzsvendégek. - Hát velünk mi lesz?

A sajnálatos esemény egyre komplikáltabb, Rémiék meg vannak ijedve, hogy azáltal az üzlet szenved, ha hetekig lesz csukva.

A város két pártra oszlik, az elkeseredés nőttön nő.

A Rémi hívei azt tanácsolják:

- Nincs más mód, mint elővenni a kasszakulcsot és megvenni a berendezést.

De az öreg Rémi közbeszól:

- Hát az én politikai hatalmam mire való?

S diktum-faktum meginterpellálják a polgármestert, s a polgármester az elnöki székről ünnepélyes hangon proklamálja, hogy Hanglnak nem illik olyan nagyon sietni.

Az ügy most stagnál. De a fekete pontok még el nem múltak.

Mire az utolsó levél is lehull az akácokról, ez a kérdés is meg lesz oldva, csak egy marad örökkön-örökké homályban: hogy, ha minden változik, múlik, jön és megy a nagy világegyetemben, miért marad olyan állhatatosan Széchenyi Pál?




A VÁLASZTÁS UTÁN

(Csevegés)

Kaas Ivor tehát meglett - a »kormányzó« parancsából, mint Polónyi mondá. Csakhogy a kormányzó segélycsapatai mellett még Apponyiék is ott voltak és sok más faktor. Apponyi megint új formában mutatta be magát.

Nincs az a nekrológ 1867 óta, hogy oda ne tennék az illető boldogultról, hogy: »Nagy része volt a közösügyek megalkotásában«. Úgyhogy a végén annyi sok embernek volt bennök nagy része, hogy az ember szinte tűnődni kezd rajta, hogy: »hát az öreg Deák voltaképpen mit csinált?«

A Kaas Ivor megválasztásának hasonlóképpen sok most a gazdája. S a »meglepetés«, mely a várost (hiábavaló volna tagadni) felvillanyozta, sokféle okokra vezethető vissza: csak talán arra az »alkonyra« nem, melyet az új képviselő említett.

Ma még tart a láz; a lapokban és a kávéházakban erről beszélnek. Az is szóba kerül, hogy a »kormányzóé-e« az oroszlánrész a sikerben, vagy a »kapitány uram«-é?

Én azt hiszem, magáé a »közlegényé« a legfőbb érdem; az ő rokonszenves egyénisége győzött itt.

Mindegy, akármi volt az oka, megtörtént a meglepetés, de az újdonszerűségével együtt elvész a varázsa is. Kétszer negyvennyolc óra múlva ott lesz a világ, ahol volt.

Az emberek könnyen megszoknak mindent; s amit előbb meglepetésnek tartottak, egy hét múlva már természetesnek találják.

Valami két hete lehet annak, találkoztam az utcán Jókaival.

- Ki lesz meg a belvárosban? - kérdém.

- Hát természetesen Steiger - mondá Jókai. - Hiszen annyi szegény ember van a belvárosban, akinek kölcsönre van szüksége a takarékpénztárnál, hogy okvetlenül megválasztják Steigert.

Ma, két hét múlva, újra találkozom Jókaival.

- No - kiáltok feléje messziről -, megbukott Steiger!

- Természetesen - felelte a nagy regényíró zavartalanul. - Hiszen annyi szegény ember van a belvárosban, akinek váltóját visszautasította a takarékpénztár, hogy okvetlenül meg kellett buknia.

A »szabadelvű körben« sem volt a konsternáció igen nagy. Egypár ember pláne mosolygós képet vágott hozzá.

- Eggyel kevesebben leszünk, ennyi az egész.

De azok is, kik a Steiger bukásán igazán sajnálkoztak, körülbelül így elmélkedtek magukban:

- Teringette! Nem lett volna rossz, hogy egy takarékpénztári direktor mindig kéznél legyen a folyosón. Ez még hiányzik a »folyosóhoz«.

És azt hisszük, maga a bukott jelölt is (aki oly szép, férfias hangú nyilatkozatban adta jelét higgadtságának nyomban a választás után) hamar megvigasztalódott:

- Hiszen az igaz, hogy nem lettem meg képviselő. De mint igazgatónak, még tán jobb. Nem kell legalább annyi tömérdek emberrel »pertu« lennem.




AZ ÁLLAM GYERMEKE

(Törvényszéki csarnok két felvonásban)

I. Pikáns előzmények

A magyar királyi rendőrség két dolgot gyűlöl: az újságokat és a muzsikát.

Két dologban erélyes: a koldusok és a szegény leányok (ad captam: szegény legények) üldözésében. Mert itt biztos sikerrel léphet fel.

Minden gyanús foglalkozású női teremtés fejére hat forint van kitűzve. Ha a rendőrnek nincs pénze, nem kell hamis bankót csinálnia, hanem csak egy hamis hölgyecskét találni.

Ilyennek tűnt fel az Üllői úton lakó Velszka Klára (21 éves, sugártermetű lengyel leány).

A sarki rendőrnek felötlött a szépsége. Kutatott-fürkészett utána, de nem bírt róla kisütni semmi rosszat. Pedig szemrevaló leány, foglalkozása sincs, lehetetlen, hogy bele ne botoljanak az emberek, s ő meg ne botoljék azokkal.

Azért használjuk a többest, mert a rendőrségnek semmi kifogása, ha a botlás szingulárisban van. Különösen a férfiaknak nem szabad plurálisban lenniök.

Ezen meggyőződéstől vezéreltetve, a sarki rendőr rettentő unalmában nem találván nagyobb eseményeket (morte saison van a csirkefogók közt), de hogy egyszersmind bebizonyítsa, hogy éles szemeit semmi sem kerüli el, jelentést tett a gyanús Velszka Kláráról.

A jelentés kedvezően fogadtatván illetékes helyen, és minthogy már semmi más kisütni való titok nincs a világegyetemben, hogy ez is kiderüljön, egy titkos rendőr küldetett ki az ügy kiszimatolására.

A detektív úr, francia elődjeinek mintájára, az agent provocateur-ség kulcsával akarta kisütni a dolog mibenlétét, s gavallérosan felöltözve, mint udvarló lépett fel.

Egy-két nyájas szó elég volt - hősünk győzött.

Megtette jelentését.

S a hölgyecske, mint annyi más, kiutasíttatott a fővárosból.

II. Kilenc hónap múlva

Ezen katasztrófa után kilenc hónapra egy Krakkóból keltezett levél érkezett a budapesti törvényszék iktatójába.

Felbontották. Apasági keresete volt az Velszka Klárának M. I. detektív ellen.

A detektívet megidézték.

- Igaz az, amivel vádolják?

- Igaz, kérem alássan.

- Hát vállalja a gyermeket?

- Nem vállalom, kérem alássan.

- Hogyan? Miféle indokból?

- Mert ami történt, hivatalos megbízás folytán történt, kérem alássan.

- Ön tehát...

- Igenis, én az állam szolgálatában tettem, amit tettem, én az államot kérem megidéztetni.




A REFORMER

A Grecsák-Károlyi-ügy sokféle megbeszélgetés tárgya a városban és a képviselői körökben.

Egy »pertu«-ság visszautasítása magában véve még nem nagy eset, s akivel megesik, az ő dolga, hogy zsebre rakja, de a dolognak némi jelentőséget az ád, hogy egy régi parlamenti szokást érint.

Ma Pulszky Ferenc szépen fejtegeti lapunkban, hogy miként keletkezett az a rendi világban egyforma szőrű megyei követek közt, kik a városi követeket (talán csak amennyiben azok polgári származásúak voltak?) már nem is tegezték, s cikkének iránya oda megy ki, ha jól kivettem, hogy az új parlamenti viszonyok közt, melyek nagyurat és szegény embert egy kalap alá hajtottak, a tegezés immár ósdivá és kellemetlenné kezd lenni.

Van benne valami. Magunk is sok komikumot találtunk hébe-hóba e patriarchális szokásban bizonyos szituációkban. Kihumorizáltuk azt a képviselőt, aki csak azért ment át egykor a konzervatívak közé, hogy a gőgös, merev Sennyei Pált mindennap agyontegezhesse. Borzasztó az, hogy némely demokrata urak valóságos dobzódást visznek végbe a tegezésben a grófok közt, ha mandátumhoz jutnak. Azt is elmondtuk, mennyi kevés értéke van ezen »pertu«-nak annál az esetnél, mikor Lukács Bélát egy képviselőtársa arra kapacitálta egy szavazásnál: »De, reménylem, kedves barátom, X grófra fogsz szavazni és nem Lukácsra, akiről azt sem tudjuk honnan keze, honnan lába.« Mire Lukács Béla azt felelte: »Nagyon szívesen, kedves barátom, mert kettőnk közt van a kérdés, s magamra csak nem szavazhatok«. (Hanem azért továbbra is per »kedves barátom« maradtak.)

Az is figyelemre méltó érv, hogy a franciák, németek, angolok, egyszóval a tekintélyesebb népeknél mind per »ön« titulázzák egymást a képviselők, míg ellenben a szerb szkupscsinában és a bolgár szobranjeban »te Gyuro«, »te Jocó« járja, amiből világos az, hogy ez a bizalmas tónus a fejletlenebb népek szokása.

Előre volt tehát látható, hogy Magyarországon is támadni fognak a civilizációnak előharcosai, akik nemzetüket a művelt népek sorába igyekeznek emelni e téren is.

Gróf Károlyi István méltóságos képviselőtársamnak jutott eszébe ez az eszme legelőbb. S Grecsák Károly nagyságos képviselőtársamon kezdte meg.

Igazuk volt azoknak, akik nagy várakozással vették a gróf Károlyi István népképviselővé való megválasztását, ki szép beszédjeiben, melyeket elszórva tartott imitt-amott, élénk reményeket költött maga iránt.

És nem volt igazuk azoknak, akik egy év múlva kislelkűen csüggedni kezdtek, hogy gróf Károlyi István nagy tehetségei dacára sem fog immár csinálni a Házban semmit.

Dehogy nem! Magát a Házat reformálja át. A tegező parlamentből egy önöző parlamentet csinál. S így emeli fel a nemzet nívóját arra a polcra, ahol a civilizáltabbak állnak. Nem osztom hát azoknak nézetét, akik Károlyi grófnak a lapokban közzétett levelét úgy fogják föl. S hogy abban egy új arisztokratikus jelenség kezdi magát kiütni.

A tegezés vagy nem tegezés nem lehet a demokratizmus vagy arisztokratizmus kérdése (hiszen Amerikában sem tegezik egymást az emberek).

A gróf nézetem szerint egész következetes önmagához. A mandatummal napidíjak járnak. Azokat már régebben letette a haza oltárára.

A mandatummal ezenfelül együttjár a képviselők pertu barátsága. A gróf most arról is lemondott.

Hát nem elég szép ez tőle?

Egy vén képviselő

Deák Ferenc »pertu« barátja




A HÉT TÖRTÉNETE

Elhatároztuk, hogy ezt a rovatot folytonosan visszük hétről-hétre, fecsegő hangon beszélve meg vasárnapokon a kidomborodó eseményeket. De sokkal nehezebb a feladat, mint ahogy gondoltuk, eszünkbe nem jutott, hogyha Egyiptomban lehetett hét sovány esztendő, Magyarországon is lehet egy olyan sovány hét, amiből ki nem telik egy egész cikk.

Itt még mindig a Károlyi Pista gróf »per ön«-je dominál. Kávéházakban, a klubban, és a lapokban is szórványosan még mindig erről beszélnek.

A jókedélyű Beöthy Algernon alázatos arccal hajtja meg magát gróf Andrássy Manó előtt, s esengő hangon rimánkodik hozzá:

- Engedje meg, Kegyelmes Uram, hogy minden héten pertu szólíthassam egyszer.

Harkányi Frigyes vagy Szontagh Pál, aki minden dologra tud egy anekdotát, elbeszéli a Károlyi Pista követendő eljárásául a B...cs Pista esetét.

B...cs Pista hatalmas dinaszta Csanád megyében, de nincs annyira bizalmasan önmagával, mint Károlyi Pista (mert ő Istvánnak írja magát), elhatározta, hogy részt vesz az alkotmányos élet tusáiban, s behajtatott pompás négyes fogatán Makóra, a megyegyűlésre.

Minthogy az ellenzékhez számította magát, az ellenzékiek fordulatot vártak megjelenésétől, s Morcsos István uram, nagy ellenzéki parasztkortes (aki azonban sokszor volt már birkalopásért az állam kosztján) széles örömében elsőnek tolakodott a hintóhoz, bizalmasan nyújtva fel tenyerét a kocsin ülő nagyúrhoz, s nyájas, borízű hangon odaszólva:

- Szerbusz, kedves Pista öcsém!

Mire B. István őnagysága arcát elfutotta a vörösség, s izgatottan parancsolta a kocsisának:

- Fordulj meg. Hajts hazafelé!

A csanádi oligarcha belátta, hogy az alkotmányos élet ezzel jár.

S miután az ő természete ezt nem tudta bevenni - kitért az alkotmányos élet előtt.

Körülbelül helyesen cselekedett.

*

Azt a nagy csodát is kár volna megéneklés nélkül hagyni, ami Thurán Annával történt. Ez a szegény, sokat szenvedett bártfai menyecske ugyanis odaállt az Akadémia sorompója elé a nagydíjért.

Hm. Ez nem tréfadolog! Mert könnyebb volt Velitorisznak elhozni a fekete sereget, mint Thurán Annának elvinni innen a sárga csikókat.

Én sehogy sem bíztam a dologban, pedig érdeklődtem iránta, s minden fázisát önmertem, hogy a menyecske ezt-amazt is elbájolta, kit a szép nyelvével, kit a történetével.

De mindég féltem, hogy valami hibáját fogják kisütni, hogy vagy púpos, vagy biceg, vagy a fejkötője áll rosszul. Mert az akadémikus urak nagy selymák; makacsul ülnek az aranyaikon, s ha megtetszik is nekik az asszonyka, bizony be nem vallják. S ha már egyéb hibát nem találnak rajta, akkor az lesz a kifogás, hogy micsoda jusson Thurán Anna ő, mikor voltaképpen »Velitoriszné asszonyság«. Thurán Anna nem kap semmit. Jelentette volna be magát Velitorisznénak.

Volt is tanakodás, tűnődés a vaskalaposok között.

- Milyen a darab?

- Jó. Pompás! - mondá a referens.

- Akkor hát mit tegyünk?

- Akkor hát ne adjuk ki neki a díjat.

- Jó, ne adjuk ki; de lássuk csak, mi fog történni. A darab óriási sikert fog ez esetben aratni, s az Akadémia kompromittálva lesz.

- Az nem baj. Az Akadémia kiállja. Ne adjuk ki.

- Úgy ám, de minthogy tudományosak vagyunk, hát legyünk egészen alaposak. Latoljuk meg azt is, mi lesz akkor, ha kiadjuk a díjat. Ez esetben a darab lesz kompromittálva. És talán ki sem állja.

- Igaz! Úgy van! Adjuk ki neki a díjat.

Így lett megkoszorúzva Thurán Anna, de az Akadémia csalódott, mert kiállta a kitüntetést fényesen, s hosszú életű lesz a földön.

Az Akadémia pedig érzi a mardosó önvádat, hogy helytelenül cselekedett nemes princípiumaihoz képest.

Mert nem lehet azt a mi Akadémiánktól rossz néven venni, hogy eddig csupa bukott darabokat jutalmazott.

Legyünk tárgyilagosak. Nézzük adományainak forrásait.

Holtaktól kapja. Holtaknak kell hogy adja.

*

De most még mondjunk nehány szót a német császár bécsi látogatásáról, mert rossz néven vehetnéd kedves olvasó (te jámbor, te még tűröd, hogy tegezzelek), ha meg sem említeném a legnagyobb eseményt.

Pedig hát mi mondanivaló maradt még? Hiszen az efféle anyagot úgy elkapkodják, kifacsarják a vezércikkírók, hogy könnyebb a kőből vizet csavarni, mint ebből egy új remarque-ot.

Annyi azonban bizonyos, hogy egészen más emberek ezek a császárok, mint mi.

Mi például soha nem híresülünk el azért, amit nem mondunk (még azért is nehezen, amit mondunk), s még kevésbé dicsérnek azért, ha valamit nem cselekszünk, sokkal könnyebben gáncsolnak azért, ha cselekszünk valamit.

A német felség két olyan dolgával tűnt fel, amit nem tett, és nem mondott.

Egyik a »vitéz« epitheton, melyet a hadseregre ivott toasztnál el nem mondott, hanem elvitte az olaszoknak.

A másik dolga: a rendjel, amit Taaffenek nem adott.

Erről a két dologról fecsegnek a politikusok, és igen kevesen vannak, akik ezt a német császár takarékossági hajlamaira vezetnék viasza.

De Magyarország nem búsúl. A császárok barátságával elhalmozott Tisza elhozta a vörös sas mellé még a fekete sast is, amin legfeljebb Csernátony bosszankodhatnék: mert eddig a politikusok közt csak neki magának volt madárgyűjteménye.




A BOHEMIEN VILÁG

(A hét krónikája)

(Rökk Szilárd csomagjai. Ezer novella. Az ezeregyedik elbeszélés. Náday-jubileum. Szobrok és szobrászok.)

Lassanként mindenre ráun az ember, még a Rökk Szilárd adományaira is. Már idegessé kezdenek tenni a csomagjai. Mert szakadatlan sorban jönnek. Hát még a jubileumokat ki ne unta volna meg, mikor csak erre a hétre is kettő esett.

Az egyik a Vértesi Arnoldé volt, aki az ezredik novelláját ünnepelte. Vagyis a Petőfi Társaság ünnepelte azt, mert nem tréfadolog ezer novellát megírni, nem azért, mintha a tintatartó ki nem adná, hanem mert kemény ember legyen, akinek már a századik novellánál el nem megy a kedve - az írás mesterségétől. Vértesi kiállta emberül. S megvan érte a jutalma, az a néhány toaszt, ami ma írói körben tartott lakomán elhangzott.

Érdekes volt ezek közt Visi Imréé, aki szatirikus éllel mesélte el az írói és művészi kör kirándulásának egy epizódját.

Nagy pompával és gazdag lakomával fogadták őket egy alföldi nagy városban. Az asztal dúsan volt megrakva az évadot megelőző drága ételekkel úgy, hogy szinte hüledeztek bele az írók.

- Az istenért, polgármester úr, minek csináltak ilyen nagy traktát?

- No, csak az kellene, hogy a vendégnek enni ne adjunk.

- De ilyen irtóztató költséges dolgokat

- Megbírja még azt a város - szerénykedett a polgármester.

- Tudjuk, hogy megbírja. De miképpen számolják el az effélét? Csak nem tehetik oda a hivatalos büdzsébe: »Írói kör megtraktálására ennyi és ennyi.«

- Azt nem. Hanem tetszik tudni, van nekünk egy rovatunk, ahová beszúrjuk.

- Miféle rovat lehet az?

- »Váratlan esetek és elemi csapások.«

Ez volt az ezeregyedik elbeszélés az ezer novella bankettjén, s az írói kör hatalmas leckét vehetett róla, hogy mint az idén, ezentúl is üljön veszteg.

A másik jubileum a Náday Ferencé, melyet a »Hungáriá«-ban tartottak. A kedves Nádayé, aki az ő hatalmas kedélyével mindent megaranyoz, s még Kármán Lajosból is jóízű alakot tudott csinálni.

Mennyivel más bankett volt ez, mint a Vértesié! Szegényes amaz, ragyogó ez. A magyar társadalom elitje jött össze, s impozáns ragaszkodás nyilvánult a kitűnő művész iránt. Nem volt itt hazug semmi, csak a Náday arca: mely egy harmincéves fiatalembert mutat.

Ha találó az a megjegyzés, hogy a jubileumok semmi egyebek próbatemetéseknél, akkor mindjárt számot vethetünk, hogy miképp temetnek egy írót: fakó szekéren két gebével, a Dolinay toasztjával, s miként temetnek egy színészt: hat lovon, csillogó pompával, az Apponyi toasztjával.

De ne irigyeljük azt a színésztől, amit az írónak is szeretnénk.

Voltaképpen ezeknél a dolgoknál nincs is az irigységnek semmi helye, mert többet ér a huszonötéves jubileumnál az első lámpaláz édessége, s az ezredik novellánál az első éretlen vers, amit a szerkesztő (ez a kegyetlen hóhér) nagy közömbösen dob be a papírkosárba, fitymálólag dörmögve:

- Micsoda? Még mindig írnak az emberek verseket

*

Ez a bohemien hete volt. A szobrászok közt felütötte fejét a lázongás szelleme.

Mert már hála istennek egy egész csoport szobrászunk van. Több, mint ahány szobrunk.

A szobraink rosszak, a szobrászaink jók.

De bármilyen rosszak is a szobrok, van bennök némi humor.

Ha az ember megnézi a József téri palatinust, az ott játszó gyermekek »Vasember«-ét, amint levett kalappal roppant unatkozva áll ott, és ha találgatja, hogy mit fejezhet ez ki, hát nagy sokára rájön:

- Őfensége hihetőleg a Polónyi egyik hosszabb beszédjét hallgatja.

Hát az öreg Deák mit csinál?

Ott ül fanyar arccal egy folyosói székben és panaszkodik Bónis Samunak:

- Kijöttem ide megpihenni, hogy ne halljam, odabent milyen szamárságokat beszéltek.

Petőfi a torka szakadtából kiabálja a Dunaparton:

- Mindjárt leugrom innét!

A jámbor Eötvös az ő irattekercsével azt látszik kifejezni:

- Már megint micsoda rossz ortográfiájú jelentéseket küldtek be ezek a tanfelügyelők!

Egyszóval a szobraink rosszak, de humor van bennök, a szobrászaink ellenben jók, de humor azokban is van.

E héten sütötték ki Zala szembetűnő mellőztetése alkalmából (amit különben mi sem helyeslünk, mert Zala kétségtelenül a legzseniálisabb szobrászunk), hogy ezentúl az ő dolgaikban ne a közönség bíráskodjék, hanem ők maguk.

No, már az igaz, hogy tudnak kedvesek lenni, ha akarnak.

Persze. Ők maguk mondják ki, melyik a remek szobor, s melyik érdemli a jutalmat. A közönség neve: »hallgass«.

Ezt csakhamar eltanulják a piktorok. (Az a legtanulékonyabb faj.)

Aztán az írók: kimondván, hogy melyik munkát szabad a közönségnek megvenni.

Aztán a színészek, akik elhatározzák, hogy melyik színészt és melyik jelenetet kell megtapsolni.

És végre jönnek az újságírók, hogy melyik helyen szabad az olvasónak nevetni.

Én azt gondolom, hogy ezen a helyen szabad.

Mert a szobrászok kívánsága egyszerűen nevetséges.




AZ UTOLSÓ GYÜMÖLCS

Könnyű a Hugo Viktoroknak, Turgenyeveknek örök álomra hajtaniok a fejüket (ámbár ők sem teszik szívesen), mikor már a pálya végén mindazt a kincset kiszórták, amit az őstermészet általuk nekünk szánt.

Ha kidől, elszárad a vén körtefa, azt mondják róla: »megérdemelte a földet, amiben élt, édes gyümölcsöket hozott; sokat hozott, nem volt már benne több erő, mind kiadta. Megszolgált emberül«.

De mikor egy olyan fa vész el, amely még csak most kezdett teremni, az mindég elszomorító. Még meg sem ért rajta a gyümölcs. Fejlődőben van. Talán még zöld is egy kicsit. Hiányzik róla a napfény piros piktúrája, alakja ki nem domborodott, kérge még nem vesztette el durva pihéit, s nem kapta meg kellemes puhaságát. Magja bent meg nem keményedett.

A növendékfa kidőlt. Vihar kitépte. Vége van. Kezünkbe vesszük a gyümölcsét, megilletődve, sajnálattal. S csak akkor bírjuk meghatározni, milyen lehetett volna ennek íze később, ha pomológusok vagyunk, de még akkor is csak hozzávetőleg.

Egy ilyen gyümölcsöt adunk kostolóba az alábbi tárcában az olvasónak, a szegény Mészáros István utolsó munkájában, kinek korai halálát mai lapunkban említettük.

A törekvő fiatal író, hogy családját fenntarthassa, állami hivatala mellett (mely szűkecskén hajt a konyhára) még korrektori állást is vállalt lapunknál. Nagy önmegtagadás kellett hozzá. Korrektor és újságíró közt óriási sorompó van. Az egyik alkotja a cikkeket, a másik csak fésüli. Az egyiké az aranyhaj, a másiké csak a fésű. Az újságíró a hetedik nagyhatalom egyik szuverénje, a korrektor a hetedik nagyhatalomnak egy igénytelen szolgája.

Mészáros már régebben írogatott, sőt lapot is szerkesztett egy ideig, annál férfiasabb volt tőle, hogy mégsem tartotta a munkát lealázónak: aminthogy egy munka sem az.

De gyakran átkacsingatott azon a sorompón. S ha éjjelenkint elvégezte a korrektúrát, mások gondolatainak félreferdült, kificamodott részeit helyreigazítva, hazament, és ott a saját gondolatait öntötte írói formába. Csinos dalt, jóízű novellát nem egyet olvastunk a neve alatt.

Utolsó időkben egy lapot szándékozott kiadni Ábrai Károllyal, melynek ő lett volna a segédszerkesztője.

Ki is bocsátották az előfizetési felhívást, s a törekvő fiatal író lázas reménykedéssel, édes tervezgetések közt várta az eredményt.

Naponkint be-betekintett a szerkesztőségbe, mielőtt lement volna fárasztó munkájához, le az ólombetűk közé, s eldicsekedett vele:

- Megint jött egy prenumeráns.

Másnap megint jött egy. Harmadnap megint.

- Nagyon egyenkint jönnek, kedves Mészáros úr - mondtam egyszer. - Hány van már?

- Hat. De még a mai postát nem láttam.

A következő este tréfálkozva mondá:

- Heten vannak, mint a gonoszok.

Pár napig nem láttam ezután, csak a múlt héten találkoztam vele:

- No, mennyi van már?

- Éppen tizenkettő - szólt mélabúsan. - Vajon ki jön a tizenharmadiknak?

A tizenharmadiknak jött a halál.




A KEZDET KEZDETE

Tegnap jelent meg a Deák Ferenc beszédjeiből a III-ik kötet, tele érdekes adatokkal, melyek sok szemünk előtt történt dolognak megvilágítják az indokait. Látjuk, milyen hajszálon függött, hogy valami történjék vagy ne történjék, s ideges remegés fog el, ha olvassuk az aggasztó bizonytalanságot, mely az egész köteten át lebeg Magyarország felett, noha már tudjuk a negyedik kötet végét is, sőt még azontúl is egy jókora darabot.

E könyvet lapozgatva látjuk, mik voltunk és mik vagyunk, s bizonyos megelégedés fog el bennünket, hogy ez a generáció többet csinált, mint akármelyik.

Jól mondá az öreg Paczolay, aki különben ellenfele volt Deáknak:

- Egész Hunyadi Jánosig kell elmennünk a történelemben, míg egy akkora emberre találunk, mint az »öregúr«.

Igaz, de míg egy akkora generációt találunk, mint a Deáké, még hosszabb darabot vándorolhatunk visszafelé. Széchenyi, Kossuth, Eötvös s annyi mások.

A könyv csak a kiegyezésig és a miniszterium kinevezéseig jut el.

De mi volt akkor még ez a kiegyezés! Nem hitt annak tartósságában senki.

Szinte édesdeden emlékszünk vissza némely dolgokra, mikor például Lónyay Menyhért, a kinevezett alkotmányos pénzügyminiszter először ment fel a miniszteriumába. Az magában véve egy egész korrajz. Sokszor elbeszélte ő maga.

Tíz óra felé ment fel az épületbe, üresen álltak a hivatalos szobákban az íróasztalok. Olyan volt az egész palota, mint az elátkozott mesebeli kastélyok. Sehol egy lélek. Csengetett, kiáltott, semmi felelet. Végre előkullogott valahonnan egy kopott kabátú öregember:

- Kicsoda maga, öregúr? - kérdé a miniszter jó kedéllyel.

- Én a hivatalszolga vagyok - szólt az büszkén. - Mi tetszik?

- Hogy van az, hogy a hivatalnok urakat nem találom itt?

- Alkalmasint azért nem találja itt, mert nem jöttek be.

- És miért nem jöttek be?

- Először is mert később szoktak bejönni, másodszor pedig, mert most egy idő óta szabadjára vagyunk. Senki se dolgozik.

- És miért?

- Várjuk, hogy mi lesz.

- Hm. Nem tudna nekem előkeríteni egy tanácsost?

A szolga nagy szemeket meresztett.

- Sokat akar az úr. Mi járatban van?

- Én Lónyay vagyok, a pénzügyminiszter.

- Úgy? - szólt ez elgondolkozva. - A pénzügyminiszter... ami talán azt jelenti, hogy...

- Én vagyok az új főnök.

- Az már más, kérem alássan. Hát tanácsost biz én nemigen tudok keríteni, amíg magától nem jön. Mindössze egy tanácsos lakik itt az épületben, a Bremmel úr.

- Hát menjen el hozzá, hogy kéretem, szíveskedjék idefáradni.

A szolga visszajött kedvetlenül.

- Azt üzente kérem, hogy most nem ér rá, mert reggelizik. Még össze is szidott, minek alkalmatlankodom.

- Mondta ki vagyok?

- Igen, megmondtam, hogy az új főnök.

- Menjen vissza! Itt van a vizitkártyám. Adja át. És mondja meg neki, hogy a reggeli után legyen szíves átjönni.

Újra visszajött a szolga.

- Azt üzeni őnagysága, hogy igen sok dolga van, egész nap nem ér rá.

- Átadta neki a kártyát?

- Át.

- Megnézte?

- Figyelmesen megnézte.

Lónyay Menyhért fejet csóvált.

- Ez furcsa dolog egy kicsit. Menjen csak mégegyszer vissza, barátom, hogy okvetlenül szeretnék vele beszélni. Magam látogatom meg, ha nem leszek alkalmatlan.

De a csökönyös beamter annyira pünkösdinek hitte a magyar világot, hogy kiüzente nagy durván:

- Rosszul érzem magam, ma egész nap nem fogadok.

Délfelé szállingóztak be a volt tisztviselők közül néhányan, inkább kíváncsiságból, mint kötelességérzetből. Lónyay összegyűjtötte őket és bemutatta magát. Nyájas és szívélyes volt, azok pedig mogorván, ellenséges szemekkel néztek.

- Aki tovább is közreműködni akar feladatomban, nagy örömömre fog szolgálni, ha megnyerhetem. Kérem is Önöket mindnyájukat, maradjanak meg és érezzék magukat mellettem otthonosan.

Jéghideg hallgatás volt a felelet. S másnap halomszámra találta asztalán a lemondásokat. Egypár megmaradt, de többnyire az a része, amely senkinek sem kell.

A régi elemhez új kellett. De hol vegyék azt az új elemet? Hát gondolt itt valaki valaha arra, hogy valami reszortra kiképezze magát?

Szinte meseszerű, mint telt meg a »keret«, milyen motívumok döntöttek, s milyen komikus szituációk keletkeztek.

Mondjunk el egyet a sok közül.

Régebben, még a pátens idejében, élt egy szegény tót faluban egy lutheránus iskolamester.

Ennek a jámbor embernek az az ötlete támadt, hogy egy könyvet ír a pátens ellen.

A könyvet meg is írta, de nem nyomatta ki; amire két sarkalatos oka volt.

Első az, hogy a kinyomtatására nem volt pénze.

A második okot úgyszólván el lehetne engedni, pedig az is sarkalatos volt. Ha ugyanis pénze volna és kinyomatná, habár névtelenül, mégis rájönnének a papok, hogy ő írta, és elcsapnák. Tehát azért se merte kinyomatni.

Hanem lakott abban a faluban egy hiú földbirtokos, aki minden restoráción valami akart lenni, de sohasem sikerült neki, mert magunk közt legyen mondva, nagyon üres volt a feje. Az iskolamester ehhez fordult:

- Lássa, a tekintetes úr kinyomathatná azt az én könyvemet és ráírathatná a nevét is. Mert a tekintetes úrnak pénze is van, és el sem csaphatják.

- Hát én bizony ki is nyomatom. Hadd dühösködjenek a papok!

Így jelent meg a munka, s így történt, hogy évek múlva egy nap a hiú falusi nemes sürgönyt kap Budáról. Majd kidülledt a szeme ámultában, mikor elolvasta:

Akar-e miniszteri tanácsos lenni?

Báró Eötvös.

Hogy az ördögbe ne! Hiszen odahaza esküdt sem lehetett.

Húsz esztendeje már ezeknek a dolgoknak.

Csendes pipaszó mellett olvasgatjuk a lapok kritizáló cikkeit, a lendületes frázisokat, hogy minden visszafelé megy, hogy az alkotmány egyre összébb zsugorodik, hogy a hivatalnoki kar egyre rosszabb, hogy nincs semmi komolyság az ország kormányzásában stb.

De ha végignézzük, nemcsak azt, mi van, hanem hogy mi volt a primitív időkben, bizony nagy megelégedéssel verhetjük ki a hamut a panaszkodó újságpapirosokra.




Hátra Kezdőlap Előre