DOKTOR FERENCZI

Vannak rá esetek, hogy a történelem megdézsmálja a regék mézét, de nagy ritkaság az, hogy a rege a komoly valósághoz forduljon anyagért.

S mégis megtörténhetnék most. Olvasom édesdeden, olvasom a Deák beszédjeit, magyarok szellemi harcát s diadalmát, Deák látogatását a királynál.

Szemhéjam letapad, leteszem a könyvet, sokáig elmerengek rajta, s azzal az irigységgel sóhajtok fel, amit csak a meseíró érezhet ilyenkor: »De kár, hogy mindez megtörtént, kigondolt mesének is elég jó volna.«

Kukoricafosztókon vagy kandallótűznél ködös téli estén olyan pompásan lehetne elmesélni. Lássuk csak, hogy venné az ki magát.

Megverték a királyt, hadait szétszórta a burkus ellenség; ügyetlen tábornokok a dolgát elrontották.

Búsult is a király egész háznépével, hogy mitevő legyen. Míg végtére eszébe jutott, hogy él az ő egyik országában egy nagyon okos ember: Deák Ferenc. Azzal kellene beszélni, hogy tanácsot adjon.

Legott hívatja a király kancellárját.

- Hamar kerestesse meg nekem kegyelmed az öreg Deákot; bármerre lenne is. Köszöntetem szépen, fáradjon fel Bécsbe egy vagy két jó szóra.

Nosza, a kancellár titkárját meneszti:

- Eredj édes szógám, Szegedy György, ezzel a levéllel Pusztaszentlászlóra. Köszönti a király az öreg Deákot, jöjjön fel hozzája.

Elindul Szegedy, a sebes gőz szárnyán, se étele, se itala addig, míg a haza bölcsére rá nem talál.

Otthon ül vén Deák, mogorva homlokkal, gondoktól sötéten, mint hajdan ősz Toldi, midőn kopogtatnak az ajtón odakünn.

Éppen öreg este van már. Belép az idegen.

- Jó estét, öreg bátya!

- Jó estét, kis öcsém. Mi járatban volnál?

- A királytól jövök, üzenetet hoztam.

- No, hát kerülj beljebb, mit üzen a király?

Átadja a levelet Szegedy, olvassa, az öreg az ákom-bákomot, s hatalmas homloka még egyre sötétebb.

- Azt kívánják, hogy Bécsbe menjek - mondja a környezetének. - Elindulok reggel.

Másnap útrakeltek, de az öreg be se ment Bécsbe, elvált társától Bécsújhelyen.

- Te csak menj, öcsém, egyenest. És mondd meg a kancellárnak, hogy engem mindjárt reggel fogadjon őfelsége, mert én sietek haza.

- Hát bátyám hol lesz?

- Én a személyvonaton bemegyek Meidlingba és ott hálok meg valami vendéglőben. Úgy kell annak megtörténni. Még te is csak estére tudod meg otthon, hogy hová értesíts. Doktor Ferenczi név alatt fogok sürgönyözni.

Szegedy Bécsbe ért, és rohant a kancellárhoz.

- Jön? - kérdé lihegve a hatalmas kancellár.

- Itt van.

- Hol?

- Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar a királlyal beszélni, mert siet haza.

A kancellár rohant a királyhoz.

- Jön? - kérdé élénken a király.

- Itt van.

- Hol?

- Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar felségeddel beszélni, mert siet haza.

Német miniszterek sápadtan hallgatják: hogy micsoda alattvaló lehet az, aki királlyal korán reggel akar beszélni.

A király azonban jókedvvel feleli:

- Hát jól van. Keljünk fel egyszer hamarabb. Jöjjön korán reggel.

Megviszi Szegedy Deáknak ezt a hírt. Otthon már a sürgöny, hogy merre keresse: Meidling külvárosban, a Hase vendéglőben.

Odaér estére Szegedy s tudakolja a vendéglőstől:

- Nem szállt ide délután egy öregúr?

- De bizony itt van; egy kis pakktáskával jött. De már lefeküdt.

- Beszélni akarok vele.

- Ugyan hagyja a becsületes képű öreget - mondá a vendéglős -, fáradt volt, hadd pihenjen. Nagy gond nyomja a szegény embert, nagy dolog az, amiben ő jár...

- Ön tán tudja? - szól Szegedy ijedten.

- Hát igen. Előttem kiöntötte a szívét; a katonafiát jött megkeresni. Azt se tudja róla, meghalt-e vagy él-e?

Szegedy elfojtott mosollyal haladt fel a lépcsőkön az emeletre, miközben csendesen morogta: »No lám, mennyi ravaszság van az öregben.«

Kopogtatott, s Deák kinyitá neki az ajtót:

- A király korán reggel fogadja.

Reggel egyfogatú kocsiba ült az öregúr. Föltette pakktáskáját a kocsis mellé, s úgy hajtott a császár rezidenciájába. Soh'se volt ott talán még olyan vendég, aki egy lovon jött, s a pakktáskát is magával hozta, mert noha két ország összekuszált dolgát tudja nyélbe ütni bölcsen, de hogy a pakktáska hol legyen azalatt, míg ő a királynál odajár, annak az eligazítását nem bírná kieszelni másképp.

Nehéz lépteivel méltóságteljesen döcögött fel a márványlépcsőkön a belső szobákba, ahol meleg nyájassággal várja már a király. Száz Caesar unokája.

Csakhamar megindul azután közöttük a tanácskozás a haza sorsa felett:

- Mit kíván a magyar nemzet?

- Most semmit - feleli az öreg.

- Hogyan érti ezt ön?

- Úgy, hogy most bajban van felséged.

- Éppen azért aggódom, hogy nagyobbra csigázzák követeléseiket a magyarok.

Méltatlankodva mordult fel az öreg Deák.

- Nem a felséged gyengeségéből merítjük mi az erőnket, hanem a jogainkból. S a mi jogainkat nem paskolta meg a burkus se gyengébbeknek, se erősebbeknek. Nekünk csak az kell a szerencsétlen háború után is, ami a háború előtt kellett.

- Akkor hát itt a kezem - mondá ünnepélyesen a király.

- Nem úgy van, fölség. Nem fogadok el most semmi ígéretet. Bajban levő emberrel nem köt szerződést a magyar, mert az sokszor ígérhet olyat is, amit nincs kedve megtartani. Előbb béküljön ki felséged az ellenségeivel, s akkor alkudozzék velünk, mikor abban a helyzetben lesz, hogy megtagadhatja a kívánságainkat.

Tetszett a bölcs beszéd a királynak, s nagy kegyelemben ereszté el Deákot, kezet fogott vele, s kikísérte messze az ajtóküszöbön túl.

Az öreg aztán még felnézett a király embereihez, a miniszterekhez is, egy-egy percre meglátogatta Mailáthot és Belcredit.

Belcredi tele volt panasszal, hogy a háború sok pénzbe, sok vérbe került, s ilyen rosszul végződék. Majd azt kérdezgette nyájasan:

- Mit gondol a tekintetes úr? Nem lehetne-e az idén mégegyszer újoncozni Magyarországon.

Az öreg nagyot nézett rá, aztán mogorván felelt:

- Én úgy tudom, hogy a magyar anyák csak egyszer szülnek egy évben.

S ezzel el volt ütve örökre az egész terv.

Ez volt a Doktor Ferenczi útja a bécsi rezidenciába. Ahogy ment, úgy jött vissza. Estére már otthon ült megint Szentlászlón a báránytokány vacsora mellett, s amint az összegyűlt komposszesszorok faggatták: »Minek járt Feri bácsi Bécsben?«, csíntalan mosollyal vallogatta ki:

- Nem mondhatom meg, szögről-végre. Mert egy menyecske van a dologban.

Hát nem inkább illik be ez az epizód mesének, mint valóságnak

De mert kétségtelen valóság, nagy szégyene lesz örökre a bécsi rendőrségnek, hogy az öregurat rajta nem kapta a hamis névbejelentésen.




[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1889-RE. ELŐSZÓ]

A tavalyi Almanachon, melyet olyan páratlan rokonszenvvel fogadott a közönség, az én nevem állt mint szerkesztőé, ami ellen protestáltam is eleinte (nem lévén a kalendáriumi résznek barátja). Most utólagosan azonban elvállalom a felelősséget nemcsak a szerkesztésért, de az egész esztendőért. Tökéletesen jól ütött ki. Nem volt se háború, se kolera. Csak egy kis »jó szív«.

Minthogy az esztendő ilyen jól sikerült, a kiadó a jövő évi Almanachra is engem vett rá szerkesztőnek. Jól van, a titulust az idén is elfogadom, de már az esztendőért jót nem állok. Én mindössze a novellákért vállalok felelősséget.

E novellák, leszámítván a magamét (mert ezért vállalja másvalaki a felelősséget), hű tükre a magyar elbeszélő irodalomnak, mely, ki merem mondani, az összes irodalmi ágak közt a legmagasabb nívón áll.

A mi fönséges nyelvünk, meggyomlálva az ötvenes évek cicomáitól, s letisztítva a hatvanas évek pórias zsírosságától, oly kellemesen foly már, mint a csurom méz. Mesékért nem járnak a kollegáim Bretagne-ba, se kísérteties kastélyokba, romantikus középkori várakba, mint azelőtt. Sőt apródonkint leszoktak a tömeges gyilkolásokról is. Hajdan az elbeszélés folyamán részint természetes, részint erőszakos halállal mind kipusztultak a személyek. A novellának rendszerint ott volt a vége, ahol az utolsó személy kiadta az utolsó leheletet.

Sokat szelídültek az erkölcsök! Most, ha leszúrat is az író egy-két gézengúzt, a többit élni hagyja.

Ha rajtam állna, én csak egy szigorú, esztétikai parancsot adnék ki az íróknak: »Ne hazudj«, de magam ennek tetejébe még azt is vállalnám: »Ne ölj«. Mert nálam (ti. novelláimban) sohasem hal meg senki, s e tekintetben annyira elővigyázó vagyok a személyeim iránt, hogy még orvost sem szerepeltetek közöttük.

Egy szó mint száz, a magyar elbeszélő irodalom a legjobb vágányban van. Az egészséges realizmus utat tört magának. A sablonokat eleven emberek szorították ki, akik nem szólítják egymást per »Uram« és »Asszonyom«. Az író abból merít, amit látott, és nem abból, amit olvasott. A könyveken hízott elmék gyalog járnak a népszerűség útján, az »Isten kegyelméből« valók röpülnek. Ennek is, annak is más az előadási modora, de egyek abban valamennyien, hogy az igazi életet színekkel festik.

A közönség (melynek az Almanach egy csoportban mutatja be az elbeszélőket) szinte csodálkozva kérdheti: »Honnan keletkezik ez a sok író?« Mert csoda az, hogy elhanyagolt föld tisztességes termést hozzon. A föld hatalmas erejére vall. Pedig még nincs is itt valamennyi. Csak, aki befért, vagy aki éppen kezünk ügyébe esett.

S hogy jönnek, növekednek szakadatlan hosszú sorban, újak, különbek és ügyesebbek! S hogy lesznek az Almanachok évről-évre értékesebbek.

Az idei is haladást mutat már, s nagyrészt kikerüli a tavalyinak egy hibáját.

A sajtó ugyan elhalmozta dicséretekkel a tavalyi Almanachot is, de én ösmertem gyengeségét. Egy lap azt jegyzé meg róla: »E könyv tartalma olyan, mint a puskapor...«

Mire egy ismerősöm azt írta levelében:

»Hiszen puskapor, az igaz, de amelyikkel már lőttek egyszer.«

Egy másik helyről a következő csípős ötletet hallottam:

»Az írók újak benne, de a novellák veteránok.«

Mi tűrés-tagadás, volt a dologban valami. A közlemények egy része - ami különben ily gyűjteményekben alig kerülhető ki - nem itt jelent volt meg először.

A mostani Almanach azonban nem eshetik e kifogás alá, de ha volna benne valami egyéb hiba, kérem a közönség elnézését érte, mert majd rájövök én arra magam is - a jövő évi előszóban.




HAZAHÍJÁK AZ ÖREGET

Károlyi Gábor gróf Kossuthnál járt a múlt héten. Vitte neki a székesfehérvári díszpolgári oklevelet szépen bőrbe kötve, K. L. monogrammal, ötágú koronával díszítve.

Károlyi grófot egy kicsit feszélyezte a nemesi korona. Mit fog ehhez mondani az öreg Kossuth? Ő, aki koronákat tördelt. Ő, aki teljes életében a címerbetegségből gyógyítgatta népét. S most íme megjelenik a neve fölé, mint valami kísértet, öt gúnyosan rávicsorított fogával a nemesi korona.

Nagyon, de nagyon bosszantotta a dolog Károlyit. S mindenféle mentségeket gondolt ki útközben, amit mondani fog. Ejh, a legkönnyebb lesz a könyvkötőre sózni az egészet. De az öregúr, amint megnézte, s nyájas szavakkal megköszönte a koronázó város ajándékát, észre sem látszott venni a koronát.

Mindegy, Károlyi már benne volt, elkezdte nagy fenék kerítéssel magyarázni azt a kis malőrt, ami a szép albumot érte a kompaktornál.

Kossuth elmosolyodott:

- Hagyja el, kedves gróf. Csak soha nagyobb baj ne essék. Történnek ám velem még furcsábbak is.

S ezzel ruganyosan kelt fel székéről, és az íróasztalán felhalmozott iratok közt turkált.

- Nemrég jóízű levelet kaptam egy alföldi városból, sok aláírással, melyben hazahívnak. De már nem is tudom, melyik város.

- Mindenik hívná szívesen.

- Jó, jó, nem erről van szó... Ejnye, pedig még tegnap vagy tegnapelőtt kezembe volt. Szeretném Önnek megmutatni. Azzal indokolják hazahívásomat: »...mert a mi jó királyunk, Ferenc József mindeneket megpróbált, és bizodalma immár csak a kormányzó úrban vagyon«.

Az öregúr szép tisztes arcát édes derültség öntötte el, mikor ezt elmondta, úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a szemei is könnybe lábadtak.

Ma az országházi folyosón beszélte el nekem Károlyi Gábor az esetet, mint egy kedves naivitást. Pedig több annál, idők jele. Ország hangulatát festő kép. A nép szívébe Kossuth mellé lassan-lassan bejutott a király is.

S ha már ott összekerültek, nem nagy megerőltetésébe került őkegyelmeiknek, akik a levelet aláírták, kifundálni, hogy az egyik kedvenc, a király nevében csalogassák haza a másikat.




A »T. HÁZ« AZ AKADÉMIÁBAN

(Védelem és program)

Rossz szél fúj a t. Ház című rovatra mindenképpen.

Az én t. barátom, Schvarcz Gyula, ma szóbeszéddé tette egy jeles értekezésében az Akadémiában társadalmi irodalmunkat, s Kecskeméthy Aurél mellett engem is említ, s nevezetesen a »t. Házból« című rovatot.

Ha jól vettem ki, okoskodása oda vág, hogy a gúny és humor torzító üvegén át egész természetszerűen hamis megvilágításban tűnik fel a társadalom, vagyis ez esetben a parlament, de mert a közönség mohón olvassa ezt a rovatot, s egyebet aztán (őszerinte) nem - ez a rovat önkényesen bánhat el a dolgokkal, a vonásokkal s színekkel, tévútra sodorva a közönséget.

Sok jót, sok igazat mond el Schvarcz Gyula, köszönöm is, ami abból dicséret reám háramlik, de a rovatomat nem hagyhatom megvédetlenül.

Amit én látok, azt én úgy látom, nagyon természetes, hogy evégre nem kérhetek kölcsön az Akadémiától szemeket. S az is természetes, hogyha a publikum az én szememen keresztül olvassa az események s emberek rajzát, nem tarthatja olyannak a parlamentet, aminőnek azt például Orbán Balázs akadémiai tag képzeli.

Én magam szeretném legjobban, amit tisztelt barátom óhajt, hogy más írók is foglalkozzanak e dolgokkal, különböző irányokban: nekem volna az a legkényelmesebb, mert olyan napokon, amikor magamnak nem jut eszembe semmi, ezekből az autorokból merítenék.

Van pártszempont e karcolatokban, nem tagadom, de írtak-e már valaha eleven emberek eleven emberekről úgy, hogy abból teljesen kimaradt volna az elfogultság, a rokonszenv, ellenszenv, és a szempont, amibe az író belelovagolta magát?

De azért tagadom, hogy az igazat ki ne olvassa a közönség, amelyik tud olvasni. S nem hogy homályosítaná látását a humoros rajz, hanem kiegészíti.

Milyen jó volna most például Marczali Henriknek, ha a Mária Terézia-beli pozsonyi dietán már ott ültem volna valahol a kakasülőn, s leírtam volna a királynőt a gyermekkel (aki valahol Péchy Tamás helyén ült). Ha megelevenedve bontakoznék ki a színgazdag kép. A dieta Ivánka Imréje, aki azt kiáltja »Vitam et sangvinem!« S az akkori Szalay Imre, aki közbezúg: »sed avenam non«.

Vagy ha leírtam volna Thalynak az ónodi országgyűlés egyik »nagyszabású« beszédjét, melyre nem az hangzott föl a szélsőbalról, hogy »éljen«, hanem az, hogy »haljon«. Száz kard pengéje hogy sivított a levegőben... s hogy tette le a követ urak közül valaki a Ház asztalára a Rakovszky véres fejét...

Bezzeg milyen tanulmányt tartana most rólam Thaly az Akadémiában ezen cím alatt: »Értekezés egy kuruc tudósról«.

És ha már belebonyolódtam ebbe a témába, hadd mondjam el a maival egy kalap alatt az összes csapásokat, amik e karcolatokat érték, nyolc évi életük alatt.

Dicséret illeti a magyar parlamentet; oly magas nívón áll, hogy a gúnyt kiállja s érti minden tagja; egyiknek sem roppan meg tőle a dereka. Nekem legalább sohasem panaszkodott egyik sem.

Évek előtt egyetlenegy képviselő haragudott meg, aki három évig buzgón referálta nekem az ötleteket a folyosón.

Egyszer aztán ő is beleugrott valami szpícsbe. Egy kicsit megcsipkedtem. Nem állhatta. Dühbe jött, s lázadást szított a rovat ellen:

- Nem kellene megtűrni. Lerontja a Ház tekintélyét. Tönkreteszi a képviselők nimbuszát.

Erre meg én jöttem méregbe:

- Hát az én hivatásom-e a Ház tekintélyét és a képviselők nimbuszát fenntartani? Tartsák fel az urak maguk!

A karcolatok megmaradtak, s a Ház tekintélye is.

A legnagyobb csapás azonban az volt a rovatra, hogy én magam is leköltöztem a karzatról.

Sohase mondta nekem egy lélek sem, hogy ne azt írjam, amit akarok. Vagdalkozhatnám jobbra-balra, karmolhatok, csíphetek, ahogy nekem tetszik... nem bánja azt ott senki. De azért mégis nagy veszedelem fenyegeti a karcolatokat, mert hiába, most már a klubba is járok, mindennap találkozom mindenkivel, s ha megvagdalom a barátaimat - azt aztán mégse akadályozhatom meg, hogy nagyobb vehemenciával kontráznak a tarokkban, nem mondanak utánam második kettest... egyszóval mégiscsak bizonyos terrorizmus alatt állok.

Az ellenzék, az igaz, hogy megvolna, de valamint semmi gyönyörűsége abból a publikumnak, ha ő üt, úgy abból se, ha őt ütik. A publikumnak okvetlenül figurázott mamelukok kellenek.

Kaptam is már levelet, nem egyet, mely ilyenformán szólt:

- Csodálatos az, hogy azelőtt (míg ön képviselő nem volt) a kormánypárti követek egyre-másra csinálták a bolondságokat, ügyetlenségeket, ha szóltak, semmi beszédjük nem sikerült, most pedig remekül beszélnek, és csupa jeles dolgokat mívelnek.

...Hát tehetek én arról, hogy az ötéves országgyűlésre mind erre az oldalra küldték fel az okos embereket a kerületek?

Hanem egy dolog meghökkentett. A közönség hidegülésének a rovatom iránt még ellent tudnék állni, de mikor maguk a mamelukok kezdenek szidni, hogy nem lehet olvasni a karcolatokat a belőlük kigőzölgő sok dicséret miatt, akkor igazán gondolkozóba kell esnem.

- Mit tegyek? A rovatot pusztítsam-e el vagy a mamelukokat?

Órákig eltűnődöm ezen. Keresgélem elmémben a kiirtandókat, de valamennyi kedves a szívemnek.

Egyetlen egy palliatív eszköz áll még rendelkezésemre próbaképpen. Valamivel gyengébb beszédekről gondoskodom ezentúl.




[ELŐSZÓ]

Az íróasztal nagyon egyszerű, érzéketlen bútordarab, de az is megmozdul néha, paripává lesz, s odaviszi az embert, ahova el akart jutni.

Az egyik újságíró egykor Magyarország kormányzója lett. Azóta is minden időben előkelő szerepet vittek a toll emberei a politikai életben. Ha »poros is volt a kabátja« Kemény Zsigmondnak, sok nagy dolog fordult meg az ő tanácsán, akaratán. Szalay László, Csengery Antal az íróasztaluknál ülve futották meg fényes pályájukat. Báró Eötvös József egy-egy ülés után, hol nagyszabású politikai beszédet tartott, szent lázban égve sietett haza verset írni. Bizonyos szépirodalmi zománcuk volt a többi primipilusoknak is. Pálóczy epigrammokat faragott titokban, Szemere Bertalan, Gorove az írók közé számították magukat. Sőt az öreg Deák is minden költeményt elolvasott: »mert kell, hogy valami nagy dolog legyen benne, ha valaki nyolc-tíz sornak aláírja a nevét«. Az egész atmoszféra ragadós volt; mint ahogy egy igazi gentlemannek pezsgőt kell inni ma, úgy kellett akkor egy igazi nagy embernek lehajolgatni a Hypocrene forrásához és szürcsölgetni abból is. A régi közélet alakjai, Horvát Boldizsár, Szontagh Pál még ma is megeresztenek egy-egy poémát.

Egyszóval a divat jobban kedvezett az írói tollnak, minélfogva a magyar anyák is sűrűbben szültek belletrisztikus talentumokat. A múzsa nyájasabb volt az emberek iránt, de ők is a múzsa iránt. Egész 1886-ig kellett vénülnünk, míg végre egy író parlamenti felszólalásánál gúnyosan kiálthatott közbe valaki:

- Skribler!

Ez a felkiáltás volt a határkő. Skribler, skribler! - hangzott csodálatosan a teremben. Jelentéktelen ember kiáltotta, de a tömegnek nem volt visszatetsző.

Nagy fordulatot jelzett, de nem jót. Véletlenül megint arra az oldalunkra találunk fordulni, amelyiken már feküdtünk egypár száz esztendeig.

Csak az a kérdés, minek szólt a gúny? A szellemi munkásnak-e csak, vagy egyáltalán minden munkásnak?

Mi okozta ezt a hangulatot? Ki tudja. De megvan az új áramlat, az bizonyos.

Kezdünk is csöndesebben lenni egy idő óta, bizonyos kényelmetlen érzésben, mintha hidegebb planétára lökött volna egy láthatatlan, kiszámíthatatlan erő.

Csernátony Lajos váltig biztat bennünket!

- Szeressétek egymást, mert más úgysem szeret benneteket

Hanem azért még mindig egzisztálunk. Ez a nagy csoport mutatja, köztük nem egy fényes név, mely az ország határain túl is jól csendül, hogy az írói tábor még tartja a régi pozíciókat, s nimbusza megvan még a nemzetnél.

Négyezer doktor közül csak kettő ül a Házban, tízezer fiskális közül vagy harminc, háromszáz Zichy közül egy, négyszáz író közül vagy ötven. Még mindig mi vagyunk előnyben minden osztály között, amint ezt a felületes statisztika mutatja.

Ötven arckép, amelyhez nem kell életrajz, mert mind az ötven ismerős ott, ahol a nyomtatott betű jár.

Minden párt nagyon megérezné, ha az írói hiányoznának.

De a legtöbb író mégis a kormánypárton van. Ha egyszer szavazás lenne az Olympon, az oda feljutott képviselők közt ott is csak Tisza maradna többségben.

1889




»URUNK«

Kubicza nagy és hatalmas főispán, aki az ő képviselőit nem hagyja: a bukás esélye ki van zárva, de a halál ellen meg nem védheti őket még Kubicza sem. Szegény »Urunkat« elvesztettük. Egy bécsi távirat jelenti, hogy elszenderült örökre.

Ugyanis »Urunknak« az öreg Szitányi Bernátot hítták a parlamenti körökben. Még a Deák-párti időkben ragadt rá ez a név, amikor ő tartotta kezei közt a Trencsén megyei viszonyok szálait, s az akkori követek közönségesen »Urunk«-nak szólították a leghatalmasabbat közölök. Azóta Kubiczához jutott a jogar, s az »urunk« csak mint üres cím figurált.

Kedves, megszokott alak volt a hetvenes éveken túl járó öregúr a Házban; rendesen eljárt az ülésekre, s végigélvezte azokat tíz órától kezdve egész kettőig. A politikában csak mint dillettáns vett részt. Jobban szerette a folyosót, mint a tanácstermet, a folyosói triccs-traccsot a komoly beszédeknél. Hanem hűséges meghallgatója volt ezeknek is, s véleményt mondott mindenikről.

Híressé a Házban cukros doboza, szép fehér mellényei és bársonykabátjai tették. A cukros doboz arra való volt, hogy abból a kedvenc embereit, a beszédektől kiszáradt torkúakat, megkínálja. Tiszának pláne mindennap kedveskedett egy cukorkával.

Ebbe annyira beleszokott Urunk, hogy amikor nem jöhetett el az ülésre, hogy a szelence hiánya a miniszterelnököt ne zavarja, egy másik trencséni követtársát, Urbanovszky Ernőt, akinek a mellékneve »Ucsu«, bízta meg a szelence kezelésével. A helyettes szelencetartó (aki sohasem vágyott nagyobb hivatalra ennél) kevélyen, méltóságteljesen végzé Urunk szerepét.

Sok mosoly tárgya volt az is, amikor a trencséni követek Kubiczát várták. Szépen kiöltözködve jöttek be a Házba, Urunkon bársonykabát, Ucsu kezein új kesztyűk, hogy aztán onnan az érkezési órára együtt kocsizzanak ki a vasúthoz az érkező elé.

Ha rajta volt a bársonykabát az öregúron, száz kedélyes kötekedés fogadta. »Már megint Kubiczát várjátok?«

Előzékeny, nyájas volt mindenkivel, jó barátságban lévén még az ellenzékiekkel is. A gavalléros aggastyánok közé tartozott, gyakran lehetett látni a lábain lakktopánkát s a fején szépen villogó sima cilindert.

Voltak némelykor kedélyes élcei is, de különösen jóízűen tudott nevetni a másokénak, s azokat éppen olyan nagy buzgalommal kolportálta, mint a cukorkáit. Különösen a Harkányi Frigyes anekdotáit bámulta: »Mikor fogy már ki ez a Frigyes?« De Harkányi Frigyes mégis tovább győzte az adomázást, mint Szitányi Bernát a nevetést. Most mindnyájunkat megszomorított az öregúr, aki egész életében arra iparkodott, hogy mindenkinek kellemeztesse magát.

Szitányi mint fiatalember Hont megyében kezdte pályáját, hol jegyző és szolgabíró lett. Sőt 1849-ben alispánságot vállalt.

Ezért később menekülnie is kellett, s javait konfiskálták. Csak az amnesztia megadása után került haza. Itthon mindjárt megválasztotta képviselőnek a vágbesztercei kerület s azóta folyton ezt képviselte. Sem a kerület nem unt rá, se ő a kerületre.

A koronázás alkalmával aranysarkantyús vitéz lett, 1875-ben pedig a Lipót-rend kis keresztjével tüntette ki őfelsége.

Az ősz óta gyakran előforduló gyászesetek, a bajtársak hullása, az öregurat is búsította.

- Rossz esztendő ez - jegyzé meg nem egy alkalommal. - Csak ez elmúljon!

Pedig éppen a következő esztendő lett reá nézve rossz, ha rossznak lehet nevezni az elmúlást, azt a még a vágbeszterceinél is nyugalmasabb kerületet, mely csak egy négyszögöl az anyaföldből.

Szépen halt meg, mert hirtelen s nagyobb szenvedés nélkül. Itt karácsony előtt elbúcsúzott mindenkitől, mint ahogy ünnepek előtt szokás, minden jó embernek adott még egy-egy cukorkát, azután elutazott Ivanócra Kubiczához; látta még egyszer Kubiczát. Utoljára. Onnan múlt csütörtökön testvére látogatására ment Bécsbe, s ott érte utol a halál.

Kedves emléket hagyott maga után. Felőle pártkülönbség nélkül csak egy nézet lehet: hogy derék magyar ember szállt vele sírba.




HORVÁTH GYULA

Született... Mert hiszen minden életrajz a »született« igéből kezdődve fut végig a hírlapírói sablonok szerpentináin, a következő helyeknél állapodva meg:

Hol járt az illető iskolába? (Már ti. ha egyáltalán járt.)

Milyen hivatalokat viselt? Melyik dieten classisba tartozik?

Miféle rendjelet kapott őfelségétől?

Ebben lehet némi változatosság, de amit aztán közbül írnak az egyik nevezetes férfiúról, az teljesen ráillik a másik és harmadik nevezetes férfiúra is. A jelzők mindig ugyanazok: »Közéletünk derék bajnoka volt stb.« »Nagyszabású működést fejtett ki stb.«

De ilyenek a nekrológok is; száz meg száz ember hal meg, de csak egyetlen nekrológ kopik. A zsurnalisztika ugyanazokból a virágokból köt koszorút Cziráky Jánosnak, amelyekből Simonyi Ernőnek. Azokkal a frázisokkal fogjuk eltemetni Majthényi Lászlót, amelyek Ivánka Imrére illenek. A »gyár« teljesen érzéketlen a színek iránt. A fekete és a fehér mindegy neki. Csak egy tónust tud kihozni.

Arra meg éppenséggel nincs kilátás, hogy az ezernyi és ezernyi életrajzból, mely elevenekről és holtakról íratik, a későbbi kor gyermeke meglássa: ki milyen volt.

Ha holtról értekezik az író, rendesen eszében tartja: »A holtakról vagy semmit, vagy jót.«

Ha élőt énekel meg, azzal türtőzteti magát: »Legyünk kíméletesek az élők iránt.«

Nos igen - de hát az igazat kiről szabad aztán megírni, ha sem az élőről, sem a holtról nem?

Az igazat? Hm. Az igazat nem sok ember állja ki, se élő, se holt.

Mert ha minden arcképhez (pedig minden hétre kell a szépirodalmi képeslapoknak egy-egy nagy ember) az igazat írná meg valaki, húszból tizenkilencről sülne ki, hogy nem érdemes az arcképét közölni.

Ez pedig nem lehet. Az írástudó farizeusoknak komoly okuk van a status quo fenntartására. Mert roppant nagy hézag mutatkozik a produkció és a fogyasztás között.

A magyar anyák nem szülnek évenkint több nagy embert kettőnél-háromnál, de a képeslapoknak ötvenkettőre van szükségük, hát mesterségesen állítják elő maguknak a kellő mennyiséget. Egészen rendben van ez így.

Én magam azonban sohasem mentem bele ebbe, mert ellensége vagyok a hamis borok gyártásának, a hamis nagyságok gyártását se szeretem. Tollam szűz még az életrajzírástól. Vártam, míg egy olyan ember kerül, aki kiállja az igazat.

Ez Horváth Gyula.

Nem írok róla száraz életrajzi adatokat. Nem is igen tudom, nem is igen jártam utána, mikor született, hol járt iskolába, miféle tanulmányutakat tett, mikor, hol választották meg képviselőnek és mikor fog meghalni.

Pedig, noha még fiatal férfi (makacsul tartja magát a negyvenes évek tájékán), máris van igazi életrajza. Pláne kettő is. Egy regénynek való, egy esszének való.

Ha a regényíró tudakozódnék, azt mondanám:

- Hamarabb volt a kard a kezében, mint bajusz az ajka fölött. Eredj, tudakozódj utána. Legionárius volt. Száz kalandon ment át, néhány csatát végigküzdött. Egyet átaludott. Ellankadva a fáradtságtól, leszáll lováról a táborban és ledől a gyepre. Az ellenség eközben megtámadja a tábort, folyik a csata, hull a kartács, de a gyermekkatona édesdeden alszik. Mire fölébred, vége a csatának. Ha ez nem elég, gondolj ki, regényíró barátom, egy szép történetet ahhoz a forradáshoz, mely a balhomlokától kezdve végigszalad az arcán. Talán egy párbaj nyoma? Talán van is hozzá kész történet? És ha még ez sem elég anyag, keresd fel őt a hetvenes évek végén Szegeden, hol Tisza Lajos, e nemes államférfiú oldalán várost épít. Vagy menj Szentesre, hol az elemek ellen folytat háborút diadalmasan. Sok érdekes epizódra találsz az ő viselt dolgaiban... Tudott aludni, mikor a többiek verekedtek s tud verekedni, mikor a többiek alusznak.

Ám ha az esszéíró kérdezősködnék, azt mondanám:

- Íme, láss egy politikust, akit érdemes tanulmányozni. Egy sajátos elmét, melyben a gondolatok kergetik egymást, hol mélység és felületesség olyan csodálatosan ölelkeznek. Ez az a materia, melyből a nagy államférfiak támadnak. Talentum, melyet félig a tudás, félig a divináció mozgat. Erő, mely megmérve és kiszámítva nincs, amely aszerint hajt, amint a szív fűti vagy a hangulat érinti. Egy ember, nem mestersége s mégis úgy ír, lendülettel, kolorittal, hogy már Gyulai Pál is szidni kezdi a stílusát. (Ez a legmagasabb, amit Magyarországon elérhetni.) Egy parlamenti szerepvivő, akinek vontatott előadása van, amit mondani akar, beleveszejti a szabálytalan konstrukciók káoszába, s mégis szívesen hallgatott szónok; aki már mondott gyenge beszédeket, de locus communisokat soha. Fölfogása többnyire magas, gyakran hibás, de mindig eredeti és vonzó. Íme egy csomó nagy tulajdon, s birtokosuk még mindig nem tudott nagy ember lenni a kicsinyek közt. Mondd meg, honnan van ez, esszéíró barátom?

De az esszéíró helyett te kiáltasz közbe nyájas olvasó:

- Ugyan, ugyan, mit akartok még Horváth Gyulával? Őfelsége kitüntette a Lipót-renddel, Tisza a barátságával; a Ház megválasztotta alelnökének. - Hát nem elég ez egy embernek?

Kétségkívül igen szép magaslat, amit Horváth Gyula elért, kivált ha azt vesszük, hogy e pozícióból minden talpalatnyit apródonkint kellett elfoglalnia. Némely ember rohammal veszi be a közvéleményt, ő lassan nőtt; egy-egy beszéd, egy-egy bátor föllépés, némelykor hírlapi cikk, sőt egyszer éppen egy toaszt (melyet a nemzeti kaszinóban tartott) emelték presztízsét, de aki tehetségét ismeri, a szívósságot és törhetetlen erélyt, mellyel a magára vállalt feladatot keresztülviszi, aki tudja, hogy Horváth alkalmas koncepciókra, hogy eszméi vannak és hogy tud életet lehelni eszméibe, az méltán csodálkozhatik, miképpen lehet Horváth Gyula ebben az országban csak képviselőházi alelnök?

Pedig annak igen egyszerű oka van. Horváth Gyula azért nem lett még eddig több, mert egy nagy hibája van: hangosan gondolkozik.

Talán más politikust is nyomnak otthon tépelődések, gondolatot fűz gondolathoz, agya izzó, lelke háborog, elgondolja magában, hogy ez a javaslat, ez az irány rossz, nem, nem szavazom meg, kikelek ellene - de ha aztán mégis megszavazza (mert tessék elhinni, hogy megszavazza), senki sem tud a töprengéseiről, a gondolatmenetéről semmit. Mikor a nyilvánosság elé lép, már akkor csak a legutolsó kiforrt gondolatát mondja el, azt, amelyik a cselekedetével összhangzik.

Az államférfiaknak nemcsak utógondolatjaik vannak, hanem előgondolatjaik is; az utógondolatok még napfényre jöhetnek, az előgondolatok soha, azok - mint az impurum az íróknál - papírkosárba valók. Horváth Gyulának azonban se elő-, se utógondolatjai nincsenek, mert ő minden gondolatát legott kimondja, egyszóval fennhangon gondolkozik s innen van az, hogy politikai egyénisége szétfolyónak, kiforratlannak látszik - de csak látszik. Ez gátolja, hogy nagyobb pozícióra állítsák.

Horváth Gyulának külső alakja is érdekes, asszonyszemeknek tetszetős. Kissé alacsony termet, de ruganyos és elég finom, hosszú arisztokratikus arc, domború homlokkal, melyre fiatalos hanyagsággal ősz haj borul, nem minden kellem nélkül. Kékesszürke szemeinek tekintete lágy, mosolya fáradt.

Ellenségei iránt nagylelkű, barátjaival szemben kissé zsarnok; szórakozott egész a mulatságosságig; jószívű egész a hihetetlenségig. Van ereje szembeszállni valakinek az akaratával, de nincs ereje szembeszállni a kérésével.

Nemcsak a parlamenti teremben kedvelt, hanem a fehér asztalnál is. Lassan, terjengősen diskurál, elálmosító hangon, de bár tréfás vagy komoly dolgokról legyen szó, azokra, akik jól ismerik, mindezen hibák dacára nagy elbeszélő benyomását teszi. Nem mond el ócska adomákat, hanem ami élményét vagy megfigyelését elbeszéli, az az ő üde észjárásában epigrammatikus éllel bontakozik ki. Emberekről vagy a viszonyokról mondott ítéletei mindig találók, néha pompásak, leszámítva azt, hogy ő is, mint minden szellemes ember, vagy nagyító, vagy kicsinyítő üveget használ. Az ő emberei vagy félistenek, vagy szamarak s a szóbahozott dolgok vagy rettentő ostobaságok, vagy szörnyű bölcsességek.

Esze gyors, ötletekben kifogyhatatlan.

Egy delegátusi ebéden azt kérdi tőle osztrák szomszédja, nézegetve mellén egy francia érdemrendet:

- Hol vette ön ezt?

- Kaffareltól - felelte Horváth Gyula.

Egy más alkalommal, midőn valamely instituciót akartak behozni a színházaknál, s vita közben az intendánst gyanúsították, egy rövid felszólalással némítá el a dolog személyi élét.

- Valahányszor Pythagoras egy igazságot fedezett fel, mindig feláldoztak egy csomó ökröt. Önök még ma sem lettek okosabbak. Pedig egész szépen lehetne megtalálni az igazságot, anélkül is, hogy áldozatul essék valaki.

Ilyen sziporkázó észjárása van, mely száz alakban, friss változatosságban pezsdül.

Amiből egyébiránt csak az következik, hogy mikor majd Horváth Gyula is benne lesz a kabinetben, valamivel szellemesebben ütnek ki a kormány autografált »gondolatai«.




A KIRÁLYFI HALÁLA

Egyszerre csöndes város lettünk... Hol van a tegnapi zaj, a pezsgés, hol vannak az ingerült tömegek az utcákról, akiket nem bírt eltisztítani innen a katonaság, hanem egyetlen egy szomorú hír elseperte, hogy »meghalt a leendő király«.

Senki sem haragszik már a 14. §-ra, senki se szidja többé a mamelukokat, hanem tüntető és megszavazó egyaránt gyászba borul, összefacsarodott szívvel részt vesz a király bánkódásában.

Aki tegnap látta Budapestet zajló tömegeivel, rakoncátlan csőcselékével, s aki ma nézi kihalt, zajtalan utcáit, a lehorgasztott fejeket, a megdöbbent arcokat, azt a csodálat foghatja el afölött: hogy tudja a magyar a királyát szeretni.

És ebből a gyászból még eddig semmi sem hivatalos. Az csak holnap jön. Ez teljesen igazi, a magyar karakterből nőtt lojalitás: »halott van a háznál, legyünk csöndesen legények«.

Halott van minden háznál ebben az országban, pedig csak egy ember halt meg s az is távol az országtól, de a király fia.

Nagy remények fűződtek hozzá; már maga az öreg Deák, mikor az emlékezetes bizalmas ebéden ott volt a királynál, s a trónörökössel is beszélgetett, messzelátó szemmel így szólott felőle a klubban:

- Ha a jelek nem csalnak, egy nagy uralkodó lesz belőle. S a jelek aligha csaltak, mert mindig több jel bizonyítékká lett. A fiatal főherceg egészen elütő nevelést kapott a királyfiak szokott egyoldalú kiképeztetésétől. Nem titkoltak el előtte semmit. Nem nyírták ki tankönyveiből a »veszedelmes« magot. Kitárták előtte nyíltan a történelem tanulságait: »Hadd lássa a fiam - így szólott a király -, miben tévedtek az elődök.« Katonának nevelték őt is, mint hagyományszerűen minden Habsburgot, de a kaszárnyánál egyebet is mutattak neki. Szépen domborodott jelleme, irányzata. Volt fogékonysága a kulturális érdekek iránt. Merészen tudott eligazodni a szellemi és a társadalmi élet áramlatai közt.

Hajdan egy osztrák főhercegnek talán nem is tanítottak egyebet, mint hogy háromféle elemből áll a birodalom: pap, katona, adófizető.

Rudolf trónörökös nagy általános műveltséggel bírt, s látta mindazokat a faktorokat, amikből egy erős államnak az erejét merítenie kell. Sokszor csillant ez ki tetteiből vagy mondásaiból. A lecke, amit egyszer Prágában a magyar mágnásoknak adott, mutatta, hogy egy csöpp kedve sem lesz e »feudális semmittevőket« becézgetni. Később a barátság, mely egész bensővé fejlődött néhány magyar főúr és közötte, mutatta, hogy a száz Caesar ivadéka modern király akar lenni; nem üveg alatt, a korona dicsfényének ködében, a bűvös magaslaton, nagyító láthatatlanságban, hanem az érintkezés melegségében. Nem XIV. Lajos volt a mintaképe, de azt hiszem II. József. Sok vonás volt benne, e nagy fejedelemre emlékeztető.

A spiritisták leálcázása ékesszóló bizonyíték felvilágosodottsága mellett. Kalandjainak szerteröpködő híre is jól esett az okos embereknek: »Nem üvegházi növény, van benne akarat és vér.« Tanulmányszerű utazásai s a könyvek, melyeket útjairól írt, s melyek a természettani szakmában számot tesznek, megszerezték számára messze országokban a »tudós királyfi« nevet. Könyves Kálmán és Mátyás óta nem ült még a trónunkon olyan király, aki a könyveknek (az adókönyvecskéket kivéve) valami nagy fontosságot tulajdonított volna, olyan király pedig sohase ült, aki maga is író lett volna... És fájdalom már nem is fog ülni.

Franciaország a szellemével uralkodott Európa fölött. S Franciaország szellemét az irodalmat pártoló királyok egész sora tette világhódító óriássá. A Habsburgoknak csak puskaporuk volt, de az attikai sóval sohasem gondoltak. Nagyon kellett volna már egy olyan uralkodó, aminőt Rudolfban várt a birodalom. S ez a sok szép remény most váratlanul egyszerre elhervadott.

A magyarok eleinte cseh érzelműnek tartották a királyfit; mert ott lakott a Hradsin falai közt. De ez csak üres aggály volt. Mindössze egyszer-kétszer kellett érintkeznie Rudolfnak a magyarokkal, s legott elsimultak a borongós ráncok a szittya homlokokon. Közeledése nyílt és nemes volt; nem nélkülözte a melegséget. Úgy beszélt Magyarországról, mint édes hazájáról. S míg ide a medvékre járt vadászni, a medve majd mindig elfutott előle, de az oroszlán (a nemzet) egyre közelebb jött hozzá.

Majd a »monarchiáról készülő nagy munka« (abból is mi lesz most már?) hozta őt körünkbe gyakorta, s itt megismerkedett a magyar szellemi élet munkásaival, valóságos benső viszonyba lépve velük.

Igazán elérzékenyítő kép volt ott látni a birodalom leendő királyát a szürke irodalmi napszámosokkal tanácskozni, egy-egy cikk szövege vagy egy kép fölött. S milyen jártassága, mennyi ízlése s mily ítélőtehetsége volt ezekben. Láttam mint elnököt, mikor egy hosszú, fárasztó tanácskozás után, rezumálta az összes elágazó véleményeket oly tömören és világosan, hogy Péchy Tamás is megirigyelte volna - de nagyon.

Ezt a könyvet szerkeszteni nem tréfa dolog. A közösügyi összeütközések legalábbis annyiszor merülnek fel itt is, mint a politikában. Weilenék nem akarnak valamit, máskor Nagy Miklósék nem mernek valamit. Minden új cikknél ott vannak a »fekete pontok«, az »aggályok« és »konfliktusok«. Ezekben rendesen a trónörökös döntött s mindig liberálisan, sokszor a vaskalapok ellenére. A forradalmat kellett leírni. Jó, de hát hogy adjuk a forradalmat Kossuth képe nélkül? Mit fog mondani a közönség? Igen, de ha a képet adjuk, mit fog mondani a trónörökös? A trónörökös aztán azt mondta: »Mit? Csak nem akarják talán eltagadni, hogy Kossuth volt?«

Váratlan halála nagy veszteséget jelent nemcsak a királynak, nemcsak ennek az országnak, hanem talán az egész huszadik század másképp alakul. Mert semmi kétség, egy nagy uralkodó oroszlánkörmei látszottak belőle.

Igaz, hogy testszervezetben vékony, gyenge volt (de édesapja is az), a korai ráncok homlokán II. Lajos királyt juttatták az ember eszébe, mosolya is fáradtnak látszott, hangja tompa volt, sipító és halk, ami tüdőbajt látszott jelezni, de termetének hajlékonysága, ruganyos járása, élénken csillogó, rokonszenves kék szemei - még távolról sem engedték sejteni, hogy a halál olyan közelről ólálkodik már a legszerettebb király fiára.

Nem így képzeltük mi ezt... reményeinkben, álmainkban, színes fonállal szőve jövő időknek fényes képét. Micsoda lapok jönnek majd a történelembe!...

A történelemnek mindegy, hogy ki jön, ki megy, hatalmas egykedvűséggel jegyezi a dolgokat, jókat, rosszakat; de a mi szívünk összefacsarodik a bizonytalanságban s midőn a sacra corona-ra reáborul a lenge fekete fátyol - megindultan siratjuk a fönséges fiút, akinek legjobban illenék a fejére.





1888
PARLAMENTI KARCOLATOK




A MAI ÜLÉS [nov. 6.]

Meglehetős jó esztendő volt az idén, bor, búza, mák termett jócskán, de a legnagyobb bőségben mégis a törvényjavaslatok termettek. A miniszterek úgyszólván versenyezve szórják őket a Ház asztalára.

Ma is alig várta Fabiny, míg a szegény megboldogult báró Kemény Gábort elsiratja Péchy »fába vésett szomorú szavakkal«, mindjárt benyújtott egy törvényjavaslatot, mely ezt az ártatlan címet viseli: »A bírósági hivatalnokok felelősségéről«.

Báró Fejérváry ellenben egy jelentést terjesztett be a Ludovika-akadémiáról és a közös hadsereg tisztképző intézeteiben lévő magyar ifjakról.

- Szegény mártírok! - sóhajtott fel Polónyi, idegesen ütvén oldalára, oda képzelve azt a kardot, melyet nemrég Kaas Ivortól kapott azzal a felirattal: »A győztes a győzőnek«.

Ezzel be is végződött volna az ülés néhány perc alatt, ha Lukáts Gyula nincs, aki kifogásolta, hogy a Ház a pesti részvény-nyomdában nyomatja a naplót, holott a Pallas olcsóbban nyomná. Már pedig az olcsóságnak kellene lenni irányadónak.

- Úgy van, úgy - bólingatott a fejével Csávolszky.

Azonban Csávosy azzal felelt meg, hogy a részvénynyomda éppen tízezer forinttal dolgozik olcsóbban, mint a Pallas.

Mire aztán Lukáts Gyula csendes mormogásba bocsátkozott: hogy nem mindig az a jó, ami olcsóbb... Mert például a rácalmási kerületet is akárhány ember képviselné olcsóbban, de nem ilyen jól.

Végül a mentelmi bizottság, az ülésszak kezdetének komor előhangjául, kiszolgáltatta a törvény szabad folyásának Bartha Miklóst és Ugron Gábort.




A HELYZET

(Csevegés)

Itt a tél a küszöbön, pokrócosan állnak már a fiákerosok lovai odakünn, az utolsó télikabát is előkerült a zálogházakból, csak a lapok vannak még nyári mezben, s nyári koszton. Mert a t. Ház még nem ülésezik.

A nyári és a téli koszt között az a különbség, hogy télen azt mondja az újságíró:

- Mit kellene megírni?

Nyáron pedig azon tűnődik:

- Mit kellene kigondolni?

Azaz dehogy tűnődik; hiszen megvannak már az ős témák: egyet ütni a rendőrségen, belekötni az esztergomi érsekbe, vagy lehordani a megyei árvaszéket. Rászolgál mind a három.

Csináltuk is bőven mind a hármat, de a legnagyobb sikerrel ütöttük a prímást. Mert őeminenciája fogta magát és per mops visszaütött. Kevés híja, hogy nem sikerült udvaroncainak kimarni a »Pesti Hírlap«-ot az ottani kaszinóból.

Ami éppen olyan akció volt, mintha mi megharagudván a prímásra, a papi javak konfiskációjának terére lépve, amellett izgatnánk, hogy a prímás földbirtokaiból el kellene kobozni egy katasztrális holdat.

De a publikum most nehezen melegszik, akár a papok ellen, akár a papok mellett, mikor olyan nagy kérdés tartja ébren, mint a regále megváltása.

Ez a kormány utolsó ötlete, amellyel még tartani lehet a dzsentrit. Több már nem lesz. Pedig nagy leleményességet fejtett ki.

Az első elmevillanat volt a honvéd lovak. Hogy mikor már a nemes urak lovait ellicitálja a bíróság - még mindig legyen mit fogni a bricska elé.

A másik mentő szikra a kataszteri intézmény volt. Hogy mikor már a honvéd lónak sem tud enni adni a nemes ember, akkorra meg legyen terítve az állami asztal számára.

Omne trinum perfectum. A harmadik isteni sugallat a regále-megváltás. Az utolsó kenyérmorzsák, amiket a fiók alján talált meg Tisza Kálmán.

Eleinte nagyon ridegnek ígérkezett a beváltás. A dzsentri még haragudott is.

Hanem aztán lassankint kigömbölyödtek a predikátumos arcok. Tisza már az ankéton engedett valamit. Most már bizonyos, hogy a Házban is engedni fog valamit. S ha a Házban is enged, méltán jogot tarthat rá a főrendiház, hogy ott is engedjen. Hiszen a méltóságos uraknak van a legtöbb regáléjok.

A regále-javaslat és a költségvetés letárgyalása után, mint politikai körökben biztosra veszik, Tisza leteszi a pénzügy tárcát, melyet olyan nagy tisztességgel, és nem minden virtus nélkül kezelt, s azt és a most már meggazdagított nemességet átadja Wekerlének:

- Én eleget adtam nekik. Próbáld meg tőlük visszaszedni!

Ő maga régi szerelméhez, a belügyi tárcához megy, s első dolga lesz új lakatot csináltatni az íróasztala fiókjára, ahonnan annyi ellenzéki beszéd-anyag került ki a múlt esztendőben.

A politikai világ legnagyobb eseménye egyébiránt nem az, hogy Tisza leteszi a pénzügyminiszteri tárcát tavaszkor, hanem hogy Krausz Lajost igazolták.

Kisült ugyan, hogy vesztegetett, hogy minden szavazatot pénzen vett, de azért igazolták.

Benne van a törvényben, hogy aki veszteget, nem lehet képviselő, de mégis igazolták.

Letették a képviselő-bírák a Ház színe előtt az esküt, hogy a törvény szerint fognak eljárni, de mégis igazolták.

Igazolták pedig azzal az indokolással, hogy a korrumpált kerületet jutalmaznák, ha még egy választás lenne ott.

És ebben legalább van bizonyos következetesség.

Mert négy év előtt a szentendrei kerületből is azért igazolták Krausz Lajost, hogy ne legyen megjutalmazva a korrumpált kerület.

És biztosra lehet venni, a jövő országgyűlésen is azzal fogják igazolni Krauszt (ha még akad olyan bolond, aki kérvényez ellene), hogy azt a kerületet, ahol föllépett, ne jutalmazzák.

Tagadhatatlan, hogy nagy jutalmazása az a népnek, ahol Krausz föllép, de minek azt ilyen nyíltan kimondani, mert egyszer csak megéljük, hogy minden kerület versenyezni fog érte, mint Homeroszért a városok, s a központi végrehajtó bizottság általános választások idején úgy fogja odaadni jelöltül - mint valami nagydíjat.




A MAI ÜLÉS [nov. 13.]

Ma volt az első »tíz órakor« kezdődő ülés. A Ház tagjai derekas számmal jöttek össze. Erdély itt van egészen, és a regáléra feni a fogát, a felső megyék hegyi lakói is beállítottak, mert már otthon tél közepe van. Az Urbanovszky csalóka nyaka az egész ülés alatt a »nem«-et jelezte. A Szitányi bonbonszelencéje megkezdte működését.

Kemény János, a fejedelem, örvendezve rázogatta a padból kilógó lábát, hogy »Pál urat mégis sikerült felhozni«. Wahrmann önérzetesen düllesztette ki mellét, mintha mondaná örömtől ragyogó arca: »Ma Márton napja van, a király libamájat fog ma vacsorálni.«

Általában minden a régiben van. Az emberek mindössze egy vonalnyival lettek öregebbek. Tisza mintha még szikárabb lenne egy kicsit, Fabiny határozottan kövérebb, Beöthy Ákos torzonborzabb, Vadnay egyre szőkébb, Péchy Tamás halaványabb, Fenyvessy Ferenc szebb. Egyszóval minden jól megy. Szilágyi Dezső megszegi nyakát, mint egy megvadult bölény, aki »ketrecbe jutott«; Mocsáry is sokkal törődöttebb, mint magyarember korában volt; Jókai megnövesztette a parókáját az idénre, Lukács Béla pedig Szerb Györggyel cserélt termetet.

De térjünk a napirendhez.

A karzaton egyetlen asszony sincs, tehát száraz téma van.

Az előadói széken Hegedüs ül. A hírlapírói rekeszben Enyedi Lukács, tehát pénzügyi dolog van.

Igen, a konverzió-javaslat.

Most már hát azt is tudjuk, kik fognak beszélni. Minden pártnak megvannak a maga »pénzügyi lumenjei«. A nagy lumenek és a kis lumenek.

A nagy lumenek mennek be először a csatatűzbe. Ez az ősi szokás. Ezek költik ki a keretet számokból. Az apróbb lumenek aztán e keretben ugrálnak, vickándoznak tovább.

Természetes az, hogy Horánszky és Helfy beszélnek ilyenkor. Csak az a kérdés, hogy melyik beszél előbb és melyik utóbb. Mert, aki előbb beszél, az az eredeti. A másik kopizál.

Ma is így volt.

Hegedüs ösmertette a javaslatot, utána Horánszky állt fel s előadta az ő keserű arcával, hogy a javaslatot nem fogadja el, mert az eredménye rébusz, s mert az állam tőketartozása még szaporodni fog általa.

Erre felállott Roszner Ervin, és rögtönözve ügyes beszédben cáfolta meg a Horánszky állításait.

Károlyi Gábor csodálkozva pislogott az új pénzügyi emberre:

- Ejnye, de furcsa báró!

Sal polgármester a karzatról atyailag bólingatott neki keskeny madárfejével.

Látván Helfy, hogy a Horánszky beszédje meg van cáfolva, elmondta még egyszer, hátha az ő előadásában jobban venné ki magát.

Tisza nyomban megfelelt mind a kettőnek, kimutatva érveik gyöngeségét, s a konverzió szoliditását. Asbóth János pedig a »rébuszt« magyarázta meg neki.

Azután jöttek a »mellék lumenek«. Hoitsy Pál előkerekedék rettentő számaparátussal. Noha kimondta Helfy, hogy a javaslat oly homályos, hogy semmit sem lehet benne látni, Hoitsy meglátott mindent. Hoitsy a sötétséghez van szokva. Ő az éjszakába is belát a teleszkópon.

Orbán Balázs volt a végső szónok. Nagy haraggal bömbölt a javaslat ellen.

De hogy is ne keserednék el hazafias lelke, mikor Tisza a vasutakat odaadja kézi zálognak.

Boldog ember - jegyzé meg Vadnai Károly -, ez még sohase csapta be az óráját, mert akkor tudná mi az a kézi zálog.

Orbán is azt hajtotta egyre, hogy a javaslat homályos és az eredmény rébusz, ami pedig nagy meggondolatlanság őtőle. Mert ha kitudódnék egész világosan, mi a deficit, akkor neki is egy ugyanazon numerushoz kell tartania magát a falusi kortesbeszédjeiben. Azt pedig ő ki nem állja.




A MAI ÜLÉS [nov. 14.]

Egyhangúan és elálmosítón hatnak a pénzügyi beszédek a Ház laikus tagjaira, mint a lúgzó kád csöpögése. Az emberek annyira elszoktak nyáron át a beszédektől, hogy már a második napot sem állják. Hamar megnépesül a folyosó, hol Beöthy Algernon családi gőggel figyelmezteti az érkezőket:

- A cousin beszél!

A cousin, Beöthy Ákos, a közjogi alapon álló ellenzék egyik legtanultabb embere. Nagy tüskés fejében, mely alig látszik ki a váll-lapockái közül, sok enciklopédikus ismeret kóvályog. Merészen állít, mélyen kalandozik, messze lát, de ferdén absztrahál a láttottakból.

Hangja hasonlít a harkályéhoz, előadása nem nélkülözi az elevenebb színeket és fordulatokat, de azok ritkán szerencsések.

Sokáig hallgatva fárasztó. Lankadtság fogja el a Házat, és bizonyos zsibbadás az elméket.

Beszédje végefelé már csak Hagara Viktor figyel, a szónokok tüneményes türelmű meghallgatója. Homlokán egycsomóban gyűlnek a ráncok a figyelemtől, szemei mohón falják fel a szónokok minden mozdulatát. Általában, Minervát nem a bagollyal, hanem Hagarával a lábainál kellene festeni.

A cousin után maga a »kapitány«, gróf Apponyi Albert szólalt fel. Mai rohama nem az úgynevezett nagyszabású beszédek közül való. A számok tömkelegébe bele nem ment, az egész tárgyat fel nem ölelte, mindössze néhány remarque-ot tett a javaslat ellen, de e megjegyzéseket is bizonyos kerekded formába öntötte, s olyan szónoki zsenialitással csoportosította, hogy szükségképpen hatást idézett elő a pártjánál.

Most Wekerle nevét kiáltá a jegyző.

- Ah, a szép államtitkár beszélt tehát - fogják mondani holnap az asszonyok.

Igen, ő beszélt. És hogy beszélt! Mint egy rafinírozott öreg szónok, aki biztosan érzi magát a talajon, ahol áll, aki míg argumentumaival leütögeti az ellenfelek argumentumait, ráér mellesleg pajkosan évelődni is velök. Egészen a Tisza-iskola.

Reflektál a Beöthy és Apponyi némely állításaira, s kimutatja tévedésüket, tagadja a Helfy számításainak helyességét, aki tegnap is ötmillió kamat-megtakarítást mondott.

- Négymilliót mondtam - szólt közbe Helfy.

- Először ötmilliót tetszett mondani - vágott vissza Wekerle. - De én nevettem, s erre a nevetésre rögtön egymilliót engedett.

Olyan nagy nevetés támadt a jobboldali padokban, hogy Helfy szívesen engedett volna még egy milliót, hogy ezt a derültséget kikerülje.

Wekerle beszédje után öt perc pihenőt engedett az elnök. A folyosón ezalatt még egyszer összegyűltek az ellenzék magtalan tagjai, Helfy, Beöthy, Orbán Balázs, és sopánkodtak, hogy a jövő generációt hogy »eláztatja« Tisza. Szegény gyermekeink, hogy fogják kifizetni azt a tengernyi pénzt.

A szünet után még egyszer előjöttek a »drága« színjáték személyei. Hegedüs elmondotta a magáét. Még egyszer hallatá mérges hangját Horánszky, Helfy is elbúcsúzott a saját számadataitól, majd Tisza állt fel és végigböngészett az ellenzéki állítások tarlóján, s ahol egy-egy kalászt talált, amelyik olyanformának látszott, mintha szem volna benne, azt kibontotta, szétfejtegette és kirázta.

Eleven és találó megjegyzéseivel összevissza csipkedte ellenfeleit úgy, hogy egyik elmés mondására Apponyi felförmedt:

- Nagy komolysági hiány!

Erre Tisza is átmelegedett, egyre mérgesebb, szúrósabb lett, s már-már arra a pontra hágott a vita, hogy bennünket (a karzatot) is érdekelni kezdett, mikor a miniszterelnök hirtelen leült, s az elnök berekeszté a tárgyalást.

- Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.

Mint mikor darvak repülnek a levegőben, olyan suhogás támadt a mameluk tábor sokaságának felállásától.

- A többség elfogadja a javaslatot - mondá ki a határozatot az elnök.

- No, ez sikerült - szólt, nagy lélegzetet véve, Széll Ákos, mint akinek egy nehéz kő esett le a szívéről.




A T. HÁZBÓL [nov. 18.]

Fölvirradt végre a nagy nap. A regále-vita, amelyről megjósolta Molnár Viktor, hogy akkor még Szunyogh Szabolcs is itt lesz.

Annyira ugyan nem ment a dolog - de a Ház benépesült erősen, a karzat pedig rogyásig megtelt. Új arcok tűntek fel minden párton. Odúikból előjöttek a legrestebb képviselők is.

A folyosó is tele volt zsibongással, zajjal. Szalay Imre azon panaszkodik, hogy a jachtja belefagyott a Balatonba, Pázmándy Dénest a Sarah Bernhardt adója keseríti, Nopcsa Elek arcát mély fájdalom önti el haloványra.

- Mi bajod? - kérdik részvéttel mindenfelé.

- Lever, barátom, az a szomorú haláleset.

- Miféle haláleset?

- Amit az elnök jelentett - feleli fájdalmasan. - A Miksa herceg halála.

Míg a Nopcsa esze az udvarnál jár, addig Károlyi Gábor gróf is udvari ceremóniákon töri a fejét, Helfyvel egy fülkében. Károlyi Székesfehérvár nevében egy albumban készül átnyújtani Kossuthnak a díszpolgári oklevelet.

- Hanem egy kis külsőség feszélyez - közli bizalmasan a »palatinussal« -, félek, megneheztel érte a kormányzó.

- Valami hiba van a külsején?

- Az van rajta: »Kossuth Lajosnak«, s név fölött ötágú korona.

- Igazad van, megneheztel az öregúr.

- Tehát odaírassam?

- Igen, igen, kapartasd ki.

- Mit kapartassak ki? - kérdi csodálkozva Károlyi.

- Mit akarsz odaíratni? - kérdi csodálkozva Helfy.

- Ejh, hát a Kossuth predikátumát.

- Úgy? Én a nemesi korona levakarását értettem.

Míg a két elvtárs végre megállapodik valamiben, azalatt bent Darányi Ignác referálja a javaslatot. Nem látszik rajta, hogy csak »kisegítő színész« Láng helyett, aki beteg; pompásan tudja a szerepét, kimerítőn beszéli el a javaslatnak már eddig is viszontagságos történetét, kitárja velősen indokait, kifesti, kidudorítja előnyeit, egypár csillapító szócsöppet önt a városok sebére, s egy kis bepillantást enged a jövőbe is. Csinos kis kép. Ott a javaslat minden hibája jóra van már fordítva.

Két óráig tartó beszéd volt. De a Ház egy percig sem volt türelmetlen, mert mindenki azt gondolta magában: hátha a Lángé még tovább tartott volna, s ezzel is későbben kaptuk volna meg a váltságot!

Utána Polónyi Géza állott fel, ki lassankint magához ragadja pártján a vezényletet. Hosszan, unalmasan bömbölt, elmondva, hogy e kortesjavaslat szerint Tisza lesz az országban a főkorcsmáros.

- Törzsvendége leszek - mordult közbe Kőrösi Sándor.

A tanácsterem elnéptelenedett apródonkint. A büfében, a folyosón csoportok vitatkoztak hevesen. Maga a kormánypárt sem ért egyet. Olyan, mint az egy láncra fűzött kulcscsomag, melyből azonban minden kulcs más-más zárba való. Külön éreznek a zárt városok, külön az erdélyiek. Külön a rendezett városok. Külön a községek, külön a regáletulajdonosok. És mindenik a maga lakatját nyitogatja.

De a legnagyobb vihart hordja méhében a 10-ik §, mely a hamis adóbevallásról szól.

Itt válnak el erősen a nézetek. Egy fiatal párt, az »őszinte adófizetők« azt vitatják, hogy a hazát nem szabad megcsalni. Aki megcsalja, bűnhődjék. Szószóló Miklós Gyula.

Kemény János az ő jóízű humorával veti oda:

- Olyan háló lenne ez, fiaim, amelyik a legyet megfogja, de a dongót kiereszti.

Természetesen, mert a nagybirtokosok kibújnának. Az ő regálejövedelmüket a gazdatiszt vallotta be kisebbre. (Nagy imposztorok ezek a gazdatisztek.) Ahhoz azonban semmi közük. Azért őket kár nem érheti.

Még Wahrmann is az erényes bevallás részére érvel, és szidja az erdélyieket:

- Ti mindnyájan kisebbre vallottátok be a jövedelmeiteket. Nem bolond az állam, hogy többet fizessen. De mit is csinálnátok azzal a sok pénzzel?

- Azt csinálnánk vele - vág vissza elmésen Horváth Gyula -, hogy idejönnénk Budapestre és kisajátítanánk a bankárokat az ő jövedelmi bevallásuk szerint.

Erre elvörösödött Wahrmann egy kicsit, és visszakullogott inkább Polónyit hallgatni.

Az éppen a beszédje végére ért üres padok előtt, s azt a határozati javaslatot nyújtotta be, hogy a javaslat vétessék le a napirendről.

Meghökkent ezen Apponyi Albert gróf, felállt, hogy ő ugyan beszélni akarna, de hátha a »belvárosi győző« most is győzni talál, s leveszik a javaslatot a napirendről: akkor az ő elmondandó beszédjét hogyan illeszti be könyvébe a jövendő kor Kónyi Manója? Beszéd egy nem létező javaslatról! Nem, ő addig nem beszél, míg a javaslatra nem szavaznak, hogy levétessék-e vagy maradjon?

A szélsőbalon ülő nemesek, a Jeszenszkyek, Beniczkyek, Szentkirályiak ijedten néztek az üres kormánypárti padokra.

- Isten ments most egy szavazástól.

Valamelyik ki is gurult nyomban és bekiáltá a folyosót:

- Apponyi beszél odabent.

Erre aztán betódult az egész Ház, s Tisza eligazítván a dolgot a Ház-szabályokból, hogy ilyen szavazás sose volt, s veszedelmes precedens lenne, Apponyi elmondta a beszédjét.

Kevés újat mondott, de szép formában. Elfogadta a javaslatot, de fenyegetőzött a részletes vitára.

Tisza fejezte be a napot, egy szelíd, biztató beszéddel, melyre a városi ábrázatok is kiderültek.

Neiszidler befagyott torka zajos »helyesekben« engedett ki, s Varasdy is édesdeden bólingatott a fejével.




A T. HÁZBÓL [nov. 20.]

I. Bánffy Béla

[nov. 20.]

Fekete zászló leng a homlokzaton. Vékonyra csavargatja a csípős őszi szellő.

- Ki halt meg?

- Gróf Bánffy Béla - felelgeti a kapus a kérdezőknek.

Tehát elment az öreg is. Nem látjuk többé az alelnöki székben, sem a tanácsteremben, hol hosszúkás, hamuszínű feje érdekesen kivált a sablon arcok között, sem a folyosón, ahol nadrágzsebeibe mélyesztett kezekkel járt fel s alá, meg-megállt valamely csoportnál, egy adomát mondott el, vagy a napi eseményekhez szólt hozzá. Mindég tett, mozgott, kapacitált, komplanált, tervelt. Helyesen mondá valaki, hogy olyan, mint az »ébresztő óra«, amely szüntelenül jár, de vagy későn ébreszt, vagy korán.

Gróf volt, de pertu volt Grecsákkal. Abból a régi jó, egyszerű matériából gyúrták, amelyből a többi erdélyi főurakat. Azokból való volt, akik nem lábatlankodnak ott, mikor az udvar a medvét kergeti. De ha egyszer a medve kergetné az udvart, akkor ott volnának...

A Tisza leghívebb gárdájához tartozott, aki annyira identifikálta magát a generálissal, hogy együtt búsult, együtt örült a dolgain. De inkább volt búsulásra alkotva. Az örömet rendesen átengedte Ivánka Imrének, Móricz Pálnak vagy Kemény Jánosnak. Ám ha valami felhő tornyosult a Tisza csillaga elé, azt a »Carmen lugubre« sem bírta volna jobban kifejezni, mint az a végtelen savanyúság, mely sápadt, dudoros ajkait elönté, s az az ijedelem, mely apró szürke szemeiben megjegecesedett.

Az utolsó években előkelő állást foglalt el a pártban, annak minden praktikáiban részt vett, de nem szerette fitogtatni.

Ha az újságírók megszorongatták, hogy adjon felvilágosítást erről vagy arról, sohasem vallott semmit.

- Hagyjanak nekem békét. Tisza hallgatni szeret, Önök fecsegni szeretnek. Ő többet tud, mint amennyit mond, Önök többet mondanak, mint amennyit tudnak. Mi hát egészen a kitalálásból élünk.

A fiatal képviselőket (akikkel igen ridegen bánnak a mostani öregek) atyailag szerette. Minden szesszióban volt egy kedvence, akit kényeztetett, becézgetett, s akiből nagy embert jósolt. Azelőtt Szereday Aladár, az idén ifjabb gróf Andrássy Gyula volt a választottja. De a többiekhez is jó szívvel volt, s igazi magyaros őszinteséggel adott nekik tanácsokat.

Egyet nemrégen félrehítt, bizalmasan, barátságosan.

- Látod, te szellemes ember vagy, de ha boldogulni akarsz a parlamentben, nyomd el magadban, ha egy szúrós ötleted támad.

- Miért, Béla bácsi?

- Mert nem boldogulsz. Megharagusznak rád. Itt vagyok élő példa. Énbelőlem azért nem lett miniszter, mert ha egy jó élc jutott eszembe, kikottyantottam.

- Ugyan, jutott is a te eszedbe valaha jó élc, Béla bácsi...

- Itt van ni - kiáltott fel élénken. - Ez már mindjárt egy olyan, amit el kellett volna hallgatnod.

Becsületes, hótiszta ember volt, akit mindenki szeretett. Nagy tehetségekkel nem ruházta fel a természet, de azokat ő olyan ügyesen tudta egy rakáson tartani, hogy számbavehető erő volt velök. Több erénye volt, mint hibája. S még a hibái is olyan igazi magyar hibák voltak, amik szinte tetszetősebbek a némelyek erényeinél.

A Ház homlokzatáról leveszik a fekete zászlót holnapután. De a szívekben még soká azután megrezdül egy-egy fájó húr, ahol az ő nevét kiejtik. S a folyosókon, a Ház csöndes fülkéiben néptelen napokon el fog suhanni egy árnyék. Egy szellő besivít az ablakon. Egy lehellet, egy sóhaj támad fenn a nagy űrben, a nagy tanácsterem üvegburája alatt. S a merengő előtt a négyszáz ember zsibongásából elő fog bontakozni egy hang, ismerősnek tetsző, de egy halotté...

S az én tollam, mikor e rovatba fogok írni, és keresem a színeket, ötleteket az embereimhez, s embereket az ötleteimhez, igen sokszor fog még rájárni az ő nevére, talán már le is írom a papírra, amikor eszembe jut, hogy ő már nincsen többé, alszik csöndesen, mélyen, tovább álmodva századokra, ezredévekre a Tisza Kálmán kormányzását.

II. A napirend

Az ülés délben kezdődött, Unger Alajossal. Jóarcú ember, aki úgy néz ki, mintha Árpáddal jött volna be az országba, de olyan keserűen beszél, mintha Polónyival ki akarna belőle költözködni. Egyébiránt a községek embere.

Utána Vadnai Károly beszélt; Vadnai szellemes ember, okos fej, de az összes tehetségei abban az irányban fejlődtek ki (az átolvasott millió magyar színdarab által), hogy gáncsoljon, malíciával és szarkazmussal. Ma a dicséretre adta magát. Hiszen megállta a helyét, sok helyes érvet hozott fel a javaslat mellett - de Hoitsy Pált azért mégsem bírta meggyőzni. Egy pompás aperçuje volt a Polónyi közbeszólására.

- Könnyű önöknek bravúrral beszélni, mert tudják, hogy abból úgysem lesz tény, amit mondanak és kívánnak.

- Halljuk, halljuk!

- A színész is azért tud meghalni bravúrral, mert tudja, hogy nemsokára fölkelhet és hazamehet vacsorálni.

Beszédjének másik része behorpadt kissé, de azért egész végig tetszett a mamelukoknak. Pedig már szerettek volna ők is hazamenni ebédelni. Vadnai egyébiránt városi ember. (Lásd a Sturm könyvét, 329. lap.)

Most Hoitsy Pál emelkedett fel. A legkedvesebb alakja a szélsőbalnak; szelíd, engedékeny künn a folyosón, mint egy bárány, bősz és vérszomjas, mint Robespierre, ha megszólal. Néha hátrafordul, mintha várná, hogy a guillotine-t hozzák be az ajtón Szalay Imre és Papp Elek. Tán hallja is beszéd közben az emberirtó gép kerekeinek dübörgését.

Polemizál Vadnaival, és mentegeti a hamis adóbevallásokat. (Lásd a Nagy Iván könyvét: »Magyarország nemes családjai«.)

Felhozza a Sarah Bernhardt ölebecskéit. (E kedves állatok sikerrel időztek Budapesten: ellenzéki cikkeket és regále-ügyi argumentumokat kölykeztek.)

Hát igen, hogy ilyen országban, ahol így bánnak az ártatlan ölebekkel, nem csoda, ha a nép titkolózik.

De az se csoda, hogy ez a beszéd nagyon tetszett a szélsőbalon.




A MAI ÜLÉS [nov. 22.]

Lassan gyülekeztek a képviselők. Már a negyedik napon érezhető a lankadtság. Metzl Hugó, a verzátus eszű szász, úgyszólván üres Ház előtt szólaltatta meg a királyföldet. (Nem kell neki a javaslat.) Utána Hertelendy Béla, szűz politikus, polemizált ügyesen az ellenzéki urakkal. A végén azonban abba a szőlőtulajdonosi óhajba lyukadt ki, hogy a borgyártás eltiltassék. Úgy látszik, ez fekszik a legjobban a lelkén.

A nap hőse Kaas Ivor volt. Hogy Kaas Ivor nagytehetségű író és publicista, az kétséget sem szenved. Színdús pompában ömlenek tollából ötletek és gondolatok. A szónok jóval mögötte marad az írónak, de így is jelentékeny sikert aratott. Hangja csekély, és nem a legkellemetesebbek közül való, de az ő egyénisége annyira rokonszenves, annyira nemes, hogy mindenütt szívesen hallgatják.

Ma egyébiránt nem csillogtatta nyelvezetét, talentumának sajátos ragyogó bugyborékait elnyomta magában, száraz és szakszerű akart lenni; a főváros színeivel, annak lovagja gyanánt lépett a küzdhomokra. S valóságos bombát dobott a főváros kormánypárti képviselői közé, Budapestnek a kivételességet követelve.

- Mindent megadunk Budapestnek - kiáltá közbe Móricz Pál.

- Ha eddig mindent megadtak - folytatá Kaas Ivor -, az a reményem, hogy most is megadnak valamit.

Darányi Ignác a fejét rázta. Busbach idegesen fészkelődött helyén. Országh felütötte nagy kevély fejét magasra, s szemüvege vészjóslón fénylett.

Kaas azután belement a részletek tömkelegébe. Kifejtette adatszerűen álláspontját, hogy Budapest zöme szegény, s kíméletre szorul.

Utána Darányi emelkedett fel, aki már négy napja fonnyad az előadói székben - s fonnyadni fog még vagy két hétig, noha Láng Lajos már meggyógyult és megjelent a Házban, de az előadóságot nem veszi át.

- Sose állottunk egymáshoz ilyen közel - mondá neki Apponyi Albert.

- Hogyhogy? - csodálkozék Láng.

- Mert most te is pápista színben vagy.

Darányi Ignác helyesen jegyzé meg Kaas ellenében, hogy a főváros, melynek az ország annyit áldozott, szintén kötelezve van az országnak áldozatot hozni, ha az kívánja.

Ilyen értelemben beszélt Busbach Péter is.

- A főváros nem hulla, hogy fölötte Kaas Antonius izgató beszédet tartson.

Majd lendülettel emlékezett meg roppant szellemi és anyagi gyarapodásáról, s kijelenté, hogy a főváros megbírja a terhet, amit a javaslat reá rak.

- Helyes, helyes! - zúgtak fel a jobboldalon.

Busbach megelégedetten ült le helyére, mintha mindent jól végzett volna.

Pedig mindent rosszul végzett, mert a Házban ugyan tetszett a beszéd - de mit szól majd hozzá Gundel János?




A T. HÁZBÓL [nov. 23.]

Sokan letörültették magukat a fekete tábláról, mely régen volt olyan tele. Másrészt elfogytak a hosszú szónokok úgy, hogy ma nyolc képviselő beszélte ki magát. Ha így megy, holnapra vége lesz az általános vitának.

Meg kell adni, hogy jó ideje nem volt ilyen csinos vita, mint a mostani. El nem sekélyesedett sehol. A tücsköt-bogarat összedaráló elemek úgy látszik háttérbe szorultak. Nagy orátorok nem teremnek, de nagy handabandázók sincsenek. Szépen simán folyik a tárgyalás, botrányos szcénák, idétlen megjegyzések és együgyűségek nélkül. Az arany középszerűség kellemetes. Gyenge és jobb beszédek összefonódva egy tisztességes nívót biztosítanak a Háznak. A szónokok elég tárgyilagosak, nem kalandoznak szerte. A parlamenti műszavak között szinte elavult e felkiáltás: »A tárgyhoz!« A frázisok is meggyérültek. Érvekre igyekszik még tán Gosztonyi is. Igaz, hogy amikor a frázisok kigyomlálódtak, velük együtt pusztult a lendületes melegség. Az most már ritka holló.

De két nagy tehetség uralja az alsóházat. Tisza Kálmán és Apponyi Albert. (A harmadik, Szilágyi Dezső, ugaron van.) Apponyi Albert nagyobb Tiszánál, mint szónok, formában, nyelvezetben.

És mégis az a furcsa, hogy az egész Ház a Tisza modorában beszél. Ennek a hatása érzik jeleseken és apróbbakon.

Tisza Kálmán mint vitázó, gyorsaságban, színekben, ötletgazdagságban messze felülhaladja Apponyit. És a szónokok érvelésén mégis az Apponyi iskolája üti ki magát.

A minta el van cserélve.

A mai felszólalók többnyire a városokkal foglalkoztak pártolólag. Mindjárt az ülés elején két szent név. Szentkirályi Albert és Szentiványi Kálmán.

Egyet beszélt mind a kettő, csak a beszédjük utolsó szavaiban csavarodtak el.

Az első abban konkludált, hogy nem fogadja el a javaslatot, a másik, hogy elfogadja.

Mert noha egyformán éreznek, de az egyik beljebb ül egypár lépéssel a tanácsterem baloldalán.

Azután Liptay Pál beszélt gyér közönségnek. A Ház a folyosón volt, s a Horváth Gyula hatalmas cikkéről folyt a diskurzus, mely a katonai javaslatoknál várható viharos vitáknak előszele.

Horváth Gyula rohamos léptekkel foglalja el azt a pozíciót a magyar parlamentben, mely nagy tehetségét megilleti.

Az egész Háznak ő az osztatlan jelöltje az alelnöki székbe, miután Kemény János nem hajlandó elvállalni.

Horváth Gyula jól fog odailleni az elnöki székbe fiatalos fejének havával, szigorú szemöldökeivel; találékony gyors megjegyzései valóságos ostora lesznek a nyegleségeknek.

Az is nagy előnye, hogy az »európai hatalmasságok« közül csak Madame Adammal van jó lábon. (Alatta a többi »vogelfrei« lesz.)

Nemkülönben erősen bíznak abban is, hogy gyakoriabbak lesznek az ötperces szünetek; mert szenvedélyes cigaretteszívó.

Ahogy lesz, úgy lesz - szívesen humorizálnék ennél a témánál, ha hirtelen híre nem kerekednék a folyosón, hogy Krajtsik Ferenc beszél odabent.

Mit, Krajtsik? De már ezt meghallgatjuk.

Krajtsik nem nagy ember, mert sokkal több, Krajtsik kedves ember. Valóságos gyöngy a tótok között. Roppant kellemes, ha ébren van. Igaz azonban, hogy ritkán van ébren.

Mindenki szereti. Mindenki berohant, hogy meghallgassa.

És csakugyan ő beszélt. Érvekkel, okosan polemizált Szalay Imrével és Hoitsy Pállal. Persze, persze, Krajtsikot bosszantja ez a két ember. Úgy van velök, mint a mesebeli katona az elveszíthetlen garasokkal. Váltig kiadogatja őket párbajdolgokban, mint a mentelmi bizottság előadója, s váltig bent vannak és galyibát csinálnak.

Végigkönyököltem a karzaton hírlapíró kollégáim között, nagy édesdeden hallgatom Krajtsikot, mikor egyszer csak az elnöki asztal mellől közbekiált egy ismerős hang:

- Úgy van! Igaza van

Odanézek. Hát Krajtsik kiabál ott és bólingat fejével.

Ijedten szalasztom vissza szememet a szónokra: hát ott is Krajtsik beszél.

Mi volt ez? Káprázat-e vagy álom? Hiszen lehetetlen, hogy Krajtsik beszéljen amott, és a saját beszédjébe »helyeseket« kiáltson ugyanegy szempillanatban emitt.

Kísérteties borzongás fogta el a hátamat.

Talán tükröt tétetett valahova Péchy Tamás?

De sehol sem jöttem nyomára a tükörnek.

Aha! Most kezdem a dolgot érteni. Az a közbeszóló alkalmasint Mohai Sándor. Eszembe jutott, hogy olvastam volt valamikor erről a frappáns hasonlatosságról.

Még egyszer megnéztem jól. Nem, nem; akármi legyek, ez a Krajtsik.

- Krajtsik képviselő úr! - szóltam le a karzatról halkan.

Krajtsik megfordult.

- Mi tetszik? - kérdé.

- Azt hittem, ön beszél ott.

Gondolkozott kissé, aztán így szólt meggyőződéssel:

- Nem én beszélek.

Kevés vártatva hozzátette:

- De belőlem szól. Én is ezeket akartam elmondani.

Mohai kiváló beszéde után (mert konstatálva lett, hogy Mohai Sándor beszélt és nem Krajtsik) Helfy mondta el többé-kevésbé (inkább többé) szigorú kritikáját a javaslatról, mire a jegyző Visi Imre nevét kiáltá.

Visi Imre (mondjuk ki bátran) az utóbbi években a Házba bekerült nemzedék közt a legnagyobb tehetség. Úgyszólván a politikára született. Erős jugementje van hozzá.

Áttekintése gyors, elméjének nagy egybefoglaló ereje van. Szerencsésen dedukál és absztrahál. Ahhoz járul rokonszenves külseje s kellemes, meleg hangja, mellyel tetszés szerint tud árnyalni.

Mai beszédje nagy sikert jelent. Magas elvi szempontból védte a javaslatot, új motívumokkal. Beszédjét sűrűn szakíták meg zajos tetszésnyilatkozatok a jobboldalon.

A képviselők, még az ellenzékiek is, elcsodálkozva mondogatták egymásnak:

- Ez tud beszélni. Ebből erős legény lesz.

Beszédje végén az ellenzékről többen próbálták közbeszólásokkal zavarni (amiben főleg Polónyi a nagymester), de Visi nem hagyta magát.




A VITA VÉGE

(Áttekintés)

A regále-vita véget ért a hetedik napon. Tegnapra maradtak az apróbb szónokok, ide nem számítva az óriási griffmadarat, Szilágyi Dezsőt, aki idegen név alatt rejtőzött a fekete táblán, s tegnap váratlanul előpattant.

Az apróbb szónokok gyakrabban ejtenek el egy-egy humorisztikus morzsát, mint a nagyobbak. Komlóssy azzal kezdte beszédét: »eltekintve minden emberi tekintettől fogok szólani, t. Ház«. (De így is szólott.) Demkó Pál (aki a nagy aranyláncáról nevezetes) kijelentette, hogy »elfogadom a javaslatot úgyis mint országos képviselő, úgyis mint városi képviselő, úgyis mint rendezett tanácsú képviselőt«. Pap Samu behunyta szemeit, és úgy fújta el a dikcióját, nem törődve a Ház figyelmetlenségével, mely a tenger csendes mormogásához hasonló.

Helfyt ma államtitkár úrnak nevezte az egyik szónok. (Ez még a jövőnél is messzebb lát.)

A legemlékezetesebb marad az egész vitából Steinacker tegnapi kirohanása.

Ezt a Steinackert úgy látszik azért fizeti a »hazafias érzésű« kereskedelmi kamara - hogy évenkint egy-egy jó témát adjon a miniszterelnöknek. Az ellenzéken legalább az a gyanú, hogy a nagyfejű szász felsőbb rendeletre beszél; kommenciójába lévén évenkint egy kisebb és egy nagyobb nemzetiségi felförmedés.

Tisza sohase bizonyította be olyan igazán, hogy mekkora nagy »Isten kegyelméből való« debatter, mint tegnap.

Az emberek azt hiszik, ő csinálja a Ház hangulatát.

Talán igaz is, ő csinálja. De viceverza, a Ház hangulatának nyomása alatt áll aztán maga is. Az viszi... ragadja föltétlenül.

Ha a Ház nyugodt, ő is az. Ha a Ház unatkozik, ő is bágyadt. Ha a Ház ingerült, ő is szúrós. Ha a Ház kedélyes, az ő szavai is derült színekbe öltöződnek. Ha a Ház emelkedett hangulatban van, az ő lelke is feljebb szárnyal. Benne fotografírozódik le híven a Ház, aminő abban a pillanatban.

Tegnap mérges volt a Ház, Steinacker szavai felbőszítették. Tisza is felingerült, s egy, a Ház lelkéből nőtt beszéddel sújtott le Steinackerre, ki összezúzva, remegő kezekkel csomagolta össze hírhedt viaszkosvásznát, melyben irományokat szokott a hóna alatt hordani.

Mint a vihar után rendesen, mély csend uralkodott ma.

Üresen feketéllett a jegyzők »táblája«.

Ki volt már lőve minden golyó, minden puskapor. (Úgyhogy az utolsónak, Pap Samunak már nem is maradt.)

De Wekerle még erővel verekedni akart.

Egy pompás beszédben szúrt, ütött jobbra, balra a holtak között.

Mire aztán Darányi még egyszer elkezdte kapacitálni a győzőket, hogy ne hagyják magukat (mikor már nem volt, aki megtámadja őket).

Azazhogy ott volt még Polónyi és Unger, akik elzengték a zárszót.

Felugrott Vadnai:

- Micsoda! Még mindig mernek ezek egzisztálni!

S miskolci pengéjű kardjával egyet-kettőt suhintott búcsúzóul Polónyi és Szalay Imre felé.

- Szavazzunk! Szavazzunk! - hangzott a tanácsterem minden tájékáról türelmetlenül.

Az ajtóban megjelent a Podmaniczky rokonszenves, kedves alakja.

Tisza ránézett a Ház órájára. Csak egy óra volt még.

- A pénzügyminiszteriumba menni már késő volna, hazamenni még korán volna.

Intett a kezével, hogy beszélni akar.

Csönd támadt, és egy óráig tartó, érvekben tömör, polemikus fordulatokban gazdag beszédet mondott, az ebéd előtti szellemi gimnasztika kedveért.

Mikor aztán kitelt a két óra, Péchy Tamás föltette a kérdést:

- Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.

A többség felállt.

Tizennégy év óta minden vitának ez a vége; az örök refrén: »a többség felállt«.




A »HÁZ« [I.]

Ebben az országban az alkotmány a legnagyobb úr, melyet szeretettel becézgetünk gyermekkorunktól kezdve halálunkig, sőt néha meg is halunk érte, mert az alkotmány olyan plánta, amit sokszor kell vérrel öntözni. (»Még többet borral« - gondolják magukban a képviselő urak, akiknek ez a cikksorozat szánva van.) Az alkotmány s annak fő őre, a törvényhozó test, mint mondom, a legnagyobb potentát, s mégsem vitte annyira, hogy háza legyen.

A főrendiek a Múzeumot veszik igénybe; annak a díszterme képezi most a »temető előszobáját«; a népképviselők, akiknek a nevük együttvéve »Ház«, ideiglenes épületben tanácskoznak, míg igazi állandó palotájuk fölépül a Dunaparton. (Hej, mikor lesz az még!)

De ha azt vesszük, hogy valamikor a rákosi gyep is elég jó volt, s hogy a tanácskozó Garák és Omodék egy-egy hordóra vagy leoldott nyeregszerszámra ültek rá, ha elfáradtak az állásban, ahhoz képest Kőrösi Sándor és Sprinczer János elég kényelmesen lógatják ki most a lábukat a zöld bőrrel bevont támlányos padból.

Aztán akármilyen szerény és szűk is a Sándor utcai Ház, elegen vágynak azért abba. A képviselői állásnak a nimbusza teszi ezt; mert hogy a sovány napidíj volna a csalogató, alig hihetni. Olyan »öt forint« az, mint a régi bolondos alkimisták aranya: hogy aranyat csináltak virtus okáért a fűzfából, de minden arany három aranyba került.

A közönségben is nagy az érdeklődés a képviselőház iránt. Üléses napokon már jóval tíz óra előtt nagy csoport gyülekezik az épület előtt, nekidűlve a Múzeum-kert vassorompóinak. Ott vannak a tipikus magyar alakok; a rajongó diák, aki lelkesedik a haza nagyjaiért, s szent áhítattal legelteti rajtok szemeit; a politikus csizmadia, aki minden héten megkívánja azt a lelki kosztot: »látni legalább egyszer Irányit«. A kíváncsi öreg anyóka is ott ácsorog, de őt csak a kapus fényes ruházata, országcímeres botja érdekli, nemkülönben ott áll a vidéki paraszt, aki a saját képviselőjét lesi egy nyaláb pörös írással kezében. A szemfüles takács a háború és béke fölvetett kérdéseit szeretné kigombolyítani a látottakból; meg kell annak »látszódni« a honatyák ábrázatán. Csak a csizmákat vivő suszterinas előtt nem lebeg semmi magasabb cél: azért álldogál ő, mert a többiek álldogálnak, vagy tán azért, hogy a »kundschaft« ezzel is későbben kapja meg a sürgetett lábbelit.

Eleinte lassan szállingóznak a képviselők. Nagy szenzációt csinál egy-egy jó magyar ruhás, pödört bajszú alak köztük. A néptömegben mozgás támad: »ki volt ez?« Az ismertebb arcoknál egy-egy önkéntelen »éljen« is kicsúszik a tömegből. Azután egyre népesebb lesz az országház környéke. Zsibongó élet gyűl össze körülötte. Fiákerek, magánfogatok robognak. A közel fekvő utcák egyre sűrűbben öntik az érkező képviselőket. Némelyik fogatból torzonborz pater patriae helyett elegáns delnők szállnak ki, a karzatra iparkodva.

Az épület középső bejárása úgy néz ki, mint esős időben a köpű szája; nagy szaporaságban befelé özönlik minden odavaló. Jönnek katonás sorban a rendőrök, akik »posztokon« állanak a Ház különböző helyiségeiben; vidéki deputációk frakkosan, fejér kesztyűsen; kék mándlis, ezüstgombos Haluska Jánosok. Megvillan egy-egy katonai egyenruha vagy püspöki talár. Mind elnyeli apródonkint a tágas lépcsőház, hol nappal is gáz ég, s egyenruhás szolgák sürögnek-forognak, leszedve a képviselők kabátjait s nyomtatványokat nyújtogatva nekik.

Végre két fehér lovon megérkezik a »haza feje«, Tisza Kálmán. Az ácsorgó csoportokban hullámzás támad. A kapus fürgén szalad a kocsiajtót kinyitni.

A látványosság elérte tetőfokát. A politikus csizmadia, a Lavater-takács és a rajongó diák utánanéznek amíg láthatják, aztán szétszélednek a többiekkel.

A szolgák kiakasztják a táblát: »a karzatjegyek elfogytak«, s az utca apródonkint ismét visszanyeri hétköznapi formáját. Minden élet bent van a falak közt. Folyik az ülés. Péchy csengője nem hallatszik ki.

Csak szórványosan jönnek még elkésett képviselők, kik már gyakran hazamenőkkel találkoznak a kapuban.

- Ki beszél odabent?

- .........................

- Érdemes bemenni?

- ........................

Az utca csendes, már semmi sem mutatja, hogy ott bent törvényeket hoz a parlament, csak a lengő nemzeti zászló a homlokzaton s a hosszú kocsisor az országház előtt. Egyik-másiknak a bakján jóízűen hortyog a fiáker-kocsis.

Idekünn már nem lévén semmi dolgunk, menjünk fel a karzatra (hátha még nem fogyott el minden jegy). No lám, milyen tele van minden zig-zugja! Mennyi kedves fiatal asszonyka egy csoportban! Egy báli teremben sincs több.

S ott lent egy pénzügyi javaslatot tárgyalnak - lehetetlen, hogy az országos financiák érdekeljék őket annyira.

Nem akarok maliciózus lenni, de ez a hely, ahol a férfiak a magok szerencséjét megcsinálhatják, nem éppen reménytelen a hölgyekre sem. Ki tudja, miféle tervek lappangnak e mosolygó, örökké izgő-mozgó fejecskékben?

No de hagyjuk ennek a fejtegetését máskorra. Most mindenekelőtt ismerkedjünk meg a Ház nevezetességeivel.




A T. HÁZBÓL [nov. 28.]

Éppen már arról készültem írni, hogy a »folyosónak« vége van. A folyosó, az én domíniumom, amelyből négy országgyűlésen át éltem, kiszáradt, mint a Fertő tava.

Hiszen emberek most is járnak-kelnek a folyosón, de csak olyanok, mint a futóhomok, nem állnak meg, átszaladnak. Kivesztek azok a terebélyes fák, amik megkötötték a homokot.

Csernátony Lajos beteges, ritkán jön a Házba, még ritkábban ül ki a folyosóra, árt neki a füst. Az öreg Pulszky nem képviselő, Szontagh Pál átkerült a nagyurak közé, Beöthy Algernon oda van ragasztva gumiarábikummal a jegyzői székhez, Jókai a nyíló ajtók közt a csúztól fél, gróf Bánffy Béla meghalt, Helfynek elfogytak az anekdotái - egyszóval minden körülmény közbejátszott, hogy a folyosó megszűnjék »faktor« lenni. A derült triccs-traccs, a vidám barátkozás kiveszőben van.

Azelőtt itt dőltek el a dolgok. A tanácsterem olyan volt, mint a színpad, a folyosó olyan volt, mint az »öltöző«. A szónokok, mielőtt ott bent beszéltek volna, rendesen tanácsot kértek a künn üldögélő öregektől a mondanivalójukra nézve. S azok, mint valami gardedámok, egy félrecsúszott máslit vagy egy ráncot szívesen igazítottak helyre a beszédben.

Az öreg Pulszky akárhányszor meginformálta az ellenzékit, hogy melyik fulánkkal döfi az le a kormányt a legbiztosabban, s utána megtömte a kormánypárti szónok elméjét is a riposztra.

Mindez ma nincs. A beszédekkel az ördög sem törődik. Beszéljen mindenki, amit akar. A pártlapoknak három kifejezésük van. »Csinos beszéd«, »hatásos beszéd« és »nagyszabású beszéd«. Ebből a három formából valamelyikbe okvetlenül beleillik minden beszéd, s ezzel el van igazítva, hogy melyik dieten klasszisba soroztatik a szónok.

A folyosói barátkozás közömbösséggé változott, a kedélyesség melege helyett hideg légáramlat fújdogál. A régi folyosóból nem maradt meg egyéb, csak a füst. Hanem az aztán igazán megmaradt.

Éppen elsiratni akartam a régi folyosót, midőn egyszerre fölpezsdült ott a régi élet - egy pillanatra: a Steinacker-üggyel.

De tartsunk az eseményekben sorrendet.

A regale-javaslat volt napirenden. Tegnap egész nap az első §-sal birkózott a Ház, meg-megújuló fiók-általános viták dühöngtek roppant terebélyességben.

A Ház ma megnépesült egészen, a karzaton az előkelő világ hölgyalakjai közül is többen megjelentek. Várják a 10-ik §-t. A rideg, száraz paragrafusok közt a tizedik a »divathős«. Ennél száll először csatába a haza deli ifjúsága. A mameluktábor tespedő katonáiból egy kis csoport tornajátékot rendez. Gróf Andrássy Gyula első beszédje lesz ez, akit nagy tehetségnek tart a Ház. Az esemény előrevetődő fénye csillog a Miklós Gyula szürkés szemeiben, a fürge gróf Teleki József nem találja helyét az izgatottságtól. Még Rezey Szilviusz is ennek a lassan megvirradó napnak a lefolyásán mereng, szétterpeszkedve a padban, könyökére lehajtott fejjel.

De mikor lesz az meg?

Ma csak a második § járja. Gyors egymásutánban következnek a szónokok. Érdekesek, érdektelenek vegyesen. A módosítványok s javaslatok labirintusát szinte lehetetlenség figyelemmel kísérni. Méla, altató zsongás-bongás tölti be a tanácstermet. A gukkerek előkerülnek a fiókokból, s parlamenti bírálat alá kerül a karzat:

- Ki az ott abban a fekete kalapban? Ejnye, be szép asszony az a tengerzöld ruhájú.

- A zöldruhás? - mondja Hegedüs Sándor. - Az egy eleven kritika a beszédekre. (Hát nem elég jó vicc ez Hegedüstől?)

A hölgyeknek egyébiránt jó napjuk van, mert Apponyi is beszél, és Szilágyi is. Csak Fenyvessy, a harmadik kedvenc, hallgatag. Sőt, hogy az arisztokrácia se unja el magát, Grecsák is felszólalt két ízben. Grecsák érzi, hogy Károlyi Pista érdekessé tette.

Már-már elálmosodott az elnök is, a mediumon ácsorgó képviselők, elborítva a szóözöntől, arról kezdtek nagy unalmukban csevegni, hogy ha még egyszer özönvíz lenne és Tisza egy bárkát csináltatna a rendelkezési alapból, vajon kiket venne be, meg lévén neki hagyva, hogy egy pártból csak egyet szabad megmenteni.

- A szélsőbalból: Hoitsyt.

- Jó, legyen Hoitsy - hagyták helyben mindnyájan.

- Hát a kormánypártból?

- A kormánypártból bizonyosan Csernátonyt venné be.

- Valószínű.

- Dehát a habarékból?

Törték a fejüket sokáig, de tizenegy órától egész délután egyig nem bírtak megállapodni a megmentendő habaréki emberben.

Ha ezalatt üt ki valahogy az özönvíz, bizony mind itt veszett volna az menthetetlenül.

De özönvíznek sem híre, sem hamva, ott künn nincs egy csepp felhő sem - csak idebent borul a Péchy homloka.

Egy írást tesznek a katedrára.

Az öregúr felteszi a pápaszemét, s megolvassa legelőször is a neveket.

Apponyi, Justh Gyula, Dárday Sándor, Fenyvessy Ferenc, Horváth Gyula stb.

- Mi ez? Hogy kerülnek ezek az urak össze? Kormánypárt, szélbal, habarékpárt! Mit akarhatnak?

A betűk táncolni kezdenek előtte. Míg egyszerre csak rávicsorog a zárt ülés szó.

Tizenöt képviselő zárt ülést kér! Zárt ülés! Ritka dolog! Emberemlékezet óta nem volt.

Villámként híre fut a Házban, hogy zárt ülés lesz.

A képviselők elhagyják helyeiket, csoportosan tódulnak ki a folyosókra.

- Mi történt? Milyen ügyben lesz a zárt ülés?

- A Steinacker-ügyben.

- Hogyhogy? Mit csinált megint a derék Steinacker?

- Semmit. Hanem a kereskedelmi kamara instrukciót adott egy képviselőnek.

- Bírálni merészelte a parlamentben mondott beszédét, s elnyomja őt véleményének nyilvánításában.

- Szegény kereskedelmi kamara, egyetlen egyszer fogott okos dologba, s azt is bolondul csinálta.

A folyosó régi fényében ragyogott. Harminc-negyven csoportban folyt a vita. Steinacker nevével telt meg a Ház minden zuga.

Maguk a szász képviselők is előcammogtak és izgatták a magyarokat:

- Nem kell a Házban megtűrni olyan embert, ki a véleményét eladta egy koncért egy társulatnak. A szászoknak nem kell ilyen ember.

- Ösmerlek, ravasz juhocskák - vágott közbe egy kormánypárti. - Nem kell Steinacker, mert már van jelöltetek a Steinacker helyére. Nem kell az énekesmester, ha a hangját elveszíti. Nem, csak hadd maradjon Steinacker képviselőnek, a kamara titkárságától kell megfosztani.

A legkülönösebb nézetek vetődtek fel.

- A kamara igen ügyetlen volt. Micsoda gondolat az, eltiltani Steinackert a beszédtől. Mártírt csinálni egy Rabagasból, aki ott üljön a Házban, hírhedt viaszkos vásznára könyökölve, hallgatag ajkairól egy föllebbenő sóhajjal, melyből minden szász azt olvassa: »Ha én szólhatnék.«

Ahány ember, az mind pattogott.

- Meg kell a kamarát tanítani, micsoda egy képviselő!

- Állította volna fel a kérdést Steinacker elé így: vagy képviselő marad az úr, vagy titkár?

- Nem a kamara a bűnös - vetette fel egy hang -, hanem az olyan képviselő a hitvány, aki nem szégyenli meggyőződésének ilynemű elnyomatását.

- Úgy van. Most bántsuk a kamarát, mikor magyar érzés vezette? Nagyon zokon vehetné. Mert a német érzései sohasem ütöttek ki rosszul.

Így folyt pro és kontra érv érvre, a harag sziporkái egész lángokban lobogtak. Steinackert és a kamarát már négyelték, kerékbe törték, mikor előjött a folyosóra a generális.

- Zárt ülést akartok? - kérdé flegmával. - Dehát mit fogunk azon a zárt ülésen határozni?

- Mit? Meg fogjuk védeni a szólásszabadságot.

- Igen, de miféle módon? Mondjátok meg nekem a formát. Hogy mit képzeltek ti ebben a dologban határozni?

- A parlament mindent tehet, csak a fiút nem változtathatja át leánnyá.

- Jó, jó. De mégis, mit fog hát tenni az a zárt ülés?

Erre azután minden ember elkezdett gondolkozni. Homályosan sok fejben kóválygott valami alaktalan gyurmája a holnapi zárt ülés határozatának, de azt eleven és akceptábilis alakba önteni senkisem bírta.

A tizenöt aláíró egyenkint vont vállat, egyenkint adta fel az eszmét. Végre a kezdeményező Apponyi is belátta, hogy egyöntetű, méltányos és célszerű határozatra nem lehetne jutni, s odajárult az elnökhöz:

- Add vissza, kérlek, a zárt ülésünket.

Így múlt el a zárt ülés, egy kis ízléses csemege a holnaputáni lapoknak.

És jobb, hogy így történt, mert a kamara így is okulhat a dolgokból. Steinacker viselni fogja mérges nyálú száján a lakatot. Kinek baj az? A Ház könnyen beletörődik a gondolatba, hogy Steinackert nem hallja többé. Legfeljebb Tisza Kálmán lesz megakadva, hogy soha többé nem felelhet neki.




A T. HÁZBÓL [nov. 29.]

Péchy Tamás pont tízkor megnyitotta az ülést, s aztán így szólt:

- Steinacker levelet intézett hozzám, melyben mandátumáról lemond.

- Helyes! Helyes! - kiálták a Ház minden oldalán. (Ez a helyeslés volt az epitáfiuma.) - Az első okos cselekedete - süvített közbe egy stentori hang. (Ez a közbeszólás volt a halotti prédikáció fölötte.)

Napirend előtt Horvát Boldizsár emelkedett fel, aki hajdan azt szokta mondani »én Vazs megyei ember vagyok«, most pedig azt hajtja »én temezsvári polgár vagyok«. Tegnapelőtt a városok mellett tartott beszédet. Érveire némely észrevételeket tett a miniszterelnök. Az öregúr túlságosan érzékeny, s szeret a beszédeire visszatéregetni.

Tisza röviden felelt, hogy ő nem akarta kétségbevonni hazafiságát, mire aztán rendes folyását vette a történelem.

De Péchy Tamás (aki végre is megunja magát szerep nélkül) látta, hogy most meg lehetne ereszteni egy kis pohárköszöntőt.

S következőleg igazította el a kérdést:

- Horvát Boldizsár nem sértette meg a parlamenti illemet, mert én nem vettem észre, Tisza pedig nem vonta kétségbe a Horvát Boldizsár hazafiságát, mert én azt sem vettem észre.

A felek és a Ház megnyugodván abban, hogy amit az elnök észre nem vesz, az nem egzisztál, megindult a regále-vita.

A negyedik paragrafusnak az a bolond szerencséje támadt, hogy szó nélkül fogadták el.

Az ötödiken szélsőbali reparációk fogadtattak el.

Kedvet kapott erre Irányi, s elkezdett a 6. §-nál mesélni. - Hol volt, hol nem volt; de bizonyosan volt olyan ember is, aki azért nem használta a regáléját, hogy az iszákosság ne terjedjen. Az ilyen hadd kapja meg most a váltságot.

Egy kormánypárti közbeszólt:

- Az ilyen embereket Jókaira kell bízni.

- Temes megyében volt egy ilyen - bizonykodott Irányi.

- Meghalt már az azóta - kiáltott közbe Vargits.

A miniszterelnök most ez egyszer tehetett volna olyan koncessziót, ami az államnak egy garasába sem került volna, de ezt is megtagadta Irányinak, aki eszményi gondolkozású lévén, magához hasonló nemes alakokat képzel lappangani a nemesi kúriákon.

A mesebeli ember után jött a mesebeli város. Ez Szentes.

Szentes a legrokonszenvesebb város az országban. Egy ideál - hogy milyeneknek kellene lenni a városoknak. Népe hótiszta erkölcsi alapon áll, kicsiny intelligenciája eszményi magaslaton vezeti.

Gazdag város és kevés igényű. Nem kunyorál előjogokat, de áldozatokat jó szívvel hoz.

Törs Kálmán védi ügyét, elmondva, hogy a város pénzért váltotta meg magát a földesúri hatóság alól, de kártalanítást nem kapott, az italmérési jogot is készpénzen szerezte. Törs Kálmán egy kivételes kárpótló módosítványt proponál.

De ellene van Szentes másik barátja, Horváth Gyula. Szentes sérelmét ő is elismeri, de azt másféleképpen kell megreparálni. Szentes többet érdemel, mint amennyit Törs kíván, de külön törvényt Szentesnek hozni nem lehet.

A vita ezentúl a városok érdekében dúlt. Ezek malmára beszél Visi, s nagy tűzzel Polónyi, aki a vita hevében »tisztelt polgártársaimnak« nevezi a Házat.

Nagy derültség támad mindenfelé.

- Kár nevetni. Én a negyvennyolcadiki törvények szellemében növekedtem.

Az idő már egy óra felé járt, midőn a jegyző harsányan kiáltá a 7-ik §-nál:

- Gróf Andrássy Manó!

Ah! A Ház legnagyobb humoristája! Mindenki berohan a folyosóról. Mindenki odahúzódik a szélsőjobbra, s olyan gyűrű támad a jóltáplált gróf körül, mintha legalábbis Tisza beszélne.

Minden arcra kiül a kedélyesség, derültség csillog a szemekben, mosoly hasadozik az ajkakon.

S amint úgy elnézi az ember e nagy csoportban az arcokat, sok hasonlatosságot talál az állatvilággal. Apponyi gróf úgy néz ki, mint egy kőszáli sas, Szilágyi, mint egy bölény, Bausznern valóságos strucc, Csatár egy tökéletes hiéna, Pulszky Ágoston fiatal kecskegidó, Thurn-Taxis herceg merinói kos, Bokros Elek félénk őzike, György Endre medvebocs, Hagara Viktor hasonlít a bagolyhoz, Fluger Károly öreg kanárihoz.

- Halljuk, halljuk! - hangzik fel, s Andrássy megrengeti testét, s elkezd szólani.

Ha a Gladstone beszédjét a fonográfba rakják, hogy az utókornak megmaradjon - az Andrássy Manó beszédjei is megérdemelnék. Az a csodálatos »Mhe he«, mely most olyan nagy hatást tesz a Házban, teljesen el fog veszni. Sem előtte nem használta senki, sem utána nem fogja használni senki. A »Mhe hee« egy talizmán, mely négyszáz unatkozó emberből négyszáz jókedvű embert csinál.

Andrássy Manó egyébiránt okos ember, igen sokszor van igaza, s csak originális előadásmódjában rejlik az ok, hogy beszédjei nem bírnak nagyobb súllyal a parlamentben, melynek ő az első lordja.

Ma a városok ellen szállt síkra, s Szilágyi Dezsőn ütögetett nagyokat.

Sok érdekes részletet mondott el, szembeállítva a földbirtokos elemet a városokkal, folytonos hahota közt, melybe a tetszés zaja is viharosan közbevegyült.

A dzsentri-elemek animozitással harsogták közbe:

- Igaza van. Tökéletes igaza van.

Némely megjegyzését a szélsőbal is helyeslő morajjal fogadta:

- Azok a cégek a városokban, akik magyar és német táblákat tesznek ki, fizessenek dupla adót. Hm?

- Igaz, igaz!

- Pozsonyban nagyon sok olyan kereskedő van.

Neiszidler búsan rázta a fejét, Andrássy pedig szórta az adó-ideákat:

- Azokon a városi kapitalistákon, akik nem helyesen vallják be a jövedelmeiket, haláluk után vétessék meg az adó a szukcesszióból. Hm?

- Hm - dünnyögte utána Wekerle.

Volt a beszédjében bizonyos reakcionarius aroma, de azt ő mind azon a tituluson mondta el, hogy legyen egyenlőség.

Nagy ravasz a nemes gróf. Mhe...hee!

Felkelt most a megszurkált Szilágyi Dezső, s hatalmas verve-vel csapkodta viasza Andrássy Manót.

Egyik legsikerültebb rögtönzése volt ez Szilágyinak. Jobbra ennél annálék nem emlékeznek.

Volt gúny, lendület, gorombaság és csípősség a szavaiban.

Ez összecsapás úgy hatott, mintha a városi elem és a dzsentri egy nagy szellemi csatát vívott volna meg.

Andrássy ősi kardcsapásaira egy modern mitrailleuse felelt.

A csatában persze senki sem sebesült meg. Még a hetedik paragrafus sem.

Ép kézzel-lábbal siklott keresztül.




A T. HÁZBÓL [nov. 30.]

I. Hogy ütött ki a mai ülés?

[nov. 30.]

Lázban volt az egész Ház. A karzat csordultig megtelt. A lihegve érkező képviselők mohón kérdezték még a korridoron:

- Nem késtem el?

- Nem, nem. Még csak a 9-ik szakasznál vagyunk.

A folyosói szivarozók minden pillanatban interpellálták az ajtónállókat:

- Nem beszél még Andrássy?

- Nem még.

Lassan teltek a percek. A Ház órája lomhán csúszott odább-odább, a szónokok, akik a nyolcadik és kilencedik paragrafust gyúrták, toldták, faragták, úgy tűntek fel, mint közbejött kellemetlen akadályok. Mindenki szerette volna a hajánál fogva előhúzni a jövő félórát.

Senki se figyelt, senki sem gondolkozott, mindenki a 10-ik §-t várta. Csak gróf Tisza Lajosban volt még annyi érdeklődés a regále összes paragrafusai iránt, hogy egy elaborátummal bízta meg a folyosón Horváth Gyulát:

- Csinálj nekünk egy olyan javaslatot, amelybe minden beérkezett kérvénynek elég legyen téve.

- Ha ezt kérte volna Hatvani professzor az ördögtől a »három teljesíthetlen dolog« közt egynek, még ma is minden ördög kodifikálna.

Eközben megrezdült az elnöki csengettyű odabenn.

Mindenki rohant befelé.

De bizony még csak Varasdy beszél. Valamelyik jegyző rá talált könyökölni a villanygombra, a félrevezette a folyosót.

Ah végre! A jegyző elkiáltja:

- Ifjabb Andrássy Gyula gróf.

Nagy mozgás támad a teremben, »Helyre, helyre!« Mindenki siet a padjába. Aztán síri csönd váltja fel az elhelyezkedés robaját.

Érdekes, halvány ifjú áll fel a középen, gróf Teleki József és Miklós Gyula mellől.

Vékony, finom alak, rokonszenves, kedves arc, az ifjúság harmatával... és olyan ismerős valahonnan...

Ni persze. Az Andrássy Gyula régi képeiről. Szakasztott az az arc, azok a szemek, azok a mozdulatok.

Kellemes szerénység önti el egész egyéniségét, s ami elfogja, az a kis lámpaláz, az is illik neki.

- Halljuk, halljuk! - zúg fel a terem hatalmas ívén végesvégig.

Halkan, fojtott hangon kezd beszélni, de egyre nagyobb biztossággal. Minden tetszészaj, minden közbekiáltott »helyes« és »úgy van« erősíti hangját egy árnyalattal, míg végre tisztán, folyékonyan csengnek a szavak ajkairól.

Az öregek arcán, akik még apja táborában könyököltek egykor, az öröm sugara fénylik.

- Egészen ő! Ilyen volt.

Ugyanazok a történelmi gesztusok: ha valami nem jut eszébe, a nyakát vakarja, ha jól foly a beszéd, a feje búbján kaparász. Egészen ő. De az előadása folyékonyabb, mint az apjáé.

Sűrűn, majdnem szakadatlanul tarkítja beszédét a tetszészaj, kivált a baloldalon. Polónyi helyeslőleg bólingatja fejét. Kaas Ivor két egymás tetejébe helyezett pápaszemen át nézi éldelegve. Irányi a szemhunyorgatásaival integet helyeseket.

De a kormánypárton is ki-kiszalad a szájakból egy önkéntelen »úgy van«, »igaz«. Pedig a fiatal szónok voltaképpen a javaslat mostani szövege ellen beszél erkölcspolitikai szempontból.

Nem tartja helyesnek, hogy a hamis adóbevallások mintegy szankcionáltassanak a törvényben; aki kisebb jövedelmet vallott, mikor fizetni kellett, az most se vallhasson be nagyobbat, mikor kapni kell.

A megcsontosodott mamelukok elgondolkozva csóválják a fejeiket.

- Kár volna a szegény dzsentriért. Hadd legyen nekik az a kis kolláció! Aztán, ami egyszer az államhoz jut, azt sohase látja többé az állampolgár, de ami az állampolgárnál marad, azt az állam mindig megtalálja.

Mások ellenben így okoskodtak a beszéd alatt:

- Jól beszél, szépen beszél, csakhogy eszerint a kisbirtokos károsodnék, mert az maga vallott hamisan; a nagybirtokos nevetne, mert az a tiszttartója által csalta meg az államot.

- Ej, hisz az egész adórendszerünk olyan - vágott közbe egy habaréki -, hogy az állam már a számítási tervezetében levon a csalásra bizonyos százalékot.

Így okoskodott három ember. Három emberben az egész ország. Bajos ilyen atmoszférában etikai szempontra állni.

De a beszéd nagyban és egészben nagy hatást keltett. Andrássy pompásan választotta meg a tárgyat. Közpályára induló fiatal politikus útitáskájába nem mindjárt tepertős pogácsa való, hanem valami eszményibb.

Élénken, szabatosan vetette oda gondolatait, csinos formában, magas szempontból, nemes érvekkel.

Mikor bevégzé, s letette kezéből a ceruzát, amellyel gesztikulált, és az össze-vissza gyűrt fehér zsebkendőt, harsány »éljen«-zaj hullámzott a teremben.

Többen odasiettek kezet fogni. Legott felállott Ugron Gábor. Ugyanegy időben a miniszterelnök.

- Halljuk Ugront!

- Halljuk a miniszterelnököt!

Ugron leült, a kormánypárt idegesen, várakozásteljesen nyüzsgött, Tisza beszélni kezdett.

Meggyőzően védte a paragrafust, melyet a politikai célszerűség indokol, mert amit a városoknak megad, a törvény mért vonja azt meg más osztálytól? Ami Andrássyt illeti, lendületes hangon mondá:

- Örömömnek adok kifejezést, mert látom benne a haza sorsát jövőben átveendő generáció jelzését.

Percekig tartó tetszészaj morajlott fel a jobboldalon, ami még egyszer ismétlődött, mikor beszédjét elvégezvén, a nagy államférfi, ezer vitának győzedelmes hőse, odament az első szűzbeszédjétől kipirult ifjú szónokhoz, hogy kezet szorítson vele.

A mamelukok szent meggyőződéssel suttogták:

- A kis Gyulából nagy államférfi lesz!

II. Hogy ütött volna ki a mai ülés?

Leírtam híven, őszintén Andrássy Gyula sikerét, melyet akkor is megérdemelt volna, ha véletlenül Gyulai Andrásnak hívják.

De nehogy vérszemet kapjanak a Gyulai Andrások az Andrássy Gyula mai sikerétől, leírom az ülést arra az eshetőségre is (hiszen az ilyen magamféle ember minden bolondságra ráér), ha a 10. §-nál nem Andrássy Gyula gróf szólal fel, hanem Gyulai András.

Nekem mindenesetre jobban ütött volna ki, mert csak egy karcolatot írnék, azt, ami alább következik (s azt is kisebb betűkkel), de Gyulai Andrásnak rosszabbul.

Az ülés képe körülbelül ez lenne:

A Házban csendes unalom terjengett. A karzaton Éles Henriknek három választója piszkálta a fogát, és az ismeretes Czincz bácsi.

A folyosón Szalay Imre mondott rossz élceket, amiknek csak Károlyi Gábor nevetett.

Bent a teremben Thaly Kálmán módosított a 9. szakaszhoz, kijelentve azonban, hogy most voltaképpen nem ő beszél, hanem egy barátja, akinek még valami mondanivalója akadt, de kétszer nem szólhatván a tárgyhoz a házszabályok szerint, hát ő most ahelyett beszél.

Az inkognitó szónok szép sikerrel perorált.

A 10. §-nál Varasdy Károly kezdte meg a vitát. Eszes, fiatal szónok, az Urbanovszky tanítványa a fejrázásban. Egy kis módosítványt adott be.

Most egyszerre felállt a kormánypárti padokból Hagara Viktor és Jónás Ödön mellől egy fiatalember, s elkezdett beszélni.

- Ki ez? - kérdék a képviselők.

- Gyulai András, új képviselő.

- Ilyen nevű képviselő is van? Halljuk, no!

De a nagy zsongásban, mormogásban alig lehetett kivenni a szavát. Egészen a falaknak beszélt.

Jó szerencse, ott volt Hanzély Márton, aki mindent hallgat és mindent jegyez, mire egyszercsak elsápadva súgja a körülötte ülőknek...

- Lázadás!

- Micsoda? Kicsoda?

- Hát nem halljátok mit beszél? Kikel a 10. § ellen. Nem fogadja el. Korrupciót emleget, pártot bont.

Villámként híre futott a Házban. Nagy csönd támadt.

Polónyi kirohant a folyosóra:

- Gyertek be! Belviszály van a kormánypárton!

Hagara és Jónás ijedten húzódnak el a padból. A szónok árván egyedül marad egy padban.

Szép csendesen és folyékonyan mondja el a maga dolgát, hogy aki hamisan vallotta be az adóját, bűnhődjék.

- Nem volt ez az úr valaha finánc? - bömböl közbe Kőrösi Sándor.

- Ezt a paragrafust - folytatja a szónok - nem szabad a törvényben meghagyni, mert az olyan volna, mintha maga a parlament szentesítené a törvénysértést.

Hegedüs Sándor ingerülten kiáltja:

- Ohó, ohó!

A roppant zajban minden szava elmosódik. A szélsőbaliak tombolnak: »Halljuk, halljuk!«

Péchy kétségbeesetten lóbázza a csöngettyűt. Tisza kedvetlenül pislog székében féloldalt dőlve, csak a Wekerle ajkán játszik a letéphetetlen mosoly.

A roppant lármától csak egyes szaggatott szavak hallatszanak a szónok ajkairól... korrupció... erkölcsi szempont... törvény szigora...

- Ez hallatlan! - sóhajtja kimeredt szemekkel László Mihály.

- Meg akarja ölni a dzsentrit - förmed fel Bornemisza Ádám.

- Eláll! Eláll!... - zúgják a felvidéki regáletulajdonosok.

A szónok beszédjének vége teljesen elveszett. Hogy miket mondott még ezután, azt már csak Szathmáry Károly fogja tudni, ha majd a Ház naplóit korrigálja.

Mikor leült, s elcsendesedett a Ház, a jobbszívű mamelukok tisztes távolból sajnálkozva nézegették a hírességre vergődött fiatal képviselőt:

- No, ez ugyan betette maga után az ajtót.




A MAI ÜLÉS [dec. 2.]

Rossz idők járnak az államtitkárokra és Podmaniczky Frigyesre.

Majd minden áldott nap két szavazás van. Közbül beszédek özöne; elöl-hátul szavazás.

Fél kettő táján minden élet a tanácsterembe gyűl. Minden ülés kicsiben egy-egy dráma; az utolsó jelenetekben lüktet erősebben.

Künn a folyosó egész néptelen. Messziről meghallatszanak a közelgő léptek. Kipp-kopp. Jön Matlekovits. Tipp-topp. Jön Podmaniczky. Megint új léptek: előcsoszog Lukács Béla, majd Teleszky István, s életuntsággal várják a »névsort«.

Ezek a »hámból« jönnek, mint az angol mondaná, s bizonyos fölénnyel nézik a nagy zsibongó köpű ki- s bejáró méheit.

Nem kérdik, ki beszél? Mit beszél? Csak azt, hogy: meddig tart? Közömbös arcukra oda van írva szürke betűkkel: »Bolondság ez mind!«

Gallopinek futkosnak, pártemberek meditálnak, suttognak, kapacitálnak, ellenkeznek, sürögnek-forognak, lázas tevékenységben a szemük előtt, de őket ez sem érdekli. Csak ajkaikon játszik egy gúnyos mosoly, mely azt látszik kifejezni: »ők azt hiszik, hogy dolgoznak.«

Sokszor elnézem élvezettel az elaggott képviselőket, kikre már nem bír delejes varázzsal a parlament, túl vannak azon, produktív munkának élve, a Deák Ferenc beszédjénél is többre néznek egy elintézett aktát.

Milyen érdekes aztán bemenni utánok a fiatalok közé, kik közt ez idő szerint ifj. Andrássy Gyula mellett a Miklós Gyula rokonszenves alakja domborodik ki.

Mennyi hév, mennyi tűz. Folytonos izgatottság. A parlamenti akció istenasszonyának még a ruhasuhogásától is lázba jönnek, míg Podmaniczky Frigyes lankadtan int a kezével: »Eredj, te csúf boszorkány!«

A fiatalság részéről ma is valóságos szívdobogás közt folyt le a szavazás a 10-ik §-ra.

Nemmel szavazott az Andrássy tábora, de szerencsétlen szám jött ki, 47-en lettek. Még a tizenhárom is szerencsésebb szám lett volna, mert nem nevezhetnék őket »negyvenheteseknek«. Negyvenhét passzionátus adófizető van tehát a Házban; köztük Wodianer Béla (ezt jó lesz megjegyezni), Matuska Péter, Eötvös Károly (mit mond ehhez Perl öcsém) és Krajcsik Ferenc; a többi aztán mind fiatalember, aki még bele nem unt az adófizetésbe.

Győzvén az eredeti szöveg, a »nemes embereké«, vérszemet kapott a felülkerekedett dzsentri, és a tiszttartókkal manipuláló nagybirtokosokra is rászabta a maga büntetéskvantumát a hamis adóbevallásért. Felkiáltással ment keresztül az Apponyi módosítása, miután ahhoz Tisza is hozzájárult. Szép volt Apponyitól, hogy éppen ő nyújtotta ezt a kellemetlen, de igazságos poharat a nagyuraknak.

Kegyelmet csak a városok kaptak.

Ez az első eset, mióta a magyar történelem emlékszik, hogy a városok húzták a hosszabbat. Eddig mindig a »rövidebbel« dolgoztak. Csoda, hogy megálltak. Az ősök szűk esze, szűkké zsugorította a markukat is.

Lezajlott a nagy csata a 10. §-sal. A harcoló daliák babérjaikon pihentek. A babonásabb rész rohant a lutriba, megtenni ternóra a 47. 1. és 10. számokat, a vita nevezetes momentumait. Minden jel azt mutatta, hogy a három napig tartó vihar után leszáll a béke.

De nem úgy történt. A 11-ik szakasznál új heves harc támadt új csapatokkal.

Unger módosítása után, hogy nem tartván helyesnek, miszerint a pénzügyminiszter legyen magánjogi kérdésekben a legfelsőbb döntő fórum, ruházza e tisztet a törvény a pénzügyi közigazgatási bíróságra, a szellemes Fenyvessy Ferenc állott fel, szép haboskék nyakkendőben, narancsszínű zsebkendővel a külső zsebben. Mondhatom, nagyon csinosan nézett ki.

Először kétkedve nézett szét a nemes szónok, nem tudva, hogy melyik ország parlamentjében van, de megpillantván a karzaton a »Pápai Lapok« egyik szedőjét, rájött, hogy hol van, s olyan »Pápai Lapok«-ba való vezércikket sziszegett el, hogy a karzaton átellenben ülő Malvinák, Herminák és Matildok szíve csak úgy hullámzott a téli mellénykék alatt.

Különben pedig ügyes ember. Mert a mézeskalács-kardjával mindjárt elsőnek nagyot ütött Fabinyn, amire rögtön berzenkedni kezdtek a lutheránusok.

Aztán a miniszterelnök ellen fordult, mert egy olyan minisztere van, akinek nem tud imponálni, s ez Fejérváry császári királyi tábornok.

Az elnök ingerülten lóbázta meg a csengettyűt:

- Fejérváry nem császári-királyi tábornok, hanem császári és királyi tábornok.

- Úgy? Most már nyugodtak vagyunk - vágott közbe gúnyosan egy hang a szélsőbalon.

Közbül még Horvát Boldizsárt dicsérte meg a szónok, »aki a túloldalt elhagyta, és most itt ül közöttünk«.

Harsogó éljen támadt a baloldalon.

Az öreg Horvát Boldizsár valóban ott ült a habarékiak közt, kik gyöngéd szeretettel tekintgettek a jövevényre. Úgy látszik a múltkori beszédje óta hurcolkodott el. (Éppen egy olyan kérdésben ment át a kormánypártból a mérsékelt ellenzékre, melyben a mérsékelt ellenzék is a kormánnyal szavazott.)

Mikor aztán minden förmedvényéből kifogyott, az idézetekre adta magát.

Kistlingben és Bährben lapozgatott e napokban, s alkalmasint ez a két autor volt indító oka mai beszédjének. (Denique a németek mindig kellemetlenséget csinálnak.)

A derék államférfiú azonban vele született gyöngédségénél fogva akadozott a döntő pillanatban.

- Nem merem őket idézni - mondá -, mert igen erősek és alig parlamentárisak.

Valaki felkiáltott a jobboldalról:

- Csak tán nem gorombábbak önnél?

S valóban elég udvariasnak bizonyultak, a pillanathoz képest, amelyben idéztettek.

Később aztán átcsapott egy másik olvasmánya, Cabet »Utazás Olaszországba« című művéhez, s erről mondott el egy anekdotát, rácsavarintva azt a miniszterelnök eljárására.

Valóban lélekemelő, hogy Fenyvessy Ferenc olvasmányokkal tölti szabad óráit, s hogy olvasmányairól koronkint számot ad a Háznak.

Utána Horvát Boldizsár csillogatta retori tulajdonságait.

Tiltakozott az ellen, hogy két fél között az egyik fél tétessék bíróvá. Oratori »kellékes kosara« most is tele volt a liberális toalettjéhez szükséges csecsebecsékkel.

Harsogó éljenek, zajos tapsok követték beszédét. Különösen a szélsőbal tombolt lelkesen.

De a fülsiketítő zúgást e pillanatban áthasítá egy éles szó, mely mintegy a magasból látszott jönni. Egyetlenegy szó:

- Böszörményi!

S ettől a szótól egyszerre megrekedt minden szélsőbali torok.

Mint éles bicska, levakarta a begyepesedett emlékezetekről a mohot és iszapot.

*

Most Perlaky Elek szólalt fel a § védelmére. És nagy zavarba ejtette az ellenzéket. Mert az ellenzék, hallván Perlakyt, egyáltalán nem bírta eltalálni, hogy mi gyengébb, a paragrafus-e vagy a szónok?

S miután az ellenzéknek végre is az a hivatása, hogy valami ostromolható gyengeséget találjon (amelyik előbb jön, az a jobb), nagyon megörült Perlakynak, s közbeszólásokkal bosszantotta.

Eközben bejött a folyosóról Tisza Kálmán, s fényesen sikerült beszéddel visszaverte a szakasz ellenfeleit, játszi könnyedséggel.

Újak jöttek. Erősebbek. Irányi, Apponyi lépett sorompóba (különösen Apponyi excellált).

Ezeket már Fabinynak hagyom - gondolta magában a pénzügyminiszter.

Wekerle bánatosan nézett rá, mint Nagy Sándor Macedoniai Fülöpre:

- Hát nekem semmi sem marad a verekedésből?

Fabiny a gyors eljárás szempontjából fejtegette a szakasz jogosultságát, kijelentve, hogy a bírói függetlenség magasztos eszméjét kebelében hordja.

- Nem elég, ha kebelében hordja - jegyzé meg maliciózus mosollyal Grünwald.

Fabiny után Győry szólott. Éppen kapóra Wekerlének, ki megint egy pompás beszéddel lepte meg a Házat.




A MAI ÜLÉS [dec. 4.]

Uralkodó planéta még mindig a 11.§. Jövés-menésből, kivonulásból, bevonulásból állt az ülés.

Közbül persze beszéltek is némelyek, s a szónokok szerint telt meg a tanácsterem vagy a folyosó.

A vita, mint a megduzzadt folyam, új medret ásott magának: akörül folyt, valjon közjogi természetű-e a regálé, vagy pedig magánjogi?

A közjogi származást a kormánypárt vitatta, a magánjogit az ellenzék. A pártonkívüliekből még csak holnap fog beszélni Szilágyi Dezső, akinek most már a szimmetria kedvéért azt kell mondani, hogy közjogi apától és magánjogi anyától származik a regálé.

Egy ideig lankadtan ment a dolog, Polónyi Bluntschlit idézte, aki azt mondta a Machiavelli célszerűségi javaslatára: »a célszerűség oly bő köpenyeg, amely alá elfér minden, még a guillotine is«.

Schvarcz Gyula felriadt: - Bluntschli mondta volna ezt? Az én Bluntschlim Polónyi után Harkányi Frigyes mondta el aggszűzi beszédét, a magyarok pörlekedési hajlamát hozva fel érvnek, a rendszeres bíróság ellenében. Már-már »szavazzunk«-ot kezdtek kiáltani a türelmetlen elemek, mikor Gajári Ödön állt fel s új rőzséket rakott az elaludni készülő tűzre. Okos, átgondolt, érvekben gazdag beszédet tartott a javaslat mellett.

Tisza egy eleven polemiával rázta fel a Házat a fojtó levegő okozta kábultságából.

Általában a mai nap a kormánypárti felfogásnak kedvezett. Az ellenzék hátrálni kényszerült. Már csak egyetlen felszerelt ágyúját jelezte a fekete tábla: Hodossy Imrét.

Künn a folyosón is visszatért a bizalom a 11. §-hoz.

Pulszky Károly azzal az ötlettel izgatott az ellenzékiek közt:

- Hiszen a praktikumban csak az a kérdés köztünk, hogy Tisza bíráskodjék-e vagy Beniczky Gyula?

Egy öreg mameluk összegyűjtötte maga körül az ellenzékieket s elkezdett nekik mesélni:

- 1866-ban történt, mikor már folytak a kiegyezési tár gyalások. Deáktól azt kérdezte őfelségének egy minisztere: »A császár megadná a magyar miniszteriumot, de attól tart, hogy lázadás támad az országban. Mit gondol, kedves Deák?« Az öregúr vállat vont: »Még nem beszéltem - mondá - a papokkal.« »A papokkal? Mi végből?« - »Mert csak ők csinálhatnák a lázadást, csak ők nem óhajtják a miniszteriumot.« Hát ezzel a paragrafussal én is így jártam az ankéten. Valaki azt kérdezte tőlem: »Nem lesz-e belőle lárma?« - »Még nem beszéltem - mondám - az ügyvédekkel.«

Hodossy ellen jobb felől is erős legény szállott a síkra Bokros Elekben, ki gyönyörűen fejtette ki a regále közjogi attributumait.

Zajos helyeslést provokált a fiatal szónok, kinek modorában, hangjában bizonyos papi szelídség van; csak Szilágyi Dezső rázta nagy hatalmas fejét elégedetlenül, s jegyzett az előtte levő papirosra.

- Holnap vihar lesz - jósolták a köröskörül ülők.

S a tornyosuló fellegeket még feketébbre festette a Pulszky Ágoston fenyegetőzése.

- Ha Szilágyi beszél, én is beszélek.

Vége-hossza nem akart lenni az ülésnek és a szónokoknak; nagysokára az ülés mégis elmúlt; de a szónokok megmaradtak holnapra a paragrafussal együtt.

A zárjelenetet Polónyi és Busbach összecsapása képezte.

Busbach egy kicsit nyers volt.

Polónyi finom vágással felelt:

- Egy jó alkalma lett volna a képviselő úrnak a hallgatásra és azt sem tudta kiaknázni.

Az egész Ház mosolygott és bámult, mert Polónyinak, aki rendszerint érdesen szokott visszavágni, egyetlenegyszer lett volna jó alkalma, jogosan gorombáskodni, - de éppen akkor (egyetlenegyszer) olyan finom lett, mint egy francia diplomata.




A MULATSÁGOS KABÁTOK

Ma, a Házba menve, a legelső dolgom volt megtudakolni a teremszolgáktól:

- Merre van a Csatár képviselő úr ruhaszöge?

- Legbelül az első szakaszban.

- Ott lóg már?

- Ki? A Csatár úr?

- Nem, nem, hanem a télikabátja.

A szolga beszaladott és megnézte.

- Nem, még nincs ott a kabát. (Ami azt jelenti parlamenti nyelven, hogy Csatár képviselő úr sincs még bent a Ház helyiségeiben.)

Pedig szerettem volna megnézni a bekecsét, melyet a tegnapelőtti ülésben felajánlott a hazának. Tisza mosolygott, és azt gondolhatta magában: »Mindjárt délután elküldöm vele Wekerlét a zálogházba, s törlesztünk vele valamit az államadósságból.«

Azóta közbeszéd tárgyát képezi a nevezetes téli kaput. Azt mondják, egyszerű szürke krispin, rókatorokkal, de már meglehetősen viseltes. Mások kéknek állítják, és hogy egykor az újságok kishirdetési rovatja útján jutott Csatárhoz, hol »gavalléroktól levetett öltönyök« cím alatt szerepelt.

Teringettét, okvetlenül látnom kell. Már csak azért is, mert láttam a Szent István palástját annak idején, láttam a Ház utolsó jegyzői atilláját Fenyvessy Ferencen, csak éppen a Csatár kabátját ne lássam? Hátha ez is a klenódiumok közé fog valamikor tartozni?

De Csatár nem volt bent a teremben. Általában üres volt a Ház. Valóságos végelgyengülés mutatkozott. A 11-ik §-nál annyira megfeszült a figyelem, hogy utána szükségképpen egy nagy kimerültségnek kellett bekövetkeznie.

Be is következett. A nagy szónokok megcsillogtatták elméjüket a nagy paragrafusoknál, a jelentéktelenebbeknél többnyire Gyulai Andrások beszéltek. A mezei hadak szétszaladtak az ünnepekre. Nem maradtak itt csak a csökönyös honatyák, akik a délelőttöt nem tudják másképp agyonütni, és azok, akik valami módosítványt hordoztak a keblükben.

Az utolsó időkben már olyan kevés volt a képviselő, hogy alig lehetett az üléseket megnyitni. Vagy pedig, ha megnyithatták, minden percben félelem szorongatta Péchy Tamást, hogy a Ház határozatképtelenné válik, ha valaki elmegy. (Nagyon meglátszik a Vizsolyi betegsége a párton.)

Napok óta semmi érdekes mozzanat nem zavarta a monoton unalmat. Gróf Csáky László viaskodék az almabor mellett. Valamelyik képviselő a kerti borokat magasztalta. Ez volt talán az egyetlen pont, amelynél a megbotránkozás jelei látszottak a képviselők arcán.

Én egy hátulsó padba vontam meg magam, a Csatár kabátjáról gondolkozva, mely végre is jó téma volna a lapba; mellettem édesdeden aludt Dániel Pál, s jóízű hortyogása félig álomba ringatott. Gépiesen keltem fel egy-egy módosítvány mellett, ha a mieink fölkeltek, anélkül hogy tudnám, miről van szó.

Egypár szomszédomat időnként megkérdeztem

- Miről van szó, kérlek?

- Nem tudja azt a világon senki ebben a roppant morgásban, csak Tisza és az elnök.

Ebbe aztán belenyugodva, szenderegni kezdtem, midőn nagy kacagás riaszt fel.

- Mi az? Mi?

Szétnéztem. A jegyzők szakaszonkint olvastak bennünket. Minden ábrázaton a mosoly derűje ömlött el szélesen.

- Mit nevetnek?

- A kabát! - mondják. - A télikabát!

S egyszerre tíz kéz is Jónás Ödönre mutatott, aki ott állt az elnöki emelvény előtt, nyakig begombolkozva, télikabátban.

- Aha, értem már. Ez az a »haza kabátja«, amit Csatár ajándékozott. S most Jónás, mint afféle daliás legény, a saját termetén mutatja be a nemzet képviselőtestületének. De hisz ez egészen jó öltönydarab.

- Dehogy az, dehogy - világosítottak fel. - Hanem a Neppel módosítványára van a szavazás, s a villanyos csöngettyű olyan ijedősen riadozott a folyosókon, hogy a hű Jónás Ödön télikabátostól rohant be szavazni. Ezen nevetnek a képviselők.

- Úgy? Hát nem a Csatár télikabátja?

- Ugyan! De naiv vagy; hiszen Csatárnak nincs is télikabátja.

- Úgy?

Ezzel megint elszenderedtem. Két óra felé oldalba lökött a szomszédom.

- Ébredj fel. Vége a regálénak. Le van tárgyalva egészen.

- Hála Istennek.

Annyira megörültem, hogy most hálából egyetlen sor kritikát sem írok azokról a szónokokról, akik elaltattak.




A »HÁZ« II.

A magyar parlament legnagyobb része a nemesi kúriákból kerül ki. A megyei zöld asztal, melynek posztóján most már nagy lyukakat ütött az idő, adja a képviselőház háromnegyed részét. Az ügyvédekből, ahogy nevezni szokták, »a nagyszájú kaszt«-ból szintén sok kerül be, de az ólombánya is csinos kontingenst szolgáltat.

Nem olyan ólombánya ez, mint az oroszoké, Szibériában. Oroszországban odaviszik a politikusokat, Magyarországon onnan hozzák. Mert a mi ólombányánk a nyomda, ahol azok az apró ólombetűk állnak, szépen egymás mellé rakott fiókokban, azok az ólombetűk, melyek az egyedüli hadserege voltak ennek az országnak sok ideig.

A Ház tagjai közül azokat mutatja be a »Vasárnapi Újság« e csoportban, akik a szerény szerkesztőségi asztalok mellől kerültek be ide a parlament zöld bőrös padjaiba.[4]

*

Itt van mindjárt elsőnek Csernátony Lajos.

Halovány, szellemes arc, némi kesernyés árnyalattal az ajkak körül.

Hatalmas judícium, imponáló férfias egyéniséggel. A miniszterelnök rendületlen barátja.

A pártban nagy tekintélye van, a kormánynál nagy befolyása. De az egyiket nem kereste, a másikat nem használja.

Szemén zordonan villog örökké a monokli. Szavaiban, ha polemizál az ellenzékiekkel (amit igen ritkán tesz), maró lúg van, »híres« »Rovás«-ában (e cím alatt ír a »Nemzet«-be elmés, szatirikus apróságokat) csípős méreg van, de alapjában olyan szelíd, mint egy bárány. Szíve a vastag kéreg alatt mélyen belül lágy és forró.

Mikor a legepésebb cikkeket írja otthon »angol királynői« szállásán, egy-egy gyilkoló ötletnél egyszerre leteszi a tollat, rohan a csipogó madarait megetetni.

Egy-egy közbeszólása a »Ház«-ban néha többet ér, mint sok úgynevezett nagyszabású beszéd; egy-egy aperçuje a folyosón némelykor megfordítja a hangulatot.

A »korrupciós« Tisza-kormány első oszlopa, de kinek öreg napjaira is dolgoznia kell, hogy csekély szükségleteit fedezhesse.

Egyetlen luxusa: a kendermag, amit a madarai felesznek.

*

A másik nagyhatalom a pártban Falk Miksa nagyerejű lapjával, a »Pester Lloyd«-dal a háta mögött.

De ő a »Lloyd« nélkül is a legkiválóbb államférfiak közé tartoznék. Tekintélyének gyökerei pozitívabb talajon vannak, s messze nyúlnak. Már ő híres ember volt, mikor a mostani miniszterek neveit nem is ösmerték.

Nem a »Lloyd« tette Őt naggyá, de a »(Fk.)« cikkek a »Pesti Napló«-ban. Ragyogó publicisztikai talentum, nagy tehetségű politikus. Némelykor félelmetes is.

Mióta öregszik, kevesebbet ír és kevesebbet beszél. De nagy pillanatokban előjön az öreg és hatalmas tollát megvillogtatja.

*

Az újságírók közé számítjuk, Horváth Gyulát is, a Ház új alelnökét. Mert azért, ha valaki nem volt soha szabóinas, de tud kabátot varrni, miért ne tartoznék a céhbe?

Az írás mesterségét, igaz, meg lehet tanulni is, de jól mondja Eötvös Károly, hogy többet ér a rátermettség. Mert ha valaki kiskorától kezdve arra adja magát, hogy egereket fogdosson, bizonyos idő múlva némi ügyességre viszi azt is, de a kitanult mesternél mégis mindig ügyesebben fogja el az egeret egy tanulatlan macska.

Horváth szépen ír, kolorittal; a nyelv egész klaviatúráján tud játszani. Judíciuma éles. De ötletekben annyira gazdag, hogy ezek némelykor elterelik a tárgyilagosságtól.

Ugyanezt mondhatni a beszédjeiről is. Előadása azonban szaggatott, kissé terjengős, de nem kellemetlen.

Egész lénye eredeti és vonzó. A hatalmasokkal szemben túlságosan erős, az elnyomottakkal szemben túlságosan gyenge. Szókimondó és merész. Együtt repül ugyan a seregélyek csapatával, de egy vonallal mindig följebb náluknál.

Egyébiránt megadom hozzá az egész receptet a szakácskönyvek mintájára:

»Törj össze finom porrá egy forradalmárt, egy galambot, egy hőst, egy szeszélyes asszonyt, egy bölcset, egy naiv poétát, egy közönséges mamelukot, egy könnyelmű gavallért, egy középkori zsarnokot és egy modern filantrópot, végy mindenikből két unciát, szitáld meg, gyúrd össze és megkapod Horváth Gyulát.«

*

Hegedüs Sándor még a fiatal generációhoz tartoznék éveire nézve - de a parlamentben öregnek számít.

A pénzügyek labirintusában ő a Ház kalauza. Gyors esze, alapos készültsége csaknem nélkülözhetlenné tette.

Annyit dolgozik, mintha ezer keze volna. Míg az előadói széken ül s figyel a beszédekre, mellesleg még vezércikket is ír a »Nemzet«-be hihetetlen gyorsasággal. Közbe azonban ráér diskurálni a körülötte állókkal.

Jellemzően mondta rá valaki:

- Ha Hegedüsre bízták volna a teremtés munkáját, hat nap helyett megcsinálta volna négy óra alatt.

*

Miskolc városát a csizmadiák lakják. Már Deák Ferenc is »csiszlik város«-nak nevezte, de a követeit ügyesen válogatja meg. Mert a csizmadiák mindig jó politikusok voltak.

Vadnai Károly egyike a Ház legokosabb szónokainak. Pompásan tud polemizálni. Hangja nem erős, de jól beosztja.

Annál erősebb a tolla, de azt nagyon ritkán koptatja a politika szolgálatában.

Ha szeretné a tarka kockás kabátokat, a jövendő intendánst látnák meg benne a távol ködében fürkésző szemek.

*

Gyorsan csinált magának parlamenti rangot Visi Imre.

Szeretetreméltó, eleven ember, bozontos hajjal, nagy, értelmes dióbarna szemekkel.

Rajongva szereti Tiszát. Vele él, vele érez, vele gondolkozik.

Lassankint egész világa asszimilálódott a miniszterelnökével.

Míg Tisza belügyér volt, Visi is belügyér volt. Most, hogy Tisza átvette a pénzügyminiszteri tárcát, Visi is a szeszadó és a regále szövevényeibe hatolt, s meglepő az az érzék és instinktusz, mellyel a tanítvány beleilleszkedik a mester gondolatvilágába.

De Visi emellett önálló tehetség, eredeti és üde. Ami nagy dolog parlamentünkben, hol a java szónokok is sablonra dolgoznak.

Mint hírlapíró a »Memor« álnevet használja a »Nemzet«-ben, eleven verve-vel, erős polemikus érrel írt cikkek alatt.

Jó név ez neki, aki arról nevezetes az irodalomban, hogy minden tizenöt év óta megjelent cikkre emlékszik. 1870 óta minden szónokról tudja, hogy mikor és mit beszélt.

Rémítő sors. Egy ember, aki nem tud felejteni.

*

A »Ház spanyolja« Beksics Gusztáv. Falk és Kaas mellett a legelevenebb publicista.

Igazi spanyol; heves és szenvedélyes. Fejében dübörögnek az ideák.

Lázban ír s pennájából színgazdag pompában ömlenek a gondolatok. Szinte sisteregni látszik némely mondata, olyan tüzes.

Beksicset a természet a szélsőbab padokba szánta, de ő maga a jobboldalra ült, ahol csend és pihenés van, ahol a »generális« gondolkozik mindenki helyett.

Kivált forradalmi időkben volna elemében, nagy, nemes eszmékért rajongó lelke ekkor lövellné kedvvel lángját.

...De forradalmat már mégsem lehet csinálni a kedvéért.

*

Ha Beksics a Ház spanyolja, aki Cid mézét szítta és a Castelar Emil tejét szopta fiatal író korában: Asbóth János »a Ház angolja«.

Nem azokból az angolokból való, akik sohase látták Angliát, hanem minden beszédjükben rá hivatkoznak, sem nem azoktól, akik egy-egy országot választanak maguknak s únos-untalan azzal példálóznak (ahogy némely ember a szomszédasszonnyal a saját feleségének), hanem egy tökéletes angol, annak flegmájával, merev, hideg magatartásával, hogy mellette az igazi angol is csak utánzás.

Asbóth szép készültséggel jött a parlamentbe s logikus fej. Beszédjeiben mindig van tartalom.

Ha szerencséje lesz, miniszterségre viheti.

Ha pechben lesz, főispánt csinálnak belőle Krassónak.

*

György Endre jobban hasonlít egy fiatal medvéhez, mint egy meglett vasúti szakemberhez. Ami, tekintettel arra, hogy most sokkal kevesebb medve van már, mint vasúti szakember, csak előnyére válik a György Endre külsejének.

Asbóthnak olyan okos arca van, hogy még Bismarcknak is imponálna, György Endréé ellenben olyan, hogy még Luppa Péter is kétszer magyarázna meg neki valamit, ha nem tudná, hogy az György Endre.

De ez a fej roppant csalóka. Éles, messzelátó elmének héja.

György Endre a diplomáciai pályára volna utalva, mert előtte nem gombolóznának be annyira, tükörben tanult ravaszsággal, a többi diplomaták.

- György Endre őexcellenciája előtt bátran beszélhetünk - gondolnák magukban -, az úgysem érti a dolgokat.

Csendesen pislogna apró serét-szemeivel és túljárna az eszükön.

De helyén van ő a Házban is, hol fényes sikereket ért el nemzetgazdasági tárgyú beszédjeivel. Önálló véleménye van, s férfiasan előáll vele. Azért nevezik »mérsékelt mameluk«-nak.

*

Idáig érvén az olvasó, ahol az ellenzéki arcképek kezdődnek, szinte képzelem, hogy örül meg:

- No, hála istennek, hogy már elfogytak az okos emberek. A sok dicséret bizony unalmas volt, lássuk most a csípéseket.

Ohó! tisztelt közönség. Bennem is van tapintat. Darázs a darázsba fullánkot nem ereszt. Ha a harc mezejét írom le, hol sebet kapnak, osztogatnak, hol ádáz hévvel csattognak a fegyverek, ott az én tollam is hegyivel fog, de itt a »Vasárnapi Újság«-ban, hova megtisztelés okáért válogatott össze a szerkesztő a tollforgató honatyákból húsz darabot (hagyván a többit későbbre), itt már nincs ellenség, s nem hogy rossz tulajdonságokat fognék rájok (mert teszem azt én akárhányszor), még a meglévő hibáikat is takargatom. Azért hát ne tessék fészkelődni. Az okos emberek még el nem fogytak.

Itt van mindjárt egyiknek Eötvös Károly, a legjobb ízű szónok a Házban, akinek a szájából úgy csurog ki a jó magyar zamat és észjárás mint a színméz.

A Kossuth táborában ül, de csak két embert bámul a világon. Önmagát és Deák Ferencet. A Ház legpompásabb adomázója. De ebben is ravaszkodik. A Deák ötleteit elmondja magáé gyanánt, a saját ötleteit pedig a Deák szájába adja, amiért Deák valamivel kisebbedik, Eötvös pedig valamivel nagyobbodik. Így fogy közöttük a távolság. Fogy is, marad is.

Sokszor beszél hasból, de mindig nagy hatással, élénk figyelem mellett, mert humorral, a legnemesebb orátori ingredienciával csak ő rendelkezik és Jókai. Népszónoknak pláne páratlanul áll az országban.

Mint a Fiáth főispán lelke, mely éjjelenként Veszprém és Budapest közt bolyong, úgy jár Eötvös örökké a népszerűség és gyűlölet két cölöpe közt. Mire saktervédői voltát feledtette - most újra a Doda-ügybe keveredett.

*

Kaas Ivor, a »belvárosi győző« egyik legnemesebb alakja a hírlapírói karnak.

Az övé a skriblerek szíve. Ő a »kapitány« köztük.

Szeretetreméltó és amellett ragyogó publicisztikai talentum, kit széles e hazában mohón olvasnak.

Dicsérni őt annyi - mint vizet hordani a Dunába.

Szidni annyi - mint összeveszni a közönséggel.

Egyetlen egy hibás dolga van: hogy ő fegyverezte fel - de csak parádés karddal - Polónyit.

*

Nem minden pártnak van olyan jó ideális embere, minő a mérsékelt, vagyis most már »közjogi alapon álló ellenzék«-nek Kaas báróban, de a szélsőbalnak van: Törs Kálmán.

Harmatos lírai kedély. Csupa szelídség, csupa jóság. Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Azt hiszem, nem volna képes végignézni, mikor a szakácsné a csirke nyakát leszeli, de abba már beletörődött, hogy az elvtársak mindennap a guillotine-t emlegessék, és egy minisztert megegyenek »fölöstökömre«.

Ő talán az egyetlen ember a Házban, akinek nincsen epéje és ellensége.

A hangja gyenge, de a logikája erőteljes; előadása kellemes, szimpatikus, s olyan átlátszó, világos, aminő hótiszta a karaktere.

*

Egy mosolygós alak jelenik meg néha (nagyon ritkán) a Házban és a folyosókon, mindig siet, mindig dolga van, mindig elmenőben diskurál.

Az ismerősök körülötte, mögötte váltig suttogják:

- Szerencsés ember ez a Csávolszky!

Igen, ez Csávolszky, a régi kedvelt skorpió. Most a »Magyar Times«, az »Egyetértés« megalapítója és szerkesztője.

Nábobja az újságíróknak, kinek dolgairól, emelkedéséről regekör szárnyal Bohemiában.

Leleményes és merész: a tenger fenekéről is előhozza olvasóinak az érdekes friss dolgokat.

Azzal nem törődik, hogy ez a tenger feneke néha a belügyminiszter asztalfiókjában, néha a király papírkosarában van.

*

Apponyi Albert közvetlen közelében, grófoktól, báróktól körülvéve ül ifjabb Ábrányi Kornél.

Érdekes arcán mindig visszatükröződik a vita. Vagy nevet, vagy morog, vagy haragszik, vagy helyesel, de soha sem pihen. Zajos, nyugtalan, örökké mozgó elementum. Valóságos halcsík.

Roppantul tud nevetni - de nevettetni is.

Egy-egy kacagtató ötlet, találó sziporka, szárnyra kerekedik a folyosókon, a büfében: ha útközben már elveszett volna is a gazdája, hát azt akkor bizonyosan a Kornél mondta.

Egyszóval: Apponyi vegyeskereskedésében ő és Grünwald Béla árulják az attikai sót.

Ábrányi másodszor képviseli a dédesdi kerületet. Kétszer beszélt, de mind a kétszer zajos hatással.

*

Bolgár Ferenc jeles képzettségű katonai író.

Elég jogcím, hogy a parlamentben helyet foglaljon. De nehezen jutott volna oda, ha véletlenül le nem lő Bécsben párbajban egy ezredest.

Azonnal híres lett Magyarországon.

A szélsőbaliak nem adnák egy vak lóért, ha Szederkényi mellé még egy olyan példányt kaphatnának, aki eleven embert ölt valamikor, de Bolgár Ferenc a habaréki padokra ült. Egy komoly katona nem mehetett oda, ahol a Komjáthy pisztolyaival dolgoznak.

Ott ül Grecsák mellett, s csendes, rokonszenves modorával egy légynek sem vét. Legfeljebb Fejérváry panaszkodhatnék, akinek a javaslatait piszkálja, kritizálja.

*

Ugron Ákosnál csak egy mérgesebb »közbeszóló« van még a szélsőbalon, akinek a szemei zöld karikákat hánynak, mikor a fejét rázza a minisztereknek:

- Nem áll! Nem úgy van!

Finom alkatú, dzsentris modorú fiatalember, elegáns mozdulatokkal.

Egy csöppet sem érzik rajta az újságszag.

Pedig ő is ólombányából került ide: Hoitsy Pál, az »Egyetértés« vezércikkírója.

Künn a folyosón és még kijjebb az életben egy végtelenül udvarias gentleman, akitől soha nem hallani egy erős szót, előzékeny, sőt önfeláldozó. Mamelukoknak jó pajtása.

De bent a Házban valóságos sárkány, aki rúg, harap, kapál, sustorog, tüzet okádik.

Az ellenfél szónokait ingerli, megzavarja, s olyan alapos bőszültséget tud kifejteni egymaga, hogy apródonként az egész balvidék kannibáli gerjedelmekbe esik.

Hoitsy Pál nem pusztán hírlapíró, hanem mint természettudós is szép nevet vívott ki magának. A szélsőbal szónokai közt' pedig az első helyek egyikét foglalja el.

*

Szederkényi Nándort mint hírlapírót és mint szónokot kell jellemeznünk.

Mint hírlapíró merészen ír és olyán sötéten színez, hogy aki olvassa, nem tud utána aludni.

Mint szónok olyan bágyadtan és monoton hangon beszél, hogy aki hallgatja, nem tud mellette ébren lenni.

*

A kis Erdélynek is van egy ügyes hírlapírója a honatyák közt. Bartha Miklós, aki nagy verve-vel ír.

Egy-egy suhogó cikke átveri magát a Királyhágón, s kézről-kézre adják a klubokban, a kaszinókban, mint a régi időkben, mikor még némely urambátyám házról-házra járt a zsebébe gyűrt »Jelenkor«-ral vagy »Tárogató«-val.

Bartha ritkán jár a Házba. Valóságos második Szunyogh Szabolcs. Néha egy év is elmúlik, hogy be nem kukkan.

De ha aztán benéz (rendesen Ugronnal jönnek egyszerre), van ünnep a szélsőbalon! Kezdődik az akció nagy sebbel-lobbal (Bartha ékes szónok, szép ezüst csengésű hangja van).

Új élet lüktet-forr az aluszékony hegypárti erekben is. De a nagy fergeteg csak addig dúl a tanácsteremben, míg künn az idő kiderül.

- Még van vagy három beszédtárgyam, de holnap már szántatni lehetne. Gyerünk haza, Miklós!

*

A hazajáró lélek Ugron. A mindenfelé »bolygó lélek« Pázmándy Dénes. Ah, a Dini! A nagy csacsogó. Aki sehol sem lakik, sehol sem található. Mindig útban van.

A múlt héten Boulanger-val sétált karonfogva az Eliséei-mezőn, tegnap még Smolkával dinírozott Sachernél, ma itt ül és Hoitsy Pállal fújja a követ a folyosón. De holnap már Bukarestben lesz, ahova egy csésze teára hítta meg az öreg Ghika.

Roppant svádája van. Mikor felszólal, többnyire polemikus irányban, eleven, maliciózus, sokszor elmés is, de soha sem unalmas.

Ha már jó ideig dikciózik, rendesen hátrafordul övéihez:

- Nos beszéljek még?

Ha azok javallják, még egy emeletet épít az orációra. Sőt ha nekik úgy tetszik, még hármat is azután.

Az újságokba »Coffrefort« név alatt ír.

Ő az egyetlen ember a zsurnalisztikában, aki ott kezdte, ahol a többiek végezni szeretnék.

Nagyúrnak született, de mindenáron újságíró akart lenni.

Emezek pedig újságíróknak születtek, de szívesen lennének nagyurak.

Neki sikerült. Ezeknek nem.

*

Íme a huszadik arcképhez jutottam, azazhogy a huszadikat, ott a túlsó oldalon, szándékosan hagytam a legutoljára, mert az a magam ábrázatja.

*

Most látom be csak, hogy jobb lett volna, ha e szöveget más írja, mert legalább rólam is megtudná a közönség, hogy milyen vagyok mint szónok. (Így még majd örökösen homályban talál maradni.)

Nem dicsekszem; de ha azt látjátok kedves olvasóim valahol az országgyűlési rovatban, hogy (»egy hang a jobboldalon«) vagy azt, hogy (»helyeslés jobbról«), gondoljatok rám és higyjétek akkor, hogy az talán én vagyok.

Hanem egyet bavallok, hogy ott ülve a kollegáim közt, látván őket, mint nőnek, izmosodnak a Ház levegőjében napról-napra, mint aratják tele marékkal a babérokat, kiütne rajtam az irigység cudar szeplője, ha nem élnék abban a karcolatírói hitben, hogy »hiszen ezek a jó emberek voltaképpen mindnyájan nekem beszélnek«.

1889




A T. HÁZBÓL [jan. 11.]

Már ötödik esztendeje vagyok kormánypárti képviselő, és még nem voltam az üléseken négyszernél többet, hanem ma reggel elolvasván a szabadelvű párti konferenciáról a tudósítást, egyszerre megbizseregtette véremet a kíváncsiság.

- Asszony - mondom a feleségemnek -, ma a Házba megyek.

- Lehetetlen! Talán valami bajod van?

- Nincs. De ma nagy dolgok fognak történni.

- Ej, ha eddig megélt nélküled Tisza, meglesz ezután is. Talán az a kis szőke lesz a karzaton? Odarendelted? Ej, ej, Pál, te valami turpisságban jársz.

- Hallgass! Nagy események előestéjén állunk. Hegedüs megtámadta a konferencián a javaslatot. Kőrösi Sándor duzzog, Matuska Péter fülébe is bele van eresztve az ellenzéki bolha. Rakovszky István harcra készül, Horváth Gyula féllábával a barikádokon áll. Ma okvetlenül ott kell lennem. Mert képzelheted, hogyha már a mamelukok ilyenek, minők lesznek a tigrisek. Add ide az esernyőmet!

- Az esernyőt elvitte a szakácsné a piacra. Várd meg.

A hó apró pelyhekben pilinkélt odakünn. Esernyő nélkül csakugyan nem mehettem. Be kellett várnom.

Ezért késtem el az ülésről. Már régen elharangozták a delet odakünn, mire a Sándor utcai palota elé értem, melynek homlokzatán a hótól megfehéredve leng a fekete zászló.

- Ki halt meg megint? - kérdem a korridoron Wahrmanntól.

- Szitányi. Örülhet, hogy meg nem élte ezt a szavazást, hogy szerencsésen kimászott.

- Hát olyan félénk volt az öreg?

- Sőt, megfordítva, Szitányi forradalmár hírében is állt.

- Lehetetlen!

- Hát még nem tudod? - kapott rajta Wahrmann. - Pedig olyan régi anekdota, hogy már Harkányi is tudja.

- Mondd el, ha ráérsz.

- Hát az öreg Ullmann, a Szitányi Bernát apja, valami üzleti összeköttetésben állt a bécsi kormánnyal a negyvenes évek elején. Szállított nekik egyet-mást. Fölmegy egyszer Bécsbe, s ott szemére veti a miniszter: »Hallja Ullmann, az ön fiával nem vagyunk megelégedve. Nagyon kellemetlen, sőt kínos benyomást tesz a legfelső körökben az ő ellenzékeskedése.« »Az én fiam? - kérdi csodálkozva Ullmann. - A Bernát?« »Igen, igen, a Bernát.« (A Bernát akkor aljegyző volt Hontban és valósággal a liberálisokhoz tartozott). Ullmann fejcsóválva távozott a minisztertől, s hüledezve beszélte el otthon a környezetének: »Hm, az uralkodóház nagyon rosszul állhat, ha már az én Bernátomtól is fél. Én nem hitelezek neki többé.«

Nevettem a Wahrmann anekdotáján, de most egyebet akartam tőle tudni.

- Mi lesz a javaslattal? Mit gondolsz?

- Semmi kétség, visszaveszi Tisza - humorizált Wahrmann -, csak benneteket akar kipróbálni, hogy jó hazafiak vagytok-e. Tartsátok magatokat erősen!

Észrevettem rajta, hogy tréfál, s szó nélkül siettem a terembe.

Megálltam az elnöki emelvénynél, s amint egy pillantást vetek balra, ott látom ülni Arany Lászlót. Nézem odább, mellette gömbölyödik Kőrösi Sándor. Nézek föllebb, ott könyököl egész otthonosan Molnár Viktor, s amerre a szem lát, csupa mamelukok ülik meg a baltájékot.

Elhűlt bennem a vér. Káprázat-e, álom-e? Lábaim a földbe gyökereztek, ajkaimat nem voltam képes kinyitni.

Szent Isten, mi történt itt?

Elkezdtem a kezemmel próbálgatni, merre van balra, merre van jobbra.

Hát csakugyan arra van balra, ahol a jobboldal volt... az egykori jobboldal.

Első gondolatom, mint jó mamelukhoz illik, Tisza volt. Hol van Tisza?

Megüvegesedett, ijedt tekintetemmel nagynehezen bírtam csak ráakadni. Ott ült piros székében halványan, árván, köröskörül üres padokkal a háta mögött.

Az a szép, gyönyörű párt nem volt sehol. Istenem, istenem, milyen mulandó minden földi hatalom.

E pillanatban valamit mondott a szónok, mire fölzúgott a tetszés zaja a mameluk-ajkakról.

- Úgy van! Igaza van!

Visi helyeslőn rázta nagy, bozontos fejét (Ki hitte volna, hogy még ez a Visi is!), Gajári arca ragyogott a megelégedéstől, Hanzély lázasan jegyezett, Jókai édesdeden mosolygott. Szinte kedvem lett volna rákiáltani szemrehányón: »Hát maga Móric bátyám így imádkozik Tiszáért?«

A mediumon összekavarodva álltak, jártak, futkároztak a képviselők. Szilágyi Dezső Helfyvel konferált. (Hm, ezek már alakítják az új kabinetet.) Nini, Károlyi István gróf is eljött. Valami sajátságos lelkesültség honolt szép halovány arcán, mintha csak a szózat éneklésébe akarna belekezdeni.

»Hazájának rendületlenül, legyen ön híve, oh magyar!«

A levegő irtóztató volt a teremben. A különböző párák lilaszín ködben játsztak vastag rétegben, úgyhogy az elnök alakja a háttérbe veszett. A folyosóról beszivárgó szivarfüst kékes erekben oszladozott el a fülledt atmoszférában. Innen is, onnan is konvulzív köhögési roham szakítá meg a szónokot. Szinte jólesik hallani, hogy még annyi eleven öreg emberünk van.

Engem is elfogott a fuldoklás, s hozzá a rendkívüli esemény felizgatott. Félig eszméletlenül rohantam ki levegőre. Az ajtónál összeütődtem gróf Károlyi Gáborral:

- Te se hallgatod a »szökött katonát«? - kérdé kesernyésen.

- Miféle szökött katonát?

- Hát Vadnay Andort, aki átszökött hozzátok?

- Hozzánk? Hát kik vagyunk mi voltaképpen?

- Osztrák-magyarok vagytok.

- Mit beszélsz? Hát miért ülnek akkor mieink a szélsőbalon?

- Fortélyból. Maszkírozni akarják, hogy a szélsőbal kivonult a Vadnay beszéde elől a folyosóra. Nem akarják, hogy ott tátongjanak az üres padok.

- Úgy? - szóltam megkönnyebbülve. - Hát nem bukott meg Tisza?

- Álmodol?

- Nem, de most jöttem az ülésre. S a konferencialeírások és a szituáció, amit a teremben találtam, megkonfundált egy kicsit. Igazán nem hagyták el Tiszát az emberei?

- Sőt, megszaporodtak eggyel.

Most már egész nyugodt hangulatban mentem vissza a terembe, s a régiben találtam mindent, mintha csak a szemcsés köthártyalobról tanácskoznának. Bezerédj Viktor leveleket írt haza a padban a választóinak, hogy minden rendben van, Fabiny vígan dobolt ujjaival egy árkus papiroson, az elnök szelíden nézegette csengettyűjét, Vargits nagyokat ásítozott, Kopácsy a bajuszát fésülgette, csak Kőrösi Sándor morgott, de nem a javaslat, hanem a köszvény ellen.

Egy padba húzódtam, s elmondattam magamnak az egész ülés lefolyását: ki beszélt és mit beszélt?

- A legelső szónok Münnich volt.

- Azután?

- Azután Bolgár beszélt szakszerűen, de unalmasan.

- És még?

- Utána Fejérváry rapszodice, de ügyesen. Azt mondja »tartsuk készen a puskaporunkat«, amire közbekiáltott Thaly Kálmán: »Hát van?«

- Történt még valami?

- Csáky tartotta az első beszédét. Ez volt az ülés legviharosabb része. Mihelyt fölállt, mindjárt egy malíciózus megjegyzés röppent el balról: »Beszéljen németül!« Nem jött zavarba. Folyékony, elegáns szónok, ki választékosan kezeli a nyelvet. Arca rideg, hangja tompa és színtelen. Egy megfordított Trefort. Oly féken vannak nála tartva az indulatok, hogy még a körmük hegye se látszik. Rossz materia az ellenzéknek: nehéz lesz fölingerelni. Föllépése férfias, gondolatai tartalmasok, de merészek. Két gondolatot élezett ki; hogy »a jó magyar is csak jobb magyarrá válik, ha németül is tud« és hogy az állam közbiztonsága mellett a kultúra másodrendű. Ezekre támadt az ellenzéken a viharos zaj, kivált a németül nem tudó elemek közt.

- Ki beszélt még Csákyn kívül?

- Senki.

- Hogyan? A szélsőbal meg sem mozdult?

- Dehogynem. Mikor Mürmich beszélni akart Bolgár után, orkánszerű »eláll!« kiáltásokkal nem engedték szóhoz jutni.

Így hát ma elég sikerült politikai akciója volt a szélsőbalnak is.




Hátra Kezdőlap Előre