A MAI ÜLÉS [okt. 22. ]

Ha ellenzéki ember otthon a méhesében elmerengett most a nyár végén a tél gyönyörűségeiről, mindjárt elsőnek, vagy másodiknak képzelte a monori zászlóügyet:

- Micsoda ostrom lesz ebből!

A mameluknak ellenben hiába osztottak tizenegy tarokkot tout les trois-val, legott elromlott az öröme, ha valaki felemlítette közbe a monori dolgot.

- Micsoda botrány lesz ebből!

A kávéházi politikusok erről álmodtak, Fenyvessy Ferenc új mellényt varratott erre az alkalomra. Thaly becsapta a szultán könyvtárának ajtaját, s rohant haza Konstantinápolyból Fejérvárynak közbebeszélni.

Minden a régi alakját vette föl erre a napra. Vagy hogy csak képzelődés az egész. Itt kavarog már megint a hajdani füst a folyosókon, zsibong, hullámzik a képviselői tábor. Ott jár Rohonczy Gida, egyik kezét a nadrágzsebében tartva. Polónyi arca titokzatos, a Horánszkyé sötét... Itt csoszog Ucsu, elszánt tekintettel, s óvatosan jár, nehogy valami robbanószerbe lépjen, a selyem talpú Matuska.

Belülről ki-kihangzik koronkint az elnöki csöngettyű, mire gróf Degenfeld Lajos és Lónyay Sándor mindig nekiiramodnak az ajtónak... de szerencsére még jókor jut eszükbe, hogy ők már főispánok és elszakadtak az anyai emlőkről.

Bent meglehetős szelíd a hangulat. Csak az újságíró karzat mutatja, hogy lesz valami sürgönyözni való a bécsi lapoknak. Legfeljebb az Ivánka Zsigmond föltűnése aggasztó. Az öreg sirály vihart jelent. Szilágyi Dezső a »Pressburger Zeitung«-ot olvassa, mire Fejérváry Géza is keresgél a zsebében, de »Ofner Zeitung«-ot ő nem talál.

A Ház elnöke üdén felfrissülve ül zöld mennyezete alatt, a diadalérzet csillog kék szemeiben. Most már a múlt hét óta, mint nagy pánszláv-irtót senki sem vádolhatja gyöngeséggel.

Napirend előtt Helfy szeretett volna egy kis parlamenti csemegét szervíroztatni, hogy azt mondja: tűzessék tárgyalásra a király levele az »és« szócskáról. Tisza azonban nem engedte: »nem szokás«, mondá, s a mameluk tábor rázúgta, hogy nem szokás.

A jegyzői torkok kímélése miatt tagadta-e meg Tisza a királyi levél felolvasását, vagy abból az indokból, hogy Helfy is tartogat egy Kossuth-féle levelet felolvasatlanul, - azt döntse el a történelem, de annyi bizonyos, hogy ez epizód után a választásokra került a sor.

Jegyzővé megválasztatott Roszner Ervin, a közigazgatási bizottságba tagnak pedig Vojnics István. Mind a két választás olyan, mintha a női karzat befolyásolta volna.

Miután Rosznert, ki hamar nyerte ki a parlament nagyrabecsülését, élénken megéljenezték, megindult a közutakról szóló javaslat tárgyalása. Sem Bezerédj Viktor szép beszéde, sem a Gulner Gyula felszólalása le nem bírta csillapítani a Ház és karzat farkasétvágyát a következő »fogás«-ra nézve.

Végre egy óra után, az elnök megszakítá a javaslat tárgyalását, s fölhangzott a nyitányt képező »Helyre! Helyre!« kiáltás. A képviselők robogva foglalták el padjaikat, s Fejérváry délceg alakja fölemelkedett.

Mélységes csönd állott be, de csak azért, hogy aztán annál sűrűbben zuhogjanak a »közbeszólások«.

Ezek nélkül nem is tudna beszélni a honvédelmi miniszter. Az ő ereje, parlamenti sikerei e közbeszólásokra odavágott feleletekben vannak. Ő az ellenzék nélkül nem létezhetne. Az ő művészete a parírozás. Baross pompásan beszél, ha mind a két oldal helyesli, magát Szilágyi Dezsőt is fölvillanyozza, mikor látja, hogy ellenfelei hallgatagon, leteperve ülnek a padokban. Fejérváryt zavarba hozná, ellankasztaná a csönd.

Mai beszédjének is az volt a sikerültebb része, amit a közbeszólók fejéhez paskolt. Feje tele van ötletekkel, s ezekben annyi elmeél, annyi kedély, a helyzet oly gyors fölismerése, hogy egy igazi nagy debatter lett volna belőle, ha kard helyett könyveket forgat vala. A sárga-fekete szín használatát a törvényből magyarázgatta; a közös hadsereg e jelzőszínt használja a többiek mellett a szolgálati szabályok szerint, s a szolgálati szabályok törvény szerint egyenlők a két hadseregben.

Nagy zaj keletkezett erre a szélsőbali vidékről (a habarék-párt csöndesen viselte magát).

- Egy kis türelmet kérek még - szólt oda nekik a miniszter maró gúnnyal -, hagyják a dolog végére. Mert tudom, úgysem lesznek megelégedve.

A törvények fejtegetése után áttért a sárga-fekete szín mentegetésére, hogy az végre is a király családi színe.

- Nem igaz! - mordult közbe Thaly, s száz megrázott tigrisfej suhogott. - A heraldika azt bizonyítja, hogy »veresfehér«.

Nyomban riposztozott Fejérváry:

- A király nem a heraldikához alkalmazkodik, hanem a heraldikának kell alkalmazkodnia a királyhoz.

Ez egy olyan pompás mondás volt, hogy még Thaly is behúzta fejét a váll-lapockái közé. A mamelukok arca kiderült, a karzaton ülő hölgyek mosolyogtak. Ucsu kacagott. S ha Ucsut kacagni hallja a párt, fölpezsdül minden élő lélek, mintha a tavaszi nap verőfénye csiklandozná, melegítené a táblabírói hasakat.

Ucsu kacagott, a gyorsírók vígan percegtették a ceruzáikat, az elnök roppant kedvteléssel játszadozott a csöngettyűjével. Csáky gyöngéd tekintettel méregette szomszédjában ülő kollégáját!

- Milyen kabinet ez! Milyen kabinet!

Csak Beöthy Algernon szívét mardosta az irigység - ezért a jó mondásért.

A miniszter ezalatt egyre tovább ment a fejtegetésekben messzebb, följebb, míg végre, mint a jó acélnak, sikerült kicsiholnia a kovából az alvó szikrát.

Szalay Imre ajkán megjelent a »Hoch«. S utána húsz-harminc ajkon zendült fel.

Íme, itt van a téli rém. A »Hoch«, a rettenetes »Hoch«! De ez nem a régi kísértet többé; a disszidensek és aggályoskodók össze nem rezzennek többé tőle. Most már nincsenek disszidensek és aggályoskodók. A párt mosolyog. Ucsu kacag. A miniszterek füleit ösmerősen csiklandozza meg. Az élénk eszű Harkányi Frigyes nyomban komponál hozzá egy legfelsőbb kéziratot:

Kedves Hoch!

Önt ezennel megbízom magyar ellenzékem szellemi támogatásával.

Kelt Meran, stb.

A Hoch csakhamar elhalt, s Fejérváry a szabadelvű párt zajos helyeslése és az ellenzék zajos ellentmondása közt ült le.

Utána Irányi helyezte magát méltóságteljes állásba. A budapesti szobrok mind irigyelhették volna tőle.

Hosszas volt és elejtette az érveket a fekete-sárga jelzőzászló ellen (mert ha a jelzőzászlóknak nincs jelentőségük, mért nem használnak csupa közönyös színeket, vagy ha a közönyös színek között használnak egyet, melyik a királyé, bízvást használhatnának egyet a nemzetéből is).

Irányi azonban beletévedt szokott frázisai- és rémlátásaiba úgy, hogy a saját pártja is elálmosodott. S az álmos ember nem rebellis.

Viszontválaszában hát egészen felülkerekedett Fejérváry. Thaly is elhallgatott, még csak Polónyi merte odabökni a »frakció« szóra, mellyel a szélsőbalt illette:

- Legalább nem svarc-gelb frakció!

- Hanem oly frakció - vágott a miniszter vissza -, melynek ügynökei és diplomatái hiába járnak külföldre.

Ez volt az utolsó tromf, azontúl aztán nyugodtan beszélhette ki magát, és a viharosnak ígérkező zászló-ügy oly csöndes, szelíd véget ért, mint akár egy szemcsés köthártyalobról szóló törvényjavaslat.

Annyiban részesült mégis több figyelemben, hogy név szerinti szavazást kért a szélsőbal. (Talán a habarék-pártot akarta vele megbosszantani, hogy valljon színt. S az most nemzeti színt vallott.)

A név szerinti szavazásnál a P betűt húzták ki. Ami egészen boldoggá tette Podmaniczky Frigyest.

- Barátom - áradozék a szabadelvű párt szeretett elnöke, örömtől sugárzó arccal -, egész politikai pályámon nem húzták ki a P betűt, mindig ki kellett böjtölnöm az egész ábécét. Ez keserített engem örökké.

Szemében hálás elragadtatás csillogott a szerencse ilyetén kegye miatt. Íme, látható ebből, hogy vannak még mamelukok, akik kevéssel megelégeszenek.

Leszavazott az elsők között, s hazament azzal a sejtelemmel, hogy a többség a választ tudomásul veszi. Sejtelme megvalósult.




A MAI ÜLÉS [okt. 23. ]

A közutakról szóló javaslat tárgyalása nem bírta a Házat átmelegíteni. Szegény jó öreg országutak, mennyi port tudtak fölverni valaha! Milyen harcok, viaskodások lettek volna ezelőtt ötven évvel. Ma egész lanyhán folyt a tárgyalás - pedig nem kevésbé fontos a téma, mint negyven év előtt. De az államélet annyira elágazó lett, hogy az efféle praktikus dolgokra kevés érdeklődés jut.

Ki beszélne ma közönséges országutakról - a zóna világában!

Azazhogy mégis beszéltek, a szélsőbalról Pap Elek a »párt nevében« is. (Hát már megint egy új vezér?) Pap Elek igazságtalannak találja az útadó kivetésének tervezetét, s ezért gyújt rá a régi jelszóra:

Utat, töltést nem csinálunk Irányi a vicispánunk.

Még általánosságban se fogadja el a javaslatot, hanem kéri a szentlelket, hogy az szállja meg a többséget.

Boros Béni szakszerű, ügyes polémiában vagdalkozik Gulnerrel.

Utána Beöthy Ákos állt föl, aki nemrég Kossuthnál járt, s azzal lépett a kormányzó elé:

- Egy régi hívének fia áll ön előtt, kormányzó úr.

Kossuth elérzékenyülve borult nyakába. Mai beszédjén még nem látszott meg ez az ölelkezés (a tegnapi szavazatján igen). Magas színvonalú volt Beöthy Ákos beszédje, mint többnyire (mert a mérsékelt ellenzéknek, szó ami szó, kevés ilyen tartalmas szónoka van), de Baross, aki ma elemében volt, mégis szétszedte azt vasgyúró logikával.

A hatalmas miniszter, kit az ellenzék is kényeztet, ma harapós volt egy kicsit. Beöthy felszólalására megjegyzé, hogy az a »komolyság szatírája«.

A gyorsírói jegyzetek azt teszik ide: (Zaj. Ellentmondások balfelől). Ami azonban tényleg oda redukálható, hogy Tomcsányi László a fejét rázta.

Pap Eleknek pedig azt felelte a miniszter, hogyha a szentlélek, akit ő a kormánypárton kíván leszállatni, csakugyan lejön, jobban teszi, ha az ellenzékre száll le. Mert náluk több dolga lesz.

Zokon veszi ezt a »Magyar Állam« ma este megjelenő száma, felháborodva mondván: Mit profanizálják a szentlelket, mit keres az a közutak tárgyalásánál?

Persze, hogy a »Magyar Állam«-nak most sincs igaza. A szentlelket illő volt emlegetni, hiszen sok ideig ő csinálta Magyarországon a közutakat...

A pièce de resistance, a szegedi kőpartügy későbbre maradt - amikorra Szapáry tájékoztatóbb előterjesztést tehet.




A T. HÁZBÓL [nov. 7. ]

Irányi ma nagyon sok hasznot hajtott - a vasutaknak. Mintegy varázsütésre összesereglett az egész Ház. Ember ember hátán ült a képviselői padokban. Rég látott nyájas alakok tűntek fel a láthatáron. Ott volt Szunyogh Szabolcs, ott voltak Háromszék bennszülött követei a keleti határszélről, a nyugati vármegyék szintén berukkoltak. Ott mosolygott Fest Lajos, aki azzal lett híres emberré, hogy fiatal ügyvéd korában nem bírván Andrássy Gyula elé jutni egy sürgős ügyben, mert »őexcellenciája nem fogad«, sebes ésszel odaírta a látogató jegyére: »Fest Lajos nem keres hivatalt.« A miniszter észrevevén a különös aláírást, azonnal fogadta.

Úgy látszik, még ma sem keres hivatalt, mert különben nem merne mosolyogni, mikor a miniszter vád alatt van. Igaz, hogy a többi mamelukok is vidámak. Kubinyi György, akit ritka ember ismer délelőttről, a habarékpadokba Fejérváry mögé húzódik, s gonosz tréfákat sugdos a miniszternek.

- Nemsokára te is földim leszel, kegyelmes úr.

- Én? Neked? Hisz engem már megtettek osztráknak, hogy lehessek most megint egyszerre tót?

- Ípen avégett. Jutsz majd oda mihozzánk az Illavára.

Csak most érti el az incselkedést a miniszter, és ő is elmosolyodék. S most a figyelem központja. Száz meg száz tekintet siklik el deli alakján a zsúfolt karzatról. Női szemek gyöngéd tekintete. »Oh, de kár ezt a szép, kedves embert bosszantani«; ellenzéki Haluska Jánosok mogorva, szúró nézése: »Olajba kéne főzetni a honárulót.«

A Ház túlsó oldalán ülnek a vádlók. Ezek is szép számmal jöttek össze. Szentkirályi Albert itt toppant Vácról, Horváth Ádám Kecskemétről, Majthényi István Versegről, Pázmándy Dénes Európából. Károlyi Gábor vékony, nagy termete zordonan magaslik ki Komjáthy mögül. A hegy legtetején Polónyi fészkel. Csatár is előjött a vérszagra. Udvary Ferencnek a csizmadia bajusza fölfelé van kunkorodva, Ugron felgyűrte a kabátja ujját, Uray szemei vérben úsznak, csak Thalyn látszik egy kis levertség, valami szánakozó mélaság-féle:

»Kivel évelődöm én ezután?« (Nem is csoda, nagyon össze voltak már szokva.)

A folyosó néptelen, mindenki bent tartózkodik. Mert hát nem is mindennapi gyönyörűség minisztert látni vád alatt! Csak az a kár, hogy nem ceremóniákkal történik. Ott hagyják ülve a bíboros ragyogó székében. Hadd állna ahelyett a Ház mediumán vasban...

Egy kis ellenzéki fantáziával gyönyörűen ki lehet az ilyeket színezni.

Féltizenegyre kezdődött a szcéna, felállván serege éléről Irányi, mélységes nyomasztó csöndben. A hajából arcára csinált lemes ma még gondosabb és tökéletesebb volt, mint máskor, alakja még meredtebb és ünnepélyesebb, szeme, mielőtt szólni kezdett, átsuhant táborán, s egy rejtett tekintet azt látszott mondani a szelíden ott gunnyaszkodó Helfynek:

- Most már rálicitáltam a Polónyiékra. Látod Náci, ilyen az ügyes vezér. Ha a tábor nem megy utána, akkor ő cihelődik fel a tábor után.

Irányi beszédjéről kevés mondanivalónk van. Az öregúr olyan, mint a szobafestő; patronokkal dolgozik. A megszokott mustrák egyikét vette fel ez alkalomra. A mamelukok vígan hallgatták, Almásy Géza, a »wip« is unatkozva ásítozott, ami azt jelenti parlamenti virágnyelven: »rettentő sokan« vagyunk, csak László Mihály volt elkeseredve, s majdnem könnyek peregtek a szemeiből: »Szegény miniszter, szegény jó miniszter.« Mert László Mihálynak az alaptermészete az, hogy mindig meg legyen ijedve.

Az elnök maga kedélyesen játszadozott a csengettyűvel, biztató pillantásokat vetve koronkint Roszner Ervinre, aki némi szorongató aggodalmat érzett és az természetes is. Nem szeretné, hogy az elnök valamelyes gyöngeséget tanúsítson az ő jegyzősége alatt.

Irányi beszéde teremrázó éljent csiholt ki az ellenzéki ajkakról, mire vérszemet kapott a karzat is, s mint az orgona különböző sípjain, vékonyan és vastagon zendült meg felülről a helyeslés moraja, a tombolás és a tapsvihar az elnök feje feletti karzaton.

Madarász József, a Ház peleskei nótáriusa, ravaszul pislogott hupikék szemével:

- Ninini, a tavalyi karzat!

A karzat csakugyan a tavalyi volt - de az elnök nem; most erélyesen pattant fel.

- Rögtön, de rögtön kiüríttetem a karzatot, tiszteljék a törvényt!

Percekig tartó zaj támadt. Egy hang a szélsőbalról közbe zúdult.

- A miniszterek nem tisztelik?

A karzat lecsillapodott lassankint, de az ellenzék a Bábel tornyát látszott építeni; zagyva felkiáltások hangzottak. Mindenik mást kiabált. Kivált mikor Tisza Kálmán felállott, hogy beszéljen.

- Hoch!

- Mit akar?

- Üljön le! Vádindítványhoz nem szokás beszélni!

- Éljen Irányi!

A roppant zajban elvesztek a kormányelnök szavai, ki nagy flegmával nézte a sokszor látott viharnak csapkodó előszelét.

Az elnök haraggal rázta meg a csöngettyűt, s felolvasta a törvényt: »A miniszterek nyilatkozni kívánván, mindig meghallgatandók.«

- Más miniszter beszéljen!

- Halljuk Szilágyi Dezsőt! - követelte Polónyi. (Mire Szilágyi arcán feltűnően észrevehető volt a bosszankodás.) Ismét és ismét megújultak a gyerekeskedő hochok. A miniszterelnök kétszer is megszakítá szavait, (Károlyi Gábor kézzel-lábbal dolgozott ezen eredmény érdekében), Polónyi »megrovási kalandba« esett; Péchy belemártotta a rendreutasítás öldöklő gyilokját, de vér azért nem serkedt ki sehonnan.

Tisza olyan imponáló modorban szokott ott állni székében ilyenkor, mintha arra volna elhatározva, hogy esetleg tizennégy esztendeig ott áll és ott vár, míg a zaj lecsillapszik.

Végre is az ellenzék volt kénytelen engedni, s Tisza megtehette a rövid nyilatkozatot, mely inkább csak egy külsőség, úgyszólván illedelmi kérdés.

A kormánynak nem illett Fejérváry fölmentésére szavazni. Ellene szavazni nem lehetett. (Az igaz, hogy ez a kombináció nem is jött szóba.)

A harmadik modus vivendi, a szavazástól való elvonulás meg éppenséggel igen rideg és ildomtalan eljárás: »Cserben hagyni a bajban levő kollégát.«

Hát már most mit csináljon a nyolc miniszter? Mert negyedik eset nem képzelhető. Quid tunc? Ebben főtt a Tisza feje. Végre is megtalálta a negyedik esetet. (Tisza mindent megtalál, amit keres.) Hogy ti. ő is beáll a többi hét társával vádlottnak. (Hiszen nem is olyan nagyon kellemetlen állás az!)

És az ellenzék nemhogy megörült volna, hogy íme most már kilenc vádlott van egy helyett (nem érti ezeket az ember!), de inkább dühbe jött, s Apponyi tapintatlannak nyilvánítá a Tisza felszólalását, ami zajos derültséget keltett a kormánypárt padokon.

Ez incidenssel aztán véget ért Irányi vitézi rohamának a szóbeli kezelése, s a név szerinti szavazás következett a W betűvel.

Ezúttal a kormánypárt bújt a tigrisbőrbe; ő használta a népszerű »nem«-et. A miniszterek kivonultak a folyosóra, az államtitkárok azonban leszavaztak, aminek ugyancsak nincs kellő formája, Wekerlétől, ki a szavazás alatt véletlenül a terembe tévedt, zajosan követelte az ellenzék: »Szavazzon!«

A szavazás alatt oly zaj volt folyton a teremben, hogy a szavazók hangját alig lehetett hallani. Egymást érték a tévedések.

Az elnök több ízben figyelmeztette a képviselőket:

- Nem hallják a szavazatokat a jegyző urak.

Mire a vén Csatár megrázván nagy fejét, odakiáltott a kormánypártnak:

- Öt forintért bizony lehetne hangosabban is szavazni.

A szavazás a kormány javára ütött ki, minélfogva a Tisza-kabinet újra megél egy darabig - amíg Irányi valami eredményteljesebb dolgot ki nem fundál. Ez nem sokat ért. Az ellenzék férfiai közt ma az adott helyzet magaslatán, valljuk meg, csak Komjáthy Béla állt, aki jóízű bonhomiával mutogatta (még magának Irányinak is) a mellénye zsebében hozott ólomgolyóbist, mely arra a célra volt szánva, hogyha netalán az ítélet kimondása után a Ház rögtön el találta volna rendelni a végrehajtást is.




A »HEHEHEHE«...

(Pártpolitikai esemény)

- Gábor öcsém - szólt Irányi tegnap a klubban Ugronnak gondba borultan -, bátor ember vagy, székely vagy, hát elszánod-e magad egy nagy tettre?

- Beszélj, bátyám.

- A dolog komoly. Szükségünk van összes lelkierőnkre és kormányzói képességünkre. Röviden - meg kell rendszabályoznunk Károlyi Gábort, legalább holnapra.

- Miért éppen holnapra?

- Mert holnap Tisza fontos nyilatkozatot tesz a Kossuth-ügyben. Ezt csendben kell meghallgatnunk. Elvállalod-e hát a nagy missziót?

- Elvállalom, bátyám.

Ugron még az este fölkereste Orbán Balázst.

- Balázs bátyám, te félig-meddig a clamantesek közé tartozol. Nagy bajszod is van. Te irántad nagyobb bizalommal viseltetnek a Peturok.

- Mit parancsolsz Gábor szolgám, legkedvesebb fiam?

- Beszélj Károlyi Gáborral, bírd rá, hogy holnap ne szóljon közbe Tiszának.

- Lehetetlen, Gábor... szegény hazánk érdekei... boldogsága...

- Én elvállalom a felelősséget a hazával szemben.

- Akkor meglesz, fiam... - felelt síri hangon, és bólint rá komoran Orbán Balázs.

Balázs bácsi ment szaporán Károlyi Gáborhoz.

- Gábor, adsz-e nekem valamit?

- Mit, kedves bátyám?

- Egy...

- Akasztófakötelet? Egy kevés lesz nekik, bátyám.

- Ne szólj nekem közbe. Nem vagyok én Tisza Kálmán. Hanem amit én kérek tőled, az egy ígéret.

- Már meg is adtam, bátyám.

(Oh te könnyelmű fiú, te csak a régi vagy most is dörmögé magában Balázs bácsi. - No hiszen, majd vered te is a fejed a falba mindjárt ezért a horvát fehér lapért.)

- Hát tudod-e, mit ígértél, szerencsétlen? Azt, hogy... Van-e ecet kéznél?... Azt, hogy... de előbb hadd lám, nincs-e megtöltve az a pisztoly... hogy holnap egyszer sem szólsz közbe Tiszának.

*

- Gábor fiam - szólt lihegve Orbán Balázs, fáradtan ereszkedve az Ugron zsöllyeszékébe -, megtörtént!

- Megígérte?

- Meg... hol lesztek az éjjel?

- Hát már megint nem kíméled az egészségedet?

- Én ma éjjel nem merek aludni... bizonyosan a tizenhárom vértanúval álmodnám... rám mutatnának: áruló, áruló...

- Dani bátyám, heuréka, nagy diadal!

- Ülj le, Gábor öcsém. Hiszen egészen belesápadt a sietségbe a szép piros ábrázatod. És most referálj a misszióról.

- Sikerült. Megtörtük a gigászt. Megtörtént a lehetetlen.

- Megígérte?

- Szentül és visszavonhatatlanul.

- Dani barátom (intett Irányi elégülten a tükörben szembenálló Irányinak), te erős ember vagy. Félek, hogy egy kicsit a zsarnokból is van benned valami.

*

- Gábor öcsém - szólt ma korán, ülés kezdetén a házban Irányi Ugronhoz -, tartsd szemmel ezt a Károlyi Gábort.

Tudod, a kísértés nagy. És az ember gyönge, gyönge... mondja Madách.

- Balázs bácsi - szorítá sarokba az öreget Ugron -, ülj Károlyi Gábor mellé, és fogd egy kicsit pórázon. Én nem tehetem... tudod presztízsem fölfelé... népszerűségem lefelé... mikor az ember nem a magáé...

- No, gróf - telepedik Balázs bácsi Károlyi Gábor mellé -, máma az enyém vagy. Eladtad nekem a lelkedet. Én most nem mozdulok mellőled, amíg Tisza beszél.

És Tisza beszélt. A szélsőbalon síri csönd. Az elnök fejét rázza. (Nem beteg ez a Károlyi Gábor, hogy úgy hallgat?) A karzaton egy hazafi mérgesen mormog. (Ez is beadta már a derekát!) Irányi szeme rávillan lopva Ugron Gáborra, Ugron Gábor rákacsint Balázs bácsira, Balázs bácsi megsodorja bajuszát és visszaküldi a rejtélyes pillantást Ugronnak, Ugron Irányinak...

- Hogy mi ne tudnánk sikeresen kormányozni?

És Tisza beszél. Még a mamelukok szíve dobogását is meg lehet hallani. (Hajh, de szépen beszél a generális!) Egyszerre a csöndet egyetlen egy hang hasítja át:

- Hehehehe...

Mi volt e hangban? Békabrekegés, kecskemekegés, egy ligó erdei manó hahotája, egy egész hanglétra, egy egész zenemű csupa pokoli ráspolyozásból és »e« betűből... A Ház ijedten rezzen össze és aztán felviharzik jobbról, balról a kacaj.

- Gábor öcsém, az istenért!

- Bátyám, bátyám, Balázs bátyám...

- Kedves grófom, hát ez az ígéret?

- Hiszen én csak azt ígértem, hogy nem szólok közbe. Közbenevetnem szabad!

*

- Dani barátom (intett Irányi otthon a tükörben a szemben álló Irányinak), mégiscsak sikerült megrendszabályoznunk ezt a Károlyi Gábort.




A MAI ÜLÉS (nov. 24.]

Egy vita közönségesen olyan mint egy emberi élet. Bizonyos ceremóniák mellett támad (például Hegedüs Sándor tartja keresztvízre), éli a csecsemőkorát, nő, tüzesedik, terebélyessé válik, hogy ismét elaggottan zsugorodjék össze.

A költségvetési vita még csak most kezdi elveszteni a tejfogait.

Még a fülünkbe cseng Ábrányi szép beszédje, melyhez csak a naptár nem illett: a márciusi hó novemberben. Még hallani véljük Hock Jánost, akiről megjósolta egy mély megfigyelő: »vagy püspök lesz belőle, vagy guillotine alá kerül«. Még el tudjuk képzelni zsöllyéjében az öreg Bismarckot, a fierrichsruhei kastély valamelyik csöndes szobájában pipázgatva, amint a »Pesti Napló«-ba elmerülten, szól a háta mögött ülő fiához:

- Herbert, olvastad a mai lapokat?

- Mi van bennük?

- Beöthy Ákos beszéde. Olvasd el, édes fiam!

Átragyognak a szóködön Irányi szivárványszínű frázisai, megcsattan a Kossuth-féle válasz végén a Tisza elméssége, piroslik mint egyhangú vetés közt egy kibukkanó virág a báró Roszner megjegyzése Hockra: »Én a saját akaratomból jöttem ide, ahol ülök, ön pedig nem a saját akarátából ül ott, ahova átment.«

Mindez egy hosszú napnak látszik és összefoly nagy kaotikus zűrzavarba.

Miféle harcnem ez, ami itt folyik?

Régente szokásban volt, hogy az egyik ellenséges tábor vezére kihítta egy szál kardra a másik tábor vezérét. A két sereg csak nézte a vitézi összecsapást.

Hanem ilyen harcmodor, hogy egy egész tábor egyenként egy ember ellen vonja tegzét - ez nem volt soha szokásban a magyaroknál.

Most ez folyik. Az ellenzék győz és lakomát eszik. Folyton győz. Sok kappan elfogy és sok vinkó. De azért az ellenzék dolga semmivel sem gyarapszik.

Ma hatodnapra végre némi költségvetési színezetet öltött a vita. Vályi Árpád szólott a szélsőbalról szelídebb és nyugodtabb hangon; külön választva Tiszát, a »magán személyt«, a politikai Tiszától. Nem volt imparlamentáris és ízetlen, hiába bíztatta gróf Károlyi Gábor:

- Üsd a fejét, hogy meg ne sántuljon!

A karzat és a szélsőbalon sok ember röhögni kezdett, ami csak feltüzelte a »közbeszólások királyát« (így nevezte el egy találékony lap), s mikor Tisza Kálmán a terembe lépett, harsogó hangon kiáltá, mint egy operetti herold:

- Itt a bacilus!

Mikor Tisza a terembe jött, éppen Tisza István kezdett szólani, mire a »generális« nem vette útját a széke felé, hanem hirtelen leült a szélső jobbra, közel a Krajtsik alvóhelyéhez.

Tisza István ma nagyon nehéz szerepre vállalkozott; szólván a költségvetésről s a valutáról igen szakavatottan, áttért a kormány védelmére. Polemizált Apponyival, ostorozta az ellenzéket. Borotvák közt járt - de magát meg nem vágta s a pártot föllelkesítette. Zajos tetszés tört ki sűrűn a többség sorai közt, míg az ellenzék mély csöndben, majdnem csodálkozva csüggött a fiatal szónok ajkán, akinek nyelve magyaros (és nem kolorit nélkül való), előadása nyugodt, előkelő, hangjának rokonszenves ércével harmóniában. Világos, tiszta fej. Mai nagy sikerén még az se rontott sokat, hogy a miniszterelnök fia.

Hanem Károlyi Gábornak meg is fúrta ez a fejét, s amint oda támaszkodék az elnöki katedrához, meg nem állhatta gúnyos szó nélkül:

- Hm! A papáját védi!

Az öreg Péchy Tamás, akit megnádoltak a Házbeli zivatarok, frissen odavágott:

- Hja, különfélék az emberek, édes Gábor öcsém. Olyanok is vannak, akik megbecsülik a családjukat.

Károlyi gróf hirtelen elkapta a fejét, mint a meglőtt szárcsa és csöndesen elsompolygott a katedrától.

(Ilyen hatalmas ember a mi elnökünk, mihelyt nem a házszabályokról beszél.)

A »Pesti Napló« nem irigyli jobban Tisza Kálmántól a tizennégy esztendőt, mint Tisza Istvántól azt az öt percet, amit az elnök a beszéd után adott a Háznak. Ez a nagy szónokok konvenciója, amit Clio helyett Péchy osztogat.

Az öt perc után Orbán Balázs vette elő az ő híres »Ariston«-ját. Az Ariston ugyanis olyan fajta verkli, mely minden kottát le tud játszani.

A szélsőbal nagy bajusza alatt furfangos mosoly játszadozék ma. Székelyes zekéjét fölséges ötlet feszítette. De mielőtt elcsöppentené, szétnézett s meghökkenve vette észre, hogy hiány van.

- Hozzanak - szólt zavartan.

- Mit? - kérdék a körülülők. - Vizet akarsz?

- Nem. Minisztert. Hozzanak egy minisztert!

Nosza tódult ki még, ami kevés hallgatóság volt is bent, jogcímet nyervén minisztert keresni.

Csakhamar megtalálták Orczy bárót.

- Gyere be, kegyelmes uram, Orbánt hallgatni.

- Nem lehet. Menjetek Szapáryért. Ő az árvízek minisztere.

A másik sarkon gróf Teleki Gézát fojtogatta Hagara Viktor egy nagy közigazgatási programmal. No, ez talán meg hagyja magát szabadítani.

- Gyere be, kegyelmes uram.

- Megyek.

- Orbánt hallgatni.

- Orbánt?... Majd később talán... de most!... most még érdekes beszélni valóm van Viktorral.

Ott a gyufatartó körül őgyelgett a horvát miniszter. Hátha az is jó lenne. Az még új ember, tapasztalatlan, azt még meg lehet fogni. Hanem az sem volt rávehető. Végre is előkerült valahonnan Wekerle. Fiatalember sokat elbír - hadd szokjon hozzá a miniszterség kellemetlen részéhez, meg aztán olyan szép pödrött bajusza van Orbán Balázsnak, hogy ezt bizony két óra hosszáig is elnézheti egy olyan ember, akinek ebből a kincsből, hiába Magyarország kincstárnoka, egyetlen szál se jutott.

Wekerle bement s Orbán megereszté a nadrágszíjat egy likkal tágabbra. Természetesen Tisza Istvánt vette textusnak a zsoltár elejéhez, mondván: őrajta is beigazolódik, hogy »Nubia rókája nem szül párducot.«

Bebizonyult ez Orbán Balázson is, aki ma se szült különb beszédet, mint az eddigiek.

Balázs vitéz kiporolta legelőbb a katonaköpenyegeket, aztán »leplezett«. (Gyönyörű egy mesterség az!) Rosznerről ki akarta sütni, hogy valamikor szélsőbaloldali hitet vallott, miután tegnap szemére vetették, hogy egykor habaréki volt; végül beledöfte dárdáját Tiszába. (Ez szokott lenni az egymásután.)

Roszner személyes kérdésben kétszer is felszólalt, mire egy ismerős hang közbeszólt a középről:

- Szombat van; mossák a szennyest!

Nagy nevetés támadt. A képviselők kíváncsian tekintettek föl:

- Te szóltál közbe Gábor?

- Nem, - felelte Károlyi Gábor kedvetlenül. - A Pista bátyám próbálkozik.




KÉT ÜLÉS LEÍRÁSA

(Két ötletkében, mameluk szemmel)

I. Háromszáz Markovics kanonok

A költségvetési vitának kimagasló két napja volt, a mai és a tegnapi. Gajári Ödönt finom pókháló-szövetű beszéde a parlament legérdekesebb szónokai közé emeli. Az ő beszéde specialitás volt. Egy parlamenti zsuzsu. Nem volt se szerves, se megkomponált egész, hanem egy causerie, a magyar politikai élet éles taktikai elmével megfigyelt finom vonásaiból összeállítva. Karr Alfonz a lelket szokta úgy felboncolni, mint ahogy Gajári tette az eseményekkel. (A boncolókés persze a szabadelvű párti fegyvertárból került ki.)

Az »altatószerek« liferánsa, ahogy ma Apponyi Gajárit igen sikerült gúnnyal nevezte, nem érte el azt a hatást, amelyet megérdemelt, mert a Ház még a nehezebb eledelekhez is van szokva, a Horvát Boldizsárék és a Petrichék konyháján és a finom eredeti mártások iránt a nagy többségnek még nincs érzéke, de az erősebb vállú politikusoknak kedves csemegéjük volt ez a beszéd s ma is jóformán a körül forgott a vita.

Ezért szükséges visszatérni, hogy voltaképpen mit is mondott Gajári Ödön?

Azt mondta alapjában, amit Markovics kanonok.

Hm! Markovics kanonok! Hát ki az a Markovics kanonok?

Markovics kanonok (ez a név eddig ismeretlen volt) egyike azoknak a kanonokoknak, aki két dolgot szeret a világon; a többi kanonokok többnyire csak egyet szeretnek.

Az egyik dolog ti. a tarokk, a másik Tisza Kálmán. (Talán fölösleges is megjegyezni, hogy melyik e kettőből a többi kanonokok kedvence.)

Denique az történt, hogy egy társaságban roppantul szidták Tiszát, mire nagyon elkeseredett a jószívű Markovics és így szólt szelíd hangon:

- Uraim, hagyjanak békét az én bálványomnak

- De hát a szólásszabadság? Hát már kritizálni se lehet? - ellenveték ezek ingerülten.

- Kritizálni? Hát kritizáljanak engem. Mindent magamra vállalok. Mondják azt, hogy Markovics kanonok a bűnös. Nosza, kiáltsátok urak, hogy »Markovics kanonok terjeszti a korrupciót«.

Erre aztán elmosolyodtak a kritikusok és egy hang se bántotta többé Tisza Kálmánt.

Innen vette talán Gajári a példát (úgyis a kanonokok közt nevelkedett), mikor tegnap előhozta, hogy ami a Tisza-rezsim alatt történt, azért háromszáz Markovics kanonok a felelős: tessék a háromszáz kanonokot szidni.

Ma az egész ülés alatt fülembe zúgott a Gajári mondása s magam is abban a hitben ültem a Jónás Ödön kanonok társam háta mögött, az Apponyi beszéde alatt, hogy: »Mi tűréstagadás, én terjesztem a korrupciót!«

II. Taine úr száz év múlva

Igen, ma Apponyi beszélt, közvetlen Jókai édes humorú orációja után. Apponyi azonban sokkal makacsabb, mint a Markovics kanonok asztaltársai. Ő ma is kizárólag Tisza ellen fordult s a kanonokoknak (mint az várható is Apponyitól) békét hagyott. Beszéde olyan volt, mint egy selyemostor, ide csattant, oda csattant. Tisza István felé vágott (s ez igen kedves kis okoskodás volt), körültekerőzött a Gajári dereka körül, egy szóval csinos ostor, de a sudara az bizony éppen abból a kócból volt, ami a Petriché hogy: »Távozzék Tisza.«

Sokszor írtuk és jellemeztük már úgy a Jókai, mint az Apponyi beszédmodorát; ők maguk a régiek maradtak, mi újat mondhatnánk tehát róluk?

Egy-egy olcsó rossz ötlet, aminő az Apponyi beszédjében a két »lenség« (az ízet-lenség és lehetet-lenség) volt, nem okozna örömet Gyulai Pálnak, az ízlés mesterének (már csak fogadjuk el annak a jó öreget legalább e rovatban), de Gyulai ma szerencsére a folyosón járkált s nem pisloghatott bele apró szemeivel gúnyosan, csak Wahrmann botránkozott meg rajta, morogván:

- Ez most az én eszemmel gondolkozik.

Egy szó mint száz, nem írjuk le a mai ülés lefolyását; nem rajzoljuk Károlyi Gábor lehangoltságát, aki csak egyetlen egyszer szólt közbe Jókainak s akkor is Komjáthy csitította le:

- Legyen benned egy kis pietás Jókai iránt. Mire ráförmedt a közbeszólások királya:

- De nagyon szereted! Talán most olvasod Kárpáthy Zoltánt!

Nem festjük az Ivády gőgjét, aki olyan kevélyen ült ott a beszélő vezér mögött, mint túlnan Pap Samu az »és« szócska óta; nem írunk az elnökről, aki ma csengettyű nélkül kormányzott; elhagyjuk siklani a feledés ködébe Rónay János pillanatnyi kritikai megjegyzéseit az Apponyi beszéde alatt, hanem ahelyett áttérünk egy fantasztikus föltevésre, hogy mi lesz száz év múlva, ha egy Taine-szerű nyomozó történetíró kutatni fogja a mostani eseményeket s kutatás közben ez időszakhoz ér.

*

Azt mondják, hogy a mi lapjaink nagyon rossz papirosra vannak nyomva, hogy harminc, negyven év múlva el fognak mállani a közkönyvtárak eltett példányai is, tehát az a valószínű, hogy erről a korról a mi képzeletbeli Taine-ünk nem értesülhet már a lapokból.

Mindegy, tegyük fel, ha már benne vagyunk, hogy a lapok megmaradnak.

Még egy ellenvetést lehetne erre tenni, hogy miért írná meg éppen egy Taine, azaz egy francia, a mi történelmünket? Miért nem írunk fel e cikkecske fölé címnek inkább egy magyar történetírói nevet, például:

»Orbán Balázs száz év múlva« Miért? Miért?

Hát mert Nubia rókája nem szül párducot. Az Orbánokból nem támadhatnak Taine-ek. Nekünk is alkalmasint csak akkor lesz jó történelmünk, ha egy komoly idegen veti rá magát. Nincs abban semmi szégyellni való. Taine francia létére írta a legjobb angol irodalmi történetet. Miért ne támadhatna száz év múlva egy másik Taine, aki ennek az időszaknak a tanulmányozására adja magát.

Maradjunk ennél kedves olvasóm, hogy Taine úr fölteszi pápaszemét, néha-néha előveszi a tubákpikszist, s eközben eltemetkezik a magyar Nemzeti Múzeumban a lapokba, a Napló, Nemzet s a Lloyd elkessedt sárgás példányaiba.

Olvas, olvas, sietve nyargal át az eseményeken, eljut a Tisza-jubileumhoz, látja kifejlődve teljes erejében a nagy államférfiú hatalmát, kíséri végig a hímes szép utakon és a zátonyokon egészen a Jansky-afférig. (S itt még a fejét is megcsóválja a monsieur.) »Az ördögbe, ni még ebből is kimászott. No, ez csinos kis örvény volt.«

Megy aztán tovább, tovább, egész addig, mikor az »ország nagy alispánja« átveszi a pénzügyminiszteri tárcát (»mert hisz idáig csak egy nagy alispánnak látszott«).

Tovább olvassa egész odáig, mikor a parlamentnek megígéri, hogy »az államháztartást rendbehozza«.

- Sapristi! - kiált fel Taine úr. - Hát meg van ez az ember bolondulva?

Lihegve, kíváncsian rohan beljebb, beljebb, nem győzve ujjait nyálazni, hogy hamarabb kigomolyodjék, mi lett a vakmerő ígéret eredménye.

Lapot lap után fordít, évszámok, fóliánsok fogynak, s Tisza még mindig uralkodik, a mamelukjaival a háta mögött. Közbe megcsillannak a hatalmas férfias hangú külügyi nyilatkozatok. Micsoda, hát már innen Budapestről diskurálnak Európával? Teringette! Hogy nő ez a kis ország! (A monsieur elálmélkodva szippant a burnótszelencéjéből.)

Mosolyogva kutatgat és jegyezget tovább: »No, erről szép fejezetet lehet majd írni.«

Nagy megelégedéssel jut el a véderő-vitáig, hol a szemébe ötlik a múlt télen lezajlott kép, Károlyi Gáborostul, mindenestül: »Aha, egy kis vihar!«

Majd látja megizmosodni a kabinetet, Szilágyi belépését, Wekerle emelkedését, Láng, Tibád alakjai előtérbe lépnek, Szapáry jókedvűen visszajön. Baross teherbe esik nagy tervekkel: »Hm, ez az ország jó úton van!«

S végre ott toppan az október 15-i büdzse-beszédnél, mikor Tisza Wekerle által beváltja a parlamentnek adott ígéretét: »Az államháztartás immár rendezve van!«

Monsieur lecsapja a lapot, lelkesedve, megizzadva: »No, ez hallatlan!« »Ez egy nagy mozzanat! Ezt a jelenetet festők lefestik, szobrászok kifaragják.«

S azóta Taine úr nemcsak a politikai hasábokat nézi, hanem éles apró szeme befutja az újdonsági rovatot is, hogy meglelje azt, amit ott keres: hogy talán már gyűjtenek is a magyarok a Tisza felállítandó szobrára. Hihetőleg Apponyinál is lesz egy gyűjtőív. Hiszen az jó ember, igazságos ember. Ejh, no hol van hát? Sokért nem adná, ha meglelné valahol, ilyen formán: »Horánszky Nándor ma 63 Ft 25 krajcárt és egy császári és királyi aranyat küldött be szerkesztőségünkhöz a Tisza szobrára, mely Zala műtermében készül. Tisza egy vízszintesen álló mérleggel lesz ábrázolva.«

De Taine úr hiába búvja az újdonsági rovatot, szobrot ott ugyan nem talál, hanem ahelyett eljutván a büdzsé-vitához, mindjárt az első ellenzéki szónoknál megüti figyelmét ez a ritkított betűkbe öltözött zúgó követelés: »Távozzék Tisza!« (Zajos helyeslés a baloldalon. »Hoch« kiáltások.)

Taine úr megtörüli a pápaszemét. Nem! Ez lehetetlen! Olvassa a másik szónokot. Az is arra érvel, hogy: »Menjen Tisza!«

Ezt teszi a harmadik is.

- Sapristi! - kiált fel Taine úr kétségbeesve. - Hát meg voltak ezek az emberek bolondulva?

Taine úr nagy bölcs lévén, arra a hitre jön, hogy egy egész párt mégse bolondulhatott meg, hanem őneki kellett kihagynia valamit az eseményekből: az ő figyelmét kerülte ki valami nagy dolog.

Nosza újra az elejéről kezdi tanulmányozni a Tisza-érát, átnéz, szorgosan megvigyáz minden mozzanatot, minden kis erecskét, de amint ehhez a vitához ér, megint csak ott van, hogy »nem érti«.

Utoljára is a földhöz vágja a jegyzeteit: »Nem írhatom meg a dolgot, nem tudom a motívumokat, nem értem.« Beleőrül szegény bölcselkedő Taine.

Így jut száz év múlva a magyar történelem mai epochája Taine helyett mégiscsak valamely Orbán Balázs kezébe. Ámbátor száz év múlva már az akkori Orbán Balázs se fogja megérthetni a mai Balázsokat.




A T. HÁZBÓL [dec. 3.]

Ott künn megzimankósodott az idő (fehérbe öltözve), bent megenyhült. Csendes ülés volt. Csendes! De mit nevezünk mi már csöndesnek? Ausztriában így nézne ki egy forradalom!

Egy kontempláló politikus, aki távolra húzódott az eseményektől, így rajzolta le a helyzetet:

- Ütnek balról, ütnek középről, ütnek jobbról és a deresen Magyarország fekszik.

Valóban az fekszik. Ma azonban egy kis pihenője volt. Sajnosabb szcénák nem fordultak elő, ami nem annyira az ellenzéknek vagy a házszabályoknak köszönhető, hanem az elnök humorának. De arra majd rátérünk később.

Vályi Árpád kezdte az első rohamot, indítványozván, hogy a miniszterek eskümintái a törvénykönyvbe cikkelyeztessenek. Mert hátha az esküben van benne az a lassú méreg, mely a kuruc vért kiöli belőlük. Hm, ez bizony nem éppen lehetetlenség.

Míg Vályi beszélt, addigra összegyűlt a Ház; Károlyi Gábor beült a padba új közbekiáltásokkal. Egy másik tevékeny politikus egy stanicli burnótot hintett szét óvatosan a padok alatt, hogy majdan a fölvert porban megkezdődjék kellő időben a prüszkölés.

Egy mameluk a Fenyvessy Ferenc háta mögé ült, hogy ingerelje:

- Hol vannak azok a szép idők - szól mélabús hangon -, mikor még te voltál a Ház fenegyereke!

Mire nagyot sóhajt a habarék-párt enfant terrible-je, fölkel s túllépve a gránitot, honnan Hock János és Görgey Béla nevetik az időjárást, elhalad Zay gróf mellett (ki élénken emlékezteti az embert külsejével La Mancha híres földesurára) leül a Wahrmannék környékén, galyibát csinálni a mamelukok közt.

- Meddig támadjátok még Tiszát? - kérdik itt is, ott is Apponyi hű fegyverhordozóját.

- Az a legkényelmesebb sport - feleli Fenyvessy - mert legkevesebb veszedelemmel jár. Ha egy útkaparót vagy egy megyei szolgabírót megtámadnak, mindjárt felugrik az illető kerület képviselője, de Tiszát hagyjátok. . .

- Mert azt nem fogja a golyó, mint egykor Bezerédi Imrét - védekeznek a mamelukok, nem minden restelkedés nélkül.

Ezalatt Ugron Gábort szólítja a jegyző. S a szélsőbal deli vezére térdig jár a csöndben, ha szólani akar. Fölzúg előbb a »Helyre!« Kiki a székére siet s aztán átadja magát a hallgatásnak.

Ma is izzó, mint egyébkor, nem is tűzszikrákat pattogtat ki, hanem csupa égő zsarátnokot. Ötlet-ötletre halmozódik, virgonc ésszel megkomponálva, szilaj haraggal szerteszórva. Az antitézisek szépek is, melyekkel Tiszát megszurkálja, hanem amint aztán áttér a kicsiségekre, hogy Tisza nem ad ebédeket (Persze az volna jó, ha a »Kis Pipát« ő bérelné ki s ad libitum kosztolna ott a közönség) ahelyett, hogy négy arabs paripa röpítené, elöl lovagló csatlósokkal, cifra tarsolyos hajdúkkal, rossz fiáker gebéken jár. (Mit szól ehhez a szegény Schneider, aki hűségesen hordta a miniszterelnököt, amíg csak a kétfejű sast szidták, de hogy most az ő griffjeire került a törvényhozó test ádáz haragja, ezt nagyon zokon fogja venni.) Ám jól van; Schneider is részesüljön valamennyire a viharból, a miniszterelnök szakácsának sem árt egy kis serkentés, de azt a mondatot hogy: »Tisza nem ad ebédeket« még sem szabad a szónoklat hevében olyan hangon szavalni, mint azt, hogy »Talpra magyar!«

Az is rossz vért szült, hogy Orczy minisztert támadta Ugron. A pillanat legalább nem volt jól választva most, mikor a király oldala melletti miniszter éppen azon töprenkedett, hogy milyen rendjellel dekorálja Kaas Ivort a dinamitmerénylet felfedezőjét és a Tisza életmentőjét.

Ugron beszédjének másik része valóságos hasonlatzápor volt. Szebbnél-szebb hasonlat-tömbök gömörödtek ki a szónok szájából. Volt ott összetett hasonlat, körbefutó hasonlat, hasonlat az architektúra köréből, a kártyajáték mezejéről, az állatvilágból és az ásványországból s ezek mind egymásba futottak, mint a folyókabab, s körül csavarodtak a miniszterelnök derekán.

Miután a miniszterelnököt előbb egy ilyen hasonlatbokor alá taszítá, kijelenté róla, hogy »Ön immár meg van bukva!« A kormánypárt mosolygott jóízűen. Tisza csodálkozott, Apponyi szintén mosolygott, de nem jóízűen.

Éles Henrik megüvegesedett szemekkel nézte a generálist. Kivált mikor Ugron végszavai is végigzúgtak a teremben, melyeket a mamelukokhoz intéz: »Temessétek el.«

- Holt választók... - morogja Éles tompán - ezekhez még csak hozzászoktam, de most már holt vezér is... Szerencsére föláll (öt percnyi szünet után) Horváth Gyula és föltámasztja a holt vezért, de nem úgy, hogy abba fúj lelket, hanem az ellenzéki állításokat fújja szét, furfangosan bekerítvén előbb Irányit és a »Budapest Újságot«.

A szélsőbal azon elemei, akik az ötödik osztályba már nem jártak, apprehenzíve szisszennek fel, mikor Irányiról azt mondja, hogy pátosszal beszél.

- Ohó! Hohó!

Megmagyaráztatván azonban, hogy a pátosz nem valami csúfolódás, lecsendesülnek s Horváth Gyula egyikét mondja el a legnemesebb hangú polemikus beszédeknek, a lojalitással foglalkozva. Kiszínezi eredeti szellemének fénylő zománcával, a két helyzet közötti különbséget: mikor a törvényes állapot még helyre nem volt állítva és most, mikor alkotmányos királyi főn van a korona. Kigúnyolja finoman az ellenzéki lapokat, melyek heteken át tartják olvasóikat lázban elképzelt miniszteri válságokkal. Elmondja a miniszterválságok eseteit: ha a kormány kollízióba jut a párttal, vagy a kormányelnök a minisztertársaival, vagy végre a kormányelnök a koronával s majd csak hogy hozzá nem teszi:

- De ha a kormányelnök Károlyi Gáborral és Lukáts Gyulával jut kollízióba, az még azért nem miniszterválság.

A többség láthatólag fölvillanyozódik a Horváth beszédére, sűrűn, élénken morajlik fel a helyeslés zaja, míg hallgatagon ül a pirongatások alatt a túlsó oldal. Mintha kicserélődött volna a két párt.

Horváth után Tisza áll fel. Hangzik a Hoch, de már elnyomja a mamelukok falrengető éljene. A Hoch, mintha csak a föld alól kérezkednék ki.

A riadós nyitány után szokás szerint megindult a diskurálási metódus. (Miután ellenzéki hit szerint az bizonyul be a Tisza megölő betűjének.) Az egyik tigris átszól a második szakaszba:

- Gábornak is adjunk vacsorát?

- Nincs ma kimenőm - kiáltja át a megszólított.

Különféle kérdések és feleletek keresztezik egymást, bénító zsongást és babiloni zűrzavart keltve:

- Volt nálad az »Egyetértés asszonya«?

- Meginformáltad a jogászokat?

- Nagyon nyirkos az a szűzdohány, mit árul.

- Nem akarnak kötélnek állni.

- Komjáthy nyelvéről leette a bőrt.

- Gábor, prüsszents!

- Ez a Bartók legjobb darabja.

- Pondrós volt a sajt.

- Paruli pácsi!

- Kérd el Meszlényi Lulustól.

- Nini, a kis Tisza Kálmán ott van a karzaton!

Tisza, mint rendesen, kénytelen volt némán ott állani egy-két percig, míg a mesterséges diskurzus lecsillapszik.

Az elnök szétnézett s egy jó ötlethez folyamodott.

- Miért nem hallgatják a tisztelt képviselő urak a miniszterelnök beszédjét? Még bizony úgy talál feltűnni a dolog, hogy félnek a beszédjétől.

S ezzel az iskolamesteri ravaszsággal nyomban megfogta a pajkos honatyákat:

- Nem félünk! Dehogy félünk, dehogy félünk!

S meglehetős csönd állt be, úgyhogy a miniszterelnök majdnem zavartalanul mondhatta el élénk, sikerült beszédét. Egy rögtönzött ruganyos polemiát az Ugron vádjaira, melynek egyes helyeit a párt zajosan éljenezte.

A balvidék teljesen kiesett szerepéből e beszéd alatt, csak a legszívósabbak, Lukáts Gyula és Károlyi Gábor szólottak közbe egyet-egyet - hogy »feledésbe« ne essenek.

Végül azonban Károlyi is kidőlt, és csak Lukáts Gyula próbálta fedezni folytonos panaszkodással a zaj-folytonossági hiányt: »Nem halljuk! Nem halljuk kérem!«

Mire közbe mordult mérgesen az elnök:

- Ha nem hallja a képviselő úr, hogy tud mégis mindenre észrevételt tenni?

S az volt az elnök mai nagy diadala, hogy Lukáts Gyula is elhallgatott. Az öregúr fennhéjázón nézett szét a mameluktáboron az illedelmes csöndben, aminőt ritkán élvezett a Ház. Szelíd kék szemei vígan csillogtak, mintha barátságosan, melegen mondanák: »Ugye, hogy mégsem kell hozzányúlni azokhoz a rettenetes kegyetlen, azokhoz a csúf házszabályokhoz?«




A T. HÁZBÓL [dec. 4.]

Felfordult világ volt ma a Házban.

Mindjárt az ülés elején felállott Perlaky Elek s egy polemikus beszédben nekiment merészen és ügyesen az ellenzéknek és különösen Apponyinak, kinek sok keserű igazságot mondogatott oda.

Látván a mamelukok, hogy egy hajaszála sem görbül meg, nagy bátorságot kezdenek vala érezni s megtörtént, hogy a bárányszelíd Busbach ereiben is felforralódék a vér.

Sok gúny, sok hahota érte, amíg beszélt. Kavargó »hoch«-ok rakoncátlan közbekiáltások (»Bús kecske!«) süvítettek a füle mellett, de Busbach nem hagyta magát, dulakodott és hősiesen vagdalózott jobbra-balra s végül ő is Apponyiba mártá tőrét.

A habarék-párt vezére nagy szemeket kezdett mereszteni: »Ez a nap rosszul kezdődik.«

Eközben Pázmándy mutatta be új találmányát a »hivatalosan engedélyezett közbeszólásokat«.

Feláll és kérdi az elnöktől, hogy: hol van ilyenkor Tisza? (Sapristi, mert már unjuk magunkat nélküle.)

Péchy Tamás válaszol, hogy most még bizonyosan otthon van, de itt van helyette az előadó.

Abban a momentumban azonban belép a kormányelnök. Zivataros éljen és tompa Hochok szelik a levegőt.

A Perlaky beszédjénél megint kíváncsi lett Pázmándy. Újra feláll megtudakozni:

- Ez a Perlaky, aki most Tiszát védi, azonos-e azzal a Perlakyval, aki a luteránus konventben a panszlávokat védte?

Perlaky felelt, hogy ő inkább támadta a panszlávokat. Mindegy az Pázmándynak, vérszemet kap s kedvet a szerephez; minden félórában odakacsázik az elnökhöz.

- Quelle heure, monsieur president? Pontosan jár-e a Ház órája?

A jegyzői kar figyelmezteti az elnököt, hogy vigyázattal legyen, mert Pázmándy a kérdezősködés ürügye alatt addig settenkedik ott, míg egyszer el találja nyelni a csengettyűjét.

Az elnök csakugyan visszaemlékszik rá, hogy Pázmándy nagy nyelő; nyelt már kést, kanalat, faggyúgyertyát, de miniszterelnököt eddig még nem nyelt - nem kell hát tőle félni.

A két kormánypárti viador után Orbán Balázs áll ki nagy garral mamelukokat lövöldözni az ő régi Alvinczyjével, mely már annyiszor mondott csütörtököt.

Orbán Balázsnak nemcsak a zekéje van darócból szőve, hanem a beszédje is. Legelőbb is Horváth Gyulát vette célba s oly gyanúsító, sértő módon, hogy indignáció tört ki a jobboldalon.

Maga Horváth Gyula, mint a megsebzett oroszlán ugrott fel. A Ház e nemes, rokonszenves alakja, kit csak vagy szeretni és becsülni lehet, vagy félreismerni (tertium non datur) egész képéből ki volt kelve, ezüstös haja felborzolódott, halántékain lüktettek az erek, mocsárszínű szemeit pirosló sávok szeldelték át. Hangja reszketett a haragtól és a velőkig hatott, mellyel a becsülete elleni támadást megtorolta.

A jobboldal méltatlankodva zugta:

- Gyalázat, szégyen!

Mint ahogy Macbetben megmozdul az erdő, úgy fészkelődött az egész párt, mikor a jók közt a legjobbik a magánbecsületben lett megsértve.

Orbán megsemmisülve hallgatta az elementáris erővel kitörő szavakat, melyek mérgezett nyilak fenséges súllyal suhogtak a levegőben.

Az együgyű öregúr, ki előbb a báróságát hagyta el (mit, most meg már nemes ember se akar lenni?) csodálkozva fortyant fel:

- Hát mondtam én valami sértőt? Hiszen nem vádoltam én Horváth Gyulát semmivel.

És itt vegyünk egy kis lélegzetet t. Ház! Hová visz az új parlamenti modor? A szegény Orbán talán csakugyan nem bír tudomásával a nagy sértésnek. Mert mint ahogy a kéz eldurvul az alacsony munkákban, elveszti tapintási finom érzékét, úgy eldurvulhat a lélek is a sok gorombáskodásban, s észre se veszi már, melyik szó vág megbélyegző sebet. Szegény Orbánnak arcán szinte látszott az a tűnődés: »Mit akar ez a Gyula? Hiszen mondtam már én ennél nagyobb sértéseket is! Négy kötetem van összegyűjtve a mázsás vádakból. Eddig az ördög se kérte számon! Tiszának ötvenszer vetettem a szemére, hogy a hazát elárulja. Egy mukkot sem szólt. Ennek csak a sóárulást hánytorgatom fel s milyen lázba jön Már csak a haza mégis többet ér a sónál. Ejnye hát mi lelte ma ezt a Gyula gyereket, hogy úgy rámförmed...«

Lehet, hogy mindez ilyen logikai rendben forrt a fejében, mialatt nyöszörgő panaszos hangon mosta magát.

De még a pártja is némán, jégfagyosan, majdnem zordonan hallgatta. Látszott, hogy elejtik végképpen.

A zajos idegrázó szcéna után, mely alig tartott néhány percig, Demkó Pál lépett a sorompóba. Megint egy mameluk. A körülölők jóakarattal intették:

- Gombold be, öreg a kabátodat,... gombold be hirtelen.

A szónok ijedten makogta hátra.

- Miért?

S a világért se mert magán végignézni.

- Mert feltűnik az ellenzéknek a vastag arany óraláncod s könnyen gyanúnak teszed ki magadat.

Valóban neki van a legvastagabb aranylánca a Házban. Érdekes volna tudni, hogy szerezte.

Demkó is csinosan, okosan beszélt. Mintha csak a Rákóczi Ferenc kalendáriuma szerint menne a világ, hol a CV betűkkel jelzett napokon annyit jelentett a két nagy betű »Curutz Vincit«, míg az SS-nek az volt az értelme: »Superat Soldat«. Ma a »Superat Soldat« volt. A mamelukok győzelmes napja.

Felkelt ugyan nagyhajú Herman Ottó, hogy szétvágjon hadonászó ökleivel az ellenfél közt.

Eddig az volt az egyik gúnyolódási téma: »Mért hallgatnak a mamelukok?«

Most hogy aztán három kormánypárti szónok beszélt, újat kellett kifundálni. Herman vállalkozott rá:

- Mit csacsognak az apró-cseprő emberek, az oszlopos férfiak szóljanak. Miért nem szól Széll Kálmán?

- Nem ír rá - morogta Matuska.

- Miért nem lép ki a síkra Falk Miksa.

- Nem akaródzik neki - vélte a karzatról Sturm. Addig-addig hívta, idézte a nagy szellemeket, belekötve Szilágyiba is, hogy végre a nagy szellem megjelent. Szilágyi intett húsos kezével a jegyzőnek, hogy szólni akar.

Mély csönd kelt a teremben. Maga Herman is megmerevedve tekintett rá, mint az Aesop öreg embere a halálra, mikor az hívására megjelent.

A couloir-okban, a büfében, az épület minden zugában egyszerre szárnyra kelt a hír, hogy Szilágyi felállt.

Nagy esemény jellegével bírt az most.

Azok, akik a vén sün nívóján állanak, ki »trójai faló«-nak mondta Szilágyit nemrég, azt várták, fegyveres katonák jönnek onnan a segítségükre, mihelyt a faló megnyílik. A kormánypártiak ellenben a »teljes« szolidaritás nyilvánítását várták.

Az elnöki csöngettyű megrezgett. A folyosóról beözönlöttek a képviselők. A büfében ott hagyták kanapéikat az ínyencek, a miniszterek letették ceruzáikat. Maga Tisza Kálmán azt kiáltotta: »Helyre, helyre!« Tisza István, ki az üléseken folyton tanul azon beszédek alatt, melyekből tanulni nem lehet, bezárta angol olvasmányát a fiókjába, Teleki Géza tölcsért csinált tenyeréből a füleihez, Jókai abbahagyta a korrektúra-olvasást, csak Baross vizsgálta az üvegablakon át, hogy ugyan esik-e ott künn a hó; nem akadnak-e el ma a szekerei? (Hanem iszen minden fuvarozó ember ilyen.)

A Ház nagy orátora ma szinte felülmúlta magát. Rövid volt és szabatos. Minden szavából az erő és a férfias méltóság szólott. Pedig nehéz szituáció volt, többet és kevesebbet nem mondani, mint amennyit kell.

Éppen annyit mondott, azazhogy Herman találhatta biz azt soknak is. (Némely részeket ő bizonyosan elengedett volna.) De a jobboldal harsogó, lázas éljenben tört ki s fejtegetéseit a miniszter kötelességéről és az ellenzéki kritika minőségéről, még az ellenzék is helyeselte. Horánszky búsan ingatta fejét, mintha mondaná: »Hanyadszor csalódtunk már ebben az emberben!« Apponyi sztoikus türelemmel nézett maga elé: »Egy sansszal megint kevesebb.« Vályi Árpád elkeseredve dőlt a padjában hátra: »Persze hogy persze, hiszen ez is letette már azt az esküt.«

A szolidaritás hangoztatása s az a hatalmasan kidomborodott nyilatkozat, hogy ő elveit épségben vitte a vörös székbe s hogy azok teljes összhangban vannak a kabinet irányával, úgy tündöklött a mamelukok szemében, mint egy gyémántokkal, boglárokkal kirakott kapocs s fényt látszott vonni a homlokokra.

Az ellenzéki tábor szótlanul majdnem összezúzva hallgatta. Még Károlyi Gábor is önnön tábora felé fordítá nyilát:

- Kár volt vesztegetni a trójai lóra az arany abrakot!

Miután Herman visszafelelt, ráduplázott Szilágyi is, még frenetikusabb tetszést aratva. A mameluk arcok örömben úsztak. A vert ellenzék tanácstalanul fészkelődött, midőn felállott Tisza Kálmán.

Egy »hoch« se hangzott. Mély templomi csöndben állt ott a nemzet nagy vezére. Megdöbbenve idegenül nézett szét, hogy hol van. Idegei már megszokták a zsibongást s a csend szokatlan, majdnem kényelmetlen volt. Szeme önkéntelenül kereste a helyet, ahol a zajongók ülnek, mint ahogy a tik-takos órát szokta az ember, ha a ketyegés egyszerre váratlanul megszűnik.

Hát éppen most vonultak ki a ponduszok a folyosóra, Kárdyi Gábor vezérlete mellett. Üresen maradt a balvidék, mint egy fogatlan, kitátott száj.

Csak a legszelídebbek közül ültek ott néhányan, akik a Károlyi-uralom alatt hihetőleg nyaktiló alá fognak kerülni. Jegyezzük ide a férfiakat, hogy Robespierre Gábor úrnak ne legyen a jövőben sok baja a lajstrom összeállításával.

Ott ült a halavány arcú Czirer Ákos (mert nem állhatja a folyosói füstöt). Az öreg Vidliczkay is veszteg maradt, mert már terhére van a mozgás. Ott ült a kedves arcú Bornemisza István. Éppen e percben jött Gömörből és még nem tudja az új taktikát. Komjáthynak egy egész pad jutott. Mint Matlekovits védője védence képviseletében hallgatta Tiszát. Pázmándy Dini így szólott:

- Az öreg Lobkowicz herceg két napig játszott tarokkot egyhuzamban, anélkül, hogy egy kettese jött volna, mégsem jött ki a flegmájából. Egy csatavesztés még engem sem vesz ki a sodromból.

És Pázmándy Dénes is bennmaradt. Isaak Dezső nem mozdult, mert neki fiai vannak (hátha valamelyik valamikor mameluk talál lenni belőlük) s végül bent maradt Mocsáry Lajos, mert őtőle ezt veszik szívesebben.

Így mondta el aztán Tisza mai szép rövid beszédjét, eleven fordulatokban gazdagot, mint régenten nagy ünnepélyes csöndességben, melyet csak öntudatra rázott erős táborának helyeslő zaja szakított meg koronkint.




A MAI ÜLÉS [dec. 6.]

Kevés ember érte meg, amit tegnap gróf Teleki Géza; hogy szűzbeszédét a miniszteri székből mondhatta el.

A helyzet nem kellemetlen, vagy kellemetlen, ahogy vesszük.

Nem kellemetlen azért, mert a vörös székben állni is nagyobb mulatság lehet, mint a képviselői padban ülni. De viszont a szűz beszédhez nagyobb igények formálódnak, ha innen hangzik.

Mind ez igényeknek megfelelt a miniszter, kinek szeretetreméltó, minden hivalkodás nélkül való lénye e nyílt beszédből elősugárzott.

Egy ellenzéki képviselő nemrég azt a maliciózus megjegyzést tette a folyosón:

- Tisza mindenfélét próbál a kabinettel. Eleinte kevés volt a kabinetben a talentum. Most már sok ész van, de nagyon egyenlőtlenül elosztva. Némelyiknek több jutott mint kellene, másoknak kevesebb mint kellene. A baj hát mégis megvan.

Teleki Gézánál keresve se lehetett volna alkalmasabb minisztert találni, aki éppen olyan véletlenül vált be, mint Hédervári Khuen gróf. Az egykori vidám képviselő, ki nem nagyon törte fejét a politikai problémákon, hanem ahelyett kedélyes adomákat mondott és hallgatott szívesebben, a folyosón vagy a háznagyi irodában, úgy tett, mint a mesebeli gnomok, akik megrázkódnak az ólomszérűn s ezüst ruhájú erős daliákká változnak át, elcsörtetve, megviaskodni a hétfejű sárkánnyal. Köd előttük, köd utánuk.

Ám Telekinek se előtte, se utána nincs köd. Világosan, őszintén nyilatkozott. De a sárkány, amelyikkel meg kell még előbb viaskodnia, az ugyancsak megvan és dörmögni kezd.

Ma Barthában szólalt meg az autonómia. Csábító szirénhangokon, melyek a szívekbe lopóztak, megrezegtetve a kegyelet húrjait. Bartha veszedelmes szónoki talentum, magával ragad s elbájol.

Jó szerencse, hogy mindjárt utána hatalmas vaskos léptekkel jött a hideg megfontolás. Tibád Antal fejtegette nagy vonalakban a közigazgatás reformját a Ház gyakori zajos helyeslése közt. Tibád egy igazi nagy ember benyomását teszi szónoklat közben; hangja szürke, de nem érctelen. Eszméit erőteljesen, átlátszón, minden ízében kidomborodva körvonalazza. A fölösleges cikornyát kerüli. Szavain a meggyőződés zománca fénylik s ez szinte maszívakká teszi.

Nagy »éljenzés« kelt a nagy beszéd nyomában; a kis vaskos ember felé száz kéz nyúlt üdvözletül s ezek közt az Apponyi keskeny, hideg keze is.

Öt percnyi szünet után Perczel Miklós, az autonomista, siratta fájó hangon a »bástyákat«.

Majd Vadnay Andor tartott egy magas nívón álló szép beszédet, melyet szokatlan figyelemmel kísért a szabadelvű párt.

Az ülés csendes, zajtalan volt. A hajdani régi jó ülésekből való, mikor még Csanády bácsi volt a szélsőbal legrakoncátlanabb közbeszólója.

Ma ott ült a jó öreg a karzaton, szépen kikefélt atillájában, sima fekete parókával. Sas tekintete férfias daccal kémlelte a mezőt, azt a padot, abban a padban azt a helyet, amelyen ő annyiszor mennydörgött az átkos kormány ellen.





1890
CIKKEK, TÁRCÁK




AZ ÚJÉVI TISZTELGÉSEK

A budai palotában

A szabadelvű párt »budai útja« (mely egész sablonná lett már új évek első napjain) ma szokatlan nagy port vert fel. Máskor csak az itt ünneplő képviselők jelentek meg a kormányelnöki palotában, ma messze vidékről ideutaztak, hogy a párt impozánsan fejezhesse ki ragaszkodását vezére iránt. A nagyközönség is kíváncsian várta a mai napot, mert Tisza ilyenkor szokott a helyzetről nyilatkozni. S az az ellenzéki tollakkal fölkavarva olyan bonyolódottnak, zavarosnak látszott, hogy egy kis világosság ráfér.

A lapok kombinációinak, sötéten színező híreinek kevesen ülnek fel. Legkevésbé az ellenzék. Bartók Lajosnak van egy ötlete: Krajtsikot elaltatni mint Ripp van Winklét, húsz évre, persze csak képben, s mikor a végén fölébred, akkor azt olvassa a »Pesti Napló«-ban: »Hitelt érdemlő forrásból halljuk, hogy Tisza legközelebb beadja lemondását«.

A lemondási hírek ma megint bedugultak, míg a »hitelt érdemlő forrás« valamely mesterséges érintésre újra felbugyog.

Hosszú kocsisor indult meg a szabadelvű klubból 11 óra felé. A szabadelvű párt tagjaiból több mint százan, köztük főrendiházi tagok is, néhány főispán: Szapáry István gróf, Degenfeld József gróf, Bethlen András gróf és Kazy János. A politikai élet minden matadora ott gyűlt össze a nagy piros teremben. Vidám hangulat ömlött el a képviselő urakon, mintha sohase olvasták volna a Pesti Naplót. Csak az influenza hatása mutatkozott erősebben. Szűnni nem akaró krákogás, köhécselés vegyült az élénk, kedélyes zsibongásba: »Boldog újévet, kedves bátyám«. »Neked is, kedves öcsém«. Kéz kézbe vándorolt, váll vállra hajlott. Az ellenzék ostroma több melegséget fejtett ki a pártban, mint bármikor ezelőtt.

Végre megnyílt a belső szoba, félkarajt képeztek az elülállók, s kilépett Tisza a kabinettel, mint a tyúk az ő csirkéivel vagy hogy kellemesebbek legyünk, mint a fiastyúk a többi csillagaival. (Csak éppen Teleki Géza hiányzott.)

Huszár Károly báró kezdte el beszédét a lecsillapult éljenzés után. A hangja gyenge, tompa, de a beszéd magvas, lendületes és meleg volt. Gyakran szakította meg helyeslés és tetszészaj. A képviselők elcsodálkozva susogták egymásnak:

- Ejnye, be okosan, be gyönyörűen beszél.

A beszédet láthatólag meghatva hallgatta a miniszterelnök, ki sötét, ünnepies ruhát viselt, aztán ő vette át a szót mélységes csöndnek közepette. (Szinte megrezzent: hol az ellenzék?)

Melegen emlékezett meg a párt veszteségeiről. Sokan nincsenek itt azokból, akik tizennégy év óta járnak ide!

Csak Urbanovszky veregette a mellét. »Ja szom«. (Ő már tizenegyedszer van itt.)

Tisza, ha kevélykedni akar, végignézve hű pártján, elmondhatta volna Bismarck-szerűen:

»Nem félünk, csak a haláltól.«

Az ő pártjában eddig nem ritkított más, csak a halál. (Pedig minden eszköz annyiszor meg lett próbálva a visszavonás széthintésére.)

Majd áttért a külpolitikai kérdésekre, míg végre a jelen helyzetről szólott oly hévvel, az egyszerűség ékesszólásával, erőteljesen, hogy a párt frenetikus tetszésviharban tört ki, mely csak a beszéd végén fokozódott még, midőn kijelenté, hogy addig, míg a törvényhozás két faktora, a korona és a többség támogatja, helyén marad bármily viharok között.

...Alhatik hát még Ripp van Winkle egy darabig!

E beszéd után a képviselők közé vegyültek a miniszterek, s megindult a triccs-traccs:

- Boldog új évet, kegyelmes uram.

- Az isten éltessen, kedves Péterem.

- Boldog újévet. Ejnye, be jó színben vagy, Gyuri.

- El ne feledkezzél, kegyelmes uram, az új esztendőben arról a postamesterről! Hiszen tudod.

- Enyhe telünk van az idén. Tavaly ilyenkor majd elfagyott a lábam a kocsiban!

- Mi baja Telekinek? Reménylem, valami csekélység.

- Nem láttad Tarnóczyt? Annak a kocsiján vagyunk.

- Merre van Nikolics Fedor? Ki látta Nikolicsot?

- De most már menjünk az elnökhöz!

A képviselők kifelé tódulnak, s előtérbe lépnek hátulról a város küldöttei (Ráth Károly az elmaradhatlan mentéjével és bajuszával) és az egyletek, kik a távolból már ma hallhatták meg, amit csak holnap kellett volna elolvasniok a lapokban.

A képviselők arca sugárzik az örömtől és megelégedéstől, hogy a »generális« »jól odamondogatott«, de az öröm is csak akkor hág a tetőpontra, ha a sok száz kabátból mindenki megtalálta már a magáét. Nem közönséges munka ám az.




A FŐÚRI SZALONOKRÓL

(Levél Kiss Józsefhez)

Tisztelt barátom!

Megvallom, nem volt szándékom véleményt mondani azon tervről, mely az írók bevitelét célozza a főúri szalonokba, de te ismételt felszólításoddal mintegy kényszerítesz a feleletre szerkesztői hatalmaddal.

Jól van, nem bánom; de előbb én kérdezek egyet, nem minden malícia nélkül, mert most sárgaságban őrzöm a szobát, tele vagyok epével.

Ösmerem az ügyet, a mozgalmat még a prehisztorikus részét is, csak egyet nem bírtam jól megérteni, azt mondd meg kérlek, hogy e főúri szalonokban való megjelenés miképp van kontemplálva ránk, skriblerekre nézve: úgy-e mint jutalmazás és kegy vagy mint büntetés?

Ettől függ az én szentenciám.

Mert jutalomnak nem sokat ér, de büntetésnek, elösmerem igen ügyesen van kieszelve - noha túlságosan szigorú: én a magam részéről legalább szívesebben állok ki két napi várfogságot vasra verve, mintsem egy fél délutánon át érezzem magam megtiszteltetve ez idegen világban.

Köszönet azoknak a nemes úrasszonyoknak, kik kétségtelenül jóakarattal igyekeznének minket magokhoz közelebb emelni - de mi arra egy kicsit nehezek vagyunk. Szerencse, hogy az egész dolog nem sikerülhet ezer és egy okból.

Ám ha sikerülne, hátrány háramolnék ebből az irodalomra. Mert a szalonokban előreláthatólag az úgynevezett ficsúr-írók vinnék a kiválóbb szerepet, azok, akik ügyesebben mozognak a parketten, akiken jobban áll a frakk, s nevök jobban veszi ki magát a szalonokban, mint a könyvek címlapján, dilettánsok, léha causeur-ok, aminőkkel tele van az irodalmi mező mindég: bolygói ezek az igazi íróknak, jönnek-mennek lábujjhegyen, elmaradoznak észre nem véve, előkerülnek vissza nem várva.

Ezeknek lenne melegágya a főúri szalon.

S a fiatal írói talentumnak, aki idejön pályát törni, sok küzdelem után tüskétől vérzetten, közönytől dermedten kiveri magát a homályból, s eddig csak a vaskalaposok táborát (az Akadémia és a Kisfaludy Társaság nagy moguljait) találta szemben, amint a közönség szeme elől igyekeznek őt eltakarni, most még egy újabb falanx állná útját a Hírnév kapui előtt: a főúri szalonok celebritása.

...Nem, nem fiúk! Ne okoskodjatok! Maradjunk mi csak meg örökre a »Kis Pipa« törzsvendégeinek.

Szemere Attila

Rég ideje annak (talán már tíz éve is), ahogy mi együtt dolgoztunk Szemere Attilával a »Pesti Hírlap« egyik szobájában. Csinos, nyúlánk fiú volt, értelmes, kék szemekkel, barna, tüskés hajjal, mely úgy nézett ki, mint a kartácsoló kefe.

A másik asztalnál Pulszky Károly ült, a harmadikhoz néha éjjel bejárt egy hasonló korú szöszke legényke, ha valami nagy hírt megtudott kószálás közben a városban. Ez volt a reporter, gondolom Molnárnak hítták.

Egyszer azt találtam tőle kérdezni, hogy hol született?

- San Franciscoban - felelé.

- Hát te hol születtél? - kérdem a másikat, Pulszky Károlyt.

- Londonban.

- És te? - tudakolom a harmadikat.

- Párizsban.

Különösen hangzott. Négy újságíró, négy különböző ország szülötte, s mindenik azt írja le a papiros »kutyanyelvekre« erről az országról, »a mi édes szülőhazánk«.

Hát hogy lehet ez?

Ejh, hisz ebből egy most fölébredt Ripp van Winkle is kitalálhatná, hogy itt furcsa sorsok lehettek harminc év előtt; az ország bajosan lehetett oly nagy, hogy egész San-Franciskoig terjedt volna, de miként lehetett viszont olyan szűk, hogy ezeknek a bölcsőik itt el nem fértek?

Ebbe belebolondulhat Ripp van Winkle, míg végre rájön, hogy dacára a feledési fátyolnak, a forradalom még mindig folytatódik ezer alakban, sok-sok helyen, még a születési anyakönyvekben is.

Ennek már tíz éve, akkor még kezdő írók voltunk, de, hogy valamikor híres, nevezetes emberek leszünk, meg voltunk róla győződve mindnyájan, még én is (pedig én csak Szklabonyán születtem). Az élet csakhamar szétszórt bennünket, kiosztogatva a szerepeket.

Szemere Attila legelőbb ment el utazni, messze külső országokba: Japánba, Kínába.

Utána a szőke Molnár hagyta itt az asztalát. Ő nem ment olyan messze, csak ide ki, a Kerepesi temetőbe. Vissza sem jön onnan többé.

Azután Pulszky Károlyt vitték el. Komoly hivatalnok lett: képtárigazgató, nagyúr - csak én maradtam itt, és azon a helyen ülők e percben is, ahol ezelőtt tíz évvel, s innen e csendes zugból figyelem a két forradalmi gyerek pályafutását.

A természet Szemere Attila iránt volt valamennyink közül a legnyájasabb. Ha két tündér osztogatja, mint egy perzsa rege mondja, a születésnél a tulajdonokat, az egyik a külsőket, a másik a belsőket, akkor nem tudom, melyiknek lehetett több a markában, de valami pici kezük, tudom, nem volt. Szép alak jutott osztályrészeül, s ragyogó név. (Szemere Bertalan volt az apja.) Vonzó, kedves modor s valami varázslatos fesztelenség (aminővel egy francia vicomte bír a Paul de Kock regényeiben), s ahhoz járul kora fölötti okosság és látkör, ötletbőség, előkelő, higgadt gondolkodás, mindez megszépítve ismeretekkel és szellemmel.

- Meglássátok - mondogatták a háta mögött -, ez a fiatalember sokra fogja vinni valamikor.

- Könnyű olyan apával - felelték mások, akik a nagy apák nagy folytatásaiban nem hisznek.

Szemere Attilának már első irodalmi szárnypróbálgatásai az akkori »Magyarország«-ban (ez még a Pesti Hírlap előtt volt) olyanok voltak, hogy méltó feltűnést kelthettek volna bármely nagyobb irodalomban is egy kezdőtül.

De a nagy apa árnyéka megjelent a közönség előtt - és a közönség közömbösen tette le kezéből a lapot.

Elkedvetlenedve dobta el Szemere élénken csevegő tollát, mely első útján se fogott soha zöldet - pedig ebből a színből indult meg néha a lángész is.

Az már a második roham volt, mikor a Pesti Hírlap munkásai közé állt, hogy abban a szürke zubbonyban induljon meg a dicsőséget megkeresni, melyben a többiek.

Talentuma megizmosodott. Némely csevegése igazi zsuzsu volt, tele amaz isteni nedvvel, melyet a természet könnyedén beleereszt a barackba, s melyet a műcukrász nem tud összevegyíteni a világ minden rendelkezésére álló ízeiből a cukorkájába.

A közönség élénken kérdezgette, ki írta ezt vagy azt a tárcát?

- Szemere Attila, a volt belügyminiszter fia.

- Úgy? Ez a Szemere Bertalan fia? - szóltak lehangoltan. - Nem is tudtam, hogy afféle dilettáns!

A nagy apa árnyéka tehát megint megjelent.

A fiú elkeseredetten tette le ismét a tollat:

- Nehéz ilyen apával! Engem sohasem fognak meglátni őmiatta.

Ekkor ment el Japánba utazni; már-már meg voltunk ijedve, hogy Kiszeláknak növi ki magát, mert az bizonyos, hogy amihez hozzákezd, abban ő nem marad hétköznapi.

Visszajött másfél év múlva megférfiasodva. Azzal a sliffel, amit a nagyvilág látása, megismerése ad. Hajlama, tradíciói apja egykori bajtársaihoz vonzották, a politikusokhoz. Ott ragadt meg közöttük a liberális klubban, s itt végre megint összekerültünk, az egykori három munkatárs mint ellenfelek a tarokknál.

Minden azt mutatta, hogy a politikai pályára lép. Kapva kapnak rajta, behozzák a Házba, felösmerik a tehetségeit, dédelgetik, szerepet adnak neki, hiszen annyi kevés a talentum ebben az országban, hogy akkor is ölben kellene hordozni egyet-egyet, ha Papucsek Adolfnak hínák is.

De a nagy apa árnyéka megint megjelent a háta mögött, s a párt korifeusai hidegen vonták be fejeiket a vállapockáik közé.

Hát olyan nagy bűn az, ha valakinek nagy ember volt az apja!

Később azután mégis felléptették, kétszer is, de mindig olyan helyen, ahol csodának kellett volna történnie, hogy megválasszák. Csoda nem történt, nem lett megválasztva, beállították tehát a »majd«-ok közé, az örök várakozás tornácába. »Majd, majd, édes öcsém, hiszen majd csak ürül valami neked való kerület... ne félj, majd!«

Ez a »majd« állapot pedig a legalkalmasabb arra, hogy egy fiatalember rendszeresen belekergettessék abba a helyzetbe, hogy igazán ne lehessen belőle semmi.

Szinte szívet facsaró volt a sejtelem, hogy hátha ez a fényes tehetségű ifjú mégse fog soha érvényesülhetni. Hogy ez az ország, amelyben nem volt hely, ahol bölcsője ringjon, most megint összezsugorodik előtte, hogy abban el ne férjen...

Mi ez? Fátum ez? Vagy úgy fordult tán az erkölcsi rend, hogy az apák erénye meg lesz büntetve fiaikban...

Egy bizonyos, hogy Szemere Attila ma újra visszatért közénk, a régi írópajtásokhoz a »Hozomány nélkül« című színművel. Ez lesz a harmadik ostrom... az Olymp felé.

Kiáltsatok neki egy barátságos »Hurrá«-t! Öleljük meg, vezessük újra megunk közé a mi szerény asztalunkhoz, tegyetek rá egy kis bokrétát is arra az örömre, hogy újra eljött ...s ültessük ma kivételképp az első helyek egyikére, mert bizonyára ott fog ő ülni mihamar, ha köztünk marad, a szellemi rangjánál fogva is.




[ELŐSZÓ GÁRDONYI GÉZA »FIGURÁK« C. RAJZKÖTETÉHEZ]

A törvényszéki vádlottaknál csak az általános kérdések között szerepel, hogy az illető hova való; a lényegre mindegy. A könyvnél, fájdalom, majdnem az a főkérdés, hogy »hol látott napvilágot«? Egy szegedi illetőségű könyv már előre fitymáló mosolyt csak a kritikusi ajkakra, s e mosoly alatt lappangva, szinte ott lebeg már a szentencia: »Bűnös és büntetendő!«

Nekem magamnak is vannak Szegeden született szellemi gyermekein, akiknek sokkal több küzdelmet kellett kiállniok, mint a budapesti kölykeimnek, pedig talán erőteljesebbek, életrevalóbbak ezeknél.

Nagy primitivitás ez, s nincs is meg egyebütt, csak az irodalomban, mert a fülemilének, ha dalol, nem kételkednek azért a nótájában, hogy nem a városligeti fasorban teszi, hanem valahol a szatymazi bokrok között.

Nekem egyrészt örömet okoz, hogy ez a könyv éppen Szegedről jön, az én fogadott szülőföldemről. Mert az édesvízű városnak, mely hadi vitézségével, kereskedelmi életrevalóságával, magyar hűségével megszerezte egy ezredév alatt a pelikánt, aztán a bárányt, majd a phönixet (ez került a legtöbbe), még szüksége volt egy állatra: a bagolyra. Arra a bagolyra, mely a szép homlokú Minerva istenasszony lábainál gubbaszkodik.

A paloták kupoláin csillámló napsugár nem veri ragyogását oly messzire, mint a nyomdák fekete betűiből kilövellő fény.

Egy városnak nem elég, hogy csak paprikája legyen, jobban mutatja, hogy igazi város, ha egy kis attikai só is terem benne.

Szeged egy rövid évtized óta magasan emelkedik ki az alföldi városok közt mint könyvpiac. Tíz-tizenöt figyelemre méltó mű jelenik meg ott évenkint: s egyszer az a kérdés támadna, miért követel magának a többi városoknál nagyobb rangot, nem a nagy házait kellene fölemlítenie, hanem e köteteket.

Mert vegyük föl azt a képzelt esetet - ami különben világ végeiglen sohase teljesedjék -, hogy Szeged elenyészik a föld színéről és három adat marad fel róla.

Az egyik adat azt hirdetné, hogy hetvenezer lakosa volt.

- Éppen kétszer annyi, mint Orosházának - mondaná a nyomozó történész.

A másik adat arról szólna, hogy nagy forgalma, élénk kereskedelme volt.

- Kedvező helyen feküdt - okoskodnék a történész -, éppen a Tisza mellett.

De amint rábukkan a harmadik adatra, hogy tizenöt könyv jelent meg évenkint a nyomdáiban, a historikus élénken vetné papírra: »Itt egy jelentékeny művelt város volt valamikor«.

Ám sok év sok tizenöt kötetjét lapoztam már át, de egyet sem találtam köztük feltűnőbbet, mint fiatal írótársamnak ezt a könyvét, a »Figurák«-at. Tiszta kék ég alatt derült napsugár mosolyog - a frisseség harmatja reszket az alakjain. Sok szín, sok szellem, s még több elmésség. Csak még az ízlésnek kell egy kicsit tisztulnia.

Szinte érzem, mikor őt e nehány sorral bemutatom a közönségnek: »No, most ugyan erős ellenfelet veszek magamnak«!

De úgy gondolom, nem volt az a becsületes s igazi kertész sohasem, aki azért tapos el üde, illatos virágokat, mert nem ő termesztette.




TAPINTAT

(Karcolat a delegációból)

Az idén a magyar szív élvez. Rajtunk a sor. Kiborotvált képű osztrák delegátusok, sima talpú udvari főméltóságok a mi aszfaltjainkat tapossák. A két delegáció Pesten igazítja el a dolgokat.

Ejh, szép intézmény ez, akármit mondjon is Móricz Pál! Az osztrák urak a »Hungáriá«-ban üléseznek, mint egyébkor. No iszen, lenne ne mulass, ha a mi delegátusaink ad normam Hungaria, mikor Bécsben vannak, »Germania« nevű szállodában tanyáznának! Sok mérges interpellációnak lenne ez szülőanyja. Ám a német szelídebb, türelmesebb. A derék lajtántúliak nem bokrosodnak meg egy vendéglőnek a címétől.

De egyelőre semmi közünk a német delegációval, foglalkozzunk a saját népeinkkel.

A magyar delegáció tegnap alakult a Múzeumban. Többnyire a régi emberek. Ugron még nincs bent, Tisza se vállalta az idén, de ott van Nákó Kálmán gróf, s ez elég garancia, hogy a Monarchia egy évi sorsa megint kellőképp nyélbe üttetik.

A tegnapi ülés eredménye a tisztikar megválasztása és a bizottságok alakulása.

Egypár kedélyes mozzanat ezeknél a választásoknál is előadta magát; pedig ezek a választások abból a forrásból szoktak származni, amelynek a neve »tapintat«.

Ohó! itt vagy, csakhogy már egyszer fülön foglak, derék tapintatunk. Szerencsés gyermeke a kornak! Tebeléd szerelmes minden nagyúr. Királyok, államférfiak rajongnak érted. Pedig némelykor te vagy a megölő betűjök. Te vagy a pegazus, aki szárnyas hátadra veszed lovagodat, s hosszú karriert csinálsz vele fölfelé, de te vagy a sírásó is; mert a tapintat túltengésében szoktak aztán ezek a nagyurak kimúlni.

Ebből a híres, sokat emlegetett, mindenütt felhánytorgatott ideálnak előfestett tapintatból kifolyólag jelöltetett ki a négy albizottság elnökéül gróf Zichy Ferenc (az ismeretes nagy hazafi).

Természetesen meg is választották. Úgy kívánta a tapintat.

Egy tapintatos delegátus közbeszólt: Miután az ismeretes nagy hazafi már aggastyán, s nem lehet kívánni, hogy drága egészsége rovására mindig ő vezesse a tárgyalásokat, válasszunk helyettest!

- Helyes! Úgy van! Válasszunk helyettest!

Helyettesnek megválasztották Széll Kálmánt.

Egy másik delegátus közbeszólt: Mit? Széll Kálmánt?

Széll Kálmánnak annyi dolga van, hogy sohase lesz itt, válasszunk a helyettesnek is helyettest!

Zajos derültség támadt erre. Pedig nem nevetnivaló dolog ez, hanem egy nagy találmány. Így mindenki kitüntetéshez juthat, s a delegáció is csupa nagy emberből fog állni. Lesznek benne igazi és helyettes Széll Kálmánok és Zichy Ferencek.

A külügyi albizottság elnökéül Szécsen Antal gróf volt kiszemelve.

Előlegesen megbeszélték a nagytehetségű gróffal, hogy vállalja-e? Persze vállalja, de udvari elfoglaltságai miatt csak a jövő héten jöhet le. Azért hát csak válasszák meg, mire a tanácskozásokat vezetni kell, előjön.

Ezzel az intencióval is gyűltek össze a külügyi albizottság tagjai. Elnök hadd legyen Szécsen Antal, mert az ért hozzá, előadó hadd legyen Falk Miksa, mert az még jobban ért hozzá.

Mondták is Falknak:

- Állj fel és proponáld Szécsent!

- Miféle jogon?

- Te vagy az előadó. A bizottság szája.

- Igaz, hogy tavaly én voltam az előadó, de ez nem örökös kenyér; a legöregebb bizottsági tagé a felszólalás joga. Hadd proponálja Csernátony, ő a legöregebb!

De Csernátony se akarta elvállani vakon a legöregebb titulust, s egy nálánál öregebbet kezdett keresgélni monoklijával a tagok közt.

Addig-addig keresgélt, míg egyszer csak benyitott a terembe vidáman, fürgén virággal a gomblyukában Nikolics Fedor báró.

- Szervusz, urak! Jó napot. Elkéstem egy kicsit, nemde? Jó napot, Lajos! Vagy még nem kezdtétek meg? Ah, te is itt vagy Aladár? (Ugyanis Andrássy Aladár grófot pillantotta meg egy sarokban.) Bravó! No ez derék! Nemde, te leszel az elnök? ...Reménylem elvállalod.

Andrássy Aladár gróf mosolyogva vonogatta a vállát, ami politikai nyelven az igen rebegését jelenti.

A tapintat embereiben, akik a távollevő Szécsent fogták már meg elnöknek, elhűlt a vér. Mein Gott! Milyen szeles ez a Fedor báró! Már most mi az ördögöt csináljunk?

A tapintat azt kívánja, hogy egy jelenlévőt sohase szabad megsérteni egy távollevő kedvéért.

S így lett meg a külügyi albizottság elnöke gróf Andrássy Aladár, aki ugyan nem ért sem a külügyekhez, sem az elnökséghez - de jelen volt.




SZEGED

Azzal a szöglettel átellenben, melyet a Marosnak a Tiszába szakadása alkot, épült az Alföld egyik első városa, Szeged. Nagyobb, népesebb Debrecennél, s azt kedélyesen »kálvinista Rómá«-nak nevezgetjük, ezt viszont bátran mondhatnók »katolikus Debrecen«-nek.

Nevének eredetét különbözőleg magyarázzák. Némelyek szerint a szeg, szeglet szóból származnék, mivel a Tiszába siető Maros éppen a várossal átellenben csaknem tiszta derékszögben szegi az anyafolyó medrét, két háromszög alakú területet alkotva alsó folyásával. Mások szerint a Szeged név a »sziget« szóból alakult, mert az első település idején a város mai helye szigetcsoport volt, s ez apró szigetek idővel (mint az 1879-iki talajfúrásokból kitűnt) részint iszapolódás, részint földhordás, tehát emberi kezek óriási munkája által összenőttek. Az öthalmi, szilléri és röszkei földmunkálatok alkalmával annyi és oly régiségeket találtak, hogy azok tanúsága szerint ez a hely kétségkívül már az ős időkben küzdő, telepedő helye lehetett a vándornépeknek. »Szeged« néven 1199-ben bukkan föl először a III. Ince pápa levelében, mint főesperesi székhely; azontúl egyre sűrűbben emlegetik királyi oklevelek, mindig mint sótári helyet. Nem sokára szó van pénzverdéjéről is. Halászoknak és pásztoroknak kellett is letelepedniök kevéssel a honfoglalás után, mert a dús legelőt és jó vizet nagy előszeretettel keresték a letelepedő magyarok.

Nagyobb föllendülése Zsigmond idejére esik. A király sokszor megszorult pénz dolgában, s olykor a szegediek segítették ki. Már ekkor élénk kereskedést folytattak részint iparcikkeikkel, részint terményeikkel országszerte. Pénzök volt, és azt ügyesen használták kiváltságok és mindennemű kedvezmények megszerzésére. Zsigmond sok kiváltságot ad nekik, a többi közt szigorúan meghagyta, hogy a szegedi kereskedőknek bántódásuk sehol az országban ne essék, vámot, révpénzt tőlük ne szedjenek.

A szegediek ügyesek abban, hogy a fejedelmek kegyeibe jussanak. Királyaink általában, de különösen a Hunyadiak föltűnő ragaszkodást tanúsítanak a város iránt, mely e korban rohamosan emelkedett, s ebben nagy része van a lakosok ősidőktől ismeretes kereskedői szellemének, s az azzal járó ügyes körültekintésnek, mellyel sok kellemetlenség és veszedelem alól bújtak ki. Ennek és városuk kedvező fekvésének köszönhetik, hogy míg más városok véres csaták színhelyei, ők békén gyarapodhatnak, legföllebb a Széchyekkel, a Garaiakkal, mint szomszéd birtokosokkal s különösen a kunokkal vannak sűrűbben kisebb-nagyobb galibák, pöreik. A szegedi embert már a középkorban is bizonyos helyi hazafiság vezeti. Politikai magatartásuk, nem makacs, könnyen meghajlanak németnek, töröknek aszerint, amelyik felülkerekedik, ha az városuk érdekében van.

Ilyen politikus magatartás és kedvező viszonyok közt lett nagy várossá, olyanná, hogy Bertrandon de la Broquier, ki 1433-ban utazott Magyarországon, azt írja naplójában: »Szeged egy nagy, nyílt, s egyetlen utcából álló város, mely nekem mintegy mérföldnyi hosszúnak látszott«. S amilyen nagy kiterjedésű volt a város, épp olyan arányban szélesíti határát, mely ma már 867 négyzetkilométerre terjed. A középkori szegedi polgár közönségesen földszintes, nagy téglakockákból épült házban lakik, végig gombos mellényt és ujjast visel durva aba posztóból, de a feleségét, lányát értékes szövetekben járatja, s fiai közül az egyik »iskolákat jár«. 1519-től kezdve majd minden évben találunk szegedi származású tanulókat a bécsi, krakkói és wittembergai egyetemi anyakönyvekben.

Ám az alacsony házak mellett ott emelkedtek az »Alsó Zyget« városrészben, a mai Alsó-városon, főúri paloták is, mint például a Szilágyi Lászlóé, melynek ablakából lőtte le Vid Sebestyén uram Iván szerb cárt, a »rettenetes fekete embert« 1527-ben; vagy a szegedi grófé, Sárszegi Istváné, melyet ezerötszáz aranyforinton zálogosított el 1511-ben krakkói és budai polgároknak. De a gazdag polgárok is úri módban éltek akkoriban. A régi kor épületei közül ma már csak a Mátyás által épített templom áll az Alsó-városon. E körül volt a piac. Előttünk áll úgy, amint volt. Ott ülnek a szegedi kofák kopogós sarkú cipőikben, tarka hosszú rokolyáikban; ponyva fedelű sátraik alatt, elejtett darvakkal és vadludakkal tele halmozott talyigák állanak gyümölcsös garabolyaik mellett. A halpiac külön van, följebb a Tisza mellett roppant halgarmadákkal. Háromezer halász foglalkozik a hálóval, s él meg belőle. Pedig a hal végtelen olcsó. Oláh Miklós esztergomi érsek följegyzése szerint »ezer darab rőfös hosszúságú harcsát vegyesen ponttyal egy magyar forinton lehetett venni«. Sőt némelykor annyi volt a hal Szegeden, hogy sertéseket hízlaltak vele.

A halat, mint kereskedelmi cikket, leginkább szárítva és besózva készítik ki. Ilyen alakban küldözgetik a nagyurakhoz ajándékba. Mert a szegedi magisztrátus, melyben hosszú századok alatt a Geges, Zayday, Szegény, Pálfi, Molnos, Harcsás, Zákány, Délczögh, Tsötörtök nevek szerepelnek, örökös deputációkban van kettesével, hármasával. Majd a királynak viszik az adót, a köteles dénárok mellett ajándékul sózott halat és remekbe varrt karmazsin csizmákat királynak, királynénak, királyfiaknak és a királykisasszonyoknak; majd a palatinus elé járulnak, kinek két perzsa szőnyeg jár a kun puszták legeltetési jogáért.

De a lakosság is váltig úton van. Iparosai: szűcsök, takácsok, szabók, kalaposok, vásznasok és szappanosok megrakott szekereken járták be áruikkal Pesten át egész Kassáig, Bártfáig az országot. A szerémi borokkal üzérkedő kereskedők még tovább terjedő piacot teremtenek magoknak. Hajókon, tutajokon bejárták a Tiszát, Marost és későbben a Dunát is, bort és fát szállítván a vizeken. E mellett roppant állattenyésztést űznek a lakosok a dús legelőkön, melyeknek szaporítása képezi a városatyák fő gondját. Jogcímeket keresnek, panaszokkal járnak, pöröket folytatnak egy-egy puszta vagy szállás megszerzéséért.

Kiváltságokat szereznek, kereskedelmük, iparuk nőttön-nő, vagyonosodnak s rokonságba lépnek az ország főuraival, a Hédervári, a szekcsői Herczeg, a Pákosi, a laki Thuz, a más nemzetségekkel, anélkül azonban, hogy emiatt kiveszne köztük ama polgárias és demokratikus szellem, mely a városnak sajátos jellege volt mindenkor. A jómódú lakosság például együtt érez a Dózsa György pórhadával; Dózsa itt gyűjti kereszteseit. S hogy itt erős gyökerei lehettek, mutatja a Szapolyai eljárása, aki kivégeztetvén Dózsát Temesvárott, Verancsics szavai szerint »fejét véteté neki és Szegeddé küldé ajándékon a szegedi főbírónak, kinek Pálfy Balázs vala neve«.

Kisebb szerencsétlenségek, mint minden várost, a mohácsi vész előtt is érték Szegedet. 1444-ben, Szent Domokos napján megrázkódék a föld, percekig tartó zúgás-morgással meghimbálta Szeged házait. Történt pedig ez ugyanaz nap, amikor a Szegeden időző Ulászló király a híres békeszegő oklevelet adta ki. És a rossz előjel nem is csalt ez egyszer.

De Szeged gyorsan kiheverte e csapásokat, s a Hunyadi-ház idejében újra fölvirágzott. Hunyadi János kormányzó, akinek törökverő seregében a szegediek kiváló számmal vettek részt, s még inkább fia, Mátyás király szabadalomleveleikben a városnak a török elleni harcokban, így Nándorfehérvárnál, Jajcánál, stb. tett nagy szolgálatai fölötti elismerésüknek adtak meleg kifejezést. Mátyás király kétszer tartott itt országgyűlést, és különös kegyeltjévé fogadta Szegedet, pazarul gazdagítva azt javakkal, mert - úgymond egyik oklevelében a bölcs király -»az országok dísze és ereje a városok gazdagságából és bőségéből áll«. A »nagy protektor« halála határkő Szeged történetében. A delelő ponton állt szerencséjének napja. Immár lefelé hajlik onnan. A tizenhét szegedi templom tornyában (mert tizenhetet mond a szájhagyomány) búsan szólhattak a harangok, melyeket a király temetése napján négy óra hosszáig húzatott a magisztrátus.

A két következő gyönge király alatt rohamosan lazult az állami rend; pedig iparnak, kereskedelemnek ez a melegágya. Hatalmas oligarchák támadtak, jogokat, törvényeket lábbal tapodók. Mátyás porzója még le sem pergett a szegedi adománylevelekről, s már kezdték azokat nem venni figyelembe. A város egyik kiváltságát a másik után szedték el a túlkapásaikban hivalkodó nagyurak. A hatalmaskodás és jogtalanság úgy szólván ragályos divattá lett. Dobzse László királynak, akiről azt írja a pápai követ, hogy csizmája sem volt, honnan lett volna ereje megzabolázni őket?... Dózsának jönnie kellett, s Mohács el nem maradhatott!

A mohácsi vésszel befejeződék a város fényes szerepe. Különben is nehéz idők következtek, kivált a városokra. Amelyek Szapolyaival tartottak, azokat Ferdinánd pusztította el, viszont Szapolyai a Ferdinánd hűségén levőket. Szeged ide-oda ingadozott több mint egy évtizedig. Szapolyaihoz szított, de azért Ferdinánd előtt is kellette magát. Szegedre (melyről az a rege élt, hogy itt volt Attila székhelye egykor) mindenik fél áhítozott, de a legjobban Szapolyai halála után a Budán székelő Mehmed pasa. Talán, mint Jászay történetírónk véli, az fúrta a fejét, hogy Ibrahim pasának, mikor a mohácsi csata után Szegedre elkalandozott, az ott talált számtalan juhnyájakból 50 ezer, Iszikender Cselebi defterdarnak pedig húsz ezer darab jutott, s alig várta, hogy ő is kivegye onnan a maga részét.

Szeged tudomást vett a pasa beütési szándékáról s látva, hogy az ellenállásra nem elég erős, a »város képében« elküldé a pasához Tsötörtök László, Zákány István, Somlyai Pál és Budai István uramékat meghódolni. Ezzel a város hosszú időkre török iga alá került.

Történetében még előfordulnak érdekes lapok: Tóth Mihály híres kalandja, melyet Tinódy Sebestyén megénekelt; II. Rákóczi Ferenc kurucai is megvillogtatták kardjaikat falainál, de az elnéptelenedett, elpusztult romváros sorsára mindez nem volt befolyással; viszonyai nem fordultak se jobbra, se balra. A török uralom óta lankasztó zsibbadás nehezedik a lakosságra, melynek sokat kell tűrnie a várban székelő töröktől. A kereskedelem egyes ágai pangásnak indulnak, mert a járó-kelő kereskedők útja nem bátorságos többé; s kinek is volna kedve vagyont szerezni, ha azt úgyis kiszipolyozza kénye-kedve szerint a hódító? A kereskedelmet hovatovább mind jobban kirekesztik kezükből a törzslakók, s a beköltözködő rácok veszik át.

A gazdagabb lakosok, kik fényét adták a régi Szegednek, elköltözködtek a felvidékre, s a város pusztulásnak indult. Egy közönséges nagy falu vált belőle. A főbíró, e hajdan méltóságos perszóna, ki mikor Szeged utcáin megjelent, elől-hátul két-két fölemelt pálcájú esküdt kísérte, mint a római consulokat a lictorok: most ott üldögélt a pasa udvarán és a parancsait leste. A lakosság önérzete is kihalt. Tökéletesen elveszté a város fejlődésének föltételei iránt ama finomabb érzéket, melyben századok óta kivált. S ezt vissza nem nyeri soká, Szegednek 1868-ki visszavétele s a törökök kitakarodása után sem. Az egykor hatalmas városi tanács egyszerű kupaktanáccsá lett s egészen e század elejéig nem bírta megállítani a várost a hanyatlás útján; adókat szed, rablókat üldöz, s az ügyes-bajosok napi dolgait igazítja; egyébre alig terjedhet ki a figyelme. S eközben még gyakori árvizek is pusztítják a szerencsétlen várost, mely apródonként minden privilégiumát elveszti úgy, hogy már a legprimitívebb szabadalmai is veszélyben forognak; mikor azzal a furganggal segít magán, hogy egy ócska 1200-ból való pecsétet halász ki a Tiszából, melyen az elmosódott címerből épek maradtak a »Sigillum Regiae... egediensis« szók, a Tiszát és a Marost ábrázoló két pólya, meg a sassá átváltozott pelikán, a jus gladii jelvényeivel. Ezzel a pecséttel, mint bizonyítékkal, jár-kél fűhöz-fához régi jogainak elismertetését szorgalmazva, s nem is egészen siker nélkül.

A város régi fénye, hatalma csak mint rege él. Nincs már palota sehol, a csinosabb kőház is nagy ritkaság. Szegedi diákok nem járnak többé külföldi egyetemekre; a boltok ablakaiban nem ragyognak többé kincsek és drágaságok. A csapások nagy sorozata teljesen lenyomta, eltompította őket. A város történetében ott sötétlik a katasztrófák minden neme. Mind a négy elem föllázadt ellene. A tűz elpusztította, a föld megrázkódott alatta, a levegő megmérgezte, az 1710 és 1738-40-ki dühöngő dögvész roppant megritkítá lakosait, de a legmakacsabb üldözője folyton a víz volt. Nem csoda, ha ereje meg-meglankadt. Tengődött s várta a szebb napokat szelíden, türelmesen, mint a címerében lévő bárány. Csak egy maradt meg e népben minden időkön keresztül, minden csapások dacára: a hangyaszorgalom és a szülötte föld rögeihez való ragaszkodás. Egyebekben folytonos a süllyedés, s egyre szűkebb a látkör, úgyhogy egészen meghódol az ama korban Európa nagy részében uralkodott babonás tévelygésnek, s még a múlt század elején is boszorkányokat vállalt és éget a magisztrátus, asszonyokat, kik Dromo ördöggel szerelmeteskednek, s pemetén, lapáton lovagolnak a Gellért hegyre gyűlésezni, s férfiakat, kik a tehenek tejét megrontják és a boszorkányok céhét vezetik.

De e tespedés is csak ideiglenes lehetett. A viszontagságok egész sorát el kellett előbb-utóbb simítania az anyaföldnek. Mert Szeged nagyon jó helyen fekszik. Egyik oldalról a dús legelőjű kun puszták környezik, másikról az ország búzás kamrája: a Bácska, de tőszomszédságában van Torontál is, híres fekete földjével. A török el nem vehetett, az elemi csapások sem pusztíthatták el annyit, hogy a jó anyaföld vissza nem pótolja. Saját határa is kitűnő, bár egy része homokos és imitt-amott szikes vizek borítják. A távolban mint óriási ezüst tallér megcsillan egy-egy tó. A véghetetlenül egyforma, szürke lapnak kellemesen vetnek véget a szatymazi kertek. Határáról egyébiránt fölösleges külön beszélni. Az alföldi nagyobb magyar városok külsőleg többé-kevésbé egyformák. Határaik hasonlítanak egymáshoz, mint az egyik rőf posztó a másikhoz. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, a beláthatatlan kalásztenger - mindenütt ugyanaz. Imitt-amott fölbukkan egy-egy magányos tanya, fehér házikó s kútgém. Ugyanolyan Szegednél, minő Kecskemétnél. A városok végein a szélmalmok s bent a városokban sok egymással közös vonás. Mindenik városnak van egy olyan dolga, amivel dicsekszik. Debrecen a kollégiumával, Szeged a Mátyás templomával. Van néhány hírre vergődött iparcikke vagy terménye: Szegeden a bicska, szappan, paprika, tarhonya, Kecskeméten az alma, barack, Debrecenben a pipa, kolbász, szalonna. És egy nagy embere is van minden városnak, amelyik mutassa, hogy ész dolgában mi telik; Debrecené Csokonai Vitéz Mihály, Kecskemété Katona József, Szegedé Dugonics András. Ehhez járul még, hogy az emberek is hasonlók nemcsak kinézés, de észjárás tekintetében is.

A szegedi ember, a férfi nemen levő, közönségesen zömök, alacsony, értelmes arccal, élénk szemekkel, hatalmas kifejlett koponyával, melyben van bizonyos tatár szögletesség. Kicifrázott, tempós beszédjükön, méltóságos járásukon meglátszik a keleti faj. Az asszonyok között itt tán kevesebb a magyaros szépség, mint távolabb Makón vagy Szentesen, aminek talán az az oka, hogy a faj itt éppen nem vegyül. De azért a szegedi férfi nép mégis nagy csoportokba verődik össze ősidőktől fönmaradt szokás szerint vasárnap dél tájban a templomok előtt, hogy szemlét tartson a kijövő hajadonok és menyecskék fölött, s gyönyörködve legelteti rajtok szemeit. Hanem hiszen van is rajtok elég nézni való; pompával, gazdagon öltözködnek. Száz ráncú virágos selyem szoknya suhog a többi tizenkettő fölött. Mert tizenhárom szoknyából áll egy rangos menyecske öltözéke; a hajadoné kilencből, mivelhogy annak vékonyabbnak illik lenni; a derék drága, negyven-ötven forintos nagy selyemkendővel van átkötve, melynek két, rojtos vége egész a bokáig csügg le. A menyecskék kurta, többnyire egyszínű selyem ujjast viselnek, melynek kacabáj vagy a szabás változatai szerint leves a neve. E népviseletben nincs semmi magyar motívum, sem a színekben, sem a formában; a szoknya túlságosan hosszú és csak a bokától kezdve engedi láttatni a fehér harisnyát a lábszáron, de az igaz, hogy egészen végig, még a sarkat is, mert a lábnak csak a hegye van benne a hátul nyitott, fehér falu, aranycsipkés papucsban, amelyben csak a szegedi nő tud olyan ügyesen járni, hogy le nem csúszik a lábáról, ha fut, sőt ha táncraperdül is.

A férfiak viselete magyaros. A főképp földet mívelő alsóvárosié: sötétkék ujjas, egy sor ezüst gombú mellény, csizmába húzott nadrág és kerek kalap. A felső-városiaké változatos, amint foglalkozásuk változatos. A »super« (hajóács) barna színű kurta ujjasa, lefelé hajló gallérral s a csizmaszárra lehúzott pantallóval, váltakozik a »fisér« (nagy halász) zsinóros viseletével és a molnárnak szinte fehérben játszó világoskék mandlijával.

Mint a legtöbb síkon lakó népnél, itt is kevesebb a poézis, mint a hegyek között. Még a szerelemben is kevesebb a lendület. Dalaik nem csengnek olyan mélabúsan, fájón, epedő rezgéssel; vagy a virágos jókedv, a heje-huja színes buborékjai, vagy a szilaj érzés kifakadásai.

A szegedi legény rendesen olyan jövendőbelit keres - ha felső-városi, akkor a Felső-városon (mert nem szívesen mennek más városrészbe menyasszonyért) -, aki vagyonilag hozzá való; vagy ha nem, akkor olyan erőset, aki játszva emeli föl a zsákot, akiből munkás, jó gazdasszonyt remélhet; így gondolkodik a »gügyű« is, aki összeboronálja a házasságokat. A kiszemelt leány, ha elfogadja a széptevést, mely a szombat esti beszélgetésekből áll, egészen a legény hatalmába jut. Vasárnap délután tánc van az újszegedi népkertben, de csak a legény engedelmével táncolhat ott mással, s jaj annak, aki tánc közben, mikor a párok külön válva járják a frisset, elkapja: életre, halálra szóló verekedés támadhat abból.

A népkert egyetlen kirándulási helye a hetvenezer léleknek. Ott találkozik vasárnaponként az egyes városrészek népe: Palánk ragyogó úri lakossága, a Felső-város hetyke délceg ifjai, az Alsó-város ősi famíliái, a Rókus-város kackiás menyecskéi. Itt mulat együtt úr és földmívelő, szegény és gazdag. Más hely, hol az izzó nyári napokon egy kis árnyékhoz jutnának, alig van.

A Makkos erdő, a másik kiránduló hely, elpusztult az 1879-diki árvízben, s ma már magánosok szántóföldje. Szatymaz pedig, hol szőlős kertjeik és gyümölcsöseik vannak, messze van a várostól. Itt terem a jóízű könnyű karcos, az úgynevezett buckai, mely a szegedi nép konyhájának kiegészítő része.

Pedig a szegedi konyha olyan, hogy hálátlanság lenne mellette könnyedén átsiklani. Egész sor különlegessége van. A világhírű halpaprikás, melyet a bennszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem un, melyet itt oly kitűnően tudnak elkészíteni a halbeli nagy bőségben, vegyesen aprítva a bográcsba különböző halfajokat s melyhez öreg, még latin oskolákat járt halászok deákul mormogják a receptet: »habeat colorem, odorem et saporem«. A káposztának is (alföldi néven a töltött káposzta: szárma) itt tudják legjobban megadni a módját. »egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék«. Hát a fölséges tarhonya, a finom almáspite, az omlós csőröge, a »hosszú« lére eresztett, csipetkés csirkepaprikás, melynek titka a szegedi paprika csodálatos ízében van!

A szegedi polgár ügyes gazda és kitűnő munkás. Földjét még a hírhedt bolgár kertésznél is jobban míveli. Egy hold paprika-földből néhány száz forintot húz ki évenkint. A paprikatermesztés évi jövedelmét félmillióra becsülik. Takarékosságukra jellemző adat, hogy pusztán az alsó-városi népnek (mely a város ősnépe és sok apró vonásban elüt a felső-várositól) másfél-két millió forintnyi betéte van a »szeged-csongrádi takarékpénztár«ban. Ehhez csak akkor nyúlnak, ha valahol eladó föld akad. A roppant határ is kevés már nekik; gyorsan terjeszkednek kifelé a kun pusztákra. Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tetszik. (»Elpusztul az a ház - tartja egy közmondásuk -, melynek pávája és jegenyefája van.«) De azért jól él, vasárnap télen színházba viszi a családját, ahol nem ritkán parasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral vagy a komával egy kis borozgatásnak ered, fordulván ilyenkor elméjével a torony alá, ti. a közügyekre, melyeket a tornyos városházán intéz a magisztrátus. A közügyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szövevényes gazdasági ügyei mindenkinek a száján vannak, mert roppant fekvőségeit részint házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztviselőjét azzal az indoklással választá meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy »lehetetlen elcsapni, mert csak őkelme tudja, mink van«.

A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyílt, de egészen nagylelkű. Jó szívű, igazságos. Szívós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar cívisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan, szelídített alakban lépnek föl. Demokráciája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált cafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a címerére kevély nemes átidomul köztük polgári gondolkodásúvá. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok néhány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vetették föl magokat. Míg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Évenként négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiba többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanulják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják.

A szegedi nyelvjárás általában az alföldivel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja; a szóvégi ű, ú helyett sok szóban e, a hallható: keserű helyett kesere, savanyú helyett savanya.

A vidékbeli magyarságnál ahány falu, annyiféle árnyalatú a nyelvjárás, de minden lényeges különbség nélkül. Másképp beszél Makó, másképp Dorozsma, másképp Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi furfangnak a nyelv járási különbségre épített remeke.

A hajdani hajóhídon ugyanis mindenkinek vámot kellett fizetnie a városi statutum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömérdek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való s vám nem sok folyt be a város ládájába. Váltig töprenkedett rajta a magisztrátus, miképp lehetne e visszaélésnek gátat vetni. S amin se szigorúság, se ellenőrzés, se statutum nem tudott segíteni hosszú évekig, azt sikeresen eligazította egy furfangos ötlet. Nem azt kell immár megkérdezni a vámszedőnek a hídon menőtől, mind eddig, hogy hová való, hanem az lett ezentúl a hivatalos kérdés: »Mivel eszik kenteknél a levest?« »Kalánnal« - felelte a Makó-vidéki, »kanoávâ« - mondá a dorozsmai, mire rájok zúdítá a szentenciát a vámszedő: »Fizetik kendtek a vámot, punktum; mert a szegedi ember kanállal eszi a levest«.

Az élelmes ötletek sok hasznot hajtottak Szegednek; átvitte ezeket kereskedelmébe is a nép, s ezen a téren mindig elől járt az Alföld. »Soc gazdag aros nep giöle az varasban.« Vásárai híresek voltak, kisipara uralkodott, egyes apró iparcikkei, paprikája, szappana, tarhonyája az egész országban nevezetesek lettek, sőt a külföldre is utat vertek maguknak. De ez csak a kenyeret adta a szegedieknek, a kalácsot a halászat, a hajózás és a fakereskedés szerezte: Szeged jólétének három főforrása, melyekhez negyedikül szegődött a vasút, amikor a gazdag országrész termékei mind erre mentek keresztül. A külterületen a mostani huszonkét kapitányságban hatalmas marhatenyésztés vált emeltyűjévé a földmíveléssel foglalkozók jólétének, kiknek magyarsága közmondásos volt.

Csodálatos, hogy dacára az élelmességnek és kereskedelmi szellemnek, mely Szeged őslakosságát jellemezte, a kereskedés egyes ágazatait mégis kiadta a kezéből az 1687-ben beözönlő szerbeknek, akik a város palánkjai közt települtek meg.

A Palánk városrész volt a vegyes származású elemek fészke; német iparosok, görög boltosok is forrták ki magukat magyarokká, lassan-lassan fölvevén a szegedi cívis tipikus tulajdonait.

Reggelenként ősidők óta a városház előtti térre gyűl össze a férfilakosságnak az a része, amely ad és vesz. Több száz ember zsibong ott, superek, fisérek és kereskedők. Nagy csoportba verődve, csöndes pipaszó mellett, pusztán dangubázni látszanak, mert zaj, kiabálás nincs a börzéken, de voltaképpen erősen folyik az üzlet. Nagy János uram gabonára csinál kötést Kis István urammal, Kis István ezer darab lécet rendel a jelen levő Szabó Ferencnél, akinek viszont száz kubikusra van szüksége, azok előállítására nézve egyezkedik Kovács Pál urammal. S amennyi fajtája van a kereskedelmi ügyeknek, azt mind itt intézik el egy óra alatt, míg a »kaszinózás« tart. A szegedi paraszt-börze régibb talán az igazi börzéknél, csakhogy a magyar temperamentumhoz van szabva.

Az üzleti szellem kinövései, a csalás és szédelgés, itt soha se vertek gyökeret; még ma is emberségre kérnek kölcsön pénzt a nép fiai, s az adott szó a kötelezvény. Erkölcseiben megbízható a szegedi nép s lelkületében a jóra hajlik. Egész véletlenség, hogy a világhírű haramia, Rózsa Sándor, ide való. A rabló-romantikának e túlságosan megaranyozott hőse itt és a környéken űzte hajmeresztő csínyeit s lázító rémtetteit; később azután itt szenvedte büntetését egyik tömlöcében a várnak, melyről az a jóslat élt századokon át, hogy fog még abban király lakni... Íme, lakott is benne a betyárok királya!

A nemzeti ébredés, a reform eszmék a negyvenes években Szegedet is átmelegítették.

Szeged másodszori emelkedését jelzi ez időpont azon silány helyzetből, melybe a török hódoltság s az utána következő megdermedés juttatta. Nem virágzott ott már más, csak tavaszonkint a rakoncátlan Tisza folyam, mikor az egynapi életű kérész-rajok özöne ring, úszkál, csapkod a hullámain. A kultúrának elmosódott a nyoma. A várost is csak a beláthatatlan területen fekvő házikók jelzik (több mint fele bogárhátú). Csinosabb épület ritkaság; a Kárász-ház és a város széképülete képezik a város büszkeségét, de egy-egy szebb falusi kastély mértékét ezek is alig ütik meg. Bent a házakban néhány almáriom tetején tán ott lehetne találni Dugonics András munkáit, vagy a Vedresét, akik a város szülöttei. A festészetet az odavaló kontár festők mázolásaiból ismerik. A műtárgyakból egy Mátyás király által ajándékozott palástot mutogatnak az alsó-városi templomban, melyet hatvanezer-tallérra becsültek. Legföllebb még a város határában, az Öthalmon talált értékes régiségek hányódnak imitt-amott a fiókokban.

A pesti egyetemről hazaérkező ifjak terjesztették az új eszméket, az 1843-iki országgyűlés szabadelvű légáramát, Széchenyi István reformterveit. Ezek hatása alatt ébred a város öntudatra s lázas tevékenységgel lát századok mulasztásainak pótlásához. Csodálatos gyorsasággal indul a város fejlődésnek: kaszinók, egyletek alakulnak, kórház épül, az elhanyagolt közoktatásügyet fölkarolják, a nemzeti szellem friss lehelete átjárja az idegeket, az idegen eredetű polgárok magyar neveket vesznek fel s az új légáramlatban vígabban csattog a pöröly, jobban fog a véső, még tán a hálóba is nagyobb harcsa akad.

Az 1848/9-i viharok már úgy találják Szegedet, mint az Alföldnek legelevenebb városát. A nemzeti harcban oly tevékeny részt vesz, mint a Dózsa-lázadás óta egyszer sem. Látszik, hogy fölhevíteni csak a liberális, egyenlőségi eszmék tudják. Új-Szegednél, Szent-Tamásnál derekasan viselik magokat a szegedi fiúk. S a város összes népe, mely meglehetősen langyos és ingadozó maradt Bocskay, Bethlen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc alatt, teljes odaadással áll a hol diadalmas, hol megtépett, elhanyatló forradalmi zászlók alatt egész addig, míg a szőregi csatában az utolsó honvéd puskalövése is elhangzik.

Az 50-es években, az elnyomatás alatt bár lassabban, de azután az alkotmányos fordulattal kedvező szélben megdagadt vitorlákkal sebesen halad a város, mindinkább kezdi fölvenni egy jelentékeny kereskedelmi pont jellemvonásait s a nyugati városok csillámló külalakját, régi jóhírű gimnáziuma mellé fölépíti derék reáliskoláját, ipara, kereskedelme tágul, s fölveszi magába a mai követelményeket; künn a tanyákon fákat ültetnek, talajt javítanak, népiskolákat emelnek, benn pedig takarékpénztárak, bankok keletkeznek, a házak födele fölé kevélyen nyúlik föl egypár gyár kéménye, hajói serényen szelik a Tiszát, pedig erejének több mint felét olyan dolgokra kell fordítania, aminőktől a legtöbb város mentve van. Szeged örökös háborút visel.

A szelíd folyású Tisza, mely bőkezűen árasztja áldásait reá, tavaszkor, midőn a hóolvadás kezdődik a hegyeken, gyakorta áll meg zúgva, háborogva kapuinál. Ez ellen kell védekeznie örökké. A töltések, gátak nagy összegeket és sok embererőt emésztenek el a műveltségbeli haladás elől. A lakosságnak jelentékeny része a földmunkára szánja és képezi magát. Ezek a kubikusok. A Tisza ellen szervezett hadsereg, melynek nagy gyakorlata van a gátak építésében, a víz megfogásában, ti. a támadt réseknek zsákokkal való betömésében. S dacára a sok elvont erőnek, Szeged mégis a nagy városok közé küzdötte föl magát, melynek fényes jövőt jósolnak, noha él a legenda a népajkon, hogy régi nagyságát akkor éri el a város, ha az ősapák visszajönnek. - Ím megtörtént ez a lehetetlenség is.

1879. március 12-ével a Tisza árja betört s elsöpré, romba dönté az országnak népességre nézve második városát. A szürke, piszkos ár, mely a város nyugati oldaláról ömlött be, gyorsan betölté a mélyedéseket és fölhágott a magaslatokra is. Elnyelte az apró házakat, csak imitt-amott látszott ki a vízből a fedél egy része, vagy a kürtő, néhol az sem. Az emeletes épületeknek a legfelsőbb ablakait nyaldosta az ár. Az egyik templomnak csak a tornya látszott. E zivataros éjszakán, melynek szomorú története egész Európa szívén végig rezgett, kigyúlt egy helyütt a város s a rémes láng bevilágítá a megdöbbentő katasztrófát, a diadalmas elem borzasztón fönséges bevonulását; pernyék röpködtek az üvöltő szélben, úsztak a dagadozó habokon s elboríták a csónakokat, melyeken a menekülők eveztek. Félpercenként tompa cuppanás, reccsenés jelezte közelebb-távolabb egy-egy épület összeomlását. S ugyanekkor, midőn több mint száz élet veszett el, a víz fölszaggatta a felsővárosi temetőben a sírokat és a kitépett koporsókban az ősök hazaúsztak egykori portáikra.

Mindössze néhány száz lépésnyi tér maradt szárazon, az »Iskola utca« egy szöglete. A legsajátságosabb képet nyújtotta a szomorú város, melynek voltak halottjai, de temetője nem. A halottakat Szőregen temették el. Az újszülötteket a vasúti kocsiban keresztelték, mely e feliratot viselte: »lelkészi hivatal«. A közlekedés csónakokon történt. Csak néhol állt egy kőház. Közbül csak a zsindelyes födelek guggoltak a hullámokon hosszú sorban. A házföldeken ott ült a macska, az egyetlen házőrző, a legszívósabb állat. Az özönvízben különféle házi eszközök úsztak, bölcső, szekrény, szekér, egész torlaszokká gyűlve némely kőfalnál. A csolnakok serényen szállították a menekülőket, akik közül némelyek egy egész éjszakát fákra felkapaszkodva töltöttek. A mentés munkája napokig folyt, borzalmat keltő részletekben gazdagon. Később deszka-járdákat kezdtek verni a megmaradt házak falaihoz. Az elmenekült polgárok visszaszállingóztak apródonként, s a szárazföldön s »Hungária« vendégfogadóban tartották az első közgyűlést, tanácskozván tanácstalanul, mitévők legyenek, lesz-e még itt valaha élet vagy nem lesz többé? Az ősrégi város első gyűlése egy füstös kártyaszobában folyt le. Valóban a város sorsa is úgyszólván egy kártyán függött. De ez a kártya, hogy egy banális kifejezéssel éljünk, jó szerencse, éppen a király volt. Ferenc József őfelsége elérzékenyülve a roppant csapás által, sietve ott termett a »hajléktalan« városban, csónakon evezett be a düledék falak közé, csónakon jöttek eléje a küldöttségek, csónakról üdvözölte a pompa nélküli bevonulásnál a város szónoka. Ez alkalommal mondá a nemes szívű király megindulástól remegő hangon az emlékezetes megnyugtató szavakat: »Szeged szebb lesz, mint volt«.

E szavak reményt öntöttek a csüggedő lakosokba s szerencsétlenségük megnyitá mindenfelé a nagylelkűség zsilipjeit. Magánosok és testületek, idegen országok, népek özönlöttek adományaikkal, az országgyűlés jelentékeny összeget szavazott meg a város újjáteremtésére. A közvélemény az államhatalom által kívánta látni manifesztálva, hogy mikor egy erős nemzeti érzésű város rászorul a nemzetre, a nemzet ott meg is jelenik segítő kezével.

Ez összeforrt királyi és nemzeti akarat megtestesítésével bízta meg a Felség Tisza Lajost, mint teljhatalmú királyi biztost, ki még ez év nyarán megkezdé föladatát tizenkét tanácsosával és hivatalnoki személyzetével.

Államférfiúi látókör és vas erély kellett e kényes és szokatlan műnél; két út állt a királyi biztos előtt: vagy a nemzet által nyújtott erőt egyszerűen a lakosok anyagi erejének nevelésére fordítani s úgy hagyni őket - vagy pedig a lakosok megmaradt erejét is egyesítve az államéval, megalkotni tervszerűen ama nagyszerű új várost, amelynek ragyogó képe elbűvölően tárul elénk ma a Tisza-parton.

A körutak rendszerében épült. Három gyűrű egymásba rakva. Az első a paloták gyűrűje, ebben van belefoglalva a régi Palánk a kereskedelmileg élénk »Iskola utcával« (egy darabka a régi Szegedből), a Dugonics tér a szép reáliskolával, ahol Somogyi kanonok nagyszerű ajándéka, az 50 ezer kötetből álló gazdag közkönyvtár van elhelyezve. Itt áll Dugonics András szép szobra is. Ebbe a gyűrűbe esnek bele a kényelmes fogadók, itt van a Klauzál tér fényes kirakataival, az üzleti élet zsivalyával, innen nyílik (kiskockából nagykocka) a Széchenyi tér gyönyörű palotáival, apró parkjaival, itt áll a régi mintára kiépített városház, a phönix madárt láttatva homlokzatán. A hajdani vár helyén (melyet a király a városnak ajándékozott) pompás kétemeletes házak emelkednek tornyokkal, kupolákkal, köztük a törvényszéki palota, az állandó színház, melynek nemes homlokzata méltóságosan tükröződik vissza a Tisza rezgő tükrében. Kissé odább a hatalmas, bár karcsú vas híd hajlik át könnyedén a folyó fölött. A híd újszegedi végétől igazán tündéri látványt nyújt a város e pontja, mely előtt hímes szőnyeg gyanánt terül el a kies Stefánia sétatér elmésen kigondolt kioszkjával, amibe a régi várból beleépítettek dekorációnak egy vasrostélyos alakú cellát.

A második gyűrű a kisebb házakat övezi, de ezek is szépek, emeletesek, az iskolák, középületek pedig palotaszerűek. A sugárutakon már földszintes házak is vannak, de előkerttel kellett épülniök. Érdekesek a város kijjebb eső részeiben a szegedi motívumok után épült egyforma népies házikók, célszerűen módosulva, megcsinosodva; két-két zöldzsalus ablak néz az utcára, muskátli az ablakban vagy rozmaring, kis oszlopos tornác nyúlik a ház mellett, paprika füzérekkel végig aggatva. A tűzfal lyukán lóg le a piros kukoricacső. A »kiskapu« és a »napsugáros tetőhomlokzat« természetesen elmaradhatatlan.

A harmadik gyűrű Szeged hatalmas védművei: a gátak, körtöltések. E Molochok! Sok pénzt megettek és még ezentúl is sokat esznek meg. De más irányban is megtörtént minden lehető, minden eshetőség ellen. A Tisza-partot kiépítették, az alantabb fekvő pontokon feltöltötték a talajt úgy, hogy hasonló árvíz ma már korántsem jelentene hasonló szerencsétlenséget.

1883 őszén, midőn másodízben is lent járt a király, már egy rész várost talált a romok helyén, sokkal, de sokkal szebbet, mint aminő valaha volt, szebbet, mint aminőnek regényes eszű történetírók képzelték Zsigmond idejében. Három álló napig tartá itt udvarát a király úgy, mint valaha Hollós Mátyás. Ide jött környezetével, udvartartásával s fényes ünnepélyek közt folyt le e három örömnap. A daliás középkor gazdag színezetű képe csillámlott itt föl. Díszruhás főurak festői csoportjai, fogatjai voltak láthatók. A szegedi polgárok díszmagyarban, kardosan, panyókásan jártak-keltek az utcákon. A mulató király jutalmakat, rendjeleket, nemességet osztogatott; maga a város újjáalkotója a Szegedi gróf címet kapta, melyet négyszáz évvel az előtt Sárszegi István viselt utoljára.

Később, a királyi bizottság távoztával, midőn a városi élet rendes köznapi medrébe visszatért, mutatkozni kezdett némi lankadtság, mely szükségképpen követi a nagyobb erőfeszítéseket; de az csak évekre, legfeljebb egy nemzedékre terjedhet; s a kimerülés jelei, melyek az egyes lakosok anyagi elhanyatlásában mutatkoznak, jó részben onnan eredtek, hogy a város palotáival aránylag, egy rántással, Szeged társadalmi, szellemi színvonalát is emelte az újjáalkotás. S ez volt a derekas működés nehezebb és dicséretre méltóbb része. Nemesebb, finomabb erkölcsök rügyeztek föl, gyorsan emelkedik a nép szellemben és szokásaiban, s ez egyre szembetűnőbb nemcsak nagy városokban, de kicsiségekben is. Még látható a külvárosi paloták tükrös ablakán imitt-amott, hogy a verőfény ellen a Nagy Mihályné vagy Kis Péterné asszonyom viseltes köténye van odaakasztva, de már napról napra ritkábban; a viseltes kötények eltűnnek az ablakokról s helyüket csipkés függönyök veszik át...

De egyébként egyes lakosok anyagi elhanyatlása miatt nincs ok aggódni a város jövője fölött. A város maga, melynek 1842-ben 87 ezer forint jövedelme s ugyanannyi kiadása volt, ma egy millió és százezer forint költségvetéssel dolgozik.

Feltűnő gyarapodás előidézője éppen az újjáalkotás és a mezőgazdaság emelkedése. Az alsó tanyák szépen díszlő gyümölcsösei, gazdag lóherései és szántóföldjei valóságos Szahara voltak negyven évvel ezelőtt. A futóhomok-területek nagy részét csak a délibáb használta, hogy játsszék rajtok. E földek, melyek alig jövedelmeztek a városnak 1853-ban két forintot, ma átlag 8 forintjával vannak bérbe adva. E kis adat is alkalmas megvilágítani a fejlődés hosszú sikeres útját, melyet a halászok híres városa megfutott, magától is lépegetve, szárnyakon is vitetve.




A GENGE SZŐKE EMBER

(Egy kis visszaemlékezés)

A Nagy-Alföldön két név zengett sűrűn a hetvenes évek elején és a hatvanosok végén; az egyik »a nagy paraszt«, a másik a »genge szőke ember«. A nagy paraszt Rózsa Sándor, a genge szőke ember gróf Ráday Gedeon.

Ez a cím onnan ragadt rá, mikor Rózsa Sándort a szegedi várba csalogatta be a csendbiztosság ürügye alatt (mert a nagy paraszt csendbiztos szeretett volna lenni), s aztán elfogatta. Mikor a szuronyos darabontok a börtönbe kísérték, akkor sóhajtott fel szemrehányólag önmagához: »Hej, Sándor, Sándor, hogy keresztül tudott járni az eszeden az a genge szőke ember.«

A szegedi rablóvilágról sokan írtak már igen sokat. Olyan hangok is emelkedtek már, hogy nem tudni, mi volt ezen országnak presztízsére ártalmasabb: ama rablók és gyilkosok vérlázító garázdálkodása-e vagy azon mód, amellyel kiirtották?

Zordon kritika a Macaulay hangján, de a modern humanista jogászok eszével mondva. Mi ne avatkozzunk abba. Ne foglalkozzunk Lavcsikkal se, kinek vizsgálóbírói furfangja a Gaborieau-regényekbe illik be. Az ő dolgait sokáig fogják még mesélgetni az Alföldön csendes pipaszó mellett borozgató társaságok, s mindig azt fogják mondani: »fene esze« volt.

Sokkal érdekesebb alak maga a »genge ember«, akiről keveset írtak, mert mint ő maga mondta: »az összes dicsőséget átadtam a hivatalnokaimnak és az összes felelősséget megtartottam magamnak«.

Báró Wenckheim Béla a Ház folyosóján álldogált, mikor jött a sürgöny a szegedi vasút kiraboltatásáról. A rablások, gyilkosságok mindennaposak voltak, azok már nem imponáltak a miniszternek, hanem egy vonatot megállítani és kirabolni, ez már egy kicsit mégis »vastag kaland«.

A miniszter egy percig sem habozott:

- Királyi biztost kell leküldeni.

- Igen, de kit? - kérdik a kollegák. - Alkalmas embert nehéz találni.

- Én tudok egyet - szólt mohón Wenckheim, mintha csak most ötlenék eszébe.

- Kit?

- Gróf Ráday Gedeont.

- Miből gyanítod, hogy az jó lesz?

A báró vállat vont:

- Szeret a kaszinóban rablókalandokról beszélni.

- Ez semmit se bizonyít...

- Meglehet, de ha olyan nagyon szereti a rablókalandokat, hát dúskáljon közöttük.

Harmadnap kinevezték Rádayt.

A grófnak tetszett a mulatság, s első dolga volt elmenni a megyeházára az alispánhoz.

- Kedves bátyámuram, valami kis kérdésem volna.

- Parancsolj, kérlek. Miről van szó?

- Egy kis kölcsönről.

Az alispán csodálkozott, s zavartan hebegte:

- Úgy? Mennyit parancsolsz?

- Nem pénzt kérek én kölcsön a bátyámuramtól.

- Hanem?

- Egy rabot. Egy Szabó nevezetű ispánt.

- De hisz a' tíz évre van ítélve.

- Nem bánom én, bátyám, nekem arra az emberre szükségem van.

- Mi az ördögnek?

- Királyi biztos lettem, hát meg akarom alakítani a tisztikaromat.

- Abból az emberből?

- Abból is, de még egy hamis »marhapakszus« csinálóra volna szükségem. Nem tudna bátyám egyet valahol?

- De, hogyne tudnék...

- Az Alföldön?

- Majsán.

- No, bravó! Akkor megvagyunk.

Az ispán és a hamis marhalevél-készítő összeköttetésben állottak az Alföld összes zsiványaival, s nagy hasznára voltak Rádaynak, ki magához bírta csatolni őket.

Ezzel a két emberrel ment le Szegedre, hol nagy rémület uralkodott. Az emberek, mihelyt az est leszállt, becsukatkoztak házaikba, a boltokat becsukták, a korcsmák üresen álltak. Este senki sem mert kijárni. A páni félelem minden nap új tápot nyert.

Jön a királyi biztos!

Gúnyosan vonogatták vállaikat a polgárok. Hát mit csinál itt a puszta tenyerével? A dekrétum a zsebében lehet ugyan, de az aranyóráját jobb, ha otthon hagyja Pesten. Egyébiránt a dekrétummal se lehet rabokat fogni; légyvesztő papiros lehet, amire a legyek rárepülnek, de zsiványvesztő papirost a király se tud csinálni; küldött volna inkább vagy kétezer szuronyos katonát...

Bizony, csak a puszta tenyerével jött Szegedre: éppen este ért oda, s bement a városházára, ahol már várta a tisztikar; fölolvasta előttük a kinevező levelet, s aztán még ott tartotta a főkapitányt, késő éjszakáig tanácskozva vele.

Mikor kiléptek az utcára, a kapunál nyolc szuronyos darabont sorakozott a királyi biztos háta mögé. Kip-kopp! - hangzottak után a katonalépések.

A gróf hátrafordult.

- Hát mi ez? - kiáltá haragosan.

- Ezeket az embereket azért rendeltem, hogy méltóságodat kísérjék, hogy becses személye biztonságba legyen.

A királyi biztos még nagyobb méregbe jött.

- Jegyezze meg ön, főkapitány, én nem azért jöttem ide, hogy önök védelmezzenek engem, hanem hogy én védelmezzem önöket. Megértette?

- Igen.

- Rendelem tehát, hogy azonnal parancsolja el ezeket az embereket.

- De méltóságos uram, gondolja meg...

- Semmi de... vagy rögtön elparancsolja, vagy rögtön nem főkapitány.

A főkapitánynak a foga vacogott.

- Méltóságos uram, én ismerem a viszonyokat, esedezem, ne tegye azt... nekem apró gyermekeim vannak.

- Úgy? Értem már. Hol lakik? - kérdé szelídebben.

- Bizony egy kicsit messze és félreeső utcában.

- Az más. Ne féljen semmit. Haza fogom kísérni.

A darabontokat elparancsolták, s a sötét csillagtalan éjszakában maga a királyi biztos kísérte haza a főkapitányt.

S ez a kis, jelentéktelen eset másnapra, amint híre ment, egyszerre megállapította a renoméját a városban, a polgárok bizalommal kezdtek iránta lenni, sőt távol a tanyákon, zsiványok búvóhelyein, lopott birkából főtt bográcshús körül ülő sötét alakok is fölemlegették maguk közt, hogy azt mondják: valami »kemény legényt« küldött volna most a király. Hanem iszen majd megpuhítjuk!

Az első elfogatásokat véletlenül a Jász-kunságban kellett foganatosítania, amely területre nem volt formális megbízása.

A jászok és a kunok kapitánya idősb gróf Ráday Gedeon volt, hatalmas, büszke főúr, a Ráday-család feje, a királyi biztosnak nagybátyja, ki nagy tiszteletben részesült az egész országban.

Mikor az elfogatás megtörtént, az öregúr nagyon megmosta az unokaöcs fejét:

- Gida, Gida, hogy tudtál olyan bolondot cselekedni, sose lesz belőled semmi. Szeretlek öcsém, szívemből sajnállak, de meg nem menthetlek. Össze kellett hívnom nyomban a rendkívüli közgyűlést, mert az autonómia meg van sértve. Legjobb, ha gyorsan elutazol a fogdmegeiddel, az embereket szabadon ereszted, s minket keresel meg az elfogatás eszközlése iránt, mert ellenkező esetben pozdorjává törnek.

- Hát ezért se teszem egyiket sem, másikat se, hanem magam is elmegyek a közgyűlésre; sőt a szegedi embereimet is viszem a karzatra.

Nagy szónoklatok estek a közgyűlésen. Volt mit hallgatni a biztosnak. Az alkotmány bástyája meg van sértve, zsarnok kezek letiporják a szabadság virágait... elégtétel kell és bosszú... egyelőre jegyzőkönyvi megrovás...

A jászok és kunok hatalmas kapitánya maga is ezen a nézeten volt, s midőn a határozatot, a miniszterhez való fölírást és a jegyzőkönyvi megrovást kimondta, lelépett az emelvényről, s ifjabb Ráday felé fordulva hazafiúi fölháborodásának ilyeténképpen adott hangot:

- Igenis, méltóságod megsértette a magyar alkotmányt, méltóságod bűnt követett el az autonómia ellen, ami igen elszomorító, és...

A királyi biztos közbevágott erős, érces hangon:

- Szót kérek!

Mindenki megrezzent. Ez még sohase történt, hogy a jászkun kapitány szavába vágjanak.

Síri csönd lett.

- Szót kérek, hogy kijelentsem, miszerint írjanak az urak a jegyzőkönyvükbe, amit tetszik, appelláljanak amennyiszer akarnak, de egyet megkövetelek öntől...

- Éntőlem? - hörgé a kevély főúr elvörösödve.

A királyi biztos alakja kiegyenesedett, s hatalmas, velőtrázó, rideg hangon csapta oda:

- Azt az egyet követelem meg, hogy amikor ön itt előttem áll, csak akkor feleljen, ha kérdezem.

A tekintetes »karok és rendek« elsápadtak. A jászkun kapitány hátratántorodott, s egy árva mondat nem jött az ajkaira. És e néhány eltalált szótól úgy nőtt meg ott egy másodperc alatt a király biztos alakja véghetetlen nagyra és hatalmasra, hogy egy szempillanat alatt némán, dermedten sompolyogtak ki a gravamenes magyarok.

Mikor aztán ennek a híre is eljutott Szegedre, annyi volt az, mintha kétezer katona érkeznék vele.

A polgárok megelégedve dörzsölgették a kezeiket:

- Most már hiszünk benne. Most már kiveszi a gyékényt a zsiványok alól.

Azt mondták róla »acél-ember, csoda-ember«. Csak a »nagy paraszt« mondta még, »genge szőke ember«. De ő se sokáig.




APÁK ÉS FIAK

A régi generáció letűnik, és új nemzedék hajnala hasad föl. Az apák nyomába fiaik lépnek, s az ifjakban keressük az öregek jellemvonásait.

Apró történetek, apró vonások, a jellem egy-egy felvillanó szikrája adják meg hozzá a kulcsot - mint az alábbiak:

A tavasszal a budai elypsen egy kopott ruhájú öregúr üldögélt egy padon, s a déli harangszó mellett ott költötte el csöndesen ebédjét. Sovány menüje volt, egy kis sonka, meg egy karaj kenyér.

Amint csöndesen falatozik, eléje kerül egy szép nagy újfundlandi kutya, két első lábára telepszik, s fülét hegyezve, orrával szimatolva tudatta, hogy részt szeretne venni a lakomában.

Az öregúr szívesen fogadta a vendéget.

- Böjtölünk, böjtölünk ugye, komám? - szólt hozzá jóakaróan. - Tán kend is penzióban van? Mi? No! Apport!

A kutya két lábára állt, az öreg pedig nagy kedvteléssel hajigálta neki a sonkadarabokat, megosztván vele imígy sovány ebédjét.

A kutya gazdája, egy nyúlánk fiatalember, egy bokor mögül nézte a jelenetet, és aztán közelebb lépve, szóba ereszkedett a jószívű öreggel.

Megkérdezte, hogy megy sora. Az öreg elmondta, hogy nyugalmazott kishivatalnok, azután panaszkodott, zsörtölődött, hogy drága az élet, istentelenek az emberek, a penzió meg vékony, arra sok, hogy éhen haljon az ember, arra meg kevés, hogy jóllakjék... eközben pedig az utolsó darab sonkát is odadobta nagy ívben a kutyának, gyönyörködve, milyen ügyesen kapja az el.

A fiatalember vigasztalgatta, s mikor távozott, benyúlt tárcájába, kivett belőle egy százast, s az öreg markába nyomta. Azután gyorsan eltűnt az úton kutyástól.

Az öreg penziós alig akart hinni szemeinek. Száz forint! Rettenetes összeg ez őneki. Ugyan ki lehetett az a jótékony adakozó, csak legalább el ne sietett volna, hogy megköszönné neki. De már híre, nyoma se volt, mire körülnézett.

Hónapokon át kereste a jó öreg az ismeretlen jótevőt, de sehol sem találta. Végre egy napon az utcán ráakadt - a kutyára. Követte az ebet és a négylábú kalauz segélyével eljutott az Andrássy palotába.

- Kinek a kutyája ez? - kérdezősködött a szolgaszemélyzettől.

- A boldogult gróf kedvenc ebe.

- Hát most kié?

- Most Gyula grófé. Az örökölte.

Így lepleződött le az ifjú Andrássy gróf, és az öreg sietett is köszönetét nyilvánítani szóbelileg a palotában, írásbelileg a »Pester Lloyd« nyílt-terében. De így került a »magyar Tyras« is sok mellőztetés után a krónika ajkára.

A másik eset Tisza István birtokán történt. A volt miniszterelnök fiának megbetegedett a kedvenc inasa. Orvost hívatott.

- Gyógyítsa meg orvos úr, ez a fiú az én jobb kezem.

- Hiszen a gyógyítás csak menne. Nincs nagyon komoly baja. Csak egy a bibe.

- Mi az?

- Masszíroztatni kellene a gyereket. Rendszeresen mindennap. Én pedig nem érek rá, hogy naponta ide szaladozzak, hát nincs más hátra, mint hozatni valami hozzáértőt.

Az orvos elment, pár nap múlva visszajött. Megnézte a pacienst.

- Nono - mondá -, hiszen már elevenebben nézünk ki. Masszírozott-e valaki?

- Mindennap - felelt a fiú.

- No, helyes. És kicsoda?

- Azt is megmondjam? De tán nem is kellene...

- De csak ki vele.

- A gazdám.

...Íme, így tükröződnek apró vonásokban vissza az apák a fiaikban. Mind a kettő nobilisan járt el, csakhogy az egyik költött, a másik pedig gazdálkodott mellette.




A GONOSZ ASSZONY

Bajomi Miksa kedves bátyánk és komposszesszor társunk elkezdett a tavaszkor köhögni. Ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy a gonosz influenza a tekintetes úrba is beleköltözött volt a télen.

A háziorvos (dr. Rákóczy Ferenc úr) hallván a köhögést, így szólt hozzá:

- Önnek a köhögése aggasztó. Önnek a melle gyönge. És a legkomolyabban figyelmeztetem, hogy menjen valahova meggyógyulni. Ennek a nagy csibukozásnak is jó volna békét hagyni.

A tekintetes úr fölpattant mérgesen:

- Hát meg van maga, doktor, bolondulva, hogy nekem ilyeneket mond? Ilyen mell, mint az enyém! Erre a mellre meri mondani, hogy az gyenge. Semmiféle fajtájának se volt ilyen melle soha. Mert ez aztán mell!

S egy hatalmasat ütött rá az öklével, hogy szinte kongott, mint a hordó:

- Ilyen mell nem tudom, van-e még egy Európában!

- Az nekem mindegy, én konstatálom, hogy a köhögés nem tetszik, s előre figyelmeztetem, hogy...

- Lárifári, hagyjon nekem békét - szólt Miska bátyánk, s annak jeléül, hogy erről a tárgyról egy mukkot se akar hallani többé, belemélyedt a »Pesti Hírlap« olvasásába.

- Lássuk csak, van-e benne valami a papok ellen!

A doktor úr erre átment a tekintetes asszonyhoz, a mi kedves Erzsi nénénkhez (akinek a legkülönb befőzöttjei vannak a megyében), és előtte is elmondta aggodalmait, hogy a férje könnyen megkaphatja a hektikát, ha még eddig nincs benne. Erzsi néni halálra ijedt szegény, elsápadt, összecsapta a kezeit.

- Szent isten, mit tegyünk? Drága lelkem, doktorkám mentse meg.

- Nem lehet vele beszélni. Bele van szeretve a saját mellébe. Azt mondja, hogy az a legerősebb mell Európában.

- Ne adjon rá semmit, édes doktor úr.

- Igen, de valamelyik gyógyfürdőbe kellene mennie. Beszéljen vele a tekintetes asszony, hátha rávehetné.

- Ráveszem, hogyne venném, még a lelkemet is kisírom, csak elmenjen.

Hanem bizony Erzsi asszony is hiába beszélt Miska bátyánknak. Rendesen dühbe jött és összeszidta.

- Az a barom... az a doktor téged is elbolondított. Nevetséges! Ilyen mell nincs Európában, ha én mondom.

Miska bácsi hát nem ment a fürdőbe, arról ugyan szó se volt, hanem (a vén asszony gyorsan kopik már) úgy pünkösd felé a szegény Erzsi néni kezdett veszedelmesen köhécselni. Arról is panaszkodott, hogy néha vért köp.

Dr. Rákóczy Ferenc úr elmondta a tekintetes úrnak, hogy aligha baj van: az asszony hektikában van.

Miska bátyánk halálra ijedt:

- Szent isten, mit tegyünk? Kedves jó doktorkám mentse meg.

- Fürdőbe kell mennie...

- Megy, megy azonnal. Hová menjen?

- Menjen például Gleichenbergbe.

- Oda megy, még ma oda megy.

- De jó volna, ha a tekintetes úr is elkísérné.

- Hát hogyne kísérném el!...

- De ha ott is maradna, mert az efféle betegeket az egyedüllétből származó búskomorság taszítja egyre mélyebben a bajba.

- Ott maradok, természetesen ott maradok.

Bajomi bátyámék még aznap elutaztak Gleichenbergbe.

Az öregúr ott maradt beteg felesége mellett, sarkában volt, vele járt, lemondott a dohányzásról inkább, hogy ne ölje a füstjével, elkísérte még a só és fenyő inhalációkra is, szítta vele hetekig azokat a pokolra való illatokat.

Az asszony szemlátomást gyógyult. Mihály bátyánkkal verebet lehetett volna fogatni.

- Szegény öregem, csakhogy megélsz, csakhogy semmi bajod se lesz.

A szezon végeig olyan menyecske lett Erzsi néniből, mint a karika. Hanem hálás is volt Mihály bátyánk, egy ropogós százast vitt a fürdő doktornak az utolsó napon búcsúzóra.

A doktor megköszönte a gazdag honoráriumot, s miután végig legeltette szemeit a Miska bácsi piros, egészséges ábrázatján, mosolyogva mondá:

- Most már menjen ön haza, és csókoljon kezet a feleségének.

- Miért? - kérdi Miska bácsi csodálkozva.

- Mert neki köszönheti, hogy meggyógyult.

- Én? Hát mikor voltam én beteg?

- Aggályos tuberkulózis tünetek mutatkoztak önön.

- Énrajtam. Hiszen a feleségem...

- Az áldott léleknek annyi baja se se volt, mint nekem. Azért csókoljon neki kezet. Példányképe az asszonyoknak!

De már erre kigyúlt a mi bátyánk:

- Mit, példányképe? No iszen adok én annak példányképet. Hát illik az, hogy valaki ilyen komédiát űzzön az urával. Megállj, boszorkány, ezt megkeserülöd. Tyű, aki áldóját! Pozdorjává töröm azt a gonosz asszonyt...

Miska bátyánk még ma is haragszik az asszonyra, pedig most már igazán olyan melle van, hogy fát lehetne rajta vágni.




[ELŐSZÓ AZ »ANDRÁSSY ADOMÁK, APRÓSÁGOK« C. KÖTETHEZ]

Andrássy Gyula grófot visszakérte a föld, mely kevély volt arra, hogy szülte. Immár benne pihen, s visszaálmodja pajzsainkra a Mátyás hollóját, királyunk kezébe a Nagy Lajos kardját.

S míg teste porlad ott lent, azalatt dicsősége nőttön-nő. A nagy műnek, melyen dolgozott, körvonalai kibontakoznak egyre teljesebben, és vele az ő alakja folyton nagyobb lesz és átlátszóbb.

A kegyelet összekeresi mindazt, ami az övé volt, ami tőle származik. Idegen nemzetek ólombetűi elmesélik fényes pályáját rokonszenvvel, hódolattal, a saját nemzete szobrot emel neki, a történetíró éldegélve turkál a sok fény között, mellyel életrajzát átszőheti.

Ez a könyv is az ő dicsőségét hirdeti. Mégpedig nem a legkisebb mértékben. Itt vannak összegyűjtve szellemes ötletei. Az Andrássy-adomakör. Találó mondások, szellemes aperçue-k, politikai ötletek, sokszor nagy képek megvilágítva apró gyertyákkal, fényes lelkének sziporkái.

Némelyiket talán nem is ő mondta, sőt bizonyosan nem ő mondta egynéhányát, csak úgy ráragadt, őhozzá kapcsolták, mert az emberek a csóka ösztönével egy helyre szeretik összehordani a fényeset.

Nem valami csekély dolog ez. Mert szobrot emelhet valakinek a nemzet egy kedvező hangulat áramlata alatt is, érdemeit törvénybe iktathatja a törvényhozás annak is, akinek nincsenek érdemei (tévedő törvényhozások nem tartoznak a lehetetlenségek közé), de nimbuszt, adomakört nem lehet körüle csinálni sem szavazással, sem gyűjtéssel.

Szobor hiszen elég áll a főváros terein; a magyar közélet kisebb-nagyobb alakjai ott szónokolnak, kiáltoznak az ő sablonos irattekercseikkel, ércbe öntve, de a történelemben Deák Ferenctől kezdve sok száz esztendőt kell hátra menni, míg egy olyan gazdag embert találunk, akinek saját adomaköre van. Hunyadi Mátyás az.

A halhatatlanok között is nagyok a rangfokozatok. A katonakabátok gallérjai nem olyan különbözők, mint az ő monumentumaik. Ez a könyv kétségkívül szintén egy monumentum.

Fiatal írótársam, ki szorgalommal s ízléssel hordta össze ez aranyport, derekas munkát végzett. S midőn ezt tette, lemondott az úgynevezett írói hiúságról. Mert akinek tetszeni fog a könyv, az úgy szól majd magában:

- Mégis nagy ember volt ez az Andrássy!

Akinek pedig nem fog tetszeni, annak haragja a szerző ellen fordul:

- Ügyetlenül van megcsinálva!

De nem tesz semmit. Vigasztalódjék (ha csakugyan érné a kritika tövise), én magam akárhányszor láttam már olyan embereket, akik mások számára kötöztek szép koszorúkat, s hallottam őket, amint a virágok közt babrálva fölszisszennek:

- Ejnye, de megszúrtam a kezemet!




NAIV EMBEREK

(Száz forintos cikk)

Bizonyosan hallott már az olvasó a papírkosárról. A szerkesztői hatalom ezzel tartható fenn ősidők óta, s éppen úgy ott van minden szerkesztő asztala mellett, mint a falusi bíró udvarán állt századokig a kaloda.

Fenséges gondolat volt a szellem ferde, romlott alkotásai számára feltalálni a börtönt, mely őket ártalmatlanokká tegye örök időkre nézve, jobban, mint hajdan a velencei ólomfedelek vagy most az illavai fegyház.

Nem érdemes e szegény kivégzetteket sajnálni. Nyomorult lények ezek, akik kéz nélkül, láb nélkül, de legtöbbnyire fej nélkül születnek: tárcák, vezércikkek, tudósítások.

Egyetlen arcizma se mozdul már meg a szerkesztőknek, mikor e kegyetlen munkát gyakorolják. Sőt Kenedi barátom még szét is szakítja némelyiket kétfelé, ami Zách Klára óta fenn, a külső világban aligha fordul elő.

- Hóhér! Hóhér! - sziszegik a szegény kéziratok, de ő nem hallja.

Néha egy-egy mosoly is megjelenik tömött szomorúfűz-bajusza alatt.

Rettenetes az, mikor a hóhér mosolyog.

Micsoda dolgok lehetnek azok, amik ezeket a mosolyokat fakasztják?

*

Évekig tűnödtem én ezen, míg végre magam is felcsaptam efféle hóhérnak. Amint egy kicsit is ismerősebb lett a nevem, kaptam a különböző leveleket, s ezek közt akadt egyik-másik olyan is, hogy mikor a papírkosárba dobtam - mosolyognom kellett hozzá.

*

Egyszer a torontáli felfüggesztett joggyakornok írta le panaszát Rónay Jenő alispán ellen, hogy így üldözi, amúgy üldözi, fogjam pártját, a lapban írjam ki a szenvedéseit, de sem az ő, sem a vármegye, sem az alispán nevét ne említsem.

(- Mars a papírkosárba!)

Azt feleltem neki:

»Tisztelt uram. Ha sem a vármegye, sem az alispán, sem az ön nevét nem említhetem, akkor az ön szenvedései csak mint kigondolt história jelenhetnek meg.

S ha én egyszer joggyakornoki szenvedéseket akarok kigondolni, akkor legalábbis karóba húzatáson kezdtem. Ez jobban fog hatni. S legalább száz joggyakornokot pusztíttatok el egyszerre. Ez szélesebb körben kelt érdeklődést.

Egyébiránt maradtam« stb.

*

Mikor a Bars megyei sikkasztásokat szellőztették a fővárosi sajtóban, egy odavaló úriembertől (aki azelőtt képviselő volt) levél érkezett címemre, melyben arra kér az házánál történt közös megbeszélés alapján, hogy jöjjek azonnal Barsba, s az országosan irritált kedélyek földerítésére a »T. Házból« mintájára írjak onnan kedélyes karcolatokat.

(- Eredj be te is a papírkosárba!)

Ennek is leültem levelet írni:

»Kedves bátyámuram! Köszönöm, hogy önök rám gondoltak sok bajaik közt, de véleményem szerint legjobb lesz mindenekelőtt a hiányzó összeget bepótolni, mert, sajnálom bár, de negyvenezer forint ára humor énbennem nincs.

Kelt« stb.

*

Azóta sok-sok levél jött, köztük szomorú, nevettető, kacagtató. Hiszen nekünk is jól esik a nevetés ezen a tövises pályán. A hírlapírói pályát értem tövisesnek. A publikum is annak érti. Csak a magyarázat kétféle. Én azért tartom tövisesnek, mert csupa tüskébe hágunk. A publikum azért tartja tövisesnek, mert szúrunk jobbra-balra, mint a tövis.

De mindegy... Én most a papírkosár leveleiről beszélek, melyekkel annyira jóllaktam, hogy most már nem is nevetek többé.

Nem is képzeltem, hogy még ezen a téren is lehet valami új, valami szokatlan; hogy jöhet egy levél, amelyik kiássa emlékezetemben a régen eltemetettek tartalmát, amelyik nemcsak arra kényszerít, hogy közöljem, hanem még arra is, hogy írjak róla.

S íme jött.

Két makói úr (kiknek nevét a fogadás érdekében nem lehet kiírni) iddogált egy szegedi vendéglőben és összedisputált azon, van-e vajon Magyarországon olyan ember, aki kész volna egy ismeretlennek 8 ezer forintot kölcsönözni hipotéka és biztosíték nélkül, hatos kamatra? (Nagyon, de nagyon unatkozhattak a tisztelt urak.)

Szóból szó lett, utoljára fogadás: bementek az Abafi Aurél szegedi közjegyző irodájába, s hiteles jegyzőkönyvet vettek fel állításukról. A vesztő fizet a hírlapírói nyugdíjegyletnek 100 Ft-ot.

De egyik részről az a feltétel, hogy »M-th K-n írja meg a lapban!« (Az a reménye van, hogy rám jobban hallgatnak a kölcsönadók.)

Ma ebből a célból megkaptam az összes okmányokat. (Persze, hogy ezek is a papírkosáré.)

Én ugyan nem bízom a sikerben, mert az egyik fogadó elkésett. Akkor kellett volna ezt tennie, mikor a megboldogult Lisznyai Kálmán örökölt egyszer, s mindenütt keresett valakit, akinek kölcsönre volna szüksége. De annak már negyven esztendeje. Baldácsy báró se él már. Mondom, nem bízom a sikerben, de a hírlapírói egylet száz forintja mégis érdekel annyira, hogy ne vonjam meg a kívánt segédkezet, nyilvánosságra hozni a forrást: hogy hogy lehet nyolcezer forintot előnyösen elhelyezni.

Végre is semmi se lehetetlen.

Ha egy olyan optimista akadt, aki erre fogadott, egy író, aki a fogadásukat megírta - mért ne akadhatna egy Hay Bernát is, aki csupa rosszakaratból rászán nyolcezer forintot, hogy vele a pesszimista zsebéből kihúzzon százat.




A VÉN GOUVERNANTE ÉS CSIRKÉI VAGY IRÁNYI DÁNIEL ÉS A MAGYAR DANTON

(Kedélyes szatíra)

A »vén gouvernante« elnevezés nem az én érdemem. Van is énbennem annyi találékonyság! De meg nem is merném a tiszteletreméltó ősz vezért megcsúfolni...

A saját csirkéi találták ki ezt a gúnynevet rá. Éppen e napokban hánytorgatták fel egyik erdélyi lapban, hogy ki adta Irányinak ezt a nevet.

Nem sült ki, de hogy elég találó, kétségtelen. Mert én tárgyilagos ember vagyok, aki a szélsőbalról is elismeri, ha valami jót csinál.

A vén gouvernante az új káoszban nem igen szerepel. Emitt Eötvös, amott Ugron körül forognak a dolgok.

De néha-néha mégis lendít egyet az öregúr is a monarchia állapotján.

Nemrég egy fiatal, tehetséges újságíró fölléptetéséről volt szó a Vidliczkay megürült kerületében. Irányinak fejébe szeget ütött a fölléptetési terv, mert a fiatal újságíróról azt hallotta, hogy republikánus.

Hívatja legott maga elé:

- Kedves öcsém, mondja meg nekem őszintén, elösmeri maga a Habsburg-Lotringen dinasztiát?

- Hát mit csináljak? Persze, hogy elösmerem!

- Nekem az ellenkezőt mondták...

- Üres fecsegés volt.

- Hm, de hátha a haraszt mégse zörögne hiába. Nekem hazafiúi kötelességem öntől reverzálist venni, mielőtt fölléptetnénk... - Aláírja?

- Hát mit csináljak? Persze, hogy aláírom!

- Kötelezi magát, hogy semmit sem tesz a dinasztia ellen?

- Isten neki! Nem teszek semmit.

A reverzális hiteles kútforrások szerint ki lett állítva, s az uralkodóház megszilárdítottnak volt tekinthető egy időre.

Az éjszakák nyugodtak voltak a bécsi »Burgban« egész Eötvös fellépéseig.

De már ez félig se tréfa! Ugron stipulálta, mit kíván az új függetlenségi párt, most már a régi függetlenségi párt csak azért is még nagyobb követelésekkel áll majd elő...

Király őfelsége így gondolkozott:

- Ez a ravasz Eötvös most kiszorította a vezérségből azt a galamblelkű Dani bácsit, aki a légynek se ártott. Ebből nagy baj lehet. Eötvösnek veszedelmes szája van, magával tudja ragadni a tömegeket... Ez az ember nem jót főz. Egy egy kezdődő Danton! Olyan lehetetlen forradalmi pontokat fog fölállítani, olyan gravameneket fölsorolni, hogy lángra gyújtja kedvelt Magyarországomat.

Aggódva figyelték a magyar Danton szavait odafent: két okulárén át olvasgatta Pápay az »Egyetértés«-t hogy a fekete betűk közt megtalálja a kitűzött vörös zászlót.

De csak nem akart az a vörös zászló kibújni.

A király nem győzte kérdezgetni:

- Lázad-e már Eötvös?

- Még most se lázad.

- Ez a bizonytalanság kétségbeejtő. Csak már tudnám, mije fáj, mit akar.

Végre egy napon berohan Pápay:

- Megvan már, fölséges uram! Tudjuk már a függetlenségi párt sérelmeit. Végre megírta Eötvös.

- Mik azok? - kérdé a fölség tompa hangon.

- Az a sérelmük, hogy nem hívja meg őket fölséged az udvari ebédekre.

S ezzel Pápay hangosan felolvasta az Egyetértés szept. 24-i számából a sérelmes pontozatot:

»Függetlenségi párti férfiak udvari ebédre sohase hívatnak.«

A fölség elmosolyodott:

- Nagyon jól van, kedves Pápay. Helyezze el azt a lapot az archívumba, vegyék fel a lojális nyilatkozatok, gratuláló sürgönyök, hódoló ódák lajstromába.

- Hát a sérelem orvoslása, fölség?

- Beszéljen a szakáccsal, kedves Pápay.

- A szakáccsal, fölség?

- Reménylem nem lesz oly könnyelmű, hogy minket a forradalomba bonyolítson ilyen csekélység miatt.

*

Az Eötvös cikke tehát az én cikkem szerint benn volna már a csász. kir. levéltárban, örök tanúságául annak, hogy miképp nézett ki a »Magyar Danton«.

A bécsi Burgban ismét nyugodtak az éjszakák, csak az udvarmesteri hivatal helyiségeiben ég reggelig a gyertya. Virrasztanak, törik a fejüket az udvarmesteri hivatalnokok az új helyzettel szemben, hogy immár a szélsőbalok is részesülnek az udvari ebédekben.

Kétféle javaslatról szivárgott ki eddig némi hír (melyért azonban felelősséget nem vállalok).

Az egyik tervezet szerint, minden udvari ebédre három ó-függetlenségi képviselő is meghívatik, de ezek a macskaasztalnál fognak ülni.

A másik tervezet szerint egyáltalán nem fognak meghívatni a függetlenségi képviselők az ebédre, hanem bögrékben viszik nekik haza az udvari lakájok az ételneműt.

»E tapintatos megoldás (hogy a Nemzet erről írandó entrefiletjét már most anticipáljuk), mely modalistásaiban az elvnek szemmel tartása mellett demokratikus, de azonfelül célszerű és kivihető, nem nélkülözi a korona előzékenységének motívumait, éppúgy, mint amiképpen megfelel az illető párt sarkalatos törekvéseinek. E tárgyra még visszatérünk.«




A KIS DOBOS

(Kép a képhez)

- Drum, brum!... Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet, hogy az »édes« ott bent lepényt süt a kemence-mályában, drum, brum... de csak akkor kapunk belőle, ha az a szakajtónyi bab ki lesz fejtve, drum, brum...

Nosza hozzáláttak e hivatalos kijelentésre legott a kicsinyek; Pannácska ölébe vette a szakajtót, Palika a jó fiú is előjött a szomszédból, és segít. (Pedig a lepényből ő nem eszik.) Még a kis korpásfejű Jancsika is ott rezseg, nyüzsög az eldobott suhogó babhüvelyek között turkálva. Ujjacskája éppen beillik a babszemek üresen maradt lyukaiba. Ni, milyen kényelmes házacskája volt minden babnak! Minden babszem háziúr. Hanem most már átköltöznek az összes lakók közös kaszárnyába, a szakajtóba, kivévén a tarkákat, mert ezeket Palika csúsztatja a zsebébe, ha talál egyet-egyet... Ménes lesz azokból, ha a pázsitra kirakja, hogy legeljenek.

Igazi falusi hangulat ömlik el a Szobonya Mihály szép képén. Szalmafedeles ház, kukoricacsövek az eresz alatt. (Ugyan van-e sok piros köztük?) A nyitott ablakban muskátli - szagos lesz az utca tőle - ott nyújtózik a kapu előtt az elmaradhatatlan Bodri is; jó, falusias ábrázatú kutya, aki figyelő állásban van; a konyha felől jövő szagok tanulmányozásával foglalatoskodván így délelőtt.

Csak egyetlen városias tárgy van: a kis dob a Ferkó kezében. Honnan került ide ez a csodaszerszám?

Hát úgy volt az, mikor a grófék eljöttek egy hónapra ide a kastélyukba lakni a tavasszal, az öreg gróf meg a kis gróf, az Aladárka, arra sétáltak a gyep mellett, ahol a falusi gyerekek libát szoktak őrizni.

Van ott a kenderáztatókon innen egy széles garád, amit a kis gróf úrfi átugrott néhányszor. Egyszer csak, mi ötlik eszébe, odakiált a gyerekeknek:

- Hej fiúk, melyitek tud olyan nagyot ugrani mint én?

- Hja, ha mi is kávét innánk! - felelte a Kovácsék Pistája.

- No, csak gyertek, próbáljátok meg!

Mind odamentek a fiúk, de egyik se tudott ugrani olyan nagyot, mint Aladár úrfi, csak éppen a Ferkó, aki még a kis grófnál is nagyobbat ugrott egy fél rőffel. Pedig ő se iszik kávét.

Az öreg gróf megveregette a Ferkó vállát, azután így szólt a fiához:

- Itt leszünk a faluban egy hónapig, válassz magadnak arra az időre játszótársat a fiúkból, akit fölviszünk a kastélyba, hogy ott lakjék, labdázzon, szamaragoljon veled...

A kis gróf egy percig se habozott:

- Ezt választom! (A Ferkóra mutatott.)

- Helyesen van fiam. Mindig olyanokkal barátkozzál, akik valamiben felülmúlnak.

Így jutott Ferkó a kastélyba, nagy állapotra, úri konyhára, hétköznap is lakodalmi kosztra, ezüst kanállal ette a levest, icceszámra itta a kávét, velocipéden nyargalászott, lovazott, búvósdit játszott.

Egy hónap múlva, mikor a grófék fürdőre mentek, magához hítta az öreg gróf.

- Derekasan viselted magadat, kis szolgám, most eleresztlek, de a szolgálatodért kérj valamit! No mit kívánnál szíved szerint?

Ferkó sokáig habozott, gondolkozott, szétnézett az udvaron, az ambituson, végre így szólt:

- Adja oda az édesapámnak ezt a kastélyt ezzel a nagy kerttel... Mindig azt szokta mondani őkelme: »Ha ez a kastély enyim volna!« Hadd legyen hát az övé!

Az öreg gróf mosolygott, és azt felelte:

- Derék gyerek vagy, hogy az apádra gondolsz, de annak már én küldtem a szolgálatodért egypár zsák búzát... Magadnak válassz valamit!

- Magamnak? - szólt Ferkó félénken. - Hát adják ide azt a kis dobot: az Aladárkáét!

Így lett a dob a Ferkóé. Ferkó mai napig sem foghatja fel, hogy a gróf olyan könnyen ideadta, mikor ő a kastéllyal is beérte volna az apja számára. A kastély nem ér a grófnak semmit, mert úgyse lakik benne, de a kis dob sokat ér, mert azt el is vihette volna magával...

Azóta kevély a Ferkó. Kiáll a ház elé, s dobolgat reggeltől estig, a falusi öreg dobos hangját és mozdulatait utánozva, folyton jut eszébe valami »tudtul adandó« dolog.

Csak egyetlen dolgot nem üt dobra, pedig éppen ez érdekelné legjobban bámulóit, irigyeit, a környékbeli gyerekeket.

Egy madárfészket tud a kántorék lucernásában... de csitt... Ez nem adatik tudtára senkinek!




BOGÁNCSOK AZ ÚT SZÉLÉN

(Apró útiképek)

I. Hogy fűlik a gép?

Egy kis osztrák városban dolgom volt egy félnapra. Leszálltam s megebédeltem az »Arany perecnél«.

Az étterem kongott (mert gyenge forgalmú a városka), csak a szomszéd hosszú asztalnál ült néhány elegáns úr. Csupa grófoknak látszottak.

- Kik ezek? - kérdém a vendéglőst, aki karika módra sürgött-forgott a vendégei körül.

- Ezek az idevaló közigazgatási urak - felelte kevélyen, hogy ilyen vendégei vannak. - Az a fehér hajú, aki legelöl ül, az a főnök úr...

- Hát az a fiatal, legalul?

- Az természetesen a gyakornok.

- És jó itt a közigazgatás?

- Meghiszem, hehehe... Az egész Ausztriában ez a legjobb. Úgy jár, mint a gép. Pompás egy gép. Nem csoda, hehehe, mert én fűtöm, hehehe.

Elnéztem őket, milyen csendesen ülnek, pedig vannak vagy kilencen. A mi tekintetes vármegyénk, ahol kilenc »úr« van belőle, mindjárt fölfordítja a házat a hangos lármájával.

Elkezdték a tálalást. A korcsmáros leánya (egy csinos tagbaszakadt stájer fruska) felhozta nekik a levest egy nagy porcelán tálban.

Különös folyadék volt, párolgott, mintha leves lenne, de nem úszkált benne semmi laska, sem rizs, sem csiga, mintha csupán párolgó meleg víz lenne. Egy külön tányéron valami tésztából származó morzsahalom fehérlett. Az urak abból vettek egy-két kanálnyit és a lébe hintették nagy prozopopeával.

A főnök úr mohón habzsolta fel a maga részét, s nyelvével csettintve mondá:

- Finom!

Mire az egész közigazgatási apparátus, örege és fiatalja, elkezdtek a fejeikkel bólogatni.

Azalatt a kocsmáros minden úr mellé letett egy öblös, rovátkos poharat, melynek az alján mintegy négyujjnyi vastagságra valami borforma incselkedett. Az a »Rampasch«. Kegyetlen, savanyú, karcos. Ilyenformát árulnak Korponán, télen, mikor megfagy - fontszámra.

Egy óriási mázos kancsó állt az asztal közepén friss vízzel. Mindenki megszaporította belőle a borát. Koccintottak.

No, most már mindjárt elkezdik szidni Taaffet!

(Mert nálunk a leves után okvetlenül előkerül már a politika.)

Taaffe helyett azonban a marhahús került elibük, meglehetős mérsékelt adagokban. Szótalanul fogyasztották el. Csak a kések, villák csörrenését lehetett áthallani.

Hm! Taafet bizonyosan meghagyják a pecsenyéhez.

De csalódtam, eszükbe se jutott Taaffe. Taaffe oly messze volt az ő gondolataiktól... legalábbis oly messze, mint a pecsenye.

Fizettek és fölkeltek az asztaltól boldogan, megelégedetten, s külcsönös »proszit« kicserélések közben eltávoztak a vendéglőből.

Ámulva intettem oda a korcsmárost.

- Mindig ennyit esznek ezek az urak?

- Mindig.

- Mióta étkeznek önnél?

- Tíz év óta.

- Mit fizetnek egy-egy ebédért?

- Egy nap úgy, mint másnap 26 krajcárt.

Elnevettem magamat. Hát csak így fűlik ez a gép? És mégis jól jár? Vagy hogy éppen azért jár jól. Szép, szép..., de hát érdemes-e tizenkét iskolát kijárni azért, hogy az ember így éljen?... Vajon beválik-e nálunk az államosítás, ha a törvényhozás hozzá nem szabja ezt a menüt is?

Ejh, a magyar ember nem képes rá. Itt van a példa, én magam. Íme, kerek két forint most is az ebédszámlám.

A korcsmáros ájtatos arccal gyűrte be.

- Itt van még a két forinton felül 26 krajcár - mondom neki mosolyogva. - Ezzel az összeggel...

- Értem, igenis.

- Egy alapítványt teszek önnél.

- Egy alapítványt, hehehe?

- Nos igen: ha valamikor egy éhes közigazgatási főnök talál önhöz vetődni, csapjon neki belőle egy nagy traktát...

- Hehehe!

*

Ebéd után felültem a vasútra Berlin felé, s útközben eszembe jutott egy kedélyes magyar főispán, aki egyszer azt panaszolta nekem:

- Tíz éves főispán vagyok, öcsém, de elmondhatom neked őszintén, hogy még egyetlenegy szolgabírám se múlt ki természetes halállal.

Én akkor elértettem, hogy mi az. Ez az egy szó csömört idézett elő bennem, s ott nyomban segítettem sóhajtozni a főispánnak: »Hja, ilyen állapotok csak nálunk lehetnek«.

Pedig dehogy. Ha ma egy lajtántúli nagy mogul találna dicsekedni, hogy egyik tisztviselője se múlt ki még természetes halállal - én azt is érteném már.

II. A német állam költségén

Mint már említettem is, utazásomnak végcélja Berlin volt, ahova egy barátom lakodalmára siettem, ki vőfélynek hívott meg.

Siettem, késnem nem lehetett, már így is nagyon ki volt az időm számítva. Vasárnap reggel fél hétkor érek be Berlinbe, s kilenc órakor van az esküvő, éppen csak másfél órám marad vendéglőbe szállni, felöltözni és elhajtatni a lakodalmas házhoz.

Igazi mennykőcsapás volt tehát rám nézve, midőn észrevettem, hogy az egyik három zárra becsukott bőröndömnek (melyben a frakkom, klakkom és más egyéb toalett cikkem van) a kulcsát otthon felejtettem.

No, szépen vagyunk! Mi lesz most már énvelem?

Hát az lesz, hogy vasárnap van, Berlinben nem kapok lakatost. De ha kapok is, míg fölkeresik, míg rábeszélik, míg eljön, míg kinyitja... Szó sincs róla, hogy odaérjek a mennyegzőhöz. Az egész utam hiábavaló. Ha legalább valami baltát kaphatnék hirtelen a szállodában, amellyel széthasítanám a bőröndömet... Az én ötven forintos disznóbőr bőröndömet.

Ilyen kínos tépelődések közt benyit a konduktor:

- Uraim, Bodenbachnál a vámőrök átvizsgálják a bőröndöket!

(- Még ez is! - hebegtem izgatottan.)

- Csak méltóztassanak az urak továbbra is kényelmesen aludni, én majd elvégzem rövidesen a vámőrökkel. Adják át a bőröndöket és a kulcsokat.

Egy mentő gondolatom támadt:

- Itt van az egyik táskám, fogja.

- És a másik?

- Ami a másikat illeti, arra nézve egy nagy kérésem van önhöz...

A konduktor homloka szigorú ráncokba húzódott, míg a szemével hamisan hunyorított rám.

- Értem... értem.

- Áruljon be a vámőrnek, hogy a másik táskámat sehogysem akartam kiadni a fejem alul.

- Mit? - szólt az csodálkozva. - Hogy mit mondjak? Vagy ön mondta rosszul, vagy én nem értettem jól.

- Uszítsa a vámőrt a táska ellen.

- Tréfálni tetszik?

- De éppen nem - mondám, és egy forintost csúsztattam a markába: hadd legyen hát egészen komoly a beszéd.

A konduktor vállat vont.

- Ezt már nem értem.

De azért eljárt megbízatásában, mert úgy éjfél felé marcona tekintetű finánc költött fel.

- Jó estét, uram! Jó estét. Mit visz ön abban a táskában?

- Ebben a táskában - feleltem zavartan - semmit.

- A semmit nem szoktuk bőröndökben cipelni. Meg akarja-e mondani mi van a táskában vagy sem?

- Ruhanemű van benne.

- Hol a kulcsa?

- A kulcsát otthon felejtettem...

- Úgy? S azt hiszi ön, hogy ezzel vége? Nagyon csalódik uram!

S ezzel parancsolón hátraszólt a társaihoz:

- Egy lakatost kérek... Egy lakatost!

Egy perc alatt előjött a hivatalos császári lakatos és rendre kinyitogatta a zárakat.

- Csitt, csett, csitt, csett - hangzott vidáman.

Megelégedett dörzsölgettem kezemet a kupé egyik szögletében, mint olyan ember, aki valami célját egy idegen állam költségén éri el...

- Csitt, csett! - hangzott harmadszor is, s bőröndöm gyomra kitárult.

- No lássa! - dörmögé a vámőr a kegyetlenség zordon hangján... - Ugye kinyitottuk?

- Jó, jó - feleltem vissza mosolyogva, s aztán magamban hozzátettem: »csak valahogy aztán be ne találják ismét csukni«.




A 13 SZOBRA

Ott áll a szobor a koszorúval fenségesen... Az édes szép asszony, a mi anyánk, a mi hazánk tartja fölemelt kezében, míg pallosa csöndesen le van eresztve a másikban. Negyven esztendeje tartja így a pallosát leeresztve, de a koszorút csak most emeli.

Miért, hogy olyan későn?

Mert hát hosszú idő kell ahhoz, hogy a fa kővé változzék. Az a fa, mely minden fák között a legnagyobb, a legsötétebb árnyékot vetette. Sok idő kell ahhoz, hogy a bitófából szobor legyen.

Hosszú utat tett meg azóta a nemzet, mióta alusznak.

Amit ők tizenhárman összeálmodnak odalenn, magyarok újjászületéséről, növekedéséről, az mind valóságnak folytatódik idefent.

S amit mi összeálmodunk most a szabadságról, a hazaszeretetről, az mind valóság volt egykor, mikor ők arra az útra léptek, amely a bitófához vezetett.

Ám nem változott semmit sem az aradi mező, hogy e pompás márvány alak a városban fehérlik. Hiszen tizenhárom szobrot képzelt oda minden magyar. S most csak egy van. Billió fű nőtt az aradi mezőkön, s minden fűszál susogta nekünk, hogy mi volt itt valamikor.

Mikor a kalászát ringatta a búza, a kalász is mind azt beszélte: »Emlékeztek-e még?« S ebben a rejtélyes susogásban volt valami lázító, keserítő.

Ám most csak egy szobor lesz ott. Az kiáltani fog ugyan, de csak azt fogja kiáltani: »Én vagyok a szabadság, Itt állok, nézzetek meg. Engem nem lehet agyonütni.«




[NYILATKOZAT]

- A »Nemzet« mai reggeli számában egy, a nagyváradi »Szabadságból« átvett »Tisza és Mikszáth« című közleményt olvasok, mely úgy néz ki formájában, mintha én írtam volna. Az ismeretlen szerző engem beszéltet. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ilyesvalamit csakugyan elmondtam egyszer diskurzus közben, de nem megírás céljából, mert amit én megírni valónak tartok, magam is tollforgató ember lévén, magam is meg tudnám írni. Azt az egyet azonban meg kell adni az illető írónak, hogy mire előadásom az ő tintatartóján és tollán keresztülment, olyan csodálatosan megváltozott (hogy aktuális hasonlattal éljek), mint a Fábián főispán fekete szalonkabátja, szürke blúzzá.

Mikszáth Kálmán




[ELŐSZÓ MÓRICZ PÁL »EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL« C. KÖTETÉHEZ]

A jó szerkesztő kettőből koptat sokat, sok csizmát és sok írót.

Elszomorodva nézegetem ezeket a kopásokat a szerkesztői irodákban (magam is kopás alatt lévén), és csak az vigasztal, hogy ti szerkesztők is elkoptok valamikor. Mindenki kopik és minden kopik. Kopik az illúzió, a fantázia, az emlékezőtehetség; kopik a szerkesztői ceruzád, amivel törülsz (és ezt jó lesz eszedben tartani most), és kopik idővel az a jóakaró elnézés is, amikor nem törülsz.

Kopik a vas, pedig kemény, kopik a politikus, pedig hajlékony, kopik a test, pedig ruganyos, kopik az egész világ, pedig örök.

És látod, még e kopások közt is van irigylendő kopás. Van nekem egy kedves fekete gyűrűm, amit egy elhalt diák pajtásom ajándékozott. Sokszor jegyeztétek meg nevetve: hogy lehet ilyen pléhgyűrűt hordani! Egyszer aztán tarokkozás közben (különösen amellett a kutya sok osztás mellett) lekopott róla egyes helyeken az egyszerű fekete email, s kicsillant alul a tündöklő arany. Hát gondoltátok volna-e, hogy arany annak a gyűrűnek a belseje? No, én magam sem hittem.

Ilyen öregedést, ilyen kopást szeretnék én magamnak, de ez csak oly szerencsés halandókkal történhetik, mint a mi t. bátyánk és képviselőtársunk: Móricz Pál.

Olvasom tavaly a »Nemzet«-ben a régi debreceni vásár leírását, olvasom, olvasom... ejnye, de jóízű, de zamatos dolog! Ki írhatta ezt? Tekintetem mohón fut a szerző neve után, s íme ott áll: »Móricz Pál«. Csak tán nem a mi Móricz Pálunk? Hogy lehetséges ez, hogy egy »miszerinteken« táplálkozó politikus pennájából ilyen gömbölyűn, helyesen kanyarodjanak ki a gondolatok? S mennyi érzék a forma iránt, mennyi szín! Milyen biztos szem a jellemző felismerésében! Ejh, ami lehetetlen, lehetetlen. A Móricz Pál neve bizonyosan, a nyomdában csúszott le ide, a vezércikk alól.

Hanem azután nem sokára jött a másik cikk az »Egy alispán és patvaristái«. Első ízben a cikk tűnt fel, azért kerestem a nevet, másodszor már a név csillant meg, azért olvastam el a cikket.

Nem csodálkoztam már többé, hogy jó a cikk, sem a másodiknál, sem a harmadiknál, csak még egyetlen egyszer, mikor kezembe akadván a Ház régi naplói, egy okos büdzsé-beszédet olvasok bennük Móricz Páltól. Móricz Pál mondta volna ezt? Ez a Móricz Pál, ez a mi írótársunk? Most már az ördög értse az egészet.

Elkezdtem keresni a példákat. Itt van Horvát Boldizsár, aki verseket ír, Szontagh Pál nemkülönben öreg korára csókolódzik a múzsákkal; igen, de ez a két jelesünk az Eötvös József generációból mindig az irodalom és a politika határbarázdáján járt. Ez az a bizonyos első szerelem, amit nem bírt megenni a rozsda.

Hiszen eleget evett meg. Itt van például Csernátony, aki a szépirodalmon kezdte és egészen a politikáé lett. Azazhogy ilyenek százan is vannak: még Tisza Kálmánról is kisül valami ilyesféle...

De ez egész kis történet.

Nem tudom, emlékszel-e rá, mikor az én irodalmi vacsorám volt tavaly, mikor felállt Falk Miksa, s megnézvén az óráját, azzal kezdi:

- Tisztelt barátaim, felálltam, szólni akarok, de az órámon látom, hogy még másfél percig nem szabad.

A másfél perc alatt, míg szótlanul állott, megnőtt az érdeklődés a feszültségig: hogy ugyan mi lehet az, amit nem szabad tíz óra előtt elmondani?

Nem merem visszaadni az ő szellemének finom báját, melybe ő tudja csak felöltöztetni azt, amit mond; egyszerűen azt üzente általa Tisza Kálmán, hogy ő is eljött volna, ha meghívom, de meghagyta Falknak, hogy tíz óra előtt ne szólaljon, nehogy érte küldjünk.

Ez akkor nekem nagy örömet okozott, de bennünk skriblerekben is megvan a kevélység, hogy ne áruljuk el, ha nagyon örölünk vagy ha nagyon szomorkodunk, hát egyszerűen azt vetettem oda tréfásan a meg nem hívás okául:

- Hja, a miniszterelnök még nem írt semmit!

Erre aztán legott letorkolt valaki (gondolom Jókai), hogy de bizony többet írt az valamennyiünknél, mert a nevét beírta a történelembe és a magyarok szívébe.

Sőt, másnap maga Tisza is összeszidott:

- Mit? Hogy én semmit sem írtam? De bizony írtam én fiatal koromban még elbeszélést is.

Nekem sem kellett több; mindjárt ott, a Ház folyosóján elkezdtem szőni a Tisza Kálmán ifjúkori beszélyének egyes epizódjait - az ő stílusában. Bizonyosan neked is elmondtam, hogy miképp nézhetett ki az a novella:

Alfréd azt mondja Elvirának:

- Asszonyom, hallgassom meg, mindenekelőtt egyet mondok és ez az...

- Halljuk, uram.

- Hogy szeretem önt, elvárván őszinte válaszának azonnali tudásomra hozatalát.

Elvira elpirult, és azt felelte:

- Részemről hasonlóképpen osztozom az imént nyilvánított érzelmekben.

Alfréd felugrott, s karcsú derekát hevesen átkarolta.

- Ennélfogva vonja le az ügyállásból a kellő konzekvenciákat asszonyom...

...................

No, ugye emlékszel, hogy elmondtam volt ezt a jó tréfát. Hanem te persze csak a »rossz ötleteimet« írod meg a »Nemzet«-ben. Mindegy: nem arról van most szó, de Móricz Pálról, akinek az esete sem azokhoz a politikusokhoz nem talál, kik az irodalomhoz folyton vonzódva, idősb korukban oda csavarodtak, sem azokhoz, kik beleesve a politikába, a sutba dobták a lantot örökre. Móricz Pál esete egymagában áll; mintha egy fát látnál, t. barátom, amelyik előbb hoz gyümölcsöket és csak azután kezd virágozni...

De nem akarok én itt neked ok nélkül fecsegni ívszámra: áttérek a dologra, mert ez egyszer csakugyan van egy eszmém. (Ne rázd, kérlek, a fejedet.)

Ha úgy visszanézegetek a múltakba (pedig csak oda nézegetek, mert a jövőbe nem tudok), felötlik, hogy azok a mi öregapáink nem voltak ám bolond emberek. Okosan csinálták némely dolgukat. Példa rá a nemesi institúció. Az volt az erőgyűjtő. Ha valamely oláh, rác vagy más idegen emberről megsejtették, hogy sok pénze van, rögtön megválasztották a szent korona tagjának. Nemessé tették, mert pénze volt, s magyarrá vált, mert nemessé lett.

Egy ilyenforma szituációval állunk szemben, s egy ilyenforma politikát javasolok neked.

Én Móricz Pálban még sok becses megírandó anyagot sejtek. Ne ereszd ki hát, szedd össze a »Nemzet«-ből az eddig megjelent dolgokat hirtelen, és add ki egy kötetben, hogy ezzel örökidőkre az írói céhbe soroztassék.

A mi sorainknak díszére lesz az ő tisztes, érdemes alakja, neked pedig, ha már annyi írót elkoptatsz mint szerkesztő, akiket befogsz politikusoknak, majdan nagy mentséged lehet, hogy egyet meg reciprocitásból a politika mezejéről csábították el írónak.




ÚJ TELEPÜLŐK A FELVIDÉKEN

Nyílt levél Légrády Károlyhoz, de voltaképpen egy humorisztikus újdonság

Kedves barátom!

Becses lapodban olvastam néhány nap előtt Daudet Alfonz francia írónak (aki ugyan nem gróf, de mégis elég szép tehetségű ember) egy előszavát, melyet legújabb könyve a »Port Tarascon« elé írt.

Megírja, hogy nyári utazásai közben milyen félelmek közt jutott el Tarasconba (melyet ő annyiszor kigúnyolt), s milyen nagy lőn csodálkozása, mikor elnéptelenedve találta az egész várost.

- Hová lettek innen a lakosok? - kérdi.

- Elmentek gyarmatosítani a csodálatraméltó Tartarinnal.

Daudet kiszimatolta a helyet, ahol vannak, de én nem hiszek neki.

Ez egyszer téved Daudet, mert ahogy éppen a Pesti Hírlap egy újdonságából látom, a nagy Tartarin ez idő szerint (ezer forintba mernék fogadni Daudet-val) Besztercebányán időzik, s a tarasconiaknak is legalább egy csoportja vele van.

Mert a Tartarin ötlete az, hogy mikor egy irodalmi társaság alakul Besztercebányán, s a »Kazinczy kör« nevet akarja fölvenni, ő közibük dobja hatalmas ötletét, mint egy égő üszköt: Vegyétek fel, atyafiak, a »Zichy Géza kör« nevet - s eszméjét diadalra viszi.

Miket gondol ki az a vén kópé! Képzeld el, barátom, a csendes Garam parti város lázas napjait, az izgatottságot, a forrongást, a kapacitáció ezer nemeit.

- Iljen a Zichy Géza!

- Iljen a Kazinczy!

- Az nem lehet, baratocskám, mert az mar meghalta.

- Ílűk tartsanak ílűkkel!

- A Zichy Géza még teheti értünk valamit, a Kazinczy nem teheti semmit. Az már »szmrty.«

- Skoda zseuzs zomrev pan Baldacsi! To by este lepsi bov.

Denique győzött a »Zichy Géza kör«. 29 tarasconi szavazott.

A »Pesti Hírlap« közölte az október 28-i alakulás történetét; Zichy Géza természetesen nem fogja elfogadni a koszorút, melyet Kazinczy fölött vívott ki, hanem mosolyogni fog a derék tarasconiakon vagy bosszankodni. Mert az csakugyan ízetlenség, hogy a magyar közélet olyan nemes alakját, mint Zichy Géza, nevetségessé tegyék az effélékkel.

De a tarasconiak nem azért tarasconiak, hogy megijednének valamitől; mindig nekik áll feljebb. A Pesti Hírlap mai számában nyilatkozik a »Választmány« (de ki nem ösmerne rá e sorokban a nagy Tartarin oroszlánkörmeire). Egyedül ő képes ilyen éles dialektikával törni össze az ellenfeleket. Azt mondja ugyanis ezen »választmány«, hogy ők nemcsak az irodalom pártolására alakultak, hanem zenélni és énekelni is akarnak. Azért kerestek »olyan férfiút Zichy Géza gróf új őméltóságában«, kiben ez egyesül; míg ellenben Kazinczyban (talán ide is dukált volna a cím »tekintetes Kazinczy Ferenc úrban« - legalább mindjárt szembetűnő lenne a különbség), nem találhatták ezt fel, »mert mint zenei kitűnőség a világ előtt ismeretlen«.

Igaz, kedves Tartarin úr. De miért legyenek annyira szőrszálhasogatók? Igazi tökély nincs. Nincs tehát tökéletes választás se. Mert tudtommal Zichy Géza gróf úr őméltósága se tud énekelni.

De nem szándékozom polemizálni. Inkább hozzád fordulok, barátom, hogy ez érdekes fölfedezésemet még egy hatalmas gyanúokkal támogassam.

Egy Besztercebányához közel eső városban, mint hallom, »Történelmi társulat van alakulóban«. Ebbe is bejátszik a Tartarin keze, mert a szimptomák ugyanazok.

A történelmi társulat ugyanis a »Savoyai Jenő« nevet akarta fölvenni.

De legújabban egyszerre megváltozott a közhangulat. Hangok emelkednek immár, hogy mit Savoyai Jenő - legyen inkább gróf Zichy Jenő...

Kétségtelen ebből, hogy Tarascon elköltözött lakosai itt telepedtek meg a Felvidéken. Értesítsd kérlek Daudet Alfonzt (te ösmered őt párizsi utazásodból), hogy Picard úr s mindennemű más forrásai által félrevezettetett: a tarasconiak itt vannak és magyar kultúrát építenek.

Különös ötlet a rossz bordában szőtt Tartarintól, hogy éppen olyan helyre hozta az embereit letelepedni, ahonnan a tótok kivándorolnak Amerikába.

A jel egyébként örvendetes lenne, mert a kivándorlók pótolva vannak némiképp - de a csere nem éppen kielégítő.




Hátra Kezdőlap Előre