[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1891-RE. ELŐSZÓ]

Addig-addig vergődtem a különböző genrek közt, hogy melyikre volna valami talentumom, míg végre kisült, hogy az »előszavakra« vagyok születve.

Eleinte nagy röstelkedve írtam egyet-kettőt, mert nem tartom magam elég öregnek az ajánló szerepére, a közönség pedig nem tarthat elég tekintélyesnek, de végre mindenbe beleszokik az ember, most már olyan pompásan játszom a veteránt és tekintélyest, mintha gyermekkorom óta mindig ezt csináltam volna.

Népszerűségem e nemben kezdett tetőpontra érni. Mindenki velem íratta az előszót. Örültem babéraimnak, csak néha ejtett gondolkozóba némely eset.

Egy öreg falusi lelkész imakönyvet adott ki. Ez a kis könyv az én jámbor előszavammal indult meg a híveket az igaz útra vezérelni.

Nemsokára egy fiatal színésznő emlékirataihoz írtam pajkos előszót. Elolvasom, hát biz ez a könyv, éppen megfordítva, arra való, hogy az igaz útról térítse el az embereket - az én előszavammal. (Ejnye no, mit fog most rólam gondolni a mennyei gondviselés?)

Többet nem bocsátkozom ilyen dilemmákba. Maradok ezután az én kezdő novellaíróimnál, akiknek számára mindig jut egy-egy hízelgő flosculus. De mért is ne dicsérném e jó fiúk könyveit? Nekik örömet szerez, nekem pedig gyönyörűséget. Bocsássatok meg Charonnak, aki lelkeket szállít csónakán az alvilágba, ha minden lélekhez így szól útközben: »Derék, életre való lélek«. És bocsássatok meg nekem, aki szinte lelkeket szállítok az alvilágba (a könyvkereskedők pince-magazinjaiba), ha azt találom nekik mondani: »Derék könyvek vagytok, megérdemlitek, hogy helyet kapjatok a szalonok asztalain«.

Ezen metódusra dolgoztam egész mai napig, midőn teljesen összetört egy sajátszerű eset.

Rámüzen a »Singer és Wolfner« cég, hogy itt a negyedik esztendő, jön megint az Almanach, harangozzak be a szokásszerinti előszóval, aztán ha beharangoztam, menjek be én is a misére. Azaz küldjek egy novellát is.

Jó, jó, de nem olyan könnyű már ezen a harangon még egy új nótát kiverni.

Elkezdtem gondolkozni. Az a kedvenc ötletem támadt, hogyan kellene megírni úgy az előszót, hogy a novella is benne legyen? Vagy a novellát olyan furfangosan megkomponálni, hogy előszó gyanánt szolgálhasson? Legyen egy mese, szerepeljen egy alak, de benne legyen az Almanach dicsérete is. Egy bók a közönségnek, egy bók a kiadónak, egy bók az írótársaknak. Hiszen csak ennyiből áll az.

Már éppen kóválygott is fejemben valami terv, midőn egy kopogtatás az ajtón egyszerre elkergette.

- Szabad!

Hórihorgas termetű, falusias kinézésű úr nyitott be:

- A képviselő urat keresem.

- Én vagyok.

- A nevem Varga Péter. Tudom, nem találja el, miért keresem...

- Dehogy nem; könyvet akar kiadni és előszó kellene hozzá...

- Nem, nem. Ösmerem az előszavait, olvasom, csinos dolgok és éppen ezért bátorkodtam ide.

- No, ugye mondtam.

- Igazán nincs előszóra szükségem, de a kollegialitásnál fogva...

- Ön is író?

- Községi jegyző vagyok, de egy kis bajba keveredtem. El vagyok ítélve a kúria által, protekcióért jöttem, kegyeskedjék pártolni a miniszternél a kegyelmi kérvényemet...

- És mi a bűne?

- Az, ami az öné... csakhogy én szerencsétlen, rajta vesztettem.

- Hát mit követett el?

- Hamis pakszusokat gyártottam.

- Hamis pakszusokat? - pattantam fel. - És ön elég vakmerő azt mondani, hogy ugyanezeket cselekedtem.

- Igen, igen - felelte szelíden -, csakhogy ön a könyvekhez írja a hamis pakszusokat és ezért el nem ítélik, de nevezik »tehetséges írótársunknak«, míg én a jószághoz írom a hamis pakszusokat, amiért elítélnek és imposztornak neveznek. Hja, hja - sóhajtott fel Varga Péter nagy szomorúan -, az osztó igazság nem egyforma!

-------------------

Ez a kis epizód megrendített. Az ördögbe, ennek a Varga Péternek van valami igaza!

Ami eddig történt, jóvá nem tehetem, hanem ezentúl megfogadom, csak az igazat írom meg az előszavakban.

Az igazat? De vajon lehetséges-e? Próbáljuk meg mindjárt az Almanachnál. Érdekes, derék könyv, kiállja.

Lássuk csak, mivel kezdjem; a Singer és Wolfner t. barátaim beharangozási üzenetéből szőjek egy templomi hasonlatot; hogy olyan a magyar irodalom, mint egy rác templom, amiből a rácok már kihaltak, s csak úgy sátoros ünnepeken lehet még néhányát összehozni...

(Ej, nem jó kép, mert az igazmondás folytán még kisülne, hogy a meglevő rácok se igazi rácok már mindnyájan.)

Talán jobb lenne valami természetesebb kezdet, például ilyesforma: hogy itt az »Almanach«-ban gyűlünk össze évenkint szüret után, akik még vagyunk, akik még kapálunk az irodalom szőlőjében, de bizony valamennyiünknek rozsdás a kapája, mert keveset dolgozunk, s ami kis termés van, nem hogy abból csupán kóstolót mutatna az »Almanach«, de szinte egészen belefér.

(Nem, nem, ezt se lehet folytatnom, mert még kikottyantanám, hogy némelykor már meg sem telt vele a hordó, s egy kis óborral kellett a mustot feltöltenem.)

Ejh, ha már az igazmondás mesterségére tévedtem, leplezetlenül mondom el, hogy a magyar irodalom elpusztulóban van. Az utolsó évek termése megdöbbentő úgy mennyiségre, mint minőségre.

Az írók nem írnak, mert »nem kell a kiadóknak«. A kiadók sopánkodnak: »Nem adunk ki semmit, mert nem kell a közönségnek!« A közönség pedig vállat von a szemrehányásra: »Hát mit vegyünk meg, ha semmi sincsen?«

És az a különös, hogy mind a hármuknak igazuk van. De mit ér az ő igazságuk, ha e mellett szemlátomást tönkre megy literatúránk, melyet annyit gondoztak, ápoltak az előbbi nemzedékek.

Hiszen még megjelenik egy-egy könyv, egy-egy poetikus elbeszélés...

Hiszen meg szokott történni gyakorta, hogy először elpusztul a gazda, azután a kert, ugar lesz, fölszántják, reális magokkal vetik be, de a makacs föld, bár már egyebet termel, el nem felejti még egy ideig, hogy mi volt. Egy-egy virág fölpattan mélyéből és kinyílik. Nem terménycikk már ez, csak úgy önkéntelen támad. A föld álmodik a régi virágairól. S álmai ott piroslanak a vetés közt.

Ahol elpusztul a gazda, ki vehetné rossz néven a kertnek, ha utána vesz (ámbár a lengyel irodalom ma is virágzik), de ugyan mit mondjunk ott, ahol a gazda megmarad, és csak a kertje pusztul el?

Az új alkotmányos éra, mely mindennek lendületet adott, ami magyar, a szépirodalomnak nem használt, inkább ártott. A diadalmas nemzeti politika, ahelyett, hogy emelné az irodalmát, melyből erejét meríté a diadalhoz, elvette az olvasók és írók egy részét. Az elnyomott nemzet, őseinek elregélt viszontagságaiba volt elmerülve, álmodozott a költők álmán, a felszabadult, megifjult nemzet közömbösen veszi íróit. Mintha azt mondaná a katonáinak: »Győztem, hát nem kelletek többé«.

Huszonöt éve foly e szomorú hanyatlás, éppen amióta magyar kormány van, mely figyelt mindenre, költött mindenre, csak a szépirodalomra nem. Gondolta talán: »Az irodalom megélt magától a rossz, fülledt levegőben, hogy fog az most meghízni ezen a jó szabad levegőn!«

S íme, hogy összezsugorodott. Ha maholnap az öreg Jókai leteszi a tollát, jó lesz, ha excellenciátok valami alkalmazást szorítanak a múzsáknak. Talán a posta takarékpénztáraknál lehetne.

De nem panaszkodom tovább. Hiszen az általános helyzet jobb most, mint régenten. Mert azelőtt volt irodalom, de alig voltak magyarok, most pedig hála isten, vannak már magyarok, de alig van irodalom.

Furcsa ugyan, de egy kis fatalizmussal bele lehet nyugodni.

Csakhogy mi lesz énbelőlem?

Ha nem jelennek meg többé könyvek, mihez írom én az előszavakat ezentúl?




BRÓDY ZSIGMOND

Nem hittem soha a spiritisztikus asztalmozgatási pletykákban, hogy egy asztal megmozdul, ha sokan tartják rajta a tenyereiket, de az íróasztal bűvös erejében mindig hittem, ha valaki teljes odaadással, szorgalommal ül mellette. Megmozdul az asztal, s viszi a gazdáját a magasba.

Csak egyet nem tudtam felőle, hogy egyszerre viheti a magasba és a mélybe. Mert a magasban van a dicsőség, a mélyben van az aranybánya. De most már azt is hiszem.

Az a kivételes ember, aki nekünk ezt bebizonyította, Bródy Zsigmond kedves írótársunk. Tegnap még írótársunk volt, ma már Maecenás. Íróból támadt Maecenás! Hát már a gondviselés is a mesecsinálásra adta magát?

Ötven esztendős koráig szántotta azokat az apró barázdákat a papíron, s hallgatta félfüllel a mi sopánkodásainkat, hogy lehetetlen boldogulni. S míg mi sopánkodtunk, ő folyton tervelt, dolgozott, két ésszel egyszerre; az üzletemberével és az íróéval, de száz ember szorgalmával. És most születése ötvenedik fordulóján, mikor mi még egyre sopánkodunk, közénk szórja bőkezűn munkája gyümölcseit pazar alapítványokban, mintha mondaná: »Lássátok gyámoltalanok, mennyit szereztem; itt van, nektek adom«.

A hetvenezer forintot meghaladó tekintélyes összeg, melyet újságírói célokra ajándékozott, nem sokat változtat a mi helyzetünkön. Bródy Zsigmond, kinek minden sikerült életében, amibe belekezdett, ebben az egyben elszámította magát. Ő anyagilag akart bennünket emelni, de erkölcsileg emelt. Alapítványai nem tesznek gazdagokká (ezután is csak sopánkodni fogunk), de az a tudat, hogy ő boldogulni tudott a tövises pályán, megacélozza az újságíró erejét, s az a tény, hogy közülünk olyan férfiak támadnak mint Bródy Zsigmond, fölemeli az újságíró önérzetét. Rothschild adhatott volna nekünk nagyobb összeget, de ennyit nem.

Hiszen nem ritkák a példák. Folyton akadnak e haza polgárai közt olyanok, akiknek megvan a hatodik érzékük (amint Jókai nevezné Bródyhoz írt levelében a jótékonyságot). Ott van - hogy csak az utolsó évekből említsünk egy csomót, - Rökk, gróf Kuun, Semsey. De egyik eset se meglepőbb a Bródyénál. Mert nem közönséges lélek és szív kell ahhoz, hogy valaki a mai anyagi korban javait, amelyeket millió tollvonással szerzett, egyetlen tollvonással adja oda. S milyen diadal a magyar nemzeti kultúrának is, hogy egy német nyelvű lap kiadója viszi el meggazdálkodott ezreseit a magyar nyelvet ápoló források kibővítésére. Milyen megszentelt nemzeti küzdelem ez a mienk, hogy az ellentáborból is szállítanak hozzá fegyvereket és a legyőzött is győző lehet...

Ez az ötven év, melynek végső napját irodalmi ünnepnappá tette Bródy, magában véve is változatos, érdekes és hasznos. Bródy Zsigmond 1840-ben nov. 15-én született Miskolcon, ugyanott kezdte tanulmányait az evangélikusoknál. Innen a piarista gimnáziumba került Pestre, s elvégezvén a jogot is az egyetemen, mindjárt az újságírói pályára lépett. Ellenállhatatlan vágy vonzotta oda. Csakhamar gyökeret vert az írók közt; első vezércikke 1859-ben jelent meg, s 1860-ban már szerkesztője volt a »Pesti Hölgydivatlap«-nak.

Eleinte ő is, mint annyi százan, a gitárt pengette; verseket írt, melyek nagyobbára a Jókai »Üstökös«-ében és a Vajda »Nővilág«-jában jelentek meg. E verseket most ötvenedik születésnapjára meglepetésül szedte össze öccse, Bródy Sándor, s kinyomatták kézirat gyanánt, nagy dísszel, s átnyújtották neki. Az ősz gyümölcseért cserébe, tavasza virágait...

Pesti tartózkodása alatt a bécsi lapoknak volt tudósítója, később Bécsbe tevén át lakását, a pesti lapoknak levelezett. De Bécsben nem tudott soká maradni, visszajött, mint a Pákh Albert által szerkesztett »Magyar Sajtó«-nak munkatársa. Itt kezdett kifejleni publicisztikai talentuma, s neve mind szélesebb körben lett ismertté; a legjobb cikkírók között kezdték emlegetni, s nemsokára úgy megnőtt belül a redakcióban, hogy a tényleges szerkesztést is reá bízták.

A lapok ez időben gyorsan alakultak, múltak, de nem a publicisták, kik folyton a felszínen voltak, s mint a nemzet aspirációinak kizárólagos tolmácsai, maguk után vonzották közönségüket, majd ide, majd oda. Bródyt a toll legjobb harcosaival, Kemény Zsigmonddal, Pákh Alberttel, Salamon Ferenccel, Danielikkel, Greguss Ágosttal stb. találjuk együtt, többé-kevésbé benső fegyvertársi viszonyban, majd itt, majd ott. Neveik együtt bukkannak fel más-más lapban, de mindig egy zászló alatt.

Kevéssel a kiegyezés után a »Pesti Napló«-nál Kemény Zsigmond oldala mellett találjuk Bródyt, mint vezércikkírót. Ekkori cikkei, melyeket »B. Zs.« jeggyel írt, népszerűségben majd csak hogy meg nem közelítették a múlt évtized híres »Fk« jegyű cikkeit. Publicistai karrierjének fénypontja erre az időre esik. Verseket nem ír többé, legfeljebb benső barátja, Tóth Kálmán kedvéért kanyarít egy-egy poémát a »Bolond Miská«-ba, aki a nagy nemzeti küzdelmekben, dacára csörgősipkájának, egyik legfélelmesebb katonánk volt. Tehetsége kifejlik s magán hordja a mester, Kemény Zsigmond zamatját, bélyegét. Vezércikkeiben boncoló, fürkésző elme, nem közönséges komprehenzív erő, izmos logika, világos, tiszta látkör és nagy összefoglaló tehetség nyilatkozik a modern publicisták ragyogó színei, meglepő fordulatai nélkül.

Bródy a Klapka György által szerkesztett »Századunk«-tól jutott a »Napló«-hoz, midőn a »Századunk« fúzionált s négy évig maradt ott egyhuzamban mint a Deák eszméinek egyik jelentékeny, Deák által is sokszor méltányolt tollvivője, mígnem 1872-ben titkári állást vállalt a Tóth Vilmos vezetése alatti belügyminisztériumban. De Bródy már ekkor annyira újságíró volt, hogy nem tudott egyéb lenni. Egy év múlva önként elhagyta az állam kenyerét és megvette a »Neues Pester Journal«-t, mely az ő szerencsés keze alatt páratlanul elterjedt az országban, oly mesés anyagi eredménnyel, hogy egyik munkatársát tizenkétezer forintnyi évi fizetéssel szerződtethette.

Bródy gazdag embernek is olyan egyszerű, igénytelen maradt, mint azelőtt, megvetve minden külső csillogást. Többször kínálták meg választókerülettel, de nem fogadta el; 1881-i lipótvárosi fölléptetése is akarata ellen történt. Betegeskedése nem ronthatta meg jó szívét, de kedélyét megrontotta; szándékosan kerüli a nagyobb emóciókkal járó külső szereplést; legjobban érzi magát, ha délutánonkint pályatársai közé vonulva, magyar véralkattal az aktuális politika szálaiból csendes szivarszó mellett megszőheti a homályos jövendő képét. S e finom, szubtilis szálak felfejtésében, ki- és begombolyításában mester ő, ki lebilincseli hallgatóit, s szórja közéjük a cikkanyagot. Kéklő füstfelhőktől borított asztal körül, a röpködő argumentumok kartács-lövegei közt, erőteljes magas alakja (mert senki se hinné róla, hogy beteges) visszanyeri ruganyosságát, szürkés szemeiben, melyekről minden pillanatban idegesen veszi le a cvikkert, megjelenik a régi tűz; Bródy nem beteg többé!

Orvosai mindenféle ország levegőjét megpróbáltatták vele, de csak egyben érzi jól magát: közöttünk - »Bohemiá«-ban.




[ELŐSZÓ »A JÓ PALÓCOK« NEGYEDIK KIADÁSÁHOZ]

Kedves barátom!

Midőn arra kérsz, hogy néhány szót írjak a »Jó palócok« díszkiadásához, az első tollvonás csak az lehet, hogy megköszönjem neked a buzgalmat, gondot és költséget, amit az én legkedvesebb szülöttemnek kiöltöztetésére fordítottál.

Bizony nem gondoltam volna, mikor hozzád adtam kosztba, hogy egy évtized múlva ilyen csillogó ruhában fog pompázni. Egyszerű szegény könyvecske volt, amint a világba elindult, olcsó zöldes köpenykében, zsönge apró képekkel, kezdő piktorok kísérleteivel. Az apjának semmi neve se volt, amire támaszkodhatott volna, a genre is lenézett, megvetett. Nem volt valami nagy bizalmam a karrierjéhez.

Hiszen tudod, hogy megy ez Magyarországon. A könyv megeszi a kiadót, a könyvet megeszi az egér, az egeret megeszi a macska. A macskánál aztán megakad az egész irodalmi pályafutás, mert a macskát nem eszi meg senki. Az író ellenben semleges perszóna az egészben. Őt nem eszik, de ő sem eszik.

Mondom, nem volt hozzá valami nagy bizalmam, de most, midőn idegen nyelveken, ragyogó külsővel visszatér, magam is hinni kezdek az életrevalóságában, s minek is titkolnám, szívem megtelik atyai örömökkel. Magamat látom e könyvben, aminő voltam fiatal koromban s aminő már sohasem leszek többé.

Még zúgnak az erdők, hiszen zúgnak még a palóc dombokon, még nyílnak a réteken a virágok, még száll a Magadaléna bogár keletre-nyugotra, de már eszembe se jut gyanúba fogni, hogy üzenetet visz... talán éppen Bede Erzsitől Szűcs Palihoz.

Még látom képzeletemben a templomba lépegetni a tündérszép menyecskéket, bokros kendőikben, rámás piros csizmáikban (amiket Filcsik varrt), koronás imakönyveikkel, de már nem érdekel úgy, mint régen, hogy mit susognak egymás közt. Még visszaálmodom néha a Péri lányok haját, de a hajillatot már nem érzem.

Negyven év ül rajtam, s én tizenöt éve ülök az újságírói asztalnál.

Más világban vagyok, már viszonyok, más emberek közé lökött az élet. Azokat festem most. S amennyi cifra szűrt akasztgattam egykor a jó palócokra, azokat leszedegetem apránkint, adókat szavazgatván meg a nyakukba.

De ha én öregszem, barátom, jól esik látnom, hogy te miként kezdesz fiatalodni. Mert valóban fiatal vérmesség kell ahhoz, hogy egy szépirodalmi kötetbe ennyi költséget versz be. Nem is hiszem, hogy nem a vén Galandáné boszorkányozott meg.

De a fiatalosság rugója, jól tudom én, a nemes kötekedés, hogy e könyvből, melyet te is úgy szeretsz, az a rész legyen a szebbik, amit te adtál hozzá. Levertél, elösmerem.

Nem hogy kicsinyelni akarnám a könyvet, hiszen én írtam, egy darab a lelkemből. S aztán jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: »Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni«. Elvitt a Kisfaludy Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe. Hiszen az igaz, hogy szegény voltam, szegény maradtam, pénzt nem hozott az én könyvecském, de elég szép volt tőle ennyi is.

És mégis elfog az aggodalom, szorongó érzés vesz rajtam erőt e fényes költséges foglalatnál.

Mert láttam már én egyszerű mezei virágokat drága majolika cserépben - és alig mutattak valamit.




»KRUMPLI PAJTÁS«

(Kép a képhez)

Félig se tréfa az, amit én most mondok, gyerekek, hogy a krumpli (aki hol burgonyára, hol pityókára magyarosítja a nevét) a legjobb pajtásotok.

Ha nem vesszük is pajtáskodás számba, amit ezen a képen látok, hogy a Miska száját nyilván megégette (mert csíntalan a burgonya is, ha forró), de már azt a mohóságot, azt az epedő vágyat mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, amivel a Józsi fújja a maga forró burgonyáját, hogy minél előbb bekebelezhesse. Beh jó, beh porhanyós, mintha hópihékből volna összerakva...

Miska hasmánt fekve, csöndes rezignációval várja a kihűlési processzust; aki már egyszer megégette a száját, illendő dolog, hogy óvatosabb legyen. S minthogy a krumpli van napirenden recitálja Józsi előtt:

Talyiga nem szekér,
Tót nem ember,
Krumpli nem étel.

Az így kigúnyolt krumpli talán mérgében repedett ki a tányéron a méltatlankodás miatt.

Mert igazán fekete hálátlanság. Hiszen áll, ami áll, hogy a krumpli nagy jóltevője a tótnak, s mikor ősszel felhangzik a panasz a Tátra alatt, hogy »beteg a krumpli«, akkor abban az évben ínség van a felső országrészben, de ha a krumpli a tótnak a szentháromságából (zab, krumpli, kása) való, a magyar embernek se ellensége, nektek pedig gyerekek valóságos pajtásotok, mely a pendeles korból egész a suhanc állapotig elkísér.

A halavány piros virágját leszakítjátok bokrétának a kalap mellé. (Mert igazi kertben nőtt virágot csak a nagy legények érdemelnek.)

Mikor már leadja a virágját, nemsokára megnő a bombóca. Millió és millió golyóbis. Hajlékony, suhogó nyírfavesszőre ha feltűzitek, egy suhintással keresztülszáll egész utcasorokon, magasan a torony fölött. Puska a golyóját nem bírja olyan messzire kilökni mint a vessző a bombócot. Nemcsak hogy messze megy, de olyan óriás ívet ír le a levegőben, mint a szivárvány. A fent röpködő szárnyasok tudom csodálkoznak rajta, hogy miféle »zöld állatka« lehet az; szárnya nincs, lába sincs, csipogni sem tud, de azért ő velük élőzködik.

Nyár derekán, a rekkenő hőségben elszáradnak, lepotyognak a bombócok (vége a golyó-raktárnak), de a jó krumpli, amelyik már fejlődik odalent a fekete földben, gondoskodik a gyerekekről továbbra is, hogy el ne unhassák magokat.

Hiszen ott vannak mulatságul a levelek, megszáradva, sárgán, éppen olyanok, mint a dohány. De pszt, ezt talán elő se kellett volna hozni, mert még kisül, hogy a Jóska bácsi tavaly csodálatosan eltűnt pipája hova lett... Hát biz azt éppen az a sors érte, ami a Gyuri bácsiét. Ejh, hiszen úgysem látják meg őkigyelmeik. Bújjatok el a szilvás sűrűjében, ott vegyétek elő és tömjétek meg a krumpli-haraszttal; hasztalan tiltanám... ami tilos, édes; s hasztalan becsmérelném, a füst csak füst, éppen olyan füst ez is, mint a dohányé.

Nagy kópé a krumpli, hogy még abban is megsegít, ha a királyt akarjátok megcsalni.

Mert a pipa a király domíniuma. Árendát kell tőle fizetni. Csöpp, garasos jószág, néha csorba, szutykos, még a koldus se emelné fel, ha megtalálná az úton, de a király mégse restell rá szemet vetni (mivelhogy az állam és a király egy dolog a ti szemetekben).

Nem is olyan rossz füst az, kivált ha egy kis rózsaszirom van a haraszt közé keverve, éppen csakúgy okoz nektek émelygést, főfájást, mint az igazi dohány - és legalább nem kell fizetni érte...

S mindezeket a mulatságokat a kívül levő része adja. Hát még a java, ami a föld alatt van!

A krumpli pajtásból minden kitelik. Milyen pompás nap maga a krumpliszüret! Ezer meg ezer apró sírocska a szántóföldön, ahonnan exhumálják a sok különféle alakú pajtást, hosszúkást, bömgölyűt, rózsaszín húsút, sőt néha pirosat is. Az aztán egészen a tietek, pörgettyűt csináltok belőle.

A többi krumplira az öregek teszik rá a kezüket, zsákokba rakják, s ami fölösleges belőle, eladják a vásáron, de a hű cimbora még egy alakban visszatér hozzátok; az »édes« hozza vásárfiába; bűvös nyalánkság ez most már: »krumplicukor« a neve.

S mi a jutalom mindezekért?

Az, hogy nagy rőzsetüzeket raktok a mezőn, megsütitek a hű pajtástokat, - s borzasztó elmondani is, - lenyúzzátok a bőrét, a húsát pedig mint a kannibálok, megeszitek.

Nem én, egy csöppet sem csodálkozom, ha aztán a krumpli is dühbe jön a legvégén és meg akarja égetni a szátokat.

- Fújjad, fújjad Józsi fiam!





1890
PARLAMENTI KARCOLATOK




A MAI ÜLÉSBŐL [jan. 14.]

Ha a mohácsi csata után hívja vala össze a Házat Péchy Tamás, sem lehetne jobban megtizedelve, mint most az influenza által. Csak az a kis különbség van, hogy akkor az öregek volnának itt és Gajáriék, Münnichék estek volna el. Most meg az öregek hullottak ki. Maga a vezér is náthában őrzi otthon a szobát.

- Krsz... pszt... - hangzik a folyosók minden zugából. A padokat csak gyéren népesítik be a képviselők. Karzat abszolúte nincs.

A piros székek hasonlóan üresek, csak a hadak minisztere ül ott rendületlenül, katonásan, és Baross, akinek a költségvetését most tárgyalják - azt is az influenza iránti tekintetből. Mert, ha az orosz nátha nem uralkodnék, a Wekerle költségvetését tárgyalnák.

Az első szónok Polónyi Géza (jobban is kezdődhetnék az újesztendő), utána Kaas Ivor kritizálja a kereskedelmi ügyeket (mind a ketten kesztyűben beszélnek.) De rájuk dől Baross, s hatalmas rögtönzésben felel, az egész Házat megragadva tisztán ömlő logikus előadásával.

Nem hiányoztak vidám jelenetek és közbeszólások sem. Egy ilyen közbeszólási dialógot megunván Baross, türelmetlenül kérdi:

- Mehetek tovább?

- Mehett! - zúgja rá a vasúti műszót vidám kórusban a szélsőbal.

Nem kisebb derültséget keltett, mikor beszéde végén kiesve egy percre önérzetes hangjából, kissé szelídebben folytatá:

- Addig t. Ház, míg a kereskedelmi tárca szerény kezemben van...

Mire két herkulesi karját hatalmasan rázta meg a levegőben.

A részleteknél Vadnai Károly beszélt igen szépen a textilipar mellett, Smialovszky Valér pedig a szűzbeszédét tartotta: a tótok elszegényedésén keseregve - ami könnyekig hatotta volna meg Matuska Pétert, ha ott lett volna. Így csak Krajtsik és Urbanovszky bólintgatott a derék fiatal szónoknak nagy szomorúan.

Künn a folyosón mélázgatva járt-kelt Podmaniczky Frigyes, panaszkodva a Radnótfáy-dologban.

- Tudtam barátom... tudtam, hogy sikkasztanak, azért nem néztem soha a könyveikbe.

S ez a rövidke mondás jobban jellemzi közéletünk e hótiszta, nemes alakját, mint akármi más. Az undort az iránt, ami nem tisztességes.

»Tudtam, azért nem néztem soha bele a könyvekbe.«




A T. HÁZBÓL [febr. 26.]

Csak fegyverszünet volt. Az appropriációnál újra megindult a kegyetlen hajsza az ország miniszterelnöke ellen. A hatalmas államférfiú, kit nálunknál nagyobb országok irigyeltek tőlünk, ki két kézzel paskolta földhöz ellenfeleit a nemes küzdelmekben, sodrából kihozva, a dicstelen fegyverek tompa csörömpölése közt, bizonytalanul, tétován néz szét azon a mezőn, melynek első vitéze volt.

Mihez is kezdjen? Ment volt-e attól a mocsoktalan Bayard, hogy egy csizmadiainas utána ne hajítsa a papucsát? Nem volt-e lehetséges, hogy I. Napóleont összecsipkedjék a poloskák? S ha ez megtörténik, összes légiói menthetik-e meg vajon testét tőlük?

Mivel verekedjék Tisza? Mi ellen? A szótár ellen?

Mert mik azok a nehéz ágyúk, amikkel az »ostrom« folyik? A szótárból kiszedett összes rágalmazó és gyalázó kifejezések. Szavak, szavak és újra szavak.

Ha folynának a hazafiúi elkeseredés forrásából, még akkor is nemtelen lenne ez irtóhadjárat egy ember ellen, volna bár az e hazának oly ellensége, mint Haynau volt, s nem a legkülönb édes fia, kit másfél évtizeden át ismert el vezérének a nemzet.

De folynak egyszerű heccből, éretlenkedésből; csak hellyel-hellyel ravasz számításból; szinte kiérzik a hecceken az a durva szag, ami akkor áradhatott szét, midőn a krónika szerint Simonyi obester a francia trónusra verte ki pipájából a bagót. (Igaz, hisz ez a rüpőkség már akkor is virtus számba ment.)

Ám ha ezt a nemes ősz főt így csúfolhatják meg ebben az országba, melyik fej maradhat még itt egészen fölemelten?

...................

Nem feladata e soroknak (melyek mindig tárgyilagosak akarnak lenni) Tisza maradásának egyengetése. Tisza esetleg bukása lehet veszteség erre az országra, lehet veszteség a liberalizmusra (mert a Tisza elmenetével a liberalizmus is mindjárt az ajtókilincshez nyúl), az is könnyen megtörténhetik (sőt mernék is rá fogadni), hogy ezek az urak, akik most hocholnak, visszasírnák még Tisza Kálmánt, de mindegy, Tisza természetes úton bekövetkezhető távozását kiheverheti az ország, hanem egy ily erőszakos eltávolítást nem heverhetne ki a parlamentarizmus sohasem.

Ezt Tisza Kálmán nagyon jól tudja. Rendületlenül marad hát a helyén.

És valahányszor arról szólnak az ellenzéki bulletinek: »Ma megint viharos ülés volt! Tisza pocsékká van verve. Míg a vihar zúgott bent, ő fejet vesztve bujdosott a folyosón« - ez voltaképpen mindég annyit jelent: »Tisza állása ismét megszilárdult«. Mert se a korona, se a többség nem mondhatja ilyen időkben, még ha kedve volna is hozzá: »A kisebbségnek igaza van, menj isten hírével!«

És ha csak Helfy mondja, nem veszedelmes a dolog; mintha a puskátlan vadász azzal akarná leteríteni a tigrist, hogy rákiált: »Te gonosz tigris, roskadj össze és halj meg«.

*

De térjünk át az ülés rövid leírására, melyet Orbán Balázs goromba beszéde nyitott meg.

Orbán sűrűn szüli a beszédeket, szapora, mint a házinyúl, míg az elefánt csak minden nyolc évben produkál egy kölyket. De ez nem akar célzás lenni Móricz Pálra, aki évek óta ma beszélt először.

Orbán beszédje éppen ötnegyed óráig tartott, amit azért tudunk olyan pontosan, mert már a folyóson is van óra, mely ilyenkor sokkal kellemesebb perceket mutat, mint a tanácsterem órája.

Orbán beszédje a szokott sablonra ment.

1. Fogvicsorgatás Tisza ellen.

2. Oldaldöfés szubvencionált újságíróknak.

3. Elnöki megrovás.

4. Adóemelés és államadósságok.

(A számadások kezelésében a milliókkal való bőkezű bánásmód.)

Minden beszédje ebből áll már tíz év óta, azzal a különbséggel, hogy néha két elnöki megrovás éri. S az ilyen beszédeket aztán a »Nagyszabású Beszédeim« című kötetbe nyomatja le, míg az egy megrovású beszédeket egyszerűen a »Szónoklatok« garmadájába sorozza.

Szapáry Gyula okos és nemes beszédet mondott. Az a különös szerencse érte, hogy kétféle melegben beszélhetett.

Egy ideig az ellenzék helyeselte zajosan, noha semmi olyat nem mondott, ami örömet szerezhetne neki, később aztán, amint Tiszáról kezdett szólani, egyszerre meghidegültek iránta balról, s a mameluk-táborból zúgott fel a rokonszenves »éljen«.

Most következett aztán a vihar, Ábrányi Kornél beszédje alatt, azon szavaknál, »hogy Tiszát semmi sem védi már, csak egy vékony hártya, az arcnak bőre«.

Az ellenzéken nagy tetszészaj tört ki. Nehány tenyér összeütődött, éljenkiáltás hömpölygött át a padokon.

A mamelukok ocsódni kezdtek:

- Mit mondott? Mit éljeneznek?

Csak lassan értesült e nehezen mozgó test. A derék jó mamelukok egészen úgy vannak szoktatva, mint a Mátyás restjei, hogy a szájuk kitátása is nagy fáradságukba kerül. Ott ülnek, mint a karókra rakott lelketlen köcsögök, akik meg se mozdulnak a szélben, csak ha a karó is inog.

A kifejezés kíméletlenségét mégis megsokallták nehányan.

- Rendre! - kiálták az elnök felé.

A zaj nőttön-nő. A nagy test galvanizálódni kezd. Kőrösi rémítő hangja fölrázza a tetszhalottakat is. Az elnök idegesen lógázza csengettyűjét. A túloldalról még folyton dagad, terebélyesedik a tetszés.

- Rendre! Rendre! - hangzik egyre fenyegetőbben eminnen.

Péchy Tamás beszélni kezd szaggatott félmondatokban.

- Vannak dolgok, t. Ház, amelyeket nem Magyarország legfőbb tanácskozási termében, de semmiféle tisztességes társaságban sem lehetne elmondani.

A szélsőbal fenegyerekei felugrálnak dühösen.

- Vonja vissza az elnök!

A mamelukokban föltámad a visszafeleselés démona. (Szegény ördög eleget aludott már.)

- Vonja vissza Ábrányi! - mennydörgik impozánsan.

A kétféle zaj összecsap, s rekedt, érthetetlen üvöltéssé olvad össze a fülledt, sűrű levegőben. Valóságos forradalom tör ki. A mediumon álló képviselők ingerült gesztusai úgy tűnnek fel, hogy no most rögtön ökölre rohan össze a két haragvó tábor. Természetes arc már nincs is a teremben. A Ház kétféle színbe öltözött: dühös, vörös arcok és dühös, fehér, sápadt arcok. A szemek szikráznak. Az extázis erőt vesz az idegeken, mindenki mozog, kiált, rikoltoz; a csengettyű cseng, bong, sír, de nem lehet hallani, a karzat hölgyei megfélemülve bújnak össze, a folyósokról megriadva futnak be a képviselők, a teremtisztek ijedtem nyargalnak ide-oda, még Krajtsik is fölébred, mérgesen dörmögve: »Ne bolondozzatok, gyerekek... éppen ilyenkor... mikor olyan szépet álmodtam!«

De az orkánszerű két kiáltás még folyton keresztezi egymást:

- Vonja vissza az elnök!

- Vonja vissza Ábrányi!

Az elnök olyan vörös lesz, mint a paprika, s indignációjában túlzúgja a vihart:

- Ha ebben a székben olyan elnök ülne, aki szavát visszavonná, az nem volna ide való.

Éljenzés kíséri az elnök szavait jobbról, szilaj követelő tombolás balról.

- Vonja vissza!

- Mit? - pattan fel Péchy ünnepélyes pátosszal. - Összeroskadhat az égboltozat, de semmit sem vonok vissza!

- Pali! - kiáltja egy szélbali hang Hoitsy felé. - Vigyázz a csillagokra, mert nagy veszedelemben forognak.

Ugron felszökik könnyedén, villámmal terhesen, s noha még Ábrányi is áll szónoki pózban, hangjának érce átveri magát a pokoli zenebonán.

- T. Ház!

- Nem szólhat. Nincs joga szólni! (Ugron leül.)

Ábrányi a beszédet akarja folytatni.

Egyszerre száz torokból zúdul rá:

- Eláll! Üljön le! Itt ugyan nem beszél! Vonja vissza előbb!

A zaj permanens a teremben; Ábrányi még egynéhányszor megpróbálja a szólást, de a mamelukok megkóstolták már a roham édességét, s Ábrányi nem juthat szóhoz többé, hiába kérleli őket az elnök, hogy »a képviselő úrnak joga van szólani«.

- Az meglehet, de azért mégse fog beszélni.

Ábrányi ott áll diadalittasan a dicsőségtől, az éljenektől, de amellett elég hidegvérrel, türelmesen; a Ház minden ülő embere beszél, kotyog, hadonász, mutogat, zsörtölődik, az elnök a csengettyűt rázza, a gyorsírók a körmeiket rágják, de a szónokot szóhoz nem engedik. Az ingerültség, mint lázas testen a pióca, szemlátomást nagyobbra hízik. Egyes hangok sürgetve kívánják:

- Föl kell függeszteni az ülést.

Egy-két kormánypárti képviselő közbekiált:

- Föl kell oszlatni a parlamentet!

Amire méltatlankodva jajdul fel Károlyi Gábor.

- Persze, akkor mi közülünk csak Mudrony Soma jönne vissza s még legfeljebb Unger és Törs.

Végre jó szerencse, a Ház órája könyörül meg, véget szakítva az izgalmas, kínos jelenetnek, lassan-lassan odacammogván a kettes számhoz, mire Ábrányi rést kapva egy kevésbé zajos másodpercben, egyetlen rövid mondattal befejezi beszédét nagy éljenzés közt.

A Ház izgatott hangulatban tódul ki a folyósora, ahol Eötvös Károly titokzatos arccal tartja politikával a fiatalabb képviselőket útközben a kijárat felé.

- Ugye, csak pompás egy jelenet volt?

- Az ám. A mamelukok végre-valahára dühbe jöttek.

- Hát tudjátok-e, hogy voltaképpen honnan volt ez a jelenet inszcenírozva?

- Ugyan honnan?

- A Burgból, édes szógám.

- Ne beszélj, Károly bácsi!

- Egyenesen a királyi Burgból, ha mondom. (S jelentőségteljesen kacsintott apró szürke szemeivel.)

Vagy hitték a derék fiatal képviselőtársak a dolgot, vagy nem hitték, de ha talán hitték, gyönyörűen színezhette ki fantáziájuk, hogyan invitálja magához őfelsége reggelenkint Károlyi Gábort és Meszlényi Lajost, s fölöstököm közben kiosztja nekik a Tisza elleni közbeszólásokat.

*

Ez volt az ülés röviden vázolt lefolyása.

Este olvastam a lapokat, hogy Bolgár Ferenc és Szentiványi Árpád magyarázatra kérték fel az elnököt Ábrányi megbízásából, és Péchy Tamás ki is magyarázta a dolgot. Kiesett kezemből a lap, s ijedten futottam ki az ajtón az égboltozatot megnézni.

Különös dolog. Ott állt a maga helyén mindenestül, a sok ezer csillag olyan vígan ragyogott rajta, mint tegnap.




EÖTVÖS

- A mai ülésből -

Hagyjuk a politikát. Behunyom a szemeimet, hogy ne lássam se a terem közepén azt a sokat megcsúfolt tisztes ősz fejet, se a kezeit mosó óvatos Pilátust a balvidéken, se a düledező parlamentarizmust, a széteső gerendákat, a farizeusok tömegét. Nem akarok egyebet látni, csak a nagykőrösi képviselő alacsony, köpcös alakját, amint ott áll a szélsőbali második padsor közepén, és ajkairól jóízűen csörgedezik az igaz magyar szó, meg humor. Vagy De Maistreként én is kétfelé választom magamat: gondolkozó és élvező emberre. Azt hiszem, különben nagyon sokunkon esett meg ma Eötvös Károly beszéde alatt ez az elvi szétválás, s nem egyszer tört ki testi határainkon belül a házi perpatvar.

- Orbán Balázs-i nívó... - szól fitymálva gondolkozó felem.

Élvező felem vállát vonja.

- Én pompásnak találom. Démoszthenész tajtékpipával kezében. A nemzeti géniusz abaposztó mentében. És vice versa egy darab őseredeti magyar föld angol kertnek művelve. Szóval, érdekel minden formája, változása.

- De barátom - rimánkodik gondolkozó felem -, hogy tud ön gyönyörködni ezeken a frázisokon?

- Eh, mit, törődöm is én az önök skrupulusaival. Ne tehénkedjék rám. Sőt legjobb lesz, ha minél előbb elpárolog innen.

- Csönd az emeleten! - kiált a szív, a fül, valamennyi ideg, valamennyi szimpátia az észre, aki pisszeg.

- Ostoba csőcselék - mormog az ész alá, s szomorúan tekint Domahidy Pistára, aki ma az ő elveit fogja képviselni.

...És Eötvös beszél. Konok, zárkózottan gúnyos arcán mosoly szaladgál nagy alattomosan, apró szemei elevenen csillognak, hol egészen ártatlan kedélyességgel, hol pedig valami ármányos furfanggal, amit nem lehet leírni evvel a vaskos tollal erre a szürke papírra. Egyenesen áll helyén, mint a cövek, minden szónoki póz nélkül; pusztán csak arca fejezi ki a gerjedelmeket: a gyorsan összefutó ráncok szemei alatt, a szétsimuló vonások, a gúnyosa összehúzódó ajk; nagy ritkán emelkedik föl keze vízszintes irányban (ha onnan túlról ellentmondás kavarog át), egyszer-kétszer meglegyinti a levegőt, miközben kissé meghajtott széles homloka alatt, mit valami üvegburán át, szinte látni lehet, mint gyűl össze a maró rögtönzet. Ami azután lecsap, mint a villám. Vagy kisüt, mint a napsugár. Amilyen a dolog természete. Mindig úgy, ahogy legjobban használ neki.

Eötvös beszél. És ez az igaz, hamisítatlan magyar levegőben fürdő beszéd megfogja lelkünket. Elandalodva hallgatjuk, s pajzán képek röpködnek előttünk. A parlament, a zöld padok, az elnöki emelvény eltűnnek... nem szónoklatot, valami jól ismert zenét hallunk. Három cigány legény hegedül. Nyalka, vörös hajú, darázs derekú csaplárleány járkál kényesen, begyesen az ivóban. Csaplár uram dörmög a söntésben és csörömpöl az övegekkel. Az ajtófélre föl van róva a hitel, az államadósság. Hangozik csöndesen, méltóságosan léptek ütemes kopogása, sarkantyúk pengése, s ebbe a zenébe belecincog a cimbalom, cirpel a tücsök, rikolt a rigó, kelepel a gólya, susog a nádas, s szól valamennyi népies hangulatú motívum, ami odakünn a magyar beszéd, a magyar élet világában zsong.

Elröppen a kép... Borozgatnak öregurak... Valaki anekdotázik. A plébános tokája kigömbölyödik... Valaki a pipáját tömi, a dohányzacskóban szűz muskotály sárgállik. (Meg ne lássa Wekerle.) »Hogy is volt az azzal a tót spionnal Nagy-Sarlónál?« - kérdi egy hang. »Mondom Nagy István őrnagynak a 7-ik zászlóaljnál...« - kezd bele egy másik hang. Azután lassan átömlik a beszéd sora a politikára. »Dejszen megmondtam én már a Naláczi János választásakor, hogy ez a Tisza Kálmán...«

De, ni, hol vagyunk már megint? Hiszen ez a dieta. Ott ül a palatínus vagy az országbíró a főhelyen, néha-néha megrázza a fejét, nyájasan mosolyog vastag szemöldei alatt, s odasúgja a közelében ülő apátúrnak: »Advocatus furibundus«. A jurátusok kardjukat csörtetik és kézzel-lábbal biztosítják az oppozicionális szónokot rokonszenvükről. Az pedig beszél furfangosan, kardélre hányja az egész kormányt, hegyes szemeivel összeszurkálja a kancellárt, s viharos éljenek közt vágja ki:

- Mindaddig, amíg ily férfiú ül a miniszterelnöki széken, nevezzék akár Tisza Kálmánnak, akár Gajári Ödönnek, mindegy.

Úgy látszik, ismét a jelen parlamentébe kerültünk vissza. Az ördögbe, mégse. Hisz odafenn az elnöki székben Danton rettenetes feje sötétlik, Voltaire és Rousseau szobrai alatt. Félhomály uralkodik a nagyíves vaskos boltozat alatt, melyet fáklyák vérvöres lobogása derít föl. A teremben jakobinus sipkák förgetege szorong és ujjong a szónoknak, Maratnak vérszomjas, huhogó szavain. Demoulin Kamill gúnyos hangja áthasítja a fülledt levegőt:

- Nem lesz sok az a százezer fej, Marat polgártárs? Hátha elég lenne 99.999 belőle?

De ez a kép csak percekig tart. Eötvösből hamar elpárolog a forradalmi fluidum, egész táblabírói valója ellenkezik a revolucionárius hanggal. Megelégszik avval a fenyegetéssel, hogy darabokban tépjük össze azt a bizonyos fátyolt...

És ekképp ragadja ez az impresszionista szónok egyik hangulatból a másikba az embert könnyedén ömlő beszédével, mely átjárja igéző magyarságával a kedély minden rétegét, minden zugát. Ellentmondásunk elolvad szavai alatt, mint a viasz, s azok az alakzatok nyomódnak bele helyébe, melyeket ő akart. Egyszerű könnyű, magyaros, szinte népies eszmemenetével könnyedén emelkedik föl, mint a tenger hulláma, a csillagokig, és nehézkedés nélkül száll alá a gyöngyös tengerfenékig. Oly egyszerű minden szava, s mégis oly gazdag, mert mindegyikben van valami meleg rész a hazai földből. Amíg halljuk, hatása alatt állunk, s amikor végképp elhangzik szava, úgy érezzük, mintha valahol ismerős kaszapengés csendült volna el, mintha valami nóta szakadt volna meg mintha Pázmányt vagy Mikes Kelement csapták volna be előttünk. Ezért volt Eötvös s marad mindig a Ház legmagyarosabb szónoka.




KÉPEK

(A lefolyt vitából)

I. A Ház feloszlatása

Ábrányi beszéde szülte a legingerültebb hangulatot, mely azután az egész héten lohadt.

Ugyane beszéd alatt nagyon megdöbbentette az ellenzéket egy-két jobboldali közbekiáltás:

- Föl kell a Házat oszlatni!

Ideges fészkelődés támadt a balmezőn, mintha csípős hideg fuvallat suhan el a vetések fölött. Az arcok megnyúltak, sok Bendegúz-bajusz lekonyult. Ijedtem adták szájról-szájra a baljóslatú hangokat.

»Hallottátok, hogy mit akarnak ezek? Föloszlatni a Házat. Hm, ennek fele sem tréfa. Ezek már tudnak valamit! No, ez szép mulatság lesz, ha megtörténik.«

Suttogás, sopánkodás morajlott végig a padokon. A pénzes emberek (akik nem kis költséggel jutottak a mandátumaikhoz) mérgesen nézegették a szegényebbeket: »Könnyű nektek lármázni, mert ki ingyen jutottatok be«, mire a szegényebbek még dühösebben méregették emezeket: »Könnyű nektek, mert ti megint bekerültök«.

Mindamellett általános volt az óhajtás:

- Tenni kellene ez ellen valamit!

- Teszek én! - vállalkozott Eötvös Károly.

- Ne beszélj, szógám! Mivel akadályozhatnád te meg?

- Fölszólalok holnap én megteszem a Ház föloszlatását ellenzéki programnak, s akkor legott nincsen semmi jövője.

S úgy tett miként beszélt: másnap ő mesélte el szónoklatában, hogy meggyőződése szerint föl kell a Házat oszlatni.

II. A fölfordított észjárás

A harmadik nap a Beöthy Ákosé volt. Az ékes hangú szónok, kitől megszoktunk néha nagyon szép és tartalmas beszédeket hallani, ezúttal sajátszerű volt.

Mindent megfordított. Meglehet, hogy ez csak valami új figura a szónoklat mezején, amit az angoloktól tanult.

Elmondta, hogy a véderővita szép és tárgyilagos volt.

Hogy ment volt minden személyeskedéstől.

Hogy magas nívón állott.

Hogy ebben az országban nincs szólásszabadság.

De már ezt teljes lehetetlen volt kiállni, ott hagytam a termet, hazamentem.

Otthon a kis fiam ugrott nyakamba, szavalva a gyermekkönyvből eltanult versikét:

Benéztem az ajtón
Bementem az ablakon
Szoba volt az asztalon
Székek ültek urakon.

A vers ismerősen zúgott-csengett a fülemben; mintha már hallottam volna ma valami ilyesfélét.

De hol is, hol? Hopp, tudom már. A Beöthy Ákos beszédjében.

III. A waldecki forradalom

Kis politikusok, nagy politikusok egyként törik rajta a fejüket, mi lesz ebből a helyzetből a kibontakozás? Hogy kellene az ellenzékkel elbánni? A Házat kell-e föloszlatni, vagy pedig a házszabályokat változtatni meg? Parlamenti rendőrséget és börtönt szervezni, mint Angliában. Könnyebb pedig az örök mozdonyt föltalálni és megindítani, mint Károlyi Gáborék nyelvét megállítani. De azért az emberi elmék mégis fürkésznek örökösen. Nem jobb volna-e, ha a mamelukok egy kis vérszemet kapnának, ha a zajra zajjal felelnének, a gorombaságra gorombasággal. Háromszáz ember mégis több, mint száz ember.

Ezer meg ezer jó és hóbortos tanács hangzik e tárgyban a füstös folyosókon naponkint, nem egy ezekből a miniszterelnök előtt, ki csendesen von vállat mindenkire, s hallgatagul megy odább, egész megadással viselve sorsát, kivált amióta Széchenyiből bolond lett.

Még csak az van hátra, hogy az öreg Deákot hülyének tegyék meg.

- Már pedig mégis tenni kell valamit - véli aztán egy-egy ilyen visszautasított tanácsadó -, mert ez a helyzet nem maradhat így.

- Szeretném tudni, miért nem maradhatna? - kérdezi egy öreg politikus. - Hát mi baja van ennek a helyzetnek?

- Az, hogy valóságos parlamenti forradalom.

- Az igaz.

- No látod, hogy elismered. Hát mégis le kell vele számolni.

- Természetesen.

- És miképp?

- Hát olyanformán, mint a waldecki forradalommal.

- Hogy volt az?

- Nekem maga Waldeck herceg mesélte, György Viktor; elmondom úgy, amint hallottam:

(A herceg elbeszélése)

188*-ban forradalmat csináltak az én alattvalóim is. Sajátszerű kis forradalom volt, de éppen nem iszonyatos.

Nyolc órakor reggel gyülekezni kezdtek a forradalmárok a palotám előtti térre és zajongtak déli tizenkét óráig. Az ördög tudja, mi mindenfélét kiabáltak össze-vissza.

Déli harangszókor hazamentek ebédelni, s két óráig síri csend uralkodott a palota körül.

Délután két órakor újra kezdték a lármát egész fél ötig, a sörözés idejéig. (Jó német ember a sörös poharát jobban szereti az alkotmánynál.)

Esti szürküléskor szállingóztak elő harmadízben, s folyt a pokoli zsivaj, fenyegetőző kurjongatás, fülhasogató hangok reszelték a levegőt, s még a Marseillaise-re is rágyújtott egy-egy csoport. Ez volt a legborzasztóbb, mert átkozott hamisan énekeltek.

Mikor bekövetkezett a kapucsukások ideje, hirtelen szétszaladtak (mert a vérüket ígérték kiontani a szabadságért, de a kapupénz fizetésére nem vállalkoztak), s másnap kezdték újra.

Így tartott ez sokáig, nagyon sokáig. Anyám, Emma hercegnő, aki akkor helyettem uralkodott, sokszor ideggörcsöket kapott, a miniszterünk sápadt arccal, ijedt szemekkel nyitott be hozzám nem egyszer.

- Hallja, herceg, odalent azt a tengerzúgást?

- Hallom.

- Mit tegyünk, uram?

Vállat vontam.

- Hát minek tennénk? Hiszen mindig magától múlik el. (Elővettem az órámat.) Most fél négy van. Egy óra múlva elmegy a forradalom sörözni. Nekem egyáltalában nem kényelmetlen.

*

Eddig a herceg elbeszélése. Eszembe jut, valahányszor hallom tőletek az ellenzék egy-egy ingerült rohama után, hogy: »Istenem, istenem, mi lesz ebből?«

Hát az lesz, hogy délután kettőkor elmennek az elégedetlenek ebédelni: olyan forradalom miatt, melyet az öreg Péchy hí össze és oszlathat el, nyugodtan lehet aludni.




A MAI ÜLÉS [márc. 6.]

A Ház ma egy kőembert alkotott (alkalmasint tekerccsel a kezében), és egy leomlott kőpartot tárgyalt.

Képviselők gyér számmal jöttek. Nagy szavazások után pihen a Ház, mint az anyaföld.

Az Andrássynak emelendő szobrot csak a szélsőbal ellenezte, de szónokai által azt is illő hangon. Míg a habarékpárt részéről gyönyörű szavakkal jellemezte Andrássyt Beöthy Ákos. E jellemzés mindig becses anyag lesz ama történetíróknak, kik a terebesi kripta csendes lakóját tolluk hatalmával előszólítják.

Majd Tisza állt fel, hogy nehány szóval ajánlja a javaslatot. Kaas Ivor rákiáltott:

- Mit akar? Szobrot?

Ebből némi ingerültség, fészkelődés, izgalom támadt a két tábor között. Azontúl egészen szelíd volt az ülés lefolyása.

De persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül. Azt mondja, éppen kétszáz olyan írót és államférfiút ösmer, akik Andrássy előtt következnek szoboremelés dolgában. (Fenyvessy Ferenc szerényen lesütötte a szemeit, Ábrányi Emil fölemelte a fejét.) Orbán azonban mégse rossz ember, kétszázegyedik szobornak - úgymond - megszavazná az Andrássyét is.

Az elnök feltette most a kérdést, s az egész jobboldal és habarékpárt felállott, csak az Orbán szobraiból maradt ülve vagy húsz darab.

*

Következett a szegedi rakpart ügye, mint vádlók szerepeltek Melczer és Pap Elek. Melczer a szakember szürke köntösét öltötte fel és rosszallást indítványozott, Pap Elek pedig hihetőleg valami szegedi komájával beszélgetett a beomlásról a nyáron, vidám borozgatás közben. Pap Elek tehát többet tud a dologról, mint Melczer, de amit tud, rosszul tudja. Melczer nem tud semmit, de azt legalább jól tudja. A Pap Elek komája nagyon el lehetett keseredve, mert sok dolgot másképp lát, mint ahogy van, és sok körülményt összezavar. Pap Elek figyelmét hihetőleg a szegedi fúrások ragadták meg: gondolta magában: »Hop! Ez az én szakmám!«

Tisza Lajos hosszú beszédben védte eljárását, szándékosan kerülve minden koloritot (mellyel pedig senki sem tud nálánál jobban bánni), kihajigálva az eszébe ötlő szóvirágokat és a szúrós töviseket, egyszerűen, ridegen csoportosította a tényeket, melyek minden vádat lehetetlenné tesznek. Ami magát a kőpartot illeti, az már eleve úgy volt építve, hogy a beomlás veszélye nem lehetett kizárva, mert a süppedékes talajban olyan mélyen kellett volna kezdeni az alapozást egy erősebb kőparthoz, hogy ahhoz újabb és újabb milliók kellettek volna.

A Ház nagy figyelemmel hallgatta a tárgyilagos beszédet, sőt maga az ellenzék is, mely ma erősen nélkülözte Herman Ottót, a szegedi panaszok mérges szószólóját.

Midőn Tisza gróf beszédjében említette, Almássy Géza közbekiáltott:

- Nincs itt! Meg van nyírva!

Csakugyan csodálatos volt, hogy Herman Ottó nincs jelen a Tisza Lajos fővételénél. Hiszen ehhez a szertartáshoz az ő kése volt a legjobban kifenve.

- Meg van nyírva! - hangzott újra több és több szájból.

Lehetetlen az! Herman a sörénye nélkül!

Suttogás támadt a padokban. Az emberek kíváncsian kérdezték egymástól:

- Megnyiratkozott volna?

(S ez éppen olyan különösen hihetetlenül hangzott, mintha azt mondaná valaki, hogy Péchy Tamás kitért katolikusnak.)

- Dehogy nyiratkozott! Megnyírták erőszakkal!

- Kik? Hol?

A kőpart háttérbe szorult, s künn a folyóson az értesültek nagy csoportok előtt kezdtek beszélni, miképpen történt.

A Herman Ottó lenyíratása

Hát úgy esett a dolog, hogy a jeles természettudós a madarak húzását ment megfigyelni a Balaton mellé.

Szereti a furcsa öltözeteket az efféle kirándulásokhoz. Van azon ilyenkor mindenféle. Fején angolos parafa kalap, a lábain egész derékig érő csizmák, felső testét kurta ködmön fedi, a vállára akasztva ott lóg egy kobak, egy tarisznya pogácsával, sültekkel, egy messzelátó fekete zsinóron, egy csikóbőrös kulacs, egy kisebb kulacs konyakra, egy pléhdoboz láncon, jegyzetekre, a zsebből (hogy a nemzeti géniusznak is elég legyen téve) egy kosból való dohányzacskó sallangjai fityegnek ki. Már most képzeljétek el ebben a ruhában Herman Ottót.

Ekképp ment el madárnézőbe a Balaton-partra.

Ott a legsűrűbb gallyú fán csinált magának egy dúcot, s már hajnalban három órakor felült, s órák hosszáig, néha délig guggolt ott csöndesen figyelve, összehúzódva. A madarak jöttek-mentek, csipogtak, szálltak. Eszük ágában se volt, hogy valaki kémleli őket. De Hermannak sem volt eszeágában, hogy őt valaki kémleli.

Pediglen már akkor erősen szemügyre vették a somogyi juhászok és kanászok, s keresztet vetegetve nézegettek a fára.

- Ugyan mi lehet?

- Úgy néz ki, mintha ember volna.

- Minden jó lélek dícséri az urat!

- Amondó vagyok, hogy nagy csapás éri a határunkat. Esztendőre nem hozza meg a föld a füvet. Ez nem jó lélek!

- Pedig olyan gúnya van rajta, mintha valami úr volna.

- Bolond kend, bátya. Az úr a diványon ül ilyenkor, nem a fa tetejében. A garabonciás diák az, ha mondom.

- Csakugyan az lesz. Mit csináljunk vele?

- Üssük agyon!

A juhászok, kanászok legott kerítettek vasvillákat, s egész rohamban csörtettek a fához. Közel mégse mertek menni, messziről kiabáltak Hermanra:

- Ki vagy? Ember-e, vagy lélek?

De az erdő manója nem értette meg mit kiabálnak, ahelyett, hogy megmagyarázta volna mi járatban van, még ő förmedt rá a pásztorokra:

- Mit akarnak velem?

- Gyere le, majd megmondjuk!

Addig-addig csalogatták, hogy a jeles tudós végre lejött; hajrá, most... nekirohantak, rávetették magukat, s addig el nem eresztették a kezükből, míg a hosszú hajsörénye, az ő legnagyobb büszkesége, s lengő rozsdaszín szakálla le nem hullott az olló éle alatt, mivelhogy a garabonciás diák haja becses jószág; némely birkabetegségnél nagy medicína, azonképpen a teheneknél, akik ha a tölgyüket egy ilyen hajjal megcsiklandozzák, jól tejelnek, sőt magának az embernek se árt ha ilyenféle hajzatot visel a mándli gombja körül tekerve, mert az képessé teszi, hogy minden birkózásnál leverje az ellenfelét.

*

Így mesélték el jó források a folyóson. Hogy szórul szóra így történt-e, nem vállalunk érte felelősséget. De ha így történt, Herman igazán szerencsés férfiú, mert Európa összes kutatói közt őrá illik most már a legjobban, hogy haja a tudományért hullt el.

A történet a folyosóról csakhamar beszivárgott a tanácsterembe is, s mire Tisza Lajos bevégzé beszédét, a megelégedés érzete ömlött el a Házon, a jobboldal zajosan helyeselt, mosoly játszott a képviselői arcokon.

Napsugár sütött be az üvegfedelen át, Szeged panorámája mintegy elővarázsoltan lebegett a hallgatók előtt, a képzelet délibábjában, tarka-barka színzavarban, tornyok, kupolák, a Halácsy fúrója, a Lechner Lajos cirkalomja, a szegedi mosónék, a Pap Lajos komája, a halomra dőlt rakpart - és a Herman Ottó lenyírt feje...

S ezzel vége is lett volna a dolognak, de persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül.

Orbán feláll, s erre a Háznak legott vágya támad hazamenni.

- Holnap! - kiálták harsányan. - Holnap! Holnap!

A folytatás tehát holnapra maradt.




A FOLYOSÓRÓL

A Ház folyosója ma az izgalmak óráit élte. Ha az ember az arcokat nézte, a legkülönfélébb hangulatok fogták el. Egyszer úgy érezte magát, mintha valami vihartól dobált hajón lenne, ahol mindenki ingó, bizonytalan léptekkel jár; másszor mintha egy csatatéren lenne a krízis percében, amidőn a kedélyeken erőt vesz a láz, a kétely, a bizalom, a szorongás, az apátia. A szivarfüsttel összevegyül a rejtelmek köde. Csak egy arc ragyogott derültem és bizalomteljesen az általános elszontyolódás közepette, egy frakkos, fehér nyakkendős fiatalemberé, aki most jött a vidékről. Kormánypárti lapot akar alapítani a pátriájában, s épp azért utazott a fővárosba, hogy a hatalom pártfogását megnyerje. A folyóson megszólított egy vidékbeli kormánypárti képviselőt, fölkérve, mutassa be a miniszterelnöknek őt. A megszólított fájdalmasan mérte végig a jövevényt, és síri hangon kérdezte:

- Mikor kelt föl ma, kedves barátom?

- Most keltem föl egy félórája.

- E szerint még nem olvasott ma lapot?

- Nem én. A szállodából egyenest a Házba jöttem.

- No, éppen jókor. De egy kicsit mégis korán. A miniszterelnök most a királynál van audiencián, s csak egy óra múlva jő a Házba. Addig menjen el egy kávéházba, olvasson el szórakozásul egy-két lapot, s aztán jöjjön vissza.

... Nem jött többé vissza.




A KÖZLEGÉNY

Tisza Kálmán a folyosón

Noha csupa érdektelen tárgyak voltak napirenden, amelyekhez máskor kötéllel kell fogni a határozatképes Házat, ma élet pezsgett a képviselőház minden zugában. A válság hírére feljöttek még a hazajáró lelkek is. Az ellenzék jókedve megcsappant három nap alatt egy kicsit, a szabadelvű párt levertsége ellenben engedett. Ámbár még mindig melankólikus a párt. Borongós, szürke ősz hangulata ez a tavaszi napfény üde sugarainál.

Tudom, hogy önök (nyájas olvasók), szeretnék hegyről-végről tudni, hogy mit gondol, mit érez ilyenkor a t. Ház.

A habarékiak ott ülnek az olvasóteremben, s olvassák a lapok válság-híreit olyan savanyú kedéllyel, mint ahogy egy testamentumot szoktak azok, akik abban semmit se örökölnek.

A szélsőbal a miniszteri szoba környékén táborozik, s a józanok kezdik már mondogatni: »Alighanem bolondot csináltunk, atyafiak«.

Dehát a mamelukhad hogy viselkedik? (Hm, persze ez a legérdekesebb.)

Csakhogy ez nehéz téma. Mert a mamelukok sokfélék. Mindegy, önök mindenáron erről akarnak olvasni.

A mamelukok, legalább a válsággal szemben, négy kasztba sorozhatók.

Az első kaszt áll a Tisza fanatikus híveiből, kiket egyszerűen »Rónay Jánosok« gyűjtőnéven szokás megkülönböztetni. A Rónay Jánosok (s ezek vannak a legtöbben) úgy nézik a Tisza demisszióját, mint egy természetfölötti csodát, megdöbbenéssel, elképedve, mintha az Ararát-hegy omlott volna össze.

Az egyik búsan sóhajtott fel ma: »Ilyen nagy dolog tán még elő se fordult a történelemben«.

A másik kasztba jönnek a Tisza személyes, régi barátjai, ősz fejű, förnyedt vállú alakok, akik a szívéhez közel álltak. Ezek lecsendesült kedéllyel teszik meg észrevételeiket: »Nos, hát el is kel a szegény Kálmánnak egy kis pihenés«.

Felfortyannak erre a fiatal mamelukok (a harmadik kaszt):

- Mit, pihenni? Csak nem akar Tisza pihenni? Hát ki vezet akkor bennünket?

Erre aztán szemrehányólag jön a negyedik kaszt (az okos politikusok).

- Hogy gondoltok olyat? A párt vezére csak Szapáry lehet.

S mázsás argumentumokat, angol parlamenti példákat öntögetnek a fiatal mamelukok gondolatvilágába. Nem csoda, ha nehezen szokják meg, hogy nem Tisza Kálmán lesz a vezér.

Legelőbb szokik el tőle maga Tisza Kálmán, s ma amint ott ült a folyóson, olyan vidáman, mint régen-régen ezelőtt, adomákat mesélve, s kedélyesen évelődve barátjaival, azoknak, akik az ő vezérségét óhajtják, majdnem bosszankodva mondá:

- Hagyjátok el az efféle kívánságokat. Deák Deák volt, s még se sikerült ez a dolga.

- De kegyelmes uram...

- Egy szót se szóljatok többet. Sok mindenféle voltam. Ezek után már csak egy ambícióm van, megmutatni, hogy milyen közlegény tudok lenni.

Most már tehát egészen bizonyos, hogy a lapok azon első híre, mintha Tisza Kálmán Deák Ferenc szerepét akarná vinni a pártban, teljesen légből kapott volt.

A »generális« egyszerű közlegénynek készül, odaülhet valahova Ivánka Imre mellé. »Így lesz az jó a zászló érdekében - szokta mondani -, csak hagyjátok rám.«

Lehet, hogy így lesz jó, s hű pártja, semmi kétség, most is meghajlik az ő akarata előtt (azzal tiszteli meg a legjobban), szót fogad még egyszer a generálisának, be hagyja ülni a közlegények közé, de azért a szerény köpenyeg alatt, ha el lesznek is takarva, örökké látni fogja az ő aranyos vállrojtjait.




A KORMÁNYVÁLSÁG

- A mai nap hírei -

Minden a lecsöndesedés stádiumában van. A kabinet immár teljesen megalakultnak tekinthető, mindössze egy államtitkár helye üres, melyet a szabadelvű párt óhaja szerint, Tiszta Istvánnal kellene betölteni. Ez nagy megnyugvást keltene a pártban, melynek jól esnék kabinetben látni valakit a Tiszák közül. De Tisza István, ki már régebben meg volt kínálva az államtitkársággal egy más tárcánál, hír szerint nem volna hajlandó az új kabinetben állást vállalni. Tibád távozása általános sajnálkozást kelt, mert benne egy ki nem használt nagy erő vonul vissza, ki amellett a demokratikus elem képviselője.

A szabadelvű pártban eleinte némi fészkelődési tünetek csakugyan mutatkoztak s volt egy idő, midőn a legilletékesebb körökben is az a hit volt megerősödve, hogy az új kabinet fennállása nem lesz kellőleg biztosítva e párttal, de ez azon időkről datálódik, midőn a válság még el volt fedve a nyilvánosság elől. Tisza demissziója kisebb rázkódást idézett elő a pártban, mint aminőre számítottak, de az főleg gróf Tisza Lajos és Csernátony Lajos érdeme, kik tekintélyükkel és a kapacitáció összes fegyvereivel igyekeztek a megoldott elemeket összehozni. E fészkelődési tünetek azonban egyetlen alakjukban sem irányultak az új kabinet ellen, hanem részint Tisza vezérségének proklamálása mellett, részint pedig a párt hatalmának kiterjesztésére. A párt tizenöt évig tartó koplalás után éhes lett az uralkodásra. A legkomolyabb elemek azonban rögtön a kompakt tömörülést látták szükségesnek, úgy a fúzió megakadályozására, mint ami ezzel majdnem egyértelmű, a liberális zászló megmentésére. A mozgalom, melyet a fiatal képviselők kezdtek nehányan, alig bír némi jelentőséggel, míg ellenben a Beniczky lakásán ma tartott konferencia éppen azt bizonyítja, hogy a szabadelvű párt hivatva van higgadtságával, mérsékletével s érzelmeinek a politikai követelmények alárendelésével, azon nagy és fontos szerepre, melyet elfoglal, mert egy párt életrevalósága nem mindig annak elevenségében van.

Az ellenzéki lapok szenzációs hírei a párt belső forrongásáról a nevetségességig túlzottak. A válság már egy hét óta tart, tehát a válságról beszélnek a szabadelvű párti képviselők (hiszen csak nem beszélhetnek most az 1854-iki krími hadjáratról), sokféle ember, sok mindenfélét mesél, s ha e diskurzusokat, óhajokat politikai akciók gyanánt veszik a lapok, hát természetes, hogy akkor forrongás van. Immár a lázadók névsora is ki van nyomtatva a ciceró-betűs hasábokon.

A szenzációhajhászat nem kímél semmit; az udvari ebédek cercle-in a dialogok máskor valóságos altatószerek, most szintén mint izgatószerek kezeltetnek a lapok által. Tetszés szerint adják a király szájába a szenzációs megszólításokat és válaszokat.

De voltaképpen a dolog úgy áll, hogy az új kabinet minden rázkódtatás nélkül kezdhet feladatainak megoldásába. Tisza Kálmán, kinek megvan az a hibája, hogy tizenöt év alatt nem gondolt arra, hogy utódot neveljen, az utolsó időkben a hazafi féltő gondoskodásával készítette elő az új helyzetet. Majdnem biztosra vehető, hogy a szabadelvű párt teljes egészében Szapáry mögé sorakozik, ki a parlament atmoszférájában nőtt fel, s a párt bizalmát, becsülését kivívta mint miniszter, szeretetét pedig midőn mint egyszerű párttag nemesen és lojálisan viselte magát Tiszával és a párttal szemben, nehéz napokban a véderő-vita alatt.

A kormány bemutatása eleinte jövő szombatra volt tervezve, de minthogy szombat éppen március 15-ére esik, az új miniszterium jobbnak látta elhalasztani a születési napját hétfőre. A Ház holnapi ülésén Tisza bejelenti a lemondását, tehát látni fogjuk a piros székben még egyszer utoljára (lehet, hogy nem is utoljára). Megemlítésre méltó, hogy a miniszteri székbe tizenöt év előtt éppen március 3-án ült be legelőször, ugyancsak március 3-án volt a nézeteltérések konferenciája, a Tisza kormányzásának zárköve.

*

Egy más forrásból halljuk: a szabadelvű párt szabadelvű tagjainál nyomott hangulatot szült, hogy a fölség csupán a kabinet mágnás tagjaival tanácskozott a helyzetről, nevezetesen Szapáryval és Csákyval, míg ellenben Szilágyi, Baross és Wekerle tanácsát nem kérte ki, kiknek súlya pedig legalább is arányban áll a Csákyéval.

*

Bécsi politikai körökben hírlik, hogy Szapáry gróf, midőn a kabinet alakítására vállalkozott, egyszersmind kikérte őfelségétől az engedélyt a Ház esetleges feloszlatására, mert alaposnak látszik az aggodalom, hogy a Ház jelenlegi ellenzéke részéről a nyugodt tanácskozások elé gördített akadályok újólag folytattatnak. Másrészt a többségre vonatkozólag is a kabinet több tagja is úgy vélekedik, hogy valóban benső viszonya a kabinetnek csak oly többséggel fejlődhetik, melyet ő maga hozott össze választások útján.




A T. HÁZBÓL [márc. 14]

Ünnepi hangulat rezgett a Ház sűrű, tömött soraiban (aminők nem voltak évek óta), midőn a vezér belépett lengő fehér hajával, egyszerűen, csendesen, s áthaladva a mediumon, beült bíborszékébe még egyszer, utoljára.

Zajos éljenzés viharzott fel jobbról, s mélységes, nyomott csend honolt túl. A Kaas Ivor hírhedt piros »kedvéből«, csak a Csatár orrán fénylett egy centiméternyi.

Már együtt volt mindenki; a zsúfolt karzat, ember ember hátán, ezer mosolygó női arc: csinos ideges jószágok, kiket izgat, gyönyörködtet a látványosság, a nagy öregember utolsó útja.

Félkaréjban ott ülnek zordonan a miniszterek. Olyanok, mint a színpad hősei, kik eltávoznak a színről, hogy az új jelenetben ismét előjöjjenek. Baross Gábor komoran süti le érdekes szerecsenfejét, a Szilágyi arca ószínben játszik, Wekerle szemeiben kihamvadt a vidor fény, csak gróf Teleki Géza sugárzik a mosolytól. Még egyszer kinyitja, becsukja a fiókját, hogy nem felejtett-e el benne valamit, s aztán benne hagyja a piciny kulcsot.

Az elnök remegő hangon nyitja meg az ülést. Búsan csilingel a viharűrző csengettyű, mint a lélekharang. A mamelukok szívét összeszorítja valami... A tavaszi napfény besüt a hármas ablakon, de fent az elnök feje felett zöld mezőben az országcímer, mintha árnyékkal volna bevonva.

Majd a sablonszerű bejelentések után feláll a »generális«, aki már holnap közkatona lesz. Egyszerű, barna kabát van rajta, nyugalom, megelégedés ül szelíd, hosszúkás arcán, mintha csak azt készülne jelenteni, hogy holnap lesz a Mária-Valéria királykisasszony lakodalma, ahová szívesen látják a tisztelt Házat egy kis délebédre, mintha valami jó, tetszetős dolgot akarna mondani.

Templomi csönd áll be. Hallani lehet a Miksa Elek lélegzését, lent a karzaton a fotográfus gépének csettenését, amint a camera obscurára rácsapja a fedőt.

Beszélni kezd, a hangja nyugodt, messze hallatszó. Az egész terembe elhat a nagy csöndben.

Elmondja a kabinet tagjai közt beállott nézeteltéréseket, melyeknél fogva beadta a mai napon őfelségének lemondását.

- Éljen a király! - dördül közbe a lojális Polónyi. (Hej, tudom csuklik most fent Budán a király.)

Egypár szélbali hang utána kiáltja az éljent, de csakhamar csend lesz ismét, s Tisza bevégezheti szavait, kérve a Házat, hogy miután a kormány lemondott, függessze fel addig üléseit, míg a kegyelmes királyi leirat meghozza az új kormányt.

Hosszantartó, lelkes éljen reszkettette most meg a terem falait.

Tisza bágyadtan intett a kezével, mintha mondaná: »Minek az?«. A habarékpárt vezérei összenéztek: »Furcsa bukás ez«. Beöthy Ákos odahajolt a jobb határhoz, s azt kérdé a határszéli mameluktól:

- Hát már most mi lesz?

S önmaga nyomban meg is felelt:

- Megpróbáljátok Szapáryt szeretni.

Ezzel kellett volna befejeződnie a mai ülésnek, de a sors úgy akarta, hogy a zöld asztal hatalmas vitéze még egyszer összemérje kardját az ellenféllel: had csattogjon, hadd szikrázzék még egyszer a nemes acél a régi csillanással, a régi éllel.

Az öreg Irányi állott fel, nem hozzá méltó és nem a helyzethez illendő szavakkal, elkezdte a távozó nagy ember működését, múltját, pályáját mocskolni, ebben az ünnepélyes félórában, midőn még a balmezőn is minden jó hazafi lelkét nyomta egy bizonytalan érzés. Némelyeken meglátszott, némelyek be is vallották.

- Eláll - hangzott a felháborodás jobbról, s Irányi percekig nem jöhetett szóhoz. A méltatlankodás vörösre festé a jobboldaliak arcát:

- Undorító! - kiáltá egy-két hang. S valóban szánalmas volt az ellenzék nagy önteltségű Dánielje, aki rálicitált Polónyiékra, de ízetlenebbül, mert ezek a hatalmon álló államférfiút ostromolták, míg ez a hatalomtól visszalépőt - aminek nem lehet praktikus haszna, ami csak puszta lefetyelé. (Hja bizony, nem olcsó a szélbali vezérség sem.)

Zúgott, fészkelődött, háborgott, mint a felkorbácsolt tenger a mameluktábor. Ötször-hatszor félbe kellett szakítania beszédét a nagy szenteskedőnek, kit a saját pártja is röstelkedve hallgatott.

Alighogy bevégzé, fölpattant ifjú tűzzel Tisza Kálmán a miniszterelnöki székből. Vissza se ült abba már többé.

- Mintha a régi balközépi vezért látnám - morogta Horváth Gyula, s szürke, lelkes szemei felcsillámlottak az édes emlékektől.

Polónyi közbekiáltott:

- Mi címen szól?

- Míg a király föl nem ment, még miniszterelnök vagyok.

S hatalmas verve-vel felelt, ruganyos elmeéllel, fölemlítvén, ezelőtt tizenöt évvel is azzal fogadta Irányi, hogy nem bízik benne, most is azt fejezte ki. Ő is azt feleli hát, amit ezelőtt tizenöt évvel felelt, hogy ezt személyének egyéni megítélésére örvendetes tudomásul veszi.

Beadván a keserű labdacsot Irányiéknak, pártjának... vagy bocsánat - a többségnek - frenetikus tetszéskitörések között elhagyta székét és a termet...

Léptei nesztelenül hangzottak el a puha, tompa szőnyegen.

De azok, akik utána néztek a nagy történelmi alaknak, úgy érezték, mintha egy emberben megtestesített fényes korszak lépne ki a teremből s tűnnék el a szűk, szárnyas ajtóban, s léptei alatt mintha dobbanna a föld...

A léptek elhangzottak... Elment... Nincs többé. A szolga feladja rá nagy szürke kabátját a miniszteri szobában.

Jó Clió, csinálj pontot, írd oda a »finis«-t, szórd be arany porzóddal, s verd ki a tintát tolladból.

Hohó, megállja csak! Hallod künn az utcán az »éljeneket!«... Tiszát üdvözli a tömeg. Gyengélled az éljen hangokat? Mire az ország végéig érnek, orkánná izmosodnak... Úgy nézem, öreg Clió, varrj még a tékához egypár ív tiszta papírt!




A T. HÁZBÓL [márc. 18.]

Már jóval tizenegy óra előtt benépesedett a folyosó. Senki sem akart elmaradni a miniszterek bemutatójáról, kik a hagyományos díszmagyar helyett szalonkabátokban gyülekeztek a Házba.

- Ez az utca ellen van irányozva - mondák tréfásan némelyek (mert az utcán egész tömegek várták a panyókás, kardos celebritásokat).

- Ez a Szilágyi befolyás! - dörzsölték kezeiket a liberálisok.

Akármi volt, a miniszterek nem nyújtottak oly pompás ünnepélyes látványt, mint egyébkor; Péchy Tamás sem húzta hát fel atilláját, minélfogva egészen hétköznapi külseje volt a Háznak.

Pont tizenegykor megnyílt az ülés.

A miniszterek elfoglalták helyeiket. Mind a régiek, csak valamivel gondosabban öltözve. Az új ember, gróf Bethlen András, csinos, karcsú, leventeszerű alak, borotvált ovál arc, kéklő szemekkel, középütt elválasztott, sima hajjal.

Az elnök a szokásos jelentésekkel kezdte, köztük a Szapáry Gyula lemondásával a mandátumáról.

- Hol választják meg szegényt? - humorizált Csernátony Lajos.

Aztán a »generális« helyéről felállt Szapáry Gyula gróf. Mélységes csönd támadt.

- Halljuk! Halljuk!

De még ez nem program volt; csak a királyi leiratot nyújtotta át a teremtisztnek, ki azt legott vivé az elnöknek, aki már készen tartott maga előtt egy nagy ollót, s remegő kézzel metszé el a leirat összekapcsoló részeit. Persze az egész Ház kíváncsi volt, hogy ugyan kiket nevezett ki a király.

A feltört leiratot átnyújtá az elnök Dárdainak, aki megnézvén futólag a király aláírását és a nagy pecsétet, mely úgy néz ki, mint a derelye, s valódinak találván mind a kettőt, csengő, átható hangon olvasta fel, hogy vitézlő Tisza Kálmán fölmentetvén, helyébe a király tekintetes és nagyságos Szapáry Gyulát nevezi ki miniszterelnöknek.

Az egész Ház vitézlő borosjenői Tisza Kálmánt kezdte most keresni. Hol van, merre van? Alig lehetett ráakadni. Ott ült csöndesen, meghúzódva ifjabb Andrássy Gyula helyén, a Tibád Antal háta mögött, átbeszélgetve Falkhoz és Jókaihoz, homlokán nyugalom honolt, ajkai körül vidámság.

De most Szapáry kezd beszélni. Pszt! Pszt! Halljuk a programot!

Jó Szathmáry Miklós mérgesen csitítja a szomszédjait.

- Ne locsogjatok a hátam mögött!

- Eleget hallgattunk a régi érában, bátyám. Az új érában nem lehet már.

A miniszterelnök programja síri csöndben lett elmondva, csak a »helyesek« tarkították a rokonszenves, szép arcú államférfi kissé túl gyors előadását.

A program rövid, tömör és változatos, mint egy szép kert, ahonnan mindenki tudott magának egy kedvenc virágot szakítani. (Még tán Schvarcz Gyula is tűzhet belőle a gomblyukába egy rezedaszálat.) Tetszett is az összes pártoknak, de a jobboldalon az a kijelentés aratta a legnagyobb hatást, hogy az irány a régi marad.

Az egyes pontoknál az ellenzék is helyeselt; Apponyi néhányszor bólingatott a fejével. Fenyvessy még egyszer annyiszor (az ő mehetnékje sokkal nagyobb), sőt a szélsőbali szájakból is ki-ki szaladt egy-egy fösvény: »Úgy van«. De a legnagyobb szerencséje mégis a hármas szövetségnek van, mert azt Szendrey Gerzson is jónak tartja.

Már-már derülten látszott elvonulni az új kormány feje fölött a mai nap, midőn hirtelenül előbuggyant ebben a mézes órában az első ürömcsöpp.

Szapáry férfias nyíltsággal jelentette ki, hogy a honossági törvény revízióját nem nyújtja be.

- Szégyen! - kiáltá közbe Helfy Ignác, aki nyilván röstelli, hogy Irányi a múlt pénteki beszédével előnyben van.

- Szégyen! - ismétlék utána. S a szélsővidék víg gyerekei megmozdultak. Károlyi Gábor, mint a megsózott halcsík elkezdett a fejével és a kezeivel kalimpálni. Polónyi gúnyosan vigyorgott, Hoitsy mélabúsan megcsóválta a fejét, mintha intene a miniszterelnöknek: »Oly fiatal, és már így beszél«.

A párt zajosan megéljenzé a miniszterelnököt. És ezzel be volt a hivatalába iktatva. A kibontott zászló a régi színekkel lengett.

Még csak az hiányzott, hogy az ellenzéki vezérek is beleüssék szegeiket a nyelébe.

Irányi Dániel felállt, s ha jelvényekkel lehetne ábrázolni e vezéreket, mint a mitológia alakjait, azt mondhatnók, hogy Irányi elővonta rozsdás Alvinczijét és így szólt: »A háború nem szűnik meg közöttünk, de ma, kivételképp még nem lesz lövöldözés«.

Sokkal nehezebb volt Apponyi szerepe: ő elrejté fegyverét tógája alá, de sejtetni hagyta, hogy ott van, keze amelyben só és kenyér, a barátság jele kacérkodott, egyszer-kétszer kiszámítással odasiklott a fegyverhez, hogy csörömpöljön harciasan; fenyegetett és bíztatott, mosolygott, de mosolya fanyar volt, haragudott, de a haragja mosolygós volt.

Szapáry Gyula megfelelt neki igen talpraesetten.

Tisza fejbólongatva hallgatta helyéről, de midőn így kezdé utolsó bekezdését: »Még csak egy nyilatkozatot kötelességem tenni t. Ház, és ez az...«, akkor a generális ijedtem rezzent össze:

- Mi ez? Hát már megint én kerültem vissza?

A pártnak is tetszett, mert ez a pongyola forma emlékeztette Tiszára, s mosolyogva figyelmeztették egymást a mamelukok.

- Nemcsak a Tisza irányát, de a stílusát is magáévá teszi az új kormány.

Majd Ugron Gábor pattant fel rohamra nagy tűzzel az állami adminisztráció ellen, egy huszáros fordulattal megkardlapozva a kormányt s pártot.

Szilágyi látván, hogy a csendes bemutatóból most mindjárt heves ütközet fejlődik, egyet loccsantott roppant tudásából a harapózó tűzre, s legott lelohadt, békesség lett: s a Ház megelégedetten oszlott szét ebédelni. Különösen a mamelukok arca ragyogott a jókedvtől.

- Hát benneteket ugyan mi nyugtatott meg? - kérdezgették gúnyosan a korridoron a közéjük vegyülő ellenzékiek.

- Az Apponyi beszéde - felelék -, hogy ezentúl se hagyja el azokat a padokat.




A TÖBBSÉG

Sok fényes beszédet mondtak el, mióta az első ötéves országgyűlés együtt ül. De minden flosculus, axioma, definíció közt legmaradandóbb lett a Hannibál József mondása, aki fölemlítette, hogy »sok az eszkimó és kevés a fóka«. Hannibál, mint afféle hódító, ezt a mondást is annektálta ugyan, attól a bizonyos nógrádi fölbirtokostól, aki az »Ember tragédiájá«-t írta, de azért a siker az ő nevéhez tapad, s ma sűrű emlegetés sorába jött mondata, mivelhogy az eszkimók családjában szörnyű változás történt. Elment Tisza. S az óriási többség úgy áll ott, mint egy mozdulatlan nagy szfinksz. Boldog, boldogtalan töri rajta fejét, mit rejt magában, mi lesz vele.

Ha csak arról volna szó egyszerűen, hogy mit beszél ilyenkor Hagara Viktor? Ha csak azt kutatnánk, hogy mit hallgat el Darányi Ignác, könnyű lenne tréfával elütni a dolgot felületesen. Ha okát kellene adnunk, miért vág keserű, ijedt ábrázatokat László Mihály, rá lehetne fogni könnyen a Bismarck-válságra. Jókai kedélyének borúja se kitalálhatatlan titok: hogy éppen őt rendelték az istenek a Tisza megbuktatására, aki mindennap imádkozott érte. Kegyetlen gondolat volt az istenektől! Vajon a »generális«, aki mindent jól elrendezett mielőtt elment volna, aki mindent átadott Szapárynak, átruházta-e őexcellenciájára a Jókai azutáni imádságait is?

De nem, a tréfa szemüvegét csúsztassuk fel Ghyczy módjára a homlokra, hagyjuk ezt a Scarron mézes nádjának, s nézzük komolyan a helyzetet, mint alakult át Tisza elmenetelével, s hogy helyezkedett el a többség.

Gróf Andrássy Gyuláról beszélik, hogy magyar miniszterelnöksége utolsó napjaiban nagyon megunta az aláírásokat. Ez is egy betegség, a névaláírási viszony.

Csináltatott hát a honvédelmi miniszterium számára egy aláíró gépet, s ezzel tetemesen megkönnyebbült a feladata.

A legvérmesebb mameluk-képzeletekben ez az eset villant fel a válság első két napján:

- Hiszen Tisza is csak így tesz. Elunta az aláírásokat. Hát visszavonul a párt élére, csináltatván magának egy helyett nyolc aláíró gépet.

De a nagy ember visszavonulása csakhamar komolynak és őszintének domborodott ki. A mamelukokat, kik azt remélték, hogy Tiszával az élén csakhamar a párt vergődik nagy hatalomra, hogy minden hatalom, mely tizenöt év alatt önként belepotyogott a »generális« kezeibe, apródonkint visszaszáll a pártra, mely most sűrűn fog szülni és felfalatozni kabineteket, már a harmadik, negyedik nap nagyon lehűtötték némely nyilatkozatok, melyek Tisza közvetlen környezetéből származtak. Tisza gróf és Csernátony Lajos adták ki legelőször a jelszót:

- A párt vezére csak a miniszterelnök lehet.

Maga Tisza is több ízben hangoztatta: »Én csak egyszerű közlegény akarok lenni«.

Szapáry Gyula gróf neve kétségkívül kellemesen cseng a szabadelvű párti képviselők fülében. Ha maguk a képviselők döntik vala el titkos szavazattal, hogy ki vegye át a kormányrudat a kabinet volt tagjai közül, akkor is Szapáryra esik a nagy többség. Szilágyi és Boross kaptak volna még szavazatokat.

A magyar miniszterelnöknek megvan tehát a parlamenti gyökere. A felség éppen úgy választott, mintha a párt összes tagjaival beszélt volna. Azonfelül Szapáry oly szépen viselte magát mint pártember, kivált tavaly a véderő-vita alatt, midőn könnyen válhatott volna veszedelmessé, hogy a gondolkozók mély tiszteletét vívta ki, egyéni jelleme iránt. Ez csak fokozódott az utolsó büdzsé-vitában, amikor Wekerle érdemei előtt ő vette le a kalapját először. Míg ilyen nemes alakok vezetik a pártot, annak addig nincs oka az izgatottságra. Szapáry feladata magaslatán áll. Széles látköre van, gyors tekintete, sok judícium és komprehenzív erő. Sok megvan azokból a tulajdonokból is, amik ritkák, bár némelyek hiányzanak talán azokból is, amik szükségesek. Démoszthenész kavicsokat tett a nyelve alá, hogy a hebegéstől elszokjék, Szapáry tegye a nyelve alá a nemzet igazait és senki sem fogja észrevenni a hebegését. Pályáján lesznek lendületes mozzanatok is. Modorában nincs ugyan meg a Tisza melegsége, az a csodálatos megnyerő erő, de vannak rokonszenves vonások, melyek nem maradhatnak hatástalanul. A talentumoknak és a munkának igazi barátja, s ellensége a nagyúrias dilettantizmusnak. Még élénk emlékezetünkben lehet az ötlet, midőn pénzügyminiszter korában sorba járván a hivatalokat, egy ficsúr államtisztviselő porral belepett íróasztalára odaírta az ujjaival: »Itt járt Szapáry Gyula«.

Sok függ azonban a környezettől, melyből tanácsadóit veszi.

Lesz-e neki is egy hű, önzetlen Csernátonyja? Vagy egy parlamenti klikk fogja-e befolyásolni? Itt van az egyik zátony. Kik lesznek ebben a klikkben, közönyös; mit fognak tanácsolni, még közönyösebb. A baj abban van, hogy Tisza nem hagyott maga után vezérkart. Ilyenhez a párt nincs hozzászokva s bárkiket válasszon Szapáry intimusainak, az kellemetlenül fogja érinteni a többit.

Tisza sajátságosan kezelte az érintkezést pártjával, tervszerűleg úgy, hogy az örökké ötletszerűnek látszassék. Künn ült a folyosón sokszor apró emberektől környezve, beszélgetett Csáky László gróffal vagy Busbachhal, azokkal, akik az előtte képződő karéjba beálltak. A teremből ezalatt jöttek-mentek, Széll Ákosok és Rónay Jánosok, vagy, mint Mikszáth mondaná, más Gyulai Andrások, akik éppen kifelé jöttek; ezektől kérdezte, ezek értesíték a történtekről. Ha valami intézkedést látott helyén, meg se mozdult, beüzent, s a dolog rendbe lett hozva. Sok alkalommal igen jelentékeny dolog jelentéktelen emberek által lett kezelve, s amin senki meg nem ütközött. Olyan volt ez, mint a nóna, dermesztő álomba nyomta le a rivalitásokat, az irigységet és a személyi intrikákat. Úrias, előkelő levegő lengett a pártban. A sokat emlegetett húsos fazekak szagát a legfinyásabb orr se érezhette.

Tisza tehette ezeket. Hatalma, vezéri szerepe oly régről datálódott már, hogy a párt tagjai közül csak igen kevesen voltak jelen a forrásánál. A többi már úgy találta kidomborodva, s annyira eszébe sem jutott senkinek azon változtatni, mint ahogy senki sem kívánja, hogy az embernek több orra legyen egynél. De ha ez például a teremtéskor megbeszélés alá jut, kétségtelen, hogy lett volna rá párt, mely két vagy három orrot vesz fel programjába.

Hogy a kabinet és a párt miként él meg egymással, aminek találgatását sport gyanánt űzik most némely lapok, arra nézve, mint fentebb mondottuk, az érintkezési mód a párttal nem csekély befolyású lesz.

A helyzet önként kínálkozik a klikk-alakulásra; és ebben van némi veszedelem. A kormány maga ellentétes elemekből áll. Hatalmas egyéniségek, mint a Szilágyié, Barossé, a kabinet teljes összeolvadását majdnem kizárják. Lehet-e Szilágyi Dezső, e minden ízében államférfiú, kiben nagy politikai gondolatok élnek, forrnak, egyszerűen szakminiszter? Nem úgy néz-e ki túlfelül Csáky Albin gróf, mint aki észrevétlenül minden nap lép egyet? Wekerle, bár nagy tehetség, szerelmes a saját szakmájába és nem fog átkacsingatni a szomszédba, de Baross már jól túl van a mézes éveken, s megmérhetetlen tettvágya a terjeszkedésre öszökéli. De ez csak az egyéniségek rajza belsőleg. Nézzük már most a külső elhelyezkedést. Csáky gróf a saját erejét tarthatja a legnagyobbak, mert az udvar kegye őrá süt a legmelegebben. Szilágyi támaszkodhatik mindeneket felülmúló parlamenti diadalaira. Baross és Wekerle háta mögött a miniszteri székeken elért imponáló sikerek ragyognak. Lehetetlen, hogy ilyen markáns, erőtől duzzadó alakok közt előbb-utóbb be ne következzék a kollízió.

Nem csoda, ha az embereken feltámad a telepátia, az idegeknek szeme nő, s a jóslási tehetség a legreálisabb koponyákban is kirügyezik, hogy amint így állnak a kabinet férfiai külön piedesztáljaikon, nem fog-e köztük a többség, ízlése, rokonszenve szerint külön elhelyezkedni, mint búcsúhelyeken a processziós népek: minden csoport más-más szentet térdelve körül.

Egy osztrák államférfi, aki a múlt napokban itt járt a Budán időző királynál, így nyilatkozott a helyzetről:

- A magyarok parlamentarizmusában van valami keleti vonás. Nekik még mindig szükségük van egy »Barbarenchef«re, egy erős, hatalmas főnökre, aki két fejjel magaslik ki többinél. (Mert ha csak egy fejjel magaslik ki, azt mindjárt le akarják ütni.) Ilyen főnök volt Deák, majd Andrássy, de különösen Tisza. És most, bármennyire fürkészve néznék is szét, sehol se látom e főnököt behorpaszthatlan páncéljával és színes nemzeti tollazatával.

Természetes, hogy e mindenkit legyűrő, mindenki fölött kidomborodó főnök hiánya hozza előtérbe az aggodalmakat, hogy a szabadelvű párt talán nem is marad meg kompaktnak.

Ez mondatik a jelen percben a jövő egyik főkérdésének, ettől tart a kormány, ettől remél az ellenzék.

Mindenekelőtt vessünk egy tekintetet a pártra. Kiket látunk ott? Kétségkívül a nemzet legjobb, legintelligensebb elemei ők, de nem elvek szerint vannak konszolidálva.

Van a pártban vagy negyven stréber, aki karriert akar csinálni. E kökörcsineknek, nárciszoknak és feslő mályvabimbóknak mindegy, hogy ki tűzi őket a gomblyukba; ők csak benne akarnak lenni egy-egy lyukban. Van ötven ember, aki azon a címen rakja egy ugyanazon kupéba a cókmókját, hogy ők együtt utaznak, mert ők liberálisok. E szempontból nézik a kormány tevékenységét, irányzatát. Bíznak Szapáryban, vonzódnak Szilágyihoz és fáznak Csáky gróftól. Van aztán nyolcvan »legitimista«, a Tisza-Ház személyes hívei, kik helyükön maradnak mozdulatlan, mert Tiszát visszavárják. Ez bent a legnobilisabb csoport, legerősebb, mert ragaszkodásuk Tiszához törhetetlen, politikailag többé-kevésbé súlytalan egyének, akik a fejleményekkel egy cseppet se törődnek: »Minek? Hiszen úgyis visszajön Tisza és rendbehoz mindent, amit azalatt elrontanak«. Ezek sohase fognak kimenni a pártból, míg Tisza nem mondja, és mikor már Tisza (amit isten sok ideig ne adjon) el lesz egyszer temetve valahol a geszti kriptában, még akkor se hiszik el, hogy végképp meghalhatott és még akkor is visszavárják.

Van a pártban vagy húsz gavallér, kikre a főispánság vár otthon vagyonuknál, összeköttetéseiknél fogva, s itt csak azért vannak, hogy ez a legalkalmasabb hely, csendesen, óvatosan bevárni míg a halál vagy a »saját kérelem« (két atyafigyerek) elsöpri az otthon csibukozó akadályt. Lézeng négy darab demokrata, aki sehol se találja a helyét. Szalonnát esznek a büfében, foliánsokat falatoznak fel a könyvtárban s igen boldogok, ha néhanapján foghatnak valakit, aki osztja... nem, aki meghallgatja a nézeteiket. Van harminc öregúr, a fogatlanok, harapni már nem tudnak, de az étvágyuk se nagy. Rendjel vagy excellenciás cím lóg rajtuk. Ezeknek már nem kell semmi. A miniszterektől se várnak már egyebet, csak azt, hogy eljöjjenek majd a temetésükre. Van húsz egyszerű kedélyes alak, akik mikor a politikai villámok szeszélyes pompában cikkáznak is, azt lesik, hogy lesz-e holnap eső, mert már odahaza a repce vagy a kukorica megkívánná. E jámbor urakat a főispán vagy otthon a megyei »ügyállás« nógatta bele a mandátumba; mint ahogy a gólya lábát a selyem madzag is nyomja, nekik is kényelmetlen a mandátum, összes ambíciójuk, tisztességgel hazamenni az öt év után. S van végre húsz nagyúr, akik azért képviselők, hogy többet írhassanak még egy sorral a vizitkártyájukra, s hogy délelőtt, mikor még a kaszinó üres, legyen hol egy cigerettát elszíni.

A párt, mely ilyen jámbor elemekből áll, nem csinál forradalmat. Az az öt-hat ember, kiknek természetük a békétlenség, a folytonos mozgás, nem elég kovász ily tömegben! Kik bontsák fel ezt a pártot? A stréberek? Ezekben van agilitás, az igaz, de ki látott már lázadó strébereket? Talán a liberális frakció van hivatva a méhkast megbolygatni? A jó isten tudja miféle liberalizmus az. Horváth Gyula liberalizmusa egy csöppet se hasonlít a Beksicséhez, a Szeniczey Ödöné is nagyon elüt mind a kettőtől, anélkül, hogy ezzel csak egy vonalnyit is közeledne a Rakovszky István liberalizmusához, ahányan, annyi felfogás. Az egyik abban látja a liberalizmust, hogy »maradjon meg a vármegye«, a másik az egész liberalizmusból csak azt az egyet fogadja el, hogy ne a mágnások töltsék be a főhivatalokat, hanem a dzsentri, a harmadik... ah, inkább ne is beszéljünk a harmadik és negyedikről.

Furcsa kis karaván ez, éppen nem arra való, hogy esetleges ellenfelekkel harcba szálljon. Jó fegyver volna e csoport - mondják - jó kézben. Nem hiszem. Csak addig látszik az fegyvernek, míg a kakasát fel nem húzzák. Azontúl, ha lőnek is vele, legföljebb az igazi liberalizmust lövik meg vele.

De hisz e pártcsoportok is csak képzeletiek, a levegőbe vetett vonalakkal elhatárolva. Szabad szemmel csak az az egyforma szürkeség látszik a többség erdején áttekintve. Ha szabad egy triviális képpel élni, olyan e többség, mint ama katona-fotográfiák, melyeket a huszár közvitézek a szeretőiknek küldözhetnek: a ló és a huszár teste már előre ki van nyomtatva az egész ármádia számára, csak a fejnek van hely hagyva, csak a fej változik. Most ezen az üres helyen a Szapáry feje gömbölyödik, a párt tehát most a Szapáry teste és a Szapáry paripája.

- Úgy ám, de mi lesz akkor a »veszélyes« tünetekkel? Ezeket nem lehet eleszkamotírozni. Megvannak, tessék hát őket számon adni!

Így szólhatnának a kandiak, felsorolva a Hegedüsék-Wahrmannék konferenciáját, egyszóval a pénzügyi bizottság összeröffenését, elővehetnék a Kemény János-Beniczky-féle értekezletet, melyen a Bethlen miniszterségének bölcsőjét rengették a párt száraz-dajkái. Súghatnának-búghatnának a lojális keddiek szomorúságára megindult csütörtöki vacsorákról, a Boncza-mozgalmat nem is említve.

Jól van hát, vegyük őket górcsövi vizsgálat alá, ha ezekben rejlik a szeszélyes kombinációk alapmagja.

A Hegedüs-féle értekezlet elnöke fölvetette, mit kellene tenni, hogy a párt kompakt maradjon.

Sok beszéd folyt, határozat nem hozatott, hanem annyi kisült, hogy a kormány az itt egybegyűltekre hallgasson, mert ők a párt igaz emberei.

A Beniczky-féle értekezleten is az vétetett fel, mit kellene tenni, hogy a párt kompakt maradjon. Sok beszéd folyt, határozat nem hozatott, hanem annyi kisült, hogy az itt egybegyűltekre hallgasson a kormány, mert ők a párt igazi emberei. Nos, és a harmadik konferencián az »István főherceg«-ben mit határoztak? Ugyanazt szórul szóra, azzal az okos módosítással, hogy legalább meg is vacsoráztak azalatt.

A megfigyelő, ha egy kicsit fraseur is hozzá, rögtön leszürheti a megjegyzést, hogy ahol három konzíliumot is tartanak, ott bizonyára nehéz beteg van, de a még mélyebb megfigyelőleg ott láthatja, hogy itt a tekintélyeskedés tizenöt évig elfojtott viszketege mutatkozik. S hogy mind a háromszor éppen a párt-kompaktságot választotta köpönyegnek, látszik, hogy ez még mindig erős posztóból van.

Így állunk; a párt rendületlen, s összetartásához alig férhet kétely. (Nem árt annak még a Samassa belépése se.) A kormány bízvást kezdheti redukción, hogy elcsapja azt a szegény krampuszt, aki láncait zörögtetve, ijesztgeti a többséget: »Csendesen, gyerekek, mert be talál ütni a fúzió«.

Szeppen a mamelukság, de erre az ijedségre semmi szükség, mert az anélkül is támogatja Szapáryt. Az, hogy a többség élettelen és lágymeleg, lehangoló dolog lehet a kormányra, de ez már természetes, olyan volt Tisza alatt is (akit pedig nagyon szeretett), hogy a lélek még hálni se járt bele; olyan lesz Szapáry alatt még inkább, de együtt maradt és szavazni fog. Mint ragasztó-anyag, a fúzióval való ijesztegetés fölösleges, mint melegítőszer ellenben ártalmas. Szerencsére nem sokáig lehet használni, legfeljebb az első parlamenti összecsapásig. Ekkor vagy maga a mérsékelt ellenzék rontja le a hidat, melynek aranyozott oszlopait, rózsaszínre festett karfáit annyiszor álmodta meg; vagy ha az óvatos lesz (mert az lesz), akkor a kormánynak kell azt felrobbantania.

A lagymatagságot egész a tétovázás stádiumáig növelhetné, ha látná a többség, hogy a kormány ilyen eshetőségre gondol. El kell még a gyanút is vetni, a gyengébbek kedvéért, mert okos politikus úgysem képzelhet oly gyenge eszű kormányt, mely a mai viszonyok közt komolyan akarja a fúziót Apponyiékkal. A kétszerkettőt minden kormány tudja, s hogy negyven megbízhatatlan szavazatot kapjon, azért el nem szalaszthat legalább háromszor annyi megbízhatót.

Ha azonban a kormány erőnek erejével alkalmazni akar a gépe mellett egy krampuszt, akkor miért nem nyúl ahhoz a szörnyűbbikhez, akit a »Ház eloszlatásának« hínak? Persze, hogy ez olyan krampusz, akivel nem jó látszani, de legalább egy racionális, okos krampusz, aki festett szarvak helyett igazi kaszát tart a kezében a felburjánzott füvek ellen; a Ház feloszlatása már mint terv is, akár az irrigátor a lomha vért, egy kis pezsgésbe hozhatná a többséget, talán megszüntetné a lagymatagságot, ha pedig tényleg megtörténnének a választások, az új többség, melyet már Szapáry választatott meg, bizonyosan tetszetősebb lenne előtte.

De ez mind akadémikus... akarom mondani, üres beszéd, a krampuszokra nincs szükség, a Ház feloszlatására, éppúgy, mint a fúzióra; a majoritás oly erős és szilárd, aminő ezelőtt volt, nincs szétesőben és nincsenek aggasztó tünetek; ha baj jöhet valahonnan, ami e pártot, talán az utolsót sok ideig, mely a liberális zászlót szokta meg jelvényeül, megoldhatja, szétszórhatja, az a baj csak a kormány magaviseletéből származhat; ha a kabinet nem marad kompakt, akkor a párt is megrepedezik, széteshet.

Azért terheli kétszeres felelősség ezt a kabinetet, mert ennek nemcsak az a kötelessége, hogy jól kormányozzon (amihez szintén kell egy kis egyetértés), de még erre a vén, korhadt pártra is vigyázni kell, mert ha ez egyszer szétmegy, összetörik dirib-darabra, együtt a liberális zászlóval, azt mégegyszer nehéz lesz így összedrótozni. Pedig e pártra, bármily elaggott is, roppant szüksége van ennek az országnak ezekben a nehéz időkben, mindaddig, míg egy jobb, frisebb, derekabb támad helyette.

A többségekre könnyű kimondani az anathémákat, ott, ahol megvannak az eleven, életképes minoritások, készek minden percben a többségek örökét átvenni; de Magyarországon, ahol csak ez az egy szabadelvű faktor van, úgy kell vigyázni erre a pártra, mint a szemünk fényére.

Én is el tudok képzelni egy különb szabadelvű pártot ennél, de honnan vegyük - nem lévén az olyan cikk, mint a kávé, amelyből egy jobb, finomabb kvalitást lehet rendelni Jávából, Kubából. A tengeren elhozzák.

Ez a szabadelvű párt olyan, amilyen, de a mostani viszonyok közt mindeneknél a legjobb: más nincs - azért kell megőrizni, fenntartani és erősíteni.




ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 4.]

Az aluszékony Házat a királyi táblákról szóló javaslat se bíra elevenebbé tenni; pedig a karzatok látogatói ettől vártak egy kis pezsgést. De Szilágyi teljesen megzavarta az alakuló táborokat azzal, hogy Debrecen és Nagyvárad is táblát kapott. A kifent kardok és kihegyezett mérges nyilak a tokjaikba kerültek. A javaslat szép simán gombolyodik le, csakis Aradnál észlelhető egy kis gubanc. Falk Miksa megvillogtatja parlamenti kardját, és ez lesz a vita legszebb mozzanata. Legfeljebb még Boross Béni ereszt meg egy panaszos orációt. Bohus Zsigmond átjön a főrendiházból búsulni és veszekedni a folyosóra, Végh Aurél pedig a karzatról fogja hallgatni Vásárhelyi Bélával együtt az aradi gyásznapot.

Így fog lefolyni a javaslat legérdekesebb részlete, de ma még nem vagyunk ott, ma még csak az általános vita fejeződött be, s néhány ellenzéki szónok tüsszögte ki magát.

Az öreg sün volt az első orátor. Ti.: Csatár. Még tegnapról maradt.

Úgy volt vele a Ház, mely benépesült Szilágyit meghallgatni, mint a vendégsereg, amelynek meg van ígérve: hogy lesz ugyan fácánpecsenye is, de előbb még egy tál sárgarépát kell elfogyasztani.

Egy tál helyett kettő lett, mert Csatár után Mocsáry Lajos tartott hosszadalmas és unalmas beszédet, mely alatt a Háznak a folyosó óriás füstjétől beszorult része vidám trics-tracsba ereszkedett. Száz ember diskurált a padokban. Adomákat beszélgettek egyes csoportok. Amott a Vas megyei képviselők dugták össze a fejüket sötéten: »Régen kellett volna már a táblát decentralizálni. Most nem időszerű«. (Ami azt jelenti, hogy sokkal időszerűbb lett volna a Horvát Boldizsár idejében.)

Mocsáry beszéde után jelentik a jegyzők, hogy a fekete táblák tiszták, nyomban is dezinficiálta őket, egy spongyával Dárdai Sándor, mire Péchy Tamás nagy hirtelen bezárta a vitát, s fölemelkedett Szilágyi Dezső.

Az ezerszer leírt kép ismétlődött. Egy pillanat alatt megtelt az egész tanácsterem, csak úgy öntötték az ajtók a képviselőket, Tisza Kálmán is besántikált a folyosóról, hol mostanában kedvére üldögél hívei közt, s csak a nagy mozzanatokra megy be a tanácsterembe publikumnak.

Síri csöndben kezdte s folytatta Szilágyi mai nagy beszédjét, mely megint remeke volt a dialektikának. A Ház minden oldalán nagy tisztelettel hallgatták, a kormánypárt hangulata pedig gyakran tört ki tetszészajban. Mivelhogy pedig Szilágyinak rendes szokása, mint hajdan a sárkányoknak, hogy beszéd közben mindig megeszik egy embert, ma sem tett kivételt. Most Polónyi Géza került a trancsérozó kése alá.

A »szélsőbal kardja« (ezt a titulust viseli immár) nyugtalanul izgett-mozgott, s többször beleszólt a miniszter beszédjébe, de csak rőzsét rakott ezzel a tűzre, mert Szilágyi elfogta a félig elmorgott szavakat is, s olyan lövegeket dobott értök vissza, hogy a kormánypárton is ellebbent egy szánakozó sóhaj: »Szegény Kozareket akasztják«.




ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 6.]

Ma megkezdődött a tábláért küzdő városok közt a végtusa, mely azonban már csak színpadi harc, melynek mindenki ismeri az ötödik felvonását. De mindegy, a reménykedő és fenyegetett városok képviselőinek ki kell állani a porondra, hogy megverjen valakit az előtte szólók közül vagy őtet valaki az utána beszélőkből városa becsületéért. Egyszóval megkezdődött a nagy hazabeszélési dalnokverseny. A lokálpatriotizmus most éli aranykorát, s egyik város a másik után ömlik házsoraival, lakosaival, intézeteivel a Ház elé, s úgy lebeg ott, mint a délibáb kétszeres, háromszoros nagyságban. Elsőnek Falk Miksa jött, aki Arad színeit hozta a tornára, s harci ménül a Pegazust használta. A költői magaslatokon járt az a borongó hang, mellyel a Ház szívére apellált, s beszéde andalítóan szép ritmusából mint a hirtelen felzúgó Rákóczi-induló, úgy szállt fel Arad szabadságharcának emlékezete. Lőporfüst és ágyúk zengése közt néhány mondatban oly plasztikus emléket emelt Aradnak, melynél aligha lesz szebb az a szobor, melyet most állítanak föl valamelyik terén.

Falk expozícióján aztán megindult a hazabeszélés. Egymás után keltek föl a szorongatott képviselők, akiknek most legkeservesebb dolguk van a föld hátán. Muszáj beszélni, mert hátuk mögött Haluska János vérben forgó szemeivel és rengeteg torkával, melyben abcúg-vihar, macskamuzsika készül foganni. De viszont meg elöl ott ül a miniszter hideg zárkózott arccal, körülötte pedig a Ház gúnyos, lehűtő levegője, amiben denevér szárnyakon jár mindig egy vérszomjas szellem, mely gyönyörködni vágyik a szorongatottak gyötrelmein. - A szónokok hangulata eszerint sokféle. Ki reménykedve, hosszan elterjengve beszél, aki pedig - mint Bujanovics Sándor - csak becsületből, elegáns nonchalance-szal rázva le a kényszerű terhet. Bujanovics Eperjes mellett szólt, de úgy, hogy a rivális Kassára esett beszédéből minden fény. Jókai még ebben sem nyugodott meg, és gyorsan Kassa pajzsát tartotta az eperjesi dárda elé. Gaál Jenő Arad mellett kelt síkra. Ezután átvonult a harc Dunántúlra. Jön Varasdy Szombathellyel, Fabiny Sopronnal, Ziskay Győrrel. A Ház türelme azonban fogyóban. A társalgás, a csevegés általánossá válik, s a mormogás e vastag hangzűrjén csak elmosódottan zeng át a hazabeszélők egyforma nótája. Unott, nyomott hangulat kap lábra, s még Fabiny Teofil se tud figyelmet kelteni, aki pedig elmés leleménnyel egyszerre Szombathely meg Sopron mellett is szólt. Ziskay rengeteg hosszú beszéde alatt már mindenki a folyosóra menekült, aki pedig benn maradt, az úgy járt, mint Móricz Pál ki közvetlenül a szónok előtt elaludt. Az alvó Móricz Pál, s a fölötte gesztikuláló szónok árnya megható csoportképet alkottak a mai vitából. Pedig Ziskay lelkes hévvel küzdött Győr mellett, elsorolta a város egész statisztikáját, s egy ízben elragadtatva fordult a Szombathelyt védő Varasdy felé: »Most tessék beszélni!« Varasdy helyén már akkor Molnár Antal ült, aki a ház nagy derültsége közt szabadkozott a neki szánt szerep ellen. De hasztalan, a Ház nem vidult föl állandóan. Egy ízben a szónok így kezdte mondását: »Ismétlem...«. »Ne ismételje, ne ismételje!«, nyögték mindenfelől.

Csakhamar megváltozott a kép. Polónyi újra összetűzött Szilágyival, s ennek hírére mindenki befutott a folyosóról. A Háznak már mindennapos csemegéje Polónyi összetöretése Szilágyi rettenetes gúnyjának villámszakadásában. Polónyi, aki Szilágyi tegnapi beszédére válaszolt, most simább és humorosabb volt, mint egyébkor. Többek közt említette, hogy egy nagy múltú államférfiú úgy nyilatkozott volna a tegnapi vitáról, különös, hogy a Ház két leggorombább embere tart egymásnak felolvasást az illemből. Az aperçu nagy derültséget keltett a baloldalon, mert hangosan és halkan azt rebesgették, hogy az az államférfi maga Tisza lenne. Szilágyi válaszában úgy találta, hogy annak a névtelen státuszférfinak, tekintve élcét, úgy múltja, mint jövője iránt igen kis véleményt táplál. »Tisza volt«, - kiáltották a szélsőbalról viharos derültség közt. Ezt a hiedelmet azonban csakhamar eloszlatta maga Tisza, ki Szilágyi után szót kért, s kijelentette, hogy a neki tulajdonított megjegyzést csak hallotta, de nem tőle eredt »a megnevezett uraknak legalábbis egyikét, ha nem is mindkettőt, arra a kifejezésre, hogy a Ház leggorombább tagja, teljesen méltatlannak tartja«. A szélsőbalról a szavakban nyilvánuló maró szatírát úgy akarták parírozni, hogy közbekiáltottak: »Melyiket?«.

Szilágyi polémiája különben olyan volt, amilyennek bizonyára sejti mindenki: a leigázó gúny, lényének játéka egy alant mozgó nehézkes tömeggel; argumentációja pedig, mint mikor egy ujj könnyedén feldönt egy kártyaházat.




A MAI ÜLÉS [máj. 7.]

Ha valami idegen egy büdzsé-vita idejében fordult meg a Ház karzatán, s hallgatója volt a balvidék frázisainak, mint pusztul a kormány vasvesszeje alatt minden, hogy költözködnek ki a lakosok az országból koldustarisznyával, hajdan virágzó városok hogy kongnak néptelenül, piacaikat laboda és bogáncs veri fel, nyomor, kétségbeesés és árverési dobszó hallik szerte a Kárpátoktól az Adriáig, s ha most az a valaki véletlenül ismét a karzatra vetődött volna, ugyancsak csóválhatná a fejét csodálkozásában.

Nagyon fölvitte a mi dolgunkat az isten rövid idő alatt.

Ugyanarról az oldalról szónokok emelkednek fel, s rajzoltak rendre olyan virágzó városokat, hogy szeme, szája állt el az embernek. Aranyos verőfényben úszó kupolás paloták közt a London City-jének kereskedelmi élete pezseg, fönséges tornyok, hatalmas középületek meredeznek az égnek, a gyárak kéménye, mint annyi sárkány okádja a felhőknek a füstoszlopokat, zörög a kalapács, nyiszog a gyalu, a boltok tömve vannak vevőkkel, a színház padsora roskadozik a nézők tömege alatt, az emberek dagadoznak a lojális hazaszeretettől, a »Times« száz példányban jár ide vagy amoda, az ott lakó gentlemenek a kultúra olyan magas fokán állanak, hogy Bluntschlit könyv nélkül tudják, a jólét olyan általános, hogy a fölösleges zsír és méz lecsurog a kanálisokba...

Csupa gyönyörűség volt ezt a kormánypadokon hallgatni.

Bujanovics Sándor még az ózondús levegőt is a serpenyőjébe vetette Kassa ellen, pedig mégis Kassa szedte fel az epret (hiába van benne az Eperjes címerében).

A jó Ziskay Antal annyi mindenfélével dicsérte el Győr városát, hogy valaki közbe kiáltott a hosszú litániának.

- Mit ér, ha veterán-egyletük nincsen!

A derék Varasdy Károly a sok argumentum közt még azt is felhozta Szombathely mellett Győr ellen, hogy Szombathelyhez közelebb van Győr, mint Győrhöz Szombathely, mire gróf Esterházy Kálmán mindjárt citálta a folyosón az erdélyi verset:

Vinczhez Csóra
Csak egy óra
Csórától Vincz
Még annyi sincs.

Ma is, mint tegnap, az egész ülés a városok dicsőítéséből állott. Sopron gyönyörű házsorai között vezetgetett Bolgár és Hannibal; Halassy Gyula a szerény Besztercebányát kívánta egy királyi tábla székhelyéül. Látván Kaas Ivor, hogy az egész vitában erre van a legkevesebb lehetőség, természeténél fogva nyomban Besztercéhez csatlakozott. A legtöbb figyelmet keltette a Roszner Ervin szép, lendületes felszólalása Nagyvárad védelmében. Őróla nem lehet mondani, hogy dicsekedett, sőt azt állította, hogy Nagyváradon van a legtöbb bűnügy - tehát oda kell a tábla.

Sal Ferenc a karzaton megdicsőülve hallgatta a város »fogadott fiát«, amint kiállt a porondra, leginkább csak azért, nehogy kardcsapás nélkül kapja meg a táblát Nagyvárad.

A vita egyébiránt csendesen, simán ment, a himnuszokat senki sem vette komolyan - még maguk a felszólalók sem. Mindössze Goda Bélán tört ki a hazabeszélési »furor«, s hadonászó bicskájával egy kicsit belehasított a Sopron bőrébe, azt állítván, hogy Sopron azért kapta az osztrák világban a kerületi főtörvényszéket, mert »jóérzelmű« volt. Amire nagyon elkeseredett Bolgár. Szerencséje szegény Goda Bélának, hogy Fabiny Teofil nem volt kéznél. Majd adott volna az neki!

E kis összecsapás után bezáratott a vita. Chorin igen csinosan előadott epilógja után Szilágyi tartott tárgyilagos, pompás beszédet, melybe ezúttal Polónyi bele nem szövetett (pedig már kényelmetlenül kezdett fészkelődni), s mely pusztán csak a táblák székhelyeinek elhelyezését indokolta.

Persze, hogy a javaslat e tekintetben nem tökéletes, de hogy az lehessen, csak egyetlen módja lett volna. Az, ha a városok mindjárt első keletkezésük alkalmával, valamikor az Árpádok idejében, mindjárt hozzá kombináltattak volna a Szilágyi mostani reformterveihez...

De az ősök - panaszolja Beöthy Algernon -, könnyelmű, gondtalan emberek voltak!

Szilágyi beszéde után meglehetősen komplikált szavazás következett.

Elsőnek a Falk indítványa került a vesztőhelyre.

Csak az aradiak álltak fel mellette: Falk, Bohus László, Boross Béni, s az ellenzékről nehányan.

Aztán Besztercebánya esett el.

Az elnök föltette a kérdést:

- Akik Besztercebányát óhajtják táblai székhelynek, méltóztassanak felállni.

Egyetlen szőke, piros pozsgás ember emelkedett fel a guggoló kormánypárti táborból.

A Ház félig csodálkozva, félig mosolyogva nézte az idegenszerű alakot.

- Ki ez?

- Halassy Gyulának kellene lennie.

Eszerint mégis Besztercebánya ért el a követelődző városok közül legtöbbet, mert legalább végre ismerőssé vált a parlamentben a képviselője. Csak éppen ez az egy mód volt rá.

Majd Eperjes reményeit törte össze a t. Ház. Utána Szombathelyt tették a koporsóba.

A szegény Péchy Tamás érzékeny jó szíve nem állhatta tovább e tömeges kivégzéseket, s átadta az elnöki széket félkettő táján Bokrossnak.

- Folytasd a hóhérságot!

Az I. §. változatlanul ment keresztül; a másodikkal pedig pusztán Kubinyi Árpádnak sikerült hóna alá kapnia a rózsahegyi törvényszéket, s átszaladni vele Kassáról Pozsonyba.




ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 21.]

A honossági kérdés (melynek sikerült Tiszát áldozatul ejtenie), még egyszer visszatért a Házba, mint a difteritisz szokta, új áldozatokra áhítozva.

Szapáry Gyula nem tért ki előle, beengedte a kapun és az ajtón, de okulva a példán, előre kimondta, hogy szíves fogadtatásra ne számítson. »Beeresztem, fojtson meg engem is, ha tud, de nem csókolózom vele.«

A Házba, dacára, hogy ott benn már a Homér fénydús ege süt be az ablakokon, s a kopasz képviselői fejekről izzadsággyöngyöket facsar, sokan gyűlének össze, úgy földszint, mint a karzaton, mert híre lőn, hogy gróf Károlyi István fog egy lojális beszédet tartani, a törvény napirendről való levételét indítványozva.

Gróf Károlyi Istvánt legújabban egy el nem mondott beszéd tette nevezetessé éppen ebben a kérdésben, ami nagy ritkaság az el nem mondott beszédek világában.

A kormánypártiak közül mindenki kesztyűs kézzel nyúlt a »gyilkos« kérdéshez. Bezerédj Viktor tapintatos, tárgyilagossággal adta elő a közigazgatási bizottság álláspontját. A nagy közbeszólók hiába lesték, hol lehetne »felháborodni«, dühbe jönni, Bezerédj el tudta kerülni ügyesen a zátonyokat. Maga Irányi Dániel is »tapintatosabb« volt a szokottnál, játszván a diplomatát, aki Kossuthot nem is említi, de nem is volt semmi hatása. Az öregúr arany napjai lejártak már. A faggyúgyertya fényét ma már senki sem csodálja, mikor villanyos fényfolyam is van.

Irányi szavaira legott fölkelt gróf Szapáry Gyula, s tájékoztatta a szélsőbalt, hogy ennek a hétnek (mert egy hetet okvetlenül igénybe vesz a vita) nem igen lesz nyoma a törvénykönyvben. Ez csak egy kegyesen engedélyezett szónoklási majális a szélsőbalnak. Szapáry Gyula kifejtette, hogy az Irányi-javaslat nem bír befolyással a kivándorlás megakadályozására, s hogy akik tíz évig nem járulnak sem személyükkel, sem vagyonukkal az ország fejlődéséhez, azoktól legalább egyszer meg lehet követelni tíz év alatt azt a nyilatkozatot, hogy: »magyar kívánok lenni«.

A miniszterelnök kimért okos szavaira felhangzott a helyeslés vidám zaja. Ugyanazok az ismerős hangok, melyek Tisza alatt. Kivált közülük a Kőrösi Sándor oroszlánszerű felbődülése, az az óriási »Úgy van!« kiáltás, mely egy dűlő miniszteri széket is képes visszafordítani a helyére, a Széll Ákos szopránja, a Szivák Imre baritonja. Az idők változhatnak, de a mamelukok hangja mindig egyforma.

Most következett Károlyi István. Fekete ruhába volt öltözve, ami nagy leereszkedés tőle a mélyen tisztelt Ház iránt. Kis fekete sapkáját levett fejéről és síri csöndben kezdé beszédét. Csak a nagy oratoroknak jut osztályrészül az a figyelem, érdeklődés, melyben a »kaszinó vezérét« részesíté a Ház. A képviselői padok egészen megteltek, a folyosó végképp kiürült. »Helyre! helyre!« - hangzott fel, s a Ház asztala előtti tér hirtelen tisztássá vált.

De jó Grecsákunk hű pertu patása ez egyszer nem felelt meg a várakozásnak. Nem mondott bizarr dolgokat, mint rendesen, hanem ügyesen lavírozott, a Kossuth iránti kegyelet és a dinasztia iránti lojalitás között, hol ide bókolt, hol oda, Bécs felé fordított arccal hajlongatta derekát Turin felé... A szélsőbaliak, akik megszokták, hogy odaát a szomszédban az ő szájukkal beszéljenek, megcsördítették egyszer-kétszer az éljenzéseket, de lelkesülő ábrázatuk ugyanannyiszor el is savanyodott. Legjobb ötlete az volt Károlyinak, hogy híres, el nem mondott beszédjéből idézett, ami némi derültséget keltett a jobboldalon: »Nem szabad beszédet olvasni« - kiálták.

Miután sem elég forradalmi nem lehetett, sem elég lojális, hogy valamivel mégis megengesztelje népeit ama két határnak, melynek mezsgyéjén állt, Tisza Kálmánon ütött egyet; de ez inkább visszatetszést szült, mintsem tapsokat.

Tisza váltig jegyezett a Károlyi beszéde alatt, amiből arra lehet következtetni, hogy holnap ő is felszólal.

Még egy felszólalást várt a Ház ma: a Károlyi Gáborét, ki polémiába akart ereszkedni bátyjával, de mint a folyosón mondá: »A beszéd felerészben szélsőbali volt, nincs mit támadni rajta. Nem szólaltam fel ellene. Hadd legyen nekem is egy el nem mondott beszédem.«

Szép beszédet mondott még a mai ülésen Helfy Ignác, melynek egyes részei nagy tetszést arattak a meggyérült hallgatóság előtt. A jobboldal is kedvtelve hallgatta »Kossuth palatinusának« ama szavait, melyek Kossuthnak királyunk személye iránti tiszteletét vázolták. Beszéde után orkánszerűen zúgott fel az »Éljen Kossuth!« kiáltás a balmezőn.

De Petrich csakhamar eltemette a lendületes felpezsdülést az unalom mélységes sírjába. A terem levegője melegedni, s a Ház oszladozni kezdett.




A T. HÁZBÓL [máj. 22.]

I. Ki volt Cogordan?

[máj. 22.]

Tegnap még Irányi diplomatizált (már ahogy ő tud), tegnap még a szegény kivándorló tótok is szerepeltek a zászlókon, ma már csak a Kossuth Lajos arca tündöklött azokon. Tiszta Kossuth vitává nőtte ki magát az Irányiék javaslata. Mellette villogtak a lándzsák és kardok, mellette sütögették a karabélyokat Dobay uraimék őkegyelmeik; tegnap még a kormánypárt bele nem ugrott a vitába. Némán hallgatta a szélbali szónokokat. Tibád Antal pláne azzal foglalkoztatta az egész folyosót, hogy hajszát tartott Cogordanra.

- Ki az a Cogardan? - hangzott a kérdezősködés itt is, ott is.

A jó Cogardan úgy lett híressé, hogy Irányi hivatkozott az ő véleményére a honossági kérdésben, mire Bezerédj Viktor is beszőtte beszédjébe Cogordant.

Tibádot bántotta a dolog, hogy a jó öreg Bluntschli (aki a Tisza-kormány uralma alatt mint nagy auktoritás élt köztünk), most egyszerre háttérbe szorítva, Cogordannal helyettesítetik.

- Ki az a Cogordan? - kérdé Bezerédjtől.

Bezerédj vállat vont:

- Én nem tudom; kérdezd meg Irányit.

Irányitól is megtudakolta, Irányi vállat vont, de anélkül, hogy a nyaka méltóságos merevségéből bármit is veszítsen.

- Nem tudom. Én Schvarcz Gyulától hallottam.

Nosza, meg kell keresni Schvarcz Gyulát, Schvarcz Gyula a fejét rázta:

- Én nem tudom, de egy német könyvben olvastam egy jegyzetet, amelyben a neve előfordul, hogy könyvet írt a honosságról.

»Talán nem is létezik« - mormogta magában Tibád. - S ez éppen pompásan kvadrálna a vitához. Ha már citálnak egy el nem mondott beszédből, mért ne citálhatnának egy nem létező tudósból.

Tibád valóságos sportot csinált belőle, minden tudóst megfogott, de Hagarától kezdve le egész Neuman Árminig, mindenik mást mondott.

- Az egy norvég tudós lesz.

- Ah, egy középkori angol író.

- Amerikai parlamenti tag - szólt a harmadik.

- Lánczy Gyulának kellene sürgönyözni Kolozsvárra. Ha az se tudja, akkor nem létezik.

Arra se volt rest a kedélyes siculus, hogy a könyvtárnokokat (Coxot és Boxot) megzaklassa: hallották-e Cogordan hírét.

Hányják-vetik a lajstromokat, s végül kisül, hogy csakugyan van Cogordan. Írt is egy könyvet, meg is van a könyvtárban, de elvitte Szilágyi Dezső, és vissza nem adja a honossági vita végéig - hogy elcsukja a tisztelt Ház elől a forrásokat.

Hadd legyen minden tudomány őnála.

Mint a futótűz terjedt el a folyosókon.

- Meg van Cogordan! Még pedig se nem norvég, se nem amerikai, hanem francia.

S így lőn a Háznak a tegnapi napja mégis eredményes, amennyiben egy francia honosságától megfosztott tudós visszaadatott a szülőhazájának.

*

A folyosó benépesedett ma is már tíz órakor.

Az első érkezők közt van rendesen Tisza Kálmán.

Többnyire kint ül, mint kormányelnök korában a balfolyosón, a tanácsterem első ajtaja környékén, s barátaival beszélget kedélyesen mindenről. Leginkább Tisza Lajos környékezi, Csernátony, Horváth Gyula, István fia, Gajárai Ödön, Rónay János csak messziről meri nézni a »generálist«. Vidám, nyugodt, a legjobbízűen ő nevet a Beöthy Algernon dévaj ötletein. E kis csoport ott, mely egyre hullámzik, váltakozik, képezi a Házban a központot. A teremből kijövők odahoznak meg minden hírt a tanácskozás menetéről. Tisza rendesen mindenre tesz egy-két megjegyzést, de olyan szerény hangon, olyan igénytelenül, mintha igazi »közkatona« volna. Ha egy jó élc, egy eleven aperçu születik valahol, azt idehozzák. Minden friss cseresznye, még azon hamvasan, legelőbb őhozzá kerül. A szeretet és a gyöngéd hódolat, mely iránta nyilvánul, sokkal szebb, meghatóbb ebben a formájában, mint mikor az ország hatalmas kormányzó férfiát érte. Az ő itt, ami Angliában Gladstone, a nagy öregember. A vidéki deputációk (melyek sűrűn fordulnak meg a folyóson) bámulják fejalkatát, szürke ruháját, egyszerű viselkedését, az arra menő miniszterek megállnak előtte, kérdezősködve az egészsége iránt:

- Hogy érzed magadat?

- Elég jól a körülményekhez képest - feleli.

- Milyen körülményekhez képest?

- Hát a Károlyi Pista szemfedője alatt.

Ha kiválóbb szónokot jelez az elnöki csöngettyű, a generális leteszi szivarját és sietve biceg a terembe. Ott aztán csendesen meghúzódva figyel, és semmi társalgást meg nem tűr maga körül.

De a kiváló szónokok oly ritkák, hogy Tisza többnyire a folyosón tartózkodik.

Thaly beszédét ott künn várta ki, pedig sok lendület volt benne, s nemcsak a szélsőbali pártot villanyozta fel, hanem a kormánypárt is szívesen hallgatta. Ott is sok a virágkedvelő.

Utána Dárdai Sándor beszélt, gyönyörűen fejtegetve a kérdést, pártja nagy helyeslése közt, folyton elvi magaslaton maradva. Az ellenzékről csak imitt-amott hangzott ingerültebb közbekiáltás. Midőn a tótok kivándorlásáról szólott, mondván, hogy azok is többnyire visszatérnek, Ugron Gábor élénken közbekiáltott:

- Igen visszatérnek, Erdélyből mandátummal!

De a szónokot még az a gyanúsítás sem vette ki sodrából, hogy ő tót, folytatá beszédét a mamelukok szájaíze szerint. »Ejnye, de okos ember ez a Sándor!« Az ellenzék komolyabb része is a tárgyilagos szavakat megillető tisztelettel hallgatta majdnem egészen végig. Azért »majdnem«, mert a befejező mondat, mely a szabadságharc egyik szomorú epizódját a szemrehányás hangján érinté, bízvást elmaradhatott volna.

II. Az öreg Gosztonyi közbeszólásai

Ha mindent megtud is a künn ülő »generális«, egy dolog soha sem jut a fülébe. Arról még a miniszterek sem tudnak. Jobboldali szónokok, akiket részben illet, soha meg nem hallják. Örök titok a sztenográfusok előtt is. A Gosztonyi Sándor közbeszólásait értem. Oly halkan suhannak ezek el a vita alatt, hogy csak a legközelebbi padsornak van róluk tudomása. A »Naplóba« ezek nem jutnak, s éppen ezért becsesebbek a jövendő kor történetíróira. A szürkülő fejű szittya szakadatlan gyilkos megjegyzésekkel könnyít hazafiúi bánatban sorvadó lelkén. Ma egy képviselő (az öregúr elvtársa) Thaly és Dárdai beszéde alatt suttyomban lejegyezte őket, s alább közöljük (mint őszinte hangot a helyről a honossági vitában), mert végre is az el nem mondott beszédek divatjában, bízvás nyerhetnek polgárjogot az elsuttogott közbeszólások:

Thaly beszédje alatt: Nagyon jól tette... talpig való becsületes ember... Úgy van... A császári szolgák... Úgy van... Úgy van tökéletesen... Szolgalelkek... Osztrák szolgalelkek... Nem érdemes azokkal beszélni... Nyomorultak... Az összes világ katolikus s keresztény lett, mint ahogy az egész világ ellenzéki lesz 92-ben... Megtagadták már 79-ben, most azt kellene megszüntetni... A Habsburg-ház elpárolgott volna! Elég bolond volt mindig a magyar... Ellene szavaz Kossuthnak! Elég piszok dolog az!... Bizony nem vétek! - Éljen Kossuth Lajos... Iszen 92-ben majd megmutatjuk, hogy lesz a kormánypárt -... Akinek nincs lelkiismerete, elvállalhatja... Hazájának ne! (Dárdai szólásra állt föl) Ki az az ember ott?... Horváth Gyula úgy néz ki, mintha a sírból jönne... Micsoda beszéd ez!... Elég rossz, hogy meghozták... Akkor is rossz volt, most is az... A jogvédő alkotmányt kiforgatják a sarkából... Melyik az az új mameluk? Piszkos szolgalelkűség... Az ám, hát a szegedi rakpartot ki döntötte le?... No, megállj! Kutyafülűek! Ejha, helyre Kati! stb. stb.

Így zsörtölődik az öregúr, minden oráció alatt már évek óta: de a hangosabb közbeszólók, Károlyiak, Hoitsyak miatt soha se érvényesülhetett pezsgő szelleme. Ím ezek elhallgattak, s most ő grasszál. De nem sokáig. Nem mintha talán lakatot tenne a szájára, de mert holnap, holnapután már megjön méltó társa, Csanády bácsi, s akkor a halk közbeszólások átváltoznak párbeszédekké a két borongó státusz-férfiú között.

*

Az ülés fénypontja a Szapáry Gyula beszéde volt. Nyílt és férfias kijelentései imponáltak az ellenzéknek. A legnagyobb zajongók sem találtak olyan réseket, ahova a turbáló bombákat be lehetett volna dobni. Pedig ugyancsak nyüzsgött a tábor. Egészen a Tisza modorában szólott, ceruzájával gesztikulálva. Nem volt szavaiban se szín, se zománc, se virág - de tövis sem. Egyszerű szürke mázba öltözteté érveit. Az igazságra ilyen ruha illik. Sorba vette az ellenzéki állításokat, melyeket az előtte levő papírlapra jegyzett volt fel, s olyan vaslogikával parírozta ki, s annyi őszinteséggel fejté ki álláspontját, hogy az ellenzék kezéből minden fegyver kiesni látszott...

Szerkezetében laza volt, de gondolatmenetében államférfiúi magaslaton állott e rövid beszéd, melyet zajos tetszéssel fogadott a párt. Tisza Kálmán első volt azok között, akik gratulálni siettek a miniszterelnöknek első nagy szónoki sikeréhez.

Szapáry beszéde után öt percnyi szünet következett. A népes zsibongó Ház kitódult a folyosóra cigarettezni, s vissza se tért többé.

A következő szónokok nem bírták becsábítani. S Hentaller, se Dobay, sőt Dobaynál kezdett a bennlevők türelme is kifogyni.

- Eláll! - kiáltozták szerte.

- Ha én egyszer felállok, el nem állok - felelte Dobay kurucosan. - Olyan nincs.

S e szavakkal legott kiengesztelé a többséget.

- Hallgassuk meg. Eredeti ember lehet.

S valóban az. Érvelése körülbelül ez volt: Kossuth valamennyiünk közt a legkülönb ember. S ezt őróla valamennyien elismerjük. Miután pedig a legkülönb ember, hát minek zárnám én ki a honpolgári kötelékből éppen a legkülönbet? Megszavazom a törvényjavaslatot.

Dobay után a jó öreg Madarász kiabálta ki magát kedvére. Legelőbb a szeme kezdett fényleni, azután az izzadás fogta el, majd az arca vörösödött ki, végre a fejebúbja is olyan piros lett, mint a skarlát.

Miután egyéb megveresedni való már teljességgel nem akadt rajta, tehát ő is bevégzé a stentori lármáját, s az elnök áttette a vitát holnapra.




A T. HÁZBÓL [máj. 23.]

A mai ülés felette érdekes és mozgalmas képet nyújtott. Az apró szónokokat üdítőleg váltották fel a nagyok: Apponyi Albert gróf és Tisza István (kit immár méltán a Ház nagy szónokai közé lehet sorozni). A tanácsterem oly népes volt, mint csak igen ritkán. Jókai a »nyári fejével« kopaszan ült ott, s mikor Veres József az ékesszájú orosházi pap, nagy animóval szidta a lóversenyeket, mondván, hogy azok árán minden évben sok száz kivándorló tótot lehetne megmenteni, jóízű humorral közbemordult:

- Persze, persze, csakhogy aztán a tótoknak kellene futtatniok a lovak helyett.

S képzeletében kifejtvén ezen látványt a Veres József országából, a nagy regényíró maga is elmosolyodott.

Ma általában újra a tótok kezdtek szerepelni.

Krajtsik Ferenc Veresnek arra a vádjára, hogy Kossuthot kizárják a honpolgárságból, mogorván közbekiáltott:

- Ugyan, ugyan, ki akarja őt kizárni?

Mire nagy kacagás támadt a balmezőn, élénk felkiáltásokkal vegyesen.

- Ah! Ah! Ön úgy látszik most ébredett fel: átaludta a javaslatot!

Perlaky Elek higgadt, tömör beszéddel kezdé meg a kormánypárt harcát. Utána Herman Ottó jött. Ezt Tisza István váltotta fel.

A Ház megtelt, az elnöki harangszó összehítta a képviselőket a büféből, a háznagyi »kaszinóból«, a folyosóról. A síri csöndességben künn csak egyetlen képviselő maradt ülve, aki nem ment be Tisza Istvánt meghallgatni. A nagyváradi képviselő; az apa.

Egyedül volt. Vajon hova kalandozhattak gondolatai a kriptai némaságban? A múltra gondol-e, mely oly fényes volt vagy a jövőre, mely még fényesebb lehet. Csakhogy a kápráztató fénysugarakban a fia áll már helyette...

Vagy tán csak a jelent, a tényeket figyelte e nagy államférfiú, ki csak egy erőszakos tettet követett el hosszú pályáján, hogy a saját ábrándjait lakat alatt tartotta, és csak egy gyengeséget tanúsított, hogy a saját fia dicsőségét nem volt bátorsága teljesen végigélvezni.

Nem ment be, de tán hallotta a félig nyitott ajtón, a teremből kihallatszó derültséget. Balról jő. Ez nem jó jel.

Akkor volt az, mikor Tisza István a Kossuth teendőit fejtegette a hatóságokkal szemben és az ellenzék mesterséges hahotával igyekezett zavarólag hatni a beszédre.

Ingerült közbeszólások sűrűn reszelték a levegőt. A habarékpárt négyszínű kandúrjai (kik azonban ama mesés pályadíjat még a mai napig se nyerték meg) szintén megpróbálták a »segédkezést« úgy, hogy a »véderői zaj« siket, tompa zúgása hatolt ki immár.

Az elnök hiába sopánkodott székéről:

- Miféle szokatlan dolgok ezek, tisztelt Ház?

- Micsoda? Még most se szokta meg? - vágott vissza Károlyi Gábor megbotránkozva.

Kaas Ivor felment az emelvényre, éppen az elnök háta mögé, onnan kiabált közbe.

Péchy megszeppent:

- Ne tessék kérem innen kiabálni! (»Még azt hiszik majd - dörmögte magában az öregúr -, hogy én magam zavarom a tanácskozást.«)

Az ellenzékiek szétfutottak katedra mellől, hogy az intelemhez képest a helyeikről kiabáljanak.

De nem soká tarthatott a mulatságuk. A fiatal képviselő szép, magvas előadásával, nyugodt, majdnem hideg, de nemes modorával lebilincselte őket egyenkint. Akaratlanul is követték. Ama templomi csönd állt be, midőn a szónok lélegzetvételkor hallja a sztenografusok órájának egyhangú petyegését. A ceruzák percegése a fehér papírlapokon dübörgéssé nő meg.

Észrevette-e vajon a generális azt a csöndet? S mikor bent a szónok az óra ketyegését hallhatta, vajon nem hallotta-e a künn üldögélő apa a saját szívének édes dobogását?

Hát még mikor azután kitört a tetszésvihar oly elementáris erővel, hogy szinte a Ház falai rengtek tőle?

- Mi volt odabent?

Hát éppen az volt, hogy Károlyi Gábor, az ellenzék konspirálását említvén a szónok, felkiáltott vékony, penicilus-hangján:

- A tata is konspirált!

Tisza István gúnyosan nézett oda egy másodpercig, s aztán emelkedettebb hangon folytatá, mely végigcsengett a termen:

- Egész életemben büszke leszek arra, hogy ő konspirált, akkor, midőn a fejével játszott. Némely emberek akkor nagy hazafiak, mikor az akasztófa várja őket, mások akkor, midőn olcsó népszerűségre tehetnek szert.

Úgy hatott ez a közbevetett mondat, mint a hideg zuhany. Szinte fölszisszent tőle a baltábor, míg a jobbmezőt a tetszésnek valóságos láza ragadta el.

A beszédnek, minőt a magyar parlamentben 29 éves ember még nem mondott, külső nagy hatását ez a kis riposzt hatványozta; belső értéke még külső hatásánál is nagyobb volt. A lojalistást fejtegető része, melyben még a szélsőbal lojalitását is mint megrendíthetlent igyekezett feltüntetni, államférfiúi magaslaton állott és félig-meddig jóvá tette azt a fatális élességet, mely a szélbali politikusoknak nemigen eshetett jól.

Lefegyverkezve hallgatta az ellenzék. Nem volt már zaj, fészkelődés többé; lankadtság fogta el őket; az okosabb ellenzékiek átjöttek a kormánypárti sorok elé, s ott morogták egymás közt:

- Kemény legény a talpán!

- Ez a jövő embere!

- Hm! Olyan ez a Tisza család, mint a kandeláber. Még az egyik gyertyát csak most koppantottuk el rajta, már mingyárt gyúlik a másik.

- Nem gyertya ez szógám, beillik ez ilyen szegény faluba gázfénynek is.

*

Ma csak fel kellett állni a Házban. Minden sikerült. Jól beszélt Perlaky, excellált Tisza István, s egyik legremekebb beszédjét tartotta Apponyi Albert (mellyel a mai vezércikkben foglalkozunk).

A vitában kitaposott nyomokat (nem is nyomok már, de kátyúk) teljesen befújta a fölséges oráció, egészen új oldalról (sokkal magasabb horizontból) fejtegetve a Kossuth-kérdést. A habarékpárt tetszésérzete a szellemi kéjelgésig emelkedett, a kormánypárt (ami már régen nem történt) zajos helyeslésben tört ki több ízben, csak a szélsőbal volt hallgatag, levert; mindössze Károlyi Gábor méltatlankodott hangosan: »Látom már, hogy csakugyan vágyik a miniszteri székbe« s Gosztonyi morzsolgatta suttyomban sopánkodásait.

Pedig a nemes gróf ugyancsak mesterien kíméletes modorban bontá fel ez alkalomra a szövetséget, mintha mondaná:

»Fiúk, vérzik a szívem... isten látja lelkemet, hogy veletek érzek. Ne okoskodjatok, ne haragudjatok, meg kell lenni, nem szavazhatok ma veletek... pedig szeretnék. Hiszen tudjátok, hogy veletek voltam a "nagy" napokban, de most nem tehetem... nem engedi a politika... a jövő... Ne haragudjatok, gyerekek, ha most az egyszer beállok okos embernek.«

És azok nem is haragudtak, csak végtelenül elszomorodának felette.

*




ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 29.]

A honossági vita átjött pünkösd utánra. Három részből állt. Az első rész a kivándorló tótoknak volt szentelve, s ezt a címet viselhetné a Ház naplójában a fejezet: »Podzabutski«. A második rész a Kossuth himnusz.

Ez is elmúlt. Legújabb változata a vitának, hogy Dárdai Sándor fekszik a deresen, s nagy vehemenciával ütik-verik, az érvekből kifogyott szónokok. Még vagy négy mogyorófa pálca van felírva holnapra is.

De holnap már hihetőleg bezáródik a vita, és a pozdorjává tört ellenzék azzal a tanulsággal gazdagodik meg, hogy könnyebb a javaslatokat támadni, mint azokat megvédeni.

Irányi javaslata mellett többen szólaltak fel a szélsőbalról ma is, de a meritumnak még környékén se jártak. Még Eötvös Károly szájából se csorgott ma méz, hanem csak savó. Polónyi sokkal ügyesebb volt Eötvösnél, s pártjánál nagyobb hatást keltett, mint a Ház »legjobb ízű orátora«, ki csak szincerizált, s mint az egerésző macska körülszaladgálta a lyukas hombárt.

Az afrikai melegben sanyarú képet mutatott a tanácsterem. Az öregebb honatyák szunnyadoztak, az ébrenlevők az izzadságot törülgették homlokaikról és a Ház levegőjét szidták. Széll Ákos aggodalmas tekintettel méregette a tátongó padokat; a karzatok hallgatói gyorsan változtak, mindenki el volt lankadva, csak a friss elnök, Bokross Elek nem, kivel figyelem dolgában csak egy ember konkurálhatott még, a vén kuruc, Csanády. Ma volt először a Házban, s miként a halottaiból föltámadt peleskei nótáriust, Nagyzajtai Istvánt, őt is érdekelte minden: szem, fül volt az öreg, ne adj isten, hogy csak egy megjegyzést is elveszítsen. Végighallgatta a jegyzőkönyvet, az elnöki jelentéseket, az összes beszédeket, kikutatott minden elmosódott közbeszólást, s csinálta folyton tenyeréből füléhez a tölcséreket, egész addig: hogy »a vita folytatása holnapra halasztatik az idő előhaladottsága miatt«.

Megbámulta Károlyi Gábort: »Hm, ebből valamikor ember lesz«. Nagy, duplafedelű fejét (a fekete fedél alól a szürke fedél kandikál ki) megcsóválta egyszer-kétszer az ülés végén: »Ej, ej, hogy megnőtt azóta ez a Polónyi gyerek«, gyilkos szemekkel átsandított a miniszteri székek felé, mint a prédáját méregető farkas, majd odaszólt sóhajtva Gosztonyihoz: »De azonban nem ér ez semmit, hékás, ha Tisza már nem egzisztál«.

- Egyébként is nagyot változott a világ. Sándor bácsi - panaszkodott Gosztonyi. - Most már onnanról harapnak.

- Ne beszélj! - mondta az elvénhedt szittya, a kialudt fényű szemei tágra nyíltak.

A vita szürke egyhangúságát, s a Ház kimerültségét nem lehetett volna megjósolni a kezdetből, mert az ülés nyitánya, egy vitézi előjátékkal, mozgalmas, pezsgő tanácskozást ígért, úgyszintén a névsor is, melyen két olyan név fehérlett, mint az Eötvösé és a Polónyié. Ezekről nem lehet elmondani, hogy ahova lépnek ott nem terem a fű.

A vita villásreggelijét a Károlyi Gábor rohama képezte, kinek a pünkösdi ünnepeit nagyon megrontotta a Pongrácz gróf múltkori rendreutasítása: »tartsa a száját gróf Károlyi Gábor képviselő úr!«

Ezt már nem lehet így hagyni - gondolta magában gróf Károlyi Gábor, s fegyver után nézett a szélbali arzenálisban.

Akadt is fegyver (sok ember sokat lát, tud), s Károlyi Gábor ma felállott, hogy attól a tábornok úrtól (Pongrácz gróftól) föl nem veheti a sértést, aki 1848-ban Kossuth s a hazája ellen harcolt Temesvárnál.

Pongrácz nevetve kiáltott közbe:

- Tizennégy éves koromban?

A szélsőbaliak megsemmisítő gúnnyal nézték a nagybajuszú, katonás képű képviselőt, néhány ingerült felkiáltás röppent el: »Gyönyörű dolog!« De csak egy percig érezte át a szemek bántó szúrását, mert amint aztán ő is felszólalt, hogy ő 1848-ben még Grácban ült egész 1850-ig az iskolapadokban, a nagy haragból nagy mosolygás virult ki a tigrisek ajkán. »Hazug rágalom az egész« - végzé be szavait.

Erre most újra felpattant Károlyi gróf. Volt még a puskájának egy csöve: ráolvasta az »Országgyűlési Almanach«-ból: »Mint táborkari tiszt vett részt a temesvári csatában.« Itt van, ki van nyomtatva. Szerkesztette Sturm Albert.

A jelenet már-már kínossá kezdett válni, midőn nagy tapintattal mindent lecsendesített az elnök.

- Miután Pongrácz Károly »hazug rágalom« megjegyzése nem Károlyi Gáborra, hanem a könyvre vonatkozik, a személyes ügy befejezettnek tekinthető.

Erre lecsendesedett a háborgó földszint, mint Neptun szavára a hullámok, de megmozdult a jobb karzat, ahol a Lloyd tudósítója és az Országgyűlési Almanach szerkesztője üldögélt, szelíd arcával és hegyes ceruzájával.

Mintha a villám érte volna! Őt, ki egy légynek se vétett soha, arra szemelte ki a fátum, hogy Károlyi Gábor generálisokat öljön vele. Ez több volt, mint amennyit jó szíve elviselhetett. Hát még mikor azt látta, hogy Pongrácz csakhamar előkeríti valahonnan az »Almanachot«, s ráncba szedett homlokkal olvassa a saját életrajzát.

Aztán megindul padjából a folyosó felé, mindenütt tudakozva útközben:

- Hol van az a Sturm Albert?

Sturm Albert csakhamar előtermett a folyosón, s a rágalom gurult ismét odább, mert Sturm Albert megmutatta a Halász Sándor múlt Országgyűlési Almanachját, amelyből szóról szóra átvette az adatokat.

- Teringette! - mond a tábornok zordonan. - Ki az a Halász Sándor?

- Az egy igen derék ember - mentegeté Sturm.

- Nem bánom én! De hol van?

- Most éppen nászúton van.

A jószívű Sturm szerette volna kipuhatolni, hogy miféle halállal akarja a tábornok kimúlatni a világból.

- Nemsokára hazajön... De az olyan jó ember kérem, hogy bizonyosan csak tévútra vezették... valami más Pongrácz életadataival keverték össze a képviselő úrét, egy olyannal, aki Temesvárnál csakugyan harcolt...

- Az ördög vigye az egész temesvári csatát. Azt én föl se veszem.

- Hát miért haragszik akkor? - csodálkozott Sturm.

- Hogy a pokolba ne haragudjam, mikor elég vén fickó vagyok már anélkül is, s ez az ember elég vakmerő, két évet hozzá toldani. Mit kompromittál engem az asszonyok előtt! Tudja meg, hogy és 33-ban születtem és nem 31-ben...

Ezzel a kis incidenssel aztán véget ért e személyes kérdés a folyosón is, három tanulsággal.

Az első az, hogy a nyugalmazott tábornokok nem olyan félelmetesek, mint az aktív tábornokok.

A második az, hogy a képviselők annyira el vannak foglalva törvényhozási munkájukban, hogy még a saját életrajzukat sem érnek rá évek soráig átolvasni.

A harmadik az, hogy a nyomtatott betű sem szentírás.

Kritika nélkül könyvet írni nem jó. S kritika nélkül írt könyvből a mások jó hírnevét megtámadni nem ajánlatos.




A T. HÁZBÓL [máj. 31.]

Ma végre befejeződött a honossági vita, melyet egy későbbi kor fiai szeretnének majd kiszakítani a Ház naplóiból. Kossuth is meglehetett volna nélküle, a szélsőbal is, a kormánypárt is. Öröme, haszna nem volt belőle senkinek. (Gróf Pongrácz Károlyt kivéve, aki két évvel lett általa fiatalabbá.)

...................

A Laci fiamon már régen kitapasztaltam ennek a mostani vitának a természetellenességét.

Néha ugyanis előfogom a gyereket:

- Kit szeretsz jobban, te gézengúz, anyádat-e vagy apádat?

Ötöl, hatol ilyenkor a fiúcska, zavartan néz rám, hol az anyjára, kis szíve remegve inog ide-oda... míg végre kivágja magát valami közönséges szólammal: »apát is, mamát is egyformán«.

Hja, de a kis Lacika a lutheránus matrikulába van bevezetve, rajta hát nem eshetik ezen a téren nagy kellemetlenség, míg ellenben a szegény parlamentnek nyilatkoznia kellett a honossági kérdésben, kihez húz jobban? Azok követték el a tapintatlanságot, akik ezt a kérdést a rideg eldöntés sorompói elé hurcolták.

Legjobb lett volna, ha még valamikor télen, a Tisza azon kijelentésénél: »Mi Kossuthot mint díszpolgárt ezentúl is magyar honosnak tartjuk« Irányi Dánielék rázúdítanak pecsétnek egy harsogó éljent, s aztán veszik az esernyőiket, kalapjukat, s mennek egyenest a távírdahivatalba sürgönyözni: »Kormányzó úr! Győztünk! Kérünk hadi jutalmul vagy húsz nyílt levelet«.

A húsz nyílt levelet átolvastuk volna, szép csendesen, pipaszó mellett, s a mostani két hetes vitának nem lett volna se híre, se hamva. Dárdai nem feszegeti Nagyenyedet, Kőrösi tudománya intakt marad, a Sturm Almanachjában a molyok lakomáznának, Jókai Mór pedig írná otthon a Svábhegyen a »Rákóczi fiá«-t, ahelyett, hogy most itt a pörkölő melegben a szavazatával Kossuthból csinál Rákóczit. (A szélsőbali felfogás szerint.)

De hát sic fata tulere... A vita megvolt, s ma a zárbeszédek máskor csendes napján is nagy tűzzel lobogott. Mindenki tett még a tetejébe egy kis rőzsét.

Bezerédj Viktor, aki nemcsak kiváló háznagy, de a szónoki fegyverforgatásban is ügyes, egy kicsit megpiszkálta az ellenzéket, mint mikor a köpűt megrázzák, hogy hamarább kijöjjön a raj.

Jött is a nagyhajú Herman, Bezerédj felé egy nagy lándzsaszúrással. Utána felállott Helfy Ignác, Kossuth bús »palatínusa« (most már in partibus infidelium); szemeiben a fény megtörött, homlokán felhők borongnak. Hivatkozik Molnár Antalra, hogy miként informálta ő Kossuthot. Molnár kesernyésen ingatja a fejét, mintha mondaná: »Miért nem hivatkozik inkább Cogordanra!«

Majd maga a vezér lép elő: Irányi Dániel.

A Ház fele része kisomfordál a teremből, pedig ha csak fele akkora szónok lenne az öregúr, mint aminőnek magát képzeli, ma nem lenne Kossuth-kultusz, mert Kossuthot rég elfelejtették volna már az Irányi kedvéért.

Boldog ember, a legboldogabb e hazában, mert az istenek, akik úgy alkották egyrészt, hogy semmivel se legyen megelégedve, amit mások csinálnak, a tőle elvett elégedettséget nem tartották meg maguknak, hanem szépen visszacsúsztatták az öregúr elméjének abba a serpenyőjébe, amelyben a saját működését méregeti.

Polemizálgatott Szilágyival és Apponyival, hosszasan és unalmasan. Azt a képet nyújtva, hogy valaki mennyi ideig tud egy garasos szivart színi anélkül, hogy a hamuja elcseppenjen.

Nekifordult Dárdainak is (hát persze, persze), hogy mekkora nagyot tévedett. És most - ide méltóztassanak figyelni olvasóim - az öregúr póza mutatja, hogy most nagy effektust vár:

- De tévedett Kossuth is - így szól és megáll egy percig, mert most olyan ékesszólási figura következik, aminő Cicero óta még nem volt.

- Halljuk! Halljuk! - hangzott a Ház minden szögletéből.

A nagy Dániel megszegi fejét, s önszobra legtöbbször mozgó részét, karját, könnyedén fölemeli s így folytatja:

- Az ő tévedése abból állott, hogy hitt a bécsi udvarnak és bízott a királyi eskü szentségében.

A jobb vidék megmozdult ingerültem. Péchy a lélekharanghoz kapott és megkondítá.

- Igazat mondott - kiálták balról.

- Én tűröm a szabad szót - mond az elnök -, de...

- Kénytelen tűrni...

- Igaz, kénytelen vagyok, de...

- Ott van a történelem, - süvítenek közbe a balok.

- Igaz, úgy van, de a királyi eskü szentségét a parlamentben ekképpen említeni nem szabad.

Ez elnöki figyelmeztetés által látszólag fölingerelve, de voltaképpen édesen megelégedve, leült a szélbal maché-párduca, miután még gigászi talpaival Apponyit »letiporta«, hogy azelőtt rászavazott a Boda indítványára, most pedig az ő javaslatára nem szavaz rá.

Apponyi Albert egy nyúlékony okoskodással Tisza Kálmánt használta törülközőkendőnek. De a szélbalon kitört az elégületlenség a »szövetséges« iránt.

- Kilóg a lóláb! - kiáltá Madarász Imre.

- Miniszter akar lenni - dohogta Csanády, s folyton folyvást zajlott, morajlott jobb keze felől a haragos tábor.

A remeklő szónok, kinek muzikális füle másnemű hangokat szokott meg onnan, látható idegességgel folytatta s végzé beszédjét.

Apponyi nyilatkozata provokálta a Tiszáét, mély csönd lett, mikor a hatalmas államférfi, a nagy »holt ember« felállott s elmondta őszintén, hogy milyen betegségben múlt ki. Melyik nyilatkozatot tette egyetértésben a társaival, melyiket a saját felelősségére, s hogy jött aztán a Kossuth levele, mely megnehezítette ígérete beváltását. Látható rokonszenvvel hallgatta az ellenzék is.

Tisza felszólalásának mintegy folytatásául jött a Szapáry Gyula beszéde; a miniszterelnök fényes sikerrel cáfolta meg a többségre és a kormányra ráfogott következetlenségi vádakat; mai beszédjének volt polemikus éle is.

Élénken tarkítják a (zajos helyeslés jobbról) és a (nyugtalanság, zaj balról), mert egypár igazságot odamondogatott az ellenzéknek, de annyi őszinteséggel, olyan nyílt modorban, hogy még az ellenzék se haragudott valami komolyan. S egyes (pedig az ellenzéknek elég keserű) helyeken olyan figyelem volt, hogy, mint az elnök mondá a csendet kérő Csanádynak: »Hiszen kérem a légy röpülését is meg lehet hallani«.

Szapáry roppant szerencsével kezeli az ellenzéket; Irányit arra indítá, hogy egy idézett szélsőbali lappal minden közösséget megtagadjon. Polónyi pedig formálisan ellágyult, készen a trón lépcsőihez borulni.

Még most sem ért véget a vita, pedig Polónyi lojális beszédével már úgyis eléggé megszilárdult a trón, de még hátra volt Szilágyi Dezső, kinek múltkor tartott beszéde, lángelméjének egyik legnagyobb nyilatkozása, elég lehetett volna pihenő babérnak akár esztendőkre, de a szenvedélyes viaskodót mégse vitte rá a lelke, hogy a vita legvégén még egyszer el ne paskolja kedvenc alakjait.

A türelmetlen Ház zsúfolt padjait (ugyancsak sokat petyeghetett tegnapelőtt a távíró) csakis Szilágyi bírta már lebilincselni délután két órakor. Beszéde után kitört a gyomrok szózatja: »Szavazzunk!«

Az elnök benyúlt a betűk közé és az E betű volt szerencsében.

A szélbal makacsul bent maradt a padokban, ellenőrizni a szavazatokat, megéljenezte a habaréki »nem«-eket, Kaast, Beöthyt, Nagy Istvánt, míg ellenben nagy zúgás, gúnyos közbekiáltások fogadták a Jókai és Mikszáth »igen«-jeit:

- Gyönyörű dolog ez íróktól!

Csonka kezű honvéd, gróf Esterházy Kálmán, olvasta a neveket a jegyzői székről. A Kossuth csatáinak egyik hőse. És ő is igennel szavazott, mint még igen sok bajtársa.

A kormány tagjai ezalatt künn cigarettáztak a folyosón, és hihetőleg nagy izgatottsággal várták az eldöntést, hogy kinek a kezébe jut hát az ország? Kossuthnak-e vagy Ferenc Józsefnek?

Megszámíttatván a szavazatok, kitűnt, hogy 80 »nem« szavazattal szemben »219« igen áll.

Eszerint marad minden a régiben, őfelségéé lesz, Ausztria, Csehország, Karinthia, Illíria, Galícia, Lodomeria stb. és Magyarország továbbra is; Kossuthra marad Helfy, a dicsőség s a nemzet kegyeletes emlékezete, mint eddig (vagy ahogy szélről nevezik - a száműzetés keserű kenyere), de Apponyi Albert elveszti ama jelzőjének jogosultságát, hogy Kossuthot per »nagy hazánkfia« emlegesse.

Ámbár elég szomorú dolog biz az!




HURCOLKODÓ HABARÉK

- Politikai karcolat -

A habarékpárt kocsija különválva állt a dombon, kereke egyetlen kővel alátámasztva. A kő (Tisza Kálmán) elgurult, s a kocsi magától beszalad a szabadelvű párti portára.

Semmi kétség már, a mérsékelt ellenzék ott lesz nemsokára a Lloyd-épület mamelukjai között. Horánszky Nándor ott fog billiárdozni Csernátonyval, Tibád Antal együtt sakkozik gróf Wenckheim Frigyessel és Sennyey István Beksiccsel fogja fújni a követ egy szögletben, a demokrácia érdekében.

Bejönnek - nem azért, mert híre jár, hogy bejönnek - hanem, mert nem tudnak egyebet csinálni. Olyan kritikus helyére jöttek az ostáblának, hogy már csak egy mozdulatuk van: a bejövetel.

Már egy féléve kísért a rém a szabadelvű pártkörben, hogy be akarnak jönni. És ez most megerősítést nyer legközelebb a jászberényi beszédben, az »akarni« szó kivételével. Mert akarásnak nevezni a kénytelenséget, nagy szószegénységre mutatna s szavak tekintetében ők mindig jómódú emberek voltak.

Dehogy akarnak, dehogy, a Kálvin-térről a Lánchíd-térig vezető út nem kéj-kirándulás; nem annak fogják azt fel Apponyiék sem, mert jól tudják, hogy ahová mennek, az rájuk nézve a »legsötétebb Afrika«, amelynek homálya átláthatatlan: rózsákon ott eleinte nem ülnek. Egy olyan megfordított házasság akar ez lenni, amely az ő legvérmesebb reményeik szerint is perpatvaron kezdődik, és csak a végére jönnének a mézeshetek.

*

A mézeshetek bizonytalanok, a perpatvar bizonyos.

Vessünk egy tekintetet a jövőbe. Mi lesz, ha Apponyi bevonul a pártba, összes suitjével, grófjaival és papjaival.

Hát mindenekelőtt nagy kellemetlenség lesz Szapárynak, kinek a pártja elég nagy és elég odaadó. De ez nem minden, a dolog kellemetlen lesz mindenkinek, mert ha egy teli tóba beömlik még egy tó, a víz egy részének szükségképpen ki kell loccsannia, és a vízzel együtt halak is partra vettetnek.

A szabadelvű párt eddigi korifeusaiból, kápláraiból és közlegényeiből mindenik veszít valamit, a pozíciójából mindenik hátrább tolatik, mert Fenyvessyt, Grecsákot még megbírja a párt-gyűrűzés hullámzás nélkül, de ahova a Károlyiak, Wenckheim Frigyesek esnek, azok nem lehetnek statiszták, azoknak a súlya, ereje nem érdemeik és szolgálataik után jár. Ezek mint nagy testek nagy helyet foglalnak még mozdulatlanságukban is, akárhol legyenek.

De vajon igazán mozdulatlanok lesznek-e? Kételkedni lehet rajta. Hiszen kézzelfogható dolog, amit akarnak. Csak a lapjaikat kell elolvasni, ahol még mindig foly az ádáz csata Tisza Kálmán, a »holt ember« ellen. Elég magyartalan vonás ez. Mert a magyar ügy mellett már küzdöttek a holtak (nem az Éles Henrik holt választóit értem, hanem a Csaba vitézeit), de holtak ellen még nem küzdöttek magyar ügyben.

Nem szemrehányásként mondjuk azonban, csak mint tényt konstatáljuk, hogy Tisza ellen egyre foly a hajsza, az ellen a Tisza ellen, aki megteremtője és a közlegényi ruhában is nagy faktora annak a pártnak - ahova bemenni fognak.

Botorság volna hinni, hogy a mérsékelt ellenzék csak azért megy be a szabadelvű pártba, hogy a foganatba veendő reformokkal meg van elégedve, s hogy ezen megelégedésben meghízzék; sem nem azért megy, hogy mindennap jó estét kívánhasson a minisztereknek, ami szintén egy neme lehet az élvezetnek (egy ellenzéki emberre nézve), hanem azért megy be (ami természetes is), hogy ott magát érvényesítse, s erre nézve első teendőnek, minden jel arra mutat. Tisza és embereinek kiírtását tartja.

Mert így gondolkoznak és talán igen helyesen: a hatalomig két ajtó van, az egyik ajtóhoz a Lloyd-épület hátulsó lépcsője vezet, a másik ajtóhoz csak Tiszán keresztül juthatunk.

A habarékpárt bevonulása tehát háborút jelent Tisza és hívei ellen.

Kétségkívül rosszul berendezett parlamenti élet ez, ahol a lelépett államférfi kénytelen beülni azok közé, akik megszokták, hogy az ő szava az első és utolsó; ahelyett, hogy átülhetne az ellenzékre, folytatni a csatákat elveiért a győztesek ellen. Andrássy megszűnt kormányelnök lenni, elment Bécsbe; Bittó nem szerepelt a parlamentben többé (és Bittó végre is csak Bittó volt). Első eset, hogy volt kormányelnök beült abba a pártba, melyet tizenöt év alatt ő hozott, teremtett össze. Igaz, hogy közlegénynek ült be - de ha egy nagy vaskondér azt mondaná: »ezentúl már én is csak cserépbögre leszek«, olyan könnyű volna-e azért eltörni, mint a cserépbögréket?

Tisza denique bent ül, s ez a legsajátságosabb helyzeteket teremtheti meg. Tisza is tudja, mert nem vak és nem süket, hogy a habarékpártnak ő ott nagy szálka, de ha Tisza nem tudná is, érzik az ő hívei, hogy a beözönlők első célja az ő kifüstölésük a parlamentből; a lassú elmúlasztás szomorú processzusa; ma ennek, holnap amannak az elejtése.

És mert az önfenntartási ösztön a leghatalmasabb az emberekben, Tisza igazi hívei és azok, akik híveinek tartatnak, mihelyt a habarékpárt átlépi a Lloyd küszöbét, rögtön a régi vezér köré csoportosulnak, rögtön pártot képeznek a pártban vagy legalább árnyalatot. Ezekhez fognak járulni a liberálisok, akik azt dörmögik magukban: »Bejöttek közénk a feudális urak«, s legott fészkelődni kezdenek a protestáns elemek: »Bejöttek közénk a klerikális urak«.

Mit fog csinálni ekkor Szapáry? Vagy lavíroz a két árnyalat közt, gondolva »majd összetörődnek apránkint«, vagy valamelyik árnyalathoz áll.

De elkerülhetők-e ily lavírozás mellett a kollíziók két oly árnyalattal, mely egymást meg akarja enni?

Éppen ellenkezőleg! Szapárynak nem marad más választása, miután a torzsalkodást lecsendesíteni nem tudja (mert az lehetetlen), mint hozzászegődni valamelyik árnyalathoz vagy feloszlatni az országgyűlést. (És ez volna a kisebbik baj.)

De tegyük fel, hogy Szapáry a nagyobbik bajt választja (vagy, hogy a nagyobbik baj válik időközben kisebbiké), és a mérsékelt ellenzékből származó mamelukjait tekinti fő támaszának. (De ehhez a föltevéshez legyen szíves az olvasó a Jókai fantáziáját kérni kölcsön.) Mondom, tegyük fel, hogy őket fogja segíteni a térfoglalásban a régiek rovására - s ezen föltevéssel kapcsolatosan kérdezzük meg például Horánszky Nándort vagy Beöthy Ákost (Beöthy Ákost ne is kérdezzük, mert az már tudja és nem megy egy tapodtat se) hiszi-e, hogy ezt összetett kézzel nézné a régi szabadelvű párt és ezek adherenciája?...

Szapáry Gyula rokonszenves és tisztelt államférfi Magyarországon, de végre is gróf. Ez még nem baj. De az már nagy baj lesz, ha a közvetlen háta mögé Apponyi áll, mert az is gróf, mivelhogy hát Apponyinak a háta mögött is gróf áll: Károlyi Sándor, ennek a háta mögött is gróf: Wenckheim Frigyes és nagy beláthatatlan vonalon gróf, és gróf...

Az a liberalizmus pedig, amit a grófok csinálnak, olyan, mint az újpesti hatos, hasonlít az igazi piculákhoz, rá is lehet vele szedni az embereket, de a pengésénél a forgalomban rögtön elárulja magát.

Ha tehát Szapáry Gyula gróf melléjök állna, az csak annyi lenne, mintha ő ment volna a habaréki klubba; mert rögtön egy másik szabadelvű tábor támadna, erősebb, tisztább és hatalmasabb az eddiginél.

A valószínű egyébiránt az, hogy Szapáry a saját pártjával marad, melyet jó napokban, rossz napokban soha el nem hagyott, s ez esetben (jó lesz notíciába venni a habarékpártnak), őrajta teljesedhetik be, amit a Tisza híveire szeretne rámérni, hogy a következő országgyűlésen négy-öt fogasra is elfér a retyerutyájuk...

Gondolják meg, mikor irtani indulnak, hogy hátha véletlenül ők találnának kiirtatni... Mert előfordultak már ilyen furcsa esetek a történelemben!

Oppozíciójuk ártalmatlan volt, de ragaszkodásuk veszedelmes. A torzsalkodások és belzavarok kikerülhetlenek lesznek, az ő belépésükkel okozhatják a kormány bukását is (mert a zavarokból nem lesz kivezető út), de egy kétségtelen, s ez az, hogy sorsuk éppen nem irigylendő, és hogy sehol se várják őket tepertős pogácsával.




GRÓF APPONYI ALBERT

A vászonkereskedések kirakatain két kép vált már unottá. Láthatta azokat minden ember, aki az utcákon megfordult. Egy fiatal férfit ábrázol az egyik kép, aki kétségbeesett arcot vág, mert egyszer sem, sehogy sem tudja az inggallérját úgy felgombolni, hogy valahol fel ne csússzék.

Egy gróf Apponyi Albert tíz év óta.

A másik képen ragyogó vidám arccal, széles jó kedvében ugyanazon férfialak van ábrázolva, aki végre megleli a gallérfelgombolás nyitját.

Ez is a gróf Apponyi Albert a véderő-vita óta.

Nem akarom a harmadik képet megfesteni, hisz ezt a vászonkereskedők sem teszik ki a kirakatokba (mert kárára lenne a Fayt-féle felgombolási módnak), de nagyon valószínű, hogy a szilárdan állni látszó gallér is kicsúszik majd... Csak legjobb az, ha az embernek az inge és a gallérja ugyanazon egy darabból való.

És ezzel körülbelül el is mondtam volna már a kritikámat a gróf Apponyi Albert politikája, programjai és működése fölött - de ön, tisztelt szerkesztő úr, valami egyebet kíván tőlem; egy fecsegést Apponyi grófról, melyet a hölgyek is megértsenek, de a politikusok is elolvashassanak.

Tudom, tudom. Ön az írta nekem: »A mamelukot hagyja a másik szobában, mikor hozzáfog az íráshoz«.

Ne tessék tőlem félni, t. szerkesztő úr, én bennem a mameluk nagyon szelíd, hallgatag ember, és mikor Apponyi Albertről írok, bátran bent lehet a szobában, mert az ő egyéni tulajdonai és nagy talentuma előtt a mameluk is leveszi a kalapját.

Apponyi Albert (nem árulom el éveit, mert még megházasulandó ember) amaz időszaknak a gyermeke, melyről azt szokták mondani: »Itt egy generáció kimaradt«. Ez az időszak mindössze középszerűségeket produkált, s az egyetlen nagy alak Apponyi Albert. Mikor lett naggyá, hogyan növekedett fel híres, ősz kapacitások feje fölé, annak alig van története. Mindjárt első fellépésével a parlamentben államférfiú számba ment. Apponyi Albert sohasem volt kezdő politikus. Talán éppen ezért sorsa, hogy bevégzett politikus se legyen soha.

Pedig széles látkörrel, sok tanulmánnyal bír, az angol nagy államférfiakra emlékeztető komprehenzív erővel rendelkezik, szónoki képessége pedig ez idő szerint első az egész kontinensen.

Előadásából hiányzik ugyan a Kossuth színpompája, az Eötvös Károly csöppentett mézes humora, a Szilágyi Dezső analizáló ereje és az Ugron Gábor gyújtó heve, de sokkal több hiányzik viszont ezeknél abból, ami őbenne megvan.

Nagy napja az a Háznak, ha ő beszél, pedig gyakran beszél. Már kívül a kapun láthatni nyomait; ki van függesztve a táblácska: »a karzati jegyek elfogytak«. A folyosón mélységes csend honol, mint a kriptában, csak a teremőrök léptei hangzanak: tipp-topp, tipp-topp. A karzat telidem-tele van. Az idegenek páholyában száz meg száz szőke, barna női fej izeg-mozog türelmetlenül. Ingó-lengő kalaptollak, csapkodó legyezők rezedaillatot hajtanak lefelé, hol fülledt, sűrű levegő kavarog a tömött sorokban ülő honatyák feje fölött... A főrendek karzata is megtelt rogyásig. A vegyes karzati közönségben ki-kitarkállik egy-egy klerikus nyakig begombolt reverendában, a hátulsó sorokban olykor-olykor egy jászberényi atyafi a szépen kikefélt dókájában.

A miniszterek a ceruzájokat hegyezik (mert lesz jegyeznivaló), az egész Ház türelmetlenül hallgatja azt a szerencsétlent, akinek Apponyi előtt jutott a hely a szónokok tábláján.

Végre megcsendül a jegyző ajkán:

- Apponyi Albert gróf!

A templomi csöndben fölemelkedik a Horánszky Nándor háta mögött, ifj. Ábrányi Kornél mellől a Ház nagy szónoka, kivel csak Szilágyi vetélkedhetik. Hosszú kezeiben egy ceruza van és egy zsebkendő. Feje, mely egy nemes angol lóéhoz hasonlatos, méltóságteljesen, nyugodtan nyúlik fel hosszú nyakán. Szép öblös hangja megkondul, mint a harang, és viszi, viszi a hallgatóit - amerre ő akarja. S milyen szép művészi, kicirkalmazott utak ezek, amiken ő viszi a hallgatóit; kanyargósak és mégis összeérők. Szilágyi megáll velünk, s az unalomig hosszan kell időznünk egyes helyeken, sőt némelykor vissza is fordul; Ugron vadon-erdőn visz, sziklákon, hegyszakadásokon át, tüskebokrok között nyargal, sohase tudjuk, hol lyukad ki. Eötvös kiveszi a labdáit egy-egy tisztáson, s csiklandozó napfénynél pajkos játékot űz velünk, de Apponyi komolyan, méltóságteljesen, erős léptekkel, simán hatol előre az ő »angol sétányán«, virág is van az útban, de módjával, tüske is van, de csak a dekoráció végett.

Pihen az elnöki csöngettyű. Nem kell elnyomni a »zajt«, »nyugtalanságot«, nem kell rendreutasítani a szónokot. Öntudatosan nagy mester kezeli a Cicero fegyvereit, ki nem ragadtatja el magát. Tudja, mennyi centiméterig szabad a késnek belehatolni az ellenfél bőre alá, hogy a seb inparlamentarissá ne váljék. Vitatkozási modora előkelő, hangja mindig nemes, stílje finom, kifejező, szabatos és a frisseség hímpora van rajta.

Beszédje mindig kerek, mindig egész; oly nagy, gazdag anyagot nem bír kezelni, mint Szilágyi (ki egy társzekér argumentummal dobálja agyon ellenlábasait), csekély beszédplatinát gyúr meg egy szónoklatra, de az úgy van dolgozva, cizellírozva, kidomborítva, összeállítva és felállítva, hogy nagy arányaival látszik imponálni, pedig ez csak a szónoklati művészet bűvös játéka; az a bűvészet, mely a Hatvani professzoré volt, hogy a Hortobágy füvei magasabbaknak tetszettek egy percre a debreceni toronynál.

Apponyi beszédei megrendítik, összemorzsolják az embereket, de csak az ő szájából hallva, a hatás künn, a friss levegőn, gyorsan párolog ki a fejekből, bár sohase párologhat el végképpen.

A frenetikus tetszészaj, mely föl-fölviharzik szavai alatt, egy cseppet se látszik őt melegíteni; nyugodt, hideg marad végig, halavány hosszú arcán nem gyúl ki a pír, szemei nem csillognak tüzesen, homlokán nem cikázik át a hevület derengő fénye, csak nagy orrcimpái látszanak gyorsabban lüktetni, és a ceruza jár sebesebben a kezében.

*

Gróf Szécsen Antalt dicsérte egyszer valakinek Deák Ferenc, hogy nagyon okos ember és jó szónok:

- Tudom - mondta az -, jól ismerem. Hatalmas szónok az; sokat pisszegtem már neki.

Körülbelül így van Apponyival a közvélemény; de amíg Szécsen Antallal szemben ez talán helyes álláspont volt, Apponyi Alberttel szemben nincs a közvéleménynek igaza. Szécsen maga kereste ezt a pisszegést és megtalálta, Apponyi el akarja kerülni és minduntalan szembe találja.

Apponyi Albert a nemzeti törekvések hivatott, nagy szószólója, őt minden magyar embernek szeretni és tisztelni kell - ha követni nem is. Mert lehetnek differenciák a módra nézve, de a célra nincsenek.

Ő abból a fából van faragva, melyből a legnemesebb államférfiak. Szíve jó és eszményekért hevül. Sokszor mondá baráti körben:

- Tisza a nemzet rossz tulajdonságaira spekulál, azért olyan erős, én a jó tulajdonait szeretném fölkorbácsolni.

De hisz éppen ez az egyik oka, amiért Apponyi tehetségeihez mérten nem prosperálhat; nem vezetik magyaros motívumok. A nemzetek nehezebben válnak meg az öröklött rossz tulajdonságaiktól, mint a jóktól. S a nemzetek nem változhatnak meg egyszerre egyes emberek kedvéért, kell hát, hogy ezen emberek változzanak meg. És Apponyi próbálja is az elváltozásokat így is, úgy is; de sehogy sem tudja úgy eltalálni, hogy a politikát csináló magyar elem önmagára ösmerjen: »Ninini, ez az én képemben jár«.

Ez az oka azon félszeg helyzetnek, amelybe most jutott, hogy a meddő küzdelmekben kifáradt pártja, úgyszólván belekényszerül a kormánypártba való beleolvadásba; zászlójukat beviszik magukkal, s el fog tétetni a szabadelvű párt győzelmi relikviái közé.

Ez az oka és ama hibás kiindulási pont, hogy Apponyi már ifjan azzal a szándékkal lépett a parlamentbe, hogy mindenáron miniszterré legyen.

Ha a görögök, meg azok, akik a mitológiát kigondolták, olyan mameluk-természetűek lettek volna, mint mi, bizonyára külön istent adtak volna a minisztereknek is (volt nekik elég), s ez az isten vagy mondjuk istennő, hihetőleg olyan természettel bírna, hogy futna azoktól, akik neki udvarolnak - de ámbár minisztereinknek nincs külön istenük (legfeljebb külön kupéjuk), akivel ezt az igazságot ki lehet tapasztalni, de példáink vannak már a múltból. Andrássy Gyula gróf az akasztófa felé indult, s talán ezért jutott el a trón közelébe. Tisza Kálmán első léptei (az Almásy-összeesküvésben) a börtön felé irányultak, s így ért el kacskaringósan a miniszterelnöki székbe.

Csak Apponyi Albert indult egyszerre a vörös szék felé.

Egy lépés csak, két lépés csak... de még eddig egy tapodatnyira sincs közelébb, mint ahogy az első nap volt.

*

De hisz egy egész kötetet lehetne Apponyiról fecsegni, még sem merítenők ki sem az anyagot, sem a közönség érdeklődését! Felhozhatnánk ellene, hogy szereti a zenét, és mondatnók a magyar atyafiaknak: »Ej, ugyan képzeljék el, önök, Deák Ferencet zongorázva«. Elmondhatnók, hogy a jezsuiták nevelték (s ez nagy hibaszámba esnék, kivált azok előtt, akiket senki sem nevelt), ráfoghatnánk, hogy a papokkal kokettírozik stb. De e léha szószátyárságot mellőzve, legyen szíves a cikk végére odatenni szerkesztő úr a következő szavakat:

»Apponyi Albert grófot félreértették eddig, de az ő idejének is el kell érkeznie. Mert a nagy tehetségek nem pusztán azért adatnak a nemzetnek, hogy a képesújságoknak legyen kiknek hozni az arcképeit«.




AZ ELSŐ ÜLÉS

A negyedik ülésszak megnyílt. A nyár elején elhagyott kép újra kitárult a szemek előtt, nagyon piciny módosításokkal. A folyosókon minden úgy van, mint azelőtt, csak a kandallók újak, de azokban még nem kell tüzet gyújtani; mert az idő is éppen olyan, mint mikor a Ház eloszlott. Csakhogy akkor még így szólt az izzadt homlokú képviselők panasza: »már nagy meleg van tanácskozni«, most pedig: »még nagy meleg van tanácskozni«. Tehát semmi sem változott meg: Péchy Tamás a régi jó színben ül helyén, mintha fel se kelt volna onnan azóta, Csernátonyt Szapáryval beszélgetve hagytuk el, most is úgy találjuk. Tisza Kálmán csendesen húzódik meg padjában; mintha fiatalabb lenne tavaly óta.

De a szem önkéntelenül a változásokat keresi. Hol ül Fenyvessy?

Apponyi mellől áthurcolkodott már, de nem egészen a kormánypárti zömbe, hanem csak szerényen a határra: a bal szomszédja még habaréki, a jobb szomszédja már mameluk. Az ő, ami a mappákon az elválasztó szín. (Ezúttal zöld szín.)

Azután Ugron Gábort keressük. Ugron a nap hőse. Lázas tevékenységben jár-kel, sürög-forog, majd ehhez szól, majd ezt a párttagját fogja el: disputál, kapacitál, intézkedik, mintha száz keze és száz szája volna. A jó Irányi Dániel se vesztett kevély merevségéből semmit, peckesen trónol szétszóródásban levő csirkéi közt, mint egy megelégedett kotlóstyúk; bekunkorított hajával határolt homlokán nagy tűnődés festékezik; hogy ő ellene van-e Kossuthnak ez a mai levele irányítva vagy Ugron ellen? Az öregúr egyedül hallgatja a népes Ház morgását, zajgását. Eötvös és Polónyi a dirigensek. Ezeket veszik körül nagy csoportok. Ez is, az is Polónyival akar beszélni, tőle kérdezni valamit. Eötvös széles arcán diadalmi mosoly tündöklik. Az öreg Irányitól senki sem kérdez semmit. Érzi a mellőzés ezer apró tűszúrását, amit egy, az udvarnál kegyvesztett belső titkos tanácsos érezhet.

A nyolc miniszter mind jó színben van. Szilágyi Dezső megfogyott egy kicsit (tíz kilóval lett könnyebb). E súlyt hihetőleg, átengedte minisztertársainak, mert Szapáryn, Barosson, sőt még Orczyin is konstatálható egy kis nyári akvizíció.

A függetlenségi párt soraiban észrevehető külsőleg is a küszöbön álló bonyodalmak pezsdítő ereje: elevenség, zsibongás mindenfelé. Egészen elütő a »szomszédok« hallgatag táborától, kiknek a szemeiben olvasható a tűnődés: »Hát velünk mi lesz?«

*

Egyébiránt a rövid ülés nagy része az elnökségnél felgyűlt iratok felolvasásából állott. Jelentések, kérvények, új választások, képviselői lemondások. Egy hang balról belekiáltott a monoton jegyzői mormogásba:

- Köztük van-e az Ábrányi Emilé?

A napirend megállapítása után az interpellációk következtek, s ezekkel az ülés véget ért.




A MAI ÜLÉS [okt. 4.]

Délig a választások folytak, s itt egyéb emlékezetre méltó nem történt, csak az, hogy az ó-bal egyik jelöltje, Justh Gyula kibukott a közigazgatási bizottságból, s helyette az új-bal Holló Lajosát szúrták be a kormánypártiak. Rokonszenv kifejezése akart-e lenni a kezdődő párt iránt, vagy valami egyéb - azt majd kinyomozza a 21-ik század Thaly Kálmánja, aki a mostani »kuruc csatákról« böngész adalékokat.

Annyi bizonyos, hogy a Ház szavazócédulái (amikre a takarékpénztár is adhat már) hosszú idők óta először hagytak cserbe valakit.

Háznagynak majdnem egyhangúlag Almássy Gézát választotta a Ház.

Ha ezelőtt két évvel választották volna meg háznagynak Almássy Gézát - nagy bókot mondanánk neki: mert a Ház háznagyának rendszerint a legszeretetreméltóbb gentlemant választja, de most, amióta a háznagyokból válogatják a minisztereket és miniszteri tanácsosokat, azt a malíciát is mondhatnók, hogy a Ház azokat a tagjait választja háznagyoknak, akiktől hamarosan meg akar szabadulni.

De Almássy Géza nem érdemli meg, hogy malíciával fogadjuk, különben is oly nehéz helyzetet talált Bezerédj után, hogy kegyetlenség volna még súlyosabbá tenni; Bezerédj tatarozási leleményességét annyira kiaknázta, hogy Almássynak semmi teremteni valót nem hagyott többé. Még egy alkotás volt képzelhető: a kandallók, de Bezerédjnek az is eszébe jutott.

*

A választások után (mert választásoknak csúfolják) Szapáry Gyula miniszterelnök felelt a hozzá intézett két egyszőrű interpellációra.

Válasza nyugodt őszinteséggel, szűken szavakban, frázisok nélkül, de ügyes fordulattal a távirati sikkasztás bűntényét hegyezve ki, jó hatást tett a pártra, mely zajos helyesléssel vette válaszát tudomásul.

Gulner úgy állította fel a kérdést, hogy Bécs vagy külföldön van, s akkor írjanak oda nemzetközi nyelven, franciául, vagy belföldön van és akkor írjanak magyarul.

Amint azonban Bécs nincs sem külföldön, sem belföldön, úgy Gulner sem lévén egészen sem a kormánypárton, sem egészen az ellenzéken, a válasznak az Ugron interpellációjára adott részét tudomásul vette, de a saját részével nem volt megelégedve.

Most már azt várta volna az ember, hogy Ugron meg csupa reciprocitásból a Gulnernek adott válasszal lesz elégedett és a magáéval lesz elégedetlen, de nem. Ugron szívébe nem fér be egyszerre két érzelem; Gulner olyan szelíd mellette, mint egy falat puha kenyér, amelyiknek az egyik oldalára vajat kennek. De Ugron olyan, mint a szivacs, annak ha az egyik csücskét vitriolba mártják, a vitriol az összes likacsait betölti.

Nagy szócsattogtatással rontott Szapárynak azon a szenvedélyes hangon (ha nem is abban a stílusban), amelyet kiküszöbölni akar a vitákból:

»Két bűnös van itt, az egyik, aki elsikkasztotta a táviratot, a másik pedig az, aki megsértette a nemzet jogát a távirattal...«

Feltűnő volt, hogy a szélsőbaloldal hideg maradt, pedig Ugron oly verve-vel, oly villámló haraggal beszélt ma is, mint szokott. Okvetlenül magával kellett volna ragadnia a baltábort.

De Eötvösék kiadták a taktikai jelszót:

- Semmi »helyeslés«, gyerekek! Hadd lássa, hogy mit érnek az ő beszédjei, ha mi nem vagyunk a háta mögött.

A haza e nagy küzdő fiainak fájt ugyan a német távirat, vérzett a szívök, de a rettenetes miniszterelnöki bűntényt mégis képesek voltak szó nélkül elszenvedni, amint arról volt szó, hogy »bosszantsuk meg Gábort egy kicsit«.

Azonban mégis az Ugron szónoki varázsa győzött; a dikció végén átmelegedtek a kedélyek, s egyre több tetszészaj csúszott ki a taktikailag meglakatolt torkokból.




A T. HÁZBÓL [nov. 6.]

(Bevezető rész a büdzsé-vitához)

[nov. 6.]

Ülj mellém a kandallóhoz, t. olvasó, föl van szítva melege a folyosón, meséljük tovább a nagy csodálatos regét, melyet a fönséges Idő apró morzsákban, kicsi vonásokban előtologat!

Megint költségvetési vita van. Tán már a tizedik, amióta én írom a lefolyását.

Unalmas, egyhangú dolog - ha a külsőségeket vesszük. Ugyanaz a tárgy, ugyanazok a szónokok. Mint az alumneumok sovány étlapján jött egymás után: »Kása, lencse, kása, lencse«, úgy jön a költségvetési vitában. Helfy - Horánszky, Helfy - Horánszky. Tavaly is így volt, esztendőre is így lesz.

Változik a kormány, a büdzsé, de e két szónok sohase változik meg. Már a régi országgyűléseket sem tudom elképzelni e két panaszkodó alak nélkül. Mária Teréziának Helfy tagadta meg a zabot. II. Lajos temetési költségeit Horánszky kifogásolta...

S midőn ilyenformán él az elmékben a keserű arcú Horánszky, micsoda különös bibliai esemény adja elő magát.

A habarékpártnak ugyanis volt egy gyönyörű okos programja. A világ ugyan nem tudott róla semmit, de maga a habarékpárt sem. Mindenki azt tartotta róluk, hogy magtalanok. Handler Mór volt a háziorvosuk, de siker nélkül.

Látták ki- s bejárni a megboldogult doktor lelkét a habarék-helyiségekbe az ajtóhasadékokon, de ez, mint most utólag kisül, mind csak fifika volt, mert a habarékpárt egy egészséges fiúcskát nemzett, de ezt titokban tartotta. Miért tartotta titokban azt nem lehet kikombinálni, de hogy titokban tartotta, ha megvolt, az bizonyos. Hogy pedig megvolt, az onnan bizonyítható, hogy ellopták. Mert az ördög már elvitte egyszer úgy a szegény mesebeli ember fiát, hogy az arról semmit sem tudott, hanem olyan fiút, amelyik még nem volt meg, eddigelé az ördög se tudott elvinni.

Úgy áll hát a dolog, hiába csűrjük-csavarjuk, hogy a furfangos Tisza Kálmán összebeszélvén az embereivel, nagy titokban ellopta a gyereket a habarékpárttól.

A habarékok nem szóltak semmit egy darabig, látván a fiúcskát, fenekedének ellene.

- Nem kellesz nekünk. Apád se kell, te se kellesz. Veszedelmesek vagytok mind a ketten.

Látván azonban izmosodni a gyereket, milyen hatalmas, lendületes, erős, felkiáltának egy napon:

- Hiszen ez a mi ellopott fiúnk!

A szabadelvűek a fejüket csóválták:

- Hogy mondhattok olyat, ki pogányok, akik annyiszor megköveztétek!

- Esküszünk, a miénk ő!

- Nem igaz. Mindég a miénk volt!

- Ti csak a tutora, Tisza miatt szeretitek.

- Ti pedig csak azért állítjátok magatokénak, mert irigylitek tőlünk.

Az aggastyánok eleget töprenkedének, hogy honnan vegyék elő Salamon királyt, aki ítéljen a gyerek felett, hogy ki az apja.

Míg végre előjött Salamon király a véderővita alatt a szélsőbal képében. (Oh, de ráfér már ezekre is, hogy egyszer valaki egy bölcshöz tegye hasonlókká.) A szélsőbal így szólott a »fegyvertársakhoz«:

- Itt van a kezetekben ez a pallos, amelynek neve »inparlamentáris harcmodor«. Igaz, hogy ezzel a gyermek életét is kiolthatjátok, ha sokat hadonásztok vele, de a Tisza feje bizonyosra le fog hullani. Kell-e a pallos, vagy sem?

Apponyi azt felelte:

- Várjatok, uraim, egy kicsinyég, míg előbb a kezemet megmosom.

- Kell-e pallos, vagy sem?

- Megálljatok, míg a kesztyűmet felhúzom.

- Kell-e pallos, vagy sem?

- Ne türelmetlenkedjetek, míg egy imádságot elmondok a parlamenti küzdelmek tisztaságáért...

- Tehát nem kell a pallos...

- Azt már nem mondtam. Hozzad csak utánam, Ivor fiam!

A habarékpárt elindult a pallossal:

- Hadd vesszen a gyermek is, csak Tisza ne maradjon!

Tisza azt mondta a csatában:

- Hadd menjek én el, csak a gyermek megmaradjon!

És a szabadelvű párt helyeselte ezt.

Az apasági kérdés ezzel el lett volna döntve a komoly közönség előtt salamoni módon, a biblia találékony bírói serpenyőjén - de mi történjék most már az álapákkal?

Természetesen el kell játszaniok egész végig az apai szeretetet.

S ennek a szent vonzalomnak látjuk egyes szikráit kicsillámlani a költségvetési beszédekből.

A gyermeküket vesztett atyák, a gyermekük után kívánkoznak - a szabadelvű körbe.

Hát nem magasztos érzelem ez?

Ott van minden habaréki beszédben szebbnél szebb alakban az instancia: »Adoptáljatok apáknak«.

Most már jó a program, kielégítő a kormányzati rendszer, és kitűnő a kormány, de azért még nem állott be a teljes megállapodás.

A habaréki beszédekből ezek a mély okoskodások pengnek ki:

A Tisza rendszere rossz volt. A mai rendszer jó. De miután a mai rendszer teljesen azonos a Tiszáéval, tehát mégse jó. Mivelhogy azonban a költségvetés mégis jó, és az egész kormányzati irányzat az ellopott program értelmében vitetik, tehát mégiscsak jó a rendszer - és Horánszky elfogadja a költségvetést.

A mai ülés is csak olyan volt, mint a tegnapi. Ugyanezek a dolgok kísértettek. Ábrányi Kornél, kinek beszéde nem nélkülözte írói vénájának zománcát, szintén a kormányklubba való útról hempergette el a köveket. A hírhedt »vékony hártyáért« formálisan expiálta magát, amit rokonszenvvel hallgatott a Ház, csak Károlyi Gábor mordult bele gúnyosan:

- Megyek kezet csókolni Tiszának!

A szónok érdekes megfigyeléseket mondott a helyzetről, s azokat sok helyütt igen szellemesen tálalta fel úgy, hogy a Ház figyelmét lekötve tartotta folytonosan.

Wekerle miniszter déltájban kezdett beszélni, s oly nemes szavakkal koszorúzta meg beszéde elején Tiszát, hogy ott szemlátomást nőtt a hallgatók előtt. Nem Tisza, de Wekerle. (Hová nőhetne már Tisza még nagyobbra?)

Aztán az eddigi szónokokkal polemizált, a Ház zajos tetszése mellett majdnem bravúrral, néhol kedélyeskedve is: hogyha ő ülne az ellenzéken, majd jobban megbírálná ő a büdzsé hibáit...

Az egész Ház mosolygott. Aranyos derű öntötte el az arcokat.

A szép pirosló országcímer a Péchy Tamás fáradt feje fölött szinte nevetni látszott az emberekkel.

- Hehehe! A pénzügyminiszter a saját büdzséjét figurázza... Jó rendben lehet az! Hehehe! Csak mégis jó volt azt a programot ellopni!




A MAI ÜLÉS [nov. 7.]

Hegedüs Sándor, ki hetekig szokott ülni az előadói széken, a legvérmesebb álmában se merte képzelni, hogy három napig leüli a dolgait. Ma, harmadnapra véget ért a költségvetési vita.

Az első orátor Illyés Bálint volt. Rosszat nem akarunk róla mondani, mert poéta, jót nem lehet, mert nem politikus.

Csatár Zsigmond ellenben szépen fejlődik, tehetségei izmosodnak, hasa növekszik és látköre tágul. Ma már Crispiről beszélt és a hármas szövetségről is nyilatkozott. Fájdalom, kedvezőtlenül. Csatár úr azt mondja, hogy a kiengesztelt jó barát és a kétszer főtt étel nem jó.

Ezen ellenzéki gyengélkedések után déltájban felállott Tisza István, kit templomi csöndben hallgattak; a valutarendezést fejtegette olyan eleven világos előadásban, hogy a laikusok figyelmét is lebilincselte, s a tetszés külső megnyilvánulásai még az ellenzékre is átragadtak.

Beszéde második részében az általános politikai helyzettel foglalkozott magas, úgyszólván pártok feletti szempontból; annyira tárgyilagos volt, hogy a mérsékelt ellenzékben is kiemelte, ami politikai pályájukon kiemelhető akadt: némely szubtilitásai a legvénebb politikusokat is elragadták; csak a beszéd végén csattant ki belőle a pártember. Amire megmordult a szélsőbal.

Utolsó szónoknak maradt Szapáry Gyula gróf. Szétnézvén a Ház nyugodt, csendes ábrázatján, a hallgatag ugronistákon, a kacérkodó habarékokon (akik festik magukat, s különböző illatos kenőcsöket használnak, hogy megszerettessenek) szinte elgondolhatta: »Ugyan kikkel verekedjem?«

Tiszának mennyi anyagja volt ilyenkor! Neki nincsen!

De ami kevés ellenséges anyag akadt, azt sikerülten, a párt egyre zajosabb tetszése közt gyúrta össze lőporrá Szapáry Gyula: főleg Ábrányi beszédéből vette az anyagot és a Horánszkyéből, kit ma »Savanyú Nándornak« nevezett el valaki a folyosón. (Egy kicsit későn most, mikor már Édeskés Nándor akar lenni.)

Szapárynak mint debatternek egy pompás tulajdonsága van, hogy nem széles: inkább kevesebbet mond, csakhogy ne engedjen az ellenfélnek semmi megfogódzni valót. Szapáry sohasem szólja el magát: nem gondolkozik fennhangon, mint némely politikusok, kik emiatt folytonosan rajta kaphatók a következetlenségeken - még a legnagyobbak is.

Eddigi parlamenti föllépései annyira imponálók, olyan szabatosak, annyira rajtuk van a méltóság, erő és őszinteség bélyege, hogy csakhamar magához hódította a pártot, melyet tizenöt esztendeig egy nagy parlamenti debatter vezetett.

Mai beszéde csak nevelte sikereit. Egypár észrevétele, mellyel a mérsékelt ellenzék öntelt dicsekedéseinek alaptalan voltát mutatta ki, viharos tetszést idézett fel a jobboldalon, de ideges fészkelődést a középen.

Veszter szomorúan nézte Grecsákot, Grecsák még szomorúbban nézte Vesztert. Elborult szemeik azt látszottak mondani: »Menjünk-e, ne menjünk-e?«

Szapáry beszéde után Péchy Tamás bezárta a költségvetés általános vitáját.

E párom napot azonban csak az országgyűlési naplók nevezhetik komolyan költségvetési vitának, mert ez voltaképpen a habarékpárt farsangja volt.

Próbálkozott, tapogatódzott, kellette magát a rendezetlen szellemi viszonyok közé jutott párt egy kicsit, de a bál rosszul sikerült.

Az összegyűrt toaletteket kedvetlenül rakhatják vissza a skatulyáikba.




A T. HÁZBÓL [nov. 8.]

I. Trafik a Házban

[nov. 8.]

A romantika vedlik apródonkint a Házból is. Tisza eltörülte a középkori pompát. Nem jönnek már át panyókás, kardos főrendi jegyzők üzenetekkel! A reform elnyelte őket.

Különben se volt az valami nagyon ősi szokás. Ha jól tudom az Arany egyik verséből, a Hunyadi ház alatt a hollót használták üzenetvivésre. A hollótól a cigányok vették át a mesterséget. Most végre a magyar kir. posta.

Gróf Károlyi István eltörölte a »pertut«. Ennek a nagy horderejű reformnak szükségképpen bizonyos következményeket kellett előidéznie. Azelőtt mondhatta az ember, ha rá akart gyújtani: »Adjatok fiúk egy szivart«, s a fiúk, Bossányi, Urbanovszky, Vargits legott előrángatták a szivartárcáikat. De a hideg udvariasság korszakában legfeljebb azt lehet kérdezni:

- Ugyan kérem, hol kaphatni itt legközelebb szivarokat?

Amire következik a felelet:

- Itt a trafikban.

Igen, igen, azelőtt a Bossányi László zsebe volt a legközelebb, most a magy. királyi trafik van.

Így kellett ennek lennie, először mert a reformok kormánya uralkodik, s másodszor, mert az új háznagynak Almássy Gézának okvetlenül felelnie kellett a Bezerédj-féle kandallókra a trafikkal. Tromf a tromfra. A háznagyok olyan legények, hogy institúciókkal felelgetnek egymásnak.

Az új alkotás a büfében van elhelyezve, egy magas, imponáló szekrényben két elárusító őr felügyelete alatt, s már három nap óta is sokkal fontosabbnak bizonyult, mint ahogy kontempláltatott.

Mikor Guttenberg János feltalálta a könyvnyomtatást nem gondolhatott arra, hogy ennélfogva most már a Mocsáry röpiratai is nyomtatásban fognak megjelenni, mert különben abbahagyta volna a dolgot: Irinyi se sejtette a gyufa feltalálásánál, hogy ezzel fogják magukat megmérgezni a szerelmesek, Almássy Géza még kevésbé számított rá, hogy ő lesz megteremtője a parlamenti kritikának.

Mert immár azzá vált a trafik. Ha átlapozzuk üzleti könyveit, megtaláljuk bennük a beszédek súlyát, hatását, homorú és domború lencséken tekintve a dolgokat.

  Bevétel
Helfy beszéde alatt 6 frt 54 kr.
Horánszky beszéde alatt 6 frt 23 kr.
Helfy tehát 31 krral gyengébb szónok Horányszkynál. 
Szapáry beszéde alatt bevétel 2 kr.

(Valamely szélsőbali szíhatott ki odakünn egy kurta szivart.)

Csatár beszéde alatt a havanna szivarok fogytak, mert a nagy demagógot éppen a nagyurak nem hallgatták.

Az elárusító cég nagy reményeket köt világosi Gaál Jenőhöz, de ahogy a mai szónoklatból láttuk, még Kun Miklós is kinőheti magát.

II. A száműzött tündérek

A trafik még hagyján, hadd hirdesse itt is fennen, hogy füst, minden csak füst. Füst a beszédek, füst a hatalom. Az izzó, pattogó tüzes zsarátnok szikrái is azt beszélik a kandallók homályában: Füst, füst!

De miután már szétnéztünk a büfében, lehetetlen föl nem sóhajtani még egy reformeszme fölött, melyet alighanem Irányi sugalmazott a háznagynak.

Vége a poézisnek. A két Hébe elmenőben van.

A büfét januártól kezdve kiadják Dobosnak, s frakkos pincérek fogják fölszolgálni a reggeliző honatyákat.

Nem mondja többé reggelenkint Krajtsik: »Mit álmodott Gizike?«

Gizike nem lesz többé. Nem fog már ugrándozni a miniszterek körül. Kinek az állát csipkedik meg ezentúl a pajkos öregurak? A szoknyák suhogása szinte megszépítette e sivár falakat. S ha egy kis csengő női kacagás hallatszott ki néha a folyósora, még az öreg Szathmáry Miklós is vígabban tipegett fel s le a miniszteri szobától az elnökéig.

Úgy elkelt ide az a két szép leány, mint egy homályos mogorva sikátorba a napfény.

De vége, vége!

Ezentúl nem marad más női alak a patriae patres barlangjában, mint az a vén anyóka, aki a folyosót szokta elsepregetni.

De ebben csak a túlságosan korán érkezők gyönyörködhetnek. Erre mondta Beöthy Algernon, hogy a »haza anyja«.

De még a honfoglalás előtti korból.

Az ülés lefolyása

Megbeszélvén a külsőségeket, áttérhetünk a napirendre.

A szélsőbalok elfelejtkezvén Eötvös Károly hazafias óhajtásáról, hogy ők is hívassanak meg az udvari ebédekre, ma a királyi udvartartás költségeit ostromolták.

Meszlényi kezdte a párt nevében (de nem versben), hogy azt mondja elfogadják a tételt, de magyar udvart akarnak, nem pedig olyat, ahol Jókait így jelenti be a német tiszt: »Jókai von Mór«.

Nagy a gyanú, hogy ezen ötlet elmondhatása kedvéért keletkezett az egész vita, melyben részt vett Szapáry, Ugron, majd igen szép beszéddel Wekerle, sok jót elmondván az udvarról. Irigyelte is tőle Jókai. (Odaadta volna ezért a beszédjéért a legszebb ötkötetes regényét.)

Mert Jókai ott hallgatta a mediumon nagy élvezettel, közbe-közbe a habarékokat élcelve, mert biz azok arra a sorsra jutottak szegények, ahova egykor a tanfelügyelők; hogy akinek valami elmésség a fejében megterem, mindjárt rájuk keni.

- Nézd csak, ez a mi Kornélunk olyan kevélyen ül ott, mint az én bécsi katonatisztem!

- Hát az hogy ült?

- A' biz úgy feszengett, mintha ő maga vesztette volna el a königgrätzi csatát.

Ábrányi Kornél azonban voltaképpen a Beöthy Ákos vers nadrágjára volt kevély, aki ma a szélsőbal felfogásához csatlakozott. De rosszkor: mert felugrott a tudománytól terhesen Pulszky Ágost és kigombolyította a közjogi felfogások összekuszált fonalát. Szapáry Gyula pedig ama panaszkodókra cserdített rá nagyon ügyesen, kik a magyar udvari méltóságok politikai befolyásának hiányáért siránkozának (mert nagy nemzeti zokogás volt emiatt a dikciókban).

- Hiszen csak az kellene még - mondá Szapáry -, amit az urak akarnak, hogy a felségre mások is gyakoroljanak politikai befolyást a felelős minisztereken kívül. Ezzel egészen rájok pirított. S az udvartartási költség keresztülment. Őfelsége egy esztendőre, hála istennek, megint el van látva.

Visszatért a Házba újra a nyugalom, csak Hegedüs Sándor sóhajtott fel búsan az előadói széken:

- Ha erre az »elfogadott tételre« két órai vita lett, mennyi lesz majd az el nem fogadott tételekre?

Az elnök feje felett delet mutatott az óra. A kimerült Ház, mely ekkora összecsapást is már régen látott, kivonult a folyósora, hol Orczy beszélte mintegy illusztrációul a Szapáry felszólalásához:

- A király roppant korrekt az ilyenekben. Mikor külügyi osztályfőnök voltam, sohase beszélt velem magyar ügyekről, mióta miniszter lettem, sohasem beszélt velem külügyekről. Hajszálnyira vigyáz a paritásra is. Tegnap Bécsben kellett lennem, hogyha Taaffee ott lesz Miklós nagyherceg körül, a magyar kormánytól is ott legyen valaki. S kettőnket mutatott be a nagyhercegnek legelsőkül.

Bent a teremben csendesen indultak meg a kisebb tárcák. Egy kicsit nevettek ugyan Detrichnek (az ősembernek), aki szinte megéri azt a nagy summát a kormánynak, amibe belekerült, Kun Miklós előadása azonban valóságos »gyászoló közönséggé« varázsolta át az elálmosodó Házat, s talán el is aludtak volna a haza atyái, ha Ugron Gábor nincs, akinek most rá kell licitálnia az anyapártra.

A miniszterelnökség tételénél egészen beleesett abba a hangba, amelytől az anyapártnál megcsömörlött volt. Kivörösödve, ingerült gesztusokkal, kiabáló hangon beszélt a megszokott témákról, a magyar zászlóról, a címerről, a Hentzi szoborról, citadelláról és a - Tisza Lajos gróf mosolygásáról. Ezek voltak a gravamenek, s egy-két elevenebb összecsapást provokáltak.

E nagy tehetségű szónok némely beszédjei olyanok, mint ama helybeli levelek, amikre öt, sőt néha tíz krajcáros márkát ragasztanak; mikor pedig három krajcáros bélyeg is elég volna.




A MAI ÜLÉS [nov. 14.]

A Bethlen András gróf tárcáját tárgyalták. A hajdani büdzsé összecsapásoknak se hírük, se hamvuk. Hány bajvívás volt máskor ebből az alkalomból! Lándzsa tört, sisak behorpadt. Egy-egy leventének a vágásai egész kis táborokat mozgósítottak. Ülések végén rendszerint lázasan lüktetett már a vér a Házban. Volt mulatság a karzatnak, anyag az írónak.

De ma - mi van ma? Az ellenzék versenyezik a mamelukokkal, hogy a miniszternek kellemes dolgokat mondjon. Valóságos ellenzéki virágkertészet van, ahonnan a koszorúkat tépik őexcellenciáik számára. Kaas Ivor tegnap »az ország leghasznosabb emberének« nevezte Baross Gábort. Oly bók, mely közel jár a valósághoz, de egy kormánypárti képviselő nem merné elmondani. Ma Vályi Árpád kedélyes bonhómiával kigúnyolni látszott az ellenzéki kis-kátét, hogy a halottakról vagy jót vagy semmit, a miniszterekről ellenben vagy rosszat vagy semmit.

A meglehetős lanyha ülés kiemelkedő pontja a gróf Bethlen András beszéde.

A miniszter szép rokonszenves alak, a fiatalság üdeségével, középütt elválasztott fekete haja simán szinte odatapadni látszik piros, egészséges ovál arcához; világoskék szemeivel gyakran hunyorgat éppúgy, mint Tisza; hangja nem erős, előadása nem folyékony; de azért egész egyénisége, úgy előadási modora, mint hangja (dacára az erdélyies akcentusnak) kellemes benyomást tesz a hallgatókra. Mai beszédje »szűzbeszéd« volt. (Boldog, ki szűzbeszédét miniszteri székben mondhatja el.)

Érzelmes politikus, világos látkör áll előtte, s azt az utolsó részletig betekinti. Sorba ment az aktuális földmívelési kérdéseken, megjelölve az irányokat és a terveket a Ház sűrűn felhangzó helyeslése közt. Az ellentábor se bírta visszatartani több helyen hangos megelégedését.

Sőt az utána következő Károlyi Sándor gróf beszéde sem volt a valóságban egyéb, mint elösmerése annak, hogy Bethlen András a legjobb úton halad. A nemes gróf (ki a földművelési miniszterek álmaiban mint kisértet szokott megjelenni) ezúttal csak néhány ártalmatlan észrevételt tett, amelyekben epét nagyítóüveggel se lehetett volna fölfedezni.

*

A büdzse vita oly gyorsan megy, hogy a kormány szinte meg van ijedve a nagy szerencséjétől. Hol győz ő annyi reformot kigondolni a télen, amennyit a Ház meg győz szavazni?

Az ellenzéki elmékbe beleesett a perenospora viticola; a mamelukok pedig régen elszoktak a kritikától. De a beállott költségvetési apátiát némelyek arra szeretik magyarázni, hogy a képviselők közigazgatási feljajdulásra készültek - s ezért hagyják szaladni a büdzsé tételeket.




A MAI ÜLÉS [nov. 15.]

Lankadt figyelem mellett megy a tárgyalás tovább. Pedig sok mindenféle tárgy vetődik fel tarkán, változatosan. Boross Béni a filoxériával vesződik. Petrich Ferenc (pénteki nap lévén) a halak tenyésztését szorgalmazza. Kaas Ivor (miután már a habarék mindent megpróbált, de semmi se használt neki) még egy végső eszközhöz nyúlt, elkezdi az önhumorizálást. (No de már ezt csak meghallgatja a t. Ház!) Elmondta (Vályi Árpádhoz adresszálván szavait), hogy ő mint várakozó állományba helyezett ellenzéki, Baross büdzséjénél beállt kormánypárti önkéntesnek. A Ház mosolygott, Apponyi lesütötte a fejét szomorúan. Ezalatt Wittmann János a szegény, oktalan állatok egészségügyéről beszélt...

Az elnök az egész ülés alatt csendesen szunyókált székében. A csengettyűhöz egyszer se nyúlt. Nem kelle már többé a csengettyű.

Herman Ottó érdekes beszédét is csak igen kevesen hallgatták. Némely passzusa úgy hangzott, mintha a kormánypárti padokon született volna: hogy ne várjon a magyar társadalom mindent a magyar kormánytól és az államtól. (Helyeslés jobbról.) Csak Kőrösi Sándor dörmögött a markába: »Bustya lelkek, egészen eltanulják a mesterségünket«.

Felbukkant a láthatáron, mint egy nagy léghajó Móricz Pál köpcös alakja is. Az öregúr visszaadta a kölcsönt, olyan beszédet vágván ki viszonyzásul a műbor dédelgetése ellen, hogy az egész ellenzék lelkesülten bólintgatott a fejével.

Oly teljes volt a kibékülés, a kölcsönös udvariaskodás, bókolás, hogy Szendrey Gerzson elérkezettnek találta az alkalmat a Ház kegyeibe behízelegni magát.

Felállt, de a béke mégse volt akkora nagy s a szeretet akkora forró, hogy Szendrey Gerzsont megbírta volna, s hogy a jobboldal föl ne zúgjon: - Eláll! Eláll! Ma! Holnap! - zúgott össze-vissza.

Az elnök szinte megörült a lármának, mert ő úgy van a parlamenttel, mint vásott gyerekével az atya: »Félek, valami baja van ennek a fiúnak, hogy olyan nagyon jó«.

Aha, lármázik már! No hála istennek! »Ugyan, méltóztassék kérem kihallgatni a szónokot«.

Szendrei Gerzson csakugyan beszélt azután. Hogy mit beszélt, nem tudjuk, hogy okosat beszélt, föltesszük. De ha talán csalódnánk, könnyű Szendrei Gerzsonnak. Ő mindig eltagadhatja, amit beszélt, mert nincsenek ellene tanúink.




A T. HÁZBÓL [nov. 19.]

Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Kukorékoljatok kálvinista kakasok a tornyokon - megint éjszaka akar lenni. Jön a fekete reverenda.

Ma lesz az első megütközés.

Kettő felé jár a Ház órája, a tanácsterem majdnem üres. Szegény Bethlen András már negyed napja ül ott, hallgatva az ellenzéki zsilipeken kicsurgó bölcsességet. Pedig a legnagyobb bűnösökre is csak egynapi siralomház van már kiszabva.

Az egyes vallásfelekezetek künn a folyosón várják az elkeresztelési vitát. Ma lesz-e vagy elmarad holnapra?

Komoly, mogorva arcokat vágnak a papok. Még a Firczák derült, tiszta képén is felhő borong.

Egyik csoportban összebújnak a »nagyfejűek«; Szivák Imre egy szögletben üldögél, mint egy előre elkészített bárd. Dél felé végigmegy a folyóson a Horvát Boldizsár. Mintha az öreg Toldy lépegetne nehéz páncélingben, vasszegű csizmában. Hát valóban veszélyben volna a szabadelvűség címere, hogy az ősz bajnok előjön »héttollú buzogányával«?

A várakozás a feszültség határát éri. Nem foly a szokott víg triccs-traccs. Legfeljebb egy-egy kötekedő habaréki tesz valami enyelgő megjegyzést, megállva a kormánypárti csoportnál:

- Ám legyen, szavazzunk érvényt a törvénynek, de akkor annak a másik törvénynek is, mely a »lutherani comburanturt« rendeli.

Mosolyt fakaszt ez a tréfa is, de van valami keserű íze ez egyszer. Mintha egy gonosz dzsin visszavinne minket a XVII. századba. Ivánka Imre olyan elkeseredett arccal jön ki s be, mintha a következő percben készülne interpellálni Karaffának a tegnapi dolgai miatt, amiknek rémhírét vesszük Eperjesről. Hock János félénken suhan el az eretnekek között, hosszú kabátját felfogva hátul, mint egy szoknyát. Roszival szemeiből vészjósló tűz csillog ki. Busbach szelíden húzódik meg Tisza mellett, s talán morogja is magában a zsoltárt: »Erős várunk nekünk«.

A Bezerédj-féle kandallókban felgyúlnak a tüzek. Aha, a máglya!

Milyen szépen meg lehetne benne égetni azt a bizonyos rendeletet - vagy a pápának a levelét. A vörös lángnyelvek mohón kapnák be.

Megszólal odabent az elnöki csöngettyű. Máskor csak azt mondja picike ércnyelve: csingilingi. Most úgy rázza Péchy, hogy minden képviselő azt olvassa ki belőle: »Ébren legyetek, szabadelvűek!«

Megtelik a terem egy perc alatt. A csengettyűszó azt jelenti, hogy vége van a földművelési vitának; Bethlen András elvégezte a maga dolgát - most már Bethlen Gábor kell. Vitézi kardjának egy bátor villanása - s a rém visszahúzódik kámzsájával.

Az előadói székbe Országh lépked. Jön a kultusz-büdzse!

- Holnap! - hangzik a felkiáltás.

- Ma! - dörög vissza nagyot.

A padok benépesednek, a fórum megtelik fejekkel. Országh lepergeti a beszédjét, s jön Irányi Dániel »jelenése«.

Az öregúrról megírtuk, hogy faggyúgyertya: de mégis gyertya; világosságot terjeszt - igaz, hogy a világosságának faggyú szaga van. S azonfelül gyakran kell megkoppantani.

Ma is megvolt a faggyú szaga, s hol tetszett, hol nem tetszett még a saját pártjában is.

Ő dobta a Ház napirendjére az elkeresztelési vitát.

Az antibaptistákról szólva a kálvinista papok morogtak, a katolikus papokról szólva, a kálvinista papok helyeseltek, a Csáky rendeletét helytelenítve, megint morogtak a kálvinista papok, s az egész Ház nyugtalanul fészkelődött. Az ugronisták se nem morogtak, se nem helyeseltek. Ezek az igazi lutheránusok.

Átesvén a Ház Irányin, s ő maga is átesvén maga magán, feláll gróf Szapáry Gyula. Hullámos ónszínű haját hátra rázza, meglóbázván kezében azt a kis ceruzaszálat. Most ez a Bethlen Gábor kardja...

A Házon ünnepélyes rezgés fut át, az idegbántó csöndben hallatszik az órák ketyegése a zsebekből; még az is neszt okoz ilyenkor, ha Lesskó az olvasóját morzsolgatja a pad alatt.

Irányi általános vallásszabadsági óhajtásaira, melyek olyan pontosan jönnek meg évenként, mint a kalendáriumban a Luca napja, azt felelte a miniszterelnök, hogy a házasságjog szabályozásáról előterjesztést szándékozik tenni az igazságügy-miniszter.

Mindenki odanézett Szilágyira. De a nagy államférfiú behúzta fejét a vállapockái közé és szomorúan mosolygott.

Áttérvén Szapáry az elkeresztelési rendeletre, határozott férfias szavakkal jelenti ki, hogy a kormány ragaszkodik a rendelethez. Viharos tetszés zaja zuhogott fel nemcsak a jobboldalon, de szerte a balvidék egyes helyein is.

Amint azonban tovább kezdené fejtegetni, hogyha ezek az intézkedések nem mutatkoznának elegendőnek...

- Ahá! - hangzott fel balról.

- Itt a lóláb!

De az ellenzék torkán akadt a szó, mert a kormányelnök akként egészítette ki a mondatot, hogy az esetben erélyesebb intézkedésekhez nyúl; esetleg behozza a polgári anyakönyvet is.

De már erre még nagyobb erővel tört ki tetszés mindenfelé, s egy hang élénken csendült ki balról:

- Ez aztán talpig férfi!

Szapáry leült a helyére. A kis ceruza nem mozgott többé a kezében. De a kísértetek csöndesen visszahúzódtak. Egy árny se lebegett a teremben. Derült, tiszta napfény ömlött be minden résen, pajkosan szaladgálva a Gajári homlokán, onnan belekapaszkodva a György Endre üstökébe, végignyargalt a padokon és egy parányi sugarat lövellt be a miniszterelnök előtt álló nagy kalamárisba, mely körülbelül hasonlított ahhoz, amit valamikor Luther Márton odavágott az ördöghöz. Legalább így képzelte Fabiny, akinek az ábrázata kiszélesült, kivörösödött az örömtől. Talán nem is a nap világított, de az ő feje.

Apponyi Albert az egész beszéd alatt nem mozdult; semmi jel nem árulta el rajta, se a tetszést, sem a nem tetszést, nagy orrlyukain át szabályosan szítta be az eretnek levegőt.

Csak a beszéd végén gombolt be a kabátján felül egy gombot.

Most Csáky következett; a mai nap az ő diadalnapja.

Csákyn már régen meglátszottak az »oroszlánkörmök«. (De a párt eleinte csak azt látta benne, hogy nincs a képviselőkkel »pertu«.) Később azonban ráparancsolta a gyerekeinkre a német nyelvet. (Hát érdemes a magyar anyáknak szülni ezentúl!) Még a nóta is ellene fordult: »Abzug Csáky, Fejérváry!«

De most aztán kijött az egész oroszlán - erőteljesen méltóságosan - s hatalmas talpait odatámasztotta a törvényre.

Hangja csengőbb volt, mint egyébkor, csak testtartása, gesztikulációja maradt olyan egyszerű, mint azelőtt.

A Házat percről-percre jobban áthatotta bizonyos ünnepélyes hangulat. Hűs légáram szaladott át a hátgerinceken; majd mintha izzó vért eresztene valaki az erekbe.

Mintha nem is szavak hangzanának a teremben, amiket ritka mohósággal nyel a fül, hanem fegyvercsörömpölés. Minden mondat, minden új argumentum lázba hozta, ellenállhatatlanul ragadta magával a Házat, mely lebilincselve az eszmemenethez, elvesztvén minden visszatartó erejét, vittetett a szónok által, mint mikor egy fönséges folyam magával ragad egy csónakot.

Itt-ott felviharzott a tetszészaj, néha percekig. Kivált egy-egy olyan talpraesett helynél, mint az, hogy a rendelet a törvényen alapulván, a papok a törvény ellen intézik a kérvényeket.

Míg a Ház ki nem tombolta magát a tetszési érzelmeiben, szóhoz nem juthatott a miniszter, s Apponyinak éppen elég ideje volt még egy gombot begombolni a kabátján alul.

Jókai, aki a leaotungi emberkékről álmodta tovább padjában a meséjét - ijedtem pillantott fel Csákyra. Ha azok naftába mártva lettek olyan kicsinyek, milyen folyadékban nőhetett meg ekkora nagynak Csáky egy szempillanat alatt!

De nőtt az még nagyobbra is. Oly magvasan, oly világosan domborította ki a kérdést, annyi komprehenzív erővel, oly logikával ostromolta meg a papok magatartásának fonákságát, amellett ízléses formulázással, nyugodtan, a szónoklati művészet élénkítő mesterfogásaival, és a tehetség olyan fénylő zománcaival, hogy a tetszés egész a lázas tombolásig növekedett. Kivált, mikor Rómát említé, amellyel szemben ez a Ház az utolsó fórum.

A falak is reszketni látszottak a tetszésviharból. (Talán még a szentatya is csuklott otthon a Vatikánban.) Apponyi megint begombolt egy gombot.

Mikor jóval két óra után egy méla akkorddal bevégzé beszédét, az egész Ház egyetlen nagy száj lett, melyből orkánszerű éljenek dőltek ki.

A lelkesedés leírhatatlan mérveket öltött. Nehány szélsőbali felkiáltott: »Vele tartunk halálig!« (De németül, ugye mégse tanultok meg?)

A padjukból felugrált képviselők mind a miniszteri szék felé tódultak, hogy üdvözölhessék. Majd agyongázoltak egy-két protestánst.

Fabiny egy tarka kanavász zsebkendővel a szemeit törülgette.

Apponyi pedig begombolta kabátján a legutolsó gombot is.




A T. HÁZBÓL [nov. 20.]

A királyné asszony nevenapja miatt csak délfelé gyülekeztek a képviselők, önérzetesen a tegnapi nagy nap után; még Demkó Pálon is meglátszott az állami fönség: már amennyi őrá jut az ötödfélszáz részből.

Pont féltizenkettőre bevonult Péchy Tamás apródjaival (mert most csupa apró termetű jegyzői vannak) a terembe, s felült a zöldmennyezetes trónjára.

A padok és a bíboros-székek gyorsan megteltek. Az egész Ház ünnepélyes egyöntetű nagy test, csak Komlóssy mérges alakja lóg ki az összhangból, mint a kalpagból a leffentyű.

Első szónok Vadnai Károly.

Okos ember - dacára annak, hogy jó író; ő az egyetlen férfiú ma, aki beválna intendánsnak, dacára annak, hogy nem gróf. Pedig milyen szépen hangzanék most a jegyző ajkán: »Gróf Vadnay Károly!«

De mivel az én hatalmam csak a nemesség adományozásáig terjed, (az is csak az »i« végzetű neveknél), ennélfogva hagyjuk el a fényes ábrándokat, s hallgassuk meg Vadnay urat figyelemmel.

De mi ez? Micsoda pajkos csíny a közvélemény ellen! Vadnai elkezd a büdzséhez szólni. Hol kalandozik ennek az esze?

Még Péchy Tamás is megmozdul a székében, s elégedetlenül morogja a jegyzőkhöz:

- Mit akar ez a Károly? Miféle dolog az, hogy mikor konyakot vár az ember, köménymagos levest tálalnak eléje?

- De Tamás bácsi, hiszen voltaképpen csak ő maga tapodja a helyes utat. A büdzsé van most napirenden, nem az esztergomi érsek.

De a Ház a prímásra éhezett; s ez egyszer alig várta, hogy a különben népszerű szónok elnémuljon, s helyét átadja annak, ki a fekete táblán legközelebb eső szónoki funduson van bekebelezve. Ez Győrffy Gyula, az Ugron-pártból.

Szép, habos sárga selyem nyakkendő ékesítette mellét. Rossz omen. Úgy nézett ki messziről, mintha valami misemondó ruhából lenne egy felmaradt darab.

E különben jeles szónoknak rossz napja volt ma (lehet, hogy a pártállás okozza).

Szerette volna túllicitálni a szabadelvűségben Csákyékat, de az érvelések káoszába bonyolódva úgy járt, mint a Füzy orvosa, eltévesztette a szert, amelyből az injekciókat teszi. E folyadék Simoréktól való. Gyógyszertár »Az elkeresztelő Szent Jánoshoz«.

Szerencsére nem hatott olyan veszedelmesen, mint Füzynél.

Majd fölemelkedett jó Horvát Boldizsár, s beállt a nagy beszédeket megillető csend. Az egyetlen élő az első miniszteriumból. Hozza be a harcba Deák lobogóját.

Irányi Dániel fölcihelődék helyéből, s áthurcolkodott Horvát Boldizsár mellé. Bánatosan nézte onnan a saját helyét, meredt nyakkal, mint egy gólya, de nem olyan gólya, aki csőrében az elkeresztelendő objektumot viszi, hanem aki alul kihulladozik a fészek.

- Halljuk! Halljuk!

Horvát Boldizsár szólni kezdett, mint a Münchhausen trombitája, amelyből kitör az évtizedek előtt befagyott hang.

Milyen lágy, édes zene! Hát erre lelkesedtek a régiek! A mai fülnek szinte szokatlan!

A beszédet nagy kegyelettel hallgatta a Ház, csak Komlóssy kotyogott közbe nehányszor.

Gyakorta fölzúgott a helyeslés. A régi szép forma, az érvek, a toalett, amiben megjelentek, úgy hatott, mintha a modern csecsebecsék közt egyszerre ráakadunk azokra a csinált régi virágokra, amik a nagyanyáink kalapjait diszítették valamikor; porosak, megfakultak, ma már más is az ízlés - de hát elég szépek voltak azok.

Tiszta liberális beszéd volt, verve-vel, nemes pátosszal elmondva. Új momentumokat nem hozott fel.

Valaki közbe is szólt a jobboldalon az egyik helynél:

- Ezt mondta tegnap Szapáry is.

Egy másik helynél egy másik képviselő jegyzé meg hangosan:

- Benne volt a Csáky beszédjében.

Mire dühösen rájuk förmedt Matuska:

- Nem tesz az semmit. Hányszor volt már a kezetekben a »tous les trois«, hanem azért mégis újra és újra örültök neki.

...És miután már úgyis teljesen vallástalanokká lettünk - talán legjobban is lesz ezzel a »klub bibliájából« merített képpel fejezni be a mai rövid ülés leírását.




Hátra Kezdőlap Előre