A »PECH«

(Haditudósítás a t. Házból)

Az első szónok Szivák volt, ki a sokat emlegetett határozati javaslatot nyújtotta be.

Ha mitológiát komponálnánk az ülésről, akkor három jelvényt kellene festeni Szivák körül.

Az egyik egy serpenyő, amelyen méregeti a felboncolt elkeresztelési kérdés alkatrészeit.

A másik egy kínai fal, amelyet a politikus tologat elő egy kordén, hogy a szabadelvűek és a mérsékeltek közé tolja a vita ötletéből. (De félni lehet, hogy ez csak spanyolfal.)

A harmadik egy hárfa, melyen lendülettel veri ki a liberalizmus tiszta hangjait. Tetszett is a gyülemlő Háznak a szép beszéd.

De sajnos nem írunk mitológiát, csak egy kis haditudósításról van szó.

A Háznak három tragikus alakja van; az egyik Hagara Viktor, aki okos ember, jó ember, de senki sem akarja végighallgatni - tehát teljes lehetetlenség annak a kitudódása, hogy olyan okos.

A másik tragikai hős Sprinczer János - akit meg nem ismert a Ház.

Míg a harmadiknak, Hocknak, éppen ellenkezőleg az a tragikuma, hogy a Ház megismerte.

Hock János emiatt száműzetett a pártból, s új otthont ment keresni. Nem abban van a pech, hogy száműzetett, de hogy a habarékpárthoz került. A pechet és a habarékpártot egy bölcsőben ringatta a gondviselés. A habarékpártnak is pech volt, hogy Hock odakerült, de Hocknak is pech volt, hogy éppen a habarékpártba vetődött. Összecsókolóztak, összeölelkeztek: ásó kapa választ el bennünket.

A peches párt folyton sopánkodott:

- Nincs olyan pech a világon, mint a mienk.

Hock János is váltig szidta a malőrjét:

- Én vagyok a legmalőrösebb ember a földtekén.

Végre is azon nehéz időkben, midőn a párt egyedüli drága kincsét, a programjukat, ellopta a szabadelvű párt, nem maradt már semmi egyebük amit eldöntsenek, mint az, hogy ki a pechesebb: a párt-e vagy Hock János?

A nagyobb szabású, szubtilisabb mérsékelt ellenzéki államférfiak különféleképpen formulázták a kérdést:

A párt Hock nélkül vagy Hockkal?

Hock külön vagy a párttal?

Ezer szempontból lett ez megvitatva, de csak nem lehetett eldönteni, kié a nagyobb pech.

Egyszer aztán annyira megkörnyékezte a pech a pártot, hogy biztosan hitték Hock Jánost felülmúlni.

Egy szomorú napon tudtára adják:

- No, nem te vagy a legpechesebb, hanem mi. Olyanok a viszonyok barátom, hogy nem marad fel számunkra egyéb, mint belemenni a szabadelvű klubba. Hát láttál már valaha olyan pechet?

Amire fölszisszen Hock János:

- Ha láttam-e? Hiszen százszor nagyobb pech az enyém, hogy éppen olyan párthoz kellett kerülnöm, amelyik útban van abba a pártba, ahová többé vissza nem vesznek!

Ebből aztán világos lett, hogy mégis Hock a pechesebb ember. A habarékpártban azóta megszerették, becézgették a jó Hockot, ahogy a púpos ember teszi a sántával, mert a púposnak is jólesik, ha elmondhatja valakiről: »Ez a szegény szerencsétlen ördög«.

Úton-útfélen hallani Hockról: »Pechje van a szegény fiúnak!«

Ma is pechje volt. Valóságos idült pech. Hiszen olyan jó ember, és mennyi esze van. Az a kis ravaszkodás is, ami a nyakát szegte, másnál elcsúszik - neki a karrierjébe került. Még Gajári Ödön is őrá csinál ma a Nemzetben egy ötletet: elnevezve őt »félbemaradt püspöknek«. Félbemaradt bazilika már volt, de félbemaradt püspök, ez valami új és kapitális gondolat! Nagy pech kell ahhoz is, hogy valaki éppen eltalálja: mikor Gajári gúnyoros, csípős hangulatban van. A jó öreg, »Nemzet« hogy neki gyürekszik, pedig máskor a légynek se vét. Ha írna róla, azt mondaná, hogy berepült eközben egy legyecske és nagy hatással dongott.

De még nagyobb pech kell ahhoz, hogy éppen akkor álljon fel szónokolni Hock János, mikor Roszival van megtéve Tomorinak; és ott áll lesben egy nagy beszéddel - mint a klérus szája. Hatalmas termete kimagaslik, felborzolt üstöke úgy néz ki, mint ahogy a lángot festik a képeken.

Persze, azért peches ember, hogy most álljon fel.

Tagadhatatlanul szépen beszél, hangja átható, végigcsendül az egész termen. Csinos, sima arc, nagy, okosságot lövellő szemekkel, ajkán gúnyoros mosoly. Egy fiatal abbé kópiája, abból a fajtából, melyből a Richelieuk lesznek vagy - de ne vágjunk eléje a pechnek!

A gomolygás elsimul a padokban. A figyelem a szónok felé fordul, ki nagy ügyességgel csinálja azt a játékot, amit némely szemfényvesztők szoktak három kártyával: addig forgatja az ujjai közt a nézők szeme előtt, hogy mikor aztán egy, kettő, három, leteszi, senki se tudhassa, hol van a »veres hetes«.

De nem ez az ő pechje, mert hiszen volt a beszédjében annyi liberalizmus, amennyi a pártjának nem árt, és volt benne annyi ellenzékiség is, amennyi a püspököknek nem használ, s mi több az ellenzéknek tetszett a beszéd, az »úgy van« és a »helyes« oly sűrűn potyogott a balon, mint szélben az éretlen szilva: de Hock János most a püspököknek fordult (a Csáky által jelzett belforradalom zászlaját fölemelve).

Míg csak a püspökök fölemésztéséről volt szó, Péchy Tamás szelíden szemet húnyt. Hadd harapjon egyet-kettőt a főtisztelendő és főméltóságú urakba! Jó az azoknak.

Ám mikor aztán a kormánypárti pap képviselőknek esett a szónok, és őket kezdte piszkolni, Péchy Tamás összerándította a szemöldjeit, de csakhamar megnyugtatta szelíd lelkét:

- Ha már a püspököket jól elpáholta, és nem kiáltottam rá, a szegény plébánosoknál szóljak közbe? Nem, nem! Még megapprehendálnának rám a püspökök.

Péchy tehát tovább engedte beszélni.

Csakhogy a Péchy türelme is véget ért amint a »politikai morál« szót emlegette. Milyen pech, hogy az egész Fogarasi-szótárból éppen ezt a két szót választotta ki. Ilyen pech is csak Hockkal történhetik. Hány ember használta már ezt a szót és semmi baja se lett. Mért, hogy éppen Hocknál haragszik meg érte az elnök és a Ház! Csodálatos peches egy ember!

Az elnök közbecsengetett és megrótta, hogy ezt a szót nagyon »óvatosan« kell csak használni. Hát mi veszedelmes lehet ebben a szóban?

Az egész jobboldal tombolt és toporzékolt:

- Rendre! Rendre!

A jámbor lelkű Novák József (aki négy esztendő alatt sohase botránkozott meg semmin) dühösen ugrott fel:

- Hogy mer ő politikai morálról beszélni!

(Azóta is, pedig már este 9 óra van, folytonosan ezen tűnődik.)

A jobboldalú arcok belevörösödtek a méregbe, száz mameluk zajgott, méltatlankodott. Roszival tűkön ült, még a szelíd Ivankovics is heves gesztussal magyarázgatott szomszédjainak.

Szerencsére hamar lett azután vége a beszédnek, melynek kétségkívül voltak hatásos, sőt gyönyörű részei, miket riadó tapssal és éljenzéssel jutalmazott a balvidék.

Még az »éljen« zajban fölpattant Roszival ruganyosan, haragosan, s megmagyarázván a kormánypárti papi képviselők korrekt magatartását, emeltebb csípős hangon folytatá:

- Egyébiránt mi az ilyen embertől...

Az »ilyen ember« szóra egyszerre nagy zaj tört ki balról. Rendre! Rendre!

Egy sztentori, borízű hang kimagaslott:

- Rendre a papot, ha rendetlen!

Egy szélsőbali megfenyegette öklével Roszivalt:

- Hallgasson, még nem püspök!

- Hiszen éppen azért nem hallgat, mert még nem püspök - sivított közbe egy szózat, mintha az égből jönne. (Ha ugyan vannak az égben kappanok.)

A jobbpárt is megemberelte magát.

- Halljuk a szónokot! Halljuk!

A balmező tombolt, vijjogott, dörömbölt.

- Nem hallgatjuk. Álljon ott a szégyenpadon!

Egypár kálvinista mameluknak a Roszival háta mögött, megesett a szíve.

- Ne hagyjuk az emberünket!

- De hiszen pap.

- Az igaz, de a mi papunk.

- De most ellenünk van.

- Mindegy, mégis a mienk. Ne hagyjuk!

Sikerült egy kis animót csinálniok Roszival mellett. Az elnök is megeresztette a csengettyűjét. Addig rázta, rázta, hogy végre kirázott belőle annyira való csendet, hogy Roszival megint üthetett egyet az »úrban való testvérén«.

- Hock az én szememben sokkal csekélyebb személyiség...

Erre meg már éppen lázasan tört ki a düh. Az ellenzékiek felugráltak padjaikban, s véderővitai gesztusokkal csörtettek az emelvény felé.

- Rendre! Rendre!

Az elnök megijedt, hogy mindjárt paphalál lesz, s rendreutasította Roszivalt is.

- Nem engedem meg, hogy az egyik képviselő »csekélységnek« nevezze a másikat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Csáky meg eközben csöndesen nézte a helyéről, hogy keresztelik el egymást mindenféle a gúnykifejezésekkel a papok. Kit tudja, mire jó az?

A habarékiak pedig folyton dicsekedtek azalatt elragadtatva a Hock beszédje által, a gránicokon ülő idegeneknek:

- Nekünk csak egy papunk van és az is liberális!

Amire malíciával jegyzé meg valaki megfordítva:

- Nálatok csak egy liberális ember van, s az is pap.

*

Kérdem már most a tisztelt olvasótól, hogy mi a nagyobb pech?

Az-e, hogy a habarékpárt azt mondja valakiről, hogy liberális?

Vagy az, ha valaki azt mondja a habarékpártról, hogy csak egy liberális embere van, s az is pap?

Sőt az se bizonyos immár, hogy ki van nagyobb pechben? Hock-e, vagy a pártja?

Merő lehetetlenség eldönteni. Minek törném hát még tovább is rajta a fejemet?




A T. HÁZBÓL [nov. 22.]

Abban a pillanatban, midőn első nagy beszéde után leült Csáky, midőn kipirulva a szómámortól tódult feléje száz képviselő, az ellenzék egy szürke hajó tagja azt a szóbokrétát látta jónak fölfrissíteni, melynek illatában már gyönyörködhetett egyszer Wesselényi Ferenc nádorispán, kassai szabadízű toasztja után.

- Ezzel a beszéddel kétszázezer kardot kötöttél az oldaladra, kegyelmes uram.

Hát igen, sok kardot kötött oldalára azzal a beszéddel Csáky; sok-sok százezret; de amint előrehalad a vita, önkéntelenül is rájön az ember, hogy ez akvirált kardok közt nem sokat ér némelyik. Egynek rossz a pengéje, másiknak rossz a hüvelye; ez tompa, az életlen. Akad közöttük rozsdás, van aki végképp kicsorbult, valamelyikről kisült, hogy ólomból van, sőt olyan is előkerült, akinek a markolatja van kiélesítve, hogy az vágja az ujját vele, aki használja.

Amint rendre jöttek szólásra az ellenzéki orátorok (kik ama nagy beszéd alatt felvillanyozva ujjongtak), kitűnt, hogy van ugyan bennük liberalizmus, de bizonyos hipokrízissel elegyítve. A polgári házasságot akarják, de a kevesebbet nem merik akarni. (Ellene vannak a rendeletnek.) A polgári házasság messze van, tehát akarják, azt is hiszik, hogy abban megfájul a kormány feje, tehát akarják, - a rendelet is liberális ugyan, de az közel van és a kormányé - hát nem akarják.

Nem liberális kardok ezek, hanem egyszerű ócska vasak, amik úgy tudnak csörömpölni, mintha kardok volnának. Egész mulatság hallgatni e szónokokat.

Tegyünk úgy, mint a természettudósok, vegyünk, uraim, egy gombostűt és szúrjunk fel rá egyet közülük persziflázsképpen! Teszem azt Helfyt. De öntsük ez igénytelen kis kritikát tegnapi beszédjéről valami különösebb formába, és adjuk neki mindjárt ezt a címet:

Helfy és az ágy

Tisztelt Ház! Nincs valami édesebb a világon, mint mikor fáradt az ember, s elcsigázva, kimerítve, bágyadtan meglát egy puha ágyat.

Íme itt az ágy, tisztelt Ház. Olyan tiszta ragyogó fehér, mint a hópihe... Nézzék e duzzadt vánkosokat, a dunyhát, mely a hattyú tollaival van megbélelve! És milyen ingerlőn vetette meg ez a Szivák; a Csáky jó puha keze megigazgatta! Ó, ah! (Helfy ugyanis ásít egyet.) Már hosszú évek óta kívánkozom ez ágyba. Engedjék, hogy levessem a papucsaimat!

Íme uraim készen vagyok... De nini, eszembe jut a hálóingem! (Most már a Ház kezd ásítani.) Igaz bíz az, majd el is felejtettem, uraim. Ebben az ingben nem szabad abba az ágyba feküdni. Ennélfogva lefekszem az ágy mellé. Pártolom az Irányi javaslatát.

*

Helfy az ágy mellé feküdt a földre. (Feküdjék békében.) Mások mást tettek, de nem érdemes újra visszatérni azon urakra, akik csak narkotizálják magukat a liberalizmussal. Mondjuk el inkább röviden a mai ülés lefolyását; de csak nagyon röviden, mert csendesen, minden külső szcéna nélkül múlt el. Csak az elején volt egy kis csetepaté.

Rossz, borongós hangulatú nap volt ez, nemcsak az Ucsuék gyásza miatt, kik búsan lehorgasztott fejjel ültek a padokban. (Mert hát minden elmúlik a világon, ha Kubicza is elmúlhatott.) A fák megkopaszodtak ott kívül a Múzeumparkban, a levelek lehullottak sárgán, a szél odacsapkodja a harasztot a parlamenti ház falaihoz, de az minden évben így volt egyszer; ám most Kubicza is lehullott a levelekkel, haraszttal együtt - pedig még eddig soha se tette.

Bánatosan kérdezgették egymástól:

- Olvastal baratocskám a Közlönt?

Az illető »barátocskám« csak a fejével bólintott, szólni ma a fájdalomtól nem voltak képesek a trencséniek - sőt még hallgatni se, korán otthagyták az ülést.

De a trencséni gyászon kívül is volt még egy lehangoló momentum; hogy ma egy szónok se volt a rendelet mellett.

Kezdte pedig a vitát Komlóssy, az egyedül bevallott ultramontán. (Ennek legalább korrekt az álláspontja.)

A kis menyétképű pap a Zimándy szerepét vette át, aki »Trefort kalapácsának« szerette magát nevezni.

Kalapács ő is volna, ha nyele volna.

De még az is baj, hogy Komlóssy kisebb kalapács, mint Zimándy, Csáky pedig nagyobb Trefort.

Megint remekelt. Rögtönzésében, melynek nagy része polémia volt Hockkal és Komlóssyval, váltakozott a debatter könnyű lövege, a logikának mindent szétzúzó tömör bombájával, egy-egy játszi rakéta megvilágítá a tért, ahol szétpattant...

A lándzsát könnyen hajítja súlyos keze, de a röpke nyíl is jól talál abból.

Kétségkívül nagy szónok. Stíljében is van kellem, szín és ízlés.

Csáky beszédeit a gráciák öltöztetik - de a Minerva páncéljába.




A T. HÁZBÓL [nov. 25.]

I. Madarász-esprit

(Félhivatalos helyreigazítás)

[nov. 25.]

Az öreg Madarász apó (akire az ellenségei se foghatják rá, hogy szellemes ember) e napokban kiiramodván a teremből, sietve tartott a ruhafogasokhoz, ahol az ő kabátja lógott - az utolsó zsinóros Kazinczy. Van ugyan Csanády bácsinak is egy ilyen felső gúnyája, de ő magán tartja, beviszi a tanácsterembe is, mert nem egészen bízik az öregúr az emberiségben, biztosabb a habitus az ő tulajdon testén, közvetlen felügyelete alatt, meg aztán szó ami szó, ő még a kabátját se hajlandó szögre akasztani.

Hát mondom, megy már hazafelé Madarász, amikor megszólítja Tisza Kálmán:

- Hova tartasz, öregem, hova?

- Haza megyek.

- Ilyen hamar!

Az öreg mérgesen rángatta meg a vállát, hogy a nagy, ősz szakálla is ugrálni látszott az álla hegyén.

- Ejh, meguntam hallgatni ezeket a csuklyás reformereket.

Tiszának megtetszett a jó öreg Madarász mondása, s ha őneki egyszer kedve támadna azt mondani a paprikára, hogy az szappan, még György Endre is paprikával mosakodnék. Annál is inkább sikerül, ha a szappanra találja rámondani, hogy paprika, s így lőn a Madarász mondása egy nap alatt sokkal híresebb magánál Madarásznál. Az ördögbe is! Nem tréfa dolog! Egy ötlet, amit Tisza Kálmán kolportál!

De a párt »közkatonája« nem volt szerencsés az idegen talajon nőtt ötletkével.

Elhíresült, szájról szájra járt, fülből fülbe, annyira megkopott, átidomult útközben, hogy mire szombaton Apponyi tartotta a nagy beszédét, már csak a »csuklya« volt meg belőle.

Ellenzéki újságírói fülekbe már csak a csuklya jutott - reformerek és Madarász nélkül.

Hanem iszen, ha Rómer Flóris és Pulszky Ferenc tudtak egy megmaradt »c« vagy »e« betűhöz egész hexameter sorokat restituálni valmi ócska kövön, az újságírókat se költötte a gólya, ők is helyreállították a hiteles szöveget, hogy Tisza azt mondta Apponyi beszédje után: »Kibújt a barát a csuklyából«.

Ebből aztán természetszerűleg következik, hogy Tisza nem ösmeri el az Apponyi tehetségeit.

Hogy pedig az Apponyi tehetségeit nem ösmeri el Tisza, abból az következik, hogy Szapáryt meg akarja buktatni.

*

De voltaképpen csak az következik az egészből, hogy Tisza Kálmán még a Madarász tehetségeit is elösmeri.

És még az következik, hogy engem (e karcolatok igénytelen íróját) akar megbuktatni, mert ha Madarász ötleteit dicsérgeti a folyóson - az enyimeknek okoz kárt.

II. Nepomuki Szent János

(Legenda)

A jelenkor mindenik írója komponált már ki legendát; csak nekem nem volt még soha témám. Arany költészetében megmozdul a nagyváradi Szent László ércszobra. Gyönyörű, hangulatos kép elbájoló miszticizmussal. Ilyesvalamit szeretnék magam is kigondolni.

De hol vegyem? Kitől lopjam? Shakespeare is lopott, tőle is loptak. Már minden el van lopva.

De hátha volnának helyek. Lám, a szabadelvű párt is tudott lopni a habarékpárttól. Hátha én is ott keresgélnék.

S íme, csakugyan ott volt az én legenda témám is a habarékpártnál, csakhogy nem vettem észre.

Ma pattant elő, mint éjben a villámfény, mikor a redakcióban leültem írni.

Előáll a szerkesztő és kérdi:

- Nos, milyen a helyzet a Házban?

- Hm - mondám sokat jelentő arccal.

A »hm« sokat érő varázsszó. Láttam ezt a párt korifeusainál, akik, ha véleményüket kérik, éppen olyan arccal húzzák ki tüdejükből a »hm«-öt, mint más ember a dohányzacskót - hogy tessék belőle megtölteni a pipáját.

- Azt kell hinnem - folytatá a szerkesztő -, hogy Apponyi beszéde változtatott valamit a helyzeten.

- Hm - feleltem nagy beavatottsággal.

- Ő többé nem áll a híd közepén - jegyzé meg a tudós redaktor.

Ez a szó egyszerre megütötte a fülemet. Hogyan a híd közepén? Hát ott állott... Igen, igen...

Csapongó fantáziám futni kezdett, s ugyanakkor futni kezdett a mi falusi kőhídunk is elibém. Láttam magam előtt megkopott kőpárkányát, közepén a jó Nepomuki Szent Jánossal. Csakhogy a derék szent nagyon megváltozott; jóízű, pufók arca volt gyerekkoromban, s most íme, felvette az Apponyi Albert gróf fiziognómiáját.

- Igen, igen - motyogtam zavartan -, jó a hasonlat. Apponyi a híd közepén állt tíz év óta...

- Mozdulatlanul állt - jegyzé meg a redaktor. - Csak a feje fordult meg hol ide, hol amoda.

- Úgy van, a fejét forgatta...

- De szombaton végre kitárta hosszú kezeit.

- Iszonyúan nagy kezei vannak.

- Hosszúak. Az egyikkel Szivákot ölelte a másikkal Irányit.

- Persze, hüm...

- Szombaton aztán megindult a nagy Nepomuki riadó tapsok közt, leért a híd legszéléig, és ott áll e percben...

- Valóban, ott áll a híd legszélén.

- Külön csoda történet, nemde?

- Az. Fel is dolgozom valamikor legendának.

- Vigye patvar a legendákat - szólt a szerkesztő fitymálólag -, hanem írjon holnapra valamit a szituációról, vonja le belőle a politikai konzekvenciákat, analizálja a dolog horderejét, s taglalja lapunk szempontjából az indítóokokat, melyek a grófot arra vitték.

*

Egész kilenc óráig rágtam a tollat. Hasztalan volt minden fáradságom.

Voltak ugyan ideáim, de csak olyanok, mint a Dániel Márton kártyajárása. Kontráim jöttek, de kettes nem volt közte. Se honneur, se ütő.

Sorba szedtem a megoldandó feladatokat.

Vonjam le a konzekvenciákat? Hát a konzekvencia az - kezdem írni -, hogy azzal nem lett se a híd se Nepomuki Szent János erősebb.

Igen, de közelebb jött hozzánk? - okoskodott bennem egy ármányos szellem.

Nem, nem; ez nagy labirintusba vezetne. Töröljük ki! Lássuk a másik kérdést.

Mi a hordereje, hogy a hídnak erre a szélére jött?

Az - vetem a papírra -, hogy a többi szentek is meghökkennek, ha látják, hogy a nagy nepomuki szent megmozdult és előrement, nem tartván elégnek csupán a fejforgatást, s hogy a hídnak erre a végére jött, nem a másikra, megtanuljuk ebből, hogy melyik irányba kell utána jönni.

Eh, ostobaság! A szentek nem tanulékonyak... Ez se lesz jó.

Nézzük a harmadik kérdést: Mik voltak az indítóokok?

Hja, ha én azt tudnám! Eszem elkalandozott mindenfelé, de semmi biztos fonál, semmi derengő fény.

Hacsak nem a prágai Nepomuki Szent János esete volt az indító példa.

A prágai Nepomuki Szent János is a híd közepén állt. S mikor összedőlt, bepottyant szegény a Moldvába.

Ez plauzibilis föltevés, mert a híd itt is összeomlóban van; csak abban sántít a dolog, hogy nem bírom demonstrálni, mi történt volna a prágai Nepomuki Szent Jánossal, ha az összeomlást megelőzve, a híd szélére szalad vala.

*

Így nem bírtam aztán megírni se a cikket, se a mai ülés rajzára nem jutott időm; még kevésbé térhettem át az első vérre, mely az elkeresztelési vitában folyt - a Gajári Ödön karjából; pedig illett volna, hogy ha már megemlítettem a barátot, aki kibújt a csuhából, ne hagyjam megcsipkedés nélkül a másik barátot, aki bebúvik a csuhába.




»ÖTVEN PERC«

Az első szónok Neppel Ferenc után, aki mindig röviden, de okosan szokott beszélni, Szilágyi vette át a szót zsúfolt Ház és karzatok előtt, mert a Ház nagy szónoka még egy kicsit az asszonyoké is. Csinos, érdekes, nagy fej, mint a Mirabeau-é, mely izmos, hatalmas nyakon nyugszik, s még nem érintette az ősz dere.

A fejről lévén szó, eszünkbe jut, hogy midőn Deák Ferenc ott haldoklott egykor a Kecskeméti utcai házban, egy képviselő látogatójához így szólt, amint az a vánkosát sietett meg igazítani, s evégből megfogta fejét:

- Erősebben fogjad a fejemet! Eleget sajnálom, hogy nem hagyhatom rátok.

Feje nem maradt ránk - egy darabban -, de részletekben megvan még ez a fej.

Egy rész belőle a Szilágyié. Jókora nagy darab. És éppen ez a fej van hivatva kigondolni Magyarországnak a reformokat.

Beszélni kezd tiszteletteljes mélységes csendben, s körüle ugyanaz a levegő, ami a Deák utolsó nagy beszéde napján volt. Áhítattal nyelik szavait szerte. Mindenki visszafojtja lélegzetét, nincs meg a szokott »úgy van«, »helyes« zajongás se, nehogy a beszédből elvesszen a füleknek valami. A papok összehúzódva, meglapultan ülnek a padokban, míg a liberalizmus nagy buzogánya sivít a levegőben, rengető csapásokat osztva. Még kényelmetlenebb helyzetben vannak az előző napok orátorai, kik úgy ülnek ott szorongva, mint a csirkék a borító kosárban. Vajon melyikük kerül előbb a trancsírozó kés alá? Baj ha odakerül, de az is baj, ha nem kerül; mert ez annyit jelent, hogy a nagy szakács kicsinek, soványnak tartja késhegyre venni.

Védelmébe véve a februári rendeletet és szétmorzsolva hatalmas érvekkel az aggályokat (egyik fölséges része beszédének), játszi pajzánsággal nyúl Beöthy Ákoshoz, s amint szétszedi beszédét, csodálkozva nézünk rá... nini, hiszen ez csak egy hóember! Az orra murokból van, a feje egy csúván áll; ráereszti a napfényt gunyoros hamissággal, mire Beöthy Ákosból egy nagy tócsa válik; majd egyet fordul, barackot nyom a Grünwald Béla fejére, és otthagyja; roppant apparátusával nekiesik Apponyi Albert grófnak, kifejti, hogy a miniszternek joga van a törvény értelmében kihágási büntetéseket is statuálni, s egészen kirángatja Apponyi alól az alapot, amelyből a rendeletet kifogásolta.

Egyes megjegyzései, mint az, hogy a kormány nem lehet Hamlet, interpretálnia kell a törvényt ott, ahol a törvényhozók nem intézkedtek, maradandó lesz mindenkor, éppúgy az »apró mécs« hasonlata a bírósági törvény-magyarázatra nézve.

A kálvinisták szinte hízásnak eredtek a két óra hosszat tartó gyönyörűségtől. Szilágyi azonban mindjárt szónoklata elején megkenegette egy kis mézzel a katolikusok száját is. Szónoklata kielégített mindenkit, a jogászokat, kiket ellenállhatlanul vitt magával tudományának fényes szövetneke mellett, a laikusokat, kik megtalálták az egyszerű, magvas eszmemenet mellett a kivezető utat a vita által fölkevert tömkelegből, az ínyenceket, kik nem a kérdés tisztázása iránt érdeklődnek, hanem a dialektika fegyverfogásaiban találják élvezetüket, az érvek finomságában, csoportosításában és végre a komoly liberális politikusokat, kik ragyogó arccal voltak tanúi, hogy töri össze, hogy hányja rakásra a seprű alá, a lomok közé az ellenzék rozsdás ósdi érveit.

A Ház órája fél kettőt mutatott, midőn végre áttért a házassági jog reformjára, mely el fogja törölni a felekezeti juriszdikciót, s behozza a polgári anyakönyvvezetést és a polgári házasságot.

Zajos, füleket rengető éljenzés harsant fel, mikor leült, s a nagy üdvrivalgáson keresztül egy éles, lelkesedett hang verte fel magát az elnöki katedrához:

- Ötven percet kérünk!

Ötven öt helyett.

S mert az »öt perc« kiáltás a nagy beszédek kísérő szózata a Házban, ez az átvergődő hang volt a Szilágyi beszédének méltó kritikája. Mintha azt kiáltaná az illető: Nagy beszéd volt. A nagyoknál is sokkal nagyobb.




A MAI ÜLÉS [nov. 28.]

Még enyhe ősz volt, mikor az elkeresztelési vita megindult, már kemény dermesztő tél van, hólepett kabátokban jönnek a képviselők, s még mindig a februári rendelet van napirenden, de már végvonaglásban. A Ház és a folyosó mozgalmas képet nyújt. A mezei hadak mind itt vannak. Ucsu a fagyos kezeit melengeti a pattogó tűznél. A protestánsok harcias kedélyhangulatban hullámzanak szerte a helyiségekben szabadkőművesi kacsintásokkal üdvözölve egymást, mintha mondanák: »Hm, sokan leszünk, hm«. De el nem maradtak a katolikus papok se, csakhogy elkeseredésük már enyhe humorrá változott, ami elég különös jelenség, hogy az ecetből legyen bor. »Rosszabbak vagytok a burkusoknál - mondja az egyik tisztelendő atya mosolyogva -, mert azok Bismarck szerint, legalább az istentől félnek, de ti már nem féltek az istentől sem.«

Bent Sponer Andor kezdte a vitát jó szepességi dialektusban. Jóképű, sovány ember, tele ellentétekkel. Rossz szónok, de okos ember. Okos ember, ámbár ellenzéki. Elfogadja a Szivák és az Irányi határozati javaslatát.

Ugyanezt teszi báró Prónay Dezső, a lutheránusok főkurátora is, csinos átgondolt beszédében.

Hasonlóképpen Kiss Albert. Nincs semmi ellentmondás az utolsó napon.

A szónokok táblája üres. Az elnök kijelenti, hogy a vita be van zárva. Ámen.

Még egyszer feláll Csáky (omne trinum perfectum), és harmadszorra is megigézi a Házat, mondván, hogy úgy érzi magát, mint aratás után a gazda, csak a kalászokat szedi már össze; az élés be van hordva, asztagba van rakva, sőt a »nagy cséplőgép« is dolgozott már (Szilágyira mutat), mire kitört a zajos derültség az egész Házban, még szegény katolikus papok is nevettek.

Ilyen jó hangulatba hozván hallgatóit, elkezdte a kalászszedést Polónyinál, a kalászok toklászával egy kicsit megszurkálván az illetőket (mert míg Szilágyi zúz, ő csak szúr és kapacitál). Polónyiról átcsapott Apponyira, akit szelíd iróniával mártogat meg egy tegnap kiszalasztott furcsa mondásában. Nem kerüli el Beöthy Ákost (akire most ártatlanul nagyon is rájár a rúd), s egy kis légycsapóval űzi el előle a rémeket, melyek miatt nem tud aludni.

Megemlékezik Kudlikról is. Hogyne, a kedves Kudlikról! De Kudlik végre is csak egy fanatikus ember, azért neki egy hátbavágás is, ami nem megyen a bőr alá, csak meghökkenti, megfélemlíti (sőt az is túlságos megtiszteltetés neki), nyilat, mérgezett hegyűt Ugronba kell röpíteni, akinek székely létére két esze van, az egyik eszével lerajzolja ragyogó fényben a vallásszabadságot és jogegyenlőséget, de midőn abból egy részt életbe kell léptetni, a másik eszével meg nem szavazza. Csákynak megvolt rá a harmadik esze, ezt szellemesen kidomborítani.

Mint nagy csaták végén szokás, a sebesültek nyögése tölti be az ágyúmorajtól megpihenő levegőt; még feláll Polónyi, Csatár személyes kérdésekben, Szilágyi megmaradt lövegét elsüti, az öreg Irányi, aki bús és lehangolt (amióta Kossuth Lajos szójátékokat csinál rá) megdicséri Csákyt, Komlóssy felugrik és visszavonja a saját határozati javaslatát. Már-már a teljes vallási béke kiütőben, általános a szeretet és kibékülés, nem maradt fenn egyéb, mint szavazásra tűzni ki a különféle határozati javaslatokat.

Az elnök elővette a skatulyáját és kihúzta »Pap Elek« nevét.

- Halljuk a Papokat! - hangzott az elméncek ajkairól.

A Papok szavazata megsemmisítette egymást. Pap Elek igennel szavazott, Pap Samu »nem«-mel.

A kormánypártiak nemmel szavaztak az Irányi javaslatára. De néhány egészen liberális ember mégis akadt. Wahrman Mór, Tarnóczy, Chorin és Görgey Béla. A pártonkívüliekből hárman hajlottak ide, Perczel Miklós, Király Ferenc, Prónay Dezső. A párt többi része (ti. Széll Kálmán) egészen a kormánypárti taktikával úszott.

Az antiszemita bacillusokat is kiölte az új, friss levegő. Régi, lármás antiszemitákból együtt szavazott Wahrmannal, Chorinnal: Andreánszky, Veress József, Szalay Imre. Így fordul a világ.

Az Irányi javaslata természetesen elbukott.

Még egy névszerinti szavazás volt a Szivák javaslatának II. pontjára (jól benyúlva a délutánba).

A II. pont arról szól, hogy a Ház fenntartani kívánja az elkeresztelési törvényt.

Igen vagy nem?

A Ház fenntartani kívánta a törvényt 47 szavazat kivételével.

A püspököknek nem maradt fenn egyéb vigasztalás csak az, hogy a liberálisok szavazatai szerencsétlen számot tesznek ki; kétszáztizenhárman voltak. (Egy aligha meg nem hal közülök egy év alatt.)

E 213 számba beleesik a mérsékelt ellenzékből Bernáth Béla, pécskai Gaál Jenő, Grecsák Károly, Horváth Lajos, Ivánka László, Szentiványi Árpád, Szentiványi Kálmán, Sponer Andor, Zay Adolf. A függ. pártiak: Dobay Antal, Farkas Imre, Gencsy Albert, Gosztonyi Sándor, Gulácsy Gyula, Győry Elek, Hevessy Benedek, Horváth Ádám, Károlyi Gábor gr., Kiss Albert, Komjáthy Béla, Kossa Dezső, Kun Miklós, Madarász Imre, Madarász József, Majthényi Ádám, Mocsáry Lajos, Papp Elek, Papszász Károly, Pázmándy Dénes, Petrich Ferenc, Thaly Kálmán, Vécsey Endre, Vály Árpád. Pártonkívüliekből Széll Kálmán, Király Ferenc, Perczel Miklós, Prónay Dezső b., míg viszont a kormánypártból a »negyvenhetesekkel« szavazott Eitner Sándor, Firczák Gyula, Ivánkovics János, Mihályi Péter, Rezey Szilvius - és Roszival. Igen, Roszival. Neve a Hock Jánoséval vegyült össze. Hát érdemes volt ezért összeveszni?




HOGY JUTOTTÁL A LEAOTUNGI EMBERKÉKHEZ

Kedves bátyám!

Olvastam hozzám írt leveledből a leaotungi emberkék eszméjét honnan vetted, de engem nem viszel tévútra. Szép, épületes tudománynak tartom a tarokkot magam is, de azt már kötve hiszem, hogy beszély-témák bugyognának belőle. Nem lennék-e én akkor termékenyebb náladnál? Mert meg kell mondanom az igazat szemedbe, hogy én sokkal jobb tarokkista, vagyok, mint te. Te pedig sokkal jobb író vagy, mint én - és az is valami.

Hanem éppen azért nem szép tőled, elzárni előlem a forrásokat. Már mindjárt tegnapelőtt, mikor a levél megjelent, kifejezhettem volna a kételyemet; de akkor még nem jöttem rá, hol vetted a leaotungi emberkék eszméjét. Most már azt is tudom.[7]




A kiadók.

Mindenekelőtt megmondom, neked, merre fekszik Leaotung tartomány, az eltemetett kis ország, ahonnan nem lehet kijönni a lakosoknak. Te Kína mellé tetted, de voltaképpen kezdődik Prónay Dezső báró mellől és tart fölfelé Fröhlich Gusztávig, Horváth Gyuláig, kik a gránicon ülnek.

Ez a te Leaotung tartományod.

Tudod-e, hogy jöttem én erre rá. Amint ott ülünk tegnapelőtt a Szilágyi hatalmas beszéde alatt, hát látom egyszer, hogy a nagy miniszter fölkap egy csomó leaotungi embert és elkezdi őket a saját állításaikba mártogatni (te ezt a folyadékot naftának nevezted a beszélyben), s éppen ellenkezőleg, mint a gyertyamártónál, minél többet mártogatta őket, annál kisebbek lettek. Fogytak, törpültek ott a szemünk láttára úgy, hogy elbűvölve a látványtól, közbe is szóltam:

- Nini a leaotungi emberkék!

Szerencsére nem hallották a gyorsírók, se az elnök, aki nyilván megpirongatott volna, mert barátságos lábon állunk Leaotung tartománnyal.

Ebből aztán világos lett előttem minden, amit megírtál. Hiszen persze, hogy persze, a habarékpárt az az országocska, melyet egy beomlott kőszikla elzárt a nagy világtól, s a lakosoknak nem marad egyéb választásuk, mint vagy ott pusztulni el, vagy kijönni.

Kijönni azonban nem lehet, mert csak egy akkora rés van kifelé, amin egy kis aranymenyét kiférhet. Aminthogy ki is fért már rajta Fenyvessy Ferenc barátunk.

S íme most már hová tendál az egész leaotungi politika. Az embereknek meg kell előbb kisebbedniök, hogy átjöhessenek. Nagy kevély termetükkel, vezéri páncéljaikkal, forgós sisakjaikkal át nem férnének az összerázott Tien-Muen sziklaúton.

Te, kedves bátyám, aki előbb láttad meg ihletett szemeddel az égboltján az Androméda csillagot, mint a szakértő csillagászok, te immár anticipálva az időket, le is írtad az ő bevonulásukat a klubba, amikor megkisebbedve jönnek harmincheten. (Én is ennyire becsülöm a számukat.) Gyönyörűségesen van ez lefestve, hogy »lépdel a kormányzó (ez a legmagasabb termetre köztük) négy vadásszal, három kürtfúvóval (Kaas Ivor, Bolgár és Grecsák), négy palankin-hordóval, két napernyőtartó (Linder György, Bernáth Dezső), két lámpavivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézekkel, hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy tevét. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy »közönséges jól kihízott mandarin súlyánál«.

Eddig a te szép, elbájoló meséd. Valóban csodálkozni fog felette Gyulai Pál, aki azt mondja, hogy mikor »igaz történetet« írsz, mindig mese válik belőle, s most íme, hogy egyszer mesét mondasz, egy igaz történetre bukkanhat.

Mély megfigyeléssel nyúltál bele az aktuális politika szálaiba, csak egyetlenegyben sántít a dolog. T. i. a császár Csia Csingi felséges személyét nem látom sehol a horizonton, aki pedig szükséges volna arra nézve, hogy a menyét nyakára kösse a cédulát azzal a beszélyedben leírt becses üzenettel a leaotungi emberkékhez:

- Én, Csia Csingi császár, kívánlak palotámban elfogadni, s mindennemű szükségesekről gondoskodom rólatok, utatokban és szállástokon.

Egyebekben pontról pontra összevág minden. Sőt némileg ebben is, mert a mi leaotungi emberkéink hasonlóan kisebbednek, s folyton folyvást várják az üzenetet. Nap nap után múlik, s az üzenet nem jön. A Csia Csingi szája be van csukva.

Látod, hiába fogtad rá a tarokk-figurákra a meséidet, megösmerem én a te észjárásodnak furfangos voltát, s igen sajnálom, hogy már te is a szegény mérsékelt ellenzék ellen törsz, gúnyos szatírákat írva róluk. Hiszen annyira elhagyatottak és szerencsétlenek!

Kinek a lelke essék meg rajtuk, ha nem a költőé; aztán akinek annyi koszorú van a fején, mint neked - az hagyja a tövisekkel való babrálást nekünk, akik igazán csak leaotungi emberkék vagyunk hozzád képest; s ha elszeded a témáinkat - miből élünk meg azután?

Vagy hogy éppen azért utaltál engem a tarokkra?

Tisztelő híved és szolgád...




APPONYI MEGINT LICITÁLT

A mai ülésnek (mely egyébként egyhangú szürkeségben folyt le) volt egy érdekes momentuma. Tisza Kálmán fölszólalt. Az »ország örege« (ámbár még nem nagyon öreg) egy jelentéktelen kérdésben hallatta újra szavát, méltóan szokott egyszerűségéhez nem keresve ünnepies, hatást ígérő alkalmat, amikor eclat-val léphet fel.

Károlyi Gábor gróf hallván a régi hangot, ösztönszerűleg megbokrosodott, s megpróbálta a közbeszólásokat, de az elnök keményen reá reccsent.

Tisza Kálmán Kaas Ivor ellenében, ki a protestáns lelkészek fizetésének minimumát kívánja megállapíttatni, arra figyelmeztette a Házat, hogy ez a megállapítás lehetetlen, mert az állam segélye ingadozó összeg. Egyszer ennyi, máskor több vagy kevesebb lehet. Valamint azt is hangsúlyozza, hogy a segélyezéseknél a felekezeti szempontokkal találkozniok kell a nemzeti szempontoknak.

Csendesen hallgatta a vita ezen momentumát gróf Apponyi Albert, s így szólt magában:

- Mi történt Tiszával? Hiszen nem olyan elfogult kálvinista ez, mint gondoltam. Pedig ezen a réven emelkedett. Ne csipogjatok itt a hátam mögött (szólt hátra párthíveihez). Van egy eszmém. Ezer ördög, egy mentő gondolat villant a fejembe. Beállok kálvinistának.

S fölkelt s kinyitván az állam kasszáját, elméletben, megbíztatta a protestáns atyafiakat, hogy csak nyúljanak bele, vájkáljanak könyökig, ő megszavaz nekik mindent. Ne higgyenek Tiszának, a segélyezés éppenséggel nem ingadozó, mert azt a törvényhozás és ő mindig egyformán meg fogja szavazni. (Ne neked Tisza Kálmán! Mehetsz most már ezzel a bokrétával kálvinista gyűléseket nyitogatni Komáromba!)

A kálvinisták összenéztek. Kőrösi Sándor nagy szemeket meresztett, Kiss Albert, Thaly Kálmán szemei az örömtől csillogtak, György Endre szájából egy harsogó éljen volt már kiszaladóban - mikor a háta mögött egy katolikus képviselő elkezdi mogorván dünnyögni:

- Nem ingadozó az alap? Mindig meg fogja szavazni? Hiszen csak tegnapelőtt szavazta le az 1868. 53. t. cikket, melyen a protestánsok közjogi állása nyugszik!

Erre azután csakugyan befagyott György Endre szájában a »zajos éljen«, s Apponyi kudarcai megint szaporodtak eggyel.

Mert hogy miniszterré nem sikerült lennie - az még hagyján.

De hogy még a kálvinista létel se sikerüljön valakinek, ahhoz már igazán nagy pech kell. De legalább nyugodt lehet a lelkiismerete, hogy: »igazán mindent megpróbáltam«.

Az egész Ház azon tűnődött, hogy mi indíthatta a nemes grófot e különös felszólalásra, de csak lehetetlen volt egyéb intenciót kisütni, mint azt hogy az Akadémiába akar bejutni, most vannak a tagajánlások.

Ha ez az ok, akkor visszavonok mindent, akkor nagyon ügyesen csinálja.




A MAI ÜLÉS [dec. 10.]

A fegyvergyár ügyéről foly a tárgyalás három nap óta.

Az ellenzék elemében van. Csak Thaly búsong, ül szomorúan. Az ő »külön miniszterének« a feje fölött zúg a fergeteg.

Mintha az a húsz el nem fogadott puska mind a Fejérváry mellének lenne szegezve most egy-egy szónok képében.

Igazi golyózápor közt van. Ott áll piros széke az ellenzék harcvonala élén. Nemcsak azok a golyóbisok érik, amiket a Ház naplója megörökít, hanem azok a kenyérből gyúrt galacsinok is, melyeket a pajkoskodó tigrisek gyúrnak megmérgezett nyállal s dobálnak szerte suttyomban.

A szép daliás miniszter idegesen kapkodja a fejét ide-oda, s beszédje közben egész dialógokat folytat - amiket menten össze lehetne fogdosni valami társalgási színműbe. Bosszantó közbeszólások egész raja zúdul rá. S ha le akarnók festeni a beszédjét, úgy nézne ki, mint a Hugo Viktor »Oroszlán«-ja, mely egészen tüskés a beleszúródott nyilaktól.

Ma egészen szakszerű beszédet mondott, tele arzenális műszavakkal, idomszerek-, ellen-idomszerekkel, kiterjeszkedve a fegyvergyár működésére, a fegyverek megvizsgálására, úgyhogy a kotyogóknak kevesebb alkalom jutott a csipkedésre, a lényeget illetőleg. Csak a külsőségeknél csattant el egy-egy derültséget hintő megjegyzés, mint a német jegyzőkönyvek felolvasásánál Thaly belekiáltása:

- Nem értünk németül. Nem voltunk önkéntesek.

A véderővita tömérdek ügyes közbeszólót nevelt az ellenzéken. Károlyi Gáboron kívül egy egész iskola képződött, Meszlényi Lajos, Hoitsy Pál, Kaas Ivor stb. Jelenleg Ugron Ákos és Linder György vannak tanfolyamon. E sok közbeszólónak folytonos táplálék kell. Sok varjú sok májat eszik.

A kormánypárton nincsenek közbeszólók. Egyetlenegy van, Daniel Gábor, s az annyira el van bizakodva e talentumára, hogy csak nagy ritkán él vele. A nagy, hatalmas párt folytonosan hallgat és unatkozik; nehéz pillanatokban bizonyos hullámzás fut keresztül rajta, amit a gyorsírók »ideges fészkelődésnek« neveznek.

De a fegyvergyár-vita alatt ez a »fészkelődés« sincs. Hallgatja az ellenzéket csendesen, nyugodtan, mint ahogy hallgatni szokás valakinek a köhögést, mikor valami szálkát kell nyelnie. A szélsőbal köhög. Hát hadd köhögjön, hiszen a köhögés is emberi dolog. A habarékpárt ellenben vért köp. Hát az is így szokás - ha valaki hektikában van.

A fegyvergyárért bizony kár - de ha nem tudott puskát csinálni, Fejérváry mégse rendelhette ott a puskákat. Az bizonyos.

A puskák nem olyanok, mint a törvényjavaslatok, hogy azzal is csináltathatja a miniszter, aki nem ért hozzá; mert majd korrigál rajta az országgyűlés, ha neki tetszik, de a rossz puskán nem korrigál.

A minisztertanács még tán adhatott volna időhaladékot, akinek egyéb dolga is van a világon, mint a puskabeszerzés; de hogy a reszort-miniszter, akinek ez a legfőbb kötelessége, a saját szakállára hagyja fegyvertelenül a honvédséget - azt a reszort-minisztertől nem lehet kívánni.

Hogy lesz-e hamarosan háború vagy nem lesz, azt tán tudhatja a kormány és a jól értesült Pesti Napló, de magának a honvédelmi miniszternek csak egyet szabad tudnia, hogy a honvédek még fegyvertelenül vannak.

- Blamázs! - kiáltják az ellenzékiek. - Igaz! Nagy blamázs, hogy volt egy fegyvergyárunk, amelyik nem tudott fegyvert csinálni.

De nagyobb blamázs volna egy hadsereg, az ütközet előtt, amelynek nem tudnának a kezébe fegyvert adni.

Ha most háború előtt állnánk - egy árva szó se hangzott volna el a mai beszédekből. Akkor derék ember lenne Fejérváry.

Miben van hát a bűne?

Egyenesen abban, hogy nem lett háború. De ennek nem Fejérváry az oka, hanem a német császár.

Ő csinálja ezt az egész galibát. Őt kell felelősségre vonni. Ő csinálja a békét! Hát, miért nem mondta, hogy éppen olyan jól van a béke megcsinálva, mint amilyen rosszul voltak megcsinálva a puskák.

Nem is lenne bolondság egyébiránt kiegyezni a potentátorokkal.

- Várjanak az urak, míg a magyar fegyvergyár megtanul tökéletes puskát gyártani! (Hátha meg lehetne ezen a réven csinálni az örök békét.)

Fejérváry után Herman Ottó szólott, majd Ugron lobbant újra bősz haragra, mindketten személyes kérdésben. Különös véletlen, hogy éppen Ugron beszéde alatt jelentették Almássy Gézának, hogy a terem több helyütt repedezik, s néhol a vakolat is hull.

Déltájban Apponyi Albert lépett fel. A szavak nagy mestere gyönyörűen vette ki magát mai szerepében.

Milyen volt ez a szerep? - fogják kérdezni a karzat hölgyei, akik rajonganak Apponyiért. A nők szeretik az ábrándos férfiakat.

Milyen volt a szerep - hát istenem, önök nem vették volna észre?

Apponyi előlépett a színre, miként a színművekben az intrikusok, s kezdte kioltogatni azokat a gyertyákat, amiket Fejérváry apródonkint meggyújtott.

Az egyikre rálehelt és elaludt. A másiknak a világító lángnyelvét egy koppantóval csípte le.

Egy-két gyertya még égett, de ő máris állítani kezdte: »Tisztelt Ház, kevesebbet látok mint ezelőtt«.

S hogy azt ne higgyék, mintha neki volna farkas-sötétsége, rendre ráfújt a gyertyákra, és kijelentette, hogy ebben az ügyben teljes homály van.

A homályban maradt párt tapsolt és éljenzett a különben retorilag gyönyörű beszéd hatása alatt; Linder György azt mondta: »Ez halálos csapás volt Fejérváryra«, a jegyző pedig új alakot szólított elő. Véletlenül olyat, aki teljesen lát és ragyogó világosságban vonultak el előtte a dolgok.

Ez Tarnóczy Gusztáv!

Minden évben egyszer szokott szólani, mint a kakukk.

Tavaly ilyenkor hallottuk az igazságügyi büdzsénél. Valaki azt kérdezte tőle:

- Hát te is jogász vagy?

- Igen. Szenvedő jogász. Mert sok pöröm van.

Ma, egy év múlva, a szenvedő gyáros beszélt belőle.

Beszédének magva, hogy mindennek így kellett történni, ahogy történt, és minden úgy van jól, ahogy van.

Tarnóczyt felváltotta Szentkirályi Albert, mint »időkibeszélő«. Ez is egy parlamenti műszó. A dolog ti. úgy áll, hogy Károlyi István gróf akart holnap beszélni, de hogy a vita már ma be ne zárassék, Szentkirályi Albertre volt szükség, aki csakugyan elérte a kitűzött célt: addig-addig dörmögött, mennydörgött, míg a Ház hagymája két órát mutatott, s a vitát nem lehetett berekeszteni.

Ekkor azonban Szapáry a vita megszakítását indítványozta, hogy holnap, az appropriáció következzék. A balvidék ingerülten ellenezte ezt. Az elnök föltette a kérdést - s a többség megszakítani kívánta a vitát.

Haragos fenyegető hangok emelkedtek az ellenzéken:

- Ezt nem viszitek el szárazon! Hosszú vitát csinálunk!

A kormánypártból egy hang utána kiáltott az oszladozó ellenpártnak:

- Hát csak hadd fiaddzék az az »el nem mondott beszéd«.

Denique gróf Károlyi Istvánnak mindig zajos hatást csinálnak az el nem mondott beszédei.




KOMÉDIA A HÁZBAN

(Karcolat a t. Házból)

A büdzsé-javaslat rendesen a »vezérek harca«. Előkelő parlamenti személyekhez való ceremónia. Még egyszer előjönnek a színre, mint a vitézi alakok az ötödik felvonásban. Kirántják kardjaikat még egyszer, elszavalnak utoljára még egy átkot - s ez képezi a büdzsé-vita epilógját.

Ma még a szokottnál is rövidebben ment, mert a vezérek megszaporodtak ugyan Ugronnal, de ajkaik bősége megcsappant.

Mert siettek. A közlegénység türelmetlen volt. Az étvágy nagy. Egy miniszterbe lehet harapni. A fegyvergyári vita következik az appropriáció után. Hamar, hamar!

Csak a szélsőbal két érdemes aggastyána, Csatár és Csanády nem sietnek. Ők tökéletesen végzik a haza szent dolgát, esőben, sárban, derült időben, viharban.

Csanády elmondta, hogy minden bajnak oka a közös ügy, Csatár elmondta, hogy a fináncok garázdálkodása miatt már azt se tudja bizonyosan, övé-e az az óra, ami a zsebében ketyeg?

Mindez igen szépen ment délig. Szapáry, Wekerle megfelelt a bizalmatlankodó vezéreknek okosan, de az elemek már mind szaturálva voltak a fegyvergyári dolgokkal; erre alludáltak a közbeszólások, erre népesedett meg a tanácsterem egész zsúfolásig.

A szónokok tábláján a Pázmándy neve állt a Károlyi István grófé előtt.

Előbb hát át kell esni Pázmándyn. Addig éppen ki lehet színi egy szivart, míg Károlyira kerül a sor.

De a folyosón, a büfében csakhamar híre ment, hogy Pázmándy fegyvereket hozott magával.

A Pázmándy szónoklatai nem szoktak vonzók lenni. »Báró de Manx« megunt könyv Magyarországon - de hogyha Dini csakugyan fegyvereket hozott a Házba, sapristi, akkor meg kell hallgatni. És hogy fegyvereket hozott, hihető, mert nem ő maga mondja.

Hát csakugyan a szellemes Dini csevegett. Ezúttal nem beszélt Vas megyéről (ahol annyira szeretik), Franciaországot se kalandozta be (ahol annyira bálványozzák), hanem kihajtatván tegnap a fegyvergyárba, ott megtöltette a fejét valamely elbocsátott hivatalnok által.

De, hogy igen mulatságos volt és szellemes, az bizonyos. És hogy az illető hivatalnok nagyon el fog csodálkozni az adatok ügyes csoportosításán, az valószínű. Pázmándynak van fantáziája és talentuma. Az ördög vigyen el engem, ha ezt valaha kétségbe vonnám.

A Jókai melegített lutri-tokjai mehetnek lomtárba. Dini jobbat talált...

Miként jártak el a fegyverbíráló közegek, mikor a húsz puskát vizsgálták? E húsz puska közé belekeveredett egy valóságos steyri. Kezébe veszi az egyik közeg, nézi, nézegeti: »Hm, ez a legrosszabb«, mire nagy hirtelen hátba löki egy másik közeg: »Hallgass, te bibaszt, hiszen ez steyri puska.«

»Biz ezt akár hihetik, nem is, kegyelmetek.« [8]

Hatalmas derültség viharzott fel, csak úgy rengtek a falak, még a jobbpárton is hahota zuhogott percekig.

Áttér ezután az idomszerekre, s kihúz egyet a zsebéből.

- Ez még egyszerű - mondja -, ezt még el lehet készíteni rajz után, de van komplikáltabb is.

És egy komplikált idomszert húz ki a másik zsebéből.

A szélsőbalon tapsolni kezdenek az eszkamotőrnek.

Péchy idegesen fészkelődik, a miniszter dacosan fordítja el a fejét.

- De hoztam még valamit őexcellenciájának.

- Lássuk! Lássuk!

- Tegnap olyan keménynek mondta a puskaacélt, hogy a reszelő nem fogja, hoztam neki egy olyan reszelőt, amely fogja.

S kihúzza a harmadik zsebéből a reszelőt.

Újra kitör a kacaj az egész teremben, még a karzat is nevet. Báró Fejérváry bosszankodva kiált fel: »Komédia!«

Pázmándy átnyújtja a reszelőt Thalynak. Thaly nagy készséggel viszi Fejérváryhoz, leteszi az asztalára.

- Reszelje meg vele ő a nyelvét - dohogta a miniszter.

- Nem komédia ez - reposztíroz Pázmándy elmésen -, tragődia inkább, melyben a miniszter Otellót és Jágót játssza. Ő dobta a zsebkendőt, s ő fojtotta meg a fegyvergyárat.

I. Történet. A láb alól eltett kapitányról

Az ellenzéken nagy tetszést aratott ez a rögtönzet, mire Pázmándy még jobban belemélyedt a mesélésbe. Egyre-másra szórta a hajmeresztő, borzalmas történeteket.

Hol volt, hol nem volt, azaz lennie kellett egy kapitánynak, akár az óperenciákon túl, akár az óperenciákon innen, aki ebbe a beszédbe beilleszthető legyen - mint gyanúanyag. Mert gyanúanyag gyűjtésében dolgozunk most.

Ergo, volt egy kapitány.

Ez a kapitány fiatal korában lakatos volt, tehát ez értett legjobban a fegyvergyártáshoz és a puskákhoz. (Lakatosokkal kellett volna kezeltetni a gyárat.)

A kapitány szintén tagja volt a vizsgálóbizottságnak, de bizonyos fokig ez is szamár volt, mert elárulta a miniszter előtt, hogy okos ember.

Látván a puskákat így szólt:

- Ezek bizony tökéletesen jó puskák.

De ez a szó okozta vesztét. Mert meghallotta a miniszter, s a szegény kapitányt negyvennyolc óra alatt eltette láb alól.

Szegény, szerencsétlen kapitány!

Szendrey Gerzson kivette zsebkendőjét és a szemeit törölgette. A karzaton is nem egy szem nedvesedett meg a kapitány sorsán. Egy batisztkendős anyóka különösen kérdezgette a szomszédjait, hogy nem tudjuk-e, milyen halállal sikkasztották el.

S ami a legkegyetlenebb, legszomorúbb vonás volt e hajmeresztő történetben, hogy a gyilkos miniszter nem átallott ezalatt mosolyogni.

II. Történet. Kötelezvény egy öngyilkosságról.

Ugyanebben a bizottságban volt egy másik ember (hihetőleg kenderből volt a szakálla ennek is).

Ez az ember tanult a kapitány sorsán és nem is járt rosszul, de most mindjárt rosszul járna, ha itt volna.

Mit gondolt ki ez az ember?

Hogy a minisztert jókedvre hangolja, szól vala ekképpen, a gyárt becsmérelve:

- Az első szuronnyal, melyet a gyár készít, agyon fogom magamat szúrni.

A miniszter megveregette a vállát nyájasan:

- Emiatt halhatatlan lehet ön.

S hol van most az az ember? Bizonyosan valami ordót kapott azóta, pénzelik, traktálják, etetik, itatják.

Quel diable! Hát megy ez? Ennek az embernek nincs joga élni tovább egy percig sem.

Itt hozom számára a halált a zsebemben.

Sacrebleu! Csak nem felejtettem otthon? (A zsebeit kutatja.) Hopp! Itt van, kutyafülű! (S kihúz a hónaljából egy szuronyt.)

Igen, egy valóságos szuronyt, mely megvillan a Ház színe előtt.

- Íme, miniszter úr; ezt a szuronyt a magyar gyár csinálta. Adja oda annak az embernek, hogy váltsa be az ígéretét. Szúrja magát agyon!

A szélsőbalt a tetszés zajos mámora kapta meg, ujjongtak, tapsoltak, riadoztak, de a jó Péchy Tamás bárány szíve megesett már ennyi vérengzésen, megrázta csöngettyűjét, hogy rendre utasítsa az »efféle illusztrációkért«.

A Ház megszokott csöngettyűjét hallva, szétfoszlott a hallgatók előtt a rózsaszín köd, apró smaragdzöld ördögöcskék, incselkedő gnómok és manók szétrebbentek. A csöngettyű szava elillanásra készté őket...

Ohó! Hiszen nem a fonóban vagyunk. Nem Háry János uram őkegyelme mesélget. Hiszen ez a magyar parlament!

Az ám, ni! Hogy elbámészkodik az ember! Hogy száll a nívó lejjebb-lejjebb! A képzelet hogy elringat és elkápráztat... Az a nagy guzsaly ott nem is guzsaly, de Királyi Pál, nem kukoricát morzsolnak, de Krajtsik hortyog, nem a rokka pereg, hanem a ceruzák percegnek.

*

Csakugyan egészen kizökkent formájából a vita, még gróf Károlyi Istvánnak is, csak nagy nehezen sikerült visszaterelni - a komolyságot, mely egy idő óta gyakran hiányzik az ülésekről. Szerencse, hogy nincs ilyenkor névszerinti szavazás, hadd állna ott - a »távollevők« közt a legelsőnek.

Károlyi István, aki egyike a legfigyelmesebben hallgatott szónokoknak, mert ritkán, különös alkalmakkor beszél csak, nem minden prepotencia nélkül, de férfias nyíltsággal és nemes intencióval, ma a gavalleritás paripájára akarta fölerőszakolni Fejérváryt.

Beszédjét rokonszenvesen hallgatták, habár a figyelem ördöngősen megoszlott közte és Pázmándy közt; mindenki szeme Pázmándyn csügött.

Mert híre járt, hogy az elhozott fegyverrészeket az ülés végén egyenkint le fogja nyelni.




A MAI ÜLÉS [dec. 13.]

Némely parlamenti férfiak súlya igazán csodálatos. Karrierjük hasonlít ama kalapokhoz, melyeket az arató tótok szoktak viselni.

E kalapok magukhoz szíván minden nedveket évről évre súlyosabbak lesznek, anélkül, hogy értékesebbekké lennének. Egy-egy ilyen arató tót kalapja néha tíz-tizenkét fontot nyom, de többet is nyomhat. Megjegyzendő még, hogy e kalapokat a végén ki szokták főzni, s csak akkor látjuk meg azután, mitől voltak olyan súlyosak.

E bevezetés általános és nem vonatkozik senkire. Egy papírra dobott gondolat, mely az írót megkapja, midőn áttekint a fegyvergyári vitán (annak epilógját írván), a vita nevezetes szónokain, a praetorokon és vezetőkön - ha meggondolja, hogy ezek sokszor mitől nyerik a súlyukat.

A vita eldőlt; ma megvolt a szavazás. Fejérváry ellen nem rendelte el a parlament a vizsgáló bizottságot. Ezt egyébiránt sejteni lehetett.

De az ellenzéki vezetők a markukba nevetnek:

- Mindegy. A homály megvan.

A homály. A mesterségesen összeszőtt homály. A pók szövete nem olyan finom, mint ez. Leszáll, mint a köd, lassan, csöndesen úszva, körüllebegi a miniszter alakját, ott ring, ott gömörög alakja körül, míg végre beborítja, elnyeli.

Ezt gondolják ők.

De hát éjszaka van-e, homály van-e azért, ha valaki fényes nappal kiáll a fórumra - és lámpás után kezd kiabálni.

*

De ezen állítólagos homály mégis jó volt valamire: hogy abból emelkedjék ki egy fényes, új talentum. Gróf Andrássy Gyula, mondhatnók II. Andrássy Gyula.

Azaz illik is, hogy mondjuk, mert mikor utolszor írtunk róla e rovatban, már akkor is le volt rajzolva föllépésének sikere, de nyomban oda volt vetve melléje néhány vonással egy kis vázlat, hogy miként nézett volna ki a lefestett jelenet, ha a szónokot nem Andrássy Gyulának, de esetleg Gyulai Andrásnak hívják.

Négy év múlt el azóta, s Gyulai András alakja (mely a parlamenti szótárban azóta a tekintély nélküli nevek gazdáira volt használatban) összetört; a mai beszéd elfújta. Andrássy Gyula gróf, ha véletlenül Gyulai Andrásnak hívnák is, ma fénylő szárnyakon emelkedett volna fel ama homályból, hol a nevek csak voksokat jelentenek.

Ő volt az első szónok és elragadta az egész Házat. Előadásából izmos, becses tehetség sugárzott ki, erős nemes vonásokban. Megvilágította a tárgyat nemcsak a logika látó erejével, hanem a szónoklati művészet mutogató csecsebecséivel is. Diszkrét színekben hangulatot öntött el előadásán, s imitt-amott a melegség kellemes léhe reszketett felette.

A Ház lelkesen éljenezte meg, és sokan tódultak hozzá szerencsét kívánni.

Hogy ismét átcsapjunk a humorisztikus térre, nem szabad elfelejtenünk, hogy e különben szerencsétlen vita egy másik embert is híressé tett. Kemény Pál e vitában tűnt fel a horizonton először. S azóta az egész Ház e csodálatos férfiúban gyönyörködik, ki naggyá tudott lenni anélkül, hogy tudna róla.

Fürge, mint az evet, s víg, mint a vőfély falusi lakodalomban. Ott szokott állni a mediumon, s élvezi a szónokokat, de nem közönséges módon, hanem élvezi úgy, mint a muzulmán a hasist vagy ópiumot; szemei megittasodnak, arca rángatódzik, egy-egy hazafias mondástól egész teste delejes kéjben rázkódik össze, felugrik vagy lekuporodik, féloldalt dől, a szónok felé rohan vagy az ajtónak iramodik, konvulzív köhögési rohamot kap, elfogja a nevetési görcs, egy-egy ötletnél táncolni kezd, máskor a feje bágyadtan esik le, mint a Paprika Jancsié, ha a cérna elszakad.

De Kemény Pál korántsem tartozik a lármacsinálók közé; nem a Károlyi Gábor iskolájából van. Derék, jámbor, jó hazafi, szépen pirosló megelégedett gömbölyű képpel, akit Zirc küldött a parlamentbe csak az imént; ideje se lett volna elromlani. Nem akar ő zavarni, infesztálni senkit. Mindezt a saját mulatságából teszi. S annyira ment minden afféle feltűnési viszketegségtől, hogy fogadni mernék, e sorokból fogja megtudni először, hogy a nemzeti képviselet szeme már napok óta rajta függ.

A folyosón ülő honatyák azt kérdezgetik a kijövőktől:

- Mit csinál Kemény Pál?

A nyolc miniszter elandalodva nézi székéről: »víg-e Kemény Pál?«

A mamelukok mind őrá ügyelnek, hogy egy mozdulatot se veszítsenek el Kemény Pálból, ki lehetővé tette, hogy a tanácsteremben elmondott beszédek illusztrálva legyenek élvezhetők.

*

Andrássy Gyula után, kinek beszédjébe azt kiáltotta egy ellenzéki hang: »Íme megvan az új honvédelmi miniszter«, még Polónyinak volt joga szólásra, ki a maga szempontjából ügyes beszédet mondott; a ravaszságot senki sem használja annyira cum grano salis; beszédjének Andrássy Gyula gróffal polemizáló rögtönzött része sok tekintetben érdekes volt.

Közvetlen a szavazás előtt a miniszterelnök állott fel, s egy olyan kitűnő beszédet tartott egyszerű, könnyed modorban, hogy a mameluk-sereget teljesen felvillanyozta. Pedig e lassú, hideg, lomha testben agyon gyengén cirkulál a vér. Fejérváry a vita alatt akárhányszor tűnhetett volna fel úgy a karzati idegen előtt, mint egy ellenséges táborból idetévedt idegen, ki övéitől elszakadván, az ellenséges barlangban száz sziszegő nyelv ellen védelmezi magát. És éppen nem tűnhetett volna fel úgy, hogy hatalmas többsége ott gubbaszkodik a padokon.

Szapáry Gyula gróf, kinek a nobilitás iránti finom érzéke olyan, mint egy képráma, hogy minden cselekedete e becses foglalatban tárul elénk; talán éppen e fonákságot érezte ki, hogy bár előhaladott volt már az idő, felállott minisztertársa védelmére. Melegen, odaadással védte; de osztogatott sebeket is. Apponyi mellett se suhant el szó nélkül, különösen a »titkos befolyásra« vonatkozó vádját tette semmivé. Beszédjében egy igazi államférfihoz méltó átlátszósággal szedte szét a fegyvergyári vita matériáját, s oly megnyugtató alakban csoportosította össze az érveket, hogy az ellenzék is csendesedni kezdett a beszéd folyama alatt, mint az irritált beteg a csillapító szerektől.




A MAMELUKOK

A Pesti Hírlap mai számában egy újdonság van, mely a szabadelvű párt indolenciáját feszegeti a fegyvergyári vita alkalmából, némi pirongatásokkal vegyítve.

Helyes, helyes! Hiszen a szegény mameluk arra való, hogy sohase tehessen semmit, amiért nem éri gáncs; mert ha ragaszkodó, azért szidják, hogy ragaszkodó; ha nem ragaszkodó, azért szidják, hogy nem ragaszkodó. Hozzá van az már szokva az effélékhez.

Hanem hát egy dolog nem áll, mintha Fejérváry iránt lenne a párt fagyos. Sőt éppen ellenkezőleg, a honvédelmi miniszter a párt kedvence: az ő modora talál a párt véralkatához leginkább. Nem azokból a miniszterekből való, akik ott érzik örökké fejük körül a glóriát - ami pedig már a modern Krisztus és Szűz Mária képekről is lemaradt. Az új fogalmakban a miniszter is csak egy 70 és 90 kiló közt váltakozó test. Nagyobb nyomatéka ennél csak akkor van, ha kívüle eső több más testek öregbítik a súlyát.

Senkinek se volt nehezebb a pártot magához hódítania, mint Fejérvárynak; először, mert katona, s mert polgári ész szerint, ha egy csöpp kenyérmorzsa beleesik egy kád mézbe, az egész méz megsavanyodik tőle; másodszor, mert már a hivatalánál fogva is ő méri a vörös posztót: minden miniszter csinálhat néha valami kellemeset, ő soha, hacsak ki nem áll a Ház közepére elénekelni az Andrássy Gyula által említett nótát, mely a »német«-en végződik és a »mégis«sel kezdődik; hogy mégis megszerette a párt, egészen egyéniségének a varázsa okozta.

Egyénisége pedig semmit se veszített azzal, hogy a magyar fegyvergyár rossz puskákat csinált.

Hogy miért hideg hát mégis a párt?

Nem hideg az, kérem - csak nem tud meleg lenni.

Egyenkint mind szereti Fejérváryt; egyenkint minden mameluk egy oroszlán, aki a fergeteges ülések alatt kijővén a folyosóra, felmérgelődve sziszegi:

»Kedvem volna közéjük csapni!«

»Mégis gyalázat, amit csinálnak!«

»Tegyünk már mi is valamit«

»Ne hagyjuk a miniszterünket!«

Nehány komoly öregúrnak kell őket visszatartani: Ugyan, ne okoskodjatok gyerekek! Legyen eszetek az isten szerelméért!

De amint aztán együtt vannak a teremben, egyszerre meglohad a derék hazafiak haragja; szemeik villáma mosollyá változik, a haragos fogvicsorgatás vidám vigyorgássá a Károlyi Gábor közbeszólásain vagy a Kemény Pál gesztusain; minden ember mulat egyenkint a dolgokon - és roppant csodálkozik, hogy a többiek hogy nem jönnek dühbe az efféléken?

Egyszóval a természetrajzot kell tudni, tisztelt szerkesztőség!

Az ellenzéki akkor bátor, ha sokadmagával van. A mameluk egyenkint bátor, de sokadmagával gyámoltalan. Ha magában kapható, még Károlyi Gábor is jó fiú; Helfy egy öreg kir. tanácsos észjárásába zökken, ha a keretjéből kiragadtatik; Hoitsy Pál egy szelíd bárányka benyomását teszi, szinte szeretne az ember selyem pántlikát kötni a nyakára.

De hát mi ennek az oka, hogy egy ugyanazon éghajlat alatt két ilyen különböző emberfaj nevelkedhetett!

Hja, ez bizony a megszoktatás dolga.

Tisza tizenöt évig így szólt hozzá:

- Én majd magam verekszem az ellenfeleimmel. Hozzá ne merjen nyúlni egyiktek sem egyikhez sem! Mind az én pecsenyém. Ti csak nézzétek, hogy mit csinálok velük!

És mi néztük.

S miután tizenöt évig néztük és sohase szóltunk semmit, néztük, néztük és addig néztük, hogy leszoktunk lassankint a haragról, s mikor aztán a haragról leszoktunk, egy évtizedig való nézegetés alatt az a hit gyökerezett meg bennünk, hogy a karzaton ülünk; szerettük ugyan a »generálisunkat«, de a szeretetünket nem volt szükség kimutatni, mert ő a mi szeretetünk nélkül is meg tudta verni az ellentábort. Képzeljenek önök egy olyan hadvezért, aki azt mondja a katonáinak a háborúban: »Feküdjetek le aludni, én majd beveszem magam a várat; ne ijedezzetek a röpködő golyóbisoktól, mert egyúttal azokat is én fogom fel, csak aludjatok nyugodtan; feküdj le fiam, Krajtsik.«

Hiszen persze hogy kellemetes egy ilyen háborút végigküzdeni, de azt nem lehet elmondani róla, hogy alkalmas lenne valami nagyon edzeni a sereget.

A sok nézéstől annyira elkáprázik a párt szeme, hogy utoljára azt fogja hinni, hogy voltaképpen ő tán nem is nézi az eseményeket, hanem csak képzeli, hogy nézi.

*

Méltóztassék becses lapjában helyt adni e soraimnak; hátha okulnak rajta pártunk nagyjai - s beleszabadítják a zömöt is a parlamenti csatákba.

Mert az volna az igazi. Ember ember ellen. Ha az ellenzékből feliratkozik négy ember, tőlünk negyven ember lépjen a sorompóba, s akkor bezzeg lekonyul a kisebbség fennhordott orra, hogy immár tőle függ megbuktatni, akit akar. Skandalózus vitákat provokált, s csupa ellenzéki szónoklatoktól zúg az ország napokig.

S mit csinál ez ellen a Ház többsége, Magyarország akaratának kinyomata?

A többség ilyenkor fagyos.

Egyebet nem vesz észre a szem, mely a többséget fürkészi. Egy-egy mameluk ásít néha, egy másik megereszt a miniszter beszéde közben egy-egy »halljuk! halljuk!«-ot mintegy ösztönszerűleg - de egészben véve fagyos.

Tromfra, tromf, beszédre beszéd, ez az én indítványom, mert ha a festéket keverve mártogatjuk fel az ecsettel, egy harmadik szín jön ki a kettőből (nem pedig mindig az ő színük).

Azt, hogy mi is tomboljunk, lármázzunk, rikácsoljunk, zavarogjunk, s mert több torok több zajt csinálhat, e réven kerekedjünk föléjük, nem tartanám helyesnek.

Ha egy csomó embernek elment az esze, jobb megvárni türelmesen, míg visszajön, mint a magunkét is utána ereszteni.




A REFORMÁLT FŐRENDEK

Az isten hat nap alatt teremtette a világot, először a világosságot, azután az égboltot, harmadnap szétválasztotta a vizeket a szárazföldtől, a negyedik napon a világító égitesteket, ötödik napon a vizekbe halakat teremtett, a levegőbe madarakat, a földre négylábú állatokat: és látá isten, hogy az jó volna.

A hatodik napon teremtette az embert.

A hetedik napon teremtette volna az emberből a mágnást - de már akkor annyira el volt fáradva, hogy megpihent.

De talán gondolta, hogy ha már a világosságot megteremtette, a mágnásnak nincs semmi értelme többé. Ez a két dolog nem kvadrál.

Egyszóval az isten hat nap alatt eleget teremtett - de mi az ahhoz a gyorsasághoz képest, ha a világ alkotásával véletlenül a magyar főrendiház lett volna megbízva. Annak egy negyedóra is elég lett volna ezen csodálatos alkotásokra.

Mert íme, a költségvetést, mellyel egy negyed esztendejig kínlódott a képviselőház, ma egy rövid ülésben tárgyalták le őméltóságaik.

A zsúfolásig megtelt karzat, szép hölgyek és érdeklődő képviselők, kik nagy vitákat vártak, felette csodálkozának a gyors munkán.

Pedig, hajh, ott ül a jegyzői széken, mint a lassúság emblémája, Gyulai Pál. Jegyzőségében Achilleus (a gyorslábú), poétaságában Malesherbes (a lassú kezű).

Malesherbes egy költeményt írt az akadémiai elnök nejének halálára. A költemény borzasztó lassan készült. Mire a harmadik strófáig jutott a költő, az elnök akkorára újból megházasodott.

Borzasztó, hogy éppen Gyulai Pál jegyzősége alatt kell ilyen gyors munkát végezni.

Az ősz Vay elsorolja a halottakat; Rudnyánszky József felolvassa a részvétiratokra kapott válaszokat.

Ez az ülés érdekesebb része. Természetes ez. Hiszen ne tessék elfelejteni, hogy a főrendiház a »temető előszobája«!

S amely méltóságos urak meghaltak, voltaképpen csak átmentek egy még ennél is valamivel hallgatagabb és méltóságteljesebb főrendiházba - őseik kriptáiba.

Az apró-cseprő jelentések után fölállt az elmaradhatatlan gróf Zichy Nándor, a »katolikus anyaszentegyház kedvenc fia«, s egy talyigára való ultramontán kérvényt nyújtott be, mondván, hogy ezek tárgyalásába most a költségvetésnél nem akar bocsátkozni, majd a kérvények idején.

Mire fölállt Schlauch Lőrinc püspök, s a körülülő alakokról kisült, hogy eleven lények, mert a »Halljuk, halljuk« hangzott szelíden, csendesen szerte a padokból. A népszerűség nagy mértéke kell ahhoz, hogy egy grófi ajak »Halljuk«-ot mondjon valakinek.

A népszerű püspök csatlakozott Zichy Nándor nézetéhez.

Most jött aztán az igazi költségvetés, amit a Ház hónapokig tárgyalt.

Wekerle Sándor ügyes, szakszerű beszédben kérte a költségvetés elfogadását, mire leült elszántan, s átadta a költségvetést sorsának.

Következett az általános tárgyalás.

A miniszter szétnézett, az elnök szétnézett, a főrendiházi tagok visszanéztek az elnökre és miniszterre. Hirschler ásított.

S ezzel az ásítással be volt fejezve az általános vita.

Következett a részletes tárgyalás. Kilenc bonyodalmas tárcának szövevényes tételei. Egy iszonyatos labirintus. Ezer meg ezer szövedéke az állami életnek.

A miniszter szétnézett, az elnök szétnézett.

Mélységes csönd mindenfelé.

E síri csendben elprüsszentette magát Hollán Ernő. Náthája van.

Egy püspök feléje fordult, s halkan súgta:

- Conducat sanitati!

S ezzel a részletes vita is be volt fejezve.

*

1 órakor már vége volt az ülésnek, s a főrendiház ez idei alkotásainak.

Két püspök, aki a prémes felöltőjét vette fel az előteremben, így szólt egymáshoz.

- Egy kicsit soká tartott az ülés.

- Utcunque! De meglehetősen eleven volt.





1891
CIKKEK, TÁRCÁK




TISZA-KLIKK, KEDDI VACSORÁK

(Egy kormánypárti képviselő tréfás töprengései)

Cogito, ergo sum. Non cogito, tamen sum... Tizenöt esztendő óta (ahogy a mandátumot viselem) sohase gondolkoztam, leszoktam teljesen erről a bolondságról, s mégis vagyok. Vagyok, mert azt olvasom magamról, hogy intrikálok. Azt olvasom a legbizalmasabb pajtásaimról, hogy ravaszok. (Úgy bizony Ucsukám, még te is ravasz vagy!)

Ejh, hát hogy lehet az? Hiszen ezek a jó fiúk egy csöppet se változtak azóta, ahogy azt olvastam róluk nyolc év előtt, hogy valóságos kezes bárányok. Képtelenség, amit az ellenzéki sajtó ír, hogy töredezünk, szakadozunk. Hogy frígiai sapkában járnak az embereink, vagy paphiai fátyollal. Hiszen persze sok mindenfélét össze lehet írni a kulisszák mögül; hiszen a legtisztább pohár vízben is a legőrültebb nyüzsgést, mozgást fedezheti fel a szem az ázalagok közt, nagyítóüveg és a fantázia segélyével - de azért az a víz mégis tiszta lehet, iható s üdülést okoz.

Ázalagok minden vízben vannak. Ez nem is kérdés. De hogy van-e hát Tisza-klikk?

Ezt kell mindenekelőtt eldönteni. Én azt hiszem, hogy van Tisza-klikk, hiszen Roszner- és Láng-klikk is van. Horváth Gyulának is van klikkje, én magam is ahhoz tartozom, de tartozom a Tisza-klikkhez is, sőt némileg tagja vagyok a Láng-klikknek és alapító a Roszner-klikkben.

Hogy én mért tartozom annyi klikkhez - az nem az én sokoldalúságomban rejlik, hanem abban a körülményben, hogy a hétnek hét napja van és hogy mind a hét napon a vendéglőben szoktam vacsorálni. Tehát éppen hét klikkre való időm jut. Kedden vacsorálok Lángékkal, szerdán Rosznerékkal, csütörtökön Horváthékkal. Tagja volnék még a Tibád-klikknek, legalább szeretnék az lenni, mert Tibád okos, szellemes ember, nappal mogorva, este kedélyes, de a Szikszayban oly rosszul főznek, hogy ehhez a klikkhez nem tartozhatom.

Ami a Tisza-klikket illeti, ennek az egzisztenciája rejtélyes és sajátszerű. Kétségtelenül hozzá tartozom - tehát én is összeesküvő vagyok. Ebbe bele is nyugodtam, csak egyet szeretnék kifürkészni: hogy mire vagyok összeesküdve?

Vagy legalább azt a mellékkörülményt volna jó tudni, hogy kik a klikktársaim. Mert még ezt se bírtam kieszelni.

Gyanítok valamit. Azt, hogy ez a klikk nem vacsorál. Mert, hogy az ember valami klikkhez tartozzék, anélkül, hogy tudna róla, az lehetséges; de hogy vacsoráljon az ember anélkül, hogy tudna róla, ez valószínűtlen. Erre példát még az ellenzéki lapokban sem olvastam. Tehát a Tisza-klikk nem vacsorál, s ezzel nagy hátrányban van a többi klikkek mellett.

Mindamellett létezik. De hol? Alkalmasint a folyosón, hol Tisza körül nyüzsög egy csomó ember. De kik? Hát éppen az a csomó. Könnyű őket megismerni. A Tisza-klikkbeli ember jó reggelt kíván Tisza Kálmánnak, s ha Tisza Kálmán és Sprincer János véletlenül egyszerre nyújtanak kezet az érkezőnek, hát akkor a Tisza-klikkbeli ember azonnal felismerhető abból, hogy előbb a Tisza keze után nyúl. A klikkbeli ember, ha valami találó megjegyzése van, siet azt Tiszával közölni, ha ellenben Tisza mond valami jó megjegyzést (s én istenem, erre még a lelépett miniszterek is képesek), a klikkbeli ember nagy előszeretettel lanszírozza. Ha Tisza mellett üres hely van a nádfonatú folyosói padon, oda rögtön leül valaki, s aki oda leül, az rögtön klikkbelivé lesz, mint ahogy egykor a császáré lett minden legény, akinek fejét a katonacsákó érte.

A klikk tehát rohamosan nő és gyarapszik, csak azt szeretném kifürkészni, hogy miből állanak a fondorlatai. Pedig már egy párszor közel véltem járni a nyitjához.

Egy nap a közlegényi köntösbe bújt vezér titokzatosan mondá Csernátonynak:

- Még nem érkezett meg az ideje!

Megütötte fülemet ez a hang: »Még nincs itt az ideje«, s faggatóra vettem Csernátonyt:

- Miről beszéltetek Tiszával, Lajos bácsi?

- Ebédelni híttam.

Azt is észrevettem az ősszel, hogy pont harangszókor (Zách Felicián is ilyenkor követte el csínyjét) köd előtte, köd utána, előterem valahonnan Hegedüs Sándor (ez néhányszor történt hetenkint), s valami titkos szabadkőmívesi jelre mindannyiszor felcihelődik Tisza Kálmán, és óvatosan kiosonnak a Ház helyiségeiből.

Édes istenem, miféle intrika lehet ez! Hova mennek és mit forralnak? Ha fel bírnám fedezni, mindjárt megkapnám érte a vaskoronarendet. Kutattam, fürkésztem, szaglálóztam s kisült, hogy Hegedüs Sándor egy vívóterembe vezetgeti Tisza Kálmánt.

Vívóterembe! Tisza Kálmánt! Mit jelenthet ez? Talán ki akarja híni Szapáryt egy szál kardra, s ha Szapáry elesik, sorba lekaszabolja Szilágyit, Csákyt és újra beül a piros székbe.

Közöltem is megfigyeléseimet a párttagokkal.

- Ejh bolondság! - mondá Darányi Ignác. - A kis Tisza Lajoska vívni tanul s a »generális« eljár a vívási leckékre.

Még egyetlen egyszer igyekeztem behatolni a klikk rejtelmeibe. Tisza ravaszul jegyzé meg Ivánkának egy négyszemközt folytatott párbeszéd töredékeül:

- Csak rajtam múlt, hogy meg nem bukott.

Aha! Hegyezni kezdtem a füleimet. Pszt! Kiről, miről van szó?

- Ez egyszer sajnálom, elügyetlenkedtem a dolgot - folytatá Tisza.

- Hát mit tehettél volna?

- Ha véletlenül a királyt hívom a coeur dáma helyett.

Vagy egyszerűen a Nedeczky Pista megbuktatásáról volt hát szó - vagy pedig magasabb, mélyebb és messzehatóbb intrikák folynak, melybe a király fölséges személye is bele van vonva, sőt egy hölgy is bejátszik a nagyszabású politikai játékba. Mert Tiszának minden eszköz jó céljai kivitelére.

Annyi bizonyos, hogy a Tisza-klikk intencióit mélységes homály födi: a legélesebb szem is csak úgy lát abba, mintha a legsűrűbb szitán át nézné. Csak az ellenzéki szemek látják ritka rostán körösztül. Én részemről még abban se bírtam teljesen kiigazodni, hogyha csakugyan van Tisza-klikk, tagja-e vajon Tisza Kálmán?

Jól teszi az ellenzék, ha az átláthatatlan fátyolt föllebbenti, legalább mi klikkbeliek is lássunk valamit. Mert már azt hittük volt, hogy a villacosai torony legendáját ide fújta a szél a magyar elmékbe. Villacosa tornyára egyetlen galambot tett a kőműves, de azt mondják, hogy aki az ő apjának természetes fia, az két galambot lát. Úgy gondoltuk tehát, hogy a Tisza-klikk az a másik galamb, akit mindenkinek látnia kell, ha »éles eszű politikus« hírére vágyik. De, ha az ellenzéki zsurnalisztika már a képzeletbeli galamb turbékolásait is hallja, nem tehetünk egyebet, mint bámulni a finom hallást és megadni magunkat, hogy csakugyan két galambunk van. Az egyik a torony tetején, a másik a kalamárisban.

Nem tudom, van-e a geszti határban valami patak, de akkora fantáziával, mint az ellenzéké, oda lehet vinni a Rodostó melletti tengert is; a tenger partjára, hallgatni annak bús mormogását, át lehet szállítani Csernátonyt s magát Tiszát odaültetni egy geszti fa alá - mint ahogy szegény öreg Bismarck ült a fa alatt, mikor egy ellenzéki úr látta - képzeljük el, hogy Tisza már nincs a parlamentben, mi többi összeesküvők is eltűntünk, szétszéledtünk, ki ide, ki oda (persze legjobb lett volna, ha a Tisza-klikket egyszerűen kiviszik a Szent György-terére, mint Kont és társait, s rövidesen végeznek velük: erről legalább balladát is írhatna Illyés Bálint). Tegyük fel, mondom, hogy a Naplóék már szétszórták a Tisza-klikket - vajon eltűnne-e ezzel az a másik galamb a kalamárisból?

Nem az addig, míg a habarékpárti tintát össze nem öntik a szabadelvűpárti tintával. Akkor elszáll a galamb örökre s más madarak röpülnek ki az újságpapirosok betűerdejéből. Egyelőre maradna a galamb; Tisza-klikk helyett lenne Szilágyi-klikk. És ha Szilágyink nem volna (ami pedig nem jó volna), akkor Csáky-klikket komponálnának ki.

Mert világos a cél.

Gazdátlan fazekakról van szó, t. olvasó, akik el szeretnék hitetni Szapáry Gyula gróffal, hogy az ő fazekai repedeznek.

Hátha elhiszi a miniszterelnök és végre-valahára így szól:

- Új fazekakra van szükségem.

*

Ügyetlen ármány. Pókháló, amire csak rá kell fújni, hogy tovaszálljon. Nem is pókháló - mert a pókháló megcsinálásához is legalább pók kell. Egyszerű bikanyál. A világ folyásán nem változtat. Napok, hetek múlnak-mennek, mint az örökké tovasiető folyamok. Kedd után hetednapra rendesen új kedd jön s a keddi vacsorákon hol jobb, hol rosszabb a rostélyos és bifsztek, csak a Kubinyi György elméncségei és a Münnich politikai tűnődései mindig egyformák, hogy: »Ugyan mi lesz már ezzel a habarékpárttal?«

Ott ül Láng Lajos és a legfőbb öröme, ha valaki azt mondja: »Ma jó volt a menü«. (Csakhogy ezt senki se mondja.) Nem hiányzik innen Gajári se, e nyílt, nemes modorú fiatal tagja a Háznak, »a párt esőköpönyegje« (mert minden viharból ő ázik meg a legelőbb) és legfeljebb a fullánkos nyelvű Dániel Gábor ellen intrikál, hogy végre valahára beleugrassa egy szűzbeszédbe. Ott van Lukács Béla, bizonyosan a minisztere engedelmével, és László Mihály bizonyosan a felesége engedelme nélkül. Lászlón rajta lévén az oláhfalusi ködmön - cselszövés nélkül nem lehet, de intrikái nem terjednek messzebb, mint hogy Hagarát valami költött kulisszahírrel felültesse. Hát a szelíd lelkű Teleszky ugyan ki ellen áskálódik? Mi titkos céljai lehetnek Hieronymi Károlynak? Miben fő vajon az Almássy Géza rózsaszínű homloka?

Aki még soha nem volt komoly összeesküvők között és csak a színpadi operettekben látott összeesküvőket énekelve, hosszú fekete talárokban, nagy hegyes süvegekkel: az sehogy se hiszi el, hogy összeesküvők között van.

Pedig tényleg a keddi vacsorán vagyunk.

Ím ott ül Tisza István is; erős vitába elegyedve a valutáról. (Aha, most már a pénzügyminiszterségre aspirál.) A múlt kedden a mezőgazdaságról diskurált (akkor természetesen a Bethlen András széke ingott). Hogy a jövő kedden mi lesz, azt csak az Isten és Linder György tudja.

Tisza István ittléte csakugyan gyanút keltő. Neki voltaképpen nem is volna szabad léteznie, ha teljesen az ellenzék kedvében akarna járni. De ő nem eléggé udvarias.

A gyanút enyhíti kissé, hogy néha megfordul itt Horváth Gyula, az ellenzék szerint Szilágyinak az intimusa, kitől nem lehet rossz néven venni, ha ide is bekukkan, mert hiszen (éppen azon forrás szerint) hetenkint egy napi böjttel szigorított életet kell folytatnia, Szapáry által letiltatván a csütörtöki vacsorázástól. Persze el nem maradhat Krajtsik, de már őérte nem lehet jótállni, mert Krajtsik elalszik az asztalnál s a legcsodálatosabb rázkódásokat és csapásokat álmodhatja össze a Szapáry-kabinetre. Krajtsik megbízható ember, ha ébren van. De mit ér, ha soha sincs ébren!

S ezzel, tisztelt olvasók és tisztelt kormány, kiszolgáltattam a bűnösök lajstromát. Tessék kiadni a rendeletet, hogy »a guillotine jöhet«.

A magam fejének azonban kegyelem; mert ez a fej sohase gondolkozott se így, se úgy.

Ott ülök ugyan a keddi vacsorákon, egyik héten úgy, mint a másik héten, tűröm az anekdotákat (némelyikhez hozzá nem nyúlna Harkányi Frigyes se), nevetem Beöthy Aldzsit (de már ő is öregszik), iszom a hordószagú rossz bort, hallgatom az elkeseredett disputákat, hogy van-e léghuzam, vagy nincs s ha van, honnan van, de én abból a pártütésből még eddig nem láttam semmit.

Nem mozog ott más, csak az állkapcák, meg kések és a villák. Sőt ezek az utóbbiak csörömpölnek is, mert ezek a vendéglős tulajdonai. Az állkapcák a mieink, hát azok nem csörömpölnek.

A keddi vacsoráktól ne reméljen hát az ellenzék semmit. Nincs ott semmi afféle anyag, amin rágódni lehetne. Csak a csontok a tányérokon.

De azokat is rögtön kiviszik a pincérek. Mert a kiszolgálat elég jó.




TISZA KÁLMÁNNÉ ÉS GRÓF ZICHY NÁNDOR

Egy fiatal író járt a minap szerkesztőségünkben, aki azon panaszkodott, hogy nincs témája egy humorisztikus beszélyre.

- Mondok én önnek! - ajánlkoztam.

Rám nézett csodálkozva: hogy ki lehet az: gazdag ember, akinek elajándékozni való témái vannak?

Bemutattam magam.

- X. vagyok. A Petőfi Társaság rendes tagja. Vannak eszmecsíráim.

- Nagyon örülök. És szívesen elfogadom öntől a témát, ha jó. Halljuk tehát.

- Írjon meg ön egy gazdatisztet - kezdem -, akit az uraság kicsap a szolgálatból, mert protestáns nőt vett el.

- Ez a kezdet. Eddig helyesen van. A gondolat kitűnő, a szenzáció elmaradhatatlan, mert mindenki Zichy Nándorra fog gondolni. Bravó, uram! De hát aztán? Hol lesz a bonyodalom?

- A gazdatiszt nagy nyomorban él protestáns életpárjával. Átkozza az »isten tetszése után« szaladgáló grófot és boldogtalan. A gróf jár a misékre és boldog, hogy a XIX-ik század bizonytalan színű posztójára rácsöppenthette ezt a zsírfoltot.

- Nem rossz a gondolat. De mit csináljak vele tovább?

- Nagyon egyszerű. Ön valóságos regényhőst csinál a grófból, aki eközben elindul keresni azokat az apácákat, akiket egy másik protestáns grófné elcsapatott Nagyváradon, az árvaleányok intézetéből; elindul megkeresésükre, hogy segítse őket.

- Ühüm! Nagyon jó lesz. Mindenki Tiszánéra fog gondolni.

- Ha aztán felette leleményes akar lenni, a grófné szívének is meg kell esnie a kicsapott gazdatiszten, s ő is elindul annak a nyomorát enyhíteni.

- Természetesen.

- A gróf megérkezik Nagyváradra, de az egyik apácát nem találja. Azt mondják: egy éjjel eltűnt, nyoma veszett. Megy hát kutatni mindenfelé a szerencsétlen teremtmény után. Bágyadt nyomok vannak csak, de ezek folyton szaporodnak, folyton érdekfeszítőbbekké lesznek épp, mint a Gaboriau regényeiben. Olvassa ön Gaboriaut?

- Könyv nélkül tudom.

- Akkor hát ön ki is találhatná már a többit. A gróf megy a nyomokon, míg végre a regény utolsó fejezetében odaér a szegény gazdatiszt házába, ahol kitárul az olvasó szeme elé a kioldott csomó. Az elcsapott gazdatiszt az elcsapott apácát szöktette meg, aki áttért a protestáns vallásra és neje lett. A protestáns grófné, ki pártfogoltját keresi, egy időben akad rá áldozatára is, éppúgy mint a gróf. Itt találkoznak mindketten. A mese most már lázasan lüktet, hogy végre nagyot csattanjon. A gróf gazdagon ajándékozza meg a maga apácáját, a grófné pedig a gazdatisztet, mindketten belátják az elkövetett hibát, mely azonban a gondviselés különös kegyelméből jóra fordult. Ami pediglen a jámbor párt illeti, ők ezentúl természetesen boldogok és ma is élnek, ha meg nem haltak...

Az én fiatal íróm ahelyett, hogy örült volna a pompás aktuális beszély-témának, elkezdte az orrát vakarni, ami írói nyelven annyit jelent, hogy megakadt valamiben.

- Hiszen mind jó volna az, kérem, gyönyörű volna ez, de nem lehet megírni.

- Miért?

- Mert egy nagy nehézség van, hogy a nagyváradi apácák, akiket Tiszáné leszavaztatott, mát letették volt a fogadalmakat, következésképp át nem térhetett egyikük a protestáns egyházba.

- Biztos ön abban, hogy fogadalmat letett apácák voltak?

- Hogyne! Ott voltam az ülésen. Hiszen csak éppen azért tett kifogást Tiszáné a felekezetnélküli intézet általok való vezetése ellen, mert a fogadalmat letett apácáknak a térítés is kötelességük.

- De hisz akkor Tiszánénak igaza van!

- Egészen. Mert az árvák közt, hol szülői befolyás nem akadályozhatja a hittérítői magvetést, jó aratást tehettek volna az apácák. Nem volt igazuk a lapoknak, amikor mint vallási türelmetlenséget közölték az esetet egy lélegzetre a Zichy Nándoréval.

- Igen, ferdén voltak informálva!

- De milyen ferdén! Tiszánéval kapcsolatban vallási türelmetlenségről beszélni nevetséges. Én ismerem a viszonyokat közelről. Hiszen alkalmazottjainak nagyobb része katolikus. Négy belső inasa közül három pápista, kulcsárnéja, a komornája szintén az, pedig ez már harminc év óta van nála s helyzeténél fogva gyermekei körében is...

- Nono! Még kisül, hogy Tisza István is katolikus nevelésben részesült, mint Apponyi! Kezd érdekes lenni a dolog.

- A lapok felületesen közölték.

- Hogy van ön olyan jól informálva?

- Nagyváradi vagyok, s eleitől láttam a dolgok fejlődését.

- Úgy? Hát miképpen történt?

- Rég mutatkoztak már efféle hittérítési hajlamok az intézetben. A növendékek például vallásra való tekintet nélkül az »Üdvözlégy Máriát« használták imául. Tiszáné a »Miatyánk«-ot kívánta. De ezt sem bírta keresztülvinni. Akkor azután nemsokára beállt a második sérelem: az összes növendékek a katolikus templomba jártak. Tiszáné ezt se találta helyesnek. »A vallási türelemre szoktatják őket« - felelék. »Járjanak hát az összes növendékek a protestáns templomokba is« - sürgette Tiszáné. »Hja, ez nem megy!« - válaszolták a vallásos türelem szoktatói.

- Hja, ez akkor egészen más színt kölcsönöz a nagyváradi szavazásnak.

- Kétségtelenül. Tiszánét nem a vallási türelmetlenség vezette; az ő akciója, éppen megfordítva, a vallási türelmetlenség ellen volt irányozva. Nemes és szabadelvű küzdelem volt. Azért hát a beszély tárgya, amit ön mondott nekem, igazságtalan szatíra volna ellene. Zichy Nándorral együtt említeni őt valóságos sértés lenne. Pedig sajnálom a leleményes, érdekes tárgyat.

- Nem tesz semmit - feleltem. - A beszély elmarad örökre. De hogy a mi konferálásunk a születendő beszély tárgyában mégse vesszen egészen kárba, leírom szórul-szóra és kiadom a lapban. Ha nem lehetett elbeszéléssé, legyen belőle helyreigazítás.




A HARANG ÉS A KALAPÁCS

(Levél Kiss Józsefhez)

Kedves Barátom!

Nem volnék igazi újságíró, ha már azóta ki nem szimatoltam volna, miféle merénylet készül ellenem lapodban, »A Hét«-ben. Kiszivárgott a híre, hogy az arcképemet hozod és a kiadóimmal íratod hozzá a kritikát felőlem. Pokoli gondolat, barátom! Mintha a macskákat tennéd meg bíráknak az egér felett.

Tegnap a Ház folyosójára hozták meg hírét, ahol nagy nyüzsgés-mozgás észlelhető most a megürült Napló szerkesztői állása körül. Arra vagyon kíváncsi, ha a Kozarek helye megürül, lesz-e valjon a Házban akkor is észlelhető mozgás? Hogyne! Akkor is lesz!

De ez most már nekem mindegy; amint meghallottam, hogy te miféle dolgot forraltál ki ezekkel az én kiadóimmal ellenem, egyszerre elborult velem a világ, s különféle visszatorlási eszközökön kezdtem a fejemet törni.

De már ezt nem hagyhatom annyiba! Erre írni kell valamit. Ezt okvetlenül ki kell parírozni.

De mivel?

Hát amint javában keresgélnék az ideáim közt, egyszer csak megáll előttem Kőrösi Sándor t. képviselőtársam, és így szól:

- Hoztam neked egy történetet.

- Add ide! Hogy néz ki?

- A harang és a kalapácsról szól.

- No, hát mondd el.

- Van Debrecenben egy Kavics József nevű lelketlen uzsorás, aki nagy vagyont harácsolt össze, istentelenül. Most öreg korára azonban javulni akarna. Megjelent az egyházi gyűlésen és felajánlotta, hogy egy drága harangot vesz a toronyba. A tanács tagjai összenéztek, többen morogni kezdtek: »Nem kell a harangja«. Köpczös István uram őkegyelme pláne felállott, s ilyeténképp szólott:

»Isten szent kegyelme fordítsa el e nagy csapást Debrecen felől, mert az árvák és özvegyek siralma kongana-bongana a harangban. Jaj neked Debrecen, ha szüntelen ezt hallanád: Bim-bam! Bim-bam! Én vagyok a Tóth Józsefné derékalja. Bim-bam! Én vagyok a Szabó árvák garasa. Nem, ezt a harangot nem szabad a toronyba föltenni, mert ide harangozza a felhőket, a jégesőt, a mennyköveket.«

De a tanács egy része előtt nem volt közömbös az ingyen harang.

»Szavazzunk az ajánlat felett!« - mondták.

A szavazás megtörtént, s egy szótöbbséggel elfogadták a Kavics József uram ajánlatát, mire felugrott újból Köpczös István:

»No, ha ez a harang meglesz, hallják kegyelmetek, hát én mégsem hagyom a dolgot annyiba, s ezennel felajánlom, hogy a toronyba egy órát csináltatok, az órára egy kalapácsot, hogy az a kalapács idők végezetéig minden negyedórában üsse-verje azt a harangot.«

És hát ezt is köszönettel fogadták presbiter és kurátor uraimék. Megvan a harang is, megvan a kalapács is, s veri-üti azzal Köpczös István uram a toronyban Kavics József uramat.

Eddig a történet, kedves barátom. Kőrösi Sándor legalább nem mondja tovább. A világért se akarom az én tiszteletre méltó kiadóimat Kavics József uramhoz hasonlítani. Derék úri emberek egytől-egyig, de a rólam szerzett adataik és élményeik sok keserűséggel lehetnek vegyítve. Rosszul honorált novellák sírása, zokogása hallik ki a sorokból. Egy hosszú életpálya apró súrlódásai nyikorognak ki a betűkből.

De a hasonlatosság főleg téged érint, csakhogy még rosszabb vagy a debreceni presbitereknél, mert te magad fundáltad ki ezt a harangot, amely lehetőleg felém hozza a jégesőt és mennyköveket.

Hát jól van, de Köpczös uramnál én se maradok kisebb s ehhez a haranghoz én is küldök a legközelebbi számba egy kalapácsot, mely azt jól megütögesse.

Címe lesz: »Az én kiadóim«. Küldd el a szedőgyereket egypár nap múlva.

Budapest, 1891. jan. 21.

Szerető barátod

Mikszáth Kálmán




A PRENUMERÁCIÓ

A szegény Beöthy Laci megtette egyszer azt a tréfát, hogy lerajzoltatta magát koporsóban, amint a temetőbe viszik s a hitelezői részvétkönnyeket hullatva vonulnak utána.

De a torkára forrt a tréfa, mert a hitelezők e violenciára mind felmondták a barátságot egy magyar varga kivételével, ki mindössze ennyi szemrehányást tett a szorongatott írónak: »Böjti úr, nem célarányos a becsületes embereket kicsúfolni«.

Bizony, bizony, jobban tenném én is, ha saját kasztunk érdekében, nem évődném könyveink előfizetőivel, inkább magamba szállanék s nem keverném föl az emberek epéjét még jobban.

Mert úgyis nagyon lejárt az előfizető-fogdosás aranykora! Letűntek azok az idők, mikor Tiszaháton ábrándos kisasszonykák kérlelhetetlenül megadóztattak minden lelket a szénfekete hajú, sápadtarcú költő számára, s azok is, mikor a haza szent nevében hívhatták előfizetésre a trubadúrok a bús magyart.

De azért csak rá-rászorul a mai generáció is az előfizetési felhívásra, bár igaz, hogy most egészen más érzelmek közt bocsátjuk ki, mint boldogabb elődeink.

Tehát a könyv-prenumerációról írok, melyet manapság bátran elnevezhetünk »egy bűn történetének«, mely feloszlik három korszakra: az első az eszme fogamzásának korszaka, a második a lelkiismeret furdalásának korszaka s a harmadik a kétségbeesés kora.

Én is beleestem a »bűnbe«, de hogy miképp, máig sem vagyok tisztában, mint azt hiszem, egyetlen becsületes gonosztevő sincs tisztában azzal, miképp fejlődik ki benne a rossz szándék. Meglepi az embert, mint a szerelem, vagy mint a népszínműírási viszketeg. A fejben valami kamara fölpattan, belerepül egy darázs és ott éjnap szüntelenül duruzsol: hirdess prenumerációt! Ha az utcán megyünk, a darázs odabenn egyre azt döngi: látod ezt a sok sétáló felebarátodat, mind boldog és megelégedett, csak te vagy köztük elégedetlen, rontsd el kicsit a kedvüket. Mikor pedig a kávéházban a tea rózsaszín habja mosolyog ránk s a szivarunk füstje bodorodik a légben, eszünkbe jutnak novella-hőseink, akik szintén ábrándosan hallgatják a szamovár zizegését s nézik szivarjaik füstjének szállongó karikáit, de az ördög se tud róla semmit. Megszánjuk szegényeket s megszületik a prenumeráció eszméje.

Az eszme születését követi a tett. Kinyomatjuk az előfizetési felhívást... de ez sem megy olyan könnyen.

A felhívásnak csábítónak, érzékenynek és sokatmondónak kell lenni. A t. publikum hazafiasságból már csak bajuszpedrőt vesz. Ma már csábítóbb eszközökhöz kell nyúlni. Eszünkbe jutnak a Kakas Márton recipéi, melyek szerint minden előfizetőnek ingyen kosztot, ajándék nyulat kell ígérni s ha jelentkeznek ingyen kosztra, adassunk nekik egy nap spenótot, másnap sárgarépát, harmadnap spenótot, negyednap sárgarépát, ötödnap már maguk fognak könyörögni, hogy engedjük el az ingyenkosztot; ha pedig a nyúlért jönnek, vágjunk jámbor pofát és világosítsuk föl a jelentkezőt, hogy mi elküldtük a nyulat, hát nem ment el a nyomorult, no de csak tessék kimenni a mezőre, ott bizonyosan találkozik vele és meglőheti bátran. Hah, mily csábító eszmék ezek! Ámbár az igazi prenumeráns-vadászt a Bernát Gazsi eszméje melegíti föl a szíve mélyéig, aki prenumerációt hirdetett - soha meg nem jelenendő költeményeire.

Végre nyélbe van ütve az előfizetési fölhívás s ekkor veszi kezdetét azon honfiak és honleányok kiszimatolása, kiket ívvel boldogíthatunk.

Felfordítjuk emlékezeteink tárházát és lázas hévvel halásszuk ki belőle a biztató neveket.

Eszünkbe jut egy régi ideálunk, akinek gimnazista korunkban szerelmet vallottunk: fájó szívvel postára adunk számára egy gyűjtőívet. Majd egy barátunk neve ötlik fel, akinek ma is tartozunk tíz forinttal: jogcím a gyűjtőívre. Azután egy poéta szülőföldünk szent földjén, aki hajdan agyonkínzott a verseivel: méltó bosszú ezért egy gyűjtőív. E módon lassankint Magyarország megtelik gyűjtő hazafiakkal.

Végül jönnek a helybeliek. Magamhoz veszek egy ívet, elrejtem mélyen kabátom gyomrába (ne sejtse senki, miféle szörnyeteget hordok magammal), s úgy megyek a kávéházba, hogy meglepjem vele a legjobb barátomat.

Éppen vasárnap volt. A fiú gyanútlanul ült a kávéház egyik ablakában, nem sejtve a merényletet, amit ellene terveztem.

Leültem vele szemben s amint néztem vidám, széles arcát, gondtalan homlokát, ünnepiesen borotvált állát, egyszerre megfájdult a szívem, s részvéttel mormolám:

- Nem...Nincs lelkem elrontani szegénynek a vasárnapjárt. Majd máskor.

Nem adtam át az ívet (oly nyugodtnak éreztem magamat az nap, mint aki valami jótettet mívelt), a legközelebbi alkalomra halasztottam.

Ez az alkalom a népszínházban kínálkozott. Mellé ültem, eltökélve, hogy most ki nem bocsátom karmaimból. Fájdalom, éppen egy új népszínművet adtak, unatkozott az egész színház, az én barátom akkorákat ásított, mint egy kapu. Epedve lestem a színpadról egy vidám ötletet, mely megnevettesse barátomat: ez lett volna a halála, mert folyton a markomban szorongattam a gyűjtőívet. Felvonás felvonás után múlt el anélkül, hogy felvidulásra ok lett volna. Még a színészek se nevették el a jeleneteket. Kétségbeesetten sóhajtottam föl:

- Nem adom át! Csak egy kannibálnak lenne ily körülmények közt szíve gyűjtőívet nyomni valaki kezébe.

Máig sem adtam át neki. A többit is kerülő utakon csempésztem be felebarátaim házi szentélyeibe.

Ezután következett a lelkiismeret furdalásának korszaka.

Nem valami kellemes állapot tudni az embernek, hogy az adó mellett immár ő is számbavehető csapást képez az ország fölött. Hogy valahány ismerősével találkozik, mindnek a szeméből azt olvassa ki: meggyilkoltál... lelked rajta! Hogy ahol legjobb barátai laknak, az ablakokat merev sápadt arcokkal lássa megrakva, melyek szemrehányóan néznek le rá és üldözik úton-útfélen rémes látományként.

Majd következett a harmadik korszak. Az az idő, mikor a gyűjtőívek megérkeznek.

Az ember minden bűntudat dacára is bizonyos kellemes izgékonyságot érez. Jóleső izgatottságot, miközben képzeletében folyton pénzes levélhordók szaladoznak előtte s egyik a másik sarkát tiporva ront feléje.

A nap ragyogóbban kel föl. Tele van a levegő aranyos sugárzással, remegő fénnyel. Lágy, üde illat hullámzik körülöttem, mintha a fenyőerdők lehe fogna körül. Ez egy darab tavasz. A közönség méltánylatának előhírnöke.

Kopogás hallatszik, s belép a levélhordó. Két levelet is hoz egyszerre.

Az egyiken otthoni postabélyeg. Ah, ez a szülőföldről jő. Üdvözlégy, kedves szülőföldem, honnan elsőnek érkezik számomra a galambposta a remény ágával. Meghatottságom leírhatatlan. Erdők, völgyek, csalitok, patakok egyszerre elém lebegnek s megtöltnek hálás emlékezettel. Hiába, mégiscsak a szülőföld!

Felbontom a levelet, s megilletődötten fogok olvasásához. A poéta ír, mégpedig versekben. Gyalázatos rímekben szatirizálja ki avas világnézetemet, mely elhitette velem, hogy az emberek a tizenkilencedik század végén még prenumerálnak. Fránya poétája! Felbontom a másik levelet. Ebben egy ismerősöm szintén igen alaposan megmossa a fejemet, amiért neki ívet merészkedtem küldeni, holott ő önzetlen jellegű tiszteletpéldányt vár. Igenis, vár. A címe: Kukutyin, u. p. itt meg itt. - Hát hiszen jól van. Ez legalább nem versben írta.

Úgy látszik, a vidéki gyűjtőkben csalódtam. No, de itt vannak még a helybeliek. Egész nap a szobámban maradtam várva reájuk. Az órák lustán, nehézkesen másztak, de senki se billentette meg a kilincset.

Végre, úgy estefelé biztató kopogás hangzott az ajtón. Odarohantam s mint a zsákmányt vonszoltam be a szobába egy piros-pozsgás, de nagyon komoly hazafit. No, ez prenumeráns, akárhogy komolykodik.

- Üdvözlöm uram - szóltam mély meghatottsággal és fogva a kabátja szárnyát.

- Jó napot - felelte ő mogorván.

- Mivel szolgálhatok?

- Adjon nekem egy gyűjtőívet.

A nem várt óhaj óriási szenzációt keltett bennem. Hiszen ez egy pompás ember. Egyszerre feledtem a verset, a tiszteletpéldányt, a szomorú napi eredményt. Egy ember, aki önszántából akar gyűjteni, valóban nem közönséges szerencse.

- Mélyen le vagyok kötelezve - szóltam átadva az ívet. - Tehát ön még nem prenumerált?

Vendégem lesújtó tekintetet vetett rám.

- De igenis, engem már aláírattak.

- Tehát ez az ív?

- Ezt azért kértem, hogy ha én szenvedtem, az ismerőseim is szenvedjenek.

...Melegen megszorítottam vendégem kezét. Hogyne. Ez az ember egy új gyűjtő-faj első fecskéje. Nincs többé gyűjtő rajongásból, hazafiságból - de íme van bosszúból. Okosan kijátszva őket, szebb eredményt érhet el velük az irodalom, mint a hajdaniakkal.




EGY ÚJSÁGÍRÓ, EGY MÉSZÁROS ÉS EGY MINISZTERELNÖK

Anno Domini 1884. azt írta a »Nemzet«-ben de. Heltai Ferenc írótársunk, hogy a »mészáros mesterséghez kevésbé kívántatik szakértelem, mint némely más mesterséghez«. Elolvasván ezt Kertész uram, ipolysági mészáros, elkeseredék vala a mesterség ilyetén dehonesztálásán. Mit, hogy szakértelem nem kívántatik! (Már csak maradjunk a »tetik«, »tatik« mellett, mert az újságírás mesterségéhez sem kívántatik különösebb szakértelem.) Fránya újságírója, mit beszél! Hát nem remeklés az, ha az ember egyetlen ütéssel teríti le a legbőszebb tulkot? (Míg az újságíró csak a ködben szurkál a lepogonyítandó áldozat felé.)

Aesopus meséiben, ily esetben a mészáros felcihelődvén megy Jupiterhez panaszra. Kertész uram azonképp egyenesen Tisza Kálmánhoz fordult egy instanciával, de olyan argumentumot csatolva ahhoz, mely egyszerre agyonsújtsa az újságíró könnyedén odavetett mondását. Volt pedig ez egy kosból való dohányzacskó. Csakhogy milyen zacskó! Hogy van az kivágva! Kilenc sallangja lelóg rangosan minden szem gyönyörűségére. S bár egy darabból van az egész, rajta barnállik a kosnak minden körme.

...No, hát ilyet vágjon ki dr. Heltai Ferenc, ha nem kell a mészárossághoz szakértelem!

Így küldte fel azt Budára az ipolysági derék mester: »Adassék e levél nagyméltóságú Tisza Kálmánnak«. S hozzá elképzelte, hogy ez a szép jószág csak az ország hatalmas miniszterelnökét illetheti meg; hadd növekedjék meg a tekintélye még jobban, hogy mikor az udvarhoz fölmégyen s beteszi a zacskót a zsebébe, bokáit verdessék a hetyke cafrangok. Még tán maga a király is megkérdi, ha látja: »Ejnye, kedves Tisza, de szép zacskója van; ugyan hol szerezte?« Mindezek megvillanhattak a fejében, mikor a levelet, okos művelt hangon, tisztességtudással ekképpen komponálta meg:

A legmelegebb tisztelettel vagyok bátor nagyméltóságodat csekély személyemtől mint mészárosmestertől kitelhető emlékkel megtisztelni, melynek kiállítása mesterségemmel összevág s miután borsod-miskolci születésű vagyok, tudvalevő dolog előttem, hogy a magyar embernek igen kedves tárgya szokott lenni egy kilencágú dohányzacskó éspedig egész terjedelmében, egy darabban, a kosnak körmeivel együtt; azért tehát miután nagyméltóságodban ösmertem fel a legnagyobb magyart, ki az ország ügyeinek élén áll és álláspontját leghívebben tölti be, mely cselekményének hála és elismeréseül fogadja nagyméltóságod ezen csekély emléket szívesen egy magyar mészárosmestertől, ki is mesterségét tanulta és cáfolja a dr. Heltai Ferenc úr azon állítását, melyet még, ha jól emlékszem, 1884. évben a »Nemzet« lapban egy cikkében előhozott, hogy a mészárosnak nem kell szakképzettnek lennie, mert azt bárki is, némi gyakorlat után, folytatni képes lehet. Ha ez állítása igaz, vágjon ki a fentnevezett dr. úr ily kostököt, ha több évekig fogja gyakorolni a mészáros mesterséget.

Ne vegye rossz néven nagyméltóságod e megjegyzésemet, de mégis némán el nem tűrhettem azt.

Ismételten felkérem nagyméltóságodat, fogadja ezen csekélységet, mint szívemből eredő emléket.

Legalázatosabb szolgája

Kertész mészáros mester
Hont megye ipolysági lakos.

E levél óta sok idő múlt el már, de Kertész uram nem hallott róla semmit. Sok százezer levél elkallódott azóta a papírkosarakban. Sok híres akta, mely országos port vert fel, ma közönséges lim-lom; nagy változások estek. Ki tudja, mi lett hát azóta a zacskóból! Maga az ország miniszterelnöke is, kit »magyar Bismarck« gyanánt szerettünk emlegetni, elhagyta piros bársony székét.

De míg az igazi Bismarckot a szereplési láz gyötri és a fecsegési vágy (fog az még küldeni Ábrányiért!), addig a mi Tiszánk csendesen, megelégedetten ül a nádfonatú képviselői padban vagy a folyosón. Vidám, boldog és érdekkel szemléli a lázas, áldásos napi munkát, melyet az új vezér dirigál; de a lezajlott tizenöt évi hatalom emlékei nem kísértenek fejében. Nem menti, nem szépíti, nem emlegeti a tetteit (pedig valamennyire ő csak részt vett az eseményekben). Nem dicsekszik a föld potentátjainak kegyeivel, bizalmával (pedig abból is eleget kóstolgatott).

Hanem egyetlen egy dicsekedésen már többször rajtakaptuk:

- Küldött nekem egyszer egy ipolysági mészáros egy gyönyörű dohányzacskót...

S itt következik a fent elmondott történet előadása; amit olyan arccal mond el, olyan megelégedetten, majdnem felvillanyozva, mintha sohasem érte volna ehhez fogható kitüntetés.

- Van-e aztán a zacskóban szűzdohány, kegyelmes uram? - kérdik ilyenkor a képviselők.

- Ne gyanúsítsatok! Hol venném? Nincs abban egyéb, mint a Kertész uram levele, amit benne őrzök. Elhozom nektek egyszer, mert érdemes elolvasni.

S valóban közzétenni is érdemes volt. Mert az egész történet sok tekintetben igen kellemes. Egy história, amiben az összes szereplők jól járnak úgy, hogy a vég mindenkit kielégít.

Heltai Ferenc jól járt, mert a cikkének messzemenő hatása volt (s az íróra ez a fő). A miniszterelnök szintén nem járt rosszul, mert egy nevezetes dohányzacskót kapott. Kertész uram meg lehet elégedve, mert rehabilitálta a mesterségét. Én sem panaszkodom, mert egy témát kaptam benne. Sőt még a megcáfolt »Nemzet« sem lehet elkeseredve, mert az 1844-iki cikke egy kis közleményt szült számára hat év után. Némi rövidséget csupán az a bizonyos kos szenvedett - de az is csak a halála után.




ÁLARC NÉLKÜL

- Nem mese -

Méltóztassanak elhinni, hogy a kegyelmes úr roppant demokrata hírében állott. Egyik öreg számtanácsos, ki egész életében reszelő érdességű republikánus volt, maga is azt poszmogta róla a miniszterium fiatal gólyáinak, hogy a kegyelmes úr valóságos vértanúja annak a kristálytiszta demokráciának, amelynek férfias önérzettel, nyíltan, szabadon, mindenféle politikai szójárás és vitorlaforgás között is kifejezést ád. S az haj! nagy dolog ám... Mindenki tudja, hogy a kegyelmes úr például csak azért nem leve eddig valóságos belső titkos tanácsos, mert nem ajánlatos illatos pillangós szőnyegre állítani azt, akinek patkó van a sarkán...

A fiatal gólyák megilletődve hallották az öreg szittya poszmogásait, s ettől az időtől kezdve valóságos áhítattal bámulták a kegyelmes urat.

Volt köztük egy impertinens szőke, sápadt arcú fiatal segédfogalmazó, aki arról nevezetes, hogy kitűnő diplomákkal rendelkezett, rengeteg sokat tudott, s a szó komoly értelmében való zseniális tehetségei voltak. Könnyű felfogás, gyors ítélet, sok humor, biztos mennykőfogó a feléje röpített viccek ellen és kiélesített fullánk a rosszakaratú (kollégiális) támadások hathatós - visszleszámítolására stb. stb. Szóval, olyan ifjú ember, akiből diktátor éppúgy lehet, mint alkalomadtán - hordár.

Ha most már elgondolja az ember, hogy ez az igazán derék fiú immár a negyedik esztendeje aspirál egy olyan fogalmazói állásra, amelyet a vele egyszerre hivatalba lépő Niki báró már egy éve elért, pedig isten bizony nem értett hozzá - s hozzá gondolja ugyanegy füst alatt azt is, hogy édesanyja volt otthon, akinek ő vala minden reménysége ezen a földön, s ketten az ő szerényke keresetéből éltek -, nem fogja bizony csodálni senki, hogy midőn a kegyelmes úr átvette a minisztérium vezetését, őbelé vetette minden reménységét.

Egy demokrata miniszter túlteszi magát a hagyományos protekció rendszerén (ezen a ruganyos húsú polipon, amelyen sem szúró, sem vágószerszám nem fog), s következetes lészen bizonyára azokhoz az ideális elvekhez is, amelyekről nemcsak szóval, hanem - ottan-ottan írásban is, mindig rendkívül korrekt modorban nyilatkozott. Be kellene tehát kéredzkedni a kegyelmes úrhoz és megkérdezni tőle, hogy hajlandó-e őt egyáltalában akceptálni, vagy nem?

Niki báró házasodni készül. Földhöz fogja csapni a fogalmazóságot és menyasszonya pénzén jónevű istállót fog berendezni. Helye üresen marad. Jó volna tehát, ha már most aspirálna erre a helyre. A miniszter ugyan igen figyelmes memóriájú ember hírében is áll, de nem lehet tudni, hogy mi kerülhet hirtelen a levegőbe, amitől meginog a kegyelmes úr fundamentuma, s a várható kilátásokat ismét elviszi valamiképpen az ördög.

Annyi az egész, hogy rövid habozás után férfias cselekvésre szánta el magát a derék fiú, elhatározván szentül azt is, hogy alkalmazkodni fog a demokrata miniszter elveihez és »emberi méltóságához illő önérzettel« - amint a kegyelmes út hatásosan mondani szokta - fogja neki előadni, hogy miért járul ím kopottaska frakkjában a színe elé.

S hát úgy is történt.

Egy szép napon audenciára jelentkezett, s ott aztán bátran, emelt fővel, »emberi méltóságához illő önérzettel« lépett a puritán római erényekkel ékes nagyúr elé, ki - da capo saját hatásos kifejezése szerint - nem tűri a csúszásmászást, hízelgést, megalázkodást és több rendbeli hasonló nyomorult paréjját a »férfiatlan társadalmi morál« dudvás mezejének, amelyről bőven arat manapság minden okosan számító stréber.

A kegyelmes úr - csodák-csodája - roppant hideg nyugalommal mérte végig a méltóságos emberi önérzettel fellépő ifjút.

- Mit akar?

- Kegyelmes uram...

- Csak röviden!

- Bocsánatot kérek - felelte magabízó önérzettel az ifjú -, nagyméltóságod beláthatja, hogy négy esztendei várakozás után, azzal a kvalifikációval, amellyel én rendelkezem, joggal reflektálhatok egy olyan állásra az állam szolgálatában, amelyben érvényesülhetek, s amely után legalábbis meg tudok élni.

A hang merész; ugyanilyen a tekintet is. A kegyelmes úr arcán pedig viharba repül össze az állandóan ott tanyázó felhő massza.

- Mit fecseg ön?

- Bocsánatot kérek...

- Micsoda pöffeszkedés ez?

- Kérni...

- Elég! Menjen!

- Kegyelmes uram...

- Elmehet!

- Könyörgök alázattal...

A nagy demokrata megvillanó tekintettel sújtja le a szegény, sápadt fiút és rákiált, hogy cseng:

- Takarodjék!

*

Tudni kell egyébképpen azt is, hogy tíz perc múlva aztán egy igen magasrangú, gőgös főurat jelentettek be. A kegyelmes úr jelt adott a beléphetésre s közben futólag a tükörbe nézett.

Nincs semmi baj. Az álarc ismét rendben.

Jöhet, aki akar.




A SCHNEIDER SZÜRKÉI PÁRIZSBAN

A vademberek még jó emberek, mert azok megeszik a fehér embert... És ebben van ráció, mert éhesek és éppen a fehér emberre éhesek. De a saját embereiket nem bántják.

Olyan törzsről is van tudomásunk, amelyik megeszi a saját embereit is - a nagyon öregeket. Ez a kímélet egy neme és a halhatatlanság bizonyos módja. Így élnek tovább az unokáikban.

De a fehér emberek emberevése visszataszítóbb ennél. És ostobább is. Mert amazok az éhség csillapítására dolgoznak, emezek a hasznavehetetlen aggoktól szabadulnak meg jó étvággyal, míg a fehérek a legderekabb embereiket falják fel.

Párizsból ver a hír, hogy Jules Ferryt, Franciaország ez idő szerint legnagyobb emberét, ki egy ünnepélyen beszédet tartott, künn az utcákon a tömegek, csúfondáros üvöltésekkel, rakoncátlan szitkokkal támadták meg, úgyhogy kénytelen volt bérkocsin menekülni.

Jelentéktelen eset. Csak úgy mellesleg foglal helyet a nap krónikájában. Jules Ferry különben is népszerűtlen. Azon szerencsétlen nagy ország, mely a világnak szemefénye olykor, nem bír annyi belátással néha, hogy a rókát össze ne tévessze az oroszlánnal.

De nem akarunk Franciaország belügyeibe avatkozni (nehogy rendreutasítson Péchy Tamás), a »ligue des patriotes« csínyjei felett se törünk pálcát (mert úgyse olvassa el cikkünket), de a száguldó bérkocsi, mely tova rohan Franciaország legjobb fiával Párizs boulevardjain, eszünkbe juttat egy másik bérkocsit, mely évek előtt éppúgy rohant a Múzeum körúton, a fenyegetőző sokaság szitkaitól kísérve. Ebben a bérkocsiban akkor Tisza Kálmán ült.

De ez nem az első és nem az utolsó bérkocsi. Ez egy állandó fiáker a parlamenti rendszer mellett. Egyszer egy, máskor másik nagy emberünk lesz kénytelen beleülni. Folyik az óriási lakmározás, csámcsogás, fogpiszkálgatás, aztán szájmosogatás. Néha az sem. Egyszer Tiszát esszük, máskor Apponyit, sőt Kossuthba is beleharapunk. Majd jönnek aztán apródonkint a többiek. Rákerül a sor Szapáryra, Barossra. Egy mindig készül, puhul a nemzeti étvágy számára a borító kosár alatt. A sajtó spékeli apródonkint...

Talán nem egészen jól van ez így. Az angol nép portást állít kiváló embereinek, a francia s a magyar egy bérkocsiba kergeti.

Mi tanultuk-e ezt a franciáktól vagy azok mi tőlünk? Mindegy, az emberevés kínzó étvágya kétségkívül rajtunk van, s hogy ím a Schneider szürkéi Párizsban is előtűntek, ez igen melankolikus gondolatokat ébreszt fel, mégpedig nem a népképviseleti rendszer dicsőségére.

A fejedelmek eddig is igen sok nagy embert emésztettek fel, egy-egy szeszélyből beletaszítva a semmiségbe (még Bismarck is elnyeletett; még ő is kisebb volt, mint egy császár torka), de ha a népek is ugyanezt a mulatságot kezdik, akkor az anyákon akad meg a dolog, mert azok nem tudnak velük konkurrálni, annyi nagy embert produkálva, amennyi a fogyasztásnak megfelel. Elfogyván a jelesek, Boulangerek kezébe kerül a vezetés.

S ezeket aztán nem a parlamentárizmus eszi meg, hanem ők eszik meg a parlamentárizmust.




HÚSVÉT A SZÍNHÁZBAN

A következő sorok közzétételére kértek föl bennünket:

»Tisztelt Szerkesztő úr! Azok közé az európai rabszolgák közé tartozom, akik este is dolgoznak. Az éjfél majdnem mindig a munkaasztalnál talál. És így, ámbátor bolondja vagyok az összes művészeteknek, színházba nem igen járhatok, évenkint csak három olyan napom van, mikor kielégíthetem Thália iránti szenvedélyemet: a három sátoros ünnep. Természetesen egyet se mulasztok el e ritka alkalmak közül, s a nagy ünnepek első napján sietek jegyet szerezni valamelyik színházba, hogy ellássam magamat a kellő szellemi táplálékkal, legalább is egy fertály esztendőre.

Azt gondolná az ember, hogy évek hosszú során át így is meg lehet ismerni a repertoár egy nem jelentéktelen részét.

Ez tévedés. Én már több mint egy évtizede vagyok ilyen ünnepi színház-látogató, de fájdalom eddig még csak két darabot láttam: az Ember tragédiájá-t és a Piros bugyelláris-t.

A nemzeti színházban minden nagy ünnepen a Madách ismeretes remekművét adják, a népszínházban pedig Krisztus urunk születését, föltámadását és a Szent-Lélek eljövetelét egyképpen a Piros bugyelláris előadásával ünneplik.

A tíz év alatt, mióta fölváltva hol az egyik, hol a másik darabot tanulmányoztam, bőséges alkalmam volt az összehasonlításra, melyik színész játssza jobban s melyik rosszabbul ezt vagy azt a szerepet; megértem, hogy új színészek jöttek a régiek örökébe, túléltem egy egész színészgenerációt; láttam egy tucat Nyeglét, s egy egész sereg Kósza Gyurkát; lassankint minden megváltozott a színpadon, csak a két darab maradt örök. Az esztendők során nagy változáson ment át az én esztétikai meggyőződésem is; az Ember tragédiájá-nak lelkes bámulójából Madách profán kritikusává lettem, s a Piros bugyelláris, melyet eleinte kedveltem, valósággal gyűlöletesnek tűnt föl előttem. S még mindig csak e két darab járta a sátoros ünnepeken. Belétörődtem ebbe is; rossz kedvvel bár, tovább élveztem az én két darabomat; s azonképpen tovább változott az én esztétikai meggyőződésem is. Oly szépen változott, fejlődött, hogy ma már megint ott vagyok, ahol legelőször voltam. Jelenleg ismét lelkesülök az Ember tragédiájá-ért, s ismét gyönyörködöm a Piros bugyelláris-ban. De ezt a nézetemet már szeretném megőrizni. Melegen óhajtom, hogy visszanyert hitem ne kerüljön többé veszedelembe soha, soha. Aztán meg szeretnék már végre néhány más darabot is látni.

Azért tehát ünnepi színházlátogató társaim nevében is arra szeretném kérni a színházak tisztelt igazgatóit, hogy a toujours perdrix elvét ne érvényesítsék oly kérlelhetetlen szigorúsággal. Remélem, a tisztelt szerk. úr nem tagadja meg e kérés illedelmes kifejezésétől b. lapjának publicitását.

M. K. hétköznapi munkás, sátoros ünnepeken színházba járó.«




A KIRÁLY SZEMÜVEGE

Alkotmányos országokban két faktor oszthat kitüntetéseket: az uralkodó címekkel, rendjelekkel rendelkezik, a nép fáklyásmenetet adhat, díszpolgárrá teheti kedvencét, szobrot emelhet neki, utcát nevezhet el róla. Középütt lebeg a sajtó. Ez hangzatos szóvirágokkal ékesíti föl tenyerén hordott embereit. Mindeniknek megvan a maga jogosultsága, minden kitüntetés becses lehet, ha attól jön, aki arra illetékes, és ha úgy nyilatkozik, hogy természetességének ízét másnemű aroma el nem veszi.

Egy szobor, amit a hatalom állít föl, kevesebbet ér, mint amit polgárok emelnek polgártársuknak; a sajtó lelkesült zengése fülsértő hangzavarrá válik, ha a reklám nagy dobja van megütve benne, a nép koszorúja undorító, ha virágait a hízelgés keze fonja.

Innen van az, hogy a különféle helyekről származó különféle kitüntetéseknek különféle formákban kell mozogniok. A király rendjeltára élő alattvalóira szól (az élők támogatják a trónust). A nép fáklyásmenetei, díszpolgári oklevelei szinte az élők számára vannak, de a nagyobb szabású kitüntetések a szobor, az utcanév a halottaké (mert a megbecsült halottak nevelik a népnek a becsülést szomjúhozó élőket).

A királyi kitüntetések is bizonyos szabályokba vannak szorítva. Váradi Antal nem kaphatja meg az aranygyapjút, hanem csak a »pro litteris et artibus«-t. A királynak külön szemüvege van az emberi nagyságra nézve. És az helyes is. Arany János csak a Szent István-rend kiskeresztjéig való ember volt, de a kaszinó vén gibicei közt akárhány Szent István-nagykeresztes van - akik nullák a nép előtt. Király csak egy van, s mégis megköti a saját kezét szabályokkal, nehogy egyes esetekben a nagyobb rendjelek fiókjába nyúljon, miáltal a kitüntetések értékét leszállítsa. Vagy ha nem éppen a saját kezeinek megkötésére céloznak a rendjel szabályai, legenyhébb fölfogás szerint céloznak az utódokra, hogy az utódok ne bánhassanak könnyelműen a rendjelekkel.

S a nép? A millió fejből álló nép (s minden koponya másképp alkotva) hogy tartson mértéket az ő kitüntetéseiben, ha azokat nem szorítja formák és szabályok közé? Az első száj elkiálthatja az első föllendülésnél: »szobrot neki!« S a többi száj utána ordít. S ez az ordítás mindjárt orkán, mert népakarat. A szobrot azonban szerencsére faragni, önteni kellene s amíg kifaragnák, megöntenék, a nép elfelejti a buborékszerű fölpezsdülését és akkori bálványa nevét.

A napi áramlatoknak elég a fáklya. Egy negyedóráig ég és kialszik. A füstje eloszlik a levegőben. Mint ahogy eloszlik némely nimbusz.

A népszerűség nagy vonzerő; aranylevelű pálma, melynek árnyéka tündöklőkké teszi az alatta levőket. Édes bér a népszerűség, melyért szeretnek sorompóba szállni a halandók. A nép kincstárában az egyetlen becses gyémánt, melynek fényével fönntartja saját presztízsét, azt elvesztegetni, annak értékét nullifikálni a legnagyobb ostobaság, amit a nép tehet. A népszerűségnek vannak skálái, de egyetlen skálájában se derogál senkinek, s ennyivel többet ér a rendjeleknél. Egy koronás arany-érdemkereszt fölbosszantaná Széll Ákost, de egy csipetnyi a népszerűségből jól esnék gróf Szécsen Antalnak is. Maga a most dicsőségesen uralkodó magyar király is, tudom, összes címei közt legtöbbre becsüli azt a nevet, amellyel Európa-szerte emlegetik: a »legszeretettebb király«-nak.

A népnek százszor inkább korlátoznia kell kitüntetéseinek mértékét, módját, mint az uralkodóknak, mert százszor inkább tévedhet elágazó észjárásával és szeszélyeivel. Hát még a kitüntetendők személyét mennyire meg kellene válogatnia. Kinek mit adjon? Mert az ő vonzalmával sokkal inkább visszaélnek az emberek, mint a királyéval. Minthogy e vonzalom annyira becses, hogy még a látszata is imponáló.

S mindenekelőtt saját szemüvege legyen a népnek. Ha a koronának nem elég nagy Arany János, a népnek viszont nem elég nagy Radetzky generális, vagy nem tudom én ki, habár a trón legelső lépcsőjén állna. Ez a király külön dolga az ő vitézeivel. Nekünk is vannak hőseink. A mi szemünknek azokat kell meglátni. Ez meg a mi külön dolgunk.

De sajnos a mostani népszerűség rossz hírbe keverte magát. Nagyon gyanús holmi az egy idő óta. A nép megtalálta valahol a király pápaszemét s azon át nézi az országot. A megbecsülését abban a fokozatban osztogatja, ahogy a királyi kegy süt az illetőre. Az államtitkár bankettet kap, ha valahova megy, a miniszter fáklyászenét, a miniszterelnök fehér ruhás leányokat. (Hogy a palatinus mit kapna, ha volna, szinte lehetetlen elképzelni.) Tereit, utcáit is a miniszterek nevére keresztelik a városok. Díszpolgárokat is a miniszterek közül választanak. Mandátumokat a minisztereknek ajánlanak föl. Ha az egyik miniszter nem vállalja, a másiknál kilincsel a deputáció, s ha végre a nyolcból egy sem akad, az államtitkárokra fanyalodik. S még szerencsés népszerűség, ha államtitkári fő körül fonhat glóriát, mert államtitkár is csak nyolc van. Igyekszik a nép fürge és szemes lenni, hogy legalább egy excellenciás urat foghasson. És ha ezek is le vannak már foglalva, nemes rezignációval száll alá a dietenklasszis lajtorjáján, s mikor már az adófölügyelő (s kir. tanácsos) se vállalja a mandátumot, csak akkor küldi föl szorultságból valamelyik polgártársát, aki még semmi, csak esetleg lángeszű férfi és nemes, tiszta jellem.

Ezek a hiperlojalitás kinövései. A tetszelgés a király szemüvegével. Nagyon lehangoló szimptómák. Nem kicsiségek ezek, mert egy nép szellemére lehet belőlük következtetni. Aki egy osztrák városban megfordul s látja, hogy a főtér »Erzherzog Johann-platz«, a szomszédos utca »Erzherzogin Dorothea-gasse«, az átellenes vendéglő »Zum Erzherzog Karl«, az rögtön rájöhet, hogy itt sört isznak és nem gondolkoznak többé, hogy itt a közszellem meg van bénulva s túltengésében a lojalitás már csak oda mehet ki, ha bálványait, vonzalma tárgyait is az előljáróságtól kapja, hogy azzal állítanak be a polgárok a föllebbvalókhoz egy napon, jelöljék ki nekik a leányokat is, akiket ők ezentúl szeretni fognak és feleségül vesznek.

E keserűen komikus gondolatokat, minek is tagadnám, a »Baross utca« affér idézte fel e sorok írójában. De nem a Baross személye. Mert Baross érdemei nem képezhetik vita tárgyát. Csak eszmetársulás útján kerülnek e helyen megbeszélés alá a lojalitás túlhajtásai, a miniszterek adorálása stb.

Mert nincs abban semmi, hogy egy miniszter népszerű legyen, hogy a nép szeresse és bálványozza. Hiszen a miniszterek a legjava emberekből vannak. Hát bizonyosan találhat köztük a nép is egy-egy megszeretni méltó alakot.

Csakhogy mikor mind a nyolc miniszter nagy, bölcs, szeretetreméltó, amíg miniszter, akkor lehetetlen nem gyanakodni a népben.

Gyermekszobákban látni apró emberkéket a nyakukban egy-egy »bártlival«, amelyikre rá van hímezve »apa kedvence«, a másikéra »mama kedvence«, a harmadikéra »nagybácsi kedvence«. És ezek a kis bohók jól veszik ki magokat a megkülönböztetésekkel. De a mi minisztereink nyakában három ilyen bártli is lóg: Az egyik bártlin »a korona kedvence«, a másikon a »nép kedvence«, a harmadikon a »sajtó kedvence«. Mind a háromnak »kedvence« egy személyben.

Hát ezek a bártlik igen kellemesek lehetnek a minisztereknek, mert fölköthetik akár mind a hármat egyszerre, akár csak az egyiket, amelyikre éppen szükségük van - de a magyar közszellemre sajnos, nagyon rossz világot vetnek.

A közmunkatanács eljárása igen helyes volt, nézetünk szerint, ha a szabályhoz ragaszkodott, hogy élő emberekről utcákat nem nevez el. S igen helyes a szabály is. Mert a lojalitás olyan különös túltengései közt, aminők mutatkoznak, jó az emberek nagyságát egy kis időre eltenni, hogy ne fogja a rozsda; mert ha az élő hatalmasok imádása minden korlátok nélkül folyna, kivált gyorsan változó kormányok alatt, nem maradna elég utca és tér az aktuális nagyok számára - úgyhogy apródonként a halottaktól kellene elvenni az utcákat. Mert a meghalt excellenciásoknál többet érnek az élő excellenciások. Ezen elkonfiskálások alá hihetőleg legelőbb jutna Arany János, Toldy Ferenc és Vörösmarty, akik csak tekintetes urak voltak, de megeshetnék, hogy Baross Gábort is letörülnék a Stáció utcai pléhtáblácskákról - ha majd leendő minisztereknek kellene a hely.

Azért tán jobb ez így, vigasztalódjék a miniszter, hogy a közmunkatanács a halálát akarja előbb bevárni. Nincsen abban semmi udvariatlanság. Én hiszem, hogy az ő érdemei kiállják azt az időt. S végre a Stáció utca is várhat.

Addigra talán elmúlik a hiperlojalitás is, melynek roppant arányait az mutatja legjobban, hogy magának a kormánynak kellett nyilatkoznia: ő nem tett semmit Baross ellen.

A hiperlojalitás bámész szemeket vet a nagy mindenségbe s tűnődve kérdi:

- Nem tett ellene a kormány. Igaz lehet az? De hát akkor, hogy eshetett meg a dolog?

Mert a hiperlojalitás annyira hipernél is hiperebb, hogy még el sem képzelheti, mintha történhetnék a világon valami, amit nem a kormány akart.




AMNESZTIÁT KÉREK!

- Levél a szerkesztőséghez -

Kedves barátim a redakcióban!

Tudtam én azt, hogy mihelyt kiteszem a lábamat közületek, mindjárt valami palota-forradalmat csináltok a szépliteratúra ellen.

Persze, mindennek Horváth Gyula az oka, aki a táborát úgy válogatta össze, mint ahogy a kolozsvári Pongrácz ült a trónörökös asztalánál, hogy egy király, egy cigány, a jelen esetben egy tudós, egy belletrista.

A tudósoknak György Endre a fejük, aki, ha észre veszi, hogy többségben van, legott Heródessé válik: »Irtsatok ki a lapból minden szépirodalmi csecsemőt!« (Az egész újságot tele írná hasznos komoly cikkekkel.)

De résen van Szemere, s nem hagyja a lantot megkisebbíteni Szabó Endre; kivált ha észre veszik, hogy György Endre már elcammogott az odújából; nosza nekiiramodnak a közleményeknek; Jézus Mária, olyan száraz lesz holnapra a lap, hogy mozsárba lehet törni. S gyorsan becsúsztatnak egy csomó csevegést, ide egy kis cikket, még ide is egyet.

A lap fiziognómiájából tehát mindennap tudhatja a közönség, hogy ki volt előtte való nap többségben. Mert maga a szerkesztő, hiszen tudjátok, úgy tesz, ahogy illik egy alkotmányos zsarnoknak: nem fogja pártját sem az egyik, sem a másik pártnak, hanem hagyja esetről esetre a hatalmasabb akaratot nyilvánulni.

Természetesen én magam is a Szemere-Szabó párthoz tartozom, azt tartván, hogy legyen a lapban sok könnyed olvasmány (de ha csak lehet, ne én írjam), s gyanús szemekkel méregetem a György Endre-párt machinációit.

Tudom, hogy nem voltatok bent hű elvtársak, mikor a redakcióban az az attentátum született, hogy a közvéleménynek, ennek a hétfejű sárkánynak kiszolgáltatták a bennmaradottak a szépirodalom atyját, Jókai Mórt - azzal a király-himnusz dologgal. Hogy ez az idea a közgazdasági rovatnál vette eredetét, mérget mernék rá venni, mert más rovattól ilyen kegyetlenség ki nem telik. A politikusok gyöngédebbek, azok csak ölnek, az újdondászok nem elég ravaszok, hogy egyéb fegyvert is kitaláljanak valami ellen az ollónál, a színi referensek csak a drámákból ösmernek cselszövényeket. Nem bolondok, hogy ők magok is csináljanak.

Semmi kétség barátim, a »közgazdasági rovat« liferálta ki Jókait a közönségnek. A liferálás különben is az ő szakmájuk.

De akárhogy történt is, már mindegy. Megvallom, eleinte nem jól esett a dolog, mert van valami különös abban, hogy egy nagy embert, aminő Jókai Mór, odaállítsunk a nép ítélőszéke elé: »Mondják meg az urak egyenkint a véleményüket fölötte. A vádlott egy verset írt, egy király-himnuszt. Mondják meg, milyen a himnusz?«

Hiszen persze ti ezt nem rosszakaratból tettétek. Ti ilyenformán gondolkoztatok a nép nevében: »Jókai király-himnuszt írt, amit mi fogunk énekelni. A himnusz hát a mienk. S ha a mienk és ha nekünk kell énekelni, hát nézzük meg előbb, mit fogunk énekelni. Ehhez jogunk van.«

No, én ugyan nem fogom énekelni (nem engedi a torokbajom), de azért tudom követni az észjárástokat, és van is benne valami igaz, mert a nemzeti himnusz valami más, mint csupán egy nagy lángész szellemi szikrája; a nemzeti himnusznak a lángész egy olyan szellemi szikrájának kell lennie, melyet az egész nemzet a maga szikrájának tart. Egy dal, melyhez a költő mestersége kicsi, Hippokrene forrása nem elég, mely csak a magyar érzésből fakadhat. Egy dal, melyből a történelem zúg ki, egy dal, amit a múzsa meg nem súghat fölkent hívének sem - ezt csak az a nemes, kevély amazon sugalmazhatja, akit leeresztett pallossal szoktunk festeni, nehéz pikkelyes páncélban: ez a mi szépséges Hungáriánk. Az ő fenséges alakjának kell látszani e dalban, az ő bátor járásának kell abból kikopognia, az ő méltóságos hű szavának kell kicsengnie belőle.

Hát ez a Jókai-himnusz bizony nem ilyen. Gyenge, fölületes dolog az. És mégis, mégis sajnálom, hogy Jókait kitettétek az »eresz alól«, hogy ezt a kifejezést használjam, ráeresztve, sőt fölhíva a mennydörgést és záporesőt. Félek, hogy a kegyelet ellen vétettünk. Az a nagy ember, aki egy félszázad óta aratja a borostyánokat egy világrészben; aki kell, hogy egy nagy piedesztálon álljon minden magyar előtt, megvallom, egy kicsit furcsán vette ki magát a közönség ítélőszéke előtt. Mert hogy jogunk van hozzá, arra nem adok semmit. Hiszen az »arany bullában« is benne volt a záradék, hogy bármely egyszerű nemes személyesen is odajárulhasson a királyhoz s fegyveresen tehesse a vetóját. De a hogy a történelmet ismerem, egyetlen egy ilyen nemes se kopogtatott őfelségeik ajtaján.

Napokig vártam aggódva a lapban, hogy nem történik-e valami tapintatlanság, amint a levelek sűrűn jöttek a közönség köréből, szándékosan hallgattam, de bizonyos szorongó érzésekkel, míg végre teljesen eloszlott minden félelmem. Sőt már nem is haragszom, hanem inkább gratulálok nektek az eredményhez.

Mert ti csak egy dolgot akartatok kisütni, hogy jó-e a himnusz vagy nem, s két dolog tűnt ki.

Az egyik az, hogy a himnusz nem jó.

A másik pedig az, hogy a közönség jó.

(S inkább legyen rossz a himnusz, mint a közönség.) Az a tisztes, nemes hang, az a modor, mely a nyilatkozatokban dominál, az a deferencia, a mellyel írtak még azok is, akik politikájáért apprehendálnak, mutatja a magyar közvélemény érettségét, mutatja finom érzését; mert csak az van jogosítva megmondani, kitől mit követel, aki azt is tudja, kinek mivel tartozik.

Jókai meg lehet elégedve; szíve megtelhetik büszkeséggel, látva magát ennyire szeretve. S másrészt nem árt neki se, ki egy idő óta annyit forgott nagy urak között s fejedelmi személyek udvarában, hogy a közönség szavát erőszakosan eleibe eresztettétek.

Kikhez ötven évig szólott bűbájos hangon ő, hadd szóljanak ő hozzá egyszer azok is. Meglehet, gondolkozóba esik tőle, hogy sok mindent másképp lehetett volna csinálni. Mert a dicsőség nagy darab kenyér, ha fogy is, lassan fogy, de a penész is beleveheti magát...

Azonban elég ebből ennyi. A fődolog kisült, hogy a himnusz nem jó. Legalább azt hiszem, ezt fogja állítani az összeállított zsűri. Annyira kisült már eddig, hogyha most két hétig jönnének is az ellenkező vótumok, még se lehetne belőle jó verset csinálni többé.

Azt tartom hát, szüntessétek be már azt a rovatot, elég volt,[9] adjatok Jókainak amnesztiát, és kérjétek föl, hogy írja meg a másik himnuszt.

És ha az se lesz jó, írja meg a harmadikat és negyediket. Írjon addig és annyiszor, míg meg nem írja az igazit, mert a népítéletből (mely a Magyar Hírlap hasábjain zajlik), nemcsak az nyilvánult, hogy rossz himnuszt írt Jókai, hanem az is, hogy himnuszt, olyat, ami imádsága legyen a magyarnak, csak Jókai írhat. Amit Jókai elhibázott, az csak Jókainak sikerülhet.




EGY MAGYAR NÁBOB

(Andrássy Manó grófról)

Az ország egyik leggazdagabb mágnása halt meg; Andrássy Manó gróf, Görzben. Egypár nap múlva ott lesz hadverő ősei közt a krasznahorkai kriptában, mint csendes, mozdulatlan ember.

Eleget mozgott, míg élt. Csupa tevékenység volt. Eleven, mintha nem is ülne a vállán hetven esztendő, egyszerű kenyeres ember, ahogy mondani szokták, mintha nem is volna mögötte óriási uradalom.

Még csak az imént láttuk a Házban, a klubban, életerőtől duzzadóan, piros orcával, éles szürke szemével, vastag nyakával, mely nagyon hirtelen kezdődött fejnek. Feje feszesen nyugodott hatalmas vállai között. A mellén mindig volt valami ritka tű, húsos ujjain ragyogtak a drága gyűrűk, a szájában mindig volt valami panasz. Az öregúr mindig duzzogott. Ha nem tetszett neki valami, kimondta kereken. S egészséges, sajátos észjárásával mindig kitűnt. Politikát sohase akart csinálni, nem volt ambíciója. De minden dologban meg volt a maga véleménye, s azt nem tette véka alá. Gyakran fejtett ki önálló nézeteket a Házban s bár »általános derültség« zajlott föl originális előadása alatt, a benyomás mindig az volt, hogy a hallott beszéd egy igen okos, praktikus ember tanácsa volt, jó lesz fontolóra venni.

Fiatal korában igen szép deli legény volt, mint beszélik; sokat utazott, sok kalandja volt. Európát bejárta egynéhányszor. Egy telet végigbálozott Madridban s Montijo kisasszony (a későbbi Napoleonné) körül legyeskedett; ez az ismeretsége megmaradt későbbre is. A császárné bemutatta őt férjének, s nem egyszer beszélgetett Napoleonnal, ki Andrássyval informáltatta magát a magyar viszonyokról.

Az öregúr gyakran szerette elmondani e diskurzusok jellemző részét a képviselőház folyosóján; miként nyilatkozott III. Napoleon Kossuthról (»az egy dulcamara« - mondta volna), a magyarokról, Ausztriáról stb.

Élete belejátszott Magyarország legérdekesebb epochájába s állásánál, viszonyainál fogva összeköttetésben állott a kor legnagyobb férfiaival. Tanulótársa volt Madách Imrének és Lónyai Menyhértnek, s mind a kettővel jó barátságban élt. Kossuth Lajos családjának ügyvédje volt Zemplénben. Deák igen szerette. Andrássy Gyula grófnak testvérbátyja volt. Széchenyi Istvánnak kedvenc jurátusa. Sokat látott, sokat tapasztalt s bár sohasem ragadták őt nagyobb akciókra az egyes föllendülések, melyek az ő félszázada alatt a nemzetből kitörtek - a maga hazafias kötelességét mindig megtette. Nem többet, mint amennyi kell, de kevesebbet sem. Nem volt lángoszlop, de hasznos ember volt.

Követ volt már a rendi alkotmányban. Ott találjuk a forradalomban is. A pákozdi csatában ott harcol ő is.

Mindent végigcsinált. Volt menekült s ezalatt utazta be Indiát és Kínát, volt »passzív magyar« a provizórium alatt, aki nem vállalt hivatalt. (Ahelyett a Tisza-szabályozásában tevékenykedik.)

Mikor őfelsége 1857-ben magyarországi útjára szándékozott, ő is aláírta a kérelmet, melyet Scitovszky János élén több főúr intézett a császárhoz; amelyben illedelmesen figyelmeztették, hogy ne hallgasson tanácsosaira, kik egy császári utazással vélik eloszlatni a keserű hangulatot a nemzetben; azt csak az alkotmány helyreállítása teheti. Résztvett a történelmi nevezetességű mariazelli búcsún is, hol együtt énekelte a sok ezer demonstráló közt, főúri társaival ájtatosan a zsolozsmát:

Áldd meg országunkat
Mi magyar hazánkat
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat!

Az alkotmányos érában gömöri főispán lett, egész a megyerendezésig. Azóta képviselő (a rozsnyói kerületben) s folyton a szabadelvű párt tagja.

A Házban általában »vasember«-nek hítták, mint aki a vasipar fejlesztésében a legtöbbre vitte, magának lévén nagy vashámorai, melyeket személyesen kezelt s roppant anyagi sikerrel.

De a »vasember« olyan vasember volt, aki mindig átváltozott, amint a közgazdasági élet fejlődése más-más ágakat vetett föl megoldás elé. A vasemberből borember lett, s vezére azoknak, akik a borászat terén akarnak reformokat. Legújabban a két kalapács emblémája alá tért, s a bánya-törvényjavaslatoknál igyekezett érvényesíteni eszméit és tapasztalatait. Mint nagy és szerencsés gazdának, véleménye sok súllyal bírt. S szókimondó, minden ízében magyaros jelleme volt a biztosíték, hogy amit mond, az neki igazi véleménye.

Egyébként vidor, tréfás kedéllyel bírt, aki után bizonyára sok anekdota fog fönnmaradni. Részint ötletek és találó képek, amiket ő mondott, részint kedélyes szituációk, amikbe ő sodortatott, vagy amikbe ő sodort másokat.

Ama nevezetes eset, midőn egy szédelgő értéktelen vásznakat vétetett meg vele, Rembrandt-képek helyett, sokáig volt kedélyes tréfák forrása.

Takarékosságáról is sokat tudtak mesélni. Hogyan látogatta meg egyik gömöri bérlője Mérleg utcai palotájában, hogy bérletengedést kérjen tőle, amit megsejtvén gróf Andrássy, ravasz módon mutatta be a belépőt egy éppen nála levő miniszternek:

- Ez X. úr. Az én bérlőm. Ritka becsületes ember, aki már húsz éve bérel tőlem és még eddig sohase kért leengedést.

A bérlő kellemetlenül feszengett, hajlongott:

- De méltóságos uram, kérem alássan...

Andrássy szóhoz se hagyta jutni, közbe vágott:

- De hiába is kérne, mert egy poltúrát se engednék.

A bérlő természetesen elő sem hozakodott többet az ügyével.

A legapróbb körülményeket meg tudta figyelni, s ritka leleménnyel használta ki azokat sokszor a saját, sokszor a mások hasznára is.

Egyszer hallja otthon Betléren, hogy egyik szegény bérlője iskolába akarja küldeni a fiát Rimaszombatba. Magához hívatja a bérlőt.

- Hallom, a fia Rimaszombatba megy.

- Igaz, méltóságos uram. Csakhogy nagyon sokba kerül. Nem hiszem, hogy megbírnám.

- Tudja, miért hívattam?

- Majd megmondja, méltóságos uram.

- Adja oda a gyereket Lőcsére.

- Lőcsére? Miért?

- Van ott egy szegény asszony ismerősöm, aki dicsekedett nekem a minap; annyi krumplija termett, azt mondja, hogy kénytelen lesz vagy deákot venni az idén vagy disznót, aki megegye. Hát oda kell vinni azt a gyereket. A krumpli árát majd megfizetem én.

Sokszor emlegette, hogy a deákból azóta pap lett egyik falujában.

A Mérleg utcai palota belső képe egy fejedelmi kincstárra emlékeztet. Ki s be járnak abban a műárusok évtizedek óta. Ahol csak volt valami ritka tárgy a kontinensen, az mind megfordult már ő nála. Örökös alkuban volt az öreg gróf, hol a Szobieszki János kardjára, hol a Mátyás király nyeregszerszámára. Ösmert minden ócska koppantót, rozsdás vasat, ami Bécs és Budapest antikváriusainak állványait nyomja. Ebben telt öröme, gyönyörűsége. És áldozott is ezekre. Néha nagyon becsapták, de idők folytán oly nagy műértelemre tett szert, hogy a vége felé már ő vett értékes dolgokat igen olcsón.

Hát azt hinné-e az újabb nemzedék, hogy valamikor élclapot is szerkesztett Andrássy Manó, mert hogy könyvet írt indiai útjáról, az tudvalevő (az Akadémia is beválasztotta érte tagnak).

Igen; negyvennyolcban csakugyan élclapot adott ki. De arra magam is csak különös véletlenségből jöttem rá.

Petőfiről beszéltünk valamit a folyosón: egyszer egy öreg képviselő felénk jön, s azt mondja Andrássynak:

- Hallgass Manó, mert mindjárt elárullak ennek a skriblernek, hogy temiattad halt meg Petőfi.

- Muh! - szólt kedélyesen a nemes gróf. - Egy kicsit igaz a dolog. Magam is skrupulizálok benne néha.

S elbeszélte e sorok írójának, hogy az általa szerkesztett élclapban kifigurálta Petőfit. Le voltak rajzolva Petőfi és Varsányi (egy akkor emlegetett publicista) a következő párbeszéddel.

Varsányi: Te Sándor! A harcok már erősen folynak. Ideje volna, hogy mi is táborba szálljunk.

Petőfi: Ugyan hová gondolsz. Itthon kell az intelligencia!

- Az itthon lármázó pennás emberekre nagyon haragudtam akkor - végzé be Andrássy, mosolyogva a reminiszcenciákon.

Ámbár a pennás embereket most se szívelte valami nagyon. Sokszor mondogatta:

- Bár csak sohase kerülnék a kezetekbe.

Mi is azt óhajtjuk e percben. Bárcsak ne kellene még nekrológot írni róla. Bárcsak ne került volna még a kezünkbe sok ideig, mert józan eszével, tapasztalataival igaz magyar szívével - jó volt ő a háznál.




TISZA KÁLMÁNNÉ ÉS A NAGYVÁRADI ASSZONYOK

Vége már a poézisnak, az idealizmusnak. Óh azok az asszonyok. Az ember azt hinné, hogy ők gyöngédek, nemesek, hogy szívük olyan lágy, mint a gyermekeké, hogy csak szeretni, lelkesülni tudnak...

S íme itt van a nagyváradi eset. Tisza Kálmánnét leszavazzák.

Ugyanazok az asszonyok, akik kétszer segítették győzelemre az apáca-kérdésben; amely ebben a szituációban a liberalizmus kérdése.

Tisza Kálmánné határozottan egyike a legérdemesebbeknek Magyarország főúri asszonyai közt. »Egy igazi Tisza Kálmán női alakban« írja róla jellemzőleg nagyváradi levelezőnk. Sok jót tett életében, s mindezt föltűnési vágy nélkül, szinte ösztönszerűleg, azon egyszerűséggel, mely férjének is sajátja. S amellett szerény volt egész életében, s sohase vitte házának küszöbén túl azt a nimbuszt, mely a hatalmas miniszterelnök nevét körüllengte, hogy vele hiúságát legyezgesse.

Egyetlen akciója a nagyváradi apáca-kérdés volt.

Tiszáné igazi szónoki verve-vel és valóságos parlamenti higgadtsággal védette álláspontját.

Győzött. Az apácák eltűntek. A közvélemény napirendre tért a dolog fölött.

S íme, az apácák kezdenek visszatérni.

Tiszáné megveretett a Bihar megyei nőegyletben.

Kik szavazták le?

Azok, akik mellette szavaztak a múltkor.

Talán az apácák lettek azóta liberálisok, vagy a nagyváradi asszonyok lettek ultramontánok? Vagy tán lement közéjük udvarolni Zichy Nándor, és bevette a szívöket?

Nem, egyik se történt.

Csak az történt, hogy Tisza Kálmánnénak a férje már nem miniszterelnök.

Csak az történt, hogy ezek az asszonyok egészen úgy cselekedtek, mintha férfiak volnának.

S hogy ezek a férfiak egészen úgy néznek ki, mint a mi mamelukjaink.




NÉHÁNY SZÓ A »REGÉNYTÁR« SZÁZADIK KÖTETÉHEZ

Mikor a Singer és Wolfner cég elhatározta, hogy jó és olcsó regények terjesztésére vállalkozik, hogy ami jó terem a külföldön, s ami meglehetős idehaza, azt csinosan kiállított, ötven krajcáros vászonba kötött könyvekben viszi be az úgynevezett nagyközönségbe, senki sem hitte volna, hogy megélik a századik kötetet.

Maga a regényírás atyja, Jókai Mór csodálkozó szemeket vetett rájok, midőn felkérték, hogy írjon számukra egy kötetet, s előadták tervüket:

- Talán aranybányát fedeztek fel az urak vagy petróleum-forrásokat, és most a haza oltárán akarják letenni könnyen szerzett kincseiket?

És mi többiek is mind csodálkoztunk, mert igaz, hogy eddig is folyton akadt egy-egy könnyelmű ember (e könnyelműek nélkül furcsán nézne ki ma az irodalom), aki számolásába belekeverte a lelkesedését - s ez rossz keverék. A bor és a víz összekeverése még praktikus is lehet, a víz erősebb lesz valamivel, a bor gyengébb, de mikor valaki a maga egy icce borát egyszerűen beleönti a Dunába, a víz nem lesz tőle erősebb, de a bor teljesen odavész.

Egyes emberek, mondom, mindig akadtak, de kettős emberek nem. Egy fejben megteremhet valami ábrándos idea, valami vakmerő lehetetlen terv. De ebben az esetben egészen meghökkentő volt a »Regénytár« megindítása. Mert ha Singer akarja, hiszen arra való Wolfner, hogy lebeszélje, ha pedig Wolfner akarja, Singernek kell őt megakadályozni. De nem az történt. Ritka egyértelműséggel láttak hozzá a vállalathoz, s megjelentek a szebbnél szebb füzetek. Egy könyv ötven krajcárért! Szépen bekötve! Hát lehetséges ez? Mi van ebből valjon ingyen: a könyv-e vagy a kötése?

Hát még mikor azt hallottuk, hogy tíz-húszezer példányban nyomatják. Lett nagy találgatás, hogy mit akarhatnak ezek az urak? Miben bizakodnak, miben reménykednek?

Csupán egyetlen számításuk látszott volna indokoltnak, ha megtörtént, amiben hiába fáradozott Kőrösi Csoma Sándor s előtte mások, hogy ti. még egypár milliónyi magyart találtak valahol az Ural körül. S hogy azok nem nagyon hasonlítanak az idevalókhoz.

De nem az történt. Nem találták meg az ázsiai őstestvéreket, hanem megtalálták a közönség rokonszenvéhez az utat, amely pedig be volt már nagyon gyepesedve, s anélkül se veszélytelen. Mert megvan az a tulajdonsága, ami a mesebeli utaknak, hogy az utasnak, ha egyszer elindult rajta, sohase szabad hátrafelé tekintenie (mert megijed és szörnyet hal), hanem mindég csak előre; meg kell viaskodni útközben egy sárkánnyal, a közönnyel, akinek nem hét feje van, hanem hetvenhétezer feje.

Mind e bajokon túl van immár a Wolfner és Singer cég, a »Regénytár« tetszetős alakja, olcsósága, a terjesztés páratlanul ügyes módja, a tartalom és a szerzők változatossága kedveltté tette a vállalatot, ma már ott lehet azt találni majd minden családnál sáskaszerű szaporodásban.

E kötet, melyhez e néhány szót fűztem (mintegy megünneplésére a ritka alkalomnak), a századik. Száz kötet! Könnyű kimondani, nehéz kiadni, még nehezebb eladni.

De a »Regénytár« alapítóinak mindez sikerült, anélkül, hogy aranybánya és petróleum-források jövedelmét vesztegették volna el, de viszont anélkül, hogy aranybányát találtak volna. A »Regénytár« nem fényes üzlet, de nem is rossz üzlet. Közönség és a kiadó meg vannak elégedve.

E kölcsönös megelégedéshez még csak az íróknak kell hozzájárulni, hogy a diadal teljes legyen.

Mi pedig hozzájárulunk szívesen, mert a »Regénytár« kettős kulturális feladatot végzett. Az egyik, hogy írókat lanszírozott, a másik az, hogy írókat legiullotinerozott.

E mosolygó, vidám piros könyvtáblákra bízvást rá lehetne nyomtatni az örvendetes gyászjelentést:

»Ponson du Terrail és Xavier Montepin nincsenek többé!«




NYÍLT LEVÉL LÉGRÁDY KÁROLYHOZ

Kedves barátom!

Azt kívánjátok tőlem (ti. a redakció), hogy most, midőn holnaptól kezdve újra a »Pesti Hírlap« kötelékébe lépek, ezt egy episztolával tudassam a lap olvasóival.

De sehogy sem bírom eltalálni, hogy mi lehetne az efféle levélben? Magamról csak nem írhatom, hogy egy tehetséges írótárssal szaporodtatok, pedig meg vagyok győződve, hogy minden belépő munkatárs tehetséges.

Más pedig mi legyen e levélben? Talán eltávozásom és visszaérkezésem történetét szeretnétek leírva látni?

Nem érdekes az! S te különben is tudod, mi volt a távozási indok. Nem pénz (mert hiszen pénzben te nekem többet akartál adni, mint amennyiről egy magyar újságíró álmodozhat), nem is politikai differenciák, mindig helyeseltem azt a szabadelvű irányt, melyben a Pesti Hírlap mozgott s nem volt szándékom ellenséges táborba menni, hanem csak más ezredbe; nem is személyes összeférhetetlenség vitt el, mert az köztünk hosszú évtized alatt nem volt egyszer sem.

De ha nem anyagi motívum vitt el, még kevésbé hozott az vissza (mert magam proponáltam a kisebb tiszteletdíjt, amely régebben volt, nem reflektálván a nagyobbra, melyet az eltávozás idején ajánlottál), hanem visszahozott egyedül azon mérsékelt szabadelvű irány, melyet a lap vall. Kérlek is rá, hogy ezt az irányt tartsátok meg ezentúl is. Míg ez áll, én is veletek megyek.

Öreg íróasztalomról pedig sepertessétek le most már a féléves port, penészt és a póknak a hálóit, ki elég meggondolatlan volt, átvenni tőlem a terrénumot, talán azon hitben, hogy soha vissza nem térek többé.

Ami volt, elmúlt. Minden a régiben van. Csak éppen, hogy a pók lett egy csalódással gazdagabb.

*




SZERKESZTŐI ÜZENETEK

- B. Budapest. Az egészet egy menthető sajtóhiba, egy vessző kimaradása okozta. Mikszáth Kálmán t. barátunk azt a vesszőt tényleg deponálta a két szó közé, de valahol elsikkadt. (Évtizedek óta az első eset, hogy valaki olyasmit sikkaszt el, amiből nincs haszna.)

A keddi szám hírrovatának elején álló közleményben ugyanis a bepanaszolt nyomtatott szöveg így áll:

»...visszahozott egyedül azon mérsékelt szabadelvű irány, melyet a lap vall.«

A hivatalos írott szöveg pedig így szól:

»...visszahozott egyedül azon mérsékelt, szabadelvű irány, melyet a lap vall.«

Amiből kettő világos.

Először az, hogy a nyomtatott beszédben, ahol a hangsúlyt nem hallani, egyetlen vesszőcske is igen nagy keveredéseket okozhat.

Másodszor pedig az, hogy a Pesti Hírlap betűit - sajnos -, eddigelé még nem szedik államférfiak, akik minden vesszőcskének politikai fontosságot tulajdonítanak.

Legyen egyébként megnyugtatva, hogy Mikszáth Kálmán sokkal jobban ismeri és becsüli a Pesti Hírlap politikai munkatársainak hitvallását, mint ön azt föltette s a nem szabadelvű körök is nagyon jól tudják, hogy szabadelvűségünket a szelídítő »mérsékelt« epitheton nem illeti meg, úgy amint megilleti magatartásunkat s azt a gondot, mellyel politikai ítéletünket és véleményünket elhamarkodás és felületesség nélkül, de mindig korlátozatlan szabadelvűséggel kimondjuk.

Legyen affelől is meggyőződve, hogy az az értelemzavaró »komma« föl se tűnt azoknak, akik politikai irányunkat nemcsak a könnyű, hanem a nehéz liberális napokban is figyelemmel kísérték. S mi sem volna naivabb s fölöslegesebb dolog, mint hogy ebben a kérdésben tovább bizonykodjunk.




EGY HATALMAS FŐISPÁN

(Hertelendi József)

Hertelendi József Torontál megye főispánja, mint a távíró jelenti, meghalt ma a marillavölgyi kies fürdőben. Karlsbadból, hol hasztalan keresett enyhülést bajára, ide ment haldokolni kedvenc helyére, a »Hertelendi-sétány« ismerős fenyői közé.

Vele a modern főispánok egyik leghatalmasabbja dőlt ki. Azért a moderneké, mert nem örökölt nagy nevet (a Hertelendi nevet ő tette hangzatossá), hatalmas ereje nem az oligarchia nedveiből eredt, sem a domíniumokból, hanem a saját egyéniségéből. Apródonkint verte föl magát a főispáni székbe. S az ország legveszélyesebb megyéjében uralkodott, mint egy kiskirály. S amint az ország törvényhozása és a koráramlat minduntalan leszedegetett valamit a főispáni nimbuszból, míg körülötte egyre kisebbek lettek a főispánok: az ő alakja váltig nőtt. Már szinte úgy nézett ki, hogy nem fér hatalmas egyénisége a szűk megyei keretben.

De minden is olyan volt rajta, mintha nem akarna elférni. Nagy, vérrel befutott, kékes szemei kiugrani látszottak arcából. Óriás feje csak alig fért el vállain. Kurtára nyírott szöszke haja fölfelé meredezett, mint egy kartácsoló kefe.

S ehhez robusztus zömök termet járult. Száz esztendőre alkotott vasember volt.

1873 óta viselte a főispáni tisztet azon megyében, honnan azelőtt mindennap jött az újságoknak valami írni való anyag, nemzetiségi nyüzsgés-mozgás, demonstrációk, kravallok. A Bánát termesztette nemcsak a gabonát az országnak, hanem a skandalumokat is.

S íme, amint a fiatal Hertelendi (mert még akkor csak 40 éves volt) rátette széles tenyerét (mely mi tagadás, mindenféle megyei zsírral meg volt kenekezve) a bakafántos rácokra, egyszerre mélységes csönd lett a Bánátban.

Megváltoztatta talán a rácokat?

Nem! A nagy tenyér elfojtott, elfullasztott torkukban minden hazaellenes kurjantást úgy, hogy abból egy mukkanás se hallatszott soha Budapestre.

Minden rendben volt. A csöndet semmi se zavarta s mikor a próba jött, minden három évben csupa jó magyar urak jöttek föl követeknek a parlamentbe; csupa magyarokat küldtek föl a rácok.

Igazi csodának látszott ez! Mégis hatalmas egy ember ez a Hertelendi!

De mivel hogy csodák nincsenek a világon, ennek a csodának is keresték a megfejtését.

Azt mondják, hogy volt egy nyitja. Mondják, hogy a hatalmas főispán nagy praktikával csinálta a dolgokat; hogy amikor valami kabátos rác ember bajba keveredett úgy, hogy a kriminalitás mezsgyéjét átlépte, Hertelendi akkor vetett rá szemet és maga elé idézte:

- Látja ön ezeket az iratokat?

- Igenis, méltóságos uram.

- Ezek alapján önt elítélik. Hát most már ön a kezemben van, ennélfogva elhatároztam, hogy megteszem körjegyzőnek.

- Igenis, kérem alássan.

- Hát vállalja?

- Hogyne vállalnám.

- Ön most tehát elmegy a falujába és jó magyar ember lesz, ezek az akták pedig idejönnek a fiókba.

- Értem, igenis.

- S ha ön egyszer valami mást gondolna, ezek olyan bolondos akták, hogy egyszeribe kijönnek ebből a fiókból. Megértette?

Így csinálta (a rossz nyelvek szerint) Hertelendi magyarokká a rácokat. De az efféle magyarokból nem kérünk. Ezek a jegyzői kvalifikációhoz jutott urak tartották volna aztán féken a rác községeket, s csinálták volna a »fényes eredményű« követválasztást.

Valószínű, hogy sok a túlzás is ezekben a históriákban, amiket a torontáli ellenzék kolportált a nagyerejű főispán ellen, ki szaporodásuknak ezer taktikai fogással állta útját.

Kétségtelen, hogy az érdekes egyéniségű főispán nem riadt vissza a megyei fifika különböző nemeitől sem (mert fifika ellen fifikát!), de kétségtelen, hogy kormányzati képességének s lelke nemes vegyülékének is sok része volt abban, hogy Torontálban minden csendes.

Mert a »csendességnél« egyéb aligha érhetett el.

Most már tehetetlenül fekszik ravatalán, ő a hatalmas is. Vaskeze le van eresztve dermedten, s a gyeplők gazdátlanul állanak.

A magyar állameszme egy jeles katonája tört le benne. Érdemes megsiratni. Sikerrel harcolt, az a fő. Az, hogy a fegyvernemeket nem válogatta, hogy igazi győzelmek helyett a győzelmek látszatával is megelégedett, hibája volt. Hiba, amelyet erényei közé helyezve, azok majdnem egészen eltakarnak.




LEGENDA

Érdekes kérdés volna analizálni, miképp keletkeznek a legendák? Lehetséges-e az például, hogy jön egy óra, amikot látni fognak a vakok és a látók szeme elhomályosodik? Valóban rajta ül e szavakon a miszteriózus bibliai köd. S mégis vannak szituációk, az élet apróbb eseményeiből kirügyeznek az efféle csodák. E napokban meglátogatta a 48-iki szabadságharc kiállítását két excellenciás úr. Az egyik Tóth Lőrinc. Eljött és megállott azon szekrény előtt, ahol a 49-iki debreceni nyilatkozat, az Ausztriától való elszakadást proklamáló okmány eredeti példánya van kiállítva üveg alatt. A kalauz magyarázón megjegyzi:

- Nagyméltóságod is aláírta.

- Igen? - mondja Tóth Lőrinc vontatva.

- Ott áll a neve. Csak nincsen talán hamisítva?

- Hm... régen volt; ki emlékszik már arra? Meglehet, hogy aláírtam, de bizonyosan nem tudom.

- Méltóztassék megtekinteni az aláírást.

- Hja, ha nem volnának rosszak a szemeim... Öregszünk, homályosodnak a szemek... nem bírom kivenni.

Egypár nap múlva ugyanazon szekrény és okmány előtt egy másik excellenciás úr állott, Horváth Boldizsár, a vak.

A kalauz most is megjegyzi:

- Nagyméltóságod neve is ott van!

- Igen ott.

- De tán nem a saját kezeírása?

- Hát hogyne volna az, hiszen látom.

S régi fény csillant meg élénk lázas tűzben, a bágyadt, hályogosodó szemekben.




VUCSETICS ISTVÁN »ÉRSEKRŐL«

Egy apróságot mondok el, pedig ki nem állhatom az úti élményeket. Nem is írtam soha egyet se. De most szinte kényszerítve vagyok Vucseticsről. Mert a közönség éppen semmit sem tud a kinevezendő egyháznagyról; ösmeri Vaszary Kolost és szereti, s bár az egész sajtó Samassát pártolta, s mondják, a kormány is, a közvélemény szinte föllélegzik örömében, hogy Vaszary lett a prímás. (Hátha a sajtó mégse mindig a közvélemény?)

Császka kinevezése is jó dolog, Császka is derék ember. Császkát is jól ösmeri mindenki. De hát Vucsetics? Kicsoda az a Vucsetics?

No, én meg éppen Vucseticset ösmerem a három közül a legjobban. Ösmerem, mert az én gyógykezelésem alatt volt.

A gleichenbergi fürdőben együtt sétáltunk tavaly, t. barátommal, Závoryval, a fürdőorvossal, midőn a Venedig-hotelnél szembe jött velünk Vucsetics István, zömök, mosolygós arcú, barátságos, nyílt tekintetű pap.

Valamely közös ismerősünk ment vele s futólag bemutatott neki engem is, a doktort is az esti szürkületben.

Vucsetics nyájasan rázta meg a kezeinket s minthogy tartománygyűlési képviselő, minden teketória nélkül kérdé:

- Mióta vagy itt, öregem?

- Egy hete - feleltem.

- Olvastam, hogy a torkod fáj.

- A torkom fáj és nem tudok éjszakánként aludni.

- Az már baj, kivált a nem alvás. Hát mit csinálsz? Írsz ilyenkor, vagy olvasol?

- A harmadikat teszem. Morfium injekciókat veszek.

- Az nem jó. Én is ösmerem. Jobb annál a juhhúsos tokány - szólt nevetve. - De vigyázz, mert rá találsz szokni egészséges korodban is.

- No, attól én nem félek. Az én természetem mellett, ha egészséges vagyok, csak az olyan injekciókra volnék hajlandó, amik elűzik az álmot.

Vucsetics mosolygott, azután az orvosommal váltott néhány szót. Patriarchális egyszerű ember, magyaros ízzel, olyan jó, mint a vaj, hogy szinte kenyérre lehetne kenni. Igazán jó helyre esett a király szeme.

- Ad revidere! - szólt azután, hogy elváltunk.

Talán négy-öt nap is elmúlt, míg ismét találkoztunk egy reggel a kútnál.

- Jó reggelt - szóltam bizalmasan nyújtva feléje kezemet.

- Jó reggelt - felelte közömbösen. - Hogy van, hogy?

Bizonyos kedvtelenséggel feleltem valamit, mert az mindig bosszantó, ha valaki visszaszívja a pertut.

- Ön is ebből a vízből iszik? - kérdé kis vártatva, miközben poharából lassan szürcsölgette az Emma-kút jótékony nedvét.

- Én is.

- De ön csak nem medicinának issza, doktorkám?

(Ahá, ez engem összetéveszt a doktorommal.)

- Csupán a szomjúság ellen.

- Úgy? Az már más. Nem rossz vizecske, úgy vágyom rá némelykor, mint szarvas a híves patakra. Viszek is Zágrábba az ismerősöknek belőle, a hektika ellen egypár palackkal. Mit gondol, doktor, használ a dolog?

- Bajos azt elhatározni. Én tavaly egy gleichenbergi lánykát vittem haza a gyerekeimnek...

- Pesztonkának?

- Nem. A hektika ellen. S tényleg nem estek hektikába a télen.

Vucsetics nevetett.

- Maga legalább nem svindliz, és ezt szeretem. Mert ezek a mai doktorok többnyire nagy svihákok.

Karon fogott s a sétány felé vonszolva barátságos beszélgetésben emelt ki nehány vonást a zágrábi viszonyokból. Elmondta, hogy rosszul esik idegenben élnie. Magyar érzését (mert Torontál megyei születésű) mindennap érinti kellemetlenül valami. Eddigi horvát politikánk alfától omegáig el van hibázva - sóhajtott fel -, hogy hová fog ez vezetni, ki tudja? Tisza se tudta. Szapáry se tudja. Én se tudom. De Szapárytól sokat reménylek. Higgadt ember, hát bizonyosan erős, nem jön ki a flegmájából, hát bizonyosan igaza van.

Beszélgetés közben elpanaszolta köszvényes baját is s kérdé, hogy mit tanácsolnék ellene.

- Igen egyszerű - feleltem -, vegyen naponkint egy fürdőt korpával!

- Korpával? - szólt csodálkozva. - És hogy kell azt kezelni?

Éppen használatában voltam, hát elmondtam neki.

- A fürdőszolga egy korpával telített kis zsákot tesz a kádba, s addig nyomogatja a forró vízben, még egészen dohányszínűre festi.

- Helyes, megpróbálom!

- Jó napot, doktor, jó napot! Ön valóságos csodát művelt.

Egy hét múlva vidáman integet Vucsetics:

- Hogy érzi magát?

- Fölségesen. Az ötödik fürdőnél megszabadultam a bajomtól, mintha elvágták volna. Az isten áldja meg érte, doktorkám!

Nagyon örültem az eredménynek és hosszú sétákat tanácsoltam neki. Megfogadta-e, nem tudom, mert csak egyetlen egyszer találkoztam még aztán vele. Nagyon kapós ember volt ő ott a fürdőn, nemes jellemeért, eszes, magvas nézeteiért a férfiak előtt; de szeretetreméltó, kedélytől csillogó társalgása miatt az asszonyok se futottak meg előle. Az igaz, hogy ő se.

Ez utolsó találkozáskor kérdi tőlem:

- Elment már Mikszáth?

- Még itt van.

- Sohase bírok vele találkozni.

- Pedig most is itt van.

- Hol?

- Hát én vagyok az. Csak úgy bolondoztam, kérlek, a doktori voltommal. Bocsásd meg! Nem recepteket írok én, fájdalom, hanem csak novellákat.

- No, azt ugyan ne tegye, doktorkám - szólt kedélyesen Vucsetics -, s ha már kiadja magát valakinek, akkor legalább válassza Esterházyt.

S mint egy olyan ember, aki érti a tréfát, jól hátbaütögetett ezért a sületlen ötletemért.

S minthogy én is értem a tréfát, ráhagytam az egészet. Hiszen nekem is mindegy, neki is mindegy. Hát istennek neki, megmaradhatok én doktornak.

Ennyiben is maradt, s most már ha egy nap minden titulusom el talál fogyni (mert üt már nemsokára a végzetes óra, s mindnyájan halandók vagyunk), legalább kiírhatom a vizitkártyámra: »a zágrábi érsek házi orvosa« örök tanúságára az utókornak, hogy semmi se nehéz a világon.

Az ember orvossá és érsekké lehet benne anélkül, hogy megerőltetné magát és hogy tehetne róla.




KI A VIVÁT?

Bertrandon de la Brocquière Krisztus után 1433-ban utazott Budán, Pesten, de ahogy az akkori jellemzéséről a viszonyoknak kiérezzük, már akkor is itt találta Rémit, Hűvöst, Ráth Károlyt és a többieket.

Pest azóta nagyon nagy város lett. Az ország mint a szarka minden fényeset erre az egy helyre hordott össze; de a Rémiek és a Hűvösek is itt maradtak. Azokat nem bírta elhordani innen.

A Rémieket különféleképpen hívták azelőtt. Voltak Nesselrothok és Sartoryk.

Egy Sartoryra még emlékszünk, ötven év előttről, aki a sétányok ültetése ellen szólalt fel a közgyűlésen, hogy »a fák erdőkbe valók, Londonban sincsenek - mondá - fák!«

Amire azt felelte valaki:

- De Londonban nincsenek Sartoryk sem, hanem csak toryk!

No itt csak Sartoryk vannak!

A természetnek az volna az ő közönséges rendje, hogy városban először az emberek nőnek meg, azután a házak. A megnövekedett embereknek van szükségük a nagyobb házakra. A nagy házakhoz nagy institúciók is kellenek. A nagy házakat fölépítik a kőművesek és a tótok, de a nagy institúciókat csak nagy látókörű emberek gondolják ki és tartják fenn.

Itt megfordítva történt. A házak megnőttek - de az emberek kicsinyek maradtak. S mert egy igazi város házakból és emberekből áll, Budapest nem lehet naggyá embereinek kicsinysége miatt, kik minden cselekedetükkel lenyomják, lelapítják a nagy házakat.

Ezen különös elmélkedésre a ma zajló községi választások vezetnek bennünket, de nem először és nemcsak ezek. Minden Abderára emlékeztet, amit látunk és amit látni fogunk. Vén Juvenalis, ide jöjj írni szatírákat. Itt látod meg legtökéletesebben hasra borulva emberedet a király lova előtt. Itt zsugorodik össze a legkisebbre a nagyúr előszobájában. Itt jár a legpeckesebben, két arcát felfújva az aprók között. Ide jöjj, Juvenalis.

Látni fogod gróf Andrássy Gyulát lóháton, azzal az indokolással, mert még nincs lovas szobrunk (s Bécsnek már három van). Fel hát a lóra a legelső nagy emberünkkel! Teljes mértékben csúffá téve a népképviseleti elvet.

Milyen liszták és milyen szempontok! A nyárspolgáriasság üledékét késsel lehetne levakargatni az elmékről. Totyakos szappanosok, furfangos kocsmárosok, egymással sógorok, komák tarkállanak a lisztákon, itt az ország fővárosában, ahol a nemzet színe, virága áll rendelkezésre, mint választási anyag. Jókai virilistaság révén juthat csak be a városi képviseletbe, mert valami szitásmesternek hely kellett, Rémiék hát kitörülték a lisztából - mert már úgysem lakik a Józsefvárosban, ami a Rémi birodalma. A Terézvárosiak pedig, ahol most lakik, föl sem vették, mert valami börzespekulánsnak kellett a hely. Radoczáék is kitörülték Jókait. Hely kell a légszesz, a kövezet és a mindenféle konzorciumok tagjainak, akik ott megvédjék a maguk érdekeit és ne engedjék tovább mozdulni a várost.

Milyen kaotikus zűrzavar! Az együgyűség összekeverve az önérdekkel milyen cudar színeket produkál! S e dísztelen harcokból, a tarkán gomolygó tömegből mint vezérek emelkednek ki Rémi és Hűvös. Két nagy stratéga, két Napoleon, egy - városrészben! Bérlők és vezérek. Bérelnek kávéházat, kocsmát és bizalmat.

Rémi akaratát, Rémi szellemét leheli minden, ami történik. Rémi a skíz, a legfőbb ütő. Ő vezeti a választásokat, a közgyűléseket, a tanácsot, a polgármestereket. Mindent Rémi vezet, mindent Rémi csinál. Minden Rémitől függ. (Még tán Róma alapításánál is sajtóhibábul van odatéve Rémi helyett Remus.)

De Rémit nem gáncs illeti ezért. Ő és Hűvös derék, ügyes emberek, akik nem bolondok a gyeplőt más kezébe adni. Rémi nem oka semminek. Ártatlan mindenben, mint a bárány. Rémi nem szüli a közszellemet, hanem Rémit szüli a közszellem.

Nem is lehet más vezér, mint Rémi. Hiszen minden Rémi-szerű. Ott van a polgármester Ráth Károly, aki nagy bajuszáról nevezetes s egyéb semmiről. S ha hosszú polgármesterkedés után lelép fényes polcáról, átadva azt Rémi valamely kreatúrájának, nem marad utána semmi egyéb, csak a tóasztjai. Ráth Károlyt násznagynak alkotta a természet, de abderiták főpolgármesterré tették.

S amilyen Ráth Károly - úgy hasonlítanak hozzá a többiek lefelé, csak éppen olyan nagy bajsza nincs a többinek.

Aki azt hiszi, hogy túlzott a kép, az ellen csak azt veti fel e sorok írója, hogy ha Magyarországon tud valaki még egy helyet, ahol a bizottsági tagok választása ilyen alacsony motívumok szerint megy, akkor bocsánatot kér a sötét színekért. Nem, még a leghitványabb oláh vidéken is az intelligencia közül válogatnak a képviseletbe. Budapesten nem.

- Ki a vivát? - kérdik egymástól a szembejövők, unalomból vagy egyszerű fecsegési vágyból.

Kérdezhetik, mert hiszen legtöbb kerületben a lisztákkal szemben liszták állnak. Nevekkel szemben más nevek.

De ezek a nevek olyan egyformák (egy-két kivételt nem számítva), a Rémi és Hűvös képére teremtett nevek, hogy az a világon senkit sem érdekel, ki a vivát.

Mindegy akármelyik liszta. Egyik liszta se jelent semmit.

A holnapi lapok meghozzák az eredményt; de az újságolvasó pesti ember közömbösen von vállat s magában dörmögi, a meglett neveket átfutva:

- Új Sartoryk.

S az új Sartoryk élni és uralkodni fognak ezután is, szülvén új Sartorykat, akik ismét átvegyék tőlük az uralmat. A nemzet továbbra is ide fogja gyűjteni a vért az erekből, ide a szívbe a Sartoryk számára, s ha majdan e Sartoryk szobrot állítanak a nagy vezető szellemnek, Ráth Károlynak, minthogy már akkor lesz lovas szobrunk, őméltósága nyilván a Rémi hátán állva fog ábrázoltatni gránitból, hogy itt emelkedjék fenn a következő Sartory maradékok gyönyörűségére a városi életkor legvégső határáig.




Hátra Kezdőlap Előre