AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1892-RE ELŐSZÓ

Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabadelvű klubban elszólít valaki a tarokktól »egy percre«, Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.

- Parancsolj, kegyelmes uram.

- Egy szívességre kérlek. A trónörökös, Károly Lajos, magyar könyveket kíván olvasni. Válogass össze számára 10 darabot.

- Csak?

- Természetesen egyelőre. Ezekből kell megkapnia a kedvet a többiekhez.

- Az igaz! No, majd kiválogatom, de milyenek legyenek körülbelül?

A kegyelmes úr egy levelet húzott ki a zsebéből:

- Itt van az instrukció. Elbeszélő művek legyenek, könnyed, mulattató olvasmány, de mégis, melyből a magyar nép szokásait, kedélyét, modorát, észjárását meg lehessen ismerni, úgy amint a valóságban vannak, túlzások nélkül.

- Meglesz, de tudnom kell, hogy a leendő király mit olvasott már eddig.

- Eddig csak az Arany »Toldi«-ját, s mondhatom, tetszett neki.

- A többivel is meg lesz elégedve.

- Ez tehát el van intézve - szólt Ivánka és visszaeresztett a tarokkhoz.

Másnap reggel mindjárt eszembe jutott. Adjatok kérlek egy plajbászt, hadd csináljam meg a lajstromot! De mintha gúzsba kötötték volna a memóriámat, sehogy sem tud mozdulni, csak morzsolgatom, szorítom a ceruzát, de nem jut eszembe alkalmas könyv.

Nosza, átszaladok az elbeszélő írókra, hátha így inkább boldogulnék. A termőfákról eszembe jutnak a gyümölcseik. Mégpedig kezdem a tiszteletreméltó nagyapókon.

Ott fénylik a Kemény Zsigmond alakja. Nagy, de nehézkes is. Azonfelül filozofál. S mit keresne a filozófia a magas régiókban!

Itt van Jósika. Azaz csak volt! Ah! Milyen avas szag! Hagyjuk el az öreget. Itt volna Eötvös József, de a »Falu jegyzője« már tempi passati.

Mint egy középkori király, úgy lép ki Jókai, egy egész tábor van mögötte. Beláthatatlan bandérium a regényeiből. Lássuk csak, mit lehetne elküldeni a főhercegnek? A kritika és a közönség az »Új földesur«-at tartja a legjobban és méltán, magyar zamat, magyar élet s Pegazusa sem szaladt át ezúttal legelni a »lehetetlenség« nevű buja rétre. Tán békó volt a lábán. Békó, de aranyból.

Fölírtam tehát az első helyre:

Jókai Mór: Az új földesúr.

Egy már van. Menjünk szaporán a többi után! Mézbe van mártva ennek az Abonyi Lajosnak is a tolla, s fogván a ceruzát beírtam másodikul:

Abonyi Antal: A mi nótáink.

Eközben eszembe jutott, hogy nem fogom-e Jókait rossz hírbe keverni az udvarnál, ha az »Új földesur«-at, a Bach-világ persziflázsát segítem fel Bécsbe?

Ejh, legyünk jószívűek, kegyelem Jókainak! Kitörültem az »Új földesur«-at s megint nem maradt csak egy könyvem, az »A mi nótáink«.

Hanem iszen majd mindjárt kerítek én ahhoz társakat. Gömbölyűen pöndörödnek Porzónk »Tárcalevelei«. Argusnak száz szeme volt. Ágainak százegy van a jellemzőt meglátni, de mit ér, ha könyve bármint csöpög is a magyar zamattól, nem felel meg ennek a célnak; tájképeket, városrészeket, külsőországi úti benyomásokat ír le; itt van Tóth Béla kötete, de ebből csak a törököket szeretné meg a trónörökös és Tóth Bélát. Szegény Balázs Sándor is hagyott valamit. Gyönyörű két beszédgyűjteményt; de miféle embereket ír le? Jámbor budai nyárspolgárokat, amilyeneket Bécsben is láthat őfensége. Epébe mártott pennájú Tolnaink pediglen oly cselszövő gazemberekkel népesíti meg könyveit, hogy, ha azokból ösmeri meg a magyarokat a trónörökös, talán el sem vállalja az országot...

Sipulisz tárcái elevenek, mulattatók, de ő karikatúrákat ad; Sebők az én kedvencem, gyönyörűen gügyögteti rajzaiban a gyermekeket - de a trónörökös nem pesztonkát keres. Hej, Vas Gereben! Persze hogy Vas Gereben volna jó, ha most élne, ha most írna. De ő a régi magyar viszonyokat festi. S minek nézegesse azt meg Károly Lajos, amit I. Ferencnek kellett volna meglátni?

Végre mintha valami nagy hal akad az ember horgára, élénken fölkiáltok:

- Hohó! A »Gyalogösvény« Baksaytól! Sorozzuk be hamar a »Gyalogösvény«-t! És beírtam a Gyalogösvényt.

De eközben eszembe jutott, hogy az Abonyi: »A mi nótáink«-ban csupa szemenszedett rablók szerepelnek, pedig a betyár-romatikával már úgyis túlságosan szaturáltuk a világot. Kitörültem hát »A mi nótáink«-at is; megint ott voltam az elején, megint csak egy könyvem maradt.

Meg vagyok-e átkozva, vagy mi ez? Sohase bírok továbbjutni egy könyvnél.

Csak nem kell mindjárt elcsüggedni, biztattam magamat. Türelem, türelem, menjünk tovább! A Vadnai Károly legújabb könyvét is elküldhetnők, ha nem volna tele forradalmi reminiszcenciákkal. Csillogó-pattogó szikrákat szór a Bródy Sándor tüzes vénája, de ő a lélektani problémákra vetette magát; az ő emberei nem isznak, nem esznek, nem kártyáznak, adót nem fizetnek, hanem végtelenül érdekesen tépelődnek. (Pedig az adófizetés gondjai Magyarországon legalábbis foglalkoztatják annyira az elméket, mint a szerelem.)

Nem megy a lajstromcsinálás sehogy sem.

...Eszem lázasan nyargal végig szerzőkön és könyveiken. Bársony István szépen írja le a természetet, a madarakat, a fákat, de én istenem, a fákban (még ha hazaárulónak tart is a baloldal) szembetűnő hasonlatosság van, teszem azt az osztrák cserfa és a magyar cserfa között; Kazár Emil okos, magyar író, de az emberek belső világát rajzolja. Elléptetgetem magam előtt a saját rajkóimat is. Szeretném őket szépítgetni, de az udvarhoz ők se valók. Egyszerű kalamárisból születtek, egyszerű sorsra. Csak menjetek ki a magatok lábán gyerekek, a kicsiny falusi házakba, már amelyitek ti. itt nem reked a könyvárusok kosztosai: a künnlakók, az antikváriusok - és a bennlakók, az egerek számára.

Már-már kétségbe kezdtem esni. S először villant meg a szívemben az a vágy, hogy bárcsak készen lenne már a Gyulai Pál »Romhányi«-ja! hátha ezt el lehetne küldeni. (Bocsássatok meg barátaim, de ilyen állapotban fűhöz-fához kapkod az ember.)

Végre is, be kell vallanom, nem bírtam összehozni többet öt könyvnél (abból is három a Jókaié, egy a Baksayé, az ötödiket képzelje mindenki a magáénak). Ivánka Imre rám förmedt:

- Hát a többi öt hol van?

- A többi öt még nincs megírva.

- Az lehetetlen! Hát olyan szegény az irodalom?

- Nem szegény az, hanem az olvasó személyiség olyan, hogy nem minden alkalmas neki.

- De tíz könyvet mégis csak összeszedhettél volna egy főhercegnek is?

- Az éppen annyira nehéz, mintha valaki tíz főherceget akarna összeszedni egy könyvnek.

- De mi ennek az oka?

- Egyszerűen az - nyugtatám meg a kegyelmes urat, akit teljesen elszomorított ez az irodalmi állapot -, hogy a mi íróink inkább a fiatalságnak dolgoznak.

A véletlen úgy akarta, hogy nem sok idő múlva ez eset után, megszólít a képviselőház folyosóján Szögyény-Marich László, a király melletti miniszter, hogy a lányainak válogassak össze egy csomó magyar olvasmányt.

- A leányaim - mondá - Bécsben lakván, azt szeretném, hogy legalább lelkük ne nélkülözze ott sem a magyar levegőt, hadd táruljon eléjük a magyar leányok életvilága a könyvekből. Mit éreznek, hogy játszanak, mi dobogtatja meg kis szíveiket. Egy szóval jó magyar könyveket kérek.

Megígértem, hogy összeállítom ezt a lajstromot is, de éppen úgy jártam vele, mint az előbbivel. Kerestem, de alig találtam valamit.

A miniszter, ha jól emlékszem, szintén azt mondá:

- Hát ilyen szegény az irodalom?

Én pedig megnyugtattam a minisztert:

- Azért van az, kegyelmes uram, hogy a mi íróink inkább az idősek számára dolgoznak.

Akár hiszitek, akár nem, nyomasztólag hatott reám ez a két esetem, mert lehetetlen le nem vonni belőle a konzekvenciákat magamra nézve is: hogy kinek írok én, ha se a fiatalságnak, se az öreg uraknak nem jók a könyveim, ha még arra sem valók, hogy a magyar életet meg lehessen belőlük látni?

De én már nem tanulok meg másképp - ti is, tisztelt írótársaim, akik már benne vagytok a különböző vágányokban, azt hiszem, körülbelül ilyenek maradtok (maradjatok is, nem kívánom én senkitől, hogy az én kedvemért változzék meg), hanem az utánunk jövő tehetségek, ha szemük ügyébe esik ez a gyakorlati életből vett esetem, melyet olyan lelkiismeretesen szúrok a könyv elé, mintha valami cölöpöt vernék le a falu szélén, amin rajta van az útmutatótábla is, álljanak meg itten.

Különösen pedig azok a vándorok, kik a külföldi irodalomra utaznak, hogy azon meghizlalva a lelküket, annak a mintájára írjanak sikerült és nem sikerült másolatokat.

Ezeket szeretném, hogy e cölöpnél álljanak meg és ne is mozduljanak odább.




CSIKY GERGELYRŐL

A mi fánk is vedlik, sárgul. Az a fa ti., amelyiken én is valami levélféle vagyok valahol alul; a mi generációnknak a fája. Hol, hol elhull egyik levele; harmadéve a szegény Visi Imre ment el; a jók legjava. Korán halt meg, de ha ő maga határozhatta volna el, talán a saját kedvéből is meghalt volna, hogy tovább álmodhassa a Tisza-korszak uralmát odalent...

Aztán meghalt a kis Reviczky is. Jó pajtásom volt. Itt ült a mellettem levő asztalnál. A legszebb levelek egyike volt ezen a mi fánkon, s lehullt. A halál egy lehelete lefújta.

Most pedig egy egész gally törött le: Csiky Gergely. Éppen az a gally, amelyen a legjobb gyümölcs termett.

Mirajtunk hát a sor. Kezdenek már a fiúk megindulni...

Szomorú dolog, de meg kell lenni. Isten akarata bizonyára.

Akik elmentek, azok elmentek; nem tudnak róla semmit: de minekünk fáj, akik itt maradtunk, hogy ők már nincsenek többé. Veri még a pöröly a sárga aranyat a körmöci pénzverdében, de mi felsóhajtunk: »ugyan kinek veri?« Szállong még az ajkakon a röpke élc, eleven szófordulat; de már nem tesszük utána: »Ejnye, de érdemes lenne elmondani Csikynek«. Tűz még majd ki díjakat az Akadémia, de már nem jegyezzük meg soha többé: »Vajon mit fundál ki megint Csiky?«

Nem fundál már ki ő semmit. Mereven, hidegen fekszik kihűlt elmével, kihűlt szívvel.

Még felhangzik egyszer a taps, mikor az Atyafiakat előadják, a megmaradt új darabját, amire most készülnek a színháznál.

Micsoda taps lesz az! Kinek fog az szólni?

Még tán bekiált a karzatról egypár együgyű néző:

- Lássuk a szerzőt... a szerzőt!

Hívni fogják!

A rendező kijő. Vajon mit fog felelni?

Felelhet-e olyat, amin el ne fakadjunk sírva?

Elmondja-e, hogy vissza nem jöhet onnan többé.

Igaza lesz-e, ha ezt mondja?

Nem lesz igaza, Csikyt eltemetik holnap, de ő még egyszer visszajön. Ott lesz ő azon az estén és még egyetlen egyszer beszélni fog mindnyájunkhoz. Egy árnyék ott fog suhogni a nézőtéren és a színfalak között. Egy hideg széláram beoson az ajtókon. Ott lesz ő.

Mi legalább látni fogjuk ott - és még azontúl is, egyebütt is.

Műveit, pályáját, sikereit, diadalait, küzdelmeit méltányolja, lefesti az irodalomtörténet, egyéniségét kidomborítja - de az ember Csikyt csak mi ismerjük eléggé néhányan és sokszor kiássuk az emlékezetből, pattogó kandallónál vidám baráti beszélgetés közt sokszor elővesszük az »öreg« alakját. »Öregnek« híttuk egymást közt, de inkább érdemei, mint évei miatt.

Rideg modorú volt, begombolt, szófukar, bizalmatlan, de mélyen alul melegen lüktetett a szíve, s akit megszeretett, az meg volt szeretve.

Olyan volt ő, mint azok a régi rézgarasok, amikben arany volt elrejtve.

Valaha gyakran voltunk együtt, a múlt évtized első felében, mikor még az úgynevezett Ábrányi-Csiky-Bartók-Mikszáth-féle írói klikk fújta együtt a követ. Azt hitték a literatúrában, hogy ez dac- és védszövetség a dicsőségre. Nem volt pedig semmi más, mint az őszinte elismerés Csiky iránt. Ragaszkodtunk az öreghez, szót fogadtunk neki; az »öreg« pedig szeretett bennünket és gorombáskodott velünk. Ez volt tőle a diurnumunk.

Mi tudtuk csak, milyen nevetséges vád volt ellene, hogy elnyomja a tehetségeket. Bartók drámaírói sikerei egész lelkesedésre hangolták. De másoké is. Egy nap ragyogó arccal jött a kioszkba:

- Van már ember! - kiáltá. - Van már versenytársam!

- Miben?

- Éppen a társalgási darabokban. Éspedig erős dongájú.

- Hogy hívják?

- Murai Károly.

(Az nap olvasta el a »Virágfakadás«-t.)

Az utolsó években ritkán érintkeztünk. Nem jártam sem a Kisfaludy Társaságba, sem az Akadémiába, neki pedig ez volt otthona s a politikusok közé nem szeretett elegyedni: »Ravasz emberek azok«.

Egyetlen egyszer kerestem fel öt év alatt otthon, tudtára adni, hogy a Teleki-vígjátékokról nem írom meg a jelentést. Az okot akartam vele közölni, miért nem.

De ő már tudta, mert amint meglátta, hogy a szobájába lépek, az erős férfi megrázkódott, hátra ugrott, és ijedten sikoltott fel:

- Ne gyere hozzám közelebb!

- Hát tudod már?

- Tudom. Megírom helyetted. Ne gyere hozzám közelebb!

Ez volt hozzám a legutolsó szava. Arca szomorú volt és szemeiben könny csillámlott. A szomszéd szobából vidám gyermek-kacaj csengett ki. A kis Csiky Ödönke lovagolt ott kantáros faparipáján.

Visszafordultam szótalanul, lehorgasztott fejjel. Igaza volt neki; difteritiszben haldokolt a kisfiam, azért nem írhattam meg a jelentést. A rettenetes betegség ott lehetett a kezemen, a ruhámon.

Azóta sem találkoztam Csiky Gergellyel, akit nálamnál senki sem szeretett jobban. S most utólag kezd fájni, hogy éppen annak kellett lenni az utolsó szavának:

- Ne gyere hozzám közelebb!

Fülembe zúg. Egész szívemet áthatja... És meg sem fogadhatom a szavát - mert ezentúl már napról napra közelebb lépegetek hozzá.




HOGY ÍRJÁK A DARABOKAT

- Csikyről -

Hogy s hogy nem, fölvetődött egyszer Csiky valami főrangú ház táncestélyére. Persze nem azért ment, hogy a colonne-ban sorakozzék; no bizony, ki is látott valaha tragédia-írót táncolni.

A teremben az írót nagy szívélyességgel fogadták.

Néhány perc múlva körülötte rajzottak az idősebb főúri asszonyok és kíváncsian faggatták.

- Meg kell most vallania, hogyan készíti a drámákat?

Csiky egy kissé zavarba esett erre a naiv kérdésre; nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy íróasztalnál.

- És könnyen ír?

- Könnyen.

- A napnak melyik részében szeret dolgozni?

- Este, éjjel, mert akkor csönd van.

- Ön is kék tintával ír, mint Jókai? - kérdezte egy ábrándos szemű báróné.

- Nem, én feketével írok - felelt a humorát visszanyerve Csiky -, a sötét bonyodalmaknak az jobban megfelel.

- És nem sajnálja, mikor a főszereplőknek meg kell halniok, mint a Spartacusban?

- Dehogy nem - felelt Csiky -, sajnálom bizony őket. Minden tragédiám kéziratának a végén ott vannak a könnycseppjeim.

A felelet általános meghatottságot keltett.

Egy beszédes grófné folytatta a vallatást:

- Hát most azt mondja meg: a vígjátékot hogyan csinálja?

Csiky, látva azt, hogy komolyan érdeklődnek, őszinte arccal felel:

- Azokat nevetve csinálom, méltóságos asszonyom.

- És ha nincs kedve nevetni?

- Magamhoz hívatom Kassait és oda ültetem az íróasztalomhoz. Megmondom neki, hogy milyen zsánerű jellemet írok és ő aszerint játszik az arca vonásaival. Például, ha a fösvény alakjáról akarok írni, Kassai összevonja a szájaszéleit, a szemeivel hunyorít, a szemöldökét magasra emeli és a vállait felhúzza. Ránézek, nevetek és írok. Ennyi az egész.

- Magnifique! - kiáltották kacagva a hölgyek.

És Csiky is jóízűn döcögve nevetett.




A KARCOLATOK TÖRTÉNETE

Csak nehezen tudtam beleegyezni, hogy e karcolatok külön kötetben lássanak napvilágot.

A világ összes könyvei protestálni fognak ez ellen az egy könyv ellen: »Mit keresel köztünk? Hiszen nem értjük, miről beszélsz?«

Valóban a felszólalások, a beszédek, a szituációk, amelyeket e cikkek festettek némelykor talán találóan, már rég elmúltak. Sokszor már harmadnapra megváltozott a perspektíva.

A beszédeket, melyek itt parodizálva vannak, már régen eltemette az emlékezet. S ez egymás sorjába fűzött cikkek úgy veszik ki magukat, mint egy szabóműhelyben a madzagra fűzött régi mértékek különféle kuncsaftokról, gyerekekről, aggastyánokról. Az aggastyánok már rég elhaltak vagy lesoványodtak, a gyermekek már megnőttek. A róluk vett mértékek nem érnek többé semmit.

De a hiúság ördöge lecsitít. Hízeleg a tudat, hogy azt mondhatom az illusztris és nem illusztris szónokoknak, az akkori nap hőseinek: Íme a ti beszédeitek már elenyésztek, de az, amit én írtam róluk, az még megvan.«

Megvan. Túlélték a karcolatok a beszédeket. De bizony csak olyan túlélés ez, mint mikor a halottnak még egy darabig nő a körme - de mit ér, ha már nem tud vele kaparni.

Gyakran megesik, hogy nagy szónok is ügyetlen beszédet mond, mert Homer is alszik néha. Máskor kis szónok mond igen ügyes dikciót, mert Krajtsik is ébren van néha. Így van ez magukkal az ülésekkel. Nagy történelmi érdekű ülések alig nyújtanak némelykor anyagot a belletristának, míg ellenben a legjelentéktelenebb helyeken bugyog föl az a nedv, amivel a szatíraíró megnedvesítheti a tollát.

E kötet tehát még arra sem lehet figyelemmel, hogy oly ülések leírását nyújtsa, melyek e tíz év történetében valamely figyelemre méltó lépést jeleznek - hanem egészen össze-vissza rohan a parlamentek befutott útjain, s nem ott áll meg, ahova Clió netán jelző táblát tett, hanem egészen az író szeszélye szerint, itt egy barázdán, amott egy nagy tölgynél, majd egy kis törpe bokornál.

Nincs ennek a könyvnek semmi tendenciája többé. Nem akar senkit ütni, sem csipkedni. Csak emlékeket akar nyújtani, hogy aki lapozgat benne (legyen vagy mameluk, vagy ellenzéki), szeme elé táruljanak még egyszer a régen elhagyott vidékek és hangulatok.

Voltaképpen az én Légrády Károly barátom ideája ez, ki formálisan beleerőszakolt engem a karcolatok írásába, s most hasonló erőszakkal könyvben akarta látni megörökítve az általa kiforszírozott genret.

1882-ben még Törs Kálmán barátom írt referádákat a mozgalmasabb ülésekről a »Pesti Hírlap«-ba. Egyszer azonban előfogta valami betegség, nem járhatott az ülésekbe.

Légrády azt mondta nekem egy napon:

- Elmehetnél holnap a Házba. Érdekes ülés lesz. Írhatnál róla valamit.

Nagy szemeket meresztettem rá:

- Én a Házba? Hát hogy mehetnék én oda? Aztán hogy tudnék én arról írni? Nem olvastam én soha életemben egyetlen beszédet sem. Nem ösmerek én ott egy árva lelket sem.

- Annál jobb; legalább nem leszel elfogulva.

- Nem, nem! Azt nem vállalom. Én a Házba nem megyek.

Másnap megint elkezdett kapacitálni:

- Legalább addig mennél el, míg Törs meggyógyul.

- Menni nem megyek semmi esetre sem, de azt az egyet megteszem, hogy az országgyűlés elé írok egy bevezetést, a Törs modorában, hasból.

- Hát az is valami.

Másnap megjelent a bevezetés. Egypár gorombasággal Tisza ellen, köznapi banalitásokkal, húsosfazekak közt böfögő mamelukokkal. Tetszett a redakciónak. Mert szerettek a fiúk, mindig jók voltak hozzám, hát a világért nem mondták volna, hogy rossz dolgot írtam. Légrády is megdicsérte a bevezetést és hozzátette:

- De hátha még ott lettél volna! Ugyan eredj el egyszer. Csak egyetlen egyszer.

- Isten neki! Hát egyszer megteszem. Végre is bele nem hal az ember. Melyik utcában van az a Ház? Aztán hogy eresztik oda az embert, mit kell mondani, hova kell ülni stb.?

Antalik Károly barátom lett megbízva, hogy jöjjön értem reggel, aztán vigyen el, ahogy a kis deákokat szokás, kérjen egy jegyet a karzatra, aztán ültessen fel valami jó barátságos emberek közé, akik meg fogják mutogatni, melyik a jobb oldal, melyik a baloldal, hogy hívják azt a tüskés bajuszú bozontos honatyát vagy amazt a nyalkát?

Úgy is volt minden. Még ma is emlékszem ama csikorgó téli napra, mikor Antalik értem jött és elvitt, a kapus szépen beeresztett bennünket az előcsarnokba, onnan aztán elmentünk az olvasóhelyiségbe (amely még akkor nem volt üvegfallal elkerítve), ott felakasztottuk kabátjainkat, s bevezetett a karzatra. Milyen csodálatosnak, fényesnek és méltóságteljesnek látszott minden...

Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok.

Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon. Imitt-amott fölbukkant egy-egy ismerős arc, melyet láttam már valami képes lapban. Hogy elméláztam én ezeken! Érdekelt koponyájuk alkata, szemeik pislogása, kezeik mozdulata. Istenem, istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt!

Az egyik oszlop éppen aludt. Megkérdeztem, hogy hívják: »Göndöcs Benedek« mondták újságíró társaim, s felette csodálkozának, hogy van még valaki, aki Benedek urat nem ösmeri.

- Hát ebben a zöld kalitkában mi van? - kérdem félénken, mert a balkarzatról éppenséggel lehetetlenség látni.

- Ott az elnök ül - felelték nevetve. - És ön mit gondolt?

Megvallom semmit sem gondoltam. Csak aztán később jutott eszembe, hogy nálunk falun a fürjet tartják zöld kalitkában.

Hát az elnök ül ott. Zöld mennyezet alatt a trónon. De sokért nem adnám, ha megláthatnám az arcát. Valami fenséges nyugalom ülhet azon, mint az oroszlányén.

Kisvártatva hangzott a csengettyűje. S hangját is hallottam, éppen rendreutasított valakit.

Az újságírók egymás közt suttogták:

- Péchy haragszik.

Megfagyott bennem a vér, hogy mi lesz most. Valami borzasztónak képzeltem én azt, mikor az elnök haragszik. Szavai úgy kongtak-bongtak a fülemben, mint csattogó éles pallosok. Borulat szállt a teremre. Tán még mennydörög is odakünn - mikor a Ház elnöke haragszik.

Megkérdeztem »kit utasított rendre«?

- Szalay Imrét (akkor még ő volt Károlyi Gábor).

- Melyik az?

Részvét teljesen kereste fel szemem az összetiport szerencsétlent, de mekkora volt csodálkozásom, midőn egy angolos úri embert mutattak, aki az elnöki feddés alatt nevetgélve beszélgetett a szomszédjaival.

Tele szedtem magamat benyomásokkal. Megfejthetetlen rejtélyek egész raja zsongott fejemben. A beszédek, a zaj, a nagyhatalmú Tisza alakja, az üzenethozó főrendi jegyző, aki megáll daliásan az elnöki emelvénynél, kardja megcsörren, szava megcsendül, hogy élőszóval adja át a főrendek üzenetét. Mindez imponált, fölpiszkálta a fantáziámat.

Hangulat terhesen hagytam el a karzatot az ülés végén; a sötét keresztfolyosónál egy mameluk képviselő beszélgetett egy miniszterrel. Sohasem láttam még ilyen közelről minisztert, önkéntelenül meggyökerezett hát a lábam.

- Megígérted kegyelmes uram - mondá a mameluk idegesen.

- De ha nem lehet, barátom.

- Megígértem a te szavadra a választóimnak, nagyon nehéz helyzetbe hoztál.

- Mégse tehetem. Nyugodj bele.

- Nem nyughatom bele sehogy sem.

- De hát mit tehetsz egyebet? - kérdé a miniszter foghegyről.

- Mit? - felelte a mameluk keserűen. - Néha a birka is topog a lábával.

(Azóta se hallottam shakespeare-ibb kifejezést a mameluk erőkifejtésre.)

Behabzsolva e párbeszéd minden szilánkját, siettem a ruhafogashoz, ahol a kabátomat hagytam volt lógva.

De biz az egész kabátból csak az akasztózsinórja volt már ott - magát a kabátot elemelte valaki a Tisza beszédje alatt. Mert a Tisza beszédjei veszedelmesek voltak egy időben a kabátokra. Künn a folyosón néptelenséget okozva, a beosont tolvaj bátran vihette őket.

Pedig igazán szép kabát volt; selymes barkás szövetből, újdonatúj bársony gallérral. (Éppen a »Jó palócok« honoráriumából vettem.) No, már azért a kabátért nagy kár volt. Szidtam is Légrádyt, minek küldött engem ide. Éreztem én azt előre, hogy nagy veszedelem vár itt rám.

Otthon a szerkesztőségben aztán elpanaszoltam, az első természet után rajzolt karcolatomban az ország színe előtt (de persze az ország nem értette meg), hogy bár az ülés nem volt népes, se a tanácsterem, se a karzat, se a folyosó, mégis több volt jelen egy emberrel, mint kellett volna.

(Azt az egy embert értettem, t. olvasóközönség, aki a kabátomat vitte el.)

Légrádynak tetszett az a karcolat.

- Igen szép - mondá.

- De nem olyan szép, mint a kabátom.

- Sokkal szebb a kabátodnál.

- No, iszen utoljára voltam én a Házban.

- Micsoda? Utoljára? Ma okvetlenül el kell menned, mert hátha megkerül a kabátod. Hátha csak tévedésből vitte el valaki és visszahozza. S aztán, mért nem jelentetted be a háznagynak, vagy legalább a főszolgának? Azok kikeríthetik.

- Az bizony nem lehetetlen. Csakugyan el kell mennem. Mert mégis nehéz elhinni, hogy az ország összes kabátjai közül éppen az enyimet vigye el valaki szándékosan. Hiszen választhatott volna cobolyprémeset is.

Elmentem tehát újra a Házba és bejelentettem a főszolgának, hogy tegnap ellopták a kabátomat. A főszolga szomorú arcot vágott és megbiztatott, hogy majd tudakozódni és vigyázni fog. Egy szélsőbali képviselő, aki arra menőben hallotta a panaszomat, félrehúzott és azt kérdezte tőlem: »Nem gyanakszom-e valakire?«

- Kire gyanakodnám? - feleltem kissé zavartan.

Megvetőleg vont vállat, mintha mondaná: »Ez még nem ismeri a minisztereket!«

Aztán elvegyült egy csoportba a folyosón, ahol Verhovay tartott cerclet.

Az ülés végén még egyszer találkoztam a főszolgával: »Jelentést teszek - mondá - a rendőrségnél, ha valamit kisütnek, közlöm. Tessék csak tudakozódni gyakrabban.«

Napokig jártam be ezentúl szorgalmasan a kabát miatt. Míg egyszer csak azon vettem magam észre, hogy a kabát már egészen kiment az eszemből, s én mégis mindennap ott ülök a karzaton. Megszoktam a levegőt, az embereket, azt a zsibongást, nyüzsgést és lassankint nem bírtam meglenni nélküle.

Ami a kabátot illeti, egészen mást gondoltam később, isten ments, hogy az megkerüljön. Mondtam is a főszolgának, hogy ne kerestesse, ne nyomoztassa, nagy malőr volna rám, ha megtalálnák.

Jobb annak a kabátnak ott, ahol van. Maradjon ellopva mindörökre.

Mert hát úgy esett a dolog, hogy éppen a karácsonyi ünnepek előtt tűnt el a kabát, abban az időszakban, mikor a szerkesztők rosszabbak a végrehajtónál. A kabát eltűnésének híre villámként futotta be az irodalmi köröket s a jobb szívű szerkesztőket áthatotta a részvét nemes melege. Sokan kérdezősködtek a részletek iránt; mások viszont éles elmével találgatták, hogy mit szándékozom most tenni.

Azt ugyan ki nem találták egyelőre.

Hanem mikor aztán jöttek a karácsonyi ünnepek, s jöttek sorba a szerkesztők a megígért kéziratokért zaklatni, bánatos hangon feleltem:

- Megígértem a novellát, barátom. Benne volt a kabátban a kézirat; de bizony azt ki nem tette a tolvaj. Hiszen nem is bánnám a kabátot. Csak azért a szép novelláért fáj a lelkem.

A másik rajzot követelt. A harmadik egy tárcát. Az egyiknek egy regényt ígértem volt; azzal akarta az újévi számot kezdeni.

De hasztalan. Ezek az irodalmi kincsek mind-mind ott vesztek a kabátzsebben! Szegény Nagy Miklós majdnem sírva fakadt, mikor elpanaszoltam.

Ez a szerencsétlen kabát (amelyben az irodalmi legenda szerint egy egész bibliotéka veszett el), vitt be engem a képviselőház karzatára - ez volt szülőapja a karcolatoknak s nem hogy kéziratok tűntek volna el benne, hanem éppen az eltűnése által támadtak kéziratok. Egy egész bibliotékára valók. Mert sok-sok kötetre mennének már azok az irkafirkák, melyek a »T. Házból« rovatban azóta világot láttak, s melyekből a jelen kötetbe a különböző időszakokból kiválogatva most csak egy kis ízelítő jut.

Majdnem egy évtized múlt el azóta. De még most is élénken emlékszem e napokra. Még most is elevenen áll előttem cselszövő arcával a szélsőbali képviselő, amint megkérdé, kire gyanakszom.

Ah, milyen bárányka voltam még akkor! Nem gyanakodtam senkire. Pedig eszembe juthatott volna, nem-e valami kiadói furfang az egész... Bocsásd meg, Károly barátom, de nem állasz egészen tisztán ebben a kabáteltűnési dologban...

Úgy van, úgy! Hát mért mosolyogtál volna különben olyan gúnyosan, valahányszor a kabátban veszett kéziratokra hivatkoztam? Vagy mért emelted volna fel különben havi száz forinttal nagyobbra legott a fizetésemet, ha nem a háborgó lelkiismereted elcsillapítására?

De mindegy. A dolog nem ütött ki valami nagyon rosszra. A karcolatok írásába napról napra jobban belejöttem, végre véremmé vált naponkint fölvacsorálni egy-két szónokot. Ötletek támadtak a fejemben s azokat jól esett díjmentesen szétadományozni a kedvenc alakjaim közt. Néha Prileszkynek adtam a szájába, máskor Zalay Istvánnak. Ha ezek »kegyvesztettek« lettek, új államférfiakra bíztam a »kritikai bölcsesség« kezelését. Hát nem királyi foglalkozás ez?

Lassankint úgy kezdtem tekinteni az egész parlamentet, mintha annak összes mozgó és cselekvő alakjai az én kedvemért élnének és beszélnének. A nyolc miniszter is mind az én játékszerem. Becézhetem őket, de össze is törhetem...

Ah, összetörni! Milyen gondolat! Hiszen szeretem őket valamennyit, mint gyermek apró katonáit, lovait, szekereit, ágyúit, báránykáit s ha egy-egy összetört a közvélemény kegyetlen keze alatt (mint pl. Prileszky vagy Csanády bácsi), bizony az én szívem fájt értük a legjobban.

Nem, nem; sohase bántottam rossz célzattal egyiket sem, hiszen enyémek, magyarok. De ők se bántottak. Egy évtizedig csipkedtem, szurkáltam őket (s nem tréfadolog folyton személyeskedni érzékeny, szeszélyes emberekkel), de csak egyetlen egyszer volt afférom. Azt is eligazítottam békésen, csendesen.

Egyszer ugyanis Meszlényi Lajos és Schvarcz Gyula tűztek össze egy ülésen. Másnap azt írtam a parlamenti csetepatéról: »A clown és a tudós harcba szálltak«.

Meszlényi Lajos magyarázatot kért a gorombaságért.

- Hát mondtam én egy szóval is, hogy melyitek a tudós, melytek a clown?

Meszlényi Lajos elmosolyodott.

- Hm! persze hogy nem mondtad - s egy tudóshoz illő jámborsággal sompolyodott el.

Máskor a lutheránus követek apprehendáltak meg, amiért azt írtam Geduly Lajos szuperintendensről egy főrendiházi karcolatban, hogy úgy nézett ki Luther-rokkjában, lefityegő fehér kravátlijával, mint egy medicinás üveg.

Fölkerestek a folyosón és szemrehányást tettek:

- Mi akar az lenni, hogy evangelikus létedre olyan kíméletlenül bánsz el a püspökkel? A saját püspököddel? Mire magyarázzuk ezt?

- Arra - feleltem -, hogy tudom, mi a becsület s ha püspököt akarok bántani, csak nem mehetek idegen vallásfelekezethez püspökért. Bántom a magamét, punktum. Kinek mi köze a magaméhoz?

Még énnekem állott feljebb.

Ebből láthatja az olvasó, hogy karcolatírói pályám egyáltalán nem volt zivataros. De az lehetett volna nagyon könnyen.

Csak most, utólagosan látom ezt be, most, amióta ellustultam s igen sokszor Sebők Zsigmond barátom ír a Ház üléseiről a »Pesti Hírlap«-ban.

Mellesleg legyen mondva, kényelmes dolog ez, ravaszul kieszelve. Ha Sebők valami pompás dolgot ír (és sokszor ír), azt akkor nekem tulajdonítja a közönség, ha pedig én írok valami gyarló dolgot (s bizony elégszer megesik), azt akkor Sebőknek tudja be a közvélemény. (Ilyen mesterségesen tartom én fenn a népszerűségemet.)

Hanem ilyenkor (ha ti. Sebők ír a Ház üléseiről) rendesen felbőszít ellenem egypár embert, kik részint a talentumukban, részint másnemű tulajdonságukban érzik magukat megsértve. Mondogatom is neki s mert fiatalabb, nem veszi tőlem zokon:

- Ön megtanulta a nyilakat, de még nem a kenőcsöt, amivel az ütött sebet nyomban be kell tapasztani.

Hát bizony e kenőcs titka nélkül már régen fűbe haraptam volna künn a rákospalotai erdőben s most a vadméhek döngését hallgatnám - híres, nevezetes szónokok helyett.

Egyébiránt még át nem ugrottam a dolgot; még nem vagyok a végén.




AZ ÉN JELES MONDATOM

(Levél a szerkesztőhöz)

Kedves Barátom! Írod, hogy a Petőfi Társaság tagjait adod ki lapod karácsonyi mellékletén, s tőlem is bekövetelsz egy vagy két sort, amiből azt veszem ki, hogy mindössze egy jeles mondat kellene. De jut is nekem eszembe jeles mondat? Képtelen vagyok én arra?

S aztán - hogy teljesen őszinte legyek - legjobb lenne, ha engem egyáltalán kihagynál. Engem hiába teszel nevezetessé, rajtam nem fog, nálam nem tarthat sokáig. Előre mondhatom, megjárod velem csúfosan. Gyönyörű dolog fog rám kisülni a halálom után.

Amennyi Stammbuchos (alias: rövidruhás) leány van az ország azon vidékein, ahol csavarogni szoktam, az mind megnyomorít az emlékkönyvével, hogy írjak bele valamit. S én mindenikbe ezt az egyet írom:

»Az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani.«

A kedves kis leányok szelíden mosolyognak, hálásan megköszönik:

- Oh, be szép, be szép!

Száz és száz mosolyt, édes tekintetet bezsebeltem már én ezért a mondatért imitt-amott.

De a halálom után jön a nemulass; mert ha teneked az az ötleted támad egyszer, hogy holt írók Stammbuchokba elszórt sorait szeded össze a lapodba, hát egyszerre beküldik száz helyről ezt az egy mondatot.

S akkor ki fog rólam sülni:

- Nini, ennek az embernek csak ez az egyetlen gondolata volt!

S még akkor is, ah, még akkor is marad egy mélységes, sötét titok; de már arra nehezen jöttök rá.

Hogy ti. ezt az egy mondatot is Jókaitól plagizáltam.

Mert megvan bennem az a szép vonás, hogy ha már lopok, a leggazdagabb embertől lopok.

Azért hát kérlek, írd oda a képem alá, hogy »Az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani« - s tedd alá a nevemet.





1891
PARLAMENTI KARCOLATOK




AZ ELSŐ ÜLÉS

Az összesereglő honatyákon mindig ömlik el valami ünnepélyes hangulat, ha szétmennek, s ha visszatérnek. Az elmúlás és a megérkezés. »Friss szénaszag« érzik rajtuk, mondaná Scarron, ha tél nem volna. De a hónak nincs szaga - falun. (Mert itt annak is van.) Se nem fekszik olyan magas gúlákban a nagyságos urak portáin, mint itt. Legfeljebb, ha a trágyadombot lepi be. Vagy a rőzseboglyát, mely olyan szépen veszi ki magát most, mint egy halom mákos metélt erősen megcukrozva.

De hagyjuk ott az úri portákat - ámbár még ezeknek képe nyüzsög az összegyűlt urak képzeletében - még a kazalok és kiemelkedő tornyok helyét apródonként bepótolják fel- és lejárkáló miniszterek alakjaival. Egy-két friss kézszorítás a politika intézőivel, a fővárosi élet az újságpapírokon örökösen hányt-vetett nevű matadorjaival, egyszerre messze elvarázsolja a falut.

A csordás kürtje nem szól többé. A befagyott kútgém, melyről hatalmas jégkoloncok csüggnek, nem csikorog. Ahelyett megcsendül ott benn a Péchy csengettyűje. Csin, gin! Csingin! Olyan ez, mint valami tündérbocskor. Tipp-topp! Itt vagyunk a t. Házban.

A kandallók barátságos meleget lehelnek. Vígan pattog a tűz, pajkosan ugrálnak, játszadoznak a szikrák. A folyosó tele van jó barátokkal, víg cimborákkal, partnerekkel. Kedélyesen cseng mindenfelé »Szervusz, Pista«, »Szervusz, János«.

S aki édes otthonodat mogorván, kedvetlenül hagytad el még tegnap, ma már átmelegedve az új talajon, kedélyesen dörzsölöd a kezeidet: »De jó, hogy már hazajöttem«.

A karácsony előtt elhagyott képhez rögtön hozzászokol. Mint egy könyvhöz, amelynek olvasását az imént hagytad el.

Hiszen minden a régi, éppen úgy, mint volt.

Ni, amott ül Tisza Kálmán is, a szokott helyen s nagy titokban konferál valamiről Széchenyi miniszterrel...

Ohó! Bolondos könyv, egy néhány nappal előbbre találtál fordulni!

Azazhogy mégis Tisza Kálmán az, s valóban Széchenyi Pállal beszélget, akárhogy is dörzsölöm a szemeimet.

De ilyen bolond dolog se történt még, hogy az 1891. esztendőből valaki beleessen az 1887-be. (Hja, egy mamelukkal minden megeshet.)

Valóban Tisza ott ült, mint évekkel ezelőtt, és Széchenyi Pállal suttogott.

De az emberek, még ha karácsonyi kaláccsal vannak is jóllakva, rendszerint gyöngék. A régi miniszternél jobban érdekli őket az új miniszter.

S ma az is van.

Szögyényi László délceg magas alakja jelenik meg az elnök valamely monoton jelentése alatt a tanácsteremben, s fölharsan az »éljen« zaj.

Péchy csodálkozik:

»Miféle jót mondhattam?« Míg végre rájön a nyitjára.

Az ülés egyébiránt csak egypár percig tartott, míg megállapították a napirendet. Nincs rajta semmi leírnivaló. A »diligentia« - a mai határozat szerint - csak hétfőn kezdődik.




A MAI ÜLÉS jan. 20.

Megejtetvén a választások (Varasdy Károly lett Roszner báró helyett a jegyző, s László Mihály jutott be a közoktatásügyi bizottságba) - kisdedóvási törvény került tárgyalásra.

Hagara hosszadalmas beszéde után (melyből sokat okulhatott a XIX. század) gróf Csáky Albin fejtegette nagy tetszés közt a javaslat szempontjait. Beszédje most is csiszolt, szép és kerekded volt, mint mindig s egy-két bizsu is tündöklött benne.

Utána a szászok szabadultak bele a témába: bőszavú Zay és a derék Filtsch.

E szászok, kik a zwei Kinderwirtschaft hívei - mindenik hét gyerek árát beszélt - mégpedig a javaslat ellen. Persze bántotta őket a magyarosítás szempontja, amely felé a javaslat tendál. Különösen Filtsch József hányta-vetette magát, felszólítva a nemzetet, hogy hagyjon fel boldogtalan magyarosítási szándékaival.

Amire gúnyos hahota volt a felelet - azok részéről, akik még el nem aludtak a szász beszédek alatt.

Közbül a szászoknak főtisztelendő Lesskó István úr mondott el egy kenetes hangú értekezést (amely igen alkalmas volna a szent László-társulatba felolvasásul) a kisdedápolásról, Czirer Ákos pedig Filtschnek válaszolt talpraesetten, elfogadván a javaslatot.

Egyéb baleset nem történt.




A MAI ÜLÉS febr. 13.

A kalendárium szerint most kezdődik a böjt, de az ellenzékiek számára, úgy látszik, már elvégződött. Eddig koplaltak, éheztek, mert a kormány csupa olyan javaslattal lépett föl, melyet el kellett fogadni; ma végre mind a kettő kapott egy kis kedvére való táplálékot.

A habarékpárt különben most amúgy is ihletett hangulatban van. Amióta elszakadt minden fonal és nincs számára út se jobbra, se balra, összeköttetésbe lépett az égiekkel. Hock János böjti prédikációja ez az aranyfonál, mely a pártot új szövetségeseivel összeköti, mely prédikációkon a párt testületileg szokott részt venni.

S az égiek jó szövetségesek. Íme a kakas még hármat se kukorékolt, s már meghallgattattak nagy inségükben. Megjött a várva-várt, első ízes politikai falat számukra egy választási visszaélés képében.

A már csaknem megnémult szélsőbal is kapott kedvére való eledelt: egy közjogi kérdést.

Az ülés egyébként mozgalmas és változatos volt. Mindjárt az elején a bosnyák csapatoknak a magyar területre való behozataláról szóló törvényjavaslat került tárgyalásra.

*

Mennyivel jobb lett volna a magyar huszároknak, meg a magyar bakáknak, ha a boszniai okkupáció idején a jó bosnyákok is parlamentárisan fogják föl a dolgot. Mennyi jó magyar vért meg lehetett volna menteni, és mennyi kárba veszett erő állt volna szolgálatára a numerusokban Keletinek, aki az ország népszámlálási adataival éppen ma állt elő. Ha azok a bosnyákok olyan csöndes, méltóságos ellenzékiek lettek volna, mint amilyen ma a Házban a hullámzó hangú Irányi, a recsegve suttogó Helfy, vagy a mélységesen színtelen előadású Czirer; akkor a boldogult Andrássy Gyula maga mehetett volna a katonabanda élén s talán még egy, Polónyi-iskolára valló, ártatlan abcúg sem hangzott volna felé Maglaj környékén sem.

De hát azok a bosnyákok egészen másképp gondolkoztak, mikor arról volt szó, hogy a magyar csapatokat Bosznia és Hercegovina területére bevigyék, mint a magyar képviselőház szélső emberei ma, midőn az volt a Ház napirendjén, hogy a bosnyák-hercegovinai csapattestek a magyar korona országai területére behozhatók legyenek-e?

A bosnyákok fölmásztak a hegyre, előrántották a kováspuskákat és amint szikrát pattantott az acél, csak úgy szóródtak felénk a csúnya búgású golyóbisok. Ezzel mondták, hogy bizony mi nem eresztünk be ide. Irányiék egészen másképp cselekedtek. Igaz ugyan, hogy szintén régimódi fegyverekkel harcoltak a bevonulni akaró bosnyák csapattestek ellen, de mégiscsak - szóval. Az érvek kováspuskáját vették elő, anélkül azonban, hogy szikrát adtak volna, amely gyújtani, lobbantani tudna.

Azok az analóg esetben forgatták a kardot, ezek pedig a nyelvet.

Hány millióval volnánk ma gazdagabbak, ha a boszniai okkupáció előtt nem a bosnyák tömeg, hanem egy meglevő, nagy többségű kormánnyal bíró bosnyák Házban ülő honatya-szavazat döntötte volna el, amit ma a Ház oly hamar eldöntött, hogy az idegen csapattesteket beeresszék-e oda? Ha lett volna ennek a bosnyák Háznak egy jóságos Irányija, egy apró Helfyje, meg egy Czirerje, akik fölálltak volna, közjogi aggodalmukat előadták volna és szép csöndesen leültek volna, nyugodtan tűrve, hogy a mamelukok - a bosnyák Csanády szerint »elvfeladással« - megszavazzák a bevonulási engedélyt.

Még Hadzsi Lojának is jobb lett volna, mert ebben az esetben hadsereg helyett legfőbb egy tüntetési körmenetet vezetett volna a bosnyák mamelukkormány ellen.

Bizony-bizony azóta nagyot fordult a világ. A »Ház« ma nagy többséggel, egyszerű felállással egyezett bele, hogy a bosnyák-hercegovinai csapatok bevonuljanak. És félő, hogy ebben a nők nagy része nem az ellenzékkel tart és a kokárdákat sem annyira a szélső uraknak, mint inkább a bosnyák tiszteknek adja az legelső cotillion alkalmával, ami meglehetősen természetes is lesz, mert a szélsők öregek és Szapáryékat táncoltatják, míg a bosnyák hadnagyok fiatalok és ővelük »foglalkoznak«.

Apponyi ebben a kérdésben a kormánnyal tartott, a javaslatot elfogadta és megszavazta. Hanem ez igen szörnyű dolog volt neki, éspedig azért, mert volt a zsebében egy interpelláció, amely a kormány ellen szólt és amellyel kárpótolhatta magát. Ne lett volna csak rezervában az az interpelláció, bizonyára nem lett volna az első jelenetben olyan »kedélyes rokon«.

Szapáry Gyula gróf a beszédek végén hátratekintett, végigfutott a mögötte ülő és Polónyi által bosnyákoknak nevezett gárdán, s elmondotta a saját véleményét; erre a generális Péchy Tamás »Habt acht«-ot kiáltott, s a bosnyák sereg megszavazta a javaslatot.

A karzati hölgyközönség pedig nyájas mosolyt röpített a gárda felé.

*

Ma a legnagyobb kiváncsisággal Baross Gábort várták a Házba.

Vajon mi hírt hoz Bécsből?

Igaz-e, amit a bécsi lapok fecsegnek, s csakugyan győztek-e a tarifa dolgában az osztrák doktorok, ritterek és baronok, akik Magyarországot csak úgy szeretik ebédre hívni, hogy Magyarország legyen - az étel.

Horváth Gyula sürgősségi interpellációt jelentett be ebben az ügyben.

Barosst, mikor a Házba jött, egy kis baleset érte. Ugyanis, amint a folyosó szárnyas ajtajához ért, az épp akkor csapódott vissza és a minisztert megsebesítette.

A széttöredező üvegcserepek hosszan felhasították a miniszter kezét és nem kis szenzációt keltett, mikor az erősen vérző sebével végigment a folyosón a miniszteri szobába, ahol dr. Pap Samu, a ház orvos-képviselője bekötözte.

A seb nem nagy, de mikor a miniszter megjelent újólag a folyosón s a napfény végigtáncolt a fekete köteléken, melybe egész kézfeje be volt pólyálva, az emberek a fejüket rázták:

- Nini, a vasököl megsebesült!

Az a vasököl, amely ahova lesújtott, ugyancsak megnézték a nyomát. Horváth Gyula interpellációjára, mely azt a kérdést intézte a kormányhoz, mi igaz a hírlapoknak ama híréből, hogy a tarifa módosítás alá esik, a miniszter olyan választ adott, mely az egész Háznak imponált. A tarifaügyben folyó tárgyalásokról ugyan nem adott részletes felvilágosítást, de hangjának timbre-jéből, beszédének szelleméből élénken beszélt ama hírlapi közlemények legalább jó részben való cáfolata. Kijelentette, hogy bár a tarifa a konjunkturális politika tárgya, a kormány semmi tekintetben nem hátrált meg. A Ház Horváth Gyulával együtt egyhangúlag tudomásul vette a választ, bár az a széles fekete kötelék, mely Baross kezét borítja, folyton ott zizegett, mint egy nagy fekete bogár, a szemek előtt:

De azért mégis megsebesült a vasember!

*

Hát bizony az ülés elején még bársonyos, lágy Apponyi még egyszer fölemelkedett egész hosszában és szólni kezdett az ő orgonahangján. A nóta, amivel előállott, nem annyira orgonába, mint inkább hegedűbe való volt, mivel hogy a hegedű szokott sírni, panaszkodni. Azután meg választási dologról is szólván a nóta, még inkább hegedűbe valónak látszott, még pedig első hegedűbe, mert a hegedűsnek kontrázott is Polónyi, Csanády, meg Lukáts Gyula, akik legjobban tudják, hogy milyen rémítő veszedelem származhatik abból, ha az, ami Kisutca-Újhelyen történt, az általános választások idején is ismétlődnék.

A tótok megyéjében, a bűbájos Trencsén megyében, ahol a rózsakrumpli is megterem, az történt meg, hogy egy képviselőjelölttől, aki a szívhez akart szólni, a szolgabíró elvonta a szót, mert »már kész törvényhozási intézkedéseket is szóba hozott és kritizált«.

Hát ebben az ügyben nótázott az első hegedűs, kérdezvén, hogy szándékozik-e úgy ebben, mint a következő esetekben intézkedni a belügyminiszter és pedig olyan formán, hogy hasonló visszaélések meggátoltassanak.

A belügyminiszter könnyen vette az egész dolgot, gyorsan felugrott és mintha elszólta volna magát akkor, midőn kijelentette (amire égető szükség nemigen volt), hogy körülbelül helyesli a kisutca-újhelyi közigazgatási tisztviselő eljárását, mert hát a törvényhozási intézkedések bírálata ott izgatást képezhetett.

Na hiszen, támadt erre zaj. Egész ellentmondási koncert, amelyben Polónyi kezelte a bőgőt, kísérve több szerencsés és szerencsétlen flótás hangzűrzavara által, amelyből egy-egy vékony hang vált ki.

Apponyi két kézzel kapott az úgynevezett jó téma után és szinte mosolygott a kínálkozó élvezet miatt, készítve a jó falathoz a száját, majdnem összecsattogtatva a felső meg az alsó fogait. És beszélt a belügyminiszter felfogásához, olyan formát sejdítve, hogyha nekik nem lesz szabad a kormány kész intézkedéseit kritizálni, miből éljenek akkor ők meg? És amíg beszélt, mindegyre erősebben hallatszott a kontrások játéka, amint jókedvvel, gyönyörködve, igazi élvezetből húzták. Csak Kaas Ivor volt néma és nézett Apponyira, akinek nemcsak jó étvágya, de rágnivalója is volt: nézett rá az éhesek merő tekintetével és annyira hatalma alá került a képzelődésnek, hogy mikor Apponyi jó falatokat rágott meg, azt hitte, hogy ő is eszik és szinte - nagyokat nyelt, amint megesik ez az agárral, ha a vacsoráló és őróla megfeledkező gazdáját nézi.

Hanem azért Apponyi nem élt vissza a helyzettel. Amiből Polónyi kérdést csinált volna, amiből Kaas Ivor két hétre való témát szorított volna ki, amibe Károlyi Gábor gróf (ha ott lett volna) tízszer belekiáltott volna, ő azt szinte kieresztette a kezéből, mint egy ember, aki óriásnak tartja magát és csekély 50 fontos golyókkal nem tartja érdemesnek produkciókat csinálni.

Szapáry válaszát ugyan tudomásul vették, s ezután az ülés is mihamar véget ért, mindazonáltal még megmaradhatunk ennél a tárgynál és talán feleletet adhatunk arra a kérdésre, hogyha a belügyminiszter a jövő általános választások alkalmával nem engedi meg a képviselőjelölteknek azt, hogy a törvényhozásnak már kész intézkedéseit kritizálják, milyen lesz hát, vagy hogyan fog lefolyni Apponyi képviselőjelölt programbeszéde? Tegyünk azonban ide egy tetszetős címet.

Programbeszéd a jövő választások alkalmával

Apponyi Albert gróf: Kegyesen szeretett polgártársaim! Noha ma vasárnap és így munkaszünet van, ti mégis eljöttetek ide, hogy engem meghallgassatok és megtudjátok, hogy mi az én véleményem. Hát az én véleményem az, hogy az elmúlt öt év alatt a Ház nagy többsége több mint húsz sérelmes és közjogunkba ütköző törvényt ho...

Rendőrkapitány (közbevág): Ha a gróf úr a képviselőház kész intézkedéseit kritizálja, megvonom a szót.

Apponyi Albert gróf: A kormány az oka annak, hogy a rosszul kigondolt, ügyetlenül végrehajtott regáleváltság...

Rendőrkapitány: Megtiltom, hogy lázítson.

Apponyi Albert gróf: Vegyük csak ama szégyenfoltot, amely a véderőtörvény által...

Rendőrkapitány: Hallgasson!

Apponyi Albert gróf: Kegyesen szeretett polgártársaim! Hát most már nem szólok a kormány intézkedéseiről és nem mutatok a hibákra, amiket hibákra halmozott. Elhallgatom és azzal végzem beszédem, hogyha még oly üdvös, hazafias dolgot csinált volna is, mind lerontá azzal, amiről most meggyőződtetek és ami abból áll, hogy elvonja a szólásszabadságot és immár a magyarnak még csak panaszkodnia sem szabad.

*

Ha pedig az ellenzékiek programbeszéde ilyen formán folyna le, abból a Szapáry-kormánynak semmi haszna sem lenne, mert a jó magyar tűr, sokat eltűr, de már azt megköveteli, hogy kipanaszkodhassa és kipolitizálja magát. És ha már ez sem lenne szabad, akkor a választás bizony az Apponyi párt javára ütne ki.

Dehogy akarhatja hát a belügyminiszter behozni a cenzúrát.




A MAI ÜLÉS febr. 14.

Mikor ma reggel Polónyi Géza azt olvasta a lapokból, hogy az Erzsébet-sétatér kopasz fáin gubbasztó verebekre gonosz éjszakák járnak, mivelhogy meg-megcsíp közülök egyet egy éles körmű bagoly: vajon sejtette-e, hogy a Ház csiripelő verebei közül szintén hoppon kap egyet egy másik ragadozó? Nem. Ő nem sejtett semmit. Vígan billegett, kedélyesen csiripelt és pedig annyival is inkább, mert a »Neue Freie Presse« madáretetőt állított fel, amelyben a már-már éhező verebek számára mag található.

A Házban azt a szerepet, amit az Erzsébet-sétatéren a bagoly játszik, a phaedrusi mesékben jártasságot tanúsító Szilágyi Dezső mutatta be. A mentségére kell megjegyezni, hogy nem annyira vérengzési ösztönből, avagy azért, mert verébpecsenyére éhezett volna, hanem azért, mivelhogy a verebek mindegyre merészebbek kezdtek lenni, az odúja körül röpdöstek és mivelhogy egy kicsit rájuk akart ijeszteni. Igaz ugyan, hogy ő a kormány nagy ágyúja és hogy a verebekre ágyúval nem szokás lövöldöztetni, de hát mégis megtörtént. A verebekre azonban nem járt azért valami nagy veszély, mert a célbavett veréb elég ügyesen röpdösött, sőt a ragadozónak még adott is egy-egy verébcsípést.

Ez a bagoly-veréb-harc egyébként így adta elő magát:

Szilágyi Dezső felelt a Polónyi interpellációjára, ami a kir. táblák decentralizációjára vonatkozott. Igen röviden, tárgyilagosan és minden személyes él nélkül, amire Polónyi Géza megtette a maga megjegyzéseit. Érdekesen, ügyesen és annyit ígérőleg beszélt, hogy Károlyi Gábor már köszörülte a torkát, s hogy ennek dacára mégsem szólt közbe, annak az oka bizonyára nem volt más, mint ötlethiány, mert hát az akarat az megvolt benne. Szilágyi le akarván rombolni ama hatást, amit a nagy interpelláló elv-atyafiai között keltett, egy phaedrusi mesével állt elő, amely ilyenformán hangzott:

Hol volt, hol nem volt, de volt valahol egy veréb, amely fölszállt a cserfára. Mikor azután később a szél elkezdte lóbázni a cserfa lombjait, hát a veréb azt hitte, hogy az a cserfa az ő terhe alatt mozog.

Ezzel a mesével azért rukkolt elő, mert Polónyi azt hiszi, hogy a kir. táblák decentralizálása azért történt olyan hamar meg, mivel ő interpellált.

Mikor a mese után kacagás hangzott föl, és nyilvánvaló lőn, hogy a ragadozónak már egy veréb majdnem áldozatul esett, a szélső ágakon röpködő verebek egész raja billegett a megkarmolt felé és csiripelni kezdtek a fülébe egy ezópi mesét a felfuvalkodott békáról. Hogy ezzel adja vissza a tromfot.

Meg kell azonban vallani, hogy Polónyi elég jó ízléssel bírt és Szalay Imrének ezt a súgását nem fogadta el. Ahelyett ugyanis, hogy ezzel a mesével vágott volna vissza, egyszerűen azt kérdezte, hogyha már ő veréb, csak azt szeretné tudni, hogy Szilágyi micsoda? A cserfa-e, vagy pedig a szél. Mert ha csak szél, akkor neki nincs semmi tiltakozni valója.

A hatása persze ennek is megvolt, amint megvan mindennek a Házban, hacsak sejtik is, hogy mi akart lenni.

Mikor már mindenki azt hitte, hogy egy botnak csak két vége van, akkor Szilágyi sietett bebizonyítani, de bizony három van és mondott még egyet, azt ugyanis, hogy az ő mivolta fölött Polónyi egész bátran törheti a fejét és pedig annyival is inkább, mert Polónyi azzal már tisztában van, hogy - veréb.

Ezzel azután a bagoly-veréb-harc véget ért.

Ezt megelőzőleg Fejérváry válaszolt a Kaas Ivor meg a Meltzl interpellációjára a bőrneműek szállítása ügyében. Mikor a honvédelmi miniszter a hámszerszám mulatságos variálása (szerszámhám, szerhámszám, szárszemhám) s egy jó hosszú oráció után leült, akkor következett Kaas Ivor. Kijelentette ugyan, hogy röviden beszél, de azért folyt, folyt a beszédes szájából a szó, amint folyik a vízár megakaszthatatlanul, egyformán, úgy, amint esik az őszi eső egyhangúan, nap nap után, teremtve unalmat mindenütt, ahol csak borult az ég. Szinte várták már, hogy a Szilágyi mesélését az elnök adomázással előzi meg s mint az egyszeri harangozó, odakiált neki, hogyha a beszédét bevégzi, hát zárja be az ajtót, mert a többi után már ő is odább áll. De ő csak beszélt, beszélt tovább. Olyan volt a helyzet, mint nyári estén a mező, mikor egy prücsök fáradhatatlanul, végtelen egyhangúan zengi az ő dalát és mikor szinte jólesik, ha a távoli mocsárból egy béka belevartyog. A békát itt Csatár személyesítette, s el kell ismerni, hogy még az ő hangja is jólesett abban a színtelen, egyhangú, unalmas világban.

Az ülés elején a katonai özvegyek, és árvák ellátásáról volt szó.

Irányi Dániel, Nagy István, Bolgár Ferenc s Fejérváry szólaltak fel és úgy tetszett, mintha együttesen akartak volna konkurrálni Kaas Ivorral. Ez utóbbi dicséretére legyen azonban mondva, hogy sikertelenül.

Ha pedig innen egy ugrást teszünk hátra, hát felemlíthetjük, hogy az ülés legvégén Polónyi interpellálta Barosst a tarifa-ügyben, érdekesen, lendületesen, tetszést aratva - no meg bizonyítva, hogy a Szilágyi Dezső saját külön fürge verebének nem esett komoly baja.




A MAI ÜLÉS febr. 18.

Bokrossnak, a konzuláris bíráskodás előadójának mai beszéde olyan volt, mint egy bőven, de mégis bizonyos egyhangúsággal csörgedező hegyi patak, amely átlátszó, tiszta és zavaros bugyborékolást egyáltalában nem mutat. Hogy némi hasonlattal éljünk, a csörgedező hegyi patak partjai hosszában ott ültek kezükben hegyes horgokkal az immár csatáros zajra, közbeszólásokra teljesen készen álló apró ellenzékiek, vigyázó szemekkel lesve, hogy abban az egyre ömlő és folyó patakban akad-e valami horogra való? A horgászoknak nem volt valami fényes napjuk, mert mindössze egy pisztráng akadt, de erről is kisült, hogy nem igazi pisztráng, hanem csak pisztráng forma árnyék, amely a csillanásban adta elő magát s amely tulajdonképpen egy bevallott nyelvbicsaklásból állott. Így történt, hogy az apró horgásznépség a terítetlen asztal körül ülő éhes rokonság számára halpecsenyével nem rukkolhatott elő.

Helfy, aki csak a szomszédságának beszél és furfangosan úgy intézi a dolgát, hogy minél kevesebben hallják, megint egyikét mondta el ama fényes beszédeknek, melyek olyanok, mint a hosszú lére eresztett becsináltak: étvágyat csinálnak a fűszeres, jól kisült pecsenyékhez, amelyek tartalmasabbak és jeles szakácsra vallanak.

Ezzel a fűszeres pecsenyével Apponyi Albert állt elő. A magyaros ízű, francia szarvasgombával spékelt, bécsi garnírunggal ellátott pecsenyét egy udvarias szakács finomságával, kifogástalan terítéken nyújtotta át a javaslat előterjesztőjének, Szilágyi Dezsőnek, aki azonban ezúttal nem harapott bele; noha étvágyát erősen felcsigázták.

Apponyi beszéde gyújtott. Sőt nemcsak gyújtott, hanem világított is. A közjogi skrupulusok tömörebb formát kaptak, az árnyék hosszabb lett.

Szónoki tehetségének minden nemes tartalmát kiöntötte, muzsikája valamennyi húrját használta. Beszélt higgadtan, meggyőzően, beszélt élénken, forrongva, a finomság az energiával, a szelíd csipkelődés az erős vágással váltakozott, sőt rendesen patetikus színgazdag beszédében egy jókedvű rigó is kezdett füttyöngetni: a humor.

Idézetei szikráztak; a bécsi hasontörvényjavaslat egyes felolvasott részeivel lángot lobbantott a diadalmaskodó gúny oltárán; míg a hazafias frázisok nemzetiszín pántlikájával a szélsőbalt annyira föllelkesítette, hogy Szilágyit »magyar Lustkandelnak« nevezte el, az öreg Csanády pedig »árulás«-t kiáltott feléje.

A Ház, egy nagyszabású beszéd hatásával arculatán, mély figyelemmel hallgatta Apponyit s a baloldalon az elismerés úgy tapsban, mint dörgő éljenben sűrűn hangzott feléje. Mindenesetre tetszetősebb lehetett, mint a nagy cséplőgép arcának folytonos mosolygós kifejezése, amely mosoly azonban egy-egy pontnál elhalványult, sőt el is maradt, s helyette csak a szempillák rezegtek erősebben.

Félkettőre járt az idő, mikor Apponyi befejezte beszédét és mikor általános volt az érdeklődés, hogy mi módon gyűri most a miniszter maga alá az egész föllelkesült ellenzéket.

A föltálalt dolgok azonban Szilágyinak annyira megfeküdhették a gyomrát már előre is, hogy a lakomában csak foghegyen vett részt s azzal, amit produkált, valami nagy sikert nem ért el. Lehet azonban, hogy most még az étvágyát trenírozza s ha eljön a nagy nap, mikor ez az étvágy teljes lesz, akkor megrág, megemészt minden ételt, sőt ráadásul még a szakácsokat, meg a felszolgálókat is.

Csakhogy azután baj ne essék, mert ilyen fűszeres, erős, nehezen emészthető ebédre, mint amilyet ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalása folyamán elébe tálalnak, ő még minisztersége óta nem volt hivatalos.




A T. HÁZBÓL febr. 19.

Egyik titkos tanácsosát egy közelebbi ebédnél megszólította a király:

- Nem tartanak az árvizektől?

- Nem, mert nagyon nagy hó van.

- Hogyan? - szólt a király kissé megütődve. - Hiszen éppen a nagy hó...

- A nagy hó lassan, veszélytelenül olvad, felséges uram, de a kis hónak gyorsan van vége és nagy vizeket csinál.

Denique a király is tanul az ő titkos tanácsosaitól és a tanácsosok is eltalálnak néha valamit. Mert íme, a parlamentben is legalább ezúttal kis hó csinál nagy vizeket. A konzuláris bíráskodásról szóló javaslat felett folyik a vita.

Az ellenzék újra elemében van. Sikerült nekik közösügyes bacillusokat fedezni föl a javaslatban. S erre rögtön helyreállt a »szentszövetség« Apponyiék és Polónyi közt.

Hogy ki azon történeti személyiség, aki először fedezte fel a javaslatban az új közösügyet, az örök titok marad, talán Linder György vagy talán Gulner Gyula, végre is mindegy, de annyi tény, hogy azt most mindenkinek látni kell, ha »éles szeműnek« akar tartatni.

Csodálatos komédia folyik. Az ellenzék teszi magát, hogy haragszik, Szilágyi teszi magát, hogy mosolyog. Pedig talán az ellenzék mosolyog és Szilágyi haragszik.

De a kép kívülről így fest. Kaas Ivor báró lázban van s körte alakú feje szüntelen mozog, mint az óra-inga. Ugron öklei úgy járnak ide-oda, mintha egy láthatatlan szita volna a kezében. Szendrey Gerzson prüszköl, Linder György röhejei pedig idegessé teszik a legflegmatikusabb nézőket.

Folyik az ádáz ostrom. Néha egy kartács szétpattan egy-egy közbeszólásban és reánk hull, egy feldobott üszök fényes tüzes ívet ír le a levegőben, de aztán elmúlik.

Hajh, a nagy erők pihennek. Károlyi Gábor hallgatagon gubbaszt. A hazaszeretetnél is erősebb nála az Eötvöshöz való ragaszkodás; aki ezúttal nem akar Polónyiékkal lutrizni.

- Ettem is, eszek is még minisztereket, Perl öcsém; hanem Szilágyihoz nem nyúlok, mert annak nagyon kemény húsa van.

Hoitsy sincs itt. A Szalayak csendesek. Kiss Albert azt mondja: »Ne menjen ki a magyar ember az országból«.

Egyszóval ez az egész harag nem igazi - s még liliputi kiadása se lehet a véderő-vitának.

Kivált ma egész szelíden folyt az ülés. Péchynek még csak a csengettyűhöz sem kellett nyúlnia.

Őszbe csavarodó hajjal, bozontos szemöldökeivel a daliás Thaly kezdte meg az ütközetet. Öregszik a vitéz kuruc.

Elmesélvén nagy kordialiter, hogy miként járt vala híres Konstantinápoly városában, túl az óperenciákon s hogy miket tapasztalt jártában, keltében, a korvinák és az odaliszkok között, valaki közbeszólt jobbról:

- Hát piláfot evett-e?

Kár, hogy ezt beszédje folyamán föl nem derítette.

Mert így csak azt tudtuk meg, hogy Thaly inkább nyugodnék bele, ha igazhívő kádi ítélne a gyaurok vitás ügyeiben és hogy szavazatát Polónyinak arra a javaslatára adja, amelyet az majd be fog nyújtani.

S így lőn filius ante patrem; egy voks egy nem létező javaslatra. Allah hosszabbítsa meg a jó Thaly Kálmán szakállának árnyékát, aki muzulmán szokás szerint, egy nem létező székre kuporodott le.

No, de jött Polónyi a székkel; bizony az csak nádfonatos s lábak, karfák gyengén enyvvel odaragasztva. (Majd összereccsen holnap Szilágyi alatt.)

Hosszan, élénken beszélt, a habarékpárt látható tetszése közt. Linder arcán valóságos tulipánok nyíltak. Beöthy Ákos vígan petyegette ujjait. A Bernáth Dezső nagy álmos szemei mereven szegződtek Szilágyira. A hatalmas alak ott ült székében, s ceruzájával egy újságon babrált; erős Jupiter-feje csak néha mozdult meg nyugtalanul, mint mikor a bika egy legyet érez mászkálni a bordáin.

A jobb vidék lustán, fáradtan könyökölte meg a padokat, mint egy delelő nyáj. Szenvtelen, közömbös arcok. Itt-ott egy ásítás tör fel az égnek. Némi hullámzás csak akkor fut végig a sorokon, ha túlról »derültség« zuhog fel, ha a víg Kemény Pál felugrik: »Hahaha! Hahaha! De okos ember, hihihi!« Akkor egyszerre kérdi egypár elkényszeredett hang a szomszédjától: »Nem tudod, mit mondott?«

Csanády boldogan böffög az ülés alatt, s valahányszor elhangzik a »közösügy« szó, az öreg szittya mindig megmordul csodálatos sokoldalú észrevételeivel: »El kell törülni«, »Süssék meg«, »Nemzetpusztító nadragulya« stb.

S e közbeszólásai még ingerültebbek lettek Beksics beszéde alatt, ki ma Polónyi után tárgyilagosan s magas nívóról fejtegette a kérdést.

Beksics nagy tehetségű publicista. Mint szónok azonban nem aratott nagy sikereket. Azt tartották róla, hogy sok téglája van, de házat nem tud építeni.

Ma bebizonyította, hogy tud. Gazdag tudását tömören átlátszó, világos előadásban vitte a harcba a javaslat mellett.

Egy kis izgágát próbáltak csinálni az ellenzéki »clamantesek«, de nem sikerült. Beksics apródonkint lebilincselte őket, habár beszédének szerkezete nem volt vonzó; csupa önmagához intézett kérdésekben és azokra adandó válaszokból állván, mint a »kis káté«.

Beksics után (áttétetvén a vita holnapra) Baross válaszolt a tarifa-kérdésben Polónyinak (mert Polónyi körül forog már itt minden). Azután gróf Andrássy Manó állt fel interpellálni. A magyar vasember - aki azonban mindig piskótákkal tartja jól a Házat.

Andrássy Manó a Ház egyik legokosabb embere, de amellett originális is. Kifejezései mulattatók, őszinték és érdekesek. Valami sajátos zamatja van az észjárásának.

- Andrássy Manó interpellál! Mhu!

Ez egy olyan szó, hogy a legüresebb Ház is egy pillanat alatt megtelik. Dübörögve tódulnak be az emberek a nagy nemzeti méhkasba.

Engem a büfében ért a hír: Andrássy Manó interpellál.

Mire bementem, már vége volt. Már Csáky is megadta a választ.

- Mit mondott Andrássy? - kérdem.

- Nincs többé esztergomi érsek! - felelék.

- Igen, mert meghalt.

- De nem is lesz!

- Mit? Eltörülték volna?

Ránéztem a Fabiny, Busbach arcára, de azoknak homlokán nem találtam az eltörülést. - Fabiny közömbösen ült ott s szelíd hazafias tekintete szeretettel pihent egy alakon, aki az írói karzaton nyújtogatta lúdgége-formájú nyakát. Ez ama Sík Sándor ügyvéd, aki Szilágyiból híres embert csinált.

Nem, a Fabiny arcán nem volt a prímási szék eltörléséből semmi; ujjongna ő most! Kiss Albert »hurrah«-kat kiáltozna, Thaly kalamajkát táncolna, Apponyi orrlyukai pedig úgy mozognának, mint a hal kopoltyúi.

Végre kiderítettem a valóságot, hogy az utolsó esztergomi prímást csakugyan eltemették, mert az Andrássy interpellációjára megígérte Csáky gróf, hogy a leendő prímás székhelye ezentúl Budapest lesz.

Talán erre céloz a Pesti Napló, írván: »Polónyinak ma szerencsés napja volt«.




A MAI ÜLÉS febr. 20.

Szilágyi előtt beszélni szerencsétlenség (Hodossyt és Győrffy Gyulát érte ma ez a malőr), Szilágyi után beszélni ostobaság.

Szilágyi beszédjéről referádát írni fölösleges szószaporítás. Mert senki sem az írót akarja olvasni, hogy mit mond Szilágyiról, hanem hogy mit mond maga Szilágyi.

Méltóztassanak tehát tisztelt olvasóim átugorni magára a beszédre, melyet voltaképpen Kaas Ivor provokált - mint ahogy a régi mitológiai világban a mennydörgést bűvös igék mormogásával idézték elő a boszorkány-mesterek.

Kaas Ivor boszorkánysága abból áll, észrevette Győrffy Gyula beszéde alatt, hogy Szilágyi nincs bent a teremben, s élénk emlékezetében lévén a véderő-vitából, hogy »a vádlott elővezetendő« - legott feláll s az ülést felfüggesztetni kéri, mert se a miniszter, se az államtitkár nincs jelen, vádlottak nélkül pedig nem lehet tárgyalni.

Nosza rohannak a galoppinek és kiássák Szilágyit valahonnan a miniszteri szobából, sőt Teleszkyt, a kis »fekete ember«-t is előkerítik.

Szilágyi mérgesen toppan be.

- Mutassanak nekem olyan házszabályt, mely arra kötelezne, hogy mindig itt legyek?

- De a lovagiasság, a tisztesség! - kiáltja közbe az öreg Csanády, mire roppant zaj keletkezik jobbról-balról.

S miután már felállt a miniszter, e méltatlankodásból kiindulva szövi meg óriás beszédjét, mely harmadfél óráig tartott.

Mintha egy beszélőgépet nyomott volna meg Kaas Ivor, mely sehogy sem akar aztán megállni.

A »Polónyi huszárok« szervezkedtek eleinte, hogy zajongani fognak. Posztokat foglaltak el különböző helyeken. Ketten a »hegyen«, néhányan elszórva, ketten a széleken. Ez a keret. A többi magától támad. Így volt ez régen is.

De Szilágyival bajos boldogulni. Eleinte még csak ment valahogy a hangulatcsinálás, de minél tovább haladott beszédjében a lángeszű szónok, annál jobban kevesedtek a közbeszólások. A rettenetes kolosszus összenyomta őket, mint egy malomkő. Először elölte bennük a zavargási kedvet, aztán az ellentmondási viszketeget, majd lebilincselte a figyelmüket, mikor már meg voltak fogva, megmarkolta a fejeiket és összerázta. Beszélt, beszélt és egyre beszélt. Egy ellenállhatatlan erő ragadta az egész Házat. A háromszáz és néhány fejből elkezdett fájni vagy száz. Janicsáry Sándort a szédülés fogta el a tudománytól, Szalay Imre vértódulást kapott, Jókai kirohant, mert a pozitív tudomány tengernyi volta oly reakciót okozott fantasztikus lelkében, mint tüdőbetegnél a kochin. Wahrmann, akinek a feje tele van számokkal, elaludt; még a jogászokat is meglepte ennyi tudás: »Hisz ez nem egy ember, de három bibliotéka!« Csak Fabiny találta rendén valónak a Szilágyi beszédét: »Hm! egy miniszternek sokat kell tudni«.

Fárasztó volt e titáni beszéd, mint amilyen fárasztó egy rengeteg erdőség. Sehol egy tisztás, egy virágos rét; a Horvát Boldizsár csergedező patakjaiból bezzeg jó volna most egy, apró filigrán kis hidacskákkal; egyforma fák, hatalmas vaskos érvek mindenütt, a tudomány rettentő szürkesége. Követni a szónok eszmemenetét, vele menni harmadfél óráig, amerre viszi a szörnyű labirintusba, melyben biztosan csak ő lépked, már ez is nagy feladat, hát még elmondani ezt a beszédet?

A végén úgy nézett ki már a Ház, részint meggyőzve, részint elálmélkodva, emitt lankadtan, túlnan összemorzsolva, mintha minden agyvelő kiszáradt, kiperzselődött volna és csak ez az egy uralkodnék valamennyi felett...

Szinte jólesett ez egyhangúságban egy-egy kis szcéna közbe, mint aminőt az ellenzék csinált »Helyre! Helyre!« kiáltásaival, melyek Miklós Gyulának szóltak, ki az ellenzéki padsor mellé állva, valamely szemrehányó megjegyzést tett az ottani viselkedésre. »Helyre! helyre!« ordítá ötven hang, de Miklós nem mozdult. Dacolt a baloldal haragjának fergetegével, míg aztán az elnök szavának mint egy kezes bárány egyszerre engedett egy meghajtással.

Mikor már agyon volt ütve az ellenzék úgy, hogy köhögni se mertek, szétnézett Szilágyi s látván, hogy nem mozdul többé semmi, hogy még Kun Miklós is susogva beszél a szomszédjával, a Polónyi bajusza lelóg, s Csanády bácsi szemhéja leragadni készül - akkor elővette végre az ollót és levágta a végtelen szópántlikát, beszegve azt piros rojtokkal: egy-két lendületes kifejezéssel csattantva el beszédét, hogy felvillanyozza saját pártját, mely hosszantartó tapsba és éljenzajba tört ki.

Hanem hát most jött a java.

Két nagy vívó most került még csak össze. Két finom kardpenge még csak most szikrázott.

Nem volna Szilágyi igazi Szilágyi, ha valakibe bele nem harapott volna - dacára, hogy ma csak tudományos téren mozgott (hagyván Polónyit és a többi szónokot máskorra).

Apponyit azonban nem várakoztatta.

Maró gúnnyal hozta fel, amit az a 67-es kiegyezésről mondott.

Apponyi fölugrott. Ő azt a pragmatika szankcióról mondta.

Szilágyi kicsatolta a miniszteri tárcáját, elővette onnan a »Pesti Napló«-t, s ráolvasta a beszédjét.

Erre a megszorult Apponyi elkezdett kedélyeskedni, gunyolódni. Hajszálhasogatás az egész!

De a szöveg ellene bizonyított. Bár lehetséges, hogy nem úgy akarta mondani. Hja, magyarul kell gondolkozni és beszélni. Az öreg Brassai bácsi nem ülhet itt örökké, hogy a beszédeket magyarra fordítgassa.

Két ízben csaptak össze. Ha az egyik tábor ujjongott, tapsolt, zúgott, viharzott: mozgott a másik. De szíve mélyén mindenki örült, hogy két ilyen vívóban gyönyörködhetik.




A MAI ÜLÉS febr. 21.

- Nézd csak, Feri - mondja tegnap Paulay a Nádaynak -, itt van egy új szerep. Kell-e?

- Persze hogy kell.

- Csakhogy van ám benne bibi is, mert fura egy szerep az. Az illető igen sokat beszél és mégse mond semmit. Azoknál fogva, amiket a múltban tett, ellenszenves és mégis úgy kell megjátszani, hogy komikus hatást tegyen. Úgy kell feltűnnie, mint jámbor, nevetséges falusinak, de mégis ki kell érezni belőle, hogy tulajdonképpen vén róka. A karzatnak azt kell hinni, hogy magyar hazafi, aki búsul és kétségbe van esve; a földszintieknek, meg a páholybelieknek azonban látni kell a fején a csörgő sipkát. Nem lehet ám egy ilyen szerepet csak úgy hasból játszani meg. Le kell ezt kopírozni az életből. Nos? Kell-e hát ez a szerep?

- Annál inkább.

...A képviselőház mai ülését Náday az írói karzatról hallgatta végig.

Mikor letelepedett, bizonyos izgatottsággal kérdezgette:

- Fog-e ma beszélni Csatár?

A haraszti nobilitás már ekkor ott ült a szokott helyén, a magasban. Hanem egyáltalában nem úgy viselte magát, mint máskor. Sem közbe nem kuruttyolt, sem a beszédekre nem figyelt, sem pedig nem villogtatta a bozontok közé ékelt szemeit.

Előtte a padon egész kiállítás volt látható.

Egy kötet »Országgyűlési Napló«, két vaskos kötet »Nemzeti szavaló könyv«, egy füzet »Népdal gyűjtemény«, egy pezsgős üvegnyi saját termelésű »műkönny«, meg temérdek jegyzet.

Mindezek láttára kezdett valószínű lenni, hogy a »konzuláris bíráskodás« című nézőjátéknak ma a legmulatságosabb jelenete fog lejátszódni.

Hát le is játszódott.

Miután azonban ennél fogva a mai ülés a végén csattant, hát itt is maradjon a végére a legcsattanósabb.

Az első szónok, Hollaky Imre, olyan kötelességet teljesített, amelyet már évek óta vártunk s mindig reméltük, hogy elvégre is valaki meg fogja tenni. Köszönetet érdemel, hogy ő cselekedte.

Rehabilitálta az igen tisztelt Házat.

Eddig - éspedig éppen nem alaptalanul - az a nézet volt elterjedve, hogy a Házban lehetetlen olyan gyönge, vagy ősrégi ismert adomát elmondani, amely nevetést ne idézne elő.

Hát Hollaky elmondott egy görény-anekdotát és a Ház - nem nevetett.

A képviselők ezen hallgatag ítéletét mohón ragadta meg Beksics Gusztáv (mint aki a görényhistóriában magára célzatosságot látott) és azon célból szólalt föl személyes kérdésben (helyesebben a görény-kérdésben), hogy helyre üti a csorbát és amint Hollakyn is üt egyet: a mélyen elszomorodott Ház kedélyét is felvillanyozza.

Hogy pedig ez az utóbbi jobbra sikerüljön, hát a népszerűtlen állatvicc helyett virágviccel hozakodott elő, melynek elmondásával (noha igen lekötelezően viselte magát, hogy ezúttal röviden beszélt) még jobban rehabilitálta a Házat a már fentebb említett vád alól.

Mégiscsak szép az a nemes verseny.

A két beszéd után támadt mélabús hangulat közben igen jól esett az a nemes hévvel, élénk gesztikulációval elmondott pohárköszöntő, amellyel Komjáthy Béla rukkolt elő. A hallgatóság, mikor meghallotta, majdnem hogy kereste a terített asztalt, aminthogy kutatunk a veteményes kert után, ha káposztaillatot érzünk. Ugyanaz a hang, ugyanaz a hév, ugyanaz a pongyolaság és ugyanazok az ismert frázisok csengőbongó, hanglétrán föl- és leszaladgáló tömkelege, aminőt annyiszor hallottunk s amelynek a végén már szinte várjuk, hogy: »a szíves vendéglátó házigazdát, meg a szeretetreméltó kedves háziasszonyt az úristen az emberi élet legvégső határáig éltesse«.

Olyan teljes volt az illúzió is, hogy amint a Beöthy Ákos vezetése mellett a tetszészaj fölhangzott, szinte vártuk, hogy a prímás intésére és kezdésére az ismert tust húzza a fekete banda.

Kár volt zokon venni azt Szilágyinak, hogy a Komjáthy pohárköszöntője nem az ő éltetésével ért véget, mert ha ezt zokon nem veszi és nem kezd ezzel a fürge, csípős ugronistával apró csatározást: akkor nem lett volna alkalma Komjáthynak később azt mondani, hogy »Szilágyi hajlandó elismerni, hogy van jó órás, jó csizmadia, de azt sohasem fogja elismerni, hogy kívüle is van okos ember«.

Nem kell azt hinni, hogy a Komjáthy pisztolyával már nem lehet találni.

Mikor a népszínház élelmes igazgatója kezdi látni, hogy a népszínmű sem kell, az operett sem kell, meg az énekes bohóság sem kell; mikor rájön, hogy Blaháné sem vonz, Hegyi sem hoz publikumot, akkor rendszerint valami látványossággal áll elő, ami azután beüt.

Beöthy Ákos tanult valamit ettől a direktortól és így monologizált:

- Ha már sem hosszú, sem rövid beszéd nem tetszik; ha már az adomákon sem nevetnek; ha már egy görény sem csiklandozza az orrokat: hát akkor mivel csináljak én hatást? Mivel? Hát látványossággal.

Így történt, hogy a beszéde elején (amelynek vége sehogysem akart lenni) fölmutatott egy színes rajzot, amely kétfejű sast ábrázolt. Ehhez pedig azt a magyarázatot fűzte, hogy olyan lesz az a pöcsét, amelyet a konzuli bíráskodás hozta ítéletre nyomnak.

Ez a látványosság annyira megtette a hatást, hogy Csanády honfi lelke menten elborult, Csatárban pedig föltámadt az irígység, hogy miért nem jutott ez az ő eszébe?

De hát sebaj. Csatárnak nincs oka búsulni, mert neki önnönmagán kívül semmi látványosságra nincs szüksége.

Az őszbe borult bozont eleinte unalmaskodott s már-már azt a hitet keltegette, hogy hiába van előtte két kötet »Nemzeti szavaló könyv«. Hogy nem lesz az sem szavalás, sem éneklés, sem pedig sírás.

Volt minden.

Szedett virágot, ugrált virágágyról-virágágyra s kötött bokrétát. Szavalt Petőfitől. Bukfencezett a be nem végzett körmondatok vizenyősségében. Honfiúi aggodalmai közepette elmélázott. Megbicsakoltatta a nyelvét és emlegette a Reichsrathot, ahol tíz pengőt fizetnek minden képviselőnek egy napra.

És ott állt a végtelen derültség, a szűnni nem akaró taps rengető zajában, amint kiáll a függöny elé a színész és gyönyörködik a hatás okozta tombolásban, amelyet előírás szerint játszott komédiájával idézett elő.

...Náday elégedetten távozott.

Nem kell már amiatt a szerep miatt aggódni sem neki, sem Paulaynak.

Meg lesz az játszva, mint a parancsolat.




A MAI ÜLÉS febr. 22.

Ma már megszürkült a vita. Az érdeklődés alább hagyott, s csak az ülés elején, a Horváth Lajos beszédében villant föl egy kis időre, annál inkább, mert a veterán parlamenti férfiúval az igazságügy-miniszter is összemérte fegyverét.

Az ülés nagy részét Horánszky Nándor beszéde töltötte ki, aki másfél óránál tovább tartotta szóval a Házat, illetőleg pártját.

Horánszky beszédei nem tartoznak a parlamenti csemegék közé.

Ott áll a szónok a párt közepén, mozdulatlanul és feszesen. Ajkairól vég nélkül ömlenek korrekt mondatok, hosszú periodusok, melyek egyhangúan ereszkednek szét a légben. Mély csönd. Meg lehet hallani annak a papírnak lágy rezgését, melyet amoda túl, fenn a jobbközép legmagasán épp most bont szét egy mameluk. Szinte fülünket éri az az elegáns dialóg, melyet a karzaton folytat egy üde arcú fiatal hölgy és egy kikent-kifent külsejű képviselő. Hallani vélünk minden morajt, minden suttogást, minden lélegzetet, mely a Házban zizeg, csak éppen egy hang siklik el hallatlanul mellettünk: a szónok szava.

Beszél, beszél. És amit mond, az mind okos és józanul elgondolt. Eleinte követjük is figyelmünkkel, talán egy negyed óráig, talán egy félóráig, vagy még tovább... de amint ez a monoton szóáradat vége-hossza nélkül csörög fülünk mellett, lassankint elveszítjük halló és eszmélő képességünket. Csak töredezett szavakat kapunk ki a beszédből:

Ingredencia ... első fok ... másod fok ... szupremácia ... Sziam ... Japán ... kritériumok ... közösség ... nem közösség.

Még egy darabig ütik-verik fülünk dobját az ingredenciák és szupremáciák, azután lassan elhalkul ez is, s csak úgy zúg-búg körülöttünk a beszéd, mint egypár vergődő lepkeszárny vagy a fonográf gyöngén összeolvadó hangzűrje.

Szemünk össze-vissza jár a padok fölött, melyeken mintha szürke köd ingadoznék. Ezen át látjuk Apponyi merev arcát, amint üvegesedő szemekkel bámul a szónokra, meg a Kaas Ivor szomorúan lekonyult fejét. A szélsőbalon halk diskurzusok folynak, melyek közül egyes mondatok kihangzanak:

- Azért se megyünk az udvari fogadtatásra!

- Meg kell büntetni az udvart!

- Miért nem hívtak meg ebédre is!

A miniszterelnök az ő ringó járásával kisurran a teremből. Utána dobogó léptek. Az igazságügy-miniszter is menekül. Josipovich, az udvarias horvát miniszter az egyedüli, aki benn marad, mert ő minden szónoklatot végighallgat. De egyszer csak, hogy, hogy nem, neki is hűlt helye van a piros széken.

A képviselők csoszognak, ásítoznak, fölkelnek, majd ismét letelepednek valahol a pad szélén és előrenyújtott nyakkal komoran bámulnak a szónokra. Az pedig egyre a régi mozdulatlanságban áll helyén. Se kéz, se hang, se arcizom nem lejt, nem mozdul. Néha megszólal az elnök csengettyűje, eleven hangja megszakítja a súlyos levegőt, mely ránk nehezedik. Ismét megfigyelünk nehány szavat:

Szuszceptabilitás ... paritás ... szuverénitás ... dualizmus ... közös ... nem közös...

Az unalom már-már elviselhetetlenné válik. Eszünkbe jut, hogy gyermekkorunkban a Dunába akartunk fulladni, s a végzetes pillanatban egyszerre átvillant lelkünkön egész életünk története: az első csíny, a madárfészek, melyet kiraboltunk, a titokban elszítt szivar, s minden emlékünk. Csodálatos, Horánszky beszéde alatt néha éppúgy érezzük magunkat, mint mikor a víz összecsapott fejünk fölött. Átfut agyunkon az egész múlt, s csak a Csanády Sándor sarkantyúinak ritmikus pengése hoz vissza a jelenbe, mely most mintha erre a nyalka nótára menne ki: »Se a jászság, se a kunság, se a konzuli bíróság«.

Horánszky után Irányi Dániel és Veszter Imre szóltak, bebizonyítva, hogy az unalmasban is van fokozat.




A MAI ÜLÉS febr. 24.

A vén sas Csanády, aki halottaiból is visszatért, mint Gvadányi »Peleskei nótáriusa«, kezdte ma petyegtetni az igaz magyar hazafiságot.

Igazi ős szittya gondolkozás, de még az Attila előtti korból.

Az öreg azonban már nem veszedelmes és igen megfogyatkozott az elokvenciában, mert két témája közül az egyik, a Tisza elleni acsarkodás immáron idejét múlta. Hanyatló elméje már csak a közösügyekből merít némi táplálékot.

Hej, nem a régi jó idők ezek már! A nevető publikuma a Csatár részére állt, a lelkesedő publikuma, ahogy ő nevezi, a »Géza uramöcsémé« lett.

De az az egy elégtétele mégis megvolt, hogy az utolsó szó az övé maradt, senki se merte többé utána a száját kinyitni. Csak az elnök, hogy a vitát bezárja.

És ezzel vége is a nevezetes ütközetnek, mely a konzuláris javaslatnál folyt, de csak úgy, mint ahogy a lipcsei csata részben egy malomnál vívatott; az ostrom a malom ellen volt irányozva, de nem a malom miatt; a malom egyszerű szürke kunyhó, nem ér száz forintot, akár ide kerül, akár oda kerül, de a megmérkőzés színhelyének elég alkalmas. Négyezer ember veszett el a malomért.

Hát a konzuláris javaslat is az a szürke malom volt, ahol a Ház két hőse, Szilágyi és Apponyi összemérték lándzsáikat.

A győzelem a Szilágyié lett, de egyetlen ember se veszett el a táborokból, sőt a mamelukság még egyszer meg is szaporodott eggyel (Udránszkyval).

Az ellenzékiek nyomott kedéllyel kezdték lerakni a fegyverüket: a dialektikát. A szelídebb lelkületűek rezignáltak, csak Polónyi vickándozott még és Komjáthy, csak keveseknek jutott eszébe, hogy hiszen még vannak szövetségesek.

Hiszen ott van a »Hecc«.

Hecc úr (ösmerjük a véderővitából), bár mosdatlan, markos, vállas legény, aki képes a miniszteri székeket megrázni.

Aztán ott van még az »utca« is. Az ám, az utca! Az utolsó apellata forum.

Hát melyikhez nyúljanak?

Igen, de az utca néma, néptelen most, az utcát nem lehet megmozdítani, ha nem akarja. Hecc úr azonban örökké kéznél van.

Hecc úr tehát megjelent a Házban.

Nem merem állítani, hogy Hecc úr (mert származására nem elég arisztokrata) tagja volna a nemzeti kaszinónak, se hogy lehetnek ott összeköttetései, ha kebelbarátai nem is, de jóakarói bizonyosan, azt onnan lehet következtetni, mert a főrendi karzat éppen azokkal az előkelő alakokkal telt meg, akiket a véderővitánál láttunk utoljára, amikor Hecc úr utoljára szerepelt.

A látcső közelebb hozza a kíváncsi fitymáló arcokat; villognak a monoklik, Fluger Károly környékén finom rezedaillat veri be magát felülről a fülledt sűrű levegőbe.

Egy bozontos fej türelmetlenül hajlik alá.

- Aha, a kuvik!

Ha a kuvik jön, akkor mindig esik valami. A kuvik megérzi a fergeteg szagát. Beöthy Algernon a kezeit dörzsöli: »Ma viharos ülés lesz, gyerekek!«

De honnan lenne? A villámok nem potyognak elő a tarisznyából. Azokhoz mindenek előtt felhők kellenek.

Edvin király törpéi nyugodtan ülnek amott, az önfeláldozó Codrus (Kaas Ivor) csendesen közömbösen dől el a padban, s Bokross Elek gyönyörűen nyugodtan tartja az ő zárbeszédét. Érv ellen érvel, tíz fontos ellen ötven fontosat. Miből lehetne itt ma vihar?

Igaz. Még Apponyinak is van szólása. No, hát azt is meghallgatjuk.

Borzasztó hosszú beszéd, az emberi elme kifárad mire a végére ér - azazhogy nem is ér a végére, mert az elmék tulajdonosai apródonkint eltünedeznek; képviselők és miniszterek elkívánkoznak, ki a folyosóra, ki a büfébe. A daliás Szögyény-Marich, ki ma másodszor, harmadszor ülte bársonyszékét, nyugtalanul, unatkozva fészkelődik helyén. Majd feláll, eltávozik. Gondolja talán magában: »Mégis mulatságosabb a király oldala mellett miniszterkedni, mint a Polónyi oldala mellett«, Bethlen András a temetési miniszter Zágrábba siet a Mihalovich ravatalához, Wekerle fiatalos gyomra lázadozik az Apponyi elokvenciájának terjedelme miatt, s villásreggelire megy a büfébe.

A folyosó is telik lassankint, Tisza künn ül, csak koronkint érkezik füleihez egy-egy hír a kijövőktől.

- A korrupcióról beszélnek.

- Hm.

Új hírnök jő, s lihegve szól:

- A kormányképességről beszél.

- Hja!

Egy óra múlva Széll Ákos jelenti:

- Egy anekdotát mondott.

Egyszerre fölébred mindenfelé a kíváncsiság:

- Miről?

- Egy festőről, akinél egy remete és egy remetelak lefestését rendelték meg, s ő csak a remetelakot festette le. »Hát a remete hol van?« kérdik. »Bent van a remetelakban« feleli. S ezen remete volna Szilágyi érvelése.

Harkányi Frigyes ismergetni kezdi:

- Hiszen ez az én tulajdon anekdotám!

- Úgy? Hát két instruktora is van Apponyinak: Csemegi a jogiakra, te meg az anekdotákra!

Apponyi ezalatt egyre beszél, maga az ellenzék is ímmel-ámmal figyel, helyenkint valóságos apátiába esik, csak néha lobban fel, ha Kaas Ivor vagy Beöthy Ákos fölkavarja. Kaas Ivor hátraszól:

- Lelkesedjetek! No, lelkesedjetek hát!

S erre megindul az éljenzés a háta mögül, mint szélben a szikra, átcsap a szélbalra, meggyúl tőle Szendrey Gerzson, Gerzson meggyújtja Lukáts Gyulát, Lukáts Gyulától lángot kapnak a Szalayak, majd az egész baltáj éljenzésbe tör ki s az üdvrivalgás onnan ismét visszatér megerősödve, hogy aztán elaludjék.

Új fejtegetésbe fog a szónok. Kisvártatva megint hátraszól Kaas Ivor:

- Lelkesedjetek!

S újra kitör az éljenzés lavinaszerűen. Így megy ez véges-végig, hogy aztán a legutolján egész demonstrálássá dagadjon, percekig meg ne szűnjék. Mikor a szónok leül, festői képbe bomlik fel az egész baloldal. Mindenki a szónokhoz rohan. A szélbal viseltes vezérei hódolatukat lerakják lábaihoz. A hetyke Ugron is odanyújtva vezéri kezét a nagy kollégának. Antiszemiták, ultramontánok, grófok és citoyenek mind, mind érinteni akarják, ha csak köntöse szegélyét is. A legapróbbak ezalatt éljeneznek, ordítanak, verik össze tenyereiket, Kaas Ivor pedig biztatja őket: »Lelkesedjetek, mordizom adta!«

E lelkesülés mámorában állt fel Szilágyi Dezső, hogy még néhány szót szóljon (mert az idő már nem futja ki egy Szilágyi-féle beszédre).

- Éljen Apponyi! - ordítják orkánszerűen.

Szilágyi nyugalommal várja, míg a zaj lecsillapszik. Ajkain gúnyos mosoly incselkedik a Ház balrészével.

Szólni kezd: de erre megint előfogja a két bali tábort a lelkesedés.

Szilágyi abbahagyja beszédét, bevárja, míg lehűlnek.

A lehűlés után szólni kezd.

Újólag lelkesedésbe jön a balpárt. Éljen Apponyi! Éljen! Éljen!

Szilágyi nem jut szóhoz.

- Ez már inzultus - kiáltja egy kormánypárti hang.

- Ki zavarja? - szól közbe Aesopus farkasának képében a vén sün.

Péchy Tamás rendreutasítja Csatárt. Csatár felugrik, s néma jelenetekben magyarázza a Háznak ártatlanságát. A Ház kacag.

Szilágyi újból szólni kezd. Nem engedik.

A kormánypárt léhán nézi a jelenetet. Csak néha hallatszik egy-egy erélyesebb »Halljuk halljuk!«

A mérgesebbek az elnöki emelvény felé szaladnak mindkét oldalról, s megindul köztük a feleselés:

- Ugye féltek, gyávák, az igaz szótul? (Ez a »Kindermeth« rendesen használni szokott a bohó politikai gyerekeknél: »Azért se félünk« - s beszélni hagyják a szónokot; most nem használt semmit.)

- Hát már megint botrányt akarnak?

- Azért se hallgatjuk meg Szilágyit.

- Azt próbálják tenni!

- Az elnök csináljon rendet! Rendre! Rendre!

A kedélyek egyre ingerültebbek, a gesztusok folyton harciasabbak, még az örökké mosolygó Wekerle is kijön a sodrából, s az elnökhöz fut haragosan. Szapáry Gyula fölemelkedik helyéről és átmegy Szilágyihoz. Halk tanácskozásba merülnek. Az ellenzék padjain pedig még egyre futkározik az »éljen«.

Végre nehány szóhoz jut Szilágyi:

- Igenis, t. Ház, az én meggyőződésem...

- Volt! - kiáltott közbe harsányan Csatár. Mire derültség és hahota váltja fel az éljeneket.

De már erre dühbe jő a kormánypárt is. Kőrösi megereszti a hangját. Megmozdul az egész elaggott röst test s száz meg száz ember kezd egyszerre beszélni, kiabálni, szitkolózni, csúfolódni, kurjantani.

Mindenki elveszti már a türelmét, csak Szapáry ül csendesen és Szilágyi szoborszerű homlokán honol fönséges férfias nyugalom.

De a medium a legdühösebb. Az a tűzfészek, hol különböző párti képviselők összekeveredve állnak, gesztikulálnak, kiabálnak és feleselnek. Kubinyi Árpád, Jeszenszky szeme tüzes szikrákat szór, Miklós Gyula már el van sápadva a méregtől.

Fent tehetetlenül fészkelődik az elnök; hol a csengettyűhöz kap, hol a fejét csóválja, majd a jegyzőkkel tanácskozik, hogy kellene a rendet helyreállítani, míg végre egy találékony kormánypárti képviselő sztentori hangja megdördül recsegve, fülrepesztőn:

- Helyre, helyre!

S most ez volt az arkánum. Szerencsés sugallat! A »helyre« kiáltás egyre izmosodott s a katedra előtti tűzanyag szétszéledt a padokba.

A Ház éttekinthető lett egy perc alatt. Fej mellett fej, egyforma szép sorban. Inkognito nem lehetett többet zajongni.

És most már boldogult Szilágyi is. Elmondhatta rövid beszédét, bár most is csak ellenzéki gúnyos közbekiáltásokkal tarkítva.




SZILÁGYI ÚJABB BESZÉDE ÉS A SZAVAZÁS

Valamint a régi kalendáriumokban a bika jegynek, a skorpiónak, a halaknak mind megvolt a maguk jelentősége annak előtte, sőt még az egyes napokhoz is hozzácsatoltak okos apáink némely jóslatokat, mint például: »Ha fénylik a Vince, tele lesz a pince«, úgy a Háznak is megvannak a maga csodálatos jelei, alakjai, melyekből a Ház jó ismerőse, ki előtt leveszi fátyolát, jóslatokat és következtetéseket vonhat le.

Ha, teszem azt, Elek Gusztáv ezredes ül a főrendi karzaton, ez azt jelenti, hogy harapós ülés lesz.

Ha Lukács Béla gömbölyödő alakja feltűnik a korridoron, az csalhatatlan jele a név szerinti szavazásnak.

A tömött nőkarzat annyit mond virágnyelven: »Apponyi vagy Szilágyi fog beszélni«.

Ha Tisza künn ül a folyosón: akkor bizonyosan apró szónok beszél odabent. Ha Szapáry Gyula az újságjait olvassa valakinek a beszéde alatt, abból a valakiből az idén nem lesz főispán. Ha Ercsey Gézával találkozol, akkor siess be a tanácsterembe, jóeleve a helyedre, mert biztos zsúfolt a Ház, mivelhogy ez esetben a telegráf-drót dolgozott. Ködös tűnődés Széll Ákos arcán belviszályokat hagy föltételezni a pártban. Ha Linder György komoly, akkor valami kulisszatitkot tud, ha László Miksa komoly, akkor nem tud semmi titkokat.

Egyszóval, minden embernek megvan a maga jelentősége, apróknak és nagyoknak egyaránt; mint ahogy a jósoknak hajdan minden égi jel útmutatóul szolgált, az üstököscsillagok éppenúgy, mint az apró kis égi mécsek.

Amit azért bocsátottam előre, hogy konstatálható legyen, hogy ma a Szilágyi beszédét mutatta minden jel és a név szerinti szavazást.

Telt női karzat és jelenlevő Lukács Béla. Elek Gusztáv nincs a karzaton. Tehát békességes nap lesz. Tisza künn ül, tehát még nem beszél Szilágyi. Széll Ákos víg - tehát nincsenek pártaggodalmak, nem lesz »zárt ülés«. Gróf Szapáry Gyula az újságjait olvassa - tehát Polónyiból még az idén nem lesz főispán.

Mert Polónyi beszél; mai előadása fárasztó és bágyadtabb a szokottnál, a saját pártja se tud átmelegedni tőle. Mint szenvedélyes védő, Komjáthy védelmét viszi ma.

Bokross, a parlament egyik legkiemelkedőbb világos fejű szónoka, feláll utána s egy-egy hamis érvét összemorzsolja. S így most már »Polónyi consummatum est«, Szilágyinak csak maga Apponyi maradt.

A jegyzők megnyomták a csengettyűgombokat s szerte felriaszták az épületben elszórt képviselőket: »Szilágyi fog beszélni«.

Egy pillanat alatt megtelt az egész terem és a nemzet óriási kaliberű szónoka belekezdett beszédébe, melynél hatásosabbat még sohase mondott.

Egyszer valamikor azt írtuk Szilágyiról, hogy »beszédjeiről nem lehet lekésni«, mert előadási modoránál fogva újra meg újra visszatér állításaira, összegezi azokat s mikor az ágnak egy-egy levelét vagy rügyét veszi tüzetes megbeszélés alá, mindig az egész ágával mutatja meg - tehát asz ág minduntalan előjön. Ma tömör volt s még szerkezetében is a mesteri szónoklatok színvonalán állott.

Nyugodt volt s ez a csodálatos. Máskor ingerült, ha nincs rá oka. Ma sima volt, mint egy pihenő tenger, pedig ma oka lett volna ingerültnek lennie. A nagy embereket és az asszonyokat nem lehet kitanulni.

Templomi csönd van a Házban, csak a Csanády böfögése hallatszik. A tegnapi zajongó ellenzéknek semmi nyoma. Kaas hallgat, a Linder György röhejét már a beszéd első négy-öt kikezdése learatta. A Horánszky orra búsan csügg le mint egy jégcsap: az Apponyi arca egyre fehérebb, az Ábrányi nyaka pedig egyre veresebb.

Szilágyi finom, sima, de kegyetlen. Kegyetlenebb, mint valaha. Gúnyja metsző és a vérig hat. A rettenetes kimért objektivitás, e maró gúnyban föleresztve csíp, éget, mint a vitriol. Beszédének fejtegető fele - itt a nagy, egybefoglaló erőt kell csodálni és a deduktív absztraháló képesség ekkora méreteit - Apponyi összes érveit porrá őrölte. S mennyi új szempontot tudott felhozni e javaslat mellett! »Hogy honnan szedi?« csodálkozott Kőrösi Sándor.

A szabadelvű párt megigézve hallgatta.

»Nincs szebb muzsika az emberi hangnál« - mormogta Schvarcz Gyula, föllelkesülve a szónoklat aromájától, mint a pezsgőtől. Tisza Kálmán maga is láthatólag fölvillanyozódott. A nagyokban nincsen irigység a nagyok iránt. Szapáry rokonszenves magyaros arcára, homlokára kiült az elégedettség minden szimptómája. Csernátony Lajos »helyes«-ein a lendület érce rezgett.

Pedig eddig csak a jogász szólt Szilágyiból, ismereteinek nehezebb gördülésű társzekerén ülve: most jött azután a politikus, a debatter s teljes erővel fordul Apponyinak. Most már kicsillant a szürkeségen egy-két arabeszk, egy kis zománc, némi aranyozás, egy kis taktika - de valamennyi cum grano salis.

A két ellenzék szembeállítása epochális dolog volt. A két párt elkezdett fészkelődni, s kínos nyugtalanság fogott el mindenkit. És nem ok nélkül. Mikor fölemlítette, hogy a szélsőbaltól választókat akarnak Apponyinak kölcsönözni, az egész szélbalon végigfutott a mosoly. Mintha száz félrebillenő száj kiáltana: »Persze hogy abban sántikálnak!«

S a szélsőbal ettől a perctől kezdve idegenebb tekinteteket vetett a szomszédba.

De ki bírná leírni az ő szónoklati modorát. Leírni azt, amit látni és hallani kell. Hátra szegett fejét, mely gyakorta hajlik félre. Örökké mozgó kezeit, a ceruzát a bal kezében, melyet szabályos ütemben mozgat, míg a beszéd fundamentumát, cölöpeit leveri; mikor fölemeli balkezét a fejéhez, akkor az absztrahálás jön; mutatóujjának fölemelése azt jelenti, amit a szórt betűk a nyomtatványban. Ha valaki közbeszól, szónokló balkeze egyszerre leesik s kissé meghajolva nehezen hajló derekával jobbra, a jobbik tenyerét a hang felé fordítva, int vele, hogy: »Majd arra is rátérek!« Isten kegyelméből való orátor ő, ki az angol nagy szónokok méreteit éri el vagy talán felül is múlja. Szeme, arca mind szónokol, harcol és ütközik. E maliciózus szemeknek még a színe is változik aszerint, ahogy a következő mondathoz illik. Egyetlen villanásuk vérfagyasztó, megsemmisítő. Arcának fitymáló, gúnyos, játszi, kötekedő mosolya valóságos színpompa szónoklatához.

*

A hatás frenetikus volt. Mikor a szónok leült, úgy látszott a hideg hallgatónak, mintha egy földrengés szűnt volna meg. A szem szétnézett, hogy milyen lett utána a Ház arca. Mi semmisült meg, mi maradt meg épségben.

Az ellenzék leverten kullogott ki az ajtókon, a kormánypárt diadalittasan éljenzett. Több volt ez éljenzésnél. Ujjongás volt. A szónokhoz hozzá nem lehetett férni. Pedig minden ember azon törekedett az öreg Péch Antalt kivéve, aki 24 órával mindig hátrább van az eseményekben. A nehéz hallású öregúr még csak az Apponyi tegnapi beszédénél van, amit a lapokból olvasott el s kíváncsian kérdezgette, látván a roppant riadalmat:

- Mi történt, kérlek?

Dehát a beszéd csak beszéd s akármilyen remek volt is, az ellenzékből csak egyetlen lelket tántorított meg: Madarász Józsefet.

Madarász a név szerinti szavazásnál »igen«-nel szavazott.

Nagy konsternáció, zsivajgás támadt a balon, Madarász ijedten ütött a szájára: »Jaj, mit tettem, mit tettem?«

Megesett rajta a Péchy puha szíve: és kegyelemből átváltoztatta »nem«-re.

A törvénykönyvön nem esett hiba azért. A javaslat így is nyolcvanhat szótöbbséggel jut bele.




A MAI ÜLÉS febr. 26.

Mindennapra új mottó. Tegnap az volt: »veszélyben a közjog«, ma már Polónyi szerint veszélyben az államnyelv, Ugron szerint pedig a magyar király; holnapra a címer-kérdés nyújtja előre árnyát. Szóval recseg-ropog az egész magyar állam a konzuláris törvényjavaslat folytán.

Ma a részletes tárgyalás vette kezdetét. A módosítások özönlenek.

Az ellenzék most a részleteknél akarja behozni azt, amit az általános vitában elvesztett. Szirén hangok variálják Szilágyi felé a Kazinczy epigrammját:

- Tűzbe felét. (Ti. a javaslatnak.)

Ím.

- Újra felét.

Nos.

- Harmadikát még...

Az első nagyobb vita a 7. paragrafusnál tört ki, melynél Polónyi kisütötte, hogy veszélyezteti az államnyelvet. Ha az alkimisták a fűzfából is tudtak aranyat készíteni, mért ne szűrhetne az ellenzék a konzuláris javaslatból mindennapra? Előkerülnek a sutból a rozsdás eszközök s a régi minta szerint »Polónyi megkezdi, Horánszky tódítja, Kaas Ivor folytatja, Komjáthy lódítja« - olyan parázs nyelvkérdés támadt sebtiben, hogy a szakácsok is csodálkoznak rajta. Név szerinti szavazást is provokáltak ennél a paragrafusnál, mely azonban különösebb incidens nélkül folyt le.

Ezután következett az ülés pièce de resistanceja: Ugron Gábor beszéde. A 9. szakasznál szólalt föl, teljes egy fél óráig töltve be a Házat hangja roppant harsonájával, mely néha úgy csattog, mint a lópaták robaja, máskor meg úgy zeng, mint az ágyúdörgés. Olyan módosítványt adott be, hogy a magyar honosságú alperes fölött a magyar király nevében ítéljenek.

Ugron beszédének kétségkívül ma is voltak szép tűzszikrái, de általában mégis olyan volt, mint a mécs, mikor már kevés benne az olaj. Megérzett rajta, hogy az általános vita maradék olajával szpícsel.

Szilágyi válaszában Ugron forrongására finom, elegáns, de mélyreható szatírát használt. A miniszter beszéde alatt mindenki úgy érezte, mintha valaki alól lassan, óvatosan és udvariasan kihúznák a gyékényt. Ugron minden állítását azonnal megcáfolta, s ezt oly frappánsan tette, hogy egészen elnémult bele az ellenzék. Különösen, mikor egy okmányból menten bebizonyította Ugron azon állításának alaptalanságát, hogy Romániában nincs konzuli bíráskodás, holott az idén is elítéltek Bukarestben ez úton két magyar honost.

- Lehetetlen - hüledezett Ugron -, hogy Bukarestben az ott élő harmincezer székely közt csak két alperes legyen!

- Úgy van! - dörgé közbe az öreg Csanády haragosan.

...És talán mégis van valami a dologban. Mert Szilágyi nagyobb jogász lehet Ugronnál, de nem nagyobb ismerője az alperesi népjellemnek a vén szittyánál.




A T. HÁZBÓL febr. 27.

A bajor sörforradalom és a kínai ópiumháború óta nem volt hasonló csata, mint most a 9. § felett.

Mindjárt reggel Thaly hozakodott elő egy módosítvánnyal, de amint észrevette, hogy Szilágyi miniszter nincsen bent, kijelenté, hogy Szilágyit minden áron bevárja, s addig kibeszéli az időt heraldikai dolgokkal.

A Ház megijedt. Tízen is rohantak Szilágyit megkeresni. Mert Csanády is sürgette a dolgot:

- Azért fizetjük, hogy itt üljön!

Megtalálták, előhozták, jókedvűen, erőtől duzzadón. Valóságos jóllakott Herkules, aki Tiphonnal való párbajától mindig erősebb, hatalmasabb. Ha nem is mindig győzedelmes, de mindig legyőzhetetlen.

Ott ül a miniszteri félkaréj legközepén, erőteljes férfias feje mozdulatlan, mintha nem is érdekelnék a harcias beszédek, csak rettenetes arcjátéka mutatja, hogy mindenre figyel. Mint láva, izzó-melegen forrnak fejében a gondolatok.

Arca hideg marad, ha beszél, színére egyforma halovány, csak rövidre nyírt fekete haja nedvesedik át a nyakánál.

Ritkán jön izgalomba, tűzbe; beszéde egyformán ömlik, hömpölyög, mint egy hatalmas folyam, mely ki nem árad medréből, csak néha vet föl taréjos hullámot.

Ilyenkor kissé hevesebbek a gesztusai. Ceruzája (az egyetlen külső eszköz, melyet szónoklatához használ) kiesik kezéből s legurul a földre.

A szomszédos miniszter lehajlik, hogy fölvegye.

Majd a tárcájára van szüksége. Valami bizonyítékot akar onnan kivenni.

A másik szomszéd miniszter sietve kinyitja.

Egy-egy Szilágyi-féle nagy beszédhez tehát három dolog kell: egy plajbász, egy plajbászfelvevő miniszter és egy tárcanyitogató miniszter s azonfelül egy Apponyi, akit össze lehessen morzsolni.

Szegény Apponyi! A Nessus-ing van rajta; égnie kell és mozognia.

Ma se pihenhetett. De, hogy a sorrendet megtartsuk, előbb még Prónay Dezső tartott hosszabb közjogi fejtegetést a címerekről, a szélsőbal zajos tetszésnyilatkozatai közt pártolva Thaly módosítványát. - Itt állok, nem tehetek másképp - fejezé be szavait Luther ezen újdonatúj mondásával, de amikor azt mondta, hogy »itt állok« - már akkor ült, ami a többi két felekezetet zajos nevetésre fakasztotta.

Prónay után jött Apponyi, ki tudja már hányadszor! Ezúttal Ugron tegnapi módosítása mellett szállt sorompóba, hogy az ítéletek a »király« nevében mondassanak ki a konzuláris bíróságoknál; de a »szentimentális igazmondó« (így nevezte el Szilágyi) beszélt egyébről is, ki akarván mutatni az ellentéteket a miniszter különböző beszédei közt. Támadott és érzékenykedett. Lamentált és mennydörgött. De a balvidék lanyha volt. Későbben szemére vetette a miniszternek megváltozását s rá is olvasott a »Ház Naplójából« egy passzust, miként vélekedett régebben a közös ügyekről; de most is a Tisza elnyűtt fegyvereit használta.

- Uraságoktól levetett elveket! - kiáltotta közbe rekedtes hangon a szélbal elménce Meszlényi Lajos.

(A másik elménc, Károlyi Gábor is jelen volt ma már a közbeszólási csatában, de csak egyetlen egyszer sütötte el puskáját - s akkor se sült el.)

Szegény Apponyi! És akármeddig gondolkozom is, akár az egész vitán, akár a mai összecsapásokon, melyek Pitt és Fox vitáira, e világhírű feleselésekre emlékeztetnek, mindig csak azt a két szót tudom leírni: Szegény Apponyi!

Gondolta-e, midőn Szilágyi nagysága, ereje a kabinetben kényelmetlenné vált előtte s elindult falstaffi táborával, primitív fegyverzetű szövetségeseivel (akiknek nagy része egy csomó kitömött ruhából áll), gondolta-e, midőn elindult őt összetörni, szárnyát elmetszeni, tekintélyét megcsorbítani, piedesztálját összetörni, hogy éppen az ellenkező történik? Hogy tekintélye megnő, szárnya kibontakozik s olyan keménnyé, szilárddá válik, mint a gyémánt?

S a piedesztál?

Ők feküsznek ott alant, a támadók, megsebesülve, összetörve, mint talapzata egy szobornak: amelyre ez a vita helyezte Szilágyi Dezsőt.

Ha élne a jó néhai Greguss Ágost, erről is írhatna egy állatmesét azzal a morállal: »Ok nélkül ne harapjatok«. Mert akármilyen éhes is a farkas, válassza meg az ebédelés idejét.

Mondjam-e? De minek mondjam tovább. Az történt, ami tegnap és tegnapelőtt és azelőtt. Szilágyi felállt és pogány módon, vérig maró gúnnyal törte össze Apponyit. Színezzem-e a vérszegény mameluk tábor fölpezsdülést? Rajzoljam-e a hatalmas szónok dölyfét, amint szónoklata közben, mely száz meg száz agyvelőn keresztül rezg, melyet a Dionysius fülek (mik a kulisszák mögött elfogdosott lassú hangokhoz vannak szokva) kéjjel szürcsölnek fel, mondom, hogy szónoklat közben mi módon szól át ellenfeléhez, egy Caesar tekintetével s kézmozdulatával követelve zordon hangon:

- A könyvet!

S a nagymosás alatt álló habaréki vezér, mint valami felsőbb szellemnek önkéntelenül engedelmeskedve, gépiesen fölkel s átnyújtja a »Ház Naplóját«. Mire zajos derültség tör ki jobbról, balról. Mert mulatságos látvány az, hogy a kivégzendő udvariasan nyújtja át a hóhérnak a pallost, amellyel az ő feje lészen elvágandó.

Az ellenzék majdnem vígan nézte e szomorú drámát s az összecsapások alatt önbiztató éljenek hangzottak, hasonlatosan ahhoz a Mátyás-madáréhoz, mely csak egy mondatot tudott, hogy: »Ne félj, Mátyás« s mikor már a szájában vitte is a macska, még ott is, az ellenfél vérébe vágódó fogai közt is, csak azt rikácsolta egyre: »Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!«

Ily különösen, csodálatosan hangzik a szájatokból: Hurráh Apponyi! Éljen Apponyi! Ne félj, Apponyi!

A macska rátok vigyorog. Fehér fogai megvillannak. A ti hátatok pedig megborzong. Én hát csak azt mondom, keresztény ellenzéki lelkek (majdnem »keresztény magvetőket« mondtam): »Hallgass, Mátyás!«




A T. HÁZBÓL márc. 8.

Hát vége, csakugyan vége a vármegyének. Kimondták fölötte az ítéletet: megmérettél, könnyűnek találtattál.

Húzzátok meg a harangokat. Nagy halott van az országban. Igaz, hogy idejét múlt, élhetetlen és mindenféle betegségektől korrumpált volt, de mégis a mienk volt. Vér a mi vérünkből, hús a mi húsunkból. Ezer esztendeig lélegzett, néha zihálva, néha magasan dobogó kebellel, majd csüggedve, majd föllángolva. Volt zátony, melyen megfeneklett minden jó törekvés, de volt szikla is, melyen megtörtek az ellenséges tenger ordító hullámai.

De aztán egyenkint megbénultak tagjai, az éltető erők kiapadtak, rossz lázak reszkettették nyomorúságos testét s itt is, ott is kihunyt életlámpáinak egy-egy szomorúan sercegő kanóca. Most végre elkészítették neki az általános nagy koppantót: a közigazgatás államosítását.

Ütött az órája. Ma kezdődött meg az utolsó homokszemek lepergése. Mi tűrés-tagadás, megnehezedik kissé szívünk tőle.

Elénk lebegnek a régi hatalmas vicispánok, a szolgabírák, a nagy tajtékpipák, a rezes kardok és orrok, a zöld asztalok a hattyú-szakállakkal és hegyes bajszokkal, a lángoló dikciók, a deres, a hajdú a mogyorófa bottal, a vígadó nemes atyafiság, halljuk a cigány vad Rákócziját, fülünkben rezg esküdt uram borízű hangja: »Ki a Nyúzót nem szereti...« lobognak a zászlók, csillognak a rezes fokosok, kotyog a kulacs, peng a sarkantyú... Hajh, mi maradt ebből? És mi marad a mai nap után?

Szomorúan megyünk az ország háza felé. A nap csillog, arannyal öntözi a várost, mégis oly bánatos minden. A léptek csoszogásából, a kocsik robajából, az emberek zsivajából folyton csak egy refrént hallunk kicsendülni:

- Oda a vármegye poézisa! Oda örökre!

Szívünk megdobban, amint egy szép fekete ruhás hölgy jő szembe:

- Aha, a gyászoló Hungária - susogjuk babonásan.

A politechnikum előtt a koldusok cserepes ajka most mintha ezt mormogná:

- Adjatok, adakozzatok egy morzsa irgalmat a szegény vármegyének!

A Házban élénk világ járja. A folyosó kormánypárti padjai zsúfolva, míg ellenben a szélbali rekesz meglehetősen néptelen. Szapáry, a »reform-miniszter« ifjúi kedvvel, ruganyosan jár-kel a Házban, hol itt, hol ott áll szóba egy csoporttal, kivált a szélbaliakkal évődik.

- Milyen a gyerek? - kérdik ezek mogorván.

- Mindjárt itt lesz. Most pólyázza a derék Péchy, az államnyomda igazgatója.

Amint megjő a kinyomtatott törvényjavaslat, Szapáry azonnal átmegy vele a szélsőbalra, hogy megmutassa. Vékonyka füzet, piros széllel. De milyen súlyos tartalmú. Egy összedöntött ezer éves épület és egy másik ezer évre szolgáló új épület van lapjain. És mégis hogy elfért a miniszterelnök hosszúkás, vékony arisztokratikus ujjai közt!

- Égessük el, kegyelmes uram! - sziszeg Helfy fölragyogó szemekkel.

A hegy megmozdul. Hegyes dárdákként haragos tekintetek fúrják át a kis füzetet. Csanády elfordul, hogy ne is lássa az átkos papirost, Kun Miklósnak, a bús haragos szittyának pedig elkezdenek mozogni a szemöldökei. Még most is mozognak bizonyosan.

De kezdődik az ülés. Sűrű felhőként lepi be a kormánypárt a jobboldalt, fej fej mellett, mint egy diadalában biztos, de harcra kész sereg. Az ellenzék helyein nagyok a lékek.

Most fölkel Szapáry. Kezében a javaslat. Mély csend támad.

- Van szerencsém beterjeszteni a közigazgatás reformjára vonatkozó törvényjavaslatot.

A történelmi jelentőségű szavak elhangzanak. A föld megrendül, recseg, ropog az épület, s a padló alul, a falak körül, a levegőből mintha ezer meg ezer hang kiabálna, sivalkodna, jajgatna össze-vissza vad káoszban.

- Adjátok vissza a mandátumot, hálátlanok, amit mi szereztünk! - rebegi a szolgabírók kórusa.

Pedig nem zúg semmi egyéb, csak a kormánypárt »éljene«, mely végighömpölyög súlyosan, nehézkesen, nehányszor egész széles territóriumán, hol elhalkul, majd ismét feldörg s a lelkesedés szárnyain emelkedik magasra, egyre magasabbra...

A szélsőbal erre a tüntetésre nem volt elkészülve, mert elképedve bámul át a viharzó túloldalra. Vérző szívvel látja, hogy nem képes ellensúlyozni, mert hiszen a legjobb torkú bajnokok nem jöttek el. A mérsékelt ellenzékiek, a »törvényes apák« szintén hallgatásba merülnek.

A mérsékelt ellenzék most egészen a laibachi veréb sorsára jutott.

A verébnek szomorú története van.

Zord télen ott pintyegett, repdesett szegény az eresz körül, melyen egy üres fecskefészek lógott. A kis hajléktalan kapta magát s elfoglalta a meleg, puha fészket.

Tavaszra megjöttek a fecskék, s megbotránkozva látták a bitorlót hajlékukban. Összedugták a fejüket és izgatott vita után kifőzték a bosszútervet.

A bitorlót elevenen befalazták a fészekbe úgy, hogy az ott pusztult el börtönében.

A laibachi múzeumban őrzik a fészket; az is látható még, mint ütötte ki a veréb csőrét halálküzdelmében a fészek falán.

A mérsékelt ellenzéknek a közigazgatás államosításában még szomorúbb története van, mint a laibachi verébnek. A fészket ő rakta és mégis ő van befalazva. Vajon mikor fogja kiütni a fejét belőle? De haszontalan lesz az erőlködés, étlen, szomjan fog elveszni, míg körülötte más pártoknak a parlamenti tavasz virágai nyílnak s viharai mormognak.

A kormánypárt hosszas tüntetése fejébe szállt a szélsőbalnak:

- Ne hagyjuk magunkat. Talpra, talpra!

Egész sor szónok emelkedett föl. Az öreg Madarász gyönyörködve írta őket a táblán sorba.

Holló Lajos lépett először sorompóba és azt kívánta, hogy a javaslatot a tárgyalás előtt küldjék véleményadásra a törvényhatóságoknak. Utána Csanády Sándor rohant ki az »átkos javaslat« ellen. Odaát ezalatt egy kis zaj támadt.

Az öreg szittya kifeszítette mellét és átrivalgott:

- No, csak rajta! Ez korcsmába való jelenet!

Nagy nehezen tudta csak lecsillapítani az elnök. Majd Kun Miklós hallatta síri hangját. Szapáry rövid felszólalással kérte Holló indítványának mellőzését.

Most Helfy akart szólni. A szélsőbalon azonban egyszerre elhangzott ez a kiáltás:

- Halljuk Domahidyt!

Mi ez? Mért akarja a hegy Domahidyt hallani? A kormánypárton csakugyan fölemelkedett Domahidy nyurga, magas alakja és kipirult arccal szót kért.

- Hallgass, bátyám - suttognak a szélsőbalon Helfy felé -, Domahidy föllázad!

Helfy azonban nem értette el a dolgot és tovább beszélt. Domahidyt ezalatt a kormánypárton a miniszterelnök és többen kapacitálták, hogy ne beszéljen. Le is törültette nevét azonnal a fölszólalók sorából.

Amíg odaát sikerült »megtörni« az első lázadót, emitt a jólelkű Helfy nagyon magas és harcos lánggal kezdett lobogni. Egészen Polónyi hangját vette kölcsön, és melegében kitűzte az obstrukció zászlaját is.

A vita hullámozni kezdett. A kormánypártról Asbóth János szólt. Rámutat, hogy sohasem került még ily érett állapotban tárgy a magyar országgyűlésre.

- Nem is ismeri még a javaslatot, mégis védi! - kiáltották a hegyről.

- Önök se ismerik, mégis támadják! - vágott vissza az elnök sikerülten nagy derültség közt.

Asbóthra Perczel következett; Perczel után már nem volt szónok, de a szélsőbal zajosan hívta, csalogatta az elnémított Domahidyt szólásra:

- Halljuk Domahidyt! Halljuk!

A csábító hangok hatottak, mert Domahidy egy kis tétova után felugrott és mondott olyan, a szélsőbal szájíze szerint való beszédet, hogy Csanády elérzékenyedve kiáltott föl:

- Kisül mégis, hogy odaát is van magyar ember!

A hegy zajosan éltette a váratlan szövetségest, a kormánypárt pedig feszélyezetten hallgatott. A szavazásnál persze elvetették Holló indítványát.

A kocka tehát el van vetve. A harc megindult. De az új éra napja ma már diadalmasan emelkedett föl a láthatárra, hogy csakhamar bevonja fényével az egész égboltot.




A FŐRENDIHÁZBÓL

márc. 10.

Megmozdultak a kőszobrok. Évek hosszú sora alatt oly hallgatagon, mozdulatlanul ültek az oláh püspökök a főrendiházban, mint a hindu istenek a pagodákban. Rengeteg hosszú, tömött szakálluk, mely úgy szakad le viharverte ábrázatukról, mint a moszat a kőszikláról, hullámos ősz hajuk, mely úgy ömlik széles csigákban vállukra, mint valami ezüst patak, sose rezdült meg belső indulatoktól. Ölbe tett kezekkel, csukott szájjal, üveges szemekkel bámultak az elnökre folyton ezek az érdekes alakok, legpompásabb látványosságai a múzeumi ülésteremnek.

Elnökök változtak. Maguk a román és szerb kőszobrok is alá voltak vetve a mulandóságnak. Hol egyik, hol másik távozott el az ótestamentumbeli pátriárkák közé, akiknek ők itt a földön hű másolatai valának. Dazért a görögkeleti püspökök padja nem változott. A hiányzó helyébe éppen olyan hosszú szakáll, éppen olyan ünnepélyes alak telepedett, mint a néhai volt, ki épp oly hallgatag merengéssel fordította szentséges ábrázatát az elnöki trónus felé, mint kollégái.

Ma azonban az üveges szemek felvillantak, a csukott szájak megnyíltak. A meggyvörös sipkás, aranykeresztes szobrok megelevenültek és ugyanazt a nótát mormolták a főrendek termében, amit a báránybőr süveges rómaiak a balázsfalvi vagy szebeni gyűléseken. A billentyűk, amiket az apró oláh agitátorok a kisdedóvási javaslat ellen gyűléseiken megnyomtak, titkos huzalokon felszolgáltak ide a tisztes vén orgonákhoz, kik néhány óra hosszat zöngték a kedves áriát, suttogva és zúgva, folyékonyan és akadozva, tiszta és idegen hangzású magyarsággal, szabadszóval - vagy kedélyesen papírról olvasva.

...Az ülés különben is egészen a püspökök csatája volt. Eminnen is, amonnan is harcra készültek a kisdedóvási javaslat ellen, a románok nemzetiségi, a katolikus püspökök igaz, simábban, mint amazok, felekezeti szempontból, míg gróf Zichy Nándor a maga türelmetlen agitációjával mint tartalék állott csatarendben.

A terem csaknem egészen megtelt. A kormány teljes számban bevonult; jelen van két kat. püspök, hat román egyházfő (görögkatolikusok és görögkeletiek), a szerb főpapok nem jöttek el, úgyszintén a protestáns püspökök sem - a simaképű, kis fürge Teutsch szász szuperintendensen kívül.

Jelen van Lobkovicz herceg, a budapesti hadtestparancsnok is, aki eljött rászavazni a kisdedek magyarosítására. (Haj, valamikor más formában jelentkeztek a Lobkoviczok az országban!) Edelsheim-Gyulay báró, a volt hadtestparancsnok szintén ott enyeleg a háttérben a kinevezett főrendekkel. A képviselők karzata tömve. Ott szorong Mocsáry is, aki gyönyörködve legelteti szemeit az oláh püspökökön. Csak akkor borul el hazafias lelke, mikor a napfény elkezd szikrázni a hadtestparancsnok arany gallérján, meg nyugalmazott kollegája nagy smaragd gyűrűjén:

- Már ezek is... már a generálisok is magyarosítanak!

Az első szónok a kisdedóvási vitában Schlauch, a nagyváradi püspök volt. Simán beszélt, politikus óvatossággal, érezve, ha egy lépéssel túlmegy a javaslat elleni tónusban a határon, már ott van egy örvénynél, mely a szomszédjánál, Váncsa román érseknél kezdődik. A javaslatot általánosságban elfogadta, gyöngéden meg is dicsérte, de a felekezeti skrupulusokat erősen éreztette. A beszéd szellemes volt, mint rendesen.

Ezután Teutsch szász püspök kelt szólásra. Borotvált képű, nyárspolgári külsejű kis ember, gondosan kefélt fekete kabátban. Kedélyesen kihúzott a zsebéből egy árkus papirost és a beszédet onnan a legtökéletesebb flegmával felolvasta.

Az elnök, az öreg Vay Miklós báró, jólelkűen mosolyog e szabályellenes szónoklaton és tréfásan odavillant a szemével Rudnyánszky báróhoz, az egyik jegyzőhöz, de azért eszeágában sincs megakadályozni a püspök urat.

Teutsch úr, iszonyúan törve bár nyelvünket, szerencsésen végére ér az árkusnak. Csak éppen a »nemzetiségem« szóban csúszott el néhányszor, melyet hol »nemzetemségem«-nek, hol »nemzetesiségem«-nek mondott. A javaslatot Zay Adolf szellemében traktálta s nem fogadta el.

Most fölkel Váncsa, a gyulafehérvári román érsek. Erőteljes, magas alak, szappanhabszerű fehér szakállal. Fején lila-barett, vállán lila-pallium, melyet vastag aranylánc nyom. Vékony kappanhang. Beszédét ő is olvassa - egy vaskos füzetből. De legalább folyékonyan és jó magyar kiejtéssel beszél. A fölolvasott füzet nagyon panaszkodik a magyar türelmetlenség ellen.

Vay Miklós báró most is mosolyog az ő öreguras bonhómiájával és ravaszkásan villan szeme a másik jegyzőhöz, Gyulai Pálhoz, de azért nem zavarja az érsek urat a jogtalan felolvasásban - jeléül milyen türelmetlen a magyar. A javaslatot persze az érsek sem fogadta el.

Ezalatt a görögkeleti püspökök nagy izgatottságban vannak. A hosszú selyem reverendák mély zsebéből nagy paksaméták kerülnek elő, beszédek szövegei, melyeknek olvastába buzgón elmerülnek, hogy mielőtt elmondanák, még egyszer átfussák. Ajkuk mozog, nagy szakálluk rezeg...

Mi ez? Úgy tetszik, valamennyi román ajkú főpap akcióba készül lépni s most mindjárt félreverik a harangokat.

Vajon mi ütött hozzájuk, hogy egyszerre ily nyíltan hadat üzennek a magyar államnyelvnek azon az illusztris helyen, melyen a magyar türelem és lovagiasság meghagyta őket, holott annyi régi előjog romba dőlt körülöttük?

Szinte látjuk őket, mikor ezeket a beszédeket, melyeket most olvasgatnak, elkészítették.

A hosszú tél, a behavazott városok, az elhagyatott rezidenciák, a mérges oláh újságok, melyeket az unalom űzése céljából olvasnak, a sziszegő titkárok, kik kígyó nyelvüket öltögetik a magyarok ellen, a susogó pópák, kik hébe-korba belátogatnak... Öreg emberek, az erős maszlag mámora hamar a fejükbe szállt.

Fölkel Román Miron metropolita, aki széles piros övével, hasonló színű nyakszalagjával és ragyogó meggyvörös baretjával a legszínesebb alakok egyike a főrendiházban. Az »előtte felolvasókhoz« hasonlóan ő is olvassa a beszédet. Erősen megtámadja a javaslatot és merészen vágja a nemzet szemébe:

- A magyar nyelvterjesztés oly határt ért már el, hogy a nem magyar nyelvű nemzetiségek kipusztítására tör!

Zúgás moraja futamlik át a méltóságos »felolvasó ülésen«. Ez még ennek a türelmes, udvarias és nagyúri módon kényelmes társaságnak is sok volt.

Majd Metian, az aradi román püspök beszél hasonló hangnemből.

A nemzetiségi szóáradat után az első magyar szónok gróf Zichy Nándor volt. Azt mondja, nagyon sajnálja, hogy a közvetlen előtte szólók szavaira nem reflektálhat... Hanem arról kezdett beszélni, hogy jobban szerette volna, ha e törvényjavaslat tárgyalása előtt az anyakönyvek rendezését sürgető kérvényeket intézik el.

...A karzat bámulva tekintett alá a piros színű ülésterembe. Hogyan, négy egyházfejedelem két óra hosszat tölti már be a főrendiház levegőjét nemzetiségi panaszokkal, támadásokkal, s az első magyar szónok mégis fontosabbnak találja apró felekezeti skrupulusokkal s az ide nem tartozó elkeresztelési kérdéssel hozakodni elő, mintsem hogy a magyar nyelvnek kelne védelmére?

Ezek a metropolitai, szuperintendensi, püspöki beszédek a szél szárnyán fognak elszállni a hegyek közé, pópák, agitátorok huhogják utánuk s lehet, újólag föllángol nyomukban az izgatás. És ő nagyméltóságának nincs ez ellen szava?

Egyébiránt Zichy Nándor gróf beszéde elején volt egy érdekes részlet, amidőn arról szólt, hogy legilletékesebb oldalról azt a biztosítást vette, hogy az anyakönyvi vezetés kérdésében legközelebb Rómából oly válasz fog érkezni, mely a kérdést minden irányban megoldani lesz hivatva. Beszéde különben abban a szellemben folyt, mely agitációjának tenorja volt, de mégis mérsékelte annyira magát, hogy a javaslatot általánosságban elfogadta.

Végre fölszólalt az, aki a legméltóbb választ adta a nemzetiségi beszédekre: gróf Csáky Albin közoktatási miniszter. Egymásután halomra döntötte a püspökök okoskodását, akikre a miniszter szavai látható benyomást gyakoroltak. Bátran védelmezte a magyar nyelv igazait, kimutatta, hogy a javaslat nem ütközik a nemzetiségek jogaiba, s elmés fordulattal felszólította Metian püspököt, aki azt emlegette, hogy az ő hívei közt aggodalmak uralkodnak, szíveskedjék híveinek megmagyarázni, hogy semmi aggodalomra nincs ok. Akkor bizonyosan megnyugodnak.

Metián komoly arcán egy mosoly lebbent át, mely mint egy tarka pillangó röppent a többi püspök szakállára.

Csáky után még beszélt rengeteg hosszan Mihályi, a lugosi görög kat. püspök; a javaslat ellen szólt. A szavazásnál csak a román főpapok s a szász püspök nem fogadták el általánosságban a javaslatot. Azután a részleteket is letárgyalta a főrendiház. Itt tört ki a felekezeti viszály is; de a felekezeti szellemű módosítások egyikét sem fogadták el.




APRÓSÁGOK

(Két nap a közigazgatási bizottságban)

Nem szeretem, hogy mindjárt ollózáson kezdjük, ollózván az egyik napot még a születésünk előtti korból, de máris egybe foglalva adjuk a közigazgatási bizottság tanácskozásának képét. Mert nem kevesebb perszona, maga a tekintetes vármegye van a siralomházban már másod napja. Huszonnégy legény ácsolja a koporsóját a hosszú zöld asztalnál. Dárdai mint kántor komponálja a búcsúztató verseket, gróf Tisza Lajos a ceremóniát rendezi.

Rendben megy a dolog. Ott ülnek rokonai, fiai körülötte, olyanok, akiket az emlőin táplált, a részvét, mélyen behúzódik, talán a szívek fenekére, de az arcaikon nem látható semmi.

- Elköszvényesedett, foga régen kihullt. Ideje, hogy kimúljék. Elérte az emberi kor legvégső határát. (Úgy gondolom, hogy ezt a határt, kilencszáz esztendőnél többre Ráth Károly se kontemplálja.)

Ebben mindenki megegyezik. Apponyi keresztet vet magára: »Ám haljon meg!« De még az agyonütésnél fenntartja magának a hozzászólást. Egyelőre megelégszik, ha az egy főispán mentéjéről leszakíthat egy-két arany gombot. Mert Apponyi szeret gombozni a politikában.

Tisza István, bár Bihar szülte, szóra se tartja érdemesnek a haldoklót (akinek Szapáry Gyula gróf részletekben adja fel az utolsó szentségeket). Tisza István fiatalember, nem ér rá hátra nézni a nagy előrenézéstől. Ő az új javaslatra gondol csak. Az új javaslat ott áll a bizottsági zöld asztalon, mint egy fényesre kivasalt cilinder. (Cilinder a kalpag helyett.) Apponyi felborzolta a szőrét, Tisza István visszasimogatja nagy ügyesen a tenyerével.

Ez az első nap története. Hát úgy temetik a vármegyét? Egyetlen zokszó se hallatszott.

Egy ellenzéki hallgató keservesen jegyzi meg az ülés után:

- Egyedül Szapáry opponált egy kicsit!

Ma végre sírva fakadt Szederkényi Nándor. Isten veled, szegény jó öreg bátya. Gulner Gyula is úgy tett később a zsebkendőjével, mintha szemeit törölgetné, de Miklós Gyula és Tibád (főleg ez utóbbi igazán érdekes beszédben) kizárólag az új javaslattal foglalkoztak.

A vármegye halála biztos tehát. Még egypár nap a siralomházban s aztán elviszik a vesztőhelyre, a t. Ház színe elé. Péchy Tamás meghúzza felette a halál-harangot, s aztán megindul a kivégeztetés.

Igen, szegény vármegye, elmúlsz, de nem egészen zaj nélkül. Elenyészel, elmégy a dereseid, a pandúraid, a tajtékpipáid után. Mit keresnél te itt e földön azok nélkül?

Hallani fogod még Bellona ostorának csattogását, hallani fogod a sirámokat, de nem a te elmúlásod felett; láthatsz haragra gyúlt arcokat, láthatsz szomorúan lecsüggesztett fejeket, de nem miattad. Ez mind utódodat illeti. És hallhatsz tompa koppanásokat. Kétféleképpen hangzanak majd. Szögeket ver be a koporsódba egy-egy szónok: kop, kop. Az új javaslatot üti a másik szónok: pif paf.

És ha mégis akad valami jó lélek a szélső balról, aki elsirasson, gúnyos »derültség« ül felette tort. Néked nincs többé maradásod. Legokosabb, ha behunyod a szemedet, s csendesen megadod magadat a sorsodnak.

*

Az ellenzék még reménykedik. Még lesznek vérmes kedélyűek, akik azt mondják:

- Hátha még visszaveszi Szapáry a javaslatát? Nem azért, mert te nem értél volna meg a halálra, de mert az új javaslat nem életképes.

Csakhogy Szapáry nem veszi vissza a javaslatot.

Példák mutatják, hogy ez nem célszerű.

Éppen egy tegnapi lap újdonságai közt volt olvasható, hogy valahol Aradon egy szellemes úr egy pocsolyához érkezett hölgyet derékon kapott, fölemelte és áttette a pocsolya túlsó végére, hogy az a picike cipőit be ne sározza.

Hála helyett a hölgy összevonta a szemöldjeit:

- Miféle vakmerőség?

A lovagban volt humor. »Bocsánat, asszonyom«, még egyszer átnyalábolta a hölgyet és visszatette a túlsó partra, ahol azelőtt volt.

A hölgy mérgesen toppantott a lábával:

- Miféle ostobaság?

Ha már asszonynak festik a piktorok Hungáriát, hát az is csak asszony, az is csak úgy tenne Szapáryval.

*

Nem. A javaslat keresztül megy, de hallani fogjuk csontjainak a ropogását a vita alatt. Bár a klub még hallgatag, csendes és csak Urbanovszky rázza a fejét, mintha a Poe vén hollója volna: »Soha, soha, soha sem«.




A KODIFIKÁTOR ÉS A JAVASLAT

(Szatíra dióhéjban)

Az ellenzék sincs üres kézzel. Polónyinak van közbeszólási gyára, Ugronnak elokvenciája, Meszlényinek vannak ötletei, Eötvösnek adomái, Ábrányi Kornélnak van szelleme - Irányinak pedig van múltja.

Hogy ki csinálta a következő ötletet közülük, isten a megmondhatója. De végre is, egy élc se megvetendő fegyver. Mar, mint a vitriol, a szelídebb faja mint a lúg. A gömböstű csak gömböstű s néhol, ha elevenre talál, vércsepp bugyog fel utána.

Beszélik (persze csak komponálva van), hogy a közigazgatási törvényjavaslat egyik kodifikátora közölte a kész javaslatot egy nagytekintélyű közigazgatási szakemberrel, a véleményét kérve róla.

Egypár nap múlva meglátogatta a tudóst. Ti. a kodifikátor. (Nehogy a kodifikátort gondolja valaki tudósnak.) Mint mondom, a kodifikátor meglátogatta a tudóst.

- Nos - köszöntött be duzzadó önérzettel -, milyennek találta ön a javaslatot?

- Hosszú - felelte az illető szaktekintély -, túlságos hosszú és félreértésekre ad alkalmat.

- Egyéb baja nincs?

- Nincs - felelte a tudós nyugodtan.

- Bravó! Mert a mondottakon könnyű segíteni, igen lekötelezné tehát a kormányt, uram, ha szíves volna írásban kifejteni, miben volna rövidíthető az elaborátum, s mely változtatások volnának szükségesek ama félreértések elkerülésére?

A tudós úr a fejét rázta:

- Arra nem vállalkozom, mert nincs hozzá elég időm, hanem csinálok önöknek ahelyett egy másik javaslatot, melyben minden benne lesz, ami ebben, rövidebb lesz, és nem ad félreértésekre alkalmat.

- Egy másik javaslatot? És mikorra lenne az kész?

- Két perc múlva.

A kodifikátor gyanakodva nézett a tudósra, hogy nincsen-e megbolondulva; de az egy cseppet se jött ki a flegmájából, csendesen kivette tárcájából a névjegyét (tartsuk titokban, hogy milyen név volt rajta), s a következőket írta rá:

Törvényjavaslat a közigazgatás államosításáról

1. §. Aki Magyarországon valamely közigazgatási hatalmat gyakorol, azt a belügyminiszter nevezi ki.

2. §. Magyarországon minden élő embernek a belügyminiszter parancsol.

3. §. A vármegyék autonómiája azonban teljes épségben fenntartatik.

*

- Mi ez? - kérdé a kodifikátor, megütközve vévén át a névjegyet.

- Ez az én javaslat tervezetem. Ugyanaz van benne, ami az önökében, de rövidebb, világosabb, és félreértésekre se ad alkalmat.




A CSÖNDES HÁZ

Titkos ülés a képviselőházban

Annyi ezer és ezer képet olvasott már a publikum a zajos képviselőházról, hogy egyszer már a csöndes Ház is számíthat érdeklődésre. Mert ennek is megvan a maga határozott színe; nem olyan eleven, tarka, mint amikor zajos »Halljuk«-ok süvítenek szerte a levegőben, s az elnöki vészharang megcsendül; de komor, szürke, méltóságos, akár valami sírbolt belseje, ahol címeres halottak nyugszanak a nehéz kőszarkofágok alatt.

Egy vidéki nagybácsimmal voltam ott, meg két felnőtt unokahúgommal, akik Bakony-Pusztavárról kísérik figyelemmel a politikai élet hullámzásait, s a vaninia-crème receptek terén fölmerült legújabb vívmányokat. A nagyobbikat a jövő hetekben fogja eljegyezni egy fiatal, Somogy megyei bizottsági tag, s most a kelengye ügyében jöttek föl a fővárosba.

Terjedelmes rokonságom révén alapos reményeim vannak immár arra, hogy Budapest nevezetességeit egy-két év alatt tökéletesen megismerem. Mert én is, mint a többi igazi budapesti, csak akkor vállalkozik az efféle ismereterjesztő tanulmányutakra, mikor vidéki rokonokat kalauzolok. Az idegenforgalom emelkedésével innen-onnan az egész Napirendet kimerítem. A Nemzeti Múzeum régészeti osztályát egy alsó-kubini körorvos-rokonom, az Esterházy-képtárt egy Tolna megyei sógorom, a technológiai múzeumot a nagybácsim veje, az egyetemi fűvészkertet egy fiatal gimnazista vendégem s végül a Kratzmann-féle üvegfestészeti műtermet az anyai ágról való második unokatestvérem társaságában látogattam meg először és utoljára. A múzeum állattani osztályát, valamint az állandó országház gipszöntvényét még eddig nem sikerült meglátnom. A történelmi arcképcsarnokot a minap meg akartuk nézni egy Zala megyei cimborámmal, de az inspekciós invalidus biztosított, hogy a kulcsok már két évvel ezelőtt elvesztek. Az új kulcsok csináltatása ügyében most vannak a tárgyalások folyamatban.

A képviselőházban csönd és méla hallgatás fogadja a látogatót, meg egy civilbe öltözött folyosói szolga, aki sietve hagyja abba a malmozást, ahogy az idegen vendégeket megpillantja. Mert az ország büszke csarnokaiban ez idő szerint minden politikai élet abban koncentrálódik, vajon a fűtő borsója lesz-e győztes a folyosó szolga kukoricája fölött, avagy a kukorica kerül-e ki diadallal az ütközetből. A játszma külön-külön egy-egy rövid szivarba megy, de azzal a megszorítással, hogy csak a készfizetés érvényes. A húsvéti szünet megkezdése óta a fűtő már a százhuszadik szivart nyeri el, s ha a dolog tovább így folytatódik, a fűtő trafik-engedélyért fog folyamodni Wekerléhez. Malmozó körökben az eset élénk megbeszélés tárgyát képezi.

Amíg vidéki rokonaim a Deák Ferenc kisded réz-névjegyét nézegették, én körutat tettem a Ház különböző részeiben. Minő kihalt, sivár itt minden, jóságos istenem! A folyosókon, hol zamatos anekdoták szoktak röpködni a dohányfüstös levegőben, most hideg, félelmes csönd honol. A szőnyegek föl vannak szedve, a kandallókban kialudt a tűz. A zöld támlányú padokon egyetlen lélek sem ül, s ahogy távolról, a folyosók szögletéből a kapus kis leánya ide-tova kopog, szakasztottan úgy hangzik, mintha nagy, mérföldes messzeségekből hallatszanék valami elmosódó hang...

Az elnöki terem előszobájában kialudt a gázláng s a miniszteri szoba belsejéből valami álmatag moraj hallatszik ki, mintha csodálatos dzsinnek ülnének odabenn a bőrbe kötött törvénykönyvek között. S a büfé, a vidám és mosolygó büfé! Ahol máskor a paprikáscsirke finom gőze csiklandozza meg a gourmandok orrlyukait, most terpentin és festékszag terjeng a levegőben. Hol vannak a pikáns halak, a pástétomok, a rózsaszínű sódar reszkető zseléje? Frakkos pincérek helyett most egy-egy csúnya, embergyűlölő pók sétál csak idebenn s az állványokat, az ételes asztalokat finom, selymes fátyol takarja be.

A könyvtár, a társalgó egészen üresek, csak a két könyvtáros lajstromoz most is, szüntelenül, pihenés nélkül, pedantériás szorgalommal. Ahogy tolluk végigszalad a papirosan, a percegés az egész folyosót végigjárja. Az iroda, a gyorsíró-följárások körül minden kihalt, a kulcsok nem zörögnek, hogy Roschert vagy Bluntschlit kiemeljék a porréteg közül. A Ház naplói pihennek, s az angol filozófusokat egyetlen lélek sem zavarja. A baloldali folyosó öltözőjében egy magányos sarkantyú hever az egyik fogas mellett. Alkalmasint az öreg Madarász bácsi felejtette itt, amikor utoljára összeütötte a bokáit.

Benn, az amfiteátrumos ülésteremben, legnagyobb bámulatomra, eleven élet uralkodik; a padok között marcona alakok ülnek s az elnöki emelvény zöld posztója mögül egy kuszált, vörös bajusz néz ki mogorván a külvilágba. Álmodom-e, vagy ébren vagyok, de a titokteljes képviselők mindannyian ingujjban vannak, s némelyik a pad tetején foglal helyet; sőt egy kékkötényes úr egyenesen a gyorsírói asztalra telepedett. Hát a parlamenti modor már annyira süllyedt volna Magyarországon? . . . De nini, a miniszterelnöki szék piros bársonyán egy foltos barna kabát dől hátra kényelmesen, s a honvédelmi miniszter helyén egy cigarettázó úr lóbálja a lábait a levegőbe. Hogyan, hát az egész kabinet leköszönt volna, az én tudtomon kívül? . . . Káprázatos álom, ne ingerkedj velem tovább, ébredjek föl már ebből a képzelgésből.

De íme, az elnöki emelvényen ülő torzonborz úr egyszer csak érces hangon megszólal:

- Tehát határozatképp kimondom, tisztelt képviselőház, hogy az ország összes magánvagyona elkobzandó s a lakosság arányában egyenlő részekben kiosztandó. Akként rendeli az igazság, hogy mindenki teljesen egyenlő vagyonnal bírjon s a tőke uralma megszűnjék. A törvény keresztülvitelével a Ház a pénzügyminisztert bízza meg.

- Helyes! - zúg közbe minden oldal, a hegy-párttól lefelé egész a szélső jobbig.

Már éppen a karomat akartam megcsípni, vajon igazán álmodom-e, mikor a szolga, aki a vidéki rokonaimat vezette, erős hangon közbeszólt:

- Ne bolondozzanak az urak, hanem folytassák a munkát. Innen-onnan vége a vakációnak s nem lesznek készek ezzel a rengeteg rekonstrukcióval. Avanti, uraim, avanti!...

Mivel, mint e pillanatban kiderült, az elnöki emelvény mögött egy humoros kárpitoslegény dolgozott, a miniszterelnöki székben egy bútorgyári munkavezető foglalt helyet, s a szélsőbalt s a jobbpárti tábort a dolgozó asztaloslegények alkották meg. A is parlament nem annyira törvényjavaslatokon dolgozik, mint inkább azon, hogy az ülésterem április 13-ikára egészen készen legyen.

Mindazonáltal el lehet mondani, hogy a magyar képviselőház elnöki pulpitusáról ünnepiesen kijelentették, hogy az összes magánvagyon szociális módon fölosztatik.

Igaz, hogy nem az öreg Péchy Tamás jelentette ki, de végre is ez tökéletesen mellékes. Mert a dologban nem annyira a személy a fő, mint inkább az elv.




KÉT ÉV ELŐTT ÉS MA

A »szabadelvű körben« ezelőtt két évvel az őszi ülésszak előtt (mely rendszerint a költségvetéssel várandós) kigyúlt képpel újságolta egy képviselő (aki meglehetősen benyalatos a pénzügyminisztériumban), hogy:

- Hallottátok már?

- Mit?

- Hogy az idei költségvetésben plusz lesz?

- Kitől hallottad?

- Azoktól, akik a költségvetést csinálják.

- Ejh, nem igaz! Svindli!

- De maga a miniszter is mondta.

- Annak se hiszem.

S valóban egész csoport azzal a véleménnyel hagyta ott az újságolót, hogy bolondságokat beszél.

*

Most megint ősz van. A klubban valaki ma megint tudott híreket a pénzügyminisztériumból:

- Tudjátok-e, hogy az idei költségvetésben deficit lesz.

- Kitől hallottad?

- Azoktól, akik a költségvetést csinálják.

- Ejh, nem igaz! Svindli!

- De maga a miniszter is mondta.

- Annak se hiszem.

*

És az egész csoport ma is azzal a véleménnyel hagyta ott az újságolót, hogy bolondokat beszél.

Ezen különben entrefilet-anyagból pedig két tanulság vonható le. Egy az, hogy mennyire megszilárdultak a pénzügyi viszonyok két év alatt a közvélemény szemében, más az, hogy a magyar optimizmus páratlan a maga nemében.

A harmadik pedig az, hogy a szabadelvű körben csakugyan beszélnek néha még komoly dolgokról is.




A MAI ÜLÉS okt. 8.

(Az expozé)

okt. 8.

Wekerle expozéit mindig gyönyörködve hallgatja a Ház. Hullám ha volt, elsimul, vihar, ha zúgott, elhallgat, legalább arra az időre, míg a beszéd tart.

Ezt a csodálatos hatást ő nem ragyogó elokvenciával éri el, mint Apponyi (de hiszen az inkább tűzzel), nem mindenkit elkábító szarkazmussal, mint Szilágyi (de hisz ez meg inkább izgat), hanem egy kis összeggel, csak akkorával, amekkorával egy gavallér az ő szeszélyes kedvesének ajkaira nem tudna valami túlságos meleg mosolyt varázsolni. Hát még négyszázötven szeszélyes asszony, akarom mondani: képviselő ajkaira? Pedig, ni, ott csillog a Házban.

Egypár ezer forint az egész. Nemrég négyezer forint, ma valami 12,000 forint, szóval potomság, ott, ahonnan aranypatakokban folynak szét a milliók. S mégis, amint megcsendül a miniszter ajkán a tizenkétezer forint, egyszerre kisüt a nap a teremben, pedig rút szürke égbolt bámul be a nagy üvegfedelen. Az ország mosolyog, az ország szemei pajzánul csillognak, s az ország fülei édesdeden nyelik a miniszter szavainak muzsikáját.

Hungária asszony nem nagyon követelő. Megelégszik a 12,955 forintos ékszerrel, amit a pénzügyminiszter a hajába tűz. Hajh, mert az az ékszer messzebbre ragyog millió szurony fényénél és ezer ágyú villámánál. Az azt hirdeti, hogy rendben van a házatája s fejét büszkén emelheti föl az életrevaló nemzetek közt.

Ezt a kis összeget jelentette be ma Wekerle hatalmas keretű expozéjában a jövő költségvetés pluszául.

Egyszerre kicserélődik a Ház. A kedélyekben még ott kering a jászberényi méreg, még a légben leng a Szapáry lövegének füstje, a nyári mámor is pirosítja a szélbali homlokokat, de most mindenki leveti a közönséges arcát s a tíz év előttit veszi föl. Amikor még higgadtan tanácskoztak Magyarország parlamentjében. Pedig akkor még pirospozsgás deficitek sírtak az expozéban.

Mély csend. Minden arc a rokonszenves miniszter felé fordul, aki tiszta, átlátszó előadásban terjeszti elő a költségvetést. Ott jönnek sorban a nagy rettenetes mammutok, az óriási tételek, azután az apró kis summák, fürgén betipegő kis többletek, melyeket a miniszter gyöngéden megsimogat s atyai örömmel mutat be a Háznak...Mert ezek a többletek sokan vannak. Itt egy kis szöszke hajú tízezer forintocska, amott egy pufók képű, egészséges kétszázezer forintos. Gyönyörűség nézni őket. Majd bejő egy daliás hatalmas legény, 21 milliós bevétel emelkedés, mely az államvasutakra esik. Ezen már az ellenzék szeme is megakad, s felejti, hogy egy óra múlva dühöngenie kell a szerző ellen. Azután egy másik meglepetés: a 19 és fél millió fölösleg az 1889-iki zárszámadásokban.

S minél tovább halad a miniszter, annál inkább emelkedik irányában a bizalom. Imitt-amott még lesben állnak az ellenzék pénzügyi héjái, hogy lecsapjanak valamely védtelen csirkére, de azokat érintetlenül védik az expozé szárnyai. Jó meleg helyen vannak ott. A szigorú, reális számítás fészkében. A harcra kész ceruza kiesik az ellenzéki finánc-kapacitások kezéből és ők is osztatlan rokonszenvvel kísérik a miniszter beszédét. S mikor a »plusz« kiderül, a jobboldal zajos éljenébe belefoly az ellenzék elismerésének moraja is.

Aztán rátér a miniszter a reformokra. Először int, lehűt, egy kicsit fösvénykedik, mint a jó gazda, mikor kiadásról van szó. De aztán kisül, hogy ha nem csurran, csöppen. Mégpedig jó bőségesen.

Pénzügyi reform egy légió. Más mezsgyékbe szintén tele marokkal szórja az életadó magot. Ott nő szemünk előtt fel a jövő messzelátóján. Aranybúzát ringat a kalász, ezüst harmatot altat a virág...

De befejezte már a pénzügyminiszter beszédét. A Ház újra fölveszi modern arcát. Hullám, ha volt, fölborzolódik megint, vihar, ha zúgott, kiömlik ismét oduiból. De az a plusz csak mosolyog ezeken a hullámokon, viharokon.




A MAI VITA okt. 17.

A Ház kiválóságai szálltak ma síkra. Csendes, zajtalan képe volt a teremnek. A képviselők illedelmesen ülnek a padjaikban, mióta az obstrukció elleni bástyák elseje felépült; a zöld posztóval bevont vassorompó, mely úgy néz ki a terem mediumán, mint egy aranyozott ketrec. Egy ketrec, mely nem azért van csinálva, hogy bezárva legyen benne valaki, hanem ellenkezőleg, hogy ki legyen onnan zárva mindenki.

Hej, a medium. Ez a villámgyűjtő! Innen törtek ki a viharok. Biz azt okos dolog volt eltorlaszolni. Lassankint épülnek majd más bástyák is. Az emberi elmék leleményesek. Zajtalan volt az indemnity vita, de nem érdek nélküli. Hegedüs Sándor szép csillapítón elmondta bevezető beszédében, hogy mennyire ártatlan dolog ez az öt hónapra terjedő felhatalmazás. Egy kérész életű csecsemő az egész indemnity. S ez már a tizenkilencedik ily nemű szülöttje a parlamentarizmusnak. De ilyen hosszú életű persze egyik sem volt.

Ezért aztán heves vitától lehetett tartani, de Helfy Ignác beszédei úgy hatnak egy idő óta, mint a morfium-befecskendezés, s az ostromot ő kezdte. Sőt utána Apponyi is bágyadtabb, halaványabb volt a szokottnál; pedig nagy szellemi pazarlást követett el; elmondván vagy hat beszédre való anyagot, emlegette Ugron Gábort, aki a delegációba vágyik. Milyen isten ellen való vétek be nem venni! (Olay Lajos, aki éppen emiatt kilépni készül az Ugron pártjából, mélyen üregeikben ülő szemeit kísértetiesen meresztgette Apponyira.) Felhozta a prímási szék betöltésénél a kormány állítólagos meghátrálását. (Bizony nagy kár a szegény Samassáért.) Végül felöklelte a kormányt s ráadásul lehajolt és egy barackot nyomott a Gyulai Pál fejére a tegnapi kritikájáért a főrendiházban. Ez volt az első jó kritika Gyulaitól, s íme mindjárt utólérte miatta a Nemezis.

Apponyinak Wekerle felelt nagy elmeéllel, a szabadelvű párt zajos tetszése között. Majd a vén szittya Csanády Sándor szórta nemzetiszínű mennyköveit széles kedvében; őt követte nyomban Beöthy Ákos. (Megint csuklott a brit oroszlán.) Magyarázta a parlamentarizmust, mesélte, hogy s mint van ez vagy az az angolok országában s végre konstatálta (mert eddig még kétségben van az ország) és megnyugtatta a közvéleményt, hogy a nyári közigazgatási vita nem volt obstrukció - mert az magas szellemi nívón állott mindvégig.

S valóban hálás lehet iránta a Ház, hogy a tevékeny képviselő időt szerezvén magának, tanulmányozta az összes európai obstrukciókat s az olyan csodálatos véleményre jutott a nyári vitánk felől, mert ez adott alkalmat Szilágyinak megragyogtatni fölséges gúnyját oly erővel, hogy sziporkázó szarkazmusa az egész Házat gyönyörködtette, mint egy kápráztató tűzijáték, de olyan, hogy a leeső rakéták ráhullanak az ellenfélre és a bőrét égetik.

Utoljára Csatár beszélt, majdnem üres padok előtt. Mikor kijött a folyosóra, szerényen mondá a künn rá várakozó komájának, aki a karzatról hallgatta:

- Ma nem voltam nagyon érdekes. Bolond a téma! A hazafiságnak eleget tettem s ez a fő. Ezek a többiek fölkértek, hogy húzzam ki az ülést, hát kihúztam és ez a fő.

Kivette a zsebéből öreg klepszidráját (melyről ebben a végrehajtói világban, egy tavalyi beszédje szerint azt sem tudja, hogy az övé-e még), s megelégedetten mutatta a komának, hogy éppen pont kettő; egy egész óráig teljesítette hazafiúi feladatát.




A T. HÁZBÓL okt. 18.

Egy középkori torna volt ez. Az ellentáborokból két dalia lándzsát mért össze. Míg a néző uraságok összegyűlnek, addiglan Kaas Ivor tartotta szóval a már jelenlevőket. Lassan gyűltek a képviselő urak, tehát Kaas Ivor hosszasan beszélt, fényes segédlettel (hol Csatár, hol Csanády szekundált neki a közbeszólásaival).

Az egész parlamenten bizonyos elaggottság vehető észre. Az ötödik esztendő minden dikcióból kiütögeti magát. S minden magán viseli a fáradtságot. Péchy haja megritkult, arca fakóbb lett; a Kaas Ivor hangja színtelenebb, bénább. Az egész Ház megöregedett.

Hol vannak azok a tej-arcok, melyek 1887-ben virítottak ilyenkor ősszel? Hány kemény csata emléke kóvályog az elmékben! A karcsú gyerekek meghíztak, az egykori korifeusok kint vannak a temetőkben (a halál ellen nincs immunitás), s az óriási viták, melyek annyi ember vérét tartották hetekig lázas bizsergésben, ott feketéllenek bambán, némán a Ház sárguló Naplóiban.

Az idő mindent elfúj; s mégis minden a régiben marad. A kép egészen más s nagyban mégis ugyanaz.

A régi vezér lengeteg hófehér hajával ott ül már a közkatonák között, s helyén a mostani miniszterelnök tömött hajkoszorúval a fején; az ellenzék hatalmas óriása a piros széken lóbázza rettentő ceruzáját.

S mindez mit változtatott a helyzeten? Egy csomó nyomdafesték fogyott el, ennyi az egész. Egy csomó katona célhoz jutott, egy csomó kidőlt, egy csomó célhoz akar jutni. Így volt ez nagyban akkor is, s így van ez nagyban most is.

Az ország szekere akkor is jól haladott s most is halad, mégpedig jól halad, de a harc egyre folyik és folyni fog ezentúl is, mert egy csomó katona célhoz akar jutni.

S mivel ez így van s minden parlamentben ez történik, az indemnitynél is meg kell csinálni a nagy ostromot.

Alighogy lecsendesült Kaas Ivor, kezdődik a nagy előadás, az ellenzék vezére, Apponyi a humor aranyos sörényű paripáján nyargalt be a porondra; nevetnek is, nem is a humoron. A könnyű paripa nem jól áll a nehéz lovasnak. Ropog a ló dereka és botlik.

Átül hát a vezér a kedvenc paripájára s kibontja rajta a nemzeti szabadelvű párt lobogóját. Ehhez már ért Apponyi. Hiszen egész életében ezt csinálja.

Leng, leng a szegény zászlócska, mely annyiszor volt már átfestve, hol a nyele lett más, hol a színe, hol a felirata, de diadalmas népet maga mögött még nem látott.

Lelkesül a kis tábor. Ábrányi Kornél, aki igyekszik úgy öltözködni, mint Apponyi, de szerénységből mégis kisebb fehér pettyek vannak a nyakkendőjén, világirtó kegyetlenséggel nézi végig a csodálkozó mameluk tábort, mintha mondaná: »Ezt tessék már most megfaggyúzni!« Linder György a kezével-lábával kalimpál, mint egy hőscincér, míg az öreg Tolnay Gábor úgy tűnik fel a vezér háta mögött, mint egy odvas fa, ki-kiröpül a nyílásából egy-egy vadméh: »Úgy van, úgy van!«

Apponyi beszéde három részből állt; egyik a zászló bemutatása, másik a támadás, harmadik pedig a belefújás a Lehel kürtjébe. A Lehel kürtje a választóknak szól.

Elmondta, hogy az ő pártja semmi változáson nem ment át (nem szegényke, csak megfogyott); elmondta, hogy az állami közigazgatást az ő programjából vette át a szabadelvű párt.

- Nem volt ráintabulálva a nevükre - kiáltá közbe egy kormánypárti hang.

Amire fölriad az örökre álmos Wodianer Béla, akinek az ébersége csak a közbeszólásokon kapcsolódik ki s anélkül, hogy fölnyitná a szemeit megmordult:

- Rendre Csatárt!

A zászló (melybe egyébiránt Szilágyi mindjárt beütött egy díszszöget) még szerencsés is lehet, de a támadás nem volt szerencsés, mert a nagy tehetségű gróf túlságosan használta a lőpor nélküli füstöt - ami nem éppen új találmány, s talán nem is vindikálja magának.

Minél tovább beszélt Apponyi, annál bőszebb lett Szilágyi. Már-már alig ült a helyén. Mérges gesztusokkal átbeszélt Szapáryhoz, Wekerléhez. A ceruzát idegesen lecsapta a pad alá. Vészjóslón koppant a földön.

Ebből a tapasztalt jegyzők mint égi jelekből a csillagászok, előre kiókumlálták, hogy nagy csata lesz. Az üstökös jelentkezik. Szilágyi fog beszélni.

S valóban minden ingerelte. Hock János diadalmas szatír arca, Horánszky rejtélyes gúnyos savanyúsága s különösen Apponyinak az a megjegyzése a beszéd végén, hogy a kormány fél így meggyengülve fölvenni a harcot...

Mit, meggyengülve? Mikor ő tegnap adta ki a bulletint: »Hogy a kormány jól érzi magát és nincs szándéka kimúlni«.

Fölpattant mint a nyíl, fölpattant még a nagy éljenmorajban, mely a leülő ellenzéki vezér jutalomjátékát kíséri. »Öt perc, öt perc!« ordítják még a balon. »Tisztelt Ház!« hasad föl a Szilágyi hangja ércesen.

Csönd lett. S a mélységes csönd szokatlanságában újra fölriadt Wodianer:

- Rendre Csatárt!

Nagy derültséget kelt, még az elnök is mosolygott. Az ártatlan Csatár ott bóbiskált, két könyökére dőlve a padjában, mint egy legelésző bárány.

Szilágyi kifeszítette herkulesi mellét, s dörgő hangon üzente meg a hadat az ellenzéknek.

- Ám küzdjük hát meg a nagy csatát! Legyen harc!

Az ellenzék a sziú-indiánokra emlékeztető tábori lármával ordított:

- Legyen harc! Helyes, helyes! Harcoljunk a végkimerülésig!

Olay lelkesen közbekiáltott:

- Az utolsó csepp vérig.

S azzal kiosont a büfébe (nyilván, hogy egy kis veres borral megszaporítsa a vérét).

S a harc megindult. A Ház rettentő Kinizsije oly pusztítást művelt az új zászlójú ellenzéken, amilyenre még annálék nem emlékeznek. Önmagát múlta felül ma. Nincs a szónoklat arzenálisában az a fegyver, amelyet beléjök nem mártogatott. S milyen bravúrral! Élvezet volt látni a kegyetlen munkát, de egyszersmind borzalmas is volt. A suhogó nyilak mérgezett hegyeikkel, a rettentő bárd, mely vág nagy sebeket, a koponyákat repesztő buzogány csak úgy döngött. A finom pengéjű kard, mely játszi módon karcol, csak úgy villogott, fénylett...

A mamelukság vidoran nézte, hogy lapul meg az ellentábor, hogy konyul le a hőscincér bajsza, hogy változik az Apponyi mosolygó arca halványabbra, hogy dőlnek ki a Kőrösi Sándor torkából a befagyott falrengető »helyesek« és »úgy vanok«.

Néma már a balmező. Csak félve oson ki egy-egy illedelmes közbeszólás. Pedig a hatalmas szónok, miután ellenfelét már jól elpáholta, mesterileg csoportosított érvek finom hálójában jól összefojtogatta, nem éri be a puszta diadallal, hanem győző módjára a zsákmányolásra indul, belenyúlván a rozoga muníciós szekerükbe - bebizonyítja, hogy az állami közigazgatás (az a sokat emlegetett saját külön gyöngy a programban) voltaképpen az ő eszméje.

Nagy konsternáció támadt erre. Egy »ah« lebbent át a Ház összes vidékein.

Az ördögbe is, nem mindennapi történet. Egy apa reklamálja a gyermekét.

S eközben még egy apa támad. Az igazi. Aki hosszú ideig némán nézte a civakodást a gyermek felett. (Hogy volt hozzá szülői szíve?)

Hol vagy Salamon király, hogy dönts?

Salamon király nincs itt, itt van helyette Chorin Ferenc, akire Szilágyi hivatkozik.

- Úgy van, úgy van! - kiáltja Chorin Ferenc.

S a mérsékelt bal néma marad.

Apponyi lehorgasztja érdekes fejét nagy szomorúan, mint ahogyan illik egy apának, aki éppen ebben a percben vesztette el egyetlen magzatját.

Már-már a jobbon is a részvét kezd kibontakozni a szerencsétlen szülő iránt, még a Szapáry szelíd kék szeméből is kiolvashatná Szilágyi »ne bántsd már, ne bántsd már, kérlek«, de a megbőszült oroszlán nem enged, tapos és dúl elementáris erővel.

Fekete kurta haja átnedvesedik, fénylő lesz, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöznek.

De semmi az. A kitörő éljen-zúgás igazi selyemkendő a szónoknak: egy pillanat alatt felszárítja a fáradtság csöppjeit.

...Vége a hatalmas beszédnek. Szilágyi leül. Az éljen-orkán süvít. Káprázat fogja el az embereket. Minden kicsinek látszik, mintha Liliputban járnánk. Ici-pici Horánszky Nándorok s parányi Linder Gyurkák mozognak a megkisebbedett Apponyi körül. Minden le van lapítva. A pusztaság tompa érzése nehezedik a kedélyekre.

Az ellenzék össze van törve!

És a nagy pusztaságban csak a nyolc miniszter széke látszik. De mekkora óriások ülnek ott - glóriával a fejük körül.

A mamelukság zsibongva tódul ki a folyosókra, vidáman, életkedvvel.

- Agyon vannak vágva!

De mindez csak a képzelet játéka. Gomolygó köd, melyet egy nagy elme elszór. Varázs köd, mely elfoszlik. Egy nagy beszéd és egy kis beszéd közt nagy a különbség, de csak egy napig. Hétfőn, mire megint összeül a Ház, minden a régiben marad.

Az agyonvágott emberek fölélednek és visszanyerik természetes alakjukat, a miniszterek is a magukét s újra és újra elülről kezdődik a harc - mert mindig van és lesz egy csomó katona, aki célhoz akar jutni.




A T. HÁZBÓL okt. 20.

Az első ötéves országgyűlés, melyben titáni csaták zajlottak le, fegyvercsörgetés közt készül kimúlni. Az utolsó ülésszak nyitánya csak úgy porzik a bajvívók rohamaitól. De a kocka megfordult. Az ellenzéket verik. Rossz kimenetelű csatába vezeti őket Apponyi.

Szegény mérsékelt ellenzék (mely isten tudja, hányadszor változtatja már a nevét) olyanok, mint az akváriumban levő halak; jó halak, derék halak (némelyik arany pikkelyű), de az akváriumban levő víz minduntalan megposványosodik felettük.

Most friss vizet próbálnak ereszteni magukra - de az új vizükben máris veszélyes baktériumokat fedezett fel Szilágyi és ma Szapáry.

De ne ugorjunk az ülés végére, referáljunk sorban.

Beöthy Ákos kezdte meg reggel a vitát, s híre járt, hogy Horánszky fogja megtámadni Szilágyit.

- Ráspolyba harap - jósolgatták nagy búsan a Horánszky emberei.

De Horánszky helyett Beöthy mozgósíttatott, aki meglehetős szelíd volt. Nagy figyelemmel hallgatta a Ház, s beszédjének bizonyára nagy sikere lett volna, ha Zirzen Janka nincs, akinek a növendékei (vagy harminc rózsabimbó) éppen a leghatásosabb helynél (mikor az apaságot vette el Szilágyitól Grünwald részére) kezdtek szép katonás rendben fölvonulni a karzatra.

Mintha tavaszi szél lengette volna meg a honatyákat, egyszerre mozogni kezdett az egész Ház, ki a gukkerért nyúlt, ki a bajuszát pederte.

Egyszóval a figyelemnek vége volt:

- Az ördög menjen innen most Angliába!

Beöthy Ákos beszédjét megölték a bakfisok; de a harc tovább folyt. Az udvarias kormánypárt széttekintett. Hamar egy fiatal szónokot ezeknek a leányoknak!

A sok kopasz fej közt nem akadt más, mint Pulszky Károly. (Hol őgyeleg ilyenkor az a Fenyvessy Ferenc?)

De Pulszky Károly is megfelelt, okosan, szerényen és tárgyilagosan polemizálva Apponyival. Végül szobrot gyúrt Beksicsnek (De hova állítjuk már?), rámutatva, hogy a nemzeti szabadelvű program eszméit jobbadán e kitűnő publicista vetette fel először.

A szabadelvű párton mozgás támadt. Minden szem Beksicset kereste. Hol van Beksics, merre van Beksics?

Jött is be nagy lihegve nemsokára, mint az olyan ember, akinek váratlanul kikerültek az elveszett holmiai.

Apponyi következett. Ő is beismerte, hogy a holmi egy része Beksicsé. Aztán nagy hévvel vetette magát ellenfelére, Szilágyira, ki mosolygó arccal hallgatta végig a nagy attakot, melynek első részét a gúny fegyverével vívta meg Apponyi, ügyesen bontogatva ki magát az útvesztőből, amelybe sodortatott; a támadás komolyabb része kevésbé volt sikerült, de érvei mesterien voltak elrendezve beszédjében, mint egy kertben a virágpadok. Itt egy kis jácint (egy ötletke), ott egy grupp (egy érv), amott egy megálló hely. (Ide az éljenzés jön.) Itt egy mesterséges tó... a tavon kacsák úsznak, kúszó növények indái közt... távolabb egy filagória és megint egy pihenő hely. (Ide megint éljenzés jön.) Azután jön a belle vue... a jó kilátás. Ah, a jó kilátás! E kilátásokért van az egész kert...

Szilágyi nyugodtan hallgatta. Csak néha mozdult meg idegesen, mint egy ugrásra készülő tigris. S egyetlen egyszer szólt közbe:

- Frázis! Ez is frázis!

Majd szólni akart, a jegyzőket kezdték keresni haragos villámmal telt szemei, de gróf Szapáry Gyula intett, s erre meghajtotta fejét. Gróf Szapáry Gyula fog beszélni.

S alig hangzott el a frenetikus éljenzés, mely a Háznak ezen nagy szónokát kétségtelenül megilleti pártbelieitől, gróf Szapáry Gyula állott fel, s mesterkéletlen, egyszerű modorban, kerülve a szónoklati rafinéria görbítő, nagyító és kicsinyítő tükreit, de nyílt, magyar ésszel cáfolta meg az ellenzék érveit az indemnity ellen.

Ma azonban ő sem maradt a puszta védelemnél. Mikor ezzel készen volt, kihúzta kardját a támadásra az új program ellen, s beszédjének az a helye, hol a kiegyezés megalkotásának intencióit magyarázta, egyszerű világosságával és józanságával, nem nélkülözve a föllendülés ércét sem, oly hatást keltett, mint csak igen kevés beszéd a Házban.

Lelkes éljenzésben tört ki a mameluk-tábor a beszéd végén, mintha a régi, tíz év előtti lélek szállt volna az ellomhult testbe.

Főleg midőn Szapáry kijelenté, hogy a párt fölveszi a hirdetett harcot, bizalommal, önérzettel; az egész tábor megmozdult harciasan s még Urbanovszky Ernő se rázta öreg fejét jobbra-balra tagadólag, hanem mintha Kubica szeme nézne, lefelé függélyesen.

Az újságírók karzatán nagy megelégedéssel nevetgéltek jobbról is, balról is, a fránya skriblerek:

- Szépen indul minden... el van vetve minden. Az idén megint jól telelünk gyerekek!




A MAI ÜLÉS okt. 21.

A mai nap megint jól kezdődött. Már az ülés elején szétszórta a Házban Bolgár Ferenc a legújabb »kakas gyufákat«, melyekre csak rá kellett lépni, hogy nagyot durranjanak... Elsőrendű gyufák. A »Katonai Lapok« példányai, mely lap ellen Fejérváry rendeletet bocsátott ki.

Egyébiránt az új »Fejérváry-affér« nem keltett nagy figyelmet, mert minden érdeklődést egy közelgő esemény abszorbeált: a Szilágyi válasza Apponyi beszédére.

Minden ezt várta. A folyosó, mely folyton ürült és telt, aszerint, amint a vita hullámai közelebb látszottak sodorni az eseményt, a karzat, mely szakadásig tömve volt. Felülről az asszonyok kíváncsiságtól izgultan tekintgetnek alá, lesve az idegizgató látványosságot, mikor az egyik rétor szétmarcangolja a másik rétort.

A vitát Hegedüs Sándor, az előadó, kezdte meg, akinek feltűnése az előadói székben nagy mozgást keltett az ellenzéken.

- Miért beszél ilyenkor az előadó?

Miért? A nemzeti párt fantáziája elkezd működni (hátha valami édes titok lappang e mögött?) s csakugyan felfödöz egy rejtélyes pontot a láthatáron.

Ott gömörödik a napfényben, terem közepén üresen az igazságügy-miniszter széke. Ez az üres szék végigszalad az ellenzéki logika útjain, keresztül megy a retortákon, Kaas Ivor ábrándos fején, Horánszky epéjén, Beöthy Ákos humorán, s mire végigjárta ezt a folyamatot (perc az egész) már meg van fejtve a talány: azért beszél Hegedüs, mert üres a miniszteri szék és most a többség obstrukciót csinál, hogy kihúzza az időt, amíg megjő a szék gazdája.

Még egy perc s a mérsékelt ellenzék már látja a megrémült többséget, melyet »megint« cserben hagyott Szilágyi, a futkosó galoppinokat, akik lihegve keresik az eltűnt minisztert leverten, kétségbeesetten térnek vissza, eredménytelenül, sőt őt is látják, a »nagy cséplőgépet«, amint tehetetlensége érzetében elbujdosik s nem mer többé szembeszállni Apponyival, a rettenetessel.

Horánszky gúnyosan enyeleg Hegedüssel:

- Adunk egy félórai halasztást, amíg a miniszter megjön!

De csakhamar fölrázza a mérsékelt ellenzéket álmaiból Wekerle, aki nagyszabású polémiával tör Apponyira. A miniszter ugyan csak a portyázó szerepét játssza a döntő ütközet előtt, de találó vágásaival s szellemes fordulataival oly közel férkőzik az ellenséghez, hogy az veszedelemben látja magát jóval a várt veszedelem előtt. (Apponyi szenvedélyesen jegyez.)

Végre belép a terembe az igazságügy-miniszter. Előtte egy szolga rengeteg fekete táskával, mögötte egy szolga hatalmas könyvnyalábbal. Összerezzen a Ház. Hajh, mi lesz itt ma, mikor Szilágyi ilyen arzenállal vonul be!

A mérsékelt ellenzék feszeng helyén s hogy leplezze kelletlen érzelmeit, elkezd tapsolni. Játék a félelemmel!

Wekerle után Helfy szólt még, tiltakozva az ellen, hogy a szélsőbal a költségvetésnél obstrukciót akart csinálni s aztán Kaas Ivor kerekedett szólásra, de csak azért, hogy minden öt percben megkérdje a minisztert, hajlandó-e már beszélni, mert szívesen átengedi neki a szót. Játék a bárddal!

A 3. szakasznál végre fölállt az igazságügy-miniszter, s másfél óra hosszat szatirizálta és döntögette föl Apponyi érveit. Mai beszédének árnyazata - ragyogó árnyazata - a szarkazmus volt. Gúny, találó persziflázsokkal és oly előadási szubtilitásokkal, melyek az egész Házat szinte elkápráztatták. A miniszter egész szónoki nagyságában, előadói képességének egész csodálatosságában emelkedett föl a harcra. Az ugrásra készülő oroszlán ma nem tett pápaszemet az orrára, hogy legyeket fogdosson. Teljes erejével rátört az ellenfélre, s torkára tette karmait, amikor azt dörögte feléje, hogy amit tesz, az szédelgés a hatvanhetediki alapon.

A Ház fojtott lélegzettel hallgatta a nagy szónokot s az ellenzék szinte önkéntelenül megrezzent, mikor gúnnyal tele arca feléje fordult. A fejek kényelmetlenül forogtak jobbra-balra, mikor a miniszter föl- és lemozgó kezének árnyéka rájuk esett (mintha csak annak az árnyéknak is súlya lenne!), az öreg Csanády pedig mint egy hörcsög ugrott föl a miniszter egy véletlenül feléje irányuló gesztusára és rikácsolva kiáltotta:

- Ne mutogasson mindig énrám!

Viharos tetszések, a többség egész testét megrengető derültségek váltogatták egymást a miniszter beszéde alatt. S végül hosszú zúgással, tapssal omlott feléje pártja elismerése.

Apponyi azonnal felelt, s ez a másik gladiátor, ki gyönyörű szónoki vértezetében szintén győzhetlen, ma is hatalmasan védelmezte magát. Rögtönzése igazi kis remek volt, mely éppúgy elragadta a viadal nézőközönségét, mint az imént Szilágyi hatalmas beszéde.

A két óriás harcába azonban ma az ülés végén lágyan, békítően szólt bele egy nászinduló, mely a miniszterelnök szép leányának esküvőjéről hangzik. Emiatt ugyanis holnap nem lesz ülés s a fegyverek kapitulálnak egy napon egy mirtuszkoszorú előtt.




A T. HÁZBÓL okt. 23.

Az aranyos kopjára föltűzött zöldes sátorban, bíboros székében nyugodtan ült ma az elfáradt, elöregedett elnök.

A parlamenti párviadal, mely Apponyi és Szilágyi közt vívatik végkimerülésre, ma általánosabbá lett. Jókai beszéde alatt, melyben tarkállott a sok szín, sok ötlet, az egész ellenzék közbebeszélt. (Még szerencse, hogy Károlyi Gábor gróf római zarándok lett.) Kaas Ivor és a különféle Linderek, váltig zavarták a szónokot; az elnök nem győzött a csengettyűjéhez kapkodni.

Egyre sírt-rítt a kis fekete nyelű harangocska, mely már annyiszor elpanaszolta a parlamenti méltóság hiányát, az öreg Csatár behúzta nagy fejét rettentő váll-lapockái közé és összetett kezekkel rimánkodott a pártbelieknek, hogy ne beszéljenek, mert ő ma nem szeretne kikapni.

- Rendet kérünk - kiálta valaki a jobboldalról. - Ne lármázzanak!

- Pszt! - csitítá egy másik mamelukhang a csend követelőjét. - Ne avatkozzunk bele! Hagyjuk az elnököt. Hadd végezze ő, a maga barátaival!

Jókai szelíd, mézes humorát csöppentgette a baliakra; de ez, a három napi ádáz kardcsattogtatás után csak olyan volt, mintha cukros mandulákat kezdene valaki dobálni a nehéz vértekre és sisakokra.

Polónyi, aki megvágott kezét még mindig a kabátjába dugva viseli, gúnyosan kiálta:

- Poéta, poéta!

Horánszky Nándor is, ki úgy ült ott, mint egy felfújt pók, egyre kíméletlenkedett a nagy íróval, mire az ki is fakadt:

- Csekély ember vagyok, akit Horánszky Nándor mélyen lenézhet maga alatt, de valami mégis vagyok: e nemzet ötvenéves történetének élő krónikása.

S az öreg krónikás még a szokottnál is nagyobbnak látszott e pillanatban a sok vásott közbeszóló között, kik a saruit se érdemesek megoldani. Bele is kezdett a krónikamondásba...

Másképp csinálták ők valamikor a nemzeti pártot! Mikor még Tisza Kálmán és Szapáry Gyula verekedett meg a katonatisztekkel...

Lelkes éljen-moraj zúgott fel a párton a régi reminiszcenciákra...

Apponyi lehajtotta a fejét. Mintha ő is gondolkoznék: milyen különös vita ez? Szilágyi szemére vetette neki tegnapelőtt, hogy ő aulikus. S kicsoda Szilágyi? Őfelségének egy minisztere, valóságos belső titkos tanácsos. S mégis mint vádat dobja oda valakinek, hogy az udvarhoz húz. S most Jókai is két valóságos belső titkos tanácsossal áll ki (pláne két miniszterelnökkel), akik az osztrák tisztekkel verekszenek. Hogy dicsekszik vele az öreg poéta. S az a két államférfi is, hogy átmelegszik ez emlékeken...

A napfény az elnök háta mögé lopózva enyelegve játszik az ország címerén. A krónikás folytatja az ő krónikáját, hogy küldöz Tisza Kálmán pénzt az emigránsoknak... s Apponyi még mindig lehajtva tartja fejét, gondolatot gondolatba fűzve, hogyan lehetne az országot fölszabadítani a rabságból.

(Tudom, csodálkozni fog Taaffe, ha odafönt Bécsben megolvassa ezt a vitát, hogy Apponyi ezektől az osztrák porkolábaktól akarja megszabadítani a nemzetet.)

Jókai után Horánszky jött. Egy bödön méz után egy akó savanyú káposzta.

A kis öreg volt a nemzeti párt »tromfja«. Négy napon keresztül fenyegetőztek vele.

- Horánszky leplezni fog!

A pièce de resistance! A nagy Horánszky. A nagy emlékező. A nagy szatirista. Borzasztó lesz...

Az ember azt hitte volna, hogy skarlátköpenyben lép ki a színre, izzó vassal, éles pallossal. (Vajon fölvette-e szegény Szilágyi tegnap az utolsó kenetet?)

De nem a hóhér kosztümjében jött ki; ott állott kurta barna kabátjában. (»A tisztességnek kézről-kézre adott nagyon megviselt köpenyét« csak Szilágyi éles szeme látta meg rajta.) Egyszerű közönséges halandó volt, sem a foga nem volt kicsorbítva, sem a szeme nem volt vérbe borulva. Igazán semmi különös nincs rajta. És mégis ő fogja megsemmisíteni Szilágyit.

De hát miért ne? Sok csoda történt már, La Brouillière nagy hős, nagy tábornok volt, száz csatán győzedelmes - s mégis egy komfortábli gázolta el! Minden megeshetik a világon.

Fölállott Horánszky, édeskés lágy hangot és férfias nyugalmat affektálva, de kezeiben úgy reszketett a cvikker, mint egy veszekedő asszony kalapján a rezgő...

Nyugtalan volt, amíg festett. Mert festett a gyűlölet tégelyeiből. Festette a Szilágyi arcképét sötét kegyetlen színekkel.

A mameluk tábor közömbösen hallgatta egy ideig: Hadd harapdálja a ráspolyt Horánszky, ha olyan jó foga van.

- Mégis szörnyűség, amit csinál. Kiáltsuk legalább, hogy »rendre!«

- Ejh, hagyjuk Szilágyira - szóltak a békavérűek. - Ne avatkozzunk bele. Hadd végezzen ő maga a hajdani barátaival!

A kép, a miniszter fotográfiája, egyre sötétebb, feketébb lett, ízléstelen, durva vonásokkal mázolva, maga Horánszky egyre sápadtabb, amint több-több epe ömlött ki a száján, Apponyi pedig a szégyenkezéstől egyre pirosabb.

- Éppen az a színe van, mint Apponyinak - szólt halkan valaki valakihez a hátam mögött.

(Hátranéztem: Luppa volt. Hát bizonyosan a sillerjéről beszélt.)

Igen, valóban a siller bor színét vette föl Apponyi arca, egyszövetűvé válván az Ábrányi Kornél nyakával, ki láthatólag szinte ideges lett a kínos analizálás alatt, melyhez hasonló személyeskedés a magyar parlamentben még elő nem fordult; a legdurvább gorombaságok jezsuita simasággal föltálalva.

Szilágyi nyugodt maradt; egy izma se rándult meg. Oly hideg volt, mintha Aesopus meséiből olvasna Horánszky valamit. Például a rókát, aki az oroszlánt be akarja taszítani egy verembe...

Csak éppen hogy nem ásított Szilágyi. Bámulatos léleknyugalom. Fölkelt, átment a jegyzői táblához, nadrágzsebébe mélyesztett kezekkel s ott még ráért kötekedni az öreg Madarásszal is, majd visszatért a helyére, hozzáigazította az óráját a Ház órájához. (Ez volt ma a legmeggondolatlanabb lépése), hallottuk, amint megberreg a kis fogantyú... Ejh, ez az ember még élni akar!

De a párt java már dühbe jött.

- Rendre, rendre! - kiáltozák. S Péchy kétszer is rendreutasította Horánszkyt.

Amire méltatlankodni, zsibongni kezdtek a balok. Hoitsy, mert lutheránus, többet mer, odarohant az emelvényhez, fenyegető gesztusokkal.

- Hagyjátok beszélni! Hiszen csupa ártatlan dolgokat mond.

Tisza Kálmán fölkelt és tüntetőleg elhagyta a termet. Csernátony közbeszólt:

- Undorító!

S ő is a folyosóra ment. Nem hallgathatta tovább.

Csernátony mindig tud hangulatot csinálni. Néha egy szavával megfordítja a környezetét.

- Miért ment ki Lajos bácsi?

- Haragszik.

Erre az egész jobb sarok haragudni kezdett s kipusztult a teremből a folyosóra, ahol szintén történt leleplezés. (Valaki egy hosszú aranyszőke női hajszálat gombolyított le a gróf Pongrácz kabátjáról.)

De csakhamar rezgett a villamos csengettyű. Szilágyi felel.

Rohant minden lélek, s a templomi csöndben az órák ketyegését lehetett hallani a zsebekben. (A legszebben ketyeg a Csatáré.)

A fönséges szónok (mert igazán ez az epitheton illeti meg), megbolygatott múltját szavaival állítá a Ház elé, s a Ház frenetikus éljenriadalomban tört ki.

A baloldal mélységesen hallgatott.

Horánszky fölugrott; homloka megvörösödött, szemei kidagadtak, halántéka lüktetett. Látta, hogy minden erőlködése hasztalan volt.

Még egy kis tartalékméreg volt elméje zacskójában. Még egy kis mérges nyál.

Egy magánbeszélgetését hozta fel, melyet évek előtt folytatott Szilágyival, de éppen ez okozta vesztét.

Szilágyi újra fölállt. Elmondta, hogy magánbeszélgetéseket nem illendő fölhozni, mint bizonyítékokat (és most egy fordulattal egyszerre támadó lett a támadottból), de ha már meg van említve a magánbeszélgetés, ő azt most kiegészíti egy részlettel; hogy Horánszky ez alkalommal arra ajánlkozott, kilép vele és otthagyja Apponyit - de ő (Szilágyi) ezt el nem fogadta.

Homéri kacaj felelt erre. Kacaj és éljen. A kacaj végig hömpölygött a padokon, a Ház összes mezőin. Kacagott az elnök, kacagtak a jegyzők, a gyorsírók, még a terem-tisztek is kacagtak, kacagott a karzat és kacagni fog az egész ország.

Horánszky még egyszer, mint sírból kikelt rém, holthaloványan föltámolygott s kínos vergődéssel vallotta be, hogy igaz, ő is ki akart lépni, de csak arra az esetre, ha Apponyi nem mutatkoznék később szabadelvűnek.

...Hm! Jó lesz azt tudni, hogy ez a gyanú meg szokott fordulni még a Horánszky lelkében is?

A Ház nevetve oszlott szét. Az óriási párbaj, melyet a két vezér folytatott s melyre sokáig fognak visszaemlékezni az annálisok, véget ért a mai nappal. S akik Caesart jöttek temetni, fakó saroglyán vitték haza Sancho Pansát.




A MAI ÜLÉS okt. 24.

Szokatlanul megnépesedett a Ház, csak télen láthatni ilyen üléseket.

Még az úgynevezett titáni csata alatt (melynek egyébiránt a valóságban nem volt más halottja, mint Rácz Atanáz) sem voltak annyian.

A karzat is megtelt. Pedig nem volt előkészületben a fekete táblán se Apponyi, se Szilágyi, se Fenyvessy Ferenc.

De mégis kellett lennie valakinek, aki vonzott.

Hát persze hogy volt. Uzelác, alkotmányos életünk ezen kimagasló alakja.

Ővele végzett ma a miniszterelnök, válaszolván Horánszky és Ugron Gábor interpellációira.

Alig várta a Ház, hogy átessék a különböző jelentéseken és harmadszori fölolvasásokon, hogy aztán fölálljon gróf Szapáry Gyula, ki előtt barna miniszteri tárca hevert, nyilván az Uzelác-iratokkal.

Déli harangszókor egészen ünnepélyes képe támadt a tanácsteremnek. Megkerült Károlyi Gábor valahonnan, Uzelác őt is behozta, a miniszterek mind ott ültek a karéjban, az egy Csákyt kivéve, s mélységes csönd támadt, mikor végre fölállt a miniszterelnök, s elmondta részletesen a vizsgálat eredményét.

Mindenki figyelemmel hallgatott, mert a miniszterelnök nem közlé előlegesen a klubban a választ, ami igen kellemetlen dolog lehet az olyan interpellálóknak, akik készülni szeretnek a viszontválaszokra.

A válasz tehát az újság ingerével hatott mindenkire.

Világos képét adta a fiumei tüntetésnek, majd a vizsgálat adatait szellőztette s maga is megbélyegezvén Uzelác eljárását, közlé a Házzal, hogy a százados felsőbb hatósága által megdorgáltatott.

- Helyes, helyes! - hangzott jobbról.

- Kevés! - kiálták közbe a szélsőbaliak. - Csatár dühösen ugrott föl: »kevés ha mondom«. (Ő legalább is nyársra szerette volna húzatni Uzelácot.)

Majd a hadügyminiszter körrendeletét említé a miniszterelnök, mely a politizálástól eltiltja a katonaságot mindenkorra.

A szabadelvű párt (mely a kevésnél a többet szintén jobban szeretné) megnyugodva helyeselte a szatiszfakciót. Mert ha nem helyeselte volna is, csak ilyen marad ez már, amilyen most. Ezelőtt még ilyet se kaptunk. Hja, a szegény ember vízzel főz.

Uzelác úr csak egy példány abból a nagy családból. Az Uzelácok örökké valók s átöröklődnek az egyik kormánytól a másikra. Uzelácok mindig voltak és lesznek. Az Uzelácok sohasem változnak, csak az elégtételek mennek át némi metamorfózison.

Van olyan elégtétel, hogy a büntetett Uzelácnak esik jól. (Például áthelyezik, de magasabb ranggal.) Van aztán olyan, hogy át se helyezik, hanem csak megdicsérik titokban. Van olyan, hogy nem dicsérik meg, csak előléptetik egy kicsit. Nem minden Uzelácnak egyforma a szerencséje.

A mostani Uzelác aránylag pechben volt. De mégse elég pechben, hogy a hazát lázas örömre hangolja.

Hej, mennyivel is szebb volna a válasz, s tudom a miniszterelnök is szívesebben közölné, ha ilyen lehetne:

- Őfelsége roppant haragra gerjedt, t. Ház, a Jellasics-ezred ellen s az ezred szétoszlatását rendelte el. Uzelác volt százados úr pedig a kard-bojtját vesztette.

Micsoda lelkes éljen lett volna a jobboldalon, de a mai vita menetére nem bírt volna semmi befolyással.

Mert azért savanyú Horánszky Nándor elmondta volna előre átgondolt disszertációit a kormány veszélyes fiumei politikájáról, a bősz Ugron Gábor, mint egy megvadult sziú-indián, ugyanolyan vérgyullasztó, hatalmas, lázas szónoklattal, mint a mai, azt hirdette volna, hogy a kardbojt nem elég, hanem Uzelác levágott feje ide hozassék és a Ház asztalára tétessék közszemlére. (Zajos helyeslés és éljenzés balról.)

Ennek aztán a kormány megint csak nem bírna eleget tenni; s ott volna, ahol most van, a »meghátráló politika útvesztőjében«.

De ez mind csak a képzelet játéka... Az Uzelác-ügy prózailag intéztetett el. Elégtételt kaptunk s ezzel vége. Uzelác százados úr megdorgáltatott (s ez neki nem kellemes). A többi Jellasicsek is megkapták az orrot (az meg őnekik nem esett jól.) Igaz, hogy ennél az elégtételnél mi sokkal szebbet is ki bírtunk volna magunknak gondolni, de az még kevésbé lett volna kellemes a Jellasicseknek és Uzelácnak.




Hátra Kezdőlap Előre