A képviselők és a komondor

Mondok én nektek valamit Szilágyiról. Azazhogy nem őróla csak az értelme vág ki Szilágyira. Kár, hogy nincs itt a Pali (Szontágh Pál), hogy ő is hallaná. 1849-ben üldözött képviselők bujdostak Szatmárban, nappal a nádasban tartózkodva, csak éjjel jöttek ki a falvakba. Jól éltek, vígan éltek a nádas közt, volt egy kunyhójuk, a kunyhóban egy hordó boruk, jó sült birkahúsuk és tarokk kártyájuk.

Hanem a Bezirker egyszer csak mégis megtudta a dolgot. Okos ember volt, azt is tudta, hogy ő nem bírja őket elfogni, a fogdmegek jöttét jelekkel jelzik nekik a környékbeli őrszemek, minélfogva könnyen odébbállnak. Nincs annak más módja, a községet kell rávenni, hogy az szolgáltassa ki őket.

El is ment a községbe a Bezirker és beszélt velük.

- Atyafiak, tireátok nem haragszik a császár, megbocsát, sőt barátságba lép veletek; hanem azokat az urakat adjátok ide.

A községbeliek gondolkozási időt kértek, s ezalatt tanácskozának a véneik. Már-már úgy hajlott a bölcsesség rúdja, hogy »adjuk ki, mért ne adnánk ki?«, amikor felszólalt közöttük a legokosabb, Felcsuthi Gerzson:

- Hm, meg kell azt jól gondolni, hallják kendtek. Mert minél tovább latolom a Bezirkerék kívánságát, annál inkább úgy jön az elibém, mintha a farkasok arra kérnék a jámbor juhnyájat: »Nem haragszunk mi rátok jó juhok, hanem csak a komondort adjátok ki«.

Szöget ütött a szó a községnek fejébe, és többet szó se volt a képviselők kiszolgáltatásáról.

A Kemény János hallgatói vidáman mosolyogtak, s nem egy gondolta talán magában:

- Van benne valami, oda nem adjuk Szilágyit.

Belülről az elnöki csengettyű riadozott. Jön a nap eseménye: a Tisza István beszédje. Kormánypárt és baloldal bevonult; a Ház közbeszólóinak nagy zsákmány Tisza István. Biztatja is őket a mester Károlyi Gábor: »Őrajta tegyetek remeket!«

De Tisza István ez egyszer ravaszul rászedte a balpártot, oly magas elvi alapon mozgott s olyan államférfiúi objektivitással rajzolta a pártok közötti viszonyokat s a nemzeti párt kártékony hatását, amint apró »vívmányocskákkal« a nemzet idegeire dolgozik s a nagy aspirációk elérésére ezzel megbénítja, hogy lehetetlen volt hozzáférni.

A kormánypárt zajos tetszésben tört ki hellyel-hellyel, s maga az ellenzék is csendesen hallgatta a szokatlanul mély látású fiatal politikust.

Volt ugyan egy-két maliciózus közbeszólás. A szónok, aki jól kezeli a riposztot, láthatólag küzdött magával, hogy visszacsapjon... szögletes homloka elvörösödött, szeme villant, ajkára kiugrott a kész nyíl, amivel visszalőjön... de mintha nyelne egyet, mintha a torkán tolná vissza önnönmagát legyőzve, folytatta beszédét, mely némileg aztán legyőzte ellenfeleit is.

Majd egy szép jelenet következett azután. Csillogó, zománcos. A daliás középkor aranyos fénye szaladgált a barna padokon. A »százezer lovagok nemzete« van itt most gyűlésen. Kardjaikat, sisakjaikat, páncéljaikat tán ott künn hagyták a folyosókon. Hermelin palástját Bánffy is levetette... Paripák patkója csattog messze odakinn.

Hej, hadd szóljanak a harsonák! Új lovag lép a sorompók elé.

Ez bizony nem valami deli, jegenye növésű levente. Inkább sir John Falstaff vagy valami ija-fija, a pohos Eötvös Károly. De azért lovag ő. Háromszáz esztendő se bírta kiaszalni véréből azt a bizonyos »tíz kék cseppet«. Nemes gondolat volt, ami kényelmes helyéről ilyen dérrel-durral felpattanni készteté.

Arcát a felháborodás sápadtsága borítja, szürke szemeiből haragos szikrák ólálkodnak.

- Oly ügyben szólalok fel - kezdte -, melyben egy percig sem várhatok.

Mindenki kíváncsi. Vajon mi baja eshetett Eötvösnek?

- Egy hölgy neve lett itt szóba hozva t. Ház - folytatta Eötvös...

Kriptai csend támadt. Mindenki értette már, miről lesz szó, és mindenki irigyelte Eötvöst. Ebben a percben ő volt itt a legkülönb.

S aztán nemes, metsző szavakkal bélyegezte meg Vajay eljárását, mondván, hogy azt mint felháborított egész pártja nevében helyteleníti, mert a nő, kivált midőn a jótékonyságot gyakorolja, oly szent előttük, mint a pap az oltáránál.

E szavak lágyan, fenségesen rezegtek, mint a harang a fülledt, füsttel, gőzzel, párával telített levegőben.

...Ah, mit beszélek! Ez a levegő, ez a hely olyan tisztának, kellemesnek látszott e percben, mint ördögűzés után a rezedaillattal kifüstölt templom.




ORSZÁGGYŰLÉS

[dec. 20.]

Az általános büdzsévita ma voltaképpen véget ért. Mint vég vignette, két pap (Hévizy János és Vörös József) zárták be az egy hétig tartó hadjáratot hol ugyan templomot nem döntöttek szét, de a falaihoz, fedeléhez itt-ott erősen hozzásúrlódtak. Egyben ölelkeztek most a papok, hogy egyik se fogadta el a költségvetést.

Most már a zárbeszédekre került a sor. Hegedüs nagy leleményességgel gyűjt még a letarlózott mezőkön is kalászokat. Bezáró beszédei még mindig olyan frissek, magvasak, mint a bevezető beszédei. Semmi az, hogy huszan-harmincan beszéltek előtte, ha ugyan szabad ezt a kifejezést használni, mert őmiatta csak közbül lehet beszélni. Az a mesebeli tarisznya neki ez a téma, melyből ha már százan ettek is, még mindig annyi van benne, mint mikor még senki sem evett.

Utána Pázmándy Dénes kalandozta be az országot, s nyalábra szedvén minden gravament, pletykát és azt mondjákot, jó egy óra hosszáig adta a szóbankot, gúnyolva (már ti. kulináris gúnyolódással) a főispánokat, akiknek egyike évenkint ötször fordult meg székhelyén egy-egy napra, tehát minden megjelenés ezer forint. (Ez a legnagyobb napidíj a világon kiáltott fel a világjártas Dini keserűen.) A Zólyom megyei volt főispánról pláne azt sütötte ki, hogy főispánkodása alatt egyetlen egyszer sem aludt székhelyén. (Azt persze elhallgatta, hogy a városhoz közel egy kastélya van, hát valószínűleg abban hált.) Besztercéről átugrott Fogaras megyébe, s bár maga is bevallotta, hogy ott sohasem járt, mégis hivatva érezte magát bepillantást engedni a tisztelt Háznak a fogarasi viszonyokba. A kis városka társadalmi súrlódásait, összeveszéseit, apró szcénáit se hagyva ki, belevegyítvén a derék alispánt, Kapocsányi Mór személyét is, ki pedig egynehányad magával igazi sziszifuszi munkát végez ott a maroknyi magyarság fenntartásán, s innen e hatalmas parlamenti teremből inkább meleg biztatást, jó szót várna, mint lankasztó, kíméletlen vagy rideg szavakat. Fölemlíté többi közt Bausznern főispán egyik rendeletét, mely a megyei tisztviselőket »kötelességszerű szavazásra« inti s hogy az elnöki tribünt ne hagyják el. Az ellenzék zajos derültségbe tört ki. Mire aztán »Dini« átugrott Vas megyébe és ott leplezett. Majd újra visszakerült a nemzetiségekhez panaszkodással, hogy nemzetiségi vidékeken a magyar katonák románul kötelesek levelezni!

Wekerle közbeszólt:

- Orvosoltatni fog!

A derék lelkű Dini, akinek az a hivatása van, ami Mikulásnak, hogy bejárván az egész országot a rossz gyermekeket megvirgácsolja a jóknak pedig cukrot tegyen a csizmáikba... nem, ezt az utóbbit másra bízza; nos igen a jó Dini elment Veszprémbe, bejárta még utána Tolnát, Baranyát s minthogy úgyis a karácsonyi szent ünnepek következnek, elmondta minden összeszedett értesítését, hat beszédtárgyat és nyolc-kilenc interpelláció-anyagot egybeöntve. Háta mögött ülő társai ámulva nézték ezt a pazarlást.

Pázmándy után Mikszáth kelt a fogarasi főispán védelmére, ki erős barátja a magyar állameszmének, s esetleges túlzásai is e nemes forrásból erednek. Mikszáth felszólalását (mint amely látszólag a törvényszerűséggel szemben, a főispán intenciói mellett hegyeződött ki), izgalommal, gyakori félbeszakításokkal hallgatták a szélsőbalon.

Míg végre a keletkező vihart elsimította Wekerle néhány rövid szóval. Kijelentve, hogy nem az intenciók, hanem mindig a törvényszerűség szerint fog eljárni. Erre elsimultak a hullámok de ha nem simultak volna is el, a Ház órája elérte a római II-est, s ilyenkor a harcoló felek mindig fegyverszünetet kötnek másnapig.




[KÉPVISELŐHÁZI FELSZÓLALÁS ÉS VISZONTVÁLASZ]

T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Engedelmet kérek, hogy az előttem szólott t. képviselő úr egypár kifejezésére nézve személyes kérdésben felszólalhassak. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő úr belekeverte beszédébe Fogaras megye főispánját, s bár ugyanezen dolgot már a lapok hasábjain is olvastam, eddig nem tartottam sem kötelességemnek, sem indíttatva nem éreztem magamat, hogy feleljek rá, de mivel itt a Házban, ahol a megtámadott nincs, szintén előhozatott a dolog: némelyekre nézve meg kell jegyeznem a következőket. (Halljuk! Halljuk!) Nekem úgy tűnik ki ezen felszólalásból és a lapok közleményéből, nem tudom igaz-e, de ezek úgy tüntetik fel a dolgot, hogy ővele ottan nincsenek megelégedve sem a szászok, sem az oláhok, csak éppen a magyarok. (Tetszés jobb felől.) Kutatom magamban annak okát, hogy tulajdonképpen miért szólalt föl Pázmándy Dénes: vajon a főispánnak vagy a magyar állameszmének az ellensége, ezt nem tudom kiokoskodni. (Zaj a bal- és szélsőbaloldalon. Zaj a jobboldalon.)

Ennek a főispánnak a viselkedése, valamint a famózus rendelet is nem vezethető vissza egyébre, mint a magyar állameszméhez való ragaszkodásra. (Zaj a bal- és szélsőbaloldalon)

UGRON GÁBOR: Nincsen szükségünk ilyen rendeletekre!

MIKSZÁTH KÁLMÁN: A t. képviselő úr komikusnak találta a tisztviselők kötelességszerű szavazatát. Én azt hiszem, t. Ház, hogy ez akárhol lehet komikus, csak Fogaras vármegyében nem. (Zajos mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.)

Én nem vagyok olyan jól informálva a főispánokról, mint Pázmándy Dénes képviselő úr, ki azt is tudja, mennyit aludtak (Derültség a jobboldalon), de ennek a rendeletnek a célját evidensnek tartom. Azt akarta elérni, minthogy ott a tisztikar érzelmekben nem teljesen egyöntetű, nehogy az történjék, hogy a megyei tisztviselők, tehát a magyar állam közegei, odamenjenek a tisztviselői tribünről a bizottsági tagok közé és azokat sokszor saját külön felfogásaik szerint informálják. Hihetőleg azért rendeli a főispán, hogy a tribünön maradjanak ülve. Különben is, én ezt a vádat nem találom olyannak, amely ezen főispánra bármiféle homályt vethetne. (Zaj és mozgás a bal- és szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.)

Nem terjeszkedem ki azokra az apró torzsalkodásokra, amelyek ott egyes békétlen személyek közt folynak, mert azok nem ide a parlament elé valók, de azért biztosíthatom arról Pázmándy Dénes képviselő urat, hogy Fogaras megyében kielégítő nyugalom van. (Zaj és mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.)

UGRON GÁBOR: Tessék a személyes kérdésnél maradni!

MIKSZÁTH KÁLMÁN: És ez a nyugalom esetleg csak akkor fog megszűnni, ha önök szólási vágyuktól elkapatva, efféle beszédekkel fogják őket irritálni. (Zaj és mozgás a bal- és szélsőbaloldalon. Felkiáltások: Rendre! Rendre!)

MIKSZÁTH KÁLMÁN: T. Ház! Engedelmet kérek, hogy egypár szóval válaszoljak Pázmándy Dénes képviselő úrnak. (Nagy zaj a bal- és szélsőbal-oldalon. Felkiáltások: Miféle címen beszél?) Személyes kérdésben. (Halljuk! Halljuk!) Miről van itt szó? Előhozott a képviselő úr egy főispánt és annak egy ténykedését, egy rendeletét, amellyel a legrosszabb esetben is egy rendelettel többet bocsátott ki, mint amennyit talán kellett volna. (Tetszés jobb felől.) Ez oly csekélység, t. képviselőház, hogy ezért nem érdemes egy egész megyét felzaklatni és folyton figyelmeztetni a nemzetiségeket, hogy ellenök mily jogtalanságokat követnek el. Mert végre el is találják hinni. Ez véleményem szerint nem egészen hazafias dolog. Bocsánatot kérek, ha ezzel valakit megsértettem, de ez az én meggyőződésem. (Mozgás bal felől. Helyeslés jobb felől.)




A T. HÁZBÓL

[dec. 21.]

I. Őszinte vallomások és önkritika

Könnyű a nagy szónokoknak beseperni másnap a koszorúkat. Illatos virágok között ébrednek, a lapok vezércikkei, rezüméi tömjént lehelnek; a fekete betűerdőben derült napsugarak táncolnak.

De nehéz a magamforma szegény embernek, aki összecsipkedve a lapbeli szúnyogoktól, megdagadt lelki hangulattal indul másnap a Házba. Az ismerőseim már mindnyájan olvasták azóta a lapvéleményeket, és tudom egy se sajnált, vállat vontak egykedvűen:

- Hja... a hóhért akasztják!

Az ember érzi bűnös voltát. A múzeumi fák az úton fázékonyan zörrentik össze száraz, ezüstös gallyaikat, mintha mondanák: »Egy rossz szónok jön erre.«

A Múzeum falához meglapulva érsz el a Sándor utcáig, s félig lopva osonsz be a Házba. A kapus észre sem vesz. Magad akarod, hogy észre ne vegyen. S mikor már észre nem vett az a bántó gondolat támad benned, hogy a kapus voltaképpen maga se akart észrevenni. Egy rossz szónokot nem lát meg senki.

De mindegy. Mindent ki kell állni. Mégis beérsz ólom lábakkal a folyosóra, s ott megindulnak a vélemények.

Ugronnal találkozol, azt mondja:

- Hogy jutott eszedbe a törvényesség ellen beszélni? Borzasztó!

Jön Andreánszky:

- Bizony elvétetted egy kicsit a sulykot!

Egy-egy képviselőtársam így szólt:

- Ejh, végre is igazad volt! (No, ez bizonyosan ravasz ember.)

Egy másik azzal fogad:

- Rossz volt a téma. (Ez a Darányi-iskolából való.)

Jön egy harmadik:

- Nem tudtál tegnap inkább otthon maradni? (Ez a Tibád-iskola növendéke.)

Csak Pulszky Ágoston siet felém vidáman, nyájasan:

- Ne búsulj, hiszen engem sem szeret az ellenzék. (S ragyogó arccal dörzsöli a kezeit, mintha mondaná: »teringette, vagyunk már ketten«).

S még a dicséretben is elrejtett tőrszúrások vannak ilyenkor. Rónay János megveregeti az ember vállát:

- Ami azt illeti, kezdetnek elég jó az.

Még Tisza Kálmán is így szól:

- Ha én úgy tudnék írni mint te, sohasem beszélnék.

S ekkor bukkan oda valahonnan Beksics Gusztáv nagy lelkesedéssel:

- Bravo, bravissimo! No, én nem vártam tőled ennyit!

Ellankasztva menekülök be a tanácsterembe, de ott is kietlen, kellemetlen. Az elnök gyanakodva néz reám a tribünről legalább azt képzelem, gyanakszik, hogy ma is van valami mondanivalóm. Az egyik miniszter átható, fagyos pillantása szinte átöklel. »Ember - mondja őexcellenciája fenyegetőn -, miért van ma rajtad fekete kabát?«

Csak Dániel Gábor (aki pedig elég nagy humorista), ölti magára a csodálkozás naiv zekéjét s kérdezgeti mint a messzi világrészeket bejárt utazótól.

- Hát aztán, hogy megy az efféle beszéd?

(Végigborzongott a hátam. Huh, éppen ezért az »efféle beszédért« jött rám méregbe az ellenzék!)

- Hát egyszerű az egész. Az ember csak arra vigyázzon, ha feláll, hogy örökké nyugatnak nézzen, ahol Horváth Gyula ül, aki, ha nem tetszik is neki a beszéd, váltig bólingat a fejével, mintha mindent helyeselne és minél jobban haragszik, annál jobban, hevesebben ingatja; ami igen jól esik abban a percben az embernek, mikor idege él, és a messze ülő Beöthy Ákos zsebében hallja az óra ketyegését. És különösen arra vigyázzon, nehogy északra nézzen valahogy. Mert északon ül az öreg Ucsu, aki, ha valamit helyesel, borzasztóan rázza a fejét, s minél jobban tetszik neki a beszéd, annál vadabbul rázza, lóbázza tagadólag, ami igen rosszul esik az embernek abban a percben, mikor a Bánffy Dezső magas katedrája egyszerre őrült kalamajkát kezd táncolni...

Még tovább is folytattam volna a tapasztalataimat, ha meg nem szólít Károlyi Gábor gróf, ki fájós lábával sántikálva megy végig a termen:

- Jó, hogy nem beszélhetsz a tolladdal: az volna nekünk rossz.

- Nagy kár - mondom -, hogy te meg nem a lábaddal szoktál közbeszólni; az volna nekünk jó.

Neuszidler elfog a padoknál fennhéjázón.

- Hja, pajtás, pajtás, hang kell a szónoklathoz, pajtás.

Nem bírom tovább állni, átmenekülök az ellenzéki gránicra: ott jó csendes öregurak ülnek: azok engem békén hagynak.

De ott sem volt nyugtom, nyomban nekem estek:

- Miféle igazságtalanság az tőled, hogy mikor mi beszélünk, akkor te vagy a varga, aki a mi bőrünket kicserzed most pedig mikor te beszélsz gyönyörűen agyonhallgatod magadat.

És minthogy ebben van valami osztó igazság, hogy én is tegyek valamit a parlamenti béke kedvéért, megígérem nekik, hogy nem kímélem hát magamat sem, és a holnapi számban ott lesz az én felszólalásom kritikája is a T. Házból rovatban, úgy, ahogy azt a Ház tagjai, kik tőlem már eleget szenvedtek, szemtől szembe, fülem hallatára megcsináltak.

...Hát bizony furcsa ez! Az ember szónok akar lenni és lesz mártír.

II. Néhány rövid észrevétel a mai ülésről

Ma két nagy beszéd volt az Apponyié és a Wekerléé.

A karcolatírónak a nagy szónokok a legrosszabb anyagja. Egypár szóval le lehet írni az egész képét.

Tele karzat... zsúfolt padok. Általános figyelem... kevés közbeszólás. Sűrű éljenek, zivataros helyesek.

A parlament két nagy alakjának mindenki ösmeri a külsejét is: minduntalan nem lehet elölről kezdeni a leírásukat.

S hogy éppen semmi festeni való ne akadjon rajtuk, még az öltözködésben is mindig egyformák. Apponyin örökké fekete kabát van. Sok programja volt már, de kabátja, mintha mindig csak egy lett volna. Oldalzsebéből kackiásan néz ki a zsebkendő csücske, kezében idegesen jár a ceruza. Wekerle is fekete kabátot visel, csakhogy nem selyembetétes hajtókával, mint Apponyi. Ennek is ott van oldalzsebében a zsebkendője, de izzadt homlokát megtörölni, mikor beszéd közben megmelegszik (s gyakorta melegszik meg, mert tűz és lélek van előadásában) a hátulsó zsebéből másik zsebkendőt vesz elő. Wekerle két zsebkendője rossz ómen Apponyiékra. Hiszen a hosszú életű Tisza is két pápaszemet hordott magával.

Egyebekben pedig Apponyinak nagyobb elokvenciája van, beszédjeinek architektúrája jobb, szóbősége kimeríthetlen Wekerlének ellenben a látköre nagyobb, észjárása elevenebb, fordulatai leleményesebbek, hangja nem olyan terjedelmes, nem olyan haragszerű, de lágyabb, kellemesebb.

Egyszóval mindkettő nagy ember. Jól, szépen, okosan beszélnek de hogy mit beszélnek, azt mindig elszedik előlünk a vezércikkírók. Hát ők is hadd éljenek.

A mai két nagy beszédből (melyek egyikében, a Wekerléében, egy elragadó részlet volt a nemzetnek a királyhoz való viszonyáról és az egész pártot megrázta) a Ház előrelátó jóstehetségű és jószimatú tagjai néhány centiméter távolodást véltek észrevenni.

De meglehet, erre is a vezércikkírók teszik rá a kezüket. Ámbár ez se bizonyos. Semmi se bizonyos. Csak az a bizonyos, hogy a költségvetés egyszerű felállással elfogadtatott. De ez már azelőtt is némileg bizonyos volt.





1893
CIKKEK, TÁRCÁK




VADNAI KÁROLY

Vadnai Károly jubileumára könnyű találni témát az íróknak. Hiszen mindnyájunkon rajta van a keze nyoma.

Ő mindnyájunkat látott felnőni (az ő nyesegetései közt), látott megöregedni (miközben ő fiatalodott), látott eltűnni más pályákra, mialatt ő folyton helyén maradt.

Nem lehet, nem tudom elképzelni, hogy ő valamikor ne legyen.

S mikor most összesereglünk körülötte, mint egy család - én azt, hogy a Fővárosi Lapok szerkesztését leteszi, nem tartom elég oknak a jubileumra, az csak egy közbejött mozzanat, ami alul ő sem kivétel. Mert tudom, a tollát le nem teszi. Az egész dolog hát voltaképpen csak annyit jelenthet, hogy koccintsunk vele egyet az ő egészségére útközben.

Ti. mi többiek vagyunk útközben.




MINISZTEREK RAVASZSÁGA

A képviselőház folyosóin és a képviselői fehér asztaloknál mozgalom indult meg az információk beszüntetése tárgyában; hogy képviselők ne járhassanak informálni a bíráknál. Azt is pengetik (de ezek már nagyon is vakmerő, urak), hogy az ügyvédi praxis inkompatibilisnek mondassék ki a képviselői állással. Egy ívet is próbáltak körözni. De hát ez még mind kicsi fejsze ahhoz a nagy fához! Könnyebb a papoktól elvenni a javaikat, mint az ügyvédek szájából a kalácsot. Vannak, kik az egyetemi tanárokra fenekednek, mások ellenben a bankok igazgató tanácsosait szeretnék kizárni.

Annyi bizonyos, hogy rossz vért szül a Ház tagjai közt az a látszat, hogy a parlamenti tekintély vagyonszerzésre használtatik. S ez a látszat csakugyan megvan néha-néha.

Miként a koleráról írta egy jeles angol író, hogy az inkább használ az embereknek, mint árt, mert borzalmas hírére rögtön hozzáfognak a legfőbb egészségügyi szabályhoz, a tisztogatáshoz, azonképp a Panama is meghozta a maga jó hatását - figyelmesekké tévén az embereket, a tisztaságra.

Persze messze van még ennek az ideje. A fehér asztaloktól a Ház asztaláig hosszú út vezet. Addig körül lehet sétálni egypárszor a világot.

S addig csak egy pajzs van a képviselői »beleártás« elfajzásai ellen: a miniszterek ellenállása és ravaszsága.

Hja, az egy külön tudomány. Kevés miniszter érti, de némelyik egész grce-szal kezeli. Wekerle ígér, de nem liferál. A képviselők nemritkán bonyolódnak kellemetlen helyzetekbe emiatt, de Wekerlére mégse neheztelnek meg. Van-e olyan seb, amit ő édesded mosolyával be ne hegesszen?

Szilágyi olyan, mint a macska. Ne tessék szörnyülködni, tisztelt mameluk urak, a macskát a hajdankoriak az istenekhez hasonlították, mert szereti a hízelgést, cirógatást, de ő maga csak karmol. Tehát Szilágyi, ha jókedvű, nem teljesíti, ha rosszkedvű, nem teljesíti és egyszersmind összeszidja. Szilágyi ezzel a két skálával dolgozik. Báró Fejérváry katonás ember, vagy igent mond, vagy nemet, de amit mondott, arra a takarékpénztár is adhat. Csáky gróf óvatos, azért nem is lett »pertu« a képviselőkkel. Bethlennek az a fortélya van, hogyha valakit erdészgyakornoknak ajánl az ember és kidicséri, ő kapni látszik az alkalmon, fellelkesül az ajánlott páratlan tulajdonságain, s így szól:

- Köszönöm, hogy fölfedezted ezt az embert. Éppen ilyent keresek. Ohó! Ezzel nekem nagy tervem van. Isten ments, hogy azt erre az igénytelen helyre dugjuk.

S erre szépen hagyod magad lebeszélni, azon hitben, hogy a védenced jövőjét megalapítottad.

Lukács Béla, akinek a minisztériumában legtöbb a fóka (de, én istenem, milyen sovány fókácskák), szeretetreméltó flegmájával nem tesz soha semmi ellenvetést (minek arra szót vesztegetni?), hanem egyszerűen kihúz egy ceruzát és átnyújtja a protezsáló képviselőnek:

- Írd fel az illető nevét egy papirosra!

S ezzel bekerül a védenc a kabát belső zsebébe, sok-sok hasonló cédula közé. E néma zsebből rajzanak ki aztán azok a kedves, csacska postamesternők, mogorva távirdatisztek, kedélyes vasúti hivatalnokok, de sok ott is marad örökre. Ez a nevezetes zseb a bölcső, de egyszersmind koporsó.

Ám ez mintegy generalizálva van. Az egyes esetek azonban különbözők; a miniszterek furfangja, amit szelíden dialektikának is lehetne nevezni, kitanulmányozhatatlan.

Egyszer képviselő koromban (mintegy másfél év előtt) egy kerületembeli írnokot protezsáltam az igazságügy-minisztériumban.

Az államtitkár nyájasan fogadott.

- Hogy hívják az írnokot?

- Bokor Jánosnak.

- Mit akarsz belőle?

- Telekkönyvvezetőt, vagy legalább segédtelekkönyvvezetőt.

- Helyesen, és mióta írnok?

- Nekem azt írják, hogy tizenöt éve.

- Hm - szólt az államtitkár -, hát nézessük meg.

Beszólította a titkárját, s meghagyta, hogy keressék meg, mióta írnokoskodik Bokor János a kerületembeli járásbíróságnál?

Kisvártatva visszajött a titkár:

- Hét éve.

- Csak? - kiáltott fel az államtitkár vidáman. - No, az kellene még! Tíz-tizenkét éves írnokaink is vannak. Nem lehet, kedves barátom, még korán volna. Hadd várjon még egy kicsit ezen Bokor János.

Megírtam tehát a kerületembe, hogy Bokor János nem lehet kinevezve, mivel még csak hét éve írnok. Az pedig kölyök idő ebben az állásban.

Nosza, jött vissza a válasz, hogy igaz, csak hét éve írnok ott helyben, de azelőtt is írnok volt kilenc évig a trsztenai járásbíróságnál, ide csak át lett helyezve.

De míg én a levelet megírtam, arra megjött a válasz, mire azt vagy tízszer megsürgették, s én végre az államtitkárhoz kerültem vele ismét, újra elmúlt vagy félesztendő.

Az államtitkár nyájasan fogadott.

- Mit parancsolsz?

- Egy írnokot szeretnék segédtelekkönyvvezetőnek.

- Helyesen! Hogy hívják?

- Bokor Jánosnak.

- Tudom, tudom, emlékszem; hiszen úgy találtuk, hogy kevés ideje szolgál még.

- Éppen ez volt a tévedés, méltóságos uram. Nézesd meg jobban, s megtalálod a trsztenai járásbíróságnál. Ott is kilenc esztendeig volt már írnok. Összesen kis híja a tizenhat esztendőnek.

Az államtitkár összecsapta a kezeit:

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Tizenhat éve van szolgálatban, s nem mozdították elő. Jele, hogy alkalmatlan. Tehát én se tehetem. Hova gondolsz, édes barátom? Mit akarsz te egy megpenészedett tizenhat éves írnokkal? Igazán borzasztók vagytok!

Magam is beláttam, hogy borzasztók vagyunk, de azt is, hogy a bürokrácia észjárása is borzasztó. Lemondtam szegény Bokor Jánosomról. Végre is egy írnok kis pont a világon, hadd maradjon örökké kis pontnak. A kerületre nézve irreleváns.

Hogy a múlt választáson kisebbségben maradtam, annak nem a szegény Bokor János az oka, hanem egy másik eset.

Egyik főtisztviselő (a Majzik Károly) lett fölfüggesztve bizonyos manipulációk miatt, kinek óriási rokonsága van a kerületemben. Halomra jöttek hozzám a táviratok, levelek a legbefolyásosabb választóimtól:

»Mindent kövessen el nagyságod, hogy ártatlansága kiderüljön.«

Visszasürgönyöztem: »Mindent el fogok követni.«

El is követtem mindent. Háromszor voltam Budán, órákig lestem a minisztert a klubban, a folyosón s összes ékesszólásomat elővettem Majzik mellett. Őexcellenciája biztosított:

- Mindent el fogok követni.

Oh, hányszor hallottam ezt a mondatot a miniszteri ajkakról! Ha annyi forintom volna!

- Csak arra kérlek, kegyelmes uram, eleve értesíts az eredményről, hogy én sürgönyözhessem haza először.

- Mindenesetre.

A Majzik-esetnek az a nagy bibéje volt, hogy a megye képviselői közül némelyek ellene dolgoztak, de én mégis reménykedtem.

S valóban egy nap, midőn megkérdeztem a minisztertől, hogy van-e már valami eredmény, hanyagul mondá:

- Éppen tegnap intéztem el.

- S hogyan? - kérdém fojtott hangon.

A miniszter megszorongatta a kezeimet és jóakaratúlag mosolygott.

- Nos, fölmentetett.

- Hála Istennek - lihegtem örvendezve, s rögtön megfogalmaztam a telegramot. »A Majzik-ügyben a miniszter kedvező határozatot hozott. Nagy fáradságomba került, de győztünk.«

Egész este jöttek a köszönőtáviratok. Maga Majzik »élete megmentőjé«-nek nevezett. Otthon a kerületben nagy bankettet csináltak a kiderült ártatlanság tiszteletére - óriási ivással, lelkes tósztokkal. A fele az én egészségemre szólt.

Csak másnap hűlt el bennem a vér, mikor egész hitelesen meghallottam a Házban, hogy Majzikot elcsapták a hivatalából; kétségbeesve rohanok a miniszterhez:

- Kegyelmes uram, mit cselekedtél a Majzikkal?

A miniszter csodálkozva nézett rám:

- Hiszen már mondtam tegnap.

- Dehogy. Azt mondtad, hogy fölmentetett.

- Nos, igen - felelt őexcellenciája -, a hivatalából.

Majzikkal nekem is végem volt. Nevetségessé váltam a kerületemben.

A »jól informált ember«-nek csúfolnak.

Kikoptam, kimaradtam a Házból. Nyugodtan járogatok a klubba, s élvezettel nézem a minisztereket, kikhez nincs semmi mondanivalóm. Tessék elhinni, hogy ez is nagy élvezet.




AZ ORSZÁGOS NŐKÉPZŐ EGYESÜLET JUBILEUMA

Talán éppen ezen a napon, ebben az órában, huszonöt évvel ezelőtt előkelő magyar hölgyek gyűltek össze, hogy egy nőképző egyletet alakítsanak. Még akkor nem voltak felsőbb leányiskolák s csak a Veres Pálné fejében járt az a gondolat, hogy a nőket se ártana esetleg valamely megfelelő életpályára előkészíteni. Hozzá csatlakozott Veres Pálné szívós agitálásához, buzdításához gr. Teleki Sándorné. Ugyanaz a két hölgy vezérkedett az első ülésen, aki most elnököl a jubileum díszülésén. Ugyanezek az arcvonások, melyek szelíden és mégis méltósággal tekintenek le a tanácskozó terem faláról - csakhogy fiatalabban. Huszonöt év sietett tova azóta! Ah, milyen boldog ez a két úrnő, hogy nincs oka azt kívánnia (amiért annyi asszony sóhajt), hogy bárcsak megállott volna az idő! Mert oly hasznosan folyt le a huszonöt év, oly fényes eredményekkel, hogy ötven év munkájának is beillik. Kerek huszonöt esztendőt gazdálkodtak meg maguknak.

Bizony pedig a kezdet nem volt könnyű. Az alkotmány mézesheteit éltük 1867-ben, mikor Veres Pálné megindította a mozgalmat; mindenki a koronázásra gondolt. Szükségesebbnek látszottak most a szabók és varrónők, akik a ragyogó selyemköntösöket megvarrják, mintsem a nevelőnők, akik belőlről fényesítsék ki leányaink lelkét, szellemét. Lassan, nehezen is döcögött a dolog s bizony egy hajszálon múlt, hogy el nem aludt. De ez erős egy hajszál volt: a Veres Pálné vasakaratából sodorva.

A közöny mellett meg kellett birkózni egy csomó ósdi nézettel. A jobbmódú nemesség és főurak még nem is olyan régen elégnek tartották, ha a kisasszony jól cseveg németül, franciául és el tudja zongorázni a német zenedarabokat. A nemzeti motívumok iránt nem volt érzékük, pedig észrevehették volna II. József alatt a törekvést a magyar előkelőbb leányok germanizálására. Ez a foganttyú a nemzet szívéhez. Ezekkel a rózsás ujjakkal el lehet majd vezetni az egész nemzetet - a koporsójába. A lateiner osztály elégnek tartotta, ha a leányai írni, varrni és főzni tudnak. A kurtább nemességnél pedig ősi szólás volt: »a leánynak csak annyi esze legyen, hogyha az eső esik, tudja, hogy az eresz alá kell menni«. De a nemzetnek magának sokszor annyi esze se volt, valóságosan be kellett taszigálni az eresz alá, nem egyszer-kétszer. Ennél a kérdésnél éppúgy, mint igen sok másnál.

Veres Pálné nem csüggedt, s az első évben összetoborzott huszonkét hölgy százra növekedett egy esztendő alatt, s március 28-án, most huszonöt éve, végre megalakulhatott a nőképző egylet.

De milyen szerény eszközökkel, mennyi viszontagsággal kellett megküzdenie, míg végre ma saját palotájában (a Zöldfa utcában) ünnepelheti meg huszonöt éves fennállása ünnepét, egy hasznosan töltött múlt nimbuszával övezve.

A veres téglaszín palota több, mint csupán egy szép ház, egyszersmind monumentuma a magyar nők áldozatkészségének. Mindjárt a kapuban ott a fehér márványtábla, melyen az alapítónők aranybetűs nevei díszlenek. Már szinte tele van, de még a »margó«-ra, úgy gondolom, elférne egy-két név.

Érdekes itt végignézni a sürgés-forgást valamely nőegyleti ülés alatt. Akkor megelevenül az egész ház. Suhognak a selyemszoknyák, szép fehérhajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsőkön, komoly, ünnepélyes arccal, mintha országgyűlésbe mennének.

Lépjünk be a terembe, s íme kitárul egy szokatlan kép. A hosszú zöld asztalt csupa hölgyek ülik körül, csak úgy csörög rajtuk a sok gyöngy s ha mozdulnak, ha helyeselnek vagy ellentmondásra rázzák a fejüket, csillognak-villognak ékszereik s lengnek a strucctollak kalapjaikon.

Az asztalfőn a két elnök ül: Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. Előttük a csöngettyű, de erre csak ritkán van szükség (talán kétszer sem volt használva egy negyedszázad alatt), mert ha megvannak is talán itt a Károlyi Gábor és Vajay-féle természetek, de mennyire finomított alakban! Ah, ez az illedelem! Szép, szép a kis palota is, de ha ezt az illedelmet megvehetné a kormány az országgyűlés számára, milliomokat adna érte. Nincs itt »zaj« soha. A »Rendre«, »Helyre«, »Ohó«, »Eláll« szavakat nem ismerik. (Lehetne ez mamelukképző intézet is.) Mindössze szelíd zsongás vehető észre. Ez itt a »vihar«. Ha valamit morog egy-egy éltes matróna. Ez itt a »mennydörgés«. Az általános tetszést vagy nem tetszést csak a szemekből lehet kiolvasni. Azokból a többnyire szép szemekből.

De jaj is volna a lázongónak. Akire egyszer Teleki grófné ránéz haragosan fekete villámló szemeivel, hiába akart tigris lenni, csak mindjárt visszaváltozik az báránynak.

A zöld asztalnál csak a választmányi tagok ülnek és még a jegyző, az egyetlen szakállas és bajuszos lény a választmány ülésein; de ezt is gyakran helyettesíti egy-egy csinos asszonyka, aki dallamos hangon csevegi el a jelentéseket (hej ha egyszer ki lehetne cserélni Molnár Antalért!).

Évi nagygyűlés alkalmával hallgatóság is van; egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hű férj, aki a feleség nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Milyen gondatlanok ezek a férjek, nem hogy főznének ezalatt odahaza.) A terem előhajójában egy kosár virágbimbó; serdülő deli leánykák. Ez az országgyűlési ifjúság, az iskola növendékei. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket - bocsánat - az előrehaladottabb korúakat.

Istenem, hogy fut az idő! Mire a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva az ötvenéves jubileumra ugyanezeket a képeket újra közli, már akkor ezek a kedves ici-pici bakfisek fognak ott ülni a zöld asztalnál ugyanolyan nagy strucctollas kalapokkal, ugyanolyan komoly arccal, mint most a t. választmányi tagok. Csak aztán olyan lelkesedéssel is üljenek ott!

De mit beszélek én arról, hogy ugyanezeket a képeket közli a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva! Hiszen már akkorra kétségkívül négy-öt palotája is lesz a nőképző egyesületnek a magyar birodalmi székvárosban.

Ezekből a képekből csak kettő marad meg: az a két kép, mely ma még az élő eredetiekre tekint alá a terem falairól s melyeknek érdekességét minden huszonöt év megneveli, bevonja a kegyelet aranyos csillámú zománcával. Sok, sok rajok fognak kimenni innen e teremből az országba, magyar anyák leányai és magyar leányok anyái emberöltőkön át, s a tündéri tanuló korból ez a két arc mindig meg fog elevenedni az emlékekben, a tisztelet és tekintély hangulatos fényével beragyogva.

Érdemes élni a közügyeknek.




A POLITIKAI SZAGOK

(Húsvéti elmélkedés)

Egy igen kiváló politikusunktól, aki még ma is él, azt kérdeztem évtizedek előtt:

- Mikor látta, bátyám, Deák Ferencet?

Azért kérdeztem, mert ez volt a kedvenc témája. Ha hazakerült, örökké ezzel dicsekedett: »Itt voltunk, ott voltunk az öregúrral, ezt vagy azt mondta.« Arca lángolt, szeme ragyogott ilyenkor.

Most kedvetlenül biggyesztette el ajkait, s hanyagul veté oda:

- Nem járok az öreghez többé.

- Ugyan? Hát mi történt közöttük?

- Nagyon kellemetlen szagú a lába.

Sok-sok év elmúlt ezután, magam is képviselő lettem, az a politikus pedig kimaradt a választásoknál, mert a kormány igen lanyhán vette a dolgát. Fájt neki ez a kimaradás, s bár főrendiházi tag lett, mégis sokat tűnődött a kormány »hálátlanságán« s egyszer tőlem is megkérdé nagy bizalmasan:

- Hát te mit gondolsz, nem hallottál valamit, miért ejtettek el engem?

- Egyszerű az egész - feleltem, visszaemlékezve egykori szavaira -, mert immár a te lábadnak is kellemetlen szaga van.

Valóban ez a politika. A legillatosabb lábak is egyszerre csak kezdenek rossz szagúak lenni. A hívei elmaradoznak az egykor ünnepelt ember mellől, mert valami kellemetlen szag van rajta. S boldog, aki ezt legelőször érzi meg. Milyen orr, milyen fölséges orr! - mondják. Ah, az a csodálatos, megbecsülhetetlen szimat! Észrevenni valakin a friss rezedaillatot, aki eddig nem illatozott és észrevenni a másikon, hogy a lábából rossz szagok párolognak ki - a lábából, amelynek nyomain tömegek jártak eddig.

A politikát két dolog teszi: a szag és a szagolás. Aki se nem szagos, se szagolni nem tud, az menjen innen a pokolba - mert minden ezen alapszik.

Persze a szagok is különfélék, az orrok is - és csakis ezért komplikált mesterség a politika. E nélkül nagyon is egyszerű lenne. Például valaki igen jószagú lehet itthon, de a bécsi Burgban igen kellemetlen szaga van és vica versa. Ösmertem embereket, akik a rozmaringtól elundorodtak, s viszont olyanokat, akik úgy szürcsölték orrukkal, mint az ambróziát.

S mekkora variáció a szagok közt! Milyen bizonytalanság, hogy melyik kerekedik fel kedvenc szagnak! Az élelmes orosz illatszerész úgy találta ki a mai napok legbódítóbb parfümjét, hogy egy egészséges nő levetett ingén a szűzies test ott ragadt illatát tanulmányozta s elkészíté... Hiszen Hungáriát is szép asszonynak festik, csakhogy nem szokta az ingét levetni.

A mi politikusaink bizonytalanul fürkészik a szagok divatosságát és jövőjét. Különösen a vezetőknek van szükségük, hogy valami különös jó illat terjengjen rajtuk; árnyékaik nem vágynak egyéni szagra, ők megelégszenek, ha a nagyobbak érintkezése érzik rajtok. A pirítós kenyérnek nincsen szaga, de ha a fokhagyma hozzáér, akkor fokhagyma szaga van. Szerények ők! Ha akácillatot lehel a vezér, jámbor mamelukja nem akar jázminillatot, boldog a fakéreg szagával. Ha azonban a vezér kellemetlen szagú lett, a hű mameluk elóldalog fölséges szimatjával és egy perc alatt elveszíti előbbi szagát, más szagú világító testekhez dörzsölődvén.

Oh, ti őszinte virágok és fák, milyen unalmas lehet nektek, kik kénytelenek vagytok egy egész életen át egyetlen, ugyanazon illattal megérni, s az orgonavirág sohase szagolhat úgy, mint a rózsa, s a rózsa se veheti fel a levendula illatát, még ha megpukkadna is a vágytól - igaz ellenben, hogy a dohos hordó szagával sem sújthatják az istenek.

Egészen más az ember. Tetszés szerint csereberélhet szagokat. De persze, némelyek meg akarata nélkül érik utól. S ezektől nehéz megmenekedni. De mégsem lehetetlen. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal, vagy arkánummal kell bedörzsölni egy népszerűtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, magától illan el a rossz szag, mint a kámfor, de honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy a rossz szagból? Erre nincs felelet. A szag átcserélési processzus legtöbbször kifürkészhetetlen. Még akkor is, ha előttünk folyik le.

Lám, Eötvös Károly újra népszerű lett. Ki hitte volna? Megviselődött, megfoszlott, összezsugorodott, mint a radírgumi, amellyel már sok foltot kiszedtek. Már csak a Károlyi Gábor tekintélye tartotta. A vajdadolmány ezüstgombjai egymásután szakadoztak le. Az utolsó gombnál megrázkódott és megint népszerű lett.

De ez nem csoda. Tudjuk, láttuk mi okból? Egy beszéd által.

De miért lett népszerű gr. Szapáry Gyula? Hogy esett ez meg? Mert tény, hogy ő maga megint rokonszenves. Tett azóta valamit? Nem. Elment és eljött. Félévi távollét után megjelent a két utolsó ülésen a Házban, a íme, csodálkozva tapasztalhatta, hogy valami pompás illat van rajta. Hogy mi az oka, nem értette. Talán, hogy csak a Házban jelent meg, a klubban nem? Vagy talán, hogy Wekerle lett azóta rossz szagú?

Amint végigimbolygott a folyosókon, amerre ment, hódolón álltak fel előtte volt párthívei, akiknek most eszébe jutott, hogy ő választatta meg őket. Körüle tolongtak örömzsivajjal ellenfelei, hogy kezet fogjanak vele. A Ház összes orrait kellemes csiklandozás tartotta izgalomban. »Férfiasan esett el«, mondták. S ez annyit jelent parlamenti nyelven: »Ügyesen kelt fel.«

Még Horváth Gyula is eléje toppant:

- Látod, amíg nem volt igazad, a pártod mindég veled ment; egyetlen egyszer volt igazad és a pártod mindjárt cserbenhagyott.

Oh, együgyű közvélemény! Vén szamár, akinek a bölcsességfoga ki nem nő soha! Egy gyermek, nincs emlékezőtehetsége csak szeszélyei. Vagy ha van is emlékezőtehetsége, olyan mint egy asszonyé, csak arra emlékszik, amire akar. Ezért hiszi mindig, hogy igaza van.

De ebben az ő igazságában hiányzik a logika minden ingredienciája. Emberek, tárgyak, ruhák egyforma megítélés alá jutnak. A krinolin csúf, utálatos volt, de diadallal fog visszatérni; a pillangós főkötő gyönyörű volt, de talán sohase látjuk többé. Így van ez a világ eleje óta és így is lesz.

Ki bírná levezetni logice, miért lett a Szilágyi Dezső lábának kellemetlen szaga, s éppen akkor, midőn az a láb győzelmi ütemre lépkedett? Az csak nem vehető indoknak, hogy Szilágyinak rossz modora van. Hiszen népszerű korában is rossz modora volt. Úgy kaptuk őt mindjárt, mint mészárszékben a húst, a csontjaival együtt.

A púroszok úgyszólván ellen alakultak. - »Adjátok ki nekünk Kalchast!« ez volt a jelszó, a béke ára.

Kalchast nem lehet kiadni... Mit mondana rólunk a világ, ha harci győzelem után a legjobb katonát adnók ki? Hanem ha ti magatok döfitek le, mi szelíden és mosolyogva mossuk meg a kezeinket. Vizünk is van, lavórunk is van, törülközőkendőnk is van...

Szilágyira borzalmas sors várt. Mint láva hömpölygött a hír, hogy a költségvetésnél le fogják szavazni.

- Nagy harc lesz, szörnyű harc lesz - jósolták mindenfelé. - A fegyverek ropogni fognak, s küzdeni fog és elesik.

S mit tett ez ellen Szilágyi? Semmit. - Érezte, hogy vége van, mint az emberevők közé került misszionárius, tudta, hogy meg fogják sütni - csak a tálra volt kíváncsi, amiben fölszervírozzák. Erőnek erejével parlamentáris tálat akart. S a költségvetés éppen olyan.

Nyugodtan jött fel a vesztőhelyre a költségvetés napján.

S íme, csodák csodája... Lándzsáikat, vítőreiket behajigálták az emberek a szögletekbe, s a költségvetés lefolyt röviden, csendesen, egy zajos éljenben bevégződve.

Szilágyi bámult, a Ház is bámult. Mosolyogva vette nagy bőrtáskáját hóna alá, s e táskából is, amerre ment, finom rezedaszag szállongott s ringatózott a napfényes levegőben.

Hogy történt ez, mi volt benne a rugó? Talán megijesztette valaki a Házat, hogy Szilágyi után Darányi lesz a miniszter? Talán felültette valaki a Házat, hogy Szilágyi összeveszett Tiszáékkal? Talán...

Ejh, ezerszer is nem! Szeszély, szeszély és mindig csak szeszély. Szilágyi ismét jó szagú lett, punktum. Eötvös, Szapáry nemkülönben. Ne keressétek miért, ne keressétek hogyan, s ne fűzzetek a dologhoz okoskodást.

Hiszen azt magam is megtehetném, mondván: Íme, mégis mily bölcs a maga hóbortjaiban a parlamentarizmus. Gyorsan, pazarul koptatja az embereket - amíg újakat talál, de amikor aztán megszorul, takarékos lesz szegény feje és az egész ócskákból csinál magának újakat.




A WEKERLE ORVOSA

Levél Schmittely Józsefhez, a Pesti Hírlap segédszerkesztőjéhez:

Kedves barátom!

Tegnap a szerkesztőségben elbeszéltem a »Wekerle és környezete« című tárca anyagát; ön, látom, meg is íratta, de a szórakozott író (talán szerelmes) a legfontosabbat bennfelejtette a kalamárisában.

Pedig azt el nem engedhetem, mert se Anton, aki zálogba adta a dolgot, se Gyula, a kis Sándorka személye körüli miniszter, bár elég originális alakok, nem nyújtanak a Wekerle vonzó egyéniségéhez semmi kidomborító színt. Nem úgy azonban Spitzer úr, a pilisi doktor - akit egy kis irodalmi mártással igen jóízűvé lehet tenni.

Maga Wekerle beszélte el nekem az esetet, amit például a Murai pajkos tolla igen jól használhatna.

Mikor Wekerle a tél elején beteg volt, sorba tanácskozott az idevaló professzor-doktorokkal, akik szokás szerint megvizsgálták, összedisputáltak a vizsgálat eredménye felett, azután abban állapodtak meg:

- A kegyelmes úr meggyógyul két hét alatt, ha mindenben engedelmeskedik rendeleteinknek.

A miniszterelnök, aki a legfőbb hatalom mézesheteit élvezte ekkor, meghökkent, hogy most neki kell engedelmeskednie. Hát ezért lett ő miniszterelnök? De elnyomta kedvetlenségét, sóhajtott egyet és így szólt szigorú hangon:

- Jól van, uraim, engedelmeskedem, hanem biztosíthatnak-e róla teljesen és határozottan, hogy két hét alatt meggyógyulok? Igen vagy nem?

A tudós professzorok összenéztek. Ki tudja mi lakik ebben a hatalmas emberben? Hm, ez még vasra is verethet bennünket. S elkezdtek hámozni-hímezni:

- Hja, az orvos is csak ember, kegyelmes uram, a legfeljebb hozzávetőleg szólhat a bajokhoz. A siker mindég az isten kezében van.

A beteg miniszterelnök idegesen mozdult meg:

- Akkor hát köszönöm az urak érdeklődését. Engedelmeskedjem is s mégsem biztos a felgyógyulás? Akkor hát inkább keresek magamnak olyan doktort, aki nekem engedelmeskedik. Ez sokkal előnyösebb rám nézve, mert amellett is éppen csakúgy nem biztos a felgyógyulás.

Így került Wekerléhez Spitzer úr, a pilisi doktor, akinek meg lett mondva:

- Ön ezentúl az én doktorom, ön gyógyít engem, de a saját intencióim szerint.

Spitzer úr csodálkozó szemeket meresztett:

- Ez egy kicsit furcsa lesz, kegyelmes uram - ellenveté félénken és tiszteletteljesen.

Wekerle türelmetlenül vágott közbe:

- Az mindegy. Ön gyógyít s egyszersmind ön engedelmeskedik. Így akarom, punktum.

Így lett Spitzer úr a Wekerle kedvenc háziorvosa. Fel is gyógyult a miniszterelnök két hét alatt az akkori bajából, s az csak megerősíté zsarnoki metódusában.

Azóta gyakoriak az ilyen jelenetek beteg és orvosa közt:

- Ma rosszul érzem magamat, doktor.

- Mi baja, kegyelmes uram?

- Nem tudom, de ön írjon fel antifebrint.

Máskor szalicilport kér, néhány nap múlva nux vomicát.

Az orvos ijedten csapja össze a kezeit:

- De hiszen ez nem jó lesz, excellenciádnak nincs gyomorbaja.

A miniszterelnök a lábával toppant.

- Egy szót se doktor. Nekem nux vomica kell. Érzem.

Az orvos a fejét csóválja s dörmögve írja meg a receptet. Végre is - vigasztalja magát a pilisi Aeskulap - a kegyelmes úr furcsa páciens, sok mindenfélét bevesz, de legalább egészséges, mint a makk.




BEVEZETŐ A RIMASZOMBATI FELOLVASÁSHOZ

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Mielőtt hozzáfognék a felolvasásomhoz, minthogy most semmit sem szokás indoklás nélkül csinálni ami indokolatlan, még törvényjavaslatokat sem, bocsánatot kell kérni, hogy az én hangommal felolvasni merek.

De hát nincs-e rá mentségem? Az, hogy Magyarországon minden ember előszeretettel fog olyanhoz, amihez nem ért. Nemzeti szokás ez már.

Éppen az ebédnél mentegetőztem ma magántársaságban, hogyha Vámbéry sánta lábbal lehetett nagy utazó, akkor már semmi sem lehetetlen.

S végre a legfőbb mentségem, hogy otthon érzem magamat, szinte családi körben, ahol többet merek, mint kellene ebben a szívemnek édes városban, melynek minden háza, minden fája átverte magát az élet több benyomásain, s tisztán és vonzón élt szívemben. A nyargaló esztendők semmit sem koptattak rajta.

Meglátom az akkori arcokat. Azaz hol vannak már azok? Csak itt az emlékezetemben. Valójában künn alusznak, mélyen, csendesen a fagyott kövek szomorú városában, a szép híres szombati temetőben, ahol a halálfejű lepkéktől úgy megborzongtunk gyermekkoromban. Jaj, valami halottnak a lelke!

Ha most azok a lepkék mind kiszállnának... akik akkor élő emberek voltak itt... jártak-keltek, zsörtölődtek közöttünk. A derék, gömbölyű háziasszonyom, a híres főztű Dobos néni, még tán most is meglátszik rajtam a kosztja; a hatalmas Perecz bácsi, a szűrszabó, aki pompás meséket tudott mondani. Ezekkel kóstoltam először bele az irodalomba. Talán ő tett engem íróvá - és az egészen mindegy. A Helikon végre is csak egy hegy s éppen olyan virtus nyikorgó talyigán érni fel odáig, mint üveges hintóban. Nos, a Perecz meséi ugyancsak talyiga voltak.

De ha íróvá tett Perecz bácsi, annál inkább lebeszélt e helyről Juhász bácsi:

»Nem lehet ezzel a névvel, édes öcsém«, akkoriban Tündefi és Verényi-féle nevekkel volt benépesülve az irodalmi mező.

Micsoda változás harminc év alatt! A kedves tanáraimból csak kettő van, a kis házacska, ahol laktam, eltűnt a nagy világegyetemből. Ma jártam arra, kerestem. Fű terem ott s burján. A füvek rám bámultak közömbösen, ismeretlenül, mintha mondanák: »Nem téged vártunk, de egy kis esőt.«

Ha a ház sincsen meg, hol lehet akkor a kis íróasztal, amely az egyik szögletében állt, amelyen így szólottam sokszor:

»Rugódj meg asztalkám, s vigy el engem oda, ahová akarom.«

És a kis asztalka, mint a mesebeli sovány csikó a gazdáját, megrázkódott és elvitt ahová vágytam.

Sőt nemcsak elvitt, hanem harminc esztendő múlva vissza is hozott arra a helyre, ahonnan elindultam. Mert bizony annak a kis íróasztalnak köszönhetem, hogy most megint itt lehetek.

Itt vagyok, s csak imitt-amott villan meg egy-egy ismerős arc e teremben; egy-egy régi pajtás, de azoknak az arcát is milyen furára pingálta át azóta az idő, ez a szorgalmas, bolondos piktor. De hát hol vannak a többi pajtások? S hol vannak azok a szép szőke, barna leányok, akiket az akkori nagy diákok nézegettek?

Azazhogy itt vannak... ugyan olyanok, de mégse azok!

Szemem előtt szétfolynak a képek. Száz meg száz emlék tódul a fejembe, s szinte elfelejtem, hogy voltaképp e bevezetésben csak a hangomat akartam mentegetni.

Méltóztassék elhinni; már többször is mondtam, magam is jobb szerettem volna az Apponyi hangját hozni magammal kölcsön erre az alkalomra, de mi maradt volna akkor az ellenzéknek?

Egyszerű kénytelenségből tehát a magam hangjával olvasom el a Hány óra? című rajzomat.




MIKSZÁTH JEGYZETEI UTÁN

I. József főherceg és Elek Gusztáv

Köztudomású dolog, hogy Elek Gusztáv Magyarországon a legkitűnőbb lövő, akit »tallérlövő«-nek is hívnak, minekutána egyszer, meg kétségtelenül többször is, a földobott tallérokat egymásután lőtte át a pisztolya golyójával, anélkül, hogy csak egyszer is hibázott volna.

Hát ezzel a tallérlövő Elek Gusztávval történt meg egyszer, hogy nagyúri társaságban vadászott, mégpedig nyulakra. Hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy egy fölhajszolt nyúl került elébe, jó közel s vidáman futott tovább, mert Elek Gusztáv, noha rá is duplázott, nem találta.

József főherceg, ki ott állott a közelben, nevetve jegyezte meg:

- Jól járt szegény ugrifüles, hogy nem visel tallért a nyakán.

II. A gróf és a titkár

Egy Teleki grófnak volt egy titkárja, akit úgy hívtak, hogy Gyárfás. Ez a Gyárfás igen okos, képzett ember volt s valamivel többet tudott a gazdájánál, aki a közéletben szerepet játszott és szpícselt.

Hogy pedig ez a Gyárfás többet tudott, mint a gazdája, azt az is bizonyítja, hogy a gróf által elmondott beszédeket ő készítette. Sőt még ennél is többet tett: súgott neki.

Egyszer Gyárfás valamit az orrába vett, elkezdett konyítani a grófra, s megfogadta, hogy megbosszulja magát.

Ilyen előzmények után történt, hogy Teleki gr., midőn nagyobb szabású beszédet tartott, hirtelen elakadt és elkezdett pislogni Gyárfás felé, hogy súgjon, de hiába. Gyárfás meg se mukkant.

Végső kétségbeesésében a gróf halkan odaszólt hozzá:

- Hogy van, Gyárfás?

Amire a mellette ülő titkár fölállt, meghajtotta magát és alázatosan válaszolta:

- Köszönöm, méltóságos uram, jól!

III. Pákh Albert színdarabja

Pákh Albert abban állapodott meg Salamon Ferenccel, hogy mutyiban írnak egy színdarabot. A mesét meg is csinálták, a jelenetezésben megegyeztek és Pákh hozzáfogott az első felvonás első jelenetéhez, amely a hős és a hősnő párbeszédével kezdődött.

Hozzáfogott és írta a párbeszédet. Egy napig, egy hétig, két hónapig, egy egész esztendeig.

Salamon Ferenc pedig várta, mikor kerül már őrá sor.

Így történt azután, hogy egy év elteltével rászólt Pákhra.

- Mi lesz már azzal a színdarabbal?

- Hja, barátom - felelt Pákh Albert - nagy baj van.

A hős és hősnő olyan jóízűen diskurálnak, hogy nincs szívem őket egymástól elválasztani.

...Persze, hogy nem lett a darabból semmi.




AZ ALELNÖKSÉG

Nagy, magas, erős ember volt Bokross, arányos testtel, domború, tiszta homlokkal, mely fölött már ritkult a haj. Hosszúkás, hideg, szinte vértelen arcát barna kerekbe nyírott szakáll körözte; kékes szemeiben értelem és bizonyos fokú szelídség honolt. Olyan ártatlan tekintete volt, mint egy őzikéé. De ez az ártatlan tekintet, inkább csak látszott annak. Bokross ama hagyományos erdélyi politikusok közé tartozott, akik ötven gramm ravaszságból állanak - s a másik ötven grammot egyéb kívánatos és kiváló tulajdonok képezik.

Szerencse kísérte életében; egyszerű ügyvédi állásból emelkedett magasra, a parlament alelnöki székébe, s csak egy hajszál híja volt, hogy nem az elnökibe.

Hogy mi volt ez a végzetes hajszál? Ugyanaz-e, amelyen most felesett és alábukott? Vagy talán csak azért nem lett elnökké, mert harmadéve, mint a szabadelvű párt szónoka az újévi beszédbe belesült s most már kicsinynek látszott a nagy piedesztálra.

Annyi bizonyos, hogy a szerencse útján ez volt az első kő, mely elébe tévedt. Csak egy kis kavics, de mégis az volt az első.

Ez a felsülés volt-e oka, vagy más fontosabb körülmény, nem tudjuk. De tény, hogy az új országgyűlésen az irányadó körök, miután már két évig nevelték Bokrosst az elnökségbe, új elnököt kezdtek keresni. Próbálták Radó Kálmánt, de e jeles államférfiú nem vállalta; próbálták Tisza grófot, az hallani sem akart róla, míg végre megtalálták Bánffy Dezsőt.

Bokross tekintélyére ártalmasan hatott ez a mellőzés, a képviselői körökben suttogni kezdtek egyet-mást, felelevenítve régi dolgokat. Ő érezte ezt, lehangolt lett, s azóta láthatólag rossz kedvvel vett részt a pártélet porondján, ahol oly otthonos volt azelőtt s hol nagy tehetséggel, hideg boncoló ítéleténél fogva kiváló szerepet vitt - bár befolyását nem mindig az igaz ügy mérlegére vetette. - Az úgynevezett »vakondok-politika« iskolájához tartozott s az elvekért való küzdelem iránt nem nagy érzéket tanúsított.

Ezután háttal fordult hozzá a szerencse. Mindenféle kellemetlenségek érték. Ellenségei megmaradtak, barátokat szerezni többé nem tudott. A lefelé guruló ember benyomását kezdte tenni. Azután jött a Montbach-ügy; ennek hátterében nehány agilis, erős ellenfele állt, kik túlzott harcot indítottak meg. Ekkor történt ellene a bűnügyi följelentés.

S itt kezdődik az ő nagy hibája, mely végzetessé lett.

Ha Bokross mindjárt e bűnügyi följelentéskor leteszi alelnöki méltóságát, talán nincs ma előttünk ez a megdöbbentően szomorú történet, hogy egy liften kell a másvilágra mennie.

Minden a maga útján folyt volna le, a láthatár eltisztul vala csendesen, s a kellemetlen nyomokon kívül, úgy lehet, semmi rombolás nem történik.

Mert végre is Bokross Elek múltjában nem voltak bűnök, csak legfeljebb hibák és inkorrektségek. Ezt a véget ő nem érdemelte.

Hanem a végzet az volt, hogy nem mondott le az elnökségről. Az a hideg, okos, számító ember nem gondolta el, nem számította ki, hogy mi fejlődhetik ebből? Megfoghatatlan, hogy még ő sem ösmerte a világot.

A világ berzenkedni kezdett. Mit, nem mond le az elnökségről? Ez nem járja! Mint a Ház alelnöke hurcoltatja magát a vizsgálóbíró elé. Ez már sok! Ezt már nem lehet eltűrni. Ha ártatlan, ha nem ártatlan, mondjon le. Ha ártatlan, még inkább. Elég erkölcsi testület ahhoz a Ház, hogy annak idején megadja neki a szatiszfakciót.

Ezek a nézetek ütötték fel magukat Bokross legtartósabb várában, a szabadelvű pártban is, mindig élénkebben, erősebben, úgy, hogy végre a minisztertanácsban is megbeszélés tárgya lett Bokrossnak eltávolítása az alelnöki székből.

Dübörögve közeledett a Nemezis.

Az erős, ruganyos férfiú, mikor erről értesült e napokban, egyszerre látott összeomlani mindent, mindent.

Érezte, hogy ez a vég. Ha így kell megválnia az alelnökségtől, szégyenletesen, megmaradhat-e többi díszes állásain a bankoknál és egyebütt, ahonnan kenyerét szerezte?

A felelet bizonyára csak az lehetett, hogy »nem«.

Az alelnökség, mit ő erős vértnek hitt, a megölője lett - mert megtartotta akkor is, mikor oly nehéz lett a vállán, hogy nem bírt vele.

Nem, nem; neki sohasem kellett volna magasabbra mennie, mint amennyi szellemi és erkölcsi ereje volt s le kellett volna ráznia minden terhet, mihelyt ő gyenge lett ahhoz. A stréberség katasztrófája ez az eset. Tanulság mindenkire.

Tegnapelőtt többeknek panaszkodott képviselőtársai közül, hogy állásáról lemondatják. Keserűen beszélt, de higgadtságát, okoskodó elméjét, még e panaszok közé is magával hozta.

- Majd megindokolom én lemondásomat - így szólt -, szépen fogom megindokolni.

A kaszinóból is mozgalomnak híre érkezett, hogy kitörlik a tagok közül.

Minden jött, minden ellene tört.

Menekülnie kellett. De hová?

Íme megadta rá a szomorú feleletet, de higgadtságát, okoskodó elméjét még e felelethez is magával vitte...




KI LESZ A MOSONI FŐISPÁN?

Az »Angol királynő«-ben lakott az öreg Deák, s azóta az Angol királynő a nagyfejű politikusok fészke, kik még most is ott üldögélnek annál az asztalnál, ahol az öregúr prezideált. Egyebet nem is tartottak meg Deákból, mint ezt az asztalt.

Ott üldögélnek és unatkoznak a hetvenes évek óta: nem éppen azok az emberek, azok kihaltak, de az mindegy, éppen olyanok. A szabadelvű pártból mindég fejlődnek alakok, a »Deák-asztal«-hoz valók.

A Deák-asztal a mozdulatlanság szimbóluma. A szegény asztal most is azon a helyen áll, ahol Deák halála napján. S a törzstagok most is úgy ásítanak kilenc óra után, mint hetvenötben vagy nyolcvanötben.

Itt sohase történik semmi, itt senki se tud soha semmit. Mert a párt korifeusai ülnek itt, akik igen vigyáznak a szavaikra, a politika ama begombolt óvatos alakjai, akik a hallgatás kiaszott emlőin nőttek naggyá. - Az ördög hinné, hogy ezekben az emlőkben tej is van.

Susogva, halkan beszélgetnek. A horvát miniszter ugyanabból a piros virágos csészéből szürcsöli a feketéjét, amelyből Bedekovics és annak elődei. Báró Podmaniczky Frigyesnek még külön tányérjai is vannak, de nem valami tarka mintázatúak, egyszerű fehérek. Csernátony minden áldott este elmondja, mit ettek, mit csináltak a madarai egész nap. Ma tizenöt éve is ugyanerről beszélt ebben az órában azon a helyen. E madarak szinte hozzátartoznak a Deák-asztal agglegényeinek családjához. A horvát minisztereknek a három társország, Horvát-Szlavon és Dalmátország sorsa mellett még e madarak sorsa is úgyszólván a reszortjukhoz tartozik. Azelőtt Bedekovics kérdezte esténkint: »Mit csinálnak, Lajos, a madaraid?« Most Josipovich kérdezi.

Egyebekben semmit se változott a Deák-asztal.

Néha egy-egy régi adomát mondanak el, nagyon régit, amely már nem árt senkinek, amelyben semmi célzás nincs. A Bourbonok korából valót. Udvari titkok is szellőztetnek, olyasformák, hogy mit mondott egyszer Kaunitz Mária Teréziának - de hogy fölségsértés ne legyen, hozzáteszik: ha ugyan mondta.

Napi események nem tárgyaltatnak, ezekben nem volna tapintatos dolog véleményt mondani - mert az prejudikálhatna a kormánynak és az nem helyes, legfeljebb köztudomású tények jönnek néha szóba. Ha teszem azt, Bánffy Béla meghal - itten is fölemlegetik, hogy »meghalt a szegény Béla« de arra az eshetőségre gondolva, hogy hátha tetszhalott is lehet, nyomban hozzáteszik - »ha ugyan meghalt«.

Mert e komoly higgadt szájakból sohase hallasz egyebet, csak tényeket és örökkön-örökké tényeket - jó nagy sokára, mikor már ezek a tények is érettek.

- Ma elrontottam a gyomromat - panaszkodik egy-egy excellenciás úr - az orvosom állítása szerint.

S valóban tiszteletreméltó a levegő ez asztal körül. Ez alakok, akikben nincsen semmi elhamarkodás, semmi izgalom, semmi vér. Néha egy-egy kanál vagy kés meg is csörren... Ez itt a zaj. S az öreg óra ketyeg a falon, tiktak s megy lomhán, nesztelen. Ez itt a haladás.

Néha egypár fiatal képviselő is odavetődik, ezekből lesz a succrescentia. Ez nagy esemény. A Deák-asztalnál roppant elevenség, hangos beszélgetés, sőt vita is van. Az öregek hallgatnak és mosolyognak, mintha mondanák:

- Juventus, ventus. Mi az ördögnek disputáltok? Hát ér az valamit, ha valakinek igaza van?

Képzelhetni ily viszonyok mellett (melyeket túlságosan szélesen festett e sorok szerény írója, az elmondandó jelentéktelen tréfához mérve) mekkora csodálkozás volt, midőn a napokban egy idegen úr lépett az asztalhoz, bemutatta magát, valami nevet mormogván, amit senki sem értett, és leült egy üresen maradt székre.

Mindenki odanézett s azután mindenki iparkodott oda nem nézni.

Az ismeretlen úr csak azt tudván, hogy képviselők között van, a jobbra eső szomszédjához, egy miniszterhez fordult s kérdé tőle:

- Nem tudja képviselő úr, ki lesz a Moson megyei főispán?

Hallatlan! Az egész asztal összerezzent. Itt harminc esztendő óta sohasem volt arról szó, hogy mi lesz, csak arról, hogy mi volt.

A miniszter fanyarul - mondá:

- Bizony, nem szolgálhatok vele.

Az idegen úr egy bifszteket rendelt időközben és a balsó szomszédjához fordult:

- Az újságok valami Daunt, valami fiatal grófocskát emlegetnek. Ki az kérem?

- Az én vagyok - felelte Daun Pálffy Vilmos gróf. - De én nem leszek.

- Úgy? - szólt az idegen úr és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nem is szólt többet egy szót sem egész este, gondolatokba merülve ült; csak mikor aztán felkelt az egész társaság, akkor útközben a lépcsőkön szólított meg egy egyszerű rokonszenves alakot.

- Mit gondol ön - kérdé - ád a belügyminiszter arra valamit a főispáni kinevezéseknél, hogy valaki húsz-huszonöt évet töltött a közigazgatás élén, mint alispán?

- Nem, semmit - felelte a szürke alak.

Az idegen úrnak megnyúlt a képe.

- Az elég baj, az elég baj nekem. Tessék elhinni...

- Kihez is van szerencsém?

- Én Tóth Imre, a Moson megyei alispán vagyok. És nekem kihez van szerencsém?

- Azt már, ezek után el nem árulhatom. (Az olvasónak azonban szabad gyanítani, hogy ez talán a belügyminiszter lehetett.)

De a mosoni alispán nem gyanított semmit, hanem ment, ahol szállva volt, a Hungária felé, hogy holnap újra kezdje a politikai körökben a fürkésző kérdezősködést.

Amint ment, a vestibule-ben találkozott Prileszky Tádéval.

Köszönt neki s ajkán lebegett már a kérdés: »Ki lesz a mosoni főispán?«, de csak mégse kérdezte. Pedig Prileszky megmondta volna, a saját mellére ütve.

- Hát ki lenne? Én.

S ha elhitte volna, másnap nyugodtan hazamehet, s megkíméli magát a fölösleges fáradságtól és izgalomtól. Mert nem tréfa, uraim, egész nap kérdezősködni s hallani különféle neveket, de ezek között egyszer sem a magáét.

Nem tudom, igaz-e ez a történet, de beszélik. Beszélik, de nem a »tények asztalá«-nál, ott sohasem szólnak semmit, csak egy-egy politikai adomát a Bourbonok korából.

Meglehet, nem is igaz a dolog, talán nem is létezik Tóth Imre nevű alispán, s ha létezik, talán esze ágában sincs főispánná lennie. Talán pletyka, léha fecsegés az egész?

De mert beszélik az emberek, hát mi is elbeszéltük. Csakis ezért, nem másért. Mert igazán semmi bizonyosat nem tudunk sem erről a szcénáról, sem arról a titokról, hogy ki lesz a mosoni főispán.




MIKSZÁTH-ASZTAL

(Levél a szerkesztőség tagjaihoz)

Kedves barátim! Nem tudom melyitek írta a »Pesti Hírlap« tegnapi számába azt a néhány kísérő szót a Szabó Endre hozzám írt költeményéhez, melyet a Vasárnapi Újságból vettetek ki, de akármelyitek írta, sok bajt és kellemetlenséget csinált, azt hagyván sejtetni, hogy egy Mikszáth-Társaság floreszkál valahol a városban.

Mindenekelőtt tapintatlanság volt azért is, mert ráijeszteni Szily Kálmánra ilyenkor, midőn éppen harcban áll Neményi Ambrussal, kegyetlen dolog. De ez semmi. Végre is hadd reszkessen az Akadémia, legalább mégis csinál valamit: reszket.

Ezért nem szólnék - de boldog isten, micsoda helyzetben vagyok én azóta a klubban? A wippek éber szemmel néznek rám, mint olyan emberre szokás, aki titkos társaságokat alapít. Mert minden emberi hajlamok közül ez előttük a legveszedelmesebb. A belügyminiszter egészen más szempontból fenyegetett meg: »Három nap alatt mutassátok be az alapszabályaitokat, mert különben...«

Egy képviselőtársam, aki négy banknál és három különféle társaságnál igazgató vagy felügyelő, alázatos nyájassággal kérdé: »Nem szúrhatnál be engem is abba az új Társaságba? Apropó, mennyi tantièmet fizetnek?«

Ami engem illet, én az újdonság megjelenése óta gyakran holt írónak képzelem magamat - akinek nevére már Társaságot csináltak. Órákig eltűnődöm, hogy élek-e én még, vagy a halál után vagyok? Vannak jelek erre is, arra is. Nem bírom tehát eldönteni. De minthogy akkor se szerettem dolgozni, amikor bizonyosan éltem, miért dolgozzam most, mikor úgy lehet, az örök pihenésre vagyok már kiküldve?

De talán mégis élek, mert két-három levelet kapok napjában. Könyvelő, pénztárnok ajánlkozik az új Mikszáth-Társasághoz. (Hm, egy pénztárnok csakugyan ránk férne.)

Az is a lét mellett bizonyít, hogy még mindig tarokkozom, s Jókai váltig csipked (és kontráz) játék közben:

- Hát neked már külön Társaság kell? Hát már neked nem elég az Akadémia? Pedig látod olyan derék intézmény az. És annyira szükséges. Szükséges mondom, hogy ebben az országban, ahol egy díjnokságra kétszázan is pályáznak, mégis legyen egy olyan pozíció, amire senki sem vágyik.

És még a gáncsot, a csipkedést, a félreértéseket mind eltűrném, de a megnövekedett tekintélyemet lehetetlen elviselni. Nem vagyok én a tekintélyre alkotva.

Érzem, mert éreznem kell, hogy itt a sok országnagy és excellenciás úr nevéről egyetlen Társaság sincs elnevezve. Rettentő kevélység fut a fejembe. Micsoda? Hiszen ezek mind csak apró emberek hozzám képest! Hát van Wekerle-Társaság, vagy Tisza Kálmán-Társaság a világon? Csak az egy Zichy Jenő gróf versenyezhetne velem, ha itt volna, mert »Zichy Jenő hadastyán-egylet« van. S végtelen öröm fog el, hogy Zichy Jenő nincs már itt. Egyedül állok, egyedül, s határtalan felfuvalkodottságomban önérzetesen, fölemelt fejjel lépdelek végig a klub termein, társtalanul, mint a Vajda János üstököse, senkit sem tartván érdemesnek megszólítani. Mit beszéljek én magamnál kisebb emberekkel? Hát nem beszélek, hanem csak járok, ásítozok, fújok és unatkozom.

Nem, ezt nem bírom ki tovább, ezt az unalmat, azt a nagyságot - vegyétek le rólam az átkot, helyet adván e démentinek, ösmerjétek be, hogy a Mikszáth-Társaság csak az illető újdonság írónak a fejében létezik. Rossz elképzelni, hogy a lapok többi közleményei is csak ennyire igazak!

A dolog úgy áll, kedves barátim, hogy csakugyan van egy »Mikszáth-asztal« az »István főherceg« szállodában, de nem Mikszáth-Társaság. A pincérek és a különféle borfiúk így neveznek egy szögletasztalt, ahol hétköznapokon mi ketten szoktunk vacsorálni az én t. képviselőtársammal, Pongrácz tábornokkal. Hívhatnák ugyan gróf Pongrácz-asztalnak is, de ők demokraták, s Mikszáth-asztalnak hívják. Tőlük senki e jogot el nem veszi.

S valóban dukál is, hogy Mikszáth-asztalnak hívassék, mert minden hónapnak egy napján (ezt a napot Murai Károly tűzi ki) gróf Pongrácz száműzetik, s az asztalt kilenc legkedvesebb pajtásom foglalja el az írói világból.

Ezek közt van Endrődi Sándor, a jeles poéta, a Ház Naplójának szerkesztője. Ő viseltetik irántam a legtöbb respektussal, mert tudja, hogy Katánghy Menyhért szigorú naplóbíráló. Bezzeg összetipor minden földi rangot és tekintélyt Szabó Endre s a végén mindig ezzel búcsúzik el tőlünk, hatalmas disputáit mintegy befejezve: »Szamarak vagytok, nem lehet veletek beszélni.« (S ilyenkor mindig összerezzen bennem az akadémiai tag.) Itt ül a szelíd lelkű Sebők, nógatja vizavi az olasz borok nagy protektora Murai Károly: »Ne aludj, Sebők, ne aludj.« Fönségesen terpeszkedik el Sebők mellett Magyarország és társországainak pesztonkája, a hatalmas vállú Pósa, akin lázas kevélységgel pihenteti szemeit Wolfner. (Ez az egyetlen terület, ahol Singer nélkül jelenik meg.)

Kavarog a füst, de nem a tömjén. Sőt Kenedi Géza, mint publicista, egyenesen lenéz bennünket, belletristákat s szőke bajuszát sodorgatva Wolfnernek fejti ki esőpotyogáshoz hasonló csendes hangon filozófiai nézeteit.

Beh messze járt a valóságtól az az újdonság író, aki úgy adta elő, mintha ez a kompánia az én udvaromat képezné. Hiszen én nem bánnám, de nem úgy van. Úgy látszik, nem ösmeritek Enyedi Lukácsot, aki, ha én azt mondom, hogy ma hétfő van, számokkal bizonyítja be, hogy kedd van, s a többieket valamennyit. Dehogy hallgatnak azok engem. Pláne még pietással? Nem hallgatnak azok sehogy. Némelykor egész este nem juthatok szóhoz, s örülök, ha szerényen meghúzódhatom a szelíd lelkű Nagy Miklós oldalánál (aki nem bánt, mert kéziratot akar tőlem), s ha egy kicsit hízelkedhetem László Mihálynak, akinek jeles gimnáziuma van, ahová máris nyomkodom a helyeket apai ravaszsággal a két fiacskámnak. Általában amennyire itt név imponálhat, akkor egyedül a László Mihályé imponál - mert kétszer lehet a neve napját tartani.

Ilyen ez a kompánia. Nincs semmi célja, semmi más törvénye - csak egyetlen nyárspolgárias paragrafusa: »Szeretni tartozunk egymást.« És ez ellen a paragrafus ellen soha egyik se vétett, egyre történik tehát az a csoda, hogy itt tíz embert lehet látni, aki mind elmondhatja magáról: »Nekem kilenc jó barátom van.«

Ha néha elgondolkozom ezen, szinte elérzékenyülök, hogy mi milyen gazdag emberek vagyunk ott egy rakáson.

De elég arra a hírre helyreigazításul ennyi, ti pedig, kedves barátim, a »Pesti Hírlap«-ban, tegyetek le arról a csúnya szokásról, mely most kezd divatba jönni, hogy minden lap megtesz az ország nyakára a maga munkatársai közül egy legnagyobb írót - s emellett minden eszközzel üti a reklámot. Levén vagy huszonöt lap, van tehát vagy huszonöt legnagyobb élő író.

Azaz huszonhat, mert másodiknak aztán minden lap beveszi a maga legnagyobb írója mellé Jókait (mint a ferbliben a sántát). Az ország csak úgy turkálhat a nagy írók közt.

Hagyjátok el, ha mondom, ezt a rossz szokást, vagy ha nem lehet abbahagyni, mert a többi lap is úgy tesz, válasszatok meg mást erre a nagyságra (hiszen elvállalja azt valaki), nekem nem kell; megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.




AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA. 1894. ELŐSZÓ

Egy barátunknál töltöttük a napot (én és két írótársam) a budai hegyek közt. Ebéd előtt egyet barangoltunk a villája környékén. Alattunk feküdt az óriási város meglapult házfedeleivel, mintha aludnék, s a fölszálló párák a lélegzete volnának.

A várost látva, eszünkbe jutott élete is, idegei, gondolatai, pletykái, napi kérdései. Milyen lesz a Jókai jubileum? Elfogadja-e a főrendiház az egyházjogi reformokat?

Valaki közbeszólt: »Meglehet, mert a varjúról azt tanultam, hogy szorultságból megeszi a cseresznyét és szilvát is, de voltaképpen mással él.«

Ugráltunk tárgyról-tárgyra, mint a szöcskék a fűben. Lesz-e az idén bor? Terem-e sok könyv? Egy gallyon kakukkot vettünk észre. De kár, hogy el van ilyenkor némulva, különben megszólítanók: »Te, kis kakukk, mondd el, meddig él Wekerle?«

Majd az Akadémia plagizátoraira fordult a szóbeszéd. Ez is jó téma, szidtuk őket.

Friss, erdei illat lengette meg a mozdulatlan, lomha levegőt, mely ráfeküdt a leperzselt füvekre, mik közt hangyatábor mászott stratégiai rendben egy közeli odvas fatönkhöz - hogy ott tojásokat raboljanak a veres hangyák a fekete hangyáktól. Micsoda vakmerő fickók ezek a veres hangyák! Teringette, milyen ügyesen másznak be a hasadékokon s egy perc alatt lehányván vagy elűzvén a fekete hangyákat, vitték, re bene gesta, hosszú hadisorban a tojásaikat hazafelé...

Elnéztük érdeklődve. Ni, hát ezek a becsületes hangyák is, hogy elszedik a mások tojásait... Ne bántsátok, fiúk, a plagizátorokat!

E pillanatban a gyalogúton, az erdő felől egy gyönyörű asszonyka jött szembe.

Feledhetetlen sugár alak volt, tojásdad arccal, fényes fekete hajjal, élveteg ajkak körül kacér mosoly, a jobb kezében leeresztett napernyőt vitt, a balban pedig negédesen himbált egy őszi kökörcsint. Összerezzentem.

- Mi bajod? - kérdék egyszerre a barátaim. - Elsápadtál.

- Az az átkozott kökörcsin. Jaj, csak ne láttam volna. Most már el van rontva az egész napom.

- Miért haragszol annyira a kökörcsinre?

- Mert valamiképpen a Bourbonok jelvénye a liliom, annyira jelvénye Singer-Wolfnernek az őszi kökörcsin. Adott szavam kötelez évről-évre, hogy mire az első őszi kökörcsin kiereszti a virágját, beliferálom nekik az előszót az Almanachhoz. Az első kökörcsin íme kinyílt, mire hazamegyek, már nálam lesz Wolfner. Olyan pontos ő, mint a halál. S bizonyosan külön tart egy kereskedősegédet a réteken, aki a kökörcsin nyílását lesi. Ti nem ösmeritek Wolfnert!

- És van-e már valami eszméd?

- Dehogy van, dehogy. Hol venném hetedszerre. Kiírtam már minden gondolatomat, mi az Almanachra alkalmazható.

- Ejh, ne tarts te attól! - bíztatott a házigazdám. - Ledőlsz majd ebéd után a méhesemben egy kis sziesztát tartani, s megjön a jó gondolat, hidd el. Én is ott szoktam a dolgaimat kigondolni, s ami eszembe nem jutna, azt belezümmögik a méhek.

- Igen, igen a méhek... No, az meglehet, hogy a méhek.

-------------------

Az asztalnál még emlegették barátaim a szép ismeretlen nőt. Vajon ki lehet? Milyen csodálatos a nézése, milyen ritmikus a járása. Hiszen csak azt a kökörcsint ne hozta volna. Így azonban gondolni sem akartam rá.

Ebéd után csakugyan eltuszkoltak a méhesbe, egy csibukot nyomva a markomba. Mert a csibuk is nagy segítség, abban az esetben, ha a méhek makacskodnának.

Végigheveredtem a kényelmes szalmaágyon. Az átható levegő úgy tapadt a szemhéjamra, mint valami ragasztó gyanta. A méhek csendesen, altatón zúgtak, döngtek, hozván csápjaikon az arany hímet. De az én széteresztett tervező gondolataim üresen kalandoztak el.

Hogy miről írjak? Talán vázolni kellene, hogyan jöttek sorban a divatok az elbeszélő irodalomban. Először a mese volt a fő, azután a leírás, azután a pszichológia, azután a jellemzés, most meg már a forma a legfőbb. Igen a forma. A formáról kellene írni. Úgy van, csakhogy az esztétikai kérdés, és még rám fognák, hogy kritikusnak akarok átcsapni. Pedig az én famíliámban még nem volt hóhér!

Legjobb, ha azt a viszonyt színezem ki, mely az Almanach és az olvasóközönség között fejlődött ki. Ez egy aranyos szalmaszál, belefogódzkodtam, felsóhajtván: »Oh, Múzsa, segíts!«

A kertajtó e percben megcsikordult, odatekintek, s íme, ugyanaz a szép asszony lépett be rajta, akivel délelőtt találkoztunk. Csakhogy a kökörcsin most a hajába volt tűzve.

Nesztelenül lépdelt a virágpadok közt, egyenesen felém, hűs, rejtelmes szellőt támasztva szoknyája suhogásával. Leült a lábaimhoz a szalmaágy szélére.

- Ön a múzsát hítta segítségül - szólt gúnyosan.

- Talán ön az? - kérdém zavartan.

- Nem éppen, de azért nekem is vannak tapasztalataim. Akarja, hogy segítsek?

- Ha akarom-e?

- Tehát figyeljen!

(Pszt! Ne zümmögjetek, kis méhecskék!)

A szép asszony beszélni kezdett:

- Volt nekem egyszer egy udvarlóm (volt sok, de csak egyről beszélek most). Félénken, tiszteletteljesen jött először, fekete kabátban, fehér nyakkendővel, mély meghajlással: »Bocsánat, ha nem vagyok alkalmatlan.« Megengedtem, hogy a házamba lépjen. A következő alkalommal szelíd mosollyal az ajkán jelent meg az udvaromon: »Asszonyom, kérem fogadjon el engem ismét!« Harmadszor bekiáltott az ablakon: »Boriska, nyiss ajtót!« S mikor negyedízben jött, megzörrenté a kilincset és halkan csak annyit mondott: »Én vagyok!«

Elmosolyodott, lehajtotta fejét, elhallgatott.

- És ötödször? - kérdém önkéntelenül.

Az asszonyka elpirult, szemérmetesen lesütötte a szemeit.

- Ön nagyon is kíváncsi. Nos, eluntam, megsokalltam ezeket a dolgokat...

- Hogyan? Elunta?

- Igen és egy kulcsot adtam neki, hogy ezentúl szó nélkül jöhessen hozzám.

Ezzel hirtelen felkelt, kecses pukkedlit csinált, hogy elillanjon. Ohó! kiáltám felugorva s utána kapva, átkaroltam a derekát. De mintha késsel szúrtak volna a kezembe, roppant fájdalmat éreztem. Fölriadok, kinyitom a szemeimet s íme, egy köpcös méhkast tartottam átölelve. Szegény kezem éppen a szádallóhoz jutott, s a méhek összecsíptek.

A másik kezemmel a szemeimet dörzsöltem. Mi volt ez? Álmodtam volna? De hisz a köpűhöz támasztott csibukom még most is füstöl. Varázslat ez, vagy látomány? Boszorkány, tündér vagy a múzsa?

És mit is mondott? Ah, tudom már. Az Előszóhoz segített. Világos most már. Maga a nagyközönség volt ő, egyetlen nőalaknak képében. Mert mi egyéb a közönség, mint egy szeszélyes szép asszony és mi egyéb az Almanach, mint egyik szerencsés udvarlója.

Ez idén már a hetedik légyottra megy a lurkó... Természetes hát, hogy fölösleges neki a kíséret, sőt illetlen.

Úgy van, úgy, meg fogom mondani Singer-Wolfnernak:

- Uraim, az Almanachnak a zsebében egy kis kulcs van. Hiába rázzák a fejüket. Azt a bizonyos kulcsot értem, mellyel szó nélkül, lábujjhegyen is benyithat már a közönséghez. Hagyjanak nekem békét. Egy szót se írok. Különben is meg van a kezem dagadva.




MIKOR A HÓHÉRT AKASZTJÁK

Gyulai Pál kiadta költeményeit, harmadik bővített kiadásban, ahelyett, hogy folyton szűkített kiadásban adná ki, elhagyogatva a gyengéket.

De én ezen nem csodálkozom, mert Gyulai mindig bátor ember volt. Egész életében olyat mert, olyat csinált, ami másoknak kellemetlen volt. Én talán azon se csodálkoznám, ha nyolc-tíz kötet verset adott volna ki. Azazhogy mégis csodálkoznám, mert akkor legalábbis háromszáz esztendősnek kellene lennie. Gyulai Pál azonban még csak körülbelül hatvan éves s már mintegy négy-öt kötet könyvet írt. Gyulai Pál ezen hatvan esztendő alatt nevezetes ember lett. Pedig ebből is elesik húsz, amíg felcseperedett és nőtt (ámbár húsz év alatt csak annyit nőtt, amennyit más ember tíz évig).

Gyulai Pál hamar kieszelte a világ sorját; látta, hogy Magyarországon minden ember a népszerűség szekerére igyekszik feljutni, de a népszerűség szekere nem vehet fel mindenkit, fogta hát magát s gyalog lépegetve a maga útján, tele torokkal kiabálta: »Nem ülök én fel a népszerűség szekerére, ne is híjatok engem, nem kell, nem kell.« Mire a lemaradottak benntört fulánkkal a szívükben mind figyelmesek lettek a kiabáló apró emberkére, akinek nem kell a népszerűség, sőt köveket dobál utána, aki szinte hasonlít a zsákbakötött mesebeli emberhez, amint kiáltja: »Nem akarok Liptóban király lenni.«

Egyszóval Gyulainak nem kell a népszerűség - ami bizonyos szimpátiákat kelt iránta azokban, akik a népszerűségnek nem kellenek. Ezekből a szimpátiákból él Gyulai Pál. Van tábora, vannak hívei, de nem a munkái, hanem a magaviselete miatt. S e magaviselet nem csak a rideg közönyben nyilatkozik a népszerűség iránt, hanem egy bizonyos agresszív föllépésben a népszerűség és a népszerű emberek ellen - ami meglehetős antipátiákat szül. Mert Gyulai Pál így okoskodik: a szimpátiákból meg nem élek, nekem az antipátiákra is szükségem van, hogy hírnévre tegyek szert. Évtizedek óta hirdeti, hogy Jókai rossz regényíró s ezen a réven híres lett; de ez neki nem elég, a mi kis öregünk duplacsövű puskával dolgozik s ugyanakkor hirdeti, hogy Pálffy Albert nagy regényíró. Mert nem lehet tudni, mi teszi az embert emlegetetté: az-e, ha valamely nagyon biztos dolgot tagad, vagy az, ha valami hihetetlent állít.

De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy Gyulai Pál nem taktikázik - hanem ilyennek kell lennie ösztönből, rendeltetésből, mint amilyen.

Sőt, bizonyos fokig azt is beösmerem, hogy Gyulai Pál hasznos ember, mint ahogy vannak a természetben hasznos teremtések azon a címen, hogy kártékony teremtményeket pusztítanak. A macska az egereket pusztítja és hasznos háziállat; az, hogy a tejfölt is pusztítja, ahol ráakad, megbocsáttatik neki. Amilyen enyhe kritikát gyakorol a közvélemény a macska iránt, addig a határig én is elmegyek Gyulaival szemben. Beösmerem, hogy hasznos ember, mert a rossz poétákat irtja, néha azonban a legszebben éneklő madarakat is megeszi éppen úgy, mint a macska, aki órákig leselkedik a fülemilére és a kanárira, mikor az egérhúst megunta. De én istenem, hiszen ő is megkívánja néha a jobbat.

Nem, Gyulaiba mint kritikusba nem akarok ezúttal belekötni, csak egypár megjegyzésre szorítkozom. Van bizonyos tiszteletreméltó makacsság működésében, mely igazságtalanságokra vezeti ugyan, de legalább férfias. Ósdi, de határozott; szűk horizontja van nagyon, de ameddig lát, ott mindent meglát.

A természet nem adta meg neki a talentumot, követni tudni a folytonosan fejlődő irodalmak röptét, méltányolni tudni az új formákat, felősmerni az új hangokat és megérezni az új zamatokat. Ő valószínűleg most is ott van, hogy a legtökéletesebb regényeket e világon Kemény Zsigmond írta.

De nem akarok hosszasan időzni e tárgynál. Nem tartozik természetemhez a detronizálás. Ha a kétgarasosra (a susztertallérra) azt mondják, hogy ezüst húszas és ha sokan mondják rá, kitérek a vita elől, legyen nekik a kedvük szerint ezüst húszas, hanem azt mégsem hallgatom el, hogy az efféle mesterséges ezüst húszasok előbb-utóbb rendesen visszatérnek a maguk értékére. Gyulairól szólva azonban meg kell adni, ha igazságtalanul került is felszínre az irodalom jelesei közé, nagyon jó, hogy odakerült.

Gyulai Pál elnöke a Kisfaludy Társaságnak, egyik osztálytitkára az Akadémiának, tagja a főrendiháznak az irodalmi auktoritás révén s vezérszerepvivő az irodalmi ügyekben általában. És itt azután igazán nemesen, férfiasan, sőt méltósággal áll a gáton. Nyugodt elméje, szeplőtelen hótiszta karaktere, a meggyőződéstől izzó lelke szépítő fényt vet a bohémvilágra. Örülnünk kell a szeszélyes szerencsének, mely őt előrelökte, hogy reprezentáljon bennünket.

Nem igazságos ő; az Akadémiát is, a Kisfaludy Társaságot is, ahol ő uralkodik, a nepotizmus és a klikk-szellem labodája veri fel, tehetségtelen embereket hoz be, néha csak azért, hogy velük tehetségeseket szorítson ki; de mikor aztán a nyáj együtt van a hodályban, mint a jó komondor, őrzi őket féltékenyen, vigyáz rájok, elmarja az ellenséget, s belül is vigyáz a tisztességre, a becsületre s igyekszik megőrizni az írói erkölcsöket (ő maga járván elől a jó példával) azon patriarkális szűziességben, zománcban, melyet az irodalmi atyák: Eötvösék, Keményék, Kölcseyék hagytak, akik nemcsak írók voltak, de apostolok is.

Dicsőség adassék tehát Gyulai Pálnak, amiben illeti. Minden íróember méltán veheti le előtte a kalapot.

Azt a kis hibát, hogy ő kritikus, s hogy milyen kritikus, szinte meg lehet neki bocsátani.

Turgenyevnek van egy alakja, aki mindent helyesel, dicsér, minélfogva ezt mondják a társaságokban:

- Ez a szegény Nelicsev (de nem vagyok benne bizonyos, hogy így hívják) nagyon jó ember, de túlságosan együgyű.

Amire aztán dühbe jön a derék Nelicsev (ámbár még most sem vagyok bizonyos, hogy így hívják-e) és egyet fordít a viselkedésén, mindent ócsárol, gáncsol, ami szóba jön, és ekkor már ezt mondják róla:

- Ez a Nelicsev egy gonosz ember, de átkozottul eszes.

Gyulai igazán eszes ember, mert ő mindjárt azon kezdte, amin Nelicsev folytatta, és kíváncsi vagyok rá, hogyha azon folytatná, amin Nelicsev kezdte, meddig tartana a kritikusi reputációja?

Gyulai Pál eltalálta az igaz utat. Ott van ő mint kritikus, ahol a gonosz Nelicsev. De vajon igazán gonosz volt-e Nelicsev? Nem, Nelicsev nem volt gonosz, de nem volt eszes sem. Nelicsev csak egy fifikus volt. Bizonyára nem rossz ember Gyulai Pál sem, de elég eszes arra, hogy tekintélyt csak a félelem árán szerezhet. A hóhérságot viselt Sámsonok emlékirataiból maradt ránk, hogy nem maga a kivégzés képezi a hóhérmesterség édességét, hanem a félelem, melyet a ki nem végzettek előtt gerjeszt.

Ah, mit érezhet ez a kis emberke, mikor magas cilinderjével, nagy botjával, rendes kéziratnyalábjával végigmegy az utcákon s utána susogják: »Ez döfte le Jókait!« »Ez szúrta agyon Dóczyt!« »Ez sújtott egyet Kossuth felé!«

Oh, hogy dagadhat a szíve az arasznyi lajbi alatt s milyen kellemesen csiklandozza füleit a bámulat felszisszenése.

Hát ez is pálya, uraim, a hóhérságnak ez a neme - csakhogy nem szabad benne meggondolatlanságokat elkövetni; ilyen meggondolatlanságnak tartom én azt a két kötet költeményt, amely most előttem hever.[12] Mert egy hóhérnak sohasem szabad abba a szituációba jutnia, hogy őt is akaszthassák.

Úgy, úgy, igazán itt van, a kezünkbe került Gyulai Pál. Mégpedig igen elgyengült állapotban. Fél az ember hozzányúlni, hogy ez nem elég akasztási objektum. Ez szinte úgy néz ki, hogy magától is elpusztul a siralomházban, a Franklin Társulat padlásán.

Most látja csak az ember, hogy Gyulai Pál igazán közepes poéta. Az első kötet, melyben az első lapon a költő rokonszenves arca látható, az 1864-ig terjedő költészetét foglalja magában. Ez a jobbik kötet. Ami belőle jó, az ismeretes a szavaló-könyvecskékből és az olvasókönyvekből, melyek csodálatos módon megnyíltak Gyulai előtt; ami nem ismeretes, az mind rossz, tehát nem is lesz soha ismeretes.

Van a kötetben minden fajtájú vers, ballada (ezek közt a legsikerültebb Pókainé), szatíra, a Széchenyieskedők, voltaképpen versekbe szedett vezércikk, van bordal (de az olvasónak úgy rémlik, hogy talán nem is bor, amit a költő iszik, hanem málnaszörp). Vannak a történelemből vett képek, de ezekben szerencsétlen Gyulai, az ő Mátyás királya úgy néz ki, mintha pantallóban járna. Van egy ciklus gyermekmese, ezek közt gyönyörűek is - de az olvasó elkedvetlenedik, mert a jegyzetben azt találja, hogy a meséket a néptől vette Gyulai, csak a III. és IV. az ő leleménye. Sajátságos malőr! Éppen az a kettő, amelyikben nincs lelemény.

Azt a benyomást teszi ez az első kötet, mint ama kosarak, amelyekbe nagymosás után mindenféle fehérnemű van begyömöszölve, szépen megmángorolva, kivasalva, egyetlen ránc nélkül. Van itt hálórékli, ing, mandzsetta, harisnya s az ember önkéntelenül felsóhajt: »Milyen vasalás! Milyen vasalás!«

Igen, a vasalás, a simítás a szembetűnő, nem az anyag. Gyulai Pál keveset írt, de sokat vasalt.

Tagadhatatlan azonban, hogy egypár szép, nemes költemény is van a kötetben, melynek nagy érdeme, hogy ezelőtt harminc évvel íratott. Harminc év nagy idő! S csak az efféléken múlik. Ha azt mondhatnók, hogy például hatvan évvel ezelőtt írta Gyulai Pál a kötetet s a másodikat, amit a közelebbi időkben írt, hetven év előttre tehetnők, az ország nagy költői közé kellene őt sorozni. Hát igazán bagatell, csak idő kérdése az ilyesmi.

Ő nyilvánvalóan az időket tévesztette el, a második kötetet előbb kellett volna megírnia, mint az elsőt, s mind a kettőt előbb egy-két évtizeddel, de mi nem téveszthetjük így sem el, hogy vannak maradandó becsű dolgai is, amelyek bizonyítják, hogy voltak életében ihletett pillanatai is. Ilyen gyöngy az »Éji látogatás«. Egy nagy költőnek is becsületére válnék. De ilyen vajmi kevés van.

A híres »Hadnagy uram« már csak egy nagyon jól kigyalult képecske. Az úgynevezett erő sehol se nyilatkozik. A megfigyelő tehetség kicsillan imitt-amott:

Csak egy szépség van, mely sírig tart,
Mit érzésünk másokra fest.

De az ilyfajta mélyebb megjegyzés végtelenül ritka a kötetben. Gyulai Pál inkább a hangulat költője. Igazabban egy mélyen, gyöngéden érző szív benyomását teszi, de érzelmeit nem tudja, vagy csak kivételesen tudja élvezhető színekkel és vonásokkal kifejezni, gondolatai nem eredetiek, nem üdék, nem is kifejezők, sőt néha nincsenek is gondolatai, s az ember nem találja meg azt a bizonyos magot, amelynek a kedvéért (a hagyomány szerint) minden verset elolvasott Deák Ferenc - de persze ő sem mindig találta meg azt a magot, amit a költő érdemesnek tartott átszármaztatni a többi érző szívbe s bizonyára sokszor fogta el hamleti tűnődés: Miért van ez a vers, miért?

Ilyen hamleti hangulatot igen sok verse támaszt Gyulai Pálnak, ki az ötvenes évekbeli úgynevezett »patakcsa«-költészetnek egyik képviselője. Azok az ócska képek, sablonok, a terebélyes tölgy, a zúgó csermely, borongó fellegek, a bájos »hallga«, a lengő zefír, mindezek igen szép épületes dolgok voltak, de már elmúltak. Ma már, ha valakinek valami mondanivalója van, ugyancsak találja el a ruhát, amibe öltözteti, de hátha még mondanivalója sincs?

Gyulai Pálban mint poétában van egy érdem, az, hogy őszinte. (Kár, hogy az őszinteség még nem költészet.) Amit nem érez, nem zengi - csakhogy mit ér, ha többnyire olyat érez, amit nem érdemes az emberiségnek tudtul adni. Mert, hogy a csillagok, meg a csobogó habok tetszenek neki és érzi ezek szépségét, az még nem olyan dolog, ami sohase lett volna rímbe szedve. Hogy kedvesének egy pillantása többet ér a nap ragyogásánál, ezeket már más ember is átérezte (föltéve, hogy nem volt a réten száradni való sarjúja), anélkül, hogy erről verset írt volna. Én nem vagyok esztétikus, de azt gondolom, hogy mégis valami frappáns új gondolat vagy forma adná meg az igazi jogosultságot ezeknek elmondásához.

Melegség is kevés van Gyulai Pálban. S ami van is, az se a saját melege. Olyan, mint akire melegített zabzacskókat raknak. Csak a családi fészek bír rá melegítő hatással, ezek közt van a legtöbb csinos dala: ahol szívbe taposó hangokat is ver ki öreges gitárja.

De minthogy már kicsit hosszúra nyúltam az általánosságokban, engedje meg a szíves olvasó, hogy az akasztást a mai napra felfüggesszem (mert a hóhért apródonkint kell akasztani), egy második tárcacikkre halasztván, amit még el akarok Gyulairól mint költőrül mondani.




JÓKAI MINT KÉPVISELŐ

Még sok évek előtt is gyakran lehetett látni a nagy írót a folyosó valamely csendes részében sétálni, hátra tett s keresztbe font kezekkel. A hátul keresztbe tett kezek a fejtörést jelezték nála. Ez azt jelentette, hogy beszédre készül. Csodálatos regényeinek meséit is ilyen hátrarakott kezekkel gondolta ki.

Jókai mindig egyformán öltözött. Egy sötét hátul is gombos Ferenc József kabát van rajta, sötétbarna nadrág, tarka nyakkendő egy karneol kutyafej tűvel. Másforma ruhát soha senki sem látott rajta, kivéve ha frakkban vagy díszmagyarban van; ő maga sokat változott, a feje pedig éppenséggel változik most is (hol kopaszon látjuk, hol dús hajjal), szakálla megderesedett, bajusza vesztett a hetykeségéből, de azért még mindig ruganyos, nyúlánk, szinte deli alak, hanem most már évek hosszú során át nem teszi keresztbe hátul a kezeit, azaz nem tart beszédeket.

Úgy tetszik, mégis asszony a politika. S mire megöregszik az ember, úgy kiokosodik belőle is, ha csak nem olyan nagyon szerelmes valaki, mint Tisza Kálmán. Hajdan nemcsak igen gyakran beszélt, kivált a balközép időkben, hanem a Honban, mint vezércikkíró s az Üstökösben fölséges humorú Tallérossy Zebulonjával részt vett az aktuális politikai szóharcokban is, most hovatovább mindinkább elhallgatott. Az Üstökössel elenyészett a jó öreg Zebulon, aki a maga tót ravaszságával sokszor megmondta az igazat, a Honnál pedig végképp eltűnt a politizáló Jókai - teljesen visszatért a múzsákhoz. A Házba eljön ugyan, de beszédet nem tart többé, a tárgyalás menete nem érdekli, korrektúrákat csinál a padban vagy ábrándozva tarka-barka meséket sző az ellenzéki szónokok beszéde alatt, s mikor látja, hogy pártja (az a bizonyos erdő) feláll, ő is felemelkedik velök gépiesen, s igen sokszor utólag kérdi a szomszédjait:

- Miről is van szó, kérlek?

Néha kimegy a folyosóra (bár nem lévén szivaros, nem igen kívánja a folyosót), s éppen csak annyit tud a politikai eseményekből, melyek a kedélyeket momentán foglalkoztatják, amennyit az ottani trécselésekből elméjében összefogdos.

A közönségben rendkívül szeretik hangoztatni mint egy ragadós röpke szót: »Jókai rossz politikus«. Azaz, hogy Jókai ma már nem is politikus. Annyira nem az, hogy a lapok politikai rovatát is csak elvétve olvassa el. Az apró cselszövények, személyi súrlódások, klubbeli fondorlatok éppenséggel nem érdeklik. Úgy él ő a politikában, mint egy igazi grand seigneur, aki egy cseppet sem törődik a háztartással, semmi gondja rá, hogy a szakácsok mit főznek, ő bizony bele nem tekint a konyhába és a fazékba, hanem csak a tálalásnál van s legfeljebb akkor vág némely ételhez savanyú arcot, de az asztaltársak kedvéért ő is megeszi.

Jókai tehát már nem jár keresztbe tett kezekkel többé a folyosókon; köznapi dolgokról beszélget, leginkább a szőlőművelésről (a legbüszkébb a svábhegyi boraira), fölkeresi a karzaton a Nemzet valamelyik munkatársát, akinek a regényfolytatást adja át (melyet otthon az ülés előtt megírt) azután a fiatalabb kollegákkal évődik, akiknek azonban már csak egy részét ösmeri. Egy-egy ötletke, egy aperu, egy bonmot mindig van a táskájában. Szeretetreméltó, kedves, nyájas, nyílt, barátságos, egyszerű, szerény. Ő az egyetlen ember, akinek nincsen egyetlen személyes ellensége sem. De hol is szerezte volna?

Arról éppen semmi tudomással se látszik bírni, hogy ő Magyarország egyik legnagyobb élő embere, épp oly félénk tisztelettel emelkedik fel egy-egy miniszter előtt, aki kezet jő hozzá fogni, mint egy kéthónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenő miniszter útközben megszólítja. Ez a felsőbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor.

- Ha én neked volnék, Móric bácsi - kötődnek vele -, mind a nyolc miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tőlem: hogy érzem magam, mit álmodtam?

- Mit érnék vele? - feleli. - Hogy nyolcszor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenként? Egyszer is sok, amíg leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levő regényeimet. Nem szoktam én hiába aludni, mint ti.

A parlamentben ma már semmi szerepet se akar vinni. A bizottságok közül egyikben sem vesz részt, csak a delegációba jár még. Ha valamely csoportnál, ahol beszélgetni megállt, aktuális politikai kérdést feszegetnek vagy kulisszatitkokat suttognak, szent ijedelemmel fut odébb: »Apage satanas!«

Boldog, ha az ülésekről a végük előtt szökhet el és ilyenkor ravasz körültekintéssel oson ki, megfigyelve egy olyan szerencsés pillanatot, amikor Perczel Béni héja-tekintete másfelé van fordulva.

De a wippnek csodálatos látást adott az isteni végzés. Van annak tán szeme a fejebúbján is. Igen gyakran észreveszi a menekülőt:

- Ne méltóztassék, bátyám, elmenni, mert szavazás lesz.

Amire sóhajtva fordul meg a nagy író, s mintha a gondviselés hallatná a maga szavát, néma megadással várja be az ülés végét.

- No, hála istennek - sóhajtja mikor aztán csakugyan véget ér a dolog -, s egy konfortáblin siet haza a »gyerekekhez«, kik már nehezen várják a »Pápit«. (Így nevezi a lánya és a veje.) A Pápi aztán megebédel otthon, ebéd után rászedi a szemét egy félórára, s aztán újra odaül abba a karszékbe az íróasztala mellé, mely megrázkódik, mint a mesebeli csikó s viszi a gazdáját csillagok, felhők közt azokba a bűvös tartományokba, melyekben olyan jók, olyan bölcsek és olyan elmések az emberek - de amint a vén óra elüti az ötöt, egyszerre csökönyös lesz a csikó és nem akar tovább indítani, a sokszínű csigák és kagylók elkezdenek fészkelődni a nagy üvegszekrényben, a kis acélón, mely annyi teremtő barázdát szánt azon a fehér papiroson, akadozik, a fehér medve, aki csak külső burkolatjában fekszik ott a padlón, rákacsingat az üvegszemeivel, mintha integetne, mintha küldözgetné: Úgy-úgy. Az ötöt elütötte már. A pajtások most kezdenek gyülekezni a klubban a partihoz.

S amint rajzanak a fejében a regénybeli alakjai, amint jönnek-mennek, látja közöttük ballagni nagy köpenyegében Nedeczky Istvánt is. Valami csodálatos telepátiával megérzi, hogy Sváb Károly a Sugár úton lépeget, éppen a Petánovits előtt megy e percben. A Tisza Kálmán kocsija pedig éppen ebben a szent pillanatban robog be a klub udvarára.

Nosza, hamar pontot, s Jókai úr is siet a tarokk partihoz. A skíz, az a csodálatos gonosz skíz még a múzsáktól is el tudja szakítani!

Üdén, frissen érkeznek a partnerek, az örök csata vívói. Tegnap fáradtan távoztak, győzve és legyőzetve, ma már semmi nyoma a tegnapi ütközetnek, új harcot folytatni mind készek, semmi gyűröttség sincs egyiken sem.

Ez a legősibb parti a klubban (melyet különben nemsokára Ferraris gyönyörű képén látni is fog a közönség). Jókai meg sem áll a tanácskozó termekben (a konferenciákon csak rendkívüli események idején szokott megjelenni), a miniszterektől nincs semmi kérnivalója, a kulissza-titkokra nem kíváncsi, siet be gyorsan a szentélybe, a billiárd melletti szoba ismeretes szöglet asztalához, hol nagy reményekkel és kedélyes fenyegetőzésekkel kezdődik meg a két óra hosszáig tartó megütközés.

- Ma visszaveszem a húsz forintomat.

- Hát az én öt forintom? - szólal fel a másik tegnapi vesztő.

Osztanak, kedélyeskednek, bíztatják, szidják egymást.

- Azt hittem, urakkal játszom - sóhajt fel Jókai egy-egy rossz vételnél.

- Nem voltál katona - haragítja Tisza, ha az első kártyánál megállapodik.

- Kontrázzuk meg a »ritmus-csinálót« - kedélyeskedik Nedetzky.

Élénk örömzaj tör fel az asztalnál, ha Sváb Károlyt sikerül megbuktatniuk.

- Nagy halott van.

A gibicek egész hada üli körül az asztalt, hol a magyar közélet ilyen kiváló alakjai szórakoznak, éppen olyan vehemenciával, mintha soha egyebet se csináltak volna.

Megérkezvén aztán a »hora legalis« (a nyolc), kimondatnak a tourok, összeszámíttatnak, beváltatnak a blokkok, s Jókai, úgy amint jött, észrevétlenül siet el a termeken át a politizálók tömege közt a felsőkabátjához.

De ha útközben elfogják is az ismerősök nem gyötrik egyházpolitikai eszmékkel, hanem a legaktuálisabb kérdést intézik hozzá:

- Mennyit adtak?

- Megnyúztak - feleli mélabúsan s mégegyszer megfenyegeti ökleivel a partnereit. - Rablók.

De amikor ő nyer, diadalittasan dicsekszik kifelé menet:

- Lekaszaboltam szegényeket.




BIHAR IN FLORIBUS

Mikor Tisza Kálmán hatalma tetőpontján állt, még mindig azt rebesgették, hogy van valaki, akitől ő is tart. Még előtte is van egy tekintély.

- Ki lehet az? - kérdeztem egyszer. - Ugye a király.

- Nem; a Bihar megyei viceispán. Beöthy Andor.

Még akkor nem igen voltam járatos a klubba, Tiszát is csak az ellenzéki lapok vezércikkeiből ismertem s úgy képzeltem őt, hogy még a kő is meglapul, ha ő rálép. Hatalma, erélye belenyúlt a fantázia mesés ködébe; sokszor elábrándoztam efölött s elképzeltem messzeérő kezét, hogy ha még tizenöt évig ő kormányoz, az örökös tartományokat is magyar megyékké hasogatja fel s Bécs parancsnokává megteszi például Sal Ferencet, És ez a hatalmas ember is fél a Bihar megyei viceispántól.

Később, mikor azonban képviselő lettem, végighallgatva egy-két pártértekezletet, azt kérdezte tőlem Csernátony:

- Hát hogy tetszik neked ez új mesterség?

Vállat vontam rá:

- Szép, szép, csak legalább a klub szolgáját mi magunk választanánk!

Érdekes időpont volt ez. A magyar ember úgy érezte magát, mint mikor az a bizonyos három tengerpart mosta az országot I. Lajos alatt. Itthon diktátor volt Tisza, Bécsben is második Bismarcknak tartották. Magukban az udvari körökben is úgy tűnt fel, mint egy félemletes erő. »Der Sobri kommt!« szokták mondani a börze előszobáiban. Attól tartottak, amikor jött, hogy mindig elvisz valamit, azért nevezték Sobrinak. (Hát még ez a mostani kormány, ez csak az igazi Sobri-minisztérium.)

Bihar in floribus volt. A bajusz- és szakállnövesztő szerben (amit már akkor is hirdetgetett Török József, a patikárus) sohasem hittem, a haj csak magától nő az emberi testen, vagy sehogy, de, hogy nagy embereket lehet növeszteni mesterségesen is, az csakhamar sejthetővé lett, mikor egyszerre csak mindenütt kezdtek a megyei közélet különböző ágaiban kiváló alakok feltűnni s azok mind Biharban születtek. Hm! Ezek a bihari anyák összebeszéltek harminc év előtt és csupa nagy embereket szültek!

Ami csak összefüggött valahogy Tiszával, arra mindre esett valami az ő nagy nimbuszából.

Egy úr, ki akkor szerepelt itt s kinek volt különben három más címe is, úgy szokta volt magát bemutogatni:

- N. N., a Tisza választási elnöke!

A Tisza választási elnöke! Huh, ez nagy ember! Még a koponyája alkatát is megnézegettük. Hogyne, a Tisza választási elnökének!

Ezekben az időkben esett meg a Jansky-interpelláció s Tisza hatalmas válasza, aminő még a magyar parlamentben nem hangzott.

Egy bécsi sörházban olvastam e választ (útközben Ausse felé, ahová nyaralni mentem), s olyan kevélységre dagasztotta a szívemet, hogy úgy éreztem, valami szavakban kell azon könnyítenem s így bíztattam meg a sört hozó pincért:

- »Bringen Sie schnell, bekommen Sie von mir ein Franz Josefs ordo.«

Egy bolond policáj, mert Bécsben minden harmadik ember policáj, belém kötött azért, hiába mentegetőztem, hogy nem tudok németül, magam sem tudom, mit mondtam, még tán be is vitt volna, ha észhez nem térek s nem nyomok a markába három forintot, amire aztán rögtön ő se kezdett tudni németül.

Aussei időzésem alatt azonban rosszra fordult a szituáció.

Újságot ugyan nem olvastam, de egy pesti bankárismerősöm, akivel az erdőben találkoztam, közölte velem a szomorú hírt:

- Janskyt előléptették, Tiszát dezavuálták!

- Lehetetlen! - mondtam elszomorodva, megremegve.

- Tény. Benne van két nap óta minden lapban.

- És hát mi fog most történni?

A bankár vállat vont:

- Nekem az a benyomásom, hogy Tisza engedni fog.

Sajátszerű keserűség fogott el s a vér felszökkent az arcomba.

- No hallja, akkor nem is Tisza Kálmán az én előttem többé, hanem Kohn Móric!

A bankár, aki szintén a Kohnok nagy családjához tartozik (ámbátor Schwarznak hívták), duzzogva hagyott ott, már azt hittem megapprehendált, midőn három-négy nap múlva messziről integetett csónakjából. Bevártam a csónakot, vidáman mondta:

- Jó hírek, pompás hírek vannak otthonról.

- Hogyhogy?

- Úgy látszik, az udvar fog engedni.

- Úgy? Hála Istennek! Igen, de akkor az udvar lesz a Kohn Móric - felelte mosolyogva.

- Semmi az. Hisz egynek okvetlenül Kohn Móricnak kell lennie.

Az ischli levél még csak jobban nevelte Tisza szédületes erejét, nagyságát s mikor megnyílott az országgyűlés ősszel, már egyre vártam, hogy lássam a bihari alispánt, aki még a Tiszának is imponál. Nem adnám száz forintért, ha láthatnám. Az lehet még csak nagy, hatalmas és félelmetes!

Hát egy szép téli estén történt, mikor éppen ott tarokkozott a »generális« a klubban, környezve híveitől, minisztertársaitól. De mit beszélek én minisztertársakról? Tiszának nyolc írnokja volt, miniszteri titulussal. Hát mondom, amint éppen tarokkozik (ilyenkor senkinek se volt szabad háborgatnia) s rendezi kártyáit s kimondja a kettest (kontrázni senki se merte), egyszerre csak megnyílik a klub szárnyas ajtaja s egy tagbaszakadt, kerek arcú, deresedő körszakállú, mosolygós, kék szemű öregúr lép be a terembe - mire Tisza Kálmán egyszerre leteszi a kártyákat, végignéz öltözetén, hogy rendben van-e, fagyos, rideg arcára valami alázatos szelíd vonás lopózik és sietve megy, majdnem fut az érkező kezeit megrázni s szinte fojtott, félénk hangon kérdi:

- Parancsolsz valamit?

Olyan csodálatos volt mindez!

Mint az ezeregyéjszaka Aladdin történetében a lámpa szelleme. Parancsolsz-e valamit?

A mosolygó, piros arcú öregúr hanyagul rázta a fejét.

- Nem, nem effélékben járok most. Valakit keresek itt.

Nem kellett kérdeznem, ki az.

A klubban szájról-szájra ment a suttogás:

- Itt van a Tisza viceispánja; Beöthy Andor.

S valóban ott álltak egymás előtt: az erőteljes masszív alakon, annak nyugodt, közömbös, méltóságteljes arcán szinte látszott, hogy ő nem az ország nagy miniszterelnökével beszélget most, hanem az ő általa küldött népképviselők egyikével.

Percekig nézegettem akkor a nagy vicispánt, kinek szeméből kicsillámlott fenséges Bihar vármegye egész múltja, lépéseiből kidübörgött egész hatalma, egyszer-egyszer rám nézett, s ilyenkor összerezzentem, szívem sebesen dobogott. Megremegtem annak az embernek a tekintetétől, aki még Tiszának is imponál.

Sok év folyt le. Időközben megösmerkedtem Beöthy Andorral. Nini, hiszen ez egy nyájas ember, egy szelíd lélek, olyan, mint a jó falat kenyér.

Nem értem - mondom -, mért fél ettől Tisza Kálmán?

Még több év folyt le, s még jobban megösmertem Tisza Kálmánt. Ohó! Hát hol volt az én szemem, eszem ezelőtt? Hiszen Tisza még Beöthy Andornál is szelídebb, valóságos vaj, hogy szinte kenyérre lehetne kenni.

Kezdem már érteni, hogy mégis imponált neki Beöthy Andor!

Azóta levetették a hatalmat a sutba és nem ők lettek vele kisebbek, hanem a hatalom. Ha Bihar megyére gondolok, az első, ami szemembe ötlik, ez a két alak, kiket képzeletben nem tudok egymástól elválasztani, mintha egy fából lennének alkotva, magyar léleknek tetszetősen, habár nem egyforma nagyságban, mivelhogy az egyik Bihar vármegyét kormányozta, a másik csak Magyarországot.





1893
PARLAMENTI KARCOLATOK




A MAI ÜLÉS jan. 12.

Csendes, békességes ülés volt, a régi Tisza-időkre emlékeztető - mikor még savót reggelizett az ellenzék. A »Púrosz«-ok és »Brézel«-ék (így osztályozza Atzél Béla a szabadelvű pártot), künn melegedtek a folyosón a kandallók izzó parázsánál, mely egy sodronyhálón keresztül átfinomítva ereszti langyos leheletét a köszvényes lábakra és a fagyos honatyai tagokra.

S ha megmelegedtek a Púroszok, akiknek ajkaitól nem fogy el máskor a harcias jelszó: »Adjátok ki Kalkhaszt s mi megbékülünk.« (Kalkhaszt ez idő szerint Szilágyi Dezső képviseli), csendesen vegyülnek el a teremben aluszékony társaik közé s hallgatják a parlamenti reformról megindult eszmecserét.

Holló Lajos, Eötvös Károly és Bujanovich egy húron pendültek. S ez szelíd húr volt. Tiszta választásokat akarnak (Mezei Mór ingatta fejét. Ez volt az első parlamenti akciója), nagyobb cenzust is akarnak. (Most már Neuman kezdett integetni helyeseket.) A főrendiház reformját is akarják. Beksicsnek kiderült az arca s észrevévén, hogy az Apponyi helye üres, átment a túlsó pártra és elfoglalta az ellenzéki vezér székét. Milyen gondolatai támadtak itt a nagy publicistának és nagy vadásznak - azokat olvasni fogjuk a Nemzetben, de milyen gondolata támadhatott Wekerlének, mikor bejött és szétpillantván, meglátta Apponyit, aki ma a Beksics maszkját veszi fel? (Ha jól meggondoljuk, nem is olyan ritkán van ez.)

De nem erről van most szó, hanem hogy mit akartak az ellenzékiek? Nos, sok mindent akartak még. A parlamenti tárgyalások gyorsaságát, a tanácskozás reformját. Föl lett vetve, hogy az ülések délután két órától hatig tartsanak. Nem új eszme ez; de a filoxéra közbelépése nélkül alig látszott keresztülvihetőnek. Ám ha csakugyan teljesen elpusztul a szőlő nedve, akkor nem lenne a dolog veszélyes. És in ultima analysi, ha az igazság csakugyan a borban van, akkor mindenesetre előnyösebb a délutáni tanácskozás.

Eötvös mellesleg megcsipkedte Asbóth Jánost is, aki megelégedetten, mint egy napfényben sütkérező krokodilus emésztette a népszerűtlenség kígyóit-békáit, amiket ráhajigáltak. Mert az Asbóth népszerűtlensége neki eledel és nem folyékony anyag, mint a Szilágyi népszerűtlensége, amiben az fürödni szokott. Asbóth nem fürdik. Asbóth csak emészt. Szilágyi ellenben fürdik, de nem emészt.

Pulszky Ágoston látván az Asbóth népszerűtlenségét, így szólt magában:

- Bah, már a népszerűtlenség sem ér semmit. Azt is tönkreteszik. Már arra is pályáznak. Tessék, már az Asbóth is benne van nyakig. Sikerült neki. No, ha így van, akkor énnekem ugyan nem kell.

És kivágott egy olyan beszédet, amire Holló is, Eötvös is, Bujanovics is azt az észrevételt tette:

- Nini, ez az én beszédemnek a folytatása. Éppen ezeket akartam én is elmondani, de kifelejtette.

Nagy »helyesek« potyogtak jobbról is, balról is. Madarász bólingatta fejét, mintha valami szomorúfűz lenne. Károlyi Gábor közbekiabált: »Halljuk! Halljuk!«. Ki-kitört a tetszészaj, majd beállott a síri csend.

Mindez annyira kihozta a sodrából Pulszky Ágostont, hogy elsápadt és akadozni kezdett. Valami szokatlan, idegenszerű volt ez rá nézve. Ez a levegő, ez a csend, ezek a nyugodt arcok. Izgatottan súgta hátrafelé barátainak:

- Zavarogjatok, kérlek! - de azok nem értették el a szituációt, s Pulszky éppen csak hogy ki tudott gázolni a roppant figyelemben.

Pulszky tartalmas, magvas beszéde után Hieronymi miniszter vetett fel néhány szép eszmét a parlamenti reformra nézve, amelyeket nagy tetszéssel fogadott úgyszólván az egész Ház. Ma is bebizonyította Hieronymi, hogy igazi, tartalmas államférfi, aki egy élettapasztalaton át kiforrt és a judicium vésőjével átcsiszolt nézetekkel ült bele abba a tövises piros székbe - mely a legdülékenyebb a többi kilenc testvére között.




A MAI ÜLÉS jan. 15.

Zúzmarás szakállakkal és bajuszokkal, piros orrokkal és fülekkel gyűlnek reggelenkint a képviselők - s ott ülnek, melegszenek egész két óráig délután. Nehéz eljönni, de hazamenni is nehéz. Ilyen kemény tél csak északon szokott lenni.

Tisza Kálmán szemben ül a folyosón lobogó, pattogó zsarátnokokkal, ritkán megy be a terembe, de azért pontosan van értesülve; mindig tudja, ki beszél és mit. A miniszterek nagy prémes bundákban szállingóznak, mintha Tobolszkból jönnének.

A jobboldal apródonkint érkezik - de az ellenzék serényebb. Az ostrom mégis lanyha. Ha kezdődik is valami aprólékos roham, nyomban visszaveri Wekerle vagy Hieronymi. Szilágyi nemigen jár be: az ördög fürdőzzék ilyenkor.

Az államtitkárok is csak nagy néha kukkantanak be. Ritkaság belőlük kettőt látni. S ha mégis találkoznak néha ketten, jelentőségteljesen kacsintanak egymásra.

- Miért megy el Láng? - kérdezi Berzeviczytől Teleszky.

Berzeviczy vállat von.

- Ezen tűnődöl?

- Ezen. És te?

- Én meg azon, hogy mi mért maradunk?

Teleszky vállat von. S hallgatagon, csendesen surrannak odább.

Az arisztokrácia még alszik ilyenkor. Atzél Béla is csak délfelé mutatkozik, mire a jobboldal megszűnik kompakt lenni; délig mindig kompakt.

S amint lassan-lassan jönnek a különböző társadalmi rétegek a folyosóra, aszerint dominálnak a témák, délelőtt egyházpolitikai vita, délután vadászkalandok, két óra felé az ülés kritikája.

Legjobb két óra felé jönni, mert akkor meghalljuk, hogy Ernuszt Kelemen kezdte a vitát. Az utolsó Kelemen a XIX-ik században. Okos, derék ember a régi klasszikus világból; csinosan beszélt a hazafiságról.

Az is szóba kerül, hogy Prileszky Tádét majdnem elvesztettük.

- Lehetetlen! Mi történt vele?

- Egy szíp beszédet mondta - dicsekszenek a tótok. - De olyan szépet, hogy az ellenzék híni kezdte: »Jöjjön át ide!«

- És nem ment el?

- Nem bizony; mert a Taddusnak nemcsak eszméi vannak, hanem esze is nem hiányozza - ő adta csak egy cukros kitarcétlit az ellenzéknek, de nem hallgat a szirénhangokra és megmarad, ami volt, a jó öreg Taddusnak, azzzal a jelmondattal: »beszélni könnyű, mozdulni nehéz«.

Beszélik, de máris nehéz volt konstatálni (mikor e sorok írója a karzatra jutott), hogy a víg Kemény Pál is gesztikulált valamit Prileszky és Hieronymi között. Hieronymi beszéde teljesen elfeledtette a t. előtte szólókat; tiszteletteljes csendben, néhol általános helyeslések közt cáfolta az ellenzék érveit, védvén két fiatal államtitkárát (akik közül az egyik még csak egynapos). Úgy tűnt fel, mint Nagy Kristóf a gyerekekkel karján. A főispánokról sem sajnált egy-két jó szót elejteni, de Károlyi közbezördült:

- Diszkvalifikált emberek!

Az elnöki tribünön gróf Andrássy Tivadar ült, aki ma igen jól megállta a helyét, pedig a vita hovatovább egyre felhősebbre tornyosodott. Kivált az ülés végén, az interpelláció-válaszoknál kezdett egy csöppet mérgesedni.

A múzeumi rendetlenségekről megadta Csáky a tárgyilagos választ Várady Károlynak (nem volt valami kellemes dolog, inkább mélyen elszomorító). Várady további vizsgálatot kíván és (de már ezt meg sem merem írni a Pesti Hírlap olvasóinak) hogy tiltsák el Pulszkynak a vezércikkírást.

A kormánypárti képviselők körülvették Beksicset és szemrehányást tettek neki:

- Ez a te intrikád, Guszti! Te monopóliumot akarsz, Guszti!

A Ház tudomásul vette a Csáky válaszát; és egyelőre Pulszky még írhat! Jó lesz azonban sietni a prenumerálással a Pesti Hírlapra - mert nem lehetetlen, hogy azért Csáky mégis »tanulmányozni fogja a kérdést« s egyszer csak mégis be találja nyújtani az egy paragrafusos javaslatot:

»Pulszky Ferencnek írni nem szabad.«

Különben Várady okos dolgokat is pengetett. Különösen találó volt az a megjegyzése, mellyel a múzeum által megvásárolt Vörös-féle gyűjteményben levő Kossuth-iratokról szólva pirított rá a kormányra: hogy a Kossuth Lajostól származó leveleket azért vásárolta meg a múzeum, mert el akarta dugni a nemzet elől...

Ezen botrányos kegyetlenség Kossuthtal szemben valóságos borzadályt gerjesztett. Az elmék megtermékenyültek s egyszerre szembeszökő lett azon vérlázító működés, amit a múzeum évtizedek óta folytat. A Deák-ereklyéket is eldugta, sőt a nemzeti múlt összes emlékeit elvonja a nemzet millióinak sóvárgó tekintete elől...

A Ház ingerült lett. Szerencse, hogy az öreg Pulszky nincs ma a karzaton. Kemény Pál szemeibe könnyek szöktek. Hogyne, hogyne! Mikor a Kossuth leveleit nem átallják a Nemzeti Múzeumba eldugni.

De Váradyval mégiscsak végzett Csáky - ám hátravolt még a feketeleves, Vajay, akire azt mondta Gajári:

- Olyan hangja van, mint Szigeti Imrének.

Ami azonban azért sem áll, mert Vajay képviselő úrnak két hangja van. Vajay hasbeszélő, s amint beszélt, úgy rémlett, mintha egy másik ember felelgetne neki valahonnan a mélyből. Behunyt szemmel hallgatva, két ember látszik párbeszédet folytatni. Egyik se valami különösen okos ember a kettő közül. Az egyik kérdez, a másik felel, mikor az egyik belekezd egy mondatba, a másik folytatja és olyan bolondságban hegyezi ki (definit in piscem), hogy az egész Ház derültségben tör ki.

E két ember közül az egyik a Polónyi táborához tartozik, a másik a Zichy Nándoréhoz - de Ugronnal is szimpatíroznak.

Vajay Szivákot és Ivánkovicsot üldözi, meg az elkeresztelési rendeletet. E háromról szól az interpellációja.

Csáky természetesen védelem alá veszi mind a hármat; mert helyükön vannak. Vajay dühbe jön:

- A miniszter olyanokat keres, akik seftelnek a hitelvekkel.

Óriási vihar támad: »Vonja vissza!« Andrássy megrázza a csengettyűt.

- Rendreutasítom a szónokot!

A szónok ég felé fordítja a szemeit, mint egy mártír. S újra elkezd a miniszter ellen pattogni, hogy a Dessewffy püspök levelét, melyben az Ivánkovicsot ajánlotta, rosszul értelmezte, mert igaz, hogy a sorokban ajánlat volt (s ezt bánatos, lágy hangon fuvolázza I. Vajay), de a sorok közt kellett volna olvasni - teszi hozzá mély basszus hangon II. Vajay.

Nagy hahota támad. Az ember sokat tanul a Házban. Hogy a püspök leveleit miképpen kell olvasni. Hiába ez is egy stúdium.

De Vajaynak még nem elég ennyi »derültség«, azzal a kérelemmel fordul a Házhoz:

- Ne tekintsék kérem a katolikusokat páriáknak!

Mire ellenállhatatlan erővel zúdul fel a kacaj, csak Polónyi és Ugron fészkelődnek ingerülten:

- Csak a katolikusok nevessenek!

És nevetnek a katolikusok is, szinte a könnyeik is csurognak.

Régen volt ilyen mulatságos szombati nap a t. Házban. Szinte kár, hogy már leül Vajay, hogy vége az ülésnek és az összes nevető páriák, medvebőr és mindenféle bőrbundáikba takarózva, elszélednek a közeli hotelekbe ebédelni.




A MAI ÜLÉS jan. 17.

A belügyi költségvetés ezerféle dolga volt napirenden. E kifogyhatatlan korsóból mindenki azt ihatik, amit akar. Babó Emil a szegedi főispánt marcangolta, akire most nagyon kijár a rúd (jele, hogy erős ember).

Nagy derültséget keltett az a mondása, hogy még hagyján, hol arról panaszkodhatnak, hogy a főispán soha sincsen a székhelyén, nekik éppen az a bajuk, hogy főispánjuk mindig otthon van.

Babót Bessenyei Ferenc váltotta fel; jóízű nagy svádájú ember, aki első tekintetre mindenkinek jó ismerőse, mert igen sokszor láttuk már vagy őt, vagy nagyon hasonlót hozzá, a trafikboltokban lefestve csibukkal, bojtos vörös fezben, amint roppant füstfelhőket fúj a levegőbe.

Csak az arca török; beszédjéből európai szellem lengett, de magyaros jó ízzel feleresztve. A természet után rajzolta a vidéki közigazgatást zolai megfigyeléssel - s ez tetszett is a Ház minden részén.

Egy kicsit kacér volt az ellenzékkel szemben (de nem lehet neki rossz néven venni, mert 36-os), azonban mégsem állhatta meg, hogy Madarász papával össze ne zördüljön; ennek azonban a papa az oka, aki öreg napjaira kezd házsártos és bőbeszédű lenni.

Azután Bartók Lajos mondott nagy figyelemmel hallgatott beszédet. Az ördög hitte volna, hogy a »Kárpáti dalok« költője nemcsak a fülemiléket hallgatja, hanem a furmányos szekerek zörgését is, s észreveszi nemcsak a havasi gyopárt, hanem a rossz hidakat is. Igen ügyesen beszélt a belügyi kormányzat bajairól s igen találóan a felvidéki állapotokról.

Az a mondása, hogy a balközép-gárda mindig megadja magát, de sohasem hal meg, zajos derültséget keltett.

Utána Pázmándy hozakodott elő az ismeretes nagyváradi asszonyháborúval. Ezzel az aprólékos dologgal, melyet már egyesek egész az undorig kihasználtak, elcsépeltek. A bohó, szeles Dini, aki ma egy lapban azzal rehabilitálta Floyuet-t, hogy ő mindenkor örömmel szorít vele kezet (ez bizonyára meghökkenti Franciaországot), olyan stílusban mesélte el Jekelfalussy működését, aki - úgymond - nyomást akart gyakorolni az elnöknőre, hogy a karzat hölgyei közt hullámzás, mozgás keletkezett.

Az ellenzék is zsibongani, fészkelődni kezdett, de Hieronymi rögtön felkelt és beadta nekik a szokásos »antipirin«-t a fejfájás ellen. Legott lecsillapodtak.

Majd Apponyi Albert állott fel, de ma nem akart »nagyszabású beszéd«-et mondani és ez sikerült is neki, csak a közegészségügyre nézve mondott néhány helyes észrevételt s a főispánokon ütött egyet. Ezek a Fine de siècle páriái. Valaha az omnibusz lovakra röpítették a gúny nyilait, ez volt az uralkodó divat, aztán a pékekre, azután a tanfelügyelőkre, most a főispánokon van a sor.

Nagy vigasztalásukra szolgálhat őméltóságaiknak, hogy a nemzeti gúny is vándorló planéta, fut, kering lejjebb, feljebb és ki tudja, hol fog egyszer megállani?




»GYERE HAZA, ALBERT!«

(A képviselőházból)

Amióta nem él Szilágyi Bernát, aki mindig Tisza Kálmán után hordta a bonbonnièret s jó ismerőseit is sorba megkínálgatta cukorral, azóta csak szellemi bonbonok vannak a t. Házban. S az is vajmi kevés.

De azért amilyen, olyan, egy kis bonbon a legsoványabb napra is akad, hiszen a legszegényebb levesen is úszik néha egy-egy zsírkarika.

A mai ülés alig mutathat fel valami kiemelkedő mozzanatot - Dickens szeme se látna e szürkeségben csillámló bolyt. A szokott szónokok, szokott beszédek a szokott témákról: egészségről, betegségről, a roncsoló toroklob és a főispánok pusztításairól stb.

A tanácsteremben homályos volt, üveg fedelét, ahonnan a világosságot nyeri, nagy hótömeg borította el. Károlyi Gábor száját pedig, ahonnan a röppentyűk jönnek, valami bús melankólia tartotta lefogva.

A kedélyekre általában sajátos komorság nehezedett. Meglehet, azon tűnődtek a képviselő urak, hogy a Svéd- és Norvégországgal kötött szerződésen miért akar Lukács Béla változtatást?

Ez is valami Tisza-féle fifika lehet.

A nap szónokai közül a kisebbik Ugron beszélt, rendesen, csinosan, mert ma mindenki rendesen, csinosan beszélt, még Issekutz is, ami kétségkívül igen nagy szomorúságot fog okozni Dániel Mártonnak. De Dániel Márton kedvéért sem lehet a históriát meghamisítani.

Mondom, mindenki jól beszélt, s ez volt az ülés megölő betűje. Mert amint nincs valami egyhangúbb látvány, mint nyolc-tíz rendesen öltözött, rendesen elválasztott hajú ember együtt, éppoly unalmas tíz úgynevezett »színvonalt megütő« orátor egymásután.

Tehát a kisebbik Ugron beszélt. - Azazhogy beszélt ott a »nosztrasz«-ból Veres József, Terényi Lajos igen szépen, Vállyi Árpád igen hosszadalmasan, s ki tudja, még ki mindenki beszélt.

De nekünk csak az Ugron Ákos beszédje kell. Nem mintha ez jobb lett vagy rosszabb lett volna a többinél. Hasonló volt, okos volt, szép volt. Az emberek végre is nyolc osztályt járnak, néha egyetemet is, ugyanazon tankönyvekből, ugyanazon Sághy Gyuláktól tanulnak, tehát az eszük a végén többé-kevésbé egyformává lesz. Nincsen ebben semmi csodálatos.

De mégis az Ugron beszédjét érte a szerencse, hogy egy kis epizód fűződik hozzá; az is jelentéktelen, annyira csekély, hogy nem érdemes megírni se - csak mint adatot, hogy ez volt a mai bonbon (voltaképpen csak árpacukor), ezt szopogatták a folyosón. Ezt mondogatta el egymásnak kétszáz ember.

- Láttad Apponyit? Hogy visszafutott! Az egész Ház hogy nevetett!

Az ember azt hihetné, hogy nagy eset adta elő magát. Szenzációs eset. Száz törvényhozó arcán ragyog a mosoly! Nem lehet az kicsi dolog, amit ezek a komoly urak olyan mohón adnak fülből-fülbe.

Mikor én a folyosóra értem, éppen zenitjén volt a vidámság. Tízen is kérdezték:

- Hallotta, mi történt?

- Bizony, nem hallottam.

De mégiscsak nagy nehezen lehetett kihámozni, hogy mi történt. A Házban a szemtanúk sem elég jó historikusok. De körülbelül az történt, hogy Apponyi az Ugron beszédje alatt fölkelt és megindult a miniszterelnöki ikerszék felé, ahol együtt ül Wekerle Hieronymival.

Míg Ugron perorált, a három úr nagy beszélgetést kezdett halkan, suttogva, úgy, hogy se Fenyvessy, se Pulszky nem hallhatott abból semmit.

Hovatovább mind melegebbnek látszott a beszélgetés. A Ház szemfüles tagjai figyelőállásba helyezkedtek. A kombináló homlokokra ráncok kezdtek gyülekezni.

- Valjon miről beszélhetnek?

A három fej egyre közelebb, közelebb ért egymáshoz; a gesztusok eleinte hevesek voltak. »Bizonyosan vitatkoznak.« Wekerle mosolyogni kezdett, Apponyi visszamosolygott rá. »Bizonyosan felültették egymást.«

Ilyenforma gondolatok kavarogtak az unatkozó táborok őrszemeinél, míg a három államférfi suttogott s míg Ugron Ákos szónokolt.

Ugron azonban eközben egy veszedelmes helyre ért beszédjében, ilyképpen szólva:

- Elérkezett az utolsó perc. Ajánlom a miniszterelnök úrnak a fúzió keresztülvitelét!

E szavak úgy vették ki magokat e percben, hogy szinte egyenesen a három beszélgető úrhoz vannak intézve. Mély csend lett. Mintha egy szem lenne az egész Ház s az feléjök szegződnék.

- Mi az? - rezzent fel Apponyi és idegesen felugrott.

Andreánszky önkénytelenül felkiáltott:

- Gyere haza, Albert!

Volt a hangjában valami epedően lágy siránkozás.

Linder a kezeivel integetett neki, mint valami veszélyes helyre tévedt kis báránynak: bari, bari! Horánszky a szemöldje mozgatásával hítta, Beöthy izgatottan petyegette az ujjait.

S Apponyi ijedten, szemérmetesen, talán szorongva, mint a gyanús helyen járt szűz leány, szaporázott léptekkel szökellve, majdnem futott végig a Ház üres mezőjén haza a helyére.

Vidám derültség támadt szerteszéjjel a Ház minden vidékén, átragadva a karzatokra s gyorsan, mint a futóláng kilobbanva a folyosókra, ahol már csengő nevetéssé dagadt.

S mindez csak azért, mert a Ház unatkozott.

És hogy az eltévedt kis Albert hazament.

Hát mi nevetnivaló van abban, hogy ő csak otthon érzi magát jól s hogy a pesztonkái ügyelnek rá?

Hála istennek, ezúttal nem érte semmi baj. De alapjában igazuk van, ha vigyáznak rá s ki nem eresztik otthonról. Mert még az idő hűvös neki...

Ez volt a Ház folyosói mulatsága. S még talán ennyi se volt. Ki tudja, ehhez mit toldott. Mert olyan szemtanúkkal is beszéltem, akik azt mondták, hogy Apponyit ugyan látták háztűznézőben Wekerlénél, de Andreánszky nem mondta, hogy »Gyere haza, Albert!«. Mások ellenben hallották Andreánszky hívó szózatját, de Apponyit nem látták, kivel beszélt. Míg ellenben klasszikus tanúk találtatnak arra is, hogy mind igaz, Apponyi csakugyan Wekerléékkel susogott s Andreánszky hazahítta, de Ugron Ákos ma nem beszélt. Ebből láthatja az olvasó, milyen nehéz valamit híven leírni, amit az ember lát.

Egy azonban bizonyos, hogy akár hítták, akár nem hítták, Apponyi az ülés végén, mikor én bementem, otthon volt. De hogy nincsen-e már bent a zsebében a szabadelvű klub ajtókulcsa, nem csúsztatta-e a kezébe titkon Wekerle, azt nem merném eldönteni. Mert, ha egyszer Ugron Ákos valamit proponál, az elől bajos kitérni.




AZ ELSŐ JELENSÉG

(A képviselőházból)

Bár a belügyminiszteri költségvetést tárgyalták s eljutottak már a főispáni előszobákba a szegény titkárokhoz, hogy azokon is harapjanak egyet (Mülek Lajos és Vállyi Árpád), sőt Fenyvessy Ferenc megkezdte a színházi vitát, igen ügyesen kritizálva az intendánst, amint ez már a parlament bölcső kora óta divatban van (de hol késik ilyenkor Nopcsa Elek?), mondom, bár voltak kellemes témák, a mai ülést mégis más dolog tartotta lázban.

Ah, milyen más egyébkor a színházi vita! Vannak pikáns részletei is, sok minden előjön. A tisztelt szónokok felrántják a függönyt, sőt elmennek a kulisszák közé is. S ha már egyszer ott van az illető szónok, én istenem, hiszen ő is csak ember, biz annak eljár a szája, s még a táncosnők lábikrái is szóba jönnek...

De ma egészen másféle lepelről van szó, nem a táncosnők szoknyájáról.

Azt a leplet rántotta fel Ugronnak egy határozati javaslata, mely a szabadelvű párt eddigi bajait takarta el.

Mindjárt az ülés elején az Atzél Béla báró mandátumáról támadt vita. Atzél Béla már eddig is kétszer volt megválasztva Bodajkon. S Bodajk ezzel Tokaj hírnevére emelkedett, ahol mint a krónika megjegyzi e század legelejéről, kétszer volt szüret egy esztendőben. Maga Atzél pedig ugyancsak megszolgálta a maga mandátumát, mint Jákob Ráhelt, vagy még jobban. De a VI-ik bíráló bizottságnak még ez se volt elég. A kegyetlen Darányi bejelentette ma a Házban, hogy az Atzél mandátuma ügyében a bizottság megint elrendelte a vizsgálatot. Tehát még egy választás vár Atzélra - ami igen kellemes lehet Bodajknak. Ritka szerencsés kerület.

S mindezen szerencséje a kerületnek onnan ered, mert Atzél neve nem volt benne valamely, a múlt évre érvényes választói lajstromban.

A jelentés után, mert az effajta jelentések voltaképpen csak formaságok, egész váratlanul felpattant Ugron, helytelenítvén a bizottság eljárását azon az alapon, mert a kérvényezéshez tíz választó aláírása szükséges, s az Atzél elleni kérvény beadói csak kilencen vannak; tizenketten voltak ugyanis, de háromnak időközben az a gondolata támadt, hogy visszalép. Ez a három férfiú, kinek ilyen értékes gondolatai vannak, csinálta a mai vihart és aggodalmakat.

Nagy megrökönyödés és csodálkozás támadt a jobboldalon.

- Ohó! A bíráló bizottságok eljárását nem lehet felülbírálni! - szólt közbe egy hang.

- Bírák ezek, kik esküt tettek s cselekedetükért csak a lelkiismeretüknek felelősek.

De az Ugron nézetének helyeslői akadtak, komoly, okos emberek keltek a pártjára; Beöthy Ákos, Horváth Gyula, sőt még Apponyi Albert is. A vita egyre ingerültebb lett. A jobboldalról Darányi tett óvást a felülbírálat ellen, majd Perczel Dezső s Hieronymi szólottak okosan, aggodalmasan intve a kisebbséget egy ilyen precedens megalkotásától.

A közbeszólások ingerülten röpködtek, mint a golyóbisok:

- Hány elnök van itt? - kiáltá Horváth Gyula a közbeszólókra.

A Hieronymi beszédjébe belekiáltott egy hang:

- Ez a Ház dolga! Ebben csak a Ház tagjai beszélhetnek.

Az elnök is hiába próbálta meggátolni a vitát. Sőt ugyancsak hiába függesztette fel az ülést öt percre, az ingerültség le nem lohadt. A Ház atmoszférája mind izzóbb lett. Egyre több, több szónok vonatott be a vitába. Zichy Jenő gróf, ki bár szintén az ellenzék mellett foglalt állást, inkább csillapítólag beszélt. Horváth Béla pedig mint a bíráló bizottság egyik tagja, védte annak álláspontját nagyon ügyesen.

Az ellenzék eközben név szerinti szavazás iránt nyújtotta be kívánságát. S most már a kérdés föltevése körül a szokott ravaszkodással indult meg egy fiók vita, melynek végén Atzél Béla lépett be a terembe. Zajos éljenzés zúdult fel a bal mezőkön. Atzél csodálatos gyorsan tudta megnyerni az ellenzék rokonszenvét, anélkül, hogy egyszer is szólott volna viszontagságteljes képviselői pályája alatt.

Azután mégiscsak föltette a kérdést az elnök (alighanem hibásan), s megindult a szavazás a K betűnél.

Atzél kormánypárti barátai közül sokan kimentek a folyosóra, többen pedig a párt ellen szavaztak. Az eredmény tehát kétes volt mindvégig. Az első szavazásnál egyenlő számban állottak a szavazatok. Eközben azonban összegyűltek a későn kelő »Brézelék« - amint Atzél nevezi őket -, s kilenc szavazattal kimenekedett a VI-ik bizottság a helytelenítés alól. Ezzel véget ért a sajnálatos incidens; érdemileg nem történt semmi, Kabos vizsgálni megy, Bodajk választani fog - de azért sok jó ember homlokát hagyta redősen, komoran a mai eset, mely csak kezdete valami daganatnak, amelyről nem tudjuk, mikor miben és miképp fog kifakadni.




A MAI ÜLÉS jan. 24.

Sok ember turkálta péntek óta a képviselőház naplóit s találtak is bennök egy szem magot. Hogy a mag nem sokat árt, bizonyítja az, hogy odaajándékozták gróf Zichy Jenőnek, aki megcsinálta belőle, amit lehetett, felhozván az Atzél üggyel kapcsolatban a napirend előtt az 1848-iki országgyűlés egyik olyan esetét, ahol a Ház megmásította a bíráló bizottság határozatát.

Hm, gondolta volna az ember, mégis igaza lehet az ellenzéknek.

De fölkelt Busbach Péter s levetkőztette a Zichy által előadott esetet, lefaragta éleit, kiszedte az álfogait.

- Az akkor egyszerű megkeresés volt - mondá -, ez pedig egy bírói ítélet.

Az ellenzék izgatottan szakította félbe minden mondatnál.

- Ne csűrjön, ne csavarjon!

Közeledő viharnak előszele fújt, de azért a kormánypártra mégis megnyugtatólag hatott a Busbach beszéde.

- Mégis talán nekünk volt igazunk!

Azután Szilágyi emelkedett fel.

Nagy, nyomasztó csönd fogadta, csak Hoitsy mordult közbe:

- A kisebb csavaró után majd jön a nagyobb csavaró!

Szilágyi higgadtan, majdnem szelíden bontotta ki az egész kérdést azzal a vaslogikával, mellyel csodákat lehetne művelni, ha máshoz került volna.

Az egész fürdőkádban egy szem gyűrűt sem vetett a víz, csak a jobboldalon bugyborékoltak hegyes, nyúlánk, sovány »helyesek«.

Mert végre is tetszett a jobboldalnak:

- Hiszen most már bizonyos, hogy igazunk volt.

Majd felugrott Ugron, s mintha rohamot vezetne, kezét, fejét szilajon rázva bizonyította be a házszabályokból, hogy mégse volt igaza a kormánypártnak. Hiszen csak tudta volna ő már múlt pénteken a házszabályokat, bizony nem eresztette volna el vizsgálatra Kabost ebben a cudar téli időben...

- Hátha mégse volt igazunk? - tűnődtek a jobboldalon erre a beszédre újólag.

S ez így ment volna ki tudja meddig, mert a Ház naplói olyan varázslatos tarisznya, amelyben mindenre lehet találni esetet, s ezen esetek is olyan csodálatosak, hogy mindent lehet velök bizonyítani. Meg kell ebbe bolondulni. Hát még a házszabályok? Az Alkorán szövevénye, rejtélyes homályos köde mind játszva interpretálható, de a házszabályokhoz fogható útvesztőt még Vasvári Kovách se tudna csinálni.

Szerencsére az elnök közbeszólt, hogy miután határozatot úgyse lehet hozni - talán át kellene térni a napirendre.

Az, hogy az elnök olyan pompásan és olyan hamar eltalálta, mi a teendő, annyira meglepő volt az ellenzékre, hogy zavarukban csak akkor juthattak volna szóhoz - mikor már a Ház a napirend mezején ballagott.

Fenyvessy a színészetről beszélt. Bartók magvasan, ügyesen polemizált vele. Talpraesett megjegyzéseiről, melyeket ma és szombaton kifejtett, látszik, hogy komoly figyelemmel kíséri a színházi viszonyokat.

A belügyminiszter olyan furcsán nézett rá egyszer-kétszer - mintha a jövőkor intendánsát ismergetné benne.

De ez csak azért van, mert Nopcsa még mindig nincs jelen. A színháznak tétele is azért tart olyan hosszadalmasan, nem tud elmúlni, mert Nopcsa nincs itt. Nopcsa bizonyosan azt mondaná: »Szavazzatok meg mindent és gyerünk tovább - mert ez a legokosabb.«

Az ülés végét Kovács József és a kolera foglalta el. A belügyminiszter részletesen nyilatkozott a teendőkről, s megnyugtató intézkedéseket ígért. A káposztásmegyeri vizet hozza ide a kolera ellen már júniusban. Többet is ér az Gerlóczynál!

A kormánypadokon megjelent Wekerle is, felismerhető jeleivel a betegségnek, halaványan, bágyadtan; a pártok lanyhán, csendesen viselték magukat. A parázs a hamu alatt van.




A JÖVŐ ORSZÁGGYŰLÉS

Örök ambíciója volt a megboldogult Vizsolyinak, a szabadelvű párt elnökének: »Ha én egyszer megérhetném, hogy száz pluszban legyünk.«

Nem érte meg a száz többséget; egyetlenegyszer volt kilencvenkilenc - ő lett volna a századik, ha aznap nem haldoklik odahaza.

A roppant többség, mely Bosznia óta hétből nőtt meg ennyire, először csak ellomhult, azután közömbös, érzéketlen lett. A véderői vihar alatt a karzaton képzelte magát; azt hitte, hogy ő csak néző - pedig az egyik harcoló fél volt. Néző volt azután még sokáig a Szapáry-rezsim alatt, míg végre most lazulni, repedezni kezd magától.

Vajon igazán magától-e? Vagy közbejöttek más körülmények? Az egyházjogi reformok, a nagyobb önállóság utáni vágy... vagy a párt felszabadulása a Tisza-uralom alól. Az ördögbe is, egy képzelt jármot éppoly élvezet lerázni, mint egy igazit.

Nem az én dolgom az okokat fürkészni. De nekem úgy rémlik, hogy kár volt szegény öreg Vizsolyinak százra óhajtani a többséget, mert a hosszú nád magától is eltörik...

Annyi bizonyos, hogy látom hajladozását, hallom a recsegését hol a klubban, hol itt a Házban.

Mert nota bene (el is felejtettem mondani), én most, mikor ezekről filozofálok, a Ház folyosóján ülök, körös-körül »Púrosz«-ok nyüzsögnek, a gyorsan népszerűvé lett Atzél Béla báró ezüst szivarszelencéjét a kezében tartva, vidáman tart közöttük cerclet.

- Quid est in policitis?

In policitis a zsandárok sárga-fekete kardbotja van. Thaly és Hoitsy erősen tépdeli. Ernuszt Kelemen éljeneket arat róla, de künn a folyosó Mezeit várja haza a halál torkából: »No, az ugyan mohón élvezi ki a mandátum gyönyöreit.«

Helfy és Sághy beszéde alatt nagy a füst a folyosón, sokan jönnek ki szincerizálni. Künn erősen havaz; a házfedelekről a csillámló fehérség kedves, szemvakító ellentétet képez az óriási füstfátyollal, mely a folyosón mindent szürkébe von, csak a kandalló zsarátnokai pattognak, szikráznak mérgesen, vöröses tiszta fényben.

Egy-egy behavazott cipőjű alak tipegve-topogva, fázósan érkezik, s beszélgetést kezd imitt-amott, amelynek mindig az a refrénje:

- Végre is mi lesz hát velünk?

Mi lesz? Ez a titokzatos kérdés, mely napok óta lóg a fejek felett. Senki sem tudja, de mindenki keresi a megoldást.

- Szétmegy a párt - mondja az egyik.

- Fúzió lesz - véli a másik.

- De hát aztán? - feleli a harmadik, s itt megáll a kombinálgatás. Egy olyan szituáció, amelynek senki sem tud folytatást találni.

- Új kormány jön.

- De hát aztán?

Persze az »aztán« a nehéz. Az új kormány csak könnyű volna.

- Az új kormány új választásokat csinál.

Új választásokat?

No iszen, az lesz még csak a cifra. A pattogó tűzbe elmerengve, a füstfelhők fantáziát hizlaló szürkeségében, szinte önkéntelen ezen gondolkozik el az ember. Kipp-kopp, kipp-kopp, alakok, ismerős képviselők lépegetnek el melletted, a szárnyas ajtók egyre nyílnak ki és be, de ez a gondolat el nem ereszt, oda sem ügyelsz, hanem a fölvett fonalon elédbe rajzolódik az új Ház, amit, ha ez a kormány megbukik, a következő fog összehozni.

Az elnöki széken, ahol most Bánffy ül az ő tigris mosolyával, egy potrohos alak terpeszkedik nagy aranylánccal a nyakában. A kezén öreg gyémántos gyűrű szórja tüzét a pártok felé. A Ház elnöke el-elbóbiskol a beszédek alatt. Nem csoda. Öreg már. Tizenöt esztendő óta apátkanonok.

Nagy néha, mikor valami protestáns kezd el beszélni, fölkelti Molnár Antal, mire megriad az öregúr lassú dörmögéssel:

- Apage satanas!

A jobboldalon, le egész a Tisza Kálmán mostani helyéig (csakhogy Tisza már nincs itt, megbukott Nagyváradon Vajay ellenében), csupa szakálltalan, bajusztalan honatyák ülnek. (Milyen kár, hogy Wekerle ezt nem láthatja.) A képviselő urak egynémelyike előtt olvasó van, s unalmas szónoklatok alatt egykedvűen morzsolgatják.

Éppen sárga-fekete kardbojt-vita van, a karzaton csupa szakácsnék ülnek, bodros, keményített főkötőkben távolabb néhány apáca. Csak a középen, az idegenek karzatán, látszik egy-két ismeretes főúri dáma.

A Beöthy Ákos mostani helyéről fölemelkedik Tisza Lajos, a szegedi követ (az egyetlen protestáns, aki katolikusokat képvisel) s kijelenti, hogy a sárga-fekete színek voltaképpen nem az őfelsége színei. (Nagy nyugtalanság a jobboldalon.)

Zichy Nándor a miniszterelnöki székéről odaszól a háta mögött ülő Hegyinek:

- Felelj neki, Tóni!

Hegyi népszerű szónok. Az egész folyosó betódul. Csak Apponyi üldögél künn nagy búsan, egyre azon tűnődve »Hová csatlakozzam?« Az írói karzaton lázasan percegnek a tollak, csak egy erős, hatalmas kövér alak nem jegyez: Szilágyi Dezső - hanem ehelyett évődik az öreg Pulszkyval.

A szónok hevesen, tüzesen beszél, zúg a tetszésvihar, homlokáról csepeg az izzadság, mire átmelegedve int a teremőrnek egy pohár vízért.

Egy öreg emberke fekete atillában hozza a vizet, de útközben elejti remegő kezeiből, a víz kiömlik a padlóra s a pohár száz darabra törik össze.

Thaly felkiált: »Ez rossz ómen!«

A miniszterelnök bosszúsan fordul a háznagyhoz, Hockhoz:

- Minek tesztek ide szolgálatra ilyen ügyetlen vén szamarakat?

- Ez egy kiszolgált sekrestyés, kegyelmes uram. Pártolni kellett.

- Az már más - mormogja a miniszterelnök.

A Ház órája délutánt mutat, pedig az ülés még csak most kezdődött. A délelőtti ülésezést beszüntették, mert a miniszterelnök és a házelnök, valamint a képviselők misére járnak délelőtt. A Ház elhunyt jelesebb tagjait is maga az elnök temeti el, ami némi kordiális viszonyt létesít az elnök és a képviselők közt.

Az elnök igazán kedves ember; ma is megígérte Fenyvessy Ferencnek, kinek cicerós betűkkel hozza hímenhírét a Magyar Újság (a kormánypárt hivatalos lapja), hogy ő maga fogja összeesketni.

De ebben a pillanatban morózus, mert az ellenzékiek éppen most nyújtották be hozzá a szükséges aláírást a név szerinti szavazásra.

Nosza, hol van Göndöcs? Mert most Göndöcs a wip...

Gömbölyű alakjával sebesen gurul a folyosón, összetartani a pártot.

- Ne menjetek el, amici per amorem dei!

Máskor mosolygós szitakötő szemei aggályosan kémlelik a horizontot. A tipegő szolgákat (csupa kiszolgált egyházfi) hadias szigorral utasítja:

- Hozzanak egy kis tömjént! Borzasztó fülledt a levegő.

*

A csengettyűk riadozva hívogatják be a folyosói híveket.

Az ajtó felpattan, valaki kiszól:

- Wekerle beszél!

Összerezzenek. Fölpillantok s elcsodálkozom.

Hisz ez a Perczel Béni. A mi hajdani wippünk. Azazhogy... Hiszen még mi vagyunk.

- Igen, igen, gyertek be, mindjárt szavazás lesz.

...Pedig szinte sajnálom, hogy felzavartak, hogy nem szőhettem egy kicsit odább azt a szeszélyes torzképet, amibe a fantáziámmal belekezdtem.




A TÓTOK

(A mai ülésből)

Hát az is csak nagy baj, mikor a krumpli megbetegszi magát, vagy mikor az anyaföld (nasa matyer) megharagudja és nem terem zabot, de az sem jó, mikor a szegin állatok tüdejibe belemegy a tüdőgyulladás, és azok a boldogtalan marhácskák elkezdenek köhögni és sínylődni, mint a hektikus ember. Borzasztó aztat elnézni.

De hat arra való a magas diéta, hogy ne engedje. Abba töri övé fejet az excellenciás Wekerle és a Bethlen Ondrej gróf, hogy ne hagyják a jószágot tönkremenni. A tótra még rá lehet mondani, hogy nem ember, az hadd menjen meghalni Amerikába, ha itten meg nem élheti, de az ökörnek itt élni, halni kell. Hát éljen egiszsigben.

Folyt is ma a tanácskozás az országházban a ragadós tüdőlob elleni javaslatról.

Gyönyörűség volt elnézni a tisztelt Házat. Az Alföld hiányozta magát belőle, Erdély se nem volt ott, csak a felvidékiek. De annak mind olyan szomorú képe volt. Igazán sírva lehetne fakadni.

Segítsél engem, kérlek múzsa, hogy legyek képes megénekelni tótok mai viselkedését, diadalmaskodását.

Először az általános vita folyt, aztán a részletes folyt - a Garam vize sem folyja oly szípen, csendesen, ahogy ez folyt.

A magyarok is belebeszéltek, ki jó tanáccsal, akinek pedig az nem volt, mint például Vajaynak, csak szíp szóval, még az az okos Gaal Jeno is beszelte a Neuman szájával... Vajay védte öreg marhákat, a nagyságos pan Bottlik az összes marhabetegségeknek beszüntetését kívánta. Talan gondolja, hogy rendeleti úton is nem volna nem lehetséges. A gróf Karolyi Sándor nem nagyon vigasztalta bennünket, hogy azt mondja, nem sokat fogja érni a dolog. Mindenki beszílt, mindenki járta kedviben a tótoknak, csak a kis harangocska nem, amelyik a Dezso Banffynak van a keziben; az nem akarta tótul beszilni. Nem akarta csingilingit mondani.

Csenget vele Banffy, csak nem szólja.

- Zatraceni! - dörmögte a nagymiltóságú báró - cso je to? Harangocska nem adja hangot.

Fordulja ijedten a mi nyitrai Schoberunkhoz, a jegyzőhöz:

- Én megsiketültem, baratocskám.

Mondja neki a mi Schoberunk:

- Ne fílj kegyelmes uram. Nye bojsza! Nem te siketültél meg, hanem a harang repedt meg keserviben. A szegény állatocskák sorsa miatt.

Úgy volt. A harang repedt meg.

- Ez rossz jel - dörmögte pán Krajtsik. - Szmrty, szmrty! (Marháknak nagy halála líszen.)

Nosza, hamar hoztak egy másik csengettyit. A Regele úr szaladta érte. Az aztán csendesen, szípen sírdogalta az egész ülés alatt. De szüksíg se nem volt rá, mert senki se nem van ellenünk. Lárma se volt, mély csöndesség volt, mint a temetéseknél.

Csak egyszer került ütközetre, mikor a pan Lajosko (a Bornemissza nagyságos úr) azt indítványozta, hogy a lebunkózott marháknak a halotti költségeit az állam fizesse. Úgy temettessenek el, mint a nevezetes emberek: ország pénzéből.

Az előadó és a kormány némi módosítással akarta ezt, de a tótok felkiáltottak:

- Szavazzunk!

Ott ültek szanaszét a Ház szélein, a Házban is a széleket szeretik, mint az országban.

Az elnök kírdést föltette:

- Azok a képviselők, akik a Bornemisszától a módosítást elfogadják, felméltóztatni álljanak.

Felállt az egísz ellenzék. Naši kamarati. Felállt az Albertko Apponyi - oh de derék szál ember, mintha csak itt nőtte volna a Krivá alatt, oh de szép tót megvolna, ha tót anya szüli.

Felállt az Atzél Béla. As sem rossz ember mi tőlünk.

Hát egyszerre csak, mint mikor kukorica suhog, feláll a pan Ucsu is.

Igen az Ucsu, aki még mióta a világon van, soha fel nem állott miniszteri akaratnak a szeme közé. Bizonyosan az Ucsu valamelyik ükapja vezette a fehír lovat is pan Árpádnak. De Ucsu mégis felállott és rázta azt a nagy fejér fejét fenyegetőn, mintha mondaná:

- Zaplaty krajina, zaplaty. (Fizess ország, fizess!)

Erre a csodálatos látványra megtürölgette a szemeit a Gyuri Kubinyi, a Valer Smialovszky és az osviceni pan gróf Pongrácz. Azután összenéztek. A szemeik azt telegrafíroztak:

- Vigyis!

Felforrt bennük is a jó vér és felálltak ők is. Ha már Ucsu is feláll, maradhat-e még ülve felvidéki követ?

Kormány megrezzent. Jéghideg futotta végig minisztereknek övék hátán, kezin, lábán, agyvelejin attól a gondolattól, hogy az Ucsu van helyezve ellentétben kormánnyal. Hát ezírt rázza az a rossz vénember tizenkét év óta folytonosan a fejét? Most látjuk már, mi gomolygott eddig benne.

- No, ez rossz jel - gondolta magában a Wekerle. - Az, hogy az elnöknek harangja megrepedt, az se jó, de hogy az Ucsu megtántorodott, azt már sohase nem lehetett volna elhinni. Az Ucsu erősebb volt a harangnál, és ő is elrepedt. Jaj nekünk!

Amint ott állottak a tót követek kevélyen, mint az erdei fenyők, hát csak egyszerre elkezdi magát háborogni a Tisza Istvánnak a lelkiismerete.

Krajtsik szeme élesen fürkészte. Odalopózott a háta mögé mint Mefisztó és súgta neki:

- Te is vagy a mienk, Pista?

Tisza István lesütötte a szemét; habozott, tűnődött tanácstalanul, míg egyszer csak megpillantotta a Csernátonyt.

Ravaszok ezek a Tiszák! Mindjárt találta magának vigasztalást.

A Csernátony pedig egy cseppet se nem törődne a témával; gondolt talán magában: »Engem nem a beteg marhák választottak, hát semmi közöm hozzájuk.«

De dictum-factum nem lehet a dolgot csak úgy toldani. Annyian álltak fel, hogy immár azt kiabálta a Kubinyi:

- Vagyunk többség!

Amely szóra megindulának a jegyzők összeolvasni a szavazókat, s úgy tanáltatott, hogy a tótok hattal voltak többen.

Szvatopluk óta ez volt az első diadaluk; de ezt ma senki se nem irigyelte tőlük, mert betegek szegényeknek az állatjaik. Ökröcske, tinócska mind köhög, bőg, fuldokol odahaza, míg itten az elnök búsan kihirdeti, hogy az ország költségén fogják őket agyonverni.

Sírjál, sírassál őket kis harangocska az elnök keziben.




A VITA VÉGE

Ma végre beütött az első tavaszi nap (persze csak amolyan XII-ik rangosztályú tavasz), a Sándor utcán patakok folytak a felolvadt hótömegekből, a Meszlényi gomblyukában megjelent az első ibolyaszál.

A Ház folytatta a fizetésfelemelést és unatkozott. Közben megszavazta a maga februári fizetését és azután megint unatkozott.

Hévizy János a professzorokat vette pártfogásába (aminthogy igazuk is van). Remete Géza pedig, akit az egész ország ösmer a Borsszem Jankóbul, mivelhogy kikölcsönözte az arcát Titán Lacinak, szidta a kormányt, de elfogadta a javaslatot.

A Ház pedig egyre unatkozott. A púroszok bágyadtan ültek a nagy Atzél-vacsora után. Kubinyi Györgynek le-leragadtak a szemhéjai, csak néha riadt fel idegesen kérdezősködve:

- Nem láttátok a miénk Smialovszkyt?

Bessenyei önalkotta klapanciákat dúdolgatott.

Hej, huj, galambdúc
Tegnap beszélt Issekutz!

Általában a hangulat jobb, szelídebb, mint volt. Hiszen ezek a púroszok voltaképpen jó gyerekek. Nem ártanak azok a légynek sem. Mindössze vacsorálnak; de ne tessék hinni, hogy emberhúst. Csak a rágalomnak van olyan bolond szeme, mint az elefánté. Az elefántokról azt mesélik, hogy a szemkarikáik olyan alkotásúak, amik hatszor akkorának mutatják nekik a tárgyakat. A Brézelék szemei is ilyenek. Ezzel a szemükkel nézik a minisztereket s meghódolnak előttük, ezzel nézik a púroszokat és félnek tőlük. Ah, a Brézelék szemkarikái valóban csodálatosan vannak alkotva.

De mindez nem tartozik az ülés leírásához. Az ülés leírásához az tartozik, hogy mindössze negyven ember emelte bent a tisztviselők fizetését. A többiek otthon aludtak puha ágyukban. A padok üresen vicsorgatták a fogukat Bánffyra.

Bánffy pedig elkezdett mérgelődni, morogni:

- Mégis rettenetes, hogy csak ennyien vannak itt.

Mikor azonban Remete beszélt, amint hallgatja, hallgatja, hát egyszerre csak megint elfutja arcát a mérgelődés.

- Mégis rettenetes, ilyeneket beszélni ennyi ember előtt.

Hirtelen összerezzent, rajta kapta magát, hogy ellentétbe jött az egyik gondolata a másikkal és elpirult. Az imént kevésnek gondolta a negyven embert, most meg már a Remete beszédéhez soknak. Ej, ej, elnök úr, tessék az elméjét fegyelmezni!...

Félénken tekintett körül, hogy nem olvasta-e le az arcáról a gondolatait valaki? De se Horváth Gyula nem volt jelen, sem Horánszky, akik pedig a törzs olvasóközönségét képezik.

E pillanatban leült Remete. Az emberek szíve megkönnyebbült és megjavult. Megint a Lesseps sorsán kezdtek sajnálkozni. Remete alatt a Lesseps balsorsa elmosódott; senki sem törődött a tisztviselőkkel sem. Ah, az emberek igazán rosszak. Azon se tűnődött talán egyik sem, hogy »lejön-e hát mégis a király ebédeket adni?« Még az a rébusz se furkálta a fejeket, hogy mi könnyebb: »a főispánoknak kiirtani a kolerát, vagy kiirtani a belügyminiszternek a főispánokat?« mert valamit mégiscsak tenni kell. Ne, nem! Mindenki gondolata Remete körül járt. »Oh, bárcsak bevégezné már.« Hja, az emberek nagyon önzők.

És Remete bevégezte, s ki merne Remete után beszélni, bevégződött hát a vita is. Az elnök bezárta végre ezen pall mall szószátyárkodást, mely napok óta tartott. Sokan beszéltek a javaslathoz, akik nem is olvasták azt, és viszont e beszédeket is sokan nem olvasták át, de polemizáltak ellenök. De ez már mindegy, a harcot meg kell vívni, hogy tessék-lássék odahaza, és hogy a kardok, vértek meg ne rozsdásodjanak. Ám nagy eredmények is majdnem voltak; kevés híja, hogy a Ház nem volt kénytelen elővezettetni az eltűnt időt - Issekutz számára.

Azonfelül voltak pozitív eredmények is. Szilágyi megverte Polónyit, Polónyi elutazott Szegedre, Eötvös megtette Perl öcsémet nagyságos úrnak, Miklós Gyula megint megnőtt egy fejjel (különben eddig is a legtehetségesebb fiatal politikusok közé tartozott), s végül ma a vita legvégén, de ez már inkább sajnálatos, még vér is folyt; mégpedig dr. Demjanovics Emil és a Komjáthy-pisztolyok nélkül.

Csávossy Béla háznagyot sebesítette meg a homlokán egy magától csapódó ajtó, vérbe borítva arcát.

A vita bezárása után Wekerle tartott pompás beszédet, kiemelve a javaslat intencióit, meglegyintve a rangkórságot és a bürokrácia túlzásait. Beszédje szinte elandalító hatást gyakorolt. Mind, mind nagyobb szónokká lesz ez a Wekerle, kit merész röpülésében mindnyájunk csodálkozása kísér. Csak egy kis kedvező idő kellene, hogy lángesze kibontakozzék egészben... Ah, ti az Ikarosz regéjét mormogjátok. Nem, nem! Igazi szárnyak ezek.

A jobboldal zajos tetszésben tört ki percenkint, az az ígérete pedig, hogy az életet olcsóbbá fogja tenni, az ellenzéknek is megtetszett s hirtelen szétfutott a karzatra az asszonyok közé, ki a folyosóra is, ahol megyei főispánok jártak-keltek nagy csoportokban. Délután már bizonyosan tudják a szakácsnék is, a mészárosok, szatócsok és mindenki. A pékek kegyeletesen nézegetik zsemlyéik alakját (azokra volnának jók azok az elefántféle szemkarikák), a borbélyok rezes tányérai kétkedve csörömpölik: a borotválás olcsóbb lesz ezentúl. Megígérte a miniszterelnök... Megígérte, megígérte. A trafikosok fejcsóválva mondogatják: »Hm, a szivar ára is lemenne? De mit szól majd ahhoz a pénzügyminiszter?«

A miniszterelnök ígérete száll, száll sebesen mindenfelé, ahol szegény emberek laknak, a magánlakásokba, a kofák sátraiba, a bürókba, a házmesteri odúkba, a szénkereskedésekbe, a gyógytárakba, a napszámos tanyákra, a fémbeváltó hivatalokba...

És ott - ott talán per associationem idearum - eszébe jut valakinek, hogy mindenekelőtt nem volna rossz ad normam fémbeváltó - egy ígéreteket beváltó hivatal kreálása.




A MAI ÜLÉS febr. 17.

Milyen csalódásokból áll az élet!

Mikor Szapáry behozta a Házba a sok fiatal mágnást, a szalonok fürge cotillon rendezőit, mindenki azt jósolta:

- No, ez bizony jó lesz. A kis grófok megkomolyodnak, beleszoknak az alkotmányba.

Hát jó is lett - csakhogy nem a grófok komolyodtak meg, olvadtak be politikusoknak, hanem a politikusok kénytelenek őmiattuk farsangolni. Míg az öreg mágnások a főrendiházban tanácskoztak, dolgoztak, addig a fiatal mágnások kedvéért három napra becsukta termeit a Ház, míg az utolsó farsang tart.

Ma végre hamvazószerda után újra fölvette a tanácskozások folyamát Bokross elnöklete alatt. Bánffy valahol Kolozsvárott farsangol.

Csendes, zajtalan ülés volt, mert az általános vitából már csak a szónokok nagyja maradt meg, a hivatalos zárszónokok, s ezek illedelmes, okos emberek, akik ritkán mondanak eredeti dolgot.

Nem is történt semmi figyelemreméltó incidens, se kint, se bent, ha csak azt nem vesszük, hogy a szolgák új libériát kaptak, s minthogy polgári minisztérium van és demokrata program, még egyszer annyi ezüst paszománttal kacskaringózva, mint azelőtt. A kapus hatalmas prémes bundájával, gyönyörű ezüstös kalpagjával úgy néz ki, mint II. Endre királyunk, amint a Szentföldre indul.

A mamelukok, mint az emésztő krokodilusok, mikor a víz partján sütkéreznek, végigülték a folyosó padjait és nagy lelki nyugalommal várták a szavazást. Csak a szélbalon volt izgatottság és hullámzás. Sokan vették körül Polónyit és sokan irigyelték. Mégis hallatlan szerencséje van - mondták. Mily könnyen sikerült egy katonai afférra szert tennie! Más ember hét évig utazhat keresztül-kasul hasztalan. Ő egyetlenegyszer mozdul el Szegedre, s íme onnan se jön üres kézzel.

Némelyek izgatottan várták az affér kimeneteléről szóló táviratot.

De a várakozást csakhamar háttérbe szorította egy még nagyobb várakozás.

A zárszónokok közül Eötvösre került volna a sor - körülnéznek, de Eötvös nincs jelen.

Kérdezik Károlyi Gábort:

- Hol a vezérünk?

Károlyi Gábor vállat von:

- Nem tudom.

Keresik a karzaton Perl öcsémet, hadd adjon felvilágosítást, de Perl sincs jelen.

A párt hüledez: »Mi lesz velünk?«

Üzennek telefonon Eötvös irodájába.

- Hol van a principális?

S felelik onnan:

- A Házban beszédet tart.

Tart bizony az ördögöt. Nincs annak itt se híre, se hamva.

Szerencsére jó, puhaszívű ember Bokross, kirántotta szégyenéből a szélsőbalt, mely záróbeszéd nélkül bocsáttatik vala máskülönben az urnához, Horánszky Nándort szólítván előbb a szólásra.

Horánszky Nándor aztán beszélt is hosszan, vontatottan, folytonosan az ajtókra pillantgatva, hogy jön-e már Eötvös; de Eötvös csak nem jött, egyre nem jött; Meszlényi kocsin indult érte, hogy megkeresse, élve, halva a Házba hozza.

Átkozottul kezdett fogyni a Horánszky beszéd anyagja, akadozott, nagy kitérőket tartott, de Eötvös még mindig nem jött meg.

Végre a legutolsó percben betört lihegve, kísérve Meszlényi által, aki diadalmas arccal eresztette előre, mintha egy bengáliai tigrist hajtana maga előtt.

Eötvös azután el is mondta beszédét, egypár humoros színt is vegyítve bele s azzal kiosont a teremből egy oldalajtón, s a néptelenebb jobboldali folyosón elmenekült a városba. Vagy látják még, vagy nem látják már a szélsőbaliak tavaszig. Finálénak Wekerle egy briliáns beszédet vágott ki, mely elbűvölte a Házat s kedvet szerzett Szilágyinak is egy kis enyelgésre Horánszkyval.

Mikor aztán ennek is vége lett, az elnök föltette a kérdést, hogy akik elfogadják a javaslatot méltóztassanak felállni.

Felállt természetesen az egész párt. Púroszok és Brézelék, katolikusok és protestánsok. Felállt mindenki, még Hieronymi Károly is, aki ma lett hivatalosan képviselő.




A CÍMEK

Valami sajátos ösztön húzta be ma a Házba Éles Henriket. Már tíz órakor ott ült a folyosón. Érezte, hogy valami vonzó fog történni.

Ugyancsak korán jött ma be Urbanovszky is, fekete kabátba öltözve s egy levelet szorongatva a kezében, nyitott be az elnökhöz.

- Jó reggelt, Ucsukám, mit hoztál? - fogadta Bánffy Dezső.

- Nem vagyok én Ucsukám, hanem vagyok egy hírnök, egy üzenethozó, vagyok a Noé galambja.

- Galambnak elég fehér vagy, de a zöld ágat nem látom a szájadban. (A szájában egy virginia csutka volt.)

- Aranyágat hoztam nektek, egy mandátumot. A Popper báró lemondását a képviselőségről.

Nosza, egyszerre népszerű ember lett Urbanovszky. Húszan is körülvették. »Édes aranyos Ucsukám, hát mért mond le? Ejnye de okos ember? Mik a motívumai? No, ez érdekes és örvendetes.« Denique nem szükséges éppen meghalnia valakinek, hogy hasznos legyen.

A »kimaradottak« délfelé gyűlni kezdtek a Popper-esetre, mert addig kiszivárgott a városba, de Ucsuék így szóltak zordonan:

- Ott csak egy nagy renoméjú tót jöhet ki.

Ezalatt bent a tanácsteremben nagy dolgokat mozgatott Helfy, határozati javaslatot nyújtva be, hogy a kormány törülje el a titulusokat.

A Ház grófjai, bárói és kamarásai nagy szemeket meresztettek Helfyre, s egyszerre eszükbe jutott némelyiknek Arany János széljegyzete, melyet Helfynek egyik újságán, a »Magyar Magyar«-on találtak:

»Helfy Ignác csámpás
Sohase lesz Lámpás«

De mindenesetre az akar lenni. Szelíd szemei vérbe borultak, s hangja fölvette a Robespierre allűrjeit:

Szilágyi Wekerléhez hajolt:

- Mit szól kend ahhoz?

- Majd mindjárt elmondom.

S valóban, Wekerle helyeselte a címkórság elleni törekvéseket s megígérte, hogy ez irányban is kiterjeszti idővel működését. (Lásd a múlt vasárnapi számunkban az ígéretbeváltó hivatal kreálásáról szóló karcolatunkat.)

Erre aztán egész ostrom indult meg a nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos és tekintetes címek ellen, Szalay Imre volt a legmohóbb címtörő. Madarász is előszedte a hajdani debreceni országgyűlés hangját, fagyos volt és fennhéjázó. S mégis sok derültséget aratott.

A simulékonyabb képviselők már ezalatt is használni kezdték az új helyzetet s megrohantak egy-egy minisztert vagy államtitkárt a folyosón:

- Mikor nevezed már ki polgártárs azt a szép polgártársnét, akit ajánlottam?

Tiszának is megvitték a hírt a folyosóra, hogy vége lesz immár a »kegyelmes« címnek.

- Jobb is szeretném - felelte -, ha ifjú úrnak szólítanának.

Csak a nagy demokrata Beksics csóválta a fejét:

- Nem jó lesz ebből. Új merénylet a demokrácia ellen. Mert mi készül? Eltörlik a címeket, de a Károlyi István nagy uraságát nem vehetik el vele, hanem a mi kis uraságunkat veszik el.

Így szólt és hazament erről a tárgyról brosürt írni.

A cím és a professzor vita, valamint a szavazás föltevése (mert nagy labirintusba jutott ebben a szegény elnök) kitöltötte majdnem az egész ülést, míg végre megtörténtek a szavazások a következő eredménnyel.

A »rangosztály« (a professzorok sérelme) eltemettetett s helyébe a díjosztály jön.

A címek ellenben egyelőre maradnak, mert a jobboldalról a Helfy határozati javaslatára csak Pap Samu és Boncza Miklós őnagyságaik szavaztak.




MÉG MINDIG TART A VITA

Az unalomig húzzák a tisztviselők fizetésének emeléséról szóló javaslatot a képviselő urak. Sűrű egymásutánban kelnek fel a szónokok egyes hivatalnoki osztályok érdekében módosításaikkal vagy ellenvetéseikkel. Előreláthatólag ennél a javaslatnál fogunk kitavaszodni.

Szinte látni, amint Y. vagy X. szónok fölkel, miféle deputációk jártak nála; öreg írnokok csoszognak ki ennek a szavaiból, a tanárok rátartósága, a bírák dölyfe rezeg ki amazéból. Pedig kár a sok beszédért! Szerencse csak igen ritkán kíséri a javaslat »javítóit«.

Nem mindenki ér el olyan sikert, mint gróf Batthyány Tivadar, hogy egy szerencsés beszéddel egyszerre naggyá teszi Fiumét. Ott ül boldogan padjában, megelégedetten simogatva szép fekete szakállát, mely odaragasztottnak látszik, mint a színpadokon.

Körülötte nem messze unatkozva bólingat bulldogszerű fejével Veszter Imre, a baloldalon pedig Krajtsik látható behunyt szemekkel, a sok hallgatástól megmerevedve. Azt hinné az ember, meg van halva, pedig csak alszik. Ami körülbelül egyre is megy Krajtsiknál. A különbség csak az, hogy most halála előtt napidíjak mellett alszik, halála után pedig napidíjak nélkül fog aludni.

De ha nem alszik is, spleenben szenved az egész Ház. A padokban, kivált délelőtt, mindössze nehány ember lézeng s azok is levelet írnak, ki a feleségének, ki a választóinak. Ólomsúly nehezedik a kedélyekre. Az egész világ végtelenül üres, de mily üres...

Nincs napfény, nincs virág, nincsenek csörgő patakok, susogó erdők, szökellő gazellák se Alpesek, se tavak, nincsen az egész világegyetemben egyéb, csak hivatalnokok s ezeknek a különböző elhelyezése XII díjosztályban. Borzasztó ez!

Beszél Boros Béni, beszél Schwicker Henrik, beszél Várady (Oly fiatal férj és már beszél), beszél Horánszky (Ugyan hogyisne beszélne Horánszky?), sőt beszél még Simonfay János is. S minden szó úgy hangzik erről a meggyűlölt témáról, mintha szögekkel vernék a hallgatók koponyáját: kopp, kopp, kopp, kopp, s hovatovább tart a vita, tompa zsongásba foly össze.

A Ház azon része, amelyik nem beszél és nem ír, örök vándorlásban van, ki a folyosóra, be a folyosóról. Jönnek-mennek anélkül, hogy tudnák, miről van szó. A csengettyű hangjára rohannak és szavaznak, de nem tudják, miféle módosítás ellen. Óh, hány módosítást temetnek el könyörtelenül mindennap!

A folyosó az újabb események megbeszélésének a fóruma. De vannak is most új események! Atzél Béla még mindig benne él a farsangban. Farsang van, tehát nincs politika. Elhanyagolja a púroszokat s nem szövi tovább görög alakjai számára a kitervelt drámákat. Alig törődik már Kalkhasszal (Szilágyi Dezsővel) pedig az éppen most is csatatűzben van; Polónyi és Apponyi ellen vagdalkozik.

Nyájasan köszönti Xenophont (Schvarcz Gyulát), hivatali állást keres Darányi Ignácnak - egyszóval megszelídült.

De hogy a napirendre térjünk, igazi szerencse e békülékeny időben, mikor még a Polónyi és Apponyi is meghajlik az igazságügy-miniszter azon tulajdonsága előtt, mellyel a protekciónak nem tár ajtót, hogy rendületlenül megmarad Horánszky ellenségnek, s így az ülések végén örökké felfrissíti az ellankadt képviselőket egy kis birkózás kettejük közt.

Rendszerint Horánszky marad a földön fekve. De ezen szerep nem jár nála olyan jó következményekkel, mint egykor Anteusnál.

Az mindig erősebb lett, valahányszor földhöz ütötték, Horánszky pedig csak gorombább lesz.

Pedig ezen a téren már eddig is az első rangosztályba volt sorozható.




ILLUSZTRÁLT POLÉMIÁK

A tíz órára összehítt ülések már emberemlékezet óta nem nyílottak meg tíz órakor. Aminek oka főleg képviselők hiányából származik. De néha előadó sincs, sőt nincs miniszter sem. Bánffy Dezső úgy küldözgeti a jegyzőket, mint egykor Noé a galambokat.

- Eredj fiam, Béni, nézd meg, vannak-e már itt?

Visszajő őszinte búskomorsággal:

- Csak az öreg Madarász csoszog künn.

Kiküldi kisvártatva Molnár Antalt, bosszúságtól érdes hangon.

- Ugyan nézz utána, vannak-e már többen?

Molnár nagy diplomata, lassú részletekben jelenti a rossz eredményt.

- Most már többen vannak, kegyelmes uram.

- Hányan?

- Még egyszer annyian.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy Ucsu is megérkezett. Nem csuda, öreg ember, nem tud már aludni ilyenkor.

- Azaz ketten vannak odakint?

- Igenis, kegyelmes uram.

Az elnök órája egy fertályt mutat tizenegyre. Türelmetlenül méregeti lépteivel az elnöki szobát, melynek faláról gúnyosan vigyorog rá a Péchy Tamás képe.

A szolgák új ruháikban mind ott ácsorognak a korridoron s nagyon megörülnek, ha valaki megérkezik. Kívül a kapus már messzire kémleli a vidéket s vidámon kiált be.

- A Kubinyi úr jön a Múzeum Kávéház sarkán!

S egy pillanat alatt elterjed a Ház összes helyiségeiben:

- Jön a Kubinyi, jön a Kubinyi!

Végre fél tizenegyre már annyian vannak, hogy meg lehet valahogy az ülést nyitni, miután előbb a whip összehívogatja a jelenlevőket, kit az olvasóból, kit a büféből, még a kályhalyukakba is betekint, hogy nincsen oda valahogy bebújva Pap Géza.

Délfelé aztán többen is jönnek, de a tanácsteremben unalmas, csak a folyosó lesz teltebb. A csengettyű sikongat, hívogat, de már a csengettyűnek sincs tekintélye.

Ebből az ideából indult ki a leleményes Andreánszky Gábor báró, s tromfnak a Tisza István arra a mondására, hogy a »munkás pártot nem hagyják dolgozni«, bevitte a Házba az ő pokoli masináját s lefotografíroztatta a mamelukság egyik, máskülönben igen kies vidékét, a Bethlen András mögötti padszakaszokat.

A kép elkészült és sok példányban osztották ki tegnap, tegnapelőtt.

Valóságos csendéleti kép.

Gróf Bethlen András ott ül piros székében gondterhelten, ráncos homlokkal, írásaiba mélyedve; a fekete tárca mellette hever.

Mögötte közel és távol senki sincs. Üresen, rémletesen tátongnak a padok, mint egy állkapca, amelyből a fogakat kiszedték. Csak messze, nagyon messze látszik egy mameluknak a háta. Ez bizony a derék Pongráczé, amint éppen kifelé iparkodik.

S ennek a képnek az a neve: »a munkás párt«.

Mikor a kép megjelent, mindenki mosolygott. Tagadhatatlanul jó ötlet. Maga a miniszterelnök is azt mondta, mikor ránézett:

- Hű tájkép, meg kell adni.

Csak a harcias Miklós Gyula gondolkozott másképp:

- Mit? Hát már ti fotográfiákkal akartok polemizálni. Jó, én így is felveszem a harcot.

S nosza, ment rögtön egy küldött Ellingerhez (mert a szabadelvű pártnak nincs ingyen fotográfusa), hogy jöjjön el a gépével lóhalálban - visszaadni az ellenzéknek a tromfot.

Mire aztán tegnap Ellinger is lefotografírozta a karzatról a szélsőbalnak első szakaszát.

Szakasztott olyan kép, mint a »munkás párt«. Legfeljebb fotográfiának jobb - de drámai hatásra mindegy. Egyedül ül Madarász apó, mint Karthágó romjain Marius és figyel, hallgatni látszik a »tenger mormogását«. De a tengerből semmi sincs. Minden ki van halva. Egy élő lélek sincs köröskörül...

Ennek a képnek az lesz a címe: »Az ostromló tábor«.

És ha egymás mellé állítják valamikor a kettőt, bátran alája írhatják az utókor számára:

»Így nézett ki a földmívelési vita 1893-ban Magyarországon, amely ország szerette magát par excellence földmívelő államnak tartani.«




ARANYFÜST

Összevesztek-e a püspökök vagy sem? Ez dominálta ma a folyosót. S míg Pap Elek beszélt, mindenki Dessewffy püspököt dicsérte és Meszlényit...

- Hja, hja, a dzsentriből kellene a püspököket kinevezni. Akkor egészen másképpen néznének ki...

A kálvinisták önérzetesen szorongatták egymás kezeit, s jelentőségteljesen kacsintottak egymásra:

- Minden jól megy!

A bal sarokban az öreg Pulszky fejtegette a helyzetet:

- Az egész egyházjogi reform olyan, mint a regényben a hősnő; már az első fejezetnél látjuk, hogy célt fog érni, biztosan tudjuk, hogy házasság lesz a vége, csak az a kérdés, hogy hányadik lapon?

Valóban, esetleg még sok akadályon és kalandon kell átmennie. S ha a demokratikus érzésű apa, az alsóház, ráadja is a szankciót, még hátravan a méltóságos nagymama, a főrendiház. Sok víz lefolyik hát még addig a tiszai ármentesített területeken, míg az első párt összeadja az esztergomi polgármester.

De addig is jólesik tudni, hogy a püspökök összevesztek. Ezen éldegéltek Kiss Alberték, Láng Lajos megelégedetten pödörgette szőke bajszát (melyről a Nemzet azt írja, hogy »szép«, a Pesti Napló, hogy torzonborz). Ezen merengett Wekerle, ki szívesen hisz a csodákban. Hiszen az ő élete is egy csoda attól a naptól kezdve, mikor hivatali főnöke, az öreg Buzetzky, azt mondta neki mint kezdő tisztviselőnek:

- Nem magának való ez, öcsém: keressen más pályát, itt nincs jövője.

Eltekintve azonban attól, hogy vajon összevesztek-e a püspökök vagy sem, ma a Ház a földmívelési tárcát tárgyalta, minélfogva érdekfeszítő ülés volt.

Amit nem is kell és nem is lehet mással indokolni, mint azzal, hogy Pap Elek háromszor beszélt. Mikor harmadszor felszólalt, a várakozás a tetőpontjára hágott, vajon fel fog-e még szólalni negyedszerre is?

De nem szólalt fel. S a Ház roppant megelégedéssel oszlott szét kettő után, részint azért, mert Pap Elek háromszor beszélt, holott beszélhetett volna négyszer is, és mert a püspökök összevesztek.

Ah, de csak füst volt mindez, csak füst volt. Mire a képviselők eloszladoztak a város különböző részeibe, már akkorra hallhatták morogni zakatolni útközben az esti lapok gépeit, melyek nyomták már, minden reményt elfújva hirtelen, a két hírt, hogy Pap Elek még húsz tételhez van felírva és hogy a püspökök még mindig össze nem vesztek.




Hátra Kezdőlap Előre