EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Hetedik levél

- Miért nem írhattam levelet? -

Kedves feleségem, Klári!

Szemrehányó soraidat vettem ma, hogy mióta eljöttem otthonról a múlt pénteken (sohase indulok többé pénteken), semmi életjelt nem adok magamról, hogy hol vagyok, mit csinálok, és miért nem értesítelek a helyzetről?

Lehetetlen, lelkem - ne is haragudj. Öt-hat levelet is eltéptem már. Mire a levelem végére érek - mindig megváltozik a helyzet.

A vasúton idejövet még azt mesélgetem az útitársaknak, hogy Apponyi nem adott a honvédszoborra semmit, Wekerle pedig adott egy forintot.

Mire ideértem, már akkor úgy álltak a dolgok, hogy Apponyi adott öt forintot és Wekerle semmit.

Szombaton este megírtam neked azt a nevezetes fordulatot, hogy az ív, amelyikre Wekerle írt, elveszett, s hogy az én kétszáz forintnyi adományom is ezen az íven volt. Emlékszel, lelkem, mikor egyszer ennyi hiányzott a repce árából? Akkor restelltem bevallani. De most már mit titkoljak rajta?

Vasárnap reggel, amint éppen misére mentünk az öreg Beöthy Aldzsi bácsival, betérek egy trafikba, márkot venni a levélre, hogy becsapjam a ládába - hát a lapokból, amiket efféle vásárlás alatt szoktam kutyafuttában átolvasni a trafikban (mert a mai világban takarékosnak kell lennünk), látom, hogy megint megváltozott a helyzet; Apponyi öt forintot adott a honvédszoborra, Wekerle pedig háromezer-hétszázat.

Így vándorol a dicsőség Wekerlétől Apponyihoz és Apponyitól vissza Wekerléhez; én csak néztem, néztem, s elszakítván az immár elavult tartalmú levelet, vártam egy napot, hátha még kisül valami új ív, amint Apponyi háromezer-hétszáztíz forintot adott - de a kormány hihetőleg lakat alá tette az íveket, hogy ne tudódjék ki több, s így Wekerlénél ragadt a major summa.

Nagyon örültünk ennek mi, mamelukok. Olyan volt ez nekünk, mintha egy csatát nyertünk volna - s mintha a szerencse ezzel állandóan hozzánk szegődnék.

Nyomban az a hír kezdett kiszivárogni, már az utcákon is beszélték, hogy a király beleegyezett a polgári házasságba - s hogy ezt már a Házban is be lehet jelenteni.

No, ezt megírom neked - gondoltam -, de előbb még megtudom este a részleteket a klubban.

Már az öltözőben találkoztam gróf Bethlen Andrással, őt szólítottam meg legelőbb:

- Mikor nyújtjátok be, kegyelmes uram, a javaslatot?

- Nem tudom, mikor akarja Szilágyi - felelte a földmívelési miniszter jókedvűn és nagyot fújt. Még az orrlyukain át is a liberalizmus szelét éreztem ki.

Az egyik pamlagon a klubban Szilágyi konsziderált Jellinek Artúrral. Odasettenkedtem hozzá:

- Mikor méltóztatol benyújtani a javaslatot?

Nem gurult haragba, mint egyébkor, hanem egyszerűen egy barackot nyomott a fejemre (még most is megvan dagadva a helye), és így szólt ásítozva:

- Mi közöd hozzá!

Körülöttem bámulva suttogtak a mamelukok: »Milyen gyöngéd ma! Milyen gyöngéd!«

Magam is pompás jelnek vettem ezt - de a publikálás napjára voltam kíváncsi, és fölkerestem Wekerlét, ki a peronoszpóra kiirtásáról beszélt környezetének, olyan játszi humorral, hogy az ember szinte megszerette színgazdag előadásában ezeket a láthatatlan apró férgeket.

- Kegyelmes uram - kérdém -, mikorra publikáljátok a felség beleegyezését?

Rám nézett nyájasan, s az ő édes mosolya kíséretében mondá:

- Mikorra akarod, Menyuskám?

Most már meg voltam győződve a király beleegyezéséről (talán már itt is van a Szilágyi zsebében), hanem a napot szerettem volna neked megírni - hogy otthon tőled hallja először a prépost. Benyitottam az olvasószobába, mert Molnár Antalt láttam oda bemenni. Ha Molnár odamegy, bizonyosan azért megy oda, hogy miniszterszagot érez. S csakugyan ott találtam Lukács Bélát.

- Mikor tesztek jelentést, kegyelmes uram, a fölség beleegyezéséről?

- Miért akarod tudni? - kérdé a miniszter kitérőleg.

- Mert eladó lányom van, és megvallom, én még a régi metódus szerint szeretném férjhez adni.

- Akkor siess, Menyus, siess, de nagyon siess. Éppen most ment erre Fenyvessy. Egy percre sem merlek feltartóztatni.

(Tyű! Ezek már talán holnap nyújtják be a javaslatot!)

Fenyvessyt ott találtam a biliárdteremben (csak abban a teremben vannak tükrök). Megdicsértem a »Magyar Újság« aznapi cikkét, mire ő udvariasan kérdé:

- Mikor írsz haza?

- Nem tudom.

- Csókoltasd a nevemben a Margit kisasszony kezecskéit.

Egyszóval nem bírtam a benyújtási napot kisütni; s hétfőre halasztottam a levélírást.

Reggel Hieronymival találkoztam a Ház folyosóján. Kedves miniszterem ez nekem, ez talán megmondja.

- Mikor jelentitek be, kegyelmes uram, a fölség jóváhagyását?

- Nem ez én reszortom - mondá ő kérlelhetetlen tárgyilagosságával.

- Jó, jó, de neked is tudnod kell, mikor jelentik be.

- Ma nem - felelte óvatosan.

Ma nem! Tehát valószínűleg már holnap. Minden vérem fölpezsdült az örömtől. Hurrá! Tehát mégis győzött a liberalizmus. Pedig már mondtam neked, Klárikám, hogy milyennek tartom én ezt a mi liberalizmusunkat. Olyannak, mint a Muki sógor híres borostyánkő szipkáját. A borostyán szép, nagy, átlátszó, de egy őskori szúnyog van beleszorulva. Muki azt mondja, hogy éppen a csodálatos szúnyog miatt adott a szipkáért ötven forintot, mert ez teszi műbecsűvé, de én mégis jobban szeretném a liberalizmusunkat, ha nem lenne benne ez az ősszúnyog.

De mindegy, akármilyen is a liberalizmusunk, most felül van. A Ház folyosója szinte zúgott hétfőn az elevenségtől, zsibongástól. A legvérmesebb hírek jártak szerte. Ma lesz a koronatanács. Ma lesz a döntés. S milyen döntés! A király mindent akar, amit hű magyarjai akarnak. Nem lesz azon a javaslaton változtatás még egy komma sem.

Rónay János borsónyi verejtékcseppet törült le homlokáról - mint mikor a király hiányzik a kvintjéhez, s az utolsó kártyánál kigusztálja.

- No, csakhogy megvan. Nagy megerőltetésünkbe került!

Beksics diadalittasan szólítá meg önmagát:

- Guszti, ez a te érdemed!

Károlyi Gábor gúnyos alázattal köszönté a folyosón átsuhanó Vajayt:

- Jó reggelt, jó reggelt, kedves tisztelendő úr!

Minden ragyogott, csillámlott, még Horváth Gyula is szelíden mosolygott a miniszterekre. Az öreg Madarász vidáman ugrált padról padra, mint egy megelégedett veréb, akinek egy kövér féreg van a csőrében. Rögtön vitte a hírt erre-arra, Kiss Albertnek, Thalynak. »Megvan a polgári házasság.«

- Hamar egy látcsövet! - Ez volt erre Thalynak a felelete.

(Hidd meg nekem, Klári, ez az ember meg fog házasodni, mihelyt a városházán teheti. De a mi Margitunkhoz idősnek tartom, ellenben talán jó is lenne a Manci nénéd... Hogy a Manci öreg, fogod ellenvetni. Hm! Hiszen éppen azért, hogy majdnem a Rákóczi-korból való.)

Thaly a látcsövet rögtön a hölgykarzatra irányítá, de biz ott nem ült más, csak a szép Miljenov Mirkóné aranyos hímzésű, smaragzöld ruhában. De most nem érek rá, hogy róla meséljek neked. A Ház hangulatát se rajzolom hosszasan, majd akkorra hagyom, ha hivatalosan jelenti be a miniszterelnök a király »placet«-jét.

De mikor lesz az? Eh, este megtudom a klubban. El is mentem mindjárt öt órakor s leültem piketírozni Sváb Károly bátyámmal. Nehogy félreérts, Klári! A te kedvedért ültem le. Becsületemre mondom. Mert Sváb Károlynak házai vannak s azokat a partnereivel népesíti be. Gondoltam magamban: hátha kapnánk tőle lakást, ha a kedvében járok. Meghoztam neked azt az áldozatot, hogy leültem vele.

S képzeld, milyen pech! Éppen akkor vetődik oda egy nagy festő, a Ferraris, hogy lerajzolja Jókait. Az öregnek valami jubileumot akarnak csinálni, ahhoz kell a kép. De meg is érdemli. Hatalmas egy író. Cukorral van annak az agyveleje megkeverve.

Meghökkentem, mikor megösmertem Ferrarist. Szent isten, ez most lerajzolja a kártyaszobát s a feleségem engem is meglát majd a képen. Pedig először ültem le, s akkor is a lakás végett.

De mit tegyek most már, csak tovább kellett játszanom. Játszottunk, játszottunk. Kibicek jöttek-mentek az ő utálatos sablon kérdéseikkel: »Nos, vernek, Menyhért? Hogy megy, Menyhért? Ne hagyd magad, Menyhért!«

Sok-sok ideig játszottunk már, mikor egyszer csak megjelenik a kártyaszobában Molnár Antal.

Nekünk mindez fel nem tűnt, hanem az öreg generális, a Tisza Kálmán, amint megpillantja Molnárt a kártyaszobában, egyszerre kiesik a kezéből mind a tizenkét kártya (pedig tarokk volt közüle kilenc).

A csodálatos államférfi e kis jelből villámhirtelen kezdte kiérezni a helyzetet.

Mi ez? Molnár a kártyaszobában van! Ez még sohase történt! Ha itt van, akkor ez csak azért történhetik, mert bent a társalgótermekben nincsenek miniszterek. Ha csak egy miniszter volna is bent, akkor Molnár Antal is bent volna. Pedig kilencre jár az idő. Furcsa!

Tisza Kálmán odaszólt Molnár Antalhoz:

- Nincsenek odabent miniszterek?

- Nincsenek - felelte bánatos, reszketeg hangon.

Nincsenek! Nincsenek! Egyszerre híre ment kártyaasztaltól kártyaasztalhoz. Nincsenek miniszterek! Megfoghatatlan! Pedig az őfelsége elnöklete alatti minisztertanács már délután volt és még sincsenek miniszterek.

Hamar megszakadtak a játékok, a képviselők mind a nagyterembe tódultak ki; óh, micsoda üresség volt ott! A gázcsillár homályosan látszott pislogni, mert miniszterek nem voltak. A minisztereket váró képviselők úgy ültek köröskörül a bőrpamlagon, mint az éhes krokodilusok, arcuk be volt esve, szemeik meredten szegeződtek az ajtókra.

A nyomasztó csöndben csak néha hallatszott egy-egy nyöszörgő hangon tett kérdés:

- Hír nincs?

- Hír nincs.

- Egy miniszter se volt?

- Egy se.

- De hát mi történt?

A legkülönbözőbb vállvonások voltak a feleletek.

Mindenki sopánkodott, minden arcot bevont a nyugtalanság ólomszürke patinája, csak Tisza Kálmán ment haza közömbösen. A nagy államférfi, aki sohase mutatta, hogy valamit tud, azt se akarta mutatni, hogy valamit nem tud. Ment haza, még azt se mondta most, hogy: »nono«.

Hanem mi mindnyájan ott maradtunk még, vártuk a minisztereket. Az idő múlt, múlt, az óra tízre járt; ki jönne már most? Már senki se jöhet - mikor egyszerre megnyílik a szárnyas ajtó, és begurult Sturm. A kis Sturm a Lloydtól. Ravasz, apró szemeit szúrósan jártatta végig. Mindjárt átértettem a szituációt, úgy voltunk vele, mint Kristófunkkal azelőtt: ha jött, te mindig azt hitted, hogy pénzt hoz, ő pedig mindig azt hitte, hogy pénzt fog elvinni.

- Mit tudnak? - kérdé messziről.

- Látott-e minisztereket? - süvíté feleletül tíz hang is.

Erre egyszerre megértette a Lloyd-beli kis Sturm, hogy mi semmit se tudunk, felemelte a fejét önérzetesen, és hangjába öt uncia gőgöt kevert:

- Azt nem. De beszéltem azóta Futtakival.

- Futtakival? - Ez nagy szó! Egy ember, aki Futtakival beszélt. Azóta! A koronatanács óta!

Egyszerre felugráltak az excellenciás urak, országnagyok és körülvették Sturmot, mint hajdan Deák Ferencet, mikor az a hatalom tetőpontjáén volt.

- Vele beszélt? Személyesen beszélt vele? Víg volt? Sápadt volt? Mit mondott?

- Futtaki azt mondta, hogy semmi baj sincs.

Ez némileg megnyugtatta a pártot. Hanem azért száz kérdés merült fel még:

- Hogy mondta? Milyen szavakkal, milyen hanglejtéssel?

Bizonyos kellemetlen érzés minden emberben visszamaradt. Hallgatagon, csendesen szaladtunk szét, én egész éjjel nem hunytam be a szemeimet. Kétszer is felkeltem, hogy levelet írjak neked, Klárikám. De hát mit írjak?

Reggel megint a miniszterektől próbáltam valamit kivasalni. Soha ilyen begombolt embereket!

Kérdezem Bethlen Andrástól:

- Mikor jelentitek be, kegyelmes uram, a legfelső jóváhagyást?

- Amikor őfelsége akarja.

Fölkerestem azután Fejérváryt, az őszinte katonaember, attól bizonyosan megtudom.

Kegyelmes uram, mikor...

Nem hagyott kibeszélni sem.

- Amikor lehetséges lesz - felelte kurtán.

Wekerlével nem bírtam találkozni, az elutazott, hanem ott volt Szilágyi. Isten neki, megkockáztatom. Hozzája léptem vakmerőn, behunytam a szemeimet (isten kezében vagyok, történjék velem akármi), s így szólottam:

- Kegyelmes uram, mikor teszitek le a Háznak a jelentést?

Rám nézett egy lesújtó tekintettel, aztán elfordult:

- Menyus, ne szemtelenkedj!

Kivártam, míg Pulszky Guszti kiereszti a körmei közül Hieronymit (kabátja mindkét szárnyát tartotta).

Hogy jó kedvet csináljak Hieronyminak, elkezdtem neki dicsérni a budapesti városi magisztrátust. Egypárszor gyanakodva nézett rám, hogy nem bolondultam-e meg, mire siettem átcsapni a témámra.

- Mikor lesz a jelentés, kegyelmes uram, az egyházjogi javaslatokban?

- Még most se az én reszortom - mondá közömbös hangon. (Ő az egyetlen, aki vasárnap is ilyesmiket mondott.)

- Jó, jó, de csak neked is tudnod kell, mikor rukkoltok vele elő a Házban.

- Majdcsak - felelte óvatosan és kissé oldalt hajlott, amely végzetes oldalhajlásnál elfogta előlem Darányi Ignác.

Egy nagyobb csoportnál a sakkozókat nézegette Lukács Béla. - Sakk a királynak! - kiáltá Jónás Ödön. - Pszt! - szólt közbe Huszár Károly. - Ne beszélj ilyen hangosan! Vége a bástyámnak! - hallatszott újra egy szenvedélyes sakkista sopánkodása.

Ekkor léptem Lukács Bélához:

- Kegyelmes uram, mikor lesz a Házban a jelentés?

- Miért akarod tudni? - kérdé fürkésző tekintettel, de mégis melegen.

- Szeretném aznapra felhozni a feleségemet, legalább arra az egy napra, hadd élvezze szegényke a karzatról küzdelmeink gyümölcsét. Hát mit írjak neki, mikor jöjjön?

A miniszter elgondolkozott, azután így szólt, kezeit a vállamra téve:

- Ne írj semmit!

Íme, így állnak a dolgok, édes Klárám. S te mégis azt írod, hogy mért nem írok, mért nem tudósítlak a helyzetről?

Hát honnan tudjam én, lelkem, mi a helyzet?

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Lakás még nincs. De remény van. Sváb Károly, akinek testvérei vannak, tegnap így szólt hozzám a pikétnél: »Hol lakol?« »Vendéglőben« - feleltem, amire valami bizonytalan mormogást hallatott.

Hja, ebben az országban minden olyan bizonytalan - csak egy bizonyos, hogy alig várom, míg itt leszel.

K. M.

Ui. Már elkéstél, lelkem, az eljöveteltől. Most jön a hír Bécsből, hogy a holnapi ülésen bejelenti Wekerle a nagy diadalt. Mégis derék ember a király.

K. M.




LEVELEK AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Nyolcadik levél

Egy éve cikkeznek már a lapok, lesz-e, nem lesz-e - míg végre meglett. Megvan a király jóváhagyása. Visszajött a javaslat, mint a kisleány az utolsó vizsgáról. Volt öröm a Háznál (a szabadelvű körben), bokréta a pohárban, mosoly az ajkakon, megelégedés a szemekben.

A javaslat nem ment át semmi változáson a király asztalán (pedig jó ideig ott volt), úgy jött vissza, ahogy elvitték, a szüleihez (a szabadelvű párthoz), hanem itthon aztán egyetlen éjszaka nagy változáson ment át (az efféle átváltozások mindig éjjel vannak). Tegnap este még a »szabadelvű párt diadala« volt, ma már az »ellenzék érdeme«. Ebben a ruhában találkoztunk vele imitt-amott. De nem tesz semmit, hiszen így is szép.

Már tíz órakor zsúfolva volt a Ház, ember ember hátán tolongott a folyosókon. Még a mezei hadak is előjöttek, akiket húsz-harminc mérföldnyi távolban talált tegnap este a hír.

Még a legszélső hegyi lakók, Károlyi Gáborék is szép számmal (öten) gyűltek össze. A vén medve, Eötvös, se restellt kibújni abbáziai odújából, s leült a nagy sörényű Herman mögé, aki vígan dörzsölte vörösre a kezeit, mint a kereskedők valami nagy nyereségnél.

Eötvöst az anyapártbeliek mindjárt fürkészni kezdték (hiszen már régen nem látták).

- Nos hát, hogy megy a sorotok, Károly? Hogy vagy megelégedve a vezéreddel, Herman Ottóval?

- Jó vezér, jó vezér - mondá a derekát riszálva, amint szokta -, hanem úgy van a politikai dolgokkal, mint a juhász, akinek ezer pompás birkája van, de ha ellik neki egy hatlábú báránya, mindjárt arra fordítja minden idejét, gondozását.

Nemcsak a padok teltek meg, de a karzat is. Úgy nézett ki a karzat, mint egy virágoskert. Szép leányfejek ragyogtak, mosolyogtak fent hosszú sorban. De méltán is; hiszen ez a javaslat igazán olyasmi lesz, ami őket sokkal jobban érdekelheti, mint a politikusokat, mint teszem azt, Darányit, Jókait vagy Urbanovszkyt, mert ezek vagy nősülnek még, vagy nem, de azok a szép leányok bizonyosan férjhez mennek.

De nemcsak éppen eladó leányok voltak a karzaton, hanem asszonyok is, a többi közt feltűnt egy java negyvenes asszonyság úti ruhában, capuchonnal, szigorú arccal, élénk gesztusokkal. Fürkésző tekintette izgatottan keresgélt valakit a gyülekező honatyák közt.

Sokan megösmerni vélték:

- Ez alighanem Katánghyné - mondták. - Itt van Katánghyné!

Villámhirtelen futott szét a hír. Beöthy Algernon kiszaladt a büfébe, és nem mutatkozott többet. Hiába tartóztatták az okosabbak:

- Ugyan, ne okoskodj, hisz talán nem is egzisztál.

Egyszerre beszaladt egy hírnök: Jön Wekerle!

Morajló hullámzás keletkezett, mintha széláram szelíd patakot fölborzol. Az elnöki emelvényen éppen a jegyzőkönyvet, jelentéseket mormolták.

Most végre kitárult a teremajtó, s fölharsant, mint a fákat csavaró orkán, az éljenzés.

Elöl lépett be Wekerle, az ő szokott csendes, szinte pironkodó mosolygásával. Újdonatúj fekete kabát volt rajta, fehér nyakkendőjén ott röpködött a gyémántos legyecske - hanem a beszivárgó napfényben egyszerre megcsillant félig ezüstösen a fekete haja. (A valutából kiküszöbölhette az ezüstöt - de ravasz az ezüst, és azalatt visszalopta magát a haja közé.)

Utána jöttek a többi miniszterek, azokból is egyik (Csáky), akiket tegnap várt már a párt a klubba, s mikor Wekerlét éljenezték, ő áthárítá szerényen:

- Azokat éljenezzétek, akik majd ezután jönnek!

De sem Csáky nem jött, sem Szilágyi - Szilágyi még ma se jött el az éljenekhez. Pedig ebből a dicsőségből az övé a legnagyobb darab.

Úgy tett, mint a durcás gyerek: »Nem kell, nem eszem fácánpecsenyét.« Meglövi a fácánt, de a sütéséhez el nem jön.

Már rég a székeiken ültek a miniszterek, még mindig zúgtak, hömpölyögtek az éljenek - a másik oldalról is felhangzottak szórványosan, mint a távolban kigyúló pásztortüzek.

Végre elhalt a riadalom, s izgatottan várta mindenki, míg az elnök elvégzi a napi szemét szellemi eltakarítását jó borseprős hangon, erre legott síri csönd támadt, s Helfy Ignác állt fel »együgyű ember«-nek.

Ez egy új parlamenti műszó akar lenni, azon különben tiszteletreméltó szerepre, melyre a formalitások kedvéért néha szükség van.

A jó öreg Helfy (vagy bárki más, de most Helfy) például teszi magát, hogy nem olvasta tegnap az esti lapot (pedig még össze is veszett a szolgálójával, hogy későn hozta, aztán maga szaladt a klubba nagy hírrel, a király jóváhagyásával, útközben száz embernek elmondta, megtelefonálta a Ganz-társulatnak, ahol igazgatótanácsos, megsürgönyözte Kossuthnak Turinba), de még tovább is megy a színlelésben, úgy tesz, mintha reggel se olvasott volna lapokat, mintha nem mérgelődött volna az ellenzék bánatos hírlapi merengésein, melyek hasonlítanak a kétségbeesett szerelmesek azon fogásához, hogy elkezdik a marmancsvirág fehér levélkéit tépdelni: Szívből? Színből? Egy kicsit? Sehogy?

(Hát iszen majd erre is megjön a felelet.)

De nem erről van szó most (ámbár lehetne szólni), hanem Helfyről, aki úgy tesz, mintha semmit se tudna, s megkérdi Wekerlétől, hogy mi lesz már azzal a javaslattal, megadja-e a király az engedélyt vagy nem, mert már nagyon izgatott az ország a kíváncsiságtól. (Pedig már a verebek is csiripelik az eredményt.)

Mindig mosolyt fakasztó forma ez - de azért valószínűleg mindig megtartják a miniszterek. Mert természetes dolog, hogy ha valakinek felelni valója van, egy kérdezőt keres hozzá, ha pedig kérdeznivalója van... azaz, hogy egy miniszternek mi kérdezni valója lehetne?

Hát mondom, Helfy vállalkozott a kérdező szerepére, akinek arra a mondatára, hogy az ország izgatott volt, közbekiáltja egy ultramontán hang:

- A kormány volt izgatott!

Helfy rövid kérdése után végre fölállott Wekerle, s behízelgő hangján röviden felelte, hogy máris jóváhagyta a javaslatot a király.

- Éljen a király! - tört ki a lelkes kiáltás a teremben.

Nemes volt a Wekerle válasza; szerény, szűkszavú (mert csak a dicsekedés búbeszédű ilyenkor). Egyszerű válasz volt. Szinte igénytelen. A finom ízlés megsúgta neki, hogy egy ragyogó pompájú kaméliabukétot úgy tegyen le a közvélemény elé, mintha egy csekélyke rozmaringszál lenne...

Még egyszer kitört az éljenzés, s vége volt... vége...

Azaz kezdődött a költségvetési vita a maga megszokott formájával, szokott embereivel, a mi Hegedüs Sándorunkkal, az ő Helfyjükkel, aki bezzeg most már megint okos ember lett, mintha valahol a kulisszák mögött átöltözött volna. S ha előbb eltagadta olyanra, amit tudott, hogy nem tudja, most meg már olyat is tudott, amiről harangozni se hallott...

De hát így megy a világ... S így ment ez ma is. Helfy után jött az ülés végén Horánszky, éppen úgy volt, mint tavaly és tavalyelőtt, s ahogy esztendőre lesz és azután örökkön-örökre minden büdzsé-vitánál.




OKOS EMBEREK BESZÉLNEK

Már szombaton híre ment, hogy hétfőn csak az okos emberek fognak beszélni - minélfogva már el is ütötte a tíz órát ma reggel, s még senki sem volt a folyosókon. Alig tudta Bánffy nyélbe ütni az ülést - mert az okos emberek nem vonzanak.

Lassan, apródonkint szivárogtak be a képviselők a padokba, kibontották újságjaikat, elkezdtek olvasni vagy levélíráshoz fogtak. Az ördög hallgassa az okos embereket!

Némelyek a karzatokat nézegették. De ott üres volt minden. Természetes, hiszen híre ment, hogy hétfőn az okos emberek beszélnek.

S csakugyan az okos emberek napja volt. Már az ülés prelúdiuma is az volt, hogy egy okos ember (Tisza Lajos gróf) egy okos beszédét (a szegedi beszámolót) kezdte megmagyarázni, a nem okos emberek még egyetlenegyszer felmorogtak, mint mikor utolsót pislant a kialvó mécs - s ezzel átadatott teljesen a tér az okos embereknek.

Holló tartott egy okos beszédet, amit csak az okos emberek hallgattak végig, végül benyújtott egy határozati javaslatot a választói jogosultság tágításáról és a főrendiház képviseleti alapon leendő szervezése iránt.

Utána a holló szakállú Zay Adolf tartott egy professzori disszertációt a közigazgatásról és az egészségügyről, végiglejtvén elméjével az összes belügyi kérdéseken. A képviselők nagy része elaludt - az elnöki csengettyűvel kellett őket felköltögetni, de az elnök szemei is egyre apróbbak lettek. Egy kis oáz volt Apponyi felszólalása, de ma Apponyi is végtelenül okos volt, és megmondta őszintén azt is, hogy ez a mostani béke nem béke (a hadüzenetek nagy mestere restellné ennek beösmerését), s egypár tárgyilagos és helyes megjegyzést tett úgy a reformokra, mint a jövő belügyi politikára nézve.

Bekoronázta a mai napot Hieronymi szép beszéde. A »geometra miniszter« (ahogy gúnyosan nevezték a mágnáskörökben eleinte), olyan hatalmas erővel, oly izmos marokkal látszik máris átgyúrni a belügyi helyzetet, hogy mindenkinek imponál. Beszédeiben a tudás olyan nagy tömegét hömpölygeti s oly biztosan összefutó szálakkal állítja a hallgatók elé reformterveit, hogy még a Molnár Józsiások is bólingatnak a fejeikkel: »De iszen, ez már okos ember!«

Így folyt a mai ülés. Az okosak beszéltek. - Nem is volt ellentmondás, zaj. Simán fognak megjelenni a beszédek a Naplóban és a lapokban. Ha volt is közbeszólás, az is szakszerű, kifogástalan, illedelmes és tárgyilagos. Volt valami borzasztó ebben az okos tárgyalásban, valami természetellenes. Mindenki otthontalanul érezte magát. Nyugtalan fészkelődés támadt itt is, ott is. A Ház félóránkint más volt. Az első félóra emberi megszöktek, az újak kedélytelenül bámultak egymásra. Az írói karzatok vidám, csevegő népe szétszaladt. Valami sajátságos dermesztő légáram hatolt be a tanácsterembe. Az ember olyasvalamit érzett, mintha akadémiai felolvasásokat hallana.

Azok a képviselők, akik künn szoktak üldögélni a folyosón s a kiszivárgott hírekből állítják össze fejükben az ülés lefolyását, egyszer sem kérdezték ma:

- Ki beszél? Mit mond?

Hiszen csupa okos emberek beszéltek, és ezek csak okosakat mondhatnak. Hogy melyik okosat melyik okos mondta, az nem érdekelt senkit.

Minden elromlott ezen okos emberek kezében, még a pártkötekedés is. Holló jobbról is láthatott bólingató fejeket, mint ahogy Hieronymi balról is. A jámbor gyorsírók, akik alig győzik írni máskor az ő zárjeles észrevételeiket (ez az ő hatalmi körükbe esik) »Nagy zaj«-t, »Ingerültség közbül«, »Nyugtalanság jobbról«, »Zajos derültség« stb., ma olyan szegények voltak, mint az elátkozott halász, aki egész nap nem bírt fogni egyebet, mint egy olyan kicsiny keszeget, mint az ujjam, ma, mondom, nagy szorultságukban még azt is zárjelbe tették Hieronymiról: (mosolyogva).

Ez a mosoly volt az egyetlen verőfény ennek az okos napnak a történetében.

A jó öreg Prileszky, mikor az ülés végén elhagyta a termet, egy óriási ásítással (amelybe beleférne vagy két igazgatótanácsosság) így sóhajtott fel:

- Nem ér semmit. Okos volt, jól ment az ülés, de unalmas volt. Adjátok vissza nekünk a nem okos embereket is. Azokkal együtt szép a világ.




EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Kilencedik levél

Kedves feleségem, Klári!

Ah, mennyire bolonddá tettek, édesem! Amint a múltkor benézek a Házba, úgy déltájban, egyszerre csak azzal fogad Perczel Béni, akinek kötelessége mindent tudni.

- Itt van a feleséged, Menyus!

A váratlan öröm, hogy itt vagy, annyira megzavart, hogy rosszul lettem; fejem szédülni kezdett, lábaim megroggyantak, barátaim egy bérkocsiba ültettek erőszakkal és hazavittek. Titokban azután kinevettek. De mit tehetek én arról, hogy olyan vajszívem van, és hogy olyan nagyon szeretlek.

Csak délután sült ki, hogy álhír volt, hogy nem te voltál, hanem egy vidéki asszonyság. Ne is tegyél olyat, szívem, hogy tudtom, hírem nélkül jöjj fel.

Itt most rettentő csendesség van. Az ellenzék olyan, mint a kezes bárány. Hát még a Károlyi Gábor, a rettentő Károlyi Gábor mivé lett? - Valóságosan egy kis csengettyűt lehetne a nyakára kötni ezzel a felírással a nyakszalagon: »A szabadelvű párt kedvence«.

Az anyapárt is szelíd, gyűretlen, mint a pihenő tó. Csak Polónyi vet bele néha egy-egy kavicsot. Ugronék szintén megszavazzák a javaslatot, sőt az Apponyiék környékéről sem szivárognak ki rossz hírek. Már szinte türelmetlenül várják ők is, mikor dolgozza ki Szilágyi az indokolást.

Amire csípősen jegyzi meg gróf Andrássy Tivadar:

- Most már nem is szükséges. Csatolja be indokolás gyanánt a Schlauch memorandumát.

Egyszóval nincs többé ellenség. Mondom, hihetőleg a nemzeti párt is velünk fog szavazni, persze olyanformán, mint Mikszáth írja az Almanachban találóan (mert néha a vak tyúk is talál szemet), hogy »a varjú is megeszi szorultságból a cseresznyét«, de voltaképpen mással él.

Ami pedig a mi pártunkat illeti, eszembe jut róla, hogy a múltkor egy szakajtó üres tojást láttam a konyhádban.

- Mire valók ezek a héjak, Klári, miért nem dobod ki? - kérdem.

- Miért dobnám ki, mikor hasznukat veszem - felelted.

- Hiszen üresek.

- Éppen azért, te golyhó. Mert alkalmasok arra, hogy azzal töltsem meg, amivel akarom.

S valóban, finoman készítetted el, mire az ebéd bekövetkezett, megtöltvén őket ízes hús- és rizsvagdalékkal.

Wekerle nem szól semmit (ő nem dicsekvő ember), de valahányszor szétnézek a klubban s látom a ritka jó hangulatot a tojáshéjak között, mindég eszembe jut, hogy Wekerle is ért a tojások elkészítéséhez.

A párt, mondom, harcra kész, s csak úgy szörcsög benne a liberalizmus (néha ki is loccsan a Beksics cikkeiben). Mindössze egypár miséző mágnás van, aki nem szavazza meg a reformjavaslatokat; ezeket úgy őrzi Wekerle, mint a két szemefényét, hogy valahogy ki ne menjenek a szabadelvű klubból, hogy mindég szem előtt legyenek, rajtuk látván mint a határcölöpökön, hogy mekkora darabot haladtunk mi többiek.

Annyira rendben van már minden, hogy Csáky miniszter egészen elbúsúlta magát: »Hiszen nincsen már itt semmi munka, megyek a főrendiházba.«

Megindult erre a miniszterkeresés (de néha a jó szemű tyúk se találja meg a szemet). Mindenkit megláttak, csak Berzeviczyt nem, aki egy évtizede viszi a kultuszügyeket magas nívón, jó parlamenti szónok, nemes jellem, hű munkatársa a zajtalan munkában Trefortnak, Csákynak, s a legutóbbi diadalban (mert nagy győzelem ez, Klári, hidd el) övé az egyik rész - de mit ér mindez, hiszen csak megérdemli, hogy miniszter legyen; s hogy megérdemli, az nem elég. Ebben a predikátumos országban az érdemnek is van predikátuma. S ez a »csak«. Csak érdem.

Éppen erről beszéltem a folyosón Bánffy elnökkel.

- Hidd el, Menyus - mondá -, a mostani nehéz időben a legfőbb kellék, hogy egy tekintélyes kaszinótagot találjunk. Az, ha azonfelül még esze is van, éppen nem árt. Hát nincs igazam?

- Igazad van, kegyelmes uram - feleltem Bánffynak (aminthogy igaza is van ebben a speciális esetben).

- De ne vedd ezt valami arisztokratikus felfogásnak - mondá később.

- Ellenkezőleg. Hiszen máris nagy haladást méltóztatol konstatálni, hogy nem árt, ha esze van. Azelőtt ártott.

Még aznap beajánltattam magamat a kaszinóba, meg kellett tenni, Klárikám, a jövő érdekében. (Hidd el, hogy ez jó befektetés.)

Este elmentem a klubba, s folyton a nagyteremben tartózkodtam, hogy a miniszterek tekintete előtt legyek. Úgy ültek ott a nevesebb képviselők a pamlagokon, mint a nedves ruhadarabok, kiterítve a napfény irányában. Wekerle tekintete vidáman siklott el felettük.

Mindenféle neveket emlegettek. Minden perc egy jelöltet kölykezett. Most gróf Károlyi Tibor! Nem jó lenne-e báró Roszner Ervin? Villámként futott a hír: Roszner az újabb kombináció. Az óramutató csak mászott az öreg klubi órán, mely olyan egykedvű ketyegéssel mutatja most is az időt, mint mikor még Deák Ferenc vagy Szapáry László is itt járkáltak alatta. Tiktak! Tiktak! A harmadik, negyedik tiktaknál már Eötvös Lorándnál járt a miniszterek fantáziája, még egy-két tiktak, és már Dániel Ernő is ott úszott a láthatatlan ködből szőtt, ködként illanó lisztán...

Egyszerre, mintha látomány keletkeznék, elkáprázott a szemem, a szívem hangosan kezdett dobogni, a látomány egyre közelebb jött felém, s ez a látomány a vállamra tette a kezét és megveregette - mert a látomány nem volt más, mint Futtaki.

Miniszterváltozások idején rendesen a Futtaki orra érzi meg legelőbb a leendő minisztert. Futtaki megveregette a vállamat - mire lázas hullámzás, suttogás futott végig a termen.

- Ő lesz? - kérdé a hirtelen hozzánk szaladt Prileszky, rám mutatva.

- Sajnos - felelte Futtaki mosolyogva -, ő nem gróf. Hiszen ha gróf lenne!

Ez a szó nagy szöget ütött a fejembe. Ha gróf volnék? Persze, ha gróf volnék. Gróf Katánghy Menyhért. Pompásan venné ki magát. S ujjammal odarajzoltam a levegőbe a betűket: Gróf Katánghy Menyhért, magyar kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter.

Az ördögbe is, nem lehetne ezen valahogy segíteni? Az öreg gróf Nákó jó emberem, hátha adoptálna. Nosza elindultam az öreg Nákót keresni. Mindenki csodálkozott rajtam, olyan furcsa volt ez. Tíz év óta nem tudakozódott élő ember Nákó gróf után. Nem volt a klubban. Ez már baj. Lássuk csak, ki van még itt gyermektelen gróf?

Ott tarokkozott gróf Pongrácz Károly; melléje ültem, s mikor rájött az osztás, félrehíttam:

- Kedves tábornokom, nem volnál szíves engem adoptálni?

Nagy szemeket meresztett rám.

- Hogy jut eszedbe ilyen szamárság?

- Karriert szeretnék csinálni a te grófi neveddel.

- Eredj, bolond! Hiszen most polgárminisztérium van.

- Hát nem egyezel bele? Hát nincsen rá mód?

A tábornok jószívű ember, nem akarta egyenesen megtagadni, így szólt hozzám:

- Tudod mit, Menyus! Egy eset van rá, ha őfelsége rám parancsolja.

- Jól van, tábornok - mondám szemrehányólag, keserűen. - Isten megáldjon. Légy ezentúl is gyermektelen!

De a tábornok csak mosolygott, s gyöngéden szorongatta kezében atyai szeretettel a »csípésből« kibontakozott pagátot, s még hallottam messziről a hetyke hangját: »Tizenkét tarokk, a gyermek utoljára«.

Bosszantott a gróf tagadó válasza és fel nem foghattam. Milyen könnyen juthatott volna fiúhoz? S mégis elutasította. Más embernek mennyit kell vesződnie, míg fölneveli, kitaníttatja, megházasítja, képviselővé választatja, s ő egyszerre megkapna engem fölnevelve, kitanítva, széles látókörrel, nagy műveltséggel, még menye is lenne. De a tábornok mindezt meg nem gondolta. Ezek a katonák mind olyan könnyelműek!

Komor gondolatokkal, elégedetlenül mentem vissza a terembe, s elkezdtem magamat demokratának átjátszani.

- Hej, jobb volt Tisza alatt. Akkor még nem volt ilyen grófmánia, gyerekek!

De hidd is meg, Klári, hogy a mi generálisunk nem kutatta, mikor minisztert keresett, gróf-e, nem gróf-e: ha valakinek be volt a himlője oltva, az már miniszter lehetett. Az az egy kvalifikáció volt csak a sine qua non, hogy be van-e oltva himlő ellen? De meglehet, hogy Fabiny még a himlő ellen sem volt beoltva.

Azonban alighogy beértem a terembe, már azt újságolták, hogy Csáky maradása az újabb kombináció.

Úgy is lett: megmaradt Csáky - ami általános örömet okozott a pártban, s azóta helyreállt a csend, a lapokban megbolygatott nevek eltűntek egy időre a forgalomból. Minden visszatért a régi kerékvágásba, a gothai almanachot becsukták és beteszik a könyvtárba. A világ tovább fog folyni, s Berzeviczy ezentúl is önfeláldozással fog virrasztani dolgozóasztalán, hogy az ország értelmét tovább fejlessze; - az igazán nem árt, ha még egy kicsit emeli. Se neki, se az országnak.

Mi pedig tárgyaljuk tovább a költségvetést, mely olyan sebesen perdül, mint az ördögmotolla.

Valami sokat, érdekeset erről nemigen írhatok neked. A Ház most olyan, mint mikor a vendégeidnek azt mondod, hogy ez után a sárgarépa után mindjárt a sült malacot tálalják föl. A sárgarépához hozzá sem nyúlnak. Mindenki leteszi a kését, kanalát. Mindenki az egyházi javaslatokat várja.

Ma a földművelési költségvetést tárgyaltuk.

Idevigyázz, asszony! Különös dolgot mondok neked. Te, aki babonás vagy és hiszel a kísértetekben, nem fogsz ezen csodálkozni, de engem valami különös félelem fog el.

A bécsi Burgnak is megvan a maga fehér asszonya, sőt a mi házunknak is megvan a speciális kísértete (a táncoló hordó a padláson), ócska váraknak, hidaknak, erdőségeknek külön kísérteteik vannak, de még az öregapád se hallotta (pedig az is képviselő volt), hogy a földművelési büdzséknek külön kísértetjük legyen.

Valahányszor a földművelési büdzsé jön, mindig egy fehér lepedős rém jelenik meg az ellenzéki embereknél.

Síri szag támad, rejtélyes széláram borzongatja meg az idegeket, s megjelenik Tisza István alakja.

Az ellenzék keresztet vet magára, s vacogó fogakkal rémülten összesúg:

- Tisza István lesz a földművelési miniszter. Meg kell akadályozni. Ne hagyjuk Bethlent!

Bethlent senki se bántja ugyan, mert derék államférfi, jó miniszter, államtitkárja jeles, népszerű ember a parlamentben. Tisza István ugyan nem tud a miniszterségről semmit, vadászik olyankor valahol, de az mindegy, az ellenzék azért testével fedezi Bethlent a láthatatlan látomány ellen, és megoltalmazza minden gonosztól; a költségvetését pedig elfogadja szó nélkül, cukrot vegyítve a kritikájába. A költségvetés után a félelmes kísértet (dicsértessék a Jézus Krisztus) szépen elvonul, köd előtte, köd utána, úgy tűnik el, ahogy jött, hogy esztendő ilyenkorra szokott, borzalmas lepedőjében megint megjelenjen...

Ez így van már néhány év óta.

A többi miniszterek mind irigylik ezt a »házi kísértetet«...

Jaj, sok megfoghatatlan van a föld felett, édes Klárikám!

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Lakásra határozott kilátásaim vannak. Irántad érdeklődő parlamenti körökben hírlik, hogy az új bihari főispánnak, volt képviselőtársunknak, ki most költözött át Nagyváradra, van egy alkalmas kiadó lakása. Személyesen vele kellene megbeszélni, s váltig kérdezősködöm a belügyminiszter úr őexcellenciájánál, mikor hívja fel a fővárosba?

- Most egyhamar nem - felelte Hieronymi -, hacsak valami román mozgalom nem támad.

Úgy áll tehát a dolog, édes fiam, hogy türelemmel kell bevárnod, míg a románok mozognak.

K. M.




NEHÁNY MEGJEGYZÉS ÉS NEHÁNY MÉREY LAJOS

Perczel Béni (akinél buzgóbb mamelukot még anya nem szült) nem győzte bejárni a folyosókat.

- Ne menjetek el! Várjátok be már, míg bevégződik a földművelési büdzsé.

De a kormánypártiak egyre széledeztek, fogytak.

- Ugyan ne beszélj, Benjámin. Hiszen nem eshetik Bethlennek semmi baja. Polónyi őrködik az élete fölött.

S valóban, bár egyre fogyott a párt a déli órák után, Bethlennek nem lett semmi baja. Mert Bethlen burokban született. Ötvenegy hétig mindig csak a kormánypárt szereti, az ellenzék ötvenegy hétig hideg, morózus irányában; egy hétig pedig rajong érte.

S mindig ezen az egy héten pereg le a földművelési büdzsé.

Viharos éljenzés közben rakta be iratait táskájába, s aztán mint a rigorózumot szerencsésen letett diák, ragyogó mosollyal hagyta el a termet, amely idő alatt Szilágyi rakta ki iratait kopott, fekete bőrtárcájából. Csak az egy Wekerlének van újdonatúj, erős, bagaria táskája, amely kitart legalábbis húsz évig.

Az igazságügyi tárca kezdődött most unalmasan, vontatottan. (Nem sokat ér ez a nagy béke.)

Kicsike szónokok keltek fel rendre, ami lankadtságot jelent a tanácsteremben, elevenséget a folyosón, hol Beöthy Algernon csurogtatja széles jókedvét.

Az öreg Kovách József jön be (az utolsó hároméves országgyűlés tagja), valamelyik minisztert keresi, miközben melegen rohan eleibe Beöthy Aldzsi.

Az aggastyán révedező szemekkel, kapkodó memóriával ösmergeti.

- Hát nem ösmersz, bátya?

- Bizony... azaz... valóban nem jut eszembe.

- Gondolkozz csak - nógatja Beöthy, mintha a memóriáját akarná elősegíteni. - Ki volt itt a te idődben a legokosabb ember?

- Tisza - jegyzi meg Kovách József -, de...

- Igen, igen, de Tisza után...

Az öreg Kovách csak gondolkozott, csak törte a fejét, de bizony nem bírta kitalálni (ami nem is csoda, mert Tisza idejében egyáltalán nem volt második okos ember). Mindez kedélyes derültséget keltett a folyosón.

Várady Károly nehány megígért javaslatot sürgetett az igazságügy-minisztertől s szemére hányta a Csemegi Károly mellőzését.

Szilágyi, mint mindig, hatalmas erővel felelt, Csemegi mellőzését igazságügyi érdeknek mondotta, nyilatkozott a javaslatokról is, általános helyeslés közt, s beszédében kemény szavakkal illette a meg nem bízható ügyvédeket.

- Minden ügyvéd megbízható - szólt közbe Mandel Pál, ami zajos, gúnyos derültséget szült az ügyvédellenes levegőjű Házban.

Később Mandel is úgy magyarázta a közbeszólását, hogy úgy érti a megbízható szót, hogy minden ügyvédet meg lehet valamely üggyel bízni.

Az ülés további részéből az igazságügyi büdzsék egy új rémalakja, Mérey Lajos bontakozott ki, mint Aphrodité a tengerből. Ő beszélt, ő kérdezett, Szilágyi neki felelt, azután megint ő beszélt és megint neki felelt Szilágyi, mire ismét beszélt és ismét felelt Szilágyi; fél kettőre ilyenformán nézett ki a fekete tábla:

1. §. Mérey Lajos.

3. §. Mérey Lajos.

4. §. Mérey Lajos.

5. §. Mérey Lajos.

8. §. Mérey Lajos.

Minélfogva még hétfőn is mindig Mérey fog beszélni, és talán azután is, örökkön-örökké. Ámen.

Az utókor bámulni fog és azt fogja hinni, a Naplót lapozgatva, hogy az 1892-i országgyűlésen legalábbis öt-hat Mérey Lajos ült az ellenzéki padokon.

Aminthogy ülnek is ott többen - de álnevek alatt.




A HÁZ ASZTALA

A valódi asztal inkább csak mint frázis él az emberi képzeletekben, asztalos keze nem faragott azon semmit, csak a szónokok gyalulták, enyvezték, terítették.

Van ugyan ott egy asztal, amely emberi kézzel is megfogható, ott áll és kezdődik a tanácsterem mediumán, a gyorsírók asztalán túl, egypár hegyivel fölállított törvénykönyvvel, mint egy kivicsorított fogsorral, de ez az asztal csak árnyéka a képzeletbelinek.

A képzeletbeli az igazi, az úszott ma ünnepi fényben, csillámló gyertyákkal és mécsesekkel beragyogva, a lábai pedig szinte megcsikordultak a nemzet számára lerakott ajándékok terhe alatt...

A költségvetés unalmaiban elálmosodott Ház ma egy pillanatra fölpezsdült. Az újságok napok óta hirdették, hogy ma nyújtja be az igazságügyi-miniszter a polgári házasságról szóló javaslatot, mire újra megtelt a tanácsterem. Az írói ketrecek rogyásig, fent pedig a hölgykarzaton a törvényjavaslat objektumai, apák, mamák és rózsás arcú kisleányok várták türelmetlenül a nagy szcénát.

Minden az esemény bélyegét viselte. Künn a folyosón újságírók ostromolták Regele igazgatót a javaslat egy-egy példányáért. Fent a főrendi páholyban Schlauch Lőrinc törülgette izzadó homlokát a zsebkendőjével. A száműzött Eötvös kevélyen ült be régi helyére - s ma úgy érezte mintha ő lenne itt otthon, s a szomszédok az idegenek. Apponyi is előjött, aki nélkül úgy nézett ki majdnem két hét óta a balszárny, mint egy nagy vagonsor mozdony nélkül. Mind, mind összegyűltek az érdekes alakok, a megvívandó csaták vitézei, középkori páncélos lovagok, ott mozgolódott élénk gesztusokkal Ugron, s búsan merengett maga elé a »kis Vaszary« (Győrffy Gyula), a gondos választékú cukros babát, Szapáry Lászlót, egyszerre négy-öt ponton is látni lehetett, amint futkározott és kapacitált. Az öreg Pongrácz kedvetlenül pödörgette nagy bajuszát: »Az ördög vigye el ezeket a dolgokat!« Asbóth kevélyen emelte magasra a fejét, s ajkain gunyoros mosoly ült, mintha mondaná: »Hiszen ez csak az eleje, csak az eleje.«

De még az se volt. Még előbb át kellett esni a hadügyi költségvetés hátramaradt tételein, azután jöttek a kisebb tárcák, s itt szóba jöhetett a királyi udvartartás.

Apponyi meleg szavakban adózott a királynak és a kormánynak a kivívott eredményekért. Horváth Gyula kedvetlenül rángatta a fejét ide-oda; az ő lapjában az volt, hogy József főherceg megcsinálta a magyar udvartartást.

De mihelyst szóba jött a dolog, mindjárt várni lehetett, hogy nem sokáig marad meg a József főherceg érdeme; Hódossy Imre elvette a főhercegtől és odaadta az ellenzéknek. Az ellenzék csinálta a magyar udvartartást.

Ugront ideges harag fogta el, hogy Apponyi Wekerlét dicséri. Nem ért ez az ember az ellenzéki mesterséghez? Fölkelt s annyira kevesellte az eddigi vívmányt, hogy egy percig úgy fordult a dolog az ellenzéki elmékben - hogy se József főherceg, se az ellenzék, hanem mégis csak Wekerle csinálhatta ezt az értéktelen csecsebecsét. Nyomban be is nyújtott egy határozati javaslatot, hogy egy teljes magyar udvarról nyújtson be törvényjavaslatot a kormány.

A miniszterelnök hatalmas beszédben fejtegette ezt a kérdést. A fölvillanyozott párt többször tört ki zajos tetszésben. Mellőztetni kérte az Ugron javaslatát, mert az udvartartás rendezése a király dolga, nem a törvényhozásé.

Megrázván sörényét Herman Ottó, intett a jegyzőnek, hogy ő is szólni kíván. A mamelukok lelkesedését lehűteni egy kicsit. Neki is ment a királyi rezolúciónak, a »vívmány«-nak annyira, hogy most talán abban főttek a szélsőbali elmék, hogy József főherceg sem csinálta, se a nemzeti párt, se Wekerle, hanem csinálta az egészet Albrecht főherceg.

E kedvező hangulatban még egyszer szólott Ugron Gábor határozati javaslata mellett, midőn megnyíltak a szárnyas ajtók, s beléptek a nap hősei, Szilágyi Dezső és gr. Csáky Albin.

Ideges hullámzás, mozgás támadt a teremben. A képviselők helyeikre csörtettek. A beállott elhelyezkedési zajban elveszett Ugron minden szava, Perczel Dezső elnöki csöngettyűje mit sem segített ezen.

Szinte zajtalan léptekkel haladott keresztül a termen a két miniszter, s mégis, mintha a jövő század vonulna be a terembe, szinte dübörögni látszott a föld a lábuk alatt...

Egy-egy táskát hozott mindenik miniszter a hóna alatt. Száz szem fordult a táskák felé. Ezekben van egy esztendei nehéz munka gyümölcse. (De ezek még csak szőlőszemek, ezek még nem maga a bor.)

Szilágyi alighogy a helyére ért, kezdte kirázni a táska tartalmát, az egyik kezével egy halaványkék borítékú füzetet (a javaslatot), s a mellé, mintha az anyja volna, egy vaskos, terebélyes kötetet (az indokolást), a másik kezével pedig egy zsebkendőt szorítgatott az arcához. Mert nincs tökéletes boldogság a világon. A nagy miniszternek, aki ma annyi örömet szerzett az ország liberális részének, a foga fájt. Éspedig nagyon fájt.

A füzeteket kihúzta (nemhogy inkább a fogát húzná ki, gondolta magában Hock János) hosszan, édesdeden legeltette szemeit a kedves magzatán, mely ott hevert az ő búzavirágkék köntöskéjében igénytelenül, és mosolyogni látszott a honatyákra, akiknek ábrázata a mosoly hatása alatt komoly ünnepi színbe burkolózék. A jegyző e pillanatban jelenté:

- Az igazságügy-miniszter úr szólani kíván.

Mélységes csönd lett. S a miniszter egyikét mondá legtömörebb beszédjeinek. Cicero se beszélt szebben, mikor a foga nem fájt. Önérzetes volt, de nem dicsekedett. Tárgyilagos volt, de nem száraz; mikor a javaslat alapelveit fejtegette, eszméi fönségesen ereszkedtek le az emberi elmékre, mint logikából összegyúrt kemény sziklák. Mintha egy egész hegy ész szakadoznék diribdarabra...

A kormánypárt zajos éljenzésben tört ki egyszer-kétszer. A nemzeti párton Horváth Gyula helyeselt zajosan. A szélsőbalról éljenek is érkeztek, de szórványosan.

Általában a nemzeti párton szakadozás látszott ma, s már az Ugron javaslatánál is kétfelé szavaztak. A párt »nagyurai«, Károlyiék, Wenckheimék nem voltak jelen.

Szilágyi egyre beszélt, és talán el is felejtette, hogy a foga fáj. Beszédje alatt egyszerre elringatva fennkölt érzelmekbe a hallgató, nőni látta a Wekerle-kormányt. Mind a kilenc miniszter a helyén volt s egyre nőtt, nőtt, a hangulat nagyítóüvegén át; annyi volt már a nimbusz, hogy a hatalmas szónok már kezdte kiosztogatni a nagy garmadából másoknak is, fölmenő ágon. A reform küzdelmeit vázolva megemlékezett Horváth Boldizsárról, ki már egy negyedszázad előtt lelkesedett ez eszméért.

Hatalmas éljenzés morajlott fel a teremben, melyben e nagy napon nincsen már az aggastyánnak széke, de az az éljen eljut majd az ő csendes zugába is, s megszépíti az alkonyt, mint egy napsugár, amelyik váratlanul jön télen, a zúzmarás ablakon kandikál és nevet be.

De mit dicsérjem én a Szilágyi beszédét. Egy beszédet, melyet minden ember el fog olvasni. Bevégezte, megújult és meg sem akart szűnni az éljenzés, s letette a kék füzetkét a Ház asztalára (azazhogy elvitte a teremőr), s ezzel vége volt. Azaz, dehogy volt vége.

Fölemelkedett gróf Csáky Albin. Az a nemes államférfi, aki megteremtette a szilárd, férfias jellem mintáját a kormányszéken.

Ő is hozott be egy liberális magzatkát a táskájában, »a gyermekek vallásáról« szóló javaslatot, s ő is letette azt nagy éljenzés közt a Ház asztalára.

A Ház asztala görnyedezett a nagybecsű ajándékoktól, mintha karácsony estéje lenne...

Ünnepies hangulat lepte meg a képviselőket. »Öt perc, öt perc!« kiálták mindenünnen. Mintha elég lenne öt percet pihenni egy évig tartó munka felett.

Öt perc múlva elkezdődött a napirend, a karzatok közönsége eltűnt egy varázsütésre, az unalmas napi élet sodra visszatért a maga színtelen, kopott jelmezeiben.

De már ezt nem tűrhette Herman és felszólalt, hogy a történelmi mozzanat hatása alatt függessze fel a Ház a munkát.

Felugrott Ugron Gábor:

- Én nem állok semmi történelmi esemény hatása alatt, hanem egyszerűen egy hosszú beszéd unalma alatt vagyunk.

Nagy zagyva feleselés keletkezett.

Történelmi hatás! Nem történelmi hatás! Én érzem. Én nem érzem.

Míg végre hivatva érezte magát az okos Madarász apó helyreállítani a vitát ekképpen:

- Én nem mondom, hogy van történelmi hatás, se azt nem mondom, hogy nincs, hanem csak azt indítványozom, minden indoklás nélkül, hogy ma már ne dolgozzunk többet.

S ez az az indítvány, ami Magyarországon egyetlen pártnak a hangulatával sincs soha ellentétben.

A Ház tehát eloszlott ebédelni - Szilágyi pedig a fogorvoshoz.




EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Tizedik levél

Kedves feleségem, Klári!

Nem írtam neked levelet a költségvetési vita folyamáról, mert az igazán nem is volt vita, hanem egy figurája a quadrille-nek, az egyes miniszterek belépnek a colonne-ba, végiglejtenek a tételeken, kezet fognak az átellenes párokkal, kacér mosolyt adva, fogadva. A hiúbb miniszterek szinte fölsóhajtanak, mikor tárcájukat letárgyalják, hogy ott kell hagyniok a helyüket, ahová száll, száll édes illatban a tömjén. Sóhajjal kelnek fel helyeikről őexcellenciáik.

- Istenem, milyen szép volt, s milyen rövid ideig tartott!

A hajdani miniszterek úgy féltek egy-egy költségvetéstől, mint a tífusztól; az volt a mondás: »ha az ember bele nem hal, jól érzi magát utána«.

A mostaniak? Azok élveznek. A mostani kormány olyan a két párt, az ellenzék és a saját pártja közt, mint a sonka a zsemlyében (hiszen ösmered, Klári, közönségesen kanapénak hívják) hogy két fél zsemlye közé van szorítva a sonka, de mindeniknek vajjal van az oldala megkenve. Sőt az ellenzéki fele még simább. Az ellenzék még jobban szórja a maga szóbokrétáit lábaikhoz, mint mi.

Ki hitte volna ezt, Klári, még négy hét előtt, mikor olyan nagy vihar támadt a kőszegi királyválaszok miatt?

Az ördög legyen ebben az országban jós. Könnyebb is miniszternek lenni.

Költségvetési vita tehát voltaképp nincs is. Mindenki mindennel meg van elégedve. Ott ülök, fiacskám, délelőttönkint a folyosón, s szinte a szívem facsarodik el, látván, hogy kétszáz, háromszáz munkabíró, erős férfi miképp lebzsel itt egész nap, üres semmiségekről beszélgetve s trágár adomákon mulatva. Sokszor a füleimet bedugva menekülök a tanácsterembe.

De ott meg az unalom öli meg az embert. Negyven-ötven alak üldögél bent, többnyire a szereplő személyzet, módosítók, indítványozók; mintha egy barátságos szalon volna, nyájasságba öltözött arcokkal, hogy minél kellemetesebbek legyenek egymásnak. Horánszky köhécselni kezd. Fejérváry ijedten nyújtja neki a cukros bonbonnière-jét. A kormánypárti oldalon végignyilallik az aggodalmas észrevétel: »A szegény Nándor meg van hűlve.«

A karzat kihalt. Egyetlen öregember ül fenn az egész hosszú vonalon, ősz feje leesve a mellére, édesdeden szunyókál. Ez a teremtiszt.

De idelent is egymás után nyílnak a szájak ásításra, mintha egy láthatatlan kéz egy láthatatlan harmonikát nyomkodna, s a lecsukott emberi ajkak lennének a billentyűk. Nincs itt már semmi élénk, csak a Fenyvessy szegfűje és a Meszlényi nyakkendője. Nem, ez nem vita, ezt csak Fabiny idegrendszere bírja meg, mert ő hozzá van szokva a kúriai tanácsülések szürkeségéhez.

A Ház Naplójának szerkesztője, Endrődi Sándor ködbe borult arccal és kedéllyel panaszkodik:

- Nincs kézirat, nincs kézirat! Tavaly három kötet telt ki a költségvetési vitából, ez idén belefér egy kötetbe. (S megy végig sopánkodva a folyosókon)... Borzasztó az, hogy nincs kézirat!

Neki a vita, támadás, a legvehemensebb összecsapások, országok gabalyodása, miniszteri székek ropogása, mind csak kézirat. Több vagy kevesebb kézirat.

Ucsu is panaszkodik:

- Már én vagyok köztetek felesleges. Érzem, tudom. Már csak én rázom enyim fejemet egyedül. A többi fej mind bólingatja jóváhagyólag.

Úgy van, igazán úgy van, valami igézet, valami bűbáj megkötve tartja az ellentmondás fúriáit, Wekerle a szerencse hóka lován ül, akinek a sörényéből aranyak potyognak, s a patkója nyomán virágok nőnek... S e varázslat alatt van a király is. Ki hitte volna? Én nem is tudom, mi lelte őfelségét; Münchenben magyar tószttal koccint, s a múlt napokban váratlanul megjelenik a rezolúció a magyar udvartartásra nézve. Hidd meg, Klára, hogy úgy van. A király megkapta a »Furor Rákócziensis«-t. (Mégiscsak jó mellette az a gróf Tisza Lajos.)

A király nagy erőt öntött ezekkel a Wekerle-kabinetbe. Most már minden sikerül nekik.

Még a polgári házasság is. Félek, Klári, hogy túlságosan sikerül.

Hogy miért mondom, túlságosan, és miért mondom, hogy félek, ez az én politikám. A saját külön politikám, de erről még neked se szóltam, mert a ti nyelvetek eljár; de most már bevallom neked, hanem esküdj meg, hogy egy léleknek se szólsz.

Én ugyanis eleinte azt a hírt költöttem itt magamról, a miniszterek előtt se titkoltam, hogy reverzálist adtam otthon a papoknak.

Pedig jól tudod, hogy nem adtam, nem is kértek. Az én papjaim okosabbak. Egy-kettőnek szimenthali teheneket küldtem, az apát húsz öl fát kért, egynek te hímeztél egy ibolyabársony oltárterítőt, a negyediknek megküldtem aranyrámában a Vaszary Kolos arcképét. Úgy látszik, kevesellte, mert ellenem szavazott és apprehenzívusan írta: »A nyájat elküldte másoknak, nekem csak a pásztor jutott.«

Egyszóval nem adtam reverzálist, hanem csak ravaszkodni akartam itt fenn a klubban; abban a hitbe voltam, hogy ez jó, értékes gondolat tőlem. A voks becse nagy lesz, majd jönnek a miniszterek és levesznek a lábamról. Az pedig nagy élvezet. A gyönyörök eksztázisa az, Klári, mikor a miniszterek leveszik az embert a lábáról. Hozzá jönnek, körülcirógatják: »Ugyan, ne okoskodj. Ha aláírtad, gyújtsanak rá vele a papok a csibukjaikra. Sohase törődj te afféle irkafirkával! Nem volt hozzá joguk! Vi coacta történt. Nem komoly dolog az efféle. Ellenben a liberalizmus ügye szent, a haza java az első. Neked azt mint komoly politikusnak be kell látnod. Aztán nem szabad a jövődet elrontani, mert neked jövőd van, sőt esetleg jelened, ha ambicionálsz valamit. Csak tőled függ, ha valamit óhajtasz, öreg.«

Az ember tartja magát még egy darabig, hogy így, hogy úgy, hogy a kerület nagyon megdrágul vagy el is veszhet. »Lári-fári - vetik ellene erre -, ott leszel meg, ahol akarod...«

Így megy ez a lábról való levétel (a politika poézise). Édes, boldogító pásztorórák, mikor majd ez a miniszter, majd a másik húz be egy sarokba, hogy megejtsen. S te reszketsz, szeretnéd már magad odaadni, de azért még mindig, bár vergődve, hozod fel az ellenvetéseket. De mit magyarázom én ezt neked, Klári? Hiszen ti asszonyok jobban tudjátok ezt.

Hát mondom, elhíreszteltem, hogy én is reverzálist adtam odahaza.

S attól a naptól kezdve úrrá lettem a klubban. A miniszterek nyájasan fogtak velem kezet. Szilágyi gyakran kérdezősködött az egészségem után, s gyöngéden mondá egy ízben:

- Csak olyan komisz kutya ne lennél!

Lukács Béla így biztatott:

- Te, Menyus, hallom, hogy nem tudsz lakást kapni; tudod-e, mit gondoltam, összeállítok neked a pályaudvaron egy csomó szalonkupét, azokban ellakhattok.

A legnagyobb kitüntetések értek; ha egy új bizottság keletkezett, mindjárt beválasztottak, Perczel Béni még egyszer akkorát hajlott előttem, mint azelőtt, Podmaniczky Frigyes meg minduntalan megveregette a vállamat:

- Te vagy az én legkedvesebb juhocskám. Élni se tudnék, ha téged elveszítenélek.

Én mindezekre csak mosolyogtam, sötéten, szomorúan, rejtélyesen, mint olyan ember, akinek a lelke tele van kétellyel, borongós fekete fellegekkel.

A szeretet és a ragaszkodás csecsebecséi közt turkáltam, Darányi Ignác vacsorákra hívogatott, s ott előhozta egyszer:

- Reménylem, megszavazod a polgári házasságot!

- Szeretném - mondám -, de az adott szó, a papoknak adott szó nyomja a lelkiismeretemet. Félek, ha megszegném, mindjárt megütne az istennyila.

Darányi mosolygott, s a mutatóujjával félig tréfásan, félig komolyan megfenyegetett:

- Vigyázz, Menyus, vigyázz! Az Istennek bizonyára vannak nyilai, de azok messze vannak. Hidd meg nekem, hogy közelebbi nyilak is vannak ezeknél!

Bizony vannak. S többfélék vannak. A reverzális kellemei új oldalról kezdtek felcsillámlani. Egyszerre kapni kezdtem a meghívókat bizalmas mágnás szoarékra, dinér-kre, lunchokre; az asszonyok, ezek a finom, délceg, habtermetű, nyafogó beszédű kis grófnék, elhalmoztak a szeretetreméltóságukkal, az egyik még kacérkodott is velem. Csinos, barna teremtés, s éppen most építtetett egy új házat a Soroksári utcában; fölséges termek, zárt ambitus, gyerekeknek való. Egy jóakaró öreg báróné fülembe súgta: »A kis grófné körül forgolódjék, Katánghy, az adhat önnek lakást.« Lakás! Lakás! e varázsige zúgott a fülembe (mert csordultig van már a lelkem ürességgel, szeretnélek már magam mellett látni). Elkezdtem a grófnővel foglalkozni, és megvallom, ő is feltűnő érdeklődést tanúsított irántam, s mondhatom, hogy hamis olajbarna szemei vannak. (Nem tudom, hogy ezeknek a nyilait értette-e Darányi.) Bocsásd meg, drága lelkem, Klárám, e vallomásokat, de elszédültem e fényes életbe, ebbe az illatba, ebbe a raccsolásba, s egy szép estén, mikor így szólott hozzám a grófné: »Négyszemközt szeretnék önnel beszélni«, megígértem, hogy másnap meglátogatom.

Dobogó szívvel mentem el a Ház üléséről, Perczel Béni utánam szólt: »Ne menj, mert szavazás lesz, ne hagyjuk a minisztert.«

- Ne hagyjuk? Hát ugyan ki akarja bántani?

Csak két immunis lény van most a világon. A fülemile és a miniszter. Azazhogy voltaképpen csak a miniszter, mert a fülemilét, bár mindenki kíméli, de a macska mégis megeszi, ha megkapja, de a miniszterbe ez idő szerint még Polónyi se harap, legfeljebb megnyalogatja.

Elmentem tehát a grófnéhoz, esküszöm neked, Klárika, hogy csak a kíváncsiság vitt oda és a lakás; a grófné elragadó volt, szemei ragyogtak, két domború keble pihegve emelkedett.

- Katánghy - szólt -, tudja-e, miért hívattam?

- Csak sejtem - feleltem lázasan.

Kezembe tette a kezét. Vérét, azt a nemes kék vérét, szinte hallottam nyargalni a kézerekben.

- Bízhatok titoktartásában? - szólt halkan, egy édes, elbájoló pillantással.

- Gentleman vagyok.

- Azt jól tudom, de nekem férjem van, aki...

- Tudom, grófné, és esküszöm, sohase fogja megtudni.

Két ujjamat az ég felé emeltem.

Erre a grófné elkezdte lassan kigombolni keblén a rezedaszín bársony mellénykét, egy perlmutter gombocska lepattant, legurult, mire lehajoltam a fotel alá fölvenni, s amint odapillantottam újra, már akkor az egyik domborulat hiányzott, mint mikor egy homokbuckát hirtelen elfúj a szél - csodálkozva vettem észre, hogy egy csomó olvasó és egy összehajtogatott írás van a kezében. Azokat húzta ki a kebléből.

- Itt hordom - szólt gyöngéden elpirulva, s szemeit ájtatosan az égre emelve -, mert a férjem az ellenpárton van, ő az eretnekekkel tart. Ezeket az olvasókat küldje el a leánykáinak, kedves Katánghy; ezek őszentsége, a pápa által vannak megszentelve. Emezt az ívet pedig írja alá!

Lehűlve, elképedve vettem át az ívet, mely így hangzott: »Az atya, a fiú, szentlélek isten nevében alulírottak kötelezzük magunkat a házassági javaslatok ellen szavazni«, s következett egy csomó név. Egypár képviselőtársam neve.

Fölkeltem s ridegen meghajtottam magam.

- Nem írhatom alá, grófné.

- Hogyan? Miért nem? Hisz ön reverzálist adott.

- Mindegy, de még habozom. Kérek gondolkozási időt.

Erre gőgösen biccentett szép fejével.

- Nem akarom önt erőszakolni. Meg vagyok győződve, hogy a mennyei sugallat táborunkba vezeti. Tehát menjen, gondolkozzék, imádkozzék és azután térjen vissza.

Ah, Klára! Mennyi kísértésnek van az ember kitéve ebben a politikában, de én ellenálltam férfiasan; tovább is folytattam a klubban a reverzálissal való komédiát, mert azt hittem, hogy gyermekeimnek és neked hasznot csinálok vele.

Reméltem, hogy nagyon rám szorulnak, s akkor én fogom szabhatni a föltételeket. Hiszen egy darabig szépen is ment. Mikor Kristófunkat ajánlottam, s az egyik miniszter azt jegyzé meg: »Nincs kvalifikációja«, elég volt ellenvetnem:

»Kristófnak nincs kvalifikációja, nekem azonban van voksom.«

És Kristóf azonnal kineveztetett. Az én voksom a Kristóf kvalifikációja.

Így ment volna ez talán végig, de a király mindent megront. Bele-belekapkod a mi mesterségünkbe, a kormánytámogatásba. Vagy mi támogassuk, vagy ő! De ha egyszerre ketten támogatjuk, akkor csak ő a becses.

S így lőn, kedves Klára, hogy a javaslatok még a Ház asztalára is eljutottak. Hiszen még innen is elég nagy út áll előttük. Sok galyibával, vesződséggel járó út. De a nehezebb fele ez volt. Hej, képzeld csak, mekkora messzeség a néhai Majoros Pista bácsi programtarisznyájától a Ház asztaláig. Pedig eleinte csak ott volt a polgári házasság, s később azután belekerült az Irányi Dániel múzeumába - mert múzeuma csak Irányi Dánielnek volt a szélsőbalon és Komjáthynak. Irányinak volt indítványgyűjteménye, Komjáthynak volt tajtékpipa-kollekciója. Irányi minden esztendőben szellőztette az ő indítványait, mint te a vendégágyak vánkosait, dunyháit egyszer-másszor kirakod a karókra, hogy meg ne dohosodjanak.

S íme, most már a Ház asztalán van a polgári házasság.

Vártam, vártam, no most. No, most már eljön a mi időnk, a reverzálistáké. Egy új kiváltságos osztály leszünk most.

Előre éreztem, hogy rávesznek, tyúkkal, kaláccsal. Még arra is gondoltam, ha pairschub talál lenni, Wekerle kineveztet bárónak, átmegyek a főrendiházba egy jó vízi kormánybiztossággal - feláldozom magamat.

Egy hét múlt el azóta, ott ülök a klubban naponkint, Wekerle lát is, mosolyog is rám, de csak egy szóval se jut az eszébe, hogy kapacitáljon.

Tegnap már meg nem állhattam, magam kérdeztem meg tőle:

- Hát velem mi lesz?

- Hogyhogy? - kérdé csodálkozva.

- Hiszen említettem volt, hogy reverzálist adtam a papoknak.

- Igaz, igaz - szólt édes vidámsággal. - Hát aztán?

- Azon tűnődöm, hogy mit csináljak?

- Ej, uram istenem, hát szavazz ellene, ha a papoknak megígérted, meg kell tartani a derék, becsületes emberekkel szemben.

Elhalványodva tántorodtam hátra.

- De hát a liberalizmus... a liberalizmus!

- Ne törődj vele, Menyus. Annak már nem lesz semmi baja.

Apprehenzívusan távoztam el a klubból, egyenesen a kis grófnéhoz hajtatva. Szívem dacot, bosszút lihegett. Beküldtem a vizitkártyámat, a komornyik vitte be ezüsttálcán.

Kisvártatva kijött és így szólt:

- A grófné el van foglalva. Most nem fogadhatja nagyságodat.

- Egyebet nem üzent?

- De igen. Hogy már nem gyűjt aláírásokat.

Ez az én hosszas hallgatásom története. Nagy dolgokon törtem a fejemet. Jól volt ez kigondolva, Klári. De ki bír a királlyal! A király mindent elrontott.

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Lakás természetesen megint nincs. Nem, nem, a világért sem fordulok ahhoz a bigott, csalfa mágnásasszonyhoz. Ah, Klári, csak egy asszony van a világon... egy igazi, derék, példás, jó asszony. De ennek a nevét majd csak otthon súgja meg

K. M.




SORS BONA

(A házassági reform jövője)

Wekerle is éppen azt a jeligét foglalhatná le magának, amit egykor Zrínyi Miklós, a költő használt: »Sors bona, nihil aliud«; csakhogy Wekerlének még a szerencsén kívül »aliud« is van. Ki hitte volna, hogy mire a javaslat a Házba kerül, addigra szélcsend lesz minden vonalon a tavaszi fegyvercsörtetések után? Hová lettek a púroszok? Eltüntek egy varázsütésre, mint egy elfújt felhő. Hát a püspökök ádáz haragjából mi lett? Egy kis csendes tanácskozás a prímási palotában, ahol a többség azt határozta, hogy nem visel háborút, (nem ám, mert nincs meg a győzelem kilátása), hanem mindössze egy pásztorlevelet bocsátanak ki (azt is inkább azért, hogy a római szentatya is lásson valamit).

A javaslat tehát diadalmasan vonul keresztül a képviselőházon, szokatlanul nagy többséggel - ami szükséges is, mert a főrendiház ellenző szavazata esetében, ha az alsóház többsége csekély lenne, beállna a nemzetre való fellebbezés szüksége: egy új képviselőválasztás; amit pedig az isten fordítson el az országról. De azt hiszem, a kormánynak se lenne kedves, magukról a képviselőkről nem is szólva.

Ám ez nem következik be. A javaslatnak nagy többsége lesz. A kormánypárt tagjai közül csak mintegy tízen szavaznak ellene, huszonketten pedig eltávoznak a szavazás elől. A veszteség összesen 32 szavazatra tehető. A nemzeti pártból, Apponyival az élükön, a liberális árnyalatból 28-an a javaslatok mellett szavaznak, a szélsőbalból ellenben ötven igenlő szavazat várható, a többség tehát impozáns lesz, ötvennel nagyobb, mint szokott lenni.

Ezen a kombináción csak az változtathatna lényegesen, ha a kormány nem tudná megnyugtatni a gyermekek vallásáról szóló javaslat miatt berzenkedő protestánsokat, kik Kiss Alberttel és Thaly Kálmánnal élükön erős agitációt akarnak megkezdeni.

Ez agitációban bizakodik a püspöki kar. Ettől vár új bonyodalmakat, aminthogy ez idő szerint ez az egyetlen fekete pont a javaslatok jövőjében, értve ezt a jövőt nem messzebb, mint a főrendiház kapujáig.

A püspökök békés többsége Vaszary vezérsége alatt (ki ez egyszer csakugyan hódol a paxnak) nem akarja a háborút (mert ehhez a háborúhoz is az a bizonyos három dolog kell, amit Montecuccoli mondott), de csak akkor nem, ha a kormány a másik javaslatnál nem enged a protestánsok kívánságainak, ha enged, akkor a határozat szerint minden vonalon megkezdődik a hadjárat.

A kormány nehézsége tehát itt van; ha enged, háborút támaszt maga ellen a papok részéről, ha nem enged, buzgó híveket tántorít el magától a másik oldalon, a protestáns részen, kik különösen a javaslat első paragrafusát tartják magukra nézve sérelmesnek; a többi meg volt beszélve velük, ezen egy paragrafus azonban megbeszélés nélkül jutott a javaslatba.

Mérlegelve a savoir vivre-t, a kormánynak kevesebb kára volna abban, ha azokat, akik különben is ellenségei maradnak így is, úgy is a javaslatnak, a protestánsoknak teendő engedménnyel egy kicsit jobban felingerli (mert ezáltal nem veszt szavazatokat), mintsem hogy a nem engedéssel az egyházi ellenségekhez még újakat szerezzen. Ha tehát a kormány praktikus taktikai szempontra helyezkedik, engedni fog a protestánsoknak, ebből háramlik a nagyobb előny - de mint hogy a Wekerle-kormány nem az engedő kormányok fajából való, amit egyszer beírt, valószínűleg bent is marad a javaslatban.

Lehetséges e körül némi konfliktus, némi irritáció a túlzó protestánsok részéről, de az aligha verhet mélyebb hullámokat, s éppen nem változtathat lényegesen a felállított számarányokon.

A javaslat tehát emberi számítás szerint óriás többséggel megy keresztül a képviselőházban; ezt érzi mindenki, s napról napra kevesbednek azok, akik skrupulusokat csinálnak az otthon adott reverzálisokból.

Másként áll a dolog a főrendiházban. Wekerle a mai ülésen ugyan reményét fejezte ki, hogy ott is simán mennek keresztül az egyházjogi reformok; de némely beavatottak, kik e tekintetben meglehetősen hiteles számítást tettek, harmincnégyre teszik az oppozíció többségét, amely számból valamit le lehet faragni az egyenkinti kapacitással, amely (úgy mondják) nagy sikerrel indult meg a legközelebbi napokban. De első szavazáskor, hacsak valami váratlan incidens közbe nem jön, a javaslat aligha megy keresztül.

Most aztán vagy a király avatkozik bele, s személyes föllépésével egyenlíti ki az ellentéteket (ami okvetetlenül sikerülni fog), vagy a nemzetre nézve történik apelláció - de ha az alsóházi többség impozáns lesz, úgy ennek éppen ne lehet sok értelme. A paire-schub, mely mint mumus bukkan fel némely lapokban, alkalmas gondolat így a Mikulás évadján, de mint komoly következményekre gondolni sem lehet. A mi főrendiházunk megteszi azt, hogy egyszer esetleg tiltakozik egy nem ínye szerinti javaslat ellen, de bír annyi polgári bölcsességgel, hogy a nemzeti akarattal szemben nem szegz mellét makacsul másodszor is.

Semmi kétség, hogy esztendő ilyenkorra már szentesített törvény lesz a Ház asztalára most jutott egyházi reformjavaslatokból, melyekre egy viszontagságos út vár még ez évben, de győzelemmel a legvégén.




KATÁNGHY MENYHÉRT OTTHON

(Vidéki levél)

Már napok előtt elterjedt a hír városkánkban, a sánta telegrafistától hallottuk, hogy szeretve tisztelt képviselőnk sürgönyt küldött kedves neje őnagyságának: »Pénteken jövök, az állomásnál kocsi várjon. Választók előtt tartsd titokban.«

De van-e a XIX-ik század végén már titok? Mire a vonat berobogott, az indóház és a pályaudvar már fel volt lobogózva. Mi mintegy nyolcvanan, a polgármesterrel élünkön, ott várakoztunk a peronon, jelen volt Katánghyné szül. Bodrogszeghy Klára úrnő is, Menyus fiacskájával és a nagyobbik leánykával, Margit kisasszonnyal. Őnagysága, a képviselőné nyájas megszólítással tisztelte meg a város fejét, tekintetes Kovách Ambrus polgármester urat, és hosszasabban beszélgetett főtisztelendő Kozmics Antal apát-plébános úrral.

- Milyen szeretetreméltó önöktől, hogy szintén a férjemet várják.

- Gondoltuk, hogy a karácsonyi ünnepeket családja körében tölti a nagyságos úr. S az országgyűlés már a múlt héten végetért.

- Igen, de férjemnek még némi dolgai voltak; ő ugyanis a Naplóbíráló bizottság tagja. Hihetőleg ez foglalta el.

A főtisztelendő az ég felé fordította a szemeit.

- Utique, a sok munka! S aztán ilyenkor igen érdekes a főváros.

A nagyságos asszony bánatosan csüggesztette le fejét.

- Csak ne volna benne az a nagy lakásszükség! Szegény uram, abszolúte nem bír találni lakást.

- Pedig annyi tenger ház van ott! - kottyantott közbe a városi főjegyző, de legott oldalba bökte figyelmeztetésül a polgármester, s igyekezett elsimítani:

- Van ördög! Azazhogy van, van, de... Azazhogy voltaképpen alig van és...

E pillanatban fütty hangzott, nagy nyüzsgés, mozgás keletkezék a pályaudvaron, s egy-két horkantással becsusszant a vonat, mint egy nagy, tekergős kígyó.

Az egyik kupéajtó nyomban kinyílt, s harsogó éljenzés közepette kilépett belőle Katánghy Menyhért, egy sasorrú, olajbarna úr kíséretében. Kerületünk képviselője nyestprémes felöltőt viselt és elegáns utazósipkát, nyakában sárga szíjról lógott le szivartáskája.

Mi, tisztelői, a szokásos félkörbe igazodtunk a kupé előtt, s ft. Kozmics Antal a következő jeles rögtönzéssel fogadta:

»Nagyságos képviselő úr!

Valamint Anteus a földtől nyerte az ő erejét, nagyságod ereje is e földben van, amelyre e pillanatban lépni méltóztatott. Jól tudjuk mi azt, hogy a politika az exigenciák tudománya, és azt is tudjuk, hogy a legkiválóbb férfiú is marcangoló kételyeknek van kitéve. Lehet-e ez másképp most, az egyház szorongatott állapotában?

Olvastuk híres leveleiben, a páratlan hitvesi szeretet és a rendületlen hazafiság e nevezetes revelációiban, melyek hasonlítanak a Pál apostol leveleihez a belső igazságra nézve; igenis olvastuk tépelődését, hogy bölcs elhatározását ide vagy oda vesse-e a mérlegbe, s most jólesik látnunk, hogy idejön nagyságod a földhöz, melytől erejét nyerte, s lehajlik hozzá, de nem mint Midasz, hogy valamit súgjon a földnek, hanem mint Szent Vendelin, hogy valamit kérdezzen a földtől. Oh, a föld felelni fog! Isten hozta közénk, kit kitárt karokkal üdvözlünk itthon, mint egykor földijei Démoszthenészt!«

Katánghy elmosolyodott, s a most keletkező éljenzés alatt két fehérruhás leányka lépett elő, kik egy virágbokrétát nyújtottak át, mire egy-egy aranyat adott nekik, ezzel a maradandó becsű kedélyeskedéssel:

- Démoszthenész kavicsokat hordott a nyelve alatt, hogy ékesszólóbb legyen, én aranyokat hordok a zsebeimben.

Síri csönd támadt e kicsi intermezzo után, mert mindenki képviselőnk válaszát várta e nevezetes rögtönzésre. [14] De mekkora lett a konsternáció, midőn helyette a vele jött magas, olajbarna úr szólalt meg: »Szeretve tisztelt választóim«, de egészen a Katánghy hangján és gesztusaival. Az emberek szája tátva maradt. Soha ilyen csodát! Még maga a távol álló nagyságos asszony is azt hitte, hogy a férje beszél.

Ki ez? Mi ez? Edison-masina ez vagy eleven ember? Mindenki erről kérdezősködött, míg végre kiszivárgott a tömeg közé, hogy ez Bessenyei Ferenc képviselő.

- Afféle bohóca a pártnak - mondák -, aki mindenkit tud imitálni. S ha valamelyik nagyúr nem ér rá ide-oda elmenni, őt küldi maga helyett, hogy az ő hangján beszéljen. Megbecsülhetetlen egy ember! Csak az akár, hogy a különböző ábrázatokat nem tudja fölvenni. Akkor volna tökéletes.

- Halljuk az igazi Katánghyt! - kiáltá egy-két kapcáskodó hang, kik nem értették el a kellemetes meglepetést, melyet képviselőnk ez alteregójával szerzett. - Halljuk az igazi Katánghyt!

De az igazi Katánghy már ekkor észrevette szeretve tisztelt nejét, s hozzája rohanván, háromszor átölelte, aztán a Margit kisasszonyt csókolta homlokon, s szeretetteljesen hátba ütötte Menyus úrfit.

- Szent Isten, Menyus - mondá az asszony ijedten - de rosszul nézel ki, de lesoványodtál. Talán beteg voltál?

- Nem volt, hála istennek, semmi bajom.

- Valld be, hogy sokat éjjeleztél. Hiszen kék karikák vannak a szemeid alatt.

- Ah, Klári, te okos asszony vagy. Te kitaláltad, hogy éjjel is dolgoztunk. Azok az átkozott bizottságok!

- Milyen bizottságok, te Menyus?

- Hát nem olvastad, hogy megsemmisítettük a hódsági mandátumot? Az volt csak a nagy munka! Kilenc hónap alatt elvégezni egy ilyen ügyet! Ah, Klára, te nem érted az ilyeneket. Hát nincs-e valami baj itthon?

- Nincs semmi fontos, csak az, hogy a »Mameluk« orrából kiesett a lánc, és most összevissza marcangolja az embereket. Rémület van az egész házban.

A Mameluk nevet ugyanis (nehogy zavarba jöjjön a tisztelt olvasó) egy szelídített medve viseli a Katánghy-kastélyban, kit maga a képviselő úr nevelt fiatal bocsból, s orrán keresztül karikát húzva, arra egy láncot erősített. E lánc miatt, mely mindenütt utána csörgött (mert Mackó úr szabadon járt az udvaron és az ámbitusokon), nevezték el a városkában Mameluknak. A Mameluk senkit se bántott, míg a lánc az orrában volt és lenyűgözte, járt-kelt szelíden, mint a juhászkutya, a gyerekek játszottak, ingerkedtek vele, a bundáját simogatták, de a Mameluk mégsem bántotta őket. De két nap óta valahogyan kiesett a lánc a Mameluk orrából, s azóta állat, ember rémületben van. A Mameluk vérfagyasztó dolgokat csinál.

- Ej, ej - szólt Katánghy -, bosszant, hogy a Mameluk orrából kiesett a lánc. Már most mi az ördögöt csináljunk?

- Valóságos Szodoma, Gomorra van a házban. A béresek felhúzott puskával végzik dolgaikat az udvaron, a gyerekeket pedig ki sem eresztem. Le kell a fenevadat lövetni.

- Szegény Mameluk, ki hitte volna róla. Nem, mégsem lövetem le, Klára, hátha még vissza lehetne illeszteni a karikát az orrába? Hiszen voltak már ilyesmire példák a történelemben. De te nem tudod, te persze nem hallottál semmit a »púroszok«-ról?

E pillanatban bevégezte beszédét Bessenyei, megint zajos éljenfergeteg támadt, sokan kalapjaikat lengették, mire Katánghy egypárszor meghajtotta magát, azután előálltak a fogatok, a Katánghy négy almásszürkéje s a kíséret kocsijai.

Szeretve tisztelt képviselőnk maga pattant fel ruganyosan a bakra, a nagyságos asszony a vendég képviselővel a hátsó ülésen foglalt helyet, Margit kisasszony, aki, úgy hallik, már jegyben is járna Fenyvessy Ferenccel (de az ünnepélyes eljegyzés csak akkor lesz, hír szerint, mikor az intendánsi kinevezése megjelenik), szemben ült a mamájával. Menyus úrfi pedig Julcsa nevű fekete póniján a kocsi mellett lovagolt.

Az ablakok mindenütt megnyíltak, amerre az impozáns menet elhaladott, a hölgyek kendőket lobogtattak, egy kisasszony szemünk láttára kitépte virágcserepéből gyökerestől a rozmaringját és Katánghyra dobta a kocsiba. Egyszóval volt nagy lelkesedés, amit a vendégképviselő még az oktalan állatokra is kiterjesztett, útközben utánozván a kakasok hangját. Nosza, erre az egész utca kakasai elkezdtek Bessenyei úrnak felelgetni, tévedésbe ejtvén az idő felől - mert még csak délelőtt tíz óra volt.

A kastély kapujában Kristóf úr (ki csak január elsején foglalja el új hivatalát Budapesten) két mozsarat sütött el, az apró Katánghy úrfiak pedig játék trombitáikat fújva várták a »papát« a folyosón, fölfegyverzett béresek sora közt, kik a kóválygó mackóra ügyeltek.

A kocsisor egész lakásáig, sőt a kastély udvarára is kísérte, hol a nagyságos úr beinvitálta a díszes és előkelő közönséget a termekbe, s az inasok sódart és konyakot hordtak körül.

Tanulságos volt e mintegy félórai időzés is a két nemes államférfi körébe, akik közül kivált szeretve tisztelt képviselőnk igen sok dologról, ami magántársalgásban felmerült, fontos és érdemleges nyilatkozatokat tett. Kijelentéseinek javát azonban fenntartotta vízkeresztre (január 6-án), amikoron is a háromkirályok napján fog megtartatni Menyhért napja. A rövid, kedélyes déjeuner-nél természetesen csak per tangentem, triccs-traccsban lehetett érinteni az országos dolgokat.

A valutára megjegyzi, hogy semmi aggálya sincs a siker felett, mert Wekerle egy varázsló. A kilencvenegy éves Fortány egyre bólingatott hófehér fejével.

- Ő az, ő! Tudtam én, hogy eljön, hogy nem marad ott... a szigeten... ahova azok a kutya angolok elzárták.

- Miről beszél, bácsi! - kérdé a képviselő a reszkető kezű aggastyánt, ki mind kiöntögette a pálinkát a kupicából.

- Kit zártak el az angolok?

- Hát őt... a Wekerlét... a Napóleont. De előjött.

- Régen volt az, Fortány bácsi!

De az öreg, kinek fejében összefoly már a múlt a jelennel, s az eltűnt évek csak mint kurta napok szürküllenek előtte, egyre csak pislogott szemöldök nélküli apró szemeivel, hogy azt ő jobban tudja.

Mindenki mosolygott, csak Katánghy mondá komolyan:

- Ha hinni lehetne a lélekvándorlásban, valóban azt hinném magam is, hogy a Napóleon merész lelke bújt bele. Higgyétek el, urak, hogy rettenetes szerencséje van. Én az olyan szerencsével mindjárt otthagynám a miniszterséget, s meg sem állnék Monacónál idébb. Ez az udvartartás is! Mernék fogadni, hogy két év múlva ideköltözik az udvar Budára, úgy, hogy vissza se megy többé.

- No, csak az kellene még - szólt közbe a nagyságos asszony -, akkor még nehezebb lenne lakást kapni.

- Ne nyugtalankodj, Klára. Jó híreim vannak számodra. A Légrádyék háza már tető alatt van.

Flanga fiskális a Hieronymi elmeneteléről intézett kérdést.

Katánghy összeráncolta homlokát:

- Nem lehetetlen, hogy átmegy a kultuszhoz.

- És miért engedik asz urak?

Egy mély sóhaj tört ki képviselőnk széles melléből:

- Mert derekabb ember, mint kellene.

- Az úgy van - vágott közbe dr. Plachta -, a gyerekek közül is elpusztul, amelyik túlságosan jó. Tessék ezt, kérem, megvigyázni.

- Ösmertem Halason, kérem átosan, egy mészárost - jegyzé meg Bessenyei -, aki irtózott a vértől, s mikor egy bárányt le kell ölnie, mindég kilelte a hideg. Méztatnak tudni, a mészárost lelte ki a hideg, nem a bárányt. Nagyon jószívű mészáros volt.

Kristóf úr, aki egy szivardobozt hordott körül, az ellenzék magatartására volt kíváncsi, az egyházjogi reformokkal szemben.

- Az ellenzék - felelte Katánghy - igen jól tudja, hogy a fazekunkban tejföl van. S mint a pákosztos macska, szereti is a tejfölt, szeretne velünk együtt inni, de még előbb szétnéz, gondolkozik, nem lehetne-e valahogy eltörni a fazekat, mert azt még jobban szeretné.

Kozmics apátplébános felfortyant, hogy erre nem volt szükség, hogy ez a kérdés a hajánál fogva van előrántva, ez mind a Tisza Kálmán praktikája.

- Mert higgyék meg az urak - mondá ingerülten -, az öregnek még mindig nagy befolyása van. S ennek megakadályozására kellene valamit tenni nagyságtoknak.

Képviselőnk ajkai körül finom, irónikus mosoly jelent meg.

- Egyetlen módot tudok rá, ha vagy ötven-hatvan kerület összebeszélne jövőre...

- Halljuk, halljuk!

- S ha csupa okosabb embereket küldene fel Tiszánál az országgyűlésre. Tisza befolyása mindjárt megszűnnék. De a kerületek makacsok...

- Úgy van, makacsok - bizonyította a patikárius.

A konyakos palackok gyorsan kiürülvén, képviselőnk meleg baráti kézszorítással vett mindnyájunktól búcsút, csak Plachta doktort marasztá ott egy szűkebb körű értekezletre, a mackó orrláncának visszatétele tárgyában.

S doktor Plachtának tényleg volt egy ötlete. A mackó szereti a mézet - tehát mézet kell neki adni, de olyan szerben, ami őt elaltatná, a méz tehát egy dézsa spirituszba keverendő.

A dézsát aztán ki kell tenni az udvarra. A »Mameluk« messziről megszagolja a mézet, Bessenyei kidugja a fejét az ablakon, s a nőstény medve hangján hívja; a medve odajön, leissza magát, elalszik, s amikor alszik, akkor a Mameluk is jámbor lény, szépen vissza lehet tenni a karikát az orrába.

De a dolog balul ütött ki, s már uzsonna táján villámként járta be a hír kis városunk érdeklődő köreit, hogy a szegény medve ráment a pálinkás mézre, s el is aludt a szesztől, de örökre. Annyit öntött fel a garatra, hogy a szesz meggyulladott a gyomrában. Végre is szép, kellemetes halála volt szegénynek, s doktor Plachta úr is újra bővítette bokros ismereteit eggyel, hogy ha a Mameluknak, már ti. a medvének, kiesik egyszer a láncos karika az orrából, azt soha többé nem sikerül visszatenni.

Azt hallom, a Menyhért-napi lakomára százötven meghívó lett a kerületbe kibocsátva. Az egész város lázas izgatottsággal várja a nagy napot, mert mint biztos forrásból értesülünk, képviselőnk hosszas, beható nyilatkozatokat fog tenni tószt alakjában a helyzetről. Futtaki is ide váratik.

r. l.





1894
CIKKEK, TÁRCÁK




JÓKAI ÖTLETEI ÉS LELEMÉNYE

Egyszer volt Budapesten egy világra szóló jubileum...

Igen, egyszer volt. Először és utoljára. Író többé Magyarországon nem nőhet ekkorára. Jókai volt az utolsó példány. Be lehet fordítani a címereket.

Nagy tehetségek bizonyára születhetnek ezután is, esetleg még nagyobbak is, de ilyen csodálatos nagyra már nem nőhetnek többé, mint ahogy a virágcserép szűk földjébe beültetett kaktusz nem növekedhetik nagy fává. Kicsike talaj jut már csak az íróknak; a költés mestersége, amelytől elfordult a közérdeklődés ezer irányba. De Jókai maga nőtt egy végtelen sivatag közepén. Voltak idők, amikor minden szem rajta függött. Amikor az érdeklődés minden nedvét maga Jókai szítta fel, a dicsőség emlőit, amelyeken most már annyi ember táplálkozik, maga szopta hát persze, hogy roppant naggyá nőtt.

S még így se lett volna azzá, ami, ha nincs a hagyományos sógor-koma, aki naggyá teszi. Csakhogy ez a sógor Tallérossy Zebulon uram volt, a koma pedig Kakas Márton. Sőt valljuk meg az igazat, Prottman bácsi is segített a dologban.

De ezentúl csak mesélgetniök lehet az íróknak és az nem elég. Jókai népszerűségére szerencsésen játszottak közbe a viszonyok s talentumának gazdag forrásai. Pompás humora s roppant leleményessége. Néha egy-egy le nem nyomatott ötlete is bejárta az országot, s ez népszerűsítette leginkább. Egy kis találó szerkesztői üzenet az »Üstökös«-ben tovább keringett az olvasók figyelme előtt, mint a legköltőibb szépségektől duzzadó elbeszélés.

Ő maga nagyobb társaságokban álmodozó, mindig hallgatag ember volt, majdnem ügyetlen egy kissé, de jó ismerősök előtt gazdagon bugyogott a kedélye.

Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találtam őt, amint egy íróasztalnál ült, tollal a kezében.

- Mit csinálsz, Móric bácsi?

- Pénzt felelte kurtán.

- Taníts meg engem is, Móric bácsi.

- No, azt ugyan ne tanuld meg tőlem s mutatta hamiskás mosollyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt.

Egy másik alkalomkor azt újságolta valaki a képviselőházi folyosón, hogy gróf Zichy Jenő egy szobrot ajándékozott a városnak, a Huszár Adolf utolsó művét, s dicsérte Zichy Jenőt.

A nagy dicséretekbe nem állhattam, hogy közbe ne szóljak:

- No, ugyan nagy dolog is. Aránylag éppen olyan, mintha én egy britannika szivart adtam volna a városnak. Nem igaz, Móric bácsi?

- Olyan fiacskám szólt Jókai elgondolkozva, de hát adtál-e már te valamikor a városnak egy britannika szivart?

Ez aztán mázsás argumentum volt. Úgy elsompolyodtam én onnan, mintha ágyúból lőttek volna ki.

Érdekes világot vet arra, hogy Jókai milyen könnyen szokott dolgozni s szinte bepillantást enged leleményes fejébe a következő eset:

A »Regény-világ« című folyóirat indult meg körülbelül tíz év előtt képekkel. Az első számban természetesen Jókaival rukkolt ki, a »Poklokon keresztül« című regény kezdődött benne.

Jókai Mórban is, bár a legtermékenyebb író a földtekén, megvan az a bohém-vér, hogy szereti a körömégés szagát. Hogy akkor szeret írni, mikor már a körmére ég a dolog. Azért is kezdi meg mind a »Pesti Hírlap«-ban, mind a »Nemzet«-ben a regényeket két-háromszáz sor kész anyaggal, hogy mintegy rákényszerítse magát a munkára. Így lett a »Poklokon keresztül« című regénnyel is, hogy nem írta meg, csak az utolsó napokban. De az illusztráció hozzá már előbb kellett, tehát magához hívatta a piktort, minthogy a szöveg még nem volt készen, élőszóval magyarázta meg neki, mit kell rajzolnia.

- Rajzoljon le egy középkori várurat, aki a szent földre indul, amint búcsúzik a nejétől és a házbeliektől.

Ez volt a téma. A piktor le is rajzolta becsülettel, elvitte a kiadónak, a kiadó elküldte a kész képet Bécsbe Angererhez, a cinkográfiába.

Eközben Jókai is, sürgős lévén már a szöveg, elhozta a regény első fejezetét, melyben az van kedvesen előadva, hogy a várúrnak a felesége magtalan volt, amiért aztán a derék zászlósúr megindult zarándokútra Jeruzsálembe a szent sírhoz, hogy ott könyörögjön magának gyermeket, s érzékeny búcsút vett az ő jámbor hitvesétől.

A szöveget kiszedték, a kép kliséjét beigazították és lehúzták a kefelenyomatot.

De mekkora lett a megrökönyödés, az ijedelem, amint egyszerre ott látnak a képen, a búcsúzó úrasszony mindkét karján egy-egy mosolygó buksi gyereket, odakapaszkodva, mint amelyik termőfáról két piros alma csüng le.

A kiadó a haját tépte:

- Elvesztünk! - hörgé. - Oh, az a szamár piktor! Oh, az a piktor! Jaj, már most mit csináljunk!

- Más képet kell vágatni tanácsoltam.

- Az lehetetlen. Holnap meg kell a lapnak jelennie.

- Ki kell a képet dobni!

- No, az meg éppen nem lehet, illusztrált folyóirat van a közönségnek ígérve.

E percben ért oda Jókai. Fogadják zordon arccal:

- Nagy baj van, borzasztó baj van.

- Ugyan mi? - kérdi jó kedvvel.

Elmondják neki, hogy a kép és a szöveg közt egy áthidalhatatlan ellentmondás van. Már most lőttek az egész vállalatnak.

Az öregúr átnézi a szöveget, megnézi aztán a képet és ő is elkezd hümmögni, bosszankodni:

- Hm, persze, persze. Ez már hiba, nagy hiba. Én vagyok az oka, nem a piktor. Engem szidjanak, ne a piktort. Elfelejtettem neki mondani, hogy miért megy a lovag a szent földre. Csak azt mondtam, hogy búcsúzik. Ej, ej, kutyaadta! De nem tesz semmit... nem tesz semmit.

A kiadók még apprehenzívusabb arcot vágtak:

- Hogyan, nem tesz semmit? Hisz ez valóságos szerencsétlenség. A képviselő úr nagyon is könnyen veszi a mi bajunkat. Azt hiszem, bele kell bolondulnom. Ilyen malőr, ilyen malőr!

- Csigavér - szólott Jókai -, egy-két tollvonás s minden helyre van hozva.

A kiadó hitetlenül rázta a fejét, mire Jókai kezébe vette az ő csodálatos kalamusát és e három sort írta be a szöveg közé, amely mai napig is bent van:

»Pedig a várúrnő olyan végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béresek, gazdatisztek porontyait s reggeltől estig játszott velük, becézgette és a karjain hordozta őket.«

Ez volt a csoda hatás. Akkor egyetlen egyszer láttam kiadót, aki boldognak vallotta magát, dacára Solon mondásának, hogy halála előtt senki sem boldog.




JÓKAI MINT KÉPVISELŐ

Még csak évek előtt is gyakran lehetett látni a nagy írót a folyosó valamely csendes részében sétálni, hátratett s keresztbe font kezekkel. A hátul keresztbe tett kezek a fejtörést jelezték nála. Ez azt jelentette, hogy beszédre készül. Csodálatos regényeinek meséit is ilyen hátrarakott kezekkel gondolta ki.

Jókai mindig egyformán öltözött. Egy sötét, hátul is gombos Ferenc József kabát van rajta, sötét barna nadrág, tarka nyakkendő egy karneol kutyafej tűvel. Másforma ruhát soha senki se látott rajta, kivéve, ha frakkban vagy díszmagyarban van; ő maga sokat változott, a feje pedig éppenséggel változik most is (hol kopaszon látjuk, hol dús hajjal), szakálla megderesedett, bajusza vesztett a hetykeségéből, de azért még mindig ruganyos, nyulánk, szinte deli alak, hanem most már évek hosszú során át nem teszi keresztbe hátul a kezeit, azaz nem tart beszédeket.

Úgy tetszik mégis asszony a politika. S mire megöregszik az ember, kiokosodik belőle is, hacsak nem olyan szerelmes valaki, mint Tisza Kálmán. Hajdan nemcsak igen gyakran beszélt, kivált a balközépi időkben, hanem a »Hon«-ban, mint vezércikkíró s az »Üstökös«-ben fölséges humorú Tallérossy Zebulonjával részt vett az aktuális politikai szóharcokban is, most hova-tovább mindinkább elhallgatott. Az »Üstökös«-sel elenyészett a jó öreg Zebulon, aki a maga tót ravaszságával sokszor megmondta az igazat, a »Hon«-nal pedig végképp eltűnt a politizáló Jókai teljesen visszatért a múzsákhoz. A Házba eljár ugyan, de beszédet nem tart többé, a tárgyalás menete nem érdekli, korrektúrákat csinál a padban, vagy ábrándozva tarka-barka meséket sző az ellenzéki szónokok beszéde alatt, s mikor látja, hogy pártja (az a bizonyos erdő) feláll, ő is fölemelkedik velök gépiesen, s igen sokszor utólag kérdi a szomszédjait:

- Miről is van szó, kérlek?

Néha kimegy a folyosóra (bár nem lévén szivaros, nem igen kívánja a folyosót) s éppen csak annyit tud a politikai eseményekből, melyek a kedélyeket momentán foglalkoztatják, amennyit az ottani trécselésekből elméjében összefogdos.

A közönségben rendkívül szeretik hangoztatni mint egy röpke ragadós szót: »Jókai rossz politikus«. Azazhogy Jókai ma már nem is politikus. Annyira nem az, hogy a lapok politikai rovatát is csak elvétve olvassa el. Az apró cselszövények, személyi súrlódások, klubbeli fondorlatok éppenséggel nem érdeklik. Úgy él ő a politikában, mint egy igazi grand-seigneur, aki cseppet se törődik a háztartással, semmi gondja rá, hogy a szakácsok mit főznek, ő bizony bele nem tekint a konyhába és a fazékba, hanem csak a tálalásnál van, s legfeljebb akkor vág némely ételhez savanyú arcot, de az asztaltársak kedvéért ő is megeszi.

Jókai tehát már nem jár keresztbe tett kezekkel többé a folyosókon; köznapi dolgokról beszélget, leginkább a szőlőművelésről (a legbüszkébb a svábhegyi boraira), fölkeresi a karzaton valamelyik munkatársát, akinek a regényfolytatást adja át (melyet otthon az ülés előtt megírt), azután a fiatalabb kollégákkal évelődik, akiknek azonban már csak egy kis részét ösmeri. Egy-egy ötletke, egy aperu, egy bonmot mindig van a táskájában. Szeretetre méltó, kedves, nyájas, nyílt, barátságos, egyszerű, szerény. Ő az egyetlen ember, akinek nincsen egyetlen személyes ellensége sem. De hol is szerezte volna?

Arról éppen semmi tudomással se látszik bírni, hogy ő Magyarország egyik legnagyobb élő embere, éppoly félénk tisztelettel emelkedik fel egy-egy miniszter előtt, aki kezet jő hozzá fogni, mint egy kéthónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenő miniszter útközben megszólítja. Ez a felsőbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor.

- Ha én neked volnék, Móric bácsi - kötődnek vele -, mind a nyolc miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tőlem: hogy érzem magam, mit álmodtam?

- Mit érnék vele? - felel. Hogy nyolcszor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenkint? Egyszer is sok, amíg leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levő regényeimet. Nem szoktam én hiába aludni, mint ti.

A parlamentben ma már semmi szerepet se akar vinni. A bizottságok közül egyikben sem vesz részt, csak a delegációkba jár még. Ha valamely csoportnál, ahol beszélgetni megállt, aktuális politikai kérdést feszegetnek, vagy kulisszatitkokat suttognak, szent ijedelemmel fut odébb: »Apage satanas!«

Boldog, ha az ülésekről a végük előtt szökhet el, s ilyenkor ravasz körültekintéssel oson ki, megfigyelve egy olyan szerencsés pillanatot, amikor a Perczel Béni héja-tekintete másfelé van fordulva.

De a wippnek csodálatos látást adott az isteni végzés. Van annak tán szeme a feje búbján is. Igen gyakran észreveszi a menekülőt:

- Ne méltóztassék, bátyám, elmenni, mert szavazás lesz.

Amire sóhajtva fordul meg a nagy író s mintha a gondviselés hallatná a maga szavát, néma megadással várja be a gyűlés végét.

- No, hála istennek sóhajtja, mikor aztán csakugyan véget ér a dolog s egy konfortáblin siet haza a »gyerekekhez«.




JÓKAI MÓROK

Mikor ezelőtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a »Török világ Magyarországon« című regényt, már a tizedik sornál letettem elmosolyodva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték.

- Ugyan eredj, mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni.

- Hát csak írj ilyet, édes fiam!

Olyan egyszerű, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát hogyne tudnék én olyat írni!

S azóta egyre próbálgattam. Harminc év óta ezt csinálom szakadatlan, mint az ősmesékben, mikor az anyai szó igézete megfog valakit s ott hagyja egy lehetetlen munkánál: »Hát csak írj ilyet!«

S most harminc év múlva, ha újra elém vetődik az a tíz-húsz sor, csüggedten sóhajtok fel:

- Jaj, így én sohasem fogok tudni írni!

És bár annyi idő kellett, míg erre rájöttem, most a harmincadik esztendőben megint egy ilyen könnyelmű mondásba kevertem magamat.

Éppen erről a felolvasásról tárgyaltunk, s én könnyedén odavetettem:

- Szívesen írok Jókairól, hiszen úgy ösmerem, mint a tenyeremet.

Ha akkor valami jó szellem a fülembe súgja: »De hát tudnál-e te a saját tenyeredről egy felolvasást tartani?« bizonyosan kétszer is meggondoltam volna, de így egyszerűen nekivágva, leírtam Jókai életéből nehány epizódot, elmondtam némely ötletét, belekevertem a megfigyeléseimet s felolvastam otthon a családom előtt, mint mikor az új ruhát felpróbálják, hogy jó lesz-e?

Hát egyszer csak közbeszól a tízesztendős fiam, letévén a Jókai egyik mesés könyvét, amelyben lapozgatott.

- Ezeket már én mind hallottam.

- Kitől, te buksi?

- Zsuzsi szakácsné beszélte.

Behívattam a Zsuzsi szakácsnét, az a gyanúm volt, hogy a kéziratomat olvasta.

- Honnan tud maga annyit Jókairól?

A Zsuzsi vállat vont.

- Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelőtt egy bankárnál voltam házvezetőnő s annak a leánya, mintha barátnője volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított.

- És a kisasszony kitől tudta?

- A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat.

- Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat?

- Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónője, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták.

No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után de hiába. A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja.

Bizonyosan én sem látom jól (hiszen én is el vagyok varázsolva, mint a többiek) s még bizonyosabb az, hogy semmi újat sem tudok róla mondani.

Hát mit tegyek? Lerajzoljam őt magát, alakját, arcát, szelíd kék szemeit, lágy, mélabús hangját? De hiszen öt perc múlva e helyen fog ülni, látni és hallani fogjuk őt!

Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vagy pedig nagy képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdőnek: »Csitt, erdő, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!« Volt-e már olyan ostoba léhűtő, aki rákiáltott a patakra: »Megállj; ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csacsogj ezen a hangon!«

Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppenúgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok.

Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: »Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!«

*

Ah, igazán, én sem mondhatok semmi olyat Jókairól, ami már az önök fejében ne járt volna. És ennek talán én is oka vagyok, de önök is, mert önök a Jókai generációja.

Ez a baj. Engem kell mindenekelőtt segíteni. Legyenek tehát kérem elkészülve valami rettenetesre. A legrendkívülibb eszközökhöz kell folyamodnom. El fogom önöket szakítani Jókaitól. Az írók e hatalmát hasztalan is lenne kétségbe vonni. A fantáziának is olyan engedelmes szelleme van, mint az Aladin lámpájáé. Ha hívom megjelenik, amit parancsolok megteszi.

...Hát én íme azt parancsolom neki, hogy helyezze át önöket mindnyájukat e percben a XXII-ik századba velem együtt, Jókait ellenben egyelőre hagyja itt (az majd magától is oda talál).

Tehát a XXII-ik században vagyunk és én egy akkori akademikus koponyáját elkölcsönözve felolvasom nagyérdekű irodalom-történeti nyomozásaimat e díszes körben:

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Önök jól tudják, hogy őseink milyen hitvány papírra nyomták a könyveket és a lapokat, úgyhogy a XIX-ik és XX-ik században nyomtatott könyveink és folyóirataink mind elenyésztek, ti. az eredeti példányokban, ami miatt igen sok zavar keletkezett bizonyos tények megállapításánál.

Egyike a leghomályosabb dolgoknak a XIX-ik századból az úgynevezett Jókai-mítosz.

Ki volt, mi volt ezen Jókai, ez a ködös, eldönthetetlen kérdés. Az általános feljegyzések szerint Jókai Mór a nagy magyar király Ferenc József idejében élt. Igen sok adat van erre, de az adatok igen furcsák s éppen nem bizonyítják, hogy ezen Jókai írta volna a reánk maradt mintegy háromszáz kötetre terjedő csodás műveket. Lehet-e egy embernek ennyit írni? Merő lehetetlenség.

Ha írta, két-három ember írhatta. De itt viszont az a kérdés tolakodik fel, miként írhatott két ember ilyen egyforma lélekkel, egyzamatú humorral, azonos fantáziával és hanggal. Ámbár nem hozhat-e két körtefa ugyanolyan ízű gyümölcsöt?

De akárhogy áll is a dolog, bizonyos, hogy nem egy ember írta e műveket. Az akkori hiányos és felületes világban még az Akadémián is megesett, hogy kiadott egy értekezést, melyben a két angol Pitt egy Pittnek volt előállítva. Meglehet, hogy ez akkor szokás lehetett, s így csinálhattak két vagy több Jókaiból egy Jókait. A mi őseink pazarok voltak, mi ma öt Jókaival dicsekednénk, ha egy volna.

Már a XXI-ik század irodalomtörténészei is gyanakodni kezdettek, hogy vajon egy ember írhatta-e a tömérdek munkát, nyomozták, kutatták és rostálták a régi följegyzéseket. Találtak is különféle Jókai Mórokat. Egyet, aki Komáromban született 1825-ben, de az semmi esetre se lehetett az, akit 1892-ben Oravicán választottak meg képviselőnek; vagy ha az volt, semmi esetre sem írhatta e műveket. Találtak egy másik Jókai Mórt, akiről egy akkori tekintélyes folyóirat a »Budapesti Szemle« azt írja, hogy rossz regényeket ír, de ez megint nem az lehetett, akinek műveire százezer forintnyi honorárium gyűlt össze 1898-ban. Egyébiránt ez a százezer forint csak egy hóbortos mese, mert adatok vannak ebből a korból, hogy a magyarok könyviszonyban szenvedtek.

Találtak végre egy Jókai Mórt, aki 1848-ban revolúciót csinált, de lehet ez azonos azzal a Jókai Mórral, aki a trónörökössel könyvet szerkesztett? Egy régi írónk, Zsarátnok Pál a »Borcsinálásról« írt könyvében szintén említ egy Jókai Mórt, ugyancsak a XIX-ik század második feléről, aki úttörő volt a filoxera irtásában a svábhegyi szőlőjében. No, hogy az a gyöngédlelkű költő valamikor ölt volna, ha csak filoxerarovart is, azt föltenni éppen nem lehet.

Brontov, a híres orosz természettudós irataiban hasonlóképpen egy Jókai Mór fordul elő, aki elsőnek fedezte fel az Androméda csillagot s végre nemrégiben Genuában találtak fel egy öreg képet, ahol egy kártyakompánia van lefestve s hozzá egy fakó lajstromot, amelyből megállapítható, hogy az egyik szenvedélyes játékos egy Jókai Mór.

Mindezen Jókai Mórok általános zűrzavart idéztek elő a Jókai-mítoszban, míg végre nekem sikerült rábukkannom egy értékes megjegyzésre, mely végre közelebbi világításba hozza a sokat vitatott kérdést. Egy kétszáz éves pampfletszerű könyvben a következő passzust találtam: »Jókainak két feje volt, nyári feje és téli feje.«

Ohó! kiáltám örömittasan. Ez sokat megfejt, ha nem is mindent, Jókait tehát már abban a korban is, amikor állítólag élt, két fejjel képzelték az emberek, minthogy egy fejjel nem bírta volna azt a sok gyönyörű történetet kigondolni.

De mi következik ebből? Bizonyára nem az, hogy két feje volt, mert kétfejű emberek sohase voltak. Hanem inkább az következik, hogy az egész Jókai egy képzelt alak, éppen mint őseinknél a sárkány, vagy a griff. Jókai Mórok természetesen lehettek talán egy egész falura valók, de Jókai, az igazi Jókai, akit e művek alkotójának tarthatnánk, bátran ki merem mondani, sohasem élt egy személyben, mint ahogy nem élt Seherezádé szultána.

Hogy miképp keletkezhettek hát e tündérkönyvek, az egy más kérdés, de kívül esvén értekezésem szűk körén, annak kiderítését ezen nagybecsű adatok alapján bízom többi tagtársamra.

...S most ismét jelenj meg szellem, vedd le kérlek a nyakamról a XXII-ik századbeli akadémikus koponyáját és tégy vissza a tisztelt közönséggel együtt oda, ahonnan elhoztál.

Bocsánatot kérek e tréfáért; méltóztassanak elhinni, nem az akadémikusokat akartam kigúnyolni, hogy azok még kétszáz év múlva is milyen alaposak lesznek, nem, csak arra akartam rámutatni, hogy milyen csodás pályával állunk szemben Jókainál.

Magam is sokszor eltűnődtem azon:

- Mikor írja ezt a tömérdek könyvet?

S mire megfejtettem (mert a nap huszonnégy órájából kitelik a magyarázat), akkor előáll a másik talány:

- Mikor tapasztalhatta azt a sok mindent, amit leírt?

Hiszen a szíve az mindig ott van vele, a kimeríthetlen nagy kincstár, de a szeme? Hányszor ír le olyat, amit látnia, megfigyelnie kellett. Hát mikor látta, hol látta? Emberek közé se jár, nincs ideje. S mégis látta. Hogy van ez? Ki tudja? A pávának száz nagy szeme van a tollán s csak két apró szeme a fején.

A páva tollán a szemeket mindnyájan látjuk, de ő nem lát velük. A Jókai tollán a szemeket senki sem látja, de ő lát velük.




AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁRAI

A demográfiai kongresszus nem múlt el minden eredmény nélkül. Sok doktor volt együtt, de emiatt senkinek se lett halála. Sőt egy rettenetes gyilkos felmentetett az ölés gyanúja alól. Ez a Koch-féle bacilus. Kisült róla, hogy nem olyan fekete, mint aminőre festik, s talán nem is éppen ő okozta a kolerát. Legalább mindenesetre vannak bűntársai.

Sok mindenféléről értekeztek már a tudós urak, csak az én kedvenc tárgyamat hagyták figyelmen kívül, az emberi élet véghatárát.

Pedig amióta Tisza meghosszabbította az országgyűlési ciklusokat, azóta fölverte lelkemet a reménység, hogy talán az emberi életet is meg lehetne okkal móddal hosszabbítani. Legalább arra mutat minden jel. Egyetlen élőlény sincs a természetben, amelyik legalább kétszeresét nem élné meg annak az időnek, ameddig növekszik. Ez a minimum. A hattyú megéli a százszorosát is a növekedési idejének, a hollónak is elég ideje van körülnézni ezen az árnyékvilágon, csak az ember nő húsz esztendeig és meghal hatvan-hetven éves korában, tehát csak háromszor annyi ideig él, mint ameddig nő.

Bizonyos e szerint, hogy az ember meg van rövidítve, mert a természet bizonyos rendszerrel dolgozik s hihetőleg kiadta neki, ami az övé, s ha mégis elkallódott valamennyi (merem mondani több mint fele) az életidejéből, azt az orvosnak kellene megkeresni, hogy hol kallódott el.

Nemigen kell hozzá valami nagy találékonyság. Én magam is tudom. A másik hatvan-nyolcvan esztendő odakünn marad a konyhában. Az életrend és az emberi táplálék rövidíti meg a kiszabott életidőt.

Mindenre fordult már gond, csak erre a legfontosabb kérdésre nem. S míg a középkorban egyes svihákok vagy ábrándozók az életelixírt kutatták, senkinek sem jutott eszébe az emberi természetet tanulmányozni s elvetni az alkalmatlan táplálékot, melyeket merészen, minden ellenőrzés, kombináció nélkül találtak fel ezredévek óta a főzéssel foglalkozó öregasszonyok és szakácsok.

Majdnem évenként merül fel s divatba jön egypár új étel és mártás. Ki találta fel? Az isten tudja. Talán egy ambiciózus kukta vagy egy hóbortos fejű asszony? Bánja is azt valaki. Az étel megvan, főzik, eszik, hódít, de hogy nem kártékony-e, ahhoz éppenséggel nem szól senki. Szóval semmit sem fecsérel könnyebben az ember, mint a saját életidejét.

S hogy ez így van, nem puszta föltevés; harminckét tanú van rá: a harminckét fog.

Ezek a becsületes csontból készült szerszámok bizonyára úgy vannak adva az embernek, mint a többi tagok, mint az orr, fül stb., hogy kitartsanak, ameddig ő. Lehetetlen, hogy a teremtés ne hozta volna tartósságukat összhangzásba a többi testrészekkel s íme mégis egyenként mondják fel a szolgálatot. Mire az ember eléri az ötven évet, a harminckét harapó szolgájából csak egy-kettő marad.

Az egész dienerschaft innen-onnan az »ördögé«, egy része magától hull ki, széttöredezik, a többitől pedig, mint alkalmatlantól erőszakosan válik meg az ember.

A forró levesek és a jéghideg italok megteszik a hatást. De ha valamikor úgy cseppen, hogy a tudomány átcsap a koszt reformálására (az lesz ám csak a nehéz reform, nem az egyházjogi) ki tudja, milyen csodák történnek az emberrel, s mennyire kitágul az életkor legvégső határa, melyet eddig csak a lakomák tósztjai feszegettek.

Ámbátor a legenda szerint az ember életkora már eddigelé is erőszakolt: némelyek azt tartják, hogy már úgyis több, mint kellene.

S él egy rege a nép közt (melyet sohasem olvastam még nyomtatásban), mely azt a keveset is sokallja, ami van.

Mert azt mondják úgy volt az, hogy mikor az isten az embert leküldte a paradicsomból a földre, egy nagy kihallgatás alkalmával egyszersmind megszabta neki az életkort.

Ezen audencia alkalmával így szólt volna:

- Menj le a földre, téged teszlek urává, használd szabadon. (A földadóról szó sem volt.) Élj pedig negyvenöt esztendeig.

Az ember fölszisszent, elkeseredett. Negyvenöt esztendő! Őneki, aki a halhatatlanságra volt predesztinálva. Potom negyvenöt esztendő!

Már éppen ellenvetést készült tenni, mikor az Úr egy kézintéssel elhallgattatá, s egy előtérben álló állatot intett elé.

- Lépj közelebb!

A szamár előlépett mert természetes, hogy a szamár volt. A szamár már akkor is előtérben állott.

- Téged rendellek az ember szolgájává mondá az Úr. Te is élj negyvenöt esztendeig. A szamár elégületlenül mozgatta a füleit. Sok! sok! dünnyögte elkeseredéssel. Negyvenöt esztendeig cipeljem hátamon a zsákokat s rágjam a kórót. Oh, istenem, istenem!

De az Úr őt sem engedte panaszhoz jutni; elbocsátá magától, a majmot szólítván harmadiknak.

A kapzsi ember azonban észrevette a szamár szamárságát, s hasznot akarván abból húzni, hozzálépett:

- Ne búsulj, te csacsi. Bizony kár azért lehorgasztanod a fejedet. Ha megígéred, hogy jól szolgálsz és nem követelsz ezért valami finom kosztot, inkább átvállalom az éveid felét.

A szamár hálásan nézett rá a szelíd szemeivel.

- Áll az alku - szólt aztán érzékenyen -, látom, hogy jó és nemes vagy. Csináljuk meg a kontraktust!

A kontraktust meg is kötötték, s még ma is látni a szamáron az első ember keze keresztvonását. A szamártól kapott az ember huszonkét egész és egy fél esztendőt. Most már hatvanhét esztendeje volt az embernek.

De a kapzsiság még most se volt kielégítve s újra oda furakodott a mi legöregebb ősapánk őkelme az Úr közelébe, hol immár a majom évei lettek megszabva.

- Az ember az én képemre van teremtve, te az emberére. Azért alkottalak, majom fiam, hogy az ember, akié az uralkodás, sohasem bizakodhassék el nagyon; eszébe juttasd, hogy te a rokona vagy. Ezért kell rútnak, nevetségesnek lenned s mégis hasonlítanod hozzá, a remekhez, a méltóságoshoz, s ezért kell őt utánoznod egész életedben, mely hasonlóan negyvenöt évre fog terjedni.

A majom savanyú pofát vágott:

- Oh, uram! Az nagyon sok! Ne kívánj tőlem annyit! Negyvenöt évig ugráljak künn a fákon. Nem, nem!

- Hallgass! - mondá az Úr. - Amit kimondtam, ki van mondva.

Amint a majom elkullogott, az ember őt is megállította:

Hallod-e, maki koma, a te éveid felét is átvállalom, ha meg bírunk alkudni.

- Mit kívánsz?

- Ígérd meg, hogy sohase fogsz két lábon járni; hadd maradjon ez az én egyedüli privilégiumom a tollatlan állatok közt.

A majom habozott egy darabig, de aztán ráállt, hogy a kezeit lábaknak fogja használni s jár négykézláb, csak vállalja el az ember az évei felét, amivel az ember évei most már kilencvenre szaporodtak.

Az Úr a varjút szólította ezután maga elé. A szürke ruhás madár vígan röpült le egy paradicsomi fáról.

- Terád hosszú, nagyon hosszú élet vár.

- Kár! - mondá a varjú.

Amint meghallotta félfüllel az élelmes ember, hogy itt nagyon sok esztendőről lehet szó, rögtön abbahagyta beszélgetését a majommal és a varjú háta mögé settenkedett, integetvén szemöldökeivel a varjúnak, hogy csak fogadja el a nagy életkort, majd elcsinálják egymás közt a többit. De az Úr észrevette a ravaszkodást s ujjaival fenyegette meg a haszonlesőt:

- Ádám, te trafikálsz az állatokkal! Takarodj rögtön a földre; többet itt ne lássalak.

Két lángpallosú angyal egyszerre ott toppant, s Ádámot eltaszigálta onnan.

- Kár, kár! - hajtotta egyre a varjú.

S valóban kár is, mert ha az isten ki nem kergeti vala Ádámot ezen következményeiben nagy fontosságú audienciáról, az ember itt könnyen összeharácsolhatott volna magának egypár száz esztendőt vagy talán ezeret is.

Így csak kilencvenig vitte s az is szerencsétlen állatoktól van elcsalva, ami meglátszik egész a mai napig. Az istent nem lehet megcsalni. Az élet az igazi, kellemes élet, emberhez méltó, csak mintegy negyven évig tart; azután a szamár évei jönnek; viseli az ember a terheket, az igát, dolgozik, fárad, töri magát, mint a szamár; végre a hetvenes évek végén valóságos majommá válik, a majomtól átvállalt évekkel.




ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
AZ 1895-ÖS ÉVRE C. KÖTETHEZ

Kedves feleségem, Klára!

Itt küldöm neked ezt a könyvecskét, magam nem mehetvén most haza, hogy öleljelek kedvesem, mert a naplóbírálás már megkezdődött és itt van a nyakamon.

Ez a könyvecske, fiam, az Almanach, ahol évről-évre egy tucat legjobb elbeszélő van egy fedél alatt. (A fedélről jut eszembe, hogy szállást még mindig nem kaptam, az ördög vinné el ezt a millenáris kiállítást.)

Csinos, érdemes könyv ez, Klárika. Mulattató és mégsem sikamlós, bátran odaadhatod a leánykák kezébe, [15] mert ravasz emberek a kiadók s minden évben beinvitálnak az írói csoport közé egy kisasszonyt vagy egy asszonyt (többnyire Beniczky-Bajza Lenkét), hogy az urak illendő dolgokról mesélgessenek.

Miképp kerül levelem e könyv élére, fogod kérdeni, édes Klárám, mert te mindenre kíváncsi vagy. Éppen ezt akarom előrebocsátani.

I. Sajátszerű előzmények

Talán hallottál már valamit Mikszáthról? Ez az, akit Bessenyei Feri tett híressé azzal, hogy kitűnően elutánozza. Hiszen emlékezhetsz, nálunk is elprodukálta húsvétkor.

Mikszáth egyébiránt meglehetősen népszerű író a magyarok közt, ami onnan látszik, hogy az oláhok megválasztották képviselőnek. Eddig ő írta az előszavakat az Almanachba, de az idén rávette kiadóit, hogy engem szólítsanak fel: »A közönség úgyis azt hiszi - mondá -, hogy a Katánghy dolgait én írom s viszont, hogy az én dolgaimat ő írja, önöknek tehát egyre megy.«

A Singer-Wolfnerek beleegyeztek, s szerencsétlenségemre éppen akkor jöttem fel. Annak különben te vagy az oka, fiam, Klára. A te eszméd volt, hogy már az ülések megkezdése előtt mutatkozzam a klubban, te nógattál, te ösztökéltél:

- Eredj fel, Menyus. A szerencse is csak asszony, habár istenasszony; szereti, ha utána járnak. Ide ugyan nem jön magától, de ha a kezeügyébe esel, ki tudja... Ott van Lukács Béla, az most államtitkárt keres. Hátha beléd botlik, ha meglát.

Hát eljöttem. Pedig mennyi foglyot és fácánt lőhettem volna azóta. Te kegyetlen vagy irántam, Klárika s csupán azért, mert méltóságos asszony akarsz lenni. Valóságosan elüldöztél otthonról a gúnyos nyelveddel.

- Te vagy az egyetlen kormánypárti képviselő - mondád -, aki még nem volt a belügyi államtitkárságra kombinációban.

Hiszen igaz, én voltam az egyetlen, akivel nem tárgyaltak, de mi szükség ezt neked szememre hányni? Azt hiszed, nem fáj ez nekem? Azt hiszed ugye, hogyha államtitkár leszek, akkor rögtön találok szállást, az ördög feltol a poklából egy alkalmas palotát egy szempillanat alatt?

Eljöttem, de Lukács Béla helyett a Singer-Wolfnerek vetettek rám szemet. Ötször vagy hatszor volt nálam Wolfner, hogy vállaljam el az előszót. Megtagadtam. Hogy jutok én ahhoz politikus létemre, hogy novellákhoz írjak előszavakat? Nem és ezerszer nem.

- De miért? - faggatott Wolfner.

- Egyszerűen, mert nem értek hozzá. Sohasem foglalkoztam esztétikával. Ide pedig mégis az volna szükséges. Nem, nem hagyjon fel ezzel a lehetetlen gondolattal!

Wolfner gúnyosan nevetett.

- Ön még nem ösmer engem, képviselő úr. Mózes vizet fakasztott a sziklából, én kéziratot tudok fakasztani Mózesból. Én önre vetettem hurkot, tehát ön fogja megírni, ebben nyugodt lehet. Bocsássa meg, de meg kell lenni. Az Almanach nem jelenhet meg előszó nélkül, beláthatja. Mikszáth sem írhatja az előszót, mert ő már a tavalyi előszóban kimondta, hogy kifogyott a témákból. A publikumot nem teheti bolonddá azzal, hogy mégsem fogyott ki. Önnek kell őt kisegítenie, punktum.

- Hasztalan, uram, minden rábeszélés.

Fenyegetőleg emelte fel ujjait.

- Figyelmeztetem, képviselő úr, hogy eszközök vannak a kezemben a makacskodó írók ellen.

- Kíváncsi vagyok, miképp kényszeríthetne.

- Meg fogja látni szólott vészjósló hangon, s rámcsapva az ajtót, eltávozott.

Néhány nap múlva Wekerle tartotta expozéját, az egész Ház bent volt a tanácsteremben, dőzsölt fülével a meggazdálkodott milliókban, én egyedül ültem a folyosón Szilágyit várva, akinél Pali öcsémet akartam beprotezsálni a megürült közjegyzőségbe. Künn ültem, mondom, egyedül, meglehetősen kedvetlenül, midőn egyszerre felém jön Lukács Béla. Szívem nagyot dobbant. A miniszter vállamra tette kezét és így szólt: »Jó színben vagy, Menyhért«, aztán hozzátette mosolyogva: »van-e már szállásod?« Válaszolni akartam valamit, de lassú, keleties lépteivel elcammogott. Utána néztem, mint egy eltűnő reménynek. Mintha az egész világegyetem üres lett volna, mikor eltűnt. Úgy tetszett nekem, hogy most már egész földünk egy kiégett planéta. Végre egy ismeretlen hang rezzentett fel.

- Ön Katánghy?

Egy feketeruhás úr állott előttem, akit soha életemben nem láttam. Halovány arca volt és a haja lecsüngött a halántékára.

- Én vagyok feleltem vontatottan. Mi tetszik?

- Az előszóért jöttem sóhajtott csendesen.

- Miféle előszóért?

- Az Almanachba.

- Ah, önt a Singer-Wolfner cég küldte? Mondhatom, elég lett volna az ízetlenkedésből ennyi is. Hiszen kijelentettem, hogy nem írom meg.

Az idegen arcán fájdalmas, vonagló mosoly jelent meg.

- Ah, uram - szólt mélabúsan -, ön engem kétségbeejt.

- Önt? Hát ki ön?

- Nézzen a szemem közé és meg fog ösmerni.

Kíváncsian irányítottam tekintetemet a szemeire. Vajon ki lehet? Bizonyosan valami rég elfeledett ismerős, talán tanulótárs. Ah, de micsoda szemek azok! Egyszerre valami különös, félelmetes érzés nyűgözött le, amint mereven rám szegezte delejes fényű szemgolyóit. Tekintete a farkaséból és az őzéből volt összetéve.

Egyszerre lehajolt, homlokomat kezével érintvén, parancsoló hangon susogta:

- Aludjék!

S én ellenállhatatlanu behúnytam szemeimet. Roppant bágyadtság fogott el. Úgy éreztem, mintha Majmuna tündér elősuhogna a miniszteri szoba környékéről s arany varrótűvel öltéseket csinálna a szempillámon és odatüzdelné az arcbőrömhöz. Még küzdöttem az álom ellen, még hallani véltem féleszméletben, hogy Perczel Béni kijön s rámkiált: »Gyere be, Menyus, helyeselni« aztán semmiről, de semmiről nem tudok többet.

Amint én ösmerlek, Klára, azt fogod mondani magadban, hogy bizonyosan egész éjjel tarokkoztam valahol, azért aludtam el a folyosón, de hidd meg szívem, nem földi okok kényszere volt. Úgy kellett lennie, hogy Singer-Wolfnerék elhozták a verseci kútfúrót, dr. Neukomot és azzal altattak el. Becsületemre mondom, azt cselekedték.

Hogy mit tett ezután velem a kútfúró, azt nem tudom, de sejtem, valami ilyesfélét szuggerált:

- Mihelyt felébred, írja meg ön az Almanachba az előszót.

Igen, ezt kellett szuggerálnia, mert mihelyt felébredtem e hipnotikus álomból (a kútfúrónak már hűlt helye volt), valami sajátszerű láz fogott el, valami nyugtalanító, izgató törekvés, egy szüntelenül bizsergő vágy, amit képviselőkorom óta még nem tapasztaltam s ez a kötelességérzet volt, hogy az előszót meg kell írnom. Kell, kell, minden áron kell.

Nem tudtam egyébre gondolni. Ez zsongott a fejemben, ez foglalkoztatta elmém összes rugóit, kergetett, sarkantyúzott.

S amint vége volt az ülésnek s özönlöttek ki a képviselők, Beöthy Aldzsi a kezeit dörzsölgetve, hetykén kiabálta: »Ötvennégy milliónk van, gyerekek«, miközben vígan csörgette zsebeiben a nikkel filléreket, nekem csak az járt az eszemben, hogy ötvennégy milliónk van ugyan, de témám nincs az előszóhoz. Ebben a percben odaadtam volna mind az ötvennégy milliót egy jó témáért. Hadd járt volna jövő esztendőre az egész hadsereg mezítláb.

Jött Szilágyi dübörögve, mint a sárkány, szinte porzott az út előtte s lángot lehelt a száján messziről:

- Azt hallom, fráter - és megfogta a fülemet -, hogy te rám akarnád sózni valami pereputtyodat közjegyzőnek, hogy azért vársz. No, beszélj hát pupák, ha mersz.

Dehogy mertem, dehogy, különben sem gondoltam már én Palira, csak mindig az előszóra.

- Oh, nem azért kerestelek, kegyelmes uram, - motyogtam zavartan -, hanem meg akarlak kérni, hogy miután univerzális okos ember létedre bizonyosan foglalkoztál az esztétikával is, mondj nekem egy jó témát, amiről az íróknak írnék valami tanácsfélét.

Az igazságügy-miniszter rám nézett gyanakodva és eleresztette a fülemet, aztán gyöngéden mondá el a nézetét.

- Mamlasz vagy te ahhoz. Különben én sem foglalkozom az effélével. De mégis, ha kodifikálnom kellene az esztétikát, egyetlen egy paragrafusból állna a törvényem.

- Hogy szólna az?

- Szamárságot írni nem szabad.

Elmenekülvén Szilágyitól, a szemközt jövő Eötvös Károlyt kezdtem interjúvolni.

- Mit gondolsz, Károlykám, mi ér többet az irodalmi mesterségnél: a rátermettség vagy a tanulmány?

Eötvös Károly nagy, széles arcán mosolygás ömlött el. Szokása szerint megrengette előbb jól táplált felsőtestét a csípőin, mint egy atyamester, amikor valami fontosat akar mondani a céhbelieknek:

- Azt gondolom, Menyus, hogy te igen ügyes ember vagy. Karcsú is vagy, hajlékony is vagy, tanulékony is vagy és ha édes apádurad kis gyerek korod óta arra taníttatott volna, hogy egereket fogdoss, hát ma már talán futtában is elfognád az egeret valahogy, de egy kéthetes macska minden előtanulmány nélkül is ügyesebben fogná el, mint te.

Valamivel okosabb ettől se lettem s egész nap törtem fejemet a megírandó témákon, de csak sehogyse akart a szentlélek megszállni. Megszólítottam a klubban Jókait:

- Kedves urambátyám, mondd meg nekem, miképp kell írni, mi annak a receptje?

- Megmondanám, ha tudnám - felelte Jókai. - Írni tudok, de hogy miért írok, azt nem tudom.

Tanácskoztam minden jó emberemmel; de mit részletezzem én mindezeket előtted? Ti asszonyésszel nem is sejtitek, hogy mi államférfiak milyen egyoldalúak vagyunk és hogy az az egy oldal is milyen oldal de jobb, hogy nem sejtitek. Képzeld csak, nem volt mód, hogy e nagy emberekből ki tudtam volna vasalni egyéb ideát, mint azt, hogy Wekerlétől kérjek tanácsot: »Mit fordulsz a lábakhoz, mikor a fejjel beszélhetsz?«

Én csakugyan ahhoz a csoporthoz furakodtam, mely a miniszterelnököt szüntelenül környezi a klubban. Szakasztott az ő itt, fiacskám, ami nálunk a kerti lámpánk. A muslincák egész raja röpködi körül. Csak az a különbség, hogy a mi kertünkben a világító lámpa mindig ugyanaz, de a muslincák mindig mások, itt pedig a lámpa változó és a muslincák ugyanazok. Tiszát is ezek röpködték körül hajdanában. Szapáryt is, és így fognak körülröpködni egyszer talán (jó órában legyen mondva) engemet is.

Klára te nevetsz most ezen a gondolaton. Nem vagyok együgyű, kitalálom, hogy te most nevetsz, de nem nevetnél, ha tudnád, hogy kormányozni milyen könnyű, s ha láttad volna, milyen előzékenyen fogadott Wekerle. Az az ember ösztönszerűleg sejti, hogy mi lakik bennem.

- Ah - szólt ő bámulatosan tündöklő mosolyával, mihelyt észrevett -, ugye engem keresel?

- Igen...

Láthatólag megörült, mintha végtelenül boldoggá tenném, hogy őt keresem, mintha sohase érte volna az a szerencse, hogy valaki keresse. Karját karomba fűzte barátságosan.

- Szolgálatodra állok... Beszélj, öreg, mit akarsz?

- Egy széptani értekezést kellene írnom, kegyelmes uram.

Szavamba vágott.

- Parancsolod talán, hogy én írjam meg helyetted?

Igazán látszott rajta, hogy édes örömmel ígéri meg.

- Nem, nem, magamnak kell megírnom, én csak a tanácsodat, illetve a véleményedet szeretném.

S elmondtam híven az esetet, el nem hallgatva elaltatásomat.

Kacagott édesdeden, úgy kacagott, mint egy gyermek.

- No, ez ugyan bolond állapot, Menyhért. Sajnálom, hogy nem adhatok benne tanácsot. Mert engem csak a komoly ügyek vezetésével bízott meg őfelsége. A bohókás ügyeket Beöthy Aldzsi viszi. Eredj, beszéld meg vele.

Minthogy éppen ott állt az én tisztelt öreg bátyám és barátom, akivel együtt szoktunk a misére járni (hiszen már írtam neked tavaly róla), elpanaszoltam neki a dolgaimat.

Nagy figyelemmel hallgatott végig ez a bölcs aggastyán s a következőket mondta:

- Semmi egyszerűbb, édes fiam, a te esetednél. Keresd a kútfúrót, aki elaltatott és altasd el magadat még egyszer. Ha egy-egy médium képes volt a tűt feltalálni ezer lim-lom közül, ha bele tudott nézni a rothadó tüdőbe, ha meg tudta keresni alva ismeretlen betegségekre az orvosságot s azt megnevezni a maga nevén, bizonyára te is ki fogod húzni a neked alkalmas esztétikai témát, az emberiség tudásának nagy petrencéjéből.

II. A másodszori elaltatás

Természetesnek fogod találni, kedves Klára, hogy ezt a tanácsot megfogadtam s másnap reggel siettem a Singer és Wolfner-féle könyvkereskedésbe, ahol szerencsére ott ült a boltban a tegnapi rejtélyes idegen.

Megmondtam, hogy immár megírom az előszót, sőt ez a legélénkebb vágyam a világon, de az alkalmas témát kellene előbb megkeresnem, hát altasson el és kutattassa fel velem.

- Semmi sem könnyebb ennél szólt a rejtélyes egyéniség s egy perc múlva úgy aludtam, mint a bunda.

A jelenlévők a tudomány okulására, elfojtott lélekzettel figyeltek, papírra jegyezvén minden szót, amely váltatott. E jegyzék következőleg hangzik:

Hipnotizőr: Menjen ön a Sándor utcába.

Katánghy: Megyek.

Hipnotizőr: Ott van már?

Katánghy: Ott.

Hipnotizőr: Melyik tájon van?

Katánghy: Túl az országházon, egy kétemeletes épületnél, hol lakáscédula van kiragasztva a kapun. (Oh, Klára, én hipnotikus álmomban is a te kívánságodra gondoltam.)

Hipnotizőr: A mennykőbe is, ne keressen most lakást. Forduljon jobbra, ott találja a Gyulai Pál házát.

Katánghy: Előtte állok.

Hipnotizőr: Nagyon jól van; menjen be a kapun és nyisson be egyenest a Gyulai Pál dolgozószobájába.

Katánghy: Benyitottam.

Hipnotizőr: Kit lát ott?

Katánghy: Pap Géza képviselőtársamat megöregedve.

Hipnotizőr: Nagyon helyes, maga Gyulai Pál az. Nézzen bele a koponyájába; ott kell a témának lennie, látja már?

Katánghy: Nem.

Hipnotizőr: Hát mit lát benne?

Katánghy: Három strófát látok embrióban a »Romhányi«-ból.

Hipnotizőr: (félre): Szapriszti! Gazdagabb ér, mint hittem volna. (Fennhangon.) Vigyázzon! Ön a rosszabbik fiókba nézett. Nézzen bele a koponya másik részébe, ahol az esztétikát tartja.

Katánghy: Nézem már.

Hipnotizőr: Nos, lát valamit?

Katánghy: Ugyan! Hisz ön egy antikvariatusba küldött engem. Avult nézetek és teóriák. Nem használhatom őket.

Hipnotizőr: Ej, ej, ne legyen türelmetlen! Tartoztunk egy fölösleges úttal az ördögnek, ennyi az egész. Térjen ön rögtön vissza és a Singer-Wolfner kereskedésben kutasson a könyvek között.

Katánghy (kisvártatva bágyadtan): Visszajöttem, itt vagyok.

Hipnotizőr: Nos, fogjon a kutatáshoz.

Katánghy (szünet múlva): Hopp, itt van! Megtaláltam!

Hipnotizőr: Hol van?

Katánghy: A legfelső polcon, balról számítva a hetedik könyv. Annak a harmincnegyedik lapján van a témám.

Hipnotizőr: Eszerint, uram, fölébredhet.

III. Az Előszó témája

Ah, Klári, milyen boldogság volt az alvás. De mit beszélek alvásról. Nem alvás volt az, hanem egy tökéletesített élet. A lélek elválik a testtől s szállástalanul jár-kel a teendői után. A voltaképpeni élet tehát semmi más, mint a léleknek a rendes szállásán való tartózkodása.

Fáradtan, kimerülve ébredtem fel. Hideg verejték göngyözött homlokomon. Első szavam az volt:

- Hamar ide azt a könyvet.

Egy kereskedősegéd rögtön ugrott, felmászott a bolti létrán s lelkendezve hozta le a legfelső polcról a hetedik könyvet.

Mohón, mély megilletődéssel néztünk a kis füzetre, mely lilaszínű papírtáblába volt bekötve. Ez hát a tudás forrása.

De milyen kellemetlen volt meglepetésem, midőn megpillantottam a címét:

»KIS KÁTÉ«
Az elemi iskolák számára

Írta
KLAAR FÜLÖP

Ezer ördög, hát még e titokzatos szellemek is velem akarnak packázni? Hát még ezek ellen se véd meg engem a képviselői immunitás?

Úgy vágtam mérgemben a kátét a pulpitushoz, hogy magától nyílott ki nagy sustorgással a 34-ik lapra.

A kiadók vihogtak, de a hipnotizőr fölvette a földről nagy komolyan és visszanyomta a markomba.

- Nézze meg legalább azt a 34-ik lapot.

Odapillantottam, hát éppen a tízparancsolat volt rajta.

- Ejh, mit csináljak én a tízparancsolattal?

S ezzel restelkedve hagytam el a boltot, hogy hazamenjek, s amint forgatom útközben elmémben a negyedik parancsolatot, mely legelőbb ötlött volt a szemembe a füzetből, »tiszteld a te atyádat, hogy hosszú életű légy a földön«, különös gondolatok leptek meg.

Furcsa mondtam magamban az az egész indokolás igen furcsa. Elég lett volna odatenni »Tiszteljed atyádat és anyádat«, punktum. Mire való volt utána ragasztani az indoklást? Mikor végre is ez az indokolás se nem szükséges, se nem igaz. Hány embert ösmertem, aki nem tisztelte a szülőit és mégis hosszú kort ért.

Soha nekem máskor nem jutott volna eszembe megkritizálni a tízparancsolat valamely cikkelyét, pedig ezerszer és ezerszer citáltam és forgattam már. De most csak egyre sugdosta valami démon az istentelen gondolatokat.

- Ohó - kiálték fel -, milyen tökéletlen az egész. Mennyivel okosabb lett volna, ha Mózes például az ötödik parancsolat, a »ne ölj« után teszi az indokolást. »Ne ölj hogy hosszú életű légy a földön.« Természetesen, mert aki öl, azt felakasztják.

Bizonyos diadalmas öröm fogott el.

- Menyus, Menyus szólogattam magamat fennszóval (a járó-kelők mosolyogva nézegettek utánam). Kutya gyerek vagy, Menyus, kemény koponyád van, Menyus, hogy a kereszténység alaptörvényét úgy össze tudtad marcangolni. Mit szólnának a professzoraid, akik mindig azt hajtogatták, hogy rossz diák vagy, ha most belátnának a te hatalmas agyvelődbe.

Huh, hogy fogja ezt irigyelni tőlem Szilágyi, ha megtudja! Mi az, a Zichy Nándor beszédjét összetörni, vagy az Apponyijét, de tessék a tízparancsolatot szétzúzni.

Arcom égett, szemeim csillogtak, futni és kiáltani lett volna kedvem az emberek után: »Hová siettek, megálljatok, rossz a tízparancsolat.«

De egy-egy percben elfogott a kétely is. Megálltam az utcán, tűnődve. Hátha csalódtam? Hátha csak rosszul értelmeztem? Mert nem lehet az, ha rossz lenne, hogy senki sem vette volna még eddig észre. Hiszen voltak már a világon nálamnál okosabb emberek is.

Aztán megint elfogott a kétely: de hátha mégsem voltak?

Hopp! Egyszerre a homlokomra ütöttem. Világosság gyúlt ki a fejemben.

Az irodalom szempontjából kezdtem latolgatni azt a negyedik parancsolatot: tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön.

Hátha ezt úgy kell értelmezni, hogy az író-ember a saját irodalmi atyáit tisztelje, a saját nemzeti elődeinek a csapásán haladjon, hogy Kemény Zsigmondot, Vas Gerebent szívja föl a lelkébe, ha nem akar elmúló műveket alkotni?

Igen, igen, így már van értelme a megjegyzésnek: »hogy hosszú életű légy e földön.«

Biz isten, úgy néz ki ez a negyedik parancsolat, mint egy esztétikai szabály s milyen szépen, milyen szabatosan van kifejezve.

Ez a gyanú annyira megkapott, hogy izgatottan húztam ki zsebemből a kis kátét, még egyszer megnézni a negyedik parancsolatot. Szinte kezdtem hinni, hogy nem így szól, hogy csak esztétikai témát keresgélő elmém hamisította így át. S íme, szemembe ötlik az első parancsolat: »Ne legyenek tenéked idegen isteneid«.

Ez már csak kétségtelen. Ez már csakugyan az íróknak szól. Ne imádjátok az idegeneket, se Zolát, se Dosztojevszkijt, se Dickenst, se Tolsztojt. Tiszteld a saját atyádat!

Az első parancsolat félremagyarázhatatlanul megerősített abban, hogy jól értelmeztem a negyediket.

»Szent isten!« - kiáltottam fel megdöbbenve -, hiszen a szegény Mózes voltaképpen esztétikus volt. Ez fájt egy kicsit, de viszont megvigasztalt a tudat, hogy a tízparancsolat mégis remek és tökéletes; azonfelül minden benne van a világon, még az esztétika alapelvei is.

Lihegve nyargaltam át az egyes parancsolatokon.

Ne ölj! Hát persze. Ez a rémregények írói ellen szól, akik az összes szereplő személyzetet leölik az utolsó kötetben, de maguk életben maradnak. Ne paráználkodjál! Igen derék; már a Sinai hegyen is elítélték a frivol irodalmat. Ne lopj! Úgy tetszik, megemlékezett Mózes a mi akadémikusainkról is.

Oh, Klára, milyen boldog voltam, hogy végre megtaláltam a széptani témát az Almanach részére. S milyen nagyszerű, milyen meglepő téma! Gondold csak el, mint fognak csodálkozni az írók, ha egész röviden odacsapom nekik:

»Uraim, ha valamire akarják vinni a maguk szakmájában, ne hallgassanak senkire, hanem tartsák magukat egyenesen a tízparancsolathoz. Ezt én mondom önöknek.«

Katánghy Menyhért,
orsz. képviselő, a Naplóbíráló bizottság tagja.

Ui. Előérzetem van, hogy miután a témát szerencsésen megtaláltam (lévén csak az első találás nehéz), most már szállást is találok.

Még arról is tudósítalak, ámbár kényes ügy, de előtted nincs titkom, drága lelkem, hogy örömömben pertu lettem a hipnotizőrrel. Derék ember; hasznomra lehet egyben-másban s ha valaha kezeügyébe kaphatná Lukács Bélát, őt meghipnotizálva, könnyen szuggerálhatná neki, hogy kit válasszon maga mellé államtitkárnak. De erről aztán egy szót se asszony, még az édesanyád előtt sem, mert az is szeret fecsegni.

K. M.




A KIRÁLY CSERESZNYEFA-SZEKRÉNYE

»Mikor a cár atyácska valamit megkíván, mindnyájunk zsebében megcsördülnek a garasok.« Ezt az orosz közmondást nem lehet ugyan átvinni a mi országunkra, hanem azért nekünk is szerencsénk, hogy az uralkodónk alapjában nagyon takarékos ember.

Bár a hadseregtől nem sajnálja a pénzt, hű embereinek, katonatisztjeinek sokszor fizeti ki adósságait, néha nagy összegeket, mégis takarékos, kivált a saját személyi kiadásaira nézve. E tekintetben rendesen följegyzi a kiadásait s ha egyik évben többet költött, mint az előbbiekben, megkezdi a szükségeseket is megvonni magától. Azt szokta mondogatni: »Legalább én magam ne legyek népeimnek terhére.«

Számadásait egy cseresznyefa-szekrényben tartja, amely dolgozószobájában áll. Történelmileg is nevezetes lesz ez a szekrény, mert ebbe jutnak azok az akták, amelyeket nem akar elintézni. A király nem mondja meg a miniszterek fölterjesztéseire (ahol magas kitüntetésre vagy rendjelre ajánlanak a királynak nem tetsző személyeket), hogy nem akarom, s ebben nagy gyöngédség van az illető személyek iránt, hanem az előterjesztések a cseresznyefa-szekrénybe jutnak s a hangzatos műszó erre az eljárásra (bizonyosan a Pápay fabrikátuma), hogy »eltűnt a király asztaláról«. A beavatottak már tudják ezt, és nem nyújtanak be helyette új aktát és nem keresik a régit sehol. Tudják, hogy a cseresznyefa-szekrénybe tűnt el (sok ambíció temetője ez a rózsaszín bútordarab) s onnan sohasem kerül vissza többé.

De nemcsak a rendjelekről és kitüntetésekről szóló felterjesztéseket éri ez a sors (mert ezekben rigorózusabb a király, mint miniszterei), de nagyobb fajta dologgal is megtörténhetik. S nemrég nagy aggodalom mutatkozott, hogy az egyházpolitikai javaslatok is a cseresznyefa-szekrénybe jutottak.

És nemcsak a rendjelekben takarékos a király. Harmadéve, amikor gróf Tisza Lajos személye körüli miniszterrel utazott, türelmetlenül tudakozódék már ismételve egy nagyobb alföldi állomás után, ahol a program szerint deputációt kellett fogadnia:

- Messze van-e még?

- Még messze van, felség.

- Szóljon azután, kedves gróf, ha közeledünk.

- Minden bizonnyal felség.

- De jóval előbb szóljon kérem, hogy még időm legyen a jobbik atillámat fölvenni.

Még élénkebb fényt vet a király takarékosságára gróf Zichy Ferencnek, mint konstantinápolyi követnek, egyik jelentése. Leírta ebben körülményesen miként fogadta az odaérkezett orosz nagykövet kollegáját, miről értekezett vele, mint ebédeltette meg, s hogyan vitte őt ebéd után az Arany szarvba sétahajózásra az Ausztria nevű állami gőzhajon...

A király idáig jutván az olvasásban, bosszúsan aláhúzta kék ceruzájával az utolsó sort, s odaírta gömbölyded betűivel a margóra:

- Wer Zahlt die Kohlen?

Ez a kis széljegyzet, amelyről akkoriban sokat beszéltek mosolyogva a diplomaták, örök bizonysága lesz annak, hogy a mi jó urunk, Ferenc József, szegény ember is tudna lenni.

El sem képzelik önök, hogy milyen dicséret ez egy királyra!




A JÁNOS

Életkép

Nem valami idegen öreg princ, akit e kép ábrázol, se nem egzotikus fejedelem, pedig az is lehetne a kinézésére, cifra ruhájára nézve, de nem is valami katonai méltóság, hanem ez egyszerűen a János, az öreg János, Vas vármegye utolsó lovas szolgája.

Ejnye, de bolond dolog ez! Hát hogy kerül ide az újságba János, nem lévén sem nevezetes vitéz, aki sok embert lekaszabolt az ütközetekben, sem nagy állású hivatalnok, sem pedig elhírhedt haramia, akinek a fizimiskáját érdemes mutogatni a többi halandóknak.

Nem csinált ő egyéb dolgot életében, mint hogy reggelenként szépen megpucoválta a tekintetes alispán úr, vagy a méltóságos főispán úr csizmáit (már aszerint, amelyiket éppen szolgálta), elvitte a stafétás levelet, ahová küldték, ráírta a vármegye betűit diktandó egy-egy mogyorófa pálcával azokra, akik a deresre jutottak s üres idejében bodzafapuskákat faragott az alispánok apró gyerekeinek.

Ilyen puskákból lövöldözött valaha Széll Kálmán, Radó Kálmán; mind a kettőét a János faragta; mert mind a két híres Vas megyei Kálmánnak alispán volt az apja, s János nem adta az alispánnál alább.

De mikor Széll Kálmán gyerek volt, akkor már a mi Jánosunk (igaz, becsületes nevén Ozoly János) megette a kenyere javát, jóval túl járt a félszázadon.

János 1829-ben lépett a megye szolgálatába s azóta soha sem merült fel ellene panasz; becsületesen, hűségesen töltötte be azt a csekély pályát, melyet a gondviselés elébe szabott, mintha mondaná: »Ide állj, János, és maradj itt örökkön-örökké, János.«

Meg is maradt s csak most, közel a »hetvenedik kakukszó természetben való foganatosításánál« (mert most vége felé már kúriai stílusba szokta magát János kifejezni) kezdett panaszkodni a méltóságos főispán úr (Radó Kálmán) előtt:

- Nem bírom már a lépcsőket, méltóságos uram. Az ördög vigye ezeket a lépcsőket...

Addig-addig duruzsolt, dohogott a lépcsők ellen, hogy Vas vármegye híres főispánja, aki túlteszi magát a konvencionális sablonokon, nemcsak nyugalmaztatta teljes fizetéssel természetbeli lakással a megyeház földszintjén, hanem az arcképét is lefesttette a megye számára.

Eddig csak főispánokat, minisztereket, nádorokat festettek le a nemes vármegyék, annál feltűnőbb volt Radó főispán eljárása, aki az egyszerű hajdú vonásainak megörökítésére vállalkozott, dokumentálván ezzel, hogy bármely kicsi pozíción is érdem becsülettel megállani egy félszázadig.

Mikor a képet leleplezték, Radó összehívatta a vármegye cselédségét s egy buzdító beszéddel fakasztá őket könnyekre, mondván:

- Lássátok fiaim, ez egy öreg szolga arcképe, aki híven szolgálta a vármegyét s most idők végeztéig ott lesz letéve a vármegye levéltárában; lássák az unokák unokái, hogy a becsületes szolga éppen oly becsületre méltó, mint egy becsületes herceg, gróf, vagy hadvezér.

Az öreg Ozoly, aki jelen volt, zokogott, mint a gyermek, és csak egyre azt hajtotta:

- Minek volt az? Minek az nekem már? Akkor festetett volna le a méltóságos úr, mikor még nyalka legény voltam, mikor még szeretőm volt, aki gyönyörködött volna benne.

Hja, a dicsőség későn érkezik! Megvan az a bolond szokása.

De, hogy egyáltalában megérkezett, az a hatalmas főispán érdeme volt, aki csodákat művelt megyéjében az efféle ötletekkel. Képzelhető, hogy ilyen főispán alatt öröm szolgálni és a szigorúságát is jobban el lehet szívlelni annak, akinek szívéből megfakad a jóság ilyen gazdag érben az alacsonyak iránt. Az ilyenekben van a kormányzás varázslatos titka.

Ozoly bácsit azonban nemcsak az a kitüntetés érte hosszú pályáján, mely 1829-től datálódik (akkor lépett megyei szolgálatba herceg Batthyány Fülöp örökös főispán alatt). Ötven éves szolgálata után ezüst érdemkeresztet kapott a királytól; mindig viseli a mellén. De még a keresztnél is jobban megörvendeztette Wekerle miniszterelnök, kinek, mikor két éve múlt a három királyok járása volt Vasországban, megfordulván a soktornyú Szombathelyen, bemutatta Radó a vén huszárt, elmondván pár szóval ékesen: ki lenne, mi lenne a János bácsi.

Hát uramfia, mi történt? Csak hallgatta, csak hallgatta a nagy miniszterelnök, a király vicéje, s ím egyszer csak odanyújtotta a fehér kezét, melyen rajta vagyon az ország karbunkulus gyűrűje, és megrázta vele magyar emberséggel a János bátyóét s amint rázta, rázta, hát csak átrázódott valahogy belőle egy ropogós tíz forintos banknóta.

No, már sok egy embernek, túlságosan sok, ami Jánossal megtörtént. De érzi is őkelme s ugyancsak peckesen hordaná a derekát, ha másrészt az öregség nem nyomná görbére.

Ott üldögél és köhécsel most is a vármegyeház kapuja alatt s nézi az időket csendes flegmával szortyogtatva a makrát.

Sok mindenfélét élt át, sok mindenféléről tud beszélni. Ott volt már a Ferdinandus király koronázásán is Ebergényi Bence s Niczky János követ uraimékkal. Az volt még csak a nagy parádé!

Bolondos idők jártak azóta, míg ő öröklétig ugyanazon kapu alatt pipázik. Harmincnyolc új vicispán jött s ment ki rajta azóta, a főispánokból meg kerekszámban tizenöt. Azok közt van a Radó komája, Ernuszt Kelemen is. (Bizony, ő is jó úr volt.) Sőt most már kiment örökre a kapun Radó is, az Ernuszt komája, Vicispánok, főispánok jönnek, mennek, mint a hetek. De János, az mindig ott volt, most is ott van és várja a tizenhetedik főispánt.

De ha csak az emberek változtak volna! Semmi se a régi már őkívüle!

Először eltűnt a kaloda a megyeház gyepes udvaráról, ahol oly félelmetesen fönségesen vette ki magát.

Azután a ló tűnt el alóla, a szépséges pej paripa a címeres nyeregtakaróval. Mivelhogy hát a posta meg a drót kezdte a leveleket hordani a lovas huszár helyett.

Utána ment a deres is. Hej, a deres! Gyenge anélkül a vármegye. Csak ezzel volt az szép!

Az erdő nevelte a zsiványt; de az erdő meg is javította; benne teremvén a mogyorófa pálcák.

Csak úgy teng-leng már a vármegye régi nagy hatalma; sírva látja János a pusztulását, mint amikor a meglőtt medvének apránként csepeg el a vére. Mindenféle bolond törvények jöttek, amelyeket az írnok urak leírnak kétfelé hajtogatott papírosokra és másutt nincsen semmi látszatjuk. Bezzeg mikor még ő írta fel a törvényt azokkal a mogyorófa pálcákkal... de csitt, mert a tekintetes alispán, Tóni úr meg találja hallani és ráförmed:

- Ej, már megint arról a gyalázatos korszakról mesél kend? No, van is mivel dicsekedni, János!





1894
PARLAMENTI KARCOLATOK




ELŐKÓSTOLÓ

(A képviselőház mai ülése)

A házassági javaslat megint új stádiumba jutott; egyet lépett előre bizonyára még hosszú útján. Ma jött vissza a bizottság keze alól s Teleszky István, az előadó hozta a hóna alatt olyan gyöngéden, szeretettel, mint ahogy a nevelőbül hazakerült kis bakfist szokás. A család örült és összegyűlt erre az ünnepélyes alkalomra, fej fej mellett barnállott a kormánypárti féloldalon, mely a legújabban »púroszokkal« van kicsipkézve a nemzeti párti gránicon.

Úgy, úgy, megfogyott a szabadelvű párt. Kiléptek vagy huszonöten. De mi ez? Az óriási párton meg sem látszik. Mintha csak a felesleges háját vesztette volna el. Nem olyan lomha test többé.

Csak az első pillanatban volt kellemetlen a hullás processzusa. Mint mikor a vén fának minden percben lehull egy levele (s egy-két nagyobb gally is letört, Szapáry, Tibád), de a törzs maradt az egész országon végignyúló gyökereivel.

A mesterséges hírek fölvert porában nagyobbnak látszott a baj. Maga a szabadelvű párt is meghökkent egy percre. Egész életében hízott s most egyszerre elkezd fogyni. Szokatlan dolog! Az ördögbe is, ez már nem tréfa! Maga is kezdte hinni, hogy ezek a hektika tünetei, s szinte fázott attól a pillanattól, mikor az erőmérőre kell lépnie.

Mindenféle szörnyek támadtak. A reverzálisok, az Anderlék, jósok, akik rémületet terjesztettek, álomlátók, akik pusztulást kiabáltak, struccok, akik a homokba kaparták be a fejüket úgy, hogy csak a foszlott, fakó tollazatuk látszott ki. Buridan szamarai tétovázón álldogálva, hogy melyik lábukkal lépjenek, a vállvonogató közömbösek, akik ecetes mosollyal mondogatták »Isten tudja, hogy lesz, mint lesz«, a Hiób-hírek lanszírozói még talán azt se tartják lehetetlennek, hogy a király is reverzálist adott a pápának.

Csak néha hallatszott a klub villanyos fényű termeiben egy-egy lelkesítő, biztató szó:

- Eb fél, amíg Károlyi István velünk van!

Beszéltek meglepetésekről. Olyen incidensek fognak bekövetkezni, amikről eddig fogalmunk sincs. Senki sem tudta, mi lehet az? Csodák, valóságos csodák helyeztettek kilátásba. Titokzatos, ismeretlen erőkről volt szó, s ezek nyugtalanságot okoztak. Még a halálra is spekuláltak. Hátha a halál szövetkezne az ellenzékkel! A jó öreg halál a becsületes kaszájával, hogy elvigyen olyan nagy országos oszlopokat, amik megrendítenék a kormány pozícióját. A püspökök talán imádkoztak is a halálhoz...

De a világ össze nem horpadt, kerekei tovább dübörögnek, s a házassági javaslat is halad a maga útján.

A mai napot is megértük; ma határozottan egy próbacsata volt. Halott nincs, csak egy sebesült: Apponyi Albert.

Zsúfolásig megtelt a Ház, ott voltak a bekövetkező házassági vígjáték (vagy dráma) összes szereplendő személyei. A nyolc miniszter, ólomszínű felhős arcával Szilágyi, tavaszias mosolyával Wekerle és a többiek valamennyien. Ott ült Apponyi, a szemérmetes diák diligenciájával figyelve minden szóra, minden neszre. Tőle nem messze Atzél Béla dőlt hátra, megelégedetten, mint egy zongora-stimmelő, aki minden környékbeli zongorát megigazított, felhangolt. Kis fekete sipkája alul elővigyorgott messze balról az Eötvös széles arca, a két apró serét szem benne gyűlölködő smaragdos fényt látszott lövellni. Károlyi Gábor mint a mesében a kakas, elhelyezkedett a hegyen, hogy közbe kukorékoljon, ha szükség lesz rá. Polónyi informált jobbra, balra. Hiába, ő a legnagyobb ember ma a balon. Az arató tótok fején láttam olyan kalapokat, amik minél viseltesebbek, annál nagyobb súllyal bírnak.

Az ellenzék majdnem egészen berukkolt, csak a nemzeti párt nagyurai hiányzottak (vadászat van valahol), jobbról bevonultak a mezei hadak, pozsgás piros arcú alakok. Ilyen népes ülés csak egy volt ezelőtt két esztendővel, mikor a mandátumaikat benyújtották a képviselők. Azóta se látott ez a terem annyi embert.

S ez a nagy népesség onnan volt, mert híre járt, hogy az ellenzék akadályokat akar gördíteni a napirendre tűzés ellen.

A hírlapírói karzatra egy kavicsot nem lehetett volna elhajítani, hogy újságírói fejet be ne törjön, fenn a női karzaton csinos asszonykák és leányok lesték kíváncsian, mikor kezdődik már a polgári házasság. Pedig csak az kezdődött, amivel a házasság végződni szokott: a háború.

Az érdektelen napi teendők után Teleszky István lépett az előadói székbe, a javaslatot lengetve kezében.

Egyszerre megmozdult az egész Ház, s kitört az éljen-zúgás. Mátyás királyt se éljenezték jobban a Duna jegén. Úgyis nézett ki e percben a kis fekete emberke a javaslattal, mint a Mátyás hollója, csőrében a jegygyűrűvel.

Az ellenzéken síri csend honolt, csak mikor Teleszky megemlítette a Polónyi és Veszter különvéleményét is és letette az asztalra, hangzott fel túl néhány éljen. S hogy több legyen, maga Polónyi is éljenzett. Természetesen Veszternek.

Teleszky, mint ez rendesen szokott történni, elmondta a szokásos igéket, hogy kéri a javaslatot annak idején az osztályok mellőzésével tűzetni ki napirendre.

Nagy zaj támadt, erre a kis fekete emberke leült, s felállott a nagy tűz ember, Ugron Gábor, hogy a mostani ülésszak nem állapíthatja meg a következőnek a napirendjét. (Míg Ugron beszélt, azalatt Szapáry László az olvasóját morzsolgatta a pad alatt.)

Szilágyi felvilágosítása után, hogy most nem a napirendre tűzésről van szó, hanem csak arról, hogy az osztályok mellőztessenek-e, Apponyi mondta el körülbelül ugyanazt, amit Ugron, a jobboldal nyugtalan gúnyos közbeszólásaitól kísérve, ami kihozta türelméből s emeltebb hangon mondta:

- Nekem ugyan mindegy, ha erőszakoskodni akarnak, megtehetik.

Gúnyos hahota hasadozott ki jobbról e szavakra. A mamelukok meglepetve nézték az ellenzéki vezért, zaj keletkezett itt is, ott is, az elnök csak nagy csengetéssel bírta a csendet helyreállítani.

Apponyi halavány lett s hátra szólt barátaihoz:

- Ez csinos előkostoló.

Kijelentette aztán, hogy nyugodt tárgyalást kíván, de maga volt az első, aki nyugodtság híjával fogott a kérdés kezeléséhez, végül kérte a javaslat tárgyalásáról a határozást felfüggeszteni.

Igazán nem volt semmi értelme a kívánságnak, őtőle, aki váltig sürgette a reformokat!

Azután még Polónyi szólt, majd Eötvös, mind a kettő a Szilágyi értelmezésének támogatásával, de csak kaotikus kimagyarázók egész sora után volt végre feltehető a kérdés szavazásra. Az elnök feje izzadt, mogyorónyi cseppek gördültek alá homlokáról. Annyira agyon volt már kuszálva a kérdés, hogy szinte lehetetlenség volt kiigazodni. Ez óriási zavarban se pihent a Polónyi furfangos agya azon tűnődvén, miként lehetne ebből két szavazást csinálni, s ki is találta.

Végre aztán meg is történt.

- Akik most akarnak határozni, méltóztassanak felállni.

Suhogás támadt a levegőben, körös-körül mintha óriási madár tábor vonulna el. A fölemelkedők nesze széles átvillanó zizzenéssé vált.

Minden szem kíváncsian nézett szét. Minden miniszteri fej izgatottan hátra fordult.

S íme, ott állt az óriási jobb mező az ő hatalmas cédrusfáival, sűrűn, tömötten, hatalmasan, erősen, kipirult arccal, föllélegezve, nagy lidércnyomástól menekült mellel.

És balról is állt az egész hegy, csak közbül ültek néhányan, csendesen, szomorúan Apponyi mellett, mintha egy piciny szigetke volna, egy sivár tisztás egy rengeteg kellő közepén.

Ah, milyen előkostoló volt ez!

Hogy harsogott, zúgott fel egész üdv ráriadallá emelkedve az éljenzés, megrezgetve a szíveket, megfényesítve a szemeket.

...Szapáry László pedig még mindig csendesen morzsolgatta olvasóját a pad alatt.




PARLAMENTI MORZSÁK

Mint a Rákóczi-forradalom után a bujdosó kurucok javait, domíniumait ahogy elfoglalták a labancok, úgy osztozkodtak most a púroszok üres fészkein, bizottsági tagsági helyein (ezeken a zsírtalan fazekakon) a jámbor, hű Brézelék.

Jutott mindenkinek hely. Több fóka lesz immár, mint ahány ember. A »naplóbíráló bizottságba« a kijelölő ülésen nem bírtak találni képviselőt.

- Senki se vállalja? - kérdé elcsodálkozva Podmaniczky.

Mélységes csönd volt a felelet. Az öregúr, ki még ilyen időket nem élt, megcsóválta a fejét. Felfordult a világ! Azután fennhangon kérdé:

- Mi annak az oka, hogy senki se vállalja?

- Katánghytól félnek! - felelte egy hang, mire derültség támadt a kijelölő ülésen. [16]

Végre is a kényszer-betöltésre került a sor. (Csakugyan fenekestől fordult fel a világ.) Podmaniczky kijelentette, hogy a három megürült helyet vagy a legidősebb, vagy a legfiatalabb három képviselő vállalja el s ezen álszégyenérzet kigúnyolására maga vállalta el az egyik naplóbírálói »stallumot«. Ezzel egyszersmind megmutatta rettenthetetlenségét is, hogy nem fél Katánghytól.

Egyébiránt ma még csak az alelnököket, a háznagyot és a jegyzőket választotta a Ház s a bizottságokat csak holnap fogja, amikorra Meszlényi Lajostól is várnak egy mulatságos interpellációt. Mert a »herzig« Meszlényi Lulu maga is mulatságos ember lévén, tőle csak mulatságos dolgok telhetnek. Lulu kedves, kétségtelenül kedves fiú és szép mellényei vannak; voltaképpen ő maga is olyan, mint egy mellény, ez a közbülső ruhadarab, melynek egyik oldala az inggel érintkezik, a másik a kabáttal.

Ah, szegény Lulu! Kossuth Lajos rokona neki, ezért azt hitte, hogy szélsőbalnak kell lennie. Igen, de Meszlényi püspök is rokona neki, ezért aztán azt hiszi, hogy feudál-klerikálisnak kell lennie. Éppen a lajbli dilemmája, hogy az inghez tartsa-e magát, vagy a gérokkhoz?

Herman Ottó egy cserebogarat mutogatott ma a folyosón egy skatulyában. Igazi csoda, egy cserebogár februárban! De még egyszer nagyobb csoda egy feudál oligarcha a szélsőbalon, habár csak olyan ici-pici oligarchácska is, mint a Lulu. Mert végre is van benne valami az oligarchából, az, hogy mindennap borotválkozik és piros szegfűt visel a gomblyukában. Ezt bizonyosan így teszi gr. Esterházy Miklós Móric is.

Hát mit is akar holnap a herzig Lulu? Interpellálni akarja Wekerlét, hogy miután a megfogyott szabadelvű párt már nincs többségben, a többi ellenzéket képező parlamenti pártokkal szemben, mikor akarja bevallani, hogy kisebbségbe jutott s mikor adja be a lemondását? (...Ej, Lulu, Lulu, maga nagyon kíváncsi!)

Szép téma volt, jó téma volt. Akár maga gondolta ki Lulu, akár úgy adták neki, mint a karaj szalonnát: »Itt van, pirítsd meg, Lulu!«

A tüzet is megrakták neki a »Pesti Napló«-ban és egyebütt; szétment a híre, hogy szombaton szalonna-sütés lesz, minden készen volt, még a tepsi is, ahova a lecsöpögő zsírt felfogják, a nyársforgatók is meg voltak nyerve, s milyen malőr, jön pénteken egy nagy fehér macska és megeszi a szalonnájukat.

Ez a fehér macska volt a mai szavazás az alelnökökre, ahol kitűnt, hogy nyolcvanegy szavazat-többsége van a kormánynak, amiből leszámítva a leszavazott horvátokat, marad ötvenkét magyar szavazat. Hát tessék most már interpellálni Wekerlét, hogy mikor szándékozik már bevallani, hogy nincs többsége!

A jámbor mamelukok megrökönyödve, bizonyos melankóliával vették tudomásul ezt a roppant számot. Most, mikor már maguk is azt hitték, hogy legfeljebb tizenöt többségre számíthatnak az efféle kérdésnél. Mert jól tudják az öreg mamelukok elbeszéléseiből, regéiből, hogy akkor voltak a mamelukok boldogok, mikor kevesen voltak. A Tisza hét többségének dolga, más alkalommal a tizenháromé (ezt nevezte volt Wenckheim Béla »verfluchte Majoritt«-nek) hagyományszerű legendákban él, melyek elhomályosítják az »Eldorádó« kívánatosságait is.

Valóban nagy fordulatok voltak a szabadelvű pártban. Eleinte az volt a vélemény: »Az ingatlan vagyonnak és az ingó képviselőnek nagyon emelkedik a becse.« Úgy volt, az ingó képviselők becsesek voltak a pártban, kedvesek a kormány előtt. Később, mikor kiváltak, az ingatlan képviselők lettek a becsesek. Még Bobulát is egyre intették a miniszterek, mikor látták, hogy januári napokon nem csavar nagy kendőt a nyaka körül:

- János, János, vigyázz az egészségedre. Isten ments, hogy valami bajod legyen!

Hát még mikor egy nap köhögve jött fel a klubba a hű Prileszky. Istenem, micsoda náthája volt. Mikor egyet prüsszentett, kioltotta a gázfényeket. Valahol léghuzam van! - kiabálták a beszélgető csoportok. A kormány tagjai rémülten bújtak össze:

- A szegény Taddus beteg.

És sorba járta a termeket az izgató hír: »Jaj a Taddus, a Taddus oda van!«

De nyolcvan többség. Ez szörnyű! Mindennek vége van. Újra nem becses senki. A párt elfogyhatatlan, mint a negyvennyolcas honvédség, örökrevaló, mint a hangyafészek s csodálatos, mint a verem: minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

A holnapi interpelláció tehát elmarad, vagy ha nem, legfeljebb már csak versben mondhatja el Meszlényi. Holnap csak a bizottságok választása lesz.

A mai választásoknál minden a régiben maradt, csak a nemzeti pártnak lett új jegyzője Hock János. S még egy furcsaság történt a restauráción. A háznagyi állásra az ellenzéktől nyolc szavazatot kapott Szilágyi Dezső. Az ilyen ártatlan jó kedélyre és szikrázó szellemességre valló ötletkék mindig jól esnek attól a párttól, mely komoly desperációkba van merülve a haza jövője felett.

*

Minden egyéb folyik azonban a maga útján. A Lloyd-beli klubban elevenség, jó kedv, harcias zsibongás van. A tejszínű villany-lángok kápráztató fényt szórnak szerte. (Óh, hogy volt hozzá szívük a púroszoknak itt hagyni ezt a szép világítást!) A púroszok! Istenem, ha volna olyan kis tükrünk, amelyik mindig megmutatná, hogy hol vannak, hogy most mit csinálnak szegény elbujdosott társaink.

De nincs. Lassanként elfújja nyomaikat az idő, a felejtés jön lopva, észrevétlen és egy-egy marék harasztot dob rájuk. Lassanként egészen ott feküsznek a haraszt alatt.

Csak egy üres asztal van a középső kártya-szobában, amelyik úgy néz ki, mint az emberi szájban egy kiütött fog, szokatlanul, idegenül. Ennél az asztalnál tarokkozott Pongrácz, Bornemissza s itt gibickedett Széchenyi Tivadar.

Néha ismerős lépteket vél hallani az ember. Megrezzen. »Jönnek! Ők Jönnek!« Hátrafordul, de nem ők jönnek, csak az öreg Ucsu tipeg-tapog s amint kérdezgetik tőle jobbra-balra az ismerősök: »Mi újság, Ucsukám?«, vállvonogatva, jókedvűen felelgeti:

- Hát semmi se nem.

Most már csakugyan semmi se. A kilépések által okozott melankólia szétfoszlott, mint a köd, csak az egyik falmelletti félasztalkánál látni egyetlen komor alakot, Bölönyi Ödönt, amint egyes-egyedül sakkozik, összeráncolt homlokkal, ezüstbe szaladó üstökébe kaparászván az ujjaival.

Hosszan nézi, nézi a bástyáit, a parasztjait, a királyait s néha maga helyett mozdul egyet, néha Tibád helyett. Olyan, mint az arabs regékben Ali Akbár, aki egy láthatatlan lénnyel birkózik.




AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 20.

(Első nap)

febr. 20.

Megfordult a világ! A néptömeg most is elállja a Sándor utcát (veres orral, veres fülekkel a napsugaras, de mégis csípős időtől), éppenúgy, mint évekkel ezelőtt, mikor a véderőjavaslatot tárgyalták a Házban. Az utcai alakok közül felbukkan egy-egy akkorról ismeretes arc. Ugyanazok az emberek állnak ott. A Házba menő urak is ugyanazok. Ott megy Apponyi, s hatalmas »abcúg« riadozik s hömpölyög végig a Múzeum kávéháztól le egész az ország palotájáig. Jön kocsijában Csáky s lelkes éljenzés viharzik fel. Micsoda fordulat! Álom-e, káprázat-e ez, vagy valóság?

Most tűnik fel Szilágyi Dezső a szegletnél. Orkánszerű éljen zúg az egész vonalon izmosabban, növekedőn. Igazán Szilágyi ez? S igazán a tavalyi utca ez?

Az utca! Mi igazán sohase adtunk valami nagyon sokat az utcára. De egy jelentősége mégis van, hogy eddig az ellenzék támaszkodott rá.

Az ellenzék annyira rávetette volt magát az utcára, hogy úgy nézett ki a kettő együtt, mint az Aeskulap botján a patikákon a körültekergőzött kígyó; most a bot kiesett a kígyó kezéből. Az Aeskulap is megvan. Ott ült vidám gondtalanságot szimulálva Horánszky vicevezér mellett, a kígyó is megvan, de a bot hiányzik.

Nagy érdeklődés mutatkozott a mai ülés iránt, nemcsak a nép, de a képviselők részéről: zsúfolva volt a Ház és a folyosó, a karzatokra pedig napok óta nem lehetett jegyet kapni, mindenki látni akarta az óriás csata kezdetét. Amelyből azonban aligha lesz óriás csata. Nem lesz kivel verekedni. Az ellenség kevés.

Bent ünnepélyes csöndben lépett fel az előadó Teleszky az emelvényre, az okos villogó szemű fekete emberke, akiről, mint volt államtitkárról azt mesélgeti Szilágyi, hogy este, szürkületben lopva most is beoson a régi hivatalszobájába, mint a mesebeli kísértetek s éjszakánként feldolgozza a miniszterium restanciáit, mint ahogy Gyulai Pál egyik versében jön sírjából az anya s megigazítja a gyermekek vánkoskáit.

Teleszky beszédje szép, okos beszéd volt, de a hangja gyenge, a karzatok igen keveset értettek belőle. Nyugodtan, csendben hallgatta a Ház. A folyosókon jobban ki lehetett érezni a csatározás ízét.

Károlyi Gábor künn portyázgatott és válogatott bosszantásokat eszelt ki a reform-ellenesek számára.

- Na, hogy álltok? - kérdé Szapáry László gróftól, aki szerényen elpirult.

- Megéljeneztek? - tudakolta a keresztül suhanó Apponyitól.

Báró Atzél Béla furfangos melankóliával panaszkodott, zsörtölődött.

- Nem lesz belőlünk semmi. Lőttek már nekünk. Éppen most kombinálom azt a hidacskát in politicis, amelyen visszatérhessek hozzátok, ha in ecclesiasticis legyűrtök.

Egy kiváló nemzeti párti politikus (aki megszavazza a reformokat) morózusan tört ki vele disputáló pártfelei előtt.

- Nem adom ki az országot a papoknak, punktum. Inkább kiadom Bachnak. Mert ha a papoknak kiadtam, akkor Bachnak is kiadtam.

Teleszky beszédje után, melynek végén, mikor egy szókoszorút tett lelkes éljenzés közt a Szilágyi fejére, Ugron közbekiáltott: »Hisz ez pohárköszöntő!« Polónyi vette át a szót s ki sem eresztette az egész ülés alatt. Pedig mikor felállt, még alig múlt 11 óra.

Polónyi veszekedett nagy beszéde, mely versenyzik, de csak hosszúságára nézve, az Eötvös eszlári beszédjével, kitenne egy egész kötetet. A parlamentben csak Zay mondott ennél hosszabb beszédet ezelőtt tizenkét évvel.

Olyan volt ez a beszéd, mint a menüben az imbisz, volt abban sonkaszelet, vaj, hideg borjú, teknősbéka, kaviár, füstölt marhanyelv és tudja isten mi minden.

Hol személyekkel polemizált, hol a javaslatot bírálta, de olyanformán, mint az Eötvös Károly embere, aki az összes egyházjogi javaslatokat hiányaik miatt mondta elvetendőnek.

- Hát mik azok a hiányaik?

- Például az, hogy a tengeren született gyermekekről nem intézkednek. Mondd meg nekem, hol keresztelik meg azokat?

- Nem tudom - felelte Eötvös.

- No, látod.

- Hát eddig hol keresztelték meg? - kérdé Eötvös.

- Nem tudom!

- No, látod. Hát ez a passzus ezentúl is úgy marad, ahogy volt.

Mindamellett ügyes volt a Polónyi beszéde, mert le bírta kötni a figyelmet: mikor észrevette, hogy a figyelem már lankad, nagy lélekéberséggel szőtt be valami szúrós csalánt, amelyre megmozdult a jobb mező s sűrűn cikáztak a közbeszólások, fölfrissítve a fáradt képviselőket.

A dolog komoly éle a javaslat hiányai ellen irányult, de a sok fejtegetésben sokszor mondott ellent magamagának (ezért nem jó a hosszú beszéd), egyben azonban végig következetes maradt, hogy ahol rés nyílott Szilágyin ütni egyet, azt el ne mulassza; ez volt az igazi cél mert elfogadván általánosságban a javaslatot, Szilágyi Dezsőnek bizalmatlanságot kért szavaztatni a benyújtott határozati javaslatban.

Szilágyi nem volt ideges, csendesen, megelégedetten állta a tőrszúrásokat, mert az a tőr hasonlított a bűvészek ama csalafinta tőreihez, melyek az emberi testbe látszódnak behatolni, de voltaképpen a tőr lyukas nyelébe tolódnak vissza.




AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 21.

(Második nap)

febr. 21.

A lapok (a legkomolyabb lapok is) nagy gyönyörűséget találnak abban, hogy szinte hosszabb referádákkal tisztelik meg azon különféle nézők éljeneit és abcúgjait, kik reggelenkint az ország háza előtt meg szoktak állni, hogy az érkező notabilitásokat lássák, éppen úgy, amint megállanak és összecsoportosulnak ott, ahol egy mentőkocsi időzik; mondom, a lapok s köztük a Napló és Nemzet is, majdnem hosszabb referádákat írnak ezek hangulatáról, mint a parlament üléséről. Kit éljeneztek. Éljenezték Szilágyit, Csákyt. Éljenezték Széll Kálmánt, éljenezték Wekerlét, nem éljenezték Apponyit, abcugolták Ugront. Nem igaz, referálja a másik lap, Apponyi abcúgjai közé éljenek is vegyültek s Szilágyi éljeneiben volt abcúg is. Tiszta abcúgokat úgymond csak Szapáry kapott. Tisza nem kapott sem éljeneket, sem abcúgokat. Mindezen részletek ritkított betűkkel jelennek meg a lap élén, mert hát ez mind roppant fontos a történelemre. A lapoknak hihetőleg külön tudósítóik vannak a bámészkodó csoportok közt, hogy pontos számításba vegyék Magyarország megnyilatkozását s az egyes politikai egyéniségek népszerűségi súlyát. Ma azonban a rendőrség igen helyesen eltávolította a csoportokat az utcáról, akik azután a Múzeum rácsozata mögött gyakorolták ritkított betűkkel szedendő kritikájukat a törvényhozó test egyes tagjai felett. Jó szerencse, hogy nem havazik, mert a hógolyók, igen, a hógolyók, még alkalmasabbak volnának jelezni a hamisítatlan közvéleményt.

*

E nehány sor után áttérhetünk a mai ülésre, mely népességben semmit sem engedett a tegnapinak, ha csak emberi fejekről volna szó. De tegnap csak citoyenek beszéltek, mára pedig gróf Apponyi volt jelezve, az asszonyoknak ezen csodálatra méltó kedvence, kivel nem tudnak betelni. Tegnap a Lipótváros dominált a karzaton, ma a Józsefváros palotái ürültek ki s a brüsszeli csipkék egész tömege közül pikáns arisztokratikus fejecskék nevettek, mosolyogtak, integettek a fülledt levegőben, mely fent, a karzat környékén gomolyagban, egész piszkos fehéres színű felhő gyanánt látszott lebegni.

De kissé várniok kellett Apponyira, mert az első szónok Veszter Imre volt, a nemzeti párt egyik ritkasága, ki úgy nézett ki e padokból, mint az omladozó romokon kihajtott üde növény. Az ember nem ritkán lát ilyet régi várak kövei közt és csodálkozik, honnan nyerte ez az életkedvet.

Bátor, önérzetes hangon beszélt, a tiszta liberalizmustól áthatva. A szomszédjai (a pártfelek) gúnyos, fitymáló szavakkal szakítgatták félbe. A jobboldal lelkesen helyeselt. Károlyi Gábor a közbeszólókat molesztálta.

- Ha nem hallgatják Vesztert, mi se fogjuk hallgatni Apponyit.

- De mi se fogjuk ám Eötvöst - feleltek vissza azok.

Gyakorta támadt legyőzhetetlen zaj, melyen a Bánffy csengettyűje ki nem foghatott. Általában szokatlan az egész terrenum. Elvtársak immár nem ülnek egyöntetű csoportokban. A szónok nem biztos, nem-e a szomszédja zavarja meg egy rosszakaratú beleszólással, mert a jobboldalon elvegyülten ülnek a púroszok, nem lévén külön földrajzi területük a teremben, a szélsőbalon a legnagyobb antagonisták könyökölnek egy padban s még a nemzeti párton sincs teljes egyetértés.

Veszter után Wlassics Gyula állott fel. Csinos, kerekfejű ember, fekete göndör hajjal. A Jósika Miklós regényalakjai voltak ilyenek. Wlassics egyetemi tanár; már jó hír előzte meg kiváló talentumáról, jogi ismereteiről, midőn egy pótválasztáson a Házba bekerült.

Túlságos jó modora (akarattal van használva a túlságos szó) a stréberség gyanújába hozta, de a mai nagy beszédjében (a szó szoros értelmében nagy beszéd), a polgári házasságnak különösen a kötelező formáját olyan nagy tudással, annyi szónoki erővel, retorikával, logikával tudta kiemelni, hogy a Ház azon ritkán ért sikerek egyikében gyönyörködhetett, melyek egy új államférfiú érkezését jelentik.

Maga Szilágyi is elragadtatva bólingatott a fejével s a mameluk padokon megindult a profécia:

- Íme, Szilágyinak van már utódja!

Ezt természetesen nem a szónokra értették (mert olyan szónok, mint Szilágyi nem minden században terem), hanem értették a Szilágyi miniszteri székét az emberi kor szélső határán túl.

Mikor Wlassics beszédjét végezte, már délutáni egy óra volt. Az volt a hit, hogy Apponyi nem beszél s többen hazamentek. Azt hitték, mert Apponyi tényleg nagyon válogatós az időben. Reggel tizenegy előtt nem beszél, mert úgymond, akkor gyűlnek az emberek, egy óra után szinte nem beszél, mert akkor széledeznek az emberek. De most beszélt. Igenis felállott, körülhordozván előbb szemeit a karzatokon. A karzat kielégítette. Lesütötte a szemeit és beszélni kezdett. Beszédjét mindenki el fogja olvasni, mert igazán kíváncsi lehet mindenki, hogy azon helyzetben, ahova ő jutott, mit lehet még mondani. Önkénytelen emlékezetünkbe tolódik a régi fránya hexameter. »Róka szoros egykor nagy ehetnám lyukba bebújt volt.«

Beszédjének tehát csak külsőségei tartozhatnak e referáda keretébe. Azok az apró igénytelen vonások, amiket a gyorsírók nem jegyeznek fel.

De ilyen vonás alig van. S magát Apponyit is mindenki ösmeri. Nem kezdhetjük mindég előlről, hogy felállott egy magas, horihorgas ember, keskeny hosszú fejjel, hosszú szakállal, ziháló orrlyukakkal, nagy kidudorodásokkal a homlokán, hogy a kezében egy ceruza volt s fekete kabátja zsebében egy behajtogatott zsebkendő, melynek kackiás csücskéből egyszer úgy, mint máskor, tíz centiméternyi kilátszik.

Nem, ez egy szenvedhetetlen eljárás volna, vagy újat, vagy semmit. Apponyi tehát beszélt s a maga szerencsétlen álláspontjából igen sikerülten, mert azt bizonyítgatta különböző államférfiak nyilatkozataiból (jók voltak most a »nagy brittek«, néha nem jók), hogy a fakultatív polgári házasság a legmegfelelőbb a liberalizmus szempontjából.

Polónyi annyira elfeledkezett a tegnapi beszédjéről, hogy közbekiáltotta:

- Helyes! Úgy van!

Pedig tegnap még tanút is tudott mutatni (Herman Ottót), aki bizonyította, hogy ő már évekkel ezelőtt akarta a kötelező polgári házasságot.

De ez csak azt bizonyította, hogy milyen ügyes ember. Lesz őneki, ha kellene, tanúja nyilván arra is, hogy nem akarta a kötelező polgári házasságot.

A szabadelvű párt komoly figyelemmel hallgatta, ahogy illik egy óriás többséghez. A biztos győzelem tudata nem igen szokott ingerültséget okozni, sokkal türelmetlenebbek voltak a szélsőbal hegyi alakjai, s gyakorta szóltak közbe ingerkedőn, gúnyosan.

Csak mikor Andrássy szavait idézte, hogy az állam és egyház között a legrosszabb alku is többet ér, mint a legfényesebb győzelem, támadt a jobb mezőn mozgás, s hallatszottak kötekedő szavak:

- Mi a fényes győzelemmel is beérjük.

Azután a szónok érvei ostábláján a második bástyához nyúlt, hogy ti. a megalkotott törvény végrehajtása lesz lehetetlen s hosszan, s valljuk be némi plauzibilitással és humorral rajzolta a jövőkor anyakönyvvezetését, mert kik lesznek az anyakönyvvezetők kérdé gúnyosan.

- A regále bérlők - vágott közbe Ugron nagy derültséget keltve.

Majd ő vette át az anyakönyvvezetők rajzolását s azt az eshetőséget, hogyan idegenedik el a nemzet ez intézménytől. Hosszú beszédjében volt sok szép szónoki hely. A Kisfaludy Társaság tagja ki-kicsillamlott. Különösen a beszéd vége (délutáni három óra után) csúcsosodott ki szép lendületes frázisban.

A reformellenesek tapsra kerekedtek, valamint fent a karzaton megmozdultak a főrangú hölgyek fehér tenyerei s a főrendiek karzatán (éppen a mamelukok fölött) a »holt kéz« barátjainak éljenei hangzottak le a mélybe.

Bánffy Dezső örült, hogy közbeléphet.

- Figyelmeztetem a karzatot, hogy minden tetszésnyilvánítástól tartózkodjék, mert különben kiüríttetem.

Kár lett volna kiüríteni, mert ilyen másik karzatot, mely Apponyinak ezt a beszédét megtapsolja, nem lehetne többé összehozni Budapesten.

Mondják, hogy a karzati ifjúság között átöltözött szemináristák voltak.




AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 22.

(Harmadik nap)

febr. 22.

Az országház környékén még mindig rendőrök őrzik a tisztelendő nemzeti pártot, vagyis annak nevezetesebb alakjait, kik éppúgy nem szeretik az abcúgokat, mint a szabadelvűséget. Hogy melyiket szeretik kevésbé, eldönteni még most nem lehet. A parlamenti palota környékén senkinek sem szabad megállapodni. A rendőr megszólítja még a képviselőket is, ha egy percig megállnak kezet fogni, egy-két nyájas szót váltani:

- Itt ácsorogni nem szabad!

Emiatt nagy a panasz a folyosókon. A nagyságos urak apprehendálnak.

- Hogy mer bennünket a rendőr megszólítani?

- Hiszen nem ösmer.

- Legalább műveltebb hangon szóljon.

- De ha nem művelt.

- Hiszen éppen az, hogy mért nem művelt?

- Az egyszerűen onnan van - magyarázza meg az egyik miniszter -, mert erre az állásra nem igen lehet megyés püspököket kapni.

Egyébiránt ad rem beszélve, ma is csak úgy tele volt a parlementi terem minden zuga, mint tegnap, csakhogy természetesen nem grófasszonyok és komtesszek. Apponyi csak egy van (Isten ments, hogy kettő is legyen). De azért különös tarka képet mutattak a karzatok. Itt egy nagyhasú vidéki plébános a szakácsnéjával, mellettük Saáron rózsáiból egy grupp, föntebb két, olvasójával játszogató szerzetes sovány élveteg arca bukkan ki egy Bendegúz-bajuszú vidéki Józsa Gyuri széles háta mögül. Ismeretes képviselőnék, a feliratkozott szónokok nejei, a főrendiház erkélyén ultramontán és szabadelvű nagyurak vegyes érzelmekkel. Közöttük villogó monoklijával a fiatal arisztokrácia legtehetségesebb tagja gróf Zichy Antal. A teremben pedig forróság és gőz, mely megsűrűsödik és lila színben kavarog, összevegyűlve a folyosókról beszivárgó cigarettafüsttel.

Az első szónok Justh Gyula volt, a szélsőbal derék vezére, kinek köszönhető, hogy a párt nem ugrott egészen Polónyi akarata szerint s a nemes zászló (mely minden magyar ember álmaiban, reményeiben megsuhog) hótisztán maradt.

Mondott a kormánynak kellemetlenségeket is, de beszédjéből kisugárzott a meggyőződés melegsége és a célba vett reform iránti lelkesedés.

Justhot, Eötvös detronizálása után, elnökké választotta a függetlenségi párt, de vezérré maga tette meg magát a mai beszédjével. Volt taps, volt éljen jobbról-balról s egész búcsújárás indult meg a szónokhoz a kormánypárti padokból is, a kinyitott sorompókon át, hogy parlamenti szokás szerint kezet fogjanak vele.

Érdekes megjegyezni való (valami szatíraíró hasznát veheti valamikor), hogy Polónyinak megindult a Justh beszéde alatt az orra vére s ki kellett a folyosóra mennie öblögetni. Ez volt az első vér a három napos csatában.

Justh kiemelte azt is, hogy jó katolikus, de mégis mellette van a reformoknak, az utána való szónok lutheránus volt (ámbátor elhallgatta) és mégis ellene van a javaslatnak. Egy lutheránus az Apponyi táborában! Valóságos kincs. Örültek is neki, mikor szólani kezdett.

Bánó József, egy jó öreg bácsi olyan mint a forgalomból kiment rézgaras. Néha-néha ő is megcsördül a többi aprópénz közt, de már csak a rövidlátók fogadják el értéknek. Valaha új és fényes volt ő is. Ott ült a Ház alelnöki székében. De hát én istenem, minden elkopik a nap alatt.

*

Bánó mintegy a hidat képezte egy fényes szónoklathoz, melyet Hieronymi Károly mondott.

A mély látású államférfi szinte szándékosan kerülte a szónoki hatást. Egyszerűen, szilárdan rakódnak le érvei, gondolatai, mint cikornyátlan márvány-kockák. Egy nagy gondolkozó benyomását teszi. Az ember nem érti, mikor gondolkozik ő, ki annyit dolgozik. Pedig egy-egy megjegyzése a kérdés hátterének mélyéből látszik felhozva lenni.

Mai beszédjében, melyet majdnem kriptai csöndben hallgatott a Ház, leginkább polemizált, de nem a szónokok egyes ellentmondásaival (ez a könnyű lovasságnak való), hanem állításaik lényegét igyekezett lerombolni, azt a kicsinyes hitet eloszlatni, amit odavetettek a vitába, hogy a reform-javaslatot lehetetlen lesz életbe léptetni alkalmas közegek hiánya miatt. Nagy tudással tette ezt, a párt kitörő éljeneitől kísérve. Hangjában megcsendült itt-ott a melegség ízléssel, pátosz nélkül, egyéniségéhez illőn. Mert szónoki egyénisége is egyszerű, szinte puritán. Áll egy helyben, úgy, ahogy fölemelkedett, szelíd, kékes-szürke szemei egy helyre szegeződnek az ellenzék felé (mondják, hogy beszéd közben Sághyt nézi, de ezt föl nem lehet róla tenni), a keze lelóg, mintha le volna törve; egy óráig el tud beszélni, anélkül, hogy egy gesztust csinálna.

Majd minden szónok érezteti, valamivel figyelmezteti a hallgatóit, ha mással nem, a feje egy mozdulatával, a szemöldöke egy rángásával, a könyök följebb emelésével, hogy: »No, most valami fontos következik.« Hieronymi mozdulatlan, mint egy szobor, de gondolatai elevenek és a judícium, a higgadtság szűrőjén keresztül gomolyodnak ki széles homlokú fejéből. Csak néha-néha izzad ki féloldalra hajló üstöke.

*

Hieronymi nagy beszéde után Babó kindult el a Polónyi csapásán. Elég ügyesen és ellenzékiesen beszélt. De az idő már előre járt, s a kormánypárt megbizonyosodva, hogy Szilágyi ma nem beszélhet, elszéledezett; a visszamaradtak annyira elunták magukat, hogy már a Babó beszédje alatt kiáltoztak:

»Szavazzunk! Szavazzunk!«

De hol van az még? Ha lesz is, soká lesz. Az elnöki táblák még tele vannak nevekkel s ezek között »kétórás« emberek is.

Babó beszédje után interpellációk következtek. Ezek közt egy érdekes volt. Az Asbóth János sárga-fekete ingerkedéseiből egy új variáció.




Hátra Kezdőlap Előre