SZILÁGYI DEZSŐ

Az a férfiú, aki ma a Házban talán először életében szólott az álszerénység banális frázisán »az én csekély személyem«-ről (ti. önmagáról), bizonyos tekintetben túlságosan súlyos (sőt mit fösvénykedjünk az igazság aprópénzével) túlságos nagy ennek az országnak. A szék, amelybe leül (még ha miniszteri szék is) kicsiny is, szűk is és sokszor ropogni kezd alatta. Nekem magamnak volt egy óriási termetű nagybátyám, aki ahová belépett, mindenütt megütötte magát az ajtó gerendájában, a csillárokban és igen kellemetlen volt a háziasszonyoknak, mert felágaskodás nélkül látta meg a magas helyeken letelepedett szemetet, penészt, almáriomok, polcok tetején.

Szilágyi Dezső egy izzó agyat, egy kevély lelket kapott örökségbe az istenektől, a többi sok ajándék mellé. Nagy indulatok mozgatják. Lelkében, mint ahogy az aggteleki barlangban, ágyúdörgésnek tetszik egy pisztolylövés, marcangoló nyomokat hagy néha egy parányi incidens. Semmi sem normális, semmi sem közönséges ezen államférfiúban, kit igen sokáig fognak emlegetni és csodálni ebben az országban, különösen a halála után, midőn már nem lesz senkinek kényelmetlen.

Mert kényelmetlen ő most, amíg él és kényelmetlen is lesz, mivelhogy túlságosan nagy, nem tudnak vele mit csinálni.

Ha a kabinetben benne van, akkor kényelmetlen a kabinetben, amelyre nehezedik, kényelmetlen a szabadelvű pártnak, amelyhez nem tud simulni, kényelmetlen az ellenzéknek, amelyet fönséges szónoklataival összemarcangol.

Voltak is már ehhez a témához tanácsadók, nem egyszer, több ízben.

- Ki kellene tenni a kabinetből!

Igen ám; csakhogy a kabineten kívül még kényelmetlenebb a kabinetnek, a pártnak és mindenkinek. Ha kezet szorít az emberrel, az is fáj, szinte összezúzza a kezedet; ha ölel, a vállad fájdul meg, mikor a nehéz karjait ráteszi de hátha még üt! Pedig ő csak vagy ölel, vagy üt (de szívesebben üt).

A mi kabinetünknek most az a baja, hogy némely miniszterek mindenkinek szeretnének tetszeni. S ez a legrosszabb politika az államférfiaknál. Ebbe pusztult bele Szapáry s előtte annyi százan, s ebbe pusztulnak el majd e meg nem nevezett némely minisztereink is. Mert tisztelet a kivételeknek. Vannak, akik ennek igazságát átérzik és csak az ellenzéknek óhajtanak tetszeni.

Szilágyi egész ellenkezőleg, senkinek a szeretetére nem spekulál. Megy sokszor mogorván, vagy dúlva-fúlva a maga útján, ködbe burkolva, mint egy őskori óriás. Úgy néz ki néha tűnődő hamleti arcával, mintha önmagát keresné.

- Szilágyi megint haragszik ránk megy szájról-szájra a szabadelvű klubban.

S ez így is van. Hol Szilágyi haragszik a pártra, hol a párt haragszik Szilágyira. E viszonyban, pedig már ötéves innen-onnan, csak igen ritkák a mézes napok. A párt, mint a gyermek, megszokta, hogy a »szülei« becézgessék, simogassák, néha a térdükre vegyék. Szilágyinak ellenben derogál minden sablon, minden érzelgés.

A párt nem érti meg Szilágyit. Az elefánt házakat hordoz a hátán, de pesztonkának nem született, a gyermekekkel nem játszogat. Következésképp sokszor igazságtalan a párt Szilágyi iránt.

A Szapáry-rezsim alatt, midőn tevékeny részt vett a parlamenti szócsatákban s kitette mellét a pártért, legott nagy morgás támadt:

- Szilágyi a vezérségre törekszik.

Akkor azután fogta magát Szilágyi és kerülte a Ház porondját, vagy ha eljött is, szfinkszerű arccal hallgatta, hogy paskol bennünket az ellenzék. Ismét nagy morgás támadt.

- Szilágyi hallgat. Szilágyi intrikál. Szilágyi a vesztünket akarja.

A nagy fa először is arra való, úgy vélik a kis emberek, hogy gyümölcsöket hozzon nekünk.

De ez nem elég tőle, még arra is való, hogy az ágai úgy nőjenek (ne csak fölfelé, de lefelé is), hogy árnyékot tartson nekünk.

De még ez se elég. A nagy fa még arra való, hogy fészket lehessen rakni rajta.

Szilágyi elég nagy fa, de nem mindenben felel meg ezen feltételeknek. Annyi bizonyos, hogy a gyümölcsöt most meghozza gazdagon az egyházjogi reformok kolosszális munkájában. Szidták is azelőtt eleget, hogy csak virágozni tud.

*

Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak Szilágyi koponyájában. Lelke áhítja a rendkívüli cselekedeteket. S a nevetséges, kis eszközök, melyekkel rendelkezik, s kicsinyes viszonyok, melyekben él, úgyszólván folytonos irritációban tartják. Elégedetlen. Borongós. Homályos, nevezhetetlen ambíciók feszítik. Néha vágyat érez eltaposni valamit, néha az egész országot szeretné összeroppantani és egy újat csinálni helyette. Általános, nagy igazságok világítanak szemei előtt, mint bolygó fények az éjben. De ezek az igazságok magosan vannak. Utánuk nyúlna, de lehet-e őket elérni? Nem. Ilyenkor tehetetlenül hányódik lelke s véghetetlenül leverőleg hat rá, hogy miért olyan kicsiny ő. Mint minden Titán, Szilágyi is boldogtalan.

S micsoda ellentétekből van összetéve!

Ő, akiben az emberiség boldogságának nagy problémái főnek szüntelen, természeténél fogva mégis zsarnok. Erőszakos lénye ki-kitör a nyers erőnek imponáló ruhájában. Minden új szituáció szinte átgyúrja őt egészen. Egy másik adott viszonyban talán nem is az előbbi ember többé.

Ha orosz cár lenne, rögtön megadná az alkotmányt az orosz népnek mert ez az ő erejét jelentené; de ha például szerb király lenne Szilágyi, mindennap fölpofozná minisztereit, mert ottan az az erő. És ha fazekas lenne Szilágyi Dezső, képes volna egy napon összetörni a saját fazekait. Mert neki életszüksége, hogy az erejét használja, így, vagy úgy, amint lehet, ha csak az ártatlan fazekakon is. Erőt mutatni és érezni, hogy a körülötte levők is érezzék ezt az erőt, ez az a csábító édesség, amit ő áhít.

Erő, mindig erő, mindenütt erő, Szilágyi Dezső az erő rabja. Az erőé, akinek ikertestvére a zsarnokság.

*

De végre is nem esszét írok Szilágyiról (lesznek őróla még bibliotékák is), én voltaképpen csak a mai parlamenti szerepléséről óhajtok röviden referálni, anélkül, hogy mint szónokot jellemezzem; erről már megírtam néhány év előtt a »Szilágyi beszél« című rajzot, s csak ismétlésekbe esném.

Szilágyi annyira szónok s annyira ösmeri tárgyát (e javaslatot, melyen valóságos ideges szeretettel csügg), hogy egy hétig is el tudott volna róla beszélni szakszerűen és érdekesen.

De vajon miről ne tudna ő beszélni, aki esténkint kifáradva, baráti társaságban is, midőn elfogy a téma, s beáll az az ismeretes nyomasztó csend, amely a fehér asztalnál gyakori, mint egy prédára váró sas odaszól Darányihoz:

- Nácikám, állíts valamit!

És ez annyit jelent, hogy állíthatsz Nácikám mindent a világon, amit akarsz, olyat, amit te gondolsz, olyat, ami a bölcsek agyrostjain már leszűrődött, olyat, amit a világ már megemésztett és aranytáblájára írt, vagy olyat, amit még a világ nem hallott, nekem az egészen mindegy, én az állításodat össze fogom azonnal törni egy óráig tartó érdekes, élvezetes diskurzusban.

Szilágyi maga is élvez azzal, hogy beszél. Ha egy puszta szigeten élne, én azt hiszem, akkor is gruppírozná gondolatait és elmondaná az őserdőknek a saját mulatságára.

Ma azonban nemcsak mulatságból beszélt, hanem az ő nagy javaslata mellett tört lándzsát. Sok beszédet mondott, szebbeket talán, hatásosabbakat, bravúrjait a dialektikának, összetört szónokokat, torzfigurákká csavarta át teóriáikat, logikájukat, de ilyen monumentális beszédet, melyben az egész szituációt annyira markáns vonásokkal világította volna meg, talán még sohase mondott.

Nem volt egy cseppet sem izgatott. Nyugodtan, szenvedély nélkül szólott: a gúny, mely ajkai körül szokott játszani, s mellyel ellenfeleit annyira fel tudja bőszíteni, csendes komolyságnak adott helyet. A szavaiban se voltak nyilak, szúrások. Hiszen azoknak a fáknak, amelyek gyümölcsöket hoznak, nincsenek töviseik. Cifraság, retorika ciráda se volt a beszédjében. Hiszen a gyümölcsök idejében virágja sincs a fáknak. Puritán egyszerűséggel, a Ház lankadatlan figyelme közt beszélt, csak a gondolatai, érvei suhogtak a mély csendben fönségesen.

A »nagy ellenféllel« szemben mind-mind komorabb lett. Végre már úgy látszott, mintha keskenyebbé is lett volna.

Ma egy »szelíd« Szilágyit láttunk, aki nem akar senkit megenni, de meg akar győzni mindenkit. S ehhez először magát győzte le. A szenvedély, az indulat a körmehegyét se mutatta beszédjében. Maró szatíráját otthon hagyta. A buzogány helyett, mellyel ütni szokott, sisakokat, páncélokat behorpasztani, egy világító gyertya volt a kezében.

Megszokott haragos mozdulatai is elmaradtak. Csak a cvikkerével gesztikulált és csak nagy ritkán rakta hátra kezeit összetéve, ami nála a kihívó mérkőzés jele; elöl volt szüksége mind két kezére, amint hol az egyikkel, hol a másikkal gyöngéden magyarázta a dolgok állását a Háznak, mintha csak valami szalonban egy kedves társaságnak felelne arra a kérdésére: »Miben van hát ez a kérdés?«

Mikor leült, mondanom sem kell, valóságos éljen-orkán kerekedett. Éljenzett a jobboldal, szélsőbaloldal is szinte tombolt a lelkesedéstől.

Őmaga megelégedetten nézett végig a hullámzó, kavargó ellenzéken, mintha mondaná:

- No, hát állítsatok még valamit!

Ezzel az ülés véget ért. A mamelukok vidáman siettek haza ebédelni abban a friss diadalmámorban, mely a liberálisokat elfogta, megizmosodott bizalommal a jövőben. A győzelem kimaradhatatlan.

...Egy-két hónap múlva már csak a békák fogják kuruttyolni a mocsarakban, amint eddig is tették, a népies hangfestés szerint:

- Urrak a papok! Urrak a papok!




JELENETEK A MAI ÜLÉSBŐL

Abban a nagy felzúdulásban, mely megakadályozta, hogy Veszter Imre a "magyar érdek" fogalmát kifejtse, legsűrűbben kavarogtak a közbekiáltások a szélsőbaloldal lejtőjén.

- Szólásszabadság? - kérdezték a Veszter tájékán.

- De nem fecsegés hangzott vissza a riposzt.

Ugron Zoltán mind a két kezével verte a padot, míg Károlyi valósággal elemében volt. Ide-oda szaladgált a szólásszabadság elve felett éles elme éllel vitatkozó szélbaliak között s megállva a veszekedő kompánistáknál, egyre hangoztatta:

- Ügyeljenek a pártegységre!

Veszterrel úszott egy egész tábor, mely óhajtotta, hogy a »halljuk« győzedelmeskedjék az »eláll« felett, de a hangok kiszámíthatatlan árnyalataiban a szavakból értelmet kivenni erre még nem találtatott fel művészet.

A lármát nem annyira a hallás által, mint a látással lehetett érteni. Valaminthogy senki se hallotta azt, hogy Bánffy Dezső báró felfüggesztette volna a tanácskozást, ellenben látni lehetett, hogy egyszerre az elnöki szék gazdátlanul maradt.

E jelenetek közben a karzatoknak jutott a legkiválóbb élvezet. Izgatottan fordultak a gukkerek az összegomolyodott csoportozatok felé s valószínűnek látszott ez izgatottságból, hogy akadtak ott, akik azt várták, hogy a szólásszabadság immár nemcsak elméletileg fog magyaráztatni a Házban.

*

Az ülés bezárása után a figyelem az imént egymással szemben állott Wekerle és Szapáry felé fordult.

Szapáry gróf nyugodtan, a régi időkből való közönyös arccal jött kifelé, s olyan módon fogadta a gratulációkat, mint aki egész komolyan meg van róla győződve, hogy ezekre ő rászolgált.

Wekerlének első dolga az volt, hogy kiválassza tárcájából a legjobb szivart (mint pénzügyminiszternek ez biztosan könnyű dolog volt) s rágyújtson. Ezenközben kisebb körök alakultak körülötte, melyekből úgy vált ki, mint akinek egy jó gondolattal mindig többje van, mint amennyi hétköznapokon szükséges.

A folyosón legérdekesebb pillanat az volt, mikor Wekerle Szapáry gróffal találkozott.

- Kénytelen voltam, kegyelmes uram szólt Wekerle... (értve ezzel az iménti mélyrevágó riposztot).

Szapáry udvariaskodott.

Időközben aztán elfogta a miniszterelnököt Ugron Gábor, akivel hosszabb diskurzusba merült, míg a szemlélőben azt a benyomást keltette, mintha a főgondot most is a szivarjára fordítaná...




PULSZKY, HORVÁTH STB.

Mint mikor levest főznek, a forrás bizonyos stádiumában fölösleges hab képződik rajta, amit minduntalan le kell szedegetni, a nagy szócsatáknak is van ilyen habja.

Azt szedegették le az ülés elején Szapáry és Szilágyi s azután főtt odább a leves a nagy parlamenti üstben.

Pulszky Ágoston volt az első szónok; Horváth Gyula pedig az utolsó. Közbül jött (dicsértessék a Jézus Krisztus) Hortoványi József, de az ő beszédével nem foglalkozunk, semmiképp sem óhajtván szentelt vízbe nyúlni.

Pulszky Ágoston bizonyosan pénteken született és a hónap 13-ik napján, mert amellett, hogy egyike a parlament legokosabb, legtehetségesebb embereinek, soha sincs kellőleg méltányolva.

Határozott pechje van. Ha a legszebb ruhát veszi magára, művészi szabó remekét, azt mondják az emberek:

- Ez a Guszti milyen pongyolán öltözködik. Nem áll a testéhez semmi ruha.

Ha okos, tárgyilagos beszédet tart, így szólanak:

- Guszti ma végtelenül unalmas volt.

Pedig olyan beszédet mondott, hogyha azt egy délceg termetű ember vágja ki, például Terényi Lajos, egy óra alatt maga alá beszéli az államtitkári széket. (Ámbátor hiszen Terényi Lajos elég jól növekszik a maga beszédeivel is.)

Okul a példán és az emberek véleményén Pulszky Ágost s a következő beszédjéből száműzve ismereteinek gazdag tárházát, maró elmeéllel és szikrázó ötletgazdagsággal üt szét az ellenzék szónokai közt, hogy élvezet őt hallgatni, de az emberek elégedetlenül csóválják a fejüket.

- Ez a Guszti mindig olyan bakafántoskodó.

Egyszóval Pulszky Ágoston talán az egyetlen ember, aki kevesebbre becsültetik az értékénél ebben a parlamentben; éppen ebben a parlamentben, ahol bizonyos tradicionális nemzeti önámítás alapján mindenki följebb számít a valódiságánál. A pionok bástyaszámba mennek (lóugrás szerint), a vidéki gazdák »kiváló politikusok«-nak mondatnak, a némileg politikusok már »államférfiak«, az egészséges elme pedig a lángész elnevezést bitorolja és így tovább.

De ezen egy csöppet se kell csodálkozni. Minden országnak megvan a maga »zöld« kora. Mindez elmúlik apródonkint. Örüljünk rajta, hogy csak a legokosabb lények, az emberek szenvednek ilyenfajta betegségekben; ha ez a többi állatokra is elragadna, vice-paripának kellene titulálni a szamarat és »nyáj-inspektornak« a juhászkutyát.

Jól van, jól, de hát a szegény Pulszky Ágoston miért vétetik az értékénél kisebbre?

Hát én istenem, mert olyan igénytelen, olyan kicsiny és olyan rosszul áll rajta a ruha. S azonfelül olyan végtelenül rossz modora van. A klubban egyre jár-kel, mint az eleven ezüst, keresi Gajárit, valamit súg a fülébe, rohan a termeken keresztül: »Nem láttátok Latkóczyt?« Latkóczynak is súg valamit a fülébe, ami éppen eszébe jut. Lázas akcióban látszik lenni. Üstöke izzad s kicsiny, kecskegidó-szerű szakálla jobbra-balra mozog, ha beszél. Mindenki figyelmes lesz: »Pulszky Guszti intrikál valamiben.«

(Pedig szegény Pulszky Guszti csak egy tarokk-parti összehozásában dolgozik e percben.)

Ideges emberke, csupa tevékenység, csupa akció. És senki nálánál jobban nem identifikálja magát a párttal. A párt keserve, bajai az ő szívét fekszik meg legjobban s örökkön-örökké az ellenség legyőzésén jár az esze. Ezer mondanivalója van minden percben s ha egy minisztert talált, hogy valamit közöljön vele, azalatt már egy másik arra menő minisztert fog el a másik kezével, hogy annak is mondjon valamit. Ezért aztán alig lehet miatta hozzáférni a miniszterekhez, ami sokszor bosszantja a kollégáit:

- De kellemetlen ez a Guszti!

Pedig Pulszky voltaképpen egyik legkellemesebb ember a pártban; nincs benne senki iránt rosszakarat (noha úgy látszik, mintha egy egész boszorkány-konyha fazekait ő kavarná); Pulszky a legnyíltabb ember, akinek az van a nyelvén, ami a szívén s mégis az intrikus színében mutatja örökös sürgés-forgása és az a rossz szokás, hogy a legközönyösebb dolgokat titokzatosan suttogva s bizonyos fontoskodó inszceneriával közli barátaival, akiket a befolyásos (tehát a zöm előtt nem igen kedvelt) rétegekből választ.

S amellett van benne bizonyos hiúság, hogy minden dologban bennfentes legyen és valami szerepet viseljen. Tenni és tenni, örökre tenni valamit. Lázasan és szüntelenül, akár kell, akár nem kell, vagy ha azt már tenni nem lehet, legalább viselni a tevékenység látszatát. Ha ott lett volna a világ teremtésénél, szívesen vállalta volna a gyanút magára s még széltében lanszírozná is:

- A poloska az én tanácsom folytán lett teremtve.

Ezek az okok, amiért ez a kiváló parlamenti erő, egy igazi államférfi tudásával és komprehenzív erejével, a közügyekhez való, természettől örökölt ragaszkodással, tiszta karakterrel, vas szorgalommal, mai napig sem bírt még arra a polcra emelkedni (dacára az emberanyag-hiánynak), amely őt megilletné. Mert az emberek felületesen ítélnek s ezen ítélet szerint Pulszky Ágoston nem kellemetes ember.

Pedig mennyire szeretne az lenni.

Hiszen mindent megpróbált. Mikor a nemzeti pártban volt, azt gondolta magában:

- Az ördög vigye ezt a pártot. Ennek a vele született ódiuma ül rajtam. Emiatt nem szeretnek. De majd a mamelukok közt! Ott én kedves ember leszek.

Átment a mamelukokhoz, s mégsem lett kedves ember.

Egyebet is próbált. Összeveszett Szilágyival. Gondolta magában: »Ha Szilágyi haragudni fog rám, megszeretnek a többiek.«

Szilágyi haragja se használt. Végre elhatározta, hogy »mitmacholni«, vacsorázni, kártyázni fog a többiekkel. Ez hozza meg a népszerűségét.

De a kártyák gúnyosan kacagtak a szeme közé, pedig nem is igen ösmerte őket; folyton nyert és akármit csinált, nyert és nyert. Az emberek pedig azt mondták:

- Ejnye, de kellemetlen partner ez a Guszti.

*

E bevezetés után mit szóljunk a mai beszédéről? Azt a néhány szót, hogy a világ bármely parlamentjében is a kiválóbb beszédek között foglalna helyet.

A Ház hallgatta is némely helyeknél figyelemmel, de nem olyannal, mintha például Vajay István beszélt volna.

*

Az ülés utolsó részét Horváth Gyula beszélte ki.

A Horváth Gyula ragyogó politikai tehetségéről e sorok írója már azon időkben emlékezett meg igen sokszor, mikor még az fejlődőben volt; azóta már beösmeri azt mindenki, az első embertől kezdve az utolsóig (de én sem a jámbor Bergert értem az utolsó alatt).

Horváth Gyula bizonyos tekintetben éppen ellentéte Pulszky Gusztinak. Szerencsés ember, aki még a nemzeti párton is népszerű tudott lenni.

Ma nehéz helyzete volt és könnyű is, ahogy vesszük.

Könnyű azért volt, mert az antiliberálisok (az ő pártja) nem mertek vele úgy bánni, mint Veszterrel (Veszter csak beszélni tud, Horváth Gyula azonfelül írni és lőni is), a kormánypárt pedig szinte a meghatottságig nyájas volt iránta. A szeretet sugárzott a mameluk arcokról, odaát pedig tiszteletteljes, mogorva csönd honolt a felhős arcokon.

Nehéz helyzete pedig azért volt, mert Szapáryval polemizált a pártállása miatt s minden nyilat olyan ügyesen kellett kilőnie, hogy Apponyit is ne találja.

Így pedig még Ira Pain se tudott lőni, se Horváth Gyula.

Apponyi csüggedt fejjel ült nem messze előtte, mint egy szomorúfűzfa, melynek a gallyai átnőnek a kerítésen.




A DIPLOMATA PÜSPÖK

(Korrajz a legközelebbi napokból)

- Jó napot, méltóságos uram!

- Szervusz, Tóni.

Ugyanis két úr találkozik a Haas-palota előtt, akik szemben jönnek egymással. A »méltóságos uram« a nyitrai püspök: Bende Imre, a »Tóni« pedig egy zömök, őszfejű, országos képviselő: Lévay Antal.

- Hova, hova Tóni? - folytatja a püspök.

- Egy kis dolgom van a Váci utcában.

- Hát mi dolog az Tóni? Én úgy látom, hogy te most is a szabadelvű körből jössz.

- Éppen onnan jövök.

- Az már nem járja, Tóni! Ami nem illik, nem illik. Én úgy ösmerlek, hogy te jó katolikus vagy. Vigyázz magadra öreg! Egyenes úton járj. Te még mindég nem léptél ki, Tóni...

A püspök hangja szelíd és a fájdalom, a megbotránkozás érce sír benne.

- De már kiléptem, kérlek alássan.

- Ugyan!

- Éppen azért voltam a szabadelvű körben; átadtam a szolgának a Podmaniczkyhoz címzett levelet.

- Úgy? - mondja a püspök örvendve. - No, derék gyerek vagy. Tudtam én azt, mindég mondtam én azt, hogy te derék, becsületes ember vagy. Mikor lesz hozzád szerencsém Nyitrán? No, gyere már el egyszer, te lurkó! De meg ne csalj, eljőjj! Hanem most már nem tartóztatlak, ha sietős dolgod van. Tudom, hogy el vagy foglalva... Különben ha el akarsz egy darabon kísérni...

- Nagyon szívesen. Merre mégysz, méltóságos uram?

- Hát fölnézek, fiacskám - mondja őszintén a püspök, nagyhamar elfeledve az előbbi témát egy kicsit a szabadelvű klubba.




A NYOLCADIK NAP

A két-órás szónokok elfogytak, de még jobban a tüntetők a Múzeum-kertből, kiket a rendőrség nem bírt elpusztítani, csak a rossz időjárás.

A vita, a nagy beszédek lezajlásával, mintha kimerítette volna az érdeklődést, a képviselői padok jóval néptelenebbek, de a női karzatok erősen tartják magukat. Az ingerültség is alább szállt, s ma már csak Károlyi Gábor szórja az ő élclövegeit, ha ellenség beszél.

A folyosó is kedélyesebb, mint eleinte volt, a különböző elvű képviselők újra irritáció nélkül diskurálnak s már másról is, nemcsak mindég a polgári házasságról. Gróf Károlyi István Mikszáthtal kötekszik, hogy már ő is gigerlis, kivasalt nadrágot visel, mire Mikszáth mentegeti magát:

- Ez a megfordított szocializmus. Ahelyett, hogy én morognék, ha gróf Károlyi Istvánon jó nadrágot látok, ő morog, ha rajtam lát jó nadrágot.

A mamelukok elragadtatással dicsérik a Komjáthy Béla pompás humorú beszédét, mely a mai nap legkiválóbb eseménye volt. A jobboldal nagy élvezettel hallgatta, amint férfiasan szétütött erre is, arra is a pártfelei közt s finom humorral sok igazat mondott Ugronnak, Polónyinak. Különösen az utóbbi képviselő úr rajzát színezte ki mesterileg.

Justh Gyula kétségbeesetten tördelte kezeit a pad alatt, hogy a mesterségesen összeenyvezett fehér galamb (a szélsőbali béke) hogy készül kiröpülni az ablakon.

Komjáthy után gróf Pongrácz Károly szólalt fel, a kormánypárt egyik rokonszenves alakja a közelmúltban, ki azonban a reformjavaslatok miatt a pártból kilépett és most a Vadászkürt-társaságban van. Mert klubnak nem szeretik nevezni gyűlhelyüket. És helyesen, mert ez csak olyan gyülekezési hely, mint az indóház, ahonnan a javaslatok letárgyalása után a különböző irányban induló vonatokra fognak felszállni.

Pongrácz egy időben állítólag úgy nyilatkozott a szabadelvű klubban, hogy a javaslatokhoz való hozzájárulását ura királya akaratától teszi függővé. Ma tehát, amint beszédében kijelentette, hogy nem fogadja el a javaslatot, Károlyi Gábor közbekiáltotta:

- Hát cserben hagyod urad királyod, Károlykám?

Az öregúrból a katona beszélt, őszintén és originálisan fejtette ki nézeteit, a szó művészeinek mesterséges zománca, simasága nélkül. Ami a szívén volt, az a nyelvén. Néha egy-egy kraftausdrucktól sem ijedt meg, amiért is a Ház figyelmesen hallgatta, s bár sok kellemetlent mondott a mamelukoknak, azok mégis barátságos mosollyal hallgatták a volt bajtárst míg az ellenzék többször zajosan helyeselt. Csak a zsidó képviselők voltak egy kicsit felpaprikázva, mert egyszer antiszemita ízű kifejezést használt, egészen ártatlan formában.

A zsidók talán túlságig is érzékenyek. Mindent és mindenkit lehet a Házban ütni, arisztokráciát, papokat, még a korona ellen is röpül néha egy-egy nyíl, anélkül, hogy kázus lenne belőle, de a zsidóra semmit sem szabad mondani, mert akkor mindjárt »elmaradt szamár« az ember. Maradjunk csak egészen az egyenlőség mellett s ne féltsük a zsidókat örökké, elég erősek már ők ahhoz, hogy egy kis elsült szellemi kapszli nagy kárt ne tegyen bennök.

Pongrácz után Zsolna város képviselője, a vézna Smialovszky Valér mondott egy minden ízében liberális beszédet, mely élénk hatást keltett a Házban.

Végül még Hodossy Imre beszélt. S amennyire a nap eseménye volt, hogy Komjáthy Bélától egy sokkal hatalmasabb beszédet hallottunk, aminőt tőle várni lehetett, éppen úgy meglepte a Házat a Hodossy beszéde. Gyenge, túlságosan gyenge volt.

Mindenki a fejét csóválta és bosszankodott. Némelyek Hodossyra bosszankodtak, hogy miért mondott olyan rossz beszédet, mások ellenben önmagukra bosszankodtak, amiért Hodossyt annyi hosszú évek óta tartották nagyon okos embernek.




KÉPVISELŐI PIKNIK

A t. honatyák az idén rászolgáltak arra, hogy egy jó estét csináljanak maguknak, mert rég voltak annyi zaklatásnak kitéve nemcsak a kormány és egymás részéről, hanem választóik részéről is, mint amióta a polgári házassági törvényjavaslat a Ház asztalára került.

Még Katánghy Menyhértnek is (ki lakást még most sem talált) azt írta a felesége, hogy csak menjen el arra a piknikre, hogy egy kis szórakozást találjon, no meg hogy ellenőrizze leendő vejét Fenyvessy Francit, vajon nem hagyta-e otthon a jegygyűrűjét. (Mi nem árulkodunk!)

De nemcsak maguknak csináltak jó estét és jó éjszakát ma a képviselő urak, hanem annak az előkelő társaságnak s annak a válogatott szép hölgykoszorúnak is, mely ma a Vigadó termeit megtöltötte.

Tavaly még csak a Hungáriában rendezték a pikniket. Ott is fényes és elegáns volt, de azóta tudvalevőleg fölemelték maguknak a diurnumokat s ezért Csávossy, a mozgékony főrendező, nem sajnálta a nagyobb luxust, s a Hungária helyett a Vigadó termeit foglalta le.

Jól számított, mert a mai piknik oly nagyszabású bállá növekedett, amilyen bele se fért volna a Hungáriába. (Úgy látszik, a képviselő urak is nőttek azóta a hölgyek szemében, mióta fölemelték a fizetésüket!)

A hölgyközönség korán kezdett gyülekezni. Meszlényi Lulu, piros szegfűvel frakkja gomblyukában, fogadta őket a lépcsőházban, rigmusokat csinálva magában mindenkire a szünóra alatt elmondandó verses tósztjához.

A nagyterem bejáratánál minden hölgy egy, finom marokenbe kötött »Mandátumot« kapott, melyről arany zsinóron csüggött le a pecsét.

A »Mandátum« a következő verssel kezdődött:

»A mandátum szerzéséről
           Eltérő a nézet:
Hazafiság, ambíció,
           Kötelességérzet;
Míg sokaknál feltűnni-vágy,
           Sport s egy kis önérdek
Hiúság és több efféle
           Betegség tömérdek.
No meg aztán a többi közt
           Olyat is találni
Mandátumával ki óhajt
           Jó partit csinálni,
Hát csinálja ha akarja,
           Hisz az nem rossz fátum,
Hogyha még effélére is
           Szolgál a mandátum.
S hol választott és választó
           Egymásévá válnak
Nem is lesz ott baj addig, míg
           Egy programmon állnak,
S ki megbízó levélképpen
           Nyer szívet s szerelmet,
Azt hiszem a legboldogabb
           Képviselő lehet!
Hanem mikor mint most
           Éppen láz gyötri a Házat,
Szép hölgyeim! én mondom ezt,
           Nem árt a vigyázat.
A mandátum adásánál
           Jó vigyázni nagyon,
Nehogy másnak a választott,
            Reverzálist adjon!«

A vers után, melynek elkövetésével Bessenyeit gyanúsítják, a Napirend következett, mely persze csárdással kezdődött. Napirend előtt senki sem emelt szót, de a napirendhez ugyancsak hozzá szólt a Balogh Károly hegedűje s kifogást senki sem emelt.

Szünóra alatt fényes vacsora következett s aztán újra tánc, mely valószínűleg csak a késő reggeli órákban ér véget. Annyi bizonyos, hogy a holnapi ülésre Rohonczy (aki nagy buzgalommal táncolt), Beöthy Aldzsi (aki pezsgős palackok durrogása mellett szoktatta magát a bombamerényletekhez) s még sok más honatya elkésve, vagy egyáltalán nem fog megjelenni.

A kitűnő mulatságon a számos képviselőn kívül ott voltak: Hieronymi, Bethlen, Josipovich miniszterek, Reissig államtitkár, báró Roszner főispán, Szász Domokos püspök, Szalay Imre miniszteri tanácsos, Rakovszky István stb. Éjfélre várták Wekerle miniszterelnököt, Fejérváry honv. minisztert és Munkácsy Mihályt is nejével.




EGYHÁZJOGI VITA

(Ki tudja, hányadik nap)

Már az elejére senki sem emlékszik. Régen volt. Krajtsik megőszült, Darányi jócskán kopaszodott azóta, Latkóczynak, az előadónak pedig haja nőtt. Dániel Ernő szép beszédét már moha födi; egyszóval nagyon régen folyik már a vita. Az első napra felgyülekezett mezei hadak már szétmentek,, vissza is jöttek és újra szétmentek, a karzatok is megváltoztak, azok a mágnás asszonyok, akik még ott morzsolgatták olvasóikat az első ülésen, az eretnekek ellen imádkozván, még öregebbek azóta, vagy talán már el is haltak nagy részben. Egyetlen szépséges menyecske tartotta legtovább a pozícióját az idegenek páholyában, mindennap más-más toalettben jelenvén meg, a fiatal liberálisok és ultramontánok nagy gyönyörűségére, de a múlt hét végén ő is elmaradt.

Ami vagy azt jelenti, hogy már elfogytak az érdekes szónokok, vagy azt jelenti, hogy elfogytak a bemutatandó öltözetek?

Nem, az érdekes szónokok nem fogytak el még. Mégis úgy lesz az, hogy a gardrób nem elég nagy egy ilyen vitához. Hát nem érdekes szónok-e a tegnapi Matuska Péter, akinek csak a talpa van selyemből (Selyem talpú Petinek azért nevezik barátai, mert Matuska olyan símán, óvatosan lép, mint amilyen simán és óvatosan beszél Darányi.) Igenis csak a talpa van selyemből, de a logikája vasból van. Vagy nem érdekes szónok-e Bartók Lajos, a szőke költő, a magyar közönség kedvence, kinek olyan rosszul áll az antiliberalizmus, mint egy rózsabokron a penész?

*

Az ülések már csendesebbek. A hatalmas javaslat, melyhez, mint egy kiváló államférfiú mondá ma a folyosón, a Szilágyi nagy esze, a Csáky rendületlen jelleme és a Wekerle mesés szerencséje kellett, diadalmas hömpölygéssel vonul egyre közelebb-közelebb az urna felé. Semmi izgatottság nincs többé. A »nemzeti bácsik« (ez a legújabb gúnynév) kezdik megadni magukat s szent fatalizmussal várják a jövőt.

A folyosót egyetlen gondolat dominálja ma: »Kossuth jobban van.«

A kormány derült arccal ül a székein. »Kossuth jobban van.« A nemzeti bácsik sötéten csüggesztik le fejeiket: »Kossuth jobban van.«

Olyanok, mint az elvert tábor, mely már csak az égtől, a véletlenektől vár segítséget, fegyvereit elhányva, még egyben bízik s behorpadt pajzsára dőlve hörgi:

- Oh, hátha még a főrendiház...

Nem harcol már senki, csak sóhajt, imádkozik, csodatételért, véletlenért. »Szűz Mária könyörögj értünk, segíts rajtunk.« A szónokok még elmondják beszédeiket a tempó kedvéért. Bartók Lajos szellemes érvei, három meséje, melyek közül pompás kis ötlet a harmadik mese: a mamelukok szabadelvűsége, még megmosolyogtatják a Házat s Bartóknak kétségtelenül szereznek híveket, olvasókat, de a »szent ügynek« már vége, vége. Nem hat az Andreánszky legenda-ízű fenyegetése, hogy az egyház és az asszonyok nem fogják pártolni addig a javaslatokat, míg Pap Géza nem növi ki magát Wekerlévé. Ami igen szép bók a nemes bárótól, annyit jelentvén, hogy Wekerle sohasem fog kisebbedni eszerint tehát el nem érheti soha Pap Gézát, habár (köztudomás szerint) szemmel láthatólag nő.

A szónokok, mondom, még beszélnek. Beszélnek, mert fel vannak írva és mert valahol, vagy a kerületben a választók előtt vagy a fehér asztalnál, a Palkovicsánál azt mondták a kompániának, hogy beszélni fognak, vagy hogy a feleségük előtt produkálják magukat, aki nehezen jutott két karzati jegyhez és mert beszélni végre is életszükség, kivált, ha az újságoknak beszélhetnek, de szúrásra kész lándzsával, a győzelem hitével már csak egyetlen alak látható a nagy vonalon: b. Kaas Ivor. Szemeiben a szent tűz meggyulladván, ajkán prófétaszózat csendül:

- Jaj a kereszténységnek! Jaj, jaj, jaj!

S ha néha összeakad a folyosón egy mentegetőző liberálissal, egy-egy puhánnyal (ámbár most ritkák a puhányok), aki elmondja, hogy így-úgy, mégis meg kell azt szavazni, ezért meg azért, ámbátor ha rajta állna stb., Kaas Ivor szemébe néz, megfogja kabátgallérját és szelíd hangon reá riad:

- Mondd el rögtön a keresztény hiszekegyet.

S ott nyomban reá is kényszerítené, csakhogy igen kevés képviselő tudja manapság már a »hiszekegyet«.

A mai ülésen Bartók és Helfy beszédjei vonzották leginkább a hallgatóságot, de csinosan beszélt Neuman Ármin is. A Bartók beszédje alatt vérbe vágó közbeszólások is estek.

Bartók azt állította beszédjében, hogy a papság mindig jóakarója volt Magyarországnak. Komjáthy közbeszólt:

- A papok nélkül el se lehetne tán Magyarország?

Vajay karmazsin színű lett s mérgesen válaszolt:

- De Berele Hay-ok nélkül ellehetne.

Komjáthy ártatlan megjegyzése s Vajay e durva felelete szolgáltatott okot aztán egy olyan feleselésre, melyet leírni is restellünk.

No, de ha ebből nem lehetett párbaj a tiszteletreméltó reverenda miatt, párbajszellők mégis fujdogáltak a folyosón s fürge segédek súgtak-búgtak és tanácskoztak, szakadatlanul emelvén a színgazdag folyosói képnek mozgalmasságát.




BENDE PÜSPÖK ÉS LÉVAY

(A Pesti Hírlap bűnesete)

Egy találós mesét adok fel olvasóimnak.

Ha valaminek egyszer az egyik felét veszik el, máskor a másik felét, hogy maradhat meg mégis mindig a fele?

Hogy erre megfelelhessek, egy titkot kell leleplezni, egy olyan titkot, amelyik nekünk (ti. a Pesti Hírlapnak) árt, amelyik Önöknek (ti. a Pesti Hírlap olvasóinak) némi bosszankodást okoz, de a bosszankodásnál sokkal nagyobb mulatságot.

Már pedig nem igazi újság az, amelyik az olvasóinak meg nem szerzi a mulatságot, még azon az áron is, hogy neki árt s nekik némi bosszúságot okoz. Mert kivált a vonal alatt a mulatságosság a cél, minden egyéb csak eszköz.

*

De kezdjük az elején, a »nemzeti bácsiknál«. A nemzeti pártiaknak, mint minden hegyi népnek, nagy fantáziájuk van. (De illő is, hogy legyen valamijök.) Ezen fantáziájuk igen sok nyomdafestéket eszik. (De hát a festékért nem is valami nagy kár.)

Lapunk egyik »nemzeti bácsi« barátjától hallottunk egy csinos históriát, egy püspökről és egy képviselőről. A dolog megtetszett és egyik jó tollú munkatársunk a Pesti Hírlap február 27-iki számában leírta a kis epizódot, olyan jól, hogy szinte oda lehelve látszott az egyébiránt általunk igen tisztelt püspök úr alakja a képviselőház hajdani, közszeretetben álló Imre bácsija.

A közlemény így szólt újra ide nyomatjuk.




A DIPLOMATA PÜSPÖK

(Korrajz a legutóbbi napokból)

- Jó napot, méltóságos uram!

- Szervusz Tóni.

Ugyanis két úr találkozik a Haas-palota előtt, akik szembe jönnek egymással. A »méltóságos uram« a nyitrai püspök: Bende Imre, a »Tóni« pedig egy zömök, őszfejű, országos képviselő: Lévay Antal.

- Hova, hova, Tóni? - folytatja a püspök.

- Egy kis dolgom van a Váci utcában.

- Hát mi dolog az Tóni? Én úgy látom, hogy te most is a szabadelvű körből jössz.

- Éppen onnan jövök.

- Az már nem járja, Tóni! Ami nem illik, nem illik. Én úgy ösmerlek, hogy te jó katolikus vagy. Vigyázz magadra, öreg! Egyenes úton járj. Te még mindig nem léptél ki, Tóni...

A püspök hangja szelíd és a fájdalom, a megbotránkozás érce sír benne.

- De már kiléptem, kérlek alássan.

- Ugyan!

- Éppen azért voltam a szabadelvű körben; átadtam a szolgának a Podmaniczkyhoz címzett levelet.

- Úgy? - mondja a püspök örvendezve. - No, derék gyerek vagy. Tudtam én azt, mindég mondtam én azt, hogy te derék, becsületes ember vagy. Mikor lesz hozzád szerencsém Nyitrán? No, gyere már el egyszer, te lurkó! De meg ne csalj, eljöjj! Hanem most már nem tartóztatlak, ha sietős dolgod van. Tudom, hogy el vagy foglalva... Különben ha el akarsz egy darabon kísérni...

- Nagyon szívesen. Merre mégy, méltóságos uram?

- Hát fölnézek, fiacskám - mondja őszintén a püspök, nagyhamar elfeledve az előbbi témát egy kicsit a szabadelvű klubba.

*

A közlemény megjelent, olvasták s igazi verőfény öntötte el az arcokat.

- Ez ő! - mondták az ismerősök. - Ez a mi Imre bácsink. Minden porcikája benne van.

És örültek a reggeli kávéjuk mellett, vagy a tea-üstnél, hogy újra láthatják a kedves Imre bácsit tipegni-tapogni ezüstvégű botjával a klub felé.

De a nagy sárkány, a »holnap«, elnyelte ezt a közleményt és másnap új levelek hullottak az idő fájáról és a tegnapi harasztot befedték.

Az események jöttek-mentek. Köd előttük, köd utánuk.

Egyszer csak, március 3-án, jött a Lévay Antal képviselő levele, egy cáfolat, egy nyilatkozat, a neve aláírásával bizonyítja, hogy ő bizony még ebben az évben nem is beszélt Bende püspökkel.

- Nem is beszélt! - motyogták a redakcióban szomorúan.

Olyan monoton hangon mondták odább-odább, mintha a lélekharang kongana. Mert mikor egy jó közleménynek valami hibája, baja kitudódik, az éppen olyan, mintha egy családban megbetegszik valamelyik kedves tag. S ez egy gyógyíthatatlan közlemény, gondolták. Ez a közlemény rákban szenved. Lévay nem beszélt ebben az évben Bendével. Ez borzasztó. De hát hol a pokolban járt, hogy nem beszélt vele? Istenem, istenem, de kár ezért a közleményért!

Összebújtak, búsúltak, tanácskoztak, végre utánam küldték Lévay levelét, hogy én hoztam a »diplomata püspök« hírt, most már segítsek rajtuk, ha tudok, vagy legalább mondjam meg, mi tevők legyenek.

Bementem és azt mondtam nekik:

- Hát közöljétek Lévay levelét és tegyétek utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen alapszik s az egész nyilatkozat legfeljebb oda módosítja a tényt, hogy más képviselővel történt.

Kár, hogy nem voltatok ott! Hogy derültek ki erre az arcok. Milyen villongás támadt a szemekben. Mily vidáman szaladtak a vastollak, ezek az apró szörnyek a papírlapokon, hogy frecsegett a tinta és a kalamárisok majdnem táncolni kezdtek az örömtől az asztalokon.

Rögtön megfogalmazták a megjegyzést a Lévay levele után és vitték le diadallal a nyomdába. »A diplomata püspök« meg volt mentve. Még az ugráló gázlángok is azt kiabálták az azbeszt burok alatt:

- Úgy van, úgy. Más képviselővel történt.

*

Megint elmúlt két vagy három nap. Azok a csúnya harasztok megint hulltak. Jött a népgyűlés, Bende püspök nem vette észre a közleményt. Ilyenkor esőért imádkoznak a papok. Jött azután a Kossuth betegsége, mindig jött valami. Egyszer csak megjött márc. 6-án a tegnapelőtti számra a Bende Imre püspök levele, hogy ő bizony még ebben az évben nem volt a szabadelvű klubban.

No, lett erre a szerkesztőségben nagy levertség. Vége »A diplomata püspök«-nek, vége, vége. Most már agyon van ütve alaposan. Most már kénytelenek vagyunk pironkodva dementálni az egész dolgot.

Pedig könnyebb volt Tisza Lászlónak tóttá válni (a Munkácsy képén), mint egy dölyfös újságírói állításnak szerény beösmeréssé.

- Nosza mégis hadd menjen el a Samu Senex úrhoz! Ha már nem segíthet, legalább ő is igyék a megalázódás keserű kenyeréből.

Samu (a szerkesztőség komornyikja) dúlt arccal keresett meg éjjel.

- Mi történt az istenért?!

- Nagy baj van.

- No.

- A római pápa levelet írt...

- Enciklikát?

- Nem, nem. De mit is beszélek? Hol jár az eszem? Nem a római pápa, hanem a nyitrai püspök írt.

S ideadta a levelet. Elolvastam és elmosolyogtam rajta. Nem volt a klubban az idén? Hát jól van, nem tesz semmit. A szellemes kis újdonság tehát nem volt igaz, de jól ki volt gondolva.

Hát már most mit csinálunk vele? Hátha még alkalmas valamire.

Eh, csináljunk vele egy szatírát arra az álszeméremre és makacsságra, mellyel a sajtó görcsösen ragaszkodik téves állításaihoz, sokszor tiszteletreméltóbb érdekek rovására is. Hátha meg fogja a publikum érteni, hogy ez a kis ötlet egy kis csípés.

Bementem a szerkesztőségbe és azt mondtam barátaimnak:

- Nos, elolvastam a levelet, de igazán ártatlan dolog. Írjátok utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen látszik alapultnak, minthogy a fenti nyilatkozat a tényállást csak annyiban tangálja, hogy más püspökkel történt.

Újra felvidultak a redakciói arcok s még reggel is mosolygósak voltak, de én, tisztelt olvasók (ez mentségemre szolgáljon), rögtön kijelentettem:

- Ne örüljetek. Mert összegyűjtve fogom e bűnesetet a közönség elé terjeszteni.




A PÁTER BESZÉDE ALATT

Képzeljenek, uraim, egy lábas serpenyőt és a serpenyőn egy gömböt s ezen a gömbön még két kisebb gömböt és egy jókora nyílást.

A nagyobbik gömb egyre izzadott és vörösödött, a két kisebb gömb villogott, fénylett és szikrázott, a nyíláson pedig ömlött, tekergőzött kifelé egy hosszú beszéd.

Ti. páter Vajay beszélt akinek a fentebbi sorokban arcképét is közöltük, szemei szikráztak és dühös volt, mert Vajay mindig dühös.

A természet előrelátó. Mikor néhány év előtt az a nagy zimankós tél várt ránk, az északi földrészekből, már előre jelezték a tudósok hogy zordon tél lesz, mert a ragadozó állatok szőrméje a fegyver a tél ellen már juliusban kezdett nőni; máskor szeptemberben szokott.

Okunk van hinni, hogy ez így áll s hogy Vajay, ez a mérges kis pók is, valami gondviselésszerű rendeltetéssel és hivatással jutott be a parlamentbe még zöld korában.

De mi lehet ezen magasabb kiküldetés? Hiszen éppen ez az a megfejthetetlen titokzatos a természetben! Kell, hogy legyen valami, de mi? Mert cél nélkül semmi sem történik a nagy mindenségben. Még talán annak is valami célja és hatása lehet az emberiségre, hogy Rónay János ma megberetváltatta magát.

Sokáig töprengtem már én Vajaynak ezen a hivatásszerűségén, de nem bírtam még kitalálni. Nem vagyok elég filozóf hozzá. Végre is arra a konklúzióra jutottam, hogy Vajay nyilván abból a célból van dezignálva a sorstól parlamenti tagnak, hogy őrajta vegye észre az ország, miszerint a papok, mint elfogult elemek, nem valók a törvényhozói hivatásra.

Ám, meglehet, ez a nézetem elhamarkodott, tehát még tovább is töprengtem volna, de nem lehetett, nem értem rá, mert Eötvös után ő kezdett beszélni.

Hogy Vajay mit beszélt, ki lesz nyomtatva a »Magyar Állam«-ban és ez Vajaynak elég; püspökök és érsekek innen elolvassák, de hogy a többi ember mit csinált ezalatt, annak a rövid leírására én vállalkozom.

*

Az egyházjogi vita alatt kétségkívül nagyot nőtt a nemzet szemében Szilágyi Dezső, egy remek beszédével Berzeviczy Albert is, de aki mégis legtöbbet emelkedett aránylag, az egy Remete Géza nevű képviselő. (Ne tessék többé elfelejteni ezt a nevet.)

Remete Géza azelőtt semmi se volt, egyszerű képviselő, névtelen honfi, aki elveszett a tömegben; csak roppant hasonlatossága Titán Lacihoz (a Borsszem Jankó egyik alakjához) kölcsönzött neki némi jelentőséget s azonfelül feltűnővé tette még összeráncolt homloka, olyant mutatva messziről, mintha egy bizonytalan fehérségű, pamutból kötött női harisnya volna a homlokára húzva.

De ezek mind csak apróságok; amivel a világot meglepte Remete, az volt, hogy átment a nemzeti párthoz.

Minden embernek hajaszála állt fel bámulatában, hogy ilyesmi is történhetik a világon. Csodálatos az!

A történelem sok vakmerő és elszánt cselekedeteket mutat fel: Dugovits Titusz leugrott a toronyból a zászlóval, talán ma is megtenné, ha élne, de a nemzeti pártba nem merne bemenni. Széchy Dezső felvette a király ruháit és feláldozta magát, de az Apponyi ruháit nem venné fel, ha élne (és nem is passzolnának rá).

Szóval Remete halhatatlan lett azzal, hogy néhány hét előtt belépett a nemzeti pártba, éppen akkor, midőn a legtöbb nemzeti párti ember azon gondolkozott, hogy miképp kellene onnan kijutni.

És még itt sem végződött a Remete karrierje. Éppen akkor tevődött távollétbe Linder György, hazafias reformellenes fáradozásai folytán (hogy egy püspökkel többet akart csinálni, mint ahány most van) s Linder távollétével megüresedett a nemzeti párton a »közbeszólói« állás.

Remete rögtön belement az új kenyérbe. Beült az első padok egyikébe és közbeszólt. Mindjárt az első közbeszólása megjelent a »Pesti Napló«-ban. Nagy siker volt ez, mely arra sarkallta az önérzetes férfiút, hogy másnap többször szóljon közbe.

Ez is jól ment. Néhány közbeszólásában só is volt, egyben paprika is. A Ház megmosolyogta.

Így haladt fokról-fokra, míg végre kinőtte magát egy rendkívül mulatságos alaknak; olyan férfiúnak, aki minden beszédnek kiegészítő része.

Remete nélkül ma már nem érdemes beszédet se tartani, se hallgatni, míg ellenben Remetével a legunalmasabb beszéd is roppant szórakoztatja a képviselő urakat.

És ezen egész fejezetet pusztán azért kellett beszúrnom ide, hogy az olvasó megértse, hogy mit tesz az, ha kijelentem, hogy amint Vajay szólni kezdett Remete Géza közel húzódott hozzája és közbebeszélt.

*

De ez a protekció sem ért semmit. A mameluk-tábor már elunta a beszédeket is, Vajayt is. A mameluk-tábor kezdett kifelé szállingózni.

Legelőször kihúzódtak a kálvinisták; »Ej, iszen csak nem hallgatjuk Vajayt, kellemetleneket beszél.«

Azután a katolikusok tünedeztek el. »Az ember restelli a saját papjait« mondták s a Ház minden jobboldali ajtóján megvillant egy-egy menekülő alak.

Jellinek nagyot ásított eközben és ezt gondolá: »Ellenségnek ez nem elég komoly«, nyújtózkodott egyet és kisompolyodott a folyosóra, mit látván a zsidóság, követék vala Jellineket.

Már csak a lutheránusok voltak bent a »se ide, se oda« alapján. Míg végre a legnagyobb lutheránus, Fabiny kezdett valami tömjénszagot érezni, mintha a Vajay szent szájából gőzölögne ki s fölszedvén sátorfáját, rohant az olvasószobába. Fabiny után mentek a kisebb lutheránusok.

Egyszer csak szétnézett Vajay és nem látott szemben semmilyen ellenséget.

Ez kissé megzavarta, mert a beszéde nagy része a mamelukokhoz volt intézve, a tudvalevő »önök«-hez. Önök ilyenek, olyanok.

A beszéden persze már nem lehetett változtatni, ennélfogva nagy leleményesen beszúrogatta:

- Önök uraim, akik nincsenek jelen...

Valóban nem voltak jelen. Egész letarolva tátongott a jobb mező. Csak Horváth Béla (legközelebbi honti főispán) olvasgatott újságokat és Farbaky írt a választóinak levelet. A többi padok pusztán, kísértetiesen meredtek a szónokra.

Néha ijedten nézett hátra, hogy hátha mögötte sincsen senki?

Az önző Remete eközben látván, hogy nincs ellenfél, beszüntette a közbeszólásokat. Az ördög beszéljen közbe hiába!

A folyosón tanyázó jobboldalt pedig az bántotta, hogy két képviselő még mindig ott ül.

Nosza beküldtek Horváth Bélához, hogy keresi valaki.

Horváth Béla is kijött a folyosóra. Most már más nem volt, csak Farbaky. Egyedül ült ott, mint a Márvány-tenger partján Mikes Kelemen, hallgatván a tenger mormogását. Csakhogy Mikes Kelemen nem írt a választóinak levelet. Ellenben Farbaky levelet írt a választóinak és hallgatta a tenger mormogását.

Farbakyhoz beküldtek, jöjjön ki; a miniszter keresi.

Farbaky üzente, nem jöhet, mert egy választójának levelet ír. Míg azt be nem végzi, nem jöhet.

Akkor aztán beüzentek, hogy két selmeci ember várja idekint. Erre meggondlolkozott Farbaky. A levél végre is csak egy selmeci emberhez lesz címezve, egy selmeci emberért pedig két selmeci ember nem várhat. Összehajtogatta az írásait és kijött.

Nem volt már tehát az egész hosszú, hosszú mameluk-karéjon egy lélek sem. Komoran, némán dűltek egymásnak az üres padsorok, itt-ott egy elfelejtett újságlap, ceruza, vagy levélboríték jelezve, hogy itt emberek jártak valamikor.

Már csak a miniszteri székekben ült két unatkozó, töprengő alak: gróf Tisza Lajos és Josipovich Imre.

Nézték, nézték Vajayt (de nem igen hallgatták), azután nézték egymást, azután nézték a karzatot, végre megint nézték, nézték egymást, míg végre megszólalt Tisza gróf:

- Imre, nem félsz te egyedül?

Josipovich meggondolkozott, hogy ugyan mi jobb Horvátországra, ha azt mondja, hogy fél, vagy ha azt mondja, hogy nem fél; míg elhatározta magát a következőre:

- Nem félek.

- No, ha nem félsz, akkor én kimegyek és ezzel kiment gróf Tisza Lajos is.

*

Ezenközben észrevette az ellenzék, hiszen az ellenzék mindent észrevesz, hogy a túloldalon egy lélek sincs, ami végre is rosszul veszi ki magát, mint egy tátongó száj, amiben nincsenek fogak; nosza hamis fogakat kell oda tenni s a leleményes ellenzéki hazafiak átcsoszogtak a kormánypárti oldalra és ildomosan, ügyesen elhelyezkedének, nagy kertészeti manőverrel, hogy kevés fa mégis parkot mutasson.

A karzatokra ezalatt jöttek-mentek hölgyek, férfiak; Munkácsy is ez idő tájt érkezett a nejével. Egyes jámbor vidéki embereket, akik kegyelettel figyelik a nagy eseményeket alant, egyszerre csak elfogott a bámulat. A csodálkozás felszisszenései hallatszottak.

Hogyne! Vajay egyre beszélt, szidta, pocskolta a jobboldalt. Gesztikulált, kiabált, önök így, önök úgy...

- Úgy van, úgy! - helyeselte a jobboldal.

Ez még csak jobban feltüzelte a szónokot, s leszedett minden érdemet és rárakott minden gyalázatot a jobboldalra, mire a jobboldal élénken kiáltotta:

- Igaza van! Igaza van!

A szegény járatlanabb karzatiak egymást döfködték a könyökükkel és a fejüket csóválták.

- Mi lehet ez? Mi történt? Megfoghatatlan.

Persze. Hogyan is juthatott volna eszökbe, hogy ez nem az igazi jobboldal, hanem csupa hamisított mameluk.

»Kapzsi világ ez - gondolhatták -, hogy már a mamelukokat is hamisítják.«




A HÁZASSÁGI JAVASLAT

(Ki tudja, hányadik nap)

A taktikázás furfangos útján halad a reformellenes ellenzék. Ott vagyunk emiatt még mindig a vita elején. A szónokok táblája olyan, mint a kifogyhatatlan olajos korsó. Ma lebeszélt egy csomó szónok, de még egy nagyobb csomó iratkozott fel. Atzél Béla báró az ő mulatságos bonhomiájával dörzsölgette kezeit.

- A kérdés még nincs kellőleg megvilágítva... úgy, úgy, kellőleg megvilágítva.

S gyermekded ártatlansággal mosolygott e megjegyzéséhez.

Az ellenzék denique nem akarja, hogy húsvétkor a feltámadott Krisztus már a megszavazott javaslatot találja itt tehát minden áron meg kell akadályozni a szavazást, ami sikerült is nekik. Ki tudja mire várnak? De várnak valamire. Apponyi szorgalmasan üldögél szokott helyén csendesen, figyelmesen és szomorúan, néha fölkapja fejét. Talán igazán hallja messziről a kalksburgi harangok bús kongását. Polónyi uram is ott gubbaszkodik mephistói gúnymosollyal, egy sunyi akció tervének ködével a homloka körül. Mind a ketten látszólag az ártatlanra játszák magokat, de annyi már tény, hogy vagy még csakugyan nincs kellőleg megvilágítva a kérdés, vagy már megkezdődött az obstrukció. Beavatottak azt mondják, hogy ez csak kis obstrukció; a nagy obstrukció csak a részletes vitánál áll be, ha szükség lesz rá. Mert az is lehet, hogy nem lesz rá szükség. Az a bizonyos valami közbejön. S akkor mentve a kereszténység.

- Hát csak kuvikoljatok, gyerekek! Kuvikoljatok!

Ma (az egy Bartha Miklós beszédét kivéve, aki egyike a Ház legpompásabb szónokainak) kisebb terjedelmű beszédeket tartottak: Berger Ignác tisztelendő úr, akinek tartós kabátja és tartós mandátuma van. Már vagy tizenöt év óta ül az Apponyi háta mögött ugyanabban a fekete kabátban, ugyanabba a hallgatagságba merülve, anélkül, hogy a Ház ösmerné és meg tudná ítélni, hogy pap-e vagy vándor színész.

Ma végre beszélt, de beszédjének hatása nem lesz olyan tartós, mint akár a kabátja, akár a mandátuma volt.

Gyürky Ábrahám gróf ellenben csinosan, ügyesen támadta meg a javaslatot. A többi szónokok, Bujanovics s Kun Miklós is mind a javaslat ellen világítottak, mert a reformerek már körülbelül egy hete beszüntették a csatározást, hogy ne szaporítsák a szót.

*

Közbe egy kis incidens is történt. Serbán Miklós a »nemzeti levegőben« (ott ülvén a nemzeti párt gránicán) hirtelen nagy magyarrá lett. (Sajnos a kormánypárton nem tudott azzá válni.) Tapsoltak, éljeneztek múltkori beszédének, amit nem tudott elnézni Miklós Gyula, a kormánypárt Lancelot lovagja s rápörkölte korábbi kétes magyarságú viselkedését. Ma Serbán személyes kérdésben szólalt fel, tagadva a vádakat. Az ülés későbbi folyamán zajos tetszés közt »hagyta helyben« még egyszer Miklós Gyula, pártjának zajos tetszése közt.

A pajtásság révén némely úgynevezett magyarok (a nemzeti pártról) bosszús ellentmondásokkal mutatták rokonszenvüket Serbán iránt, hiába intette őket Visontai és Károlyi Gábor:

- Ej, ugyan ne védelmezzétek!

De végre is meg kell bocsátani Serbánnak; utolsó beszédében hű magyar érzésűnek mondta magát s ha betartja, a nemzetben, melynek képviselői ülnek itt, meg kell lennie az anyai érzés fenségének is, mely megbocsát a visszatérő fiúnak.

*

Ez volt az ülés higgadtabb része, azután következett a zűrzavar. A Kossuth honosítására vonatkozó kérvény tárgyalásának kitűzése. Indítvány tétetvén, hogy kedden ne legyenek ülések, egyszerre el kezdenek könykezni az indítványok ijesztő szaporasággal, hogy Bánffy elnök már éppenséggel nem birta elméjében tartani. Thaly azt indítványozta, hogy vasárnap is tartsanak ülést. Károlyi Gábor erre vérszemet kapott és azt indítványozta, hogy legyenek az ülések permanensek.

A roppant zümmögésben, zajban szinte jótékonyan hatott a fantáziákra ez az odadobott ötlet. Permanens ülések!

Milyen érdekes volna... Itt ülni örökkön-örökké, éjjel és nappal folytonosan és hallgatni a beszédeket egész a rogyásig, utolsó lehelletig; aki megéhezne, elmenne a büfébe és jóllakna, aki elálmosodnék, végigdőlne a padban és hortyogna, aki meghalna, kivinnék a teremőrök és eltemetnék, a Ház pedig együtt ülve megvárná még az utódját is, mint ahogy egykor megvárták a Thurzó permanenciába tett lakodalmán a keresztelőt is. No, az bizony nagyon érdekes volna! S húsz-harminc hang kiáltá jobbról-balról:

- Helyes, legyen permanencia!

De az indítványok eleven tarkaságát egyszerre agyon nyomta a nagy tromf, a Justh Gyula indítványa, hogy Kossuth honosítását nem szabad tovább halasztani, ne haljon meg az öregúr hontalanul, tűzze ki a Ház a hétfői napirendre. Most a Polónyi lelkes dikciója hozta hullámzásba a kedélyeket s a kedves pajtások a szélsőbaloldalon, akiket a papok közelebb hoztak a mamelukokhoz, kezdték újra a régi veszélyes arcukat fölvenni. A lekötelező, nyájas mosoly, gyöngédség, mellyel Hegedüs Sándor nézi Madarász papát, Thaly nézi Kőrösi Sándort, Fabiny nézi Kiss Albertet, egyszerre zimankós fagynak engedett helyet.

A honosítási kérdésnél egy villámncsapásra elfelejtették, hogy össze vannak már tanulva az egyházpolitikában.

Mondják, hogy egyszer egy tudós (hiszen napjainkban már nem lehet anekdota nélkül se egy jó beszéd, se egy rossz tárca-cikk) bedresszírozta a macskákat olyan csodálatosan, hogy azok leültek egy asztal körül és mindenik egész komolyan egy meggyújtott gyertyát tartott a két első, összeszorított lábában.

Mikor aztán produkálni akarta a tudós az ő macskáit, azon hitben, hogy okvetlenül sikerülni fog a művelet, ekkor a tudós ellenfele kivett a zsebéből egy skatulyát s kieresztett abból egy egeret. Uccu, a macskák mindjárt eleresztették a gyertyákat, megint a régi macskák lettek és mindnyájan az egér után futottak.

Nem akarom levonni a tanulságot az anekdotából, csak még a beállott zűrzavart felemlíteni. Felszólalás felszólalást ért oly elágazóan, annyira összegubáncolva a kérdéseket, hogy az elnöknek egy teljes óra kellett csak a kérdések elválasztására és föltevésére, miközben annyit beszélt, hogy Endrődi Sándor, a Napló szerkesztője, három nyomtatott ívre becsüli az elnöki csendet és figyelmet kérő szavait, kimagyarázásait és különböző észrevételeit. Végre mégis vége volt. Határozatba ment, hogy kedden túl nem lesznek ülések és hogy hétfőn tovább folytatják a házassági javaslatot. A kormánypártnak 31 szavazattöbbsége volt a honosítási kérvény kitűzése ellen. Vele szavaztak nehányan a púroszok közül is.




EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

A Kossuth-kérdés és a párt

Kedves feleségem, Klári!

Nem szándékoztam többé nyilvánosan írni neked, tudod, a püspök nagybácsink miatt, aki így szólt hozzám: »Vagy ne írj, vagy másképp írj, mert ha nem írsz másképp, akkor én írok másképp.«

Ami azt jelentette, hogy ha nem írok másképp a polgári házasságról, akkor ő írja meg másképp a végrendeletet.

Másképp pedig én nem írok, tehát inkább nem írok. Beszüntettem a levelezéseimet a »Pesti Hírlap«-ban, aminek megörült a kormány (mert néha nagyot karmoltam őexcellenciáikon), megörült a naplóbíráló-bizottság is, mert úgy vélték, hogy ebben az állásban mégis derogál hírlapba firkálgatni. Hiába mondtam nekik, hogy Disraeli is írt a lapokba, mire azt felelték, hogy Disraeli először nem volt naplóbíráló-bizottsági tag, másodszor Disraeli csak zsidó volt. Megörült az ellenzék (mert az ellenzék dolgai is szellőzve voltak s a szellőt azok se bírják ki), megörült a városi magisztrátus, mert ha én mindennap azt írom neked, hogy nincs lakás, elijednek Budapesttől az idegenek és sohasem lesz világvárossá s végül lebeszéltek a levelezésről összes képviselőtársaim, akik folyton kapták feleségeiktől a szemrehányó leveleket: »Látod, milyen derék férj a Katánghy, hogy ír az a feleségének minden mozzanatról, te pedig, rest kutya, egyetlen sorra se méltatsz.«

Így írtak a képviselőnék a férjeiknek. Csoda-e, ha aztán a férjek nekem estek:

- Ne csinálj veszedelmes példákat, gonosz precedenseket! Hadd a világot, Menyus, a maga útján.

Hát hagyom is. Miért ne hagynám?

*

Mondom, nem írtam volna többé, édes Klárim, nyilvánosan, ha nem kapom tegnapi haragos leveledet s ha nincs benne ez a passzus:

»Szégyeld magad, Menyhért, hogy ki nem ég a szemed, hogy volt hozzá lelked Kossuth ellen szavazni a pénteki országgyűlésen. Ha már a saját ostoba fejeddel nem tudtad, mit csinálj, olvastad volna a Pesti Hírlapot, meg volt abban szépen írva, hogy mi illeti Kossuthot a maga nemzetétől. Tudod-e Menyus, hogy egy halottat loptatok meg stb.«

Ejnye, mordízom adta, te asszony! Hát velem mersz te így diskurálni? Nekem akarsz te leckét adni a komoly, becsületes politikából, meg a pártomnak? Hát elment a te eszed? Komolyan mondom, gyanakszom, hogy valami szélsőbali udvarlód van, aki elficamította az eszedet a saját formájára.

Nekem mersz te szemrehányásokat tenni, aki Kossuthot jobban szeretem, mint akármelyik alakját a históriának és aki nyilván vallom, hogy amelyik nemzet nem becsüli meg a nagy embereit, annak nem is születnek többé nagy emberei. Azt szokták mondani a sovány földre: »nem szereti a búzát«. De ez azt is jelenti, sőt inkább jelenti azt, hogy a búza se szereti az ilyen földet.

És hidd meg nekem, Klári, hogy mikor a történelmet olvasom, nem nehéz az én szívem se a sajói, se a mohácsi csata leírásánál (elgondolom magamban, hogy azok az elesett vitézek már azóta úgyis meghaltak volna): a Kont és társai vesztét sem siratom, legfeljebb az jut eszembe, hogy akkor egyszerűbb volt a párttaktika, mert az akkori békétlen elemek nem mentek át alkalmatlankodni a »Vadászkürt«-be, hanem szépen átadattak a budai hóhérnak, s újra egyöntetűség lett a pártban. A sok vesztett csata, a sok levert forradalom mind nem fáj már s nem kergetnek arcomba szégyent, szívembe keserűséget, mert semmi az, csak annyit bizonyítanak, hogy a nemzet gyengébb volt, mint az ellenség.

De mikor a Rákóczi Ferenc proskribálását olvasom, szeretnék harapni, rúgni, ölni, mert ez azt bizonyítja, hogy a nemzet komisz volt.

Pedig az a »semmi«, ami már nem fáj, holtakból rakott hegyek, vértől dagadó folyamok és az a másik, ami fáj, csak egy jegyzőkönyv, egy kis papír, szennyes papír.

Hát ne hidd azt, Klári, hogy én mameluk létemre kicsibe vettem volna, miképpen temessük el Kossuth Lajost.

*

Ejh, mit tudtok ti, hosszúhajú asszonyok a politikához!

Emlékszel-e, mikor még fiatal házaskorunkban együtt éltünk a szegény, boldogult édesanyámmal, akire te azt mondtad, hogy »gonosz anyós« s aki téged »rossz feleségnek« mondott. Mennyi viszály, mennyi gyűlölet volt köztetek, míg végre is szegény mama elhurcolkodott a háztól a negyedik faluba, de akkor se lehettetek békében, mert folytonosan gorombaságokat üzengetett neked elcsapott szakácsnéktól, utasoktól, vándorló drótos tótoktól.

Te azt kivántad, hogy szakítsak vele, ő pedig arra dolgozott, hogy elhidegítsen tőled.

Én ellenálltam, én így szóltam:

- Ugyan ne okoskodj, Klári, hogy szakíthatnék én az anyámmal?

A szegény mamának pedig váltig azt hajtottam:

- Hogyne ragaszkodnám a törvényes hitvesemhez?

Én egyformán szerettelek benneteket, de hiába magyarázgattam, ti sohasem akartátok elérteni, hányszor vetetted fel a kérdést: »Vagy én, vagy az anyád, válassz köztünk!«

Hát arra emlékszel-e, amikor aztán meghalt a szegény mama és te közömbösen fogadtad a halálát, ami engem nagyon bántott.

- Nem szép tőled - mondtam -, hogy nem sírsz. Sírj azonnal!

Te pedig csípődre raktad a kezeidet és kifakadtál:

- No, már azt szeretném én látni, hogy valaki nekem a sírást megrendelje.

- De kérlek, hisz édesanyám volt.

- Sirasd te, nekem ellenségem volt.

Hiszen nem volt igazad, egypár könnyet csak mégis ejthettél volna érte, már csak a híréért is, hogy a háznép lássa, hogy a világ ne szóljon, hogy az én nagy szomorúságomat enyhítsed, de hogyha mégsem tetted, ha mégsem akartad, hát én bizony nem kényszeríthettelek, mert igazán sokat tűrtél a szegény öregemtől, amíg élt.

*

De nem másért említem az istenben boldogultat (Jó, hogy eszembe jut, csináltasd meg kérlek, a faragóval, a kitördelt sorompót a kripta körül) csak arra való nézve, miféle méltányossággal szavazhattam volna én meg, hogy a király is tartozik hozzájárulni a szentesítéssel a közrészvéthez? (Pedig mind a két ellenzéki javaslat az ő aláírását igényli.)

Te kívánod ezt tőlem, aki neked se bírtam megparancsolni akkor a sírást. Holott én urad vagyok s oltár előtt fogadtál hűséget, engedelmességet.

Hát még a király!... A király mégiscsak más. Ej, ej, Klári, mit gondolsz te a király felől? De persze, te még eleven királyt nem is láttál.

Ha okos volnál, belátnád, hogy mindent megadtunk Kossuthnak, ami magunknak volt, csak azt nem szavaztuk meg neki, amink nem volt.

Azt mondta Busbach, ez a derék, okos ember és volt honvéd, a konferencián: »Győzzük le magunkat.«

Okosan mondta, tudtam, hogy igaza van, de én mégis így szóltam Kristófnak, aki ez este egy vendéglőben várt.

- Szép dolog, nemes dolog az önlegyőzés, de én mégis megvárom előbb, hogy őfelsége győzze le magát.

Mikor aztán őfelsége nem tette, újólag feleltem Kristófnak, aki kérdezte, hogy mi lesz:

- Hát az lesz, hogy legyőzzük magunkat és nem lesz törvény Kossuthról.

- De hát mi lenne, ha nem győznétek le magatokat?

- Hát akkor is csak az lenne, hogy nem volna törvény Kossuthról.

Erre aztán a kurucvérű Kristóf is belenyugodott, hogy isten neki, győzzük le hát magunkat.

Hiszen ott van a péterfalvai malmunk, amit három patak hajt, ha csak az egyikben nincsen is víz, mindjárt nem mozdul a malomkerék, de hát mikor csak az egyikben van víz, az okos ember fejvakarva fordul vissza a zsákjaival. (Pedig igazán csak az egyikben van, mert a főrendiház patakját egy bárány is ki tudná inni.)

Nincs, nincs igazad, Klára, semmiben nincs igazad. Te úgy fogsz fel bennünket, mintha megtagadtuk volna Kossuthtól a kegyeletet. De ez nem igaz. Ha ott vagy a Házban, bizony repesett volna szíved a Wekerle beszédje hallatára. Milyen meleg volt, mint a verőfény, milyen szép és megható. A büszkeség és a méltóság fényes zománca csillámlott minden szaván, amikor mondta, hogy a kegyelet külső nyilvánulásaiban lehet közöttünk különbség a Kossuth ravatalánál, de a benső érzésekben nem.

Szegény apám, aki két évig ült vasban azért, mert a Kossuth arcképét találták nála, ha most feltámadna; tudom, álmélkodnék, hogy a korona első minisztere ilyesmit mondhat a magyar parlamentben, tudom, nem azt mondaná, amit te nekem, hogy hitvány vagyok, hanem azt kérdené: »Miféle mese ez, Menyus?«

Hiába rázod a fejedet, nagy dolog ez. A parlament állva, fekete ruhában hallgatja meg a haza legédesebb fiának, de a király törhetlen ellenségének bejelentett halálát; koszorút küld, követséget meneszt, fájdalmát, bánatát szomorú szavakban üzeni; de nektek mégsem elég, mert a király hozzájárulása hiányzik.

Hát azt mi hol vegyük?

Hát kellett-e ez Kossuthnak, számíthatott-e ő arra? Nem anélkül akart-e ő naggyá lenni az életben?

Nem, Klári, te ravasz vagy, te farizeus vagy. Te Kossuthistának játszod magad a férjed előtt, pedig te voltaképpen hiperlojális vagy. Te nem azt óhajtod a szívedben, hogy Kossuth Lajos nagyobbodjék, te azért szeretted volna ezeket a törvényeket, hogy Ferenc József nagyobbodjék. Asszony, te ártani akartál Kossuthnak. Te kisebbre akartad szoríttatni a nép szívében a király által.

*

Hallgass, Klári, hallgass! Hogy ez így van, hogy a király koszorúja hiányozni fog erről a nagy ravatalról, melynél az egész ország áll, annak talán mégis inkább Kossuth az oka, mint a mi pártunk.

Hiszen emlékezhetsz, a király szíve se fösvény. Hallottad a legendák sorozatát. Mikor a király, száz Caesar ivadéka vizitbe ment egy magyar kisnemeshez, tekintetes Deák Ferenc úrhoz az »Angol királyné«-ba, mikor a királyné ebédre híjja az öreget sajátkezű levélben, bizalmasan, ahogy fejedelmek szoktak fejedelmet; és azután, azután, mikor ott térdepel ugyanez a királyné a ravatalánál... Rege van erről, írás, kép beszél erről. Nézd meg azt a képet, Klára, ott van a pipázó szobámban felakasztva, és akkor mondd meg, hogy nem érdemli-e meg ez a király, nem tartozunk-e kímélni az ő érzelmeit is, mikor a magunkét nyilvánítjuk Kossuth íránt?

Még azt is írod, hogy miért nem vettem mintául legalább Jellineket, aki tartózkodott a szavazástól?

Hát azért, mert én jónak tartom a kiegyezést s végre is egy képviselőtől, a naplóbiráló bizottság két országgyűlésen át tagjától elvárhatja az ország, ha valaki, ő vegye komolyan a circumstantiákat.

Mi hasznunk abból, ha egy-egy párttag például a szemcsés köthártyalob tárgyalásánál vallja magát a kiegyezési alap fenntartó oszlopának, de mikor a kiegyezési épületet veszély fenyegeti, akkor szépen elfut, ahelyett, hogy a vállával támasztaná.

Szinte látlak, milyen gúnyosan nevetsz most, de nem tehetek róla, én már olyan vagyok, én szívesebben bocsátok meg annak, aki ellenünk szavazott, mert az csak alulról kímélte magát, mint annak, aki a szavazástól tartózkodott, mert az felülről is, alulról is kímélte magát.

Ne példálózz hát nekem Jellinekkel. Ámbátor Jellineket se merem megítélni, mert Jellinek átolvasta a világ összes könyveit, hát meglehet, hogy az van bennök »Timere bonum est«, sokkal jobban szeretném megcsipkedni pártunkban a megfordított Jellinekeket, akik felülről őrzik elkopástul a személyüket. A megfordított Jellinekek éppen a párt korifeusai közt vannak, excellenciás urak és leendő excellenciás urak, akik rendre kivonják magukat a funkciók alól a temetési szertartáson.

Végre még egyet, asszony. Jól jegyezd meg, amit mondok. A pártra ne fenekedj, mert a párt megszavazott volna mindent, amit a kormány előterjeszt. A kormányra meg éppen nem haragudhatsz, mert a kormány még jobb, mint a párt, az szívesen terjesztett volna elő többet is.

De lehetetlen volt, Klári, becsületemre mondom, lehetetlen volt. Elégedjetek meg azzal, ami történt.

Hiszen így is annyi történt, hogy nem volt még ilyen temetés ebben az országban, mióta magyarok lakják.

Mire levelemet megkapod, már akkorra útban van hazafelé Kossuth Lajos; jön, jön dübörögve, lengő zászlókkal, képviselőktől, küldöttségektől kísérve, virágtalan országokon át (mert a virágok mind vele jönnek), a fekete város felé, ahol egy egész nemzet teszi testét fönséges pompával a sírba, hogy megnövelje vele ennek a földnek az értékét.

De már szinte elérzékenyedtem. Isten veled.

Katánghy Menyhért

Ui. Egyébiránt jól jártunk, Klári, hogy még mindig nem találtam lakást, mert most, ahogy engem itt szeretnek, már minden ablakunk be volna törve.

K. M.




A BÁNFFY FALAI

Nyílt levél saját magamhoz

Tisztelt képviselő úr!

Tudom, hogy elvesztem azt a kis népszerűségemet is, amim van, ezzel a felszólalásommal s azt is tudom, hogy ön törvényhozó létére fitymáló dölyffel löki félre e soraimat, de én mégis nekimegyek a falnak, ti. annak a falnak, amit Bánffy báró, a képviselőház elnöke, emeltetett, elfalazva a hírlapírói karzatnak a képviselőházi folyosóra nyíló ajtaját s egy földalatti úton nyitva utat a karzatra az újságíróknak, hogy őket a folyosótól elzárja, ahol hosszú évtizedek óta megvoltak együtt a képviselő urakkal és emiatt nem lettek se önök kisebb urak, sem pedig mi boldogabbak.

Nagy megalázás van ebben ránk nézve, tisztelt képviselő úr. És nagy méltatlanság azonfelül. Mert ez nem akarhat egyebet jelenteni, minthogy mi önöknek, kik a nép akaratából veszik eredetüket, társadalmilag derogálunk.

Önök azt mondják, hogy apró reporterek tolakodnak oda, akik igen kellemetlenek, sokszor illetlenül is viselik magukat, nem elég szerények és nem respektálják a társadalmi különbséget, ami a képviselő és újságíró közt van. Hiszen igaz, igaz, hogy a reporterek szegény fiúk, sokszor csak szegény zsidó fiúk, fakó, viseltes ruhában, de ez a dolog természetében van. Ötven-hatvan forintért végre is nem vállalkozhatnak megyés püspökök és excellenciás urak reportra. De azért ezek a szegény fiúk is tisztességes szellemi munkát végeznek, amely szoros összefüggésben van az önök előkelő munkájával. Önök a nyilvánosságnak beszélnek, cselekszenek s ők azt a nyilvánosságnak elreferálják.

Szó sincs róla, van ezek közt olyan, aki szégyenére válik az újságírói karnak (s örök kár, hogy ezeket maga az újságírói kar megtűri), akik szemtelenül viselik magukat a folyosón, a Házban és mindenütt, akikkel önöknek az érintkezés épp olyan kellemetlen, mint nekünk, de ezeket kellett volna kizárni a folyosóról és nem egy kalap alá vonni a tisztességes hírlapírókkal és lehajítani őket a pincébe.

Tudom, hogy divatos áramlat az újságírókat szidni és gyűlölni és nem is csodálkozom. Először szegények vagyunk, mert becsületesek vagyunk, másodszor lenézettek vagyunk, mert szegények vagyunk és mert lenézettek vagyunk a legolcsóbb virtusokhoz tartozik, ütni rajtunk. Hiszen annak mindenki tapsol.

Értelmetlen előttem ez az animozitás s attól félek, hogy ez csak egy jelenség, hogy nem egészen mi vagyunk az igazi szálka, hanem a sajtószabadság, hogy nem mi vagyunk a rosszabbak elődeinknél, akiknek az önök elődei megadták a sajtószabadságot, hanem hogy önök lettek azóta kissé reakcionáriusok. Hiszen ami magát a »mesterséget« illeti, inkább hálával lehetnének eltelve, mintsem gyűlölettel kivált önök. Mikor ezt az országot másodszor kellett meghódítani, megalkotni a legközelebbi emberöltőben, ebben a munkában az újságíróké a főérdem. Ahogy az utolsó kardot is leoldotta Világosnál az utolsó nemzeti katona, azontúl nem volt itt más fegyver, csak a kis acéltollak, melyek addig-addig szántották azokat a fekete barázdákat, míg kiszántottak önnek, valamint négyszáz és nehány társának mandátumot, a nyolc miniszternek nyolc piros széket, a Ház elnökének azt a magas széket és sok ezer embernek sok mindenféle széket.

Ez így van, tisztelt képviselő úr, tessék elhinni. De kezdhetnők a dolgot előbbről is, ha dicsekedni akarnánk. Az a holt ember is, aki most jött haza, egy újságíró tollal hasította magának azt a fényes utat, melynek nincsen vége a halálnál, csak folytatása következik.

De én nem dicsekedni akarok, ellenkezőleg, panaszkodni. Mérges vagyok, dühös vagyok a képviselőkre s okvetlenül kellett találnom egyet, aki előtt kifújjam magamat.

Azt hiszem, ön legkevésbé gyűlöl engemet, ön leginkább ért meg, tehát önhöz szólok.

Önök, tisztelt képviselő urak, elfelejtik a mi érdemeinket, önök nem a derék, hazafias és nemes elemeket látják köztünk, hanem csak a rosszakat. Ez egy igazságtalan szemüveg, tisztelt képviselő urak; és ilyen szemüveget, ha szokásba hozzák a használatát, egyszer oly valaki is föltehet az orrára, aki önöket nézegeti majd. Akkor az igen kellemetlen lehet.

A gyűlölet végre is emberi dolog. Én értem, hogy mindet nem szeretnek. Ott van például a hasznos eszközök közül a szegény fésű. Azzal fésülik a fejüket simára, de azért mégis utálják. Pedig ha jól meggondolnák, hogy mi az az utálatos rajta, rájönnének, hogy a beleakadt saját hajszálaik. Hát bizony a fésű utálatos. És a sajtó is lehet utálat tárgya. Végre is, hogy ki mit szeressen és mit utáljon, azt forszírozni nem lehet, de az igazságtalansággal szembeszállani lehet is, kell is.

Ne méltóztassék tehát úgy venni, hogy a kartell, mely szerint tudósítást sem hozunk addig a Ház üléseiről, míg elégtételt nem nyertünk, oly erőpróba, vagy kötekedés lenne a magas képviselőházzal, hogy ki a nagyobb hatalom, ki fog a végén engedni tudjuk mi jól, hogy önök a nagyobb hatalom és azt is beismerjük, hogy minden testület úgy rendezheti be magát a saját házában, ahogy neki tetszik, de arra mindenkinek van jogcíme, hogy egy sértést érezni tudjon.

Nem az önök folyosója fáj nekünk; hanem a bántó forma, amellyel a Bánffy-falak emeltettek.

Önök kétségtelenül nagyon erősek, de az isten is erős egy kicsit és mégis tűrte nehány igaz ember miatt Szodomában azt a sok kellemetlen gonosz embert, de önök megfordítva, nehány kellemetlen ember miatt süllyesztenek alá a pince útra igen sok tisztességes, igaz embert.

Nem, ez nem lehet. Legyen szíves a képviselő úr és a maga körében kapacitálja képviselő társait, hogy e Bánffy-falak, melyek olyan szégyenletesek ránk nézve, mint egykor a »Székely támad« és a »Székely bánja« volt a székelyekre, leomoljanak. Sajnálattal hallom, hogy Bánffy elnök úgy nyilatkozott volna: »Inkább a fejemet vágatom le«. De én mégsem esem kétségbe. Az emberi elmék csodálatosak és ön is elég ötletes ember, hátha sikerül mégis kitalálni egy olyan modus vivendi-t, hogy a falak nem maradnak meg s Bánffy Dezső se jut a régi jó Bánffy Dénes sorsára. Kár volna azért a fejért, melyre mások is pályáznak.

Nézzen meg, tisztelt képviselő úr és nézze meg magát is a tükörben és mondja meg, mivel különb ember ön nálamnál? Mi már csináltunk egyet-mást a magyar kultúra érdekében, de hát ön csinált-e már valamit? Mert a dikciók nem cselekedetek. Egy közönséges bolha teste sokszor többet nyom és több tért foglal el a világ egyetemben, mint ötezer beszéd. Ámbátor hisz ön még beszédeket se tartott. Még azt se. De azért mégis lenéz engem.

És vethet-e valamit a szememre? Követtem-e én el csak egyszer is indiszkréciót? Amit ön látott, vagy hallott, én mindig tudtam arról, de soha le nem írtam, csak amit én is hallhattam.

Az már megtörtént velem, hogy amit bizalmasan közöltek velem és azt kívánták, hogy megírjam, nem írtam meg; de hogy azt, amit bizalmasan közöltek, és azt kívánták, hogy meg ne írjam, megírtam volna, az sohase történt és sohasem fog megtörténni.

Én pedig nem vagyok valami kivételes lény; vannak kétségtelenül rosszabbak nálamnál az újságírói körben, bizonyára vannak jobbak is, akik velem együtt érzik, nem a folyosóról való száműzetés keserűségét (mert nem valami Eldorádó az), hanem a formát és a formában kifejezett sértő célzást mindnyájunk ellen.

Egyébiránt nem szaporítom a szót, hisz ön igen jól tudja, tisztelt képviselő úr, hogy mi van a szívemen, habár egy része a tollban maradt volna is.

Mikszáth Kálmán
hírlapíró




NYITÁNYOK

Már régóta emlegették, jósolták, mióta Kossuth idősebb, betegebb lett:

- Ha Kossuth egyszer meghal, bizony magával fog vinni valakit!

Ezen »valakinek« a kormány látszott lenni azelőtt. A kormány azonban annyira jól viselte magát s olyan biztosan állt meg a határmezsgyén, »eddig lefelé, addig felfelé és egy lépéssel se tovább«, hogy elmozdíthatatlanná vált és az egész prófécia Bánffy Dezsőre zsugorodott össze.

Mert Bánffy Dezső, bár jó ember, de már az első gombot rosszul gombolta be a kabátján. Eleinte némi hidegséget tanúsított a Kossuth-gyászban, később azután egészen korrektül járt el, de a maga iránt ébresztett irritációt nem volt képes megszűntetni.

Bánffy ezzel nagy szolgálatot tett a kormánynak. Mert az bizonyos volt, hogy az ellenzék haragudni fog valakire. Csak az volt a kérdés, hogy kire. Bánffy maradt a Schwarze Péter. Sic fata tulerunt. Minden keresztény léleknek illő belenyugodni.

Bele is nyugodott volna mindenki (a kormány különös örömmel), még maga Bánffy Dezső is belenyugodott volna, ha a temetéssel össze nem esik egy másik dolga is: az újságírókkal való konfliktus, a befalazott folyosó-ajtók tárgyában. Két betegség azonban Bánffy Dezsőnek is nagyon sok.

Mind a kettő ellen próbált valamely medicínát, az egyik ellen elment a rekviemre, látogatást tett a Kossuth-fiúknál (Nagyon közelfekvő csillapító-szer!), a másikban pedig föltétlenül alávetette magát egy kis masszázs-kúrának.

És mégis az egész mai ülést ez a két dolog töltötte ki, nagy néző és szereplő közönség jelenlétében.

A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor miniszterelnök, Hieronymi Károly, Szilágyi Dezső, Csáky Albin, Tisza Lajos gróf stb.

Az elnöki előterjesztésnek az újságíró kérdést érintő részénél Ugron Gábor állt fel és a Ház méltóságának sérelmét látta abban, hogy az elnök engedett az újságírók »nekiszegezett pisztolyainak«. Úgy Madarász, mint Horánszky az elnöki jelentés napirendre tűzését kívánták, többé-kevésbé hibásan fogván fel a dolgot. Csak Horváth Gyula szólott tájékozottsággal és szelídítő irányban s végül a miniszterelnök fogta pártját az elnök rendelkezésének. De amint Ugron a Ház méltóságát látta megsértve az előbbi intézkedés visszavonásában, a miniszterelnök a sajtószabadság megsértését látta volna annak fenntartásában. Mind a ketten ágyukkal lövöldöztek, egyik balra, másik jobbra, de az igazság valahol közepütt volt egy bokorban meglapulva.

A miniszterelnök felszólalása után bezárult a vita s megszavaztatván a Ház hatvanhét szavazattal vette tudomásul a jelentést. E hatvanhét voksban benne volt az ellenzékről a Veszter és Horváth Gyula szavazata is. Kitűnt tehát, hogy mégis sokan vannak, akik bennünket (újságírókat) szeretnek. Büszkék is voltak az újságírói ketrecek a 61 lelkes pártolóra. Mert ma a pártolók még az előfizetőknél is többet értek.

A Bánffy-falak ügye így dőlvén el, Bánffyt új tortúra alá fogták, következett ugyanis a Kossuth temetésére vonatkozó jelentés.

Előbb Ugron Gábor, most Hoitsy Pál vágott hozzá a bárdjával, keményen, majdnem kegyetlen szavakkal bírálva nem annyira a Bánffy tetteit, mint inkább a neki tulajdonított intenciókat (mert az ellenzéki urak a lélekben is tudnak olvasni).

Bánffy szokottnál is nyugodtabb volt ma, semmi harag, semmi indulat nem látszott kissé halovány vonásain! Hoitsy szavaira néhány szóval akart reflektálni, midőn egyszerre kitört a kiáltás:

- Menjen le az elnöki székről!

- Önről mondunk most ítéletet!

Bánffy engedelmeskedett. A készletben álló Perczel Dezső foglalta el az elnöki széket s egy meglehetősen igazságtalan hajsza indult meg most Bánffy ellen, ki kétségtelenül száraz volt, rideg is, azon nagy csapással szemben, mely az egész országot megrendíté, de cselekedeteiben nem fordult elő olyan szembeszökő hiba, hogy szükséges, vagy hasznos lett volna tekintélyét annyira meghurcolni.

A többség ezt a jelentést is 67 szavazattal vette tudomásul.

Az óra már háromra járt ekkor a napirendhez hozzá nem juthatott a Ház, az egyházpolitikai vita elmaradt holnapra.

De a Kossuth Lajostól hozott ezüstvégű botjára támaszkodó Károlyi Gábor a fejét rázta:

- Nem hiszem, hogy holnapra jöjjenek az egyházpolitikai javaslatok.




A SZAVAZÁS

Ma végre post tot discrimina rerum megjött a nagy nap, amelyről azt hitték, hogy sohase virrad fel; szavazás alá került a kötelező polgári házasságról szóló javaslat. Ezer viszontagsággal, száz ördöggel kellett idáig megbírkózni.

Két kötetet lehetne írni arról, hogy a szegény üldözött javaslat mint embrió miképpen fejlődött idáig.

Először azt hirdették, hogy sohse fog ez szavazás alá kerülni a korona miatt.

A korona szándékairól csakhamar eloszlott a köd, de akkor jött a báró Atzél inasa, aki mindennap egy mameluk eltűntét jelentette be. Ezt is kiállta a reformjavaslat. Végül jött a turini holttest; ezt is a reform ellen akarták kijátszani de ez se sikerült. A legvégén minden felbomlott, nem maradt egyéb, csak a vén grófnék imádsága. Az intrikák, taktikák és a furfangok minden neme meg volt próbálva, míg végre ma döntés alá került a javaslat.

Zsúfolásig megtelt a Ház, az összes képviselők közül csak huszonöt maradt távol. Olyan csekély szám, aminő még elő nem fordult a parlamenti éra óta. Csak a halálos betegek maradtak otthon és a fizikailag akadályozottak. Mindenki részt akart venni a történelmi nevezetességű szavazásban, pro vagy kontra.

Szilágyi nagyszabású beszéde után még Csáky szólott röviden, úgyhogy kevéssel déli harangszó után kezdetét vette a névszerinti szavazás, a G betű húzatván ki. »Győzelem!« kiálták azok, akik a kihúzott betűt többnyire jóslásokra, vagy gúnyos megjegyzés kezdőbetűjéül szeretik használni.

Nagy érdeklődés között indult meg a szavazás. Mindenki a helyén maradt és sokan izgatottan jegyezték a szavazatokat. Kivált Széll Kálmán és Szapáry, amely utóbbi egy fogatot vesztett a szavazásnál. (Hej, ha csak egy fogatot vesztett volna!)

A papírok suhogtak, a tollak gyorsan percegtek, csak gróf Esterházy Kálmán olvasta egykedvűen, harsány hangjával a neveket.

A Ház éber figyelme kísérte a legkisebb nüanszaiban is a szavazást. Gúnyos sziszegés támadt, mikor »nem«-mel szavazott Meszlényi.

- Kossuth rokona! - kiálták csípősen.

- De a püspöké is! - viszonozták hangok még csípősebben.

Huhogtak a Péchy Tamás »nem« szavazatánál. (Vén lutheránus! - rikácsolt egy vásott hang.) Megéljenezték gróf Károlyi Istvánt, aki a javaslat mellett szavazott. Viharos éljenriadás és taps keletkezett, mikor Szilágyi Dezső mondja el halkan, szemérmesen az igen-t.

Éljeneket nyert az aggastyán Dániel Pál is, aki betegen hozatta fel magát falusi birtokáról, hogy szavazatát leadja. Az ősz képviselő már rég nem volt a Házban. Még akkor Wekerle csak államtitkár volt. Mostani vezérét jóformán nem is ösmerte.

Roskatagon, elfulladozó lélegzettel rebegte el az igen-t, mely a felhangzó tetszés-zajba veszett.

Egészséges szabadelvű párti csak három maradt el a szavazástól: Kende Mihály, Bobula János és Antal Gyula.

Egy óra után leszavazott a párt s az elnök kimondta, hogy a többség 165, amire tomboló lelkes éljenzés következett.

S még ez a többség se volt az igazi. Későbbi helyesebb megszámolás után kisült, hogy tíz liberális voks el volt tévedve, minélfogva az ülés végén konstatálta az elnök, hogy a voltaképpeni többség 175.

Ilyen roppant többségre senki sem számított. Az örvendetes eredményt azután különböző csoportosításokba állították össze a pártok matematikusai s kitűnt, hogy a pusztán szabadelvű párti szavazatok útján is (a horvátok nélkül) az összes többi pártok esetlegesen ellenkező szavazata ellenében öt szavazattal győzött volna a javaslat. Nagy volt a lelkesedés. Mindenki élvezte a pillanatok édességét, csak talán Szilágyi nem, akinek a feje fájdult meg és antipirint volt kénytelen szedni a babérszedés perceiben.

A folyosó úgy nézett ki most, mint a verseny-gyep egy futam után. A fogadások egész tömege dőlt el s lett kifizetve a sportsmanok közt, akik ezt az érdekes napot erre a célra is felhasználták. Ha Szapáry Gyula vesztett (éppen a nevenapján), Szapáry László nyert, Rohonczyval fogadva, hogy hányal lesznek a szavazás percéig a kilépettek. Minden kilépőre, a meghatározott számon túl, ötven forint állt. (Legalább megtudtuk hát, hogy mennyit ér egy púrosz.) Tíz kilépővel lett több, mint amennyire Rohonczy annak idején fogadott, tehát összesen ötszáz forintot fizetett.

A nagy szavazás lezajlása után még egy névszerinti szavazást provokált Szalay Imre, az igazságügy-miniszternek adandó bizalmatlansági indítványra nézve, melyet a nagylelkű Polónyi és érdektársai visszavontak az ülés folyamán, de a rettenthetlen Szalay magáévá tett.

Ez már csendesebb, nyugodtabb szavazás volt. Két óra felé járván az idő, az éhesebb ellenzéki urak haza szállingóztak, a kormánypárt ellenben maradt szilárdan, hogy népszerű miniszterét megvédje. E szavazásnál is fordultak elő érdekes epizódok, mint a Horváth Gyula »nem«-je, ki nem szavazta meg a bizalmatlanságot, bár Apponyi kívánta. Nagy zajt idézett elő az is, mikor gróf Batthyány Tivadar igen-nel szavazott, az ellenzéki padokból érkezvén dörgő hangja.

Egy kormánypárti képviselőnek feltűnt a hang idegenszerűsége és felkiáltott:

- Hol van gróf Batthyány? Hadd lássuk! Melyik az?

Szétnéztek, keresték a szemek, mint a tűt, de bizony nem volt ott gróf Batthyány Tivadarnak se híre, se hamva. Már azóta talán ott ebédelt a Palkovicsban.

Nosza kitörülték a már bejegyzett szavazatát nagy triumfussal, anélkül, hogy kutatták volna a turpisság elkövetőjét. De minek is? Hiszen még ha sikerül is a csíny, még mindig 110 többsége maradt volna Szilágyinak: így kettővel volt több.

A javaslat tehát a mai képpel ismét egy új fázisba jutott, ismét egy nagy állomáshoz ért de még mindig hosszú, viszontagságos út áll előtte.




KOSSUTH A HÁZBAN

A folyosón vidám csapatokban beszélgettek a képviselők (bent gyönyörűen hulltak át ezalatt a parlamenti rostán a kötelező polgári házasság paragrafusai). Élvezték a tegnapi diadal morzsáit, kedvtelve nézegették az ellenzéki pártok izgatott sürgésforgását, egymást döfködték oldalba a mamelukok:

- Baj van a szomszédban.

Tisza anekdotákat beszélt a régi Magyarországról. Hoitsy azt bizonyítgatta egy szélsőbali csoportnak hogy:

- Mit fél tőlünk a király? Ártalmatlanok vagyunk mi és royalisták az utolsó csöpp vérig. Az a most sokat emlegetett április tizennegyedike (1849.) se volt olyan borzasztó. Az első gondunk akkor is az volt, hogy hova dugjuk el a koronát, ahelyett, hogy összetörtük volna.

Jókai Mikszáthtal évődik:

- Mikor adod már férjhez Apolkát? (A Beszterce ostromában.) Úgy látom, be akarod várni, míg polgári hatóság előtt teheted.

Ily föllegtelen, zajtalan triccs-traccs közt kavarog a szivarfüst, fut az idő, csak néha jelzi a belülről kihangzó berregés, hogy új kacshoz érkeztek a képviselő urak.

E folyosói nyugalmasságban egyszerre csak fut a korridor felé Károlyi Gábor. Utána megindul szinte sebbel-lobbal Justh Gyula. Nyomában gyorsan szedegeti apró lábait Helfy Ignác. Futnak, futnak és félre löknek az útból mindenkit.

A ruganyos folyosói elmék hirtelen kitalálják, hogy nyilván Kossuth Ferenc érkezett meg.

Nehányan bemennek a terembe, ha igazán megérkezett-e.

Már akkor ott is ül az idegenek karzatán, hideg merev méltósággal, mint egy fejedelemfi, aki a soha nem látott birtokait jött megnézni, amelyek most haszonbérbe vannak parcellákban Ugronnál, Justhnál, Polónyinál, Eötvösnél. Mellette megboldogult apjának a »palatinusa« helyezkedik el, azután a pártelnök Justh, háta mögött is üres pad van, hogy a lever-re gyülekező urak foglalhassanak ott helyet. Meg is jelennek rendre a hódoló vezérek; Ugron daliás alakja meghajlik; Károlyi Gábor rokonszenves vékony arca hopmesteri allűröket vesz fel. Még Csernátony is felcihelődik egykori vezére fiához. Talán most először van a karzaton. Van valami melegség ebben a képben. Bár szokatlan, de mégse bántó. Egy játékosdi csak és mégis ünnepélyes, a szív húrjait megrezegtető.

Lent Polónyi Géza beszél kevés figyelem mellett.

Kossuth Ferenc se hallgatja, a környezetével beszélget; itt-ott egy-egy megjegyzést tesz, vagy kérdez valamit.

Csinos barna alak, nagy fehér homloka túlságosan felszalad a fejebúbjára. Szögletes, hosszúkás arca, mely egy hatalmas gömbölyű koponyából kezdődik, hideg, előkelő, márványszerű, de a fekete szemei lelkesek, villogók. Magyarosan csak a szénfekete bajusz kunkorodik fölfelé.

»Szegény fiú!« sóhajtják a nemzeti párton. (Mert akinek az apja olyan nagy volt mint az övé, az könnyen megmaradhat fiúnak még hetven éves korában is.)

»Szegény fiú! - sóhajtják a kormánypárton. - Ez van most a legkényesebb pozícióban valamennyink közt.«

Csak a szélsőbalon tudják, hogy nem szegény olyan nagyon; hogy olyan nagy domíniumot még senki sem örökölt az apjától Magyarországon, mint ő, csak talán Hunyadi Mátyás vagy II. Rákóczi Ferenc. Vagy három millió lelket. De ez veszélyes domínium. Okos ember sokat csinálhat belőle, hasznosat a hazájának, szolgálatokat királyának.

Nagy örökséget kapott Kossuth Ferenc, de minden attól látszik függni, hogy milyen emberek befolyása alá kerül. Van-e hozzá elég judíciuma, megválogatni, kik az ő igazi barátai.

Ha van s ha csakugyan komolyan az a szándéka, amit igen szépen fejezett ki egy laptudósító előtt: »megvalósítani mindazokat az apja elveiből, amik valósíthatók«, akkor az isten vezérelje haza minél előbb.

Polónyi beszélt, egyre beszélt, senki se hallgatta, de mégis beszélt, Szilágyi oda-odakapott fájó fejéhez, de Polónyi mégis beszélt, az elnök behunyta a szemeit, elszunnyadott, a képviselők diskuráltak, Wekerle ásított, de mindez vissza nem riasztotta Polónyit, hogy mindig ő beszéljen.

- Szegény Kossuth! - sóhajtják most már a szélső baloldalon is.

Kossuth azonban háttal fordulva, ügyet se látszott vetni a szónokra, csakhamar felkerekedett, otthagyta a karzatot (mire Polónyi föltekintvén, egy mondattal bevégezte beszédét). A háznagyi irodából, »bemeneti igazolványt« hozván számára Ugron, a folyosón keresztül bevonult udvarával a büfébe, hol a párt tagjaival élénken beszélgetett. Visszafelé jövet Helfy bemutatta Tisza Kálmánnak, ami látható örömet okozott neki. Tiszteletteljesen vette le fejéről cilinderét, mire Tisza is levette a maga sárga kalapját s így beszélgettek fedetlen fejjel:

- Holnap visszautazom - kezdé Kossuth Ferenc.

- A fáradalmakat kipihenni - tette hozzá Tisza.

- Sok dolgom is van és arra is jó, hogy ott nyugodtan számot vessek, mielőtt itt valamire határoznám magam.

- Meg kell azt gondolni - vélte Tisza Kálmán.

- Mert nehéz helyzetem van - panaszkodék Kossuth.

- Nono - hagyta helyben Magyarország nagy öreg embere, meleg, barátságos pislogással, mialatt zsebében folyton kereste majd a zsebkendőjét, majd a gyufatartóját.

Aztán hosszú, barátságos kézrázással váltak meg s miután még néhány kormánypárti képviselő ismerősétől, Csernátonytól, kit megölelt, megcsókolt, Harkányi Frigyestől, Mikszáth Kálmántól stb. búcsút vett, siető léptekkel távozott a Házból, hová valószínűleg már csak mint annak a tagja tér vissza valamikor.




A MAI ROHAM

Kossuth csak életében buktatott kormányokat, halála óta egyre erősíti a Wekerle-kabinetet. A függetlenségi ellenzék csatát csatára veszt. Mintha sötét árnyak lépegetnének ki a halotti lepel alól. Mintha a megdicsőült halott jobban látna azóta, ahogy örökre lehunyta szemeit, ahogy itthon pihen...

A Kossuth-gyászból mesterségesen kiesztergályozott sérelmeket több részre osztotta nagy furfangosan a szélsőbal, de minden attak után erősebben kelt fel Wekerle.

A mai ülés is Kossuth-ülés volt. Bősz Ugron indítványozta meg a bizalmatlansági szavazatot egy verve-vel elmondott beszédben, melyben tüzes zsarátnokokkal dobálózott a miniszterekre, akik meg nem jelentek a temetésen. Igazi forradalmi levegő lengett a teremben. A löllei republikánusból (Szalay Imréből) csak úgy dőltek ki a Petur báni »Helyes«-ek és »Úgy van«-ok. Egy hang közbekiáltotta a fenyegető szavakat:

- Ma is április 14-ike van!

De senki se ijedt meg, mert az összes közbeszólásokból ez volt az egyetlen tény. Az április 14-ike. Ezt a miniszterelnök se bírta megcáfolni.

Egyebekben roppant tapintattal és határozottsággal vonta meg válaszul Wekerle a maga álláspontját lefelé és fölfelé. Az ellenzék ingerülten zajongott az egyes kifejezéseknél, de a szabadelvű párt lelkesedésre buzdítva percekig éljenezte vezérét.

- Soha ilyen szerencsét, mint ez a Wekerléé - mondá egy nemzeti párti, mert a nemzeti pártiak hideg, közömbös szemlélők valának. A harcban nem vettek részt, csak a szavazásnál.

- A szerencse csak pillanatokra segít a politikában jegyzé meg egy másik nemzeti párti filozófus. Mert a nemzeti pártisághoz kell egy bizonyos diogenesi filozófia. (Hogyne! Évekig lakni egy szűk, üres hordóban.)

- E szerencsénél az a baj - mondá egy harmadik -, hogy a betét mindig bent marad s egyetlen rossz esélynél az egészet besöpri a kapzsi bankár, a Malheur.

Míg ezen épületes beszélgetéseket hallgattam a szomszédból, a kormánypárti gránicon, azalatt feltűnt nekem, hogy egy ismerős zöldkötésű könyv fekszik Rohonczy Gedeon előtt, melyet már nagypénteken is ott láttam előtte. Elkértem szomszédomtól a gukkerjét s leolvastam a könyv aranybetűs címét: »Irataim«. Minthogy Rohonczy már nagypénteken is beszélni akart s e könyvet magával hozta, könnyű volt kitalálni, hogy tehát most is bizonyosan beszélni fog.

A kormánypárt ideges lett erre a hírre. Futótűzként terjedt: »Rohonczy beszélni fog!«k A zsúfolásig megtelt a terem. A kaszinó-tagok összedugták a fejeiket: »Sapristi, ez a Gida sohasem nyugszik«.

Mély csönd támadt. Mert Rohonczy érdekes szónok. Mondhat esetleg vakmerő dolgokat, de mindig érdekeseket, mert bizonyos lovagias szellem van benne, intenciója nemes s mindig a lelkéből beszél, a hangulat szárnyain vitetve, bár néha a mérséklet korlátjain túl.

Bánffy (aki már kiheverte a hétfői ostromot) próbálta a házszabályokkal eltéríteni szándékától, de az ellenzék tombolva követelte:

- Halljuk Rohonczyt! Halljuk! Halljuk!

Szinte beomlott a terem a kiáltásoktól, mire Rohonczy egy kis kapcsot ragasztott (sub titulo személyes kérdés) »nagypénteki beszédje« elejére és érzés-teljesen, melegen mutatta ki a hidat, mely a magyarok szívében a lojalitás és a Kossuth-kultusz közt van.

A kormánypárton síri hallgatás volt, a szélsőbalon tetszés zajlott fel gyakorta. A karzat hölgyei (tele volt szép asszonyokkal a karzat) összecsapták egyszer-kétszer tapsra a tenyereiket, a jég-család kedves alakjának lelkes szavaitól fölvillanyozva. Jó, hogy észre nem vette az a csúf, pecsovics Bánffy elnök.

Rohonczy beszédje után látván a mamelukok, hogy a világ még mindig áll és össze nem roppant, csodálkozának és föllélegzének. Ugron és Wekerle még egyszer összecsapva a kardjaikkal, névszerinti szavazásra került a dolog.

A szavazás közömbös csendben folyt le s az eredmény az lett, hogy a bizalmatlansági indítványt száznégy szavazattöbséggel vetette el a Ház.

- Hát kellett ez nekünk? - zsörtölődtek a higgadtabb szélsőbaliak.

- Hol veszi magát ez a sok voks - csodálkozott Wekerle.

A szavazásnál nem történt semmi jellemző. A púroszok vegyesen szavaztak, Eötvösék pedig jobbára távol tartották magukat.

*

Ez volt az utolsóelőtti roham a Kossuth-gyászból kifolyólag. Azért mondom az utolsóelőtti, mert a legislegutolsó (ha ugyan lehetséges a vég) jövő szerdán lesz: a rendőri brutalitások. Minden roham után több-több szavazattal jön ki a kormány. A hétfőinél 67 többség volt, a mainál 104, a szerdainál még többnek kell lennie.

Az ülés további részében több más, kevésbé érdekes kérvény mellett a Rákóczi hamvainak hazaszállítása tárgyaltatott.

Thaly gyönyörű beszédet tartott odabent. Az aulikusok (mert mint a Noé bárkájában a Házban is minden van) fejüket vakarták:

- Megint hamvak, újra csak hamvak!

Az elnök aggodalmas homlokkal hallgatta Wekerlének a nemes nemzeti eszmét felkaroló szavait.

A korridoron pedig búsan járkált fel s alá Gerlóczy s nézte a kapuból a házakat, a füstölgő kéményeket és felsóhajtott:

- Oh te szegény város, szegény város!




MÁGNÁSESKÜVŐK MOST ÉS A JÖVŐBEN

Őrült ütemben peregtek ma le a kötelező polgári házasság paragrafusai. Míg az ember kiment a folyosóra egy cigarettát elszívni, már akkorra a Ház harminc-negyven paragrafuson száguldott át. Csak imitt-amott állította meg a rohanó apparátust egy-egy ellenzéki szónok, akinek valami igénytelen mondanivalója volt, egy kis csecsebecse, egy kis másli, stiláris módosítás, vagy efféle. Csak a házasság megszűnéséről szóló fejezetnél tartott Apponyi nagyobb beszédet, holnapra kérvén halasztani e fejezet tárgyalását: amibe bele is egyezett Szilágyi. Enélkül ma már be volna fejezve az egész javaslat ezen kiszámíthatatlan parlamentben.

Bent a tanácsteremben csak néhány képviselő üldögélt, a többiek künn a folyosón sütkéreztek a tavaszi napfényben, mint a krokodilusok. Csak a csöngettyű hívására ráncigáltattak be.

Bocsánat a szóért, de az Európában járt vadember ekképpen magyarázta otthon a csöngettyűt: »Európában a nagy úr meghúz egy zsineget a falban s minden meghúzással beránt egy rabszolgát.«

No, itt meg egy egész raj ránttatik be, ha Molnár Antal megnyomja a katedrai csontgombokat.

Hol bementek, hol kijöttek, amint szavazás készült, vagy csak a felolvasó jegyző csendes mormogása útján történt az akadálytalan haladás.

A 36. §-nál egyszerre hangzott a csengettyű. A büfé, az elnöki, a háznagyi szoba kiürült, mert mind a kettőben képviselők kaszinóznak szélcsendes napokon. A csengettyű-szó azt sírja ilyenkor:

- Akadály van! Akadály van!

Szapáry László gróf beszélt. A szép, cukros kis Szapáry László. Ez a kellemetes szent ifjú.

Arca szelíd volt és ájtatos, szemei kérőn csüggtek Szilágyi ólomszürke arcán, melyet a három napos szenvedések még csak szürkébbé tettek.

Szilágyi mosolyogva fordítá feléje nagy fejét. Ma egy kicsit jobban érezte magát, s igazi jóság tükröződött erekkel befuttatott kék szemeiben, mintha csak biztatná:

»Beszélj, kicsikém, beszélj; megteszem, amit lehet.«

László gróf beszélt, érzékeny, kérő hangon, engedtessék meg, hogy a halálos beteget a pap is összeadhassa és e tényről huszonnégy óra alatt jegyzőkönyvet kelljen küldenie a polgári tisztviselőhöz. Ő csak ezt az egyet kívánja. Hiszen bagatell az egész.

Szilágyi arcáról egyszerre eltűnt a mosoly s míg Teleszky illegette-billegette magát, hogy megfelel rá, azalatt az ő fantáziája szállt, szállt a jövőbe s éles szemeivel bepillantást vetett a Szapáry László szerinti mágnásesküvőkbe.

*

Behunyta a szemeit és látta, miként készülődnek egy mágnáslagzira most:

- János, szedd ki a díszruhámat, keféld ki; tisztítsd meg a kardomat, hogy fényes legyen. Tudod, hogy még ma esküvőm lesz. Te George szaladj el Szelnárhoz a bokrétáért, de itthon legyen az egyik lábad. Kend pedig, komornyik, híjja el a fodrászt, hadd borotválkozzam meg. Azután küldjétek fel a parádés kocsisomat. Hadd adjam ki az intézkedéseket. Az ezüstveretű hámot kell ráadni a lovakra. A hátulsó bakra tarsolyos, aranyzsinóros ruhát kapnak a huszárok, azért is menjen el valaki íziben a szabóhoz. Egy-kettő, siessetek, készülődjetek, azt akarom, hogy minden szép legyen és ragyogó.

Ilyen, vagyis ilyenforma volt a múlt, de a miniszter kisejtette a Laci gróf indítványából a jövőt is.

A jövőben ilyenek lesznek az intézkedések:

- János, bontsd fel az ágyamat és vetkőztess le. Tudod, hogy még ma esküvőm lesz. Te, George, szaladj és hozz két doktort, akik konzíliumot tartsanak felettem. Nyomj a markába mindeniknek három aranyat. Rézi, hordja össze az almáriumok tetejéről a régi orvosságos üvekegeket és rakja ide a nachtkasznira. Így, most már jó van. Most már pompásan érzem magamat. Istenem, de boldog vagyok. Szaladj, te Jean, a konyhába és hozz egy melegített zabzacskót a hasamra, mert ez is szükséges. A fejemre pedig tegyetek jeges borogatást. (Az istennyila üssön abba a Szilágyiba, hogy ilyen bolondságokba kényszerít bele.) No, most már azt hiszem, minden kész. Menjen el tehát egyitek a papért, másitok pedig a menyasszonyomhoz s mondjátok meg, hogy már jöhetnek...

Míg ezeket így gondolta át Szilágyi és mérges tekintettel mérte végig az ártatlan kedves Laci grófot, akinek mindig van a zsebében egy kis cukorka és egy kis szent eszmécske, azalatt már Teleszky verte agyon az indítványt jogi szempontokkal úgy, hogy miként aztán szavazásra bocsátotta az elnök, nem állott föl mellette más, csak Förster Ottó, Pályi János és egy pap.

Zajos, hatalmas derültség fogadta a csinos indítvány csekély számú követőinek fölállását. Pedig kár volt oly könnyedén elvetni s még kigúnyolni is. Mert ha elfogadtatik, sokkal több haldokló mágnás lett volna, kivált a farsangi szezonban, mint most, és a haldoklás ideája, mely mindenha borzalmat gerjesztő volt, mulatságos édes idillé vált volna előszöri alakjában.




EPILÓG

A képviselőház ma aztán teljesen végzett a kötelező polgári házassággal, hacsak quod deus avertat vissza nem küldik a méltóságos főrendek valami módosítással.

Ma ugyanis a harmadszori megszavazásra került a sor, ami a szolnoki törvényszék esete óta szintén zátonyos pont. Be is valának invitálva a mezei hadak, s hangzott a folyosón mindenfelé a nap legégetőbb kérdése:

- Hát nálatok volt-e eső?

Bizony nem igen volt. S az égen még ma se mutatkozott egyetlen föllegecske sem, mi sokkal nagyobb aggodalmat okozott, mint az antiliberálisok magatartása.

Alig voltak szegények tízen, kilencen Apponyi gróf körül, ki szürke ruhájában úgy veszi ki magát, mintha hamuban ülne, mellette Horánszky Nándor könyököl, mint egy beteg kakadu, csak talán a hercig kis Lulut nem törték meg a kiállott viszontagságok és szerencsétlenségek, ő most is pajzán és víg de megütközni már ő sem akar.

Az elnök felszólítására, hogy akik a harmadszori felolvasás után is végleg elfogadják a javaslatot, álljanak fel, felállt a jobbmező és a bal, csak közbül maradt egy kis folt honny soit qui mal y pense ülve. Erdő közepén egy tócsa.

A többség még egyszer éljenben tört ki, s ezzel vége volt. Elhalt az utolsó akkord is a dobbal, trombitákkal intonált harci-zajból.

Menj most már kis javaslat és kopogtass fürgén, bátran a Múzeum kapuján; kiáltsd a méltóságos urak fülébe:

»Engem a nemzet küldött.«

Eltisztult most már a láthatár. Kifogyott minden puskapor. A tönkre jutott ellenzék szétnézett, de nem volt már semmije a világon, csak egy széthasított, ócska kalapja. Hm, ezzel még lehetne csinálni valamit. Rendeltek melléje egy szónokot: Endrey Gyulát.

A Pázmándy-iskola metódusa szerint Endrey egy beütött és széthasított kalapot mutatott fel a törvényhozó testnek, amely borzalmas látványra ingerült mozgás támadt a balon.

E fekete, kemény nemezkalap (amelytől megvetéssel fordult volna el bármelyik handlé a világon) volt hivatva bizonyítani a rendőrség és a katonaság brutalitását a Kossuth-gyász alkalmából. És a kalap ezt meg is cselekedte tőle telhetőleg, becsületesen.

Amit még a szerencsétlenül járt kalaphoz hozzá kellett tenni, azt felemlegette Endrey az ő haragos, pöszögő orrhangján.

Vér, borzalom van Pest utcáin az ő színgazdag előadásában. Sebesültek hörgése tölti be a levegőt sóhajokkal. Nehéz ágyuk dübörgése hallik, amint éjjelenkint vontatják őket a gellérthegyi citadellába. Pattog, mennydörög Endrey és számon kéri a Keresztes István halálát.

Hideg borzongás futott végig a honatyák hátán, mikor Hieronymi Károly felállott (akinél még higgadtabb, lelkiismeretesebb belügyminisztere nem volt Magyarországnak) s lucidus fejjel mondta el a tüntetések lefolyását, tárgyilagosan, híven, megfűszerezve azokat az ő fejtegető, meggyőző megjegyzéseivel, a jobboldal zajos tetszése közt, de az ellenzék is némán, ingerültség nélkül hallgatta.

Olyan volt az egész jelenet, mint mikor az iskolában a »custos« felírja a clamanteseket s aztán jön a professzor és letörli a spongyával az egész névsort és bebizonyítja, hogy egészen másokat kellene odaírni.

Zajos derültség tört ki, mikor redukálta a Gellérthegy ágyúit két ócska alarm ágyúra, amik talán el sem sülnek éppen mint az ellenzéknek ez az ágyúja.

Mindent tisztára mosott a miniszter. A rendőr-kabátokon minden gomb csillogó, ragyogó lett, a Gellérten szelíd báránykák legelésztek, a friss kibújó gyepet harapdálva, a nyalka huszárok enyelgő beszélgetést folytattak a néppel (különösen a fehér részével), még a nemes jogászok feje köré is glóriákat font. Hanem a csőcselék, ez a nagy láva, ez csinált némi rendetlenséget.

Keresztes István fel nem támasztotta, de ha őexcellenciája tehette volna, bizonyosan feltámasztotta volna Keresztes Istvánt is. De biz az ő kelme fejét egy kicsit nagyon be találták ütni (meglehet, hogy kalap se volt rajta), azon az orvosok sem segíthettek. Amennyit segíteni lehetett, azt megtette a trepanációról fölvett látlelet, mely Árpád zengzetes nyelvén imígy szól: »A fejlékelés műtéte nem volt alkalmas a halál bekövetkezése eshetőségének megakadályozására.«

Ami körülbelül annyit jelent, hogy Keresztes Istvánt sem annyira a rendőrök, mint inkább az orvosok brutalitása ölte meg.

A Ház óriás többséggel vette tudomásul a népszerű miniszter mesterien csillapító beszéde után az egész esetet. És csak egy megbotránkoztató dolog maradt meg az egészből: az orvosi stílus.




A PARLAMENTI KUVIKOK

(A házassági javaslat esélyei a főrendiházban)

Nagy politikusok, kis politikusok arról beszélnek, kombinálnak, meglesz-e a javaslatnak többsége a másik házban. De a dolog természeténél fogva csak a találgatások terén mozoghat ez a mulatság, mert a világon nincs olyan kiszámíthatlan testület, mint a mi főrendiházunk, melynek csak az itt lakó csekély számú tagjai érintkeznek olykor egymással, a többi szét van szórva vidéki kastélyokban, Grazban, Klagenfurtban, a világ minden részében, nem érintkeznek a magyar közélet faktoraival éveken át, de nagy kérdéseknél ki vagyunk téve annak az esetlegnek, hogy eljönnek szavazni, s bizonytalan, hogy merre billentik a mérleget.

Ily viszony között, csak az itt élő kevés főrendiházi tag lévén politikailag keresztüllátható (bocsánat a rossz szóért) csak mint fogadási tétel szerepelhet, hogy az igen lesz-e többségben vagy a nem? Számítás egyáltalában lehetetlen. Tehát csakis mint kuriózumot említjük fel, hogy a kormány többséget remél. A mi optimistáink tízre teszik a kormány többségét. Az ő optimistáik, kik szintén csinálnak többé-kevésbé megbízható lajstromokat, a szavazatképes személyek bizonyos pszichológus megítélésével »on dit«-ra s minden egyébre alapítva az egyének ide vagy odavaló besorozását, harminc többséget várnak a szavazástól az ellenzék részére.

De ezen társalgási csemegével (nem egyéb az), alig érdemes foglalkozni, annál is kevésbé, mert az esélyek megítélésének kulcsául néhány nap óta egy igen érdekes detail nyomódik előtérbe, mely az előre úgy sem látható eredmény sejtelmeiből mint egyetlen megtapintható valóság s komoly mérlegelesére métó anyag jöhet szóba. Ez ugyanis azon kérdés, hogy hova fognak szavazni a király közvetlen légkörében élő főrendiházi tagok, gróf Hunyady Kálmán, gróf Pálffy András testőrkapitány, az ominózus Szécsen Antal stb., s ez is csak azért fontos, mert mind a két rész az udvari méltóságok szavazatából véli kiokoskodni és felhasználni kortes-célokból a király legtitkosabb akaratát. Ezért ment fel annyira azon néhány udvari szavazatnak értéke, hogy valóságos verseny folyik értük a kulisszák mögött. A reform barátai reménylik, hogy a király környezetéhez tartozó urak vagy nem jönnek el a szavazásra, vagy ha jönnek, csak a reform mellett szavazhatnak, mert nem téveszthetik szem elől, hogy őfelsége szankcióját adta a javaslathoz. A reform ellenségei az ellenkezőben bíznak s már is tudni vélik, miképp áll ez a kérdés Bécsben. Gr. Cziráky Béla külügyi osztályfőnök volt az első (aki különben a katolikus nagygyűlésen is részt vett), aki Kálnokynak kinyilatkoztatta, hogy ellene szavaz a javaslatnak s kész, amennyiben ez ellentétben volna hivatali állásával, attól megválni. Kálnoky állítólag nem érezte magát hivatva ezen kérdésben dönteni, mint amely egyenesen őfelségére tartozik.

Ellenzéki források szerint a király úgy nyilatkozott volna, hogy Cziráky grófot állása semmiképpen sem gátolhatja abban, hogy alkotmányos jogát tetszése szerint gyakorolja. Hasonlóan nyilatkozott volna őfelsége az udvari főméltóságok hasonló előterjesztésére, amiből határozottan azt vélik látni, hogy az udvari urak lejönnek és a javaslat ellen fognak szavazni, kivéve Széchenyi Gyula grófot, aki magánszemélyek előtt a reform mellett tett nyilatkozatokat.

A parlamenti kuvikok (s Budapesten sok van e fajtából) sokat tudnak. Tudják, hogy Lobkovitz herceg is ellene szavaz a javaslatnak; tudják, hogy József főherceg fia még most sem utasította vissza a Fejér megyei katolikus gyűlés neki felajánlott elnökségét, bár még ha el nem vállalja is, csak katonai minőségének fogják betudni; tudják, hogy a miniszterek azért jártak most Bécsben, hogy a fölség ingerenciáját kérjék az udvari méltóságok megpuhítására, vagy legalább otthon marasztalására, mivelhogy megjelenésük nagy kárt okozhat a lojalitást túlaffektáló testületben.

Mi meg vagyunk győződve, hogy e hírek nagy része a parlamenti kuvikok csodálatosan alkotott agyrendszeréből röpködött ki de vannak szegényes pillanatok, mikor még az is érdekes lehet az olvasónak, hogy miről kuvikolnak a kuvikok.




A FŐRENDIHÁZBÓL

Budán, a Szent-Vince-nővérek zárdájában így szólt a főnöknő a kicsi bakfis leányokhoz:

- Nyolc napig fogtok most böjtölni és imádkozni gyermekeim (a bakfisok savanyú képet vágtak ehhez a tervhez), hogy az isten hárítsa el rólunk a polgári házasság képében lebegő veszélyt. S ha ez sikerül imáitoknak, ha istenke meghallgat benneteket, olyan majálist csapunk utána, amin boglyák lesznek a cukorsüteményekből, pecsenyékből stb.

S a gyermekek böjtöltek és imádkoztak azóta, és... és úgy látszik meg lesz a majális. (Ha ugyan a szent nővérek megtartják a szavukat.)

Hát igen, ma kezdődött a főrendiházban a polgári házasság tárgyalása s a »trotlik« terme, amelynek közönségesen az a hivatása, ami a falusi méheseké, hogy igen jól lehet benne szundikálni, ma megtelt a herék zsongás-bongásával. A padok a zsúfolásig megteltek s fölvette a méla terem azt az ábrázatot, amelyet a zsidó házasság idejéből ismerünk. Az elnöki dobogón az ősz Szlávy József ült magyar ruhában kardosan, jobb felől egy bíbor talárból kezdődik megtört alakjával Esztergom érseke, mögötte a püspökök tábora piros selyem sapkáikkal, lebegő, suhogó hátszalagjaikkal, mint röpülésre készülődő vörösbegyek.

A püspökökből, kik közt szépek a szakállas, olajbarna arcú, hosszú hajú szerbek, még a másik padkörbe is jut egy csomó. Mind itt vannak, talán egy sem maradt el.

A másik oldalon, a miniszterelnöktől folytatódva, ülnek a zászlósurak, ezek közt fényes egyenruhájukkal mindenkinek feltűnnek gróf Hunyady Kálmán, gróf Pálffy András, a testőrkapitány, az »udvari urak«, akik, hír szerint, a király »legvalódibb akaratát« képviselik. Az udvari méltóságok (még az inci-finci Szécsen is el mert jönni) mind nem-mel fognak szavazni. A javaslat helyeslői: Nopcsa és Barcsay otthon maradtak, vagy marasztattak. A büfében beszélték, hogy a két liberális főrendi udvari szolgálatra rendeltetett be e napokra.

Milyen elevenség, milyen hullámzás! Zichy Nándor egy szavazó-lajstromot tart maga előtt, és jegyez, számol, egyre számol. Közbe, ha valamelyik névnél megakad, fölkeresi a név tulajdonosát:

- Hová méltóztatol szavazni?

A miniszterek mind jelen vannak, közömbös arccal, üde színben, mintha nagyon közönséges napi teendőről volna szó. Wekerle arcán az ifjúság virul, mosolyog ide-oda, mosolyog Schlauchra, Vaszaryra, mosolyog Zichy Nándorra és mosolyog még Árpádra is, aki ott ül méltóságosan, nyugodtan az ő fehér lován, de mégis úgy látszik e percben, mintha egy megvető arcfintort vágna:

- Hát ezeknek foglaltam én el ezt a sok földet?

Bizony ott vannak Magyarország történelmi nevű urai, nagy latifundiumok gazdái, végig az egész termen, csak egyetlen gerezd jut az ajtó mellett (persze-persze, az ajtó mellett) az ész, a tudomány és az érdemes munka jeleseinek.

Előkelő tónus uralkodik. Czorda beszél mint előadó. Mély csönd van, még a légy röpülését is meg lehet hallani, mintha egy szalonban volnánk, ahol az illedelem a fődolog, a főrendieknél nincsenek malíciózus közbeszólások. Ha van valahol némi zaj, hát a karzaton van. A mágnás-asszonyok csevegnek, izegnek-mozognak, mutogatnak, csörögtetik magukon a gyöngyöket, ékszereket, olvasókat. A képviselői karzaton is con amore foly a társalgás (Hja, ezek más planétán növekedtek), sőt Károlyi Gábor, mert persze hogy jelen van Károlyi Gábor, néha túl hangosan ereszti meg véleményét, s meglátván a teremben egy méltóságos főrendet, akinek egyik szemét kötelék takarja, akaratlanul felkiált:

- Ah, a, a gróf Schlick!

Czorda után az esztergomi érsek beszélt nagy figyelem mellett. Különösen a hölgyekre volt szónoklata nagy hatással, kiknek tudvalevőleg érzékenyebb szívük van.

De a beszédekről nem írunk, mert ezeket más rovatban találja az olvasó, s különösen gyönyörködni fog Szilágyi Dezső hatalmas beszédében, mely frenetikus tapsra készteté a liberálisok táborát.

Ehelyett pár szóval a büfét említjük meg, az volt a legérdekesebb. Ott üldögéltek, sherryztek, sonkáztak együtt a liberális és antiliberális főrendek, ott sürögtek-forogtak a két árnyalat wippjei, az érdeklődő képviselőházi tagok. Ide szivárgott ki leggyorsabban minden mozzanat, ami az ülésteremben történt.

Liberális főrendek jöttek ki levert képpel:

- Nagyon sokan vannak!

Számítgattak, kalkulálták a mérkőző erőket.

- Nyolc többség! - susogta Szapáry László lelkendezve.

- Nekik?

- Nem. Nekünk.

Atzél Béla gúnyos pátosszal kondoleált hajdani kormánypárti kollégáinak.

Egy-egy püspök kijött, lehajtott egy kupica papramorgót, aztán szóba eredt valami világi úrral.

- Isten nem hagyott el bennünket!

Általános volt az ülés végén az a nézet, még a miniszterek se titkolták, hogy néhány szavazatnyi többségük van az antiliberálisoknak. Mindenki napirendre tért már e kérdés felett, csak még egyetlen egy ember mosolygott és bízott, mondogatván:

- Nem kell desperálni! Mi győzünk. Hogyne győznénk? Ti kislelkűek vagytok.

- De kegyelmes uram, hiszen evidens a kisebbség...

- Mindegy. Mégis mi győzünk.

- Milyen számítás alapján?

- Nem tudom én, de győzünk, punktum.

Ez az egy ember, hogy a rébuszon senki se törje a fejét, Wekerle Sándor, aki törhetetlen hitével még a szemközt álló számoknak se akar meghajolni, s már ezért is megérdemelné, hogy győzzön.




A VISSZAÉRKEZETT JAVASLAT

- Mi megy odabent? - kérdezgették reggel a szállingózó képviselők.

- A trotlik üzenete.

De a trotlik üzenete előtt még Bartha viaskodott a tegnapi újság-adás-vételi ügyben, azután jött csak az üzenet, melyet nyugtalan mozgással fogadott a Ház.

Wekerle Sándor szép, rövid indokoló beszéddel, melyet össze-vissza szaggatott a tetszészaj, beterjeszté határozati javaslatát, hogy a Ház ragaszkodik a már egyszer elfogadott javaslathoz s azzal a fölszólítással küldi vissza a főrendekhez, hogy fontolják meg jobban és fogadják el.

Micsoda éljen-förgeteg támadt erre! A falak is rengeni látszottak. A taps-orkán megindult a jobbon s mint visszhang csapódott vissza a szélsőbalról. Csak a közép mező hallgatott, mint egy kihalt tartomány.

A Ház majdnem zsúfolásig megtelt; ott voltak az ultramontánok és liberálisok mindnyájan és izzadtak az izzó atmoszférában. A levegő oly sűrű lett, hogy szinte elhomályosult a terem s nyálkaszerű, lila folyadék látszott hömpölyögni fent a magasban, amely nem eresztette keresztül magán a napsugarakat sem.

Ember ember mellett ült a padokon és minden ember lelkesedett, éljenzett és haragudott a főrendiházra, kivévén talán Solymossy Lászlót, akinek úgy lehet, bárói koronát kölykezik a mágnások makacssága. Félkönyökre dűlve hallgatta Justh Gyulát, a Wekerle után következő szónokot, aki éppen olyan derekasan és nobilis irányban vezeti pártját, vagy talán még derekasabban, mint egykor Irányi, s ki hozzájárul csinos beszédjében a miniszterelnök határozati javaslatához.

Justh is megérdemelte a zajos éljeneket és meg is kapta.

Most Apponyi állt fel, kitől ma legmaradandóbb dicsősége, a szép karzat is elpártolt, mert igen kevés hölgy volt aránylag. Hja, bizony múlnak az évek, öregszik az ember.

Apponyi (aki ma új nevet kapott Károlyi Gábortól: »Paponyi«-t, míg a szegény, ártatlan Polónyi teljesen megfosztatott nevétől s mint anonymus kezd szerepelni némely lapban), ma is úgynevezett nagyszabású beszédet mondott, de ezt ma már csak a Magyar Állam fogja konstatáltatni keresztény olvasóinak. (Hej, mikor még a Napló verte mellette a nagy dobot! Istenem, hogy múlnak az idők!)

Apponyi megmaradt álláspontja mellett. Hogy melyik álláspontja mellett? - fogják önök kérdeni. Hát a legutolsó mellett. Legalább ő azt mondta, megmaradt.

Beszélt kompromisszumról s ebbe kiáltotta bele Károlyi Gábor »abcúg Paponyi«, mosta a főrendiházat fejérre és új választásokra példálózott, amire gúnyosan kiáltották közbe jobbról:

- Itt a lóláb!

Apponyi ma bőven kiélvezhette a politika ürömét is, miután már annyi év óta szürcsölgeti a népszerűség édes szirupját; idegesen, gúnyosan, nyugtalanul hallgatták, hahotával, gúnyolódással rontva beszédje hatását.

Még Apponyi beszédje alatt intett az ujjával a Ház nagy szónoka, Szilágyi Dezső az elnöki emelvény felé, hogy ő akar beszélni, de Apponyi után öt percnyi szünetet engedett az elnök, mire Szilágyi bosszúsan csapta össze az iratait: »Akkor hát nem beszélek.«

A bizonytalanság köde lebegett most a Ház és a karzatok felett. Beszél-e, nem beszél-e? Az öt perc elmúlt, a képviselők betódultak, de Szilágyi nem jelent meg. Várták, sokáig várták, addig nem nyílt meg az ülés, míg végre jött Wekerle és mondá az elnöknek:

- Szilágyi nem fog beszélni.

- Miért?

- Mert úgy sem igen van mondanivalója.

- De hisz akart...

- Nos igen, valami helyreigazító megjegyzést talán, de eláll ettől is.

Bánffy tehát megnyitotta az ülést s Szilágyi helyett beszélt Kulmann. Természetesen sokkal kisebb hatással.

Mialatt Kulmann beszélt, a javaslat mellett mégiscsak előkerült Szilágyi s megirigyelvén Kulmanntól a nagy hallgatóságot, mely voltaképpen az övé volt, mégiscsak felszólalt s egyiket tartotta legremekebb beszédjének, melynek nem lévén száraz fejtegető része, a szónoki erő csillámló verőfényében egészen cicerói magaslatra emelkedett. A liberális pártok tomboltak a lelkesedéstől. Maga az összedömöckölt Apponyi is elfelejté lassan a beszéd szúrós töviseit, szinte élvezni látszott az őt verő szónok pompás fordulatait, váratlan finom vágásait. Elemében volt, arca izzadott és ragyogott, kéklő szemei mosolyogtak.

A miniszterelnök pedig hátra vetve magát bíborszékében, elámulva csüggött Szilágyin, aki csak imént jegyzé meg neki: hogy nem is igen van mondanivalója.




A LEMONDÁS BEJELENTÉSE UTÁN

Országgyűlési karcolat

A fotografus, aki ezt a képet levette (föltéve, hogy nem Andreánszky Gábor báró volt), kegyetlenségre hajló lélek, aki bánatba merült emberi arcokban gyönyörködik.

Csinálhatott volna ebből a témából derült, vidám képet is, táncoló júniusi napsugarakkal (mert jún. 4-ike van), mosolygó, vidám ellenzéki arcokkal (mert a kormány lemondását jelenti be Wekerle), s ahelyett csinált egy szomorú képet, gyilkos kamera obszkuráját gondfelhőkbe merült mameluk arcokra szegezvén.

Utoljára ülnek padjaikban a miniszterek, meg is nézegetik sorba a fiókjaikat, hogy nem felejtettek-e bent valamit. Egyik-másik talán még vissza is térhet, mert a vihar, a király haragja, inkább csak a nagy fák koronáit csavargatja. Mogorván ül székén Szilágyi, mint a komor bölény, fejét szügyébe hajtván. A szék bíbora ráveti pirosló fényét még egyszer. Wekerle könnyedén hátra hajlik, s talán átgondolja, mit mondott; nem volt-e több vagy kevesebb, mint kellene?

Mert a nyilatkozat már megtörtént, hogy a király nem adta meg a garanciákat, ők erre lemondtak, s a király elfogadta a lemondást.

Tehát nem lesz pairschub; nem lesznek új bárók és grófok. Különös játéka a sorsnak, hogy éppen a polgár minisztérium fanyalodik grófok és bárók kinevezésére. És furcsa logika a politikában, hogy mikor nem bírnak a grófokkal, bárókkal, arkanum gyanánt megszaporítsák őket. Bús, rideg a jobboldal képe, mintha valami felhő lebegne a magasban. A tömött karzatok hölgyei kíváncsian vetnek egy tekintetet még a kormány tagjaira.

Ha látják is még őket, de már így együtt sohasem.

Az ellenzéki szónok Ugron (de ez csak hátban látható a képen), váltig szeretne még kipiszkálni valamit a miniszterelnökből, aki most szűkszavú. A miniszterek szórakozottan hallgatják a szónokot. Fejérváry az egyik kezével (amelyik nincs felkötve) kedélyesen dobolgat a padon. Wekerle édesdeden mosolyog, mintha valami névnapi köszöntőt hallgatna.

Kár, hogy a púroszok nem látszanak jól; mert meg lehetne rajtok ösmerni, hogy ma hajnalban keltek, őfelsége elé kimenvén az indóházi perronra. Az álmosság le-lenyomja fejét egyiknek-másiknak.

Tisza Lajos gróf mögött az ülés folyama alatt egyszer véletlenül gr. Andrássy Gyula ült; talán még ekkor nem is álmodta, hogy egy hét múlva már ő fog elöl ülni. Ugyanazon a környéken látszik Széll Kálmán alakja, kire oly szép szerep vár »holnapután«. A miniszterelnök fölötti padsorban a Tisza Kálmán tisztes ősz haja és szakálla fehérlik, nem messze könyököl Darányi Ignác, a »legújabb kuruc«. Még Thaly Kálmán is irigykedve nézi.

Képünk »a lemondás bejelentése« címet viseli, de természetesen a lemondás csak annyira látszik benne, mint a zsidók a Veres-tengerben befúlva; nem látszik ott semmi egyéb voltaképpen, csak nehány sor idősebb, fiatalabb honatyai koponya; s hogy nem a Koreával kötött kereskedelmi szerződést tárgyalják, csupán a karzaton erősen figyelő alakok bizonyítják mert egyébként tárgyalhatnák a Koreával kötött szerződést is.

S miután ma, lapunk megjelenésekor kevés kivétellel éppen úgy néz ki a Ház, meg a miniszteri széksor is, mint múltkor, éppen ott ül Wekerle, hol június 4-én, Szilágyi is, Fejérváry is, meg a karja is éppen úgy fel van kötve (pedig azóta már egy nagy diadalt vívott ki a magyaroknak), mindaz, amit ez a kép mutat, helyesebben mutatni akar, már csak úgy tűnik, mint egy álom... egy rossz álom.




MINISZTEREK BEMUTATÓJA

Az ülés tárgya az új kormány önbemutatása volt. Micsoda látványos, pompás esemény volt ez valamikor. Nyalkán, mentésen, kardosan lépkedtek be az új miniszterek, ragyogva a drágakövektől; most egyszerűen, szokott hétköznapi köntöseikben jöttek be az első jobb ajtón, székeik felé. Nyomukban felhangzott az éljenzés s meg sem szűnt, míg csak meg nem találták helyeiket. A kabinet tagjai többnyire a régiek (s ez most az imponáló, ez az értékes rajtuk), csak a Tisza Lajos gróf helyén ül egy fiatalabb gróf, Andrássy Gyula. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott, a bécsi pókhálók széttépésére ezt ő is tudja s kétszeres érdeme, hogy mégis vállalkozott.

Hol a Csáky márványarcát láttuk, a bálványozott Csákyét, kinek alakja körül glóriát szőtt a közvélemény, egy rokonszenves, vidám, barátságos fej látszik, az Eötvös Lorándé. Ő az új kultuszminiszter. Lélekben rokona az előbbinek. Eleven, okos barna szemek, kurtára nyírott körszakáll. A pozitív tudományok embere, akitől nem kell félni, hogy a papokhoz hajlik. Nincs rajta semmi papos, csak a tonzúra a feje búbján.

Csak egyetlen szék áll még üresen, amelyet Bethlen gróf hagyott el. Khuen-Hédervárynak szerencsétlen keze van. Nemcsak hogy egyetlen új minisztert se tudott találni, de egyet a régiekből is elveszejtett.

Mondják, hogy ez is be lesz nemsokára töltve, bár nem könnyű, mert három föltétel kell hozzá, egyik az, hogy az új miniszter gróf legyen, mert, igen helyesen, abból tudjuk meg, hogy a demokrácia győzött, ha csupa grófokkal végeztetjük az állami feladatunkat, hadd dolgozzanak a grófok; a másik az, hogy az eddigi államtitkárt, Miklós Ödönt szeresse, a harmadik az, hogy a földművelési ügyekhez értsen. De nem volna-e egyszerűbb, ha Miklós Ödön lenne a miniszter, aki már bebizonyította, hogy ért a földmíveléshez s ha már sine qua non, inkább ki lehetne nevezni grófnak.

De bár az újakról beszélünk, minden szem a régiekre tapad. A harsogó éljen bizonyára nekik szól. A viruló arcú Wekerlének, aki egy könnyed mosollyal adja át a teremtisztnek a pecsétes királyi levelet, hogy vigye át az elnöknek.

Hej, kis levél! De nagy fáradtságba kerültél!

Ott ül mogorván a napok hőse, hatalmas Szilágyi is. Az ember olyan szemmel nézi, mintha a luglochi barlangból került volna ki. »Kibékült a király végre vén Toldyval« zengette Tinódy.

Szélesen terpeszkedik el székében s szórakozottan rajzolgat ceruzájával szeszélyes vonalakat, csak néha sandít át félszemmel Apponyiékra. Ki tudja, min mereng el eközben. Talán azt gondolja: Jobb volna, ha ezek volnának itt és én volnék amott. Otthon volnék, mint a bölény a vadonban, ahol szabadon ordíthat.

Minden gukker feléje fordul a karzatokról, pedig ugyancsak tömve vannak, a képviselők tekintete is őt keresi, mert jól esik a magyar léleknek olyan embert látni már egyszer, akit nem az udvari kegy szele fújt ide.

De bontja már a király levelét a Bánffy ollója s köszörüli hangját Perczel Béni, aki harsány hangon kezdi azután olvasni. A beállott mély csendben félkönyökre dűlve hallgatja Szapáry. Hej, mikor valaha így olvasták a neki szólót is! Hátra vetett fejjel hallgatja Apponyi: Hej, mikor kerül már sor a neki szólóra!

Aztán feláll a miniszterelnök s egyben a bemutatással feltárja a válság okait is egy tapintatos beszéddel, melynek virtuozitása abban állt, amit elhallgatott benne. Az államférfi legfőbb tulajdona eltalálni, hogy mit nem kell elmondani. S ebben ma excellált Wekerle, aki oly fényes taktikával vitte a válságot is, hogy egy Richelieu is megirigyelné. Hanem ha sokat elhallgatott Wekerle, mondott egy olyat is, amitől egyszerre felhős lett a vidék Apponyiék körül, hogy ti. felhatalmazást nyert kijelenteni őfelsége akaratát, hogy a törvényjavaslatok megszavazását ő is szükségesnek tartja.

- Éljen a király! - viharzott fel a jobboldal lelkesen.

Az ellenzéken megnyúltak erre az orrok s rendre felszólaltak a vezérek, Justh, a barátságos szövetséges, enyhén, melegen, jóakarattal (ugyanígy később Eötvös is), de Apponyi maliciózus volt, kíméletlenül, erősen bírálta a kormány eljárását a jobboldal gúnyos közbeszólásai közt, ahonnan ma nagy előszeretettel pörkölték rá Apponyiékra a hajnali fölkelésüket, mikor királyváróba összegyűltek az indóház perronján.

Nagy hahota támadt, mikor a vezérek közt ma egy rozsdás lovag fölemelkedett, az öreg Péchy Tamás.

Mai beszédjéből nem értesültünk egyébről, mint hogy nyolc hétig beteg volt. Ej no, a szegény öregúr. Bizony, csakugyan rossz színben van. Mellesleg még azt is mondta, hogy a púroszok nevében beszél és hogy régi álláspontjukat a púroszok is fenntartják.

Ezen vezér után a hercig kis Lulu (alias Meszlényi Lajos) állott fel. Mindenki bámult, hogy mit akar a kis Lulu? Miféle párt nevében beszél.

- Verset kérünk! - kiálták, minthogy igen gyakran szokott beszélni versekben.

De kis Lulu a fejét rázta. Ő nem nézi azt mondja fehér asztalnak a parlamentet, mint a jobboldaliak s ő verset csak a fehér asztalnál mond. Ámbátor folytatja:

Könnyen mondhatnék kadenciákat,

Hová tették önök a garanciákat?

Nagy derültség közt csevegett aztán a kis Lulu mindenféléről, sorba viccelgetve az eltávozott és az új minisztereket. A Csáky nevénél hatalmas éljenzés tört ki s egész ovációvá emelkedett, mikor megpillantották, hogy a volt miniszter a főrendiek karzatán van.

Még Ugron Gábor mondott el egy támadó harcias szózatot, mire az elnök, szólásra senki sem lévén följegyezve többé, meglóbázta a csengettyűt és így szólt:

- A vitát bezárom.

- Miféle vitát akar bezárni? - támadtak rá az ellenzékről. - Itt nincs vita!

Mire az elnök szinte megkonfundálódott:

- Valamit csak mégis be kell zárnom.

De míg a formát kereste a házszabályokban, fölállott Ivánka Oszkár s még egy hosszabb beszédre provokálta a miniszterelnököt, mely mint rögtönzés mutatja a miniszterelnök fényes tehetségét, ki ilyen kényes tárgyban olyan biztonsággal mozog.




MIKOR A VALUTÁT TÁRGYALJÁK

A válságnak vége van, a mezei hadak hazavonultak dicsekedni a kuruc-voltukkal. A szélsőbal, aki csak »barátságból« segít, akkor jön az ülésekre, amikor neki tetszik, Apponyiék meg éppen szeretnének ez idő szerint nem lenni sehol sem.

Tehát néptelen ülés volt. Le van tarlózva a Ház, a folyosó. Atzél elutazott Párizsba, Tisza Kálmán Gesztre, Győrffy Gyula Zsámbékra, Rosenberg Gyula Olaszországba, ahol most a Crispi-válság van. Mert aki egyszer megszokta a válságot, az nem bír többé megélni, únja magát válság nélkül.

Már tíz óra rég elmúlt. Bánffy lejött a csigalépcsőn a magasból, kinézett a folyosóra, de még mindössze nem volt több jelenlevő négynél, abból is az egyik csak Pantocsek.

Négy emberből pedig még kabinetet sem lehet alakítani, nemhogy az ülést megnyitni. Végre fél tizenegyre beérkezett Demkó Pál nagy arany óraláncát csörgetve; látván az üres folyosót, meghökkent Becskerek nagy fia.

- Valami skandalum lehet odabent.

- Az a skandalum van, hogy nem jöttek még elegen össze, nem lehet ülést tartani.

Háromnegyed tizenegyre egy nagy kosarat hoztak tele illatos rózsákkal.

- No, hála istennek! Emögött mindjárt jön Luppa Péter.

Jött is és utána egyenkint szivárogtak a képviselők, többnyire azzal a kérdéssel:

- Nem szavaznak még?

- Nem bizony, mert még meg sem lehetett nyitni az ülést.

- Ej no, én pedig csak knapp a szavazásra szándékoztam bejönni.

Végre délfelé összejött annyi képviselő, hogy Bánffy megnyithatta velük az ülést, berendelvén a Ház tisztviselőit is, hogy többnek látszassék.

Napirenden volt a valutajavaslat, melyhez leginkább a született szakemberek beszéltek; igen okosan, magvasan Neuman Ármin, aki, meg kell adni, felette hasznos tagja a Háznak; majd későbben Lánczy Leó, aki szintén nagy jártasságot tanúsított ezen, a magyar elmének nem könnyű tömkelegben. Különösen az ezüstre vonatkozó intézkedéseit helyteleníti a javaslatnak.

A ház természetesen nem igen volt izgatott a felállított igazságokkal szemben, csak Wekerle figyelt s bólingatott sokszor helyeslőleg, mialatt egy sárga borítékú könyvben merült el a másik eszével. Ezt a sárga könyvet valamikor réges-régen Schopper püspök írta s egyik fejezetében, mely a polgári házasságról szól, az egyház érdekében levőnek csupán a kötelező formáját találja. A miniszterelnök lapozgatott benne és hellyel-hellyel ravaszul mosolygott. Hol vette e kis könyvet Wekerle, ki ásta ki számára, nem tudom, de hogy Schopper püspöknek jó lesz el nem jönni a főrendiházi ülésre, azt már magam is sejtem, ha nem akar magára ráolvastatni.

A két kormánypárti szónok közt természetesen beszélnie kellett az Apponyi-kabinet leendő pénzügyminiszterének, Horánszkynak is. Borzasztó unalmas volt. S végül egy elodázó határozati javaslatot adott be. S ez az egyedül fölemlítésre méltó. Mert Horánszky mindig unalmas, de nem mindig ad be határozati javaslatot.

A miniszteri padok is jobbadán üresek voltak, csak Fejérváry volt bent és egy kis darabig Eötvös Loránd, ki szeretettel nézte kicsike államtitkárát az előadói széken. Szelíd unalom honolt a teremben. Mindenki meg volt nyugodva abban, amit Neuman és Lánczy mondottak (ők tudják, mit csinálnak, az ő lelkük rajta), csak Molnár Józsiás jegyzett izgatottan, amiből az várható, hogy a székely ész is belevegyíti holnap a maga véleményét a nagyfontosságú kérdésbe.

Józsiás különben is mindenkor élénk részt vett a valutadolgoknál, a múltkor is mondott beszédet, de módosítványa mellett csak Meszlényi Lajos állott fel.

- Köszönöm - mondá azután Meszlényinek meghatottan -, hogy egy nézeten vagy velem.

- Az nagyon természetes - felelte a hercig kis Lulu -, mert se te nem értesz a valutához, se én, illő tehát, hogy egy gyékényen áruljunk mind a ketten.




A SZAVAZÁS

Az előcsarnokban és büfében, hol valóságos füstfelhők kavarogtak s hol, ha az ember meg talált botlani, grófokba és megyés-püspökökbe esett, élénk zsibongás volt. Odabent Szilágyi kezdett beszélni délután, forró, fülledt levegőben, melyet alig lehetett kiállani. Kívül az eredményről beszélt és kérdezősködött mindenki.

- Plusz vagy mínusz? - kérdék egy-egy beavatottól.

- Nem lehet tudni. Vagy kis plusz, vagy kis mínusz. Három-négy differencia lesz vagy ide, vagy oda.

Ez volt az általános nézet. Az antiliberálisok jobban voltak értesülve, mint a mieink. Ők nekünk számították ezt a kicsi többséget, mi őnekik. Csak a mindenben bennfentes Pulszky Ágost súgta meg a hitfeleinek nagy titokzatosan, hogy három többségünk lesz.

- A Guszti mindent tud - gondolták magukban -, de mindent rosszul.

Bizonytalanság nehezedett a kedélyekre s érdek, feszültség ült ki minden arcon. Türelmetlenül várták a döntő percet.

- Meddig beszél még Szilágyi?

- Szilágyi addig beszél - mondták -, míg a temesvári vonat beérkezik.

- Hm. Mi köze a Szilágyi érveinek a temesvári vonathoz?

- Azon jön Ormos Zsiga. És most nem lehet mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

- És mikor érkezik meg a temesvári vonat?

- Valamivel egy óra után!

Nagy hasú püspökök jöttek ki koronkint kivörösödött ábrázattal, pihegve a melegtől, mint tömött libák, s aggodalmasan suttogták:

- Quo modo valemus?

- Homines pisci.

Bent a foyerban, a büfében, tarkabarka hullámzásban még egyszer összejöttek, mint a színpadokon a darab végén az előző felvonások szereplő-személyei is. Ott ült egy borozó asztalnál a falu rossza, Polónyi; herceg Esterházy Pálnak, ki úgy nézett ki, mint egy elfáradt anyaszúnyog, ott udvaroltak a púroszok, Beöthy Ákos ujjait petyegetve magyarázta egy-egy csoportnak, hogy mi történnék ilyenkor Angliában, László Miska sopánkodva jegyzé meg egyszer-másszor:

- Kár, hogy a báró Párizsban van!

Gróf Pongrácz Károly bajusza fonnyadtan csüngött alá, mint két lehajló szomorúfűzfaág. A hervadás borongó lehelete érinté meg az ellenzéki arcokat. Némán, csendesen jártak-keltek. Az ember azt hitte volna róluk, hogy csak árnyak, ha nem tudta volna, hogy az árnyak nem szoktak sherryt inni.

Végre orkánszerű moraj jelenté, hogy a temesvári vonat megérkezett, azazhogy Szilágyi befejezte beszédét, amit még jobban megerősített az, hogy a nagy szónok maga is kijött izzadtságtól csapadékos üstökével, hogy magát lehűtse.

Egyszerre tízen is megrohanták az alsóház tagjai közül:

- Mi lesz? Hogy leszünk?

- Nem vagyok én leveli béka, hogy jósolni tudjak.

A szokásos öt percnyi szünet után most már megkezdődött a szavazás. A külső termek elnéptelenedtek. Ütött a döntő óra. Mindenki berohant, aki csak befért a karzatokra. Ember ember hátán ült ott, a főrendek lajstromát tartva kezében a szavazatokat jegyezni; a méltóságos főrendek, a főtisztelendő püspökök, a miniszterek is azt tették. Mindenki előtt lajstrom és ceruza. Csak Szlávy József ült nyugodtan, látszólag közömbösen bíbor székében, fekete tokos kardját pongyolán eleresztve.

A Ház képe a szokott régi volt. Egy-két mákszínű generális ruha mosolyogva vált ki a sötét kabátok közül. A két első sorban ott ült a papság barettjeikkel, mint piros búbú harkálysereg. A lila selyem-capuák, meg a bíborbársonyosak jelezték a latin és a keleti egyházakat. A selyem capuához nem jár csak holmi százezer forintocska évi jövedelem, de a bársony capuához még egy-egy szép szakáll is dukál. Elől a két bíbornok ült s ha megmozdult a kis rókaképű, de galamblelkű Vaszary fejedelmi megkülönböztetéssel elhelyezett székén, bíbor selyem-palástja suhogását végig lehetett hallani a teremben, olyan nagy csönd támadt.

S e kriptai csöndben kezdte olvasni lassan, csöndesen a neveket gróf Bánffy György jegyző.

Nem, nem, nem. Csupa nem. Harmincöt püspök szavazott le nemmel egymásután. Kísértetiesen hangzott egyre »nem«, »nem«. Csak egyetlen püspök hiányzott a károlyvárosi Grujics Mihály meg a becsületes Petrovics Geraszim, mert most már ő is szavazott volna, ha...

De 'iszen derék ember Linder György. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy 35 »vor« után bukkant ki a láthatáron az első kálvinista hang, a Szász Károlyé, de olyan erőteljes »igen«-ben, hogy az ember előre láthatta, hogy még sok kisebb igen lesz alatta.

Most már az igen-ek kezdtek csepegni, de csak nagyon vékonyan, gyarlón, úgy, hogy mikor az összes egyházak bevégződtek, szőröstül, bőröstül, püspököstül, felügyelőstül, kilenc szavazatunk volt harmincöt ellen.

A jó Prónay Dezső nem jött el, sem pedig pán Baltik irdemes pispek. Bántotta is Matuska Pétert a képviselői karzaton:

- Ej, a rossz Baltik, megint nem eljötte. Pedig igírt. De a Dezső, a Prónay bizonyosan megint eresztette a fülibe egy bolhát és otthon maradt.

Most következtek az ország-zászlósok. Khuen-Héderváry »igen«-je élénk tetszést keltett. »Hm, a bán nem haragszik.« A zászlósurakból csak négy szavazat jutott abból is a Csáky Albiné az egyik. Orczy és Széchenyi Gyula szavaztak velünk azonkívül. A többiek távol maradtak. Volt tehát 13 szavazatunk 35 ellen.

Jövének azután a Themis papjai, Magyarország főbírái, három »igen«, a Szabó Miklósé, a Csordáé és Vértesié. Tizenhetediknek beérkezett a fiumei kormányzó, Batthyány. Még mindig nincs meg a fele se. Most a hercegekre került a sor. Ötből csak egy volt jelen: Pálffy Miklós.

- Nem - kiáltá harsányan.

Egy negyed óra óta ez volt az első nem.

Utána Windisch-Grtz Lajos nevét olvasták.

- Beteg! - mondá egy hang s a megelégedés moraja zúgott a teremben.

Most a grófok jöttek, s rapid kezdtek emelkedni az ellenzéki voksok. A grófok rossz materia. A Bolzák, Degenfeldek egy kicsit kedvezőbbé tették a helyzetet, már-már újra fogyni kezdett a távolság a számok közt, mikor az öt Dessewffy lenyomta a két Czirákyval. Szépen megoszlottak az Esterházyak, királyi szó megkötötte kerekét a Festeticséknek, de nagy nyomaték levének a mi serpenyőnkön a friss törzsből sarjadt Jankovichok, valóságos pánik szállta meg a liberális tábort, mikor az öt Wenckheim beleereszté a maga öt fullánkját a javaslatba.

- Vége! - suttogtak a képviselői karzaton. - Annyi már a többségük, hogy nem igen bírjuk többé behozni.

A vérmes Rosenberg, nagy mestere a kombinációknak, még mindig nem adta fel a reményt.

- Két többségre mégis fogadok.

- Hisz két többség is elég - jegyzé meg megelégedetten dörzsölgetve a kezeit Urányi. - Éppen jó lesz, ha úgy lesz.

De hirtelen lehűtötte kedvét Horváth Gyula:

- Nono, mégiscsak jobb szeretem én azokat a régi nyugodalmas ötven-hatvan többségeket.

Az izgatottság nőttön nőtt. Az érdeklődés a tetőfokra hágott. Minden szem a felolvasott nevek tulajdonosai felé szegződött. S egyszer csak azt lehetett várni, hogy a Munkácsy képén is hátrafelé fordul az a meggörbült hátú tót, megnézni a csodát, hogy az egérszaporaságú Zichyek hogy szavaznak le, számszerint tizenöten, a nemzeti akarat ellen.

Ekkor állt legrosszabbul a helyzet. Negyven felé járt az ellenzéki többség.

De a Zichyekkel, hála istennek, elfogytak a grófok végképpen.

Csak ez volt a vígasztaló. Bajban az emberek a szalmaszálhoz is kapkodnak: a bárókban kezdtek bízni. Oh, a bárók! Ezek a kedves, jó bárók. Hiszen ezek mégis közelebb állnak hozzánk, mert csak bárók. S valóban az utolsó bárónál, ifjabb Wodianer Albertnél, ez lett az arány:

»77 liberális 107 antiliberális«.

A bárók tehát mégis megettek vagy tíz oligarchát váljék egészségükre.

Mintha darvak szállnának csattogó szárnyakkal, rebbenés, suhogás zúg a levegőben, úgy zizzent, ropogott, mikor a nyomatott névlajstromon egyszerre fordított négyszáz ember a következő lapra. Olyan szép volt, olyan pompás mulatság volt, az a négyszáz papír, amint összezörrent...

Hát most már csakugyan szebb vidék következett. El, el veletek nagyurak, latifundiumok hatalmas, gőgös tulajdonosai. Más emberrétegbe jutunk; a megválasztott és kinevezett főrendi tagok közé. Ez már a Tisza Kálmán ültetvénye.

Egy kicsit vegyes társaság ugyan, van ott minden. A Noé bárkája se volt tarkább. Az egyik urat még a »bölcsője« hozta ide (ámbár az már nem volt olyan aranyozott, mint az előbbieké), a másikat a Tisza Kálmán szeme kereste ki.

A kocka fordulni kezdett. Az »igenek« gyorsan, sűrűn hullottak, mint a szapora nyári eső. Be-beesett ugyan hébe-hóba némely »nem« is a szavazatok közé, mint mikor a tejbe egy-egy légy is belepottyan, s bosszankodó morgás támadt némely névnél, mint teszem azt Luczenbachernél, aki nem liferál szavazatot, csak fát. Ah, kedves Luczenbacher úr, ön talán azt hiszi, hogy az ördögök az ön fájával fognak fűteni a liberálisok katlanja alá a pokolban...

De nem tesz semmit. A történelem megbocsátja ezt Luczenbacher Pálnak s a végzet annyira kedvezett a liberálisoknak, hogy dr. Korányi Frigyeshez érve, egyenlő számban állt a két párt egymással.

Az öröm hullámzása tört ki az izgatottan számító liberális főrendek és képviselők közt.

- Kuun Géza gróf! - kiáltá a jegyző.

- Igen - szólt Kuun Géza.

A lázasan számító, lekonyult fejek felütődtek papírjaikról s száz hang mondá s vándorolt fülből-fülbe:

- Egy többség!

Némelyek kirohantak a karzatokról s kikiálták az előszobákban, a folyosókon várakozó, be nem fért embereknek:

- Egy többség!

Az egy többség leröpült a folyosókról az utcákra s mint távoli méhdöngés jött meg rá a válasz, a Múzeum előtti tömegek éljenharsogása.

Jött Lechner, Lévay Henrik, Ludvigh, Lukács Antal s nőttön-nőtt a többség biztatóan, erőteljesen, már-már éljenbe akart kitörni a liberálisokkal telt képviselői karzat, mikor megint egy rossz rétegre akadt a felolvasó Bánffy.

Nyáry Jenő nemmel szavazott.

- No, semmi az! Kezdték leszámítani a kicsi többségből az egy szavazatot.

- Odescalchi Arthur! - olvasta a névsort odább.

- Nem.

- Ormos Zsigmond!

- Nincs itt!

(Ejnye, hát a temesvári vonat mégsem érkezett meg.)

- Pallavicini Ede őrgróf!

- Nem.

- Pálffy Béla gróf.

- Nem.

Lassú suttogás támadt.

- A zéruson vagyunk.

De a jegyző csak tovább olvasta és már nagyon a vége felé.

- Pongrácz Ágoston gróf!

Egy kedves mosolyú, kékszemű öregúr felelte:

- Nem.

A borzongás futott végig a liberális gerinceken.

- Újra kisebbségben vagyunk.

De ez volt aztán az utolsó ijedelem, még vagy tíz-tizenkét úr szavazott le különböző változatokban, míg végre Wass Albert grófnál mi jutottunk két többséghez.

Utána Zichy Antal gróf is igennel szavazott. Három többségünk volt, de még három név hátra; még elromolhatik.

Az embereknek elállt a lélegzete.

- Zichy Gábor gróf!

- Nem! - hangzott bágyadtan, elhalón.

Még mindig meg lehet bukni!

De mintha kő esett volna le a szívekről a következő, utolsó előtti szavazatnál, mely »igen« volt.

Most már biztosan győztünk.

Végre elhangzott a Zuber József »igen«-je is. A legutolsó szavazóé.

- Négy szavazat! Négy szavazat! - kiálták hangosan. A grófok az ujjaikon mutogatták a páholyokban ülő hölgyeknek, a négyes számot, akik erre sírásra fakadának, s törülgették vala könnyhullajtott szép orcáikat hófehér keszkenőkkel.

De az asszony-sírás sem rontotta a jelenet szépségét; a főrendek felugráltak székeikről, mindenki a mediumra furakodott. Érsekek, püspökök körülvették a mosolygó Wekerlét és a mogorva Szilágyit, a képviselő karzat pedig elfelejtkezvén arról, hogy nincsen odahaza, hatalmas éljenzésbe gurult.




AZ EXPOZÉ ALATT

Ma megint a Wekerle napja volt, azon a mezőn, ahol annyira otthon van a számok között, ahol nagyra nőtt s ahonnan ahányszor visszatér, mint a Ptielus megsebzett sárkánya, egy korsó életvizet hoz magával.

A Ház együtt van, még részben a nyári ruhájában. Apponyi szürke kabátban dülleszkedik padján, az intendánsjelölteken kockás szövetek tarkállanak. Még nyári illat leng a teremben, csak Jókai jött már a téli fejével. Minden a régi... régi. Csak a Ház mediumán van egy új, kanári-színekben játszó pokróc (minden évben lyukasra taposnak egyet) s Bethlen András piros székében ül új miniszter. A földművelési miniszterek tartósabbak a pokrócnál, ezeket lassabban tapossák le de nem sokkal.

Wekerle beszél, folyékonyan, szinte édesen. Ha idegen hallgatná a karzatról, azt kellene hinnie, hogy egy harcias beszédet tart az ország miniszterelnöke s nem ólmos, lomha számokat csoportosít.

Úgy néz ki, mint egy Herkules. Nem látszik rajta fáradtság az egyházpolitikai harcokból. Arca a mosoly verőfényében fürdik s hosszú pillájú szemeinek hunyorításában van valamelyes gyermekded báj, amely mindenkit lebilincsel. De a bűbájos tündér, aki pályáján vezette, egytől mégse bírta megóvni. Egy vigyázatlan pillanatban hozzá engedte a gondokat s azok ősz hajszálakat loptak be a feketék közé...

Ezüsttel csillámló feje fürgén kíséri kézmozdulatait; hangja hajlékonyan cseng szerte a teremben s foly a beszédje föltartóztatlanul, mint egy hömpölygő folyam. Mély csöndben hallgat a Ház. A képviselők a régen elhagyott hajlék szemléletébe merülnek, s szemrehányó tekintetekkel keresik Csávossyt:

»Miféle háznagy ez, hogy semmi újat se gondolt ki?«

Maga a szónok szinte szeretné, hogy közbe beszélnének, amire ő aztán elpattanthatna egy rakétát. Az a sok néma ember olyan ridegen veszi ki magát.

De hát ki merne egy Wekerle-féle expozéba beleszólni, hogy nevetségessé tegye magát? Ilyen bátor embert csak egyet szült, azt is székely anya, de Molnár Józsiás még nem érkezett meg.

Nem, nem szól közbe senki. A miniszterelnök zavartalanul tárhatja föl az államháztartás képét. Az ellenzék komor egyhangúságba mélyed, a kormánypárt kevélyen egyenesedik a nagy eredmények hallatára s feszült érdeklődéssel tapad a szónok ajkán, csak Finger Károly szól bele az ötvenöt milliós fölöslegnél.

- Szíp píz, sok píz! Már derik ember.

Hogy milyen az államháztartás képe? - fogja kérdeni az olvasó.

Hát nagyszerű, mesés felelem én, de hozzáteszem: hogyha nem volna is nagyszerű, nem annak tartanók-e mégis, ha Wekerle festi le?

Wekerlének olyan veszélyes bűvereje van, hogy egy halálra ítélt emberrel is képes volna elhitetni, hogy jól járt. Wekerle azt mondaná neki:

- Ne búsulj, kedves öregem... Kutyabaj az egész. Sőt még jó is. Három napig ülsz a siralomházban, eszel, iszol és még ki is pihened magadat. H jól meggondolom, te szerencsés fickó vagy. Ha én pihenhetnék három napig! Aztán három nap alatt csak történik valami, hogy valahogy kimenekülsz.

Az ő felséges jó kedélye, az ő bámulatos optimizmusa s megfoghatatlan szerencséje átragad mindenkire és legyűr minden aggodalmat.

De én istenem, hogy is lehetne aggódnom, mikor valóságos ezeregyéjszakai perspektíva tárul elénk. Ötvenöt millió plusz. Merte volna-e ezt álmodni valaki?

Jókai elmerengett padjában:

- Ilyet még az én hőseim se tudnak. S mégis veri őket jó Gyulai Pál.

Apponyi Horánszkynak súgdosott valamit. Meglehet azt mondta:

- Nekünk gazdálkodik a szegény Sándor.

De talán mégsem azt mondta, mert Horánszky nagyon savanyúan mosolygott.

És még az ötven millió plusznál is elragadóbb volt a jövőbe vetett pillantás. Én ugyan bele nem láttam, de Wekerle látja, beszélt róla és ez elég.

Zajos éljenzésben tört ki a szabadelvű párt. S Wekerle még tovább beszélt. Apponyi nem vette le róla a szemeit. Ez az ember soha ki nem merül! Néha-néha kivette zsebkendőjét és a száját törülgette meg vele. Apponyi a homlokát szokta. Apponyinak a homlokán jelentkezik a fáradtság, Wekerlének a száján.

A dél már jóval elmúlt, mikor végre befejezte Magyarország nagy kincstárnoka az ő számadó beszédét, bejelentve a szeszmonopóliumot a szónoklata végén, ami kétségkívül nagy horderejű dolog és a mai nap legfontosabb eseménye. Riadó éljenzés közt vonultak ki a képviselők a folyosóra.

*

A karzatokon ült egy nehány csinos nő is (Magyarországon annyi csinos asszony van, hogy még az expozéhoz is jut), de az érdeklődést egy nyolcvan éves öreg hölgy kötötte le, kihez sorba vándoroltak a szélsőbal matadorjai, a pirosszegfűs Meszlényi Lajostól kezdve fölfelé. Fölváltva mindig két-két képviselő ült mellette jobból-balról.

Erről aztán ráösmertek a kormánypártiak, mert olyan asszony csak egy lehet a világon, akihez torzonborz nehézkes kurucok lépcsőket másszanak, a Kossuth Lajos húga: Ruttkayné.

Szünet után egy-két interpelláció volt még s az egyikre, melyet Kovács Albert intézett volt egy Figaroban megjelent interjú tárgyában, rögtön válaszolt a miniszterelnök, kijelentve, hogy azokat a nézeteket az erdélyi birtokosokról, amiket az az író Chelard Raoul neki tulajdonít, nem mondta.

Amire egyszerre ki is gömbölyödött az erdélyi urak arca, csak jó Kovács Albert próbálta még valamennyire elhinteni a kételyt s viszonválaszában utalt arra, hogy igen csodálkozik (hja, Kovács Albert nagyon be van a csodálkozásra gyakorolva), hogy a Figaro mint olyan nagyhitelű lap...

Csak eddig mondhatta a jól tájékozott honatya, mert a házban kitört a kacaj.

- Hiszen a legnagyobb hazudozó! - kiálták.

Podmaniczky Frigyes fölugorva odakiáltotta:

- Összetéveszti ön a Timessel!

Mire Kovács Albert megzavarodott s gépileg hebegte:

- Akkor hát tudomásul veszem a választ.




WEKERLE ÉS A KÜSZÖBÖN LEVŐ CIKLUS

Denique mégis fölülkerekedett a Wekerle hagyományos szerencséje s ma a főrendiház elfogadta a javaslatok utolsóját az anyakönyvvezetésről úgy, hogy most már a polgári házasság ezzel és a második mellékjavaslattal a gyermekek vallását tárgyszóval szentesítés alá kerülhet. A trotlik még összejönnek egyetlen egyszer október végén s ezzel bezáródik az érdekes epocha, a kísértetek utolsó próbálkozása.

A lóversenyek idejére kitűzött főrendiházi vita hiba volt taktikai szempontból, de a csatavesztések, bár elesett nemcsak a szabad vallásgyakorlat és a zsidó recepció, nagyban és egészben nem ártott az egyházpolitikai reformoknak, hanem kellemetlen hatása más oldalról nyilvánulhat. A »púroszok« ugyanis, kik már erősen kívánkoztak valami nyugalmas eresz alá, most megint reményt merítenek a főrendű erő láttára s attól lehet tartani, hogy vissza nem tér egy részük sem a szabadelvű pártba, mely ezen esetben, csekély számerejével komolyabb munkára, melynél szemben találhatná az egész ellenzéket, képtelen lesz.

Hiszen nagy reformot nem is vár az ország minden évben még Wekerlétől sem. Az elefánt csak minden hatodik-hetedik évben fiadzik, de a napi használatra is kell legalább húsz többség és ennyi nincs.

Valószínű tehát, hogy a megnyitott országgyűlési ciklus kissé vontatott tempóban végzi el a folyó ügyeket sok óvatosság és még több telegrafírozás közt a mezei hadak után, kikre nyugtalan tél vár az idén.

Majdnem kétségtelen, hogy a télen át a községi törvényen kívül mindössze a költségvetés fogja képezni a képviselőház teendőit.

E költségvetés többé-kevésbé hasonlít a tavalyihoz, csak a földmívelési tárca lesz valamivel jobban dotálva.

Általában Wekerle igen takarékos és szűkmarkú a kollégáival. Kivételt csak a honvédelmi miniszter képez.

A többi kollégák, ha sokat kérnek terveikre, összecsapja a kezeit.

- Szent Isten, hol vegyem én azt a tömérdek pénzt? Te talán azt hiszed, hogy olyan tyúkjaim vannak, amelyek aranyat tojnak?

(S valóban szerzett is most magának olyan tyúkot: a szeszmonopóliumot.)

- Nem, azt nem hiszem, de lásd, az eszme kitűnő...

- Természetesen, de rengetegbe kerül, ennélfogva ejtsük el, kedves barátom.

A reszort-miniszter tanul ezen s a következő eszméjével (ha ugyan van eszméje) egy aránylag igen csekély összeget próbál kipréselni a »Sándortól«.

De az most már megvetőleg csapja össze a kezeit.

- Ugyan ne bolondozz! Mit akarsz ezzel a fityfirity summával? Ezzel legfeljebb agyonütöd az életrevaló tervedet. Milliókat kérj tőlem, ne garasokat. Hagyjuk a pokolba, seréttel nem lehet ágyút tölteni. Ejtsük el hát még mostanra a dolgot.

Minden miniszter panaszkodik e fösvénység és ezen ravasz taktika ellen, de Wekerle tudja, mit csinál s talán jól teszi, ha a miniszteri fejekben fölburjánzó mindenféle tettvágyat egy kicsit meggyomlálja. Hadd érlelődjenek a tervek. Még talán Shakespeare se vetette minden ötletét papírra, mert nem volt arravaló, annál kevésbé érdemes minden miniszteri idea a megvalósításra.

A Wekerle költségvetései tehát meglehetős konzervatívok. Így a jelenlegi is. Harcokat provokáló tételek alig vannak benne.

Ha minden jól beüt (úgy, ahogy mi reméljük) csendes, nyugalmas csatája lesz a parlamentnek, mely olyan harciasan és rosszul kezdődött a főrendiházban.

De e két vereséges nap emléke is elmosódhatik október végéig s nem marad meg más tapasztalatunk a trotlik híres hadjáratából, csak az, hogy báró Rudnyánszky József saját beismerése szerint liberális ember és hogy gróf Zichy Nándor tiszteletreméltó és érdemes felekezetnek tartja a zsidóságot.




A MAI ÜLÉS okt. 20.

A mai ülés egy gyászjelentéssel kezdődött. Fest Lajos jelentette, hogy a Schvarcz Gyula mandátumát az összeférhetlenségi bizottság megsemmisítette. Ez volt az első kivégzés, melyet báránylelkű bizottságaink végeztek a törvény pallosával.

Különben népes ülés volt, a névszerinti szavazás veszedelme lebegvén a Ház fölött. A fűtött folyosón az ecsedi láp deputációja várta a miniszterelnököt, élén a néhai jó Domahidy Istvánnal.

Bent Herman beszélt. Herman mindig originális és tartalmas. Érdeklődéssel hallgatták.

Azután Szilágyi állott föl. Azt hitte volna az ember, már mindent elmondott. S most megint új oldalról, új érvekkel teperte le az ellenfelek argumentumait.

Csendesen, szájtátva figyelt a Ház. Valóságosan élvezett, ezen mély argumentumok és meglepő fordulatok által vitetve; Bánffy elnök nyugodalmasan játszott rózsáival (mert Bánffy tövisekkel kezdte az elnöki pályát és most rózsákon folytatja), néha meg is szagolta őket s aztán megelégedetten nézett végig a szelíd, nyugodt Házon, mintha csak egy kert lenne káposztafejekkel. Nem mozdult semmit. Csak a nagy szónok gyomlált, egyre gyomlált.

Mindössze Meszlényi Lajos szisszent föl egyszer.

- Kimutatja ez még azt is, hogy a római pápa is felekezetnélküli.

Teljes két óráig tartott a miniszter nagy beszéde. Rendkívüli beszéd volt az, de az ő dicsőségét már nem növelheti.

- Velki rozum - mondták a tót követek egymás közt.

Természetesen volt nagy éljen a beszéd után.

Az elnök erre megint megszagolta a rózsáit és föltette a kérdést szavazásra.

Majdnem az egész Ház fölállott, csak mintegy húszan-huszonöten maradtak ülve. Köztük volt Polónyi.

A vallásszabadságról szóló javaslat tehát újra visszaküldetett a főrendiházhoz.

Tiszteltetjük őméltóságaikat, az egyházi és világi főrendeket és hódolattal csatoljuk vissza a kitett gyermeket, hogy csak mégis méltóztassanak vele megbarátkozni.

Azután a másik kilökött javaslatot, a zsidó-recepciót kezdte tárgyalni a Ház. Gróf Pongrácz Károly kezdte az attakot ellene. Nem kell neki a recepció mert azt még eltűrné, hogy a zsidó kitérhessen kereszténynek, de hogy a keresztény zsidó lehessen, az szerinte olyan megrövidítéssel jár, hogy abba ő soha bele nem nyugszik.

Utána Sághy beszélt. De a Ház már éhes volt és nem akarta Sághyt hallani. Jóllakott embernek se kellemes.

- Holnap! - kiálták.

- Ne rontsuk el a holnapi napot - ellenkeznek a többiek.

Sághy tehát beszélt. A pártja is türelmetlenkedett. Már a pártkonferencián helyteleníték s többen intették:

- Ne beszélj Sághy!

Sághy dühbe jött erre a pártfeleire.

- Ugye ne beszéljek? Mert most a saját meggyőződésemet mondom, azért kiabáljátok: »Ne beszélj Sághy«; bezzeg mikor a ti meggyőződésteket kell tolmácsolnom, akkor mindnyájan ösztökéltek: »beszélj Sághy«. Nem, én beszélni fogok, igen is, beszélni fogok.

S rettentő fenyegetését beváltotta.

Azonban a nemzeti párt se volt rest s a vice okos emberét, Kovács Albertet (mert a fő okos embere Horánszky) legott utána menesztette, hsogy jelentse ki a zsidó recepció elfogadását. Amely kijelentés alatt minden nemzeti szem gúnyosan szurkálta az előző szónokot: »Látod Sághy, minek beszéltél!«

De Sághy sohasem fogja ezt belátni s örökkön örökké beszélni fog.




AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

I. A legboldogabb ellenzék

Régi falusi házakban még lehet látni a falakon azokból a képekből egyet-egyet, melyeken a szarvasok és a nyulak viszik a vadászt temetni. A koporsót gondolom a sok agancsú szarvasok emelik, a fáklyákat viszik a rókák, a keresztet a nyúl.

Bizonyosan mindenki látott efféle groteszk képet és ha elfelejtette volna is, eszébe juttatja, a mi klerikális és feudális színezetű sajtónk, amelyben a kormány bukása hetek óta van pertraktálva. Ah nini, az ismerős kép! A nyulak temetik a vadászt.

A koporsót emelik Apponyiék, a fáklyákat viszik a púroszok, a keresztet cipeli Zichy Nándor gróf.

A kormány egy nagy győzelmet aratott; ők egy nagy vereséget szenvedtek. És ebből az a logika, hogy a kormány megbukik.

Az ellenzéki újságírók és a magukat halálra únt, hatalmat sóvárgó politikusok összeteszik amijök van. És ugyan mijök van? Reményük és fantáziájuk. A fantázia nagy piktor, s már előre lefesti a ravatalt, a remény pedig ügyes szabó, már előre kivarrja a halottas inget a Wekerle-kormány számára.

A kormány tehát bukik, csak azt nem tudjuk, milyen betegségben fog kimúlni. Új és új diagnózisokat állítanak föl cikkelyekben, entrefilet-ekben. Az olvasóknak mindegy a diagnózis, mert mindenik halálos kimenetelű.

A király megszólítja cercle alkalmával Apponyit s egy félóráig beszél vele. És erre megfújtatnak a harsonák: »Immár elérkezett az Apponyi ideje.«

Más alkalommal is van cercle és akkor a király meg nem szólítja Wekerlét. Mire ismét megfújatnak a harsonák: »A Wekerle napjai meg vannak számlálva.«

De harmadik alkalommal is van cercle és akkor már csak Wekerlét szólítja meg a király. Az egész diagnózis halomra dől csak a halálos kimenetel marad örökké, de most már azért, mert a kabinet tagjai közt viszály van.

Szilágyi rosszban van Wekerlével, Festetics villong Szilágyival, Wekerle haragszik Hieronymire és Lukácsra, Lukácsnak jelenete volt Szilágyival, Szilágyinak jelenete volt Fejérváryval és így tovább össze-vissza. A híres Orlice prágai professzor nem bírja annyi variánsban összekombinálni a lutri kilencven számát, mint a mi ellenzéki sajtónk a nyolc miniszteri egyéniség marakodásait. Olyan belháború ez, hogy a legjámborabb olvasó is elhiszi, hogy az ilyen kabinetnek hova előbb el kell pusztulnia.

De ám ha kisül is, hogy mindebből egy szó sem igaz azért a mi ellenzékünk marad mégis a világ legboldogabb ellenzéke, mert még mindig maradnak számbavehető jelek, hogy a Wekerle-kabinet az utolsót járja. Ezekből a jelekből teljességgel lehetetlen kifogynia.

Ilyen jelek:

a) Ha Wekerle rossz kedvű. (Érzi szegény, hogy vége van.)

b) Ha Wekerle jó kedvű. (Világos, hogy tetteti magát.)

Ilyen jelek továbbá:

c) Ha Tisza Kálmán két napig nem jön a klubba, vagy ha Tisza István heteken át nem hagyja el falusi jószágát. (Ezek éreznek már valamit.)

Hasonló rossz auspicium a kormányra és nagy gaudium az ellenzéknek:

d) Ha a horvát bánné otthon, a zágrábi palotájában a pokrócait poroltatja. (Hm, ezek már csomagoltatnak a költözködéshez.)

És végül, hogy semmit se felejtsek el:

e) Ha Horánszky hangyákkal álmodik. Mert a hangyák a megkezdett vállalat sikerét jelentik. (Álmoskönyv 37 lap.)

Hát mondom, a kabinet küszöbön levő bukása egyre csillámlik az ellenzéki szemek előtt, olyan furcsán, mint a lidércfény, hogy közelnek látszik, ha messze van is. A legjobb jelek folyton csiklandozzák az ellenzéki idegeket. Azóta boldogok, mióta meggyőződtek, hogy nem erősek. Míg saját erejükben hitték diadalmuk forrását, addig sokszor estek apatikus melankóliába, mióta a gyengék természetével másoktól, véletlenektől, non putaremektől várják a sikert, azóta csak úgy dől hozzájuk az öröm, jó hír, kilátás.

Csalódik az, aki azt hinné, hogy az ellenzék e része keserűen ki fog ábrándulni. Nem, ezek nem ábrándulnak ki sohasem. Mikor már valaki a holdkórosok, szerencselesők és álomlátók sorsára jut, az egy olyan pozíció, mellyel a föltétlen boldogság jár. Az egy immunitás, mely minden keserűség ellen biztosít. Az ő reményeik nem fognak elfogyni soha többé. A vénkisasszony csak harmincéves koráig retteg attól, hogy nem megy férjhez, negyvenes korában már meg van győződve, hogy férjhez megy. Minden jel vőlegény érkezését hirdeti: szarkának csörgése, ollónak hegyével való befúródása a padlóba stb.

A »nemzeti« ellenzék éppen ebben az eladott szűziességben sóvárog a hatalom után, a fent elősorolt bukási jelek valamelyikén édelegve.

S ha elfogynának is mind e jelek, sőt csakugyan vannak olyan napok, hogy egyik-másik sőt néha valamennyi elveszti minden jelentőségét, Horánszky nem álmodik hangyákkal, a bánné nem poroltatja pokrócait, Tisza vígan beszélget Wekerlével, Szilágyi nyájasan szorongatja kollégái kezét: se baj. Azért az ellenzéki éléstár még sem fogy ki, mivelhogy van egy állandó izgatószer is a tarsolyukban, s ez az az elterjedt rege, hogy a Wekerle ischli útja alkalmával augusztusban, a király Szilágyi eltávolítását kívánta Wekerlétől.

Szilágyi ennélfogva megy, de ilyenszerű távozását nem bírja ki Wekerle, sőt a párt sem. Tehát mily boldogság! végre elkerülhetlen lesz a fúzió.

Bizonyára nem minden mulatság nélküli dolog ez a szarvasoknak és rókáknak, szemfedőt varrni, halotti búcsúztató rigmusokat skandálni a szegény vadász számára, aki még most piros és egészséges, mint a makk. Hanem iszen »heute rot, morgen todt«.

*

Hát az ischli rege az igaz, hogy csak rege, hanem olyan életerőt adó, mint a konyak. Ha valaki nagyon ellankad, kimerül (s ezek a szimptomák immár érezhetők a vert táborban), beadják neki az ischli regét s ettől a szesztől némi erőt nyer és újra hadonászik.

Szilágyi elmenetelét, ha igaz volna, csakugyan nem állaná ki a párt. Öreg is, vézna is, egy ilyen fájdalmas műtéthez. Míg az egyházpolitika tartott, addig éppen lehetetlenség volt Szilágyi távozása, mert a hordónak az egyik dongáját ki lehet venni, és mással lehet helyettesíteni, de csak az üres hordóét: a tele hordóból kifut a nemes nedv, ha az egyik dongáját kiveszik. Ezt a korona is belátta és Szilágyi maradt. Maradt pedig a korona akaratából is.

Mert rosszul disztingválnak azok, akik azt merik hirdetni, a szabadelvű pártról, hogy a Szilágyi dolgában a királyra gyakorolt pressziót a szabadelvű párt mindössze Wekerlét szorította.

Hogy igaz-e hát az ischli mende-monda? Ők azt állítják, hogy igaz, mi azt állítjuk, hogy nem igaz. Mi éppen úgy nem hallottuk a kulcslyukon, mondott-e valamit a király Wekerlének Szilágyi távozása felől vagy nem, mint ők. Csakhogy nekünk mégis van egy bizonyságunk, hogy ez nem igaz. S ez a pszichológia és a meghódolás a magyar király karaktere előtt. Lehetetlenség azt föltenni is a világ első gentlemanjéről, aki lehetett irritálva akkor Szilágyi ellen, mert bizonyosan volt is valami oka rá, hogy miután újra kinevezte őt a saját akaratából s azóta semmi zavaró incidens elő nem fordult, ok nélkül a karóra szúrt fejét kívánja azt dokumentálva ezzel orbi et urbi, hogy júniustól decemberig akarata ellenére ült valaki az ő tanácsában.

Azért tehát, nyájas olvasó, aki az én soraimat átfutottad és aki az ellenzéki lapoknak is prenumeránsa vagy, olvasgasd őket ezek után is, de illedelmes mosolygással és azon tudattal, hogy nékünk van a világon a legboldogabb ellenzékünk, amelyek a legbíztatóbb politikai szimptomák között van hivatva elöregedni, megőszülni és talán örökre letűnni.

Ne higgyj lázas reményeknek és álmaiknak, még kevésbé ragadtasd el magadat fantáziájuk által; a kormány ez idő szerint nincs veszélyben, habár be kell vallani azt is, hogy nem olyan boldog, mint az ellenzék.

Egyrészt azért, mert egy másik olyan boldogság nem létezhetik már a földön, másrészt pedig... De a »másrészt« a holnapi cikkben fogom elmondani.




AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

II. A kormány és pártja

Ott hagytuk el tegnap, hogy a kormány nem olyan boldog, mint az ellenzék. A kormány nem alszik rózsákon, azaz egyáltalában nem alszik sehogy, mert mindig nyitva kell lennie a szemeinek. A reformok megszülése bizonyos vérvesztésbe került. Több, mint két tucat képviselő kivonult a szabadelvű klub termeiből s a numerikus többség lejjebb olvadt a Tisza Kálmán tizenhármas többségénél (Melyet Wenckheim Béla »Verfluchte Majoritt«-nek nevezett), sőt szállt-szállt alul a »boszniai többségen«, mely két emberből állott.

Így lőn, hogy mikor a Wekerle-kabinet a legnépszerűbb volt az országban, mikor nyakig fürdött dicsőségben s a legtöbb híveket számlálta odakünn, bent a Lloyd-termekben elérte a megfogyatkozás olyan mértékét, aminőre nem emlékeznek az 1867-ig leszaladó annálék.

Igaz, hogy azóta egy kissé javult a helyzet, vagy legalább nem romlott. Egypár jó ember visszaszállingózott, egypár kerületben szerencsésen bevált a Hieronymi metódusa, aki azt mondja:

»Egy kerület megnyeréséhez vagy pénz kell, vagy alkalmas ember. Pénzem nincs, hát alkalmas embereket keresgélek.«

(Ebben pusztult el a szegény Diogenes is.)

Denique a helyzet különösebben nem változott, s mit ér, hogy künn az ország négy ötöde velünk érez, ha itt bent a parlamentben szegények vagyunk a külső elemózsiához, mely garmadában áll, nem nyúlhatunk a napi használatra?

Tagadhatatlan azonban, hogy a párt megmaradt zöme jobb, tömörebb és megbízhatóbb így, mint volt, de ez valóban keveset ér, mert más oldalról bizonyára bírja a kicsi többségek túlzott önérzetét és merész szeszélyeit is. Ez az a szituáció, mikor a lajbli is köpönyegnek tartja magát a Prileszkytől Pantocsekig mindenki érzi, hogy ő nélkülözhetlen. Az Andrássy úton, de egyebütt is láttam már olyan házat, ahol két kőalak áll a kapunál kifaragva, görnyedten kifeszített izmokkal, olyanforma attitűdben, mintha az ő vállukon állna a ház. Nos, ezek az alakok, akik eddig csak kőben voltak, most ott sétálnak az öreg Lloyd termeiben elevenen s fölfújt arcukról, fontoskodó lépteikről, minden szavukból kitetszik, hogy a szabadelvűség épületét ők tartják.

A pigra masszák lomhák, mozdulatlanok voltak, a megmaradt többség eleven, szemes és érzékeny, mint a lázmérő. A kicsi többségek mindenütt veszedelmesek tehát alkalmasint veszedelmesek volnának itt is, hanem jó szerencse, a párt vezérei közt egyetlen egy sincs, ki esetleg a lehangoltság óráiban a párt rossz tulajdonságainak billentyűin végig futtatná az ujjait. Az ország kevélyen hajolhat meg azon alakok előtt, kik a kormány némely tagjain kívül ezen idő szerint befolyással bírnak a pártban. Tisza Kálmán szerényen elvonul a napfénytől s mint öreg almafa, amelynek már két generáció élvezte a gyümölcseit, virágozni többé már nem akar, csak árnyékot tartani. Széll Kálmán, mint valami jó nemtő, csak akkor jelenik meg, mikor valami segítségkiáltást hall s még Bánffy is, kit egy koporsón keresztül látott meg a király, jellemre méltó ez önzetlen, nemes fajú államférfiakhoz, kik vagy mentek azon gyengeségektől, melyek más pártokban annyi bajt szoktak okozni, vagy ha nem mentek, kétszeresen tiszteletre méltók, mert el tudják azokat fojtani.

De mindez csak arra jó, hogy bent a pártban se nincsenek, se nem lehetnek előreláthatólag belzavarok; ám azért mégis kicsiny a párt s a kormánynak éppen abban fő a feje, hogy most, az egyházreformok szentesítése után, mitévő legyen a jövő föladataival szemben, melyek közt első helyen áll a közigazgatás államosítása. A Szapáry két-paragrafusos törvénye éppúgy ott kering a kormány hajója körül, mint ahogy a Verne Gyula kísérteties légballonja alatt lóg a holt macska.

Hát igen, megint egy nagy reform. Az ország várja, a közvélemény mellette van, a sajtó sürget. Pedig még a mi sajtónknak van ereje, mert a mi sajtónk aránylag becsületes. A külföldi lapok már olyanok, mint ama nyilvános mérőgépek, melyek a köztereken állanak; aki egy vagy két pénzt beléjük dob, annak megmutatják, hogy mennyit nyom. De a mi sajtónk az általános akaratnak a szószólója. Egyszóval a reformnak úgyszólván a tizenkettedik órája ütött, mert már a tisztviselőválasztások is veszélyesen közelednek.

A kormánynak ellenben nehéz e reformba beleugornia úgy egyszeribe, szinte készületlenül, a bevégzett nagy reformmunkától kábult fejjel, nehéz és talán veszélyes is. Az országnak sok két nagy reformot megemészteni oly gyorsan egymás után, a kormánynak is sok végrehajtani. Az elefánt igen erős, hatalmas állat, de mégis csak minden hetedik évben kölykezik.

Nehéz pedig különösen azért, mert a többsége kicsi s mert a jó pajtások a szélsőbalon, akik municipalisták, megharagszanak, de azért az ellenfelek a nemzeti párton, akik államosítók, nem békülnek ki.

Ezért nem egészen boldog a kormány a kiküzdött nagy diadalmak után, s ezért vált különösen kellemetlenné a kicsiny többség.

Most már az a kérdés, hogy mint Herkules a válúton, elhatározza Wekerle, hova nyúljon, mert a módokból van bő választék.

Az egyik a fúzió. Fúzió a nemzeti párttal. De ez csak akademice legyen fölemlítve, amennyiben tényleg megvan e mód is. Persze csak olyan formán, mintha valakinek azt a tanácsot adnák valamely kicsi bajból való kimenekülésre: »Ha pedig semmi se segít, akaszd föl magadat.«

Hanem ettől eltekintve, a következő komoly módok között lehető a választás:

a) A púroszok visszahívása a pártba. (Sok hozzánk szító ember van köztük.)

b) Új választások kiírása. (Hozzányúlni külső népszerűségi tőkénkhez.)

Vagy pedig:

c) Nem kunktátoroskodni nagyon sokáig, hanem nekiindulni a mai kicsi, de egyöntetű többséggel úgy, amint van a jövő feladatainak.

Hogy melyik módot tartanók mi a leghelyesebbnek, holnap fogom ezen a helyen elmondani.




Hátra Kezdőlap Előre