AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

III. Wekerle és a modus vivendik

Hogy a tegnap említett s egyedül lehetséges módok közül melyikhez nyúl Wekerle, azt legfeljebb alapjelleméből lehetne következtetni, ha Wekerlét ismernők, de Wekerlét mi nem ismerjük. Két éve kormányoz már bennünket és mégsem ösmerjük, mert ez a mai Wekerle nem az igazi, ez még csak az a Wekerle, akit az események vittek, aki mögött ott állt Szilágyi, mint egy szuronyos pandúr: »Félre ne lépj, mert így és amúgy« és aki mögött ott állt az erkölcsi kényszer, menni és egyre menni a keskeny, göröngyös úton és vagy kijutni a tömkelegből, vagy bele pusztulni, de éppen ebben a dicsőségteljes menetelésben kezdett kibontakozni az igazi Wekerle, az kit még mi nem ösmerünk, az akit nem az események fognak vinni, hanem az aki majd viszi az eseményeket.

Egy nagy államférfiú markának a sziluettje jelenik meg. S máris kezdjük fölösmerni mélyebben rejlő tulajdonságait. Merész, de nem szenvedélyből, mint Kossuth, inkább taktikából; okos, de nem az összes körülmények meglatolásából, mint Tisza, hanem instinktuszból, mint gr. Andrássy; ingadozó, de nem a természeténél fogva, mint Ghyczy, hanem időnyerésből, és puha, engedékeny, de csak azért, hogy az erőseket tévútra vigye.

Van benne valami zamat I. Napóleonból, Metternichből és Rónay Jánosból. A Napóleon végtelen önbizalmából játszva csinálni meg nagy dolgokat és fumigálni a nagy veszélyeket. Csak Wekerle képes oly könnyedén, oly mosolygósan fogni a kormány-gyeplőket, mintha pamutot tartana egy szép asszonynak. Van benne a Metternich bűvészies ügyességéből, szemei kitűnőek a homályban, s keze biztos a szövevények kibontásánál. És van benne végre valami patriarchalis, valami bursikóz (hiszen említhettem volna egy más közönséges embert is) Rónay Jánosból, az ő ártatlan szívjóságából és jól eső gyermekded naivitásából. Csodálatos összekeveredése a titánok felötlő tulajdonságainak a kicsinyek polgárias erényeivel.

Avagy nem csodálatos egy Napóleon, akinek fájna egy legyet agyontaposni? Ki tudna elképzelni egy Metternichet, akiből az epe hiányzik? Láttatok-e már egy Herkulest, aki bír az oroszlány bátorságával belerohanni a veszedelembe, de nem bír a gyermek bátorságával, szembe kellemetlent mondani valakinek.

S így torlódik össze annyi zagyva szín, hogy mikor Napóleon sastekintetét, emberfölötti röptét kezdjük felösmergetni Wekerlében, akkor e Napóleon-kópiából egyszerre csak kiugrik Rónay János és mikor a jóságos, szelídlelkű, ártatlan kedélyű Rónay János naív egyszerűségében gyönyörködünk, egyszerre csak kipattan a fals Rónay Jánosból a vesékbe látó Metternich.

De máris szélesen rajzoltam Magyarország ez idő szerinti kedvencét, akinek az istenek valóságos kollektát csináltak a becses tulajdonokból s még azonfölül állandóan egy kecses szobaleányt rendeltek melléje, egy istenasszonyt: a szerencsét. A szűk keret nem engedi, hogy tovább fessem politikai alakját, szeretetreméltó, szinte édes egyéniségét. Legközelebb visszatérek rá más helyen, hogy elvezessem önöket az ő dolgozószobájába, hol zseniális össze-visszaságban hevernek az akták s gomolyognak fölöttük, mint vadlúd-falka, beválthatatlan ígéretek, hogy bepillantsunk az ő agyába, hol összegyömöszölve forrnak a hasznos tervek, egy tekintetet vessünk a szívébe, amely olyan hó tiszta, mint az ő vakító fehér nyakkendői, hol nincsen se irigység, se bosszúállási vágy senki ellen, s akinek nem volna kedve benyitni az ő audenciális termeibe, honnan örömsugárzó arccal távozik mindenki. E termekre oda lehetne biggyeszteni az alvilág kapuiról az ismeretes föliratot, áttravesztálva:

»Ti, akik ide beléptek, visszakapjátok reményeiteket!«

...De hagyjuk el ezt most, mert úgyis messze mentünk tárgyunktól, hogy miféle kibontakozáshoz nyúl Wekerle.

Mint praktikus ember legközelebb érné, pártja megszaporítása céljából a púroszokat. Wekerle kétségen kívül szívesen is hallaná egy napon, hogy elszakadt barátaink visszatérnek. Wekerle nem az az ember, aki haragot tud tartani (a harag úgyis csak annak áll jól, aki a maga dolgát csinálja, nem az országét). A púroszok visszatértével negyven-ötven többségre emelkednék a párt. De a púroszok visszatérését legalább valamennyiét, nem mindenki nézné a pártban szívesen s félni lehetne, hogy rossz hatással lesz. Amit numerikus többségben nyerne a párt, elvesztené a hogy is fejezzem csak ki magamat a közérzet lehangolása által. Mindamellett éppen úgy nem lehetne megakadályozni visszatérésükben, mint ahogy szinte lehetetlen megtalálni visszahívásukra a kellő formát.

Noha a válaszfal, mihelyt az egyházjogi törvények alá oda kerül a király neve, leomlik s bár vannak, akik egyenként visszavágynak a régi fészekbe, mégis kevés a remény, hogy viszontlássuk őket, mert szolidaritásban vannak, hogy csak együtt, rajban jönnek-mennek, vagy sehogy. S az anyaméhük, a haragot tartó öreg Péchy, úgy tudjuk, municipálista, valóban olyan, mint a vese az emberi testben, mely körül van véve kövérségtől s mégis maga a legsoványabb testrész.

Miután a púroszok visszatérte, se elő nem idézhető, se el nem halasztható esély dolga, nézzük a második módot a választást.

Új választás? De miért legyen új választás? Hiszen a kormánynak végre is meg van a többsége, ha kicsi is, s az ország éppen erre a reformra meg lett kérdezve az 1885-iki téli választáson. Mi indokolná az országgyűlés föloszlatását most, éppen most, mikor még izgatottak a kedélyek az egyházjogi harcokból.

Igaz, hogy egy új választáson most a diadalmak dicsfényével övezett szabadelvű pártra nézve gyerekjáték lenne a kerületek hódítása. De a szabadelvű párt a komoly politika letéteményese az országban s a kötelességek és föladatok elől ki nem térhet a taktika kedvéért. Nem az a célja egy pártnak, hogy élet-elixírekkel tartsa fönn magát, melegített népszerűségi zacskókat rakjon a hasára, hanem hogy ameddig él, kötelességét teljesítse.

Ám ha csakugyan leszavaznák a kormányt a parlamentben, elég ideje akkor is föloszlatni a Házat és megkérdezni a nemzetet. De addig csupán »taktikai griff« lenne az új választás melynek szele már hetek óta fújdogál innen-onnan.

De kik fújják ezt a szelet? Az az ezer reménybeli jelölt, aki föl akar lépni a kerületekben. S minden jelöltre esvén két kortes, mindössze három ezer ember csinálja azt a türelmetlen toporzékolást, csoszogást, mely csak a zászló-kereskedésekben és a szeszfőzdékben lel visszhangra.

A mi nézetünk szerint leghelyesebben teszi Wekerle, ha a legutóbb említett módhoz nyúl s a mostani pártjával úgy, amint az ma van, legkésőbb esztendőre, neki vág az államosítási reformmunkához. A többség lefogyott ugyan, de a számok bűvésze, aki a számoknak parancsolni tud, ne ijedjen meg a számoktól, mert ha a numerikus többség kicsiny is, a szabadelvű eszmék varázsa nagy. S amint eddig volt, a papiroson kis többség, de a Házban megnagyobbodva, úgy lesz az ezentúl is, mert valahányszor szavazni fogunk, az országház kapuinál ott fog dübörögni a közvélemény is hatalmas szózatával »Ez az én akaratom!« és ez a fönséges hang meg fogja rázni az ellentábort s mint a bagdadi elátkozott sünből, mindennap kihull belőle egy tüske míg egészen sima nem lesz.




A HOLT CÁR A HÁZBAN

Nyugodalmas jó tele kezdődik a t. Háznak, dolga kevés van; halottakat elparentál, élőket igazol, meg szétoszlik nagy időközökre. Ma se lett volna ülés, ha az orosz cár meg nem hal.

De meghalt s a nagyvilági komédia, a politika azt kívánja, hogy a magyar alsóház részvéte is ott legyen a mindenféle részvétek között, ama cár ravatala mellett, kire csak egy dicséretes epithetont lehet találni, azt, hogy a »béke barátja« volt. S én istenem, az is milyen béke volt! Leeresztett rostélyú sisakban, kardjára támaszkodó. S minő barátja volt ő annak!

De nem tesz semmit. A zsarnok mélyen alszik a livádiai csöndes palotában s a zokogás Európa szabad népei ha siratják nem fogja fölébreszteni többé. Csak sirassák hát; egy hazugsággal több vagy kevesebb a világon, egyre megy.

Hát itt is megteltek ma a Ház padjai szép, fényes téli napon. A 49-iki magyarok fiai, unokái... Sőt egypár fehér fej talán ott is volt Világosnál.

Bánffy Dezső báró takarékosan a szavakban emlékezett meg halottról, ki végre is barátságot érzett a mi királyunk iránt. Hangja rideg volt, szinte szürke. Ah jaj, halottakat melegen elsiratni, ahhoz csak Péchy Tamás értett. (Beh jól jártak azok a monarchák, akik alatta haltak meg.)

Mély várakozó csönd támadt a Bánffy részvét-indítványa után. Egy-egy idegenszerű »helyes« hangzott innen-onnan, tompa nyöszörgő helyesek, mintha a föld alól jönnének.

Azután fölállt Thaly Kálmán s a kegyeletet nem sértő módon adta vétóját a részvétnyilvánítás ellen.

Megvillogtatta az emlékezetek előtt Paskievics herceg jelentését a halott öregapjához, Miklós cárhoz: »Magyarország felséged lábai előtt fekszik.« Vajon akkor éreztek-e ők részvétet a most részvétérzésre invitált Magyarország iránt?

Úgy, úgy, de nekünk kell okosabbaknak lennünk. Hallgass kutya szív, ne háborogj, ne tüzeskedj. Nem hallod, hogy a koponyának meg van parancsolva, hogy okos legyen? Istenem, hát mindig csak mi legyünk okosak? Mindig, mindig.

Lám, ez a Horánszky is milyen okos most, de mennyire okos. Mert Horánszky állott föl Thaly után és igen okosan érintette e részvétnek a jogosultságát és egyszerű udvariassági természetét, de valami csodálatos okosan úgy, hogy nem annyira a cár halála döbbentette meg a hallgatóságot, mint inkább a Horánszky okossága. Miért okos most ez az ember? Megfoghatatlan. A cár halála tette volna azzá? De mit várhat ő és Apponyi a cár halálából?

Egyszóval, a Horánszky beszéde a habozó jobboldalt mintegy megmelegítette a cár iránt. A mamelukok azon része, kik a kijárások körüli posztokat tartják elfoglalva, hogy a döntő percben menekülhessenek, stabilis helyek után kezdtek nézni.

De már csak kis időre kellettek e helyek, mert Horánszky után már csak Batthyány Tivadar gróf szólott, mintha gradatim jönnének a szakállak, egy kis ősz szakáll a Thalyé, aztán egy nagyobb szakáll a Horánszkyé és végre a leghosszabb szakáll a Batthyányé. Batthyány is igen szépen, tapintatosan beszélt a részvét mellett, hiszen a megboldogult iránt barátságot érzett a mi királyunk és beszédjével ő is éppúgy, mint Horánszky, meggyőzte a szabadelvű pártot, hogy ezt az udvariassági indítványt el kell fogadni.

Csak a kurucok közül hallatszottak még ellentmondó morgások:

- Hízelegjünk minden tirannusnak!

- Csókoljuk a korbácsot!

- Szibéria benépesítője volt!

De ezek a diszharmonikus morzsák már egy csöppet sem ártottak, Horánszky és Battyhyány beszédje megtette a maga megérdemelt hatását s a jobboldal is fölállott az általuk pártolt részvétindítvány mellett. Szónok azonban a jobboldalról nem volt.

Ülve csak a szélsőbal maradt, de innen is a siratókkal emelkedett föl Pázmándy Dénes s ott állt görnyedten, fejét a lapockái közé húzva, mint egy muzsik.

A pártbeliek csodálkozva néztek rá, hogy miért állott ez föl.

De aztán elgondolták, hogy hátha neki is barátja volt a cár.




A MAI ÜLÉSBŐL nov. 13.

A költségvetési vita végre elkezdődött s ezzel nyílt meg a parlament téli munkája.

Minden úgy volt most is, mint tavaly és harmadéve, mint mindig azelőtt.

Hegedüs Sándor vázolta az államháztartást bengáli fény mellett, a szokott közbeszólásoktól kísérve.

Utána fölállt Helfy de milyen csodálatos! Hogy megváltozott ez az ember; fiatalabb lett, más lett, alig lehet ráismerni. Millió ördög, talán nem is az! De mégis! Hiszen az lehetetlen, hogy nem ő lenne. Lehetetlen. Még a holta után is föl fog kelni sírjából a büdzsé tárgyalások első napján, hogy közvetlenül Hegedüs után összedöntögesse a kubikokba rakott büdzsé számokat.

A képviselők a szemeiket törülgették. Szent isten! Csakugyan nem a Helfy, hanem Molnár József, a vice Helfy. (Helfy most palatinusi teendőit végzi a kisebbik Kossuth körül.)

Ez az újítás jól esett a szemnek. Érezni kezdték az emberek, hogy a világ mégsem stagnál, hogy történik valami.

De mily csalódás. Molnár József is csak egyikét mondta el a Helfy tavalyi, harmadévi és negyedévi beszédeinek.

A Molnár József-féle kizökkenés után megint helyre ütődött a régi sorrend. Horánszky Nándor állott föl, de amint beszélni kezdett tárgyilagosan, higgadtan s amint azt is kijelentette (ami a legfőbb eseménye a mai napnak), hogy a közigazgatási reformok megvalósulását ő is örömmel üdvözölné, az emberek megint a szemeiket és szemüvegeiket kezdték törülgetni.

Az ördögbe is, hisz ez nem lehet Horánszky! Valami gonosz démon incselkedik ma velünk, nagyságos képviselő urakkal!

Az imént Helfy beszélt, a Molnár József ábrázatában, most pedig valami ismeretlen okos ember tartja szűz beszédét a Horánszky képével.

Az ismeretlen úriember beszédében még Hegedüs Sándor is helyeseket kiabált.

Amire borzasztó méregbe gurult az ismeretlen úriember s ebből megint kezdtek ráismergetni, hogy hátha mégis a Horánszky az.

De hogy még teljesebb legyen a varázslat, amibe a tisztelt Ház belekeveredett, azt a negyedik szónoknak, Schreiber Frigyesnek lehet köszönni, ki a költségvetés mellett szász létére oly tökéletes magyarsággal beszélt, mintha a kecskeméti rónán ringatták volna a bölcsőjét.




A DEBRECENI HEGEDŰSZÓ

Bent a tanácsteremben Hieronymit paskolták, ki pedig igazán nemes hajlamú, hó karakterű belügyminiszter. De hát mindegy az, ha zsarnok volna azért ütnék, hogy zsarnok, így azért ütik, hogy nem zsarnok.

Míg őt ütögették boldogok, boldogtalanok nagy kedvteléssel bent, a folyosón Hiob-hírek keltek, fiadztak, nőttek oly kubus rendszerben, mint a Koch-féle bacilusok.

Hogy Khuen megint mozog, hogy a bécsi felhők erősen tornyosodnak, hogy Kálnoky megint kezdi a pókhálóit szőni stb.

Ámbár ez mind valószínűtlen, de a kandallókban égtek, pattogtak a villogó, fényesszemű hasábok s ez izzó zsarátnokokhoz illenek a rémmesék. Szinte hozzátartozik a téli kedélyességhez.

S valóban tél van már. Furcsa, mégis a július akar visszatérni.

Nem valószínűek e rémmesék, kivált a Kálnoky-féle. Wekerle jól tudta a delegációkor, miért kell megvédelmezni Kálnokyt. Wekerle így okoskodott:

- Kálnoky meg akart engem buktatni, de nem tudott, meglehet, hogyha én akarnám őt megbuktatni, én se tudnám. De ha meg tudnám is buktatni, csak azt érném el, hogy egy más külügyminiszter jönne, aki azt mondaná magában: »Kálnoky rosszul csinálta a buktatást, majd most én próbálom.« Kálnoky ellenben nem ösmeri el magáról, hogy rosszul csinálta a buktatást és nem próbálja meg másodszor. Ennél fogva nem buktatom meg Kálnokyt.

Lehet, hogy jól okoskodott Wekerle, lehet rosszul okoskodott de a folyosón az volt a hit, hogy Kálnoky megint erőlködik. Áll azonban természetesen a folyosói politikusokra is, hogy vagy jól okoskodtak, vagy rosszul.

Az bizonyos, hogy az optimisták megvigasztalódtak, kivált a Sima beszéde alatt. Gondolván talán magokban, hogy még sem Bécsből jön minden rossz s így szólának:

- Csak hagyni kell a dolgot. A vizek végre is lefolynak és a kövek megmaradnak.

S valóban a folyosó hátterében, messze, a miniszteri szoba környékén, mint két kőoszlop állt egymás mellett Wekerle és Szilágyi, ráncokba vont homlokkal konferálva.

A pesszimisták lehorgasztották a fejüket és azt felelték:

- A vizek azonban úgy is lefolyhatnak, hogy a kövek sem maradnak meg.

Dél tájékán végre a csengettyű a pièce de resistancet jelentette, a Busbach interpellációját a debreceni bankett-botrány tárgyában.

Villámhirtelen megtelt a terem s a hű öreg Busbach, aki olyan a pártban, mint a törülközőkendő, sokszor jó vele letörülni az izzadtságot, meg a nedvességet, most egy kicsit szélesen, terebélyesen, messziről kezdte el a debreceni részeg ember csínyjét föltálalni, nagy nyugtalanságot, sok bántó, kellemetlen közbeszólást provokálva. Kivált amint odaért beszédjében: »De az ősszel bejött Magyarországba egy olasz honpolgár...«

- Egy salamucci - kiáltá egy hang a szélsőbalról, s nagy hahota támadt.

- A polgári házasságnál jó volt az olasz ember, ugye? - vágott közbe egy másik hang balról.

Nagy zajgás, dörömbölés, ingerültség támadt. Az elnöki széken Andrássy Tivadar gróf ült, akinek szokatlan volt a viharos jelenet.

Hiába ismételte szelíd hangján: »Csendet kérek.« A lárma elnyelte nemcsak az ő szavait, de a Busbachét is. Károlyi Gábor ismét a régi Károlyi Gáborrá változott s a szélsőbal széléről, a »temető árkából« eregette a csendbontó lövegeit.

Busbach csak nagy nehezen tudott eljutni a bankettig, illetve a »Jaj, de huncut a német« című nótáig, mert ez volt a corpus delicti... De amilyen kínos volt neki az előre hatolás, a komoly hallgatóknak sem volt gyönyörködtető a dolog ilyen körülményes pertraktálása. Kényes ügyekben nem szabad mind azt elmondani, amit az ember gondol hogy az ellenfél se vethesse közbe, amit ő gondol. Busbachnak úgy kellett volna röpülnie, mint a fecskének a káposzta-fejek fölött, hogy szárnyaival picit érintse, de ő úgy ment bele, mint egy kecske, hogy gázolt és harapott.

Hanem egyszer csak mégis vége lett a dolognak, a hullámok lecsillapodtak, senkinek se történt semmi baja, csak Andrássy elnök öregedett két évet.

Most Hieronyminak kellett volna szólania, minden szem odanézett, de ahelyett Kovács József kelt föl a szélsőbalon, egy nagy szürke szakállú hazafi.

- Mi jogon akar szólani? - kiálták jobbról.

- Mint jelenvolt.

Andrássy személyes kérdés jogán adta meg neki a szót, s igen helyesen, mert egy szemtanú végre is érdekes.

Kovács József tudom sokért nem adja, hogy végre mint jelenvolt szerepelhet az ország előtt. (Valljuk meg, a kis emberek számára a legnagyobb szerencse.) Valóban látszott csillogó szemein, egész örömteljes izgatottságot kifejező mozdulatain, hogy ő csakugyan jelen volt, s felső testének méltóságos magatartása visszatükrözte, hogy érzi annak a körülménynek nagy fontosságát, hogy ő most egy igazi jelenvolt.

Elmondta aztán, mint a baka a milanói templom nagyságáról, hogy a debreceni bankett-terem oly mély és széles, hogy arról a végéről, ahol a cigány muzsikált, abszolute lehetetlen volt kivenni, hogy a terem másik végén, ahol a király-toaszt folyt, mi történik.

Minden szem a »furfangos diákot« kereste a háta mögött, aki prüsszentsen.

De a furfangos diák helyett Polónyi emelkedett föl, hogy ő is szólni akar alkalmasint azon címen, mint olyan objektív ember, aki jelen nem volt.

Nagy zúgás, ingerültség támadt a jobbon.

- Nem hallgatjuk Polónyit. Ne beszéljen!

Az elnök a Házhoz fordult: enged-e Polónyinak szót.

A többség, még az ellenzékről is sokan megtagadták a szót Polónyinak, de a nekikerekedett zajban Polónyi a Ház határozata dacára se akart leülni, hanem ott állt zordonan, kihívó daccal tekintve szét a hullámzó termen.

Hieronymi is fölállt, de a nagy zajban szóhoz ő se juthatott, mire az elnök az ülést öt percre fölfüggesztette.

Hieronymi röviden felelt s megnyugtatólag, hogy majd ki fogja deríteni a debreceni eset részleteit; utána Szilágyi rövid, ügyes, határozott válasza igazi értékére szállította le az ügyet s annyira elvette minden irányban az élét, hogy az újra fölemelkedő Polónyinak odaszólt Ugron Gábor:

- Ne beszélj, hallgass, mert a miniszterek korrekt feleletet adtak.

De Polónyi azért mégis beszélt és beszélt még utána Busbach, majd az öreg Kőrösi Sándor, kinek nagyon megnyomta máját a Busbach odavetett kifejezése: »hogy ez a botrány csakis Debrecenben történhetett meg«. Sehogyse ment az öreg fejébe, hogy miért ne történhetett volna ez meg Hajdúszoboszlón is, vagy Hódmezővásárhelyen? Hát ott nincsenek részeg emberek?

A tárgy most már túl levén beszélve, elvesztette érdekét. Senki se figyelt már a szónokokra. A képviselők társalogni kezdtek egymással s csak elszóródva, szaggatottan ütötték meg a kifáradt dobhártyákat egyes szavak, kifejezések:

...Királyi trón... cigányok... tuss... korona...




HOGY TEREM A VÁLSÁGANYAG?

(Epilóg a válsághoz)

Persze, csak azt az anyagot értem, mellyel a sajtó dolgozik és nem azt, amelyik a válságot szüli. Bár nem lehetetlen, hogy sokszor az is ilyen formán támad a király udvarában.

De ehhez semmi közöm, én mindössze egy önvallomást akarok tenni, amelybe azonban meglehetősen be van keverve az én t. barátom és bátyám, Bródy Zsigmond, a N. Pester Journal tulajdonosa amiért grácia a fejemnek.

Bródy olyan alak nagyban, mint a Gaborieau regényében Taboret apó - az amatőr rendőr volt -, akihez a legzseniálisabb rendőrök is eljárnak, hogy finom szaglását, mesteri látását a szövevényeken keresztül, eszének boncoló élességét hasznukra fordítsák egyes fölmerült ügyekben. Bródy ilyen alak, azzal a különbséggel, hogy ő politikában dolgozik, kormányok hánykódását, vesztét fürkészi, államférfiak finom szövevényén tesz mikroszkopikus megfigyeléseket.

Szélcsendes időkben ideges, életúnt, a tények, a köznapi valóságok lehangolják, neki a bizonytalanság az elementuma, szárazföldön kedvetlen, mint a vén tengerész, csak a himbáló hajón érzi magát jól. Kormányválságok idején, bár örökké jár kel, télen meleg tartományokban, nyáron hidegekben, itthon toppan a föld bármely részéből, s szövi az ő kombinációit olyan passzióval, mint a legszorgalmasabb pók.

A mostani válságban is ő volt az újságírók orákuluma. A mostani válság éppen az ő kedvének, talentumának felelt meg. Nem volt abban semmi pozitív, csak egy aláíratlan iratköteg a király asztalán, abból kellett fölépíteni a bekövetkezendő események egész tömkelegét s fölépíteni tömören, szilárdan, ledönthetetlenül, mint egy hatalmas épületet, kiszögellő tornyokkal, garádicsokkal, három homlokzattal, Bécs felől, Zágráb felől és itthonról.

S építette is csillogó szemekkel, vidám arccal, lázas hévvel (ilyenkor tíz évvel fiatalabb), minden kis kövecskét fölhasználva s gyakran a lényegtelent legnagyobb bravúrral. S most is, mint ilyenkor mindig, váltig beszélgetés tárgya volt az újságírók közt:

- Mit mond a dologhoz Bródy?

De a nagy kombinátort a gyűjtők szenvedélye tartja foglyul. Nem azért gyűjti ő a kincseit, hogy mások közt elszórja. Fösvény, még a saját lapjától is sajnálja föltárni legmélyebb, legtitkosabb fölfedezéseit csak az értéktelenebb, közelfekvőbb részt mondja el a cikkíróinak. Csak ritka emberek iránt közlékeny egészen.

Én e szerencsés kivételes emberekhez tartozom s a jelen válság idején valahányszor estefelé elindultam a klubba, útba ejtettem Bródyt, különben is itt a szomszédban lakik, s ő elmondta, amit egész éjjel, egész nap kombinált. Csodálatos, merész következtetések voltak ezek, de megtámogatva a logika cölöpeivel.

Bródytól elmentem a klubba, ahol én, mint azt mindenki tudja, sohasem szoktam politizálni. Legfeljebb sietve végigmegyek a nagy tanácskozó- és társalgó-termen, legfeljebb egy tekintetet vetek a miniszterekre s ha látom, hogy egészségesek, az nekem elég megnyugtató, végigsurranva a biliárd-szobán, leülök a kártya-asztalhoz egy játszma pikére.

Az eseményekre nem vagyok kíváncsi. Végre is nem nagy szerencsétlenség elmaradni a világtól egypár órányival. Később tudni meg az eseményeket két-három órával, mint a többiek. De ezt a nézetemet nem osztja az én t. kollégám a hírlapírásban, Weinmann, a Neues Pester Journal munkatársa, aki sokat adna azért, ha előbb tudná meg egy két órányival az eseményeket, mint ahogy történnek.

Rendesen megvárja, míg a játékot bevégzem s a világért se eresztene haza, kikérdezés nélkül:

- Nem tud a képviselő úr valamit?

- Már ugyan honnan tudnék?

- Hát semmit sem hallott?

Végre is nem tudok ellent állni, olyan szépen kér az én Weinmann barátom, elmondom neki szórul-szóra, amit idejövet Bródytól hallottam.

Röpül haza Weinmann, mint megrakodott méh, a redakcióban már türelmetlenül várja Bródy, aki megfigyelő őrszemeket tart Zágrábban, Bécsben és a klubban.

- No, mi a hír a klubban? Milyen a hangulat? Mi a legújabb fázis?

S Weinmann elmondja lihegve, amit tőlem hallott.

Bródy megdöbben, szemei fölcsillannak.

- Klappol.

Diadalmas örömet érez lelkében.

»A logika mégis logika«, morogja.

Igen, igen, minden föltevése igaznak bizonyul, tegnap az csak szimat volt, ma már bizonyosság, amit per longum et latum tárgyal már a klub s ha ez bizonyosság... akkor... no akkor...

És a nagy kombinátor most már megint tovább építi a válság lefolyását, téglát-téglára rak az immár szilárd alapra, egész éjjel járkál föl-alá termeiben, mint ahogy Daudet vagy Jókai egy regény cselekvényét komponálja, úgy bonyolódik le lelkében Wekerléék sorsa megint odább-odább.

Másnap természetesen a klubba-menet megint benézek Bródyhoz; Bródy megint elmondja a helyzet képét, este a klubban Weinmann megint megkérdezi: »Nem tud-e a képviselő úr valamit?«

Én elmondom Weinmannak, amit Bródytól hallottam, Weinmann legott rohan Bródyhoz azzal, amit tőlem hallott és Bródy megint fölkiált nagy elégedettséggel:

- Hm, klappol... klappol.

S ez így megy napról-napra. A Bródy kieregetett kombinációi visszatérnek a gazdájukhoz, megerősítik önmagukat és meghíznak önmaguktól tényekké.

És Bródy élvez, boldog, ruganyos, eleven, mintha ő dirigálná a gondviselést, mert amit előtte való nap kigondol, az a következő napon beteljesedik.

Míg végre aztán Bécsbe megy a miniszterelnök, visszatér, előjönnek vele a bamba valóságok s azok egy nedves szivaccsal letörlik az összes kombinációkat.

Én istenem, hisz minden öröm mulandó a világon.




UTÓHANGOK VAGYIS INKÁBB ELŐHANGOK A VÁLSÁGHOZ

Legújabb

Bécsi jól értesült forrásból vesszük azt az értesítést, hogy a »Kölnischer Zeitung« azon híre, mintha a király asztalán heverő egyházpolitikai reformok nem szentesíttetnének, egyszerű felültetés lehet mert tagadhatatlan, hogy Bécsben sokféle módon és sokféle fegyverrel küzdenek a Wekerle-kabinet ellen, melynek vesztét elhatározták.

Kálnoky, Kállay és Szögyényi-Marich (mind a háromban magyar vér foly) vállvetve dolgoznak a magyarok ellen, illetve a jelenlegi magyar kormány megbuktatásán, mind amellett egészen bizonyos, hogy a reform-javaslatok még ezen kormány alatt, már e napokban szentesítést nyernek, minélfogva a többi javaslatok legkésőbb a karácsonyi szünet után kitűzetnek a főrendiházban tárgyalásra.

Tendenciózus híresztelések azok is, hogy a másik, a főrendeknél zátonyozó két javaslatot őfelsége nem akarná szentesíteni, ha elfogadtatnék, mert azok úgymond meggyőződését sértik. Ezen állítás már azért is tarthatatlan, miután tudvalevőleg Ausztriába is be van hozva a vallásszabadság s őfelsége nem egy nyilatkozatát ösmerjük, hogy e törvény ott semmi kártékony következményeket nem okozott.

Honnan van tehát mégis a magyarországi helyzet feszültsége, ennek magyarázata könnyű, s okai a következők:

Wekerle miniszterelnöknek utóbbi bécsi útja alkalmával, úgy a királyi audiencián, mint a Kálnokyval folytatott beszélgetésekből, két dologról volt alkalma meggyőződni; egyik a korona álláspontja, melynek Wekerle iránti bizalma nem változott ugyan, de ezen bizalmat nem terjeszti ki a kabinet minden tagjára; a másik a Kálnoky engesztelhetlen gyűlölsége, mely az egész kabinet, tehát Wekerle ellen is nyilvánul s melynek hátterében a »kormányzási metodus megváltoztatása« szelíd címén, ki tudja, milyen tervek lappanganak hazánk ellen.

Wekerle ez alkalommal látván a helyzet tarthatatlanságát, már eleve is hangoztatta szolidarítását a kabinet oszlopos tagjaival. S ma kétségen kívül áll az udvari körökben, hogy Wekerle semmiféle mentő deszkára rá nem lép, hanem marad szilárdan az elvi alapon s együtt fog bukni Szilágyival.

Wekerle e magatartása aligha meg nem zavarta Kálnokyékat, kik kifacsart citromokat szeretnek útnak ereszteni és nem nemzeti hősöket (régi osztrák politika ez), Wekerlének szívesen engedtek volna pillanatnyi mentő utat, amelyen útközben elcsepegjen a nimbusza.

Wekerle azonban felösmerte a veszélyeket s látván Kálnoky folyton nagyobbodó befolyását, nem lehet többé kétsége, hogy az első alkalmat megadják megbuktatására. Ők se csinálnak már ebből titkot.

A becsületes Pápay egyre több-több tért veszít. A nuncius, a feudálisok lázas eréllyel dolgoznak az udvarnál. Papok és rajongó asszonyok befolyása dominál a Burg előszobáiban s nincs immár senki, ki a királyt tárgyilagosan fölvilágosíthatná a magyar viszonyokról.

Ily viszonyok közt nem kétes többé a jelenlegi magyar kormány sorsa. Csak a »mikor« és a »miként« kérdéses. Beavatott körökben azonban már tudni vélik, hogy a két, még le nem tárgyalt javaslatnál támad majd a bonyodalom, ha azokat a főrendiház el nem fogadja. A király ez esetben elejtésüket fogja kívánni azon a címen, hogy az egyházpolitikai izgalmak egyszer már véget érjenek az országban.

Sok bajaink közt némileg megnyugtató, hogy a kormány még ha akarná se járhat többé, csak az egyenes úton. Ezt követeli ez esetben nemcsak a politikai morál, hanem az egyszerű polgári okosság is megmaradni véges-végig az elvek nemes talapzatán.

De ha e tekintetben a körülmények véletlen összejátszása és Kálnoky ügyetlen trafikája, mintegy kényszer-helyzetbe hozza a kormányt, a szabadelvű párt magatartása képezi most azt a nagy ismeretlen tényezőt, amellyel számolni kell a válság lefolyásánál s amely irányíthatja annak kimenetelét.

A személyek nem számítanak, a kormány elmenetele, bár sajnálatos tény, sőt páratlan visszaélés, amit a túlkapásaiban vakmerő Kálnoky elkövet, mindamellett pusztán mint ilyen nem lehet többé ok semmilyen pártakcióra, de a javaslatok mellett végesvégig kötelessége megállania a szabadelvű pártnak, s akkor a válság sem végződhetik másképp, mint a szabadelvű párt győzelmével míg ellenben ha a szabadelvű pártban beáll a pangás, az elkedvetlenedés, az apátia lehangoltsága és a habozás: akkor e kormánnyal együtt a szabadelvű párt sorsa is meg van immár pecsételve.




A CIRCUMSTANCIÁK HŰ ÉS TELJES LEÍRÁSA

Írta egy öreg képviselő

Ha az emberek nem olvasnának lapokat, akkor talán tudni is lehetne, miként állunk, de az emberek lapokat olvasnak, tehát nem tudhatják, hogyan állunk. Nincs az az emberi agyvelő, akit annyi kósza hír meg ne zavarna.

A lapok nélkül szépen el lehetne igazodni.

A Bécsből hazatérő miniszterelnök első beszédjéből melyet a klubban tartott most két hete evidens lett, hogy megjön a szentesítés, azután következik a lemondás, mint ahogy a szegény Bánffy Dénes dolgánál volt. Apafi egyik szolgája egy vég drága bársonyt vitt Bánffynak, a másik szolgája pedig vitte a pallost. Nem volt az baj, hogy a piros bársony előbb jött, legalább volt mibe takargatni a holttestet.

Igen, a válság úgy állott az első nap, hogy a király megadja a kormánynak a szentesítést (hadd legyen mibe takargatni a holttestüket), s azután jön a kormány lemondása és a fölmentés, mert a király bizalma elfordult a kabinettől.

Ezzel az impresszióval jött haza Wekerle Bécsből, s ha szavakba öntötte minisztertársai előtt az impresszióját csak ilyenformán tehette:

- A szentesítés jön, mi pedig megyünk.

Mivelhogy Wekerle, ki iránt a király bizalma talán nincsen is valami nagyon megingatva, úgy látta a helyzetet, hogy neki mennie kell, mert Szilágyi nélkül nem maradhat, s mert az irányzatán nem változtathat és mert a királynak talán már van is más embere, aki megalakítja az új kormányt.

Kevés lehetett az, amit a király Wekerlének mondott, személyek elleni bizalmatlanságról, talán az irányzat ellen is elejtett néhány szót, még kevesebb lehetett, amit erre Wekerle válaszolt, de benne volt, hogy ő csak ezekkel az elvekkel maradhat s embereit sem áldozhatja föl, mert alul járná le magát. De a kevésből sokat lehet érteni. A király megértette, hogy Wekerle büszke ember, féltékeny a karakterére és el fog menni. Wekerle pedig megértette, hogy a király el fogja fogadni a lemondását.

Így jött haza Bécsből. A helyzet feszült lett. S a kormányelnök a parlamenti talaj tisztázásához fogott, tárgyalta a költségvetést s elkészítette az indemnityt, hogy a válság minden kellemetlenség nélkül folyjon le.

Mert kegyetlen szokásai vannak a parlamentarizmusnak. Az ember maga tartozik lenyiratni a haját, hogy a pallossal kényelmesebben legyen a feje leszelhető.

Míg a kormány ebben fáradozott, addig a megrezzent magyar politikusok éber szemmel figyeltek Bécsre, hogy ott mi történik. Mert okvetetlen kell ott valami jelöltnek lenni s valami tervnek. A titokzatosság szinte megdöbbentő volt.

Napok jöttek-mentek, de semmi terv sem mutatkozott. A legélesebb szemek se láttak semmit a bécsi tervből. A jelöltből még kevesebbet, Ezer agy tűnődött rajta, ezer szem kereste a Kálnoky előbontakozó griffjeit, »hogy majd csak kinyújtja a csiga a szarvait«, hanem csak nem lehetett meglátni egy körömfeketényit se a tervekből. Végre eszébe jutott valakinek: hátha nincs is Bécsben semmi terv?

S míg az itthoni látcsövek Bécs felé fordultak, addig a bécsi politikusok kezében is reszketett a látcső, amellyel figyelték, hogy miféle praktika lesz erre a tromf a magyar politikusok részéről.

Várták, várták, de itt se történt semmi s a feszült helyzet a következő diagnózisban lett kifejezhető:

»Bécsben semmi okos megoldást nem találnak s Budapesten ezt tudják.«

Igen, érezni kezdték Budapesten s ezzel a helyzet megjavult, anélkül, hogy megváltozott volna, hogy csak egy szalmaszál elmozdult volna a mindenféle intrikákkal befújt útról, mely a felséges úr szívéhez vezet.

*

Ennek az útnak pedig tisztának kell lenni minél előbb. A félszeg helyzetek egész sorát szüli a felséges király neheztelése s a nemzet megriadása afölött, hogy félreértik.

Mit gondol például egy-egy komoly politikus a Themze partján, aki azt olvassa a Timesből:

»A magyar kormány nagy diadalt ült december 10-én, mikor a nagy reformtörvényeknek, melyeket ő vitt keresztül, a szentesítését mutatta be a képviselők házában, mire a lelkesült törvényhozás 115 többséggel szavazta meg neki az indemnityt.«

S azután olvassa tovább:

»A kormány legközelebb elnapolja a Ház üléseit, hogy beadja a lemondását.«

Az angol megtörüli a pápaszemét. Lehetetlen, hogy jól olvasott volna! Vagy talán a Times közli rosszul? Más országban más kormánnyal történt az első dolog, s másikban másikkal az utóbbi? Bizonyára a szedés esett össze a Times nyomdájában.

Nem, a Times igazat mondott, de azért mégse törd rajta a fejedet jó angol, te ezt sohase értenéd meg, szürcsöld hát nyugodtan a groggodat és olvasd tovább a Timest, mi pedig hadd fejtegessük a megoldás esélyeit.

Nos, a szigorú helyzet tehát nem változott és éppen semmi sem történt azóta: a bécsiek nem jöttek Khuen-Héderváryval, a budapestiek nem jöttek Darányi Ignáccal. Minden a régiben van, egy idült hurut jellegével, mely nem fáj annyira, mint a friss hurut, de gyógyíthatlanabb. Mindössze annyi történt, hogy a király beszélt azóta báró Fejérváryval és gróf Andrássyval, akik sok reménnyel hagyták el a királyi küszöböt egy megfelelő megoldás homályos körrajzaival.

Hogy mik legyenek ezek a homályos körvonalak? Hja, ki tudhatná azt! Végre is vegyük sorba a módokat, mert módok vannak bőven, de mind rosszak.

Az első mód egy egészen új kabinet.

Nyilván ezt szeretnék Bécsben a legjobban, de új kabinetet nem bírtak kigondolni három hétig. Azt pedig minden ember tudja, hogy amit három hétig nem tud kigondolni, az a negyedik héten se igen sikerül. Mert államférfiak nem növekednek négy hét alatt, de elkophatnak egy hét alatt is, kivált ha nem igaziak.

A második mód, hogy maradjon meg Wekerle Szilágyi nélkül.

Ehhez az ideához volt már szerencsénk. Most könnyebb, mint a nyáron volt. A Szilágyi egyik kötele elszakadt. A javaslatok, amelyek tartották, most már szentesítve vannak s a szabadelvű párt, mely elvi alapon állt és áll (ha erről lelép, félrelép), nem köthetné magát személyhez. Szilágyival sem történnék szerencsétlenség. Hazavitetné a könyveit a minisztériumból (ebből áll az egész hurcolkodása) s lenne belőle olyan potentát a magyarok előtt, aminő régen nem volt. Egy ember, akit Bécsben lefejeztek, de még mindig megvan a feje és szónokolni is tud egy kicsit. Ritka halandó csinált Európában ilyen haupttreffert!

Bizony őt senki sem sajnálná, csak irigyelnék, hanem sajnálná mindenki Wekerlét, a lángeszű államférfit, kire még nagy szüksége lehet Magyarországnak s ki gyorsan lejárná magát emiatt a közvéleményben, hova mostani erejének gyökerei vezetnek.

Különben ez az egész fejtegetés csak akadémikus, mert Wekerle nem akar maradni Szilágyi nélkül és nem is maradhat.

De tudjuk, hogy lesznek, sőt már vannak is a szabadelvű pártban faktorok, akik őt erre rá akarják majd venni, mint hazafias kötelességre, hogy áldozza föl magát a pártért; de mi nem tartozunk ezekhez.

Hiszen igaz, amit Andrássy Gyula mondott. »Azért szereztem népszerűségemet, hogy feláldozzam hazámnak.« Wekerléért se kár, kopjon el, ha a közügy kívánja. A százforintos bankó is csak arra való, hogy fölváltsuk és eléljük, de kár érte arra, hogy egy rozzant asztal mozgó lába alá tegyük, csak azért, hogy az még ideig-óráig föl ne forduljon.

Hiszen az egész ország, még azok is, akik arra üsztökélték, hogy engedje Szilágyit a sorsának, mire hármat kukorikolna a kakas, már azt suttogták felőle: »Először föláldozta Csákyt, azután föláldozta Szilágyit, most már csak az a kérdés, kit fog még föláldozni.«

Megengedjük, hogy a helyzet megoldását könnyítené Wekerle maradása Szilágyi nélkül, nagy áldozat volna, ha megtenné, de hogy hasznos volna-e, azt nem akarjuk állítani. Mert az országnak nagyobb szüksége lehet egy intakt Wekerlére mint arra, hogy egy kellemetlen állapot valamivel tűrhetőbbé tétessék. A Fáyak ősapja a maga ujját dugta az ősmese szerint a kerékszeg helyére, hogy a király kocsija tovább gurulhasson. Az ujja összezúzodott.

De ennek a Fáynak végre is tíz ujja volt. Kilenc még megmaradt.

Wekerlének ellenben csak egy nimbusza van.

Most pedig térjünk át a harmadik módra, mely az lehetne, hogy maradjon meg Wekerle az egész kabinetjével, de ejtse el a két visszamaradt javaslatot.

Nem tudjuk, hogy a korona ilyesmit kívánna. Nem is hallottuk, nem is hisszük s csak annyiban foglalkozunk vele, mert a megoldási módok között ilyesmi is képzelhető.

Hanem ez is épp oly lehetetlen, mint a többi. Mert meglehet, hogy az ország belenyugodnék a két függőben levő javaslat elhagyásába, el lévén igazítva a papokkal való peres dolgunk, talán nem igen lázadoznának a vallásszabadságért és a zsidó recepcióért (vannak még ezeknél édesebb dolgok is a világon), de maga ez a kormány föl nem falhatja a saját gyermekeit.

Saturnus megtehetett ilyesmit, mert Saturnus isten volt és nem állt a háta mögött egy kritizáló országgyűlés és egy lármázó sajtó.

Még egy negyedik mód is volna, hogy ti. minden maradjon a régiben, maradjon meg az egész Wekerle-kormány úgy, amint van s vigye a dolgot úgy, amint vitte.

Naív kívánság mindenesetre de hiszen estek már a világon elégszer csodák. Miért ne mondanók hát el, hogy ez volna Magyarország részére a legörvendetesebb megoldás, de ehhez az kellene, hogy mikor a válság idején Budára jön a király s fölhívatja az ország bölcseit és véneit tanácsadásra, azok kigyomlálják ékesszólásukkal s bölcsességükkel szívéből a kormány iránti neheztelést (mert egyébként új, kínos moratorium a kormány maradása). A magyarok királya nagy jellemű uralkodó, aki nem egyszer mutatta már meg, hogy képes önmagát is legyőzni ha népeinek érdeke, nyugodalma kívánja. A Wekerle-kabinet csak egyféleképpen maradhat: ha együtt marad, ha ilyen irányban marad s ha a király szíve feléje fordul s mint ahogy eddig demonstrációk voltak, a korona bizalmatlanságát mutatók, elmossák ezeket az új demonstrációk a magyar király kegyes indulatát kisugárzók.

Akkor erős lesz a Wekerle-kormány, izzó munkásságával, duzzadó erejével képes a jövő feladataira, minden egyéb esetben béna és tehetetlen. Minden egyéb esetben legokosabb, ha eltávozik.




ELEGYES ÜLÉS

Elegyes-e vagy együttes, nem érdemes rajta disputálni. Annyi bizonyos, hogy szokatlan látvány s meg is telik a karzat körös-körül kíváncsi asszonyokkal, megnézni a csodát, mikor a macskák együtt tartanak ülést az egerekkel.

Ah, micsoda zsibongás tölti el a folyosót! Hogy rajzanak, tolonganak az emberek, mint egy vásárban. Jó volna most a Hatvani professzor szobája, amely mindég bővült, mikor egy-egy új ember érkezett. De Perczel Béni is régen volt ilyen víg a népesedésnek miatta. S milyen tarka most a szokott egyhangú kép. Lila szín taláros püspökök csoszognak széles talpú csizmákban, itt-ott kibukkan az ember gomolyból egy-egy patriarcha szakállú keleti püspök bársony sapkájával a feje búbján. Különben is tele van idegenekkel az egész korridor, folyosó, büfé és minden úgy, hogy a képviselők szinte elvesznek a sok nagyméltóságú és méltóságos főrend között, hogy szinte megörülnek, ha egymásra bukkannak.

A hangulat természetesen nyugodt. Nem lesz harc. Nem az egyházpolitikáról van szó. Csak egy koronaőrt kell választani arra a rövid időre, ami még, Szalay Imre szerint, a koronára vár. Azontúl a koronák is az antikvárius boltokba fognak kerülni.

De most még koronaőr kell s a kormánypárti wippek minden híveknek a markába nyomják a szavazó cédulát, melyen csak egy név áll a négyből: »Báró Radvánszky Béla.«

Az ellenpárt se forral valami gonosz terveket. Ők báró Kemény Jánost akarják, egyik legkedvesebb emberét a szabadelvű pártnak, ki ott ül a folyosón csendesen, de mégis nyugtalanul, szinte izgatottan, mert nem igen szereti, ha ő vele történik valami.

Némelyek oda jönnek az öregúrhoz s dévajkodnak vele:

- Mit adsz, ha rád szavazok?

- Egy konyakot fizetek, ha nem szavazol rám.

Erre aztán tízen is jelentkeznek, hogy nem szavaznak rá egy-egy konyakért. De az öregúr csak egynek hajlandó fizetni. E közben egyre hoznak rémhíreket.

- Az egész ellenzék rád szavaz.

- Hm - morogja az öreg röstelkedve -, mitől szerettek meg olyan nagyon?

Új hírnök jön:

- Az erdélyiek mind rád szavaznak.

János báró fölpattan:

- Mit vétettem az erdélyieknek?

Megint hírnök érkezik:

- A papok is rád szavaznak, kegyelmes úr.

János báró megcsóválja a fejét:

- Canis mater, Canis mater!

A rémület fogja el. Ez mégis kellemetlen. Hátha mégis meg találok lenni? S önkéntelen kifakad ajkán a panaszszó:

- Meg van akkor az egész életem lőve.

- Ej mit vigasztalja Horváth Gyula. Könnyű hivatal az. Nyáron, majd elviszed a koronát Kamarásra...

De már kezdődik az ülés. Egy kard csördül meg a folyosón. Mindenki odanéz. Az elnökök jönnek egymás mellett, kardosan, mentésen. A kis Szlávy vidáman tipeg, kalpagját a hóna alatt hozva. Kipp-kopp, kipp-kopp, hangzik a talpa alatt. A két elnökhöz két háznagy is kell, ott van hát gróf Szapáry István is a vörös zsinóron lógó kardjával. A két elnök után jönnek a két Ház jegyzői, jegyzők háta mögött jönnek a két Ház livrés cselédjei.

A szárnyas ajtókat kinyitják, a két elnök fölül az elnöki emelvényre, amely csak egy elnöknek való, de vézna emberek, hát elférnek. Szlávy ül jobboldalt, baloldalról Bánffy.

A padok is megtelnek egy perc alatt, össze-vissza, nem pártok szerint. A Rosenberg Gyula helyén az intelligens arcú Lönhart püspök ül. Jókai helyén fehér ruhában a jászói apát könyököl. A kiszorított mamelukok a szélsőbalra mennek maguknak új, nyugodtabb tanyát keresni s a legcsodálatosabb összevisszaságban látható Hegedüs Sándor Károlyi Gábor mellett, Matuska Péter Molnár Józsiával szincerizálva. Csak az Apponyiak pártjára nem ül senki. Még szorultságból sem.

Míg ez az elhelyezkedés történik, lassan, zsibongással, zajjal, csoszogással, valakinek hirtelen eszébe jut:

- Jaj, a prímásnak nincsen széke!

Nosza rohannak a szolgák. Külön asztalt és széket a prímásnak, a mediumra. Hiszen csak nem ülhet ott, ahol más halandók.

Hát csakhamar találtak is valahol egy ócska asztalt meg egy fakó, molyette piros bársony-széket, amin még Péchy Tamás üldögélt valaha mint miniszter, s hozták nagy dörömbözéssel a tanácsterembe. Néhány képviselő dühös lett, amint megpillantotta a piros posztót:

- Micsoda dolog az? Vigyék vissza! Ebben a házban mindenki egyenlő.

De a miniszterelnök intett a szolgáknak, hogy tegyék le (ez volt az első engedménye, amit a klerikalisoknak tett s azt hiszem, az utolsó is) s a szolgák szívesen letették, mert könnyebb volt letenni, mint visszavinni.

A szék tehát és a külön asztal ott állt, de prímás nem volt hozzá.

A csengettyű megszólalt e percben (csengettyű csak egy volt), Szlávy rázta s ő nyilvánította megnyitottnak az ülést. Azután Bánffy Dezső szólott, mondván, hogy a mai ülés tárgya koronaőr-választás lévén, elrendeli, hogy az érkezett királyi leiratot olvassa föl gróf Esterházy jegyző.

A leiratot? De hol van a kegyelmes leirat?

Bánffy ránézett Szlávyra: »Nálad van.«

Szlávy izgatottan nézte az iratait: »Nálad lesz, itt nincs.«

A rémület ült ki a Bánffy szürke szemeibe, homloka elvörösödött. A királyi leirat nem volt sehol.

A méltóságos és tisztelt Ház elkezdett mosolyogni. Egy szerb rítusú püspök a hasát fogta:

- A királyi leirat elveszett.

Keresték lázasan, izgatottan, minden darab papírt széthányva, a Ház derültsége nőttön-nőtt, míg végre előkerült a leirat a padlóról, ahova véletlenül lecsúszott.

Viharos éljenzés támadt, mikor a jelöltek közt a báró Kemény János nevét említette a jegyző. Egyebekben simán, csöndesen folyt le a szavazás a jelöltekre, a főrendiházzal kezdődve. A szavazó Wekerle viharos éljenzésben részesült, úgyszintén Kemény János is másodszor, mikor Radvánszky föliratú céduláját bedobta az urnába.

A szavazás megejtése után, fölkerekedett a két elnök, s maguk előtt vitetvén a szavazó urnát, mely egy gyermekkoporsóhoz hasonlít, igazi temetési menetben vonultak végig a folyosón az elnöki termekbe, a szavazatokat megolvasni.

Egypár perc múlva visszaérkezének s Bánffy kihirdette az eredményt.

Radvánszky Béla hatvanhat szavazattöbbséggel koronaőrré lett. Nagy kő esett le ezzel a Kemény János »fejedelem« szívéről és a két törvényalkotó Ház is abban a megkönnyebbülésben oszlott szét, hogy a szent korona sorsa miatt nem kell búsulni. Nyugodtan alhatik már király őfelsége.




ORSZÁGGYŰLÉS

I.

Voltaképpen nem is olyan ez a nap, mintha temetés napja volna. Az utcán nem őgyelgett gyászoló közönség; csak a délelőtti publikumból verődött össze valami a Sándor utcában, hogy lássa, milyen egy halni-menő kabinet?

Bíz azon nem látszott meg, hogy halni indul. A kapu előtt egymás-után állottak meg a bérkocsik s csak ugyanazok a szürke nadrágos alakok szállottak ki belőlük, mint annak előtte. A miniszterek csak abban különböztek a többiektől, hogy fekete nadrág volt rajtuk, még a legnagyobb halotton: Szilágyi Dezsőn is, aki máskülönben egyáltalán nem barátja semmi ünnepiességnek.

Bent a Házban azonban nagy volt a publikum. A karzat mint egy nagy halotti koszorú övezte körül a termet; csakhogy abban is igen sok volt a virág. (Apponyi gr. ma beszélni fog.)

A miniszterek ott ültek kiterítve a középen. Valamennyinek jó délelőtti ábrázata volt; szinte meg sem látszott, hogy már meg vannak halva. Legelől Wekerle Sándor, szokása ellen kissé hanyag pózban, mintha már elkezdette volna a pihenést. Hajában mintha ma erősebben meglátszott volna az ezüst. Ezt az utolsó két esztendő alatt szerezte; az egyetlen, amit miniszterelnöksége nehéz idejében megtakarított. Utána Hieronymi, aki szilárdul el van tökélve, hogy tárcát az új kabinetben nem vállal. Azután Lukács Béla, megszokott hidegségével és Szilágyi Dezső a nagy igazságügy-miniszter, akinek arcán a munka fakó nyomai maradtak vissza. És a többi. Fejérváry b. honvédelmi miniszter hiányzott csak a sor végéről; de arról ugyis tudja mindenki, hogy az megint ott lesz. Az ő halála csak tetszhalál.

A padsorokban a szabadelvű párt tömött többsége szinte föltűnt. Szemben vele a szélsőbalnak jó, ha fele ott volt. Ellenben a nemzeti párt és a púroszok csoportja, amennyire már tellett, népes volt.

Az ülésen Bánffy Dezső b. elnökölt s meg kell vallani, hogy ritka szelídséggel. Legyen meg ma a legteljesebb szólásszabadság, aminthogy volt is.

Az ülés elejét egy kis mentelmi perpatvar foglalta el; olyan, mint mikor a hangszereket stimmelik össze. Mindenki próbálgatta a hangját s a karzatok türelmetlenül várták, hogy kezdetét vegye: a történelem. Valójában azonban senki sem vette túlzásig tragikusan a dolgot, mert hiszen a terem levegőjében volt, hogy itt nem elvek, nem pártok s nem is államférfiak buknak, hanem közülök csak azok, akik miniszterek voltak és lehetnek megint. Hanem, hogy ezek a miniszterek nem közönséges miniszterek, azt mindenki érezte.

- Wekerle Sándor miniszterelnök úr kíván szólani! - Ez volt az elnöklő Bánffy b. sztereotíp felhívása s Wekerle fölemelkedett székében. Egyszerre olyan csönd lett, hogy szinte Ugron Gábor gondolkozását is meg lehetett hallani, amint elméje szövőszékén az ötleteket szövi, talán székely daróccá inkább, mint puha szmirnai szőnyeggé.

Wekerle miniszterelnök rövid és korrekt nyilatkozatba foglalta össze, amit már ismerünk. Alig beszélt két percig; de ez is elég volt, hogy az ellenzéket megmozdítsa.

- Csak ennyi! - suttogták meglepetve s az ellenzéki elmék azonnal körültapogatták a beszédet, hogy hol lehessen belekapaszkodni. Pedig már előre ki volt gondolva, hogy hol kezdjék ki a lemondó nyilatkozatot.

Justh Gyula volt az első. Beszédét több helyütt zavarták a maga emberei. A lényege az volt, hogy az 1848-as és függetlenségi párt a meglevő egyházpolitikai törvények végrehajtását sürgetni fogja, a hátralevő kettőt pedig követeli, de Wekerle nyilatkozatát nem tartja parlamentárisnak, mivel a király bizalmatlanságának indokait nem mondotta el.

Utána Eötvös Károly következett, aki »elvbarátai« nevében beszélt. A szélsőbalon az Ugronisták és Polónyisták gúnyosan szaggatták meg a higgadt beszédet s Eötvös hideg nyugalmával csak lépésről-lépésre tudott továbbhaladni a közbeszólások hínárjában. Elvbarátai közül Károlyi gr. szedegette el a vastagabb indákat a lábai alól. Eötvös egyébként férfias bátorsággal fejezte ki elismerését a kormány iránt, ami saját oldalán sokkal több gúnyt zúdított ellene, mint amennyi elismerést a szabadelvű oldalról.

Utána Ugron Gábor tartott egy metsző, fordulatokkal, ötletekkel és hasonlatokkal teljes beszédet, mely a kormány politikájának teljes elítélése volt. Ugron a darócba félig kész tulipán és szekfűmintákat hímzett, s mikor egy-egy sikerült, láthatólag örült neki. A Wekerle-kabinet kormányzását egy helyütt szédelgésnek nevezte, de az éppen oly hatás nélkül maradt, mint az a hasonlat, amellyel a szabadelvű pártot szamárbőrhöz hasonlította, amelyet ha más vesz magára, annak is sikerülni fog minden. Egyszóval »csevegést« tartott és nem politikai beszédet. A klerikálisok tapsai közt végezte.

- Apponyi Albert gr.!

A karzaton egyszerre megsuhant a sok tollas kalap, mintha szélcsapás érte volna. A nagy halotti koszorú virágai inogni kezdtek s a látcsövek a fölemelkedő grófra irányozódtak.

Apponyi gr. azonban keveset beszélt. Rövidre fogta mondanivalóját; kijelentette, hogy Wekerle nyilatkozatát ő is imparlamentárisnak tartja, rosszallja és helyteleníti. Azzal kocsiba ült és ment föl a budavári királyi palotába a korona színe elé, hogy ott tanácsot adjon.

De még ezzel nem volt minden befejezve. Most látszott csak, hogy mennyi frakciója van a Háznak. Fölállott Szapáry Gyula gróf, a púroszok vezére, hogy bukása után először tegyen nyilatkozatot.

A volt miniszterelnök beszélt legrövidebben, de legnyomatékosabban. A hatvanhetes alapon álló pártok fúzióját tartja kívánatosnak, egyebekben pedig nincs semmi mondanivalója.

- A fúzió, a fúzió... sziszegett végig a termen a jelszó s az emberek se nem mosolyogtak, se nem örültek neki. Mintha csak valami mélyen rejtegetett titkot ejtett volna ki valaki, amiről nem szokás beszélni.

A halotti beszédeket maga a főhalott fejezte be. Wekerle még egyszer szólott. Kellemes hangja még egyszer végigcsengett a teremben; az ellenvetéseket még egyszer meggyömöszölte s befejezte minden pátosz és fölhevülés nélkül. Pedig ez volt az utolsó miniszterelnöki beszéde.

A szabadelvű párt zajosan megéljenezte, megtapsolta; ebben kezdődött és ebben végződött a Wekerle-kabinet.

II.

Azalatt odaát a Múzeumban néhány múmia elszabadult a régiségtárból (éppen az volt ma nyitva) és beült a főrendiház vörös padjaiba.

Egyszerre csak robogás, ajtónyitogatás támadt. Megjelent a lemondó kormány s Wekerle látva a közönséget hamarjában elmondta ugyanazt, amit előbb a képviselőházban. A múmiák integettek:

- Tudjuk, tudjuk; II. Rhamzesz idejében is történt már ilyesmi.

És azzal vége is volt az ülésnek. Mire a karzatok megteltek közönséggel, a kabinet tagjai már kocsira szállottak s a múmiák visszasétáltak a régiségtárba.

És a Wekerle-kabinetnek ezek miatt kellett meghalnia!





1895
CIKKEK, TÁRCÁK




A LULU VENDÉGEI

A hercig kis Lulu (Meszlényi tisztelt képviselő úrról van szó) néha nagy demokrata (amikor eszébe jut, hogy Kossuthné Meszlényi leány volt), néha nagy arisztokrata (amikor eszébe jut Fejér megyei ősi fészke), néha nagy klerikális (amikor a püspök bácsijára gondol).

Egy ilyen püspök bácsijára való emlékezésekkel teljes időszakban volt a Pulszky Ágoston zurányi követválasztása, minél fogva a hercig kis Lulu leutazott ellene korteskedni s a klerikális ellenjelölt zászlóit támogatni. Ama községben, ahol működési székhelyét felütötte, nem lévén vendéglő, egy jómódú Kácser nevű paraszthoz szállt, kit leginkább ajánlottak neki, mint vendégszerető szíves embert.

A parasztgazda nyájasan fogadta a nagyságos képviselő urat, még a helyét is megfújta, füstölt a kémény egész nap, gyilkos kések alatt sikongatott lúd, malac, csirke. A kis Lulunak minden ízlett, s egész jókedvűen járta a falut s kapacitálta a lelkeket Pulszky ellen, magát a gazdát is megpróbálta, de az ellenszegült:

- Mindenben parancsoljon a vendégem, amim van, csak a szavazatomat ne kívánja.

A gazda lutheránus volt, tehát Pulszkyra szavazott, és Pulszky mellett korteskedett. De a gazda magyar is volt, és éppen ezért nem tagadta meg gazdag vendégszeretetét az ellenfél kortesétől, Meszlényitől.

A győzelem után, ti. a Pulszky győzelme után, a hercig kis Lulu is fölszedte a sátorfáját s a gazdának megköszönvén a vendéglátást, egy tíz forintos bankót nyomott a markába, de Kácser uram indignálódva utasította vissza:

- No, csak az kellene, hogy a nagyságos úr fizessen. Van énnekem hála istennek elég pénzem. Majd bizony engedem magam csúfságba hozni. Teszi vissza mindjárt azt a bankót. Majd ha én elmegyek a nagyságos úrhoz Budapestre, ugye a nagyságos úr se vesz el tőlem pénzt?

- De nem ám - szólt Meszlényi, és visszatette a banknótát.

Ebben végződött a szívélyes búcsúzás. Azóta elmúlt egy-pár hónap, midőn a legközelebbi napokban csengettek a Meszlényi budapesti szállásán.

Meszlényi éppen otthon feküdt a díványán, és a Fejér megyei ősi fészkéről gondolkozott (tehát arisztokrata volt), midőn a csengettyűhang után kíváncsian nézett a megnyíló ajtóra, amelyen belépett fölpakolt ládákkal és batyúkkal Kácser uram, a Pulszky kortese, kedves oldalbordájával, három felnőtt hajadon leányával és a fiú kölykökkel.

- No, kedves nagyságos uram itt vagyok. S olyan igaz, amint élek, hogy itt maradok három napig.

A kedves kis Lulu szerette volna a pokolba küldeni a reconnaisance vizitet, de eszébe jutván a Kossuth családba jutott Meszlényi leány, hirtelen felölté demokrata mosolyát, s elfogadta jó képpel a vendégeket, kiket három nap óta traktál és hurcol ide-oda, még a képviselőház karzatára is elhozta tegnapelőtt.

Természetesen a folyosókon mindennap száz meg száz ember kérdi Lulutól:

- Nos, hogy vannak megelégedve a vendégeid?

Lulu bosszúsan felel valamit, mert ilyenkor a püspök bácsijára gondol, ergo: mint klerikálist bántja, hogy lutheránus eretnekeket és Pulszky korteseit kell vendégelnie.




KÉT SZOBA

Két történelmi szoba. Ezekben játszódott le az utolsó kormányválság.

Ennek történetét részletezni nem a mi feladatunk, se kikutatni miért, hogyan, ki által bukott el a kormány.

Ezt magok a szereplő államférfiak is inkább csak sejtik s a kulisszák mögül kiszivárgó hírekből kombinálják, mint a gyerekek szokták mutogatni az ujjaikon a szegény őzecske sorsát:

- Ez meglátta, ez meglőtte, ez megnyúzta, ez megsütötte, ez meg megette.

Akárhogyan volt is, az bizonyos, hogy e két szobában, melyeket képeink ábrázolnak, dőlt el a válság. Persze képeinken a válságból semmi se látszik. Ha megszólalhatnának azok a bútorok! De ők hallgatagok maradnak. S csacska fonográf nincsen köztük, mely összefogdosta volna az érdekes beszélgetéseket.

A két szoba közül az egyik a királyé. Ebbe hozatta fel az ünnepek alatt tanácsra a nagy országtartó urakat, az »ország eszeit«, mert a mi királyunk ugyancsak komolyan veszi az alkotmányt, a nemzet akaratát és a saját kötelességeit. Ha az elődje (V. Ferdinánd) abban fakadt ki egy ízben »Hiszen uralkodni könnyű lenne, csak azok az aláírások ne volnának«, ő éppen megfordítva, az aláírásokat tartja könnyűknek, és az uralkodásnak alulról úgyszólván semmiségeknek látszó feladataival küszködik vasszorgalommal és puritán lelkiismeretességgel.

Ebben a szobában voltak a kihallgatások. Ide lépkedtek sorba a meghívottak, s feleltek a király által tett kérdésekre:

- Mit tart ön a fúzióról?

- Mi a véleménye a helyzetre nézve?

- Hogyan gondolja ön a megoldást?

A király állva fogadta a belépőt, s néhány lépésre eléje ment, de nem olyan közel, hogy kézfogásra kerülhetne a dolog. A magyar király nagyon nagy úr s bizonyos irányban ridegen fenntartja a királyi méltóságot. A belépőt kitanították az előszobában, hol kell megállnia a király szobájában. Ott aztán megállt és főhajtással várta a kérdéseket.

Őfelsége csak a legbizalmasabb minisztereit ülteti le, azokat is ritkán. Tisza Kálmán szokott volt ülve referálni kormányzása vége felé, s ez különös kegy volt. A feszesség azonban még mindig nagy maradt.

Otthonosan a királynál alattvaló nem lehet. Csak Deák Ferenccel történt meg, hogy a király audiencia közben megbíztatgatta:

- Gyújtson rá, kedves Deák.

A király németül szokott beszélni minisztereivel, amely nyelven jobban fejezi ki magát, s inkább megérti a néha eléggé komplikált előterjesztéseket. Az efféle kihallgatások is németül folynak, ez alkalommal először ment a kihallgatás magyarul.

Az urak így egyenként járulva a felség elé nem öltöznek díszruhába, nem kuruc dolmányt, mentét, hanem csak frakkot öltenek. Néha a viszonyokhoz képest ketten, hárman is mennek egy s ugyanabban a frakkban. Így történt például a júniusi válságnál, midőn a miniszterelnöki palotában úgyszólván permanens volt a kormányférfiak tanácskozása, és a király majdnem minden félórában áthívatta a szomszédból hol Fejérváryt, hol Bánffyt, hol Wekerlét.

A meghívottak jöttek-mentek a király parancsára, de minthogy frakkja csak Wekerlének volt (a többiek mind messze laktak a városban), a boldog frakk igen sokszor megfordult napjában a rezidenciában különféle nagyurakon.

A király kérdez az így meghívott tanácsosoktól, de ő maga nem fejezi ki nézeteit.

Néha tesz egy-egy észrevételt, s aztán megint beszélni hagyja az illetőt, s ha valami megragadja a figyelmét abból, amit mond, ruganyos léptekkel siet íróasztalához és följegyzi. De mindezt állva, gyorsan.

Ha a kérdés kimerült, könnyed főhajtással int, a sarkantyúját összeütve. Ez az audiencia végét jelenti.

Természetes, hogy e tanácskozások nagy része csupa forma. A királynak megvan már a maga terve, de meg akarja adni az eljárásnak az alkotmányos csínyját-bínját.

Az »ország eszeinek« örömet okoz, ha kibeszélhetik magokat e varázslatos szobában, a királynak pedig nem kerül semmibe.

S mekkora öröm ez!

A beteges báró Huszár Károly csak egyre azon fohászkodott a kihallgatás előtt való napon:

- Istenem, istenem, csak elő ne fogjon a köhögés a király jelenlétében.

Egy marék titkos tanácsos pedig egész órákig ostromolta a nagy pillanat előtt Pápayt, hogy kivegye tőle mi hát a király szándéka, mert éppen azt szeretné neki tanácsolni.

*

A másik szoba a miniszterelnöki palotában van. Ebben folyt le a válság másik döntő része.

Ez már kedélyes szoba. Itt szivaroznak, pertu beszélnek és disputálnak.

S e kóválygó kékes füstből bontakozik ki egy darab a történelemhez.

Itt folyt le a nyolcak tanácskozása, akiket a király jelöltje, Khuen-Héderváry hítt össze, hogy a fúzió megcsinálásának megnyerje.

Szegény jó horvát bán! Júniusban nem hitte, hogy a szabadelvű párt haragszik rá, és elvállalta a kabinetalakítást.

Most pedig nem akarta elhinni, hogy a szabadelvű párt szereti, és nem vállalta el a kabinetalakítást.

Különben volt, ahogy volt, kár firtatni. Ami volt, elmúlt, a király visszautazott Bécsbe, a bán elpályázott Zágrábba, Wekerle Dánoson fiatal csikókat nevel, Széll Kálmán a szimentáli tehenei mellett ábrándozik; az akkori eleven napokból nem maradt meg más a maga formájában, csak ez a két szoba.

Úgy értem, hogy a bútoraival egyetemben, mert e bútorok, e székek és szekrények állandóbbak, nem olyan törékenyek, mint a miniszterek.

...Pedig azokat csak egy bikfic asztalos csinálja, emezeket pedig egy király...




VACSORA A KÖLTŐNÉL

Jókai Mór február 19-én, múlt kedden töltötte be hetvenedik esztendejét, s erre a napra, mint ő mondá, »gyászvacsorát« adott. Ritka fehér asztal látott még Magyarországon ilyen illusztris társaságot. A nagy költő íróbarátain kívül ott voltak a legnagyobb élő államférfiaink is, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Csáky Albin gróf. Ott volt a mostani miniszterelnök, báró Bánffy Dezső és a kultuszminiszter Wlassics Gyula. Jókai rendes ebédlője kicsiny lett volna a társaságnak, tehát a földszintre költöztek le a vacsorához, a Feszty e célra feldíszített híres műtermébe, ahol a »Magyarok bejövetele« készült.

Kár, hogy nem volt sztenográfus, aki feljegyezte volna a sok tósztot. Mert sok tószt volt, habár minden ember érezte, hogy »borotvák közt« van; gúnyoros kritizáló közbeszólások, röpke nyilak csak úgy zúgtak a levegőben. Magyarország legnagyobb elméi legfrissebb és legmalíciózusabb szellemei ültek itt egy rakáson.

Fejedelmi mulatság volt ez. A kappannál (aki az egyedüli parlamenti egyéniség a holt állatok között) Horváth Gyula kezdte meg a Jókai érdemeit magasztaló tósztokat, szép, lendületes pohárköszöntővel, mire Jókai felelt, körülbelül ezeket mondva:

»Hetven évet éltem, de úgy rémlik előttem, mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, azután nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt - most másodszor megint az a régebbi hazám van, amelyik szabad, boldog.

Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom.

Mikor azokat a híres pontokat megcsináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt, és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva. De néki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta:

- Követelem a só árának leszállítását.

Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, melyen a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.«

Jókai attikai sóval bővelkedő tósztja után sorba emelkedtek fel Wlassics miniszter, Beöthy Zsolt és Tisza Kálmán, leleményes módon aknázva ki a nap jelentőségének gazdag anyagát.

A szebbnél szebb beszédek után Szilágyit kívánta hallani az asztal, de Szilágyi nem akart felemelkedni, hanem amaz ötletgazdag csipkelődéseibe kezdett, melyek legnagyobb fűszerei az ilyen lakomáknak.

Nem ért semmit. Az asztal beszédet követelt. Szilágyi erre még elevenebben kezdte marcangolni a szomszédait szarkazmussal, és oda se hederített a követelések zenebonájára, míg végre Mikszáth kiszorította belőle a tósztot, melynek elhallgatása örök kár lett volna.

- Te most minket ütsz, csipkedsz - mondta Mikszáth - s úgy teszed magadat, mintha ebben a gyönyörűségedet találnád; pedig te voltaképpen beszédet szeretnél tartani, de még nincsen meg az anyagod hozzá. Olyan vagy, mint az angol. Mi, közönséges emberek, mikor utazunk, költünk; az angol azért utazik a kontinensre, hogy gazdálkodjék, gyűjtsön. Te azért beszélsz most, hogy anyagot szerezz - az alatt, míg ránk utazol - egy szép tószthoz.

Úgy is lett; az elhangzott gyönyörű beszéd egyike volt Szilágyi apró remekeinek. Valóságos elbűvölő hatást gyakorolt.

Gajári Ödön a háziasszonyt Jókai Rózát és a költő unokáját éltette: (a kis karonülőt fehér bársonyköpenykéjében a vacsora alatt mutatták be a vendégeknek).

Természetesen még egy csomó köszöntő volt, mind Jókaira, csupán Mikszáth Kálmán éltette a jelen levő államférfiakat, azon a címen, hogy ami szépeket Jókai megálmodott Magyarországnak, azt ők segítették valósággá lenni.

»Jókai álmai beteljesedtek - folytatta Mikszáth - ő álmodta meg az Androméda csillagot is, s a csillagászok ennek folytán fixírozták és konstatálták, hogy csakugyan megvan az Androméda. De ez a csillag már ott volt az égbolton, mielőtt a csillagászok konstatálták is, s mielőtt Jókai odaálmodta. A csillagok öröktől fogva ott voltak és ott lesznek. Mert azokat nem kell Bécsből kieszközölni. Hanem amit Jókai a hazának álmodott, annak a megvalósítása nem volt könnyű stb.«

Az öreg költő csak hallgatta, hallgatta a sok szép beszédet, míg egyszerre megnedvesedett a szeme...

A beszédektől-e? Ki tudja.

Néha kinyílt a műterem nagy ajtaja, amint új pezsgőket hoztak az inasok, s behangzott egy percre a belső szobákból az öreg dada hangja, aki a kis Macát, az unokát altatta:

Aludj Maca, aludjál,
Mamácskáról álmodjál.

Jó éjfél után volt már, mikor az öreg Tisza a gyufatartóját kezdte keresni a mellényzsebében, s akkor egyszerre rábukkant az órájára.

Megnézte, és a parlamenti harcok rettenthetetlen bajnoka elsápadt:

- Szentisten! Mit mondok a feleségemnek?

No, erre aztán minden embernek eszébe jutott a felesége: Bánffynak, Rákosinak, Beöthynek, Wlassicsnak, és a szép társaság, mely talán sohase lesz többé ilyen formásan együtt, elbúcsúzott Jókaitól, aki már a hetvenegyedik esztendejébe is belekóstolt az éjfél utáni órákkal.

- A viszontlátásig, gyerekek - szólt az öreg - mához tíz esztendőre!




KÖNTÖSNÉ ASSZONYOM

Klotild kir. hercegasszony elbeszélése

József királyi hercegünk fenséges neje szereti elbeszélni bizalmas vendégei előtt az alcsuthi fehér asztalnál, hol mint valami nemesi kúrián egy pántlikával megkötött egyszerű rézcsengettyű áll előtte a cselédek behívására, a következő, vele történt epizódot:

Néhány év előtt valamelyik téli napon hosszabb sétáról jöttem vissza a gyerekeimmel. Mindjárt a falu végén egy jól öltözött asszony, valami csizmadiáné-féle csatlakozott hozzánk. Jó meleg, újdonatúj prémes bundát viselt, s a feje pamutból kötött capichonba volt beburkolva, úgy, hogy az arcából alig látszott ki egyéb, mint a hidegtől pirosra mart orra és nyájas, barátságos szemei.

- Jaj lelkecskéim - szólt a leányaimhoz - nem fáznak meg maguk ezekben a vékony ujjasokban? No már nagy könnyelműség a mamájuktól.

Valóban szigorú hideg volt, s a befagyott hó kellemesen csikorgott a talpaink alatt.

- Az ujjasok prémmel vannak bélelve - feleltem a leányaim helyett.

- Ostobaság! - fortyant fel az az asszony. - Fityfirity dolgok ezek... - Lássa asszonyság, ezt a bundát, ami rajtam van, ez a jó, ez az igazi. Az igaz, hogy drága volt, harmincöt forinton vette az uram, Köntös János uram Tatáról, talán ismeri is az asszonyság?

- Bizony nem ösmérem - mondám.

- No, azt csodálom. De elég az hozzá, hogy harmincöt forint volt. Hát 'iszen mindenkinek nem lehet ilyen, mert sok pénz a harmincöt forint ebben az időben, de már legalább egy-egy meleg kendőt köthetett volna az asszonyság a szegény leánykák dereka körül.

- Ne aggódjon, jó asszony - igyekeztem Köntösnét megnyugtatni - nem gondolnám, hogy olyan hamar megfáznánk, hiszen gyakran megtesszük ezt az utat, és már nem vagyunk messze otthonról.

- Hol laknak édes lelkem? Itt Alcsuthon?

- Itt.

- Messze van még a házuk?

- Közel van már.

- No, az szerencse - folytatá vidám szószaporasággal. - Hanem ördög adtát, lépkedjenek hát sebesebben, mert nem fáznak úgy, ha sietnek; inkább én is sebesebben megyek. Hja, csak mégis a bunda a ruhakirály.

S barátságosan megsimogatta az új öltönyének meglehetősen durva posztóját, miközben egyre beszélt, egyre zsörtölődött, hogy ilyen vékonyan öltöztetem a leánykáimat.

- Bizony, bizony - fakadt ki kesernyésen - furcsa az úristen. Egy embernek gyereket ad, s nem adja meg a hozzávalót, másiknak nem ad gyereket, de megadja a módot. Volna csak nekem ilyen két leányom, még a cipőjüket is báránybőrrel béleltetném.

Eközben hazaértünk. A jó Köntösné nagyot nézett csak, mikor azt mondtuk a kastély előtt, hogy most már itthon vagyunk.

- Csak nem ez a maguk háza? - kiáltá utánunk.

S még jobban elbámult, mikor a kapuban álló ezüstzsinóros vadász köszönt és beeresztett. Valami különös gyanú kezdett benne ébredezni, s ott maradt nagy fejcsóválások közt, fel s alá járva, mígnem egy szembejövő paraszttól megkérdezte:

- Miféle família volt ez bácsi?

- Hát ez bizony a József főherceg őfensége famíliája volt, asszonyság.

A szegény jó Köntösnén nagy röstelkedés mutatkozott (mi már ezt az ablakból néztük), gondolkodott, habozott. Nyilván azon törte a fejét, hogy valahogy helyre kellene hozni a kudarcot.

Végre elhatározta magát, és bátor léptekkel egyenesen a vadász felé tartott:

- No, már meg kell adni - mondá magát mélyen meghajtva a vadász előtt -, hogy gyönyörű gyermekei vannak fenségednek.




BÁLINT CSÁSZÁR

(Képek a székely életből)

Voltaképpen Császár Bálintnak hívták az ország egyik legcsalafintább emberét, hanem az ismerősök megfordították a nevét, mert olyan hatalmas volt, hogy ráillett a császár név, legyen hát Bálint császár.

Ha csakugyan fejedelmi embernek születik, egész Európát megzavarta volna agyafúrt észjárásával, hálót szövögető elméjének finomságaival, s az emberi tulajdonok és gyöngeségekre épített filigrán plánumaival, de Bálint császár hála istennek csak egy székely város polgármestere volt.

Hanem ott aztán úr volt. Féken tartotta a gyeplőket, mint egy Napóleon. Nem szerették, de féltek tőle, imponált nekik. Kegyetlen is volt, zsarnok is volt, de persze csak a maga kis hatáskörében.

Ha az odavaló tyúkok naplót vezetnének, Heródes helyett írnák be évlapjaikra a Császár Bálint nevét. Mikor Tisza Kálmán meghált a városban, Bálint császár dobszó mellett hirdettette ki utcáról utcára előtte való délután:

»Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet, hogy szigorú büntetés terhe alatt a kakasait mindenki ölje meg este nyolc óráig.«

Az összes kakasok kiirtattak, hogy őexcellenciáját éjjeli álmában kakaskukorékolás meg ne zavarja.

És ebből következtetni lehet, tisztelt olvasó, a tyúktársadalom elkeseredésére. Milyen szomorú epocha volt ez nekik! Még Magdeburg ostrománál is minden asszony kivihetett magának egy férfit. De itt egyetlen kakas se maradt.

És még inkább lehet következtetni a Császár Bálint zsarnoki hajlamaira és hatalmára. Mi lett volna belőle, ha a polgármesteri pálca mellé kap egy guillotine-t is, s az egy szál kék atillás hajdú helyett egy jóravaló hadsereget?

De a »ha« csak »ha«. A valóság az, hogy ő így is erős és hatalmas volt, mindenféle zsírral megkent kezei messze kiértek a város határából, s amennyi darab földet belát egy torony tetejéről nagyító üvegen emberi szem, azon ő regnált valamely ügyes módon ő vezette, befolyásolta az embereket, akár akartak azok utána menni, akár nem.

Ma már azonban ő is csendes ember, alszik mozdulatlanul, némán, mélyen lent a földben, nagy hóbunda alatt.

*

Szép, piros arcú, gömbölyű emberke volt, ravasz, csillámló fekete szemekkel. Szinte fiatalnak látszott: a fehér szakáll és haj rajta, mint a rózsákra hullott hó. Olyan ravasz volt, hogy az ember majdnem azt hihette, Bálint császár fehérre festi bajuszát, haját és szakállát, hogy nagyobb tekintélyt mutasson.

Azokban az időkben ismertem meg a fürge öregurat, mikor az a betegség rajtam is erőt vett, melyen minden kabátos magyar ember keresztül esik (még jó, aki bele nem patkol), a »mandátum-vágy«.

Az öreg Bálint, aki mint afféle mandátum-specialista volt ismeretes, akárcsak a jó doktor, legott felismerte rajtam a gyanús szimptómákat. S valahányszor Budapestre jött, mindig megbíztatott engem is:

- Nono, majd csak kinézek valamit önnek is.

Egy alkalommal, meglehetős közel a választásokhoz, a Váci utcán találkoztunk. Az öreg messziről kiabált huhogó szapora hangján:

- Hóha, hahó! Álljon meg csak, édes uramöcsém!

Megálltam, az öregúr sebesen szedte apró, húsos lábait, de már jövet kiabálta nagy distanciáról, lihegve:

- Megvan már a hely, hogy a macska egye meg. Már ti. nem magát, hanem a helyet. Kutya egy hely, de meglesz benne. A macska egyen meg engem, ha meg nem lesz. (S kevélyen ütögette meg a mellét.)

Én csak mosolyogtam nagy szomorúan. Nem volt valami nagy bizalmam a macskában, hogy megeszi azokat, akik nekem kerületet ígérnek, s aztán nem adnak. De Bálint úr nem látszott ez egyszer tréfálni.

- Becsületemre mondom meglesz, csak ügyesen kell csinálni.

- És hol van az a hely? - kérdém.

Az öregúr egy híres kerületet nevezett meg ugyanazon megyében, ahol az ő városa volt. Valamikor egy nagy író képviselte.

Lehangolt a kerület neve.

- Az nehéz pozíció - mondám -, ahhoz sok pénz kellene, de én szegény vagyok.

- Szegény az ördög - pattan fel Bálint császár -, mert lelke nincs. De ön gazdag, mert egy ördöge van.

- Miféle ördögöm?

- Hát az én vagyok.

S olyan barátságosan s mégis olyan baljóslatún vigyorgott, mint egy valóságos ördög.

- Nono, fiatal barátom, ha én mondom... Amit egyszer én mondok. Egyen meg engem a macska, ha nem lesz igaz. Azért csak ezt a kerületet kell kérni a végrehajtó bizottságtól. S ha ijesztgetik, bátortalanítják, mindig csak azt kell mondani: »Nekem csak ez a kerület kell, a macska fél, de nem én; ott fogok föllépni«.

Úgy is lett. Minthogy nekem egyre ment a dolog, mert sehol se voltak különösebb összeköttetéseim, ezt a kerületet kértem el a párttól.

A pártban olyan közömbösen osztják oda a nehéz kerületeket, mintha egy-egy csillagot kérne el az ember tőlük a mennyboltról, hogy hát jól van, legyen a tied:

- De most láss hozzá, fráter, hogy ott valamiképp gyökeret verj!

Nehéz feladat! Gyökeret verni! De hova? A semmibe, a levegőbe. Hol kezdje az ember?

Végre is ott kezdtem, hogy írtam Bálint császárnak, mitévő legyek, mire ő visszafelelt, hogy nemsokára egy nagy névnap lesz a vármegye nábobjánál, aki éppen a kerület kellő közepén lakik, ott lesz minden valamirevaló választóm, hát menjek el oda a főispánnal, hol is egy karikacsapásra megösmerkedhetem inkognitó az összes faktorokkal.

Nemsokára ismét Budapestre jött e levél után, s felkeresett a lakásomon, hogy apró útbaigazításokkal lásson el a kalandos útra.

- Csak egy szemöldök-hunyorítással se árulja el most, hogy a kerületben föl akar lépni. Az nem jó volna. A hallgatás arany. S végre is, ha fecsegni kell, hát ott vagyok én. Ön csak azért lesz ott, hogy mint afféle író közelről akarja látni a székely népet. A többit bízza énrám.

- Hát ön is ott lesz?

- Természetesen. De ön úgy tegyen, mintha engem nem is ismerne. Ha szóba hoznak ön előtt, beszéljen rólam fumigatíve.

- Mit gondol? Azt már a világért sem teszem.

Bálint császár fölfortyant, ravasz szemei háromféle színt is játszottak.

- Csak tegye azt - mondá fensőséggel -, amit én megállapítok. Mert annak úgy kell történni. Tetszik érteni? Meg lesz a kerület, ne aggódjék. A plánum jó, instállom, s a plánum teszi a dolgot. Egyben nyugodt legyen, uramöcsém, hogyha egyszer a macska beledugja fejét a köcsögbe, hát akkor fel is nyalja a benne levő tejfölt.

Bálint császárnak csak egyetlen állatja volt a hasonlataira - a macska. Örökre a macskát varcalta, nyúzta.

A következő hetekben, mert már a parlament is vége felé járt, csakugyan elutaztam arra a nevezetes névnapra, messze a székely havasok közé.

Hó feküdt a mezőkön, mert tél közepe volt, a Nemere is fújt, mikor a főispánnal az ő kocsiján megindultunk, amint ő is mondá, »a nábob« nevenapjára.

Három-négy apró falun kellett keresztül mennünk, szegényes házikók a székelyeké, de tiszták, a kopjas kapu a vendéget üdvözlő feliratokkal ott van mindeniknél, ízléses tulipánokkal kifestve. A házak zsuppal vannak fedve - de kemencéik nincsenek. Bolond dolog is az, hogy már a füstöt is elfogják az okvetetlenkedő városi emberek, s mindjárt a tűzhelynél fogják el, hogy az egy lyukon menjen ki, akár tetszik neki, akár nem. Hát már a füst se legyen szabad? Ejh, csak hadd járjon, terjengjen és illatozzék, amerre és ahol neki tetszik a házban; hiszen a végén is felkerül a padlásra és miután kijátszotta magát, kioson a padláslécekhez, meglapul zsupok között, megfestvén azokat szép barnára.

Valami tornyos, bástyás, ragyogó várkastélyra gondoltam, mikor végre így szólt a főispán:

- Itt vagyunk a nábobnál.

Kicsinyke szerény kúria udvarán állott meg a négy párolgó ló, Magyarországon a szegényebb bocskoros nemesek laknak ilyenben. Az udvar tele volt kocsikkal, bricskákkal, hintókkal és bútorokkal. Almáriumok, ágyak, szekrények, bőrdívánok álltak künn a havon egymás mellé állítva.

- Itt valami költözködés van - mondám.

- Dehogy van - jegyzé meg a főispán -, hanem kirakták az összes bútorokat, hogy a vendégek beférhessenek.

- Hát annyi van?

- Majd meglátod. A mi gazdánkat mindenki szereti. De ni, itt is van!

Valóban künn állt a gazda a faoszlopos tornác alsó lépcsőjén hajadon fővel, nyájas arccal, melyen valami méltóságteljes komolyság ült a nemes szerénység mellett.

Ez hát a nábob! Ez a kedves arcú, deresfejű öregúr!

Megrázta a főispán kezét, majd a bemutatás után engem fogott karon, és bevezetett olyan kordiális barátsággal, mintha örökké ismertük volna egymást.

A tornácból egy tágas szoba nyílt, mely tele volt szürkeposztós farkas-bundákkal. Egész a gerendáig értek a bundák. A mienket, mikor lehámozták rólunk, úgy kellett fölhajítani a garmada tetejére, mint ahogy a búzakévét szokás föladni az asztagra.

A »bundák szobája« után, melyben a bundák miatt csak egy kis átjáró maradt az ajtóhoz, egy másik nagy szobába léptünk, mely tele volt vendéggel, ember ember mellett szorongott. A képzelhető legtarkább társaság. Itt egy elegáns lakkcipős alak, divatos ruhában, mellette egy másik, ósdi formájú kopott bekecsben. A sűrű tömegben csak nehezen lehetett mozogni, s a bemutatkozások is lassan mentek.

S milyen különös volt hallani magyarországi embernek a különféle rangokat egymás mellett.

Gróf Z. birtokos B-ről.

Sándor Károly néptanító F-ről.

R. községi jegyző.

B. alispán és így tovább. A jó székely atyafiak, primipilusok és pixedariusok, szépen megfértek együtt, örültek egymásnak, diskuráltak, disputáltak - és nem tartották szükségesnek egymást lenézni.

Maga a nábob, bár a természeténél fogva lassú és nehézkes, mégis erre az egy napra bizonyos fürgeséget erőszakolt magára, s úgy tudott járni-kelni e tolongásban, mint a karika, s sasszeme észrevette, ha valakinek gyufa kellett vagy szivar az agyarára.

- No, ne is vegyétek rossz néven - mondogatta -, hogy nem tudtok leülni. Ha a székeket behoznám, ti nem férnétek. Hát én pedig inkább benneteket akarlak itt látni, mint a székeket.

A szoba teljesen bútortalan volt, csak a mestergerendán voltak némi szerszámok. Az ingóságok kivándoroltak, csak a nagy kályha maradt odabent. Az az egy, ami nem teddide-teddoda jószág, hanem valóságos családtag. Tetejéről finom birsalma illat szállott, terjengett barátságosan elvegyülve a pipafüst fojtó szagával.

Keresztül hatolva a sokaságon, kezet fogva a bemutatott alakokkal, egy-szer csak megláttam a szögletben Bálint császárt is. Karjait összefonva állt ott. Első mozdulatom az volt önkéntelenül is, hogy feléje rohanjak, de egy tiltakozó mogorva szemintés megakadályozott abban. Homloka tele lett ráncokkal, a szeme véghetetlen hidegséget fejezett ki, mintha egyenest reám akarna kiáltani.

- Ember, ne közelíts hozzám!

A főispán is sarkamban volt, s mint jó mentor megfogta a galléromat a kellő pillanatban.

- Gyere, nyissunk be a harmadik szobába.

A harmadik és egyszersmind utolsó szobában öt-hat asztalnál ferblit játszottak. Összezsúfolva ültek a játékosok és gibicek, itt is alig lehetett mozdulni. A főispán mégis befurakodott a szoba belső részeibe, s valamit beszélgetett a játékosokkal a legutolsó asztalnál, aztán megint végigviaskodta magát visszafelé hozzámig.

- Akarsz-e ferblizni?

- Nem éppen.

- De hát akkor mit csinálsz itt egész éjjel?

- Hát megvacsorálunk, aztán lefekszem.

- Lefekszel? Hol? (Nagy szemeket meresztett rám.) Hiszen láttad, hogy az ágyak odakünt vannak az udvaron.

- Hát a többiek se fekszenek le? - kérdém kétkedőleg pillantva végig néhány aggastyánon.

- Egész főispánságom alatt elő nem fordult efféle lefekvés névnapon.

- Terringettét, hát nincsen a házban több szoba? Valami alvó kamra?

- Télen nincs, de nyár volna, a szénapadláson lehetne aludni.

- No, a te nábobotoknál nincs valami nagy komfort. Kezdem is apródonkint nem érteni, hogy miben áll voltaképpen a nábobsága.

A főispán apprehenzívus képet vágott.

- A székely ember, barátom, nem biggyeszti ki léha cifraságokban, amije van, egyszerűen lakik és él, még ha gazdag is.

- Hát csakugyan olyan gazdag? És miben van a vagyona?

- A földjeiben; mind príma földek.

- Sok földje van?

Őméltósága elgondolkozott egy kicsinyt, mintha az elméjében össze akarná szedegetni a réteket, erdőket és a szántóföldeket.

- Van annak talán kétszáz holdja is.

- Csak? - kiáltottam fel önkéntelenül.

A főispán a tudásnak bizonyos fölényével ütött hátba.

- Ne beszélj olyan hangosan, és jegyezd meg magadnak, hogy a nagyságot mindig az arányok teszik. Ha csak három zsemlye volna a világon, és a tied lenne az egyik zsemlyének a féle, gazdagabb embernek tartanának a Rotschildnál. Igaz-e vagy nem?

- No, ez egyszer igaz.

- Akkor nyugodj bele, és gyere ferblizni. Látod, még csak hat óra, s a vacsora legfeljebb éjfélkor lesz. Az időt el kell ölni. Már szorítottam is magunknak két helyet a legvégső asztalnál.

- Kik játszanak ott?

Rendre elmondta a játékosokat; nagy történelmi nevet viseltek valamennyien; három gróf volt és egy fejedelmi ivadék.

Ijedten hőköltem vissza. Hogy üljek le ezekkel kártyázni? Mindössze nehány tízes bankó volt a zsebemben.

- Nem, nem - dadogtam röstelkedve.

- Meg kell lenni. Hogy akarsz ismerkedni az emberekkel, ha nem azt csinálod, amit ők? Gyere, ha mondom.

Megfogta a galléromat, s vitt. A hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Mi lesz velem, ha elvesztem a pénzemet és nem tudok fizetni? Megöl a szégyen. Szaladni akartam, sőt már a vallomásra is el voltam szánva, de későn volt, mire zavaromban szóhoz jutottam volna, már akkor ott ültem a székben két mágnás között, már a kártya is ki volt osztva, és a szomszédom, az egyik gróf, nyájasan kérdezte:

- Megadod a vizit?

Megnéztem a kártyámat, két piros volt:

- Megadom - szóltam fojtott hangon - mennyi a vizi?

- Egy picula - felelték -, többnek nem szabad lenni.

Egy picula! Ó, be édesen hangzott most ez a szó: picula. Meg voltam mentve. Visszanyertem legott lélekjelenlétemet és biztonságomat, amelyre e napon oly szükségem volt. De mint a villám egyszerre végighasította agyvelőmet egy aggodalom. Hohó! ki tudja, mi Erdélyben a picula? Hisz ezek kupának nevezik a kancsót, méltóságosnak mondják a nemes embert, nagyságosnak a főurat. Az ördög igazodik itt el. Hátha a tízforintos bankót nevezik piculának?

Félénken indítottam hát el szemeimet az asztal közepére, ahol csakugyan közönséges Lónyay-hatosok csillogtak nyájas, ismerős fényben. Üdvözöllek, kedves kis piculácskák!

Nagy megkönnyebbülést éreztem, s áhítatteljesen áldottam magamban a régi fejedelmeket, akik szűken adományozták az uradalmakat a székely főuraknak. Sőt el is szedegették néhanapján. De bölcsen cserélték - mert bizony nagy zavarba hoztak volna most engem őnagyságaik - ha nem így történik vala.

Tehát ferbliztünk. Gyorsan múlt az idő. A fali óra kakukkja minduntalan előjött elkiáltani, hogy egy órával megint közelebb értünk a képviselő-választásokhoz.

Éjfél felé bejött a háziúr, és stentori hangon kihirdette:

- Az asztalokra és székekre szükség van, urak!

Abbahagyták a játékot, beseperték a pénzüket (valami keveset én is nyertem), felálltunk, mire aztán néhány perc alatt összetolták az üres asztalokat a két szobán keresztül, és vacsorához ültünk.

Azok a csodaszép, nyúlánk, szürke szemű székely leányok kezdték rendre hordani a nagy, egyszerű cseréptálakat.

A töltöttkáposztától és a ropogósra sült malactól kezdve, aki (mert megérdemli, hogy ne legyen: amely) még holtan is illedelmesen tartott a szájában egy sült almát, a kürtöskalácsig és levelen sültig ott volt a székely konyha minden dicsősége. Némely hatalmas illatú étel után be-beszólongatták a szakácsnét, nemes János Péterné asszonyomat, aki be is jött pironkodva mindannyiszor (mint a színpadokra a nagy szereplők), és felhajtott egy-egy pohár bort, mellyel a hálás góbék megkínálták, miközben a száját törülgetve eldadogta:

- Jobb is lehetne, instálom.

Azután megindultak a tósztok. A székely keveset beszél a lakomáknál, nyugodt, méltóságteljes és mogorva. Ha beszél felköszöntőkben, beszél pátosszal és meglehetős virágosan. Egész disputák támadtak és zajlottak le lassú hömpölygéssel, kacskaringós szónoklatokban.

A vacsora eltartott éjfél után öt óráig.

Ekkor felállt a nábob és újra így szólt:

- Az asztalokra szükség van.

A vendégek felálltak, s az asztalokat és székeket visszahelyezték a régi helyükre. Restitution in integrum.

- Hát most mi lesz?

A főispán vállat vont, mint egy igazi fatalista.

- Hát mi lenne? Megint leülünk ferblizni.

- De hát aztán?

- Mikor megjön az ideje, megjön vele a fölöstököm. Mit akarsz még tudni?

- Hogy a hazamenetelre mikor gondolsz?

- Ó, az még messze van, édes jó barátom. Odáig én nem gondolkozom előre. Hanem annyit mondhatok tájékoztatásul, hogy a névnapok itt közönségesen három napig tartanak.

- Abba én belehalok - szepegtem a meggyőződés határozottságával.

- A halottakra nem kötelező. Aki hamarabb meghal, az hamarabb megy, mert ide el se férne egy ravatal, hanem az életben maradókra kötelező a három nap; a negyedik a bundaválogatás.

- Hát az mi? - pattantam fel ijedten.

- Ejh, csak nem képzeled, hogy mikor negyednap hazaindulsz, akkor a garmada bunda közül, amelyik mind egyforma posztóra, szőrre és szabásra, te egyszerre odaböksz a magadéra. Egy egész nap telik el a turkálásban, az ide-oda hánytorgatásban. Hidd meg, hogy nagy mulatság az. S igazi élvezet, ha az ember végre post tot discrimina rerum a jószágához jut - föltéve, hogy el nem cserélték és el nem vitték, másikat hagyva helyébe.

- No, az szép lenne... Az enyim haszonbérbe van véve a szabómtól. Minden napra egy forint árenda. Ha elviszi valaki, holtomig fizethetem.

A helyzet valóban aggasztó volt. Ez csak az első éj, és máris el voltam bágyadva, meggótulva, szempilláim minduntalan leragadtak; Majmuna istenasszony sűrű öltésekkel kezdte összevarrogatni.

De a mandátum, a mandátum! Suttogta a nagyravágyás ördöge, és minduntalan kiszedte a férceket a szememből.

A kedves székely atyafiak elkezdtek velem kötődni:

- Hát a palócok csak ilyen legények?

Egy kissé el is szégyeneltem magamat, mert a tósztokban csak az imént dicsekedtem vele, hogy a palócok még a székelyeknél is régebben laknak itt - ha igazak a krónikák.

- Bizony igazak lehetnek - felelte egy éltes úr -, mert látszik is, hogy régebben itt vagy már, mint münk, mert ehol ni, hamarabb kezdesz kidőlni.

Bálint császárral egyetlen szót sem váltottam volt még idáig, messze az asztal végén ült a vacsoránál, mint »kun kapitány«. A kun kapitány egy ad hoc tisztség, Csaba vezér utódai közt és abból áll, hogy a kun kapitány töltöget a szomszédjainak. Minden négy-öt vendég közt ül egy kun kapitány, akit a gazda nevezett ki ilyennek, többnyire a kisebb tekintélyű emberek közül. Hogyan? A hatalmas Bálint császár szolgálja fel a szomszédait. Lehetséges-e? Vagy talán a szemem káprázik. Az is feltűnt, hogy az elszámlálhatatlan felköszöntők közül egyik se szólt a »székely Bismarck«-nak, ahogy a jelöltek szokták nevezni a követválasztást megelőző évben. (Persze a ciklusok elején csak »vén Császár«.) Ezen mellőztetés miatt meg is interpelláltam a szomszédomat:

- Mi az, hogy az öreg Császárt nem becsülik meg valami nagyon?

- Nemigen szeretik itt a megyében őkelmét. Nyikorgó talyigának senki se mondja »gyere hintó«.

- De ott bent a városban azt hallottam, nagy hatalom az öreg.

Az én bal szomszédom kedvetlenül sodorgatta, törülgette a tömött bajuszát.

- Hja no - szólt végre -, a róka is tiszttartó a maga lyukában.

A vacsora után, mielőtt újra a játékhoz ültünk volna, mégis sorát kerítette Bálint császár, hogy elsuhanva mellettem, a fülembe súgja:

- Nagyon jól mennek a dolgok, nagyon jól.

S hová később mindinkább kezdtek érezhetőbbé lenni a machinációi. Egy fiatalember félrehúzott egy sarokba és arra kért, hogy pártfogoljam a miniszternél valami hivatal elnyerésében; menyasszonya van már két év óta, de nem bírja elvenni, mert a szerelemhez éléskamra is kell. (Már, hogy ezt a lány öregei mondották így.)

- De nekem nincs befolyásom a miniszterre.

- Majd lesz - felelte jelentőségteljes hunyorítással, mintha azt mondaná: »tudok már én mindent«.

Kártyázás közben pedig odajött a hátam mögé az öreg Derczey János, a kerület legszájasabb embere, megveregette a vállamat szeretettel, és valami hízelgőt, szépet akart mondani, amivel megbíztasson, de azért a tapintat határát át ne lépje még most, másik agyarára tolván át nyelvével a szivarját, így szólott jelentőségteljesen, de szörnyűséges nyugalommal:

- Éppen olyan formájú lapockád van, öcsém, mint a Jókaié.

Felkacagott erre a főispán gibice, egy megyei aljegyző. (Azelőtt régebben ugyanis Jókai Mór volt a képviselőjük.)

- Csak tán nem lapocka szerint szemeli ki bátyám, a követeket?

Az öreg mogorván, szigorún tekintett le a szája eljárt ifjoncra.

- Vagy hogy igen, hékás. Csirke vagy te ahhoz!

Mindezekből láttam, hogy jelöltségem lanszírozva lett már. Szinte megfoghatatlannak tűnt fel, miképpen történhetett. A főispán senkinek sem szólt, mindig együtt voltunk, Bálint császárt pedig nem szeretik, alig is állnak vele szóba a megyei urak, s mégis észrevettem a barátságos nyílt tekintetekből, hogy jól indul a dolog.

Hát biz az úgy indult meg, hogy Bálint császár mindjárt este, amint megérkeztünk, elpletykázta nagy suttogással azoknak, akikkel jobban barátkozott.

- Hm, a főispán megint töri a fejét valamiben. Ravasz ember, rettentő ravasz ember. Olyan fej az, mint a Griff konyhája Brassóban, mindig fő benne ott valami. Vagy azt hiszitek, hogy hiába hozta ide azt a pesti embert.

- Hát miért hozta volna?

- Miért? Hát miért? Képviselőnek akarja varrni a nyakatokra.

A székely urak, akik hallgatták, összenéztek, hogy »ez bizony igaz lehet«.

- Hogy igaz-e? Tudom. Hogy kitől tudom? Hátha éppen tudni akarjátok, megmondom nektek, hogy maga Tisza mondta nekem, mikor a múlt hónapban nála jártam.

A székely urak gyanúsan kezdtek erre méregetni engem úgy félszemmel, savanyún, de a székely Bismarck csak folytatta az ő leleplezéseit:

- No, de megmondtam Tiszának, hogy abból ugyan semmi se lesz, s ha nem fogadott szót, ám ő lássa. Itt ugyan nem lesz követ, azt én mondom. De uramfia, nem is nekünk való. Hiszen nem tud ez még magyarul sem. Ugyan hallgassák csak, hogyan ejti ki a szavakat.

Bizonyos ímmel-ámmal fogadták eleinte e közléseket, de azért terjedtek a vendégek közt, mint a futótűz, s az öreg Bálint bá' az egyik csoporttól a másikhoz kacsázott, hogy ott is elmondja a maga nézetét, végezve imigyen:

- Nem lesz meg, ha mondom... ha egyszer én mondom... Macska legyek, ha engedem.

S ilyenkor hetykén a mellére ütött. Magam is többször láttam azon este, hogy a mellét egyre veregette az öreg - de ugyancsak el nem képzeltem volna, hogy milyen ravaszságban.

Természetes, hogy rögtön akadtak a kevély megyeiek közt, akiket bosszantott a Bálint császár prepotenciája:

- Nem engedi? De hátha megválasztjuk? - szólt egyik-másik gúnyolódva.

- No, azt szeretném én látni - pattant fel az öreg, mint egy mérges kakas.

De már erre feljebb hangon kezdte a másik is.

- Ejha! De nagy úr az úr. Hiszen önnek itt még voksa sincs. Csak azt szeretném tudni, hogy mi jogon akar itt rendelkezni?

Bálint császár a halántékáig vörösödött haragjában.

- Azon a jogon, mert én jobban tudom, milyen követ való ide, mint az urak.

- Ohó! Otthon parancsoljon, de nem itt. Nézze meg az ember. Hát én erre azt mondom önnek, uram, hogy én azért is őrá szavazok. Amit mondtam, mondtam.

Ha a diskurzus már túlságosan élénk lett, közbeléptek a csitítók.

- Pszt. Ne okoskodjanak. Ami nem járja, nem járja. Nézzék az urak, ide figyel, talán már meg is hallotta. (Ti. engem értettek.)

A higgadtabbak elkezdték szidni Bálint császárt, hogy illetlenül viseli magát. Ha már engem nem néz, legalább a házigazdára legyen tekintettel, akinek én most a vendége vagyok.

- Nem szégyenli magát, hogy folytonosan szapulja? Bizony még a fülébe jut.

De Bálint császár javíthatatlan volt. Verte a mellét, hogy őt nem lehet elnémítani:

- Én karakter vagyok - rikácsolta -, ami a szívemen, azt én ki is mondom.

Egész éjjel hallottam, átszűrődve heves beszédeket a szomszéd szoba hangzavarából, s nekem úgy rémlett, mintha a nevemet is hallanám. De ki gondolt volna effélére? Azt hittem, képzelődés az egész.

Bálint úr folyton folyvást dolgozott, agitált ellenem, s úgy fölpaprikázta az embereket, hogy mire megvirradt, már mindenki egy véleményen volt, mindenki hangoztatta:

- Meg fogjuk választani a pesti embert, punktum.

Volt olyan is, aki hozzátette:

- Ha kell, még a két lovam is eladom, és voksokat veszek az árán, de megmutatjuk, isten úgy segéljen, Bálint császárnak, hogy ez lesz a mi követünk és nem más.

Mikor kilenc óra tájban bejött a háziúr az ő sztereotíp kikiáltásával: »Kérem az asztalokat«, Bálint császár is beosont, s elejtvén valami gombot, a hátam mögött, amint lehajolt érte, hogy fölvegye, a következő hadijelentést morogta:

- Gratulálok önnek. Egyhangú lészen a választása.

A reggeli után megint ferbli következett. Egyéb változatosság nem történt, csak a szivarok fogytak el. Egy lovas embert el kellett küldeni a szomszéd faluba, ahol állítólag kaphatók kurta szivarok az örménynél. (Zsidó nemigen tud megélni a székelyek közt, mert ők az élelmesebbek. Egyetlenegy volt a megyében, de azt nagy becsben tartották a ritkasága végett, az ott névnapozott velünk.)

Szivar nem lévén, a házigazda összekereste öreg pipáit, pipaszárakat hevenyészett, néhányat kölcsönzött is imitt-amott a faluban. Nagy delícia volt az úgy is. Még a mágnások se fintorgatták az orrukat, amiért a pipaszár szotyagos.

Az ebédnél, mely körülbelül uzsonna tájára esett, megint megindultak a tósztok. A legtekintélyesebb emberek emelkedtek fel, rám ürítve a poharukat, olyanforma célzásokat szőve be, hogyha az isten is úgy akarja, mint mink, ezen mi vendégünket szívünkhöz jobban is megragasztjuk. Valamiképpen a kanyarodó patak messziről jön az ő csörgedező vizével, de akár milyen messziről érkezik, amerre elfolyik sehol se mondják, hogy ehol jön ni a nógrádi vagy a zólyomi patak, hanem mindenütt azt mondják: »Ez a mi patakunk«. Engedje az úristen ő szent felsége, hogy itt a mi megyénkből váljék a kis patak nagy folyammá.

Szépen, szívhez szólón tudtak ők beszélni, van valami bibliai őserő az ő különös észjárásukban; a Libanon cédrusainak illatával és Thibeza mézével.

A nagy éljenzésbe, az általános lelkesedésbe csak a Bálint császár egy-egy rakoncátlan gúnyos közbeszólása vegyült.

»Vagy ki tudja?« »No, majd meglássuk.« »Ember tervez, isten végez.«

Egyik szomszédjának fennhangon odaszólott:

- A macska is szereti a tejfölt, de ha mély köcsögben vagyon, hát akkor mégsem juthat hozzá, mert a feje be nem fér.

- Ez sértés! - kiáltottak a szomszédok. - Ez illetlenség!

Kevés híja, hogy rögtön ki nem dobták Bálint császárt, én vetettem magamat közbe, hogy szabad országban minden vélemény szabad legyen - s az a legjobb, amelyik szemtől szembe nyilatkozik.

Hallottam is a megjegyzéseket köröskörül:

- A mi leendő követünk nemes szívű ember. Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Az ebéd végén megszorította a kezemet a főispán.

- Szerencsés ember vagy, bizonyosan burokban születtél. Megfoghatatlan, hogy mi tetszett meg nekik rajtad annyira.

Vállat vontam, »isten tudja«, pedig most már teljesen világos volt előttem, hogy nem én vagyok itt a rokonszenves, hanem Bálint császár az antipatikus. S erre bazírozza a székely Bismarck a csatatervét, mely oly fényesen ütött be.

- Most már azt merem mondani - folytatá a főispán -, hogy biztos a mandátumod, ha csak gróf J. föl nem lép. Ő még hideg, mint egy jéghegy, s valami rejtélyes aggasztó van az arcában, ha a jelöltségedre céloznak.

Valóban J. gróf tartózkodó volt irántam. De ez, megvallom, e percben nem is aggasztott. Alig tudok akkori érzésemről számot adni, de az bizonyos, oly állapotban voltam, kimerülve, elbágyadva, hogy immár becsesebbnek látszott előttem egy órai alvás egy ötéves mandátumnál. Ha én egy órát alhatnám, istenem, de boldog volnék! Tízéves álmom lett valósággá, a mandátum e szinte biztos kilátásával, s most egy órai álomért odaadnám az egész valóságot.

Különféle terveket kezdtem kovácsolni, s abban állapodtam meg, hogy megszököm. Meglehet mindent kockáztatok ezzel, de mégis megszököm. Ha egy trón várna ébrenlétemre, mégis jobb szeretnék aludni egy szalmazsákon. Ah, az ember roppant gyenge, még ha képviselőjelölt is.

Míg újra összetolták a ferbliző asztalokat, kimentem az udvarra, hogy a levegő megmarjon, felfrissítsen, féltem az összerogyástól. A pitvarban Bálint császár enyelgett a szakácsnéval.

- Kedves cicám - mondá -, minden jó volt, minden fölséges volt, hanem egy kis túrós derelyét szeretnék estére. Van-e túrójuk?

- Van, instálom.

- Nagyon jól van. Hát meglesz? - S megveregette kedveskedőn a bal combját, persze a szoknyán keresztül.

- Meglesz, nemzetes uram.

Egy fiatal sugár leány éppen vitte ki az udvarra kiönteni egy csöbörben a piszkos vizet, melyben az edényeket öblögették.

Bálint császár jelentőségteljesen hunyorított felém.

- Csinos kis macska. Hm. Nem igaz?

Figyelmesebben megnéztem, csakugyan gyönyörű gyerek volt. Szép hosszúkás arca, halvány piros színű, mint a barackvirág, s a szemei, ezek a gazella szemek, olyan szelídek, ábrándosak, mint egy szenté.

- Hogy hínak, fiacskám?

Amint megszólítottam, első dolga volt a kékvirágos szoknyáját görcsre ereszteni, mely fel volt gyűrve és hátul összekötve úgy, hogy az inge nagy darabon látszott ki alul. Durva volt az ing, de mégis bájos és ingerlő. Csak miután leeresztette a szoknyáját, akkor felelt.

- Zsuzsinak.

Körülnéztem, hogy nem hallja-e valaki, amit mondok.

- Hallod-e, Zsuzsika, megtehetnél nekem egy szívességet.

- Kettőt is, instálom.

- Szavadon foglak, Zsuzsika. Éppen kettőt kérek.

A leány elmosolyodott.

- Bizony, már sajnálom, hogy nem hármat mondtam.

S annyi kellem, annyi természetesség volt a mozdulataiban, amelyekkel ez udvarias szavakat kísérte, hogy egy comtesse is megelégedhetett volna vele.

- Elég a kettő is. De tudsz-e hallgatni?

- Meglehet - mondá dévajkodva -, de eddig nem próbáltam.

- Jaj, szívecském, ha te hallgatni nem tudsz, akkor minden elromlik.

- Ej, no - szólt, a fejét féloldalt hajlítva -, hát olyan romlós portéka?

- Biz az olyan. Egy fuvarost kellene fogadnod számomra a faluban, aki éjjel megvárjon itt átellenben a haranglábnál nagy titokban, és elvigyen Brassóba.

Zsuzsika ijedten csapta össze a kezeit:

- Jézus Mária, Szent József, még csak az kellene. Hiszen akkor engem mindjárt elcsapna az urunk a szolgálatból.

- Csak tán nem?

- Vagy igen. Ránk van parancsolva, hogyha valamelyik vendég szökni akar, azonnal jelentsük a tekintetes úrnak. Mi lenne, ha magunk szöktetnők el?

- Hát nem teszed meg, Zsuzsika? - szóltam rimánkodó hangon. - Nagy jutalom ütné a markodat.

- Nem, nem - s még a keze mozdulatával is elhárította a tervet - nem tehetem. (A kezecskéit bűnbánóan összetette.) Bizony isten, nem tehetem, pedig tudom, hogy maga itt nagy úr lesz...

- Már hogy én leszek nagy úr.

- Hogy maga lesz. Megmondták nekem. Tudjuk mi, miről beszélnek az urak maguk közt, de mégse teszem, mert lássa... mert... mert...

Nagy zavarba jött, a kötényét a szájába vette és harapdálta.

- Mert nekem senkim sincs, nekem semmi se kell, hanem a Borbála, az megteszi... én azt gondolom, megteszi...

- Ki az a Borbála?

- Az is olyan cselédleány itt, mint én, de annak szeretője van a katonaságnál, hát az megteszi. A Borbála nem fél az ördögtől sem - mert annak szeretője van.

- Hol van az a Borbála?

- Az a konyhában mákot tör. Hát nem hallja a mozsárkongást?

- Küldd ki, fiacskám! Légy oly jó.

- Nagyon szívesen.

- Hopp, megállj még. Ha már olyan makrancos vagy ebben, pedig nem illik ám egy ily szép leányhoz.

- Ilyet hétfőn kell mondani - szólt a leány könnyed pirulással -, hogy egész héten igaz legyen.

- De fiam, én nem várhatok hétfőig. Elég szép vagy te így hét közepén is. Azonban arra kérlek, azt tedd meg legalább, hogy kikeresed estig a bundák közül az enyémet, hidd meg, nem leszek háládatlan.

Zsuzsika tiltakozón rázta a fejét, a dús szőke varkocs kecsesen himbálózott a vállán jobbra-balra.

- Ó, hogyisne! Még mit ki nem gondol! Isten ments! Hisz rá se ösmernék a bundájára. De különben se tehetném, mert részes lennék a szökésében.

Ebben a percben lépett ki a pitvarból Bálint császár az udvarra, s felmarkolván egy marék friss havat, elkezdte vele dörzsölni az arcát. (Székely medicína a bágyadtság ellen.) Elég volt ránézni Bálintra, hogy egy kis együgyű furfang jusson eszembe.

- Jól van, jó, Zsuzsika. De hát legalább a szivartárcámat keresd elő.

- No, azt már megteszem, de hol van?

- Bizony isten nem is tudom. Hiszen ha tudnám, akkor nem kellene, hogy keresd. Azazhogy... megállj csak. Az bizony a bundám zsebében lesz valahol.

- Majd megtalálom én - szólt a leány tettetett együgyűséggel. - Ha sorba tapogatom a bundákat.

A székely észjárást kell eltalálni, ha a székelyekkel boldogulni akar valaki. Ez a kis fruska is csak a kellő formát várta. S olyan buta pofácskát vágott hozzá, hogy öröm volt ránézni.

- De a Borbálát el ne felejtsd.

- Azonnal küldöm.

Csakhamar kijött a Borbála. Szép szál leány, nyurga termetű, gödrökkel az arcán, élveteg vérpiros ajkakkal, fekete szemei fénylettek, villogtak, mint két szentjánosbogár. A nehéz, nagy bunkójú mozsártörőt a kezében himbálta könnyedén, mint valami légycsapót.

- Eszemadta hugom, te, amint látom, buzogánnyal jösz.

- A Zsuzsika küldött, instálom, hogy valamit parancsolni tetszik.

Elmondtam neki a kívánságomat. Csóválta a fejét meg a buzogányt. Egy darabig habozott.

- Nehéz dolog - mondá -, de én is nehéz dolgot fogok kérni a méltóságos úrtól. Tyúkért tyúkot, ökörért ökröt. Megteszi?

A szemembe nézett, mereven, fürkészve.

- Hogyne tenném meg. Megteszem.

- Egy levelet visz tőlem a királynak. Megteszi?

- Elviszem.

- És személyesen adja oda. És négyszemközt. Mert szégyenlős a dolog, nem szeretném, hogy sokan tudják. Átadja?

- Odaadom, ha találkozom vele.

- Már hogyne találkozna, hiszen egy városban laknak.

- Ugyanazon egy városban.

- Hát akkor jól van. Minden rendben lesz. Megfogadom a fuvarost éjjelre, és egy kavicsot dobok az ablakra, ahol kártyáznak. Ez annyit fog jelenteni, hogy a kocsi a haranglábnál várja.

Kitanítottam a bundára nézve is, hogy azt a Zsuzsika, aki belső leány, előkeresi, s akkor azt valahogy ügyesen a konyhába kell csempészni, és éjjel feltenni a kocsira.

- Meglesz, instálom.

Mint egy olyan ember, aki veszedelmes nagy terveket mozgat, némi izgatottsággal kerestem fel a ferblitársaságomat, ahol egy üres szék várt. S ez az izgatottság fenntartott, erőt adott, pillanatokra. A kemény fejű székely grófokon ellenben meg se látszott, hogy már a második éjszaka felé járnak. Vidorak, frissek voltak. Istenem, micsoda anyagból gyúrtad meg ezeket az embereket!

Egy óra se múlt el, már bejött Zsuzsika lábujjhegyen, és elémbe tette a bundában hagyott szivartárcámat.

Lázas öröm fogott el: tehát sikerült. A bunda megvan. A fele már elsült a tervnek. Csak még a másik fele lóg. Kinyitottam a tárcát, két britanika volt benne.

A partnerek megdöbbenve néztek össze. J. gróf vérfagyasztó pillantást lövellt szúrós szemeiből a kincsre.

Britanika szivarok! Az ördögbe is, ez nem tréfa, két napi kurta szivar után.

Síri csönd támadt e látványra, s roppant feszültség uralkodott, a főispán, aki éppen osztott, letette a kártyát, mintha érezné, hogy valami nevezetes fog történni.

Azt hiszem, felfogtam a pillanat jelentőségét, mert egy belső ösztöntől mintegy kényszerítve, egyszerre kivettem az egyik szivart, a szebbiket, és J. grófnak nyújtottam.

A gróf mosolygott, édesdeden mosolygott, aztán leharapta a szivar végét, és még egyszer rám mosolygott.

A szivar pompásan szelelt. Nagy füstöket eregetett szép lassan az orrán keresztül, hogy minél tovább ott bolyongjon a becses pára a szájpadlásában és az orr belső lyukaiban.

A harmadik szippantásnál egész ábrázata mennyei kéjt fejezett ki.

- Pompás szivar - dünnyögte -, igazán kapitális egy szivar.

Később azután óvatosan veregette le a hamuját.

- Én csak akkor szívok ilyet, ha Pestre megyek.

- Valóban ritkán jársz oda - szólt közbe a főispán.

- Talán nem is megyek többé soha.

- Hogyhogy? Pedig nekem azt mondták, miképp is mondjam csak... hogy a jövő országgyűlésre szándékod van...

- Ah, üres beszéd. Vén, lomha csont vagyok már. Egy pillanatig talán gondoltam, hogy föllépek, ha más nem akad, de - tette hozzá - már úgy nézem, akadt. (Nyájasan hunyorított felém a szemével.) És végre is, mint mondom, vén, lomha csont vagyok, és végre is ez a szivar olyan fölséges... és végre is, mi a vizi?

Egy kő gurult le a szívemről. J. gróf már nem lép föl ellenem. A britanika leteperte.

Vígan folyt most a ferbli - bár én szórakozottan játszottam. Fejem zúgott a kimerültségtől, szemeim kápráztak, az eszem pedig megzsibbadt. De a szerencse szeszélyes istenség, nem merem már mondani asszonynak, mert a legkimerültebb emberhez szegődött. Valóságosan belém csimpeszkedett, s bolondul nyertem, egyre nyertem. Igyekeztem visszaveszíteni a pénzt (mert a jelőltnek nem jó nyerni), hasztalan, a könnyelműen eldobott piculák minduntalan visszakerültek a »zsinórból« egy falka hatosokat hozva magokkal.

Vagy ötven, hetven forint nyereségem volt már éjfél előtt, mikor egyszerre megcsörrent az ablak.

Felkeltem. A hátam mögött egy becsületes képű, szeplős arcú fiatal úr ült, mint gibic. Nem tudom a nevét, nem is tudtam.

- Vedd át, kérlek, egy kicsit a kártyámat, míg kimegyek. A vizit már beadtam.

Szó nélkül leült a helyemre.

Mire az ajtóhoz értem, a kártyaasztalok mellett kifejlődött tolongás közt az érdemes helynök utánam kiáltott:

- Kóstáltatnak. Adjam?

- Amint neked tetszik.

A pitvarban Zsuzsi ült egy ládán, és tejes habot vert egy sárga agyagtálban. (Mert persze a vacsora még csak ezután lesz.)

- No, Zsuzsika, isten áldjon meg - mondám halkan, egypár forintot nyújtva feléje.

Leeresztette a tálat a ládára, és hátratette a kezeit.

- Nem fogadok el pénzt.

- Hát mit adjak?

Zavartan sütötte le a szemeit.

- Azt gondolom, semmit. De ha mégis eszébe jutnék, küldjön inkább... inkább...

- No, ugyan mit küldjek, talán szeretőt?

- Ó nem azt! Kell is nekem!

Kétszer is megakadt, míg kinyögte.

- Küldjön Brassóból a fuvarostól egy stangli szagos szappant...

Elmosolyodtam.

- Igazad van, kis Zsuzsika. Előbb a szappan. Ez a sorrend. A szagos szappanhoz majd megjön a szerető. Igaz-e?

Durcás arcot vágott, s a habtól tajtékos kanállal felém hagyintott kedveskedve, mintha meg akarna ütni:

- Ugyan, menjen már!

Künn szurok sötétség volt, alig bírtam kibotorkázni az udvarból, nem láttam semmit, csak a harangláb fehérre meszelt alapzatát. Csakugyan ott izgett-mozgott, feketéllett valami eleven dolog. Ezek az én lovaim lesznek. Inkább sejteni lehetett a szekeret, mint látni.

Közelebb érve a toronyhoz, szoknyasuhogást hallottam. Ah, ez a Borcsa, a szép nyúlánk Borcsa, azokkal a szemvesztő piros cseresnyeajkakkal, a villogó hamis szemekkel. Bolondos éjszaka, hogy még ezek a szemek se bírnak átragyogni a feketeségén!

Csak a ruhasuhogás jelezte, hogy ott van. S a szoknyasuhogás az éjben varázslatos, ingerlő, valóságosan ellenállhatatlan.

- Maga a fuvaros?

- Én vagyok, instálom - felelt egy tompa férfihang.

- Mehetünk?

- Mehetünk.

- Látja-e majd az utat?

- Ahogy az út lát engem, instálom, úgy én is látom őtet, instálom.

Ezalatt közel jött a magas női alak, és kezembe csúsztatta a levelet.

Egy pillanatig éreztem, amint keze az enyimet érintette. Sajátságos érzés fogott el. A saját fantáziám megrészegített, mert az kiegészítette, teljessé tette a Borcsa szépségét, és rárakott az éj átláthatatlanságán keresztül annyi bűbájt, annyi varázst, hogy fölbizsergett a vérem tőle, s egy démoni vágy rám kényszeríté, hogy átkaroljam a derekát, s egy csókot lopjak tőle - ami pedig azt a bizonyos katonát illeti.

Pillanat műve volt e pajkosság, átkaptam a derekát s magamhoz szorítottam a fejét, mely gyapjas nagykendőbe volt burkolva.

- Ó, jaj! - sikoltott fel. - Ne bolondozzon teens úr, mert összetöri a pápaszememet.

Erre a szóra egyszerre eleresztettem.

- Miféle pápaszemet?

- Ami a szememen van.

A hangja ismeretlen volt előttem. Ezt a nyalka, vékony hangot én még sohasem hallottam.

- Hát kicsoda vagy te?

- Én a Péter István nagymamája vagyok, özvegy Péter Mihályné, instálom.

- Milliom ördög! Mit keres maga itt? És ki az a Péter István, akinek maga a nagymamája?

- Az, instálom, a Borcsa leány jövendőbelije, ha az isten is, meg a király is úgy akarja, és hazaereszti.

- Úgy? A Borcsa levelét hozta? Hát úgy is jól van.

Ezzel felültem nagy bosszúsan a szekérre, s reggel felé beértünk szerencsésen Brassóba, ahol huszonnégy órát aludtam egyhuzamban. Sok-sok év elmúlt azóta, de még most is kedvesen emlékszem szeretetreméltó székely gazdámra, és szeretetreméltó vendégeire. S gyakran képzelem úgy, mintha még mindig folyna ott a ferbli, s mintha még mindig ott ülne helyemen a szeplős gibic, és játszanék helyettem.

Egyszer csak megnyílik az ajtó, szinte várom, hogy megnyílik és hopp, belép rajta, lassú cammogó lépteivel, fontoskodó arcával, amint pillanatra megvillan emlékezetemben, és teleönti a szobámat bankókkal, hatosokkal, mondván:

- Meguntam már várni az urat, instálom, hát vagy más embert ültessen oda, vagy fogja a pénzét, ehol van ni. Éppen egymillió forint és néhány ezer.

Persze, hogy sok év múlt azóta. Semmi sincs már meg az emlékezeten kívül e napokból. Az ifjúság sincs meg. Bálint császár sincs meg (no ugyan kialussza most magát), a mandátum sincs meg (már ti. az, amit őtőlük kaptam), csak a Borcsa levele hányódik még egyre az íróasztalomon, sokszor látom, ha az irataim közt turkálok, mosolygásra fakaszt piros pecsétje, mely egy gyűszűvel van lenyomva, és ez együgyű címirata:

T. C. Ferenc Jóska úrnak magyar apostoli királynak őfelségének tisztelettel adassék Budán.

Szegény Borcsa, tudom, sokat epekedett, de mit tehetek én róla, hogy sohase voltam még azóta négyszemközt a királlyal? Nem énrajtam múlott, de őfelségén.




LATKÓCZY IMRE

Az utolsó hároméves országgyűlésre több tehetséges fiatalember került be a Házba, s ezen időben jutott nagyobb szerepléshez Berzeviczy Albert, Visi Imre és Láng Lajos, s e ciklus végén lett a Ház tagja Tisza István is. Ugyancsak erre az országgyűlésre küldte fel Latkóczy Imrét Nyitra megye egyik kerülete, s ő mindjárt a felirati vitánál feltűnt egy csinos beszédjével. A mindenható Tisza letette ceruzáját és figyelemmel hallgatta a szónokot, aztán így szólt: »Igen értelmes, okos beszéd volt«. S ezzel a pár szóval meg volt alapítva a Latkóczy karrierje. Bizonyos érdeklődés kezdte kísérni, mely idők múltával még inkább fokozódott. A fiatal gárda tagjai, Láng Lajossal az élükön, akkor csinálták meg a »keddi vacsorakompániát«, mely a legtehetségesebb fiatal politikusok közt némi szorosabb kapcsot hozott létre, de amely vacsorák idők jártával kimentek a divatból, azaz annyira divatba jöttek, hogy most oda járt a pártból mindenki, s ma már legfeljebb arra jók, hogy a képviselő urak keddi estéken az illő jogcím miatt nagyobb léleknyugalommal hagyhassák egyedül unatkozva otthon a feleségeiket.

Latkóczy Imre is csakhamar keresett tagja lett e szellemileg disztingvált kis csoportnak, s attól a naptól fogva, amint első beszédje sikert aratott, mindig fokozottabb tevékenységi kört vívott ki magának a Ház bizottságaiban s a beszédjeivel a plénumban is. A plénumban ugyan ritkán beszél, ha csak nem mint előadó; különben csak akkor beszél, ha indikálva van, hogy ő szóljon s ha érzi, hogy érvei a kérdés megértését elősegítik. »Haza« nem szokott beszélni, pusztán a nyomdafesték kedvéért még kevésbé. Pedig mint szónok vonzó és elegáns. Gesztusai a megboldogult Grünwald Bélára emlékeztetnek. Előadása folyékony, világos és tömött, de az élénkebb fordulatokat nélkülözi. Csodálatos az, hogy bár Tisza Kálmánnál jobb szónokaink bőven voltak (sőt Tisza alig is volt szónok, inkább csak nagy debatter), mégis a mai parlamentre rendkívüli nagy hatása volt. Ma a Ház »beszélői« (ritka kivétellel) a Tisza-iskola szerint beszélnek, az ő formáival, fordulataival, nyelvezetével és modorával élnek. Még a legrosszabb szokásait is átvették, annyira, hogyha Tisza például köhécselt volna beszéd közben, ma valószínűleg igen gyakran lehetne hallani a mondatok közben némi parlamentáris krákogásokat.

Egy azonban bizonyos, és ez az (hogy én is a Tisza egyik mindenki által használt szófűzésével éljek), miszerint a Latkóczy ereje nagy részben a judíciuma helyességében és a közigazgatási téren szerzett ismereteiben van. S azért a kormány már évek óta igyekezett őt nehéz főispáni állásokra megnyerni, sőt az államtitkárság is már régen lebeg a feje fölött.

Latkóczy szikár, vékony alak, finom vonásokkal átbarázdált körte alakú arccal, melyet ritkán látni mosoly nélkül. Egész lénye csupa előzékenység, szeretetreméltóság - szinte túlságosan kedves. A társaságoknak kényeztetett kedvence - de ő arról nem látszik tudni semmit. Amellett eleven, ügyes társalgó s finom gentleman, ki igen kényes az illedelmi kérdéseknél. Ha grófnak születik, ma talán udvari marsall lehetne.

De így is nem megvetendők az ő komoly tulajdonai mellett e jelentéktelenebb, de tetszetős nagyvilági vonások, melyek végre is nem csapnak a túlságba. Hiszen monoklit nem visel.

Ruganyos, életerős, fiatal temperamentumú ember még, kit a belügyminiszteri államtitkárságban rokonszenvvel fogad a közvélemény.

Múltja a szakadatlan munkásságáé (amint azt alábbi életrajza is mutatja), s már fiatal kora óta bírta társai szeretetét és becsülését. Őszinte jellem, átlátszó, mint egy Dzierzon méhköpű. Ellenségei, ha majd lesznek, aligha fognak találni egyéb hamisat rajta, mint a haját... De csitt, hiszen a »Vasárnapi Újság«-ot szépasszonyok is olvassák.




SZERENCSÉTLEN SZÓNOKOK

Bevezetés, illetőleg Tóth Pál esete

Nem azokról akarok beszélni, akik nagy diadalokat arattak a szónoklat terén, de azután szomorú végük lett, hisz' a politikában a vég csak szomorú lehet; még kevésbé szólok azokról, akik nem tudnak beszélni, ezek úgyse szónokok. Hanem valami egészen más lebeg a mi szemeink előtt.

Hogy is értessem csak meg, mit akarunk? Hát igen, egy történettel fogom kimagyarázni.

Ösmertem az Alföldön egy Tóth Pál nevezetű fiatalurat, igénytelen emberkét, akiről azt se tudták, hogy él, míg egyszer le nem esett a lóról.

Azzal aztán egy csapásra híres lett.

Az ördögbe is! Egy fiatalember leesik a lóról, a Kúnságban, 25 éves korában, ez igazán hihetetlen, csodálatos.

Az egész városon kiütött az izgatottság az esemény hallatára, hogy Tóth Pál leesett a lóról. Hetekig beszéltek erről, emlegették a leesés részleteit, az utcán egymásnak mutogatták:

- Ni, itt megy Tóth Pál, aki leesett a lóról.

Igyekeztek vele megbarátkozni, »pertu« lenni a férfiak, mint egy érdekes emberrel, sőt az asszonyok szívét is megmozdította a kíváncsiság egy olyan udvarlót fogni, aki a lóról leesett és aki emiatt messze vidéken specialitás.

Az a sok más ezer ember, aki a lóról soha le nem esett, mert ott csupa ilyenek laktak, unalmas sablon-alak számba ment; de ezt az egyet kiemelte ez a körülmény; ebédekre, lakodalmakra hítták, hogy elbeszéltessék vele a vendégeknek az esetet, kényeztették, megszerették és megválasztották főjegyzőnek (penna való úgymond a kezébe), s mindezt csak azért, mert szegény leesett egyszer a lóról.

Hát ilyen lóról leesett orátorokat akarunk az olvasónak bemutatni - miután már sok emberöltőn mindig csak olyanokat dicsőített a nyomdafesték, akik sikerrel, dicsőséggel szavalták el az ő mondókáikat. Pedig hát mi virtus van ebben a beszélő országban, hogy valaki jól elmondja a beszédét? Hisz itt már az apró gyerekek is országgyűlésdit játszanak, s még a kukoricacsősz is olyan dikciót kanyarít el ha nekidurálja magát, szüreten vagy disznótoron, hogy egy burkus udvari tanácsost kilelne a hideg - ha így ex abrupta annyit kellene elmondania.

Az úgynevezett nagyszabású beszédekről a legnagyobb élő szónok (Szilágyi Dezső) azt mondta egyszer:

- A legfontosabb beszédnél is többet nyom a valóság mérlegén egy bolha teste.

A nagy beszédeket tehát bámulja más, a jó szónokokat éljenezzék meg a Házban, ha még bele nem untak, mert annyi jó szónok van Magyarországon, mint ahány görbe fa az erdőben, de a szerencsétlenül járt szónokok igazi specialitások. Azokat érdemes összegyűjteni és átadni a hálás utódoknak.

I. Urbanovszky Ernő és Deák Ferenc

Az öreg bácsi, akit Ucsunak neveznek egymás közt a képviselők, népszerű, kedves ember, aki megelőzte kortársait azzal, hogy igazi klub-lakó, aminők eddig még csak Angliában vannak.

Agglegény lévén, délelőttjeit és délutánjait is a klubban tölti, és úgy tekinti azt, mint egy sok évtized óta megszokott otthont; a dívánok, melyeken üldögél, az óra, mely vagy harminc esztendejét ketyegte már el, a hűtelen tükrök, melyek azelőtt feketének mutatták, most fehérnek, mind kedves ismerősei neki, s nagy válságok idején ki is mutatja az öreg irántuk való mély ragaszkodását:

- Történje magát ami akarja, de én itt maradok. Ha tik elmentek, hát elmentek, valaki csak lesz, aki itt lesz, hát én azzal leszek, aki ide fogja jönni és punktum.

Más politikai nyilatkozatát nem ösmerik az öregnek, aki egyébiránt másképp igen tisztességes hű pártember és fedhetetlen jellem. A Házban sohase beszélt. Csak a kerületében, de azt is tótul.

Hogy mi vette el kedvét a szónoki babéroktól? Éppen ez az az eset, amely miatt ő nyitja meg a szerencsétlen szónokok rovatját.

Történt ugyanis, hogy Deák Ferenc az 1872-iki választások küszöbén beszédet mondott Budapest belváros választóinak, melyet a sajtó és közönség egyhangúan fenomenális remeknek ösmert el.

Ucsu is hallgatta a beszédet és egy merész ötlete támadt, amint egyre zúgtak a levegőt rázó éljenek:

»No már ilyen éljeneket én is szeretném. Nagy delícia az. Hm, miért ne szerezném őket magamnak meg? Lefordítom Deák beszédét tótra, és elmondom odahaza mint a magamét. Az ördög se nem tudja meg.«

Lefordította a nagy beszédet, betanulta, és felutazott vele Trencsinszka sztolicába, ahol a kerülete feküdt.

Elmondta szépen szórul-szóra sok vervvel, lendülettel. Hát nézi, nézi, de a választók hidegen maradnak (az ördög bújjék a bőrükbe!), odább mondja egész tűzzel, lelkesedéssel, de semmi hatás. Nagyot emelint a hangján, mindegy, a tótok unatkozva morognak.

Ez az eset annyira kihozta a flegmájából, hogy visszajövet, mihelyt Deákot magasztalták, nem állhatta soha szó nélkül.

- Nagy ember, 'iszen nagy ember, de sohase nem nyúlnék többé az eszéhez. Olyan az mint a sztrehlói csevice, hogy idegen palackban szállítva elveszíti övé savanyúságát.

S őszintén elmondta, hogy a Deák beszédje mennyire nem tetszett a trencséni tótoknak.

A dolog eljutott Deák fülébe is, s évelődni kezdett Urbanovszkyal:

- No Ucsu, ezt nem viszed el szárazon, vicem pro vice. Elkérem valamelyik tót beszédedet, a Kubiczától, lefordíttatom, megtanulom, és elmondom jövőre a belvárosban. Megállj Ucsu!

Ucsu egy filozóf mosolyával felelte, mikor ezzel ijesztgették azután.

- Hát mi lenne, ha Deák elmondaná? Semmi se lenne. A száj teszi, nem a beszéd. Bizony isten. Az én szájambul Deák beszéde se nem volt jó, az ő szájából az én beszédem is volna nem rossz. Vanitas vanitatum.

Azóta hallgat, mélyen és bölcsen hallgat Ucsu, ott ül a Ház közepe táján, és mikor a legnagyobb orációk folynak, ő csak egyre rázza ősz hajjal vastagon borított nagy fejét, mintha minden megéljenzett mondatnál azt kiáltaná:

- Vanitas vanitatum!




A RÓZER CSALÁD EBÉDJEI

I. A Rózerék vagyonra tesznek szert

Mindig mondom, ezek a szerencsétlen újságok nem tudják, miről írjanak. Összehordanak hetet-havat innen-onnan, az akadémia üléséről, ahol sohasem történik semmi, és azt a semmit megírják, referálnak nagyúri estélyekről, ahol mindig történik valami, de azt a valamit meg nem írják. Hírt adnak a parlamenti ebédekről, ahol senki se mer igazat beszélni, s a halálozásokról, ami által az illetőnek, akiről szólnak, már semmi élvezetet nem szereznek, nemhogy a Rózerék ebédjeiről csevegnének, amelyek mindig érdekesek, ahol mindig ebédel valami kitűnőség, és élvezetesen beszél a heti eseményekről a tudni vágyó családnak. Becsületemre mondom, érdemes volna külön sztenográfust küldeni a Rózer-ebédekre.

Hogy kik azok a Rózerék, fogja kérdeni az olvasó. Előre tudtam, természetes is, hogy megkérdezze. Éppen azért vagyok én itt, hogy elmondjam.

Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb pesti polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa utca, saját ház), a polgári erényeknek és a demokrata műveltségnek azon a fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhítozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik ez a dolog a belügyminiszter előtt.)

Régi patrícius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.

Rózer Nep. János fővárosi képviselő és a Ferenc József-rend lovagja, fiatal korában patikáriusnak készült, és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)

Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a Kígyó-patikában, egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagy tokájú Schramm József (régi törzsvendégek még emlékezhetnek rá), és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöccsére.

Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:

- Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat, keserű koktumokat főznék a Kígyó-patikának a laboratóriumban, mikor fölséges töltött káposztákat, mosolygó túrós csuszákat főzhetek a saját vendéglőmben.

Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul, háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek, Kós Ferencnek Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él, s aki fent említett ebédeknél ma is szeretetreméltó tapintattal elnököl.

Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piacon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos, ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig ott sürgött-forgott a konyhában, és ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment (sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgyhogy Rózerék szemlátomást gyarapodának az anyagiakban.

Mert hát értett hozzá Rózer úr; nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus ember is, bővelkedő hasznot hajtó ötletekben.

Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége, és megvett egy a vendéglőjéhez közel fekvő külvárosi patikát, ekképpen okoskodván:

- Miért készítsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát mért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.

A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra bíztatták, hogy már most okozati összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.

Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind a két üzlet belenyúlik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak, és ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felráncigálja az embert a legédesebb álmából: »Kelj fel dolgozni!«

Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, mellyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek, s ekkor így szólt Rózer János:

- Hallod-e Kriska? Voltaképpen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rúg. Annak az ötpercentes kamatja 25 ezer forint. Éppen több, mint kellene. Mert én fiam három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?

- Nem tudok - felelte Kriska.

- Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket, a pénzéből nem kérünk. Igazam van-e Kriska?

Kriska igent bólintott, s Rózerék eladván vendéglőjüket és gyógytárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rotschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is új földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel, és a Herkópáternek se mozdul a jólétnél tovább.

Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik komolyan vette, és megapprehendálta a Rózerék szemrehányását, s ilyenformán szólhatott magában:

»Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!«

A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál. A második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.

- Semmi az - mondogatta Rózer úr -, mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.

De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasokat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:

- Nono! Mi akar ez lenni?

A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek: Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.

Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott. Ez a Nina volt, aki most a Sacré Couer-öknél van, de a szombati dinékre hazaeresztik.

Kilenc gyerek volt már, s mind virgonc, eleven, mint a halcsik, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni.

- Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!

Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szíve, és imígy szólt egy napon a feleségéhez:

- Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A Biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy újra üzlethez kell látnunk.

Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az új tervekbe. Rózer úr egy parkettkocka-gyárba fektette a tőkéjét Szlavóniában, és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyenformán okoskodhatott magában:

Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyerekek kellettek, ezután adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket, és adok nekik még több pénzt.

A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skarlát jöttek-mentek egymásután, a piros cédula le se ment az ajtóról. Öt esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke boglyos Nina.

Óh, azok a pici koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehér üveges hintón messze, messze, meghökkentették Rózer urat.

- Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyerekemnek.

Megint visszavonult az üzlettől végleg, eladva a kockagyárat két hollandus vállalkozónak.

Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriász-párti a kerületi körben, este egy kis sörözés a József téri Virágbokornál, karácsonykor krisztkindli a gyerekeknek, húsvétkor új selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következésképp kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?

II A dinék története

Így éldegélt a Rózer család hosszú évekig teljes homályban - egy akkora világító lámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a Zöldfa utcai házat, a többi pénzüket betették az első hazaiba és egyéb takarékokba, s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óraláncot viselt a nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a fülén. Az úrnak három pénztárcája volt a zsebében, az egyik a nagy bankókra, a másik a kis bankókra, a harmadik az aprópénzre, az asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelencét is hordott magával, s minden nyári vasárnap elvitte a feleségét a Margit szigetre uzsonnálni, ahol rántott csirkével laktak jól.

Így is folyt volna le egész életük csendben, egyszerűségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a háziorvosuk, dr. Wlada Celestin (akivel hihetőleg bővebben ösmerkedünk majd meg a dinéknél) elküldte Karlsbadba.

A derék asszonyság vissza is tért egy hónap múlva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagoló kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.

Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, hol selyemszoknyái, hálóréklijei és más fehérneműi voltak elpakolva, megrökönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfiingekké és egyéb férfi lim-lommá.

Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította mennyi a vesztesége, s mennyit érhet, amit a kosárban talált. Bíz az édeskeveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotváló készülék, két pár kopott cipő, néhány harisnya és amit előbb kellett volna említenem, egy újdonatúj urasági inasruha ötágú koronás ezüstgombokkal mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimpflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.

Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az többé vissza, minélfogva a mindent értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.

- Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasancúg, mért ne fogadnánk bele egy fickót, amelyikre éppen ráillik?

- Nem bánom, János.

Csakhamar akadt is egy a dzsentri-klubból elcsapott species, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi nehézségek. Georges (valódi néven Szabó Gyurka, Rév-Komáromból) ragaszkodott a bajuszához, Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy a harisnyás inas meghagyott bajusszal egy lehetetlen látomány.

Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georges-nak kellett engednie a bajusszal. Sok huzavona után ötvenöt forintért végre is megvált tőle.

Rózer úr kerek számban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.

- Azt az ötöt a borbélynak kell adnom - mondá bánatosan sóhajtva -, egész életében hadd emlékezzék a gazfickó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.

Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livrét. Mily bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer mama előtt. Valami új, csodálatos és előkelő levegő kezdett lengeni e szűk szobákban, a ripsszel és kanavásszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni, meglapulni az ő tekintete előtt, s a kinyitott ablakon valami különös előkelő illat ömlött be.

E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió, elbódította Georges ezüst gombjainak csillogása. Valóban féltek e Georges-tól, amint megjelent, hideg, merev arcán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a színpadon a márkik komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolnivalót Georges. Rózer úr nem merte többé a pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer akaratlanul így szólt a hamu láttára »pfuj«. Az asszonyság, aki a díványon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pózba, ha a komornyik lépteit hallotta közelegni.

Feszélyezte őket, és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzésüket. Féltek tőle, és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva, és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.

- Mit ér az előkelő inas - sóhajtá egy napon Krisztina férje előtt -, ha senki nem tudja és nem látja?

- Nem értelek - dadogta János úr, de értette.

- Egyszer egy pozsonyi kisasszony selymet lopott a boltban - mondá Krisztina, aki szeretett szülővárosából történeteket mesélni -, ruhát varrt magának belőle, gyönyörű ruhát, de félt benne kimenni az emberek közé, csak otthon viselte bezárt ajtók mellett, és e feletti bánatában megőrült.

Rózer úr gondolkozóba esett:

- Nem szeretném, hogy úgy járj Krisztina. Mit szólanál hozzá, ha egy fogatot szereznék, egy szép fogatot, és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon?

Az asszonyság szemei felragyogtak.

- Óh, be szép lenne, János.

Egy hét múlva megvolt a hintó két szép almásszürkével, s a következő vasárnap Georges-zsal kocsiztak ki a ligetbe.

Boldogok voltak, de csak kevés ideig.

- Mit ér - pattant fel Rózer úr egy alkalommal -, hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámulják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják, kit irigyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irigyelnek.

No ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a medicínát.

- Az kellene János, hogy az ismerőseink hozzánk jöjjenek.

- Valami ilyesmi - mondá az öregúr komolyan.

- És, hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.

- Természetesen.

- Miért ne adhatnánk tehát diner-ket?

- Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.

Az asszonyság homloka elborult.

- Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.

- Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon, és az is Rotschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.

- János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!

Most azonban Rózer úr homloka borult el.

- Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk lelkem mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.

Rózerné elgondolkozott.

- Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek a nejével utaztam hazafelé (báró Plichta leány az ezredesné). Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók őket.

- Bah! - kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. - Tegyük össze amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő is eljönne.

- Ki az?

- Az ő erdejéből vettem a parkettkockákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi eleven képviselő nélkül nem is képzelhető fiacskám elegáns ebéd.

- Az egyszer úgy van - mondá meleg meggyőződéssel Rózer mama. - S milyen párti?

- Fájdalom, kormánypárti.

- Ejh, hagyd el János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.

Rózer úr fülig vörösödött:

- Hallgass Kriska, hallgass... - és szégyenlősen tapasztá tenyerét a felesége szájára.

Diktum, faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerűen; a régi kopott patriárkális bútorok közé nem lehetett oly előkelő személyeket híni - tehát új, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsből, s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak, és szalonokat, szellős termeket csinálni a bérlakásokból, s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.

De most már minden megvan, s a teljesen nyélbe ütött ebédek, melyeken a főhelyeket rendesen a képviselő és az ezredes foglalják el (mindenik igen okos és mindenik kitűnő elbeszélő), egyre tágabb körökben keltenek méltó irigységet. A vendégkoszorú szűkebb része áll a doktorból és a részint elhalt, részint élő gyermekek keresztszülőiből. Az asztal végén a dragonyos önkéntes ül, Nina hugával.

Az ezredes és a képviselő ez ebédeken beszélik el a hét fontosabb eseményeit. S valóban egy idő óta igen sűrűn hallani, amint szájról-szájra kering a fővárosban: »Bibithy képviselő beszélte a Rózerék ebédjén ezt vagy azt«.

Máskor pedig, kivált becsületbeli vagy katonai afférok idején, villámként futja be a hír az illetékes köröket:

»Bobor ezredesnek ez volt Rózeréknél ebben az ügyben a véleménye. Az ezredes így fogja fel a dolgot, punktum.«

Megesik, igaz, ritkán, hogy valami gondosan eltakart kulisszatitok kerül napfényre, érdekes szerelmi tragédiákról és idillekről rántódik fel a lepel. Keresik, kutatják honnan szivárog a világosság. Hát kisül, ez is a Rózerék ebédjeiről jön. Bobor ezredesné (szül. báró Plichta leány) éles nyelvecskéje csevegte el igen érdekesen.

Az ezredesné (báró Plichta leány) széles ismeretségű nő, sokat látott, sokat élt, sokat tud, sokat hallott, és mindazokból, amiket az ezredesné (szül. Plichta baronesse) látott, hallott és átélt, nem hogy elfelejtene valamit - de még hozzá ád. Egyszóval kifogástalan úridáma...

De hiszen meg fogják önök jobban is ismerni, mert lapunk élelmes kiadója, aki a Rózer családdal jó lábon áll, kieszközölte, hogy a híres ebédekre egy munkatársunk ezentúl mindig meg legyen híva, és szabadságában álljon az ott hallott tanulságos dolgokat az Új Idők számára lesztenografálni.




A MAJORNOKY KISASSZONYOK

(Kozsibrovszky tréfája)

A »Ne okoskodj, Pista« című elbeszélést írván a Pesti Hírlapban, amelyben gróf Kozsibrovszky, a nagy tréfacsináló és fölültető szerepel, az elbeszélésem keretébe nem volt belevehető egyik legjobb csínje, mert hátráltatta volna a cselekvény gyorsabb menetét. De ha már benne vagyok, bizony nem sajnálom külön föltálalni.

A dolog Rimaszombatban játszik. A nagy piacot kell elképzelni szép őszi napon: garmadával állnak a gyümölcsök a gyékénysátrak alatt, ott ülnek a pirospozsgás tiszolci asszonyok a mogyoróiknál, diós zsákjaiknál, a csinos zeheri menyecskék az almarakásokon, s ha megáll előttük a vevő megkérdezve: »Édes-e az alma, édes?« dévaj mosolygással felelgetik vissza:

- Édes bizony, édes.

Hát persze, hogy a gonosz csont Kozsibrovszky oda is elvetődik, és egy mogyorót áruló menyecskével kezd legyeskedni, aki szívesen csattant elmés szóra, még ha egy kicsit csiklandós is, maga módja szerint még csiklandósabbat, de amellett el nem felejti az üzletet sem.

- Ej no, de csintalan szája van az úrnak, legalább már vegyen a mogyorómból!

Kozsibrovszky meg is vesz egy kézikassal vagy nyolc-tíz iccényit, de mi az ördögöt tegyen most már vele? Egy percig zavarban van. Hanem a gondviselés, az csak mindig segít neki a pernahajder csínyjeiben.

Ahol lép ki ni a kapujából nagytekintetű Hiléczy Sámuel uram, az ásványtan tudós professzora, hosszú, burnótszín kaputrokkjában, bozontos, elhanyagolt üstökével, s egyenesen a piacnak tart. Noha legényember még, görnyedten, totyakosan szedegeti kiaszott lábait, amelyeket sose dresszírozott táncmester, mert egész élete az ásványvilág búvárlatában telt el, s különben sem nézi sokra ezenkívül a világot. Olyan az előtte, mint egy lábbal fölrúgott hangyazsombék. A rúgást a tudomány adja. A sürgő-nyüzsgő hangyák - a szamarak - ellenben azt hiszik, hogy valami általuk megállapított célból jönnek-mennek. Pedig mennek, mert lökést kapott a dombjuk.

De ha nagytekintetű Hiléczy professzor úr nem vet ügyet a mozgó-rajzó hangyákra, őtudósságát azok ugyancsak megnézik, mert meglehetős furcsa alak. Éppen az átellenes ablakból is a két Majornoky kisasszony nevetgél (gyönyörű két szőke fejecske egymás mellett), egymásnak mutogatva valami különöset a tudós úr alakján vagy öltözetjén. Érdekes volna tudni, hogy mit beszélnek - de végre is lehetetlen. Az ördög tudná azt, hogy ilyen két pajkos fejecskében mennyi csintalanság elfér.

Elég egy pillantás az utca öblébe Kozsibrovszkynak. Látja Hiléczyt, és látja szép rokonait, a Majornoky kisasszonyokat, héja tekintettel. Ő mindent észrevesz. Hopp! Megvan! Tudom már, mit tegyek a mogyorókkal.

S alig hogy áthalad mellette a tudós professzor, szemüveges szemeit a földre szegezve, hiszen a földben vannak az összes titkok, hirtelen odaint egy ácsorgó suhancot:

- Gyere ide, fickó, tudod-e hol laknak a Majornoky kisasszonyok?

- Nem tudom.

- Amott néznek ki az emeleti ablakból. Az a két szép leány. Látod-e?

- Nem vagyok vak.

- Fogd ezt a kosarat, vidd el nekik, megértetted?

- Nem vagyok siket.

- És mondd meg, hogy Hiléczy professzor úr küldi. Meg tudod mondani?

- Nem vagyok kuka.

- Hát miképp mondod?

- Hogy Hiléczy professzor úr küldi.

- Nagyon helyes; itt van ez a fényes kéthatosos, ha jól elvégezted és visszajössz, még egy ilyet kapsz tőlem.

A gyerkőc visszajött tíz perc múlva.

- No, mit mondtak?

- Nagyon nevettek.

*

Már talán régen el is felejtette Kozsibrovszky az ő csínyjét, midőn egy nap fölolvasás volt Budapesten az Akadémiában, amit a tudós Hiléczy Sámuel tartott (mert Hiléczy 1. tagja az Akadémiának): »A kövek alakja az özönvíz előtt«. Ez volt a »kiváló fontosságú« értekezés tárgya. Hogy milyenek voltak a kövek az özönvíz előtt, habár ott voltam, és gróf Kozsibrovszky t. képviselőtársam mellett ültem a hallgatóság közt, mégsem tudnám már elmondani, de azt hiszem, hogy akkorában nem lehettek olyan cudar kemények, mint most, mert a tudós kollégák a fölolvasó körül elég kényelmesen aludtak rajtuk, azonban a fölolvasás után fölébredtek, és a vidékről jött tudós tiszteletére egy kis vacsorát hevenyésztek az István vendéglőben, és noha már éjfél volt, sehogy se volt kedvük aludni. Beszélgetés közben egyszerre csak Rimaszombatra fordult a figyelem. A tudós fiatalember (mert csak negyvenéves még a professzor úr) szokatlan derült volt ezen az estén, dicsérte a városka levegőjét, az ivóvizet.

Kozsibrovszky közbeszólt:

- Azonfölül igen jó lakásod van, kedves öregem, fölséges kilátással.

- Nem valami különös a kilátás, mindössze egy kopasz domb, s még távolabb a szőlők, amelyekben már a filoxéra garázdálkodik.

- Ohó, ne titkolódzál, kedves öreg. Én a vizavíkat értem, a két szép Majornoky kisasszonyt átellenben.

A professzornak elborult a homloka. Egy fájdalmas vonás tette sovány, barázdás arcát még szomorúbbá.

- Óh, azokat a szegény leányokat érted? Szívemből sajnálom. Megőrültek.

Most Kozsibrovszkyn volt a sor megijedni.

- Ne beszélj! Az nem lehet! Engem nem értesítettek semmiről. A legkedvesebb unokahugocskáim.

- Már pedig azok megőrültek.

- Megfoghatatlan! - kiáltott föl Kozsibrovszky. - Mind a ketten?

- Mind a ketten - mondá a tudós rendületlen meggyőződéssel.

Kozsibrovszky, ez a léha, víg fráter, belesápadt a rémületes hírbe, annál is inkább, mert eszébe jutott, hogy nagyatyjok, Majornoky Gedeon is Döblingben halt meg. Az unokákra szokott visszatérni az efféle.

Eltolta a borospoharat magától, kialudt a havanna a szájában, izgatottan odahúzta a széket Hiléczyhez.

- És hát mit tudsz, kérlek, a részletekről? Milyen körülmények közt történt? Mi mégis a rögeszméjük?

Hiléczy csodálkozó szemeket meresztett Kozsibrovszkyra.

- Hát hogy tudnám én ezt? Értek én az ilyenekhez? Törődöm én az ilyenekkel?

- Tudom, hogy csak kövekkel foglalkozol, de csak mégis hallanod kellett...

- Én sohase szoktam hallani semmit - szólt a professzor önérzetesen. - Én vagy tudok valamit, vagy nem tudok. Hallomás után nem beszélek.

- De már engedd meg, édes barátom, ha nekem elmondod a hugocskáimról ezt a szomorú dolgot, mégiscsak...

- Mondom már, hogy semmit se hallottam.

- Teringettét, akkor hát honnan tudod?

A professzor úron valami zavarféle látszott, restellte elmondani, ami következik, habozott egy percig, hogy az illusztris társaság kisszerűnek, közönségesnek fogja találni az ilyen köznapi hitványságot, végre azonban mégis a közlésre határozta magát.

- Hát kérlek, úgy volt az, vagy három hónap előtt, azt hiszem, még ősszel, behozta egy este szakácsném a vacsorámat, és így szólt:

»Ma, mikor kint jártam húsért a mészárszékben, a Majornoky kisasszonyokkal találkoztam.«

Szakácsném szeret fecsegni, mint minden hosszú hajú állat; hagytam tehát, hogy elvégezze azon bizonyos számú mozgásokat, melyekre a nyelvének naponként szüksége van.

»Azt üzenték általam a nagytiszteletű úrnak« - folytatá.

Csodálkozva emeltem föl a szememet:

»Nekem üzentek?«

»Igen, a nagytiszteletű úrnak.«

»De hisz én nem is ösmerem őket.«

»Mindegy, mégis üzentek.«

»És mit üzentek?«

»Azt üzenték, hogy ők nem mókusok.«

Nem mókusok? Hát mondtam én valaha, hogy ők mókusok? Hát mért üzennek nekem ilyesmit? Egész éjjel ezen töprengtem. Nem mókusok! Hát persze, hogy nem mókusok. De mért kell éppen én előttem megállapítani ezen kétségbevonhatatlan igazságot. Nem tudtam aludni azon éjjel. Annyira fölizgatott rejtélyességével ez üzenet. Soha életemben nem beszéltem ezen leányokkal, sem másokkal őfelőlük. Hát mit jelenthet ez? Valamely olthatatlan kíváncsiság hajszolt megoldani a talányt. Mert kell valami okának lenni, amért üzentek. Kell, kell, és ezt az okot meg kell találnom. Másnap se szabadulhattam a szfinx-szerű üzenettől, velem jött és bosszantott: elkísért a katedrára és diákjaim közé a laboratóriumba a köveim közé, és ezek a kövek rám vigyorogtak gúnyosan, mintha ők is azt mondanák: »Nem vagyunk mókusok, nem vagyunk.« Hidd meg nekem, Kozsibrovszky, hogy közel voltam már a megőrüléshez - amikor végre sikerült megállapítanom, hogy az egésznek igen egyszerű a nyitja, valóságos Kolumbus tojása...

- Mi? - kérdék egyszerre négyen is.

- Az, hogy meg vannak őrülve a leányok. Ez az egyetlen kielégítő magyarázat. És ebbe belenyugodtam.

- Más indíciumaid nincsenek? - kérdé Kozsibrovszky, édesdeden nevetve.

- Más indíciumok? - pattant föl a nagytiszteletű professzor úr. - Minek volnának? Nem elég ez? Avagy magyarázd hát te meg, hogy miért üzenték volna józan ésszel, hogy ők nem mókusok.

Kozsibrovszky buta arcot vágott, és vállat vont:

- Hja, ha én azt tudhatnám.




MAGYAROK SZAPORÍTÁSA

Wlassics kultuszminiszternek jutott eszébe az a zseniális gondolat (annak ösmerték el a pedagógusok is, a politikusok is), hogy az elemi iskolákban, a nem magyar ajkúakban, száz olyan magyar mondatot kellene betanítani a gyermekeknek, amelyben benne van körülbelül mindaz, amire nekik első szükségük lehet egy esetleges érintkezésben a magyarokkal. Ezzel a száz mondattal a gazdájuk már bátran elindulhat a magyarok közé, nagyjában beszélni képes velök. A minisztert az a kombináció vezeti ebben, hogy a gyermekek ötven százaléka esetleg elfelejti a maga száz mondatát, mely száz fogalomra szól, de a másik fele apródonkint kibővíti, s egyszer csak szinte észrevétlenül azon veszi magát észre, hogy a magyar nyelvet teljesen megszerezte oly gyorsan és könnyen, mintha találta volna.

Nekem is nagyon megtetszett az idea, és a miniszternek, ki a száz mondat összehozásával megbízott, megígértem, hogy megcsinálom.

- Nem könnyű dolog - mondá.

Mosolyogtam.

- Mennyi időre van hozzá szükséged? - kérdé azután.

- Egy esős délutánra - feleltem.

Most ő mosolyodott el.

- No, majd meglátod!

E naptól fogva gyakran törtem a fejemet, hogy miképpen kell a magyarokat szaporítani (már ti. az ismert metódusokon kívül). Összes érdeklődésemet abszorbeálta a magyarosítás kérdése. Összeolvastam, amit erről a tárgyról publicistáink írtak, de ebből, megvallom, igen kevés hasznom lett. A száz mondat megszerkesztésének kötelezettsége mindjobban kezdte nyomni a lelkiismeretemet, s mint alaktalan gyurma kóvályogtak fejemben a mondatok. Száz mondat, mi az? Száz mondat, száz sor. Száz sort gyerekség megírni. Igaz, hogy éppen a legszükségesebb száz mondatnak kell lenni. A nép foglalkozásának és szóbeli érintkezésének összes fogalmi anyagából, mint egy biztos kézzel kell kirántani a lényegeset. Annál jobb... Legalább valami virtus is legyen benne. Ámbár virtus nélkül is örömest megcsinálnám, hogy használjak vele a fajtámnak.

Ezen közben (őexcellenciája valósággal bogarat eresztett e kérdéssel a fejembe) megint a falvakat kezdte végigkóborolni a fantáziám. Ott vagyok újra a parasztjaim között, akiket hajdanta ékesen kivarrt ködmönökbe öltöztettem a novelláimban, s azóta szépen engedem róluk lehúzatni a megszavazott adójavaslatokkal. Újra látom a falunkbeli kavicsos országutat, labodával, szerbtövissel a széleken, ahol szekerek nem járnak, kátyúkkal a középen, ahol járnak, különféle nemzetiségű utasok vonulnak el naphosszat, s szóba állanának a mi embereinkkel, ha lehetne, jelekkel mutogatnak, ha valami kívánságuk van, ha egy ital vízre megszomjaztak, vagy ha a kis csikójuk eltévedt, ha valami a kocsin összetört és szerszám kellene kölcsön a kijavításához - s kezdem az elmémben kiszedegetni, hogy a Matyejnek milyen magyar mondatra is volna most hirtelenében szüksége.

Másrészt itthon, a főváros utcáin is jobban kezd érdekelni azóta, hogy mit beszélnek egymás közt a nép emberei, mint hogy mit beszélnek a folyosón gróf Zichy Jenő és Zelenyák, pedig az is igen érdekes lehet. Egy-egy cselédfélét vagy napszámost, aki magyarul szól, de meglátszik a kiejtésén, hogy nem magyar anya lökdöste a teknőjét (mert a szegény embert mindjárt a születésénél kezdik csalni, bölcső helyett rengő teknőben altatják), megkérdeztem:

- Hol tanult magyarul?

Egy tagbaszakadt ember, aki egyik felvidéki képviselőtársunknak az inasa, azt felelte:

- A katonaságnál, uram.

A katonaságnál, a gyűlöletes katonaságnál, a németesítő intézménynél.

- Melyik ezrednél szolgált?

Elmondta, hogy a huszároknál volt, többnyire magyar fiúk közt, s két év alatt játszva tanulta meg a nyelvet.

Alig vártam, hogy ismét találkozzam egy ilyen szaporodott magyarral (van belőle már hála istennek elég példány), midőn az »Angol királyné« előtt rám ösmer a hajdani selmeci kosztadó gazdámnak a fia, aki most egy konfortáblinak a bakján ül, és jól beszél magyarul. Mikor utoljára láttam, a selmeci kis házikó falánál ült, és gombozott a többi vásott utcai sihederrel, és csak németül beszélt.

- Én vagyok a kis Lojzi, tekintetes uram. Rám nem ösmert, ugye?

Nagy nehezen visszaidéztem emlékezetembe.

- Hogyne, persze, persze. Most már emlékszem. Ejnye, hát hol tanultál meg olyan jól magyarul?

Egy darabig habozott, megmondja-e, de azután mégis csak kivallotta:

- A börtönben.

- Mennyi ideig ültél bent?

- Egy évig.

- Persze, magyarok közt.

- Csupa magyarok közt. Gyarmaton.

Igazán szép eredmény, dörmögtem magamban, s most már valóságos mániám lett kivallatni az embereket, mi módon jutottak magyar nyelvhez. Kezdtem mindjárt otthon a saját szepességi szakácsnémon.

- Hol tanult meg maga magyarul, Zsuzsánna?

Zsuzsánna megtörülgette a száját a kötényével, aztán nagy szégyenlősen lesütötte a fejét.

- A szeretőmtől.

- És mennyi idő alatt?

- Egy félév alatt, kérem alássan. Az imposztor aztán odébb állott, kérem alássan.

Úgy? Tehát a katonaságnál két évig kellett tanulnia magyarul a képviselő inasának, a börtönben elég rá egy esztendő és a konfortábli-kocsisnak, Zsuzsánál pedig csak egy félesztendőt vett igénybe a csodatevő szerelem. No lám, mégis ez a legerősebb földi intézmény.

És még nagyobb szenvedéllyel kérdezettem fűtől-fától, aki hónapok óta szemem ügyébe akadt, hol szedte a magyarságát, hallottam is sok mindenfélét, az egyik cserén volt, a másik magyar faluban szolgált, de egyetlen eset sem fordult elő, hogy valaki azt mondta volna:

- Az iskolában tanultam.

Éppen ez az. Éppen ezen akar Wlassics segíteni, s most már roppant kedvvel láttam a száz mondat megírásához, be sem várva az esős délutánt.

Ment is a dolog sebesen, mint a karikacsapás negyven mondatig, de a negyvenedik mondatnál borzadva láttam, mire vállalkoztam, s mekkora nagy utat kell lefutnom, míg a századik mondathoz érhetek. Ha addig kell az esős délutánnak tartania, nagyobb özönvíz lesz, mint Noé idejében volt. Egészen úgy tett velem Wlassics, mint a sakk feltalálója a kalifával, azt kívánván tőle, hogy a sakktábla minden kockájára egy búzaszemet tegyen, s a másikra mindig kettőzve. Hát bíz az első kockákat egy szakajtó búzával is könnyű volt végigrakni, de a vége felé már az Eszterházy-magtár se lett volna elegendő.

Siettem is legott elpanaszolni a nehézségeket a miniszternek.

- Hja, mondtam én azt - felelte -, te azt hitted, hogy csak úgy le kell szedni a száz legjelentékenyebb mondatot a köznyelvből, mint a tejről a tejfölt, mely a köcsög tetején van megülepedve, hanem ez olyan processzus, barátom, mintha a tej össze volna habarva a tejföllel, és akkor kellene a tejfölt külön kiszedegetni.

Persze, hogy olyan. Töprenkedem, rágom a tollat, képzelem magamat szolgálatot kereső oláh pesztonkának, vándorló német kertészlegénynek, sajtokat vásároló tót embernek, bérletet kereső rác boltosnak, megbetegedett vendnek, aki a doktort keresi, szomjas rutén utasnak, aki ivó-forrás után tudakozódik stb., de a mondatok lassan csurognak, nagyon lassan, pedig az írótársaim is mondanak ajándékba némi használhatót, s a folyosóról is hozok néha egyet-egyet az államférfiaktól, de mind kevés, még mindig kevés... a századik mondat oly messze van még, hogy a fantázia is elfárad, míg a környékére ér.

Ezért támadt az az ötletem, hogy elpanaszolom bajomat e lap hasábjain a közönségnek, abban a hitben, hogy az olvasók közül sokan fognak beküldeni egypár mondást (sok embernek sok jut eszébe), s azokból aztán válogatva, mégiscsak meglesz a száz legszükségesebb mondat - mellyel isten segítségével megapasztjuk a következő generációkban az idegeneket Magyarországon.




VÁSÁR AZ OPERAHÁZBAN

Vajon álmodta-e volna valaha Cartouche, Franciaország legregényesebb és az egész világ legelegánsabb rablója, amikor az ő szeretetreméltó alakja is elhomályosodik a fosztogatás terén, mert még sokkal kedvesebb rablókat szül a divat?

Hátha még azt tudta volna, hogy az áldozatok magoktól fognak elmenni a rablók barlangjába, frakkot húzva, fehér nyakkendőt kötve és fiákert hozatva, hogy vigye őket oda?

Bizony, nem álmodta volna meg ezeket Cartouche - mert hát a barlangja válogatja. Nem sötét rengeteg közepén van ez, mint a régiek voltak, hanem a barlang ezúttal az Operaház fényes terme, földíszítve sátrakkal, virágokkal, gobelin szőnyegekkel, és nem is egy nagy tűznél sütkéreznek a rablók, mint a népmesékben, hanem mosolyognak, sürögnek-forognak, enyelegnek, s nem is marcona alakok, aminőknek a rablókat képzeljük, s aminőktől félünk, hanem szép, előkelő asszonyok, kisasszonyok, aminőkben gyönyörködünk.

S azután micsoda kellemes modorban veszik el a pénzünket! »Vegyen tőlem egy szivart!« »Nem iszik egy pohár pezsgőt?« Egy ezüst csengésű hang kérdi ezt. (Ej, hogyne innám!)

Az ezeregyéjszaka meséinek fantázia-szülte paradicsomát mutatta az operaházi nagy bazár, melyet márc. 27-én és 28-án rendeztek előkelő hölgyeink az alföldi ínségesek javára. Jobban is illik ez nekik, mint a korteskedés a főrendi tárgyalások irányára. Ámbátor nekik talán még az is jól áll - csakhogy nem csinálhatják olyan graciózus jelmezekben, mint a vásárt.

*

Valóban, a magyar hölgyekben megvan a hazafias lendület, s ahol a szűkölködőkön segíteni kell, ott egyszerre megszűnik minden osztályválaszfal, s legott együtt találjuk a comtesse-eket és polgárkisasszonyokat, amint szép fehér kezecskéikkel a gyámolításra sietnek. A végén nem is olyan nagy teher az, a szép fehér kezecske megbírja, s még esetleg gazdája is akadhat (ti. a fehér kezecskének) ezen a kedves vásáron.

Talán az is hozzájárul, hogy nem mulasztanak el szép hölgyeink egyetlen alkalmat sem a mulatva segítésben. S fájdalom, más részt a mi szegény országunk se fösvény az alkalmak megadásában. Majd minden évben van valami szerencsétlenség. Csak a címeik mások. Egyszer a víz pusztít, egyszer a tűz. Máskor az anyaföld haragszik meg egyes vidékekre, és nem hoz termést. Bizony a sok éhező emberen mindig ezeknek a szépasszonyoknak kell segíteni. Teszik is szívesen. Egyletekké alakulnak. Volt már »Segítség«, »Jó szív«, »Felebarát«, már a nevekből is kifogynak, de a jóakaratból soha kifogyni nem tudnak. Nagy dicsőség ez a mi asszonyainkra.

*

Élénk, mozgalmas kép tárul a szem elé. A különböző jelmezek ragyogó tarkasága elbűvölő hatást tesz a kápráztató fényözönben. Néhányat bemutatunk képeinken is (akiknek fényképeit fényképészeinktől megszerezhettük), de mi ez a valósághoz képest.

Szem nem győzte nézni, a toll még kevésbé vállalkozhatik a hű leírásra. Szinte kedvet érzünk évelődni az olvasóval a következő logikai felállítással:

Vagy látták önök a vásárt, és akkor fölösleges elolvasni e cikket, mert mi is csak láttuk, nekünk is csak két szemünk van. Vagy nem látták, és akkor kár elrontani az igazi képet valamely bágyadt leírással.

Mindjárt a bejáratnál két virágos sátor volt. »Tessék virágot venni!« Volt ott mindenféle kigondolható virág, piros rózsa, fehér rózsa, szőke leány, barna. A virágok igen drágák voltak, a virágárusnők igen kellemesek. A virágárusnői sátorba miniszternék is jutottak, akik különösen a képviselőkre tartottak nagy hajtóvadászatot. (Szegény mamelukok, nemcsak a minisztereknek kell engedelmeskedniök.) Frakkjaik gomblyuka nem sokáig maradt üresen. (A kegyelmes asszonyok fürgébben csinálják az effélét, mint báró Jósika Samu.)

Az asszonyok poétikus növényei, a rózsák, szegfűk után jött a férfiak poétikus növénye, a nikotin. Gróf Szapáry Gézáné uralkodott egy szivarsátorban, mellette bűbájos török odaliszkok. (Bizony, sokkal többet értek, mint a vörös fezű, festett bácsi, akit a köznapi trafikcégtáblákon látunk ősidők óta csibukozni.)

Aztán a tombola árudák következtek, hol egy koronáért lehetett egy tombolajegyet venni. »Hallatlan olcsóság!« Volt cukrászda, hideg büfé, takaros csaplárosnékkal. Egy sarokban mindenféle apró tárgyakat árultak, roppant kereskedői talentummal. Hja, persze. Hisz itt volt a kereskedelmi miniszterné, Dániel Ernőné, aki minden jótékony mozgalomban legelöl van, s ő öntött üzleti szellemet szép társnőibe is. Hogy hány percentre dolgoztak, Isten a megmondhatója.

Tíz óra felé jöttek a legtöbben, mikorra már a színházak is kiöntötték a maguk közönségét, s akkor valóságosan beállt a vásári zsongás, jövés-menés, bizonyos diszkrét enyhítésben. A zűrzavarból legtöbbször a következő mondatok bontakoztak ki:

- Ah, vegyen tőlem valamit, kedves báró! (Egy kedveskedő, fülbemászó hang.)

- Köszönöm, drága grófné, már volt részem. (Elutasító bariton hang.)

- Kegyetek, grófnők, kitűnően értenek a dolgukhoz, bárcsak én is ily áron tudnám eladni a búzámat.

- Nem veszed észre, kegyelmes uram, hogy a gazdag kereskedők nincsenek itt. A Lipótváros majdnem hiányzik. Pedig az nagy baj, nagy baj...

- Nagyon természetes, haragszanak rátok, mert leszavaztátok a recepciót. Akkor nem kellettek; most, mikor kellenének, ők nem jönnek.

Hogy a közönség ne távozhassék gyorsan, gondoskodtak egyéb marasztaló dolgokról is, ilyen volt a »Kremonai hegedüs« előadása a színésziskola növendékeivel, ami igen tetszett. Jó ötlet volt a Linek műterme is a vendéglő szomszédságában. A gyors kezű piktor rögtön papírra vetette kinek-kinek az ábrázatját. És az se került többe egy koronánál.

Az előkelő fővárosi közönség majdnem egészen megtöltötte a termet, s folyton jöttek új és új tömegek, tábornokok, grófok, képviselők, miniszterek. Ez utóbbiak távoztukban (körülbelül éjfélkor) mind azon panaszkodtak, hogy átlépték büdzséjük kereteit - ami nekik már megszokott frázis. Nem azért mondom, hogy az »utóbbiak«, mintha az előbbiek is nem panaszkodtak volna, csakhogy nem ebben a sablonban.

Kellett is panaszkodniok, mert a hölgyek, akik éjfél felé kezdték az áruikat becsomagolni (nem sok maradt nekik), igen megelégedett, mosolygós képpel dörzsölgették jótékony kezecskéiket, mint a kereskedők szokták, ha jó vásárt csinálnak.




Hátra Kezdőlap Előre