Kóválygó felhők után még megcsillan arany fényével egy kis szürkület. Mély, üde lélegzetet veszünk és kidörzsöljük a szemeinket. »Ah, milyen gonoszat álmodtunk!«

Vagy igaz lett volna mindaz? És ez volna a múló álom? Nem, nem igaz! Még ott ül a hatalmas öreg szabadelvű párt, elterpeszkedve a Ház paderdejének szinte három részén. Óriás karzat néz le a nyugtalanul hullámzó földszinti tömegre, melynek egyes érdekes alakjait egymásnak mutogatják a karzatbeliek.

Az óramutató nagy lomhán eléri a tízet. Az egyetlen megmaradt alelnök (az elnökökben nagy pusztítást vitt véghez a király) Andrássy Tivadar gróf belép, amire nagyot lélegzik Janicsáry Sándor »az öreg admirális«, kit azzal ijesztgetnek napok óta, hogyha Andrássy valahogy nem találna eljönni, őneki kell vezetni mint volt korelnöknek a zivatarosnak ígérkező ülést.

A folyosókról egyre ömlenek be a képviselők. Tisza Kálmán is belép, tömör, önkéntelenül előtörő éljenzés hasad föl a tisztes fehér fej láttára.

Hochok felelnek rá túlról. A betanított papagályok memóriájából kimorzsolódik a régi rikácsolás.

Szerencsés Tisza Kálmán, kinek dicsőségét szüntelen megöntözik, felfrissítik az ellenfelei haragos kiáltásaikkal, hogy minduntalan figyelmeztessék pártfeleit: Itt jön a legnagyobb emberetek, a legerősebb bástyátok. Hoch! Hoch!

Hanem 'iszen nagy emberünk van nekünk elég most. A kormány még nincs is bent, s mégis úgy látszik, mintha senki sem hiányoznék már a Házból.

Jön Wekerle. Nini, egy cseppet sincs leverve. Csodálatos! Vidám mosolygás játszik friss arcán, üde szemeiben. Egy tekintetet vet a még üres miniszteri székekre, s aztán leül a szélső jobb oldalra, a második padközbe Rakovszky Géza helyén. Előtte Csáky foglal helyet a Nicolits Fedor környékén.

Azelőtt a középre vetették magokat nagy előszeretettel a lelépett kormányférfiak. Miért? Isten tudja. Egy egész kolónia tenyészik ott nagy emberekből és volt miniszterekből, ami nem mindegy. Lehet, hogy Széll Kálmán volt az ős anyaméh, s utána oda telepednek a többiek. Lehet, hogy Falk a vonzerő, lehet, hogy Jókai, aki szintén azon a környéken üldögél, és nézi nagy flegmával, amint jönnek-mennek a kormányok, mint a hajók a folyamokon. Ott könyökölgetett Horvát Boldizsár, ott ábrándozik emlékein Fabiny. Mintha az lenne a tapasztalatok országának a túlsó partja. Még maga Tisza is azt a helyet választotta.

S íme a lelépett kabinet új szigetet alapít a szélsőjobbon. Összebújnak egy nagy csomóban valami ösztönszerű összetartozandósággal. Szilágyi az első padköz első padjába a Mikszáth helyére ereszkedik, Csáky Albin ott ül a szomszédságban beljebb, bízvást átbeszélgethet hozzá, és ha hatalmas kezeit mérgesen hátra csapja, a mögötte ülő Hieronymi írásaiban okoz kárt, ki most se szokhatott le róla, hogy írásokat ne hozzon magával. Lukács Béla is csak egy padgerezddel ül feljebb kollégáitól, és igen vidáman hallgatja az elnök apró-cseprő bejelentéseit Zelenyákról, az elsőről és több efféléről. Igen, az ülés már megnyílt, a képviselők már javában elhelyezkedtek a padokban, minden hely el van foglalva, csak még a piros székek tátongnak.

A fiatal, szelíd arcú elnök még egyre a fölszaporodott jelentéseket végzi, midőn egyszerre megnyílik a szárnyas ajtó, ideges hullámzás támad a zsúfolt Házban, s Csávossy háznagy bevezeti az új kormányt.

Bánffy alakja föltűnik. Zajos éljenzés harsan föl. A baloldalról nevetés hangzik, de az éljenektől elnyomva, siketül, tompán, mintha valahonnan a föld alól jönne valami bagolyhuhogás.

Bánffy nyomában jönnek a többi miniszterek, kis kivétellel új alakok, de valamennyien a mieink, a parlamentből vett emberek.

Nincs semmi ünnepélyes, semmi látványos a bevonulásban. Hiába jöttetek a karzatokra, szépasszonyok! Nem fogtok látni semmit. A Wekerle-kormány első reformja elölte a mentét, a kócsagos kalpagot és a megcsörrenő fringiákat. Most már csak kilenc egyszerű úriember lép be, semmi sem mutatja rajtuk a minisztereket. Még a gänsemarsch is elmaradt, hogy ünnepélyes sorban, feszesen jönnének, mint a ludak. Bejönnek, ahogy lehet, és iparkodnak a helyeikre, ahogy tudnak. A kilenc fekete kabát nem mutat semmit. Nem jönnek asbóthi léptekkel, sem Lendvay testtartással, mint a régi kormányok. Én istenem, minden parádé megszűnt, és higgyék meg tisztelt hölgyeim, sokkal többet ér négy bálrendezőt látni, mint kilenc minisztert.

Ah, belül talán, belülről megvan a mente, a fringia és minden paszománt, de az nem látszik, s önök azt észre nem veszik. Ott megy Bánffy elöl szerényen, szinte meghajolva, agyagszín bajuszának nincs ma semmi öklelő jellege, csak a növekvő homloka fénylik kísértetiesen. Csendesen, szinte búsan ereszkedik le a Wekerle székébe, s egy pillanatra úgy látszik, mintha valaki egy új kabátot venne magára, mely lerí róla. A párt tekintete rokonszenvesen pihen rajta.

Mellette Lukács László ül még szerényebben, mintha bocsánatot kérne barnás, szelíd szemeivel a Háztól: »Ne haragudjanak rám, hogy itt ülök. Szívesebben ülnék én egyebütt.« Azután jönnek a többiek: a szikár Perczel, hosszúkás vékony arcán nemes nyugalommal. Egy szék most kimarad. Az a Jósika báró helye. A legszebb arisztokratikus fizonómia Budapesten, úgy lehet Bécsben is az lesz. Szegény Fejérváry, azt hitték róla, hogy soha meg nem bukhat. S most mégis vége lett: most már nem ő a legszebb miniszter.

Bánffy jól válogatta meg minisztereit. A Ház legrokonszenvesebb tagjaihoz nyúlt a határozott jellemek és a független gondolkozók bátorságával: nem válogatott a nagy tömlők között, mint ahogy szokás, mert minden parlamentben vannak nagy tömlők és kis tömlők, a kis tömlőkben néha van tartalom és sok tartalom, a nagy tömlőkben néha nincs semmi tartalom, csak a szem megvesztegetésére valók, mert nagy tömlők, de azért mindig a nagy tömlők közül válogatnak. A nagy tömlők pedig lesznek a kis tömlőkből, de hosszú, hosszú ideig önfölfúvás útján.

Bánffyt nem érheti kicsinyes vaskalaposság vádja. Úgy tett, mint egy ember, akinek biztos szeme van és helyes ítélete. A sovány kakasnál többre becsüli a kövér csirkét. (Higgyék meg uraim, hogy ez egy nagyon-nagyon kedvező jel a mi miniszterelnökünk egyéni tulajdonaira nézve.) Tisza Kálmán-i vonás volt tőle, hogy egyikét a legfiatalabb képviselőknek emelte a kultuszminiszteri székbe. A magyaros, kerek arcú, göndör hajú Wlassics az. Hatalmas tehetség, ki hamarabb lett miniszterré, mint híressé (nem ért rá híressé lenni), de a miniszterség csak egy véletlen játéka, a hír, dicsőség azonban elmaradhatlan osztályrésze: ezt ezzel ki nem kerülte, csak nem hagyta elöl menni, mint ahogy a nagy emelkedésnél szokás, hanem hátra maradt, mint egy szükségtelen málha.

Wlassics mellett csendesen, nyugodtan ül Dániel Ernő (könnyű neki, mert az ő költségvetése meg van szavazva), a Ház egyik kedvelt, szeretett alakja. Kissé hegyesbe végződő arca, komoly, hideg, szinte márványszerű, de apró fekete szemeiben élet ég. Ő lett a Lukács Béla utóda és a Baross unokája.

Hát a Szilágyi széke? Oh, boldog szék, mely annyit recsegtél a hatalmas csontok alatt, most nem nehezedik már rád olyan teher, most egy szubtilis alak ül rajtad. Egy kedves, mosolygó, piros arcú úr, kinek fehér szakálla olyan, mint az őszi rózsákra esett hó. Ez Erdély Sándor, Szilágyi nagy tehetségű munkatársa. Nagy csizmát húzott föl - de minden jel odamutat, hogy tudni fog benne tovább lépegetni azon a kijelölt úton.

De már sokáig is időztem az új miniszterek fölsorolásánál, kik pedig régi jó ismerősei az olvasóknak, csak ezeken a padokon újak. Andrássy már rég bevégezte azóta a bejelentéseket, s Bánffy Dezső föláll mély csöndben, s átnyújtja a király pecsétes levelét. A teremtiszt viszi, az ország ollóját előveszi Andrássy, lenyírja gondosan a nagy, tenyérnyi kétfejű sasos pecsétet (jó, hogy gyenge a Madarász szeme, és nem lát odáig), mindez egy pillanat, átnyújtja Molnár Antalnak.

Mindenki Molnárra tekint. Molnár most a pillanat embere. Persze. Voltaképpen az ő kezében van most az ország sorsa, azt olvashat ki a levélből, amit akar.

De Molnár becsületes pártember és nem »kedvelt hívünket«, Khuent olvassa ki, hanem losonci Bánffy Dezsőt, mire megint támad lelkes éljenzés a jobboldalon.

Mindenki éljenez, csak egyetlen hang veszi észre:

- Hát a »tekintetes és nagyságos« hol maradt?

Valóban az eddig szokásos »tekintetes és nagyságos« címzés elmaradt a kéziratból és okosan tette, hogy elmaradt. Nem reklamáljuk. Jól eső újítás ez is.

Azután az egyes miniszterek kinevezéséről szóló kézirat olvastatott föl, s minden miniszter megkapván a maga éljeneit, következett a nap eseménye, a Bánffy programja.

A miniszterelnök csendes hangon, megnyerő egyszerűséggel adta elő a kormány programját, mely ízléses, szinte túlságos szerénységgel ölelte föl az előző kormány törekvéseit, tömött, igénytelen formában, a fennhéjázás és a hatásvadászat minden cafrangjaitól meggyomlálva.

Az ellenzék hullámzó, nyugtalan volt. Izgatottan mozdult meg olykor-olykor, de Andrássy, aki ma igen ügyes volt, le-lecsillapította a csengettyűjével és a szavaival, s az ellenzék már csak abban kötözködött, hogy a miniszterelnök a közös program némely kifejezéseit, hogy azokat híven reprodukálja, meg-megnézi az előtte heverő kéziratból.

- Ne tessék olvasni - ízetlenkedtek minduntalan a szélsőbal közbeszólói.

A jobboldal azonban pontról pontra helyeselte a kifejtett programot.

Bánffy után Justh Gyula emelkedett föl, egy igen ellenséges indulatú beszéddel, amely ha üdvözlő beszéd, nemigen mondható sikerültnek. Harapós volt az utána következő Apponyi is, aki megtalálván Bánffy programbeszédjében egy kis csontot (mindig efféle csontocskát keres ki), azt hömpölygette, kopogtatta, játszott vele, rágódott rajta, fenyegetőzött általa és vicsorgatta a fogait, a harapási tehetségét. Ez a kis csontocska volt, hogy Bánffy nem a korona és a nemzet közötti bizalmat említette ápolandónak, hanem a korona és a törvényhozás két háza köztit.

Majd Szapáry kelt sorompóba, fejtegette, hogy a szabadelvű párt nem akcióképes többé, gúnyolódva említette föl a szászokat: s nem helyeselte, hogy ilyen kis csoportok vannak.

- Hát az ön kis csoportja? - kiálta valaki a szélsőbalról.

Azután Darányi Ignác tett igen érdekes leleplezéseket a Khuen-Héderváry-féle szereplésről, az elterjedt mindenféle kulisszahírekkel szemben.

Az ellenzék nagy lármával, sok félbeszakítással bosszantotta Darányit, a szabadelvűpártnak ezt a hasznos emberét, aki mindig hátul van, ahol osztogatnak, de mindig elöl, ahol valamit tenni kell. E leleplezések egész más világításba helyezték a szabadelvű párt eljárását - melyről hamis képet festettek, s e színezéshez sok festékes tégely járult, amiket Darányi kifordított.

A gőz nagy volt a teremben, a hangulat nyomott volt. Darányi beszéde alatt az ellenzéket szokatlan, alig megmagyarázható ingerültség fogta el. Magán a jobboldalon is melankólikus tünetek kezdtek kiütődni. Az ellenzéki vezérek levelibéka-jóslásai, szorongó érzésekkel töltötték meg a szíveket.

A kétkedés démona végigsimította jéghideg kezét amaz érzékeny halántékokon, melyekkel a mameluk-fejek szoktak beboltozva lenni, s szájról szájra szállt lopva, suttogva az aggodalmas kérdés:

- Ki fog most ezekkel hadakozni?

Andrássy szólalt meg és azt mondta:

- Öt percre fölfüggesztem az ülést.

*

Öt perc. Igen öt perc. Öt percig ki lehet színi egy cigarettát. De hát öt percnyi haladék mit ér? Függesztette volna föl az ülést legalább öt hétre. Az öt perc elmúlik, de hát aztán?... Aztán, aztán? Megint csak ott leszünk, ahol voltunk.

Az öt perc valóban elmúlt, hamar elillant, az ajtók újra megnyíltak, a képviselők újra betódultak, s az elnök csendes hangon mondta:

- Báró Bánffy Dezső miniszterelnök kíván szólani.

A meglepetés fölszisszenése hangzott. Az új vezér! Belemegy az ütközetbe! Ilyen hamar. Mindjárt az első napon. Rögtönösen, öt perc múlva, úgy, ahogy a kipróbált, száz parlamenti csatát vívott debatterek szoktak.

No, ez derék!

Mélységes síri csend következett, minő a temetőkön van. A szívek hangosan dobogtak. Mintha egy újonc rohanna halálos csatába. Ex abrupto beszélni, az ellenzék összes farkasai ellen, az első nap lámpalázával.

Hiszen a program csak hagyján, azt meg lehetett tanulni, írásba tenni, elolvasni, ahol megakad, de rögtönözve, egyszeri hallás után, visszaverni vén parlamenti alakok rohamát.

Bánffy megszólalt. De nini, mennyivel izmosabb, csengőbb most a hangja!

Az első vágás az egész ellenzéknek szólt. Hollah, ez ügyes volt. Az egész jobboldal megmozdult, mintha kétszáz ember oldalba lökné egymást: »nini, hiszen ez jól van mondva«.

A második vágás Apponyit érte. A »jövő« és a »jelen« szembeállítása.

Mindenki föllélegzett, és kitört a tetszészaj elementáris erővel.

- Úgy van! Helyes!

A mamelukok szemei fölcsillantak:

- Hiszen tud ez beszélni!

Hieronymi álmélkodva riadt föl:

- Denique, beszédet nem szabad előre megcsinálni.

És Bánffy csak folytatta olyan ügyesen, elevenen és annyi elmeéllel s mégis tapintattal, inkább csillapítva, mint ismételve, hogy lassan-lassan kezdett átmelegedni az egész párt, amelybe visszaszállott a lélek és az önbizalom, s nem egy ember mondta a csodálkozástól kipirulva:

- Ki hitte volna, hogy ilyen debatter.

*

Folytassam-e még tovább? Az ellenzéki képviselők még Bánffy után is beszéltek, és sokat beszéltek, de már senki sem törődött velük, senki sem félt a frázisoktól, elröpültek az aggodalmak, mindenki érezte, hogy van már vezér, aki a mai rohamot diadalmasan visszaverte, s férfiasan meg fogja állani az előre bejelentett csatákban.

Akik odapillantottak a miniszterelnöki székre, ahol immár nyugodtan, fesztelenül, szinte hidegen ült az új vezér, szinte úgy rémlett nekik, mintha onnan nőtt volna ki.

A sárga kis gyerekkoporsót, amelyből születnek a Ház tisztviselői, kitették a Ház asztalára; melléje a jegyző fölolvasta a képviselők neveit. A képviselők odajárultak a gyerekkoporsó alakú urnához, s átadták cédulájukat Regelének, ki azt bizonyos grâce-szal tudja becsúsztatni a koporsócska belsejébe.

Mondanom se kell, hogy az elnökét választotta a Ház. A balról érkező cédulákon a Justh Gyula neve volt kiírva, a jobboldaliakén Szilágyi Dezső.

Lassan folydogált a választás, minden elevenség nélkül, csak a levegő romlott folytonosan. De minthogy az embereknek szükségképpen meg kell lenniök mindig botránkozva (mert ez jól esik nekik), nagy megbotránkozás támadt, hogy gróf Szapáry Gyula, az aranygyapjas-rend vitéze, aki a közjogi alap védelmére első volt kész a maga külön zászlaját begöngyölgetni, Justh Gyulára szavazott.

Ez nem annyira Szapáry Gyulát jellemzi, mint inkább a szavazás titkos voltát.

Megolvastatván a beadott szavazatok, az elnök, Andrássy Tivadar kihirdette, hogy Szilágyi Rezső választatott meg, mire szűnni nem akaró éljen morajlott föl.

Justh Gyula kapta majdnem az összes ellenzéki szavazatokat, kettőnek kivételével: ez a kettő Pantocsek Rezső és Péchy Tamás közt oszlott meg, az aritmetika természeténél fogva egyenlő arányban.

Egyéb baj nem történt.

- Habemus Papam! - kiáltá Fenyvessy, s többedmagával rohant Szilágyiért, hogy vegye át a jogart. De Szilágyi még nem jöhetett, nem volt még átöltözve. Nem tréfa dolog az, azokat a szűk csizmákat fölhúzni.

Míg őexcellenciája a csizmákat húzza a füleiknél fogva, addig ráér még a tisztelt Ház megválasztani Berzeviczy Albertet is alelnöknek, s addig mi is ráérünk elmélkedni azon a furcsaságon, hogy éppen az ország legnagyobb szónokát, legerősebb birkózóját teszik bele az elnöki székbe, mintegy reciprocitásból, hogy akit annyi esztendőn mindenki figyelemmel hallgatott, most az hallgasson figyelemmel mindenkit. Mintha Kinizsi Pált ültetnék föl csaták idején a muníciós szekérre, ő vigyázzon az eleségre, nehogy megromoljék.

De hát arra való Perczel Béni, hogy visszagörbítse okosra, amit a sors bolondot csinál és azzal vigasztalja meg a mamelukokat:

- Hiszen le fog ő szállni néha a katedráról és lent terem, ha baj lesz, váratlan, hirtelen, mint Csaba vezér, hogy szétüssön az ellenség között.

De pszt! Az ajtóban egy magyar vitéz sziluettje jelenik meg. A piszkos lila színű gőzön át alig lehet kivenni. Ez ő... Csakugyan. Szilágyi az. Ott áll az ajtónál, a jelenésére várva. Van az efféle bevonulásban valami színészies, amitől ő undorodik. Bosszúsan rángatja fekete bársony mentéjét, majd két kézre fogva fringiáját, türelmetlenül ütögeti vele az ajtófélfát.

Míg végre int belülről a háznagy, hogy az alelnök választásának kihirdetése is megtörtént.

- Jöhetsz már, kegyelmes uram!

Szilágyi belép, s falrengető éljenzés mellett halad föl az emelvény lépcsőin, kardja tompán csörömpöl a színes szőnyeghez ütődve. Andrássy fölkel nagyot lélegezve, és átadja helyét. Az éljenek még egyre zúgnak. Az új elnök ott áll egy kissé haloványan, mozdulatlanul, mint egy ércszobor, csak panyókára vett felöltője igyekszik lejjebb csúszni. Várja, míg az éljenek elhalnak.

Sokáig kell várnia. Minden szem őt nézi. Ezer tekintet tapad rá a zsúfolt karzatokról, mindenfelől. S e magaslatban, honnan oly furcsa lehet az odalenn nyüzsgő világ, mintha az ő vasfeje is szédülni kezdene, egy hajszállal már megint haloványabb, hogy meg kell fogóznia a pulpitusban.

Nagy tenyerét szinte öntudatlanul ereszti le, s az a csengettyűre vágódik. Huh, micsoda nagyszerű prognosztikon ez, mint mikor a fiúcsecsemő a bojtos pipa után kap, s a szülők örömmel kiáltanak föl:

- Íme a rátermettség!

A hideg érc egyszerre lehűti forró tenyerét. Nem, nem, az éljeneket nem lehet lecsengetni, még ha saját éljenei is, tehát csak áll, egyre ott áll, míg az egész Ház ül, hogy azután mindig ülve maradjon, még akkor is, ha az egész Ház állani fog.

Végre csend támad, s elmondja szófukar és mégis gyönyörű beköszöntőjét, lelkes helyeslések közt, melyek mint a mennydörgés átszaladnak a boltozat azon részéről, ahol kezdődtek, a túlsóra.

Elhallgatná a Ház akármeddig, de egy hirtelen fordulattal, mintha egy díszvirágbokorból egy munkás-ásót húzna ki valaki, arra csavarodik »no most pedig fogjunk a dologhoz, napirenden van a kormány bemutatása«.

Valóban még mindig a kormány mutatja be magát. Pedig már elmúlt három napja, holnap lesz a negyedik. De sebaj. Jó jel az.

Ennek a kormánynak három hét kellett a megszületésére, más kormánynak egy nap is elég, négy nap kell a bemutatására, más kormánynak egy óra is sok: ha minden ilyen arányban fog menni, legalábbis húsz esztendő lesz szükséges megbuktatására.

De ezt nyilván nem hiszi gróf Bethlen Gábor, ki a kormány programját bírálta. Utána Meltzl Oszkár fejtegette a szászok aspirációit, amire ismét kitűnően felelt meg Bánffy miniszterelnök. De 'iszen olyan debatter lesz abból, mint a pinty. Szájtátva hallgatták az ellenzéken, s Apponyiék arcán komor redőket szántott minden szava. Horánszky savanykásan merengett el a nyugodtan beszélő miniszterelnökön.

- Ezt az embert kicserélték.

Azután Herman tartott érdekes beszédet.

Szilágyi még mindeddig semmit se csinált - pedig mindenki őrá volt kíváncsi. Hej, csak jönne már valami jelenet.

A jegyzők a szokásos módon diskurzust próbáltak vele kezdeni:

- Hogy lesz, mint lesz, kegyelmes uram? Péchy cukedlit tartott egy pikszisben, s azzal kínálgatott. Bánffy férfiasabb volt, nála jó tubákot lehetett kapni. Hát tőled vajon mit várhatunk?

- Egy-egy barackot a fejetekre!

Herman csak egyre beszélt és jól beszélt, a jobboldalról is helyeseltek, de egyszer csak valami megjegyzést tett gróf Szécsen Antalra.

Szilágyi lecsapott mint héja, és megleckéztette Szécsen miatt. A Ház zajosan helyeselt.

- Hm - mondta egy vén mameluk -, nem vetek neki egy esztendőt, és Szilágyi arcképe ott lesz valahol fölakasztva a király dolgozószobájában, ha nem is az ágya fölött.

Azután volt beszéd, meg beszéd. Sierbán személyes kérdésben állott fel, de másról akart beszélni, így Szilágyi leültette. Mindez olyan simán, szépszerével ment, hogy öröm volt elnézni. A mogorva Olayra, ki valamibe közbeszólt, egy mérges tekintetet vetett, mire az elsompolyodott, mint egy leforrázott kos. Asbóth beszéde alatt lehunyta szemeit, s elnöki ábrázata a hipnotikus elaltatás tüneteit mutatta, ami olyan zavarba hozta Asbóthot, hogy orátori ruganyosságát teljesen elvesztette. Ugron beszédje alatt valamely gyermekes kíváncsiság lopózott szemeibe, egész lényébe, s olyan naiv csodálkozással látszott csüggni a szónokon, mintha csak azt várná, hogy mikor gyullad meg, és miként fog elégni, most, mindjárt a szemünk láttára.

Pedig ugyancsak mérges volt ma Ugron. Sistergett, rakétázott - s valóban voltak beszédjében nem közönséges szépségek is, de az egészben mégis hasonlított ama pisztolyokhoz, melyekkel a társaságban szokás ijesztgetni. Minden úgy nézett ki, ami cső, kakas rajta, hogy az valódi cső és valódi kakas, hogy egy fegyver, amely lőni fog, és talán le is durrantja Bánffyt, míg a végén kisült, hogy csak egy szivarvágó.

Ilyenforma pisztolyalakú szivarvágók kaphatók Kertész Tódornál, Szervita tér, áruk 45 krajcár.

Van egy öreg mese, s annak száz meg száz variánsa, de az alapeszme mindég egy. A király leütteti fejét a legjobb vitézének, valaki odajön (ez a valaki az alábbi történetben ezúttal a nemzet), megkeni gyógyfűvel a nyakát, visszaragasztja rá a fejét, s a vitéz fölugrik: »hopp, de furcsát álmodtam«, s még erősebb lesz, mint volt. Nemsokára rájön a király, hogy hibát tett, mivel hitt az ármánynak, de meg szüksége is van a nagy bajvívóra, siratja, siratja, s hogy ím kitudódik az életben léte, elejébe megyen, viruló örömmel, aranypatkós lovon, színezüst nyeregen...

Így folyik, folydogál a nemzeti mese. Mindég is mese volt. Beszélték, beszélték sok száz esztendeig, de igazra soha sem bírták átbeszélni.

Most végre úgy néz ki, mintha igazán meg akarna történni. Döfjetek kérlek oldalba, hogy nem-e álmodom ezeket?

De nem, csakugyan Szilágyi Dezső ül ott abban az elnöki székben, ahova a nemzet emelte, s úgy emelte oda, hogy a vesztőhelyről mind a két kezével fölvette, s úgy emelte oda, hogy komolyan fölötte álljon.

Hogy ez lehetséges, igazán senki se hitte volna, még maga Szilágyi sem. Hiszen akit a király eldob, az olyan mint a dinnyehéj, azt senki sem veszi föl, az már csak úgy szerepelhet, hogy esetleg megbotlik, elcsúszik rajta valaki.

Nem, ezt Szilágyi sem hitte volna el. Mikor a bukása közelgett sötéten mondá egyszer:

- Ejh, mit bánom én, visszamegyek mint a bölény a rengetegbe, ahonnan jöttem, ahol legalább szabadon ordíthatok.

No, ezt ugyan el nem találta. Visszament a rengetegbe az igaz, de nem bölénynek, aki szabadon ordít, hanem erdésznek, aki a bölényeket, rókákat, ordító farkasokat ijesztgeti, néha közéjük is lő.

Ma kétségkívül Magyarországnak ő a legérdekesebb és legnépszerűbb embere. Az egész nemzet bizonyos kevélységgel nézi őt.

Még csak a mese utólja van hátra. A miniszteri széken félig se volt akkora erkölcsi hatalma, tekintélye mint most. Ma nem történhetik fontosabb dolog, hogy ne az legyen az első kérdés:

- Mit szól ehhez Szilágyi?

Az új elnök már az első percben beletalálta magát abba a székbe, melyet az ő emléke fog bearanyozni. A tacitusi beszédet, mellyel beköszöntött, márványba kellene vésni örök időkre e szék fölé. Első rendreutasításai valóságos remek dolgok, melyek részben elbájolták a Házat, részben ismeretlen félelmekkel töltötték el. A biztonság, mellyel a Ház fölött uralkodik, oly rendkívüli, hogy szinte megdöbbentő. Mintha a gondviselés ülne ott az emelvényen Molnár Antal és Bartók között a maga borzalmas rejtélyességével. De az ülések vége felé mégis fölismerhető rajta a kimerültség. A titán unatkozik. Ásít. Szemkarikái megnagyobbodnak, vastag ajka fitymálólag csüng le. A bölény nem szokta meg az iskolamester szerepét.

A gyenge beszédek alatt démoni gúnyosság terpeszkedik el az ajk szegletei körül, az erősebb ellenzéki beszédek alatt idegesen kapkod a kezével, mintha jegyezni akarná ellenök támadó gondolatait. Egy ösztönszerű, akaratlan mozdulat mutatja. De a csöngettyű nem plajbász.

A Ház ülései csöndesek, unalmasok, úgyszólván színtelenek. Sablon beszédek, sablon emberek a porondon. Nincs igazi csata, és előszele sem fújdogál. Tehát nem készül obstrukció. Szürke kritika és rikító dicséretek váltogatják föl egymást. S a posványos béke nemcsak azért van, mert Apponyi délre utazott, s mert Bánffy Bécsben van, hanem kivált azért, mert Szilágyi ül a magasban, s rettentő szemöldökei uralkodnak. Ah, a verebek nem egészen bolondok, hogy a macska szájába repüljenek.

Valóban az ülések oly szárazak, poshadtak, a vita olyan semmitmondó; hogy a közvélemény nem azt kérdezi: ki beszélt ma a Házban? Hanem azt kérdezi:

- Hogy elnökölt ma Szilágyi?

Jól elnökölt-e? Nem, nem azt akarják tudni, hanem, hogy kit taposott le. - Mert azt szeretnék róla, hogy mint a sárkány, két embert reggelizzen föl naponkint.

Mindenki Szilágyit tudakolja, mindenki róla beszél, e csodálatos ember pályája olyan, mint a tenger útja, apály, dagály váltogatják egymást nagy sűrűségben. Wekerle alakja halványodik. Miért? Az isten tudja. Khuen el van felejtve, mintha öt lábnyi föld volna fölötte. Szilágyi egyre növekszik. Miért? Hát azt is az isten tudja. Mert amióta olyan nagyon növekszik, azóta nem csinál nagy dolgokat. Csak növekszik, egyre növekszik Az embereket elfogja a Szilágyi-láz. Delírium Szilágyiensis. Őnélküle semmit se tudnak képzelni a jelenben és azután a jövőben sem, sőt vannak enthuziazmussal megtöltött alakok, akik visszaviszik Szilágyit a múltba is, mert már nem elég nekik, hogy csak a jelent és a jövőt adják neki.

Hja persze. Egészen másképp volnánk most, ha Szilágyi applikálva lett volna a II. Endre udvarában. Akkor nem történik az a bűn. Szilágyi ráreccsentett volna Petur bánra, hogy »ne szamárkodj, öreg«, és az öreg megijed, s Gertrudis nem hal meg, még új fiakat szülhetett volna, akiknek a maradékai ma is élhetnének...

I. Ulászló sem szegte volna meg a töröknek adott esküt, ha Szilágyi tanácsát kérheti ki akkor, és elmarad Várna stb.

Egyszóval Szilágyi in floribus. Akik valaha ellene agyarkodtak, azok most mind dicsérik, és a jóslás tehetségét kezdik magukban érezni:

- Majd meglássátok, hogy még egyszer ő lesz a miniszterelnök.

De az még nem jelent semmit, ha a mameluk dicsér és jósol (hisz ez a mestersége), hanem az aztán a csodálatos, ha a mameluk aggódik valakinek az egészségéért. Ez valami szokatlan és megdöbbentő.

- Nem betegszik-e meg a sok ülésben? - hajtogatják gondterhelt arccal. - Nem kap-e szegény aranyeret?

Boldog isten, hát törődött valaki Péchy Tamással vagy Ghyczyvel, hogy nem kapnak-e aranyeret? Volt erről szó valaha?

Mindegy, ha volt, ha nem volt. Most szó van e kettőről, hogy e széken szerzi meg Szilágyi az egyik verzió szerint a miniszterelnökséget, a másik szerint az aranyeret. Az is meglehet, hogy mind a kettőt.

Annyi bizonyos, hogy ami a miniszterelnökséget illeti, eddig legalább mindig arra dolgozott Szilágyi, hogy meg ne szerezze, most nem tudom, de az aranyérre nézve merem állítani, hogy nem vágyik rá.

S éppen ezért korán reggel kél, hat óra táján megreggelizik, kiszíjja ósdi cigarette-jét (mert csak olyan cigarette az, amin szopóka van), elolvassa a lapoknak őrá nem vonatkozó részét (mert amint a nevét találja valahol, dühösen fordít a másik lapra), aztán megy a vívómesterhez.

A nagy orátor, aki most már némán kénytelen nézni a parlamenti csatákat, két óra hosszat viaskodik az ülés előtt a vívóteremben, s azután kifáradva, teljesen kimerülten, megizzadva, hogy csurom csap, kilenc óra után megy a Házba. Ott már várják a tisztviselői és a szállingózó jegyzők, amint fújva, lihegve, vad tekintettel beront, és valóságos fúriával nekiesik a mai ülésre aktuális iratoknak.

Egy perc alatt átnézi, de mindig állva, mire egyszerre kiderül ábrázata, s gunyoros kedélye szarkasztikus morzsáival kezdi környezetét mulattatni. A csinált anekdotákat nem szereti, leginkább az a szokása, hogy beleköt valakibe, csipkedi, bosszantja, ingerkedik vele, folyton a legszélsőbb határon. Még egy vonal, és Molnár Antal meg volna sértve. De Szilágyi úgy tud járni az ő nagy, vaskos csizmáiban, hogy sohase lépi át ezt a vonalat.

Egy fél óráig szeretetreméltó, szinte kedves. Az apróbb tisztviselőket melegen kérdezi ki a bajaikról, azokkal nem kötekszik (a gyöngékkel mindig gyöngédebb), azután olyan jóízűen eltanácskozik velök holmi apróságokról, mintha a világ legfontosabb dolgai volnának, hogy hova kellene tenni a Bánffy arcképét? Melyik hely volna legjobb a falon?

A legjobbat azonban hiába tanácsolják neki, mert Szilágyi önző lélek, azt bizonyosan a maga képének tartogatja.

A fél óra sietve eltelik, odakünn már csoszognak a Madarász apró léptei. Aztán mindig növekszik a csoszogás. Szilágyi kiveszi óráját, s arca egyszerre ünnepélyessé, rideggé változik. Hóna alá csapja a paksamétákat, s megindul dübörögve, mint egy tehervonat, utána imbolyogva lépeget Perczel Béni, és a kimaradhatlan Molnár.

Mikor az elnöki székbe végre beleülhet, már akkor annyira kifárasztotta magát hajnal óta szándékosan a vívással, járással és az állással, immár valóságos gyönyörérzet fogja el, hogy ülhet. Ami másnak fáradságot okoz, őt az fölfrissíti. Szinte látszik az arcán, hogy végtelenül élvez: elméje friss és éles, mint a borotva, szeme villogva kémleli a tájékot, hogy valami kifogásolni valót találjon.

A Ház azonban csendes, mint a pihenő kenderáztató. S a sütkérező békák egy mérges tekintetére cuppogva ugrálnak vissza...

Egy-egy álmodozó képviselő odanéz néha-néha. Úgy ül ott gőgösen, hatalmasan, mint egy indus isten.

Az ember azt hinné, hogy egy millió katonája áll sort valahol odakünn. Pedig nincs egyebe a világon, csak egy kis könyvecske az elterpeszkedett könyöke alatt, a házszabályok, s abban millió katona helyett legfeljebb egy millió betű, s az is bolondul összerakva.

Tegnapi ily című tárcánkból egy egész kikezdés kimaradt, amit most sajnos, csak mint hibaigazítást pótolhatunk, azon helyről, hol szerző arról szól, hogy Szilágyinak nemcsak a jelent és jövőt adják, hanem a múltba is beleillesztik. A kimaradt kikezdés így hangzik:

»Az aradi, ónodi országgyűléseken semmi sem lett volna a koncolásokból, ha ott Szilágyi elnököl vala, s rárivall az urakra kemény hangon:

Méltóztassanak azonnal hüvelyükbe dugni a kardjaikat!

A hétéves háború is sokat veszt alakjából, ha ő elnököl Pozsonyban, mikor Mária Terézia odajött a kis II. Józseffel, mert Szilágyi imígy szólt volna

- Gyermeket ide behozni nem szabad!

A vitam et sangvinem talán el sem hangzik ott ez esetre.«

Nagy kár, hogy e kimaradt részletek megcsonkították a különben is rendkívül érdekes tárcacikket.

Nem szabad csodálkozni az új minisztereken. Az olvasó (talán minden olvasó) volt már egyszer-másszor egy jól berendezett konyhában, amelyikben éppen főztek, és gyakran láthatta, hogy a nagy fazekak, vaskos kondérok eltolva álltak a padkán, és a tálasban vagy füleiknél fogva fölakasztva lógtak a falakon, és a kisebb fazekak, bögrék voltak a tűzhelyen, és azokban főtt a napi szükségletre való étel.

És nem csapták össze a kezeiket (ti. nem a fazekak, hanem önök), és nem kiáltottak föl:

- Óh, ez valami csodálatos, természetellenes!

Hát igen, nincs abban semmi különös, hogy Wekerle ott ül Bobula János mellett a szélsőjobbon, és hogy ott vegyül el a többi közönséges koponya között a Csáky gróf rövidre nyírt tojásdad feje is. Könyökére dőlve ábrándozik Széll Kálmán, bizonyos csömörrel a hatalom iránt. S minthogy rövidlátó, az izgő-mozgó alakoktól körülvéve, magát képzeletben kedves szimentali állatjai közé ringatja...

Vagy milyen szeszélyes kézlegyintése a sorsnak, mely Szilágyit fellökte az elnöki katedrára! Az se utolsó dolog, hogy az öreg Tisza nap-nap után künn a folyosón szivarozgat, s adoma-beszéléssel és hallgatással tölti az időt Fehér Miklóssal, gróf Nákóval - éppen olyan, mintha Hunyadi János tollat fosztana, és az ütközetben viaskodnának mások.

De hát ez azért mégse szokatlan és nem rendkívüli, volt már így sokszor, és lesz még így sokszor.

A rend talán nem az volna, elismerem. De ahol örök mozgás van, ott nem lehet örök rend. A politikai élet egy óriás folyam, mely föltartóztathatlanul siet a maga medrében, és a nagy követ éppúgy eltemeti az iszapjába, mint a kicsinyt, megfordítja, ha neki úgy tetszik, kilöki a partra, vagy tán ki se löki, hanem egy kisebbet sodor a tetejébe, és csak siet, siet...

Bánja is a folyam, hogy most már a nagy kő van alul és a kicsiny fölül, megyen, siet tovább.

Bizonyára tehát nem a Bánffy hibája, hogy az események nem másképp jöttek.

Őelőtte, hogy a tisztelt olvasó teljes megelégedését kiérdemelje a kabinet megalakításában, minden kritikát elhallgattatván, csak két megoldás lehetősége állott.

Vagy bevárni, míg a magyar anyák nagyobb minisztereket szülnek; de ez nagyon lassan megy.

Vagy kivitetni, úgy ahogy Héderváry Kont vagy Hunyadi László idejében volt divatban, az összes hatalomtól visszamaradt nagy embereinket a Szent György terére és, hogy a szimmetriát ne rontsák, leüttetni a fejeiket - persze ma már ez is nehezen kivihető dolog.

Egyiket se tehette, s következésképp kénytelen volt kisebb embereket ültetni a piros bársonyzsöllyékbe, mint aminők a kopott zöld bőrszékeken ülnek elvegyülve - s ez sérti az önök szemérzékét tisztelt közönség. Igaz-e, hogy eltaláltam?

Én mindamellett azt tanácslom, méltóztassanak belenyugodni, hogy a mai kormány ilyen, annál is inkább, mert ha nem nyugodnak is bele, ilyen marad.

Végre is az egész differencia igen kicsi lenne a két álláspont között. Ti. az a két álláspont van, hogy úgy is lehet: miszerint az ember előbb lesz államférfi, és azután miniszter, vagy pedig lehet úgy is, hogy előbb lesz miniszter, és azután államférfi. Nemigen érdemes ezen a különbségen fönnakadni.

És mielőtt áttérnék az új miniszterek egyenkénti bemutatására (rövid vázlatrajzokban), még csak azt jegyzem meg, hogy amit a nagy emberek elrontottak, azt a kisebbek sokszor helyrehozták.

Ámbár hiszen jogunk sincs voltaképpen a Bánffy új minisztereit előre kicsinyekké tenni. Ki tudja, hogy igazán kicsinyek-e? Nem kicsinek tetszett-e Baross Gábor, mikor Tisza államtitkárul tette Kemény Gáborhoz? Pedig ugyancsak kicsihez tette. Gondolta-e valaki, hogy egy nemzeti vezéralak rejlik gróf Csáky Albinban, midőn először ült le arra a székre, amelyet most Wlassics nyom, és amely most Wlassicsot nyomja?

»Nagy minisztérium.« »Kis minisztérium.« »Törpe kabinet.« »Erős kabinet.« Jóslások ezek néha és divatok. Gyakran csak üres epithetonok, amiket az emberek eltanultak egymástól és szüntelenül hangoztatják, rikácsolják éppen úgy, mint a Mátyás-madarak és papagályok. A nimbusz, a patina, mely befogja a rég szereplő alakokat, csalódásba ejti és megvesztegeti az ítélő tehetséget, de éppen úgy vezetheti félre a patina-hiány is.

Példa rá a »nagy minisztérium«, az első, a hatvanhetediki. Még most is ott lógnak az arcképeik a nemesi kúriák vizitszobáiban. Huszonhat év harasztja befödte az alakjaikat teljesen. S mi huszonöt év a nemzeti élet folyamában? Öt perc, vagy mondjuk a Szilágyi kedvéért tíz perc. S e tíz perc alatt kisült ez ünnepélyes díszalakokról, akik, mint lázsiás tallérok szerepeltek a közkeletben, hogy csak közönséges rézgarasok voltak. Csak az egy Andrássy tündöklik ki színarany voltában, minden időkön keresztül.

Születtek fáklyafénynél, és úgy is éltek, de a fáklyákkal együtt kialudtak, elmúltak.

S hogy az érem másik oldalára is rámutassak, mennyit gúnyoltuk, kicsinyeltük a Tisza minisztereit. Hányszor mondtuk a miniszteri padsorokra célozva:

- Itt ül Tisza a nyolc írnokával!

És mégis a Tisza írnokaiból három óriás maradt ránk: Baross, Wekerle, Csáky. Szilágyit nem is említve, ki már ellenzéki képviselő korában mameluk-szemmel (kicsinyítő üvegen) nézve is nagy volt.

Gondold meg ezt tisztelt olvasó, aki e cikkeket átfutod, és aki jártodban-keltedben megszoktad, hogy áhítattal iszod meg a lőrét, ha híres vignetta van a palackján, s fitymálódva biggyeszted el ajkad a jó borra, ha még nem került az étlapra a reklámmal fölvert »grand vin«-ek közé.

Gondold meg ezt, és ne ítélkezzél előre a Bánffy-kabinet fölött. Várj, kérlek, egy kicsit.

És hogy addig se únd magadat, engedd meg, hogy a kabinet új embereit sorra bemutassam - nem amilyenek lesznek, hanem amilyenek most.

Kezdem pedig a holnapi számban Lukács Lászlóval.

Hogy mit csináltak azon a lucskos januári napon a miniszterek, amikor a kinevezési legfőbb kéziratot megkapták, és hogy általában mit érez ilyenkor egy miniszter, arról éppenséggel nincs fogalmam, de egyet bizonyosnak tartok, hogy ezen a nevezetes napon egyik is, másik is benyitott egy-egy papírkereskedésbe, és vizitkártyákat nyomatott. Mert az embernek jólesik, nemcsak érezni, mi ő, de látni is, mégpedig nyomtatott betűkkel azokon a négyszögletes kicsiny papírlapokon. Valami sajátságos varázs van abban.

Ezen okoskodásból indulva ki, joggal föltehetem, hogy Lukács László is benyitott ilyen kereskedésbe, ahol azt kérdezték tőle:

- Mit parancsol?

- Névjegyekre volna szükségem.

S leírván nevét és állását, meghatározta a látogatójegyek alakját.

- S mennyit parancsol, kegyelmes uram? Elég lesz száz?

A miniszter némán bólintott fejével, de magában azt mondta:

- Talán ötven is elég lenne!

És ebben a morgásban azonfelül, hogy híven kifejezte az akkori közhangulatot, benne van az ő két legmarkánsabb tulajdonsága: a takarékosság és a pesszimizmus.

Két kardinális kellék egy jó pénzügyminiszternek.

Hogy lett Lukács László pénzügyminiszter? Az isten tudja. Nincs ennek meghatározható receptje. Miniszterré lesz az ember váratlanul, sokszor hihetetlen okoknál fogva, és csak némelykor természetesen.

Ámbátor a Lukácsok éppoly szerencsések, mint a Szmrecsányiak. Ezzel a két névvel jó születni. Lukácsok mindig voltak a boldogító tüzeknél, és lesznek. Lukács György államtitkár volt. Később Lukács Béla lett kereskedelmi miniszter.

Egy Lukácsnak csak az ujját kell kinyújtani valami után.

Lukács László azonban nem nyújtotta ki az ujját. Nem azon az úton ment ő, amely a piros székekhez visz, mert Lukács László csak tanulta, csak tanulta a pénzügyi szakmát, csak egyre tanulta, és egyéb semmit se csinált.

Ott ült a Házban valahol a szélsőjobbon. Olyan igénytelenül, semmitmondón, mint azok a mezei szavazatok, amelyeket a Wipp telegramja ránt be a padokba időről időre. Nem volt a gomblyukában piros szegfű, hanem valami rejtelmes zordonság gomolygott a homlokán. Sivár életúntság ömlött el egész lényén, mintha örökre azt mondaná: »Hát van nekem itt valami dolgom?«

Szikár, törékeny, vézna alak, lagymatag testtartással, a nyaka mintha félrehajolna egy kicsit, bizonyos fájdalmas vonás őgyeleg az ajkakon, ami a beteges embert mutatta. Azon alakok közé tartozott, aki sokáig marad idegen. Négyszer-ötször is megkérdezi az ember, ki ez? És újra elfelejti.

- Aranybányái vannak - mondák.

- Hol?

- Erdélyben.

És ezzel vége volt. Ej no, hát így néz ki egy aranybánya tulajdonos? (Az ember azt szerette volna, hogy úgy nézzen ki, mint Beöthy Aldzsi.) Azt senki se gondolta, hogy abban a növekedő homlokú fejben nekünk is lehet aranybányánk. Bolondság is lett volna arra gondolni. Nem a fantáziájuk miatt választjuk ide az embereket.

Csak a legközelebbi szomszédjai ismerték, de azokkal se igen beszélt. Némán, csendesen húzódott meg a padban, s meggörbült háttal, fejét könyökére támasztva, hallgatta a szónokokat.

Sajátságos embernek látszott, akit semmi sem érdekel a világon, még azok a beszédek se, amiket hallgat; olajbarna arcán sohase mutatkozik se tetszés, se nem tetszés. Az egész Ház ordít, lázban van. Lukács behúzza fejét a vállapockái közé, s még csendesebben ül. Szája meg sem mozdul mosolygásra, ha valami ötlet elcsattan, bár az egész Házat rengő hahota mozgatja; diószín szemeiben, melyek le vannak mindig sütve, nem csillan föl a lendület tüze az úgynevezett »lelkes momentumoknál«; olyan ő, mint egy kőember

De vajon igazán olyan-e? Ej, ki figyelné. Hiszen csak egy szürke ember, aminők százával jönnek a parlamentbe, nekik a parlament csak indóház, keresztülmennek rajta, és eltűnnek nyomtalanul, a vonat innen elviszi őket valamely állomásra, vagy ismét haza, ahonnan jöttek. Ki törődnék Lukács Lászlóval? Ki találgatná, hogy a kőember belsejében tűz lehet belül, s hogy a hideg szenvtelen arc alatt kacag ő a szíve mélyén. És hogy talán éppen akkor kacag, mikor a többiek lelkesednek.

Gondolkozik-e vajon? És miről gondolkozik? Ajka örökre be van csukva. Órákig ül mereven, mozdulatlanul, és soha sincs semmi észrevétele a szomszédokhoz. Szükségét nem érzi, hogy megszólaljon, és talán nem is szólna soha, ha nem kérdeznék.

Ha valamely ismerős megy el mellette, és jó napot mond üdvözletül, rettentő szófukarságában arra se szól semmit, csak a szempilláin vehető észre egy mozdulat, a szemekben rezeg egy hálás hunyorítás, s ebben a hunyorításban valami rejtett melegség. Ez a »fogadj isten«.

Mint a zárszámadási bizottság előadója, s más egyébkor is okos, higgadt érvekkel tele tömött szép beszédeket tartott, de ezek nemigen hatottak, mert a hangja színtelen, majdnem tompa, s beszédei (Neményi írta egy cikkében) olyanok, mint egy pisztoly, amely nem durran, de talál.

Igen, a beszédek okosak voltak. Izmos talentumra és ismeretekre mutatók, de ha mégis azt mondta volna valaki: »Ez a szikár, igénytelen emberke nemsokára Magyarország pénzügyminisztere lesz«, ti derék, tapintatos emberek, akik előre meg tudjátok szagolni, kiből lesz és kiből nem lesz miniszter, nagyot nevettetek volna a jóslaton.

- Óh, óh a ruha se úgy áll rajta, hogy ez valaha miniszter lehessen!

De hisz erről senki sem beszélt, senki nem jósolta, s még az is, aki közelebbről ismerte Lukács Lászlót, csak annyit tudott róla mondani: »Egy igen szerény jó ember«.

A Tisza sasszeme kellett, hogy fölfedezze. Tisza volt az első miniszterelnök ebben az országban, aki el tudott képzelni egy minisztert úgy is, hogy ne legyen a lábán lakkcipő, és hogy ne álljon mindig pózban.

Mikor pénzügyminiszter lett, megkínálta tanácsossággal. Lukács Lászlóban meghűlt a vér erre az ajánlatra.

- Hiszen nem értek én, kegyelmes uram, a pénzügyekhez.

S idegesen babrált rövidre nyírt szakállában, melybe patkóalakban lefelé konyulva nyúlik be a vékony bajusz.

De a generális szóhoz se engedte:

- Azt én jobban tudom, hogy értesz-e.

Tanácsos lett, de rövid időre, betegsége miatt meg kellett válnia állásától, de szintén rövid időre, mert Láng Lajos távozása után Wekerle államtitkárul vette maga mellé. A nagy optimista egy pesszimistát. Az örök mosolyú ember egy keserű embert. A pazar ígérő egy olyan társat, aki fukarul bánik a szavával. De 'iszen okos ember a mi Wekerlénk.

Az utóbbi időben, mióta a miniszterelnököt sok politikai gond nyomta, úgyszólván maga vezette a pénzügyminisztériumot példás rendben, úgy, hogy midőn beütött a válság, a legnagyobb tárca egész természetszerűen hullott az ölébe.

Lukács László rémülten kapta hátra a fejét erre a szerencsére.

- Nem vállalom; dehogy vállalom, hiszen nem tudok én a Házban beszélni.

Valóságosan könyörgött, hogy hagyják meg csak államtitkárnak, ezt már megszokta, tegyenek meg miniszterré másvalakit, akárkit, nem bánja ő... elszolgál ő inkább akárki alatt, még annak a dolgát is elvégzi, ha valami lusta ember lesz, csak őt hagyják meg államtitkárnak.

Hanem bizony nem hagyták, hiába hajtogatta egyre:

- Mit akartok velem? Nem tudok beszélni, ha mondom. Nem tudok, nem tudok...

Végre megnyugtatták, hogy ebben az állásban nem is kell beszélni tudni, mert ha valahol, itt egészen a pénz beszél. Nagyobb szónok az Szilágyinál is.

Hát elvállalta, miniszter lett, utódja a legnagyobb nemzeti alakoknak, utódja Kossuth Lajosnak, Széll Kálmánnak, Tisza Kálmánnak, Wekerlének és a becsületes Duscheknek, aki garasos szivart szítt, sült krumplit vacsorázott, és a fizetését benn hagyta az államkincstárban, hogy azzal is több legyen. Miniszter lett, pedig ő maga semmit se segített hozzá, nem bókolt a hatalmasoknak, nem stréberkedett nagy képeket vágva, nem tartott tósztokat a lakomákon nagy urak egészségére, nem intrikált és nem járt reklámok után, hanem csak dolgozott, tanult - és mégis miniszter lett.

Megfoghatatlan. Valami vesztét érzi már ez az ország.

*

Mióta miniszter, még nem volt semmi kiváló szereplése: tehát nem is írhattunk róla, mindössze a bécsi interjú esett meg rajta. Mégis német a német, hogy meg bírta szólaltatni!

Nem ígérte meg ebben sem a valutát, sem az önálló bankot.

Fogadni mernék rá, hogy megcsinálja.

A közéletben kétféle Dánielek mozognak. Az ékezet nélküliek és az ékezetesek. Az ékezet nélküli Dánielek régebben mozognak; primipilus, székely család. Az egyik ősük gügyüje volt Bethlen Gábornak, s nem kisebb dologban járt a bécsi udvarnál, mint a Lipót császár egyik kisasszony leányát megkérni a vén csontnak, a »serenissimusnak«; persze nagy kosárral jött haza.

Az ékezetes Dánielek nem mozognak olyan régóta. Minélfogva elég szórakozottak voltak elhagyogatni itt-ott az ékezetet, hogy ne látszassanak külön családnak.

De két hét óta megfordult a sor, és most már az ékezet nélküli Dánieleken üt ki majd a szórakozottság, ők kezdik el ékezetesen írni a nevüket, s e csodálatos változás szülőoka, hogy az ékezetes Dánielek egyik tagja, Dániel Ernő neveztetett ki kereskedelmi miniszternek.

Hogy esett meg az ő kinevezése? Miért lett általában miniszter, s miért éppen kereskedelmi miniszter? Ezt igen érdekes feladat volna levezetni. De estek már ennél nagyobb csodák is.

Egyszer a Magdeburg melletti erdőben kettéfűrészeltek egy vastag, vén fát, és egy burkus katonát találtak benne, fegyverestől, panganétostól, úgy állt ott, mint a cövek. Az egész világ azon töprengett:

- Ejnye, hogy került ez a burkus a fa belsejébe?

Pedig igen egyszerűen történt. A katona a fa tetején volt, s a fa odvas lévén, a hirtelen támadó lyukba beleesett.

Hát igen. Dániel Ernő mindig a politikai élet tetején tartotta magát. Kedves modorú ember, minden prepotencia nélkül. Finom nett alak, sok értelemmel, nagy higgadtsággal és elpusztíthatatlan szorgalommal.

Nem lehet tudni, milyen miniszter lesz belőle. De kiről lehet azt tudni? Minden új miniszter olyan, mint a fölvágatlan dinnye. A külső kérgéről alig lehet megítélni, hogy jó lesz-e.

De mégis inkább a jobbat lehet föltételezni. Szerencsés keze van. Amihez eddig nyúlt, az mind arannyá változott, s noha aranyban dolgozik (sok mindenféle vállalatnak levén igazgató tagja), karaktere hótiszta maradt.

Egész lényén bizonyos jóleső nyugodtság ömlik el, mintha nem is volnának idegei, sötétbarna arca, mely erősen hegyes állba végződik, szinte ércből öntöttnek látszik merev mozdulatlanságában, csak a két szeme élénk és fürge, mint a gyíké. Ezzel a két gyíkszemmel többet lát Dániel Ernő, mint gondolnátok!

A Házban nem játszott szembeötlő szerepet, ámbátor a legelőkelőbb bizottságnak, a pénzügyinek volt tagja, s egypár, mindig a nemzetgazdaság terén mozgó beszédével, kivált mint előadó, mindig a színvonal fölött maradt.

De mégis, nem annyira a beszédekkel, mint inkább azzal nőtt nagyobbra, hogy jól eszébe tartotta a bihari tizenegy parancsolatot.

Tisza Kálmán szerint ugyanis Biharban tizenegy parancsolat van, s az utolsó cikkelye így hangzik:

- Ne locs-fecs!

Dániel Ernő nagy volt a hallgatásban; soha nem követett el indiszkréciót, nem járt el a szája (a legtöbb politikus karrierjét ez rontja el), nem kritizálta a nagyokat, nem botránkozott meg a kicsinyek sületlenségén és a hatalmasok hibáin. Szája makacsul össze van szorítva, s gondolatai öt lakattal becsukva keringtek gyorsan bővülő homlokcsontja alatt.

S most íme ott ül ez okos ember a kereskedelmi piros székben; s abban is szerencsés, hogy a költségvetése már le van tárgyalva, s a következő még nagyon messze van és nagy ködben; de szerencsés abban is, hogy nincs annyi elődje, mint Wlassicsnak és Lukács Lászlónak, amely utóbbira négy hatalmas előd (Széll Kálmán, Szapáry Gyula, Tisza Kálmán és Wekerle) nézeget föl a szomszéd padokról. Hiszen mind finom, kellemes urak, nem csinálnak ezek semmi bajt, de mégiscsak kényelmesebb az őexcellenciákra nézve, ha az elődök az égből néznek alá, mint ahogy Baross fogja nézni Dániel Ernőt.

És hihetőleg meg lesz vele elégedve. Hihetőleg. Ej, mondjuk, hogy bizonyosan. Minek festenénk előre rémképeket? Hiszen olyan szép a jelen.

Őexcellenciája ott ül csendesen a zsöllyében. Szempillái le vannak félig csukva, ajkai közül szelíd mosoly leng. Fejével nyájasan bólint a jobboldal és a baloldal felé, ha ismerős tekintetekkel találkozik. Hegyesre faragott ceruzája mozdulatlanul hever az eleibe terített fehér papíron... Nincs mit jegyezni. Még nincs egyetlen ellenség sem. S sok jó barát ül körös-körül.

Minden oly vidám, oly meleg és kedélyes. A Házat valami sajátságos, üde illat tölti be, mint a ma kinyílott orgonavirágé (pedig voltaképp fojtó gőz van), s a hármas ablakon beszűrődő téli napfény enyelegve futkározik a kegyelmes úr kifelé fordított tenyerén, mintha csiklandozná.

...És távol innen, fehér hóbunda alatt édesen alszik a kövér torontáli föld, mely immár nemcsak hüvelyes növényeket terem mesés bőséggel, mint eddig, hanem egy igazi minisztert is szült.

Akik bejöttek a Házba, széttekintettek, megdörzsölték a szemüket (s ha véletlenül ellenzéki szónoklat locsogott a koponyájukban), megkönnyebbülve vették észre, hogy az elnöki székben Berzeviczy ül hideg, méltóságteljes testtartással, márvány arcával, s átható mély tekintetével.

- Ah, már beleunt - gondolták. - Szilágyi tehát beleunt? Vagy tán beteg.

S megelégedetten dörzsölték kezeiket, miközben vidám lábkopogtatással veregették le a még megmaradt havat cipőikről.

- Jó jel, teringette, ez jó jel.

Minden szónok csak örülhet, ha nem Szilágyi az elnök. A tüdők mélyebb, üdébb lélegzetet vesznek.

De nem, mi az? Hiszen Szilágyi ott ül a középső padsorban. Ohó! (És a rémület szállta meg a szónokokat!) A tigris el van eresztve a láncról, hogy fölfaljon bennünket, ha mukkanni merünk.

Bezzeg legott lohadni kezdett a beszélési kedv, s azon normális ülések egyike lett a mai, amiket tucatüléseknek szokás nevezni.

Az igazságügyi büdzsé volt napirenden, Erdélyi Sándor miniszter bemutatója. A vékony termetű, kellemes külsejű új miniszter általános csendben fejtette ki programját. Nem használt semmi szószt, semmi cirádát, hanem minden szónoki cicoma nélkül egy szakminiszter rideg szófukarságával sorolta elő a jövő föladatait. Illett hozzá ez a puritán hang, mely a szerénység kellemes formái között hatott.

Erdélyinek jó ízlése van. Isten ments erről a helyről, még most, ahol mennydörgött és villámlott ezelőtt, egy úgynevezett »nagyobb igényű« beszédet tartani.

A minisztert nyugodtan, sőt helyesléssel hallgatták az ellenzékről is, ellentmondások, közbekiáltások nem zavarták rokonszenves előadását, a jobboldalról pedig többször nyilvánult meg zajosan a helyeslés.

Utána az örökké nevető Kemény Pál kezdett beszélni. Rettenthetetlen bajnok, ő nem fél Szilágyitól, s si fractus illabitur orbis: elmondja a maga igazait. Végre is Szilágyi ide, Szilágyi oda, hiszen a fejét úgyse veszik, s a lábát kerékbe nem törik, hát mért ne beszélhetne?

Beszélt is a költségvetés ellen, mind jobban belemelegedve, kézzel-lábbal hadonászva, már azt se tudta az ádáz szónoki hévben, hogy mit beszél. Hát egyszer csak, uram fia, fölharsan egy nagy éljen a jobboldalról.

Kemény Pál elsápad. Mit mondtam? Istenem, mit mondhattam?

Megtántorodik, akadozni kezd. Az ördögbe is, Kemény Pál nincs az éljenekhez hozzászokva.

- Semmi, semmi - mondják a háta mögött - ne zavartasd magadat! Wlassicsot éljenzik a tegnapi győzelméért.

Csakugyan Wlassics ment végig a termen miniszteri széke félé.

Kemény Pál magához jött, s bevégezte beszédjét, átadva a szót Issekutznak, aki a budapesti törvényszéknek a Pesti Napló házkutatására vonatkozó ítéletét vitte a Ház elé, ami, általános visszatetszést szült.

- Nem vagyunk mi királyi tábla, hogy ide föllebbezzen!

De Issekutznak eleme a visszatetszés, mint a békának a rekettye a csendes hullámtalan tóban; még fokozottabb kedvvel beszélt, határozati javaslatot nyújtva be a sajtószabadságról és eljárásról szóló törvény revíziójára.

Issekutz nézeteit dirib-darabra csépelte egy igen okos beszéddel Horváth Gyula.

Most még Sághy akart szólani. S ha Sághy szólani akar, pedig sokszor akar, a Ház egyszerre kezdi keresni az ürügyet a menekülésre. Most az »idő előhaladottsága« volt az arkánum.

Orkánszerű kiáltás támadt:

- Holnap, holnap!

Ez lett a határozat is.

Minden ember azzal az erős elhatározással ment haza:

- Ej, de derék, ma éjjel kialhatom magamat. Csak tizenkét óra felé jövök holnap a Házba.

A jövőkor történetírója, ha elolvassa a mostani új minisztérium programbeszédeit, melyek pontról pontra az elődök testamentumának végrehajtására vállalkoznak, sokat fogja törni a fejét:

- Mi az ördögért távoztak hát el helyükről a régiek?

De végre is nem ennek a fickónak (ti. a jövőkor történetírójának) a kedvéért igazodik el a világ, elég, ha mi kortársak mindent tudunk, sőt még azonfelül is egy kicsit.

A dolog megtörtént. Elmentek. Egyik-másik a távozó miniszterekből ismételte a jelenetet, mikor Hunyadi János ráadja öltözetét Kemény Simonra.

Elhívatta egy-egy miniszterünk jó emberét, hű államtitkárát.

- Vedd föl a ruháimat, és viseld te!

A Kenyérmezőn ez avégből történt, hogy Hunyadiban kár ne essék, hogy a személy megmeneküljön, itten pedig azért történt, hogy a ruhának ne legyen semmi baja.

Ezért lett miniszterré Erdély Sándor is, aki még két évvel előbb másodállamtitkár volt az igazságügy minisztériumában.

Először a derék kis fekete ember, Teleszky István államtitkár távozott. Rendjelben vagy valamely más királyi kitüntetésben nem volt része, pedig ráérdemelt volna, hanem kapott helyette Szilágyi Dezsőtől egy legendát.

Ő komponálta ki, hogy Teleszky István (mint a Gyulai Pál Éjjeli látogatás-ában olvassuk) estenden beoson az igazságügy minisztériumába, és földolgozza a restanciákat.

Azután maga Szilágyi távozott el, és egyedül hagyta Erdély Sándort. De Szilágyi se akart kisebb lenni Teleszkynél.

S ha Teleszky a restanciákat dolgozza föl titokban, éjszaka, Szilágyi arra vállalkozott, hogy (mint a megholt Csaba vezér) amikor szükség lesz, előtoppan, és szétveri Erdély ellenfeleit a Házban.

Ilyen két hazajáró kísértet mellett szinte könnyű feladatnak látszik az Erdély Sándor minisztersége. De meglehet, hogy csak látszik.

Hátha Kemény Simonnak is kényelmetlen volt a Hunyady páncélja, fegyverzete?

*

Erdély Sándorról különben vagy csak keveset, vagy csak lappáliákat lehet írni. Egy jó bírónak nincs története. S ő igazán jó bíró volt.

Azután államtitkár lett. De hát egy Szilágyi mellett lehet-e egy államtitkárnak története?

Elvégezte a kötelességét, ez az egész.

Nincs a pályájában semmi csillogó (mert a munka, hisz az csak munka!), nem fűződnek nevéhez nagyjelenetek, nagy beszédek, a parlamentben rövid ideje van, és különben sem kellett Szilágyit beszédekkel kisegítenie. De ha nincs semmi csillámló pályáján, nincs benne semmi homályos sem. Tiszta fehér út az, amelyen ő idáig jött. Pedig messziről jött. Ma harminc esztendeje a pesti városház egyik cellájában percegtette a tollát, mint irattárnok. S az a kopott íróasztal, amelyen dolgozott, nem rázkódott meg, nem vált szilaj csikóvá, mint az írók, szónokok bűvös íróasztala, amely azt kérdezi:

- Hova röpüljek veled édes gazdám?

Neki lassan, fokozatosan kellett emelkednie lépésről lépésre, a szorgalom, kitartás és munka meredek, nehéz lépcsőin.

Harminc év sok idő. Harminc év jártányi terület attól a kis cellától addig a fényes palotáig, ahol kétszer csendít a kapus, mikor az egykori irattárnok fényes cilinderjében belép a kapun.

Harminc év előtt! Mily különbség. Azaz, hogy semmi különbség. Akkor is hó volt, most is hó van. Akkor is így sietett a munkához reggelenkint, most is a munkához siet. Ah, az egész különbség az a két csendítés a kapu alatt.

Azonfelül akkor szép ruganyos fiatal ember volt, bizonyosan az asszonyok is szerették (ezek helyett most csak a mamelukok szeretik). Azóta beteges és köhécselő ember lett; finom, törékeny alak, hosszúkás, piros arccal. Domború homlokán, ajkai körül fiatalos derű, de baloldalt kettéválasztott haját már erősen megcsípte a dér, olyan messziről, mint a cukorral behintett mákos metélt.

Sok csalóka dolog van Erdélyben; arca gyöngéd piros, mint egy diákgyereké, szakálla hófehér, mint aggastyáné. Mosolya kellemetes, szinte édes, van az egész lényében valami leányos bátortalanság, valami szűzies íz; mintha minden percben el akarna pirulni, s emellett a gondolkozásmódja határozott, de rideg, szinte kietlen. Szelíd, lesütött szemeiből visszatükröződik a szerénység, őszinteség, nyugodt, kellemetes, lassú hangjából az egyszerű igénytelenség melegsége árad szét, de néha fölveti a fejét, ajkai körül és a halántékánál sajátságos ismeretlen vonalak képződnek, szemeiből zöldes fény lövell, s egy percre úgy rémlik, mintha egy kevély hatalmas úr állna előttünk.

De nem, nem, ez csak káprázat, csak képzelődés. Ő jó, egyszerű és kellemetes. Lehetetlen az, hogy másképp legyen. Már gyermekkoromban így képzeltem azokat a jó bácsikat, akik mindenkit szeretnek, akik megsimogatják a fejünket, kiveszik ujjainkból a tüskét, és valamennyi zsebük tele van cukorkákkal.

És mégis, hátha? Hisz annyi példa van rá.

Eszetekbe jut-e a bíbornok, aki alázatosan lehorgasztott fejjel járt Róma utcáin, míg nem lett pápa, és azután felemelte a fejét, és kiegyenesedett a termete, mondván:

- Eddig azért voltam meghajolva, mert a szent Péter kulcsait kerestem.

Hisz az asszonyok dereka is halcsontok közé van szorítva, és az ember sohasem láthatja azokat az ördöngős formákat egész valójukban. Azaz, hacsak... de nem akarom folytatni.

A miniszterek egyénisége is ilyen szellemi halcsontok között van... csakhogy ezek egyenként fölpattognak...

Csak türelem, minden kitudódik.

Cup, cup! Ugráljatok vissza a tavakba, ti smaragdszínű leveli békácskák, akik jósolni akarnátok. És türelem, türelem.

Az bizonyos, hogy egy dilemma van itt. A képviselők így szólanak Erdélyről:

»Jó és lágy, mint a vaj, kenyérre lehetne kenni.«

A tisztviselői azt hirdetik:

»Kemény akár a kő; még az igaz könny se váj rajta.« (Gutta non cavat lapidem.)

Hogy van ez? Melyik az igaz? Mind a kettő semmi esetre. De hát nagy differencia-e, ha akár így igaz, akár úgy? Hisz ez csak a magánembert érinti benne. És végre is nem a saját kisasszony leányunkat adtuk feleségül hozzá, hanem ahhoz az istenasszonyhoz állították, akinek a szeme be van kötve, aki tehát nem is nézheti, hogy a szeretetreméltó mosolya-e hamis, vagy a szigorú lelke-e fölvett allűr?

Hogy fog-e csinálni nagyobb dolgokat, az a jövő titka, hogy tud-e, az az ő titka, szeretni fogják-e a mamelukok, az a mamelukok titka, mi azt nem tudjuk.

De egy rostaforgatás nélkül is kétségtelen, hogy jó és szívós anyag, hogy becsületes ember, és azt a ruhát és fegyverzetet, amit Szilágyitól átvett, nem éri őrajta semmi mocsok.

I. Elődei

A személy körüli miniszterség voltaképpen magyar specialitás, ami abból a szomorú körülményből sarjadzik, hogy a magyar király nem lakik a saját országában.

Kreálásakor jól volt az kombinálva, de rosszul sikerült. Mindjárt a kezdeténél elromlott hatvanhétben, mert az öreg Festetics Györgynek hatalmas kotlettekben lecsüngő szakálla volt, amivel imponáljon, de egyebe nem volt, úgy, hogy nem közvetíthette volna sikerrel a fölségnél a magyar kormány politikáját, céljait, s a királynak esetről esetre Andrássyval kellett az egyes dolgokat megbeszélgetni, s Festetich György gróf csak annyiban egzisztált az udvar előtt, mert rajta volt a főudvarmester listáján, azok között, akiket, mikor a sor rájuk kerül, meghívnak ebédre. Mert bizonyos számú besteck fér a királyi asztalra, s minden besteckhez szükséges egy eleven főnemes.

Utána báró Wenckheim Béla jött; kedves ember, talpig gentleman, s azonfelül ötletes fej. Mondják, hogy egyszer-másszor, amikor hozzáférhetett a királyhoz, meg tudta nevettetni, de hogy befolyása lett volna a királyra komoly politikában, az csak mese.

Orczy igen derék, jó ember volt, de nem a Metternichek fájából, a dolgokon nem tudott változtatni semmit, pedig mindinkább érezhetővé vált, hogy szükség volna Bécsben valakire, aki a nemzeti céloknak utat egyenget a király szívében, hű tolmácsa legyen a kormány intencióinak, s éles eszű megfigyelője ama finom pókhálóknak, melyek az udvarnál szövődnek, és (ha ügyesen állnak a résen azok, akiket illet) még idején összetéphetők.

Kezdték észrevenni, hogy a személy körüli miniszter hatáskörét ki kellene bővíteni (mert mi lesz belőlünk, ha egyszer csak a mi jó nemtőnk, Pápay is kidől onnan?). Végre is nem lehet azt többé olyan sine curának hagyni, mely csak a szabóművészet kiegészítéséhez járul - lévén a frakk sokkal szebb rendjellel, mint anélkül.

De hát nehéz, nagyon nehéz! Ha egy társaság következetesen megszokja, hogy a játszmáknál bizonyos meghatározott Spielmark csak egy pennyt jelent, nehéz rávenni az elméket, hogy az azontúl sovereign legyen. Nem, nem urak, ti nem bírjátok odaállítani többé a személy körüli minisztert a megkívánt alakjában és értékében.

De az urak nem hagytak föl a reménnyel. A magyarok minden időben bírtak bizonyos naiv élelmességgel. Régen is, most is. Már Ferdinándot is nyilván azért választották meg Zápolya ellenében, mert Ferdinánd olcsóbb királynak látszott - kész udvartartása s kész hadserege volt, a másiknak mindent elölről kellett volna kezdeni.

Hát most is Szögyény-Marich Lászlóra esett a Tiszáék szeme, Szögyény lesz a legjobb személy körüli miniszter. A többi embernek csak apródonkint, lassan kell magát a király rokonszenvébe belopnia. Ez már benne van nyakig. Ez egy kész ember. Azonfelül ismeri az intrikusokat - hiszen maga is intrikált. De éppen azért... Szegénylegényekből lesznek a jó pandúrok.

Szögyény lett tehát a személy körüli miniszter, de ő se vált be, mert ahelyett, hogy a magyar minisztertanácsot képviselte volna az udvarnál: az udvart képviselte a magyar minisztertanácsban - persze ezt is rosszul.

Lehetetlen volt tehát valamit csinálni ebből a szerencsétlen pozícióból. Mintha átok volna rajta. Maradt minden a régiben. A miniszterelnök koronkinti jelentései képezték az egyetlen érintkezési pontot a nemzet és a király között, amiről ezzel a körülírással értesült a közönség a lapokból:

»Ma a miniszterelnök Bécsbe érkezett, délelőtt 11-kor legfelső helyen egy óráig tartó kihallgatáson fogadtatott.« (Bud. Corr.)

Ez ötször-hatszor történt szélcsendes évben, tehát körülbelül hat óra jutott őfelségének egy évben kedvelt Magyarországjára.

A királynak kétségen kívül vannak egyéb gondjai és egyéb országai is, de annyi országai nincsenek, hogy be kelljen látnunk, miszerint aránylag ennyi idő esik ránk.

A nemzeti közvélemény is megmordult a Szögyény távozásakor. Hiszen ebben az országban mindenki lojális. S minthogy máskor is megtalálta a nemzeti ösztön, ami neki jó, végignyilallott az elméken, mint egy jelszó, mint a »tengerre magyar« vagy más egyéb, hogy »közelebb a királyhoz, közelebb!«

A politikusok elkezdtek okoskodni:

- Küldtünk már nagy urat, Festeticset, de az ott fönt Bécsben kicsi úr lett a Schwarzenbergek, Lichtensteinok közt, küldtünk jó embert, Orczyt, de van is ott a jó embernek valami becse! Megpróbáltuk végre egy az udvar levegőjében nőtt államférfival, no annak csak lesz befolyása: volt is befolyása, de mit ér, ha nem a mi kerekeinket hajtotta vele. Most még csináljunk egy próbát. Küldjünk oda egy a mi parlamentünkben nőtt államférfit, akinek esze is, tekintélye is sok legyen.

Így ment fel gróf Tisza Lajos. Nehéz, kényes epocha volt ez. Csodák történtek ezalatt. A király a maga jóságával lehajolt a nemzet óhajtásaihoz, az egyházpolitikai kérdésekben. Már-már összeölelkezett nemzet és király oly melegen, mint soha azelőtt, mikor váratlanul közéjük esett egy koporsó.

Az öreg Kossuth meghalt és... Hát igen annak meg kellett történni. Legenda volt már az a nép között, hogy egy kormányt az öreg magával visz a másvilágra.

Egyszerre mozogni kezdtek az udvari élet összes szövőszékei, ármánykodások, intrikák, s a beteges Tisza Lajos elkeseredve hagyta ott helyét a júniusi válságkor.

És most megint főni kezdtek a nagyfejűek koponyái a személy körüli miniszterség dolgában.

- Mindent próbáltunk már a világon, semmi se ment. A nagy úr nem hatott a nagy uraságával, a nagy tehetség az okosságával, a kedves ember a szeretetreméltóságával. Az udvar hatalmasain nem bírta magát keresztülverni. Még egy mód van. Küldjünk egy csinos, eszes fiatalembert, aki esetleg az udvari dámák révén próbálja...

Így ment föl gróf Andrássy Gyula.

De gróf Andrássy Gyula, akinek már most is sok megvan abból, ami az apját nagy történelmi alakká tette, de még némelyeket ezután kell megszereznie, már akkor mindjárt kesernyésen jegyzé meg:

- Nem érdemes fölhurcolkodni arra a rövid időre.

...Persze, nem érdemes. Hiú törekvés minden. Amit az ős szakáll-kotlettek tönkretettek, azt most már a legpörgébb szőke bajusz se reparálhatja meg.

II. Ő maga

Ilyen áldatlan pozícióra vállalkozott most báró Jósika Samu. Hogy hátha talán erdélyi ember többre megy ott, ahol a magyarországiak sorra kidőltek, mert az erdélyi embernek két esze van.

Mondják, hogy a király maga óhajtotta őt - s ez legalábbis szép kezdet.

Jósika Samuról kevés mondanivalónk van. Szép, feltűnően szép arisztokratikus fej és csinos alak. Nagy, lelkes, fekete szemeiből mély értelem sugárzik, domborúan ívezett homlokán komoly nyugalom ül, csak ajkai körül látszik némi gőg. De ez csak itt a klubban hiba, az udvarnál, meglehet, imponálni fog.

Nem fiatalember már, az ötvenes évek tájékán van, s mégis ő a kabinet legszebb embere. (Br. Fejérváry el van csapva erről az állásáról.) Gazdag és művelt lelkű, aki mégis szeret valamivel foglalkozni. Volt már főispán, képviselő és államtitkár, de minden csak rövid ideig.

Jellemző rá, hogy ami meglehetősen szokatlan nagyuraknál, maga szólította meg Hieronymit a mostani országgyűlés elején:

- Dolgozni szeretnék.

Hieronymi nagyot nézett rá:

- Ugyan ne beszélj? Hisz neked százezer forint jövedelmed van.

Mindegy. Mégis dolgozni akart, és Hieronymi államtitkárnak neveztette ki.

Most azonban odakerült a bankgassei szomorú palotába - ahonnan még eleven ember vissza nem került sikerrel.

Eddigi működéséről alig szólhatunk, mert az még igen parányi, és csak egy még parányibb ruhadarabon volt látható, mely mikor valahol a Gyulai Pál szekrényében lóg.

Azt a különös természeti tüneményt emlegették pár évvel előbb az összes európai lapok, hogy Szibériában már most augusztus elején kezd a prémes vadállatok szőre nőni - pedig ezelőtt mindig szeptemberben nőtt.

Ebből persze mindjárt meg lehetett jósolni, hogy kemény és hosszú tél lesz.

Az is volt; kegyetlen, zimankós, korai tél következett. A szegény állatoknak azonban jó bundájuk lévén, föl se vették, és magam ellenben megtanultam ebből, hogy csakugyan van gondviselés.

És ha ez a gondviselés még egy gonosz farkasról is előre gondoskodik, lehetetlen, hogy a nemzetek jövőjét szívén ne hordja.

Mármost tehát, mi következik abból, hogy most egy a rendesnél vékonyabb szőrméjű kabinetet adott nekünk a gondviselés?

Az, hogy enyhe, derűs idők következnek Magyarországra, hogy nem kellenek Széchenyi Istvánok és Kossuth Lajosok, se Deák Ferencek, hanem hogy a bekövetkező időre elegendő nekünk azon tiszta és becsületes politikusokból álló kabinet, amelyet Bánffy összeállított.

Ami magát Bánffyt illeti, ő ama csalóka rézgarasokhoz hasonlít, melyek a középkorban voltak elterjedve (én magam is láttam még egy ilyet), kívülről garasok voltak, de bennük arany volt elrejtve.

Efféle garasokkal a fejedelmek szoktak volt kártyázni, hogy a papok, akiktől mindig tartottak, azt higgyék, mintha kicsibe játszanának.

Bánffy sok csalódásba ejtette az országot. Egyike volt a Tisza-féle főispánoknak, akiket egykor így jellemzett a szűkszavú »generális«.

- Az én főispánjaim kétfélék: olyanok, akik azt mondják »így lesz« és arra mérget vennék, hogy úgy lesz és olyanok, akik ugyancsak azt mondják, hogy »így lesz«, de amire én vállat vonok: »az isten tudja«.

Hát Bánffy nem az »isten tudja« főispánokból való volt (pedig ezeknek a családja nagyon elszaporodott azóta), hanem akinek az »így lesz« szavára mérget lehetett venni.

Ez a híre emelte föl házelnöknek. Ott ült immár a magasban, az ország leghatalmasabb székében, amely azonban a véderő vita óta úgyszólván Dózsa György izzó trónusává lett. Ott ült, de volt-e a kezében más hatalom, mint a házszabályok lemonádéja s a vén csengettyű, mely egy kos nyakára kötve, különb effektust csinálna, mint a Péchy kezében csinált?

S ezzel szemben, e semmi hatalommal szemben ott volt az elmérgesedett szituáció és az ő híre: hogy azért tették elnökké, mert hatalmas és erélyes volt, mert meg akarják a Házat zabolázni.

Én istenem, hisz ha egy szelíd idei bárányt ültettek volna ily kommentárral az elnöki székbe, akkor is fogvicsorgatva törnek ellene a szittya farkasok:

- Micsoda, tisztelt bárány úr, ön meg akar bennünket enni? Hát majd mi esszük meg önt.

Bánffy ugyan nem volt afféle bárányka, inkább tigris volt, de mit ért az ő tigrissége, ha érezte, hogy a fogai kukoricaszemekből vannak.

A házelnökség azon a fokon állt, amikor ő elfoglalta, amin a törülközőkendő - mindenki ezen törülte le a fölháborodását, rossz kedvét. A sajtó is, az ellenzék is, a szabadelvű párt is, még a kormány is. Ha valaki ballábbal kelt föl reggel e faktorok közül, annak a levét az elnök itta ki.

Belekötöttek a gérokkjába (hogy mer az úr szürke kabátban jönni ide?), kifogásolták a vörös nyakkendőjét (bezzeg Szilágyin most a sárga-feketét is megtűrnék), még talán arra is ügyeltek, meg van-e az elnök mindennap borotválkozva, mert úgy illik az ország méltóságához.

Száz furfangos agyvelő, egy egész siserahad gáncsolta, kifogásolta, csűrte-csavarta, analizálta kijelentéseit s alapszabály magyarázatait. S ő ott állt egymaga száz ellen, némelykor nem volt más a háta mögött, csak az a két mezítlábas angyal a címer mellől, mégis bátran állt nem egyszer, néha azonban megzavarodva, s támogatás híján eleresztve a gyeplőket, a szegény pamut cérnából való gyeplőket. Az emberek kicsinylőn mondták:

- Érthetetlen, hogy miért tartottuk mi ezt a Bánffyt erős főispánnak.

De helyén maradt: szívós volt; ritka kitartással hagyta magát a Ház szeszélyei által paskoltatni és nem hiába. Vasakarata érvényesült. Az Eldorádó országába egy cukorhegyen kell magát az embernek keresztülennie, ő egy arzenikumhegyen ette magát keresztül, s három év alatt tűrhető állapotba hozta az elnöki katedrát.

És ma, midőn elhagyta, és mint miniszterelnök kezd igazi valójában kibontakozni, az emberek elálmélkodva mondják:

- Érthetetlen, hogy miért tartottuk ma ezt a Bánffyt gyenge elnöknek.

*

Miért? Hát miért? Amiért most erősnek tartjuk. Nem ő csalt, hanem mi csaltuk vagy csaljuk magunkat. Ő mindig ugyanaz volt, de nem ebben a világításban és attitűdben, s mi is ugyanazok voltunk, de nem ezzel a szemüveggel.

Gondoljatok csak vissza; hát úgy nézett ő ki, mint a sablon emberek szoktak? Más embereknek a homlokán képződnek redők, neki a nyakcsigája vet ráncokat. Ez az ember a nyakával is gondolkozik. Mocsárkékes szemeiben nem cikáztak-e egyszer-másszor villámok? És milyen különös, tigrisszerű arca van. Mikor jól érzi magát, akkor komoly, mikor kedvetlen, akkor ez az arc nevetni kezd.

Van az egyéniségében valami titokzatos érdekesség, dacára annak, hogy lelke oly átlátszó, mint a kristály: nincs benne parányi se a tettetésből.

Még azt se titkolta el, hogy miniszterelnök szeretne lenni. Pedig ezt még Apponyi is el tudja titkolni - az igaz, hogy rosszul.

Hogy nem tagadta, amit nagy államférfiak is eltitkolnak, mint a szemérmes leány a férjhezmenési vágyat, el lehetne magyarázni önhittségnek is, de igaztalanul, mert Bánffy szerény ember.

E sorok írója maga kérdezte tőle a válság előtt, igaz-e, hogy ő lesz a miniszterelnök?

- Nem tudom - mondta, szokása szerint, levegőt szippantva az orrán keresztül és a bajuszát sodorintva -, de nem lehetetlen, ha a különb tehetségek nem vállalkoznak. Nincs kizárva, hogy valami hasznot tehessek én is, habár csak kis időre.

És néhány nap múlva valóban beköltözködött a miniszterelnöki palotába, melynek küszöbét még egy lakója se lépte át aggodalom nélkül, s nem hurcolkodott ki belőle megelégedett szívvel.

Mindenki többet visz oda, mint amennyit visszahoz. Természetesen illúziókban, reményekben és nem egyebekben. Egyebekben inkább az ellenkező áll, mert Tisza alatt levették ugyan a homlokzatról a kifogásolt sasmadarat, de a gólyának, úgy látszik, nincsen megtiltva odaszállni.

*

Bánffy az első miniszterelnök, ki aggodalom nélkül lépett e palotába, melynek van szép terasza, pompás gobelinjei, van Tarkovicha, van Berczikje és van csuszamlós padlója, de Bánffy, mintha egy oroszlán és egy gyermek vére volna benne összekeverve, látszatával sem bír annak, hogy a veszélyekre gondolna. A felhőfoszlányokkal berojtozott ég nem von árnyékot homlokára. Kis fekete selyem sapkája alatt alszik a gond, s végzi a maga miniszterelnöki teendőit oly könnyedén, olyan ügyesen, majdnem játszilag, mint egykor Morny herceg: »Igazítsd meg a tüzet Baptiste a kandallóban, én majd addig eligazítom Franciaországot.« Az ember szinte fölkiált: »Hát ilyen könnyű a kormányzás?«

Pedig nem könnyű - de valóban hinni kell, hivatása van rá Bánffynak, s hogy olyan bizonyosan ehhez a helyhez termett, mint midőn valamely plánta, mely egyebütt alig díszlett, egy egészen új földben, egyszerre csak mesésen nőni kezd és nő, nő, folyton csak nő... Bámulatos az ő megnövekedése harminc nap alatt, attól a szeredától kezdve, amikor átvette a kormányt azzal a gúnyos »signum«-mal, hogy provizórius, mondjuk addig a napig, míg ebédre hítta miniszterelnök elődjeit - akik közt már ezen a napon nem ő volt a legkisebbik.

Eseménydús harminc nap - reá nézve.

Ott voltunk az első debütjén. A síri csöndben, amint elmondta a betanult kormányprogramot, amint gúnyosan vigyorgott a balmező, szorongó érzésekkel néztek össze a mamelukok, és az ijedelemtől csillámló vagy kárörömet kilövellő szemekből ki lehetett olvasni: »Nem fog beszélni tudni«.

...Hát igen, úgy van az, mikor az arany egy rézgarasba van belerejtve.

A becsületes jó mamelukoknak azonban nem volt idejük megőszülni e kínos érzelmek közt, mert egy félóra múlva kiugrott az arany.

Az első rögtönzésnél bámulatba ejtette Bánffy a megijesztett pártot. Kitűnt, hogy okos szónok, aki hirtelen ki tudja parírozni a vágásokat, hogy ötletei vannak, gyorsan tekinti át a helyzetet, s debatteri ügyességgel emeli ki a fölvetett anyagból a kínálkozó argumentumokat.

Az emberek föllélegzettek: az éljenzúgás megrázta a parlament falait, s Bánffy presztízse meg volt mentve.

Azóta aztán minden fölszólalása sikerült, mind mind jobban, amint a lámpaláz múlt - úgy hatott egy-egy beszéde a pártra, mint az őstalajból fölserkenő friss forrás.

A harmadik fölszólalásánál már eldobhatta azt a csúf mankót, azt a signumot. Senki se mondta már, hogy »provizórius«.

A főrendiházi sikerült beszéde óta pedig azt kezdik mondogatni: »Kész államférfi«.

Az egyszer bizonyos, hogy nem közönséges debatteri tehetség. Hangja nem valami különös, de jól hallható, beszédjében nincs sok lendület, de van bizonyos charme és erősen férfias aroma. Komprehenzív erő látszik a gondolatmenetén. A Tisza-iskolából való szónok, aki poénekkel dolgozik, polémiáknál az egész anyagot nem öleli föl, hanem piszkál benne a gyenge oldalakon.

Előadása rokonszenves, mert minden póz nélkül való, igénytelen, virágtalan és végtelenül egyszerű. A pátoszba át nem csap sohasem, s ez sokat ér. A mélységekben még nem jár, inkább csak fölül, de keze lába van mindennek, amit mond, a logikája duzzad az egészségtől, s fordulatai elevenek, sőt némelykor meglepők. Elragadni sohase fogja tudni a Házat - de meggyőzni igen, mert szavaiból úgy tetszik néha, mintha meggyőződésének melege áradna ki.

»Nem tudok beszédet könyv nélkül megtanulni« - panaszkodott az ominózus programbeszéd előtt s csakugyan nem tudta megtanulni. De a rögtönzésnél elemében van. Elég nyugodt szónok, csak az arca pirosabb valamivel, vagy halaványabb, amikor szól. Jele, hogy vannak idegei. Nincs semmi különös szokása. A ceruzával nem gesztikulál, általában sehogy se gesztikulál, a homloka nem gyöngyözik, mint az Apponyié, haja át nem nedvesedik, mint a Szilágyié (az igaz, hogy nem is igen van haja), csupán a bajuszához nyúlkál sűrűbben, mintha abból szedegetné ki a gondolatait, amelyek a rögtönzések természeténél fogva bár laza pongyola összefüggésben következnek, de választékosan formulázott parlamenti nyelven, egy kis erdélyi mellékízzel.

De ami kormányelnöki állásában legtöbb hasznára lesz, az fegyelmezett feje. Tudja, mit akar mondani, és nem hagyja magát eszébe ötlő új gondolatok által tárgyától elvezetni. Egy vassorompót állít szellemi énje elé. Közbeszólások és váratlanul fölmerülő incidensek megzavarhatják, de a zavara át nem hágatja vele a sorompóit. Készebb kétszer is elmondani egy ugyanazon érvet vagy fölvilágosítást, és újra meg újra kezdem más variánsban, de hogy elszólja magát (amitől pedig már sok miniszter esett sorvadásba) egy poén kedvéért, vitetve az elokvencia és a hatás paripáján, arra olyan nagyon tud vigyázni, mintha a miniszterelnöki székben töltötte volna ötvenkét tavaszának fele részét.

Úgy, úgy! Rezzenjetek össze reménykedő lesipuskások, mert egy csodálatosan óvatos ember ez a Bánffy. Ez még a sziklák csúcsain is megtanul járni - és igen sokáig maradhat a nyakatokon.

Hallgassátok csak mikor beszél. Nem agresszív, nem kötekedő. Mérsékelt tartózkodó, s ha kidugja is szarvait, mint a csiga, egész testével sohasem jön ki a héjából.

E harminc nap valóságos epocha nála. Alig történt valami, és mégis sok. Hogy mit adott ő hozzá, mit a véletlen, nem lehet analizálni, de ami történt, az véges-végig kellemetes.

A lázadozó szászok csendesen, békeségesen billiárdoznak a klubban.

A szabadelvű párt szereti új vezérét. Oh, ez a párt folytonos szeretetre van alkotva. Igazán megindító.

A Ház, ez a rettentő Minotaurus, mely rúgott, harapott éveken át, most nehány százra menő karjaival elterpeszkedve aludni látszik. Bánffy adott volna be neki valami láthatatlan altatóport?

S a választások? Nos, azok is sikerültek. A fölgyújtott kerületekből diadalmasan jöttek vissza a miniszterek, s a főtisztelendő püspök urak még egyre búsan dúdolhatják:

»Csak egy Zelenyák van a világon.«

*

Nem szabad immár sokat időzni Bánffy egyéniségének kidomborításánál. Ez már csak egy esszébe illenék, s esszé csak a történelmi alakokat illeti.

Nincsen kizárva, hogy egykor az lesz. Minek rajzolnám őt most a pálya kezdetén Haruspex-vonásokkal, amiknek színeit karikírozná az idők folyamatja.

S te jámbor olvasó, aki őt a történtek után talán egy partlival képzeled a nyakában e fölírással: »A király kedvence«, elégedj meg egy picinyke vázlattal, mert a lélek redőibe én bele nem látok, s csak félig nyithatom meg előtted a perspektívát. Vagy talán úgy képzeled, ahogy a beszterce-naszódi főispánt rajzolták az utolérhetetlen Jeffreys bírónak kegyetlen tekintetével, rettentő szemöldjeivel s fölháborító erőszakosságaival.

Mennyire csalódol, tisztelt barátom; ha belépsz esténkint a szabadelvű klubba, egy szikár termetű, nyájas, vidám tekintetű urat látsz egy kissé excentrikus öltözetben, az ember örökre azt hinné, hogy Bánffy kora hajnalban kel és sötétben öltözködik, gardrobjából csak úgy találomra húzván ki a mellényt egy 1873-i téli ancúgból, a nadrágot egy 1892-i tavaszi ancúgból, és így tovább.

A nyájas úriember barátságosan rázza meg kezeidet, derült szemeiből a nyíltszívűség sugárzik, s egész lényében jóleső varázs van, mely felkölti rokonszenvedet, megmelegít anélkül, hogy olyan faszcináló hatása lenne, mint a Wekerle modorának.

Nem affektál, nem nagyzol. Bizonyos nonchalance-szal diskurál, komoly témákat vegyítve pajkosakkal. A tréfa, kötekedés otthonos nála.

Majd mindenkinek mond valami ingerkedést, de aztán hozzáteszi:

- Nono, ne hidd, hisz csak tréfálok.

A nagyképűség (ez a politikai agyvelő-csúz) távol van tőle, nincs benne semmi mesterkélt, semmi csinált, egyenes, tiszta, gentlemanlike karakter, mint embernek csupán egy szembetűnő gyengéje van, amelybe belelátni csak a legbizalmasabb barátainak enged. Előttük ugyanis, körültekintve előbb, hogy magyartalanságát észre ne vegyék a távol állók, kihúzza burnót-szelencéjét, és megédesíti orrának a nehéz szolgálatokat, melyeket ebben a náthás időben végez.

Más magyartalan vonást még eddig senki sem vett észre Bánffyban.

Kis fekete sapkája fején van a klubban is, ahol csoporttól csoporthoz megy, s meghallgatja barátjai tanácsát s kívánságait.

Minden fontos vagy nem fontos ügyet szóba hoz diskurzus közben patriarkálisan könnyed, nyílt eleganciával, nem úgy, mint régen volt, hogy mindent a boszorkánykonyhán főztek. Rendesen megvan már a kiforrott véleménye, s ahhoz makacsul ragaszkodik, de szereti az eszmecserét, s egy kis disputa kedvéért - a legszebb asszonyt is képes volna a faképnél hagyni. Konok disputáló, de nem teszi fönnhéjázással, még kevésbé prepotenciával, hanem mindenáron kapacitálni akar. Ha nem adnak neki igazat, annál inkább kalapácsolják meggyőződésre a nézetét. Ilyenkor sebesebben szívja cigarettáját, s idegesen játszik az óraláncán fityegő tallérral, melyen Szent György legyőzi a sárkányt.

A képviselőkkel szemben szerencsés véralkatával igazi jó pajtásnak játssza magát, de azért képes megtagadni a kívánságaikat, s ha valami még nem aktuális dologra kérik ígéretét, vállvonogatva mondja:

- Édes barátom, én előbb mindég az ennivalóval akarok tisztában lenni, és csak azután hívok rá vendéget.

Senki nem kezelte még a hatalmat ildomosabban, mérsékeltebben és tisztességesebben, mint ő eddig, s méltán lehetne kérdezni csodálkozva:

- Hová lett hát az erőszakos Bánffy főispán?

Mire csak a pszichológia adná meg a választ.

Hányszor esik meg, hogy akinek kevés pénze van, sokat költ, és mikor aztán sok pénzhez jut, fogához veri a garast.

A beszterce-naszódi főispán vickándozott a maga hatalmával, mert jól esett neki sokat mutatni a kevéssel, de Magyarország miniszterelnöke kímélve bán vele, mert sok hatalma van.

Egyebekben azután (hogy végre befejezzem) Bánffy is csak olyan, mint a többi miniszterelnök volt.

Átjárogat Falk Miksához.

Érdeklődik a Széll Kálmán siementhali tehenei iránt.

Zsebében hordja a bécsi vonatok menetrendjét.

S örül azoknak a napoknak, amelyekről mi búsan írjuk: »Ma a Házban megint unalmas ülés volt«.

Tisza idejében, azon nagy stabilitásnál fogva, mellyel a kormányzat mindig ugyanazon kezekben maradt, nem sűrűn támadtak a parlamentben úgynevezett »jó erők«. Vagy ha támadtak is, nem volt nagy a kereslet, következésképp nem volt előzködés, stréberség se.

Az emberek olyan szépen elképzelték, hogy Tisza mindig meglesz, hogy nem is tartották érdemesnek maguktól nőni. Elméjüket fölverte a fatalizmus gyepe:

- Ha a generális akarja, hát kihúz nagyobbra, ha pedig nem akarja, akkor úgyis hiába nyújtózkodom ám.

Az utolsó hároméves országgyűlésre mégis bejött néhány derekas tehetségű képviselő: Visi, Gajári, Latkóczy, Berzeviczy; a későbbi »keddi vacsorák« alakjai.

Berzeviczy államtitkár lett, s fényes karriert futott be, azon államférfiak közé küzdve föl magát, akik Bécsből lehetetlenek. (Némely embernek nagy szerencséje van.) Visi meghalt olyan jó időben, hogy minden ember megsiratta. Latkóczy államtitkár lett olyan rossz időben, hogy mindenki sajnálja, míg ellenben Gajári, akinek speciális talentuma van a politikára (nem kisebb, mint a legkiválóbbaké) beállt újságírónak, és nem lett semmi, mert az újságíró csak újságíró, örüljön, hogy él.

A következő ötéves országgyűlésben sem kereste senki a nevezetesebb új erőket. Hiszen csak főispánokra van szükség a megholtak helyett, s ahogy a tót mondja: »Zabocska mégiscsak termett«.

Csak a figyelmes, minden jelentéktelen dologra kiterjedő szem vehetett észre néhány érdekesebb alakot. A melankolikus Rosznert; csupa ideg, csupa finomság, okos analizáló fej. Miklós Gyulát, a párt enfant terrible-jét, ezt a vakmerő kis sárkányt, aki parazsat fúj az orrlyukain és a száján keresztül, és meg fogja enni a korrupciát, az ellenzéket és mindent, ami harapnivaló van a világon. Friss erő duzzadott izmaiban, s üde bátorság árad ki egész lényéből.

A harmadik alak, aki kevésbé tűnt föl, egy csontos, szikár fiatalember volt. Hosszúkás arcát enyhe vonások tették rokonszenvessé, s korai barázdák szántották át: gesztenyeszín haja meggyérült és sűrűn vegyültek bele ezüstös szálak, sugár alakja meghajlott kissé vállban, csak diószín szemeiből csillámlott ki még az ifjúság tüze.

A szélsőjobboldal egyik padjában foglalt helyet, s nagy figyelemmel hallgatta a szónokokat. Olykor hátrafordult a szomszédjaihoz, és dicsérte a beszédet vagy gáncsolta (már amilyen volt), de már maguk a megjegyzések bizonyos figyelmet keltettek a szomszédság előtt.

- Ez valami komoly ember lehet.

Mert a Ház tagjai, tisztelt olvasó, leginkább a folyosókon tartózkodnak, s akik bent vannak is, hosszú évek alatt úgy megszokták nem figyelni a beszédekre, hanem elgondolkozni valamiről, hogy nekik a bent folyó szónoklatok olyanok, mintha tengerparton ülnének és hallgatnák az óceán mormogását, csak egy-egy zivataros szcénánál vagy »zajos derültségnél« riadnak föl, és jobbra-balra kérdezősködnek:

- Mi történt?

- Mit mondott?

- Nem tudom.

A szavazásnál felállnak gépiesen, a »helyes«-eknél és »úgy van«-oknál belevegyülnek a kórusba gépiesen, a testük és a voksuk ott van, de a lelkük ki tudja hol kalandozik...

Hát némi figyelmet keltett mondom, az új képviselő. A megjegyzései is mindig talpraesettek voltak. Ugyan ki lehet?

Akik ösmerték, bizonyos elismerő hangon mondták:

- Ez Perczel Dezső, volt Tolna megyei alispán.

Persze. Hogy ezt mindjárt ki nem találta az ember! Pedig minden Perczel úgy néz ki, a familiáris hasonlat meglepő. S a vicispánból is van rajta valami. Az önérzettel párosult nyugalom a homlokán.

Lassan-lassan kezdett kibontakozni és szerepelni. Nem lépett fel aplombbal; nem szítta fel hirtelen a rokonszenveket, mint fényes napgolyó, ahogy fölszíjja a nedveket. Az ő hatása a nyájas házi lámpáé volt, amely fényt tart és még melegít is közelről.

Csakhogy idő kellett, míg észrevették a szfinxek közt. Mert első intrádára úgy ülnek ott az új Ház új tagjai megfejtetlenül, mint a szfinxek.

De a legtöbbről csakhamar lekopik a titokzatosság. Az öregúr amott a hátsó padban, ki közömbösen hallgat ellenfelet, jó barátot, rezes pápaszemét a homlokára tolva, pihenni jött ide egy hosszú életpálya után. Itt elöl az a feszengő fiatalúr mindjárt harmadnapra el fogja hozni a gukkerját, majd meglássátok. Szeme a karzatokon jár. Sapristi, ez meg akar itten házasodni, a képviselőség nimbuszában.

A bal szomszédja vörös lesz, dühbe jön, ha bosszantót hall ellenzéki padból; közbekiált, fölszisszen, mintha ő volna a nemzet élő lelkiismerete, s tomboló tetszésben tör ki, ha a miniszter mond valami helyeset. Rögtön tisztában vagyunk barátunkkal. Ez se szfinx már. Jó napot, kedves akarnok úr!

És lassan-lassan mindenik elárulja, mit akar. Ott egy kiélt grófocska, aki megunta az asszonyokat a kontinensen, a tigrisvadászatot Afrikában, a bikaviadalokat Madridban, és idejött új sportot keresni. A stréberek, pozőrök, fezőrök és gascogne-iak egész serege nyüzsög. A gascogne-inak virág van a gomblyukában, s könnyed mosoly lebeg ajkai körül, a pozőr nagy képeket vág, a fezőr diplomáciai ügyességét csillogtatja, a stréber hajlong és kúszik.

S a fent hullámzó, izgő, mozgó és vickándozó alakok által mintegy eltakartatva, nőtt meg Perczel Dezső, szinte észrevétlenül, úgy, ahogy februártól júniusig megnő a nap, egy tyúklépéssel nagyobbodva, ahányszor a földgolyó egyet fordul a tengelye körül.

*

Milyen világ ez itt, milyen világ! A ravaszság az együgyűség ruháját ölti fél, s az ostobaság néha ravaszságnak néz ki. Itt minden csalóka, mert minden fénylik. Fénylik az arany és fénylik a szurok is. Ragyogó színpompában bukkan föl a nagyravágyás, a bölcsesség lárvája alatt kullog a cinizmus, s hófehér koszorúval táncol kánkánt a bizantinizmus.

Ilyen világban nehéz volt Perczel Dezsőnek megnőnie. Nagyon is egyszerű és szerény volt arra.

Nem előzködött. Nem lökdöste az embereket felgyűrt öklökkel, magára vonva a figyelmet.

- Nézzétek, milyen izmaim vannak! Erős vagyok. Adjatok munkát, több munkát, még több munkát.

Csöndes volt, hátra húzódott. Ha néha fölszólalt a bizottságokban vagy a plénumban, annak is olyan igénytelen formát tudott adni, hogy csak kevesen vették észre hideg, erős judíciumát, nézeteinek érettségét s a hosszú, széles mezőt; amit belát.

Fejét könyökére támasztva üldögélt padjában hosszú évekig egyszerű, többnyire szürke ruhában, figyelt, kontemplált, tapasztalt. Nem volt semmi híre, mint ahogy nincs a jól nevelt szűz leánynak. Évek futottak évek után, miniszterek, államtitkárok keletkeztek, s a régiek átültek a zöld bőrpadokra, hol valóságos gyűjtemény van már belőlük, mint az elhasznált levélbélyegekből. (Az szinte mindegy már, hogy egyik talán egy frankos márk volt, a másik csak öt centime-os.) Új emberek lettek szereplők, régi híresek eltűntek végképp az elfeledés szűk ajtóján - és Perczel Dezső még mindig ott ült minden duzzogás nélkül, szerényen, csöndesen régi padjában, két könyökére támasztott fejével.

Vajon megfordult-e ebben a fejben a gondolat, hogy ő valamikor Magyarország belügyminisztere lesz?

S ha megfordult, milyen minőségben motoszkált ott? Úgy-e, mint vágy, úgy-e, mint álom?

Nem. Erre nem gondolt Perczel Dezső. Erre senki se gondolt. Ebben a nagy vásárban rá nem érnek az emberek találgatni, kiben mi lakik. Ha valamelyik óra muzsikális, hát az ütésnél maga húzza el a nótáját, ha pedig kakukkos, hát 'iszen majd kijön belőle a kakukk magától is. És in ultima analisi, a gondviselés dolga, hogy mit tegyen a maga kiszemeltjeivel.

Nos igen. Szükséges volt, hogy egy lift ereszkedjék le a mélységbe, hogy Magyarország leendő belügyminisztere fölfelé emelkedhessék a homályból.

Te gonosz fátum, ki a természet összes rejtélyes erőit inasaidul tartod, te csinálod az eseményeket, a fordulatokat, a katasztrófákat, sikereket. Te csinálsz mindent.

A lift lezuhant. Egy ember meghalt. És azt mondták: »Ravasz volt egész élete, és ravasz volt a halála is.« Ej, pedig, látod fátum, te még annál is ravaszabb vagy!

A képviselőház alelnöki széke maradt üresen. Bizonyára nem vált azért alacsonyabbá, mert egy bűnös ember ült rajta.

A Ház figyelme Perczel Dezső felé fordult. Miért éppen őfeléje? Ki tudja! Más is betölthette volna, kétségtelen. De éppen ez az a megmagyarázhatatlan, ez a rejtélyes, ez a végzet.

Perczel Dezső képviselőházi alelnök lett. Valami láthatatlan kéz egy rugót nyomott meg az irányadó emberek elméjében, s a rugó Perczel Dezsőre ugrott. Éppen úgy ugorhatott volna másra is, de őrá ugrott.

S Perczel Dezső sorsa el volt döntve.

Az egyszerű mameluk, ha szerény, láthatatlan, a Ház elnöke ellenben látható. Az alelnök már ott van a parlamenti kirakatban, és górcső alá kerül.

Ami tehát ezentúl következik, az többé nem véletlen. Perczelt megfigyelni annyi, mint felismerni az értékét.

Az most már matematika volt, hogy a piros széket el nem kerüli.

*

Gyorsabban történt, mint hinni lehetett volna. A bécsi fellegek meghasadtak... Szinte álomnak látszanak a válság elvonuló képei. Kálnoky boldogtalan sziluettje a háttérből A király kedvetlen, neheztelő arca. A Khuen kísérlete... Milyen gondolat, hogy a vadludak tojásait egy jámbor házi tyúk költse ki.

Pedig kicsibe múlt, hogy nem így történt.

Aztán milyen váratlan fordulat ismét, amint a kinevezett miniszterelnök, Bánffy Dezső, akinek régi szerelme, vágya volt a belügyi tárca, mikor előtte állott, egyszerre azt mondta: »Nem kell«.

Azon kezdte a kormányzást, hogy önmagának parancsolt. A tárcát átadta Perczel Dezsőnek.

A meglepetés moraja zajlott. Aggodalmas hangok emelkedtek:

- Gyenge lesz, gyenge, gyenge.

S valóban óriás feladatokat tologat az idő e tárcára. A király kinevezésének így kellett volna szólnia: »Kedves Perczel! Kinevezem önt Gigásznak«. De a király csak belügyminiszternek nevezte ki. A nagy feladatok pedig jönnek, ez csendesen kísérteties léptekkel, az dübörögve zordonan.

Jön az egyházpolitikai törvények végrehajtása.

A közigazgatás államosítása. És ami talán a legfontosabb, jön a nemzetiségi kérdés.

Ah a nemzetiségi kérdés! Mily szerencsétlenség, hogy a magyarok nemzetiségi politikájához csak egyetlen népfaj passzol be: az úgynevezett görög-rác, amelyik szép csendesen elnémul, kihal önmagától.

Hát igen, széltében kóvályogtak aggódó hangok Perczel gyengesége miatt, de csak addig, amíg Perczel meg nem szólalt. Bonyhádon elmondott szép beszéde után elnémultak azon becsületes Kasszandrák, akiknek látóképességét a túlságos hazaszeretet növeli.

S mikor legközelebb a Házban is fölszólalt az új belügyminiszter, az ő egyszerű becsületes érveléseivel, minden pátosz és póz nélkül, távol ugyan a cicerói kellemtől vagy a humor fönséges nagyságától, de a szakember biztonságával, a feladatok felismerésének magaslatáról, a meggyőződés kisugárzó erejétől valóságosan beragyogva, még az ellenzék is úgy érezte:

»De 'iszen egy egész férfi ül ebben a nehéz székben«.

Epilóg

Állj meg itt tisztelt olvasó, mert én is (e sorok ismeretlen írója) megszakítottam e helyen a vázlatrajzot, így okoskodván:

»A miniszter túlságosan meg van dicsérve, a közönség el sem hiszi. Mert semmi sem lehet banálisabb, mint egy minisztert dicsérni anélkül, hogy szidná is az ember. Hiszen még az arany közé is rezet kell vegyíteni.«

Félretettem a kéziratomat, amíg valami malíciát kigondolok Perczel ellen, amit a cikk végére csapjak. Semmi, de semmi se jutott eszembe.

Az ellenzékhez kellett fordulnom.

- Mondjanak nekem valami rosszat Perczel felől.

Rázták a fejüket, hogy ők semmit se tudnak, hanem adtak egy jó tanácsot:

- Kérdezősködjék ön a főispánoktól!

A főispánokat is meginterjúvoltam; az egyik rejtélyes arcot vágott, és baljóslatún mosolygott, a másik a füle tövét vakarta kedvtelenül, a harmadik az égre nézett és felsóhajtott, mintha mondaná, hogy legyek még egy darabig türelemmel. Hiszen minden szivar elég, egyik jobban, szebben ég, mint a másik, ha rágyújtanak, de a csutkája valamennyinek keserű lesz.

...Igaz, ami igaz, jó miniszternek, rossz miniszternek egyenlően ez a sorsa.

A folydogáló vitában sok elkánficsorodott locsogás volt. Beszélt Pál és Péter, beszéltek a nagyobb beszélők és a kisebbek mindenféle formában és alakban, meritumban, személyi kérdésben és »félreértett szavak«-ban. Beszéltek mindenféleképpen. És a nagy összemérkőzésnek a következő eredményei voltak.

Kisült, hogy az a történet, mikor a gólya, amelynek a fészkét feldúlták, egy égő üszköt hozott bosszúból karmaiban a házfedélre - csak egy egyszerű ostoba madár volt. A mi politikai gólyánk (nem a nemzeti párt vezéréről van szó) még amellett olajágat is tart a csőrében - hogy Bécsből ezt lássák, a kaszinóból pedig amazt.

Kisült, hogy a fúzióból nem lesz semmi.

Meg lett ijesztve az ország, hogy Apponyi a kolostorba megy - ha beismeri a tévedését.

De a nagy tévedők szerencsére nem úgy vannak alkotva, hogy valamit beösmerjenek. A nagy tévedők sohase számolnak tényekkel, hanem a reményeikkel.

Ugyancsak e vita alatt kibontakozott a szabadelvű párt szürke harcvonalaiból Magyarország leendő vezéralakja, Tisza István, kinek kétszeres fölszólalására, mint mikor a romantikus regényekben valaki végre az ideálját találja föl, a párt szíve szinte megdobbant:

- Ez ő!

Templomi csöndben hallgatta barát és ellenség most első ízben, mire egy anglomán (de nem Beöthy Ákos) szellemesen jegyzé meg egy brit parlamenti kifejezéssel élve:

- Megtalálta végre a Ház fülét.

Most már körülbelül bizonyos a jövő, hogy a következő decenniumban Tisza István és Apponyi Albert fognak vívni heroszi csatákat a parlamenti homokon - ha csak... De nem, lehetetlen az, hogy ő belássa. -

De egyelőre még Bánffyt ütik mindnyájan, s hihetőleg még soká fogják ütni, azért, hogy nem nagy orátor. Más ok nincs - tehát ehhez nyúlnak, mintha egy államférfiúnak valósággal a nyelvelés volna a kritériuma. Hiszen szép volna, jó volna, ha a sas énekelni is tudna - de hogy nem tud: abba egyszer bele van nyugodva mindenki, Herman Ottótól kezdve egész Brehmig, s az is áll, hogy azért mégis előkelőbb madár némely énekeseknél.

Kisült ebből a vitából az is, hogy Polónyi szereti Apponyit, s hogy Apponyi szereti Szapáryt, s következésképp Szapáry is szereti Polónyit. S ez a keresztényi szeretet az egyetlen megható momentum a harcban álló parlamenti tömegek között.

A mai napon egyébiránt nem annyira a kormány ellen viaskodott a szélsőbal, inkább egymást döfték, bokszolták ádáz gyűlölettel és elkeseredéssel.

A Justh-párt, az igaz, nem volt bent (legjobb lesz, úgy látszik azt a nevet venni föl: a be nem járó párt), mindössze négy Justh-párti lézengett, elvegyülve a szomorú mezőn, hol öt bogáncskóróra esik egy kalász. De ez csak annál kényelmesebb volt a Polónyi-pártnak, hogy vehemensen támadja őket.

A kormánypárt diszgusztálva őgyelgett a folyosókon, míg a nagy viaskodás betöltötte az ülés utolsó felét.

Sok mindenféle diskurzus van ilyenkor.

Az egyik csoportban Bánffyt dicsérték, aki a kellemetlen támadások dacára is férfiasan, el nem veszített kedvvel viszi az ügyeket; a másik csoportban Szilágyi méltóságteljes elnökségét magasztalták, melyre, mint valamely epochális fénypontra, fognak föltekinteni a késő utódok.

Valaki megjegyezte a csoportból:

- Nem lesz ő holtáig elnök. Kiösmerik Bécsben és megszeretik. Majd meglássátok, hogy egyszer Bánffy után ő veszi át a miniszterelnökséget.

- Nem vállalja - felelte apodiktikus hangon egy komoly arcú államférfi.

- Dehogy nem vállalja - bizonykodott egy másik... Garantírozom, hogy elvállalja, és miniszterelnök lesz.

- Nem lesz, ha mondom - viszonzá mogorván az előbbi.

- De miért nem? - kérdé amaz bosszankodva.

- Miért? Miért? Hát azért, mert senki sem vállalkozik melléje királynak.

Amióta az egyházpolitika fölszínen van, érdekessé váltak a főrendek tanácskozásai. A múzeumi háznagyi hivatalt időnkint megrohanják a karzati jegyért esenkedők. Fehér hajú, csillagkeresztes dámák, bájos komtesszek könyörögnek helyért, akár a kakasülő utolsó sorában. Így volt ez a múlt héten is, mikor újólag a méltóságos Ház elé kerültek a vallás szabad gyakorlatáról és a zsidó vallás recepciójáról szóló törvényjavaslatok.

A karzat minden parlamentnek érdekes kiegészítője, sőt akárhányszor hőmérője és vezetője.

A magyar főrendiház karzata különösen jó hőmérő. Mikor nagyon sok mágnásasszony tódul az ülésre, akkor a kormány lába alatt többnyire erősen inog a föld. Ők vezetik és szervezik tulajdonképpen a főrendi ellenzéket.

A templomtól (ahol a gyűlölt egyházpolitikai törvényjavaslat bukásáért imádkoztak) a fogat a múzeum lépcsőháza elé röpíti őket. Suhogva haladnak föl a lépcsőkön, betekintenek egy percre a főrendiház előcsarnokába, ahol szép fejüket nagy alázattal meghajtják a kardinálisok és püspökök előtt, míg lornyettjük üvegjét leírhatatlan kicsinyléssel csillantatják meg az arra menő liberális minisztereken... Aztán letelepednek a karzaton; a vita alatt kipirult arccal számolgatják híveiket és ellenfeleiket, kesztyűs kezük idegesen gyűri a csipkekendőt, s olykor lehajolnak valamelyik ismerősükhöz:

- Még nem jött meg a Niki?

A legyező hevesen a páholy korlátjához csapódik:

- Sürgönyözni kell azonnal!

S míg a sürgöny repül hegyen-völgyön át, Niki gróf elegánsan belejt a terembe, s fogadja a hölgyek hálás mosolyát.

A karzatnak másik megszokott csoportja az újságírók, akik amíg ceruzájuk gyorsan szánt végig a papíron, sólyomszemmel figyelnek a teremre, s szemük elől el nem illan az ott levők egyetlen mozdulata sem. Az ő fejükben minden szó és minden mozzanat azonnal felőrlődik, s készen lefolyik a vezércikkbe, a karcolatba, vagy valami szenzációs riportba.

Íme, most is... Az ülés még el nem kezdődött, a terem üres, alig lézeng itt-ott egy alak. Egyszerre megjelenik a teremben Tisza Kálmán, lassú lépéseivel Nopcsa báróhoz biceg, és halkan diskurál vele. Az újságírók szeme fölcsillan. Mit keres Tisza a főrendek üléstermében, és mit akar Nopcsától? (Hogy mit? Azt megkapja kegyed, nyájas olvasó, dús választékban, és tízféle variációban a másnap reggeli lapokban.)

De kezdődik az ülés. Egy csapatban bevonul az óhitű főpapság, csupa hosszú szakállú, impozáns alak, csillogó meggyszínű bársonybiréttel a leomló fürtjeiken. A képünkön az egyikkel kezet fog egy katolikus püspök... alighanem az örökké mosolygó, örökké hajlongó Schuszter Konstantin.

Nagy a mozgás, mikor megjelenik a hercegprímás ragyogó bíborköpönyegben, mely sugár termetét egészen befödi. Ebbe beburkolózva szokta hallgatni a vitát, fejét meghajtva, s ajkán - mint most, mikor a Szontagh Pál tüzes beszédjét hallgatja -, kegyes, szelíd mosoly játszadozik. Melléje és háta mögé telepszik a katolikus püspöki kar, kik közül rajzolónk találó vonásokkal kapta le Schlauch kardinálist, Dessewffy és Bende püspököket.

Aztán lassan kiegészül a terem képe. A látvány, ami elénk tárul, festői az ő égő, bíbor, lila, vörös, feketeszínű papi öltönyeivel, tiszti uniformisaival, a jellemző arcok százaival, amelyek közt képviselve van a sápadt török típus, meg az olyan is, mely mintha egyenesen a germán lovagvárakból jött volna ide.

Ott ül az emelvényen az elnök, Szlávy József, karddal oldalán; fejét egyik kezére támasztja, s úgy hallgatja a szónokokat. Mellette van a csöngettyű, ez a jámbor öreg bútor, mely váltig csodálkozhatik, mi lelte a világot, hogy őt egy idő óta folyton rázzák. Azelőtt senki sem nyúlt hozzá.

Ott, a jobb oldal egyik padjában Szécsen Antal, az elmaradhatatlan rendjellel a fekete kabátján, közel hozzá Zichy Nándor gróf, előttük hosszú, szikár alakja Pálffy Móric grófnak, akinek félszemét fekete kötelék fedi el; Esterházy Miklós Móric gróf, hóna alatt egy csomó szavazólistával nyughatatlanul jár-kel a teremben, míg Csáky-Pallavicini gróf, kinek fél szeme szintén be van kötve, gúnyosan mosolyogva hallgatja Wlassics minisztert, aki nagy hévvel utasítja vissza Csáky-Pallayicininak a zsidó recepció vitája alatt a zsidókra szórt sértéseit.

Amikor a vita lepereg, többnyire név szerinti szavazás következik. Ilyen a múlt héten több is volt. Izgalmasok, mindvégig kétesek, sokszor olyan is, melynél végül nem tudták, melyik párt van többségben. Csak másnap konstatálták, hogy egyformán állanak, s az elnök döntött.

Ilyenkor mindenki kezében nyomatott lista van, mely a főrendek névsorát tartalmazza. Mindenki előveszi ceruzáját. A miniszterek, a püspökök, a zászlósurak, az újságírók egytől egyig a közelgő nagy momentumnak az íródeákjává szegődnek. S amíg a szavazás folyik, néha olyan csörgés támad, mintha valami szél hervadt levelű fák közé rontott volna, aminek oka, hogy a névsor a jegyzék végéhez ért és félezer kéz egyszerre fordít lapot. Olykor, valamelyik névnél halk éljenzés hangzik, olykor meg egy másik névnél gyorsan kelő és elhaló hurrogás, mely a karzatról származik.

Majd véget ér a szavazás, mely a múlt héten hol jobbra, hol balra billentette a többséget, ám mégis a kormány vereségével végződött. A harcnak és vitának egyelőre vége. A főrendek, a főpapok, a mágnás asszonyok zsibongva leszállanak a lépcsőkön, s nemsokára hallható lenn a portás harsány kiabálása, amint a fogatokat szólítgatja elő, meg az elgördülő kerekek robaja.

Mungó, bámulj! Csakugyan két nemes alakról van szó, s csakugyan a parlamentből valók. Az egyik jön, a másik távozik, de szerencsére köztünk marad mind a kettő. Az egyik,

Gróf Andrássy Tivadar

kijelentette, hogy nem akar többé alelnöke lenni a képviselőháznak. Okot is mondott, miért vonul vissza, gyakran nem lehet jelen az üléseken, minélfogva - úgymond - nem képes esetleg tisztét betölteni.

Ah, hát ez is ok? Tizenöt éve nézem a nyüzsgő mozgó parlamenti alakokat, hol írói górcsövön, hol szabad szemmel; hallottam már mindent olyat, amit már mondtak Krisztus születése óta mások is (ilyet sokat), olyat is, amit még nem mondtak, de azt még sohase hallottam, hogy valaki azt mondta volna, hogy ő valamit nem képes betölteni. Ez új, ez csodálatos.

És az se tréfa dolog, hogy valaki otthagyjon szándékosan egy olyan állást, amely nagy díszt ad ebben az országban mindenkinek, mely senkinek se kicsi, s melyhez senki se túlságos nagy - mert csak egy Szilágyit lát följebb -, s mely nem jár fárasztó kötelességekkel, terhekkel. Nem tréfa dolog ez ebben a korban, mely a stréberség korszakának neveztetik.

Itt mindenki vállal mindent, mindenki tud mindenhez. Nincs kis ember, nincs nagy dolog, s nincs lehetetlenség.

Andrássy Tivadar gr. tehát visszavonult az alelnöki székből. Pedig méltó volt rá, mint ahogy méltó a csillámló névre, amelyet visel, amelyet Andrássy Gyula gróf tett fényessé, s amelyet nem fognak soha elhomályosítani a fiai.

A következő korszakban, melynek Tisza István lesz a gerince (hogy ezt a rossz szót használjuk), a két Andrássy főszerepet van hivatva játszani, ha nem is urbi et orbi, hanem a pártban mindenesetre. A pártban már ma is ők az úgynevezett couleur - a zavaros víznek ők adnak szép színt.

Andrássy Tivadar judiciózus fej, széles látókörű politikus, nagy műveltségű ember lévén, olyan régiókba is lát, amiket a mi egyoldalú államférfiaink nem vesznek számba (s innen a primitivitás az eszközök megválogatásában az ország előhaladására nézve). Erősen disztingvált gentleman a politikában is. Eszmények lebegnek előtte, s igen válogatós, majdnem túlságosan válogatós a módokban, melyek a célhoz vezetnek. A gyakorlati politika hullámverései, sok salakja, szennye szemmel láthatólag diszgusztálja. Talán ezért is alkalmatlan arra, hogy vezető politikus legyen. Csakis ezért. Mert, hogy mint szónok bátortalan, annak oka csupán roppant szerénységében, a parlamenti terrénum szokatlanságában és a Ház rakoncátlan modorában van.

Andrássy Tivadar egyébiránt sohasem gondol arra, mit volna most szükséges cselekedni. Hanem mindig az az első kérdése önmagához, mit illenék most cselekedni. S ezzel van némileg jellemezve.

Azon önzetlen, nemes fájú alakokhoz tartozik, kik a közügyek mellé nem azért állanak, hogy ők nőjenek, hanem, hogy a közügyek gyarapodjanak.

Egy-két magvas beszédet tartott meglehetős rossz előadásban, de nem a beszédek adják annyira az ő súlyát, hanem amint ő véleményt mond egyes fölmerült incidenseknél a folyosón, kis csoportok előtt, körvonalazza álláspontját precízen, világosan, a logika kontempláló és egybekapcsoló erejével, amint a legkomplikáltabb helyzetekből kitalálja a kivezető utak közül mindjárt az első blikkre, nem a legrövidebbet, nem a legkényelmesebbet, nem a legszebbet, hanem a legtisztességesebbet.

Sajnálattal látjuk, hogy Andrássy Tivadar azon a lépcsőn, melynek környékét a stréberek raja állja körül, a »tekints ide« mosolygós allűrjeivel, a saját akaratából visszafelé lépett egyet.

Darányi Ignác

Andrássy Tivadar gróf helyére Darányi Ignácot választotta meg a Ház mai tisztújító ülésén alelnökének.

Darányi született... Ejh, tudja isten, talán nem is született, talán mindig volt. Az ember nem is tudja elképzelni, hogy a világ Darányi nélkül is egzisztált valaha. Öreg-e? Isten tudja. Talán hatvanéves, meglehet, hogy százéves - de az is meglehet, hogy százharminc éves. Az bizonyos, hogy senki se emlékszik rá, hogy valaha fiatalon látta volna. A Sturm almanachja 46 évesnek mondja, de a Sturm almanachja nincs odaragasztva az arcára, s mindennap hallani a klubban némelykor hatvanéves emberektől is:

- Nem volt itt Náci bácsi?

- Hol van ma Náci bácsi?

- Ki az, akivel Náci bácsi beszél?

- Náci bácsi ma nagyon rejtélyes.

- Mit mond ehhez a Náci bácsi?

Náci bácsi ritkán mond valamit, mert nem szeret határozott kijelentéseket tenni. (A kijelentések nagy gézengúzok, és néha olyankor térnek vissza az ember szeme elé, mikor kellemetlenek.) Náci bácsi sima, szelíd, türelmes, sokat mosolyog, de keveset mond, s amit mond is, úgy mondja, hogy a delphibeli jósda is kölcsönözne rá, de habár nincs eligazodó válasza, azért csak mégis célirányos mindenkor megkérdezni, hogy mit mond ehhez Náci bácsi.

Mert a Náci bácsi nagy portentum, s emlékeztet arra a bűvös almára, amely az Ali-Müszein házában mindenre használtatott; amint a nagy szakállú becsületes Müszein akarta, aszerint változott.

- Kedves almám, légy most törülközőkendő.

És ebbe törülte le a könnyeit.

- Légy most kard! és az alma kard lett, ütött-vágott.

- Légy most díszkaftán. És az alma díszkaftán lett, amiben paradírozhatott a jámbor Ali-Müszein.

Éjjel lámpa volt, és világított a dervisnek, nappal harci lándzsa (a padisah ellen vagy mellett), lett faltörő kos, ragasztó gumiarabikum, mellvért, evőkanál, egyszóval minden kiugrott az almából, amit kívántak. Becses egy alma volt ez, majdnem olyan becses, mint Náci bácsi a szabadelvű pártnak.

Ő is excentrikus ember - ma, mikor nem az oroszlánok és sasok idejét éljük, hanem az aranybornyúét. Mikor minden ember lót-fut, szerez, még Rotschild is lót-fut és szerez, akkor Darányi Náci, akinek csak úgy ömlik be ügyvédi Wertheimjébe a tömérdek honorárium, egyszerre csak becsukja a kasszáját, és azt mondja, hogy ide többé ugyan be ne tegye a lábát egyetlen garas se, elég abból ennyi - és bezárja ügyvédi irodáját.

Darányi nem akart gazdag lenni - nem ért rá gazdag lenni -, mert a politika elvette az idejét. S ő inkább akarta a politikát, mint a vagyont. Darányinak nem sport a politika, hanem valóságosan szerelmes bele, s olyan becsületesen, nemesen szolgálja, kétségtelenül nagy és hajlékony tehetségével, roppant szívósságával, hogy ragyogó például állhat a honorácior osztály előtt - amelyhez ő magát számítani szereti (nem anélkül azonban, hogy grófi barátjaitól ezért bocsánatot kérne).

Ám, ha ő szerelmes is a politikába, ha hű is, jó is, azért még e ravasz istenasszony (mert istenasszony a politika is) nem pazarolta rá a legbecsesebb kegyeit, még nem fűzte ki előtte elég tágra a vállfűzőjét - Náci bácsit igazán úgyszólván csak elefántnak használták eddig a szerencsésebben járt udvarlók.

Volt ugyan hírben sok mindenféle dologgal, de ő kitért előle, s ha volt is alkalom rá vagy fölbátorító gesztus, mint a szerény udvarló, az összes kegyek tárából egy ici-pici rezedaszálat választott.

Ez volt az a kis selyem fekete sapka, amit a Háznak bizonyos kopasz emberei hordanak, ha bizonyos fokú tekintély járul a kopaszsághoz.

Náci bácsi sok mindent tett már, mindenki elösmerte tehetségét, munkásságát, erélyét, nemes önzetlenségét, gyönyörű karakterét. Mindenki tudta róla, hogy minden lehetne, ami akarna lenni. És Náci bácsinak ez jólesett.

És azt is tudta mindenki, hogy bár mindene lehetne Náci bácsinak, még sincs mind ezekért a nagy érdemekért egyebe, csak a kis fekete selyem sapkája. Mindenki tudta ezt is, és Náci bácsinak ez is jólesett. Sőt hiú volt rá.

- Én még mindig nem vagyok semmi.

Ám a nemezis őt is utolérte. Vége a szűzességének. Ma már alelnöke a t. Háznak, és tudja isten, mi lesz még őméltóságából idővel.

Egy ködös januári estén a Bánffy-kabinet alakulásakor egy képviselő hevesen szakította föl a szabadelvű klub ajtaját, s lihegve mondta:

- A Gyula miniszter lett.

Egyszerre huszan is körülvették, s özönnel dőltek a kérdéseik:

- Honnan jössz? Melyik Gyula? Csak talán nem az Antal Gyula?

- Wlassics Gyula.

Ah, Wlassics Gyula! Kitört az általános csodálkozás. Szinte hihetetlen volt. (Az igaz, hogy Antal Gyula még hihetetlenebb lett volna.) Wlassics Gyula és kultuszminiszter! Nem lehet az. Talán igazságügy-miniszter lett?

De új hírnökök érkezének Budáról, s egy Félóra múlva már mint tény feküdt a klub boncoló asztalán a Wlassics Gyula kultuszminisztersége. A párt legnagyobb kombinátorai: Rosenberg Gyula és Papp Géza, akik pedig a fölvillanó gondolatot is megérzik egy miniszteri koponyában, kijelentették, hogy erre sohasem gondoltak, mindenki meg volt lepetve, de nem kellemetlenül, futótűz gyanánt terjedt a hír az olvasóba, a kártyaszobákba, s a legkonokabb tarokkisták is letették csodálkozásukban a kártyáikat.

- Hát Wlassics miniszter lett? Már? Ejnye, de derék dolog.

S ezen a »már«-on nyugszik a hangsúly. Mert hiszen a mostani miniszterek legtöbbjének legfeljebb a tenyeréből lehetett volna megjósolni, hogy egykor a piros székbe jutnak - csak Wlassics volt az egyedüli, akit mindenki miniszternek predesztinált. Már gyerekkorában »kis Zápolyának« nevezték. Amely elnevezésben benne volt, az a becézgető jóakarat, amellyel egy Zápolyát méregette az apja: »Ha csak egy arasszal volnál már nagyobb stb.«.

Bizonyos volt, elkerülhetetlen végzet volt, hogy Wlassics miniszter lesz. Csak azt az egy araszt várták. Az araszra nézve lehettek véleménykülönbségek. S az lepte csak meg a közönséget, hogy olyan hamar történt. Szinte regébe való gyorsasággal. A Wekerle tüneményes pályafutása után egy másik ilyen legenda.

S az ilyen meglepetésben van valami természetes. Mint mikor a dinnyeföldön egy sokat ígérő dinnyénk van az indán, melyről mindenki meg van győződve, hogy valami rendkívüli pompás zamatos gyümölcs lesz - de mikor egyszerre a tányéron hozzák, mindenki megijed:

- Jaj, nincs-e leszakítva idő előtt?

*

Wlassics még alig melegedett volt meg a parlamentben. Csak ezen az országgyűlésen került be, annak se az elején. Igaz, hogy nem úgy jött be, ahogy a közönséges halandók szürkén, észrevétlenül besompolyognak. Bizonyos nimbusz jött vele. Hír előzte meg, mint egykor Deák Ferencet:

- Hurrá! Nézzetek oda az ajtókra! A jövő kor igazságügy-minisztere fog rajta belépni!

- Egy ember, aki sokat tud - mondták némelyek fázósan.

Valóban a sokat tudó emberek iránt bizonyos averzióval van a Ház, a sokat tudó emberekkel nagyon megjárta egynehányszor. A sokat tudó emberek végzetesek.

De Wlassics annyira sokat tudó, ő azt is tudta, hogy csak annyi tudást kell mutatni egyszerre, amennyi az embereknek nem kellemetlen, s rövid idő alatt úgy rájátszotta magát a fiatal képviselőre, a »gubó« politikusra, annak összes apró tulajdonságait, hibáit, erényeit és allűrjeit föltéve, hogy csakhamar a legkedvesebb pajtás lett a folyosón, a klubban, a vacsorákon és mindenütt.

Csak a beszédjei voltak olyanok, mint a nagyfejűeké, sőt az egyházpolitikai javaslatok első vitájában tartott beszéde elérte a legjelesebb szónokaink nívóját. A fiatal képviselők gyanakodva összenéztek:

- Hiszen ez stréber!

Egy kész államférfi állt előttünk, aki behatol a kérdések mélyére, s nemcsak okoskodni tud, hanem röpülni is. (Ritka madár most, mikor a szónokok szárny nélkül születnek.) Világos látás, analizálóképesség és komprehenzív erő jellemzik. Hatalmas messzeérő háttér bontakozik ki megjegyzései mögött. Ez a háttér valóságosan félelmetes, mint Szilágyinál. Meglehet, hogy a háttérben nincs semmi, de a hallgatót meghökkenti, mert érzi, hogy a szónok a logika rostáin átszűrt dedukciókat mond el. Ah, Wlassics ügyes, roppant ügyes! Megtartotta a múlt iskolákból azt, ami tetszett, és hozzávette a modern szónoklati iskolákból azt, ami a régi elokvenciát képes volt feledtetni. Wlassicsban megvan a negyvennyolcadiki nagy szónokok pátosza, csillámló koloritja, fölbuggyanó elánja, hangulatkeltő művészete, és megvan a modern szónokok tartalmassága, luciditása és tömörsége - ami ebben a Házban, melyben bent ülnek azok az urak, akik Kölcsey, Kazinczy Gábor és Kossuth beszédjeinél nem olvastak egyebet és bent vannak azok az urak is, akik Bismarck, Gladstone és Disraeli nagy beszédjeivel is ismerősök, igazi Dárius kincse.

Wlassics határozottan nagy talentum, igaz, hogy erősen meg van kenve a XIX. század mázával.

Hogy néz ki? - fogják kérdezni az asszonyok, az ország tanítónői, és azon hölgyek mindnyájan, akik a képviselőház karzatán voltak valaha, és el akarnak még egyszer oda jutni. Én értem azt. Önök mindnyájan kíváncsiak rá. Önök már tudják az újságokból, hogy őexcellenciája fiatalember - tehát hogy néz ki.

Csinos fiatalember. De nem mameluk szempontból mondom (mert ami igaz, igaz, tőlünk az is kitelik, hogy a savószín szemeket megszavazzuk barnáknak), magyaros koponyája szinte annyira kerek, hogy nem lehet köcsögkalapot rátenni, s ezt a gömbölyű fejet, mely olyan, mint egy óriás ágyúgolyó, fekete göndör haj köríti. (Olyan, mint a gróf Andrássy Gyuláé volt a borbély mindennapi segítségével.) Rokonszenves arc piroslik ki a barna hajcsigák alól, fekete, dőlt § forma bajusszal, s középütt kiborotvált állal. Ez a takaros fej, mely Magyarország közoktatásügyét vezeti, elegáns, nyúlánk törzsökön pihen (azaz dehogy pihen). Képzeljenek önök még egy fekete Ferencz József-kabátot, selyem betéttel a hajtókáján, mely alól egy bő, többnyire csíkos nadrág kezdődik, képzeljenek továbbá egy fekete mellényt, melynek zsebében egy vékony aranyláncra fűzött cvikker van, és akkor maguk előtt látják Wlassicsot. Az arcán mosoly van, mint a Wekerléén volt, de valamivel bágyadtabb ennél; a szemeiben sajátságos méla tűz pislog, mely azt az érzetet költi föl az alantas halandó emberekben, hogy őexcellenciája ki van merülve.

De ez csalódás. Őexcellenciája nincs kimerülve. Ruganyos és eleven, mint a gyík. Keresi a harcot, a szellemi birkózást. Örül, ha akad valaki, akivel vitatkozásba keveredhet.

Meg-megáll néha a Ház folyosóján vagy a klub közepén, hogy kiszemeljen valami ellenfelet, s kérdi tőle nagy érdeklődéssel:

- Hát neked mi a nézeted öreg, erről a dologról? (Már amilyen dolog éppen akkor van.)

Ha az illető véletlenül eltalálja az ő nézetét, elkedvetlenedve hagyja ott:

- Ugyan eredj, már te is ravaszkodol!

*

Hogy lett miniszter Wlassics - csak találgatni lehet. Amennyit mi látunk belőle, az elég pszichológiai oknak.

Az új év terhes eseményekkel megrakodva lépegetett Magyarország felé.

Míg Berzeviczy Albert és Wlassics Gyula újévi felköszöntőket komponáltak otthon az íróasztalaiknál, az egyik Wekerlének szólt, a másik Bánffynak, ezalatt már csomagolt a pesti útra a horvát bán inasa a zágrábi palotában. S a bán tűnődött, hogy hány inget tétessen a bőröndjébe, mennyi ideig tarthat a dolog. Közben füstölögni kezdtek a budai várlak kéményei, a király lakószobáit fűtötték. Ez mind igen veszélyes jelenség volt, de Berzeviczy csak egyre készíté a beszédet a miniszterelnöknek s Wlassics a házelnöknek.

Akkor még senki sem gondolta, hogy Wlassics a miniszterelnöki szónok, és nem Berzeviczy.

De Wlassics sejtette. Wlassics tudta. Wlassics kombinált. S Wlassics mindig jól kombinált, és jól fog kombinálni ezután is.

Melon a szépen szóló síppal bűvölte el a thébai Pelopidas füleit. S Wlassics ez újévi szónoklata valóban kecses és csiklandozó sípolás volt. Wlassics gondolatain e beszédben a gráciák cicomája csillámlik.

Bánffy fejében talán e beszéd hatása alatt csírázott ki a gondolat: »Ha...«.

Mert még csak per »ha« lehetett gondolni e napon azokra, amik bekövetkeztek, s azok közt az ő miniszterelnökségére, s ennek következtében a Wlassics kultuszminiszterségére.

De akármi is volt a Bánffy indító oka, dicséret illeti őt azért, hogy egy fiatal képviselőt mert odaállítani a legnehezebb pozícióra - hogy szakított a haszontalan sablonnal, mely nem az erőt keresi föl, ahová erő kell, hanem a tekintély után nyúl. Az erő megszerzi magának a tekintélyt, de a tekintélyes szamarak már igen sok bajt okoztak az országnak.

*

Wlassics tehát miniszter lett, nehéz viszonyok közt, nehéz órákban. Még meg se száradt kinevezésén a porzó, még ki se gyönyörködhette magát a királyi kézirat betűin, a »kedves Wlassicson«, már a Házba kellett mennie a közoktatásügyi költségvetést tárgyalni, a fogát vicsorgató ellenzék közé, mely más megoldást, más személyeket remélt. Mint a lóra termett katonát, csak az első roham zavarta kissé, csak az első lándzsadöfések alatt látszott erre-arra mozogni a nyergében, azontúl, amint a lámpaláz elmúlt, megülte helyét, keményen, biztosan, sőt bravúrral.

Bizony, csak szilárdság, excellenciás uram! Ezen a talajon csak a szilárdság imponál.

Nem kell ezektől az ellenségektől megijedni. Hiszen csak mesterségesen tenyésznek. Ott van Apponyi, prototípusa a várakozó aggszüzeknek, aki elszalasztva a reális partikat, várja, várja az ő megálmodott hercegét, mert az ólomöntés szerint meg kell érkeznie, és amíg várja, koronként más fülbevalót tesz föl és új harisnyakötőt soványodó lábikráira.

Szomszédjában Ugron, egy új Sisyphus, akinek tűje is van, cérnája is van, de arra van kárhoztatva, hogy sohase bírja a lyukba behúzni.

Említsem Péchy Tamást? Hisz ő is vezér. Mindig valami vizenyős hely fölött lebeg, mint ahogy a gazdák nedves helyre szokták fölakasztani a gyapjúzsákot, hogy súlyban nyerjen. Mit mondjak Szapáry Gyuláról? Ő unikum. Egy tövig elégett szivar, amelynek hamuja még mindig le nem esett. Hallottam valamikor gyermekkoromban, hogy az ilyenre díj van kitűzve, hogy üveg alatt tartanak egyet a British Múzeumban - nem tudom, igaz-e, de azt tudom, hogy a szabad levegőn összeesik.

Ezekkel az ellenfelekkel kell megküzdenie Wlassicsnak, mert a kultuszbüdzsé óta a főrendiházban annyira megnőtt két pompás beszéde által, hogy ma már ő a kabinet nyelve. - A sprechminiszter.

Kétségkívül nem kis feladat vár rá: mert az elsorolt ellenzéki férfiak közül kettő mester az ékesszólásban, s a harmadikat tekintély fogja körül.

De Wlassics is szemlátomást izmosodik, s bontja szárnyait szélesebbre.

Minden jel odamutat, hogy nagy miniszter lesz belőle.

*

Reszortjában még eddig alig fejthetett ki szembetűnőbb tevékenységet. Nincsenek vehemens fölforgatási hajlamai, tehát egyelőre minden a régi kerékvágásban megy. Egy veszedelmes tünet mutatkozik rajta: a levélírás. De ez végre is olcsóbb szenvedély, mint a Treforté volt, ki építkezni szeretett, beépítette vörös kalitkákkal az egész várost, s többnyire átlépte emiatt a büdzséje kereteit. A Wlassics szenvedélyét előreláthatólag meg fogja bírni a kultusz-büdzsé - tekintetbe véve, hogy a levelek belföldi része portómentes.

Egyebekben olyan ő is, mint a többi miniszterek.

a) Panaszkodik, hogy sok dolga van.

b) Bosszankodik, hogy a lapok ostobaságokat írnak róla.

c) A két milliójáról (a büdzséről) roppant kicsinyléssel és keserűséggel beszél: »Hova legyek, istenem, ezzel a potom összeggel?« (Az ember szinte sírva fakad a sorsán.)

d) Sóhajt és lesüti a szemeit, ha a tanfelügyelőket említik előtte.

e) Némelykor redőkbe szedi a homlokát, és egypár odavetett mondattal sejtetni engedi, hogy a Vatikánban megint zavarokat lehet észlelni.

Közönségesen ezekből a vonásokból van egy magyar kultuszminiszter konstruálva, de Wlassics abból a fából való, aki ha sokáig marad kezében a tárca, ott fogja hagyni mindenütt, a Vatikántól kezdve le a szépen vasalt cilinderű tanfelügyelőkig, hatalmas keze nyomát.

A húsvéti locsolások után újra összekerült a tisztelt Ház, - semmi különös megjegyezni való nincs rajta. Bánffy egy kicsit szikárabb lett, Wekerle tömöttebb, s az arca is meg van pörkölve a dánosi napfénytől. Egyebekben minden a régi. Még a tárgyalásra kitűzött anyag is a zsidó recepció, mely bolyongva jár a Múzeumból ide és innen a Múzeumba. Hogy meddig fog tartani bujdosása a szegény bélpoklos javaslatnak, annak csak az isten a megmondhatója.

A zsibongó folyosó nagy eseményeket várt ma. Húsvét alatt jócskán meggyűltek a témák. A szép szavú Sima Szentesen járt, és ott megverték, a jóltáplált pápai nuncius Magyarországon járt, és meg nem verték - mindezek szívélénkítő gravámenek, s minden valószínűség szerint feltálalásra várnak.

De a folyosó hiába várt, ezekből nem történt ott bent semmi; a zsidó recepció visszaküldése volt az egyetlen anyag, úgy, hogy a mai ülés úgyszólván egy rövid extraktuma volt hajdani mozgalmas üléseknek.

A kormánypárt jó hangulatban ült padjaiban, mert az álmosan gyülekező mamelukokat jó hír várta már mindjárt a korridoron, hol a sárgacsizmás szolgák is siettek hírül adni:

- Győzött Janits!

Hm! Tehát a szegény Zelenyák megint csak egyedül lesz, elhagyatottan, magányosan, mint az üstökös.

A zsidó recepcióval most egyszer nem sok teketória volt, rövidesen végeztek vele. Még Wlassics miniszter is csak néhány szóval terjesztette be a visszaküldési határozati javaslatot, mintha ilyenformán beszélne:

»Itt van, t. Ház, Kohn Jakab. Mindnyájan ösmerik Kohn Jakabot. Mindent elmondtunk már Kohn Jakabról. A Ház mindenbe lelkesedett Kohn Jakabért, mi pedig örököltük Kohn Jakabot, és eszünk ágában sincs őt elejteni, a Ház ellenben már kétszer akceptálta Kohn Jakabot - tehát harmadszor is kell, hogy akceptálja...«

Erre a Justh-párt poétája, Illyés Bálint rakott le egy szóbokrétát a Kohn Jakab lábaihoz.

Majd Szapáry Gyula gróf szólalt föl nagy figyelem mellett, de indítványa, hogy a két visszamaradt javaslatot összekössék, nemigen talált tetszésre, mert hirtelen senki sem értette meg micsoda praktikus kára lenne ebből a szabadelvűeknek; sem azt, hogy micsoda haszna az antiliberálisoknak.

Hol itt a lóláb? - tűnődtek a mamelukok. Végre is nem találván a lólábat, belenyugodtak, hogy ez valami magasabb politika lehet - tehát nem kell elfogadni.

Biz ez taktika volt. De milyen szubtilis taktika! Három összedugott fej egy fülkében főzhette ezt ki. Polónyi, Apponyi és Szapáry. Csak hadd olvasszuk össze a két javaslatot, ha együtt lesz a kettő, könnyű lesz belőle elhullajtani az egyiket.

Apponyi is beszélt, Polónyi is beszélt, egy nyomon mind a hárman; hat kézre játszottak egy melódiát, mint valami jól összeszokott virtuóz művészek.

Szapáry beszéde után következett az elnök reggelije. Az elnök délfelé fölfüggeszti az ülést, és reggelizni megy. Ilyenkor megtelik a büfé és a folyosó. A minisztereket kérelmezők rajai fogják körül. A leselkedő deputációk már türelmetlenül várják, mikor megyen az elnök reggelizni, s gyakran hallani a folyosókon az idegenek közül ilyenforma szavakat:

- Hát az az ember sohasem lesz már éhes?

A reggelizés tíz percig tart. Ha az elnök jól megreggelizett, a gyűlés vidáman kezdődik újra, ha az elnök rosszul reggelizett (ezt azonnal észre lehet venni a Perczel Béni arcán), akkor nem tanácsos a közbeszólói szerep.

Ma nem is voltak számba vehető közbeszólások. A szünet után még Mezei Mór beszélt (a javaslat mellett), majd a kis Papp Géza rögtönzött egy igen csinos, okos beszédet. Ebben a Papp Gézában erős ember lakik.

Azután az öreg Péchy tette le a garast. Valahányszor az öregúr beszélni kezd a nagypolitikához, mindig eszébe juttatja az embernek azokat a medvéket a Brunner kirakatában, amelyeknek olyan gépezetük van, hogy szivarozni tudnak. De ezt csak később csodálja az ember, az első benyomás az, mikor az ember látja a füstöt a medvéből, hogy »Segítség! Ég a kirakat!«

Valóban a Péchy beszédjei mindig a »Füstölög a kirakat« benyomását teszik. Mindegy, azért az öregúr mégis jól érzi magát, ha beszélhet. Az öregúr mindig hiú volt egy kicsit, és ebből a bajából az új levegőn se gyógyult meg. Szerette az éljeneket már elnök korában is, s mostan se átal utánok nyúlni. Volt is ma belőlük elég része - mert amint a beszédje végére ért, egyszerre csak zajos, növekvő éljenáradat kezdett kihasadozni az ajtó mögül. Az öregúr arcát elöntötte az öröm fénye, s megdicsőülten kuporodott le helyére, és csak akkor nézett szét.

Ah, bárcsak ne nézett volna szét! A bosszankodás villámai jelentek meg szelíd kék szemeiben; két karját bágyadtan eresztette alá, mint letört szárnyakat.

Borzasztó látomány bontakozott ki szeme előtt.

Kossuth Ferenc lépett be az ajtón, s lassú ünnepélyes méltósággal közelgett a helyhez, amely ezentúl immár szent hely lesz. Vagyon pedig ezen hely az első padsor második padjában a szép hosszú szakállú Haviár Dani mellett. A Kossuth olaszos nagy fekete szeme ezen a helyen akadt meg, s eléje siető híveinek sora és éljenek zúgása közt lépkedett azt elfoglalni.

A nagy férfiú lassan, ünnepélyesen helyezkedett el, szétválasztván hátul nagy óvatosan fekete Ferenc József kabátja két szárnyát, majd fölemelte fénylő szemkarikáit a plafonra, mintha hálákat adna a szent gondviselésnek, mely immár a küzdelmek szent porondjára vezérelte, azután megkezdte számtalan beszédjeiben jelzett nagy küzdelmet a hazáért, fölrakván kopaszodó fejét a két könyökére. Hófehér fogai, s még fehérebb mandzsettái szemkápráztatón fénylettek ki a gondatlanul öltözködő párt ensembléjéből.

De nem sokáig tarthatá nemes törekvésektől izzó fejét könyökein, mert odajárult csakhamar Polónyi, hogy kordiálisan megrázza a kezét - mire ki kellett azt venni a feje alól és odanyújtani Polónyinak... aki rázta, rázta és egyre rázta...

Igazán érzékeny jelenet volt. A karzat hölgyei fölálltak. Minden szem (s milyen színes szemek) Kossuthot kereste, s minden szem Polónyit találta. Polónyi eltakarta Kossuthot.

Talán négy percig is eltartott, hogy Kossuth megjelenése kötötte le a figyelmet, az ötödik percben azonban egyszerre híre kelt, hogy megjöttek Nyitráról a képviselők.

Nosza egyszerre kiürült a Ház. Ki, ki a folyosóra! Hol vannak? Merre vannak?

Hát csakugyan megjöttek, s hozták a választás élményeit. Nagy csoportok verődtek össze s hallgatták.

Csinos legendák. Holt emberekről, akik szavaztak. Harmincéves emberekről, akik hetvenötévesekre változtak át.

Száz meg száz apró élmény... Valóságos csemegék.

Kár, hogy az elnök hívó csengettyűje bezavarta a diskurálókat, hogy segítsenek újra visszaküldeni a zsidó recepciót a méltóságos főrendekhez.

Majdnem az egész Ház fölállt a Szapáry-javaslat elejtése után a visszaküldés mellett, fölállt Szapáry, Apponyi, fölállt Polónyi meg Ugron is.

Szilágyi kimondta a határozatot:

- A javaslat tehát újra visszaküldetik!

S azzal kesernyés mosollyal kezdte összecsomagolni a javaslat iratait, volt a tekintetében valami ábrándosszerű, amint végigsiklott az iratokon...

- A viszontlátásig... a viszontlátásig!