VIVANT VACATIONES

A kalendáriumi nyárnak már itt kellene lennie, de nincs itt, a képviselőházi nyárnak még nem kellene itt lennie, de már itt van.

A szalma kezd kifogyni a szecskavágógépből. Az utolsó érdekkeltő javaslatot a vallás szabad gyakorlatáról, ma letárgyalták, s újra átküldték változatlanul a főrendiháznak. Egyébként igen szelíd lefolyású ülés volt, mely nem zavarta föl a kedélyeket. Pusztán két kiemelkedő momentuma volt, az egyik a Kiss Albert fölszólalása, aki csinos beszédjében fölpanaszolta, hogy őt Polónyi »vörös jezsuitának« nevezte.

- Erre akarok - úgymond - reflektálni.

- Nem érdemes - felelte Olay megvető hangon, amire nagy hahota támadt mindenfelé, s az unatkozó honatyai arcok kiderültek.

A másik kiemelkedő momentum a Wlassics gyönyörű beszéde volt, mely az egész szabadelvű pártot még egyszer (reméljük, hogy utoljára) fölvillanyozta e kérdésben. Nyugodtan, néhol magas lendülettel beszélt, és a pátoszt se használta, csak éppen azon helyeken, hol a hangulatkeltés művészete megkívánja.

Bánffy Dezső ragyogó arccal hallgatta Wlassicsot, s mikor fölhangzottak a zajos éljenek, reménykedve nézett szét, hogy hátha fölkel valaki az ellenzékről s Wlassicsra visszalő, hogy hátha még el lehetne a vitát nyújtani a jövő hétre, de bizony senkinek sem volt kedve Wlassics után beszélni, mire Szilágy bezárta a vitát, s a Ház óriás többséggel visszaizent a főrendeknek, hogy mégis ragaszkodik a javaslathoz.

Most tehát minden eleség elfogyott. A parlamentet pedig még táplálni kellene legalább május végéig.

A sopánkodó Bánffyt még Széll Kálmán is vigasztalta.

- Ne búsulj! Láttad a Kállay Béni is nekünk segít. A boszniai javaslat három napig is eltart. Azután isten tudja mi akadhat. Katonák összeverekedhetnek valahol civilekkel. Jó az isten.

Ötperces szünet következett.

*

Bánffy igazi mesés ember. Wekerle is mesés ember volt. Wekerle alatt mindig az történt, amit óhajtott - kivévén a legvégét. Bánffy alatt pedig mindig az ellenkezője történik annak, amitől fél. Bánffyt legelőbb a király szerette meg, Bánffy most attól tartott, hogy emiatt nem fogja szeretni a párt, de Bánffyt a párt is nagyon megszerette, Bánffy tehát most attól tartott, hogy emiatt a király hidegedik el tőle, de a király még jobban megszerette Bánffyt. Elannyira megszerette, hogy egy igazi mameluk, ha rossz kedve van, ha szeretne desperálni, ha szívét összeszorítják rossz sejtelmek, ezzel sarkantyúzza föl elernyedt életkedvét:

- Ejh, mitől tartsunk? Hiszen a király végre is szereti Bánffyt!

Bánffy e kettős szeretet melegében attól tartott, hogy az ellenzék roppant rakoncátlan lesz, minélfogva nem akart nekik anyagot adni, egészen szűkre szabva a munkaprogramot.

De ellenkezőleg történt. Az ellenzék szelíden kezd tárgyalni, s valóságosan duzzadnak izmai a munkakedvtől (ha ugyan nem ravaszság az egész). Bánffy tehát attól tart, hogy a Háznak most már nem fog tudni adni egy teendőt.

S ez az aggodalom nem alaptalan. A szünet után, mikor a négy rendbeli interpellációnak vége lett, s mikor Szilágyi bezárván az ülést, a hétfői nap munkarendjét bejelentette - néhány igénytelen jelentést -, zajos derültség hangzott a balmezőkön:

- Hát csak ennyi?

- Vivant vacationes! - kiáltá egy öblös torok, amint a Ház kivonult a folyosóra, hol érzékenyen búcsúztak a mezei hadak, akiket már aligha fogunk látni az ősz közepéig.

De hát semmi az. Akár van munka, akár nincs. Hiszen munka előtt és nélkül is édes a nyugodalom. És végre is mi bajunk eshet? Hiszen a király szereti Bánffyt.




MACSKA AZ ÜVEGBURÁN

Agliardi pápai nuncius lerándult Bécsből egy kicsit Magyarországra, s itt konferálván Zichy Nándor »főherceg úrral«, Szapáry Géza gróffal, Eszterházy Miklós Móriccal, az egyházpolitikai ellenzék »macher« -jeivel, valamiképpen az ügyes magvető, sok jó búzamagot elszórt, részint úgy, hogy láttuk, részint úgy, hogy nem láttuk. Szóval a jól táplált Agliardi úr beavatkozott Magyarország belügyeibe - amit Magyarországon minden időkben féltékenyen néztek a hazafiak. Nem is igen próbálta Cesarini és Gentilis bíbornokok óta senki. De azoknak is a körmére koppantottak Hunyadiék.

Vártuk, napokig vártuk, hogy az ellenzék majdcsak meginterpellálja Agliardi dolgában Bánffyt, noha Hunyadi Jánosok nemigen szaladgálnak az ellenzéken. Mindegy. Okvetetlenül haragba gurulnak Agliardi miatt.

De nem gurultak. Az ellenzék néma maradt, mert hisz a dologból semmi hasznot se húzhat az ellenzék. Ez a dolog csak az ország reputációjának árt, de az ellenzéknek nem árt, tehát az ördög törődjék vele. A nemzeti érzések letéteményese Apponyi Albert gróf úr szintén elfeledkezett erről a letétről, és ő is néma maradt. Egészen más persze, ha Pázmándy úr nem kap passepartout-t a választási elnöktől, vagy valamelyik részeg baka kihúzza a korcsmában a panganétját. Erre mindjárt villámlik, és megnyílnak a hazafias fölháborodás szócsatornái...

Nap nap után múlt, s nincs semmi nesz, míg végre a tegnapi országgyűlésen egy mameluknak, Terényi Lajosnak kellett előhozni a nuncius-kérdést.

Különben is sajátságos, szaggatott napirend volt, mely nem tarthatta lebilincselve a figyelmet. Meggyülemlett interpellációkra adandó feleletek töltötték ki az egész ülést. Egymás után száguldottak el a hallgatók előtt tarkábbnál tarkább képek, a tutajozás Máramarosban, a vármegyék restorációja, a királyi udvartartás, a tokaj-rakamazi út stb.

Az ülés tehát unalmasan folydogált első felerészében. S talán szét is széledtek volna a képviselők vagy elaludtak volna, ha le nem köti az érdeklődésüket fönt a tompa fényű üvegfedélen egy oldalt fekvő macskának a sötét kísérteties sziluettje.

Minden szem a terem üvegburája felé fordult, interpellálók és interpelláltak mosolyogva nézték a csodálatos szörnyeteget, mely négy elterpesztett lába közé hajtott farkával egy mozdulatlan merev kéznek a figuráját mutatta.

- A holt kéz! - susogták imitt-amott -, az Agliardi keze!

A kis Szapáry László babonásan húzta összébb a nyakát, úgy, hogy az egész elveszett a Ferenc József-kabátja gallérjában, Batthyány Tivadar gúnyosan vigyorgott - de denique az egész Ház a macskát nézte. Soha még macska így le nem kötötte egy egész országnak a figyelmét, amióta történelem van.

Bánffyt Pulszky Guszti figyelmeztette (mert véletlenül mindég ő van a legközelebb hozzá).

- Látod a macskát?

- Ösmerem már. Az én elnökségem alatt is ott sütkérezett mindég tavaszkor.

Apponyit Horánszky lökte meg:

- Látod a macskát?

- Ösmerem már. Minden kormányválság előtt oda fekszik.

A macska undok, piszkos, barna árnyéka Szilágyi szemeit is megsérté, idegesen kérdezte a jegyzőktől:

- Mi az ott?

- Nyilván egy macska - felelte Schóber Ernő, aki semmit se mer apodiktice állítani Szilágyinak. Minden csak »nyilván« vagy »alkalmasint«, hogy Szilágyinak módja legyen az önálló véleményét beékelni, mert neki mindenben önálló véleménye van - Schóbernek tehát nem mer önálló véleménye lenni semmiben, és ha azt kérdezi Szilágyi: hányadika van; Schóber okvetlenül így felel: »Alkalmasint május elseje«.

- Macska - pattan föl Szilágyi. - Hát miért macska? Okosan beszélj nekem! Rámondod, hogy macska. Mert lábai vannak és fekete, ugye? De a lábas serpenyőnek is vannak lábai és fekete is, de mégsem macska. Hát vagy beszélj okosabban - vagy el nem hiszem, hogy macska.

- Kegyelmes uram, akármi legyek, ha nem látszik macskának.

- Látszik? Ne »látszikozz« nekem. Hiszen nem mozdul.

- Az igaz, hogy mereven fekszik, egész mozdulatlanul...

- Mit akarsz ezzel mondani?

Schóber megszeppent.

-Úgy vélem, hogy egy holt macska.

Szilágyi idegesen vonta össze a szemöldökeit.

- Pfuj! Hisz ez undorító! Egy holt macska az üvegburán! Ez esetben el kell onnan rögtön távolítani. Jót állasz-e érte, hogy holt macska?

- Én semmiért sem állok jót.

Szilágyi azon törte a fejét, miközben a szónokló párok csöndesen csinálták a magok dolgait »veszem, nem veszem tudomásul«, hogy miképpen lehetne megtudni, holt-e a macska vagy eleven.

Molnár Antalnak mindjárt volt egy propozíciója, mert az mindig van Molnár Antalnak, ő maga is egy propozíció.

- Egy egeret kellene fogni, kegyelmes uram, és elereszteni a fedélen, ha a macska nem szalad utána, akkor holt macska, ha utána szalad, akkor eleven macska.

- Ostobaság! Hát eredj, fogjál!

- Az a háznagy dolga - szólt Molnár Antal bizonytalanul.

Szilágyi gúnyosan mosolygott:

- De külön diurnum mellett te is megteszed.

Az egész Ház holtnak hitte a macskát, mikor végre belekezdett a szépen komponált interpellációjába Terény - akinek most már a Szivák Imréé mellé került a neve a Vatikán fekete könyvében.

Az ellenzék tetszéssel hallgatta az interpellációt, Meszlényi csípősen kiáltott közbe:

- Visszaadta Bánffynak a vizitet!

Néhányan újra fölpillantottak az üvegburai holt kézre, mire elálmélkodva látták, hogy a kéz eltűnt, hanem egy A betű formálódott a helyébe a macska végtagjaiból. S gyorsan futott padról padra az értesítés:

- Nini, a macska él.

Bánffy állt föl most azonnal felelni. Az ellenzéki arcokra kiült a derült kíváncsiság, szinte előre örültek, milyen limonádé választ fog adni Bánffy, a hatalmas nunciushoz nyúlni se merve. Batthyány és Szapáry László boldogan nevetgéltek egymás mellett, Apponyi előre hajlott, s füle mellé vitte a kezét, hogy egyetlenegy szót se szalasszon el ebből a lágymeleg beszédből.

De mekkora lett a csodálkozás, amint Bánffy első szavainál megcsendült a férfias erő és a határozottság, s amint kimondta nyíltan, hogy a nuncius magyarország viselkedésével túllépte megengedett hatáskörét.

A vigyorgás jéggé fagyott a Szapány László és a Batthyány arcán. Ohó! Hisz ez félig se tréfa! Apponyi szögletes homloka izzadni kezdett, nézett jobbra, nézett balra, kivette külső zsebéből a gondosan elhelyezett keszkenőt, melyből másfél centiméternek szabad kilátszani, megtörülgette a homlokát, kihúzta az óráját, összehasonlította a Ház órájával, s lopva egy pillantást vetett a padok közül kivezető sikátorokra. Hm! Itt ma megint egy nehéz szavazás következik.

Az öreg Pongrácz arca elvörösödött:

- Mivel lépte túl a hatáskörét? Tessék megmondani!

Vajay fölkiáltott holt haloványan:

- Ez rettenetes!

Györffy Gyula keresztbe fonta mellén a kezeit, csak az arcán látszott, hogy mennyit szenved ez irtózatos szavaktól.

A szabadelvű párt ellenben élénken kezdett mozogni. A tetszésjelei törtek ki száz alakban. Bánffy úgy beszélt, mint ahogy illik a többség vezéréhez, s ez minden szívbe meleget önt. Csak Tisza Kálmántól hallottunk ilyen hatalmas történelmi erejű nyilatkozatokat valaha régen, régen...

Fölzúgott a helyeslés. Gomolyogni kezdett az embertömeg. Többen előbbre jöttek, hogy jobban hallják a miniszterelnök szavait. Még a macska is megmozdult fönn, átfeküdt a másik oldalára, s most már a W betűt rajzolták ki a lábai.

- Íme egy W! Egy dupla W! - mormogták, akik a szép, komoly pillanatban is a macskára figyeltek.

Valaki sajnálkozott is egy jobboldali padban, hogy milyen kár Schwarz Gyuláért. Ha az most itt volna! Ő bizonyosan tudná magyarázni a macska-ábécét is.

Bánffy, amint a zajtól újra szóhoz jutott, azzal a ponttal zárta szavait, hogy a külügyminiszter is egy nézeten van vele... és hogy már e nézetek a Szentszéknél ki is lettek fejezve.

Viharos éljen tört ki a jobbmezőn, a tenyerek tapsra verődtek össze... de már akkor köd előtte, köd utána, Apponyi nem volt a teremben. Senki se látta kimenni, de mégse volt ott.

És ugyanezen szempillanatban csodálatos módon a macska sziluettje is eltűnt.

Ott állt felettünk az üvegfedél, tisztán, átlátszón, a macska nélkül, és a napfény rajta keresztül nyájasan nevetett be a lelkesen éljenző alakokra, akik a föltett kérdésre, hogy tudomásul veszik-e a választ, nagy robogással emelkednek föl.

Hogy hova lett a macska, meg Apponyi közvetlenül a szavazás elől, az olyan rejtély, amit e sorok írója képtelen megfejteni.




HELFY INTERPELLÁCIÓJA

Azzal lehetne kezdeni, hogy volt egyszer egy órás, és volt annak egy aranyórája, és azon az órán két mutatója. De mégsem lehet ezen kezdeni, mert önök mindjárt célzást találnak, hogy az egyik mutató Bánffy volt, a másik Kálnoky. Az óra ketyegett, igen csinosan ketyegett, s a mutatókat mindig a belső gépezet igazgatta. Ha a fertály-mutató szeszélyeskedni kezdett, elferdült vagy nem mutatott úgy, mint az óramutató - mindjárt reparatúrába került az óra s a rossz fertály-mutatót helyettesítették újjal. Sok gondot adott ez az órásnak, mert már a mutatók kezdtek kifogyni.

Hanem egyszer megfordult a dolog, a két mutató egy ponton összeért, és innen elindulva a fertály-mutató pontosan csinálta a maga útjait, kivévén talán, hogy egy sekundumminutával sietett, mire dühbe jött az óramutató, és elkezdett visszafelé mászni, jól összeszidván a fertály-mutatót, hogy nem jó úton jár.

Nagy zűrzavar támadt az órás háznépe előtt, senki se tudta most már, hány óra van és mit jelentsen ez a dolog.

Az óra tehát ismét reparatúrába került, s a világ azt várta volna, hogy az órás az elferdült óramutatót löki el...

Ebből a szálból lehetne szőni a mesét odább és odább, de ez divatja múlt genre már - s ezért sokkal egyszerűbb, ha egész nyíltan beszélünk az összeveszett mutatókról, amelyeket egy ugyanazon gépezet hajt, de melyek mégse vágnak össze a haladási törvények szerint. Az is igaz lehet, hogy a gépezet rossz - sőt az bizonyosan rossz. Hanem a gépezetnek maradni kell tehát egyelőre még csak a mutatókról lehet szó.

S van is szó bőven. Bár hétfőn, kedden bizonyos fokú elintézése deklaráltatott az óramutatók között felmerült differenciának ma megint szóba került az ügy az alsóházban.

Igénytelennek ígérkező ülés volt, a pénztári készletekről szóló törvényjavaslat lévén napirenden. Ezután következett a Helfy interpellációja.

A meglehetősen telt Ház mély csöndben hallgatta az ósdi »magyar-magyart« - mert ebben az ügyben minden magyar szívben van alul valami fájdalmas érzés. Egy húr, mely ellentmondásra, dacra, elkeseredésre sarkall.

A kérdés sarkpontja a Kálnoky gróf tapintatlan kommünikéje, mellyel Magyarország miniszterelnökét megsértette. Minden arcra kiül a bosszúság és harag felhője, mikor ezt említi Helfy, csak Futtaky nevet gúnyosan a karzaton.

- Hja, nem könnyű ám kommünikét írni. Ész kell ahhoz - morogja. - Sok ész kell ahhoz!

Ő már írt vagy tízezret, s egyikből sem lett európai botrány. Kálnoky csak egyet írt, és íme. De mit is kapkod mindenféle fuser az ő mesterségébe!

Helfy jól összeállította ez egyszer interpellációját, elbeszélve a konfliktus minden fázisát elejétől kezdve végig, amivel a mamelukok egy részét is úgy föltüzelte, hogy zajos helyeslések törtek ki itt is; a kormánypárt hangulata is elementáris erővel nyilatkozott meg a tekintetben, hogy a mostani kiegyenlítés ki nem elégíti.

- Csak türelem, türelem - szól hátra szelíden Bánffy, ki csöndesen, jó példával elöljárva a türelemben, hallgatta a szónokot.

Az éppen most ért el a legfájóbb gravámenhez, a felséges király meleg leveléhez, melyet Kálnokyhoz intézett. Kálnoky sértette meg ok nélkül, jog nélkül Bánffyt, s mégis Kálnoky kapott elégtételt.

Az öreg Pongrácz mérgesen ugrott föl a padban:

- Ne tessék őfelsége eljárását kritizálni!

Szegény Helfy szinte belesápadt, megborzongott, elkapta a fejét ijedten, mintha már a hóhérbárd készülne lecsapni. Dehogy kritizálta ő a király eljárását, csak a leveléről mondta, hogy meleg volt.

Már-már elborult a világ Helfy szeme előtt, zavartan kezdte keresgélni a mondatnak másik részét, mikor egyszerre mint a villám lecsapott Szilágyi, s elfogta feje felől a hóhérpallost.

- A kellő határok megtartására én ügyelek - szólt közbe harsányan, és rendreutasította a nagy bajuszú generálist, aki azután jó kedvvel tette le agyagsárgás nagy fejét a könyökére, s kékes szemei boldogan nevetgéltek, ekképpen okoskodván:

»Ezer kartács! az mindegy. Azért az én közbeszólásom mégis jó hatást fog tenni Bécsben. Mit gondolsz Tivadar?«

*

A mai ülésnek, bármily rövid volt is, nagy jelentősége van. A szabadelvű párt megnyilatkozott. Most nem lehet többé habozás. Ez a párt be nem éri többé limonádéval. Bánffynak teljes elégtételt kell kapnia.

A másik szomorú momentum az volt, de ezen igazán sírni lehetne, hogy akadtak az Ugron és Apponyi emberei közül sokan, akik ellentmondásokkal és gúnyolódással, röhejjel hallgatták az ország megalázásának (magam is mondom) kissé túl élénk leírását.

Mit bánják ezek az ország presztízsét, méltóságát? Az sifli nekik. Csak a jól táplált Agliardinak ne történjék valami kellemetlensége.

...Ilyen magyarokat talál itt az ezredik év, pláne törvényhozói székben.

*

Helfy befejezte interpellációját, melynek főpontja, hogy elküldetett-e már a jegyzék Rómába, vagy nem?

Bánffy nem felelhetett meg erre - csak röviden nyilatkozott, hogy nemsokára felelni fog: az egész dolog még most van reparatúra alatt. Minden az órástól függ. Az óra rosszul jár. Egy új rugóra van szükség és egy új mutatóra.




LEGÚJABB

A Bánffy-Kálnoky-konfliktus a mai nappal ismét új stádiumba lépett. S most szinte még komolyabb, mint első úgynevezett megoldása előtt volt, amely megoldás egy hétig se tartott ki. A magyar közvélemény nyomása oly nagy, erőteljes, hogy a kormánynak úgyszólván a lélegzetvétele is nehézzé vált, míg elintézve nincs. Hogy végleges elintézést nyer-e ezúttal, nem tudhatni. Félünk, hogy a helyzet újra valami ideiglenes preparátumokkal fog szanáltatni - mesterséges étert szívatnak be Kálnokyval és Bánffyval, amitől egy kis ideig megint élnek - de ez lenne a legrosszabb. A monarchia vitális érdekei kívánják, hogy ez a seb ne tartassék tovább is nyitva.

A sanszok könnyen precizírozhatók és megítélhetők.

Az az egy bizonyos, hogy őfelsége egyetlenegy számbavehető politikust se talál Magyarországon, aki kevesebbel érje be mint Bánffy.

S viszont mi egyetlen számbavehető politikust se találunk az országban, akinek a király szívesebben adja meg azt a maximumot, ameddig az engedményben elmehet, mint éppen Bánffynak.

Ebből tehát az következik, hogy abszolúte semmi praktikus indok se található arra, hogy a miniszterelnöki székben személycsere történjék. A helyzet éppen olyan nehéz lesz x-szel, mint y-nal. A személycsere csak komplikálja a helyzetet, tisztázni egy hajszálnyira se képes.

Más megoldási mód tehát nincs, és a Burgban se lehet mást kigondolni, mint megadni a magyar miniszterelnöknek, ami nélkül nem képes sem ő, sem utódja megállni a miniszterelnöki székben.

Hogy mi ez, s hogy hol van a határ ebben, ennek a meghatározása éppen az a nehézség, mely e válságot oly szokatlanná és kényessé teszi.

Azt igen jól tudjuk, hogy a magyar közvélemény mit óhajt. A magyar közvélemény egyenesen Kálnoky elmenetelét kívánja - mint akinek hasznát a történtek után már úgysem igen veheti a monarchia.

De a Kálnoky elbocsátása a király bizalmi levele óta mindinkább veszít valószínűségéből - s ezért mondható ma a magyar kormány részéről a helyzet súlyosabbnak, mint egy hét előtt volt, amikor még az uralkodó könnyebben és simábban határozhatta volna magát az önként kínálkozó lépésre annál is inkább, mert az egész áldatlan viszályt Kálnoky gróf alig jellemezhető eljárása idézte föl.

A mai minisztertanácsban is kifejezésre leltek ez aggodalmak, de azért maga a kabinet meg van győződve, hogy radikális megoldási eszköz csak ez lehetne, mert minden egyéb esetben egy kiújuló seb marad Kálnoky külügyminisztersége s számtalan konfliktusok szülője.

Igaz, hogy Kálnoky távozása a maximum, amit óhajthatunk és mégis szinte a minimum is, mert kétes, hogy célravezető-e egy kisebb elégtétel. De a minisztertanács, mint értesülünk, mégis kontemplált egy kevésbé érdes elégtételt is, mely lényegileg ezzel egybevág (mindössze a görögtűz van belőle kihagyva).

Elegendő lenne, szerintük először: ha a kormányelnök kijelenthetné, hogy a szóban levő jegyzék már elküldetett Rómába.

Ez az első sine qua non, a másik pedig, hogy Kálnoky a Pol. Corr. kommünikéjére és minden ezzel összefüggő egyéb dolgaira nézve, valamely exkuzáló nyilatkozatot tenne.

Ez volna hír szerint a mai minisztertanács határozata, melyet Bánffy az aláírt lemondási nyilatkozattal együtt holnap a trón zsámolya elé terjeszt.

A szabadelvű pártkörben késő esti órákig semmi se szivárgott ki a minisztertanács határozatából, következésképp nem is fejlődhetett semmiféle magatartás mellette vagy ellene.

A hangulat azonban izgatott és keserű, a történtek minden szála a kiegyezés művének nimbuszán koptat - s igen óhajtanók, hogy a legmagasabb körökben is vegyék figyelembe a határokat a nemzet önérzetének érintésében - mint ahogy másrészt a szabadelvű pártnak is jó lesz eltekinteni az eclat-októl (az eclat-ok sokba kerülnek): a lényegesből nem szabad engedni semmit, de viszont a legénykedő politikai bokrétákért sem szabad kockáztatni semmit.




A VÁLSÁGOK ORSZÁGA

Bajorországban nagy sörfogyasztás van, Olaszországban nagy macskafogyasztás, Oroszországban nagy teafogyasztás, Magyarországon nagy emberfogyasztás. A politikusok fogyasztását értjük.

Hiszen politikusok fogyasztása egyebütt is van. Franciaország is gyorsan eszi a maga kiváló embereit. Hát semmi az, hiszen az övéi.

De Magyarország nemcsak maga eszi, hanem még kosztosokat is tart rájuk. Ilyen Kálnoky úr. Amit mi nem győzünk itthon fölemészteni, azt föleszi Kálnoky úr vagy egyszerre, vagy néha kétszerre (mint ahogy Wekerléékkel történt).

Ha rossz minisztériumunk van, azt agyonütjük magunk (s ez úgy van minden alkotmányos országban), ha ellenben jó minisztériumunk van, azt agyonüttetik Bécsben (s ez nincs úgy minden alkotmányos országban).

Természetes, hogy ebből aztán különböző konfliktusok és krízisek támadnak, mert még az a különlegesség járul a famózus szituációhoz, hogy ami itt jó miniszter, az a bécsieknek rossz, s ami a bécsieknek jó, az nekünk rossz miniszter. Minélfogva a konfliktusok és válságok úgyszólván permanensek. Az úgynevezett »jó viszony« örökös reparatúra alatt van.

Elannyira, hogy a folytonos reparatúra már szinte külön foglalkozási ágakat teremtett. Vannak képviselők, akik egyebet se csinálnak, csak kombinálnak; mint ahogy egy időben Orlice kombinált a számokkal, ők az emberekkel kombinálnak úgy. Vannak »válság-szakemberek«, akik a válság első szimatjára összesereglenek az ország minden részéből, és a hangulatot igazítják a klubban. Magának a koronának is vannak külön emberei, akiket válság idején kikérdeznek. Vannak továbbá válságjósok, akik előre ki tudják jelölni azokat a helyeket, ahol a zökkenés a jövőben bekövetkezik. Vannak válságbecsüsök, akik első tekintetre meg tudják mondani, hogy kormányválság lesz-e vagy pártválság is, vagy pláne még alkotmányválság is, és végre van válság idejére egy állandó miniszterelnökjelölt, aki arra a szóra, hogy »ki vállalja« feltartja az ujját és azt feleli: »Én«. Vannak buzgó honfitársaik, akik az esetleg lohadó válságokat innen előkészítik, és szítják, pletykákból gyújtó szikrákat gyártanak, és azokat nagy előszeretettel exportálják Bécsbe. Vannak vádság grófnők, többnyire vének, akik válságok idején a templomokban imádkoznak, hogy a válságok a gonosz magyar ügy leteperésével végződjenek. Egyszóval olyan alaposan vagyunk már berendezve a válságokra, mindenünk annyira megvan, ami a válságokhoz szükséges, hogy szinte bosszantó lenne már, ha a válságok végképpen elmúlnának. Még Futtakynk is van erre a célra, s annak valóságos litografált blankettái, amiket válságok idején a dátumokat kitöltve Bécsből hazasürgönyöz:

»A király egy órai kihallgatáson fogadta... órakor a miniszterelnököt; tekintettel arra, hogy a fönnforgó ügy minél előbbi tisztázásának útjában álló differenciák legyőzhetőknek látszanak, a kedvező esélyek lehetőségének alapfeltételei meg nem szűnvén, információnk szerint, a kizártság ama foka, melyet az ellenzéki lapok kürtölnek a kedvező döntés tekintetében, egyelőre légből kapottnak tekintetik.« (Bud. Corr.)

Ilyen apparátus mellett igazán nevetséges volna, ha a válságok búsítanának bennünket. Az éppen oly botorság lenne, mintha az okozna szívgörcsöt az embernek, hogy éj és nap fölváltják egymást vagy hogy a hold megfogy és megtelik. Ennek így kell lennie, punktum. Akklimatizálódjunk uraim, akik szerencsések vagyunk a válságok országában élvezni a parlamenti rendszer áldásait.

*

Mindamellett azonban, hogy a válságoktól nem kell immár félni, mint valami olyan dologtól, ami magától értetődik, mégsem való utánuk mohón nyúlni. Ne térjünk ki előlük, de ne is siessünk elébök. Tökéletesítsük magunkat a válságokra, mint ahogy télen előkészítjük a jeget a fagylalthoz nyárra, és nyáron varratjuk a bundát télre.

Sok mindenünk megvan már eddig is a válságokhoz, de még valami hiányzik: a válság taktika. Ez is egy külön tudomány. S erről, különösen erről akarok írni néhány sort. Mert valamiképpen a hadjáratok bizonyos taktikával csináltatnak, úgy a válságokhoz is szükséges a taktika. Természetesen aszerint, aminő természetű a válság. Mert a magyarországi válságok kétfélék. Vagy olyanok, hogy nekünk vétettek valamit, vagy olyanok, hogy mi vétünk valamit Bécsnek.

Az egyik esetben, ha mi vétünk valamit Bécsnek, az a szokás uralkodik, hogy a kormány húzódozva halasztgatja a Bécsbe menetelt - mivelhogy kellemetlen is, és jól kell átgondolnia a védekezés rendjét. A másik esetben ha ők vétenek valamit, rögtön rohan a kormányunk Bécsbe a reparációt megszerezni, mintegy kergeti a felháborodott közvélemény.

Pedig éppen megfordítva kellene csinálni. Ha mi vétünk valamit, rögtön szaladnia kellene Bécsbe a kormánynak addig, míg a válságot nem kvalifikálták »bűnné« az ottani intrikusok; ha pedig ők vétenek valamit, aludni kellene rá egyet, míg a célzataik jobban kidomborodnak, s míg itthon is inkább kiforrja magát a közvélemény, míg felfogása, álláspontja megtisztul, s teljesen megítélhető lesz az elégtétel mértéke. Mert örökké a mértékek fölött támadnak a mellékbonyodalmak.

A jelen válság is ebben a hibában szenved. Bánffy gyorsan, túlgyorsan ment föl Bécsbe, mielőtt még megítélhette volna a közvélemény fölháborodásának fokait - s ezért tért vissza olyan eredménnyel, hogy mire ideért vele, csekélyke lett, úgy olvadt el kezei közt, mint a vaj.

A másodszori fölmenetele szintén gyorsan történt. A kibonyolítás most már nehezebbé is lett, s kitette magát annak, hogy a király másodszori felutazásánál bele se ment a kérdésbe. A király fáradt volt. S valószínűleg a kérdés nehézségei is kedvetlenítették. Helfy már az első fölmenetelt festő interpellációjában is gúnyosan jegyzé meg, hogy a király negyvennyolc órán keresztül várakoztatta Bánffyt. (Persze azt a Helfy választói úgy fogják föl, hogy Bánffy a király udvarán várakozott negyvennyolc óráig.)

Hogy mennyivel jobb az e tárca írója által ajánlott metódus, kimutatja a Tisza Kálmán esete, aki mikor az általa a parlamentben megrovott Jansky tábornok előléptetése történt, s az egész magyar közvélemény fölszisszent, mozogni és háborogni kezdett, maga a megsértett nagy államférfi hazament nagy szempislogások közt, és otthon rögtön csomagoltatott.

- A nyugoti pályaházhoz? - kérdé a históriai emlékű Schneider, mikor a bőröndöt saját lábánál elhelyezte.

- Nem, a keleti pályaházhoz - felelte a miniszterelnök -, Gesztre megyek.

Gesztre ment, és tíz napig maradt ott egyfolytában, kuglizott, olvasgatott, nézegette a gyümölcsfáit, és legfeljebb egy-egy hernyót taposott el, ha talált.

Azalatt a közvélemény forrt, szinte izzó lett haragjában, a lapok lármáztak, a kérdés betöltötte egész Európát, a palotáktól le egész a kicsi falusi házakig, mindenütt azon disputáltak, tanakodtak, hogy hát mi lesz most.

Csak maga az az egy ember nem szólt egy kukkot se, akit ez a kérdés legjobban illetett. Hallgatott, mint a sír.

A negyedik napon valami különös érzés kezdte szorongatni a Ball-platzot, és mindenféle vélemény eljutott oda, csak a Tiszáé nem.

- Ejh, hát mit szól ehhez Tisza? Hiszen az egészet az ő truccára csinálták, őellene, az ő bátor vágásának a kiparírozására, és az öreg Tisza nem szól semmit. Hogy van ez?

Valami félelmetes, valami megdöbbentő volt ez a bizonytalanság. Mit akar? Hiszen csak nem hagyhatja ennyiben. Okvetlenül tesz valamit, készül valamire. De hát mi lehet az? Mégiscsak csodálatos, hogy nem jön fel.

Ötödnapra már a fölséges királynak is feltűnt:

- Micsoda dolog az, hogy Tisza nem jön?

A király alázatos szolgái csodálkozó arcokat vágtak, hogy az igazán megfoghatatlan.

A hatodik nap elkezdett a király idegeskedni.

- Talán beteg a Tisza?

Legott is utána jártak, és megjött a jelentés, hogy Tisza bizony nem beteg, olyan egészséges, mint a makk. Talán Ostendébe se megy az idén - minélfogva Tarkovics egészsége is szilárd lábon áll.

- Egészséges? - tünődött a király. - Egészséges és mégse jön fel. Ezt nem érthetem.

A hetedik napon egészen elbúsulta magát a király:

- Hát senki sem jön panaszkodni?

Olyan feltűnő volt ez, oly szokatlan, hogy a felség szinte bosszús lett, mert maga is érezte, hogy valami jár a magyarnak ezért, amit ő a hadsereg kedvéért tett - mért nem jönnek hát már el érte? A király igazságos, és magától is érzi, ha a serpenyője valahol megbillent a túlsúly alatt.

Így lőn aztán, hogy a király maga hívatta Tiszát a kérdés kiegyenlítésére, mert az ő nemes lelkét is nyomta az, legalábbis annyira, mint a Tiszáét, s ebből kifolyólag kaptuk azt a szép cikket a Budapesti Közlönyben, aminő lélekemelő szatiszfakciót még Magyarország nem kapott Habsburg-házbeli királytól.

A legnagyobb faktor tehát a válságoknál is a türelem: kikoplalni tudni a kedvező eredményeket.




PILLANATNYI KÉPEK A FŐRENDIHÁZBÓL

»A' Hetz ist heute.« Így fejezné ki azt a mozgalmas állapotot, mely a Múzeumban és körüle lejátszódik, egy-egy méltóságos ajak: »A' Hetz ist heute«, azaz, hogy ma főrendiházi ülés van. Természetesen az egyházpolitikai javaslatokat tárgyalják odabent, ki tudja hányadszor.

Az sem érdekes, hogy melyik ülés van mellékelt képeinken megörökítve a sok közül, mert többé-kevésbé mindenik egyforma volt. A wippek: Radvánszky báró és Degenfeld gróf (milyen nyáj lehet az, hol ilyenek már a hajtsárok is) lótottak-futottak, számítgatták a fogasokon a felöltőket, kapacitáltak, ravaszkodtak, maga a kultuszminiszter, Wlassics is ott kötekedett a büfében a püspökökkel és a befolyásos mágnásokkal.

- Éppen most kaptam táviratot - mondja Festetics Tasziló grófnak -, hogy az excellenciád birtoka víz alatt van...

- Ah - mondja Tasziló gróf, meg se rezzenve. - Ez érdekes. Én semmit se tudok róla. De persze úgy van az, fel nem bontottam még a tegnap érkezett leveleimet. Ez az átkozott szórakozottság!

- Csak azért mondom - bontogatja ki Wlassics a maga tréfáját -, hogy jó volna, ha a gróf rögtön haza utaznék. Azért mondtam a dolgot.

- Úgy? - mondja a gróf habozva -, hát eszerint nincs az... hogy is mondjam csak, az izé víz alatt.

- Persze hogy nincs. Csak tréfáltam.

- Hát úgy is jó - fejezi be a gróf előkelő mosollyal, és odább lépdel a csoportok között.

Bent a teremben fullasztó a levegő. Zavaros gőzben úszik az egész terem. Valóságos purgatórium itt ülni a fojtó melegben, és mégis tele van a terem minden része. A kövér görögkeleti püspökök, kiknek feje búbján ott ül a lilaszín barett, nem győzik a homlokukat törülgetni, de azért állhatatosan hallgatják a szónokot. Vajh, ki a szónok? Oly figyelmesen hallgatják, olyan áhítattal, hogy az csak gr. Zichy Nándor lehet. Különben is csak ő beszél, mindig beszél.

De nemcsak bent érdekes és mozgalmas minden, a képviselők karzatától kezdve, ahol rakoncátlan élénkség és hangos eszmecsere folyik, a hölgyek karzatáig, ahonnan elegáns parfüm terjeng szét, s hol buzgó mágnásasszonyok üldögélnek legyezőikkel, s szorongó érzések közt várják az eredményt. Rajzolónk egyik legcsinosabbat vetette papírra, amint lázasan jegyzi a főrendi tagok lajstromán a szavazatokat. Hát mondom, nemcsak a belső helyiség érdekes, ahol a történelmi események folynak, s ahol jéghidegen nézi fehér lován Árpád (a Munkácsy festményén) a kifejlődött jeleneteket, mintha valami fumigáló mosoly játszanék az ajkai körül (vagy hogy csak a napfény egy odavetődő sugara az), mintha önmagában tűnődnék:

- Hát ezek számára hódítottam én meg ezt az országot?

*

Ott lent a Múzeum-kertre, sőt egész környezetére, a Sándor utcát is beleértve, kiterjed a »nagy hecc« elevensége, nyüzsgése.

Főrendek jönnek-mennek folytonosan, hintó robog be, a wippek kíváncsian tekintenek ki:

- Egy szavazat jött.

- Kinek? Nektek?

- Nem. Nektek.

Egy szavazat itt most sokat ér, könnyen az dönthet, mert a differencia közönségesen olyan csekély szokott lenni, hogy joggal mondhatja az öreg Zuber József, aki az utolsó a szavazólajstromban: »Úgy látom én, hogy itt énrajtam fordul meg minden«.

Azelőtt, míg a főrendiház csak afféle álmos üléseket tartott, nem fejlődött ki benne a parlamenti élet, nem volt átlátszó, de zűrzavaros, s egymást nem is ösmerték a főrendi tagok; most rendes pártélet kezd képződni itt is, szervezkedés, taktika. Egy-egy sakkhúzás, kortesfogás is előbukkan. Valami ilyenféléről tanakodhatnak most is összebújva Batthyány Tivadarék, s annál is bizonyosabban, mert báró Rudnyánszky József is ott látható, s hogy teljesen ad oculos legyen, honnan jött az ér, mely most már folyammá kezd dagadni, ott áll a háttérben Ábrányi Lajos, a piktor is, aki valamikor Solymosi Esztert festette le személyleírása nyomán. Vagy hogy talán nem jól ösmertem meg. Az ördögbe is, rövidlátó vagyok, és vibrál a szemem is. Úgy látszik Förster Ottó az, és nem Ábrányi Lajos.

Bús, kedvetlen arccal kullog le a lépcsőkön Pongrácz tábornok, bal kezét a nadrágja zsebébe méllyesztve. Hangulatáról az látszik, hogy nem jól áll ott fönt a dolog.

Amit megerősít Szász Károly püspök önérzetes magatartása. Nem így néznek ki a legyőzöttek.

Azonban meglehet, hogy a jelen öreg poéta csak azért emelte a fejét úgy, mert valami gondolatot keres - egy készülő szép költeményhez.

Úgy látszik, vége van az ülésnek. Lassankint jönni kezdenek ki csoportosan. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök szétnéz a kocsija után. Tőle jobbra főrendiházi tagok haladnak; ezek közt gr. Csáky-Pallavicini, bekötött fél szemmel. Más irányban Wodianer báró Bohus Zsigmonddal baktat a kaszinó felé.

- Kemény napunk volt - mondja Bohus.

- Hja, hja! - felelt Wodianer. - Nehéz az élet.

Széll Kálmán társtalanul jön ki egy mellékajtón, és aztán eltűnik a künn csoportosuló tömegek közt. Tekintetén látszik, hogy el van mélyedve a saját gondolataiba. Néha szórakozottan suhint egyet-egyet esernyőjével a levegőben, mintha valami előtolakodó árnyékot akarna maga elől elkergetni.

Végre lejön a szürke lépcsőkön, mentésen, kardosan az elnök is. Meg van elégedve magával. Lépte alatt alázatosan, tompán kopognak a márványkövek. Most már csakugyan vége az ülésnek.

A riporterek egymást taszigálva rohannak lapjaikhoz, megrakodva színekkel, képekkel, megfigyelésekkel, mint a méhek.

A kerítésen kívül a tarka-barka népcsoportok, kik egyrészt a notabilitásokat bámulják és mutogatják egymásnak, még egy darabig beszélik egymás közt, ami az ülés eseményeiből kiszivárgott.

- Nagy baj az. Igazán nagy baj - mondja sopánkodva egy csizmadia. - Tönkre vagyunk téve, atyafiak. Hogy azt mondják, az a határozat, nem térhetünk át zsidókká. Hát érdemes itt élni?...

A gyerkőcök, az öregasszonyok és a tudákos utcai proletárok még vihognak, nevetgélnek egy darabig, aztán szétoszolnak, s újra síri csend ül a Múzeum környékére, azazhogy egy kellemesebb, üdébb zaj költözik ide: a karikázó gyermekek napi lármája.




PARLAMENTI KÉPEK

A kezdet

A legvonzóbb dolog van napirenden - a viszontlátás. Ellenségek, jó pajtások összejönnek, mint a kulcsok, amelyek mindenike egy külön zárt nyit, itt egy rakáson csörögnek. Bár csak formai a szünetek utáni első ülés, mégis bejönnek rá a sánták és betegek is, akik Budapesten vannak, hogy örüljenek egymásnak, hogy élvezzék, amit nyár elején már olyan szörnyen meguntak, a Ház varázslatos levegőjét.

Szétnéznek, mosolyognak vidáman, ruganyosan lépkednek, bekukkantanak ide is, oda is minden szögletbe. Hiszen minden szöglet ösmerős, barátságos.

- Ah, milyen kellemes itt.

Pedig csak éppen olyan verőfényes, hévséges nap van, mint amilyen volt, mikor nyár elején eloszlottak. Mindegy, most mégis kellemesen csiklandozza az orrokat a szőnyegről fölvert por, a folyosói füst, mely hűségesen beszivárog és felhőt ver a magasban.

Akkor bágyadt, unott volt mindenki, most fürge, életteljes. Talán a nyár, a fenyvesek, a tenger acélozták meg úgy a Ház tagjait? Dehogy. Öregebbek ők, mint voltak és fáradtabbak. De a képviselősködés vált újra vonzóvá egy percre. Mint egy szép asszony, aki már közömbös lett, három havi távollét után megint bír ingerrel.

Ne méltóztassanak képzelődni, az urakat nem cserélte ki a nyár, meglátszik az urakon az aggság, a negyedik esztendő, mely némi politikai csúzzal jár. Ezt elmoshatja egy kis hangulat, de az öregség permanens marad.

Ez ám az érzés uraim - amit az ember a nyári szünidő után érez, midőn régi otthonába tér vissza. Minden olyan megszokott, természetes. Az óra a régi helyen ketyeg. A szekrények a maguk helyén állnak. Darányi Ignác ott ül, ahol június elején elhagytuk, mintha meg sem mozdult volna onnan. Hieronymivel beszélgetett akkor is, most is. Jókai a regénykorrektúráját végzi amott. Mintha másképp volna azóta megkötve a nyakkendője...

Szétnézünk a három hónapra elhagyott otthonban: hogy van, mint van. Minden rendben. A miniszterekben nem esett kár. (Persze, mert jól be voltak naftalinozva.) Wlassics haja közé egy pár fehér szerencseszálat vegyített a nyár, meg az a Baross-szerű lázasság, mellyel tárcája nívóját emeli. Dániel Ernőnek semmi baja, jó színben van, pedig az egészségéről rossz hírek szállongtak. A pénzügyminiszter új gérokkot csináltatott (nagyon jól állhatnak az ország finánciái). Bánffy ravaszkásan mosolyog a miniszterelnöki székben. Még a legnagyobb intimusok se tudják, hogy ma megint megajándékozza az Akadémiát egy új szóval. Őneki is használ a miniszterelnökség. Fiatal ember lett, egy kicsit talán meg is hízott a király sátorában, jó királyi koszton.

Nini! A kárpitos is csinált azóta valamit. Bordó-piros baldachin borul az elnöki emelvényre. A régi fürjkalitkát tehát visszacsináltatta Szilágyi, csakhogy most nem zöld a mennyezet, mint Péchy idejében. És az jól is van. Piros a magyarok főszíne. Kár, hogy nem király-piros, aminők a pitykés mellények. Mindegy, még így is jobban megfelel az elnöki széknek. Péchy alatt azonban, megengedem, jobban megfelelt a zöld.

A miniszterek közül csak Fejérváry nincs itt. Azt az erdélyi táborban hagyta Bánffy. Apponyi se rukkolt még be, az öreg Tisza Geszten kuglizik, Wekerle Dánoson várja az őszi dereket. A nagy mogulok közül hiányzik Csáky is.

Megszólal végre a csengettyű. Ah, kedves hangok! De régen hallottuk. Csak csilingelj, csilingelj...

Azután Szilágyi tette meg bejelentéseit, elsiratta a megholtakat néhány meleg és klasszikus szóval; az öreg báró Huszár Károlyt és gróf Károlyi Gábort. Mély, ünnepélyes csönd volt, még az elnök is lélegzetet vett.

Mintha egy közbeszólást várna a Ház:

- Mégis magammal vittem egy mamelukot!

A holtak után az újszülötteket jelentette be Szilágyi: Dániel Lászlót, egy elegáns, csinos alakot, bágyadt diplomataarccal. Légrády Károlyt - akire féltékeny szemeket vet a szentendrei Gül Baba, Luppa Péter: mert most Légrády fogja ellátni képviselőtársait rózsákkal a Pesti Hírlapból. Az új képviselők közül megjelent a mai ülésen Kola János is. Jó, kedélyes arcú ember, aki nemsokára általános »Kola bácsi« lesz a folyosón.

A bejelentéseken, az általános baráti ölelgetéseken és kézszorításokon kívül csak a napirend megállapítása lett volna a mai ülés dolga, de a pihent elméjű Ugron Gábor egy kis játszi fegyverforgatás nélkül nem akarta a mai napot elengedni.

Megsürgette tehát, minthogy neki magának nincsen el nem válaszolt interpellációja, a Bartha Miklós egyik interpellációjára a választ. Izzó szónoklati hévvel, és olyan hangon, mintha Mátyás királlyá választását kiáltaná ki Budavár ablakán a Duna jegén táborozó negyvenezer embernek. Lelkiismeretesen bebizonyította, hogy a hangja semmit se romlott tavasz óta. De ez nem célirányos. Azért mégis azt mondom, hogy minek ragasztani helyi levelekre öt krajcáros márkot?

De térjünk az interpellációra, vagyis Batthyány Lajos gróf másodszori kivégeztetésére, vagyis egy újabb merényletre a nemzet ellen.

A Bartha interpellációja ugyanis arról szólt, hegy a kormány a megfestendő miniszterelnökök arcképei közül ki akarja hagyni gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt.

Hej - gondolta Ugron -, nagy kérdés lesz ebből, vihar lesz, zápor lesz. Rozmaring nő ebből az ellenzéki kalapokra.

Mondom, ravaszkás mosollyal hallgatta ezt Bánffy - mintha nagyon kellemetlen lenne neki, néha a feje búbját is megvakarta, hol idenézett, hol odanézett, még az üvegpadlásra is fölnézett, egyszer-kétszer hátrafordult, hogy azt higgyék, mintha a Pulszky Gusztit keresné a háta mögött, mintha nagyon bosszantaná: »Ejnye, hol van ilyenkor a Guszti?«

Aztán csak mégis fölállott kedvetlenül, mivelhogy kénytelen vala, megrángatta a kabátja két elálló oldalát, és olyan szelíd volt a hangja, és olyan tompán, bágyadtan kongott, mint a non sum paratus diáké. Elmondta, hogy hiszen jól van, majd megfelelnek a miniszterek az összes interpellációkra idővel, s a harminc napon belül - még erre is (de itt még alázatosabb, nyikorgóbb lett a hangja), sőt addig is, míg az érdemleges választ megadná, valamit tájékoztatásul ő már most is mondhat. (No ugyan mit? Még a lélegzete is elállott az ellenzéknek.) Hát csak azt, hogy a Batthyány volt miniszterelnök arcképe már most is ott függ kellő díszben a miniszterelnöki palotában.

Lett erre nagy meglepetés, kacagás, éljenzés a jobboldalon. Ugron a váll-lapockái közé húzta a fejét, és egy szót se szólt. Sőt bizonyosan már az érdemleges válaszra se kíváncsi.

Így vágott ki ma Bánffy egy új szót és egy váratlan riposztot. Az új szó nem eredeti, de nagyon rossz, a riposzt eredeti és nagyon jó.




PARLAMENTI KÉPEK

[okt. 26.]

- Holnap válaszol Bánffy!

Már tegnap mozgott egész Budapest, s illatos levelek egész sorát kapta Dessewffy Arisztid, melyekben jegyet kérnek, részint mert Bánffy válaszol, részint mert Apponyi biztosan fog beszélni.

A karzatok megteltek rogyásig. A főrendi osztályban nehány ismeretes horvát főúr is megjelent. De lent a képviselői padok se maradtak üresen, zsúfolt Ház volt, mint nagy parlamenti események idején.

Az ellenzéki mező unatkozva nyüzsgött, míg a Lukács László válaszai tartottak. Madarász papa félkönyökre dőlve várta az elégtételt - melyet ő olyanformának képzelt, mint Nagy Lajos alatt a Nápolyba induló magyar hadak, kik lihegnek a bosszúszomjtól. Maguk a horvát képviselők is majdnem teljes számmal ott ültek szokott helyeiken, a centrum hegyén, de a szokottnál is szerényebben, szinte szepegve; Istenem, mi lesz velünk?

A folyosón se beszéltek egyébről, mint a horvát kérdésről. Természetesen ahányféle temperamentum, annyiképpen.

Az egyik azt mondta:

- Ez nem a horvát diákok csínyje. Mit bánom én a horvát diákokat? Miattam akár egész évben magyar zászlókkal fűthetnek. Engem a királyi válaszok aggasztanak, melyeknek melegsége könnyen ébresztheti azt a hitet (s ezt évek óta terjesztik a nemzetiségi agitátorok), hogy Bécsben tetszik a bakafántoskodás a magyar állameszme ellen.

Az ellenzékiek a kormány eljárását kifogásolták:

- Bánffynak rögtön haza kellett volna jönnie a sértés után.

- De miért? - feleli gúnyosan a másik ellenzéki. - Hiszen végre is a királyé a tartomány, s a király meg volt elégedve.

Így folyt a sok beszéd pro et kontra. A bán az oka. Dehogy a bán! Mit tehet arról a bán? De hát akkor ki az oka? Hát senki. Oka az az ösztön, melyet a természet oltott be a népekbe, hogy nem szeretik azokat, akikkel össze vannak kapcsolva, kivált még akkor, ha azok a mások vannak fölül. Bizonyosan a sziámi ikrek is gyűlölték egymást, pedig az egyiknek az erein keresztül folyt a vér a másik ereibe.

De végre ütött a bosszúállás rettenetes órája (öt perccel tizenegy előtt), fölállott Bánffy Dezső, s templomi csöndben kezdett beszélni.

Beszédje kitűnően volt konstruálva és érdekesen. Az ellenzék, mely mindenáron »zaj«-ra készült, csak a pongyola kifejezésekbe bírt belekötni, de nem a beszéd logikai pántjaiba. Egyszer-kétszer fölkavarodott a vihar a baltábor részéről, mely nem annyira Zágrábot akarta megostromolni, mint a piros karszékeket, de mind a kétszer a »kommá«-nál (mint például a közös hadsereg fölfogásának említésénél), a komma után következő másik fele a mondatnak rendesen lehűtötte a röhejben nyilvánuló honfibút, ahogy egy mai kormánypárti közbeszólás jellemezte az ellenzék megbotránkozási szomjúságát.

Bánffy jól beszélt; nem mint orátor, de mint okos ember, s beszédje szerkezetében volt bizonyos finom, sőt diplomatikus raffinement, mely nem kerülhetett oda véletlenül.

Amint előterjeszté a zágrábi események rövid vázát - már ez egyszerű historikus anyagba bele voltak szőve észrevétlenül amaz argumentumok, közjogi megjegyzések és opportunitási okok, melyek fokról fokra lecsillapították a kedélyeket. A nagy zágrábi botrány kezdett apránkint zsugorodni és egyre zsugorodni (anélkül, hogy ő mondotta volna a jelentéktelenséget). A Ház mintegy megelevenedve látta a sunyi módon közelgő diákokat, amint lopva a zsebébe nyúl az egyik, és kihúzza »az összevarrt vásznat«, s hirtelen leöntik egy spirituszos üvegből (a megmaradt spirituszt hihetőleg megisszák), a magyar színű »zágrábi varrottas« most kékes lángokban gyullad ki, s a főtettes nebuló eszeveszetten menekül a mellékutcákon.

Szóval, oly ügyesen volt gruppírozva a kicsiny anyag, melyből Bánffynak jól kellett lakatnia az országgyűlést, mint egykor Krisztusnak nehány hallal és kenyérrel kellett megvendégelnie negyvenezer embert, hogy a végén azok is, akik valami nagyon csattanós bosszút szerettek volna, önkéntelenül a Bánffy álláspontjára tereltetve belátták, hogy »ennyi az igazság és nem több«. A Shylock fontja, amelyből egy lat sem hiányzik.

Azonfelül, bár ma is hanyagul kezelte a nyelvét, bizonyos fesztelenséggel és folyékonysággal beszélt, azzal a lélekjelenléttel, melyet csak a parlamenti porond teljes megszokottsága adhat. Egy-kétszer visszavágott igen találóan és helyesen a kormánypárt zajos tetszése közt.

Az ellenzék mindjobban veszté reményét. Az arcok kezdtek elsavanyodni. Atzél Béla br., aki csak rendkívüli viharok előérzetében szokott betérni a mob közé, ostentatíve hagyta el a termet: »Hisz nincs itt semmi«. A nemzeti párt nagyobb szabású zajcsinálói végre már nem találtak mást a gúnyolódásra, csak a szónok köhécselését, kit a hosszabb beszéd kimerített. Hangja gyöngébb lett s kissé tompább, a nyakráncai kivörösödtek, megizzadtak (mert Bánffy a nyakán öregszik, nem a homlokán).

De amennyire lankadtabb lett Bánffy, úgy vidult, élénkült a szabadelvű párt, mert kellemetlen kérdéstől szabadult meg ez ügyes felelettel, mely két pontban hegyeződött ki: hogy Horvátország belterület lévén, csak a fönnálló büntető törvények szerint lehet eljárni a megtorlásnál, és hogy zászló nem tépetvén le sehonnan, vissza se állítható. (Ha csak a diák zsebébe nem tesszük.)

Bánffy után Josipovich Imre felelt a Pázmándy tegnap előtti kérdéseire. Hogy nemes nemzet a magyar, az mutatja, hogy Josipovich iránt, dacára a horvátellenes láznak, nem csappant meg az a szeretet, ami őt környezi.

A kedves öregúr okosan, szépen felelt, csak az utolsó mondatnál, amit Kossuth Ferenchez intézett, hagyta cserben a szittya idióma.

Hát igen. A Bánffy-rezsim volt az, amelyben Szarvas Gábornak meg kellett halnia. Nem, ezt a magyar nyelvezetet ő túl nem élhette.

A Bánffy beszéde sok zavart okozhatott az interpellálók előre átgondolt viszonválaszaiban. Nagy törléseket kellett csinálniok. Apponyi beszéde vergődés volt. Egyet-mást ismételt a tegnapelőttiekből - de hogy néztek ki ma már azok az érvek!

...Hja, a virágok csak virágok! Három nap alatt elfonnyadnak. Tegnapelőtt még illatoztak, ameddig frissek voltak, most már ki lehet őket az ablakon hajítani.

Aztán Kossuth beszélt, ez a nyugodt temperamentumú, jó érzésű úriember, aki azon kezdte, hogy megdicsérte a mamelukokat.

Valóságos mozgás támadt a jobbon. Bizonyos kényelmetlenség. Ilyesmi sohase történt még a mamelukokkal. Valaki közbe is szólt arról az oldalról:

- Igaza van, de a vezéri süveget az asztal alá, vágta!

Nyugtalanul fészkelődött a szélsőbal is, mintha csalánban ülne. Polónyi széles, zsíros arcán démoni vigyorgás világolt.

Gyöngén beszélt a szegény Kossuth, nagyon, de nagyon gyöngén. Helfy lehorgasztotta a fejét és két tenyere közül eregette ki megváltozott hangon a dauphin szavaira: Úgy van! Úgy van!

Oly szomorú volt hallani, amikor beszélt, de olyan nagyon szomorú volt, mintha azt látná az ember, hogy a Rotschild fia rézkrajcárokkal játszik a börzén. De beszédjének tenorja mindvégig előkelő volt és illemteljes.

- Látszik, hogy nem köztük nőtt! - hallatszott egy kormánypárti hang.

Hja! Minden embernek más a sorsa, ahogy a párkák szövik. Őróla nem az volt megírva, hogy köztük nőjön, hanem hogy köztük kisebbedjék.

A legutolsó szónoknak a derék Pázmándy Dini állott föl, de minthogy Dini úr tegnap óta nem volt sem Zágrábban, sem a budai vártermek kulcslyukán nem hallgatózott, sem a Khuen-Héderváry komornyikjával nem diskurálgatott, hát ma már semmi érdekeset se tudott mondani.




VÉGE AZ EGYHÁZPOLITIKÁNAK

Árpád és a honszerző magyarok, akik a Munkácsy óriási képéből tekintenek mereven a főrendiház üléstermére, hétfőn újra együtt láthatták a kegyelmes és méltóságos urak társaságát. A máskor néptelen teremben, a körbefutó padok piros székein ismét megjelentek a nagy domíniumok urai, az egyszerű reverendás katolikus püspökök, a görögkeleti, lengőszakállú egyháznagyok, a kinevezett főrendek szerény csoportja... Havas fejű, tar koponyák tűntek elő, ifjú monoklis mágnások mögül, egy-egy vatermörderes öregúr összekerült a huszárhadnagy öccsével, a Zichyek hatalmas falanxa maga kiállított egy nemzedéket...

Az utolsó egyházpolitikai javaslatot tárgyalták, és a két tábor még egyszer összemérte fegyvereit, mielőtt végbúcsút mondana az egyházpolitika néven ismeretes, de az avatatlan előtt zűrzavaros káosznak. De a régi tűz már elhamvadt, és az ellenzék már csak Zichy Nándort küldte csatába, míg a liberálisok megelégedtek azzal, hogy a göndör hajú Wlassics védelmezze meg őket. Hová tűntek a szép idők, mikor a Pálffy Mór gróf hallócsöve, a Windischgrätz herceg csillogó táborszernagyi uniformisa, a nyírott bajuszú, piros képű Szécsen Antal gróf tömzsi alakja jelentek meg a látóhatáron? Óh, teljesen feledésbe ment már az a szép jelenet is, mikor a Széchenyi Béla gróf beszéde után egyszerre szokatlan zaj ütötte meg a füleket: taps hangzott a komor teremben, és a másik pillanatban a jóságos Szlávy komor ráncokkal homlokán, szigorúan kijelentette:

- A főrendiház nem színház...

Akkor selymek suhogása hallatszott szüntelenül a karzaton, parfüm-illat szállt a levegőben, szép mágnásasszonyok forgatták kezükben a modern olvasót: a főrendiház névjegyzékét... Hétfőn már nem volt annyi mágnásasszony fönn (az első sorban ott volt a miniszterelnökné egy fess huszárhadnaggyal, a mostohafiával, aki teljesen apjának a mása), és Szlávynak sem kellett kijelentenie, hogy a főrendiház nem színház.

Simán ment a dolog, úgy, mint a karikacsapás... A Zichy Nándor kifogásaira rögtön kész volt válaszával a kultuszminiszter, a többiek nyugodtan hagyták őket csatározni. A többiek, a többiek... mással voltak elfoglalva.

A karzaton nevezetesen megjelent egy kétlábú faalkotmány, közepén egy kerek üvegszemmel. Az alkotmány tetejére fekete posztó borult, amely alól egy rejtélyes alak körvonalai tűntek elő. A rejtélyes alaknak a feje nem látszott, de a teste szüntelenül forgolódott erre-arra. A rejtélyes alak, e tisztelt férfiú, az Új Idők fotográfusa volt, a kétlábú faalkotmány pedig az ő masinája. A tanácskozó főrendiházat vette le rajta.

A rejtélyes úr némi szenzációt keltett a teremben, a nagyurak, hogy műszóval éljünk, kellemeztették egy kissé magukat... Végre is, a fotográfus megörökíti az embert, és az üvegszem, mintha csak azt mondta volna:

- Némi vidámságot kérek uraim, egy mosolyt, egy szeretetreméltó mosolyt...

A főrendek oly jószívűek, és mint a szavazásnál, éppen úgy a mosoly keltésénél is liberálisoknak mutatták magukat... Az utolsó egyházpolitikai javaslat is győzött, és tessék megnézni a képünket, mennyi mosolygó arcot találnak rajta!




PARLAMENTI KÉPEK

[nov. 6.]

Sovány ülésre volt kilátás. Napirend megállapító ülés ez a legutolsó grádus az ülések rangjában. Már a falakra kiragasztott összehívó plakát is fumigálja, mert tizenkét órára jelzi. Az ilyen ülésekre nem érdemes el sem indulni a honatyáknak, mert úgyis lekésnek róla.

Egyszóval az ember, ha nagyságos úr (azaz, ha képviselő), elolvassa reggel ágyában a lapjából, hogy tizenkét órára ülés van, szépen befordul, és alszik még egy kicsinyt, ha az estét az orfeumban töltötte, pedig alighanem ott töltötte, alszik még tán a tizenkettőn túl is, mert az álom az istenek ajándéka, az országgyűlés pedig csak a földiek furfangos intézménye.

Végre is minden csöndes. Darányi fönn esküszik a bécsi burgban. Bánffy is vele ment, és most vígan villásreggeliznek re bene gesta a Sachernál.

Minek is ilyenkor a Házba menni? Hiszen minden tiszta, minden nyugodt. Derült égből, végre is nem esnek villámok.

Nem bizony, de csak azért, mert a mennybeli villámokat nem Ugron kezeli. Volnának csak az Ugron kezében, és nem az istenében, a legnagyobb verőfényben is kigyulladnának mennykőcsapásoktól az asztagok és házfedelek.

Amint megnyílott az ülés, és bejelentette az elnök, hogy Festetics fölmentetett a miniszterségtől, s helyébe Darányit nevezte ki a király, íme csak fölugrik vitéz Ugron Gábor, és a nemzet nevében tiltakozik a »családias jellegű« kinevezések ellen, s kéri az okokat előterjeszteni, amelyek a miniszterváltozást előidézték, különben nem veszi tudomásul se a Festetics fölmentését, se a Darányi kinevezését.

Ej no, gondolták magokban a jobboldalon, csak beszélj derék Gábor, csak beszélj, beszélj.

Erre fölkelt Festetics Andor gróf, persze most már egy képviselői padból, a középről - ahova az exminiszterek temetkeznek. Felelete éppoly nobilis és korrekt volt, mint egész eljárása, melyet most még a kulisszák takarnak el. Körülbelül azt felelte, hogy a vesztegzár ellen bizonyos körökben és a pártban is ellenkezést vett észre, mely később személye ellen is fordult, mint önérzetes ember, aki más meggyőződésen van, nem tarthatta meg állását.

Az ellenzék ravasz jóakarattal szórta az »Úgy van«-okat és a »Helyes«-eket. Az ellenzék szeret újoncozni. A szabadelvű párt ellenben a túlságos tapintat miatt hűvösen hallgatta az igen derék párttagot.

Erre fölugrott Beöthy, és keveselte a fölvilágosítást. Nem tartja elég indoknak, hogy azért hagyta el a miniszteri széket, mert a pártjának nem tetszett:

- Ön nemcsak a Hegedüs és mások minisztere - mondá -, hanem az országé.

Megharagudott most Hegedüs. Nem cselszövő ő, és nem tart külön minisztereket.

Hegedüs haragjának örült Perczel Béni, aki sápadtan kezdte megolvasni a különböző koponyákat a jobbmezőn és a balmezőn Megfagyott ereiben a vér. Az ellenzék többségben volt. Óh, csak haragudj, kedves Hegedüs Sándor, csak haragudj, mert addig, míg te haragszol, beszállingóznak apródonkint a mamelukok.

Hegedüs személyi fölszólalását a Polónyi kíváncsisága követte. Mert a nagy Polónyi kíváncsi. Ínyenc bizonyos dolgok kipiszkálásában. S mint a mókus a diót, Polónyi a pénzt szereti kifürkészni. Hiszen Richelieu is kíváncsi volt. I. Napóleon a csatlósoktól is kérdezősködött, igaz-e, hogy ennek meg amannak a lovásznak a felesége kiejtette a bölcsőből a gyereket? Polónyi azt kérdezte Festeticstől, igaz-e, hogy 100 ezer forinttal kárpótolta a vállalkozókat? S nagy, erekkel befuttatott szemei irigyen csillámlottak e szavaknál.

Festetics fészkelődött, látszott, hogy felelni fog. Jaj, csak ne beszélne - szepegtek a jobboldalon. Jaj, csak beszélne - kívánta a házőrző Béni, mert azalatt talán megnövekednék a párt.

Szilágyi engedte Festeticset, hogy még egyszer beszéljen.

Kijelentette, hogy nem adott százezer forintot.

- Kevesebbet sem? - kiálták balról.

Erre nem felelt, de megígérte, hogyha a Ház nem veszi tudomásul az eddigieket, akkor hajlandó részletesen is nyilatkozni, amire élénk helyeslés zajlott föl szerte a két baltáboron.

Míg Festetics beszélt, bejött a Házba Nagy Sándor. Soha még Nagy Sándornak úgy meg nem örültek - még tán a macedóniainak se. Nagy Sándor bejövetele egyenlővé tette a számarányokat. (Óh, isten, te mégis a szabadelvű párttal tartasz.)

Most Horánszky tette le a garast. Rövid pár szavának hatása megrendítő volt a szabadelvű pártra, mert egy szőke úriember döcögött be, és leült Polónyi mögé.

Most már megint kisebbség lett a szabadelvű párt. Halálos tréma ütött ki a wippek között.

Szerencsére ott volt a belügyminiszter, aki egy tárgyilagos, csinos fölszólalással kihúzta az időt három mameluknyira.

Ugyanis hárman érkeztek azalatt. Még Eötvös beszélt a tárgyhoz, de hasztalan - nem jött senki, se ide, se oda. Több honatya mára nem volt készletben.

Ennél fogva megejtetvén a szavazás szakaszonkint a legnagyobb fokú izgatottság mellett (mert hátha valaki bejön azalatt oda, valakit pedig megüt emitt a guta), két szavazattal ismét győzött a sok száz győzedelmet átélt szabadelvű párt, ti. tudomásul vették az elnöki jelentést.




AZ ÚJ MINISZTER

Darányi született... Ejh, tudja isten, talán nem is született, talán mindig volt. Az ember nem tudja elképzelni, hogy a világ Darányi nélkül is egzisztált valaha. Öreg-e? Isten tudja. Talán hatvanéves, meglehet, hogy százéves - de az is meglehet, hogy százharminc éves. Az bizonyos, hogy senki se emlékszik rá, hogy valaha fiatalon látta volna.

A Sturm almanachja negyvenhat évesnek mondja, de a Sturm almanachja nincs oda ragasztva az arcára, s mindennap hallani a klubban, némelykor hatvanéves emberektől is:

- Nem volt itt Náci bácsi?

- Hol van ma Náci bácsi?

- Ki az, akivel Náci bácsi beszél?

- Náci bácsi ma nagyon rejtélyes.

- Mit mond ehhez Náci bácsi?

Náci bácsi ritkán mond valamit, mert nem szeret határozott kijelentéseket tenni. (A kijelentések nagy gézengúzok, és néha olyankor térnek vissza az ember szeme elé, mikor kellemetlenek.) Náci bácsi sima, szelíd, türelmes, sokat mosolyog, de keveset mond, s amit mond is, úgy mondja, hogy a Delphibeli jósda is kölcsönözne rá, de habár nincs eligazodó válasza, azért csak mégis célirányos mindenkor megkérdezni, hogy mit mond ehhez Náci bácsi.

Mert a Náci bácsi nagy portentum, s emlékeztet arra a bűvös almára, mely az Ali-Müszein házában mindenre használtatott; amint a nagy szakállú becsületes Müszein akarta, aszerint változott.

- Kedves almám, légy most törülközőkendő.

És ebbe törülte le a könnyeit.

- Légy most kard! - és az alma kard lett, ütött-vágott.

- Légy most díszkaftán. - És az alma díszkaftán lett, amiben paradírozhatott a jámbor Ali-Müszein.

Éjjel lámpa volt és világított a dervisnek, nappal harci lándzsa (a padisah ellen vagy mellett), lett faltörő kos, ragasztó gumiarábikum, mellvért, evőkanál, medicinás üveg, szóval minden, ami kellett, éppen úgy, mint Náci bácsi, aki mind e megbecsülhetlen hajlékonyságok mellett mégis excentrikus ember, kivált ma, midőn nem az oroszlánok és sasok idejét éljük, hanem az aranyborjúét. Mikor minden ember lót-fut, szerez, kapar, még Rotschild is lót-fut és szerez, kapar, akkor Darányi Ignác, akinek csak úgy omlott ügyvédi Wertheimjába a tömérdek honorárium, egyszerre csak becsukja a kasszáját, és azt mondja, hogy ide többé ugyan be ne tegye a lábát egyetlen garas se, elég abból ennyi - és bezárja ügyvédi irodáját.

Darányi nem akart gazdag lenni - nem ért rá gazdag lenni-, mert a politika elvette az idejét. S ő inkább akarta a politikát, mint a vagyont. Darányinak nem sport a politika, hanem valóságosan szerelmes bele, s olyan becsületesen, nemesen szolgálja, kétségtelenül nagy és hajlékony tehetségével, roppant szívósságával, hogy ragyogó például állhat a honoráciorosztály előtt - amelyhez ő magát számítani szereti (nem anélkül azonban, hogy grófi barátjaitól ezért bocsánatot kérne).

Ám, ha ő szerelmes is a politikába, ha hű is, jó is, azért még e ravasz istenasszony (mert istenasszony a politika is) nem pazarolta rá a legbecsesebb kegyeit, még nem fűzte ki előtte elég tágra a vállfűzőjét; - Náci bácsit igazán úgyszólván csak elefántnak használták eddig a szerencsésebben járt udvarlók.

Volt ugyan hírben sok mindenféle dologgal, de ő kitért előle, s ha volt is alkalom rá vagy fölbátorító gesztus, mint a szerény udvarló, az összes kegyek tárából egy icipici rezedaszálat választott.

Ez volt az a kis selyem fekete sapka, amit a Háznak bizonyos kopasz emberei hordanak, ha bizonyos fokú tekintély járul a kopaszsághoz.

Náci bácsi sok mindent tett már, mindenki elösmerte tehetségét, munkásságát, erélyét, nemes önzetlenségét, gyönyörű karakterét. Mindenki tudta róla, hogy minden lehetne, ami akarna lenni. És Náci bácsinak ez jólesett.

És azt is tudta mindenki, hogy bár mindene lehetne Náci bácsinak, még sincs mindezekért a nagy érdemekért egyebe, csak egy kis fekete selyem sapkája. Mindenki tudta ezt is, és Náci bácsinak ez is jól esett. Sőt hiú volt rá.

- Én még mindig nem vagyok semmi.

Ám a Nemezis őt is utolérte - addig jár a korsó a kútra, hogy végre eltörik.

Náci bácsit ez év tavaszán beültették a Ház alelnöki székébe, igazi bizalom, igazi szeretet emelte őt oda, mégis habozott, de végre elfogadta. És ezzel meg volt a sorsa pecsételve - le kellett mondania arról a kevély mondatáról, hogy ő »semmi«.

Az alelnökségben nem volt szerencséje, Szilágyi alatt egyszer se elnökölhetett, mégis jól érezte magát, hiszen az alelnökség végre is nem jár fizetéssel, se különös kötelezettséggel, az csak egy szép nemzeti bokréta, az ember függetlennek, szabadnak érezheti magát mellette, és hívhatják úgy mint azelőtt »Náci bácsinak«.

De most már vége van ennek. Náci bácsi nincs többé. Helyette itt van őexcellenciája, az új földmívelésügyi miniszter. A király megbosszúlta magát a tavalyi határozati javaslatért Náci bácsin.

Sokat dolgozott, fennkölten gondolkozott, jelleme tiszta, mint a frissen esett hó, önmagának köszönheti e nemes fejű államférfiú azt, amivé lett - csak kicsiny részben segítették mások is.

A parlamentbe a II. kerület választói.

A miniszteri székbe a X-ik kerület sertései.




BERZEVICZY

Itt van ni!... elpazarolták az összes szavainkat, amik benne vannak a magyar nyelv nagy szótárában, és most nincs egyetlen epithetonunk, hogy mint Wekerle mondaná: meghonoráljuk a mai nap szónokát, Berzeviczy Albertet.

Nagyszabású... Ejh, pokolba a nagyszabásúval! Nagyszabású beszédeket mondott Angliában Pitt, Disraeli, néha Gladstone; Franciaországban a kis Thiers és a vak Gambetta, de Magyarországon már mindenki mondott nagyszabású beszédet vagy a »Nemzet«, vagy az »Egyetértés« szerint.

Hónapok elmúlnak a nagy lefetyelésben, az országházban néha évek is, az ember nem talál bennök egyetlen új és értékes gondolatot se szalmára, se magra nézve - de azért ezek a beszédek mind nagyszabásúak. Nagyszabású beszédet mond Magyarországon minden ember, a névnapot köszöntő kántortól kezdve föl a programot adó miniszterig.

Kicsiny az ország és zöld egy kicsit, azonfelül dicsekvő is, képzelődő is. De azért hála istennek a fejlődés útján jár.

Húsz-huszonöt év előtt még minden megyei főjegyzőt ékes tollúnak tartottak, pedig ezek a gyarló öregurak még írni se tudtak grammatice. Mikor először kezdtem följárogatni a képviselőház karzatára (bár egy isten kegyelméből való nagyember vezette akkor a nemzetet), ha valaki egy afféle frázist kiejtett, hogy »valamint a terebélyes tölgy« vagy »miképpen a csörgedező patak«, a Ház elérzékenyült és éljenezni kezdett. A jó öreg Horvát Boldizsár akkor ríkatta meg a tisztelt Házat egy-egy pátosszal kiejtett, elcsépelt szóvirággal, amikor neki tetszett.

- Istenem, de gyönyörű! - mondák.

Valami rettentő primitív dolog volt ez. Voltak akkor is már magvas szónokok, Andrássy Gyula gróf fényes ötleteivel, melyek a világ bármely parlamentjében számot tettek volna, s melyek Cicerótól Apponyiig egyetlen szónoknak se derogálhatnának, Tisza Kálmán sajátos harcászati modorával kicsipkedte az ellenfelek megtámadható kifejezéseit, s olyan könnyedséggel verte meg őket velök, hogy csak akkor vették már észre, mikor végök volt. Tisza nem törődött az ellenfelek igazságaival, néha hozzá se nyúlt az igazságaikhoz, hanem őket magukat mindennap elpüfölte. Igazi parlamenti birkózó volt. De a Ház Horvát Boldizsárt és Somssichot tartotta nagy szónoknak, akik üres chriákat mondtak el, régi klasszikusokból vett idézetekkel. Gyönyörű volt ez az akkori Háznak. Ah, milyen gyerek volt az akkori Ház, a maihoz képest. Igaz, hogy egy illedelmes, tisztességes gyerek volt, tele naivitással, s ez a mostani ez egy kozák, egy kamasz, még nem egészen érett, de már nem egészen naiv.

Ma már mások a jó beszédek, mint azelőtt - és tíz év múlva ismét mások lesznek.

Ha majd egyszer a Ház nagyon okos lesz, és támadnak nagy szónokaink, akkor aztán nem lesznek olyan gyakoriak a nagyszabású beszédek.

*

Egyik kisfiam roppant érzékeny volt négyéves korában, gyakran szerettem produkálni a puha szívét, mikor vendégek voltak.

Behíttam magamhoz, s elkezdtem érzékeny, elnyúlt hangon mondani:

- Szegény Szapáry Gyula! Óh, szegény Szapáry Gyula!

A második szegény Szapáry Gyulánál félregörbült a kicsi szájacskája, a harmadik szegény Szapáry Gyulánál elkezdett hangosan zokogni, hogy szinte meghasadt a szíve. Nem tudta miért szegény Szapáry, nem tudta kicsoda, nem értett semmit, csak a hang bánatos lágysága, érzelgőssége ríkatta meg.

S ebből következik, hogy a nem intelligens egyénre a legnagyobb hatással maga a hang van, sőt merném mondani csak is ez; az egy kicsit intelligens hallgató ízlése már a szóvirágig ér, egy jó flosculus faszcinálja a közepes nívójú hallgatót (aminőkből nagy részben ma áll a Ház), szereti a szép hangot, a szóvirágot is, de már megköveteli a tárgy megvilágítását is - ám azzal nem sokat törődik, hogy milyen anyaggal világítják meg. Villany-e vagy faggyúgyertya, az nem tesz nála különbséget.

Azokban a »nagyszabású« beszédekben tehát csupa harmadrangú anyag van, úgynevezett »kávéházi okoskodás«; semmi finomság, semmi eredetiség.

De minek is az? Csak a roppant elkényeztetett test érzi meg, hogy a matracban lószőr van-e vagy csak tengeri fű?

*

Milyen érdekes kép ez a mai! Ma végre a politikai gourmandok, az ínyencek kaptak valamit. Egy szónok beszélt, aki húsz év múlva is nagy szónok lesz, és az lett volna ezer év előtt is.

Elértünk a tetőre.

Egy szónok beszélt, aki csak olyat mondott a parlamenti helyzetről, ami új, ami az ő saját megfigyelése, amit egy szem se láthat meg, csak az ő szeme, amit egy agy se figyelt meg, csak az ő agya. (Más szemek, más elmék, mást kell, hogy észrevegyenek.) A mélységből hozott föl finomságokat, melyek egyéniek és mégis igazak. Apró vonásokból állított össze képeket, amik hatottak, gyönyörködtettek, csapdákat, melyekbe szemünk láttára csúszott be az ellenzék, ellentmondásokból nyilakat élezett ki, az ellenfelek golyóiból zseniális művészettel pajzst öntött a barátjainak.

Kihagyott minden fölöslegest, nem érintette a közhelyeket, átsiklott a nagy vonalak fölött, amiket mindenki lát, tud, mert akkora nagyok, mint a gerendák, nem e gerendákkal birkózott, amiket most négy hétig fognak emelgetni, innen is, onnan is, erősebb és kevésbé erősebb legények, borzasztó unalmára az országnak, hanem önmaga teremtett egy külön vagdalkozási anyagot egy Berzeviczyzmust (mint Pasteur a veszettség ellen).

Gyönyörű volt az előkelő hang, a szelíd borongó hangulat, benne az elvadult állapotok fölött. De ami csodálatossá tette e beszédet, az a Berzeviczy elemző tehetsége, megfigyelő ereje, enyelgő malíciája, agyvelejének e szubtilis játéka. A leleményesen összeszedett érvek, melyeknek csoportosításában valóságos bravúr rejlett.

Szőtte, fonta a szálakat... (a hallgató el se találta hirtelen, mire valók), mikor egy váratlan fordulattal hurok lett belőle az ellenzék nyakán.

S a Ház elandalodva hallgatta, úgy, ahogy Szilágyit szokta. A Ház érezte, hogy ma egy nagy szónok támadt.

És hogy ennek a szónoklati formának nagy hatása egy új, fejlettebb stádiumot jelent a magyar parlamentben. A régi sablonok összedűlnek. Új jelszó támad e beszéd után.

- Újat, csak újat, és egyre újat méltóztassanak mondani, vagy semmit.

A Ház ízlése ma egy évtizeddel ugrott előre.

S ha megvan egyszer a magas ízlés, úgy lehet, akadnak hozzá a jövőben szónokok is.

*

Hát igen. Egy igazi nagy szónokkal lett ma több.

Szikár, görög vonalakkal élezett arcú férfiú az új nagy szónok, a férfikor innenső felében, hideg, mint egy jégcsap, merev és kissé szertartásos.

A szürke, nyájas, léha, de szeretetreméltó tömeg, mely éljenezte egy darabig, kijózanodva kissé a mámoros hatástól, szinte sajnálkozva bírálja a folyosón.

- Csak ne volna olyan hideg... Olyan végtelenül hideg a modorában.

Milyen bolondság! Hogy hideg? Ő, aki mindnyájatokat megmelegített...

De nem tesz semmit. Hideg vagy nem hideg, faragjunk rajta egy kicsit. Sokat nőtt ma, túlságos sokat. S az mégse jó... Ki tudja, mire nem jó?




LÁNG

A mi parlamentünknek, illetve a szabadelvű pártnak most éppen az a baja (azaz jövőben keletkezhetnek abból bajok), hogy igen sok nagyember (helyi értelemben vett nagy ember) ül az egyszerű, zöld képviselői padokban. A parlamentárizmusnak - miután korszakot alkotó művét befejezte - Deák Ferenc is terhére volt, mert a kormánynak nemcsak a »Burg«-gal kellett tárgyalnia némely ügyekben, hanem az »Angol királynő«-vel is, ahol ti. Deák lakott.

De mi lett volna, ha számtalan Deák Ferencek ülnek vala a jobboldalon.

Ez a kör gazdag pihenő és félretett nagyemberekben. A vörös mennyezet alatt ott ül Szilágyi; a szélsőjobb második szakaszát Csáky gróf, Wekerle szegi be. A hatalmas Tisza mindennap népszerűbb, az idő patinája egyre szépít rajta. Széll Kálmán tekintélye félelmetesen növekszik, éppen azért, mert semmi se akar lenni. Szóval, már elég lenne a nagyemberekből a zöld padokban. Tessék elhinni, sok nagyembert az ország nem bír el.

S íme, most jön egy epochális beszéddel Berzeviczy.

Hát jól van. Egy kis helyet lehet még neki szorítani. Ámbár hova tegyük akkor Pulszky Gusztit, mert az is egy pompás beszédet mondott. Ejh, Pulszky Guszti még várhat. Pulszky Guszti végre is kellemetlen pártember, párbajozik, veszekszik, összeszed minden ódiumot, hát az ő nagy eszét ne ösmerjük el, ne haragítsuk az ellenzéket; hanem a Berzeviczy elől, a szombati beszéde óta nem lehet többé a Pantheont elzárni, ő most már egyenrangú lett a nagyokkal.

Ilyen elmélkedések közt virradunk föl a mai napra, amikoron Láng Lajos szólalt föl, s egy olyan polemikus beszédet mondott, hogy a Ház szeme-szája elállott. Nem hatás volt ez, hanem eksztázis.

Láng Lajos nem népszerű ember (tudja isten, miért nem), de ma mégis egyetlen száj volt a párt:

- Ilyen beszédet még nem hallottunk!

Hát már megint egy új nagyember. Hm, ez sok. Bizonyisten, nem jó lesz. Némelyek szinte fenyegetőzni kezdtek: Ha még egy tigris kiugrik...

Szó, ami szó, gyönyörű beszéd volt. Főleg Apponyival foglalkozott, egy debatter modorában, de egy isten által jókedvében teremtett debatter könnyedségével, mélységével, játsziságával. Valósággal szétszedte a kassai nagy ünnepeltet. Beszédje nem volt megépítve, a lazaság illik ehhez a genrehez; de az anyag, amellyel dolgozott, az elsőrendű anyag volt (az angol parlamentben is ritkán hallanak magasabb nívójú polémiát), megfigyelés, a háttér mélységeiből éles szemmel leszűrt következtetések, a helyzetből leleményesen kihasogatott fonalak gyönyörködtették a Ház politikailag fejlettebb részét; maga az ellenzék is élvezett (mert ez a kritériuma egy nagy beszédnek) csak Apponyi feszelgett kényelmetlenül. Imitt-amott fölcsillámlott napsugaras fényével a szellem is... enélkül nem teljes a szónok fegyverzete. Láng talentuma oly hajlékony, hogy minden ingrediencia megvan benne - a humort kivéve. De az istenek ez adománya csak ritka században adatik egy-egy szónoknak a földgömbön, a többi szükségessel együtt. Az isten nem szívesen csinál Rotschildokat, mikor a tehetségeket adogatja.

Hát igen, megint több van egy kiváló államférfiúval. Tessék kérem ebbe belenyugodni. Megtörtént, pedig már nem vártuk. Láng Lajos egyik szép beszéde óta, melyet a főrendiház reformjáról tartott mint előadó, nem bírta többé magát utolérni. Közbejött az államtitkári pünkösdi királysága, ahol nem tudott érvényesülni. Ki tudja, ki volt az oka, ő-e, Wekerle-e? Mindegy. Nem tudott érvényesülni.

A párt jósai, mert a római augurok nem foglalkoztak olyan szakszerűen a jóslással, mint a klub Falbjai összecsapták már az aktákat felette:

- Lajos hanyatlik. - Mint lutheránus főkurátor fog meghalni.

S íme, előjött fényesen, mint egy üstökös, akit láttunk már valamikor, mint fölkelő csillagot, aztán mint bágyadó csillagot, ma pedig megjelenik teljes pompában a kibontott ragyogó sörényével...

Semmi kétség, Láng ezzel a beszéddel a miniszterségre kvalifikálta magát. Ezt többé el se kerülheti - a piacra került, a sorba, most már csak élni kell egyik keddtől a másikig, míg egyszer csak megjön az az úgynevezett »Kedves Láng! stb«.

De ez a beszéd voltaképpen nagyobb tulajdonokat sejtet Lángban, mint csak egy miniszterét. Egy nagyember készültsége analizáló és komprehenzív ereje nyilatkozott meg benne.

És mégis (ne tessék megijedni), nagyember nem lesz Lángból, mert a nagyembernek két fő tulajdonsággal kell bírnia a sok minden egyéb mellett. Hideg eszének kell lennie, és meleg szívének. Lángnak megvan a hideg esze, de a szíve csak langyos. Nagy szenvedélyek nem lüktetnek benne. Erős akaratok nem vezetik. Egy kis személyes ambíció, nem túlságosan sok, egy kis önzés, ízléses formában nyilatkozó, némi megszokással vegyített előszeretet a közügyek iránt, ezek azok a rugók, melyek tevékenységét, nagy tehetségeit izgatják, mozgásba hozzák.

Művelt, kívülről-belülről megfésült fej, az emberismeret akkora adagával, mely több, mint kellene. Pesszimista éppen azért, mert jobban ösmeri az embert, mint kellene. Előtte megnyílik az emberek belseje, s belát a lelkek redőibe. Nem szereti az embert, de nem is gyűlöli. Konstatálja, hogy az ember ilyen és esze ágában sincsen, hogy azt jobbá tegye. Mint ahogy nem gondol arra, hogy a bükkfának másforma levele legyen, és a rózsa szárának ne legyenek tövisei. Csak az adott helyzetek és az átlagemberek érdeklik. Az emberek komiszak ezért és ezért, nézzük már most, mit lehet ezekkel a komisz emberekkel csinálni, ebben vagy abban az irányban...

Hát igen. Láng Lajos nem az emberiség jól tevő szellemei közé tartozik. Ha egy isteni varázsnővel át lehetne változtatni az embereket egy perc alatt tökéletesebb lényekké, Láng Lajosnak az volna az első gondolata:

- Mire való volt az? Most már az a sok institúció, ami a régi emberekre volt szabva, mind tönkrement. A sok könyv évezredek megfigyeléseivel az emberről, mind nem ér egy hajítófát. Hát nem kár mindezekért?

Hiba, hogy professzor és statisztikus. A számok pedig nagy urak, akik elszoktatják az embert, hogy merész, önálló akarata legyen, amelyekért küzdenie kell. A számok elfojtják az önállóságot és az ideálokat. A számok azt mondják: »Hallgass és alkalmazkodj, mi parancsolunk«.

*

Egyébiránt hiszen még korán volna Lángról esszét írni (bár most már nem lehetetlen többé, hogy ilyen témává váljék).

A tény az, hogy utána már nem ugrott ki több tigris, de ne is ugorjék, elég volt.

A szegény Asbóth állott föl, s úgyszólván még szemmelláthatóbb hatással beszélt, mint Láng, amennyiben egypár perc alatt kibeszélte Bánffy háta mögül annak egész pártját.

Egyedül ült ott a miniszterelnök, mint a tenger zúgását hallgató Mikes Kelemen; a környéken jobbról-balról nagy némaságban tátongtak üresen a kormánypárti padok.




A HÁZ ÁBÉCÉJE

Valaha a képviselőház ábécéje is az A-nál kezdődött és a Z-nél végződött a név szerinti szavazásoknál éppúgy, mint a főrendiházban, hol méltán elmondhatta az ábécé legvégén fityegő Zuber József a tavalyi kis differenciájú szavazásoknál: »Én döntöm el Magyarország sorsát«.

Az alsóházban azonban ez másképp van. Ott a szavazás előtt kihúznak egy betűt, és az a betű kezd szavazni. A kihúzott betűre megindulnak a legsületlenebb alliterációk, szójátékok és viccek. Ha M-et húz ki az elnök, fölzúg a »Mameluk« szó, ha B-t húz ki, fölkiáltanak: »Bécs! Bécs!« Az S-nél »Sadova« hangzik, a K-nál »Königgräz«, az F-nél »Fuss« és így tovább. Igen pompásan írta azt meg a »Hét«-ben egy magvas tolláról ismeretes írótársunk.

Zajos derültség támad ez elmésségek nyomán. Kacagnak és visszhangozzák a satnya elmeszikrát, mely mindent csinál inkább, csak nem szikrázik. Az egész azt a képet nyújtja, mint mikor a lesti tótok berúgnak a savanyúvíztől. Istenem, milyen nívó ez! Komolyan hiszik-e magukról ezek a jól öltözött urak, hogy ők szellemesek? Nem, az lehetetlen! És mégis...

Mindegy, mindenképp pitoyabilis dolog, s az ürességi és szellemtelenségi bizonyítványok mellett ott áll az eklatáns példa a hírhedt »szereti maga a sajtot?« mellett. Hát igen, tisztelt Ház, szereti a t. Ház a sajtot? Bocsánat e gúnyos kérdésért t. Ház, hiszen tudom én, hogy ez csak egy ártatlan mulatsága a tisztelt Háznak (vannak veszedelmesebb és kártékonyabb mulatságai is), de végre az elmésség, ha maró is, ha veszedelmes is, mindig parlamentáris, míg ellenben a szamárság, legyen bár ártatlan, még sem parlamentáris.

Érdekes tudnivaló, hogy e zöld elménckedést milyen véletlennek köszönhetjük, mert azelőtt, mint már mondottuk, rendesen olvasták a névsort az alsóházban, a képviselő viselte a betűje terheit és előnyeit. Ha elől volt az ábécében, hamarább mehetett haza név szerinti szavazáskor, ha pedig hátul volt a neve, akkor később jöhetett, szóval, volt valami bázis, melynek alapján kiszámíthatta, hogy mikor kerül rá a sor. Most minden a betűkihúzástól függ. S vannak teljesen elkeseredett képviselők, akik vicinális vasúthoz nem juthatván, név szerinti szavazások alkalmával legalább arra drukkolnak, hogy az ő kezdőbetűjüket húzza ki az elnök. Ez is egy kedvezmény a sorstól.

Beszélik a folyosón öreg képviselők (érdekes volna utánanézni, milyen kérdésnél történt), hogy a hatvanas évek végén dőlt meg a régi ábécé. Valami incidens merült föl hirtelen a napirend folyamán, amire az ellenzék húsz tagja név szerinti szavazást kért.

A jegyző (talán még Széll Kálmán vagy Paysa Andor) olvasni kezdte a névsort, a mamelukok szavaztak nemmel - mert az indítványt az ellenzék tette (bizony elég indok néha ez is), az ellenzék szavazott igennel. Az elnöki székben az öreg Szentiványi Károly bóbiskolt.

Semmi rendkívüli nem történt. Lepergett az A, aki jobbra tartozott, »nem«-et mondott, aki balra tartozott, »igen«-t mondott, ahogy ez már lenni szokott, a beszédek sohase kapacitálnak senkit (de azért csodák csodája, mégis beszélnek az emberek egész mai napig). Leőröltetett a gazdag B is, nemkülönben az akkori Cs Csanády és Csiky bátyámuraimékkal, a D-ben járt a jegyző sarlója, mikor egyszerre csak közbemennydörög az egyik jobboldali padból egy hatalmas dörgő »igen« és megszeppen, hullámozni kezd az egész Ház, és elhalványodtak az arcok a piros bíborpadokon - mert a hatalmas »igen« éppen arról a helyről hangzott, ahol most az ezüst táblácska csillog a Deák Ferenc nevével - maga Deák szavazott az ellenzékkel.

Nagy éljen dördült balról - s ezentúl nem kellett többé két papírra jegyezni a szavazatokat, a többi betűk egyértelműleg igennel szavaztak. Ez az egy igen az összes, még következendő nemeket fölfalta. Az indítványt a Ház elfogadta.

De ugyanekkor merült föl az a kérdés is, hogy ha Deákot például Tahynak hívták volna, az indítvány elesik. Az pedig csak igazán véletlen, hogy a vezetékneve Deák - hiszen lehetne a kezdőbetűje Z is. A bölcsességet a természet adta neki, de a név csak véletlen. S az ilyen véletlent nem szabad állandó úrrá tenni. Ha ott lesz az ábécé elején, mindig ő dönt - pedig az összességnek kell dönteni. Tehát mit csináljanak? Az ábécé végére a D-t sehogy se tehetik, pedig az volna az igazságos, hogy egyszer elöl legyen, egyszer hátul. De ez nem lehet. Nos, hát mit lehet tenni?

Ejh no, az ábécét kell fölforgatni. Az ábécé végre is nem képviselő, se nem excellenciás úr, azt lehet vele tenni, amit tetszik. Az ábécé nem haragszik meg érte.

S így hozták be, hogy ezentúl a név szerinti szavazásoknál mindig kisorsoltassék a betű, amely a szavazást kezdi. Ez a szokás megmaradt mai napig is - pedig már Deák Ferenc is meghalt, s a mamelukok is odatökéletesedtek azóta, hogy bátran kezdődhetik a szavazás akárhol, akárhány Deák Ferenccel.





1896
CIKKEK, TÁRCÁK




MÉG EGYSZER A TÁRSALGÁSI LECKÉK

Ma a »Hazánk« című lapban üti föl magát egy cikkely - a »Társalgási leckék« ellen, melyekről már egyszer nyilatkoztam.

Körülbelül fölösleges most még egyszer nyilatkozni, mert most már látom, hogy nem annyira a »Társalgási leckék«-ben van a hiba, hanem az én szabadelvű párti voltom a baj; ebből a bajból pedig nem szándékozom kigyógyulni.

Az ellenzék keresi a korrupciót lámpással a kezében, mint Diogenész, de a lámpásán csak mi felénk (a szabadelvű párt felé) van üvege - a többi vaktábla. Nézzük, hogy mit talál a mai Szilveszter napra?

Nagy vigasztalásomra szolgál, hogy eljutottak a Társalgási leckékhez, hogy már nincs más téma. Ebből legalább látom én is, hogy nincs Magyarországon korrupció.

A vád az, hogy a kultuszminiszter nekem háromezer forintot fizetett e füzet megírásáért, s ez az a korrupció.

Hát erre csak egy fölfogás lehet, hogy ha a miniszter dolgoztat valakivel - az el is fogadhasson azért honoráriumot. A magyar állam sok százezer embert foglalkoztat és mindnek van azért fizetése. Csak éppen én tőlem várta meg a Hazánk, hogy ingyen dolgozzam? Miért nem ajánlja ezt föl mindenkinek, akit az állam valamivel megbízott?

Már most aztán, ha Wlassics miniszter úr csakugyan háromezer forintot fizetett egy teljesített munkáért, hol van ebben a korrupció? Mondhatják, hogy sokat fizetett, ez lehet nézet dolga, valamint az is, hogy a Társalgási leckék sem érik meg, de korrupciónak mondani nem lehet, s tisztességes ember nem is teszi.

Azonban ezt csak akademice állítom föl, ha ti. igaz volna a »Hazánk« közleménye, de biz az nem igaz.

Légből kapott koholmány az egész háromezer forint, a tanügyi bácsik meséje, aminek a »Hazánk« is felült. Részletekbe nem bocsátkozom (mert a részletek nem pusztán a magam dolgai), de ha már rákényszerítenek, egy részletet mégis fölhozok ennek az ügynek a megvilágítására.

Azt, hogy a miniszter a háromezernél jóval kisebb összeget ajánlott föl tiszteletdíjul a nyár elején, mikor a füzettel elkészültem, s én akkor azt jegyeztem meg előtte: »Ezt soknak tartom«.

S annak az általa fölajánlott csekélyebb összegnek is csak a felét fogadtam el.




MEGINT EGY TANÜGYI BÁCSI

Turi Koválcsik István középiskolai tanár úr aláírásával kapjuk a következő levelet:

Tisztelt szerkesztő úr! »Prakovszky, a siket kovács« című, egyébként érdekes és élethű elbeszélésben egy olyan vastag hiba fordul elő, mely nekem mint régi embernek, ki az állattant már 25 éve adom elő, s kit a megboldogult Trefort miniszter úr őexcellenciája egy népszerű állattan megírására buzdított, igen rosszul esik.

Megfoghatatlan, hogy ez egy olyan híres szerzőnkön esik meg, aki nemzeti tudományos akadémiánknak is tagja. O tempora, o mores! A nevezett beszélyben ugyanis az áll szóról szóra a múlt pénteki 6141-ik számban: »Szörnyűbb a rettenetes zsiráfnál, mely a sírokat fölássa«. No, hát kérem, ez nem így van! Nem a zsiráf ássa föl a sírokat, hanem a hiéna. Ezt tudni kell. Az alaposság mindenekelőtt!

És annál szomorúbb az eset, mert olyan jeles auktor ír ilyet, akinek műveit, illetve elbeszéléseit külföldi nyelvekre fordítják. Mit fog gondolni rólunk uraim a művelt külföld, ha ilyesmit állítunk a zsiráfról stb.

(Adtuk a tisztelt tanár úr levelét és csak azt a kis észrevételt tesszük hozzá, hogy ha a professzor úr elolvasta volna a 6113-ik számban a 3-ik lapon, alulról a 13-ik és 14-ik sorban ugyanezen beszélyt, ott az foglaltatik, hogy Prakovszky majd mindent tudott, de mindent rosszul. Valaki teszem azt, említette Zrínyi Miklóst, Prakovszky közbeszólt: Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György téren stb.

Ugyanezen Prakovszky mondja tehát a beszély további folyamában olyannak a zsiráfot, aki a sírokat fölássa.

És ezt azért mondja Prakovszky, mert a szerző olyan alakot akart szerepeltetni, aki mindent tud, de mindent rosszul.

Arra bizonyára nem gondolt a szerző, hogy Peleskei nótáriusként ebbe is bele fog avatkozni egy tanügyi bácsi, aki ellenkezőleg mindent tud, de mindent jól.)




TISZA KÁLMÁN HUMORA

A nagy öregember felől még egyre érkeznek levelezőlapokon, magánlevelekben a kérdezősködések, hogy beteg-e még, s mi baja van? Ezeknek a megnyugtatására írhatjuk, hogy nemcsak föllábadt már, hanem ott ül rendesen a képviselőházi folyosón, a gyilkos füstben, mint azelőtt, érdeklődéssel kérdezősködve a teremből jövőktől: »No, mi foly odabent?« Ő maga csak a nagy csöngettyűszóra teszi le a szivarját, s cihelődik be szavazni. Úgy is illik az, hogy az ország legbölcsebb férfia lenézze azt a sok haszontalan lefetyelést, és csak a lényegest, a szavazást tartsa immáron szem előtt. Ma is végig ott volt a folyosón, s amint az ülés vége felé határozati javaslatokat kezdett beadogatni az ellenzék, ijedten rohant ki Perczel Béni, hogy az oszladozó pártot az elmeneteltől visszatartsa - ámbátor az ellenzék padokon sem ült bent több ember hétnél-nyolcnál. Jele, hogy a tanügyi kérdésekhez nem értenek annyira, mint a képzőművészeti műkincsekhez.

De hagyjuk ezt most... Perczel Béni ijedten futott a korridor felé, s a nagy tömegben majd keresztül taszította a szemben jövő Tisza Kálmánt, aki a lökésbe szinte beletántorodott, de azért minden neheztelés nélkül mondá: »Ohó, hó! Agyon ne gázolj Béni!«, s aztán kedves, szelíd humorával mintegy indokolásul hozzátette: »Mert én is voks vagyok«.




MAGYAR RUHA A MILLENNIUMON

A magyar viseletnek millenniumi s még kevésbé hétköznapi használatra való fölelevenítését nem tartom jó gondolatnak, és nem is fog sikerülni.

1860-ban sikerült és indokolt is volt, mert akkor nem volt egyebünk. Se alkotmány, se szabadszólás, még csak szabad éneklés se volt, a kedvenc nótáinkat is betiltották. Keserű gúnyból egy naptár szövegét énekelték le a hazafiak ismeretes dallamokra:

Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette: Fribeisz István
Emich Gusztáv betűivel
Ezernyolcszázötvennyolcban.

Ezen is lehetett akkor sírva mulatni. Aztán a magyar ruha jött. De hogy? Úgy mint tromf-tromf a tromfra. És úgy jó is volt.

De ma, mikor sok mindenünk megvan abból, ami Európa legnagyobb nemzeteinek (valamicske persze még hiányzik is), ma, mikor nem azt akarjuk demonstrálni, hogy mennyire elütők vagyunk őtőlük, hanem mennyire hasonlók őhozzájuk, nem volna sok értelme a külön nemzeti ruhát behozni, mely (talán nem is véletlenül) éppen a fejletlenebb és kisebb európai népcsaládoknál tartotta fenn magát.

A külön nemzeti ruhának úgyis meglesz a maga szerepe az ország nagyjainak ünnepi pompájában - ők hadd hasonlítsanak egyszer-egyszer a középkor ragyogó leventéihez, de az utca és népe hasonlítson inkább Párizshoz vagy Londonhoz.




A »FEJEDELEM«

Őt se látjuk már többé, a kis kövér öreg emberkét, kurta, kövér lábszáraival, kövér, vastag ujjaival, melyeknek a legkisebbikére is alig fért már föl a családi pecsétgyűrű, amit valaha Kemény János fejedelem viselt, állami okmányokat és nemesleveleket pecsételvén vele. Nem, nem, sohase fogjuk többé látni a fejedelmet, amint előtipeg a folyosón s leül, és csak a tanácsteremből kijövőktől kérdezgeti:

- Mit rotyognak odabent?

A derék öregúr anekdotizáló szája becsukódott örökre, ajkán megfagyott a jóságos mosolygás; ma reggel néhány nap kínos betegség után kilehelte nemes lelkét.

Báró Kemény János testvéröccse volt Kemény Zsigmondnak, a nagy publicistának, maga korában kiváló regényírónak, s hogy minden címét ideírjuk: Deák Ferenc barátjának; s ahogy Kemény Zsigmond működése megoszlott az irodalom és a politika közt, mint küzdő alaké, akként kibicelt János báró is a politika és irodalom mellett egyformán, rokonszenvesen, nagy szeretettel. Szerepre nem vágyott (valljuk be, egy kicsit lusta is volt), de ott szeretett ülni a tűzhelynél, s nem volt az a mozzanat sem az irodalomban, sem a politikában, mely az öregúr figyelmét elkerülte volna.

Pedig ő szerepelhetett volna mint produktív erő is, meglehet mind a két helyütt - kiváló és originális tehetségei voltak -, de természetesen csak diskurzus útján nyilatkoztak a fehér asztalnál vagy a folyosón, ahol az öregúr szava, véleménye majdnem megcáfolhatlan súllyal nehezedett a fiatalabb képviselő nemzedékre. A nagy restség mellett igénytelen és szerény is volt, szeretett a háttérbe vonulni, úgyhogy az utolsó években, kivált mióta a közigazgatás államosítása fölkerült a programba, mintegy elkedvetlenedve semmibe se avatkozott, hanem a végzetes Bokross Elek, majd Huszár Károly báró vezérkedtek az erdélyi ügyekben a kulisszák mögött. Az előbbit »Erdély eszé«-nek nevezték, pedig csak Erdély szégyene volt, az utóbbi államférfinak gerálta magát, pedig nem volt egyéb, mint egy kicsiny látkörű megyei intrikus - a Falu rossza úri ruhába öltözött baktere.

A speciális erdélyi észt báró Kemény János és Horváth Gyula képviselték parlamentünkben, az a nyugodt genret, emez a nyugtalant, de mind a kettő a lángelme bizonyos csillámaival. Kemény János bölcs mondásai, melyekben bibliai őserő nyilatkozik, szájról szájra keringtek; ötleteit, melyeket a napi szituációkra mondott, még évek múlva is emlegetni fogják, s humorában annyi magyarosság, annyi zamat, annyi játsziság bugyborékolt, hogy öröm volt vele lenni és őt hallgatni. Nem is volt Kemény Jánosnak talán egyetlen ellensége sem a parlamentben.

Pedig nem lehet mondani, hogy dacára zajtalan életének, s a szerepléstől való ideges tartózkodásának, nem vitte volna semmire. A parlament főlismerte az ő értékét, s egy nagy tisztelet piedesztáljára állította. Kicsiny arányokban bizonyos Deák Ferenc-es nimbusz környezte, s bár alig volt egypár sort kitevő fölszólalása a Ház Naplóiban, az utolsó előtti hároméves országgyűlésen a Ház alelnökévé választotta. Ugyanakkor volt alelnök Szontagh Pál is: Orestes és Pilades, két elválhatlan jó barát, kivel együtt kapták meg a belső titkos tanácsosi méltóságot. Szontagh el is panaszolkodta minden ismerősének: »A János rántott be engem. Én nem tudom, hogy mi lelte, miatta kell most excellenciás úrnak lennem. Ne nevessetek ki, kérlek. Nekem ugyan nem kellett, de nem akartam a János örömét elrontani.« (Ti. úgy állt a dolog, hogy az alelnökség címén kapták, s Szontagh volt az idősebb alelnök, ha ő el nem fogadja, elmarad az előterjesztés.) Azonban Kemény János is így duruzsolt: »Ezen az öreg Palin kiütött a hiúság; itt van ni, most már nekem kell irulnom-pirulnom a sok gúnyos tekintet alatt, de nem volt szívem hozzá ellentmondani, mikor a miniszterelnök megkínált vele, mert úgy szeretem ezt a Palit, mintha a testvérem volna.«

Nyilvánvaló ebből, hogy mindenik a másik kedvéért fogadta el a belső titkos tanácsosságot, és kitűnik ebből még az is, hogy Tisza milyen ügyesen ajánlhatta föl e két egyszerű puritánnak a csillámló nagyúri kitüntetést, mely szinte nem illik klasszikus egyszerűségű egyéniségükre, mint ahogy például furcsa lenne még leírni is: »Deák Ferenc csász. és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos«.

Kemény János a nyarakat kamarási birtokán töltötte, télen pedig évtizedek óta az »Angol királynő«-ben lakott, ahol az első emeleti étteremben az egykori Deák-asztalnak (melyet Mikszáth a »Bourbon-asztal« címe alatt leírt pompásan) volt törzse. Körülötte csoportosultak az agglegény államférfiak: Csernátony, Podmaniczky, azelőtt Bedekovics és sokan. Szalmaözvegyi állapotában Tisza Kálmán is ehhez a kompániához tartozott.

A megboldogult öregúr tagja volt a Kisfaludy Társaság könyvkiadó bizottságának, s nagy pajtása Gyulai Pálnak. Rendesen részt vett a társaság nagygyűlésein, bankettjein s jó humorával nemegyszer évelődött Gyulaival:

- Látod Pálom, minden attól függ, hogy télen halok-e meg vagy nyáron. Mert ha nyáron halok meg, akkor otthon Kamaráson a rokonaim lesznek körülöttem, s azoknak hagyom amim van, ha azonban télen halok meg, akkor itt leszek elhagyatva Pesten, és mindenemet a Kisfaludy Társaságnak hagyom.

- Ugyan ne beszélj, fejedelem, ne beszélj!

De a »fejedelem« addig beszélte ezt, hogy egyszer aztán csakugyan meghalt, éspedig télen - tavaszkor, ami szerinte jó az irodalomnak, de halt volna meg a szegény fejedelem inkább nyáron, csak még ne most, hanem tíz, húsz esztendő múlva.

Egy kitűnő politikusunk így jellemezte őt, az ő jóságát, higgadtságát: Ha mi választanánk a miniszterelnököt, Tiszára szavaznánk, de ha mi választanánk az Úristent, Kemény János kapná a legtöbb voksot.

Mindegy; csak a Házban volt ő ilyen népszerű; a halál nem változtatta meg miatta a maga sorrendjét.




VERES PÁLNÉ

1815-1895

Ha az ezredéves ünnepen, hol bemutatjuk a világnak ezer év haladását, eredményeit, kultúránkat, intézményeinket, össze tudnánk gyűjteni egy történelmi arcképcsarnokba mindazokat, kik ebben közreműködtek, vagy akik erre befolyással voltak, ugyancsak csodálkozva kiálthatna fel egy francia:

- Hol vannak innen az asszonyok?

Hja, biz ott nemigen volna asszony. Talán ott függne a falon a szép Zrínyi Ilona, de csak azért, mert olyan volt, mint egy férfi. Nem lehetetlen, hogy ott találnók Apafinét, Bornemisza Annát, mert egy kedélyes órája van az ezer évből. Szép, kackiás asszony hisz elég volt olyan is, aki nehéz kardot kötött karcsú derekára, Széchy Mária vagy Dobó Krisztina; ha úgy hozta a balszerencse, olyan is, akinek puha szíve kemény tudott lenni, mint az acél, Hunyadiné, Pókané - oroszlánoknak nemcsak a hímje bátor -, de a nemzet eszményeiért, haladásáért, kultúrára emelkedéséért küzdő alakok közt alig találni asszonyt. Azok az asszonyok, aminőkről Sainte-Beuve írt esszéket, akik tollukkal a kezökben vagy csevegéssel a szalonjaikban, levelezéseikkel a nagy szellemekkel, sőt némelykor szerelmükkel is, egy szívükbe oltott kényszer behatása alatt hazájuk nagyságának emeltyűivé lettek, azok a holt asszonyok, akik Franciaország múltját úgy megszépítik, nálunk nincsenek: nekünk csak élő asszonyaink vannak, akik támadnak bimbókból, mint a rózsák nyílnak, s elmúlnak, mint a rózsák. A holt asszonyok beillatozzák Franciaország kultúrtörténelmét, és szinte érezni, hogy a nemzet ragyogó múltja milyen tökéletlen volna nélkülök és milyen üres a Pantheon.

A magyar nő szép, deli, eleven, kívánatos, jól süt, jól főz, férjét meggyámolítja, gyerekeit fölneveli, jár mulatságokba, míg fiatal, a templomba, mikor öreg, s összes földi munkálkodása rendszerint ezekben találja határát is. A kivételek annyira ritkák, hogy szinte csodálatosaknak, különöseknek látszanak e lankasztó hazai levegőben, hol még ma is kicsinylő hangon bölcselkednek arról, hogy az asszony kezébe a főzőkanál való. Oly ritkaság egy-egy Veres Pálné, mintha egy pálma nőne fel a mi délceg jegenyéink és egyszerű fűzfáink között. Hogyan nőtt fel ebben a levegőben így?

Itt még senki se érzi szükségét Geoffrin asszony vagy a Scudéry kisasszony szellemének - itt ők még gúnyolt »kékharisnyák« volnának, Du Duffand marquise vagy a D'Epinay asszony emlékiratai senkit sem ejtenének bámulatba, Récamier vagy De Lambert asszonyok szalonjai üresen maradnának a szerdai és pénteki délutánokon. Itt még csak addig számít az asszony, míg szép és kívánatos - azontúl tartsa rendben a családbeliek fehérneműjét, s ezzel betölti rendeltetését. Azok a nők, akik húszéves koruktól hetvenéves korukig folyton frissek a szellemükkel, folyton érdekesek és lebilincselők az egyéniségükkel, azok itt nincsenek, s nem is igen érzi a hiányukat senki. Szóval, az a szellemi erő, melyet más fejlettebb társadalmakban a nők képviselnek, az még embrióban alszik, s nem is igen ébresztgetik. Ha akad is egy-egy merész kezdeményezés, mint a Wlassicsé, aki kihámozni igyekszik ezeket a szunnyadó erőket - ez még mindig afféle korai mozdulatnak látszik.

De hogy a magyar asszonyban is megvan a nemes érc, melyből a nagy társadalmak nagy asszonyai vannak gyúrva, annak egyik bizonyítéka Veres Pálné, a nőképző egyesület elnöke, kinek arcképét nem most először mutatjuk be a »Vasárnapi Újság«-ban. Úgy jelent ő meg a magyar társadalomban, mióta az újjászületett, mint az első fecskék egyike - kit okvetlenül követni fognak mások. Előtte köd, mögötte köd. A tudósai körében fonogató Lorántffy Zsuzsanna óta csak egypár jótékonyságáról ismeretes gazdag úrasszony képe csillogott elő a múltak homályából, de valamely komolyabb női akcióra éppenséggel nem volt példa.

Veres Pálné az első, aki mert s akinek sikerült, amit akart. Aki mint első lépett ki a küzdelemre a magyar nők magasabb kiképzésének kérdésében.

Hogy jutott eszébe, még akkor, mikor a nemzet legkiválóbb szellemei is ötödrendű dolognak tartották az ilyet? Sőt, ha felmerült a kérdés akademice, még amellett is disputáltak, hogy talán jó se lenne, ha a nők többet tudnának, mint amennyit tudnak. Maga b. Eötvös József is azt tartotta: inkább a népet kell emelni bizonyos értelmi nívóra, a parasztasszony tudjon inkább harisnyát kötni, mint az úriasszony - filozofálni.

Ilyen viszonyok közt vetette fel Veres Pálné egy nőképző egyesület alapításának eszméjét. Nem volt már akkor fiatal - életének java része a táblabírói világba esett vissza, 1815-ben született. Szinte gondviselésszerű, hogy e Beniczky kisasszony lett a magyar nőnevelésnek első reformátora, ki otthonában, a lázi kastélyban anya nélkül nőtt fel, s csak hézagos nevelésben részesült, olyanban, mint az akkori jobb módú kisasszonyok, ti. németben.

Beniczky Hermin apját és anyját elveszítvén, nagyatyjához, Sturman Mártonhoz került, Tót-Györkre. Itt fejlődött ki érett hajadonná. Élénksége, szelleme, tudnivágya és vitatkozni képessége már ekkor is feltűnt a vidék úri lányai között. De a sok csapás által sújtott öregúr mogorva, apatikus volt, társaság igen ritkán jött a házhoz, még ritkábban ment s vitte unokáját valahova a gazda, a csinos, életerős leányt így nevelte a magány (a legnagyobb tanítómester), gondolataival saját belső világa felé fordult. Valami kis könyvtárféle volt Tót-Györkön, nehány német könyv, részint filozofikus, részint szépirodalmi Zschokke: »Stunden der Andacht«, talán egypár Kotzebue színmű s effélék. A tudásért lángoló lélek falánkan nyelte e hézagos szellemi ismereteket, sokat meditált, gondolkozott egy-egy kifejezésen, amit az alapismeretek hiánya folytán nem értett, s ezeket apródonként valóságosan kitalálta. Így fejlődött lassan-lassan a nyolcvanéves aggastyán közömbös hallgatagsága mellett a jelenkor egyik legkiválóbb magyar hölgye, s lelke a tót-györki olvasmányok hatása alatt bölcselkedő; elemző irányt vett.

Ha udvarlókkal, enyelgő, tréfálkozó fiatalokkal tölti meg házát az öreg Sturman, talán Veres Pálné is csak olyan lesz, mint a többi asszony, ha egypár könnyed regényt talál a polcokon, meglehet, szintén nem ez az eredmény. De a gondviselés, úgy tetszik nekünk, gondoskodik a maga kiválasztottjairól, s úgy intézi a mellékkörülményeket életükben, ahogy az ő céljainak kedvez, ahogy az általa szánt szerephez kell. Vagy csak véletlen minden, ami történik, és csak mi konstatáljuk utólagosan, hogy egy végzetszerű erő lökte előre a kiszemeltet?

Sokan nem hisznek a gondviselés ilyetén rendszeres segédkezésében. Vannak szerzők, akik Róma őstörténetét mesének tartják, mert éppen úgy ugranak ki a Caesarok egymás után, amint Róma nagysága kívánja: a hódító után jön a békeszerető, azután a törvényhozó, stb. Pedig bolondság tőlük! A tényt, hogy Róma végtelen nagy lett, el kell fogadniok, s ha már ez megvan, szinte lehetetlen tagadni, hogy ehhez a körülmények és az uralkodók temperamentuma is hozzájárult. Ha az előidézett fő tény maga nem mese, milyen logikával vétessenek meséknek az előidéző körülmények, csak azért, mert kedvezők voltak ama csodás tény bekövetkezésére?

Nagyból szőve példát a kisebbre - szükséges volt, hogy Beniczky Hermin épp egy olyan nagy műveltségű, derék, csöndes, finom lelkű úrhoz menjen férjhez, mint Veres Pál, aki maga nem vágyik szerepre, de minden köztevékenységre van buzdító szava, aki megérti nejében a nemes tüzet, és nem siet azt eloltani, hanem ápolja. Egy maradi táblabírónál megtört volna a fiatal asszonyka szárnya - itt kibontódott a szép vanyarci kastélyban, hol a környék kiváló emberei sűrűn megfordulnak a kristálytiszta jellemű gazdánál. Odajár Szontagh Pál, nagy jövőjű fiatalember, minden szépért, nemesért buzduló, néha megjelenik Madách Imre is, s nagy irodalmi, politikai és társadalmi viták folynak, melyekben részt vesz a háziasszony, sőt hovatovább kezd azoknak központja lenni. Sűrű levelezés folyik éveken át Sztregova, Horpács és Vanyarc között. Olvasmányaikat kicserélik egymással. Madách aláhúzgálja a szebb helyeket, Veres Pálné is rábukkan ilyenekre a maga könyveiben, s figyelmezteti rájok barátait a margón. A műveltség lassan döcögve jár még ebben az országban, csak úgy, ha tolják. Veres Pálné sok bámulatosat tud meg apródonként, egyik-másik fölemleget egy-egy érdekes művet Kisfaludytól, Kölcseytől. Hogyan? Hát magyar könyvek is vannak? Szép magyar könyvek! Hát lehetséges ez?

Veres Pálné szeretné őket olvasni, de nem bírja annyira a nyelvet. Ekkor jelennek meg Kölcsey sorai, hogy »idegen nyelveket szép tudni, de a magyar nyelvet tudni kötelesség«. A fenkölt lelkű nőt erős szégyenérzet fogja el, s lázasan lát hozzá a magyar nyelv teljes elsajátításához. Ilyen ereje volt akkor még egy nyomtatott szemrehányásnak!

A megmozdulás ideje volt ez már, Pozsony felől friss, üde áram csapott be az országba. A diétáról nagy viták és beszédek híre szivárgott ki. Egy-egy buzgó hazafi lemásolta, hordta a zsebében és felolvasgatta másoknak is, azok szinte leírták és megint felolvasták másoknak. A francia forradalom eszméi ideértek, későre, fáradtan, de ideértek, mint a távoli harangszó zúgása. Nem volt az csoda. A Notre-Dame tornya ugyan messze esik a nógrádi nemesi kúriáktól. Mindegy, ideért és a férfiak szívét áthatotta valami háborgó pezsgés. De mi köze ehhez az asszonyoknak? Ha a tyúkjaikat megültetik, a befőttjeiket megcsinálják, legfeljebb a pásztói, sziráki bálokra gondolnak még. Egy-egy nagyeszű asszony ugyan eltanulta a diák nyelvet is csupa tréfából, talán hogy megértse, ha a férfiak azt mondják róla »pulchra persona«, egy másik a szép termetével tónust ad a divatban, egy harmadik a tekintélyével valódi asszony-vicispán, s összeveszett házasfelekre ráparancsolja, hogy béküljenek ki, nőtlen fiatalokat összeboronál, pipogya férfiakat ráncba szed, de a szellemi mozgalmak, nemzeti aspirációk, akármilyen akkurátus legyen is - hogy azon korabeli kifejezést használjak - nem interesszálják. Tudákos asszony a neve már az olyannak, aki a »Honderű«-t járatja, és az Auróra köteteit ott tartja sorba állítva a klavíron. Inkább élcelődés tárgya, mint az elismerésé. A csípős közmondás: »hosszú haj, rövid ész«, mint dogma, kényelmesen terpeszkedik el a férfiak üres koponyájában.

Ekkor tanulja Veres Pálné a magyar nyelvet, s kezd mindent olvasni, amit a magyar irodalom napszámosai termelnek. Berzsenyit, Vörösmartyt könyv nélkül betanulja, a Széchenyi könyvei bő anyagul szolgálnak Madáchcsali vitáihoz. Férje nem vonja el a könyvektől, hanem engedi őt szellemileg emelkedni, mint az oszlop, mely támaszul szolgál a repkénynek, és nem bánja, hogy föléje nő.

S jó szerencse, egy hosszadalmas betegség támadja meg. Jó szerencse, mert ez volt talán a fordulópont életében, ekkor vetette el talán azoknak a koszorúknak a magvát, melyek tavaly, midőn szépséges életpályája véget ért, elborították koporsóját.

Ágyához szegezve évekig, hol a gyógyszertárba nyargalt el a lovas ember, hol a könyvkereskedésbe, míg végre annyira kiművelte lelkét, hogy mélyen sajnálkozni kezdett önsorsán, ismeretek nélkül eltöltött fiatal évein, s mint Guellin a világhírű kertész, legelőbb a saját muskátliján kezdte kipróbálni a gondozás eredményeit, saját serdülő lánykája neveléséhez fogott nagy kedvteléssel.

Akkor a leánynevelés kicsiből telt, kivált a protestánsoknál. A katolikus családok még beadhatták valami zárdába a leányaikat, de a protestánsok részére alig volt egy-két leányintézet, az is messze nehány nagyvárosban, s az is minő! Többnyire a helybeli kántortól tanultak írni, olvasni, számolni, tetejébe egy kis zongorázást, mely azonban alig ment messzebb valamivel a Szeretnék szántani-n; a varrást, főzést a mama tanította meg, a vallási dolgokat a pap az első úrvacsoránál, a táncra beadták egy télre a városba valami rokonhoz, s ezzel be volt a nevelés fejezve, jöhet a jó parti, ha akar! A tehetősebb úgynevezett kastélyos uraknál sem küldték a leányt szívesen idegenbe Kassára vagy Pestre, hanem oda is a falusi tanítójárt, s mikor már annak a tudománya kifogyott, valami ellenszenves vén német frajla vette át a nevelést, aki belecsepegtette az idegen szellemet és a beteges német szentimentalizmust a kisasszonyokba.

A »legjobb« képzettségű leány ismerte Schillert, Goethét, hallott, tudott egyet-mást mindenről, csak a saját hazájáról s irodalmáról, magyar női kötelességekről, nemzeti érzelmekről nem tudott semmit. Kálmán király eltörülte a boszorkányokat, de hasztalan. Ezek az idegen boszorkányok idejártak (egy akkori följegyzés szerint tízezer német gouvernante nyert Magyarországon elhelyezést), és megmételyezték leányainkat... Éppen így gondolta ezt ki valaha a ravasz Kaunitz, hogy az asszonyokat, a jövendő generációk anyáit kell előbb németekké tenni, a többi aztán csak forma.

*

Mindezt én írom most így, de negyven év előtt csak talán a Veres Pálné szívét szorongatták ez állapotok, s az ő eszében forrtak, gomolyogtak alaktalan tervek és merész gondolatok: magyarrá nevelni a magyar úrilányokat; s beavatni őket a magasabb ismeretekbe is, s ezt próbálta ki törhetetlen gonddal, soha nem lankadó kedvvel a saját lányán, maga adván elő neki a tudományokat, mindazt átöntötte szívébe és eszébe, ami nemes tartalom őbenne volt.

Ez évekig tartó házi tanfolyam alatt annyira szenvedélyévé vált a nevelés, hogy mikor egyszer csak kiröpült a leány a hajlékból, az anya meg volt semmisülve: Hát már most én mit csináljak? Miért éljek? Mivel foglalkozzam?

E töprengésekből hasadt ki az Országos Nőképző Egylet terve. Az első megfogamzott gondolat. De hol volt az még a megvalósulástól! Meddig kellett öntöznie a szegény Belliot Magdolnának a seprűnyelet, hogy azon rügyek fakadjanak!

Merész, ábrándos terv volt az - egy egész kötetet érdemelne a hosszas küzdelem ezer és ezer akadályon keresztül. Hogy indult meg a nagyratörő asszony kicsiny tót falujából a fővárosba, hogy fölrázza a férfiakat. Ő, a gyenge asszony! Azok a vállukat vonogatták, a bajuszukat pödörték és mosolyogtak.

Némelyik korifeus megmondta magyarán:

- Kanállal akarja a tengert kimerni?

De Veres Pálné nem pihent, amit egy asszony föltett magában, száz férfi el nem rontja, írt a lapokba a nőnevelés mellett, izgatott, bejárta a nagy lapok szerkesztőit, az országgyűlés nagyfejű politikusait, kit kapacitált, kit kifárasztott; majd nyakába vette az országot, elindult szövetségeseket keresni a tekintélyesebb úrhölgyek közt, míg végre annyira vitte, hogy összejött (1867-ben május 24-én) Pesten az első értekezlet, mely kimondta égető kérdésnek egy nőképzőegylet alakítását. Csak huszonkét úriasszony vett részt ezen az értekezleten. Huszonkét hang mondta ki a határozatot. Mindenki visszariadt volna e közönyben a további kísérletektől, csak Veres Pálné nem.

Lassan, egyenként ostromolták meg az akkori tényezőfaktorokat, szóval, írásban, hízelgéssel, könyörgéssel, sokszor ravaszsággal.

Elmentek fűhöz-fához, újságíróhoz, miniszterhez, Deák Ferenchez. Az ország bölcse maga is kedvetlenül csóválta a fejét:

- Ezek az asszonyok folyton nyugtalankodnak!

(Folyton? Hiszen a magyarok bejövetele óta ez volt az első mozgalmuk.)

Mindamellett megígérte Deák a támogatását, bár az igen lehangolta, amint azt Bónis Samunak mondotta a hölgyek fogadtatása után, hogy az egyik küldöttségi tagnak a múlt héten kiesett a gyereke a bölcsőből.

Ekkor jelent meg Veres Pálné röpirata: »Nézetek a női ügy érdekében«. Deák átolvasta figyelmesen, s azontúl teljesen meg volt az ügynek nyerve, kérvényüket ő nyújtotta be az országgyűlésnek s Eötvösnek is mondá:

»Az asszonyok jót akarnak. Az elszegényedett úrileány még most meghúzódik a rokonoknál, de idestova már nem lesznek rokonok, elő kell készíteni az asszonyok számára is a kenyér-pályákat, s a kenyér-pályák számára az asszonyokat.«

De ki győzné, sorba elmondani az ezer és ezer legyőzött akadályt.

A Nőképző Egylet megalakult (1868-ban) 100 taggal, Veres Pálné lett az elnöke; bizony szerény kezdet volt; tizenkét tanítvány jelentkezett az első évben, kivettek bérbe két szobácskát, s hozzáfogtak a nevelésükhöz.

Ha mint a regényekben szokás, átugrunk 28 esztendőt, nagy csoda tárul elénk. Dörzsölhetjük a szemeinket, ha nem álmodunk-e?

A nőképző egyesület a saját palotájában székel a Zöldfa utcában. Kapuja ki van tárva. A növendék leányok éppen most indulnak sétára a nevelőnőkkel. Jönnek ki hosszú sorban, csinos kalapjaikban, takaros szoknyácskáikban, szebbnél szebb rózsabimbók, és a nevelőnők is immár többen vannak, mint amennyi tanítványt reménylett Veres Pálné huszonnyolc év előtt...

*

Sok bajjal járt, de sok örömmel is. Amint lassan nőtt, nőtt ilyen hatalmassá az intézet. Istenem mennyi boldogság! Mikor az első gyűjteményt megszerezték, mikor a könyvtárt megállapították, hát még mikor a házat fölépítették, hát még mikor kibútorozták, hát még mikor a ház másik felét hozzáépítették!

Hogy dagadhatott a Veres Pálné szíve! Bizony sokat ért meg. Megérte, hogy abban a szép nagy tanácsteremben odafüggesszék a művészkéz által festett képét, megérte, hogy egy szép napon odajáruljanak az ország összes kultúrális egyletei, leróni tiszteletüket az ő érdemeik és eredményeik előtt. Eljött a királyi kegy is - feltűzték mellére a koronás aranykeresztet. Azt is látta ez a nagy terem. És végre megérte, hogy ahhoz a zöld tanácskozó asztalhoz, hol az ő szava dirigált több mint egy negyedszázadon át, egy szép napon csak odaültek az ő unokái is, a »kis bárónék«, az intézet volt növendékei, tanácskozó hölgyeknek, az intézet patrónusainak.

Hát mit kellett volna még megérnie?

Hiszen többet a legleleményesebb regényíró se gondolhatott volna ki, hogy életútját szebbé és teljesebbé tegye.

Dicsteljes pályáján végigrohanva tollammal (pedig úgy csábít valami a détail festésre), lehetetlen legalább meg nem említeni, az ő nagy és nemes munkatársait, gróf Teleki Sándornét, Gönczy Pálnét, Rudnay Józsefnét s Gönczy Pálné méltó folytatását, leányát Csiky Kálmánnét, az egylet Apponyiját, aki olyan beszédeket mond, hogy nem egy országgyűlési képviselő irigyelné meg.

Igen tévedne azonban, aki azt hinné, hogy Veres Pálné egyebet se csinált, csak ezt az egyletet, ámbár ez a »csak« se volna csak. Tevékenysége mindenre kiterjedt és semmit se csinált mellékesen, mindent nagy verve-vel és egész akarattal. Férje halála után maga kezelte vanyarci birtokát, és sarkában volt minden mezei munkának, akár egy szenvedélyes ispán. Hajnalban kelt és sokszor felköltötte a cselédeket, meg akarta mutatni, hogy az özvegyasszony jószága se Csáky szalmája; amilyen előkelő dáma tudott lenni ott, ahol kellett, a szalonjában, éppúgy a sarkára is tudott állni, hol a meglazult fegyelem helyreállítása mutatkozott szükségesnek. S ha látta őt az ember vanyarci asztagjai mellett felügyelni a cséplőkre, egyszerű falusi ruhájában ez asszony Cincinnatust, szinte nehéz volt elhinni, hogy egy nagy szellemi forradalomnak a hősnője.

De ha a magyar asszonyok virtusaiban is túltett azokon akár mint gazda a kardosságával, akár mint vendéglátó a kedvességével (mindig volt a vanyarci kúrián négy-öt idegen hintó), télen azután egészen egy francia előkelő hölgy modorában élt. Leánya, Rudnayné, Borz utcai szalonjában, mint a Madame Adaméban, a magyar közélet jelesei gyűltek össze; államférfiak, írók, tudósok. Gyakorta megfordult ott Jókai, aki rendesen elfogult hölgyek előtt. Szilágyi Dezső, aki még jobban tudja őket szóval tartani, mint a férfiakat, Szász Károly, aki szavalt valamit, Gyulai Pál, aki disputált valakivel, Vámbéry, aki az utazásait mesélte, suhogó bíboros palástjában Haynald érsek, utolérhetlen csecsebecse egy ilyen abbé-arcú bíbornok egy női szalonban, még ha a nők protestánsok is, kivált ha oly szellemes a bíbornok, mint Haynald volt.

Szontagh Pál a klubban már elhasznált jóízű adomáit itt még mindig elmondhatta hatással, a páratlanul kedves Győry Vilmost itt is nagyon szerették, s természetesen el nem maradhatott Vadnai Károly, aki annyi ideig szerkesztette a nők lapját, hogy esze, okossága bizonyos asszonyi fifikával vegyítve, e körben érvényesült legjobban. E szép, feledhetetlen estéken Rudnayné végezte a háziasszonyi teendőket, de Veres Pálné vezette a társalgást. Ott ült mindig fekete ruhában, melynek egyedüli ékessége fekete gyöngyből állott; alig-alig szürkülő haja egyszerűen lesimítva tapadt a halántékaira, szabadon hagyva nagy homlokát, melyen alig volt észrevehető ránc. Szép, formás arcú öregasszony volt, rendes, takaros, testtartásában egyenes, élete utolsó éveiben is. Villogó barna szemeinek átható tekintete mindent észrevett. Az esze meg sebesebben járt a vitatkozásban, élénk taglejtésekkel beszélt, s kissé lármásan szeretett vitatkozni (ami aztán egész boldoggá tette Gyulai Pált). Szédítő gyorsan formulázta gondolatait, s őszinte nyíltsággal mondott ki igazságokat. Volt az előadásában, észjárásában valami tetszetős erő, valami sajátságos csillámlás, s ezért volt élvezet hallgatni.

Erős, hatalmas akarata, csodálatra méltó szívóssága sohasem hagyta el. Még a halálos ágyán is dolgozott. Onnan diktálta utolsó művét, »a lélektan«-t, a nőképző egyesület növendékei számára. A halál már fogta az egyik kezét - de az agyveleje még forrt, gondolkozott és alkotott.

Halála tavaly nyáron következett be...

De meghalt-e? Hiszen csak a teste porladozik a vanyarci kriptában a férjeé mellett, s az már úgyis erőtlen és gyenge volt. Ami benne értékes és becses volt, azt felosztotta Magyarország művelt hölgyei közt - s bár ezer meg ezer részre oszlott, mégis mindenki bírhatja egészen.




NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A MINISZTERELNÖK ESTÉLYÉRŐL

Ha vesszük azokat az alapmotívumokat, melyek ez estélyt előidézték, csak méltányolni lehet Bánffy büszke bátorságát, hogy ilyen módon gyűjtötte neje köré amaz úri hölgyeket, kik ragaszkodást és tiszteletet fejeztek ki egy rossz órában a kedves és szép miniszterelnökné iránt. Úgy hisszük legalább, hogy ez volt a motívum. De akármi volt is, egy bizonyos, hogy a miniszterelnöki palota áll még és le nem dőlt, pedig egy csomó polgári születésű hölgyvendége volt a kevély gobelines termeknek, s az arisztokrácia hölgyei közül csak kevesen voltak hivatalosak. Ah, lesz mit beszélni a városban a hét és kilenc pontos címerű kávéscsészék mellett! Hallatlan. Noch nie da gewesen! Milyen világ! Mon dieu, milyen világ!

De mindegy, a palota mégse dőlt le, s méltóságteljes kevély oldalfalának nagy fekete árnyéka ott reng most is csöndesen a napfényben csillámló Dunán - ellenben az országnak se történt semmi baja ezen borzasztó este óta (más lenne, ha fagyott volna ezen a hűvös estén), sőt merjük mondani, hogy ama pompás miniszterelnöki termek se néztek ki rosszabbul, mint egyébkor, mikor a haute-crème ott mozgott. Egy-két ismeretes családi gyémánt hiányzott - azokat olcsóbb és kisebb kövek pótolták -, de az asszonyok szemei csak olyan kékek, feketék és fényesek voltak, mint egyébkor, és senki a világon nem bírta volna kitalálni, aki mind a kettőt látta, de nem ösmerte, hogy mi különbség lehet a kettő között - már ti. az ékszerek kövein kívül -, de aki csak az ékszereket akarja, annak kár a Lánchídon áthajtatni, az egyszerűen álljon a Bachruch kirakata elé.

Aki azonban már azelőtt látta itt az arisztokrácia nemes hölgyeit és a mostani társaságot, és tudja a különbséget a kettő között, annak, ha egészséges észjárású ember, nem az motoszkált a fejében, hogy »nini, hisz itt máskor egy előkelőbb társaság volt« - hanem sokkal inkább az, hogy nini, hiszen máskor is ilyen társaságot kellett volna ide gyűjteni -, mert hiszen a miniszterelnök voltaképpen Magyarországnak az első tisztviselője, s ha ő egyszer estélyt ad (amire az évi büdzsé egyik számtétele is ösztönzi), ezen az estélyen ki kell fejezve lennie annak, hogy ő Magyarország miniszterelnöke, amely országban ugyanis találtatnak a művelt lakosság között nem grófok és nem grófnők is.

Egyszer megtörtént, hogy egy francia író részt vett egy fővárosi banketten, ahol bemutatták Ráth Károlynak.

- Mi ez a nagybajuszú úr? - kérdé.

- Polgármester.

Azután bemutatták Kamermayer Károlynak.

- Hát ez a Károly úr?

- Ez is polgármester.

Végre bemutatták Gerlóczy Károlynak.

- De már ez a Károly?

- Ez is polgármester.

Az utazó író bejegyezte a naplójába, hogy egy nagy várost talált kelet felé, mely csupa Károlyokból és polgármesterekből áll. Nos, ama régebbi miniszterelnöki estélyekről följegyezhette volna egy kis deduktív logikával, hogy talált egy országot, ahol csupa grófok és grófnők laknak.

Ám, ha Bánffy Dezső, aki végre is származásra nézve arisztokrata (éspedig sokkal régibb a legtöbbjénél), elvonulva a miniszterelnöki polcról, estélyt ad, meghívja oda a maga osztálybelieit, ez rendben van, ahhoz senkinek semmi köze; azt is értjük, hogy az udvar spanyol etikettjén nem lehet rést ütni - ki tudja, mire jó az a spanyol etikett -, de hogy a népképviseleti gyökérből sarjadzott miniszterelnök kizárja a miniszterelnöki palota estélyeiről a középosztály művelt hölgyeit, azon osztályét, mely Magyarországnak majdnem az egyetlen fönntartó oszlopa, ez igazán egy inzultus volt, amivel senki sem törődött, mert senki azelőtt észre sem vette (minden egyéb más bajunk között). Bánffy végre ebben is egy korrekt lépést tett előre. Minden bátorsága közt ez volt a legnagyobb bátorsága, mert még a vakmerő emberek is, akik az ágyúgolyótól nem félnek, hátrahökkennek a kilátásban levő gúnynyilaktól! Ah! Ezek az átkozott mérges szavú kis nyilak! Mennyivel sebesebben haladna a világ, ha az egyes nem félne a világtól!

De még más szempontból is nagy dicsérettel kell kiemelni ezt a szombati estélyt. Az első példát, mely a magyar társas élet fejlesztésére jótékonyan kell, hogy hasson. Kétségen kívül oly magas helyről kellett annak indulnia, aminő a miniszterelnök szalonja, hogy akceptáltassék, s ha lassan-lassan is, de követőkre találjon. Ti. arról az egyszerűségről van szó, melynek ellentéte egyik megölő betűje a magyar társas összejöveteleknek. A miniszterelnöknél nem folyt a pezsgő, nem álltak nagy garmadában a tengeri rákok és vadpecsenyék, egy kis teát hordtak szét a szolgák s valami kevés süteményt, ez volt az egész. De mindent pótolt a háziasszony szeretetreméltósága, ki ízléses fekete ruhájában igazán kedves és előkelő jelenség volt, s minden vendégével úgy tudott foglalkozni, hogy szinte azt kellett hinnie mindenkinek, kivált ha egy kis képzelőtehetség van benne (s az többnyire van), hogy ő az estély egyik központja. Ezért aztán mindenki jól érezte magát, jól mulatott, a pompás hangulattól megkapatva beleringatózott, és csak a Várból visszafelé hajtatva vette észre, hogy a feje nem kóvályog a pezsgőtől, és hogy a gyomrát nem nyomja a homár, ami a magyar estélyek rendes következménye.

Hát igen, félreismerhetlen a célzatosság e nagy egyszerűséggel (kivált, ha azt Bánffy teszi, kinek szinte szenvedélye folyton-folyvást adni a nagy ebédeket), hogy példát kívánt adni a magyar társadalomnak, ennek a szerencsétlen magyar vendégszeretetnek, mely úgy néz ki, mintha a karlsbadi fürdőigazgatósággal állana albérleti viszonyban (ámbár nem akarok gyanúsítani), hol ha három vendéget várnak, tíz vendég számára sütnek-főznek három nap, három éjjel, hol megtörténik - példák rá a gróf Vigyázó hajdani estélyei, hogy huszonhét ételt tálaltak föl elébünk, az ötödikig élvezett az ember, a tizedikig bámult, a tizediken túl kezdte lenézni az öreg Lucullust, de a huszadik ételnél már dühbe jött a vendég a szakácsművészetre és elhatározta, hogy holnap egy kis bablevest főzet otthon.

Valóban a társas érintkezés csak úgy lehető, ha olcsóvá lesz, s ezt csak azok tehetik, akik elég kiválóak arra, hogy divatba hozzák. A társadalmi érintkezés hiánya már eddig is érezhető volt; egyik nagy faktora a művelődésnek. Minden párizsi ember elmegy ebéd után csevegni valami szalonba, nemcsak az arisztokrata, hanem a legegyszerűbb polgár is. Négy-öt szalonba is elmehet, ahol jól érzi magát s műveli lelkét a finomabb társalgás a gyöngédebb nemmel. Nálunk nincsenek ilyen szalonok. Itt mindenki elmegy kártyázni, s ha valahová vacsorára hívják, magával viszi a szódabikarbónát is, s mikor hazajön éjfél után szalasztja az inast a masszírozó doktorért.

Ez csak az egyik rossz oldala a mi társasági érintkezésünknek.

A másik az, hogy a nemzeti erkölcs annyi költekezést provokál, amennyit a szegényebb sorsú ember nem bírhat meg. Ha egy közepes hivatalnok néha-néha meg akarja hívni az ismerőseit (s ha lányos apa, kénytelen vele), mindenekelőtt kölcsönt kell fölvennie.

Ezért emeltük ki a miniszterelnök estélyének ezt az oldalát, s ezért írtuk meg az újságba - mert ha ezentúl a számtanácsos estélyt ad és nem akarja különbnek, mint a magyar miniszterelnöké volt - az bizony a tanácsosné asszony rendes konyhapénzéből is kifutja.




A T. HÁZ A SZABAD ÉG ALATT

Akár szellemes vele kezdeni, akár nem, mégiscsak fontos szerepe volt ma az időnek, s azt illik legelőbb említeni.

Az idő szép volt, nem olyan őszintén szép, hogy az ember meg van bizonyosodva benne, hanem olyan kacéran mosolygó, hogy a következő percben már elborulhat, sőt eshet is, s jaj akkor sok vitézi ruhának.

Ez esetben nem a szabad ég alatt folyik le a megnyitás, hanem a mulatságok csarnokában, s akkor meg se jelennek e sorok, mert akkor nem is látom a megnyitást, minthogy se gróf, se báró nem lappang a cikkecske alá írt »Ipszilon«-ban, hanem csak egy egyszerű népképviselő, s a képviselőknek adott meghívókra az volt odajegyezve, hogy »ez a jegy a mulatságok csarnokába való belépésre nem jogosít«.

Jeles egy koponya lehet, akárkié legyen is, amelyikben ez a terv megfogamzott. Állami ünnepélyt csinálni s abból kizárni akarni a képviselőket. Érdemes volna ezt a rendezői koponyát előkeresni és egy barackot nyomni a búbjára.

De mondom, szép napfényes idő volt, s hogy ez a sérelem csak a papíron maradt, ellenben a koponya így se biztos. Ámbátor hiszen már több sérelem is esett rajtunk az innenső évezredben.

A királyi sátor a nagy iparcsarnokkal szemben volt fölállítva, és körülte gyülekeztek már kilenc óra óta a rengeteg számban meghívott nagy és kis urak, bennszülöttek és idegenek, mozgalmas és festői képet nyújtva a szemnek s dacára, hogy egyre telt, hatalmasan telt a nagy kiállítási tér, a kocsik beláthatatlan sora kígyózott az Andrássy úton, roppant megtorlódásban imitt-amott. »Ma teszi le a vizsgát Rudnay főkapitány« mondogatták az emberek, vetvén tekintetüket a sehol véget nem érő kocsikra, melyek mint valami apró, fekete cserebogarak látszottak mászni a messze távolban.

Bent eleinte a megérkezettek közt egy-egy újabb, eredetibb szabású ruha is lekötötte az érdeklődést. Jött Kossuth Ferenc zöld levelibéka kosztümben. Egymást döfködték a honatyák: »Nini, nézd csak!« Eleinte ez is elég látványosság volt. A kis Papp Géza pompásan nézett ki cseresznyepiros mentéjében mint magyar vitézke. De mindnyáját lefőzte Fenyvessy Ferenc, aki az inszurrekciós nemesek Mária Terézia korabeli ruhájában jelent meg, körbe elvágott, hátul elálló hosszú bekecs, nagy leffentyűs báránybőr kalpag, csak a copf hiányzott.

Meszlényi Lajoson aranyszínű atilla csillogott, általában a rikító színek voltak többségben, s teljesen megfordult az eddigi szokás; azelőtt a mágnásokon voltak pompás szövetek és gazdag ékszerek, s hova lejjebb eltűnt a ruhák pompája, élénksége; most a mágnások egyszerű, polgárias fekete ruhákat viseltek, s hova lejjebb nőtt a ruhák pompája, úgyhogy egypár lipótvárosi kereskedő úgy nézett ki, mint a húszas években a híres Esterházy herceg, aki gombok helyett gyémánt foglalatú apró órákat rakott a mentéjére. Bánffy ízléses fekete ruhában jelent meg, a polgár miniszterek ragyogó színekben. A képviselők csoportjában Apponyi volt a legegyszerűbb, igénytelen szabású, egészen dísz nélküli fekete posztó palástjában.

De hát annyi díszruha volt s annyi féle, hogy csakhamar megunta az ember és egyet se nézett meg többet. Bizonyos csömör fogta el. Az a képzelődés kezdte fölverni, hogy valami papagájkiállításon van, s ha valakin meglátott egy-egy frakkot vagy polgári übercíhert, szinte a lelke örült meg, mint valami régen látott megszokott kedves ismerősnek.

De jó szerencse, a honatyák szeme a ruhákról, mikor már éppen elunták, az érkező királyi családbeliekre fordulhatott. Minden perc hozott valami látnivalót. Most jött meg Koburg Lujza hercegnő. Az amott a szép Izabella főhercegnő! Mi volt az most? Kinek szólnak az akaratlanul elröppent éljenek? Ki jön? Mintha friss szellő lebbenne, női ruhasuhogás támad, Stefánia, az özvegy trónörökösné délceg alakja bontakozik ki.

Közben a nagykövetek páholya is megtelik. Itt van aztán sok mindenféle egyenruha, amit a földkerekség összes szabótalentumai kigondoltak. Hát igen, itt vannak a nagykövetek, mind itt vannak, s ez sokat ér, de mégis legtöbbet ér az, aki itt nincs. Agliardi nem jött el (szűk lett neki Macedónia), Locatelli helyettesíti. Ellenben a legboldogabb, bár a legutolsóbb lenne másképp e fényes társaságban, a perzsa konzul, a mi derék Schosbergerünk. Képzeljenek uraim olyan szerencsét. A kiállítás reggelére merénylet történt a sah ellen, persze otthon Teheránban, s most már mindenki a perzsa konzult keresi, megrohanják, kézről kézre adják, nagyurak, grófok, hercegek utat vernek maguknak az öklükkel, hogy eljussanak őhozzá, Schosbergerhez, tudakozódni, részvétet kifejezni, és Schosberger arca ragyog a mosolygástól, az örömtől, és Schosberger azt feleli a tudakozódóknak:

- Kósza hír lesz az egész. Ostobaság az egész. Mert hiszen nekem tudnom kellene róla.

Ezt mondja és csak egyre ragyog az arca és fénylenek a kék, apró szemei.

- Nem igaz, nem igaz. Hogy volna igaz, ha én nem tudom?

És szájról szájra jár a hír e fényes gyülekezetben, melynek nagyjában az ocsúja is excellenciás urakból áll, hogy Schosberger mit mond.

- Schosberger így, Schosberger úgy. Schosberger semmit se tud. Schosberger nyugodt. Schosberger nevetgél. Schosberger azt mondja, hogy őneki nincsenek hírei.

Ami kevés érdeklődést Schosberger meghagyott, azt a japán követ fiatal felesége emésztette föl, egy csinos mongol úrnő. Igazán jó ötlet volt a japáni követ őexcellenciájától, hogy kedves nejét elhozta, akit Rohonczy legott észrevett, mire aztán, mintha csak a Ház karzatán volna, egyszerre feléje fordult a honatyai érdeklődés.

Kicsiny, törékeny, graciózus alak; ferde vágású bársonyfekete szemeiben valami sajátszerű, bűvös ábrándosság ég.

De már türelmetlenül kezdik előkeresni az atillák hátulsó zsebeiből az óráikat a honatyák:

- A királynak már itt kellene lenni.

- Pont fél tizenegy!

- A király mégse jön. Hogy van az?

Perczel Béni gépiesen szól közbe, megcsörömpöltetve a fringiáját:

- Ne menjetek haza!

De jön is már a király. Távoli morajt hömpölyget a levegő valahonnan a Fürdő utcából. Jön a moraj, jön, jön, mindig közelebb. Dübörögni látszik már a föld is. Nem a négy fehér arab paripa lábdobajától, mely a király hintóját röpíti, hanem a tömeg örömmámorától.

Jön már a király! Jön már a királyné!

Megmozdul az egész mező. Új elhelyezkedés. Ki-ki igyekszik közelebb a bíbordrapériás sátorhoz, melynek barokk kupoláján a korona másolata fürdik a napsugarak özönében.

Megharsan a trombita. Itt van a király! Lázas hullámzás támad, és csakhamar nagy éljenzsivajban feltűnik a király alakja az emelvényes sátor előrészében: jobbról a király, balról a királyné. Mögöttük jó távol a kíséret, a főhercegek és főhercegnők rangsorban. A király huszártábornoki egyenruhában áll meg daliásan, katonásan, a királyné is a régi délceg, sugár királyasszony, de arcán látszik a bánat, szemének fénye megtört, fekete ruhája nagy, mély, soha le nem vethető gyászt hirdet, fekete legyezőjét váltig az arca elé tartja... el se veszi onnan, hacsak nem egy szempillanatra. Még szép is... Még ott van a régi kellem e finom, szelíd vonásokon, de ott van az örök felhő is...

Közeledünk végre a történeti mozzanathoz. Most mindjárt vége lesz... mindjárt megnyílik a kiállítás.

Dániel Ernő beszélni kezd. Beszédét, ahol a király neve előfordul, orkánszerű éljenzés szakítja meg. Hát még ahol a királyné neve fordul elő! Kecsesen bólint a fejével a fölséges asszony; egy mosoly jelenik meg az arcán, bágyadt, elillanó, s megint csak visszajön szomorúsága, az elűzhetetlen.

Egy kicsit hosszúra nyúlt a miniszter beszéde, s mire a király felelt, be sem végezhette, már megszólalnak a kiállítási harangok. Sehogy se klappolt össze a dolog. De a király megnyitója gyönyörű volt, dicséret illeti érte Bánffyt.

Éljenzett mindenki lelkesen, meghatva még Kossuth Ferenc is éljenzett, csak Ugron Gábor kritizált itt is:

- Különb beszédet tudtam volna én a király szájába adni ennél.

- Vajon?

- Csak rövidet, egypár szóból állót. Azt, hogy: »Ide jöttem hazámba, és sohase megyek innen vissza többé. Amen.« Akkor lenne itt még csak éljenzés.

Persze, persze. De már ettől a beszédtől is, melyet értelmes csengő hangon, eléggé magyaros kiejtéssel mondott el a király, el volt mindenki ragadtatva. Ezer szerencse, hogy ezúttal messze állott a királyi sátortól, fringiájára támaszkodva, gr. Széchenyi Pál.




NÉMELY ÉSZREVÉTELEK A BANDÉRIUMRÓL

Boszorkányság volt-e mind az a látvány, amely a szempilla egyetlen mozdulatára elfut, vagy igazán lefolyt tény? Én láttam-e csak vagy mindenki? Mert álom és valóság közt csak ekkora a különbség. Egy ember álmodik-e vagy egész ország egyszerre lát egy álmot.

S ha álom az egész (az ezerkettedik éjszaka), vajon az incselkedő dzsinn előre taszított-e a jövendő századokba, vagy hátra lökött a ragyogó múlt időkbe?

Nagy porfelleg támad. Megdübörög a föld. Heroldok vágtatnak előre riadó harsonaszóval, tajtékos lovakon. Lázas hullámzás támad a türelmetlen sokaságban.

- Jönnek! Jönnek!

Fehér kócsagtollerdő rezeg a levegőben. Arany, ezüst csótáros paripák hányják-vetik a fejüket, nagy kényesen hordván a hátukon brokátba, bársonyba öltözött leventéket, mintha ezer király érkeznék nagy pompával. Messziről tündökölnek a kalpagok, csalmák forgóin a drágakövek.

...Hallgass el Seherezáde, én mesélek.

*

Ott várakoztak már kora reggel óta az országgyűlés gyalogos tagjai az új országház lépcsőin, hol két hatalmas árbócon lengett a magyar és horvát zászló. Minden új volt itt, a szép palota egy kővé vált tündérmese, újak, szokatlanok voltak magok az emberek is. Nagy kardcsörtetve járt-kelt Perczel Béni fekete panyókájában, s éppen nem csodálkozott rajta, hogy már 9 órakor érkeznek a délre hirdetett ülésre. S micsoda marcona kemény alakok jöttek, mintha az ősök képei, régi magyar vitézek keltek volna életre rámáikból. Az ördög hinné el, hogy ezek hétköznap csöndes, báránytermészetű mamelukok. Pap Samu maga olyan daliásan néz ki és zordonan, mintha legalább tíz embert ölt volna meg (persze karddal és nem recepttel). Ucsu kucsmáján is kényesen fürdik a napfényben a kócsagtoll. Mintha az öreg Szvatopluk volna, ki Árpád elé hódolni jövén, magyar díszbe öltözik vala. Fenyvessy Ferenc a jó Gvadányi generálist jelképezi, de persze még hadnagy korából. Horánszky Nándor a büfében ül egy hosszú asztalnál, kezét búsan nyugtatva kardmarkolatján, mint a tépelődő Petur bán. Általában az egész asztal, mely körül csupa középkori daliák ülnek medvebőrös kucsmákban vagy hetyke fiatalos kalpagokban, úgy néz ki, mint a borozási jelenet a Bánk bánban. A bájos Melinda (a büfé leány) pogácsát, »kanapé«-t hord és pezsgőt. Az asztal különben is görnyed mindenféle finom hideg ételektől, s ad libitum ehet-ihat mindenki két forintért akár főrend, akár népképviselő. Minden gyomor egyforma. (Drexler szerint) mindenik két forint terjedelmű. Ezzel is többet tudunk most már. Ezer év kellett ennek is a konstatálásához.

Gazdag színpompájában elkápráztató látványt nyújt a részint délceg, részint potrohos alakok nyüzsgése, zsongása, melybe sarkantyúpöngés és kardcsörgés vegyül vagy pedig a mentelánc zördül meg. Hadias, festői kép ez. Csak egyetlen középkori vitézen csillanik meg egy modern szerszám. A vitéz orrán ugyanis egy rézbe foglalt pápaszem fénylik zordonan.

Nini, nini, ez biz a kis Sturm vagy mint Jókai nevezte el a Futtaky utódját: Csoszogi úr.

Még ő is szemrevaló és félelmetes.

*

Denique mégis a ruha teszi az embert.

De már megszólaltak a harsonák...

Rohan mindenki le az új országház udvarára, s megtelik a mező száz és száz bíborba-bársonyba öltözött középkori főurakkal.

*

Betűrendben jönnek a városok és megyék. Elől a zászlóvivő. A törvényhozók lova mellett csatlósok lépkednek, akik a lovat átveszik, míg a törvényhozó leszáll, hogy részt vehessen a két Ház együttes ülésén. Így lehetett ez valamikor a rákosi országgyűléseken.

A bandérium már szögrül-végről le volt írva mai lapunkban, e ragyogó kép festésébe most nem bocsátkozunk (nem, mert idejét múlta, sokáig fognak arról még beszélni), de mert igazán lehetetlen leírni, csak némely általános észrevételekre szorítkozunk - hasznos tanulságul, ha majd a koronázás negyvenéves jubileumát üljük.

Az effektus kétségkívül így is rendkívüli volt. A külföldi diplomácia el volt kápráztatva.

Goluchowski így nyilatkozott:

- Ilyen pompáról nem volt még fogalmam se.

Noha Goluchowski lengyel - azt pedig Türr Pista mondta, végignézvén tegnap a hódoló menetet:

- Ilyet a világ egy nemzete se produkál, csak az orosz bírna, ha kedve volna hozzá, s csak a lengyelnek volna hozzá kedve, ha pénzzel bírná.

Igen, a bandérium csodaszép volt, sokkal különb, mint az 1867-iki koronázási bandérium, a korábbi királyok alatti bandériumokat nem is említve.

Már mikor a budapesti bandérium feltűnt, az volt a nézet: »Denique nem a ruha teszi az embert, hanem a ló.« De amint azután feltűnt az Abaúj megyei remek bandérium, egy csapat szürke dolmányos, hajporozott Mária Terézia korabeli lovag, kitört a meglepetés és tetszés moraja a tömegekben. S még tán ennél is nagyobb szenzációt keltett a brassói szászok nemes ízlésű Apafy korabeli ószász kosztümje, végtelen egyszerű fekete kapcsos menték, s nagy lefityegő fehér csipke nyakkendők.

Szóval, a szem hamar betelt a bár fényes, de semmitmondó úgynevezett mágnás ruhák nézésében. Az ember Grünbaum és Weinert érezte ki bennük, mígnem a többiekben a kor és a különböző régen eltűnt osztályok idéztek elő fenséges hangulatot. Általában csak azok a bandériumok hatottak, melyek egyöntetű s valamely időszakot vagy osztályt jellemző ruhába öltözködtek. A torontáli perzekútorok olcsó jelmeze százszor több hatást tett, mint az úgynevezett úrlovasok szeszélyesen összeválogatott ezerszínű s néha egész vagyonokat érő ruhái.

A fővárosi szabók maguk ízlésére hagyatva megmérhetetlen sablont vittek be a magyar díszöltözetbe. Az akadémia előtt álló Széchenyi ruháit varrták meg különböző színű szövetekből.

Hogy a bandérium olyan világraszóló hatást tett, azt az egyöntetűen öltözött csapatoknak lehet köszönni, a szepesi lándzsásoknak, a liptói páncélos vitézeknek és az egri bandériumnak, melyből egyszerre egy sereg Dobó István ugratott elő. Volt is taps és éljenzés, amerre mentek.

Felejthetetlen benyomást keltett a Fehér megyeiek bandériuma fehér, aranyos zsinórú dolmányokban párducbőrrel (a párducot persze nem otthon lőtték).

Mondani sem kell, hogy ahány ember, annyiféle szemüvegen bámult, ámult a bandériumon. Én egy konok pénzügy bizottsági tag és egy nagy vadásznak ösmert gróf között állottam, előttünk két szép asszony nézte az országház ablakából a már tikkasztó pompát.

A pénzügyi bizottsági tag váltig azt hajtogatta:

- Mennyi pénz lett itt pocsékká! Mennyi tömérdek pénz! Pedig voltaképpen ez se egyéb, mint egy nagyobb szabású veteránoskodás.

A vadász mindannyiszor felförmedt, amikor egy-egy farkas kacagányos lovas jött.

- Teringette! Hol lőtték azt a sok farkast? (Egyre nyugtalanabb lett.) Ezer ördög, ezek minden farkast kilövöldöztek.

A szőkébbik hölgyecske minduntalan megcsípte a társnője szép fehér vállát:

- Nézd csak, Ilona, milyen termet, milyen vállak! Ugyan nézd már, édesem.

A nem egyöntetű úrlovasokból csak a tizenegy zászlóvivő keltett nagyobb figyelmet. - Mintha megannyi fejedelem hozná tartomány zászlaját. Magyarország zászlaját, melyet báró Vay Béla vitt, széltében éljenezték az útvonalakon. Nagy érdeklődés tárgya volt a régi Rácország zászlaja is, melyet a derék gróf Keglevich István lobogtatott, s melyért annyiszor harc folyt nemrég a parlamentben. Az érdekes zászló pórul járt. Keglevich leesett vele a lórul, és a zászló nyele kettétört.

Mikor később a zászlókat a kupolaterem márványfalához támasztották, a törvényhozók sorba odamentek a zászló összekötözött nyelét veregetni.

- Rossz ómen - mondák.

- Persze, hogy rossz ómen - felelték az öregebb országnagyok -, de Szerbiára nézve.

Amire összerezzent Darányi miniszter. Mert ha Szerbiára valami nagy csapást akar a mennyei gondviselés mérni, mi lehetne az egyéb, mint egy jóravaló sertésvész.




KIRÁLYNÉ A TRÓNON

Hármat koppantottak a pálcás urak, s belépett a királyné, elpusztíthatatlanul nyúlánk termetével. Leült a trónon ura mellé balról Magyarország patrónája. Ezer szem szegződött a trónra, melyre újonnan hímezték Magyarország címerét ibolyavörös mezőre, s melynek mennyezetét két nagy hófehér strucctoll-bokor díszíti a hajdani nemzetiszín strucctollak helyett. De még több szem nézte a királynét.

Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arca volt fehér és végtelenül szomorú... Egy mater dolorosa.

Ah, a régi arc ez még. Az, amelyet a bűbájos képekről ismerünk, a vékony, nemes vonások, az elől lenyírt kicsi haj mint selyemrojt húzódik a homlokra, s fönt a dús hajfonat minden koronánál szebb korona. Ő az, ő. De a bánat már rajta hagyta a nyomait ez arcon, sokat pusztított - a kép még ugyanaz, csakhogy úgy tetszik, mintha ködben volna.

Nagy szempillái le vannak eresztve, élénk, kedves szeméből nem látszik semmi, ott ül csöndesen, majdnem érzéketlenül, mintha nem látna senkit, nem hallana semmit. A lelke, oh a lelke másutt lehet. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem jelzi érdeklődését. Olyan, mint egy fehér szobor a szomorú fehér arcával. Viszi, viszi a nagy bánatot mindenüvé és hiába koppantanak háromszor a pálcás urak, az a nagy bánat el nem ijed attól, vele jön ide is.

És aztán elkezd beszélni Szilágyi, szép lassan, ahogy a trónnál illik. A király hovatovább figyelni kezd. Egy szó, egy gondolat megkapja és szeme ott csügg a nagy nemzeti szónok ajkán - de a királyné arcára semmi sincs írva. Semmi, semmi. Olyan fehér és olyan mozdulatlan.

Hát egyszer csak belevegyíti a szónok a királyné nevét is. Még csak a szemöldje se rezdül. Beszélhetnek a szoborról a szobornak.

De a királyné nevének hallatára egyszerre csak fölzúg az éljen. És milyen éljen az! Mintha a szívekből szakadna ki egy érzelmi zivatar. Megremegnek a trónterem sárgás márványfalai. Valami csoda hang volt az, amit nem lehet leírni vagy megmagyarázni. Volt ebben az éljenben zsolozsma, harangzúgás, tengermorajlás, gyöngédség, érzés, még talán virágillat is.

S az érzéketlen felséges fej megmozdult. Gyöngén, alig látszólag intett köszönetet. Valami csodálatos kecs volt abban.

S az éljen fölharsant még erősebben és nem akart megszűnni percekig, szállt, szállt föl a boltozatokig és megrengette a boltozatokat. A fehér strucctollak reszketni látszottak a hanghullámoktól. Az ország nagyjai és törvényhozói nem elégedtek meg a mámoros kiáltásokkal, kalpagjaikat, csalmáikat lengették, s egy sűrű erdő támadt fönn az emberek feje fölött sastollakból, kócsagokból, hűs szellőt támasztva a fojtó meleg levegőben. Ilyen legyezője is kevés királynőnek volt még.

A szónok abbahagyja beszédét és várja, míg a féktelen lelkesedés lecsillapul. Hasztalan, nincs határa.

A királyné lesüti fejét... és az a hófehér arc egyszerre csak elkezd pirosodni... mindig jobban jobban. Először csak nem olyan fehér többé, aztán olyan, mint a frissen szűrt tej, mintha rózsaszínnel volna befuttatva, aztán piros lesz, mint az élet, piros, egészen piros.

Milyen káprázat! Ferenc József király mellett ott ült egy életpiros királyné.

Egy percig tartott az egész. Szemei tágra nyíltak, s a régi ragyogás kicsillant belőlök.

S a szemekből, melyek úgy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomorú országot vidítottak föl, egy könnycsepp buggyant ki. Százan és százan látták ezt a drága csöppet. Megvolt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta vidítani a királynét.

De csak egy percig tartott.

A felséges asszony szeméhez emelte csipkés zsebkendőjét, letörölte vele a könnyet. Az éljenzés megszűnt, a szónok folytatta a beszédet, s a királyné arcáról kezdett lassan-lassan lefogyni a pirosság, mint ahogy a kés pengéjéről szemlátomást illan a ráfújt lehellet.

Egy perc és a király mellett újra ott ült a gyászba borult királyné, a Mater Dolorosa, halványan, csöndesen, érzéketlenül, mint egy fehér mozdulatlan szobor, mely egy édes arcra emlékeztet.




KITÜNTETÉSEK

- Egy kis polémia -

Egy fővárosi laptársunkat, széles unalmában a millenáris kitüntetésekről elmélkedvén, kétféle bosszúság fogja el. Az egyik amiatt, hogy kiket tüntettek ki rendjellel, s ezek közt persze a derék Tiller szabómester a legvörösebb posztó. A másik bosszúsága az, hogy kiket nem tüntettek ki rendjellel, s ezek közt van az én nevem is, három kiváló íróé mellett. Ez adja meg nekem a jogcímet a következő kedélyes sorokra.

Mindenesetre köszönöm a jóakaratot (mi újságírók segítsük egymást), de nem osztom t. laptársunk kedvetlenségét, csak részben. Ti. abban a részben, hogy az csakugyan nem felel meg az igazságnak, hogyha a Klobusitzky, Morzsányi és Melczer képviselőtársaink szabója, Tiller úr, megkapta a rendjelet, miért nem kapta meg a mi szabónk, Grünbaum és Weiner is a rendjelet? Ez engem is bánt. Képviselők közt még lehet különbséget tenni, de a képviselők szabói közt különbségeket tenni nem helyes. Mert mit fog most már Grünbaum és Weiner gondolni felőlünk, akik nála varrattuk a ruháinkat? Bizonyára így fog töprengeni: »Micsoda pipogya képviselők kerültek hozzám!«

De ami az írók kitüntetését illeti, bár a három fölhozott íróbul az egyik (Jókai) már többször részesült királyi kitüntetésben, ebbeli nézeteit tisztelt laptársunknak egyenesen kifogásolom. Szerintem az írók számára a rendjellel való kitüntetés már a foglalkozás sajátos természeténél fogva céltévesztett vagy legalábbis fölösleges.

Mert a miniszternek sokszor lehet szüksége a rendjelekre, mint manifesztációjára a változatlan vagy fokozódó fejedelmi kegynek, melyből erejét meríti a sikeres kormányzásra. Sőt más állami hivatalnok is, kit fölülről a főnöke nyom, alulról a felek molesztálnak, bizony rászorul lankadó munkakedvében egy kis élesztésre az államfő részéről. Mi egyéb fokozhatná a katona buzgalmát, hűségét, ha nem a legfőbb hadúrnak egy, a gomblyukon látható megelégedése? És mit szóljak a magas arisztokráciáról? Szegény nagyurak! Nekik olyan üres a világ, ők oly keveset érhetnek el - mert már születésükkor mindenük van: rangjuk, fényes nevük, nagy vagyonuk. Mi az ördög izgassa őket, kik előtt minden nyitva áll, és csak egy bezárt hely van: a király rendjelkazettje. Ó, ez a kazett! Ebben még vannak kívánatos, elérhetetlen holmik!

A végére hagytam a filisztert. A filiszter éppen azért filiszter, hogy mindig azt nézze, amit a sablonemberek csinálnak. Ha azok faggyúgyertyát esznek, akkor a filiszter is azt eszik. Ennél még csak egy rosszabb faj van, a stréber; mert a stréber licitál; ha azt látja, hogy az előkelőbbek faggyúgyertyát esznek, fogja magát, nemcsak azt eszi ő is, hanem folyadékká olvasztva issza is. Hisz azért stréber. Ezek persze törekszenek a rendjelre. Ezeknek ér is az valamit, néha sokat is.

De mit tegyen a rendjellel az író? Mitől jó az neki? Többet érnének-e azért a Petőfi munkái, ha oda volna írva a címlapjukra: »Írta Petőfi Sándor, kir. tanácsos«?

Az íróság az egyetlen foglalkozás, melynek fénye, sikere a sokaság véleményére van alapítva. Ha tetszenek az író munkái, mindennap, minden lépten-nyomon megkapja az ő nemes hiúsága a maga táplálékát - nem szükséges azért a királyi kazettnek kinyílnia. Az ő illetékes faktora, aki biztassa, buzdítsa, kitüntesse, a közönség, ahonnan frissen, közvetlenül kapja a lelket üdítő nektárt, és nem vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére.

Hiszen a rendjeleknek is ez a céljuk azokra, akik másnemű funkciókban a hatalom legelső forrásától kell, hogy várják az elismerés jelét. De egy íróval szemben a leghatalmasabb király se egyéb, csak egy olvasó - aki két olvasó ellenkező véleményét már le nem bírja verni.

Hozzá tehetném még azt is, hogy egy író könnyebben tehet híressé egy királyt, mint egy király egy írót. De én azt nem mondom, mert örülök rajta, hogy olyan nagy király idejében élek, aki alatt a legnemzetibb író is álszemérem nélkül lehet lojális.

De a rendjeleiből, megvallom, nem kívánok sem a magam, sem az írótársaim részére. Vagy ér valamit egyikünk-másikunk, és akkor megadja a nagyközönség elismerése, ami kijár, a kor divatjaihoz képest egyszer nagyobb, másszor kisebb mértékkel; vagy pedig nem ér egyikünk-másikunk semmit, s ezen a rendjel sem segítene. A király rendjelei sokkal hasznosabban s helyesebb fokozatban használhatók őfelsége egyéb hű alattvalóinál.

Mert ahol Arany János és Jókai, akik századokra szóló dicsőségére dolgoztak nemzetüknek, kisebb rendjeleket kaptak, a fönnálló rendjeladományozási rendszer szerint, mint egy nagyhasú főispán, aki tizenöt évig csibukozik, és köpköd csempészett dohányból a megyeházán (a még magasabb rendjelek tulajdonosairól nem is szólok) - ott, aki az írók kitüntetését sürgeti, voltaképpen azok deklasszifikálását akarja.

Én nem akarok ezen rendszer ellen küzdeni. De konstatálom, hogy a rendszer olyan. Mert valaminőnek csak lennie kell. És ha egyszer olyan, ne kívánjunk az íróknak rendjeleket. Ezt követeli az egyszerű okosság.

Ha teszem azt - ad absurdum vive a hasonlatot -, egy olyan rendszer állana be (mondjuk, egy excentrikus királyné alatt), hogy táncolási képességek szerint osztanák az állami rendjeleket, akkor Tisza Kálmánnak alig juthatna egyéb a koronás ezüst érdemkeresztnél, Széll Kálmánnak se különb, Zichy Nándor gróf legfeljebb a Ferenc József-rend kis keresztjével kelletné magát a papoknál, Szuhányi Ferenc, Papp Géza és Meszlényi Lajos ellenben viselnék az aranygyapjút.

De ez esetben, tudom, tiltakoznának is nagyjaink, és mert okosak, azt mondanák: »Nem kell rendjel«.

Azért tehát, tisztelt laptársunk, hagyjon ön békét a mi becsületes, megviselt írói frakkjainknak, amelyek csöndesen és megelégedetten lógnak a fogasainkon, s többé-kevésbé hasonlítanak a valóságos excellenciás urak frakkjaihoz. Minek azokat a gomblyukakat piszkálni rajtok?!

Jól tessék engem megérteni, nem valami demokratikus hóbort vagy bohém gőg mondatja velem ezeket (ilyen bogarak nincsenek bennem), hanem egyszerűen az írói világ érdeke, a megóvás a deklasszifikálástól - és mert az írókra nézve fölöslegesnek is tartom a rendjeleket.

Ám, ha egyszer a királyunk azt mondaná: »Olvastam az ön könyvét, és igen jól mulattam vele«, ez bizony nekem is nagy örömet okozna, és egy álló esztendeig lenézném Gyulai Pált.




A SIKLÓ-ESET

Két okból is csúnya és sajnálatos az egész. Először sajnálatos az, hogy megtörtént, s hogy éppen a vendégeinkkel történt, akiket egész szívünkkel igyekeztünk jó hangulatba ringatni magunk és országunk iránt. De még sajnálatosabb és lehangolóbb magánál az esetnél azon mód, mellyel a sajtóban tárgyaltatik. Mert ez mutatja, hogy minden érzékünk elveszett. Csak a pártszenvedély sugallta marakodási ösztön nem. Elveszett ugyanis nemcsak az igaz érvelésre való törekvés, de az ország reputációjának kímélése se zseníroz, csak üthessünk azon egyet, akire éppen momentán a fogunk fáj. E kolosszális újságírói cinizmus nem törődik semmivel a világon, üt, vág poroló pálcájával, ahol egy jól kikefélt posztókabátot lát, ha mindjárt a saját édesapja van is benne.

Így lehetett aztán olvasni, hogy a különben is túlzottan kiszínezett sikló-malőrért Dániel Ernő a felelős.

Azt is lehetett olvasni, hogy Vörös László az oka.

Lehetett olvasni, hogy az országban elharapózott rendetlenség és ázsiai rendszer az oka. (Pfuj urak, nem szégyenlik hazájukat rossz hírbe keverni az idegenek előtt?)

Egy lap össze szidta a gépészt, minek ment hamarabb haza.

Egy másik lap a fűtőnek esett, hogy minek vállalkozott az utasok szállítására. De a boldogtalan fűtő vigasztalódhat, mert ha nem vállalkozott volna a szállításra, akkor is szidták volna.

Egy harmadik lapnak az az álláspontja, hogy Országh Sándor a főbűnös, azt kellene fölakasztani. (Országh ugyanis elnöke a sikló részvénytársaságnak.)

Egy negyedik újság, amelynek éppen a rendőrséggel van most torzsalkodása, Rudnay főkapitányra okád tüzet és mérges nyálat a sikló-afférért. Mert őneki kellett volna elrendelni, hogy a sikló tovább járjon.

Akad továbbá lapvélemény, mely Barkassy miniszteri tanácsost vonta felelősségre. Hogy mi módon gondolja ő az összefüggést a derék miniszteri tanácsos és a sikló között; az azon örökös titkok közt fog maradni, amiket a gondviselés fönnhagy kutatni az utókornak. A dolgot még az is komplikálja a későbbi nyomozó tudósoknak, hogy Barkassy több mint egy hét óta valahol a külföldön utazik.

Az összes lapokat át nem lapozhatván, nem lehet tudni, nincsenek-e még többen is megtámadva a sikló-szerencsétlenségért. Például Menelik király vagy Baltik Frigyes evang. püspök.

De Bánffy Dezső megtámadtatását ez ötletből olvastam. Persze azon a címen, mert az ő vendégei voltak, akiket a baleset ért.

Nos, az összes támadásokból csak ez az egy pszichologikus, csak ezt az egyet érti az ember. Nem ugyan a házigazdai szerepe miatt, mert a házigazda az egész világon csak addig házigazda, míg vendégei el nem távoznak a házából (a házigazdaság végre is nem olyan örökös dolog, mint a delegátusság); hogy aztán a vendégekkel útközben mi történik, arról ő nem felelős.

De mégis várható volt, hogy Bánffyt megtámadják az újságok. Mert Bánffy az első magyar miniszterelnök, aki a sajtó és emberei iránt bizonyos szokatlan előzékenységet tanúsított párttekintet nélkül; kitárta előttük termeit, leereszkedés nélküli magyaros vendégszeretettel odaültette asztalához, összevegyítvén őket a legelőkelőbb elemekkel, bevezette családi tűzhelyéhez, ezáltal is kimutatván, hogy van érzéke annak a nehéz társadalmi problémának megoldásához, a magyar arisztokratizmusba belevegyíteni ama sajátos demokrata motívumokat, amelyek benne megvannak, törvényeiben, gondolkozásmódjában tért foglaltak, de minden irányban életre kelni nem tudtak. Hát természetes volt, hogy ezt a nemes államférfiút meg kell ezért marni. És éppen az újságoknak. És éppen akkor, midőn az újságírók tiszteletére rendez egy ünnepet a palotájában.

Semmi az. Így kellett ennek lenni. Mert mindig így volt. Ez az örök emberi. Sőt az embereknél szelídebb állatok is úgy csinálják. A jámbor méh is azt csípi meg, aki vele foglalkozik. De az okos kígyó is.

Bánffyt mi ennélfogva nem is védelmezzük. Ő rászolgált erre. Miért nem vitette haza a vendégeket! Vagy ha már nem, legalább be kellett volna az életüket biztosítani a Hegedüs Sándor valamelyik intézetében. De hát Bánffy nem előrelátó.

Ám, legalább az újságoknak kellene előrelátóknak lenniök, s néhány bőrhorzsolásért nem csapni olyan nagy riadalmat, s nem akarni mindenáron kompromittálni az országot, úgy tüntetve azt föl, mint egy rend, egy fegyelem nélküli Abderát egy hatodrendű balesetért, aminők a nagyvárosokban minden lépten-nyomon előfordulnak.

Hiszen olyan egyszerű és kényelmes lett volna megírni az igazat, hogy a miniszteri palota egyes vendégei az estély után a siklóhoz siettek. A fűtő azt mondta, a sikló már nem jár ilyenkor. A miniszterelnök vendégei valami extrawurstot akartak. Az ördögbe is, az ember nem szereti, ha akadályt talál, kivált abban az órában, mikor a miniszterelnök vendége. Mindenik azt hiszi, hogy abból a nagy hatalomból őrá is ragadt valami, s még érzi egy darabig, mint a parfümöt, mely a hölgyek hajából áradt ki. A vendégek követelték, hogy a fűtő vigye le őket. Hencegtek is egy kicsit, még fenyegették is, hogy így-úgy, még ő mer ellenkezni a miniszterelnök vendégeivel!

A fűtőkben pedig tudvalevőleg nem éppen mindig lakozik oroszláni bátorság (rendesen nem a tábornoki karból kerülnek ki), tehát a mi szerencsétlen fűtőnk nem tudott ellenállni, levitte őket, de rosszul, s megtörtént a sajnálatos baleset.

Amiből azonban nem az következik, hogy nem jó a miniszterelnök vendégének lenni, hanem csak az, hogy nem jó a siklón járni, amikor már nem jár a sikló.




FELELET JÓKAI MÓRNAK

Jókai Mór mesterünk, az írók nagy mogulja, a »Kitüntetések« című tegnapi cikkemre egy enciklikát bocsát ki, vagyis atyai barackot nyom a fejemre, körülbelül azt akarván kifejezni: »nem úgy van az, amice«, amelyre azonban röviden felelek. Csak egypár szót.

Nem csodálkozom, hogy Jókai nem helyesli a rendjelek felől táplált nézetemet, vonatkozással az írói mesterségre. Ez egyéni dolog. Elég olyan fát láttam én már, amely szeretett lefelé nőni.

Ami az érveit illeti, azok igen könnyen kiparírozhatók. Ő ugyanis azt mondja, hogy az csak Deák Ferencnek állott jól, hogy az érdemrendeket negligálta. A kisebb embereknél bajos az ilyen.

Én ugyan egyetlen szót se szóltam a rendjelek ellen, sőt elismertem azoknak buzdító hasznos voltát másnemű foglalkozásokban, de ha már a nagyközönségnek írok, és olyan írói presztízzsel, mint Jókai Mór, mégis arra tanítanám az olvasót, hogy inkább Deák Ferenchez hasonlítson, mint Posner Károly Lajoshoz.

Még csak egyet említek ezen kívül.

Jókai azt mondja tárcája végén, hogy rendjelet visszautasítani nem lehet.

Erre mondják azt - így kiált föl -, hogy a legnagyobb szerénység a legnagyobb büszkeség.

De vajon kik mondják ezt? Szókratész, Demkó Pál vagy a Béla király névtelen jegyzője? Én legalább sohase hallottam, és nem is akceptálom.

Hanem azt igenis mindenkor hangoztatni fogom, hogy vannak bizonyos pozíciók, ahol a személy nem jön számba, ahol a pozíció fényét és méltóságát fönntartani kötelesség, mert a pozíció az utódok öröksége és az elődök megszentelt piedesztálja.




A BANDÉRIUM

Elámultak a külföldiek: még sohase láttak ilyet. Magok a magyarok se hitték, hogy oly szép lehessen a hódoló menet. A részeket mind ösmerték, ilyet is láttak, olyat is láttak már, de az egész együtt mégis egy nagy meglepetés volt még nekik is, mert utolérhetlen tündérmesébe való valami volt.

Türr István, aki immár nem hoz nekünk puskát (bár inkább elvinne egypár százezeret a nemzeti fegyvergyárunkból!), s aki ott volt a század második félének minden parádéjánál, elragadtatva kiáltott fel, a menetet nézve:

- Ilyet csak a lengyel tudna, ha tehetné, s csak az orosz tehetné, ha tudná.

Az előbbinél megvannak a pompás történelmi kosztümök, az utóbbinál megvannak a különféle fajok festői ruháikban.

Maga a király is, ki palotája erkélyéről nézte a menetet, többször odaszólt a környezetéhez élénken:

- Bámulatos! Ilyet én nem is képzeltem.

Egy-egy csapatnál a bámulat felkiáltásai hallatszottak a királyi környezetben. S maga őfelsége is, mikor figyelmeztették, hogy az elhaladó jászok milyen remekül ülik meg a lovat, előbbre ment egy másik ablakhoz, mondván:

- Még egyszer látni akarom.

Ez elejtett megjegyzéséből interpretálták ki (mert a királyok szavai éppen úgy bővülnek csoda módon, mint a Hatvani professzor subája), hogy a király még egyszer elprodukáltatja az egész menetet. Csak éppen azt kellett még hozzá kigondolni, hogy mikor. Ej hát bizonyosan, mikor a német császár itt lesz. S ez a kis kövér kacsa maradt meg a bandérium után, mely eltűnt, mint egy álom.

Úgy, úgy; eltűnt, szétoszlott, mint a köd, mint egy látomány. Aki nem látta, sohase fogja többé látni, de még sejteni se a szépségét, mert nemcsak a toll nem bírja leírni, de úgyszólván a szem sem bírta befogadni, ami eléje tárult, a szem kifáradt a káprázatos pompában, szinte megrészegedett és tompán, érzéketlenül nézte a vége felé. Jöhettek már a szebbnél szebb leventék buzogánnyal, lándzsával, őskori páncélingben vagy medvebőrös kacagányban. A szem kiállott a szolgálatból, az elme megtagadta a benyomások elfogadását. Csak a nagy fönséges hangulat maradt meg. Az ember úgy érezte, hogy az ősei kikeltek sírjaikból és elvonultak előtte. Hogy az egész magyar történelem elléptetett a tengernyi sokaságnak közepette.

De hogy mi volt, hogy volt, elmesélni senki sem tudja.

Pedig ugyancsak rá voltak uszítva a menetre a modern kor »fogdmegei«, a fényképező készülékek, a város száz pontján. Maga a szép özvegy trónörökösné is egy kis kézi gépecskével dolgozott a királyi erkélyen. De milyen halavány dolgok ezek a valósághoz képest.

A »Vasárnapi Újság« mindamellett siet megmenteni lapjain ezekből, amit lehetett és ahogy lehetett. Csakhogy mit ér az, ha saját szemetekkel nem láttátok előrobogni a hadias kunokat, alacsony nyalka lovaikon, egyszerű dolmányaikban; a Mátyás fekete seregének vitézeit, a nógrádiakat piros dolmányaikban, fekete mentéikben; Báthory Zsigmond korabeli ruháikban a brassói szászokat; páncél ingeikben a Rákóczi-féle szepesi lándzsásokat; Fejér megye párducbőrös vitézeit; Abaúj megye hajporos parókájú Mária Terézia korabeli csapatát; a torontáli perzekútorokat; egy csomó Csokonai Vitéz Mihályt Debrecenből; hét vagy nyolc Dobó Istvánt Hevesből; - de ki tudná azt mind elszámlálni?

Hát még a csatlósok, hát még az apródok, hát még a lovak, hát még a szerszámok, de hát még a többi...




[MIKSZÁTH NAGYVÁRADI TÓSZTJA]

Tisztelt uraim! (Halljuk! Halljuk!) Ámbár ránk hagyta Péchy Tamás, hogy mindjárt először nem szokás beszélni, én mégis szólok, noha először vagyok életemben Nagyváradon. (Közbekiáltások: Elég rossz!) Kérem, az csak forma. Mert a nagyváradiak régi ismerőseim, olyan időkből, amikor nincsenek itthon. Nekem Nagyváradból már semmi se új, csak az üres falak és a tér és a szobor, mely elhagyottan, némán várja szobortársát, kit mi tegnap elevenen kísértünk ide. (Zajos, szűnni nem akaró tetszés.)

Nemcsak az embereket ösmerem, de az apró részleteket is az itteni eseményekből, s jeléül érdeklődésemnek, polemizálni akarok a múltkori Tisza-féle bankettel. (Halljuk! Halljuk!) A múltkori banketten azt mondták Gajári Ödönnek, hogy mióta Tisza Kálmán nem ül a hatalmon, azóta elfogytak mellőle a képviselők, és Gajári csak maga van már. (Sal Ferenc közbeszól: Én mondtam a múltkor!) Hát nem úgy van a dolog. Gajári t. barátom nagy mester, nem felelt akkor semmit. Gondolta magában, hogy majd eleven képviselőkkel fog argumentálni, és most egy vagon képviselőt hozott ide. (Zajos derültség és tetszés.)

De tisztelt uraim, az különben is mellékes, hogy van-e Tisza Kálmán körül képviselő sok vagy kevés, vagy egy se. Hát nem közömbös-e, hogy van-e a holdnak udvara vagy nincs? (Zajos tetszés.) Csak hold az azért, és a kellő pillanatban ki fognak gyúlni a milliárd apró csillagok körülötte, habár némelykor nem is látszanak, azért azok mindig ott vannak. (Zajos tetszés.)

Igaza van Terényi Lajos tisztelt barátomnak, aki rám hivatkozott abban, hogy nemcsak itt, hanem mindenütt híres és tisztelt Tisza Kálmán. Amerre én jártam, mindenütt ott vannak az ő nyomai, és növekszik a nimbusza. Az ő emlékeivel van az ország tele, s ezek az emlékek be vannak futtatva az ő hazaszeretetével. Szegeden azt mondják: »Ezt a várost Tisza építette«. Debrecenben mondják: »Ezt az intézményt Tisza csinálta«. Irányzatok, rendszerek, eszmeáradatok támadnak szerte az országban, amelynek Tisza adott lökést. A törvényben ha valami rossz vagy jó van, mindjárt hozzáteszik: »Tisza csinálta«. Legendárius alak ő már, és szinte a szemünk előtt látjuk bevonulni a történelembe, működésének fönséges boltívezetei alatt. (Zajos, hosszas tetszés.)

Nemrégen két fürdőhelyen voltam. Ischlben azt mondták: »Ebben a hotelben lakott Tisza, mikor a Jansky-ügyben a levélért jött«. Tegnap e teremben így szólott valaki hozzám: »Ebből a "Rózsabokor" kocsmából indult ki Bosznia elfoglalása«. De legjobban megragadt eszemben, mikor Előpatakon jártam, és ott egy hidat mutogattak: »Ez az a híd, mely Tisza alatt leszakadt.« (Zajos derültség.)

Nos, uraim, végre eljutottam, ha az urakon végignézek és végtelen szeretetüket kontemplálom, ahhoz a hídhoz, mely sohase fog Tisza alatt leszakadni. (Nagy tetszés és taps.) Ez Nagyvárad. Éltetem ennek a hídnak a főoszlopát, Sal Ferencet. (Szűnni nem akaró tetszés és éljenzés.)




[MIKSZÁTH BESZÉDE A BUDAPESTI ÚJSÁGÍRÓK EGYESÜLETE
ALAKULÓ KÖZGYŰLÉSÉN]

Tisztelt tagtársaim! Az idő előhaladottsága miatt csak pár szót szólok. Köszönöm a megválasztást, különösen azt, hogy egyetlenegy szavazat sem volt ellenem. Köszönöm és elfogadom. (Hosszan tartó élénk éljenzés.) A sablon ilyenkor az, hogy a megválasztott illő szerénységgel indokolja és igyekezik kitalálni, hogy miért választották meg. (Derültség.) Én ezt nem teszem, inkább az urak indokolják, akik megválasztottak, dacára, hogy ismernek. (Élénk derültség.) Én csak azt indokolom, hogy miért fogadom el a megválasztást. (Halljuk!) Csak azt akarom bizonyítani, hogy én is ismerem magamat.

Nem az érdemeim vittek e szép bizalmi pozícióra, jól tudom, hanem éppen a fogyatékosságaim. Ez egy speciális eset, s éppen ez sorakoztatta önöket az én nevem körül. Annyira hiányzanak bennem minden más előnyök, amelyek különböző pályára csábíthatnak, hogy világosan meg kell elégednem itt a latifundiumok országában azzal az egy ölnyi földdel, amelyen az íróasztalom áll. (Élénk tetszés.)

Több mint húsz éve élek ezen a kis területen, és nem tartottam azt soha kicsinynek. Legkevésbé tartom annak ma.

Az én íróasztalom az én váram és az én tündérem, megrázkódik olykor, ha magányosan együtt vagyunk, és majdnem emberi hangon szólít:

- El ne menj tőlem egy tapodtat se, mert mihelyt engem elhagysz, mindjárt nem vagy semmi. Elpusztulsz a tömegek szürkeségében! - És én tudom, hogy neki igaza van.

Jó elnök nem tudok lenni (Derültség), mert hisz ez is egyik fogyatékosságom. (Ellentmondás.) De pályám bizonyos fokig kifejezése annak, hogy mint állandó mesterség vétessék a hírlapírás (Nagy tetszés), és ne kétes egzisztenciák alázkodásának vagy a stréberek zajosan csörtető átvonulásának a betűkkel barázdált fehér mezőkön. (Helyeslés.) Ez okból érzem magamat jogosítva a választást elfogadni. (Hosszan tartó élénk éljenzés.)

Nem ígérhetem, hogy jó elnök leszek, de igyekezni fogok megpróbálni és azt hiszem, minden elnök társaim és a választmány működésétől és példájától függ. Mert azt olvastam orvosi könyvekben, hogyha egy fehér ember bőrébe beleoperálnak egy szerecsenbőrt, az azon a helyen apránkint fehér lesz és vice versa. (Derültség.) Egyet ígérek, azt hogy hű tagtársuk leszek örökké. (Hosszan tartó lelkes éljenzés.)




[A BUDAPESTI ÚJSÁGÍRÓK EGYESÜLETÉNEK ELSŐ HIVATALOS JELENTKEZÉSE]

Méltóságos Igazgató Úr! Budapest, 1896. júl. 22.

A budapesti újságírók indíttatva vannak a régi szükségnek az érzésétől, hogy kizárólag hivatásszerű budapesti újságírókból külön erkölcsi testületet alakítván, ebben a kartársak állandó illetékes, külön képviseletet és úgy anyagi, mint érdekeik istápolására alkalmas tényezőt találjanak: e hó 12-én tartott közgyűlésükön, megalakították a »Budapesti Újságírók Egyesületé«-t, amely immár meg is kezdte hivatalos működését.

Annál a kölcsönös viszonynál fogva, amely évezredes országos kiállításunk és a budapesti újságírók között természetszerűen megvan, kötelességünknek tartjuk méltóságodat mint az országos kiállításunk igazgatóját egyesületünk megalakulásáról tisztelettel értesíteni. Egyesületünk lévén az, amely szervezeténél, az összealkotásánál fogva a budapesti újságírókat erkölcsi testületbe foglalja össze, tisztelettel kérjük, hogy amennyiben országos kiállításunk érdekei is megkívánhatnók, méltóztassék az egyesületünkkel való érintkezést bölcs belátása szerint létesíteni. Biztosítjuk arról, hogy egyesületünk a kiállítást országos és nemzeti ünnepnek tekintvén, érdekeiért teljes önzetlenséggel kész a tőle telhető szolgálatok megtételére.

Kiváló tisztelettel lévén a »Budapesti Újságírók Egyesülete« nevében Mikszáth Kálmán, s. k. elnök.




NYILATKOZAT A FOGLYOKRÓL ÉS JÓKAIRÓL

Két lapban is olvastam a »Jókai, Mikszáth és a fogolymadarak« című közleményt, de nem reflektáltam rá. Azt gondoltam, kánikula van, és ha a fiumei cápa eltűrheti, hogy minden nyáron elővezetik az újságírók, a Vas megyei foglyok se nagyobb urak.

De most, hogy a Pesti Hírlap is átvette a különben kedélyes ötletkét, kénytelen vagyok nyilatkozni, először azért, mert az összes svábhegyi ismerőseim megneheztelnek, hogy abból a tömérdek fogolyból nekik nem küldtem.

Másodszor azért, mert ha a kormány megtudja, hogy ennyire dúskálok a jóban, még el találja tőlem venni azt az évi húszezer forint szubvenciót, amit az »Alkotmány« című lap szerint azért húzok, hogy a néppárti gyűlések ezernyi sokaságát úgy írom le az összes lapokban, hogy »néhány ember lézengett Zichy Nándor gróf körül«.

És végül azért írom ezt a kis episztolát, mert ami nem igaz, az nem igaz.

Igaz pusztán az, hogy jó barátaink csakugyan küldenek nekünk foglyokat ide a hegyre, s mi viszont küldünk belőle jó barátainknak, minthogy nem lehet őket bebalzsamozni. De légből kapott állítás, hogy ilyen pokoli pazarlást vittünk volna végbe a nemes halottakkal, és hogy én olyan tarokk-kubus szerinti háborút folytatnék Jókaival. Ellenkezőleg a rendjel-kitüntetések polémiája óta a legnagyobb békében élünk egymással. Vasárnap délután és este rendesen a nagy Mester tündérszép kilátású verandáján foly a tarokk, miközben kétféle rakéta is van, egy ami Konstantinápolyból idelátszik, másik pedig a Jókai megjegyzéseiben.

A játékban gunyoros, kötekedő a híres gazda, szidja a szerencsénket, a »körmünket«. »Az ördög vigyen el benneteket, fogtatok valamit.« A vacsora alatt (melyen a Feszty befolyása látszik) ügyes, enyelgő, szeretetreméltó, de csak addig, amíg eszünk és iszunk. Az első vonakodásnál megmordul, elkezd zsörtölni, duruzsolni:

- Ha már a pénzemet elvettétek, legalább ne hagyjátok itt a boromat, vacsorámat.

Nehéz hazaszabadulni, rendesen összevesz velünk, a végén megszid és azzal a kijelentésével sújt az elmenetelnél:

- Tolvajok! Többet ugyan nem játszom veletek! Ma is kiraboltatok alaposan!

S a hét elején csakugyan nem törődik velünk, partnereivel, mintha nem is volnánk a világon, ott jár egész naphosszat ollójával, mikroszkópjával, késével a szőlővenyigéi között, s egyformán megvan az öröme és haszna, ha talál vagy ha nem talál szőlőirtó férgeket, mert ha talál, cikkeket ír róluk, s a honorárium behozza a kárt, amit a féreg csinált, ha pedig nem talál férget, akkor a termésben van meg az öröm és a haszon.

Hanem a hét vége felé, amint közeleg a vasárnap, egyszerre elfordul szíve a természettől, venyigéitől, férgeitől az ő partnereihez. Nagy tanácskozásokat tart Fesztyvel, a szakácsnéjával, a jövő vasárnapi vacsora alkotásai felől (a saját fantáziája nem elegendő ehhez), s már pénteken reggel szétküldi a meghívó, figyelmeztető, csalogató, könyörgő vagy a szituáció szerint fenyegető leveleket a partnerekhez, hogy valahogy el ne maradjon valamelyik. A múlt héten hozzám írt levele például így hangzik:

Kedves Elnököm!

Holnapután vasárnap!

Itt lesz Pista![17]

Lesz malacpörkölt!

Csinálhatsz 4 szólót, 3 ultimót!

Megtraktállak saját termésű fügével.

Mondok neked szenzációs újságot!

Instanciával járulok a kedves feleségedhez, hogy eresszen el!

Csak eljössz!

Látod, szegény Pistának múlt vasárnap "diurnumatlan"[18] kellett haza fogaskerekűzni. Van benned felebaráti szeretet?

Aztán piros tintával is írok.

Maradok érdemeden is felül szerető

igaz közkatonád

Jókai Mór.

Svábhegy, 1896. 14/8.

S ezzel félig-meddig okmányilag bizonyítom, hogy az egész fogoly-háborúzásnak köztünk nyoma sincs, ellenben meg kell vallani, nyomor sincs a Svábhegyen, mert a békének is éppúgy megvannak a maga áldozatai, mint a háborúnak. Csakhogy ezek egyszerű pulykák, kappanok és malacok.

Tudom, hogy a »Pesti Hírlap«-ot legjobban a szenzációs újdonság érdekelné a vasárnapra ígért menüből. De sajnos, éppen csak ezt az egyet nem tartotta be Jókai. Interpelláltuk, de fölfortyant:

- Majd én ilyen Sobri Józsefeknek árulok el státusztitkokat!




[MIKSZÁTH FOGLYAI]

A nyár folyama alatt kis cikkecske jelent meg az »Új Idők«-ben, amelyben azt írták meg, hogy Mikszáth és Jókai sok fogolymadarat kaptak ajándékba, s minekutána nem tudták elfogyasztani, a maradék foglyokat - egymásnak küldötték el ajándékba.

Mikszáth Kálmán erre az apróságra igen jóízű »Nyilatkozat«-tal felelt a »Pesti Hírlap«-ban, amely nyilatkozatra az Új Idők megjegyzéseket tett. Most hát Mikszáth Kálmán még egyszer megszólal ebben az ügyben, s a következő pótnyilatkozatot írta az említett lapba:

*

Tisztelt szerkesztőség! Azt hallom, hogy az urak rácáfolnak a múltkori démentire, melyet az Új Idők által hozott fogolyversengésre írtam. Az urak azt akarják állítólag bebizonyítani, hogy tőlem hallották a fogolytörténetet, tehát be kell azt ösmernem.

Ej, ej, uraim, higgyék meg, nem tudják mit cselekesznek - mert hogyha tudnák, nem feszegetnék tovább a kérdést magyar nemzeti szempontból. Igen, igen, hiába csóválják a fejüket. Önök szégyenelni fogják, hogy megbolygatták, amiről én azt mondtam: tagadom. Rám kellett volna hagyni az egészet - ne legyen igaz, ha én azt mondom, hogy nem igaz, s inkább önök szenvedjenek rövidséget, mintsem hogy... De majd sorjában mondom el. Mert az urak nem értik a csíziót, az urak nem tudják, hogy Budapest székváros külterületén nagy fogyasztási adókkal nyomorítják meg a szegény nyaralóközönséget, megbüntetve azt (mint okos államban illik), hogy nem külföldi nyaralóhelyre viszi a pénzét.

Az I. kerületi elöljáróság egy jól kitanított kézbesítője legott megjelenik a szerencsétlen kiköltözöttnél egy megrubrikázott ívvel, amelyet ki kell állítani a rajta levő kérdések szerint. Természetes, hogy nálam is megjelent az említett agent provocateur, akarom mondani, kézbesítő, az ívvel együtt, melybe szerinte azt kell beírnom, hogy mit fogyasztok el cukorban, kávéban és egyebekben. De hát honnan tudhatom én azt előre? Átolvastam nagy figyelemmel a nyomtatványt, de nem értettem meg. Beláttam, hogy ehhez magasabb intelligencia szükséges. Közöltem az ívet egy éppen nálam levő tudós akadémiai tagtársammal, aki pedig nagy munkát írt a pénzügyekről, az se értette. Boldogtalan állam, sóhajtottam föl, kinek az eszéhez szerkeszted ezen csudálatos köznyomtatványaidat!

- Nem írom alá - mondám kereken a kézbesítőnek.

Lenézőleg mosolygott rám, mint az olyan szamár emberre, aki egy bagatell, egy kicsiség miatt difficilis csupa merő naivitásból.

- De hiszen kérem, az egész csak egy szokás.

- Gyanús egy szokás!

- Csak éppen azért van az egész, hogy legyen. Forma... tessék elhinni, csak forma.

- Mit gondol, nem lesz semmi kártékony következménye? Mire való voltaképpen?

A kézbesítő vállat vont.

- Merthogy kérem annak úgy muszáj lenni. Úgy rendeli a törvény.

- Eszerint mit írjak be? Mit gondol?

- Tessék beírni, hogy mit tetszik fogyasztani.

Eldobtam a fölemelt tollat gyanakodva:

- Adó lesz ebből, hallja maga!

- Dehogy, kérem alássan.

- Nem csal meg?

- Ha nem tetszik hinni, hát tessék beírni egy font kávét, egy font cukrot, az már csak nem sok, csak éppen annyit, hogy elég legyen téve a törvénynek.

Isten neki, hogy lerázzam a nyakamról, beírtam azon rovatokba, amelyeket megértettem, hogy egypár napi tartózkodásra jöttem ki a Svábhegyre, és elfogyasztok itt egy font cukrot, punktum. Nevettem magamban, arra gondolva, hogyha valaki valamikor megtalálja ezt az ostoba ívet, azt fogja hinni rólam, hogy valami kanárimadár lehettem, aki egy font cukrot fogyasztott el egy nyáron.

De biz azt hamarább megtalálták, mint gondoltam. Négyszer sem nyugodott le a nap a Disznófő mögött, már nyakamon volt a következmény, ha jól emlékszem a számra, 18 forint fogyasztási adó.

Kiszúrtam szó nélkül, örülve, hogy nem több. Hiszen éppen úgy kihúzhatott volna az érdemes elöljáróság találomra egy nagyobb számot is, mondjuk tizennyolcezer forintot, s akkor nekem legott ki kellene költözködnöm az országból, mert nem bírnám kifizetni. Igazán hálás voltam, hogy olyan kicsi számot lökött rám az elöljáróság, mert mint a kucséber zacskójában bizonyosan összevegyülve kóvályognak fejében az aritmetika összes számai, nagyok, kicsinyek vegyesen, milyen szerencse, hogy kis szám jött ki.

Az én hálámat még az a körülmény se gyöngítette, hogy utólagosan megtudtam, miszerint a Svábhegy verzátusabb lakói nem fizetnek fogyasztási adót. És az természetes, azoknak van egy varázsigéjük, amiről a többi új lakó nem tud. Ők azt írják be a famózus ív famózus rubrikáiba: Az összes fogyasztási cikkeket Szakál László helybeli kereskedőnél veszem. S ez a varázsmondat megszelídíti a Molochot, a Moloch összecsukja a kinyitott száját erre a szóra, behunyja a szemeit, mintha szenteltvizet fecskendeznének feléje, az elöljáróság eldobja az ilyen okos vallomást, mert az elöljáróság, tudniillik az első kerületi elöljáróság, csak a bolondokra utazik. A balek is Szakál kereskedőtől hozatja ugyan az élelmi cikkeket, de ő még nem tudja, hogy ezt kell beírni az egyik rubrikába nyolc centiméterre a margótól, három centiméterre a hivatalos ív felső szélétől, a kipontozott lineák harmadikára, s minthogy ezt nem tudja, hát fizessen. Ezen sport, mely a közönség becsapásában kulminál, végre is nem éppen szép dolog. De ha az elöljáróság csinálja, hát végre is hivatalos aktus, és ha komolyan vesszük, csak egy egyszerű reciprocitás. Bizonyosan vannak emberek, akik az elöljáróságot is megcsalják, még talán az I. kerületet is, tehát egészen méltányos, hogy az elöljáróság is megcsalja azokat az ő íveivel, akiket lehet.

Én ebben semmit se találok. Nem is panaszképpen írom ezeket, tisztelt szerkesztőség, mert kinek is panaszkodnám? Az elöljáróságok ellen csak megint elöljáróságokhoz fordulhatnék bélyeges papírokon, prókátorokkal és protektorokkal. - Isten ments ettől. Hiszen az igaz, hogy az illető közeg, aki a vallomási ívet viszi, föl is világosíthatná a becsületes fogyasztót, sőt az a nyomtatott vallomási ív is fölvilágosíthatná - de végre is ez csak az én szempontom (az adófizető önző szempontja), az elöljáróság egészen más erkölcsi szempontból veszi a dolgot: nem igazságot osztogat ő, hanem pénzt szed össze. Így áll a föladata magaslatán.

Nincs hát nekem semmi panaszom az I. kerületi derék elöljáróság ellen, hanem igenis van panaszom a tisztelt szerkesztőségre, mely éppen ezekben a szerencsétlen napokban teszi világgá, hogy az ország összes foglyait mi ketten esszük meg Jókaival. Látni véli az olvasó, amint azokat nagy döcögő társzekereken szállíttatja hozzánk a Svábhegyre Radó Kálmán.

A rémület fogott el. Teremtő Isten, el vagyunk veszve, ha az I. kerületi elöljáróság ezt megtudja. Ha egy font bevallott cukorért annyit kellett fizetnem, mit fognak követelni tőlem az önök által megszámlálatlanul odavetett foglyokért? Arra már az Esterházy-vagyon se lenne talán elegendő.

Beláthatja a tisztelt szerkesztőség, hogy démentírozni kellett a foglyokról szóló közleményt, s nincs rá eset, ha olajba sütnének is, hogy bevalljam, még ha igaz lenne is, de mikor mondom, nem igaz.

Hagyják, tisztelt uraim, békén azokat a kedves halottakat (tudniillik a kérdéses foglyokat), s ne feszegessék a dolgot, hagyjanak meg engem annál az egy font cukornál, amit bevallottam. Nem olyan ország ez, ahol szabad volna kisütni valakiről, hogy fogolypecsenyét eszik.




A VÁLASZTÁSOK

Közhit, hogy a parlamentarizmus süllyedőben van nemcsak nálunk, de mindenütt, még Angliában is, és hogy az országgyűlések nívója száll lejjebb, lejjebb. A szolidabb elemek visszavonulnak bizonyos dégoűt-val, akik azelőtt méltósággal ültek a tanácstermekben, és mindinkább tért nyernek a stréberek, a kalandorok és haszonlesők, akik elég ügyesek gazdagság és emelkedés forrásaivá átvarázsolni az egyszerű mandátumokat.

Hát igen, szinte szemlátomást fogy a törvényhozó testületek fényessége és nimbusza; az úgynevezett »legszebb polgári koszorú« nagyon gyanús virágokból van már fonva, s értékét nagyban vesztette a köztudatban. A »tiszta« mandátum fehér holló. Azt a luxust már csak a városok engedik meg maguknak (s azt is csak némely város), hogy valami kiváló embert szemelnek ki képviselőjökül, de ezt se teszik számítás nélkül, mert úgy okoskodnak, hogy az illető kiválóság jobban lendíthet a város ügyén és az övékén.

Sok víz folyt már el a nagy francia forradalom óta a Dunán, de azért még nem annyi, hogy a népuralomtól végképp csömört kaphasson a világ. Hiszen még arra nagyon fiatal. Tény pedig, hogy a disztingváltabb elemek, akik előbb éreznek meg valamit, mint a sokaság, s akiknek ízlése lassankint tért hódít, már kezdenek jóllakni a parlamentarizmussal.

Egy konzervatív úr ismerősöm adott ennek önkéntelenül hangot tegnap a kaszinóban. Kérdeztem tőle, föllép-e valahol? Mi egyébről beszélhetne most az ember?

- Nem - felelte.

- Kár - jegyzém meg.

Végignézett kevély tekintettel, s ez a mondás röppent el dölyfös, elbiggyesztett ajkain:

- Énrám még sohase szavaztak, és nem is fognak.

Éreztem, hogy ezekben a szavakban erő van és igazság. Imponált nekem ez a mondat és az érzés, mely mögötte van. Az első lázadó szó, de nem az utolsó a parlamenti rendszer komiszsága ellen, és az első undor szavakban kifejezve. Szinte magasabbnak látszott nekem egy fejjel e mogorva főúr, mint azelőtt. Az ördögbe is, egy ember, aki nem enged magára szavaztatni! Egy úriember, aki nem áll a mértékre, hogy a csőcselék ítéljen fölötte: kell - nem kell, igen vagy nem.

De az efféle jelek mellett (ámbár ezek is előrevetett sötét árnyékok), kézzelfoghatóbb tények is mutatják, hogy a parlamentekben már nem a nemzetek legjobbjai ülnek. A finomabb lelkű szemérmesebb embereknek kezd derogálni a fórum (jellemzőbben mondva piac) lármája, tisztátalansága, de nincs is meg lényökben az a hajlékonyság (szelíd szót használok), mely a tömegek szeszélyét mindig kész eltalálni és követni, s mely a rossz tulajdonának is hízelegne. Ingyen falusi kerületet ma már Deák Ferenc, a nemzet bölcse, se kapna. S miért? Talán mert a nép romlott? Nem. Azért, mert a jelöltek voltak romlottak, fokról fokra romlottabbak harminc év óta, s a népet is megrontották, egészséges fogalmait megzavarván.

Boldog isten, mily rohamos süllyedés! Harminc év előtt a nevesebb hazafival szemben meg se állhatott a jelentéktelenebb jelölt. Önként lépett vissza. Mintegy mázsálóra tette magát szerényen a másik mellé, s ha az többet nyomott egy lattal, maga is belátta, hogy az menjen az országgyűlésre. A választóközönség legnagyobb akciója a jelölt-keresésben nyilvánult, azon folyt a viszálykodás hetekig, hogy ki a különb ember, kit kell fölszólítani - maga a választás könnyen ment. Ha valaki pénzt költött, hogy titkolta! Ha mégis kisütötték rá, majd a föld alá bújt szégyenletében.

Egy választással később, már költöttek a jelöltek, de a pénzt az előkelőbb választók rakták össze lelkesedésből, még egy választással később, már nem rakták össze a választók a pénzt, hanem a jelölt költött a saját zsebéből.

És három évvel utána már akadtak, akiknek a költségét a kormány viselte - de ez nagy titok volt. Párbajok, ha valakire ráfogták. Rá három évre már nemigen titkolták. Még három év múltán már dicsekedtek vele, és akinek a választásához hozzá nem járult a kormány, az olybá tűnt, mintha nem sokat ér ő ember volna.

S amint lekopott a morális érzék a jelöltekről, azonképpen süllyedtek a választók, míg végre ott vannak szőröstül-bőröstül jelöltek és választók egyugyanazon bordában szőve, s egymáshoz hasonlítva, mint hosszú együttélés folytán a házasfelek. A kerületek ciklusról ciklusra drágábbak, s a képviselőház valahányszor megifjodik, mindig vedlettebb, korhadtabb, egészségtelenebb.

A jövendő Házzal foglalkozva, nem minden szomorúság nélkül lehet az időket megfigyelni. Eddig csak magra lett a Ház folyton gyöngébb, de most a szalmájára nézve is csúnyábbnak ígérkezik. A dzsentri elem elszegényedve visszahúzódik, a szereplő ősi nevek letűnnek a jelölési hírrovatból, s egy meglehetősen vegyes társaság látszik zsibongni a porondon. A Ház ornamentális alakjai, akik a couleurt adták, végképp lelépnek a színtérről, s velök többé nem találkozunk ottan.

Horváth Lajos nem vállal mandátumot Miskolcon. Ernuszt Kelemen megunta a parlamenti levegőt, Wekerle visszamegy egy meteorszerű szereplés után a büróba, ahonnan jött, Horváth Gyula szintén nem kívánkozik mandátum után, Szapáry Gyula keserű kiábrándulással távozik a népképviselői pozíciórul, Jókai Mór nem lép föl többet. Az igaz, hogy nem is igen törték magukat utána a választókerületek. Egyetlenegy se szólította föl. Mészáros Károlyért, e különben derék, nagy vagyon hírében álló úrért ellenben majdnem verekedtek a kerületek. Krausz Lajos barátunk is kapott vagy tíz invitációt... Furcsán néz ki belülről ez az ország.

De mit kesergünk, a világot végre is nem tesszük jobbá, mint amilyen. Az antiopia venesa télen megváltoztatja a színét, de azért a nyári színével kell venni. A parlamentarizmus is a régi jó oldaláról tekintendő, csak ideiglenesen változtatja a színét. Jön egy rázkódás, s újra a jó tulajdonai kerekednek felülre. Az angol alsóház romlottsága minden fogalmat meghaladott e század első éveiben, de önmagától elundorodva önmagától reparálta meg magát e sokszor fönséges, sokszor visszataszító testület.

Ami végre is a fődolog, a szabadelvű párt, az egyedüli komoly magyar politika letéteményese, előreláthatólag nagy többséggel fog kikerülni az urnából. Bánffy olyan talentum a választásokban, hogy párját alig lehet találni, pedig a helyzet voltaképpen sohase volt oly kedvezőtlen a szabadelvű pártra, mint most, s mégis nagy lesz a többség. Azért mondom kedvezőtlennek a helyzetet, mert a szabadelvű pártnak éppen a legnyugodalmasabb felvidéki kerületei romlottak meg, amik azelőtt egy levélmárkába kerültek (azt a levélmárkát értem, amit Podmaniczky a jelölteket ajánló levélre ragasztott) most izgalmas csaták színterei lesznek. E kerületek megromlottak a néppárt fölburjánzása által, anélkül, hogy ez ellenében megjavultak volna az alföldi kuruc-kerületek. Honnan lesz tehát a nagy többség? Hát a boldogtalan véget ért Szapáry-pártból és az agóniában levő nemzeti pártból. Maga a vezér is bujdosóban van földetlen földeken, ahogy a választási hírrovatokból kitetszik.

A szélsőbal is alighanem fog veszíteni, noha az alföldi kerületek keményen állnak elveik mellett, mint a szikla. A főispánok itt némely helyütt nem is próbálkoznak, dacára a Bánffy kérlelhetlen taktikájának: »Ellenjelöltet mindenüvé«.

Egy ilyen alföldi főispántól azt kérdezte ma az egyik miniszter:

- Nos, mi lesz a választásokkal nálad? Mit bírsz behozni?

- A status quot.

- No, az derék! De persze sok költséggel?

- Egész ingyen, kegyelmes uram.

- No, az derék!

Már éppen a vállát akarta megveregetni, amikor hirtelen elmevillanattal keresztülfutott az illető megye képviselőin, s fanyar mosollyal rájött, mit jelent a status quo. Hogy ugyanis egyetlen kormánypárti képviselője se volt a megyének. E rossz megyék főispánjainak van a világon a legjobb dolguk, tőlük senki se vár semmi eredményt, nyugodtan csibukoznak otthon, s ha feljönnek is ilyenkor a liberális klubba, csak azért jönnek, hogy fumigáló mosollyal mintegy gyönyörködve nézzék a kollégáik kínlódását. Nyájasan paroláznak a klub termeiben hemzsegő kerületlesőkkel, s ha valamelyikből szavakban tör ki a föllépési furor, kárörvendő arccal fordulnak feléje:

- Parancsolsz talán egy kerületet?

- Oh hogyne, persze.

A balekjelölt kap rajta, örül, köszöni a jóakaratot. A főispán belülről mosolyog. Ő már tudja, hogy a jelölt öröme tiszavirág, egy éj alatt elhervad; huszonnégy óra múlva fölvilágosíttatván a boldog jelölt, megsavanyodott arccal keresi föl hirtelen szerzett főispánját kijelentem, hogy nem kér a kerületből, s marad kényelmesen a status quo.

A közelgő választásoknak nincs valami különös excentrikus karaktere, mint volt Szapáry alatt, ki a serdülő grófokból szedett össze magának egy gyűjteményt. Bánffy egyetlen osztálynak se kedvez, hanem a birkózható elemet fölkarolja innen-onnan. Legtöbb előszeretettel látszott előtérbe tolni az író és újságíró világot. A küzdelemben ott lesznek az írókból az eddigieken kívül Herczeg Ferenc, Werner Gyula, Kenedi, Porzsolt, Lipcsey Ádám, Heltai Ferenc, Szőts Pál, az ellenzék újságírói közül Szatmári Mór, Rákosi Viktor és valószínűleg még többen; a zsidók sincsenek elhanyagolva, öt-hat új jelölt közülök is próbálkozik, s mert szívós a faj, a régiek is bizton megmaradnak (a keresztények nem tudják olyan ügyesen megtartani a kerületeiket), a zsidóság tehát okvetlenül megszaporodik, ami nem kis bosszúságot fog okozni elsősorban a régibb zsidó képviselőknek.

Kettős kerületekre igen kevés a kilátás. Bánffy két dolgot igyekezett elmellőzni, a kettős föllépéseket és a paktumokat, az elsőket azért, mert új választás válhatván szükségessé, kétszer korrumpálják a népet, a másodikat azért, hogy a választók szavazási jogait ne alkudják el az egyezkedő megyei korifeusok. Kettős kerülete talán csak Wlassicsnak és Vörös Lászlónak lesz. Ezeknél lehetetlen volt megakadályozni, mert a jelen választások alatt ennek a két névnek volt különös vonzó röpte. Mondogatta is Bánffy valahányszor egy-egy küldöttség jelent meg őket fölkérni:

- Ej, hát mindig csak ez a Wlassics és ez a Vörös! Mintha nem is lakna már más az országban!

Kettős kerülete esetleg Erdély Sándornak is lehet, ha... De erről a »ha«-ról még ne beszéljünk. Ez különben is a legérdekesebb pontja az idei választásoknak. Jászberényen lesz a millió kíváncsiak szeme. Más érdekfeszítő helyzet ezenkívül alig is mutatkozik az egész választási ostáblán, ahol még ma csak mintegy nagyjában odavetve állanak a figurák, a bástyák, a parasztok, a tornyok és a futók.




OLCSÓ KERÜLET

Mennyi a keserű panasz minden pártkörben, hogy megdrágultak a kerületek. »Az a gazember Tudomisénky odajött a kerületembe, s 30 ezeret ígért. Nekem nincs több 15 ezeremnél. Biztosan megbukom.« - »Engemet még mindig egyhangúlag választottak meg; egy garasomba sem került. Most sincs még ellenjelöltem, de ha jól nem tartom a választás napjáig ezt az egyhangúságot, rögtön jön a kétszázas deputáció, és nyakamra hozza Wlassicsot; így is biztosra veszem, hogy az utolsó pillanatban lép föl ellenem valami ólálkodó róka, s akkor oda van az öt éven át összekuporgatott befektetési tőkécském.«

Tehát drága a kerület. Pedig dehogy nincs olcsó kerület is! Hogy hol van? Akárhol van. Ha akarom Budán, ha akarom Piripócson.

Persze: azt gondolják, hogy valami kiválóság, tiszta jellem, tizenhárom próbás elvhűség, vagy ezek híján (ezek ti. nem okvetetlenül szükségesek) nagyúri rokonság, magas pártfogás kell ahhoz, hogy olcsó legyen a kerület. Nem, uraim! Ki beszél ma elvekről, eszmékről, irányokról, meggyőződésekről és hazafiságról? Talán még a malom alatt beszélnek, de már ott is hamisat kacsintanak a tetejébe. (A pártkörökben Irányi halála óta már szóba sem hoznak effélét.)

»Ravaszok az urak, de mink se estünk a fejünk lágyára: ha ők élni akarnak, mink is élni akarunk; igaz-e, sógor?« Tehát élni! Ez az egyetlen, meztelen jelszó. A fiskális, a bőrgyáros, a vicinális vállalkozó, a szolgabíró, a jegyző, de még az iskolában és vagyonában bukott úr is, sőt még a Parnasszusról legurult fűzfapoéta is élni akar. Jobban élni, mint ahogy most él. S hány van ilyen! »Hát ha pedig mink kenyeret és rangot adunk ezeknek a kupcihéreknek (s ez nem a legtriviálisabb megtisztelés): miért ne lássanak el ők is minket egy kis jóval: igaz-e, sógor?« - »Igaz biz' a', sógor.« És soha, de soha »nem igaz biz' a', sógor«. És csak valljuk be magunk is, hogy tökéletes, kifogástalan, arany igazsága van a komasógornak. Egy hónapig nap nap mellett éljent orgonázni, infámis rossz kortesnótákat gajdolni, porban vagy sárban kicaplatni a vasúthoz vagy a nagypiacra, ott órák hosszáig hallgatni oly unos-unott dolgokat, mint: Deák Ferenc hagyatéka, szabadelvűség zászlaja, közigazgatási reform, hivatalnoki szolgálati pragmatika vagy: külön vám-, pénz- és hadügy, vagy: nemzeti aspirációk, vagy végül názáreti Jézus és revízió - nem valami épületes mulatság a föld népének, föl nem ér egy jó szüreti délutánnal sem, kivált mikor már vagy harminc év óta hallgatja, anélkül, hogy jobb jött volna a rossz helyébe. Még az a szerencséje a jó sógornak és komának, hogy soha nem érti, miről van szó (s ez a népies esztétika szerint a »szavalat« legkiválóbb tulajdonsága: aludni lehet mellette), hiszen ha értené, csak nem hallgatna meg életében hússzor, harmincszor olyan hiábavalóságokat. Így pedig: »Aj, beh jó' beszi'!« »Érti, sógor?« »Érti a turi fenye, de megvigyáztam, hogy még egyszer se köppintett.«

A képviselőjelölt pedig mindezt látja, hallja, érzi, sőt szagolja és tapintja - s mégis lemegy a kerületbe, föláll a hordóra s beszél, beszél, beszél...

Hát hogyne lenne neki drága a kerület!

Lám: nekem olcsó. Ülök a napokban a kávéházban, s újságot olvasok. Képtelennél képtelenebb képviselőjelöltek nevei rajzanak előttem a betűk halmazában. (Úgy rémlik, hogy egy régi házmesterünkre is ráemlékszem a jelöltek közt; persze: függetlenségi, mert képviselőjelölti közfelfogás szerint ahhoz kell a legkevesebb spiritusz, csak elv kell, mentől szentebb.) De a legképtelenebb név akkor ötlik elémbe, mikor azt olvasom, hogy a pimpóci kerületben a független választópolgárok Kopogó Menyhártot léptették föl nagy viadallal - és ezt az intéző pártkör is igen-igen rokonszenvesen fogadta. Kopogó Menyhárt csak én vagyok ezen a kerek 48-as és független földgömbön. S erre ölembe ejtem az újságot, a meghatottság fészkelődni kezd szívemben, kinézek az ablakon, kikeresek a házfedelek közt egy folt eget, hogy a messzibe bámulhassak, s elgondoljam az életem sorát: ugyan uramisten, hogy jutottam én ehhez a nagy kitüntetéshez? Milyen nagy megtiszteltetés, oh én édes atyám! Hiszen a te nagy alkotásod, a világteremtés szerint ugyanúgy voltunk berendezkedve, hogy az ember a bárónál kezdődik, de ezt az 1848-iki törvénycikkek megváltoztatták, s ma már az ember - a képviselőnél kezdődik. Tehát most már én is ember leszek. No, sohase hittem volna. Bámulom az égfoltot, és keresem azokai az érdemeket, amelyek engemet, a szegény poétát, a tántoríthatlan meggyőződésű polgár- és elvtársak eszébe juttathattak. No lássuk hát: fiskális nem vagyok; párbajom már évek óta nem volt; pártgyűléseken nem fordultam meg - az asztal alatt; rossz ortográfiájú írást éntőlem soha senki sem látott, tudom: hová kell tenni vesszőt, hová pontot; népgyűléseken sohasem voltam első, mikor szaladni kellett; sohasem találtam föl olyan bölcs mondást, hogy ez s ez a miniszter gazember; nem voltam első a várfokon Buda ostrománál; híres nevű apám sincs; pénzem sincs; sőt még csak adósságom sincs - hát mi ez?

Szaladok a pártkörbe - (éppen igen elegánsul voltam öltözve: akkor kaptam haza a legújabb ruhámat - »a vegyileg tisztító« műhelyből); szaladok a pártkörhöz, ti. Kossuth Ferenchez. A pártkör ágyban fekszik; náthás, de lehet vele beszélni. Egy ezer közül kiválasztott, mintafurcsaságú inas utamba áll, hogy ő bejelent, mert anélkül nem lehet bemenni a nagyságos pártelnökhöz. Jól van, Kokó! Addig széjjelnézek. Mennyi alázatos, lihegni is alig merő várakozó. És ez mind abban jár, hogy a jövő országgyűlésen megmentse a hazát; megmenti okvetetlenül, nem úgy, mint az eddigi fuserek. Csak ő hiányzott eddig, különben meg volna már az ország boldogsága. Egyikükben ráismerek a szerkesztőségek öt-hat év előtti rémére, aki akkor abban szaladgált, hogy ami eddig még soha senkinek sem sikerült, sikerült végre neki: föltalálta a kormányozható léghajót, de isten őtet úgy segélje! Végre bejutok. Elmondom, hogy miben járok. Látom: a fogadtatás elég kegyes. Csak az nem tudatik: ki és mi vagyok? (hanem azért a fogadtatás mégis kegyes.) Megmondom. Akkor sem tudatik. Ez jó jel - dobban meg a szívem -: a képviselőjelölt annál kedvesebb, mentől ismeretlenebb.

Megbeszéljük a jelölés dolgát.

- Tehát ön, Kopogó Menyhért úr, a pimpóci kerület jelöltje. Jelöltségét rokonszenvvel fogadjuk. Beírom, hogy ez a kerület az öné. A lelkes választók deputációja majd föl fog jönni önhöz.

- Kérem... hogy is mondjam csak: nem lehetne lelkes választók deputációja nélkül?

- Miért?

- Annak mindjárt egy százforintos reggelit kell fizetni Szikszaynál.

- Nos?

- Arra nekem nincs pénzem.

- Ni-nincs? hát a zászlók? voksok? fuvarbér? pedig milyen biztos jó kerület. Egész biztos. Több mint biztos, csak egy-két, öt-hatezer forint kell hozzá.

- Tetszik tudni mit: inkább szeretném, ha Bánffy Dezső ellen léptetne föl a párt.

- Mit? hisz az az ország legdrágább kerülete.

- Nekem az lenne a legolcsóbb: onnan deputáció sem jönne, oda zászló se kéne, fuvarpénz se kéne, egypár ezer forint se kéne, s csak úgy megbuknám ott, mint a pimpóci kerületben.

És őszinte hálával kell kijelentenem, hogy a Bánffy kerületét a legnagyobb szívességgel megkaptam.

Hát így kell olcsó kerületet szerezni.




A FÖLÖSLEGES LELKEK

Somlóvásárhelyen Meszlényi Pál néppárti és Bamberger Béla dr. kormánypárti álltak egymással szemben. A harc heves volt és ahogy mondani szokták, mind a két részre bizonytalan. A választási napon is egyre hullámzottak a sanszok, hol Meszlényi volt felül voksok dolgában, hol Bamberger. Szóval érdekes választás volt, mely mindvégig kellemesen csiklandozta a somlyóvásárhelyi kedélyeket. Szavaztak, egyre szavaztak, s a differencia alig volt jelentékeny. A jó isten tudja, hova fog eldőlni.

Végre kitűzték a zárórát is. Ilyenkor hág az érdeklődés a legmagasabb fokra. A zárórát kitűzték, s a voksok már csak egyenkint lassan kezdtek csepegni ide-oda, ide-oda.

A számarány Meszlényinek kedvezett: egy szavazattal többségben volt.

- Hajrá, kortesek, fussatok! Még a halottakat is behozzátok!

Sápadt galoppinek hozták meg a hírt a Bamberger hadiszállására, hogy áll a dolog percről percre.

Lihegve jött a hírnök:

- Megfogtuk a Klempa szűrszabót, már csak három a kisebbségünk.

Más hírnök jő:

- Végünk van, Meszlényiek két beteg embert vittek dunyhákban leszavazni; már öt a többségük.

A sápadt jelölt búsan kiáltja:

- Egy országot hat szavazatért!

S ím, ebben a kétségbeesett pillanatban megjelenik egy kék mándlis ember, aki azt mondja súgva:

- Nem vennének az urak voksokat?

- Dehogynem - kiált föl a Bamberger-párti főintéző. - Mennyi van?

- Harminc darab.

Harminc darab! Hisz az valóságos kincs. Az maga a mandátum. A jelölt majdnem a nyakába borult az ismeretlen mándlis embernek örömében.

- Mi a voksok ára? - kérdé mohón.

- Biz azok drágák - felelte a mándlis ember -, mivelhogy most őkigyelmék döntik el a dolgot.

- Mibe kerülnek?

- Tizenötezer forintba.

A szabadelvű generálstáb elkezdett tanácskozni. Hát borsos szavazatok, az igaz, tizenötezer forint sok pénz, minden szavazatra ötszáz forint esik, alkudni kell egy kicsit, de ha nem enged az eladó, hát mégis meg kell őket venni. Csak azt kell előbb konstatálni, hogy jó voksok-e, nem szavaztak-e még le, s van valóban szavazati joguk, mert az efféle emberekkel szemben nem lehet eléggé óvakodni.

- Hol vannak azok a szavazatok?

- Itt a Turiék pajtájában.

- Lehet velök beszélni?

- Természetesen - mondja a mándlis ember -, egytől egyig jó voks, tessék elhozni a lajstromokat, hogy meggyőződjenek az urak. Igaz portékáról van szó. Megkívánom, ami dukál, de különben akkurátus ember vagyok, aki adok a becsületre.

Bamberger emberei utánajártak a harminc léleknek, megvizsgálták a lajstromok után és miután mind a harminc szavazat jónak bizonyult, megadták nekik a tizenötezer forintot és ezzel most már a markukba nevettek:

- Mienk a győzelem!

És most minden olvasó azt hihetné, hogy Bamberger lett a képviselő.

Ohó! Lassan csak. Nézzük csak meg előbb a másik tanyát is.

Az ellenfél törzskaránál más tervek főltek ez nap.

Meszlényiéknek száz emberük volt tartalékban, akiket a záróra utánra hagytak.

Miután azonban a záróra többségben érte őket, ekképpen okoskodának:

»Most már a győzelmünk teljesen biztos. Már ezekkel a meglevő szavazatokkal is biztos lenne. De hát még a száz tartalék szavazattal. Az ördögbe is, mire való nekünk ez a száz szavazat? Ami fölösleges, az fölösleges. Tudjátok mit, urak, szakítsunk ki belőlük harminc lelket és adjuk el őket Bambergnek.«

Tetszett a pompás terv az istenfélő táborban. Egészséges idea pénzhez jutni. Végre is száz tartalék-ember benne van tízezer forintjukba, ha mármost tizenötezerért eladnak belőlük harmincat, mindössze ötezer forint lesz a polgári haszon, s ennyit ez az idea testvérek között is megér.

S így lőn, hogy külön kiszakítottak harminc lelket, s a titokzatos mándlis ember elment őket megkínálni a Bamberger-féle főhadiszállásra.

És még csak azt se lehet mondani, hogy megcsalta Bambergeréket. Mert a harminc eladott voks becsületesen hullt le az urnába a szabadelvű jelöltre.

Megjegyzendő, hogy ebben a történetben mindenki jól járt; jól jártak Meszlényiék a 15.000 forinttal, jól járt a mándlis ember, aki megmaradt akkurátusnak és végül jól járt Bamberger is, aki ezek folytán takarosabb, szemrevalóbb kisebbséggel bukott meg.




HOGY LESZ AZ EMBER LÁNGÉSZ?

Ezzel a kérdéssel még keveset foglalkozott a tudós világ. Olyan valamit már régóta hirdetnek a lapok apróhirdetései közt, hogy franciául megtanít itt és itt (Dob utca 22. sz.) ez és ez nyolc hét alatt, szépen írni megtanulhat az ember negyvennyolc óráig, lángésznek lenni azonban nehéz mesterség. De már ennek a nyitja is ki van találva.

Mi kell hozzá?

Talán egy egyetem, mely kifejlessze az elmét. Ugyan, hagyjátok a pokolba az egyetemet. Talán egy könyvtár? Dehogy. Mindössze egy főispán kell hozzá. Hiába rázzátok hitetlenül a fejeteket. Igen, igen, egy jó főispán.

X barátunkat leküldték egy Pozsony vidéki városi kerületbe. A miniszter pártolólevelet írt a főispánnak, választassa meg, ha lehet.

A főispán megnézte a fiatal X urat és megtetszett neki. Csinos megjelenésű gentleman különben is. Mindjárt pertu szólította.

- Megleszel. (Az mindig jó jel, ha a főispán pertu szólítja a jelöltet.)

A csinos megjelenésű fiatalember hitetlenül mosolygott erre a kijelentésre.

- Mennyi pénzt adjak az alkotmányos költségekre?

- Ingyen leszel meg.

A csinos megjelenésű megrázta a fejét:

- Tréfálsz, méltóságos uram?

- Nem szoktam tréfálni. Ez egy romlatlan város. Itt ingyen választják meg a zseniális embert.

X úr arcára kiült a mély búbánat.

- De hiszen nem vagyok zseniális. Azt énrólam senki sem mondta.

- Majd az leszel - mondta a főispán jóslatszerűen. - Az éntőlem függ.

- Tőled, méltóságos uram? Ugyan ne méltóztass belőlem bolondot csinálni.

- Van énnekem, öcsém, olyan könyvem, hogyha te azt elolvasod, reggelig te leszel ebben a városban a legnagyobb talentum.

- No, azt szeretném én látni.

A főispán kinyitotta az asztalfiókját, s egy kis könyvecskét nyújtott át a jelöltnek. A füzetke nem volt nagyobb, mint azok a régi daloskönyvek, amiket a zsebébe tehetett az ember. Amint föllebbentette, X úr látta, hogy nem nyomtatott könyv, hanem írott.

- Ez a tudás könyve, barátom.

- Mi van benne?

- Az összes itt lakozó családok curriculum vitae-je. Holnap elkezded a látogatásokat. Itt van ni, üssük föl valamelyik lapon. Ez itt a 628-ik házszám. Mikor a 628-ik házszám alá érsz, megállsz a kapu alatt, és elolvasod az instrukciókat, és a szerint viselkedsz és csevegsz odabent. Lássuk például mit mond a 628-ik házszámról. (Olvasni kezdte.) »Hellner Jakab rézöntő, nagy tisztelője Kossuth Ferencnek, különben bigott katolikus. A leánya szépen énekel és a színpadra készül, a felesége rajong a Jókai regényeiért.« Nos, kezded-e már érteni?

- Igen, igen, most már dereng előttem.

- Hát az Isten áldjon meg. Indulj meg holnap a könyvecskével házról házra.

X úr szót fogadott. Megindult másnap, kezdte mindjárt a megyeház szomszédságában álló háznál, ahol egy ügyvéd lakott. A »Tudás könyve« ezt írta itt elő:

»Kovásy Pál ügyvéd, nagy vadász, tavaly medvét lőtt Máramarosban. A Jogtudományi Közlönyben 1893-ban egy értekezése jelent meg a "telekkönyvi eljárásról". A felesége Szabó Erzsébet, híres a befőttjeiről, a királynénak is küldött belőlük; fiúk, Aladár, törvényszéki joggyakornok, szenvedélyes párbajozó.«

X úr átolvasta a kapu alatt az illető passzust és au fait lett mindennel. A »nagyságát« a konyhában találta, aki igen röstellte és mentegetőzni kezdett. X úr azonban sietett megjegyezni:

- Talán éppen a befőzöttjeivel foglalkozott nagysád, amiket az udvarnál is hallottam emlegetni?

Kigyúlt őnagysága arca az örömtől, s majdnem az ölében vitte a vizitszobába az érdekes vendéget, aki ilyen csodálatos hírt hozott.

Az öreg ügyvéd bácsinak is jólesett, mikor az óraláncán csüngő medvefogat látva, megkérdezte, hogy nem-e a híres máramarosi mackó foga, akit ő tudott ki az árnyékvilágból? - Hát még a jogtudományi közlöny értekezése! - Az öregúr majd a bőréből bújt ki, s rohant előhíni a fiút, hogy a nagybecsű vendégnek bemutassa. A nagybecsű vendég kordiálisan, majdnem ismerősen nyújtotta a kezét az úrfinak:

- Nini ni, maga az a híres vasgyúró?

Általános volt a meglepetés. X úr az egész családot faszcinálta, s mikor eltávozott, a kezüket csapták össze.

- Ilyen tájékozottság! Ez meseszerű, ez csodálatos! Ez aztán az igazi lángész!

Mire X jelölt úr bejárta az egész város kiválóbb családjait a könyvecske utasításai nyomán, csak egy nézet volt róla, melyet hirdettek, melyre esküdtek, hogy ekkora talentumot anya még nem szült; meg kell hajolni előtte, és meg kell választani egyhangúlag.

Azért ér sokat egy jó főispán, csakhogy még egy naiv város is kell hozzá. Az ember nem is tudná megmondani, melyik a ritkább.




A POÉTA JELÖLTSÉGE

Minden választásnak van külön története. Azaz két története. Amint a bukott jelölt panaszolja, és ahogy a győztes beszéli. Ez előadások kevésbé variálnak; ha a kormánypárti jelölt hasalt el, annak a vármegye lanyhasága az oka vagy a választási elnök együgyűsége; ha pedig az ellenzéki szenvedett vereséget, akkor kiugrik a »Hallatlan Erőszak«, ez a régi jó ismerősünk az országgyűlési beszédekből... Csak abból az egyetlen okból nem bukik soha senki, hogy véletlenül a másiknak több szavazója volt.

S ezek csak a harcoló jelöltek történetei! De hát még azoké, akik el sem jutnak a csatáig, hanem elmaradoznak útközben? Tessék nekem elhinni, hogy ezek közt vannak a jó témák.

Ilyen szerintem a poéta jelöltsége is. Hogy melyik poétáé? Megmondjam? Nem, nem, meg találna haragudni.

Nem szőke fürtös ifjú, amilyennek a poétát képzelik, ha nem tagbaszakadt, haragos arcú, torzonborz bajuszú öregúr, szigorú, szúrós fekete szemekkel. »Beretvált tigrisnek« hívják ismerősei a háta mögött, mert ha igaz, hogy mindenki hasonlít valami állathoz, úgy ő csakugyan a tigrishez áll közel. De e tigrisbe egy fülemüle lelke jutott.

Kétségkívül különös ember, egy itt felejtett őslény egy jobb, tisztább korból, de azért a század végének a szele játszik az ő deres fürtjeivel is. A stréberség, ez a borzasztó járvány, egy gyenge pillanatában inficiálta a kiberetvált tigrist is. Elkezdett a fejében motoszkálni, hogy ő maga is föllép képviselőnek.

Egy napon, néhány héttel a választások előtt, fölkeresett a vén tigris.

- Tudod-e, miért jöttem? - kérdé egészen összetörve, nyöszörgő hangon.

- Bizony nem tudom!

- Képviselő szeretnék lenni - mondá és a füléig pirult.

- Képviselő? Te és képviselő?

Felfortyant, indulatosan fölemelte a nagy kezét.

- Miért ijedtél úgy meg? Azt akarod mondani ugye, hogy nem helyesled? De nem erre nézve jöttem tanácsot kérni. Ott akarok ülni és törvényeket hozni, punktum. Elég sokat szenvedtem már és mérgelődtem az ostoba törvényeiteken, amiket ti hoztatok, most már én akarok hozni hogy, mások is szenvedjenek és mérgelődjenek az enyéimen.

- Jól van, jól, öreg, de legalább ne haragudj. Mondd meg egyenesen, mit akarsz tőlem?

- Csak arra az egyre taníts ki, milyen lépéseket tegyek?

- Hát mindenekelőtt, melyik párton akarsz föllépni?

Ez a kérdés megzavarta.

- Melyik a legjobb? - kérdé gyermeteg kíváncsisággal.

- Temperamentum dolga, nekem a mi pártunk a legjobb...

- Becsületedre mondod?

- Hogyne!

- No, hát akkor a te pártodra lépek, de már most mit kell tennem először?

- Eredj el Bánffyhoz!

- Ki az? - kérdé egy vizsgálóbíró szúrós tekintetével.

- Hát a miniszterelnök.

- Hm. És hogy kell oda elmenni?

- Frakkban vagy szalonkabátban.

- Kesztyűvel?

- A kesztyű sem árt.

- És a nyakkendő?

- Lehet fekete is.

Roppant meghosszabbodott az ábrázata, s a két bajuszszárnya, mint két mókus fark mozgott ide-oda. Izgatottan járt fel s alá jó darabig, egyszer az izzadó homlokát is megtörülte a zsebkendőjével, aztán hosszasan gondolkozott, végre nagy ímmel-ámmal kezdte az ellenvetéseit:

- Az nagy úr nekem. Hallod-e, nagy úr az. Nem beszéltem én még soha nagy úrral, nem is jó velük cseresznyét enni.

S behunyta a tiszta, értelmes szép szemeit, és a karjait leeresztette csüggetegen lábszáraira, a nyakát behúzta a válla közé. Szegény vén tigris olyan félénknek, gyámoltalannak látszott most.

- Ne, ne - szólt alázatosan, szelíden - ne kívánj te tőlem ilyen áldozatot!

Vállat vontam.

- Ha olyan gyáva vagy, mit bánom én.

- Nono (s egy percre nekibátorodott, felemelte a tigrisszerű fejét kevélyen) nem vagyok gyáva, és el is megyek, de mondjál valami kisebb urat... No tedd meg, gyerekem (mert te csak gyerek vagy hozzám képest) a kedvemért.

Olyan szépen kért, hogy nem állhattam ellent.

- Hát eredj el legalább Podmaniczkyhoz!

Láttam az ajkmozgásán, hogy még szólni akarna (alkalmasint, hogy még Podmaniczkyból is lelicitáljon), de mégse tette és egypár nap múlva csakugyan fölkereste Podmaniczkyt, akitől elégedetlenül tért vissza, mert örült ugyan és igen helyeselte a poéta föllépése szándékát, de kerületet nem adott neki.

»Te tudod legjobban, édes barátom, hol léphetsz fel, hol van talajod és nexusod - azt magadnak kell kieszelni.«

A kiberetvált tigris álmatlan éjjeleken át töprengett, hogy hol van neki a talaja? Nézte a mappát, nézte, nézte, majd megvakult bele, de nem talált egy körömhegynyi talajt sem, ami az övé lenne. Ostobaság! Hiszen ő az egész országnak dalolt ötven esztendőn át, és most azt kérdezik: hol van a talaja? Hiszen az egész Olimpusz az övé! Vigye el az ördög! Az Olimpuszt a görögök elfelejtették benépesíteni szavazó polgárokkal! Haragudott, zsörtölődött. Hát szokás a fülemülétől kérdezni, melyik bokorból való? Mindenikre lerakhatja a fészkét. És megint csak nézte, nézte ennek a nagy Magyarországnak a mappáját, és a mappa hidegen, idegenül terpeszkedett el előtte zöld, piros és kék vonalaival. Hogy futnak összevissza ezek a bolondos erek, folyamok, vasutak, szőrös hegygerincek, és egyik se nevet rá...

De nini, csakugyan kicsattan ismerősen egy szó, mintha mondaná: Idenézz, »beretvált tigris«, én vagyok a Mártonfalva.

Ohó! Itt vagy? Téged kerestelek. De jó, hogy összeakadtunk, a téma és a költő. A beretvált tigrisnek ugyanis van egy remek költeménye »A mártonfalvi réten« címmel, és íme, a mappán ott villog ki valahol Békés megye közepéről ez az ismerős szó »Mártonfalva«.

A »tigris« odadöfött ujjával a békési falura: »Itt lépek fél«, s ment re bene gesta a végrehajtó bizottsághoz, hogy van már kerülete: csak az a kérdés, neki adják-e? Szepegett egy kicsit, hogy nem adják, pedig valami ösztönszerű bizalma volt hozzá, hogy őt ott megválasztják.

- Hol van a kerület? - kérdik a végrehajtó bizottságban.

- Békésben - felelte a poéta félénken.

Minden arc kiderült. Persze, hogy odaadják. A végrehajtó bizottság tiszteli a hagyományokat, s ha már a Harruckernek olyan olcsón kapták egyszer Békést az aerariumtól, ők sem fösvénykednek Békéssel.

Podmaniczky megveregette a »beretvált tigris« vállát:

- Csak eredj, eredj, édes barátom, és választasd meg magadat.

Az öreg poéta boldog volt (világfájdalmas versei merő ostobaságnak tetszettek előtte e percben), hazament, levelet írt expressz a mártonfalvi jegyzőnek, hogy ő az, aki a »Mártonfalvi réten« című költeményt szerzette, egyszersmind ő a szabadelvű párt jelöltje e kerületben, minélfogva e szívének kedves községben akarja megkezdeni a bemutatkozást (ezt a becsületes szót használta), írja meg a jegyző úr, él-e ott iránta hazafias kegyelet, s lehet-e kilátása?

Térült-fordult a posta, rátalált Mártonfalvára, és elhozta onnan a nótárius úr válaszát is: »hogy ott minden kész, szeretet várja, s a győzelem kimaradhatatlan, csak tessék jönni, de a circumstantiák nehézségeinek kellő mértékbeni eltávolítására kívántató eszközök igénybevételi szándéklatainak szem előtt való tartása mellett.«

Győzedelmes lobogtatással hozta hozzám a levelet.

- Itt van a válasz.

- Jó?

- Elég jó, de mit jelent a végén ez a szamárság?

Elolvastam és visszaadtam neki.

- Ez azt jelenti, hogy pénzt vigyél magaddal.

Szemkarikái tágra nyíltak a csodálkozástól, a szája is nyitva maradt.

- Lehetetlen, hogy azt jelentené. Ne izélj!

Elemeztem neki a rejtélyes mondatot, alkotmányos magyarázatokat beleszőve, mire megadta magát.

- Hát majd viszek.

- Mikor szándékozol indulni?

- Talán szombaton, de még nem határoztam el magamat egészen. Mit gondolsz? Menjek?

- Mit tudom én? Azt hiszem, mindenekelőtt az a fő kérdés, hogy van-e elég monétád a választáshoz?

- Pénzem nincs - felelte ő -, de szombatig még szerzek... Mindenesetre szerzek szombatig - tette hozzá.

Majd valami borulatféle vonult át magas, ráncos homlokán, s két karját tűnődve fonta össze a mellén:

- Mi a nézeted, mennyi pénz kell?

- Az a körülményektől függ - feleltem -, te mennyit remélsz kapni?

Zavartan, kelletlenül rázogatta csontnyelű esernyőjét, mintha abból kellene kipottyannia a szükséges összegnek.

- Hogy mennyit? - (Fázékonyan vonogatta a vállait ide-oda.) - Magam se tudom. Mit nézel rám úgy? Bizony isten nem tudom. Végre is attól függ minden, hogy milyen kedvében lesz a Nagy Miklós.

- Miféle Nagy Miklós?

- Ej, hát a Vasárnapi Újság Nagy Miklósa!

- Nem értelek. Hogy jut ide Nagy Miklós?

- Hogy? Hiszen tőle akarok kérni előleget.

- Megbolondultál - kiáltottam fel kacagva -, oh, ember, ember! Hát mit adhat neked a Nagy Miklós?

- Azt gondolom - felelte fönséges komolysággal és nyugalommal - ha nagyon meg találom szorítani, hát kinyomok belőle vagy száz forintot.

*

Csitt! Egy szót se szólj többet, jó poéta! Eredj haza, vén mamlasz, aki egy tisztább korból származol, s lelkedet még nem érte a gyakorlati élet piszokja. Ki jársz-kelsz e mindenféle zsírral megkent planétán, de csak az eget látod az ő csillagaival. Ne mozdulj odúdból egy tapodtat sem, ha ennyire járatlan vagy a képviselőség mesterségében, ne nyúlj hozzá, kérlek, a legprózább prózához a világon, és ne keveredj miközénk. Kár volna érted. Álmodjál, beretvált tigris, álmodjál, és ha valaki fel akar ébreszteni, vágd hozzá a kalamárisodat! Hanem engedd meg, hogy leírjam az esetedet, amelyből egy szó sincs költve, hadd bámuljon rajtad a közönség, és hadd emlegessenek az unokáim is, mondván: »A mi boldogult nagyapánk még beszélt, érintkezett egy ilyen ártatlan naiv emberrel a XIX-ik század utolsó éveiben.«




Hátra Kezdőlap Előre