Egy ezer év betelt. Hogy kezdi a másikat a politikai világ?

Hajdanta talán nem is ettől a naptól számították az éveket. De ha igen, akkor nyilván összejöttek az Árpád sátorában, s lobogó tűznél áldozatokat hozván Hadúrnak, maguk is áldomást ivának.

Ma minden honatya fiákert hozatott az inasával. Ez volt a magyarság első dolga a második millennium legelső óráiban.

A klubban, ahol összejöttek, két válfajra oszlottak. Olyanokra, akiknek fiákerjük van és olyanokra, akiknek nincs. Azután Perczel Béni igen csinos beszédben üdvözölte a párt elnökét, Podmaniczkyt, mire az szokott, lelkes kedélyességgel válaszolt, az éljenzés után megkezdődött a fölvonulás Budára, ami a következő konverzációkkal történik:

- Hol van a télikabátom?

- Kinek kell egy hely a kocsimban?

- Ki vesz föl engem a kocsijára?

Végre eligazodnak valahogy, s megindul a hosszú menet. A képviselők nagy számmal jöttek össze. Köztük van Wekerle, aki még tavaly ott lakott a palotában, ahova mennek. Tisza Kálmán is ma megy először újévet gratulálni Budára. Ott van Széll, Csáky mindenki eljött, mintegy jelezni akarván, hogy éppen az oszlopok állnak a legszilárdabban. Van néhány vendég is; Pest megye főispánja, alispánja, Rudnay, az új főkapitány stb. Wlassics miniszter nem sablon ember. Ő is idejött és a képviselőtársaihoz csatlakozik, ahelyett hogy minisztertársaival fönt a palotában várná őket.

Így gyűlt össze szépen a szabadelvű tábor, vidáman, tele jó reményekkel, mint nagy csaták után a megmaradt seregek, és elindulának nagy robogással.

*

Szép, fehér a világ, csillogó hó födi a kígyózó utat a várig - úgy néz ki a hegy, mint óriási cukorsüveg.

Hosszú kocsisor húzódott fel; a jelenlevők megálltak, s rokonszenvező tekintetekkel kísérték a képviselők fölvonulását mindenütt (mert sehol se vitt az út parókia mellett).

Ott fönn kihámozták a honatyákat kabátjaikból a Bánffy vöröshajtókás, szürkeruhás inasai, s összecsoportosulván mindnyájan rendes szokás szerint a halványzöld színű nagy teremben - kisvártatva megnyílt a belső ajtó s kilépett Bánffy a minisztertársaival.

Persze nagy éljenzés támadt, s minden szem a miniszterekre irányult. De semmi különös nincs rajtuk - nem változtak azóta. Minden rázkódtatás nélkül jöttek át a második ezredévbe, csak egy kicsit szebben vannak megfésülve, mint tavaly, s bizonyos ünnepélyes hangulat ömlik el arcukon.

Most aztán a miniszterek sorából kilépett egy rőffel kijjebb Bánffy, a képviselők sorából pedig Berzeviczy, mint ősidőkben a párbajoknál, de itt csak azért, hogy egymást kölcsönösen megdicsérjék és nem, hogy megsebezzék.

Szép, tömör beszédet mondott Berzeviczy - sem elvenni belőle, se hozzáadni nem lehetne (ez a kritériuma egy jeles beszédnek); aztán Bánffy felelt nyugodtan, világosan és folyékonyan. (Egészen szépen beszél, ha nem zavarják.) A két beszédre nem teszek megjegyzést, végre is itt van, tessék elolvasni. Általában egy kicsit unalmas epithetonokat keresni az alkalmi beszédek egész sorozatára, s a riporter, aki ezt teszi, hasonlóvá lesz a vicinális vasutak előadóihoz, kik mindenikről azt mondják: »Kiválóan gazdag és virágzó vidéken vonul keresztül.«

Hát az alkalmi beszédek is többnyire gazdag vidéken mennek keresztül (bár csak zabtermés van néhol, amerre a szem lát).

De az kétségtelen, hogy a két beszéd, úgy a Berzeviczyé (ennek a Berzeviczynek nagy jövője van), mint a Bánffyé kedvező hatást gyakorolt. Még Falk, a gondolatcsoportosítás nagy művésze is helyeslőn bólintgatott Bánffynak. Különösen az istenbékére mondott passzus keltett nagy helyeslést - mert Apponyi jobbja ott lebegett láthatatlan ködben a fejek fölött.

Bánffy nem utasította azt vissza, és jól tette; de megmondta, hogy sértett önérzettel nem lehet békésen egy asztalnál ünnepelni, azért úgy legyen ez a jobb nyújtva, hogy egyik fél se érezzen megalázást.

Nagy politikai kijelentéseket nem tett a pártvezér - különben is nem a politikáé, nem háborúviselésé a következő év.

Míg ezek mind így történtek, baráti kezek egymásba fonódtak, vezér és pártja között a bizalmas szavak melegen kicseréltettek, a téli napfény benevetett az ablakokon s pajkosan futkosott az aggastyánok kopasz fején.

...És ez jó prognosztikon. Mert ez a palota néha megszólal.

Három esztendő előtt, Gyula napkor, mikor éppen úgy ott volt a szabadelvű párt összegyűlve gróf Szapáry Gyulát köszönteni, a mellékterem kis csillárja fogta magát, és éppen az ünnepi beszédek alatt nagy csörömpöléssel leesett, s a félig égett milly-gyertyák diribdarabra zúzva gurultak szerte.

A Pesti Hírlap következő napi számában le van ez a jelenet írva, ezzel a megjegyzéssel:

»Ha babonásak volnánk, rosszra kellene magyarázni.«

S valóban ez volt Szapárynak az utolsó nevenapja ebben a palotában.

...De ma a napfény benevetett.

*

Erre aztán fölcihelődött az egész sereg, megszaporodva a miniszterekkel, s hajtottak a képviselőházba Szilágyit meggratulálni.

Az első emeleti nagy teremben fogadta az összeseregletteket, hol néhány doboz szivar volt az asztalokra kirakva, annak a jeléül, hogy itt már familiárisabban vannak a képviselők. Mindamellett kevesen gyújtottak rá, míg a beszédek tartottak.

Münnich Aurél volt az üdvözlő szónok, ki igen melegen rajzolta azt a sajátszerű fölényt vagy nimbuszt, amellyel Szilágyi bír a Házban és a pártban.

Az elnök a nagy angol speakerek mintájára nem elegyedett a politikába, mintha mondaná: A ti politikátok léhaság. Én abba nem elegyedem. Az az én méltóságomon alul van. Hanem beszélek nektek a kötelességeitekről.

És tartott olyan remek beszédet a filozófia tengerének mélyéből hozott színes kagylókkal kirakva, hogy Tacitus is vállalhatná a magáénak....

Hát mégiscsak tovább vagyunk ebben a második ezredévben. Árpád nem kezdte meg az elsőt ilyen gyönyörű orációval.

Valami bolondos, indus tárgyú operettben éneklik: »Buddha kisfia kétszázhúsz éves vala, mikor meghala« - a mi parlamentünk ellenben csak négyéves, de már végelgyengülésben, vagyis aggkórban szenved. Vannak ilyen különös eltérések túl és innen is az emberi kor végső határától. Úgy látszik, a magyar temperamentumnak jobban megfelelt a három esztendő. A parlament nem unta meg magát, és nem csapott át excentricitásokba csupa merő életuntságból. Az első esztendő az összeszokásra volt szánva, a másik esztendőben a komoly küzdésre, a harmadik esztendő pedig, mikor már öklöződésre fajult volna a tusa, jött a búcsú. Öt év sok nekünk. Öt év alatt vesztenek érdekességükből az interpellációk, a nagy beszédek, a zajos közbeszólások, hatalmas filippikák, vehemens szórohamok, és valami új, egyre új, egyre erősebb stimuláló szer kell az idegeknek. Unatkozó népek forradalmakat csinálnak, unatkozó parlamentek botrányokat.

Ah, bizony öreg már a parlament, házsártos, tehetetlen, morózus és szeszélyes. Érdekes megfigyelni ebben az állapotában - amint az egyik lába már a sír szélén van, s mégis rugdalózik a másik lábával.

Mennyi tenger idő egy ilyen testületben csak négy esztendő is! Hol van immár az a társaság, mely pezsgő életkedvvel gyűlt egybe az első ülésre? Az őslegendák közé látszik már tartozni ez első ülés, melyen az »admirális« Janicsáry elnökölt, ki bezárván az ülést, arra a közbekiáltásra, hogy a következő ülés mikor lesz, vállvonogatva odamordult: »Tudja az ördög«.

Janicsáry apó csak még fiatalabb lett azóta, de a Ház elvénhedett, átváltozott. Nem is az már ez, amelyik volt. Egy negyede kihalt, egy másik negyede széjjel ment, a fele pedig, amelyik megmaradt, összevissza keveredett. Az akkori kabinetből nincs már meg Fejérváryn kívül egy lélek sem, maga a vezér is, aki választatta a mostani országgyűlést, otthagyta pártját, önkéntes számkivetésbe bujdosván el a nemzeti párti gránicra.

És milyen csúnya egy ilyen elaggott Ház. A vén asszony is kellemetlen, de egy vén parlament még borzasztóbb. Nem érdeklődik a tárgyalások rendes menete iránt senki, azokat már csak Perczel Béni veszi komolyan. Az előadók beszédjeit, amikben alig lehet agresszív elem, senki se hallgatja; általában a szép beszédek értéke megszűnt. Nincs többé olyan beszéd, amelyért valaki eldobja a folyosón a szivarját. Az elöregedett Ház nem tud már hallgatni, csak szavazni. Vannak esetek, hogy igen csinos beszédek alatt négy ember lézeng bent a teremben, a többi voks künn tereferél és pletykázik a folyosón, és csak a csöngettyűszó rángatja be őket. A kereskedelmi büdzséjénél megtörtént, hogy a Visontai beszéde alatt egyetlen ember sem ült a kormánypárti padokon. Megfoghatatlan, hogy kinek beszélnek most már a negyedik esztendőben a szónokok? Az újságoknak? Bolondság! Az újságok se ostobák, és csak kivonatolják a beszédeket, az olvasóközönségnek pedig éppenséggel megjött az esze, és nem olvassa el a kivonatokat sem.

És ez az okos világ olyan kietlen, rideg, olyan szomorú. A naivitás utolsó zománca is le van törülve róla. A házszabályokból is kinőtt a Ház, mint a rövid ruhákból a leányzó. Az elnök csöngettyűje nem mumus többé. Az elnöki megrovás senkinek sem rontja meg az étvágyát, a megrovott visszamosolyog az elnökre, s legföljebb azt gondolja magában, amit sir Bloke felelt vissza az angol speakernek:

- Önt ezennel rendreutasítom - mondta a speaker.

- Én istenem, csak soha nagyobb bajom ne történjék ennél - felelte sir Bloke jámborul.

Mint ősszel, mikor lehullnak a fák levelei, el-elmaradoznak a közélet tűzhelyétől azok, kiket csak az újdonság ingere vonzott az országházhoz. A »mezei badak« most már állandóan otthon vannak, és semmiféle földi telegram meg nem mozdítja egynémelyikét. Vannak teljesen elfeledett arcok, melyek csak akkor villannak föl az emlékezőtehetségekben, mikor egy-egy szavazás után az ember a távollevők névjegyzékét olvassa - mely évek alatt éppen úgy vastagodik következetesen, mint a hízásnak indult ember potroha. Ezek a fa lehullt levelei - de a megmaradottak is ördöngősen elsárgultak, a parlament ifjúsága megházasodott azóta és sedatus ember lett, a középkorúak bankigazgatóságokba jutottak, az öregek belső titkos tanácsosokká lettek, fiatalnak csak Beöthy Aldzsi maradt. Az öreg excellenciások ott tipegnek-topognak apró lépteikkel, kis selyem sapkáikkal fejükön, a folyosón, és egész évi beszélgetésük körülbelül ez?

- Hogy aludtál, kegyelmes uram?

- Jól, kegyelmes uram. De tegnap délután egy kis kólikám volt. És te hogy aludtál, kegyelmes uram?

- Egy kis szaggatást éreztem éjfél felé a bal arcomban.

- Tegyél rá máskor egy kis mustárt, kegyelmes uram.

E derék öregurak orvosságos üvegeik és receptjeik közt élnek, nem törődve egyébbel, csak a saját emésztésükkel. Ezekre célozva mondták Tiszának, mikor még miniszterelnöksége idejében sopánkodott, hogy sehol se nyílik üres kerület, pedig szüksége volna valaki számára.

- Semmi se könnyebb ennél, kegyelmes úr.

- Hogyhogy? - kérdé Tisza.

- Nyittass ki valahol egy ablakot, s mindjárt lesz vagy hat üresedés.

Ezen elöregedett, elbankárosodott és elexcellenciásodott Házról minden lépten-nyomon lerí az öregség. Az enervált idegek már nem reagálnak semmi egyébre, csak a botrányokra. Az ellenzék jól tudja ezt, és azért csinálja. Az ellenzék maga is öreg, erőtlen, mint a vén korhely, akinek a kevés szesz is mindjárt a fejébe megy, és duhajkodásában legott üveget tör vagy széket. De ha széket törni nem tud (pedig nem tud, mert ahhoz erő is kellene), az üveggel is megelégszik, csak valami csörömpölés legyen az akciójára. Sőt a botrányok közül is már csak a nagyobbja érdekes, a kisebbeket nem érdemes meghallgatni, ezek már félig üres Ház és üres karzat előtt folynak le.

Hogyan? Üres karzat előtt! Hát igen, a karzatok már nem telnek meg a botrányokra sem. Tele karzatjai már csak Apponyi Albertnek vannak. Bámulatos faszcináló valami van a beszédjeiben az asszonyokra, mint a kígyóbűvölő szemeiben a kígyókra, emberi ésszel kitalálni nem lehet, mi. A botrányokra azelőtt zsúfolt karzat volt, valósággal ostromolták a háznagyi hivatalt jegyért a hölgyek. Most hiába hívod hölgyismerőseidet a karzatra - az elöregedett Ház már nekik se kell. A fiatal képviselők megházasodtak: nincsen már nőtlen ember, csak Fenyvessy Ferenc és Krajtsik. Hasztalan helyezed kilátásba, hogy csak jöjjenek, mert botrány lesz.

A szép fehér vállacskáikat vonogatják.

- Hiszen mehetünk máskor is - felelik - botrány csak máskor is lesz.

Mintha azért invitálnál valakit a Zugligetbe, mert ott ma ózonos levegő lesz, amit a fák lehelnek ki. Ostobaság! Hát, holnap nem lesz ózonos levegő?

S maga a vén Ház mit se törődik a saját elaggottságával, köszvényes lábaival egykedvűen odább vánszorog, s az oldalnyilallásokat és az általános decadence-ot úgy veszi, mint természetest, miközben csak egy dologra kíváncsi, hogy meddig él még. Érzi, hogy napjai meg vannak számlálva, a koporsója is kész, csak a dátum hiányzik. A teljes dátum, mert az anno 1896 bizonyos.

A nekrológján gondolkozva, előre látható, hogy az nem lehet dicstelen. A vén parlament megtette a maga kötelességét négyesztendei élete alatt, mint az elefánt, csak egy kölyket szült (a polgári házasságot), de az aztán nem is volt tréfa - nem csoda, ha kimerült, s ha öregkorában sajátságos viszonyok közé jutott.

Nagyemberek nemigen támadtak az 1892-iki succrescentiából, mindössze a kis Papp Géza és Szily Pongrác bontakozott ki valamennyire a homályból, és az időközben bekerült Wlassics emelkedett ki fényes talentumával magasra. Hanem annál inkább fogyasztott nagyembereket. A »piros székek óriásai«, ahogy a Wekerle-minisztérium néhány tagját nevezték, a zöld padokba kerültek. S valódi művészet Bánffy Dezsőnek kormányozni e sok nagyember között, kiknek véleménye külön-külön súlyos a megcsappant többségben, melyet átvett. Igaz, hogy lojális, nobilis urak a mi nagyjaink, akik mindig alávetik egyéni nézeteiket a közügynek és a párt akaratának (másképp már rég összeesett volna a szabadelvű párt), egyik se dolgozik a saját kezére, de mindeniknek van saját véleménye, s már ez is feszélyező. Csáky Albin fúziót akar Apponyiékkal, mert - úgymond, és igen helyesen - ott künn a vidéken nincsenek nemzeti párti választók, hanem csak néppártiak, a nemzeti párti ellenzék pedig életfönntartási ösztönből kénytelen lesz olyan választókhoz nyúlni, aminők akadnak, s ezáltal belekergettetik vagy legalább közelebb hozatik a néppárthoz. Csákynak igaza van. Wekerle ellenben nem akar fúziót, mert ő azt tartja, hogy az Apponyi-párti elemekből csak kevesen volnának alkalmasok a szabadelvű párthoz átjönni. A behurcolkodó Apponyit nagyúri párthívei otthagynák, s különben is az Apponyi kívánságai nem tőlünk függnek, hanem a királytól - nem sokat érnek, de mégis kivihetetlenek. Körülbelül Wekerlének is igaza van. Az öreg Tisza csöndes szemlélődésbe van merülve, látszólag hidegen, közömbösen nézegeti az ostáblát, mint egy flegmatikus kibic: nem avatkozik semmibe, ridegen tartja magát az ő közlegényi állapotjához, de persze ez csak talán addig van, míg egy-egy »paraszt«-ot ütnek ki itt-ott az ostáblán - de ha a tornyok és bástyák komolyan meg találnának mozdulni, ki tudja, hogy a nagy öregember is bele nem szólna-e a játékba?

Hát Széll Kálmán? Széll Kálmán nem akar semmit. Az a szerencse. Széll Kálmánt mulattatják a konfliktusok, de mégis fél tőlük, mert neki okoznak dolgot.

Az önzetlen államférfiak ritkák, és Széll az, talán életviszonyainál fogva is, de még inkább alaptermészetéből. S azonfelül még az önzetlen államférfiaknak is vannak szeszélyeik, de Széllnek még szeszélyei sincsenek. Ha Jupiter lenne, mindig derült idő volna (habár tudná is, hogy egy kis eső néha nem árt). Ő az eligazító ember a magyar parlamentarizmusban, a szükséges jótét lélek a háznál, aki az elferdült bútort a maga helyére igazítja, a düledező asztallábat megtámasztja, a beteg ember gyomrára mustárpapírt tesz - s örül, ha a »tényleges állapotok« (ez talán az ő saját szava) megmaradnak ténylegeseknek. - Lelki emócióra elég neki a Lobkowitz-féle tarokk-parti egy-két érdekes kettese. Szóval Széll Kálmán nem kényelmetlen nagyember.

Darányi Ignác, aki kitűnő jurista, azonfelül pompás földművelésügy miniszternek ígérkezik, tetejébe még nagy megfigyelő is, aki gyorsan meg tudja találni a jellemzőt, sőt bizonyos írói vénával fölszíja azt, mint a méh a bogáncsból a mézcsöppet.

Egyszer a fehér asztalnál ő beszélte a következő kis történetet, mely három szakaszban esett meg az öreg Krokács Jánossal, hordván magában azon tanulságot, hogy egy miniszter kiismerhetlen, mint az asszony. A hatalom átváltoztatja, fölkelti lelkének összes gonosz fúriáit, esetleg kikaparja belőle a legmélyebben alvó jó tulajdonságokat. Amint fogy, nő, aszerint változik. A hatalom egy rettenetes giliszta benne, mely örökké mozog bent, hánykolódik jobbra-balra és gátolja a hajdani természetes mozgásában, viselkedésében.

Bizonyítja mindezeket Krokács János uram története. Hogyhogy? Kiált föl az olvasó. Hiszen Krokács nevű miniszter nem is volt. Még nem, az igaz. Krokács János maga nem volt miniszter, de közel állt hozzá. Nem ahhoz állt ugyanis közel, hogy miniszter legyen, hanem magához a miniszterhez állt közel, ajtónálló levén a kereskedelmi minisztériumban. A janitor előtt nincs nagyember, bizonyára még Baross se volt nagy a janitor előtt, mert a janitor közelről látja a föld hatalmasát, kitanulja apró turpisságait, szeszélyeit és a legvégén rájön, hogy a legimponálóbb dolog maga az ajtó, amit ő nyit, és nem a személy, aki belép és kilép rajta.

De nem Baross idejében történt a Krokács-eset, sokkal régebben. Alkalmasint Gorove alatt. Azért mondom, hogy alkalmasint, mert Darányi nem mondott semmi nevet. Darányi a világért se tesz nevetségessé egy minisztert, még egy holt minisztert se - inkább egy élő janitort, bár azért is fáj a szíve.

Tehát Gorove alatt történt, mindjárt minisztersége elején. Éppen a költségvetését tárgyalták, az első költségvetését, a débat vehemensen indult, s Gorovenak magának is egy nagy beszédet kellett kivágnia - az első beszédet mint miniszternek. Minden ennek a sikerétől függ. Cudar lámpaláz gyötörte a kevély örményt, akinek inkább csak a gőgös arcára emlékezünk (az Andrássy-féle minisztérium képről), mint az alkotásaira. Szepegve indult meg hintaján naponkint a minisztériumból a Házba, balsejtelmekkel, mint minden büdzsés miniszter, elkiáltván magát az előszobában:

- Hé, Krokács! Hol van ön, Krokács? Szaladjon előre a táskával.

Ugyanis a janitor hordta a testes miniszteri tárcát az irományokkal, s olyan jó lába lévén, mint a kengyelfutónak, sokszor hamarabb ért a mellékutcákon, durchhausokon át a Ház folyosójára gyalog, mint a kegyelmes úr a kocsiján.

Hanem hova inkább közelgett a beszéd elmondása, s minél inkább paskolták az ellenzékről, Gorove mind puhább, szelídebb lett, úgy elkisebbedett a hatalma, hogy kezdtek rajta a humánus, keresztényi tulajdonságai kiütni.

- Krokács úr - szólt egy reggel, látván, hogy az ajtónálló görnyedten, lihegve cipeli a nehéz, megrakott táskát előtte a lépcsőn -, üljön föl a bakra.

- De - szabódott a janitor - nem vagyok én arra érdemes, kezeit csókolom.

- No, no, ha én mondom. Nem tűrhetem, hogy kínlódjék a táskával. Hiszen nagyon nehéz az. Csak üljön föl!

Krokács felült kevélyen a kocsis mellé. Nagy kitüntetés volt ez a kemény embertől. Azt hitte, egész Pest nézi és bámulja: Nini, az öreg Krokácsot viszik a Gorove szürkéi! Mert csakúgy vitték a szürkék őt is, mint Gorovét, sőt bizonyosan szívesebben, mert Krokács úr sovány emberke volt, Gorovét pedig két mázsára lehet becsülni.

Az ülés után (Tisza beszélt a kereskedelmi politika ellen) még szelídebb lett a kegyelmes úr.

- Uccu, Krokács barátom - mondta szinte melegen -, kászálódjék föl a bakra azzal a nagy táskával! Szeretem kímélni a jó embereimet.

Krokács úr nem szabadkozott (hiszen én istenem a kocsikázás a janitoroknak is jólesik), sőt másnap reggel, mikor a Házba indultak, már magától ült föl a kocsis mellé a kísérteties fekete bőrönddel.

Gorove odanézett és fölsóhajtott:

- Meddig fogjuk még cipelni ezt a málhát, mit gondol, Krokács bácsi?

Krokács semmit se gondolt, hanem csak szorította a becses táskát a térde közé és mosolygott. És bár hideg, zimankós idő volt odakünn, a »bácsi« szó ördöngősen melegítette belülről. A Ház elé érkezve bevitte a táskát a miniszter után egész a teremajtóig, aztán künn a korridoron várt mint máskor, az ülés végére.

Amint ott járt-kelt, kipegett-kopogott a janitor, őt nemigen érdekelte a nagyurak dolga, ahogy jöttek-mentek, mint a méhek a kaptárban, de egyet-mást mégis hallott, ami megütötte a füleit.

- A vita be van zárva - mondták az urak egymás közt.

Eleinte azt hitte, hogy a »Vica van bezárva«. (A Vica volt a kereskedelmi minisztérium kapusának a nagyobbik hajadon leánya.) Krokács uram szinte megijedt, de aztán kiókumlálta a többi diskurzusból, hogy az urak szája záratott be, vagyis hogy a szóból fogytak ki odabent, mert híre ment annak is legottan:

- Gorove beszél. A miniszter beszél!

A folyosó elnéptelenedett - amint szokás. Hát még akkor! A mi parlamenti atyáink éhes fülekkel jöttek föl ide. S egy miniszter beszélt! Istenem, mi volt akkor egy miniszter! Húsz évvel Fabiny előtt!

S azonfelül most válik el, tud-e Gorove a kereskedelemhez. Most vagy soha! Mert mi tagadás, minden jel odamutat, hogy Gorovét csak az imponáló ábrázata miatt vették be a kabinetbe, ahogy gróf Festeticset a kotlettes szakálla végett. Igaz, hogy van egy híres útikönyve, sokat utazott a világban s útközben bizonyosan látott kereskedőket is, de hogy ért-e a kereskedelemhez, az más kérdés.

Ám hamar eldőlt a dolog, magyar módra. Künn a néptelen folyosón, mint egy földrengés, nemsokára megrázkódtatta a falakat orkánszerű éljenzés zaja belülről. Gorove nagy sikert aratott, mindenki sietett kezet fogni a nap hősével, akinek kövér képéről csak úgy csurgott az izzadság. A diadal teljes volt. Az öreg Deák maga is megveregette a nagyképű ember vállát, s lustán mondá a fogai közül:

- No, no Pista, jól van Pista!

Szóval, fényesen végződött a nap, a Gorove pozíciója meg volt szilárdulva, s hosszú kéjes lélegzetet vett a Ház úgynevezett »fojtó« levegőjéből, mikor az ülés végén kirakott iratait begyömöszölte a táskába, melyet azután a teremtiszt előre kivitt a vén Krokácsnak.

Mire az ünnepelt miniszter is kilépett, még a folyosón is éljeneztek a megittasodott párthívek végig a korridoron, míg a kocsijához ért, melynek ajtaját alázatosan nyitva tartotta a Ház buzogányos portása. Az öreg Krokács már akkor fönt ült a táskával a bakon.

A miniszter sasszeme őt pillantotta meg legelőbb:

- Nini, Krokács - rivallt rá, nagyokat fújva az orrlyukain keresztül. - Hát mi az? Ki ültette magát oda föl? Takarodik le rögtön a bakról! Szemtelen!

Krokácsunk fülig vörösödött, aztán lemászott alázatosan a bakról a táskával együtt, és vitte nagy szuszogva hóna alatt a minisztérium felé.

A hintó pedig sebesen vágtatott a hatalmas miniszterrel, mindig nagyobb, nagyobb távolság maradván a cifra szerszámos szürkék és a loholó szemtelen öreg kutya közt.

Ez volt a Gorove legszebb napja, a szemtelen Krokács azonban aligha számította a legszebb napjai közé - pedig ő olcsóbban adta a napok szépségét.

*

Az idő azonban nem állt meg ennél a napnál, hiába volt szép, folydogált odább, egészen addig a napig, amikor Gorove is megszűnt miniszter lenni, sőt még tovább is folydogált. A kereskedelmi minisztériumban megmaradt a janitor is, az ajtó is, mindössze más miniszter jött. Nem nagy dolog az.

Már jó ideig nyitogatta másnak az ajtókat Krokács úr, midőn egy délután a régi urával találkozik az utcán. Szép téli idő volt. Az exminiszter kikocsizott, és a hintóablakon keresztül megösmerte az öreg Krokácsot. Szívébe nyilallott e vén emlék láttára az egész fájó szituáció, a fényes termek, a hatalom, az ünnepeltetés és minden, minden. Ó, ti azt nem értitek, mi egy janitort meglátni, aki azelőtt nekünk nyitotta az ajtókat!

Gorove megcsipogtatta a kocsi gumilabdáját, a kocsi megállt.

Az excellenciás úr kihajolt fejével az ablakon:

- Krokács, Krokács! Hollá Krokács!

Krokács apó szétnézett, észrevette az ismert szürkéket, a hintót és a méltóságteljes főt, leemelte a sapkáját, de már nem úgy, mint azelőtt.

- Hova megy Krokács bácsi? - kérdé nyájasan az exminiszter. - Teringette, de jó színben van Krokács bácsi.

- A főpostára megyek, kegyelmes úr.

- Helyes. Elviszem Krokács bácsi. Üljön föl, arra megyek.

- Köszönöm alássan, kegyelmes uram, nem vagyok fáradt.

- Nocsak üljön föl, ha mondom, ha úgy kívánom.

- A kegyelmes úr kedvéért mért ne tenném meg?

S elkezdett cihelődni föl a bakra, mint annak idején azokon a régi szép napokon. Hiszen minden úgy van, mint volt; a szürkék most is úgy párolognak, a hó most is úgy csikorog a kerekek alatt, ő most is Krokács és ajtónálló. Gorove is Gorove, csakhogy már nem miniszter többé.

- Hohó Krokács bácsi - ellenkezett az exminiszter. - Nem oda Buda, barátom. Csak jöjjön és üljön be maga ide énmellém, hadd beszélgessünk odáig egy kicsit.

Krokács apó, a jámbor janitor, nagy szemeket düllesztett csodálkozásában. Lehetetlen ez, amit most a saját füleivel hall. Hogy őt, Krokács Jánost, a dölyfös Gorove kegyelmes úr nem átallja maga mellé ültetni? Hát megfordult a világ? Vagy megbolondult a kegyelmes úr? Nem, nem. Az lehetetlen.

Pedig az csak egy rendes, természetes lélektani processzus volt.

A három fázis, amelyen keresztülment a mi Krokácsunk, egy miniszternek a lélektani rajza.

Az első a szorongatott, gyengülő Gorove, akiből kibuggyan egy kis jóság és fölülteti Krokácsot a bakra.

A másik a hatalomban megizmosodott mindenható miniszter, aki packázó dölyfében lekergette Krokácsot a bakról.

A harmadik a bukott miniszter, aki a világon semmire se olyan kíváncsi, mint az utódjára. Reszket azért az élvezetért, hogy róla valami rosszat halljon.

- Hát csak üljön be ide, Krokács bácsi. Így ni. És most beszéljen nekem valamit, hogy van, mint van? Nem akar, öregem, egy jó szivart? Mi? Mit csinál az új gazda? Mi?

Természetes, hogy Krokács nyelve meg is eredt, beszélt, pletykázott (Krokács sokat tudott, ha akart - s mindig akart, ha mások akarták), de amíg lefetyelt, folyton kinézegetett az ablakon, türelmetlenül, idegesen; mindenképpen szerette volna, hogy valami titkár úr meglássa és elbeszélje otthon, kivel ült - ami arra látszik mutatni, hogy ok nélkül gúnyoljuk éppen csak a minisztereket, mert nini, még a janitorokban is van gyöngeség.

Még egyszer összejött a parlament a maga mezei hadával, tömött karzatával; még egyszer, talán utoljára, megtelt morajló, zsibongó sokasággal az utolsó időkben kihalt, néptelenül tátongó tanácsterem. Egynegyed egyre nehézkesen, mint egy dunai monitor, bekocogott Szilágyi Dezső és megnyitotta a mai ülést, mely a »szerb varrottas«-sal fog foglalkozni.

Szerbiát még sohase vette senki olyan nagyra, mint az ellenzék. Én istenem! A legyet senki se szokta lekergetni magáról bunkósbottal, hanem csak egy kézlegyintéssel. Szerbia! Hát micsoda Szerbia? Legelőször is egy barátságos hatalom. És milyen barátságos! És milyen hatalom! Kétmillió szerb és négymillió sertés, tehát összesen hatmillió mozgó lény. Minden sertésre esik egy fél szerb, és minden szerbre esik két sertés. Osztozkodjanak egymáson, ahogy tudnak - de mit rongáljuk mi most a mi millenáris jókedvünket (mely úgyis annyiba kerül) ilyen lappáliákkal!

Jelvény vita és örökké csak jelvény vita. Van ebben még valami zöld, valami kevés éretlenség a nemzetek gyermekkorából; teringette, egy ezeréves fickóhoz már nem illik, hogy örökké a jelvényeken, színeken jár az esze, mintha az egész állami élet a jelvényeken forogna. Van zászló vita, királyi színek vita, kétfejű sas vita, jelző zászlók vitája, kardbojtok színének vitája, s ezek mindig fölriasztják az ellenzéket, összecsődítik a Házat, de ha tíz-húsz millió forint megszavazásáról van szó, a tanácsterem kong; néhány öreg ember krákog odabent, míg az előadó eldünnyögi közömbös orrhangon a milliók megszavazásának indokolását, aztán fölállnak szavazni az illető szakminiszter fölállása szerint, s egymást oldalba döfködve kérdezgetik:

- Mire is szavaztunk, kérlek?

De zászlósértés. Ohó! Ez már valami, a jó szittyavér forrni kezd. Érzékeink ki vannak fejlődve a zászlósértések iránt. Ebben élünk, ez a mi elementumunk. A hallást is lehet fejleszteni, talán még a bolha köhögés is zörög, csak nagyon finom fül kell hozzá - de hát a zászló sérelem érzete! Ezt lehet csak igazán fejleszteni. S hogy mi ennyire érezzük, mint az óra gépe a kerekeibe hulló piszkos porszemet, magunk demonstráljuk ezzel, hogy igen kicsinyeknek tartjuk magunkat. Mert egy hatalmas gépet ugyan meg nem akaszt forgásában a reá hullott porszem, fönségesen, nyugodtan mozog tovább. És mert ennyire érzékenyek vagyunk - ez maga csábító ellenfeleinknek hasonló csínyekre. Képzelhetni, mekkora siker lehet ama néhány lompos, piszkos szerb diáknak, hogy a méltóságteljes magyar parlament tajtékzó dühvel napokig tárgyal ebben a kérdésben. Azok most mind azt hiszik odahaza, hogy ők milyen nagy dolgot cselekedtek. S ha ilyen olcsón lehet nagy dolgokat csinálni - bizonyosan akad rá több konkurrens is, hiszen ma minden pályára tódul a közönség.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar állam tűrje el a rajta jelképileg elkövetett sértéseket. De az ilyen sértés relatív. Minden attól függ, hol teszik, kik teszik és miért teszik. A zászlót egy fölötte repülő veréb is bemocskolhatja, de azért senkinek se jut eszébe ezt az összes verébnemzetségen megtorolni. Néhány bugris suhanc csínyjáért Belgrád alá megindítani a monitorokat, talán nem is lenne egészen komoly cselekedet egy hatalmas ország részéről, melynek csak az imént üzentek szép szavakban tiszteletüket, nyájas köszöntésüket a földgolyó leghatalmasabb uralkodói.

Hja, de mit ér az, ha mák mégse termett? Mit ér, ha a szerb diákok mégse tisztelnek. Hadak induljatok, ágyús szekerek dübörögjetek, mert a szerb studentek meggyaláztak!

Úgy beszélt Ugron, aki szintén benyújtott ma a Horánszky előbbi interpellációja dacára (hogy több szót lehessen ejteni) egy interpellációt, mintha a haza veszélyben volna, mintha az ezeréves ország ezt a nagy csapást már ki se bírná. Gúnnyal jegyezte meg, hogy Bánffy előbb Bécsben kérdezte meg, mi az ő véleménye ebben a kérdésben, most visszatért Bécsből, tehát halljuk.

Csönd volt az egész Házban. Mindenkit türelmetlenné tett a kíváncsiság, még Krajtsik is fölébredett egy pillanatra, hiába bosszantották, hogy az állatkerti fakírnak fogadást ajánlott volna a mélyebb alvás tekintetének szempontjából, hogy az ő ügyvédi stílusát használjuk.

De idő előtt ébredett föl Krajtsik, mert ha az anyapárt interpellál, a fiúpárt se hagyhatja szó nélkül: Kossuth Ferenc is interpellációt nyújtott be, s nem érdektelen visszapillantással igyekezett szétoszlatni a szerbek neheztelését, ős Szerbia zászlójának elővitele miatt a június 8-iki fölvonulásban, elmondván sok egyéb közt, hogy az angol király sokáig használta a francia király címet anélkül, hogy ezt a francia király megneheztelte volna, s hogy királyunk ma is használja a »jeruzsálemi király« címet...

- Joggal! - kiáltá közbe egy érdes borízű hang, az Ugron Zoltáné, s lőn nagy derültség a nyomában.

Visontai, aki ugyancsak helyeselt, zajlott eddig, szerényen dugta fejét a könyökeiből épített gödörbe.

Kossuth e történeti fejtegetések sorában egy elnöki rendreutasításhoz is jutott, dicséretére legyen mondva, az elsőhöz. Ez is úgy esett meg rajta, hogy humorizálni próbált. Lefestvén a szerb címert, mondá, hogy abban egy acélütő és kova is van, talán azért, mert Karagyorgyevics disznópásztor korában használta ezt a szerszámot.

Szilágyi lecsapott, mint egy héja. Nem. A hasonlat nem jó. Lecsapott, mint egy megdühödt Péchy Tamás.

- Tessék szem előtt tartani a nemzetközi udvariasságot.

E percben pont egyre ért a Ház órájának mutatója. A képviselők mindjobban türelmetlenkedtek. Pedig végre is haladtunk. Hiszen a szerb címer már meg van védelmezve, csak még a magyar nem.

Most végre fölállott Bánffy, s igen kimerítő, sőt a körülmények között csaknem teljesen kielégítő választ adott.

Ugron maliciózus megjegyzése ellenében, hogy Bécsből tudja meg, mi a véleménye, megjegyzé, hogy hiszen ez a dolog természete, egyetértőleg kelletvén eljárna a külügyminiszterrel.

(Már mindjárt ebben igaza volt, mert ha megint nem találna egy véleményen lenni a külügyminiszterrel, abból nagy baj származhatnék rá, ti. Goluchowskira.)

Aztán megcáfolván a lapok híreszteléseit a farizeus körlevélről, fölolvasta a szerb külügyminiszter mentegetőzését (ami már magában elegendő elégtétel). Ha a szerb külügyminiszter hazudik, a lelke rajta. De a mentegetőzését el kell fogadni.

A szerb excellence ugyanis azt állítja, hogy az áthelyezett rendőrfőnök mostani állása kisebb, mert most a belügyi államtitkárnak van alárendelve, s azelőtti állásában mintegy függetlenebb volt, közvetlenül érintkezvén a királlyal, a fizetése, az igaz ugyanannyi...

Csöndes mosoly fakadozott a mamelukok ajkain. A fizetése... a fizetése... csengett-bongott végig a termen.

(Az ördög kifogásolja a fizetését. Hiszen a szerb hivatalnokok úgyse kapják ki a fizetésüket.)

Szegény Stefánovics Nikola! És a mosolygás egész kacagássá izmosodott. Hahaha! A Stefánovics Nikola fizetése! De furcsa, hogy egyforma a fizetése.

Azután áttért Bánffy a többi elégtételekre. A vizsgálat folyik... Hogyne? Folyik. Persze. Minden vizsgálat folyik. A vizsgálat folyékony test. És szerencse, hogy folyik. Ez a folydogálás nagy könnyebbség a kormányoknak. Különben konkrét adatokat, karóra szúrt fejeket is küldött a szerb kormány az ellenzék gyönyörködtetésére.

Hetvenkét egyén ül börtönben, húsz egyén ezekből el fog illetőségi helyére toloncoltatni, öt idegen állampolgár pedig kiutasíttatik a szerb területről.

Mindezek az adatok megnyugtatták a sértett honatyák legnagyobb részét, a jobbtábor élénken helyeselte a tárgyilagos, okos és önérzetben sem hiányos választ, csak imitt-amott borongott egy-két lágyabb, lírikus kedély, hogy mégis szebb volna az, ha azok a monitorok egyszer csak elkezdenének okádni odalenn, Belgrád alatt...

Ami pedig az ellenzéki vezéreket illeti... Nos, ők nem elégedtek meg a válasszal. Nem is bolondok. Ha már egyszer ilyen szép börzsönyös tojás van a kezükben, hát miért ne vakargassák rá, ha passziójuk, a szeszélyesebbnél szeszélyesebb nemzeti tulipánokat?

A fiumei cápa nem merül föl Adria kék habjaiból biztosabban időközönként, mint a fúzió híre. Senki se hisz benne, éppen mint a fiumei cápában, de azért fölmerül és kísért boldogokat, boldogtalanokat. Múltkor se volt igaz a fúzió hír, azelőtt se, hát körülbelül most se lesz igaz, de azért itt van újra.

Miből keletkezik? Isten tudja. Ahogy a lepke támad a hernyóból. De hát a hernyó? A lerakott petékből.

De akárhogy keletkezik is, tény, hogy előbukkant az összes jelenségeivel együtt. Látni Falk Miksát egy-egy hátulsó padban elvonulva értekezni Horánszkyval, aki csöndes, nyájas, ábrándos, meg szeretetre méltó is és egy kicsit szemérmes, mint egy leány az eljegyzés előtti órákban. Gróf Széchenyi Tivadar, a szabadelvű párt e visszavágyódó barátja, megjelenik a folyosókon és Csáky Albin grófot keresi. Szapáry Gyula gróf járni kezd az ülésekre, és hol Falkkal beszél, hol Horánszkyval, majd valamit súg Széchenyinek, azután Széll Kálmánnal és megint Horánszkyval, és megint súg valamit Széchenyinek. Széchenyi arca ezalatt szemlátomást titokzatosabbá lesz. Papp Géza, Rosenberg csodálatos miazmákat szimatolnak a levegőben, s ez akkor a közönséges, rendes fúzió, fama fuzionis vulgaris, amit már úgy ösmerünk, mint a fűszálakon rengő pókhálófonalat, melyet az első láb szertetapos.

Ez alkalommal azonban komolyabb mellékkörülményekkel jelenik meg a fúzió.

Apponyi visszavonulását veri a hír, s ennek első jele, hogy a delegációban nem vesz részt. Az újságok hozzáteszik, hogy atyja birtokán akar gazdálkodni. Ez az úgynevezett »hivatalos ürügy«, de a száraz valóság az, hogy Apponyi el van kedvetlenedve. Hogy visszavonul-e a valóságban, az más kérdés. Én nem hiszem, hogy visszavonulna. Mert mindenféle betegségből ki lehet a világon gyógyulni, csak a rákból és a parlamenti vezérszereplésből nem. De már abban benne van a nagy tragikum, hogy a nagy tehetségű szónok és finom lelkű államférfi politikai önbotlásai miatt olyan kínos szituációba hozatott, hogy álmatlan éjjelein hamleti tépelődésekben keresi a megoldást, s minden jel odamutat, fölcsillanik nyugtalan lelke előtt más egyéb kibontakozási módok között a visszavonulás. Miért ne - mondja magában - egy cikluson át? Majd hozzáteszi: Meglehet, hogy csak fél cikluson át! És végzi azon a félig-meddig vigasztaló gondolaton, amelybe minden nyugtalankodó lélek megfogózik. »Ejh, ki tudja? Hátha még történik addig valami non putarem?«

Valóban az Apponyi helyzete mint vezéré, megdöbbentő. Hívei nincsenek kívül az országházon, amik voltak is, az egyházpolitikai javaslatok óta lefoglalták néppártnak a papok és a bigott nagyurak. Sajnos tünetek merülnek föl máris a kerületekben, a volt nemzeti párti választók egyesülése az újonnan támadt néppártiakkal. Apponyi szégyenkezik. Megijed önnönmagától: Hova jutottam? Érzi, hogy csak két út áll előtte, vagy megsemmisülni pártjával, vagy egy csónakba ülni a papokkal, a mostani papokkal, szóval a mai néppárttal? Egyik a modus moriendi, a másik a modus vivendi.

*

Könnyű dolog ebből a kettőből választani, kivált azért, mert a másikat, a néppárttal való szövetkezést, nem is választhatja (annál sokkal magasabb nívójú, nemesebb politikus ő). Hát maradna a fizikai megsemmisülés, a Zrínyi Miklós formájú kirohanás mellett, felöltvén legékesebb köntösét (legutolsó programját), zsebébe tevén a históriai száz aranyakat. Katonai akadémiát, hatvanhetediki kiegyezés szélesítését, kardbojtot stb., vitézül meghalna táborával a választási küzdtereken. Igen ám, de a táborabeli emberek nem akarnak meghalni. Horánszky erei duzzadnak az élettől. Hiszen olyan szép az élet! A tavasz, a virágok, a voksok és minden, minden. Gulner, Melczer, Ábrányi Kornél mind élni vágynak. A hervadásban, elmúlásban van költészet, de a megmaradás sokkal mulatságosabb és élvezetesebb. A tábor egyik jelentékenyen nagyobb fele tehát nem akarja a modus moriendit, átkozottul komplikálja azonban a helyzetet, hogy a tábor egyik kisebb része (leginkább a mágnásokból álló) ellenben nem irtózik a modus vivenditől - melyet Apponyi nem választhat.

A nagyobb rész keresi az utat, mely a szabadelvű párt kikötőjébe vezet - a kisebbik rész pedig szeretné magával vonszolni a vezért a zavaros vizekre.

Nem csoda, ha ilyen viszonyok és dilemmák közt meglepi a vezért a keserűség és az a szomorú gondolat:

- Visszavonulok egy ciklusra, és hagyom a tábort jobbra-balra elszéledni.

*

Pszichológiailag érdekes, hogy e kétségkívül jó és nagyember hogyan jutott ilyen pitoyabilis zátonyra.

Ezt egy piciny mag okozta, amit az istenek a sok ajándékaik mellett a lelkébe ültettek, egy parányi mag, a hiúság.

II. Rákóczi Ferencnek azért kellett száműzetésben meghalnia, mert azt mondta: »Nincs erőm alattvalónak lenni többé«, és valóban nem volt hozzá ereje. Apponyi is úgy járt; nem volt ereje többé közembernek lennie. Sokszor látta azt, hogy szakítani kellene egy ízben a feudális nagyurakkal, más ízben a papokkal, de mindig megborzadt attól a gondolattól: »Hova lenne az én seregem, az én vezéri pálcám?« Megvan a törekvés egész pályáján, hogy másféle sereget kívánt toborzani maga körül. Gondolta magában: »Ezeket szélnek eresztem, mihelyt a táborom nagyra nőtt.« De éppen azért nem nőtt sose nagyra, mert nem eresztette őket szélnek, s ő csak azért nem eresztette soha szélnek, mert nem nőtt a tábor minden hangzatos programok dacára. Innen volt, hogy Apponyiék programja mindig másképp hangzott, mint a párt voltaképpeni érzelmei, azért is változhatott akár hétről hétre, mint ahogy könnyen megtűr akárhány igazítást, szűkítést, bővítést az olyan ruhaderék, amit senki sem visel, és csak a kirakatba van szánva.

*

E ferde álláspontjából folyik, hogy már sokszor léptek föl követelőleg a viszonyok, s kergették a fúzió keresésébe, de ez mindig meghiúsult a legelső mozdulatnál, s rendesen miatta.

Nem mintha ő a maga számára követelt volna valamit, soha semmit se kívánt a saját személyének (pedig azt sok illeti), hanem a vezéri presztízs mentésén dolgozott, a programból akart valamit.

Így mondák ezt a pártjabeli közvetítők, a becsületes és jámbor gűgyűk és alkuszok!

- Mire való nektek egy megcsorbult Apponyi? Nektek egy fényes sisakú Apponyira van szükségtek. Tegyetek a sisakjára pávatollakat, mert különben nem megy hozzátok.

A szabadelvű pártnak pedig éppen csak a fényes sisakja nem kellett.

Ami pedig a pávatollakat illeti, azokat különben sem adhatta meg - azok a bécsi ládafiában vannak bezárva, hétszeres lakat alatt. Bár nem valami sokat érnek, mégis úgyszólván elérhetetlenek.

Így nem lett a fúzióból soha semmi, mivelhogy ki volt mondva: Apponyi nem megy pávatollak nélkül!

*

Most végre becsapott az úgynevezett »lehetetlen helyzet«: a belforrongás s a körülmények olyan sajátságos csoportosulása - hogy most, az ezredik évben, úgy látszik, megint lesz egy »magyarok bejövetele«. Tudniillik egy bejövetel a szabadelvű pártba - tehát nem fúzió, fúzióról már szó sem lehet, hanem csak egy egyszerű bejövetel. Miért az összes fúzió hírek oda redukálandók, hogy a nemzeti párt liberális elemei formát keresnek, hogy bejöhessenek. Keresik pedig azt a formát ők maguk anélkül, hogy ebben a szabadelvű párt vezére, Bánffy, őket segítené.

A szabadelvű párt miért is csinálna most fúziót? Az országgyűlés napjai meg vannak számlálva, nehéz javaslat már nem lesz tárgyalva, amelyre voksokkal kellene magát erősítenie. A szabadelvű párt szemében tehát a bejövők nem mint képviselők tűnnek már elő, hanem csak mint képviselőjelöltek, akikből jövőre voksok is lehetnek, ha megválasztatnak, föltéve, hogy az adójukat pontosan lefizették.

Gondold meg tehát, nyájas olvasó, hogy mit ér most ez a bejövetel a szabadelvű pártnak. Gondold meg, nyájas olvasó, hogy a szabadelvű párt a kerületei szaporításán töri a fejét, és az ezerekre jelentkező jelöltek lebeszélésén, hogy ne lépjenek föl.

S akkor egyszerre jönnek örömpírral arcukon a hírnökök, lihegve szólván:

- Egy csomó eszkimó érkezik.

*

És mégis jó, hogy jönnek. Elférünk. Szívesen látjuk őket, csak azt ne higgyék, hogy megsegítettek. Megosztjuk a födelet. Van köztük egypár jó katona, s kár lett volna, ha a néppártba hagyják magukat szoríttatni.

Általában örvendetes politikai esemény a nemzeti párt zömének ezen tervbe vett bejövetele, mint egészségi tünet, s mint elítélő kritika a néppárti törekvésekre; mert mikor nem állott egyéb előttük, mint a néppárttal szövetkezni vagy megadni magukat, inkább a föltétlen megadást választották.

Van ebben sok morális erő. És sohase szabad a megadásukat szemükre hányni.

*

Ennélfogva uraim csak keressék azt a formát, és ne sokat skrupulizáljanak rajta. Az okos hazafiság elég ürügy, hogy valamit így vagy amúgy tegyen az ember.

Gróf Szapáry Gyuláék - mint politikai körökben hírlik - már megtalálták a maguknak való formát, s a kúriai bíráskodásról szóló javaslatnál, mely pünkösd után tárgyaltatik a Házban, egyszerű parlamenti kijelentéssel a szabadelvű párthoz csatlakoznak szám szerint tizenheten.

Így megy a világ a tökéletesedés felé magamagától, így jön a Treuga Dei váratlanul, így idomulnak át és pótoltatnak a Vágó-féle menetek és látványosságok kosztümök nélkül, és mire a választás megjön, nem lesz a közjogi alapon álló ellenzékből senki, elpusztulnak, kivesznek, mint a madárfejű aztékek.

Csak az eberhardi csöndes kastélyban fog ülni a tornácon egy szakállat növesztő alak, aki míg deresedő fürtjeivel az esti szellő játszik, kelet felé fordított arcát a tenyerébe temetve, tovább szövi termékeny fantáziájában hatalmas viaskodásait és birkózásait amaz istentelen mamelukokkal, akik úgy tettek ővelök, mint a pókok.

A pókok ugyanis megtermékenyíttetnek előbb a hímek által, s akkor aztán megeszik a saját megtermékenyítőiket.

Igaz biz az. Szegény szabadelvű párt! Ki fogja már most termékenyíteni?

Kedves feleségem, Klári!

Még mindig nem mehetek haza. Szemrehányást teszel, hogy az Ősbuda tart itt. No már kérlek, ez nevetséges. Hogy azt mondod, minduntalan ott látnak az ismerősök. Hát igen, elmegyek oda néha, de csak azért, hogy a török istentiszteletet tanulmányozzam.

Ami itt tart, édes lelkem, az a kúriai bíráskodásról szóló javaslat. Azt tárgyaljuk most. Mennék én szívesen haza, de Béni nem ereszt.

Furcsán voltunk ezzel a javaslattal. Mindenki emlegette, de senki sem hitt benne, éppúgy, mint az ördögben. Olyan volt ez csak, mint mikor te azt mondod otthon a gyerekeknek: »Vigyen el benneteket az ördög«, mert biztos vagy benne, hogy el nem viszi. De mi lenne, ha egyszer csak az ilyen könnyelmű kívánságra előtoppanna lólábával, két szarvával, szájából, orrlyukaiból kilövellő lángokkal?

A javaslattal is úgy történt, az ellenzék hívására előtoppant. S mert csakugyan hítták, nem mertek tőle megijedni, mind fázott ugyan, de magára erőszakolta a bátorságot: »A macska fél, én nem félek.«

Szóval addig folyt a taktikázás, amott a követeléssel, emitt az ígérgetéssel, hogy egyszer csak mindenik fél bemászott nyakig, és a javaslat most a Ház asztalán van tárgyalás alatt.

Sőt már úgyszólván el is fogadtuk. Hamarább hittem volna a halálomat. S mikor még mintegy négy hét előtt kérdezte tőlem Erdély Sándor, hogy milyen a hangulat a javaslattal szemben, bátran vágtam a szeme közé:

- Senkinek se tetszik a javaslat. Nekünk általánosságban nem kell, az ellenzéknek pedig a részletek ellen van kifogása.

Erdély elkomorodott, s rám nézett a szúrós szemeivel, bizonyos fitymáló megvetéssel, azt hittem rögtön megesz.

- Úgy látom, Menyus, hogy egy betűt se olvastál belőle.

- Megvallom, kegyelmes uram, de nagyjában tudom, mi van benne.

- Dehogy tudod, dehogy. Olvasd el behatóbban.

S ezzel hátat fordított haragosan, valamit mormogott is magában rám vonatkozólag, de azt nem tartom szükségesnek kitalálni. (Szerencsére Erdély nem gondolkozik az emberekről olyan fennhangon, mint az elődje.)

Nehány nap múlva újra megfogott őexcellenciája:

- Olvastad-e már:

- Igenis, olvastam.

- És mi a véleményed most? - kérdé zordonan.

Zavarba jöttem. Hiszen ösmersz, Klára, hogy karakter vagyok. Ami egyszer a véleményem, hát az vélemény. Kimondom, mint egy Luther Márton: »Itt állok, nem tehetek másképp.« Most is ki kellett mondanom, de annyit, mint jó mameluk, mégis megteszek a miniszterem kedvéért, hogy legalább átöntöm új stiláris formába. Imígy szóltam tehát:

- Mindenkinek tetszik a javaslat. Az ellenzéknek általánosságban, nekünk pedig a részletekben.

- No látod - mondá szirupédes mosolyával, s boldogan veregette meg a vállamat.

Mert hiába, a föld hatalmasai mind egyformák; szeszélyesek és hiúk, mint az asszonyok. Ha teneked például azt mondja valaki, hogy a lányod csúnyább náladnál, dühbe jössz; de ha azt mondja, hogy szebb vagy a lányodnál, kipirulsz a nagy örömtől, pedig a dolog alapjában egy, csak a szósz és a föltálalás változott.

Egyébiránt nem is olyan nagyon rossz a javaslat. Legalább semmi esetre se fog ártani. A tiszta választások ezelőtt is utópia voltak, ezután is utópia lesznek. S ha a választási törvény változik, ez csak annyit jelent, hogy a korteskedési mód is meg fog változni.

Wekerle beszéli Amerikáról...

Közbevetőleg legyen mondva, Wekerle mindig Amerikáról szokott beszélni, mert a földgömb meglehetősen föl van osztva a képviselők közt. Beöthy Ákosé a brit félsziget, onnan hoz föl példákat, hasonlatokat. Ugroné Boldog Arábia, annak a regéivel puskázik. Jókaié az Óperencián túli területek, Zichy Jenőé a Kaukázus, Gajárié Kalocsa és vidéke, Pázmándyé Franciaország. Horváth Gyuláé Románia.

De nem a Ház földrajzi szempontból való rajzolását akarom, hanem elmondom tanulságul, amit Wekerle beszél a folyosón Amerikáról, hol a választás tudvalevőleg szavazási cédulákkal történik, hogy titkos jellege megóvassék és a választók, bárha elfogadtak is valamit az egyik jelölttől, mégis szívük szerint szavazhassanak.

Erre a kortesek kitalálták, hogy minden pártnak más színű legyen a cédulája, s a bizalmi férfiak láthassák, ki kire szavazott.

Fogta magát a kongresszus, új törvényt hozott, hogy a cédulák egyforma színűek és alakúak legyenek.

Erre megint jött a kortesek riposztja. Jelöltjük céduláit parfümbe mártják, s az urnánál álló bizalmi férfiak szaglásuk szerint ítélik meg, hogy Mr. James vagy Mr. Toby jól voksolt-e.

Írod, hogy a főispán látogatást tett nálatok és igen fél a javaslattól. Mondd meg neki, hogy nincs mit félni. Olyan az egész, mint a Krampusz, amit a rossz gyerekeknek vesznek, s ami első pillanatra megijeszti őket, de csakhamar rájönnek, hogy a keze, lába, még a vesszője is csokoládéból van. Hidd meg, édes Klárám, hogyha a törvényhozók megokosodnak, mindjárt aszerint igazodik a kortesek esze is. Mert a törvényhozók esze éppoly összefüggésben van a kortesek eszével, mint az óramutató a fertálymutatóval.

Hiábavaló minden erőlködés. A helyzet csak annyiban változik, hogy eddig pertu voltunk a miniszterekkel, a főispánokkal, a főszolgabírákkal, a választási elnökökkel és a kortesekkel, ezentúl pedig pertu leszünk a kúriai bírákkal is.

Szombaton megszavaztuk a 8-ik §-t, mely törvénybe iktatja a választók fuvardíját és élelmezését. Az ellenzék ellene volt. Cudarság, de nem bánom; legalább kisült végre, hogy kik a nép igazi barátjai. Mi egyhangúlag megszavaztuk.

Nagy szeget ütött a fejembe Kristóf sógor levele, melyben arról értesít, hogy a papunk a bíráskodásról szóló törvény úgynevezett »papi paragrafusánál« örömujjongva kiáltott föl: »Papot fogtatok mamelukok, de nem ereszt!«

Sokáig töprengtem a homályos szavakon, újra meg újra átolvastam a javaslat illető intézkedését, meg a Kristóf levelét, egész éjjel nem tudtam aludni, olyan különösnek látszott, hogy a pap mért örül a papi paragrafusnak. Végre hajnal felé, mintha egyszerre lőttek volna a fejembe, elém tárult a rettenetes lehetőség.

Oh jaj nekem! Jaj mindnyájunknak! Hiszen a pap megteheti, ha látja biztos többségemet, hogy a prédikálószékről tart mellettem izgató beszédet a templomban, aztán a szentséget elől vive, mehet nagy ravaszul rám szavaztatni a néppárti híveivel - s ezzel az én mandátumom a papi paragrafus szerint meg fog semmisíttetni.

Mit szólsz ehhez az államférfiúi aggodalmamhoz, Klárika?

Azt is írja Kristóf, hogy nagyon föl voltál ellenem indulva, mivel nem engedtelek feljönni a 8-iki hódoló menetre fösvénységből vagy gonoszságból.

Oh szívem, édes szívem, de igazságtalan vagy irántam és mennyire félreismersz. Hiszen csak miattad történt. A moszkvai tolongás rémítő katasztrófája után lett volna-e lelkem legdrágábbjaimat idehozni?

Nem, nem, csak maradjatok ti otthon a biztos puha fészekben. Itt úgyse lehet lakást kapni semmiért. De ha volna is lakás, isten ments idejönni, pláne a gyerekekkel. Most is elveszett a Papp Géza kisöccse.

Mindnyájan keressük mindenütt, még Ősbuda várában is. Azért láttak ott a legutóbbi napokban ismerőseid. Egyébiránt maradtam

szerető férjed
Menyhért,
a naplóbíráló bizottság tagja

A lapok sűrűn foglalkoznak a főrendiházba esedékes tagok kinevezésével is, s említik Bródy Zsigmondot (aki már régen megérdemelte volna, hogy ott üljön), de előfordul a kombinációk közt a Bezerédy Viktor miniszteri tanácsos neve is.

Bár az említett miniszteri tanácsos méltó díszére válnék annak a testületnek, melybe kombinálják, mégsem tudunk a hírnek hinni, mert nem vennék szívesen, hogy oly fiatalon és annyi tetterővel nyugalomba lépne. Ha pedig nem lépne nyugalomba, akkor a főrendi tagságát nem vennők szívesen.

Mert a főrendiház, ha olyan is amilyen, ha szalmakötéllel övezi is derekát, mégiscsak törvényhozó test, s még a kormánykinevezéstől függő voksokat sem szabad a dolog természeténél fogva aktív miniszteri tanácsosokkal betölteni. Legyen meg legalább a költői valószínűség, hogy egy kinevezett főrendiházi tag is megbokrosodhatik.

Eddig egyáltalában az volt a praxis, hogy a miniszteri tisztviselők jelesei, nyugalomba menetelük után lettek a főrendiház tagjai, így Madarassy, Gervay, Ribáry. Kivétel eddig csak egy esetben történt: a Ludvigh Gyula kinevezésével, aki aktív miniszteri tanácsos, s illetve a magyar államvasutak elnök igazgatója.

De ez az egy eset is hogy történt! Valóságos csoda módon. A végzet akarta úgy, s a végzet még a törvényeken is felül áll. Ugyanis a magyar közéletben két nevezetes Ludvigh van, Ludvigh János, a pénzügyi közigazgatási bíróság elnöke, és Ludvigh Gyula, az államvasutak igazgatósági elnöke, szóval két Ludvigh van, mint ahogy volt két Póka, és csak az egyiket lehetett lefejezni.

Történt pedig a Wekerle miniszterelnöksége alatt, ha nem írnám is ide, el lehetne találni, hogy alatta történt... Annyi anekdotálás, annyi színes dolog halmozódott össze az ő könnyed, zseniális uralma alatt, mint ahogy minden daliás kaland fényes Mátyás király keze közé csöppent. Akkor járt itt Holubár, a cinkotai kántor, akkor élt itt az icipici esztergomi érsek, a kilencéves esztei Hippolyt, szóval minden meseszerű akkor történt.

Hát Wekerle alatt történt az a meseszerű, hogy a főrendiház nagyobb szerepre vergődött az alsóháznál. A »temető előszobája«, ahogy nevezni szokták, eleven és pezsgő lett. A megüresedett főrendi tagsági helyek betöltése vagy be nem töltése, mint nagy esemény, lebegett a kombináló elmék fölött. Egy-egy főrendiházi tag értékesebb volt, mint egy akkora darab arany, nem akkorát értek, mint Gyulai Pál, hanem legalábbis, mint Baltik püspök.

Ebben a korszakban négy főrendi hely volt üres egy szép napon. Négy voks a liberálisoknak! Nagy dolog volt. A király beleegyezett a négy hely betöltésébe.

A miniszterelnök fürgén terjesztette elő jelöltjeit. Egy név azonban nem nyerte meg a király tetszését, s ez természetesen legott kiesett a kombinációból.

- Egy másik negyediket ajánljon, kedves Wekerle.

Non sum paratus - gondolta magában a miniszterelnök, s engedelmet kért, hogy a kiesett negyedik jelölt pótlására más alkalommal tehessen előterjesztést.

- Igen, igen, a legközelebb - mondá a király.

Néhány nap múlva újra Bécsbe ment Wekerle, s egyéb vinni és hozni valója közt ott volt a negyedik főrendiházi tag is, Ludvigh János, a pénzügyi közigazgatási bíróság elnöke. Az ő személyében történt meg itthon a megállapodás.

Egy kicsit hosszas volt az audiencia a Burgban. Fontos előterjesztéseket kellett megbeszélni; a miniszterelnök memóriájából teljesen kiesett a negyedik főrendi tag, csak midőn már elbocsátotta a király, úgyszólván az ajtónál villant meg ez a mulasztása, megfordult hirtelen:

- Bocsánat, felséges uram, de még elfelejtettem valamit, a hiányzó főrendi tagot.

- Igen, és ki az? - kérdé a hosszas tárgyalásban kimerült király, feltűnő sietséggel.

- Ludvigh...

Bár mindenki várta, emlegette - de mikor megjelent a halál árnyéka a falon, mindenki megszeppent. Ti. a halál alatt ezúttal csak a föloszlatás értendő. Olyán halál, amelyből van még föltámadás. Mindamellett nagy konsternációt idézett elő a képviselői körökben Bánffy tegnapi válasza a főrendiházban. De én istenem, hogy is ne! Hiszen olyan nehéz, hogy egy szép reggelen egyszer csak ne legyen az ember semmi, végképp semmi, sőt még a semminél is kevesebb, egy mínusz, mint Szilágyi mondja. Mínusz, azaz jelölt, ma még befolyásos úr, miniszterek barátja, s holnap már csak jelölt. Heute rot, morgen Todt. Hiszen még élet ez is - de milyen szenvedő alakban!

Mára ülés volt hirdetve a Házban. Talán az utolsó ülés. Nézd meg jól az egykori helyedet, barátom, mondd ki az utolsó »igen«-eket és »úgy van«-okat, aztán el, el a forrásokhoz, ahonnan a képviselői hatalom ered.

Már bugyborékolnak a források, s várnak rád. Ah, milyen szép itt minden. Az elnök az ő csöngettyűjével, a folyosó az ő pihenő padjaival, a teremőrök az ő kurucos libériáikban. Eddig észre sem vetted, hogy minden olyan kellemes, nyájas itten, a Ház öreg órája, melynek mutatója lomhán kúszik, de mégis kúszik, a Ház asztala az ő törvénykönyveivel, a miniszteri padok, a tarkabarka karzat... És mindennek most búcsút kell mondani. - Igazán szomorú.

Az ülés megnyílik, fölolvassák a jelentéseket. Most mindez olyan kedves, hercig. Még ezek a jelentések is szépek és szórakoztatók. (Oh balga ember, azelőtt már az Apponyi beszédeit is untad!) Aztán Horánszky kezd interpellálni. A mi megszokott derék ellenfelünk, a kedves Nándor, mint Ábrányi nevezi, a kedves Nándor, akit Tomori Pálhoz hasonlít. Interpellál mindenről, a Vaskapu sérelmeiről, a tegnapi főrendi ülés eseményeiről, majd Ugron Gábor ereszti ki még egyszer utoljára a mennyköveit, buzogányának hegye már a jövő Ház személyzetét is éri (Weiss Berthold úr csuklik most odahaza) kifakad azon, hogy a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat elbukott tegnap a főrendeknél. Az egész ellenzék befelé, mosolyog - a kormánypárt igyekszik búslakodó arcot vágni.

Bánffy talpraesetten felelt meg Horánszkynak, mikor Horánszkyval készen lett, akkor Ugronnak replikázott, de annyi elmeéllel, annyi vervvel és oly folyékonysággal - hogy a hallgatót a Tisza debatteri vágásaira emlékeztette. A szabadelvű párt hellyel-hellyel zajos helyeslésekbe tört ki.

Erre Helfy és Polónyi kértek szót. Polónyi azt az ideáját próbálta a vitába lökni, hogy a király kívánságára buktatták el a kúriai bíráskodásról szóló javaslatot.

Bánffy újra fölállt és leteperte Polónyit is.

Aztán Ugron interpellált, ő is a Vaskapu sérelmekről.

Bánffy nyomban fölállt és igen ügyesen, alaposan megfelelt neki. Szóval Bánffy úgy viselte magát ma, mint egy Kinizsi: két nagy karddal verekedett, holtak hátán ivott, evett. Mielőtt hazaeresztené az ellenzéket (egy részét alkalmasint örök időkre) búcsúzóul még jól elnáspágolta őket.

Maguk az ellenzékiek is elcsodálkoztak Bánffy mai debatteri virtuskodásán. Hoitsy Pál egyre mondogatta:

- Most ereszt szét minket, mikor már tud velünk birkózni.

Még két interpelláció maradt szombatra, abból az egyiket mindenáron még ma akarta elmondani a gazdája ezzel az indokolással:

- Mert még ezen az országgyűlésen akarom a választ.

Az egész ellenzék mára követelte zajosan az interpellációt.

Mire fölállt quasi a miniszter helyett Polónyi, s ekképpen biztatta meg a pártfeleit:

- Maradjon csak szombatra a dolog, mert ha a miniszter úr felelni akar, akkor még felelhet szombaton is a szombaton elmondott interpellációra, ha pedig nem akar felelni, akkor a ma elmondott interpellációra se felel már szombaton.

Szegény boldogult Vizsolyinak az volt a legfőbb ambíciója, hogy egyszer valamelyik szavazásnál száz többségig vigyük. Közel jártunk hozzá, de soha el nem értük; az öregúr azzal a tudattal szállt sírba, hogy a nyolcvan többség a maximum. S íme, most csak a szabadelvű párt új tagjai jóval fölülvannak a százon, és a régiek is jobbadán visszajöttek. Milyen örömmel turkálna most ebben a nagy többségben a derék Vizsolyi, ha élne!

De a politikai töprengők, s ezek sokan vannak (mert a politikában az aggodalom az édes) nagy bajnak károgják e roppant többséget, még azok is, akik szabadelvű szemüvegen nézik a világot.

És ez örökké összevont szemöldökű, szakállas és bajuszos nénikék okoskodása elég plauzíbilis, ha egyenkint vesszük az indokaikat.

Az egyik indok az, hogy ilyen nagy többséget lehetetlen összetartani, az első nagy kérdésnél szét fog repedezni.

A másik indok, hogy kár az ellenzékért. Mi lesz belőlünk jelentékeny ellenzék nélkül? Mivel fogunk előállni a telhetetlen Bécs kívánságaival szemben, mert van ám esze Bécsnek, hogy most (mikor ellenzék nincs) hozakodjék elő jogtalan terjeszkedési vágyaival; most ereszti ki a csápjait.

Mind a két indok elég jó és elég alkalmas a választási eredmény fölötti örömnek a vékonyítására, de mind a két indok csak külön éri meg a nyomdafestéket, ám ha a kettőt együtt eresztik ki, megeszik egymást, mint a báró De Manx kakasai, akiknek csak a tarajuk maradt meg.

Mert ha a nagy többség szét fog repedezni az első komoly kérdésnél, akkor ama jogtalan kívánságai Bécsnek nem lesznek keresztülvihetők, mert mindjárt az első jogtalan kívánság lesz ez első komoly kérdés.

Ennélfogva tartsák magukat a hazafias aggodalmárok (bocsánat az új szóért) csak az egyik jóslathoz, tetszés szerint választva a kettőbül.

Ámbár (valljuk meg titokban egymás közt) a jóslatok egyenkint is sántítanak.

Ha ugyanis a többség megrepedezik, akkor nem baj, hogy az ellenzék kicsi (a szétrepedt többségből meggyarapszik), ha pedig nem repedezik meg, akkor nem baj, hogy a többség nagy.

Ami pedig az illetéktelen (alkalmasint csak a túlfeszült fantáziákban egzisztáló) bécsi kívánalmakat illeti - ha áll az, hogy a nagy többségek fegyelmezetlenebbek, kevésbé megbízhatók és összetarthatók, mint a kisebb többségek: akkor Bécsnek is van annyi esze, hogy ilyen megbízhatlan többségek elé nem hozza ama hazarontó követeléseit.

Mindezek azonban szerintem egyszerű lappáliák. Az ellenargumentumok sem nem értékesebbek, sem nem értéktelenebbek, mint az ő argumentumaik, hanem hasonlók azokhoz, sőt ugyanazok. Én mindössze azt a bátorságot vettem, hogy amit ők domború lencsén át mutogatnak, ahhoz én a homorú lencsét használom.

*

Föltéve azonban, hogy csakugyan némi kellemetlen következményei volnának a roppant többségnek (mert a jövőt nem tudom, sem én, sem az aggodalmárok) mégis konstatálni lehet egyet, hogy e roppant többség egy szerencsés fordulata a magyar parlamentarizmusnak. Egy olyan organizmusnak látszik nekem e percben az ország, mely magamagától gyógyul. (Már iszen valamit Bánffy is segített e gyógyulásban.)

Innen-onnan nyolc éve, hogy a kisebbség illuzióriussá kezdte tenni a parlamenti többség uralmát, sőt bizonyos fokig magához ragadta, s csak olyan törvényeket lehetett keresztülvinni, amiket a kisebbség is akart. Tisza Kálmán a kisebbség különös hadviselése miatt volt kénytelen eltávozni helyéről, melyen a korona és a többség bizalma tartotta. Szomorú látvány volt, hogy száműzik az ország legnagyobb államférfiát (egy mafla többség bús vállvonogatásai közt) a folyosóra - csak azért nem Cayenne-be, mert nálunk a folyosónál tovább nem lehet -, Szapáry alatt nem engedte a kisebbség a majoritás által óhajtott közigazgatási államosítást törvénnyé tenni, Wekerle alatt csak úgy lehetett törvény az egyházpolitikai javaslatokból, hogy az egyik ellenzék is akarta. A magyar parlamentarizmus a legnagyobb veszélybe jutott. Már-már a tanácskozások is lehetetlenekké váltak. A kényszerűség rossz tanácsadó, a kormányok lassan-lassan bizonyos kacérkodásba bonyolódtak, egyik miniszter ezzel a frakcióval, másik miniszter amazzal a frakcióval, s a kisebbség támogatása szilárdabb bázist adott egy-egy kormányférfiúnak (példa rá Baross, hogy elevent ne mondjak), mint a többségé. Kezdett hát beállani a bábeli zűrzavar, a félszeg és hamis helyzetek egész tömkelege, fuzionális gitárpengetések, szerelmi légyottok, közeledések, távolodások, apprehenziók, kibékülések. (Treuga Dei.) A tiszta egyenes utakat benőtte a gyep, a görbe utakon elgörbültek az irányeszmék is - egy nagy válság felé látszott dübörögve nyargalni a magyar parlamentarizmus. Nem volt kiút többé. Még a házszabályok megváltoztatása látszott némi remédiumnak, de milyen vakmerő kísérlet lett volna az a hatalmas fékevesztett ellenzékkel szemben, mely e rossz házszabályokat erős várának tekintette? Melyik anyaszülte merné ezt megpróbálni?

Ily zilált, tanácstalan viszonyok közt csakugyan nem volt más megoldás, mint az, hogy a nemzet vagy a mostani többséget törje össze, mint tehetetlent, vagy a mostani kisebbséget, mint zabolázhatlant.

S a nemzet határozott! Összetörte a kisebbséget.

Amivel most már, annyi év után, újra rendes, szabályos kerékvágásba juthat a parlamentarizmus. Ezért tűnik föl nekem ebben az órában az ország olyan egészséges organizmusnak, mely magától gyógyul meg betegségeiben, s azt a hitet gyökerezteti meg bennem, hogy Pichleren kívül még a magyarok istene is vigyáz egy kicsit Magyarországra - s kapóra elégíti ki a legégetőbb szükségleteit.

Tudom, mit fognak erre mondani az ellenzéki urak: hogy ezt a Bánffy praktikái okozták.

Hát lehet, mit tudom én. Varázslat okozta-e, Bánffy ügyessége okozta-e, vagy a pénz is hozzájárult? Talán a szerencse is részes benne... De nem lehetetlen, hogy legtöbbet a papok segítettek.

Mindegy, akárhogy történt, az óriási többség megvan, s megvan a legmagyarabb vidékekről, ahol a 67-es egyezség meg nem fogant eddig, s megvan az erőszak és a törvénytelenség látható jelei nélkül. Talán nincs is egyetlen joggal kifogásolható szabadelvű mandátum sem, a csacait kivéve, melyet a választási elnök ostobasága rontott meg, s amelyet megsemmisítenek.

Bánffynak ördöge van! Hajdan azokat a kisebb többségeket is csak úgy hozták össze, hogy mindig maradtak »kaposvári mandátumok«, borzalmas vitaanyagok, szennai voksok, holt voksok, hajmeresztő választási szcénák és rendellenes jegyzőkönyvek. Most nem maradtak meg az ellenzéki szónokok számára csak frázisok, Jeremiás siralmak és elévült vizitkártyák.

Ha mégis van valami felhő, ami a nagy diadalmámorban ronthatja a szabadelvűek örömét, az a párt fölhígítása olyan elemekkel, akik mint a szabadelvű irány ellenfelei szerepeltek eddig.

Hiszen jó, jó, hogy a Szapáry-párt néhány kiváló és rokonszenves embere hozzácsatlakozott a mi zászlónkhoz, végre is senkit attól eltiltani nem lehet, de mégis csak nagyban rontja az illúziókat még a színpadon is, ha azok az alakok, akik az első fölvonásban mint harcoló szpáhik jelentek meg a deszkákon, a kortina legközelebbi fölhúzásánál már mint magyar huszárok lépnek a lámpák elé.

Hiszen az igaz, hogy nem sokan vannak, bajt nemigen csinálnak, és nem is akarnak bajt csinálni, gentlemanek, de elég baj benne már az is, ha a nagyközönség azon kezdene töprengeni, hogy a szabadelvű párt komolyan és egészen szabadelvű-e?

Beszéltem egy a Házból kimaradt kiválósággal, aki így sóhajtott fel:

- Föl se léptem. Minek? Azt mondod, megválasztottak volna. Nem hiszem. Azt mondod, nagy tekintélyem van az országban. Ugyan eredj! Ma ha fölkelne a sírjából Hunyadi János, még őt se választanák meg, ha a kormány nem támogatná.

Ebben körülbelül meg van festve a helyzet, hogy az ellenzéknek nehéz volt ez a mostani választási kampány, és hogy a tekintélyek kora lejárt. De lejárt a kormánypárti tekintélyeké is, s a lefolyt választás valóban nehéz és kimerítő volt az összes pártokra. A voksok megromlottak és megdrágultak. Az öt évet úgy kontemplálta Tisza Kálmán, hogy öt év alatt elfelejti a választóközönség a kortes napok édességét, de csak az történik, hogy jobban kiéhezik öt év alatt.

Ma már megvannak a mandátumok, s amikor majd november 25-én halomra rakják őket a korelnök elé, aki nyilván Janicsáry Sándor, az »admirális« lesz (hacsak nem fiatalodott meg azóta), igazán föl lehet kiáltani:

- Mennyi vesződség, mennyi zaj, mennyi pénz ezért a két mázsa makulatúra papirosért!

Mindegy, ma már elmúltak a keserűségek, az izgalmas szcénák, és csak az élmények maradtak meg. Ezer meg ezer tarka kaland, száz és száz ravasz finesz, és bonmot jár szájról szájra a pártklubokban a lefolyt választásról, amely úgyszólván egy napon zajlott le az egész országban, mégpedig majdnem minden kerületben komoly mérkőzéssel, mert Bánffy nem volt barátja a paktumoknak: »Nem helyes - mondá - hogy az urak csibukszó mellett megalkudjanak a kerületekre és kijátsszák a választók jogait«. Kegyelmeket se osztogatott Bánffy, mint hajdanában szokták, hogy csupa udvariasságból nem állítottak a mieink ellenjelölteket az ellenzék főembereinek. Irányi, Ugron, Apponyi, úgyszólván kardcsapás nélkül jöttek be, még az alvezéreket is kímélték, ha itt fent jól »kicsinálták« magoknak. Bánffy nem tette. »Kein Bruder im Spiel«, s jelöltjei elborították a kerületeket, mint a sáskák.

Sok is jött vissza győztesen olyan helyekről, ahonnan meg se lehetett volna álmodni. A klub csak úgy rezseg a tömérdek új képviselőtől esténkint, akik bemutatkoznak egymásnak, és az első csatatűzben részt vett bakancsosok élénkségével és színpompájával beszélik el a választási bonmot-kat és apercuket. A pénz elfogyott, de a kedves ötletkék megmaradtak, mint igen drága relikviák.

Az egyik jelölt a reciprocitást magyarázta (bizonyosan a kvótáról elmélkedve), midőn közbeszól egy jól táplált, kettős tokájú választója: »A reciprocitás az volna, hogy elöljáróban őközülük is ki kellene tizenhárom generálist végeztetni, s akkor lehetne aztán beszélni a többiről«. Egy másik jelölt látogatásokat tett a falusi választóinál, a bíró, aki egy lajstrommal a kezében vezetgette, minden telek előtt megszólalt: »Ez a 128-ik házszám, itten van két választónk, emez a 129-ik házszám, itt is van egy választónk, az ott a faluháza, itt nincs semmi, amaz meg a temető, ott is vagyon nyolc választónk«.

De ki győzné ezeket elsorolni, a tömérdek ravaszságot, választási fifikát, új és új csalási motívumokat, mikor már azt hinné az ember, hogy ezen a téren minden ki van merítve. Az új képviselőket a diadalmámor jó hangulatban tartja, de az öregek nem tagadják, hogy a nép nagyon megromlott, s hogy ilyen diszgusztáló választás régen volt; általánosan lehet hallani kifakadásokat.

- Ez volt az utolsó föllépésem. Soha többé. - Mosolyog ezekre egy szögletből Jeszenszky Sándor, a zseniális fiatal miniszteri tanácsos, aki Isten és Bánffy után leginkább segített a Házat megalkotni.

- Bolond beszédek! Minden asszony azt mondja a szülés után: Soha többé. De azért mégiscsak mindig születnek gyerekek.

S a végén nem is volt éppenséggel olyan csúnya ez a választás. Ha kivesszük a papok utálatos izgatásait, a pokollal való ijesztgetést, bátran lehet mondani, hogy drasztikus szcénák nem voltak, bizonyos modern simaság lépett a brutális eszközök helyére; jegyzőkönyveket nem téptek össze, hogy a választást meghiúsítsák, falvakat fel nem gyújtottak, hogy a voksok szétszaladjanak, s aranyórát be nem csúsztattak a jelölt zsebébe, hogy ráfoghassák a tolvajt. Külsőleg legalább minden rendben ment, véres verekedések, halottak és sebesültek nélkül; katonák fegyverei és a kortesek fokosai senkiben sem tettek kárt, ha jól tudom, csak két ember halt meg a kampány alatt, az se választó, hanem jelölt (Kalmár István és Fáy Barnabás), s ezeket is egy modern betegség, az izgatottság ölte meg.

Szenzációs esemény is csak kevés volt, Ugron Gábor kibukása, Beöthy Ákosé és a gróf Andrássy Gyuláé. Sajnálatos esemény, hogy Jókai kimaradt. Csúnya bizonyítványt állított ki magáról a magyar közönség. A többi kiválóságok, akik kimaradtak, mint Horváth Lajos, Ernuszt Kelemen, gróf Szapáry Gyula, Teleszky István, Csernátony Lajos nem vettek részt az ütközetben, s értük a közvéleményt okolni nem lehet. Volenti non fit injuria. De kimaradásuk, valamint a Hermané, Beöthyé kétségkívül veszteséget jelent, mely aligha térült meg az új emberekben, ámbár ezek között is emlegetnek tehetségeseket. Nyereségszámba kell venni Radó Kálmán bejövetelét, a Tallián Béláét, Enyedi Lukácsét stb. Jó akvizíciók gyanánt emlegetik a Csanád megyei Kristóffyt, Szemere Attilát, a máramarosi Nyegre Lászlót, a bihari Örley Kálmánt, s úgy hallatszik, hogy a néppárti papok között is van két pompás szónok - de bár ne volna igaz.

Egyébiránt amilyen, olyan az új Ház, azon már nem lehet segíteni, öt évig majd csak kihúzzuk vele, s ha gyengébb is a régibb parlamenteknél, annyi ereje csak lesz, hogy a kvótát fel tudja emelni. Huszonötödik novemberben, ha elmúlik az ősi módon való gyülekezésre szánt három nap, végre megláthatjuk színről színre a Sándor utcai házban, amely alkalmasint utoljára fogad be gyülekező parlamentet. (Öt év alatt már bizonyára elkészülnek a Duna-parti Országház tanácskozó helyiségei.)

Annyi bizonyos, hogy a szabadelvű párt sohase vonult be olyan diadalmasan e vén terembe, mint most. Azelőtt mindenféle csonkaságok látszottak rajta, rendesen úgy jött ki a választási verekedésekből, hogy egy-két foga ott maradt, s a helyett aztán néha műfogakat kellett berakatni. Előadói, bizottsági elnökei, tisztviselői elhullottak, most az egyik alelnökét kivéve (ki nem akart többé mandátumot vállalni) teljes épségben tér vissza. Csupán még a wipjét, Perczel Bénit vesztette el. De ez is csak egy kedélyes célzás a Gondviseléstől; mintha mondaná: »mi az ördögnek nektek a wip? Hiszen két többségtek van.«

S úgy is áll a dolog. Lévén a többség százötven főnyi, a mamelukok fele mindig ugaron hagyható, azaz vadászhat, gazdálkodhatik otthon felváltva, a másik fele bőven elegendő a Házban, hogy a kormány nyugodtan ülhessen a piros székein. Perczel Bénit (bár bizonyára ő is megtér legközelebb) senki sem fogja kérdezni többé: Elegen vagyunk-e Béni? Mi mindig elegen leszünk ezentúl. Sürgönyök nem fogják molesztálni a »mezei hadak«-at. S ha az ellenzék diplomatice akar eljárni, név szerinti szavazások nem lesznek többé.

Hogy is fog mindez festeni? Teremtő Istenem, beh furcsa kép! Az egész Házon végig húzódik a kormánypárt. Apponyi helyét úgy hallik, meghagyják, de pártja megfér körülötte egy kis darabkán, s a hátulsó nemzeti padokat mamelukok töltik be egy nagy nyúlvánnyal a hajdani szélsőbalba. Milyen különös lesz a minisztereknek, ha »zajos helyesek« és »éljenek« zúdulnak szavaikra e hajdani kísérteties helyekről. A néppárt felhúzódik a »hegy«-re, ahonnan egykor a vén sün dörgedezett, s ahol gróf Károlyi Gábor szórta szikrázó közbeszólásait az ultramontánok ellen. Milyen profanizációja a helynek!

Szilágyi elnökösködése játszi dolog lesz ezentúl, a nagy közbeszólók és zavargók kivesztek: Ugron Zoltán, Issekutz, Szalay Imre és Drakulits nincsenek többé. Az elnöki csengettyűt beszövi a pók. Erdély elvesztette nagy kritikusát, Olayt. Darányi Ignác megszabadult Szemere Hubától. Báró Dániel Ernőt nem háborgatja többé a nagy vasúti szakember, Bottlik. Mindenki jutott valami megkönnyebbüléshez, csak báró Fejérváry nem, őneki a háta mögött ott fognak ülni most is az ellenzékiek és irritálják beszédje közben a mérgezett élű csevegéseikkel, és egyre ott fogja látni maga előtt mintegy ugrásra készülő tigrist: Thaly Kálmánt. De még Fejérváryn sem esik meg az ember szíve, ha a szegény Apponyi sorsára gondol, aki elvesztette pártjának felét, és ő maga bejött; Ugron szerencsésebb volt, a pártja négyötöd részét vesztette el, de legalább maga be nem jött. Apponyi kénytelen lesz minden percben érezni megfogyatkozott voltát. Oh Istenem, csak legalább a szép női karzatja ne hagyná el! Vagy ha már párthívei nincsenek bent, legalább ne volnának ott a barátjai, akik mindennap kompromittálni fogják.

Ah, milyen élvezet lesz a gonosz lelkű öreg mamelukoknak látni és hallani, hogy a néppárt mint kiáltja a beszédjeibe: »Igaz, igaz«; hogy fognak kigömbölyödni, átmelegedni a jól táplált papi arcok egyik-egyik frázisánál, hogy fogja lesütni a szemeit nagy pironkodással a nemes gróf, és hogy fognak rá a karzatról mosolyogni a szépséges grófasszonyok és kisasszonyok, és milyen savanyúan mereng majd el ilyenkor maga elé Horánszky Nándor.

Ah, micsoda érdekes egy hely ez a szabadelvű klub! Hogy szeretne bekukucskálni a kulcslyukon némely ellenzéki riporter. Hogyne! Ott van a boszorkánykonyha - a fölhangolt fantáziák szerint - és a különböző fazekakban a tűzhelyen különböző koktumok, bájitalok, tompító szerek főnek és rotyognak. Tisza Kálmán s Bánffy sürögnek-forognak, keverik egy-egy főzőkanállal a nemzetaltató fluidumokat, és az egymás szemébe frecskendezik. A patkányok fúrják a pádimentomot, a nagy pókok (pedig még mindig sok nagy pók van) szövik a maguk hálóját a szögletekben, a kuvik meg kuvikol a háztetőn, s meg-megverdesi az ablakot.

Mind igen szép ez, és aki a klubot sohasem látta, el is hiszi. Mindent elhisz. Hiszen ritkított szedéssel van bent az ellenzéki lapokban. Egy nap ez, másnap az, de mindig van valami.

Az idők kerekének jelenlegi forgásában két dolog van. Az egyik a forrongás a klubban, a másik a spion keresése. Flammarion se figyeli a Mars csillagzatot behatóbban, mint az ellenzék a klubot. Flammarion lát folyamokat, hegyeket - az ellenzék lát forradalmakat. Flammarionnak teleszkópja van, az ellenzéknek spionja van.

Beszéljünk először

a forradalomról.

A waldecki forradalom is igen csinos volt a maga idejében. Akik látták, igen rettenetesnek mondják. Az öreg Pulszky például látta, mert az öreg Pulszky mindent látott.

Állott pedig a waldecki forradalom abból, hogy a nép minden áldott nap összegyűlt a waldecki herceg palotája előtt és forrongott, lármázott - mindaddig, mígnem ebédre harangoztak.

A harangszókor a forradalmárok hazamentek ebédelni, és a palotatér üres lett.

Elég csinos dolog volt ez is, de a klubbeli forrongás még misztikusabb. Mert a forrongók itt össze se gyűlnek - akik pedig összegyűlnek, négynél többre nem gyűlnek, az ötödiket már kergetik, mert az csak kibic és zavarja a partnereket. Az olvasószobában egypár öregúr lapokat olvas, mígnem elnyomja őket a buzgóság s csöndesen elalszanak az úrban.

Alszanak, de bizonyosan nem álmodnak. (Minek? Az ellenzék álmodozik őhelyettük.)

A nagy tanácsteremben csakugyan lézeng néhány új ember, és ezek beszélnek is - választási anekdotákat. Egy-egy öreg is közéjük téved, sőt némely napokon itt csakugyan kitör az elégületlenség: rendesen csütörtöki napokon.

- Mégis skandalum - mondják, kelletlenül dörzsölgetve a kezeiket -, hogy ma egy miniszterünk se volt!

Mert e csodálatos forradalmárok nem érzik jól magukat, nem tudnak élni, lélegzeni olyan helyen, ahol nincsenek eleven miniszterek.

Ám sokkal komolyabb és elterjedtebb hír ennél

a spion dolga.

Ez már félig se tréfa. Erről érdemes behatóbban beszélni, mert tényleg magában a szabadelvű pártban is vannak képviselők, akik (már évek óta) panaszkodnak, hogy a klub minden dolgai bekerülnek entrefilet-knek az ellenzéki lapokba, és akik hiszik is, hogy a klubnak vannak olyan dolgai, amiknek nem szabad bekerülni az ellenzéki lapokba.

Ehhez a kérdéshez egy kicsit én is hozzászólok, annál inkább, mert 13 éve vagyok a klub tagja, és húsz éve vagyok újságíró, de még soha nem írtam entrefilet-t. Elmondhatom tehát, hogy nem vagyok ludas. Általában olyan ember talán akadna az országban, aki panaszkodhatnék, hogy valamit nem írtam meg, amit kellett volna (ezt Légrády t. képviselőtársam is bizonyíthatja), de olyan ember nemigen akad, aki azon panaszkodhatnék, hogy valamit megírtam, amit nem kellett volna.

Én tehát önzetlenül az ismeretlen spion érdekében írom e soraimat, nem pro domo. Kezdem pedig az apológiát Türr tábornoknak azzal az esetével, mikor az olasz-magyar légió azzal vádolta őt, hogy elárulta őket. Türr ekkor így szólt a katonákhoz:

- Katonák! Legyen eszetek. Gondolkozzatok csak jól, és találjatok olyan valakit e nagy világban, akinek ti megérnétek csak egy forintot.

A katonák gondolkoztak, és nem találtak olyan valakit, és abbahagyták a gyanakodást.

Ha tisztelt képviselőtársaim is gondolkoznak rajta, hogy mi az ördögöt lehetne eladni olyat a klub eseményeiből, ami megéri az ellenzéknek a vérdíjt, hát úgy kell találniok, hogy semmit.

Mert a klubban nem történik semmi olyan már évek óta, amit a kormánypárti újságok meg nem írnának és írhatnának, amit pedig azok megírnak, azt bátran közölheti az ellenzéki sajtó is, aminthogy közli; igaz, hogy többnyire csak a Sturm úr szemüvegén keresztül.

De nem is volna helyén, ha ott titkok volnának; e termekben a párt belső élete folyik ugyan, de ez a belső élete is nyilvános, s ha olyasvalami történik egyszer-másszor, ami jobb lett volna, ha meg nem esik - ebből nem az a következés, hogy annak a nyilvánosságra való hozatala inkorrektség. (Ott volt az inkorrektség, hogy megtörtént.)

A párt végre is több száz tagból áll, független képviselőkből, akik nem tesznek semmiféle titoktartásra fogadalmat, s akik közel állanak ugyan a kebelükből támadt kormányférfiakhoz, de éppen olyan közel, sőt közelebb állnak a néphez is, mely odaküldte, mely a sajtón át, mint egy ablakon keresztül, mindenben látni akarja őket.

A klub tárgyalásai nem titkok. Egyetlenegyszer történt a véderő vita alkalmával, tekintettel az ingerültebb tanácskozásokra, határozatba ment, hogy a konferenciákról nem adatnak ki tudósítások. S mi lett a következménye? Az, hogy egész kolumnák jelentek meg az ellenzéki lapokban e tárgyalásokról. A vendéglőkbe szétszéledt képviselőktől rájok uszított riporterek összeszedtek esténkint annyi anyagot, annyi szálat, ami nem volt elég arra, hogy alaposan tudják, ami történt, de elég arra, hogy beleleheljék abba a maguk intencióit a szerkesztők, s kiszínezve, kitömve állítsák reggel a közönség elé, mely oly izgató gúnyanyagot nyert ezekben, hogy az utcák talpraállításához, meg vagyok győződve, a legnagyobb mértékben e fantasztikus, mesterségesen szenzációssá tett, semmit föl nem táró, de mindent sejtetni engedő közlemények járultak.

Ha ehelyett a konferenciákról rendes kommünikék adattak volna ki, és az úgynevezett »forrongó« beszédek is közöltettek volna szó szerint, a publikum látja vala, hogy a párt nem olyan ingerült, mint aminőnek írják - tehát ő se lett volna olyan ingerült, mint aminővé lett -, talán más lefolyása lesz a dolognak.

Szerintem tehát az egész spion-keresés nevetséges dolog. Tudom, hogy történhetnek esetek, minthogy a klubban aktív kormányférfiak is vannak, a miniszter elmondhat valami olyat ott, ami még korai, s ami árthat, de ez akkor a miniszter hibája. Ha a miniszter nem tud titkot tartani, akinek kötelessége - miért legyen kénytelen megtartani a képviselő, akinek nem kötelessége?

Summa summárum kegyelem a spionnak! Nem kell üldözni, firtatni, se elítélni szegényt.

Ahogy én tapasztaltam tizenhárom év alatt, nem az a baj, hogy az ellenzéki lapok valami olyast tudnak meg a klubból, ami ott történt. Hanem az a baj és az az elítélendő, hogy mindennap valami olyast tudnak, ami ott nem történt.

Íme, a káosz. Valami, még a kezdet előtt. A leendő Ház anyagja a maga nyers állapotában, amelyből még átpotyoghat egy rész a rostán.

Szent isten, de sokan vannak! Kik? Milyenek? Idegenek, ismeretlenek, névtelenek. Vannak itt nevek, amelyek még sohasem voltak kinyomatva. Sohase látott még itt egyszerre újságírói szem annyi új embert. Hogy kicsillogtak e mindenféle fejek közül a régiek itt-ott (nagyon itt-ott) ismerősen, nyájasan, a megszokottság fényével beöntve. Valóságosan történelmi arcoknak látszanak a Rónay Jánosé, Demkó Pálé és a többi középszerű embereké is.

Mindenki nézné, hogy meddig terjed az óriási kormánypárt. Ez most a legérdekesebb látnivaló. De ki ösmeri meg a balra kanyarodó vidéken ülőket, kormánypártiak-e vagy ellenzékiek? Ha megindul a szem a jobb oldali ajtótúl, ahol Tallián Béla, a volt békési főispán ül, elfárad mire már gyanítani kezdi, hogy a gránicra érkezett. A gránic pedig egy csomó gömbölyű pap. Azok már nem lehetnek a mieink. Bizonyosan néppártiak. Egy csomóban telepedtek le, mint a varjak szoktak, az Apponyi Albert gróf háta mögé.

Nem csoda, hogy három napig tartott a gyülekezés, mondhatom, jól összegyülekeztek, ember ember hátán ül, sohase volt népesebb a tanácsterem. A karzat majdnem roskadozik a sok szép asszonytól, akiket a kíváncsiság hajtott ide.

Ah, az asszonyok, ezek a hálátlan asszonyok. Ezek éppenséggel nem sopánkodnak, hogy Horváth Lajos nincs többé itt..., sem Horváth Gyula..., sem az öreg Jókai, se a jó Ernuszt Kelemen. Ők éppen azért jöttek, hogy az új arcok között turkáljanak! A régieket ők már megunták.

De ki venné rossz néven nekik? Hiszen magokra a képviselőkre is más-más a vonzó. Az újak azért jöttek, hogy saját magukat lássák itt, s kíváncsian nézegetik az üresen álló elnöki katedra faragványait, a címert tartó festett angyalokat, a Ház asztalát és mindent, ami érdekes és bámulatra méltó.

Az öregek azért jöttek, hogy lássák magok fölött elnökölni Janicsáryt. Nem utolsó élvezet. Igaz, hogy drága.

Némelyek a néppárt csodájára keltek föl korábban reggelijök mellől. De hajh, a néppárt szétszórva ül.

Van olyan ember is, aki Pichlert szeretné látni elevenen. Tízen is kérdezik udvariasan ismeretlen szomszédjaiktól: »Melyik, kérem, a Pichler?«

Van olyan is, aki az »oszlopokat« keresi föl: Hol ül a Széll Kálmán? Merre van Tisza Kálmán? Hol ül Radó? Melyik a Falk?

Az óramutató végre eléri a tízes számot. A miniszterek, kik szórványosan jöttek, beülnek a padjukba, Bánffy belép és ő is elfoglalja helyét a kormány élén. Egy futó tekintetet vet roppant pártjára, aztán félig behunyja az egyik szemét, mintha az is untig elég lenne, amit az egyik szemével lát belőle.

Szemöldje eközben megmozdul, és a káosz bontakozni kezd, hogy valamivé legyen.

Ti. a szemöldök mozdulást észreveszi Regele igazgató, és a Ház csöngettyűjét megmarkolja. És ez az első mozdulat az 1896-ik országgyűlés megalakításában.

Megmarkolja és megrázza derekasan. Cseng-bong, hogy szinte zúg, és ünnepélyes csöndesség honol utána, mint aminő a teremtéskor lehetett, mikor az éjszakát elválasztották a nappaltól.

E síri némaságban föláll a háznagy. A múlt országgyűlés háznagya. Minden elmúlt már, csak ő maga él túl mindeneket, mint Noé az özönvizet, s jelképeül annak, hogy az elmúltból támad az új, üdvözli az összegyűlt »urak«-at és fölkéri, hogy a legidősebbik foglalja el az elnöki széket.

A legidősebbik nincs itt. Az öreg Madarász papa volna a legidősebbik, de az öreg szittya tanult a Hunyadi László példáján: nem megy föl Budára. Azt üzente, hogy gyöngélkedik, hogy »majd elvégzi a Sándor öcsém« (ti. Janicsáry Sándor, de hát az öregúr talán nem is beteg, más ravaszság rejlik alatta, amint az később kisült a Komjáthy fölszólalásából, hogy a párt egy likkal kijjebb eresztette a nadrágszíjat.

De mindegy, ne firtassuk, miért történt, elég az hozzá, hogy Csávossy, Madarász nem lévén jelen, Janicsáryt szólította föl az elnöki szék elfoglalására.

- Zsandár káplár! - kiáltá Lukáts Gyula a Kossuth-pártról, mire nyugtalanul megmozdult a rettentő jobbtábor.

- Szépen kezdik!

- Lassabban urak!

Ez volt az első »cukkedli«.

Szegény öreg bátyánk megtörülte az ő szép tömött, kifent bajuszát, büszkeségét, s egy mély sóhajjal kezdett fölkászmálódni a katedrára (az admirálisi kajütbe), melynek aljában hat harmatos arcú, pelyhedző szakállú ifjú várt az intésére. Ezek a kiszemelt korjegyzők.

Aztán fölhágott a magasba, ahol megszokta már a szem Szilágyit. Nini, hol van Szilágyi? Az bizony ott ült a Janicsáry helyén, és mosolyogva szemlélte az öreget, ki éppen úgy ott az ő irattekercsével, mint a budapesti szobrok.

Csakhogy ő nagy hasznát vette az irattekercsnek - nem úgy, mint ezek. Gondosan volt rendezve minden, és igen helyes, hogy az öregúr számára le voltak fogdosva a szükséges szavak és mondatok a papirosra, nem úgy, mint a múltkor, hogy az »ángyom térde« is belejutott a mondókába. Igaz, hogy a múltkor mulatságosabb elnöklés volt, egy derült napsugaras mozzanatot képezve az országgyűlés történetében. Most minden korrekt volt és unalmas, amint a tekercsből olvasá.

Egypár üdvözlő szó, belekeverve a millennium, aztán fölhítta a korjegyzőket, hogy foglalják el helyeiket.

A hat ifjú elhelyezkedett. (Élénk hullámzás a hölgykarzaton.)

Most a miniszterelnök átiratát olvasta föl Béldy László szép csengő hangon, a holnapi trónbeszéd tárgyában, mire Komjáthy Béla emelkedett föl a szélbalról, kijelentvén azokat, amiket már hallottunk Irányitól, Madarásztól, de még megtoldta azzal, hogy a királynak itt a teremben kellene megnyitnia az ülést.

- Úgy van! úgy, úgy - hangzott itt-ott balról.

(... A király könnyebben eljöhet - vélekednek egymás közt a balon. - Ideje is van, kocsija is van.)

Bánffy Dezső kedvetlenül csapta le ceruzáját és fölállt, hogy az ellenzék terjeszkedését aposztrofálja. Beszéde ügyes, világos, egyszerű volt és okos.

Bolgár Ferenc maliciózusan szólt közbe:

- Hisz ez készült beszéd!

Pedig ellenkezőleg kellett lennie, mert Bánffynak éppen a rögtönzött beszédei jók.

Bánffy elmosolyodott a közbeszólásra. De azt mondják, hogy Bánffy haragszik, ha nevet.

Elmondta, hogy azelőtt csak két oka volt az ellenzéknek a Budára való nem menetelre: a zászló és a német nyelvű méltóságok. - Most már a harmadik kívánsággal áll elő Komjáthy.

Öt év óta megszűnt az egyik ok, az udvari méltóságok immár magyarok. Beszédjének veleje egyébiránt csak az volt, ami rendesen szokott lenni ebben a kérdésben: hogy aki nem jön, maradjon otthon.

Az egész dolog immár annyira megszokott, hogy szinte hozzátartozik a megnyitási ceremóniához, s nélküle soványak és szárazak volnának ezen első ülések. És végre is, hogy végkomputust csináljunk, a dolog így áll:

Eddig két gátló ok volt: a zászló és az udvari méltóságok kérdése. Az udvari méltóságok sérelmét megoldotta a kormány, úgy, hogy csak egy ok maradt. Az ellenzék gondolkozóba esett. - Hm. - Az egyik ok már megszűnt. Hátha ez az ördöngős Bánffy megszünteti a másik okot is új öt év alatt?

Komjáthyban van fifika és diplomata ész. Belátta, hogy valami újat és nehezebbet kell kigondolni.

Hangulatos dolog ez, urak. Van benne valami különös charme. Ódon illat, mely itt maradt a középkorból és száll, száll, belopódzik a pórusaidon át lelkedbe, és kéjes csiklandozást okoz. Kezded nem sajnálni a húszezer forintot, amibe a mandátum került. Kutya vigye, megéri.

A Veni Sanctet hallgattad egy darabig a kápolnában, de természetesen nem jutottál ülőhelyhez. Hiszen még nem vagy belső titkos tanácsos, még semmi sem vagy, csak új képviselő. Azaz, hogy már szóltál Wlassicsnak, Perczelnek, s ha ők úgy akarják, közoktatásügyi vagy közigazgatási bizottsági tag leszel a jövő héten, ámbátor nehezen megy a dolog: »Sokan vagytok - mondotta Wlassics, a homlokát összeráncolva -, nagyon sokan vagytok, édes barátom.« Hát tehetsz te arról, hogy olyan sokan vagytok?

De most nem ez a kérdés, hanem az a baj, hogy itt is sokan vagytok, neked már nem jut ülőhely, állanod kell. A kápolna kövei végre is nem hidegek, mert szőnyeggel vannak bevonva, és mert fűtenek a kápolnában. Van a királynak elég fája és elég pénze. Hiszen ti szavazzátok meg neki. Persze, persze.

Otthonosabban kezded magadat érezni, és elindul szemed, hogy gyönyörködjék a festői alakokon, akik a templomot benépesítik. Ejnye, milyen ismerős ez az egész. De honnan? Nem régen tetted le az érettségi vizsgát, és még jól emlékszel a benyomásra, amit V. László eskűje gyakorolt rád, láttad te azt valahol képen is, amint a templomban megesküszik, hogy a Hunyadi-fiúkat nem fogja bántani.

Hát nem valóságos az a templom? Garák, Rozgonyiak, Drágffyak. Csak éppen a nevük más, de a fizionómiájuk ugyanaz. Szilágyi Örzsébet ugyan hiányzik, meg a két fiatalember is, akikből az egyiket majd lenyakazzák később odakünn a Bánffyék lakása előtt.

Az orgona búg, a tömjénfüst betölti az egész templomot, s lelked édesdeden hánykolódik a történelmi reminiszcenciák és a valóság között. Az egyik délceg, magas levente megfordul most, Újlaki Lőrincnek vélnéd hátulról, mert mind hátulról látni az aranyos, bársonyos mentéjű daliákat, hát amint megfordul, nem Újlaki Lőrinc, hanem dr. Neumann Ármin.

Ah, bolondság! Próza, átkozott próza minden! Hiszen ezek az urak, akiknek kócsagtolla lebben, kardja csörren, tegnap még mindnyájan plundrában voltak, és nagyobb része a klubban tarokkozott, a másik része pedig valami geschäft után járt. Még az ülőhelyhez jutott excellenciás urak se a sziklaváraikból robogtak be csatlósaikkal Budára a Veni Sanctera, hanem irodákból és comptoir-okból.

Megmérgelődöl e gondolattól, és elunod az álldogálást. A szomszédod már nehány perccel ezelőtt elment és így szólt: »Én bizony nem állok itt, fölmegyek előre a "fehér terembe", ott várom őfelségét. Ott legalább diskurálni lehet.«

Hát te is fölmégysz a fehér terembe, ahová a templomkerülő főrendek és képviselők gyülekeznek. A lépcsőn fölfelé két sorban sűrűn föl van állítva a koronaőrség, villogó alabárdjaikkal. Egy alabárd allé közt mégysz föl. A szép, ősi ruhájú fegyveresek némán, mozdulatlanul állnak ott, mintha viaszból volnának. Mindez királyias, szép... A téli napfény lankadt sugaraival végigszalad a lépcsők márvány oszlopain, az alabárdosok sisakjain, és nagy, mozgó fénysávokat ír le a falakra.

Te csak mégysz e fejedelmi tisztaságot lehelő pompa között, és megfogod a kardodat, hogy ne csörömpöljön és fölsóhajtasz: De nagy úr mégis a magyar király! Mégysz, mégysz, és egyszer csak vége szakad az alabárd-erdőnek, fönn vagy, és egy terembe lépsz be, amelynek négy sarkában négy tigrisbőrös alak áll kivont karddal, s a kardok azon szempillanatban tisztelegve villannak meg a vitézek kezeiben.

Összerezzensz. Neked tisztelegnek. Érzed a szuverenitásnak azt a hányadát, ami a parlamentből téged illet. Szíved sebesen kezd dobogni, lelkednek mintha szárnyai nőnének... Álom ez vagy valóság? Itt vagy a királyi várlakban és a király tisztjei tisztelegnek előtted a meztelen kardjaikkal, míg az ellenfeled, aki két szavazattal kisebbségben maradt, most otthon Kutyándfalván a kereket ráfoltatja a kovácsműhelyben...

Úgy látszik, a lábaid nem bírják el a dicsőséget, mintha nem bírnád őket jól mozdítani, bizonytalanul, megittasodva lépegetsz tovább szegény »gólya«, aki néhány hét előtt még szolgabíró voltál odahaza, és nagy trémák közt lépegettél a megyeház felé, ha a főispán hívatott.

De végre benn vagy a fehér teremben, mely a budai hegyekre nyílik. Balról ott áll a trón, aranyozott hímzéseivel, a hermelinnel bélelt mennyezettel, a nemzetiszínű strucctollakkal a tetején. Már előbb is láttad a kiállításon, de csak üveg alatt. Szép kis ülőhely a te öreg, nagyapádtól maradt karszékedhez képest. Istenem, mit érezhet, aki ilyenben ül koronával a fején! Ejh, a korona alatt is van főfájás!

A trónterem úgyszólván megtelt már - törvényhozókkal. Képviselve van minden párt, a nevezetesebb »bejáró« urak mind itt vannak. A néppárt teljesen eljött, a függetlenségi pártból azonban csak Oláh József tévedt ide. Azelőtt Helfy, Justh, Beniczky rendesen megjelentek. A nemzeti pártból ott van Apponyi Albert, Horánszky és még számosan.

Apponyi csodálkozva pillantja meg a törvényhozók gyülekezetében a magyar ruhába öltözött Benczúrt.

- Ohó, mester! Hát ön mit keres itt? Csak nem választották meg valahol?

- Nem, nem - nevetett a híres festő. - Csak tanulmányokat jöttem tenni a festményemhez.

- Mit fest?

- A június 8-iki díszülés festésével vagyok megbízva.

- Igen? - jegyzé meg fuvolahangján mélabúsan, nem minden keserűség nélkül Apponyi - az még az utolsó alkotmányos országgyűlésen történt.

Igen sok az új, ismeretlen arc és a katona uniformis. Látszik, hogy sok tartalékos tiszt van az újak között. Kedélyes triccs-traccs és ismerkedés folyik még itt is.

- Én N vagyok.

- Hiszen már háromszor mutattad be magadat. Én B vagyok.

- Igaz, bocsánat!

Egy-egy régibb csoport politizál, hogy: mennyi lesz a kvóta? A bennfentesebbek a királyról beszélgetnek:

- Jó színben van, és igen jókedvű.

- Lehet is, ha végignézi a választási mappát. Teringette, az a sok zöld karika az Alföldön.

Vége a misének, mind többen, többen jönnek, végre együtt van már mindenki.

Apponyi Lajos gróf jelenti a főudvarmesternek, Szapáry Géza grófnak:

- Az országgyűlés együtt van.

Szapáry Géza gróf siet jelenteni a királynak:

- Az országgyűlés együtt van.

A trónteremben hullámzás támad.

- Jön a király.

Janicsáry korelnök a bajszát pödri és kifeszíti a mellét.

Nyílnak a belső ajtók. Fölharsan a viharos éljenzés.

Csakugyan jön a király. Ünnepélyesen, lassan lépkednek előtte az udvari méltóságok kettesével megállapított rendben, elől Csáky Károly gróf kanonok, magasra emelve a keresztet. Mellette Széchenyi Gyula gróf főlovászmester az ország kivont kardját vivén. Vígan suhog a Vaszary Kolos piros selyem talárja, csörömpöl kevélyen a testőrkapitány szablyája. Majd a miniszterek lépegetnek komolyan méltóságteljesen, de ezek már a király után.

A király ruganyosan megy át a termen, fejével alig láthatólag meghajolva a fölrianó éljenekre; medvebőr kalpagját hóna alatt viszi.

Azután fölhág a trónusra. Mély csöndesség támad. Bánffy Dezső a trónhoz járul, és mélyen meghajolva átnyújtja a trónbeszéd tekercsét.

A király fölteszi a fövegét és a cvikkerjét is, aztán olvasni kezdi.

Jó öreg betűk, de a király még így is messze tartja, hogy jobban lássa...

Lassan-lassan lefogynak a hosszú papírról a sorok, a betűk, fölharsan újra az éljen, a király leszáll a trónról, és a XIX-ik század utolsó országgyűlése meg van nyitva.

...Ezzel azután hazamehetsz, nagyságos újdonsült mameluk uram, ha ugyan megtalálod a kocsidat, s eltelve a saját fontosságoddal, tovább szőheted a ragyogó álmot a képviselői dicsőségről, de el ne felejtsd e mámorító pillanatban sem, amit Wlassics mondott: »Sokan vagytok, nagyon sokan vagytok, édes barátom.«

Legjobb volna, úgy gondolom, korjegyzőnek lenni, de minthogy ez teljes lehetetlenség, ennélfogva a korelnökség se megvetendő, sőt megvallom, minden állások közül, in ultima analysi, a legtöbbet érőnek tartom, persze csak mint célt és nem mint már elért rangfokozatot. Erre lehet az ember stréber. Miért ne? Hiszen ezt az egyet mindnyájan elérhetjük, ha nem vagyunk is grófok vagy nevezetes államférfiak.

Ha jól keresgélek, nekem még jogcímem is van hozzá, és mikor a múlt országgyűlésen nagy korelnök keresés indult meg, be is jelentettem az irányadó köröknek:

- Én vagyok a Boér egyenes utódja.

Azelőtt ugyanis Boér korelnökösködött beláthatatlan idők óta, aki Fogarast, az én kerületemet képviselte. Lehetett már az öreg talán száz esztendős is, mikor utoljára tipegett föl a katedrára, hajtalan, apró ráncos fejével bólingatva, nem ahogy »Ucsu« jobbra-balra, hanem lefelé a mellének. Talán már nem is élt az első ötéves ciklus alatt, hanem csak aláírt nyugtákat hagyott a halála utánra, melyekkel a napidíjakat vehessék föl az örökösei. Legalább ez a legenda tartotta magát a folyosón, a XVII-ik századbeli kassai esetnek párjául, ahol ft. Baltser János kanonokot (Mikulik-krónikája 118-ik lap) jégen tartották a pincében a halála után majdnem egy esztendeig a furfangos rokonai, hogy a kanonoki jövedelmeket élvezzék.

A legenda mellett bizonyít, hogy a legközelebbi (1892-iki) a kis grófocskákról és sok egyéb történtekről nevezetes országgyűlésre az aggastyánnak teljesen híre veszett. Meghalt-e? Él-e? Senki se tudta. Többet soha elő nem jött, és Madarász papa hazafias makacssága folytán váratlanul Janicsáry Sándor bátyánk bontakozott ki Nesztórnak.

Ah, milyen mosoly hasadt ki minden ajkon. Egy víg korelnök! Az »aga« korelnök. Milyen kedves egy dolog. Hurrah, Télapó!

Ő is ámult-bámult, rángatta lejjebb a lajbiját, följebb a nadrágját, törülgette az izzadó, csontos széles körte-arcát a keszkenőjével, eltűnődve, ha igazán a legöregebb ember-e, vagy csak tréfálnak és kötekednek vele (mert szokva volt a csintalan dévajságokhoz) aztán mégis úgy jött ki az egész, mintha valóság lenne, s nagy ímmel-ámmal fölkászmálódék az elnöki dobogóra, fakasztván a Házat óriási derültségre.

- Inkább hittem volna - kezdé -, hogy admirális leszek tengeri vizeken, mint hogy ezen elnöki székbe üljek.

Minden szava zajos derültséget keltett, mert eredeti a kiszólásaiban s jóízű, még ha haragszik is. Valóságos élvezet volt az ő szeretetreméltó zavarát látni, s hallani huszáros odamondogatásait.

Valaki közbekiáltott, mikor a miniszterelnök beszélt:

- Utasítsa rendre!

- Az ángyod térde! - mordult meg a korelnök nyugtalanul.

Az ülés bezárásánál elfelejtette a jövő ülés határidejét kitűzni. Egy hang meginterpellálta:

- Hát a legközelebbi ülés mikor lesz?

Az öreg ijedten nézett a jegyzőkre, majd a miniszterelnökre, aztán tanácstalanul vont vállat, mondván:

- Tudja a fene!

A mostani országgyűlésen Bánffy az alakuló Háznak ezt az egy mulatságát is elrontotta, amennyiben apró papírdarabokra előíratta Sándor bátyánknak minden teendőjét, minden elmondandó szavát; tökéletes és okos volt elejétől végig amit mondott, vagy inkább amit olvasott, akár egy fejedelem a trónusán, rövidlátó voltának következtében messze eltartva magától az óriási betűkkel teleírt lapokat. Ámbátor erre is azt mondá Janicsáry, hogy: a korelnökség könnyű, csak az a sok fölolvasni való ne volna benne, s úgy megizzadt egy-egy hosszabb kijelentés lemorzsolása után, hogy széles, erős koponyáján csakúgy csurgott le a verejték, s szemkarikái tágra nyíltak ki a kíntól. Kár volt nem hagyni az öreget, hogy magától csinálja.

Egyébiránt még nem is olyan öreg. Csak itt lehet ő korelnök Magyarországon, ahol az aggastyánok dolgoznak és a fiatalok tanácskoznak a parlamentben, de ahol a tapasztalt vének ülnek az ország tanácsában, például Angliában, ott még jegyző is lehetne Janicsáry, aki 1821-ben születvén, ma csak 75 esztendős. Érdekes, hogy ez a tipikus magyar ember voltaképpen görög (szülői görög kereskedők voltak Pesten), de légyen bár görög, mégis »Agának« nevezik, demonstrálásául annak, hogy: »török, görög, mind egy ördög«.

Fiatalabb éveiben huszárkapitány volt (fess legény lehetett), amit paragrafus módjára fölfelé penderített bajsza és a lejjebb egyre szűkülő lajdinántos nadrágja bizonyít, no meg a zamatos kaszárnyaszagú észjárása, melyből azonban nem hiányzik az őslogika ereje.

Egyszer szélcsöndes napon melléje ült a folyosón gróf Szapáry, akkori miniszterelnök, s minthogy éppen akkor is a fúzió kísértett, elkezdte a Ház »nem okoskodó« tagjainak a véleményét fürkészni az öregtől. (Az »okoskodók« véleménye rendszerint értéktelen, mert csak az egyén nézetét fejezi ki, s nem a sokaságét.)

- Hát neked mi a véleményed?

Az »aga« szerény ember, utálja is egy kicsit »a könyveken hízott elméket«, hát így felelt:

- Szamár vagyok én ahhoz, kegyelmes uram. Kérdezd meg valamelyik Virgiliustól! (Virgiliusnak nevez minden tudományokkal foglalkozó embert és minden újságírót. Csak ennek az egy tudósnak a neve ragadt meg az elméjében.)

- Nono - biztatta Szapáry -, azokkal már beszéltem, de tőled szeretném hallani, hogy mi a nézeted? Hátha egy békésebb tanácskozást tudnánk elérni, egy nyugodtabb helyzetet biztosítani s következésképp egy munkásabb, gyümölcsözőbb országgyűlést?

Az öreg félagyarára dugta a szivarját, gondolkodott kissé, aztán nevetett, aztán megint gondolkozott, és a kopaszodó nagy koponyáját negédesen rázogatta.

- Hát úgy van az, kegyelmes uram, hogy a múltkor megszálltam, hogy a manónak is hívják a kerületedet?

- Temesvár.

- Az, az. - Hát beszállok, mondom, egy traktérba - a mennydörgős mennykő tudja, hogy hívják. Ejnye pedig föl volt rá írva. No, jól van. - Amint lefekszek az ágyba, hát szörnyen kezdenek csípni a poloskák, nem tudok aludni. No, mondok, ez nem jól van. Keresem a masinát, meggyújtom a gyertyát, s ott statarialiter megöltem belőlük vagy hatvanat. Azután elfújtam megint a gyertyát, újra lefeküdtem, de megint elkezdenek csípni a poloskák. (Nem használt az immunitásom semmit.) És arra a tudatra jöttem, hogy még néhány poloska mégis maradt, és hogy a megmaradt néhány poloska miatt éppen úgy nem tudok aludni, mint mikor még valamennyien megvoltak.

- Ej, ej, aga - fenyegette meg a miniszterelnök -, te nagyon maliciózus vagy az ellenzékkel szemben!

Az aga mosolygott a paragrafusos bajusz alatt, s legott eldicsekedte fűnek-fának: »Agyoncsaptam a fúziót, gyerekek«.

- Mivel?

- A temesvári poloskákkal. Az isten áldja meg őket.

Öt esztendő alatt annyit sem öregedett, mint a mákszem, friss, virgonc, vidám, léptei ruganyosak, tartása egyenes, huszáros - hanem most, mióta másodszor korelnök, kezdi a nagy kort ért emberek hiúsága bántani. Mert hiába, az emberi állat tele van gyöngeséggel. Aki szép, szereti magát cicoma útján még szebbé tenni, az okos arra dolgozik, hogy még okosabbnak látszassék - hadd bámulják még jobban. - Aki pedig öreg, még öregebbet akar mutatni, mert immár ez kelt bámulatot. Az »aga« is túloz egy kicsit, s amint rendre bemutogatják magukat a fiatal képviselők, gangos bajusz-pödörgetés közben mondja egynek-egynek:

- Szervusz, öcsém! Jaj de szép fehér húsa volt a nagymamádnak!

A másiknak vidáman odalöki:

- Én ringattam valamikor az apádat.

Szóval mindenki stréber már - az öreg is stréber. Hiába mondja, hogy ezzel a korelnökséggel olyas valamit ért el, amiről soha nem is álmodott. »Engem már nem érhet a világon nagyobb kitüntetés.«

- Hát a húsvéti lábmosás, Sándor bácsi? - kötekednek vele a pajzán fiatalok.

Mire az öregúr előszedi huszár korából való tarkabarka mondásait: »hallgassatok kutyafülüek«, de a gézengúzok csak váltig erősködnek, hogy a korelnökségből is vezet még egy lépcső följebb, amikor a király húsvétkor megmossa az öregemberek lábait.

De hát minden hatalom múlandó a világon. Sándor bátyánk ma ugyan még öregebb lett, de a korelnökség a mai nappal véget ért.

Tegnap este Szilágyi kereste a klubban.

Galopinok futnak utána a kártyaszobába, ahol éppen négy királyt szorongatott a markában.

- Gyere hamar, Sándor bácsi, az elnök akar veled beszélni.

- Az elnök? - fortyant föl sértődve. - Miféle elnök? Mondd meg neki, hogy az elnök én vagyok.

Igen, tegnap. De ma már vége. Átszállt a hatalom és tekintély Szilágyi Dezsőre, mire lelépett Sándor bácsi a sokat jelentő deszkákról. Vidáman, kedvesen mosolyogva, mint a téli napfény, és így szólt a szomszédjaihoz:

- Reménylem, hogy ő is (ti. Szilágyi) derekasan fogja a placcot megállani.

Darányi Ignác kétségkívül jeles miniszter, aki sok olyan tulajdonsággal bír, amelyek csak valódi államférfiút díszítenek, ezekhez járul még az óvatosság is, de levon ezekből a habozás. Ha az özönvíz idejében élt volna és nagy befolyással bír, egyszerűen nem lett volna özönvíz (mert Darányi nem szereti a drasztikus eszközöket), de ha mégis meglett volna az özönvíz, és őt bízza meg az Úr: »Kedves Darányi! Készítsen ön egy bárkát, és abba vegyen be az eleven teremtményekből egy-egy párt a saját belátása szerint«, hát bizonyára minden habozás nélkül megtölti vala a bárka nagy részét a II. kerület választópolgáraiból, de a többi eleven lények tekintetében olymérvű habozások és skrupulusok fogják el, kit vegyen be, kit ne vegyen be, és miért ne vegye, hogy a vizek felnőnének az Ararát hegyéig és lefogynának anélkül, hogy elhatározta volna magát. Ma igen kevés állatjaink volnának künn a végtelen mezőkön, erdőségekben és a ház körül. Az istentelen hiéna kimarad, a sün, mert szúr, a macska, mert karmol és flörtöl a szakácsné körül, a mókus, mert harap, a bika, mert öklel, egyszóval csak a tapintatosabb viselkedésű állatok csúsztak volna át az özönvíz utáni világra.

Egyébiránt maga Noé is kihagyta a mammutot. Noé is ravasz volt, és magánál erősebb teremtményt nem akart. De ki tudja, hogy a mammuton kívül még milyen állatokat hagyott ki és milyen indokokból?

Mindegy; minden úgy van jól, ahogy van, és abszurdum az ilyenek fölött disszertálni. Én is csupán hangulatkeltő epilógnak hozom föl, megértésére a meglepetés azon egyszerre kitört morajlásának, midőn a klubban Rosenberg, aki elsőnek szokta kiásni a mélyen elrejtett államtitkokat, kijelenté, hogy Darányi megtalálta az ő államtitkárját.

Oly hamar? Az lehetetlen! Kit? Biztos? Ezer kérdés zúdult a jól értesült Rosenberg felé. Halljuk, halljuk, hogy kit?

- Nemeskéri Kiss Pált.

A klubbeli kritika leeresztette a fölajzott nyilakat. Az elröppent név szelíd és kibékítő. Minden arc kimosolyodott. Ah, a Kiss Pali! A derék, a kedves, csöndes Kiss Pali, a zólyomi főispán. No, ez igazán érdekes!

Érdekes és csodálatos. Mert XIV-ik Lajos, ha a komornyikja két mellényt tett eléje, abbeli határozatlanságában, hogy melyiket húzza föl, egész délutánig nem tudott felöltözködni. De mi két mellény? Darányi előtt ezer mellény feküdt, és ő mégis fölvette az egyiket. Az igaz, hogy egy esztendeig tartott.

Kiss Pál három országgyűlésen volt a szabadelvű párt tagja. Csinos, rokonszenves megjelenésű alak, fiatalos, vékony s inkább alacsony termetű, mint közepes. Rendkívül szerény ember, úgyhogy (valóságos ritkaság ebben a stréber-korban) szinte studio állott mindig hátra, hogy ővele semmi se történjék. S íme, mégis észrevette őt a távoli zólyomi hegyek közt is a Darányi fürkésző héjaszeme.

Minthogy szinte félt a szerepléstől, hát nem is szerepelt. A politika olyan enervált istenasszony már, aki azt várja, hogy az ölébe üljenek, és hogy a szoknyájába fogóddzanak. Kiss Pálról nem is tudunk hát semmi különöset mondani, csak a következőket:

Hogy Saint-Angeban született. (Párizs mellett.)

Hogy egy Szapáry grófnő a felesége.

Hogy mindenki szereti és becsüli.

Hogy egy uradalma van (Véghles), melyet példás szorgalommal és a mai okszerű gazdászat színvonalán kezel.

Hogy egy savanyú vize van (a Vera-forrás), mely a dörgicsei borral (a Darányi bora) keverve, jó italt ád.

És végre, hogy a hosszú, vékony, szőke szép bajuszát (aminő azóta sincs a parlamentben) egyszer le engedte vágatni, száz forintért valami fogadásból - persze a kaszinóban -, hogy odaadhassa jótékony célra.

Melyik tulajdonságáért dobta rá Darányi az ő kacér selyem keszkenőjét, afölött még sok álmatlan éjszakán fog töprenkedni Rosenberg. Lehet, hogy mások is. De sohasem fogják eltalálni, mert Darányi mély, mint a tengerszem és titokzatos, mint a ködfátyol. Lélektani motívumai hieroglifek, észjárása nem sablonszerű. Talán a kitűnően kezelt zólyomi uradalom esett le nagy súllyal a serpenyőbe? Talán hogy egy Szapáry grófnő a neje? De nem lehetetlen, minthogy Darányi gyöngéd és lendületes, az tetszett meg neki, hogy Kiss Pál Franciaországban született. Ebben van valami csábító, bizarr, valami nem közönséges. Az ördögbe is! Nem minden miniszter küldheti el az államtitkárjait Franciaországba születni. A többi magyar államtitkárok közönségesen itthon, Magyarországon születnek.

Akármi volt a rugó egyébiránt, mi helyesnek és kedvesnek találtuk a Darányi választását. Kiss Pálban hótiszta jellemű, nagyon művelt tisztviselőt kapunk, kiben van még idealizmus, tettvágy, s teoretikus tanulmányokkal nincs agyontömve, ami mindig elölget a tiszta látásnak és a judíciumnak. E kinevezés csak a Ház stréberjeit hökkenti meg, mert eddig is »keresték« ugyan a miniszterek a kinevezendőket, de a kinevezendők is gondoskodtak róla kézzel-lábbal, hogy szem előtt legyenek. És volt ebben valami természetes és szép, mint mikor a varrótű húzódik a mágnespatkó felé, vagy a meleg spanyolviaszhoz az apró papírkocka. De hajh, múlandó minden... Az eddig kitűnőnek bizonyult receptet a boldoguláshoz most egészen megzavarta Darányi, és a stréberek méltó bosszankodással fakadhatnak ki: »Az ördög tudja jobban, hogyan kell most már viselkedni«.

Az Apponyi mögötti padsorból fölkelt egy pap tüdőszínű derékövvel, tehát egy apát. Nem fiatal ember, de még nem is nagyon öreg. Arca valamelyik madáréhoz hasonlít, de bajos elhatározni melyikhez. Sajátságos vegyülék a magyar plébános jóízűen gömbölyű vonásaiból és a sápadt, kiaszott jezsuita csontos fiziognómiájából. A szemekben is ott van a becsületes bonhómia, a tarokkozó magyar falusi lelkész nézése kártyakeverés közben, de egy villanata e szemeknek, s mintha a ravaszság démonai dugdosnák ki a szarvaikat.

Az érdeklődés hullámzása fut végig a Házon. Apponyi keresztbe fonja a karjait, s fejét mintegy leejti. Bánffy fölveszi ceruzáját (ahogy a jelentős ellenfeleknél szokta) és fölírja egy ív papiros tetejére: Molnár János.

Ohó! Tehát ez a Molnár János? A pót fej. A belül látható fej, miután a kívül látható fej (Zichy Nándor gróf) kívül rekedt.

A pap beszélni kezd. Hm. Hangja nem rossz, de kenetteljes egy kicsit. Orgonaszó illenék elejibe. Egy-két mondat, és a Bánffy arcán kegyetlen tusa kezd mutatkozni, hogy mi is lett volna jobb, beengedni Zichy Nándort, vagy jobb volt künn hagyni? Erősebb-e ez vagy gyöngébb? Jól járt-e ő (ti. Bánffy) vagy nem jól járt?

A pap pedig csak egyre beszél, a választási visszaélésekbe kapaszkodva, de hamar vigasztalja magát, lerajzolván, hogy Angliában még nagyobbak a visszaélések. (Ej, ej, főtisztelendő úr! Hát nem tetszett hallani, hogy Apponyi egy negyed órával előbb az angol választások tisztaságát dicsőítette?)

Részletesen tér át a választási fifikákra, amiknek nagy része Nyitra vármegyéből burjánzott ki. Bánffy mosolyogni kezd, jele: hogy ideges. Hátraszól a szomszédaihoz:

- Úgy taszít az ördög, hogy én is behozassam a táskámat!

(Egy nagy paksaméta ellenzéki visszaélés van a táskában.)

De Molnár e percben szerencsésen visszaugrik Nyitrából Londonba. Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok. Ahol szalad ni, a középkorban VIII. Henriknél. Hej, főúr, vissza csak, vissza!

A kritika ezalatt megindul a jobb mezőn:

- No, ez ugyan nem esz meg bennünket!

Egy kiváló államférfiú hozzám (e sorok írójához) lép:

- Gratulálok neked ehhez a kincsesbányához!

- Köszönöm, kegyelmes uram.

A néppárt, mely tizenhét darabra oszolva üldögél ott Apponyiék közt, ma játszta első szerepét. Mint a tapasztalatlan kislány ügyetlen az első hosszú ruhájában, soha egyikük se ült parlamentben, se a kezüket, se a szájukat nem tudják mire használni. (Hej, Zelenyák, ha most itt volna Zelenyák, az meg tudná mondani.) De ők még jámborok, tapasztalatlanok, s a közbeszólásaik is még zöldek és együgyűek, minők az egyházfié vagy a sekrestyésé szoktak lenni:

- Bizony, bizony! - Úgy ám! - Utcunque. - Valóban! - Lelkemre mondom, igaza van!

Vezérük ezalatt egyre beszél. Most Cavournál van, majd Montesquieunél. Nincs semmi szerkezet a beszédjében - csak egymás végébe illesztett idézetek. Nem igyekszik bizonyítani semmit, még csak nem is állít semmit. Csak arról igyekszik meggyőzni a t. Házat, hogy ő olvasott ember. Fájdalom, az. Úgy rémlik előttünk, mint a csóka, amelyik sok mindenféle fényeset összehord. Mintha egy vén skatulyát döntene föl, és a csőrével kipiszkálna belőle holmi öreg emlékeket, egy fonnyadt csecsebecsét, egy pántlikát, amit régente viseltek, egy csinált virágot a nagymamának kalapjáról, színes üveget, piros bojtot, egy porcelán cserepet stb.

No, ez ugyan végigtanulta Aszalay »Szellemi omnibusz«-át és sok mindenféle könyvet elolvasott otthon, a plébánia méhesében, ki is lopogatott belőlük egy nagy beszédre való ötleteket és virágokat, de éppen a legrosszabbakat.

A hajdani hatalmas pénzügyi bizottság, mely tradícióiból élt, ma némi megszakítás után újra fölvette életfonalát. Új emberekkel, öreg költségvetéssel. (Azelőtt mindig a költségvetés volt új és az emberek öregek.)

Az elnökségben az ősz Tisza ül, mellette Bánffy mosolyog, jele, hogy ma ideges és valaki fölbosszantotta valahol, mert nem mosolyogna különben. A pénzügyminiszter váll-lapockái közé húzott fejjel pislog és nagy figyelemmel hallgatja Papp Gézát, az apró tárcák előadóját aki, mint egy kis kobold, elsőnek nyúl be az állami kincstárba. Szeretne is ráütni a kezére, mint a pákosztos macskára - sicc!

Azután Tomcsányi kérdezett valamit, mire Bánffy jól megfelelt (Jósikát képviselve), s hozzá tevé:

- Úgy látszik, a képviselő úr nem volt jól értesülve.

Majd Papp Géza intézett kérdést, hogy mikor tölti be a király személye melletti miniszter az államtitkári állást?

Bánffy csak még jobban mosolygott:

- A képviselő úr sincsen jól értesülve, hiszen az államtitkári állás már be van jó ideje töltve.

- Báró Apor Gáborral - jegyzé meg egy hang a hallgatóságból.

Papp Géza kedves gyerek, ha okosan beszél, még kedvesebb, ha téved; szemei vidáman ragyognak, fehér fogacskái olyanok, mint a rizsszemek, fénylenek, csillognak olyankor. De nem is szégyen valamit nem tudni, ami Bécsben van. A bécsi dolgokat a bécsi Kabos tudja. (Mióta ugyanis Kabos Ferenc egyszer Bécsbe utazott egy fél napra, azóta őt tartják tekintélynek Erdélyben a bécsi ügyekre nézve - a neve is »bécsi« Kabos.)

Kis idő után a belügyi tárcánál Kossuth Ferenc emelkedett föl és a következőket kérdezte:

- Híre jár, hogy a fölállítandó közigazgatási bíróság elnökévé közéletünk egyik kimagasló alakja van kiszemelve, kérdem tehát a kormánytól, mennyiben felel meg ez a szállongó hír a valóságnak?

Bánffy mostan már nevetett, mint egy tigris:

- De kérem, hiszen már ki is van nevezve, majdnem egy hónapja: Wekerle Sándor.

- Úgy? - dünnyögte Kossuth félhangosan. - Hát miért nem publikálják?

- A képviselő úr nincsen kérem jól értesülve - szólt Bánffy fejcsóválva -, hiszen már a Budapesti Közlönyben is rég publikálva volt.

- Lehetetlen! - csodálkozék Kossuth, nagy szemeket meresztve, de csakhamar összeszedte magát. Ha már egyszer betette a garast, hát nem hagyja magát a Herkó Páternek se megzavartatni.

- Igen, igen. Bizonnyal kikerülte a figyelmemet. Minden emberrel megtörténhetik. Lehet, hogy távol valék honunk fővárosából... Oda módosítom tehát kérdésemet, hogy mikor és ki által töltetik be ugyanezen bíróság alelnöki tiszte, minthogy erre is közéletünk egyik kimagasló alakja volna hír szerint kiszemelve.

Bánffy most már kacagott, mint egy Homer.

- Nincsenek, kérem, értesülve. Hiszen már az alelnök is ki van nevezve: Ludvigh János.

Kossuth még jobban csodálkozott, szemkarikái nagyobbra nőttek a szokottnál (pedig így is elég nagyok), szeretett volna még ugyan megtudni sok mindent, hogy ki lesz a pécsi püspök és föl fog-e állíttatni a nádori méltóság, de attól tartott, hogy nevetségessé teszi magát, mert meglehet, valamelyik szomszédja az új palatinus.

A többi bizottsági tagok is úgy elfanyalodtak a szomorú példákon, hogy senki se mert kérdezni többé semmit (aki hallgat, az jól értesültnek látszik), s a tárgyalás gurult sebesen, mint a hegyről leeresztett hordó.

Bánffy pedig elkomorodott - jele, hogy meg van elégedve, és hogy ő most már jól van értesülve a pénzügyi bizottság értesültsége felől.

Morál

Morál ebből az, hogy a Pesti Hírlap ára negyedévenkint 3 frt 50 kr., házhoz hordva is annyi.

De szükség esetén kölcsön is lehet kérni, vagy albérelni a kávéházakból, és legalább másnap átfutni a pénzügyi bizottsági tagoknak a reggeli kávéjuknál - hogy némileg tájékozva legyenek az ország legfontosabb, ő általuk úgynevezett vitális érdekeire nézve.

- Hát lehet még emelkedés a miniszterelnökségből?

Ezt kérdezné talán Münnich Aurél t. képviselőtársam, ki a tegnapi bankettet rendezte, és egészen a diétenclassis szerint ültette a párt tagjait. A főhelyeken ültek az aktív miniszterek, azután jöttek a Ház alelnökei, az államtitkárok stb. Igaz, hogy tett kivételt is az én t. képviselőtársam és uramöcsém, mert Tisza Kálmánt mégis megbecsülte egy egész államtitkár erejéig. De ebben, nem lehetetlen, az az egészséges érzék vezette, hogy Tisza Kálmán val. b. t. tanácsos is. Jó szerencse, hogy az, mert így félig-meddig bevált a diétenclassis metódusa. De ha teszem azt, Deák Ferenc még életben van egész máig (amit igazán nem lehetne neki kívánni), úgy a t. képviselő úr (ti. Deák Ferenc úr), csak valahol Nákó Kálmán után következett volna ezen kiválóan díszes gyülekezetben.

Ám a vacsorálók összesége nem osztja még eddig ezt a föl-fogást (még nem vagyunk egészen hivatalnok-ország), és az egyes fölléptetett szónokokat nem fogadja az illetők diétenclassisának megfelelő csönddel és figyelemmel, hanem csak úgy, amilyen súlya van az eszüknek. Mindenekelőtt tehát a csöndet, figyelmet és reverenciát is diétenelassisokba kellene sorozni, hogy a szürkébb tömegek az illető diétenclassishoz a megfelelő diétenclassisú reverenciát azonnal eltalálják, és még az is kellene, mint a puskáknál van, hogy a kilenc milliméteres puskacsövekből ugyancsak kilenc milliméteres töltények legyenek kilövöldözve, nem pedig só, s az sem attikai só, hanem csak közönséges konyhasó, mely sem nem pukkan, sem nem gyönyörködtet, sem nem sebez.

Mindezen okoknál fogva míg ezek a többi föltételek nincsenek meg, nem féltem az országot a diétenclassisoktól (csak Ausztriában lehet ilyesmi), s igennel felelek arra a kérdésre, hogy lehet-e emelkedés a miniszterelnökségből?

Lehet, lehet, sőt a mai napon tanúi lehettek a Házban mindnyájan, hogy emelkedett ki Bánffy báró beszédjével egyhuzomra államférfiúnak.

Csitt, ne szóljatok közbe, ti fiatal mamelukok, ti csöndes, ártatlan gólyák. Tudom, hogy közbe akartok szólni: »Hát egy miniszter nem államférfiú?«

Nem bizony, kedveskéim. A miniszter nagy úr, de elvégre is csak miniszter. Az államférfiú nagyon de nagyon nagy dolog, egy emberöltőben kettő-három ha van egy nemzetnél, az is sok; anyák nagy ritkán szülnek ilyeneket - de miniszter mindig van nyolc és mindig lesz nyolc akár szülnek az anyák arra valókat, akár nem. Úgy bizony, kedveskéim...

Eshet úgy a dolog, hogy az ember előbb lesz államférfi és csak azután miniszter, de úgy is csöppenhet, hogy az ember előbb lesz miniszter, és sohasem lesz államférfiú, sőt még politikussá se (mert már a politikus is valami), hanem marad pusztán az illető szakminisztérium határozmányainak aláírója, s bizonyára ez is ér valamit, amíg az a toll a kezében van, és abból a tintatartóbul veszi hozzá a tintát.

Hát Bánffyval ez is csodálatosan történt, ő előbb lett miniszterelnök, és csak azután államférfi, sőt szónok is csak azután lett. Mégpedig igazán ma lett azzá.

Mai beszéde olyan váratlan esemény, mely legvérmesebb barátait is meglepte. Egy fényes debatteri kirohanás, olyan originális modorban, mely semmi sablonra nem emlékeztet. Soha még miniszterelnök el nem mondott dolgokat e székből oly keresetlen őszinteséggel és éppen ezért oly zúzó erővel, mint ma Bánffy. S micsoda tömör volt ez az ember! Semmi fölösleg, semmi hatásvadászat, semmi szónoki figura, még kevésbé a szokásos banalitások. Úgyszólván csak a helyzet finomságait emelte ki, s olyan oldal-megjegyzésekkel, melyeken a csöndes gúny aranyos füstje csillámlott.

Tisza Kálmán, ki sugárzó arccal hallgatta az ajtónál kis fekete sapkáját igazgatva a kopasz fején, kétszer is odaszólt a szomszédjaihoz:

- Pompás egy beszéd!

Magyarország legnagyobb élő szónoka, Szilágyi Dezső, egyik könyökére támasztotta a fejét, míg a másik keze a csengettyű hideg ércén pihent, úgy hallgatta, és okos acélkék szemeiben tükröződött a meglepetés, s a nagy fejével akaratlanul is közbebólintott a találó vágásoknál.

Az ellenzéken nyugtalan mozgás támadt, amint az egyik ellenfélről átugrott a másikra, mert végigment mindnyájukon, az Ugronék fölirati javaslatán, Apponyin, az ellenzék választási visszaélésein. S milyen kíméletlen volt! Semmit se göngyölgetett be selyem papirosokba, ahogy azelőtt szokták, hanem odavetette meztelenül az igazságokat. S mégis olyan diszkrét színekben, hogy inparlamentáris sehol se lett; csípett, karmolt, de állandó fájdalmat nem hagyott hátra. Néhol a szónoklat legnemesebb, legritkább érce, a humor is megcsillant előadásában, s ilyenkor élénk derültség tört ki a fölvillanyozott mameluk táborban.

Hollá jámbor öreg politikusok! Halljátok mi történik? Bánffy mindent elmond, minden igazat, és nem válogatja ki a vitatkozási anyagból melyik a tapintatlan, melyik az alkalmatos. Az összes igazságokat odadobálja feléjük, és a világ feneke ki nem esik. (Ki hitte volna, hogy ilyen erős a feneke.) Ágaskodik bennetek a tapintat ugye, ez a kis bicegő, kurta farkú uszkár, akinek a szőrét fésültétek egész életetekben, és akit apportírozni tanítottatok. Morogtok, vén sablonosok? Ugye morogtok? Pedig lássátok, éppen ez volt az ő beszédjében az értékes, a gondolatoknak ez a bátorsága, s a józan magyar észnek ez a közvetlen mesterkéletlen megnyilatkozása.

Valami új és friss volt formában és a tartalomban. A tónus és a hang valami szokatlan, de zamatos; az ember lelke szinte érezte rajta az újdonszerűség aromáját. Azért is hatott olyan frappánsul a mai beszéd.

A baltábor síri csöndességben gubbaszkodott kertészetileg elhelyezkedve olyan ügyesen negyedrésznyi területükön, hogy ez szinte betöltöttnek látszott. Csak néha-néha szólt közbe egy-egy a régi konok közbeszólók közül. Nagyobb zaj csak akkor keletkezett, midőn Bánffy egy volt nemzeti párti politikusnak levelét olvasta föl, melyben lemondva az eddig kergetett célokról, szabadelvű képviselőjelöltnek vállalkozik.

- Ki az? - kérdezték húszan is.

- Nem mondom meg - felelte Bánffy.

- Szép legény lehet! - fakadt ki Ivánka Oszkár.

(- Ki lehet? - kérdem egy mellettem ülő öreges úrhoz fordulva.)

Az öregúr mosolygott, és rázta a fejét, hogy nem tudja.

- Ez egy tisztelt nagy tehetségű férfiú - folytatta Bánffy.

(- Én voltam - felelte most az öreges férfiú szemérmetesen.)

(- Ki ez az öreges férfiú? - kérdeztem most már a túlsó szomszédomat.)

(- Groisz Gusztáv - felelte a túlsó szomszédom.)

Bánffy pedig egyre beszélt azalatt, hangja átmelegedett a vége felé és bizonyos csengést nyert. Különös ember! Néhány nap előtt még oly rekedt volt, hogy Meránba küldözték orvosai, mert különben sohase nyeri vissza a hangját... Amellett annyira fesztelenül, oly nonchalance-szal látszott beszélni, mintha ezen a helyen nőtt volna föl, semmi fáradság, törődöttség nem látszott rajta, még csak ki se vörösödött az arca, mint egyébkor, se a hatalmas nyakráncai, melyeket kendővel kellett a beszédek végével megtörülgetni; úgy állt ott, könnyedén, szinte hetykén, mintha maga élvezné legjobban, hogy ő most verekedhetik.

Hatalmas éljenzés viharzott föl jobbról, mikor leült a Madách-féle csattanós idézet után.

Az emberek még egyszer összenéztek.

- Nos?

- Hm. A gubó kikelt. Ez valóságos államférfi.

Igen. Ez a titulus jár neki mától kezdve, olyan a titulusok között, mint amilyen a Szent András rendjel a dekorációk között. Csak ezt az egyet kell megkapni, a többi mind velejár és kikacaghat vele minden diétenclassist.

Őróla szól ez a nehány hasáb; kétszeresen is rászolgált, hogy Kréta után őt emlegessék az újságok legtöbbet. Először is mondott egy gyönyörű beszédet, akkor ugyan még nem volt gróf, de minthogy nem vagyunk konok arisztokraták, visszahatólag betudjuk neki, azóta aztán gróffá lett és még jobban emlegetik, és mindenki sajnálkozik, hogy gróffá lett, pedig ő ezt is kiheveri és minthogy nem vagyunk konok demokraták, bizonyosra vesszük, hogy még ezután is fog szép beszédeket mondani.

A folyosókon, a klubban valóságos forrongást idézett elő a hír: a Tiszák grófok lettek. Valami különös, bolondos sajnálkozás lopta be magát az emberekbe: De kár, de kár! A középnemesség összedugta a fejét. A hivatalos lap közleménye hűvösen érinté őket, ahogy Benitzkyné-Bajza Lenke mondaná, mintha a gyémántos forgó esett volna le a kalpagjukról: »A Pista gróf lett. Az öreggel kihal most már a borosjenői Tisza család nemesi ága. De kár, de kár!«

Énmagam nem nézem olyan tragikus szemmel a dolgot, de tetszett nekem a ragaszkodás azon eredeti módja, mely e sajnálkozásban megnyilatkozott még az ellenzék nemesembereiben is. Csak most vették magukat észre e lármás kurucok, hogy ők is büszkék Tisza Kálmánra és Tisza Istvánra. Az osztálygőgöt érinté kellemetlenül, hogy Tisza Istvánt egy rövidke királyi kézirattal átvitték immár a gothai Almanach disztingvált népe közé. Ott van már ő is, ahol az ember kezdődik, ők pedig maradtak azon innen.

Szó ami szó, nem tartom szerencsésnek az ő grófságát. De végre is neki közönyös lehet, ki mit tart szerencsésnek.

Annyi bizonyos, hogy díszíteni fogja az arisztokráciát. - Hiszen éppen abban van az én gravámenem, hogy Tisza István úgy indult, azaz nem csak indult, de megyen is (mégpedig szédítő sebesen), hogy ez a grófság teher rajta. A Tisza családot a magyar középnemesség mintegy természetes fejének tartotta. A vagyon, a tehetség és a tekintélynek szerencsés összetalálkozása oly nimbuszt és ódon patinát adott a Tiszáknak, hogy szinte fölötte látszottak állani puritán erejükben és imponáló egyszerűségükben a főrangú családoknak. Éppen az volt a legszembeötlőbb rajtuk, ami hiányzott nekik, hogy ti. nem viseltek címeket. Ez pedig nem egészen közömbös dolog. Mert nagy hatással bír a címkórság lohasztására egy országban, ha a jók legjobbjai nem élnek címekkel.

Nem lehet például arannyal fölmérni annak a ténynek az erkölcsi értékét, hogy Deák Ferenc mint tekintetes úr vezette ezt az országot megközelíthetlen tekintélyben. Szegény vagyok, de föl nem venném ezer forintért, ha úgy alakul valahogy az öregúr életsorsa, hogy bárói rangra emelik vala, s most azt kellene folyton írnunk: »Báró Deák azt mondta vagy emezt mondta.«

*

Tisza Istvánról ma már igen határozottan lehet beszélni, sőt kell is. Még azok az urak is, akik közbekiáltották az első beszédjébe: »Halljuk Herbertet!«, kalapot emelnek ma előtte. Herbertből államférfi lett tíz év alatt, nem magyar értelemben, mert magyar értelemben nem sok kívántatik az államférfiúi címhez. Az egész recept igen kicsiből áll, és a következő:

Vágj lehetőleg ünnepélyes és titokzatos arcokat.

Olvasd el naponkint a Neue Freie Presset és a cikkeit, mint saját nézeteidet, hullasd szét folyosói és klubbeli társalgásban.

Beksics Gusztávval járj karonfogva.

Egypár közgazdasági angol munka címét tanuld meg és idézd hiba nélkül.

Ne gondolj ki soha semmi újat és ne mondj senkinek semmi kellemetlent.

Olyan biztosan működik ez, mint az önborotválkozó gép.

Tisza István azonban nem ilyen receptes államférfi lett, hanem a szó valódi európai értelmében. Sőt több lett annál. Tisza István annyira kidomborodott a legközelebbi időkben, hogy amennyire emberi ésszel előre lehet látni, Magyarországnak ő a predesztinált vezére, nem egyik vezére, de az egyedüli. Sajnos, az egyedüli. Az úgynevezett új generációban se közel, se távol, egyetlen alak se mutatkozik, aki őt csak meg is közelíthetné.

S e nagy sikerek közepette, midőn bámulattal szól róla ellenfél, jó barát, midőn hogy úgy mondjam, szétválnak előtte a függönyök s biztos bepillantást engednek a jövő ragyogó panorámájába - akkor jön ez a grófi cím.

Alkibiadeszről följegyzik, hogy éppen a görög szépségversenyek idején egy pattanás támadt az orrán.

Pech volt, de azért mégis Alkibiadesz maradt a legszebbnek és legerősebbnek a görög ifjak között.

*

Eltekintve a Tiszáék grófságától, mely hitem szerint, egy mákszemnyit se fog a Tiszákon változtatni, ti. ezen a generáción (mert a jövőért ki állhatna jót?) politikus ésszel és szabadelvű lélekkel nehéz volna helyeselni a nagy importot a főrangúak közé. Csak nemrégiben is négy család emeltetett mágnási rangra a nagy vagyonuk miatt.

Bolondság. Mikor dübörögve közeledik a szocializmus Európa népeinek nyakára, mikor nagy államtudósok feje abban fő, hogyan lehetne a nagy vagyonokat, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni, akkor Magyarországon mintegy prémium tűzetik ki a nagy vagyonokra, mert aki egypár millióig följut (akárhogy jut föl), megkapja a hét vagy kilenc ágú koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.

S ha még csak a szocializmus volna! Arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De ott van a liberalizmus küzdelme jobbadán az arisztokráciával. Miféle logika hát az, hogy a táborunkból koronkint áttesszük a legtöbb erőt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez? Azt akarjuk talán, hogy a fiainknak is legyen kivel verekedniök?

Nem okos világ ez a mai. De Tisza István okos, és ha ő mégis gróf lett, hát bizonyosan olyan okai voltak rá, melyek nem abban a mezőben fakadnak, ahol a rangvágy és hiúság.

*

Tisza István ma csak harminchat éves ember és igen különös egy gróf. A többi grófok e kis idő alatt elejtettek egypár dámvadat és egypár chansonette énekesnőt. Tisza István ezalatt tanult, dolgozott és olyan bámulatos súlyra tett szert, aminőre nincs példa ily fiatalon Deák óta, akit Antal bátyja egyszerre mint vezért küldött föl a pozsonyi diétára.

Mikor tanult és miképp tanult Tisza István, nem tudjuk, mert ő mindig csak tanított. Már a szűzbeszéde is (éppen a földművelési vitánál) okos volt és tapasztalatokkal megrakott. Tanulmány és tapasztalat egyenletesen, egymást kiegészítve, adják meg véleményének azt a súlyt, mely szinte csontot zúz az ellenfélnél.

Mikor tanult meg, erre lehetne feleletet adni, de az már sokkal csodásabb, mikor tapasztalt.

Az egybekapcsoló ereje hasonlóan mesés. Egy fölvetett kérdésnél szempillanat alatt látja annak összes szálait szétterjedni, miként az indát az államélet minden komoly ágazatába. Az egész kép előtte áll, mintha a tenyerén volna az a száz és száz sróf és kerék, ami abban mozog és forgatható.

Azért szedettem a »komoly« szót ritkítva, mert Tisza Istvánban is megvan a rendkívüli tehetségek egyoldalúsága. Az állam föladataiból inkább van érzéke azok iránt, melyek egy országot gazdaggá tesznek, a köz- és mezőgazdaság különböző forrásain csüng éles tekintetével. Ellenben közömbösen halad el azon források mellett, sőt sokszor bagatellizálja őket, melyekből a nemzeti csillogás és az úgynevezett dicsőség fakad. Száz gramm realizmusra körülbelül két uncia idealizmus esik nála.

Ez nem baj. Jó, hogy ő ilyen. Csak az a baj, hogy nincs még egy másik Tisza Istvánunk, aki a föladatok másik részét érlelné annyi éleslátással és olyan komolysággal.

Már a nevelésénél fogva (Berlinben járt az egyetemen) bizonyos averzióval van a franciák iránt, kiket a Gloire mozgatott, hevített nagy dolgokra és valljuk be, nagy könnyelműségekre.

Most a fényes éremnek véletlenül a könnyelműségi fele van fölül. Tisza Istvánt, az aktív államférfiú fiát, tanulmányai közben érdeklődése, sőt bámulata a hatalmas Németország és a számító Anglia felé viszi. Ez a két szerep imponál neki. Innen szívta eszméit, benyomásait, ezeknek a példáin izmosodott meg államférfiúi egyénisége. Ilyennek kell neki lennie és nem lehet másforma. De egyet nem szabad felednie, hogy Anglia is csak mindenével együttvéve nagy, nem csak a bankjaival, flottájával, hanem történelmével, irodalmával, nemcsak az egyszereggyel, hanem a fölbuzdulásaival is, és egy-egy kereskedelmi- vagy gyapjú-billje is ér valamit a Magna Chartával együtt, de mind ehhez hozzátartoznak a Shakespeare munkái is, a legbecsesebb dolgok, amik Anglia földén termettek - mint az öreg Gladstone mondotta.

Valószínű, hogy ha Tisza István valamely vidéki kastélyban vagy udvarházban tölti ifjúságát, messze a hatalomtól, idealizálva azt, egészen másképp fejlődik, mert más látni a hatalom cafrangjait az illúziók arany füstjében és más közelről látni a hatalom lényegét, mint ahogy István gróf látta nagynevű apja mellett.

Innen van, hogy a fiatal államférfi csak a lényegre van tekintettel. S mintegy lenézi azokat a politikában, akik a cafrangokra utaznak.

A talentumot bizonyára az isten adja, de az irány formálódik a nevelés és körülmények szerint, sokszor a véletlenek által. Ha az ifjú gróf ifjúsága azokra az időkre esik, míg apja ellenzéki vezér volt, ki tudja, hogy ez izzó lélek (mert Tisza Istvánnak tűz a lelke és csak az agya hideg, de jéghideg) milyen ideákat olvaszt föl magában s kérdés, azon az oldalon találjuk-e ma ülve, ahol van, de Tisza István első benyomásai arra az időre esnek, mikor már a népdal nem emlegette a Tisza Kálmán nevét, mikor a közvélemény már csak kellemetlenkedett neki és a korona bizalma nyájas fényben vetette rá a sugarait.

Mikor István kezdett játszani a geszti park gyepjén, akkor már csak legendaképpen beszéltek a kocsisok, talán az öreg Garzó a »Gúnárról«, a szép hóka, amit arra nevelt Tisza Lajos, hogy azon indul majd, - ha valamit találna üzenni Türr Pista vagy Klapka.

...Ki tudja, hogy gondolkoznék ma István gróf, ha egyszer vagy kétszer rajta ülhet akkor a Gúnáron.

*

De ne sopánkodjunk rajta, hogy túlságos realista, hanem örüljünk, hogy ilyen koponya termett itthon. Azzal se biztassuk magunkat: hogy átváltozik, az idő elsimítja merevségét.

Nem, Tisza István sohase fog megváltozni. Annyira céltudatos, annyira makacs és határozott, annyira világosan áll lelkében a cél, hogy képtelen módosítani útjait - sőt ragaszkodik az eszközökhöz is. Nemesebb politikust még nem ösmertem nála. Az exigenciák tudományát úgy kezeli, mintha az igazságok kútja lenne. Annyira nemes ő a politikában, hogy attól kell tartani, talán nem is politikus. Ezek az erős meggyőződések szinte megdöbbentők s talán alkalmatlanná teszik őt az aktuális politika vitelére, ahova nagy hajlékonyság kell.

Nem azt látjuk-e, hogy államférfiaink a kormányrúdhoz jutva, többé-kevésbé átalakulnak a munkakörük által, részint Bécs, részint a hazai pártok kiforrása szerint?

Tisza István acélkemény egyénisége kizárja azt, hogy külső befolyás meghajlítsa. Aki ilyesmit remél, járatlan a pszichológiában. Tisza István az én jóslásom szerint a magyar nemzet vezére lesz, aki éles elméjével, tiszta látásával, hatalmas judíciumával és tudásával kijelöli az irányokat, de az úti viszontagságokban, az opportunizmus kátyúiban, a fölülről-alulról fújdogáló szelek közt illedelmesen lépkedve nem tudom őt elképzelni.

Bár igen csekély dolog, de jellemző rá, hogy a legközelebbi beszédjében pártfogásába vette a Rosenberg búza-prémiumát, amely fölött pedig a Ház elverte a port.

Tudta, hogy ez a dolog nem fog tetszeni, nem is volt szüksége, hogy elmondja, ott feküdt már az két lábnyi mélyen a lomtárban - de ő mégis elmondta, mert ő jónak hiszi.

S a Ház, mely gúnyosan vigyorgott Rosenberg előadása alatt, csöndesen összehúzódva hallgatta a visszatetsző témát, egyetlen szisszenés, egyetlen ellentmondás nélkül, mintha egy nagy medve tartaná rajta a talpát.

*

És még azt mondják, hogy Tisza István nem népszerű. Hát csak az éljen zsivaj a népszerűség? Lehet-e fönségesebb népszerűség, mint a fölény akkora súlya, amennyi erre a Házra nehezedett e percben?

Ha B mond valamit, nem hiszik el, ha C mondja ugyanazt, érzik, hogy igaz, ha nem tetszik is.

Szeretik megjegyezni azt is, ha Tisza Istvánról van szó, hogy a modora nagyon rossz.

Tényleg nem tartozik az úgynevezett szeretetreméltó emberek közé. A stréber korszak édeskés alakjai között, kiknek az ajkán mosoly ül s a szavaikban cukor íz van, valóságos unikum. Ahol a meleg kézszorítástól kezdve az áradozó nyilatkozatokig minden hazugság és színlelés, ott igazán modortalan egy ember, akiben semmi színlelt, semmi mesterkélt nincs, hanem akin minden a legtisztább színvalóság. Ha kedvetlen, akkor nem mosolyog, ha nem tetszik neki egy beszéd, nem gratulál az elmondójának: »Igen szépen beszéltél«. Péchy Tamásnak nem mondja: »Jó színben vagy, bátyám«, Kapuczán Gergelyt nem veregeti nyájasan hátba: »Hol mulattál az éjjel, Gergelykém?« - Szóval nem flörtöl a folyosón, mint Szapáry László, Molnár Antal, vagy a Ház egyéb kedves tagjai, tehát rossz modora van.

De amint ez a házbeli melegség csak a felületen van, csak egy máz, éppúgy a felületen van az ő hidegsége, mélyen belül meleg érzések fakadnak, virágok a hó alatt. Akik Tisza Istvánt ösmerik, sokszor észreveszik, hogy mélyen alulról, szívéből, meleg sugarak verik föl magukat, csak nem könnyű őket kicsalni. A nemes vad ritkán jön ki a barlangjából.

Bizalmas társaságban kedélyes tud lenni; lelke, szelleme leveti a nehéz páncélt, mellyel a komoly küzdelmekre fegyverezte föl a gondviselés, könnyed tréfálkózó, pajzán. Valóságos diák.

És ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Tisza István sohase volt fiatal, - ezért cserébe sohase öregszik meg.

Munkás ember; egész napja el van foglalva a bankban, a Házban, a gazdasága körül; a fiát maga tanítja, de még arra is ráért, hogy a beteg inasát maga masszírozta; elfoglaltságai mellett nem veti meg a mulatságokat sem, a klub legkülönb tarokkistája (a tekintélyét nem kis mértékben emeli ez), eljár cigányzenét hallgatni, ilyenkor valóságosan átszellemül, mint egy mákonyt élvező muzulmán, szép tiszta kék szemeiben valami sajátos fény gyúl ki s minden nótánál hallgatagabb, sápadtabb lesz, mint egy kísértet.

Ezt a vasfejet, melyet a szó hatalma sem képes kiforgatni, a nóta ereje megzavarja, lágyítja.

A pásztor furulyája, a gulya kolompja, az alföldi nádas zizegése benne van a nótában, és Tisza István hallgatja, hallgatja és megszűnik lenni államférfi, dinaszta; - egy búsuló szegénylegény.

*

Még mint szónokról kellene egypár szót ejteni.

Nem tartozik a színes szónokok közé. A nyelvezete ugyan jobb, mint az apjáé, de szürke. Hangja nem nagy, de kiadó és egy-két modulációval igen jól föl tudja osztani; sőt a gesztusa segítségével színez is vele. Beszédjei természetesen okosak, majdnem megdönthetlenek; - és ez nem a szónoklati mesterséghez tartozik.

Ami a szónoklati talentumot illeti, bár elsőrendű ebben is, mert végre is a tartalom teszi a beszédet, de a szóművészet sok eszközét nélkülözi. Humora nincs, formái avultak, a fordulatai nem elevenek, képeket nem használ. Csak igen ritkán csattan meg egy-egy kis elevenség itt-ott, mint éjjel a gallyak közt apró szentjánosbogárkák.

Annál erősebb azonban logikája s hatalmasan vannak fölépítve az érvei. Egész lényéhez illik ugyan, hogy a pátoszt ne használja (az már úgyis csak csizmadia lakodalmakra való) még kevésbé szeretem a flosculusokat, a csinált virágok kora is lejárt, a frázisok is visszaszorultak az iskolai önképzőkörökbe, - de ezek helyett jött az elevenség, a fordulatok, az előadás zamatja (a szónoklat édességei) és a »Kraftausdruckok« (a szónoklat gyémántjai). Tisza Istvánnál évekig csalódásban tartott az ő túlságosan egyszerű előadási modora. Sokszor tettem föl magamnak a kérdést: Lehetséges-e nagy ember anélkül, hogy az előadása magán viselje egyben-másban a nagyságnak pompáját? I. Napóleonnak még a legrosszabb proklamációján is látszik, hogy azt nem fogalmazhatta más, csak maga Napóleon. Bismarck száraz beszédeiben ott gomolyog a hatalmas szemöldököknek összeráncolódása, a villámló agyvelőnek egy-egy kihasított szilánkja.

S ím addig tűnődtem, míg Tisza István roppant haladást tett a szónoklatban. Utolsó beszédjében már megjelentek a színek; a fullánk, a mérgezett nyíl, a játszi pajkosság és valami Kraftausdruck-féle is, midőn a bürokráciát aposztrofálja.

Szóval, úgy látszik, hogy Tisza István még a szónokok közt is elsőnek veri föl magát, s még jobban vakarhatja majd a fejét az a bihari képviselő (Örley Kálmán), aki így szólott elbúsulva tegnapelőtt, elolvasván a grófi kinevezést:

- Csak az bánt, hogy most már én is kénytelen leszek respektálni a grófokat emiatt az István miatt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Panasszal vagyok kénytelen kezdeni az újságírók ellen, hogy nem írnak igazat. Az volt a lapokban, hogy egy prológgal nyílik meg a mai műsor. S ezt a prológot én írom.

Nem, tisztelt hölgyeim és uraim. Verset én nem tudok írni, pedig a prológ alatt minden jó lélek verset ért. - Ha tudnék is verset írni, eltagadnám. De igazán nem tudok. Én mindössze arra vállalkoztam, hogy egy elnöki megnyitóval megkezdem a mai estét, bemutatom az egyesületünket, mint amelyik ma először lép ki a világba, s mindjárt mint házigazda, megköszönöm szíves megjelenésüket, és idézem alapszabályainkból az egyetlen ide vonatkozó paragrafust: »Házi estélyek idején a klub helyiségeiből hajnalig távozni nem szabad!«

Igaz, hogy ez némileg a távozási szabadság korlátozása, és hát valamit csak kell korlátozni a sajtószabadság helyett. És mikor a többi nagyhatalmak a fölkelők ellen fundálnak rendszabályokat Krétánál, a hatodik nagyhatalom méltán foglalhat állást a lefekvők ellen. Az is igaz, hogy ezek nem a klub helyiségei, még kevésbé a klub háza. Nekünk házunk? Még ha lett volna is a hónap elején! De a hónap végén mi már rendesen szegények vagyunk és kölcsönökből éldegélünk. Kölcsön van a helyiség, a műsor egyes darabjai, sőt én magam még a hangot is, amellyel most önökhöz szólok, kölcsönkértem. Hanem a jókedvünk, az a magunké és szívesen adunk belőle.

Ami azonban a bemutatásunkat illeti, az nehéz kenyér. Régóta figyelem azokat a különös érzéseket, melyeken a laikus közönség átmegy, midőn újságírók közé kerül. Valami egyebet képzelt. Csalódva ejtik le lornyetjeiket az asszonyok, a férfiak kedvetlenül rágják a bajuszukat. Magammal is megtörtént, hogy mikor bemutattak egy vidéki nemesnek, gyanakodva mért végig

- Ön írta volna azt a cikket, ami tegnap jelent meg?

- Én.

- Ezzel a termettel? - dörmögte és fejcsóválva állott odább.

Ha még másforma hajjal vagy szemekkel képzelt volna, de hogy miért volt éppen a termetem inkompatíbilis a cikkel, sohase bírtam megérteni.

Egyébiránt hiába csűröm-csavarom a dolgot, csak mégis, úgy áll, hogy kivált így estélyeken mégis inkább szalmájára számít az ember, mint magjára, s még az öreg Jókai is azt szokta beírni a Stammbuchokba arra a kérdésre, mi szeretne lenni? Császári királyi hadnagy. Valószínűleg hiába hoznám föl példának, hogy milyen jól néz ki egy elvonuló ezred, egyforma szál legénység, egyik szebb, delibb mint a másik, de ha egy varázsvesszővel, vagy valami röntgen-sugarakkal egyszerre el lehetne tüntetni a katonatesteket és csontokat a cifra mundérral együtt, és csak a lelkek lépegetnének nesztelenül lassú dobpergés mellett, mennyi sánta, béna és nyomorék bicegne és vánszorogna. De hát a király nem a lelkeket aszszentálja. A sajtó pedig nem a testeket aszszentálja. A két nagy hatalomnak ez a két különböző mértéke csinálja a konfúziót.

Különben hogy már valami előnyt is fölhozzak magunk mellett, igen előkelő a származásunk. Ah, azok a régi legendák! Mikor még a falusi udvarházak ámbitusán a mi elődeinkről regéltek a pipázgató magyarok, hogy mit írt az újságjába Kulcsár uram, vagy mibe hepciáskodott bele tekintetes Helmeczy Mihály úr. Az egyik nagyapám majdnem viceispán lett azért a híréért, hogy Kemény Zsigmonddal levelezik, hozzá is tették minden bemutatásnál: »levelezik Kemény Zsigmonddal!« Az egész levelezés abból állt, hogy bort és almákat küldözgetett Keménynek minden ősszel. És mert ünnepeltek voltak az eleink, hát szépek is voltak. Egy-egy képeslap hozta az arcképeiket, azokat a végiggombolt atillás acélmetszetteket, kihajtott inggallérral, a nyakukba kanyarított fantasztikus köpenyegekkel. Áhítattal járt kézről kézre egy ilyen kép. De szép ember! Milyen elmélyedő a tekintete! Nézze, komám uram ezt a homlokot. De magok eleink is értették a csíziót, és a Petricsevics-Horváth Lázár arcképét azért nem adta ki Vachot, mert Petricsevics púpos nyomorék ember és a perszonája rontaná az illúziókat a vidéken.

Valami különleges lénynek képzelték az újságírót, excentrikusnak, éterinek, ki-ki a saját esze szerint, és csak az az egy látszott bizonyosnak róla, hogy atilla van rajta, pergamentekercs a kezében, ahogy a szobrokon látszik és hogy a szózatot énekli... folyton énekli.

Kedves zöld idők! Azt mondanám, hogy akkor kellett volna élnünk és újságot írnunk, de ha meggondolom, hogy azóta már úgyis meghaltunk volna, hát belenyugszom, hogy most írjuk az újságokat - méltóztassanak szintén belenyugodni.

Végre is könnyű volt, sőt magától jött a nagyság a mi öregeinknek. A sajtó még néma volt, vagy legalább dadogó, megkötött kezű gyermek, tehát az újságírók növekedtek meg; mint árnyékos zárt udvaron a platánok, melyeket kihúz a napfény a házfödelek fölé. A teljes verőfényen úgy kellett annak lennie, hogy a sajtó lett nagy, munkásai pedig szürkék és jelentéktelenek, mint a selyemgubók, melyek minden lefejtett szál után kisebbek-kisebbek és csak abban a nagy szövetben érvényesülnek látatlanul, névtelenül, mely a szabadság Magna Chartája, melyen keresztülszövődik minden, ami az emberi agyvelőkben mozgott s melyből visszamegy tovább mozogni más és más agyvelőkbe, ami egyszer benne volt.

De Önök ezt talán nem hiszik. Más és más képek élnek Önök előtt a sajtóról.

Önök előtt a rettenet ruhájába öltözik az a nagy papírlepedő, az élettelen alakú hatalmas Valaki, amely mindennap eltűnik örökre és mindennap előjön újra, hogy soha e1 ne múlhasson, mely fenyegetőzik, int, támad és véd és ítél elevenek és holtak fölött.

Mások ismét úgy látják az újkor e fönséges szörnyetegét, mint egy fénygolyót, mint egy világító lámpát, melyet a muslincák egész raja dong körül. Egy raj parazita, mely újságíróknak adja ki magát.

És, sokan vannak, akik a muslincák miatt a lámpást szeretnék eltörni.

Nos, végre oda jutottam, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ahova akartam, a közönség igazságtalanságához. A közönség már elfeledte a régi nagyokat, kik sírjukban vannak és nem mondja, hogy mi az ő folytatásaik vagyunk, pedig igaz - de mindennap látja e muslincákat a Fénygolyó perifériáján és azt mondja, hogy ezek a mi folytatásaink, pedig nem igaz.

Örömmel látjuk itt Önöket; hogy megösmerjenek a mi prózai világunkban se jobbaknak, se rosszabbaknak, amint vagyunk. Isten hozta nálunk!

Tisztelt barátaim és kartársaim! Szívemen viselem az ideát, melyet ma ünneplünk, de a forma gondolkodóba ejt, kivált, ha a történelmi előzményeket veszem. Már a mitológia is úgy kontemplálta a felejtést, hogy a Lethe vizéből kellett inni. De hát ez víz volt s én nem vizet iszom. Sokkal kellemetlenebb, hogy a régi magyarok a bort is felejtésül itták. Igaz, hogy a bút felejtették - s mi végre is egy diadalról akarunk megemlékezni. De vajon nem lesz-é ismét bú valamikor ebből a diadalból is? Aztán más aggasztó példa is van, a Széchenyi serleg, melyből addig ittak a Széchenyi emlékére, hogy szinte elfelejtették Széchenyit. (Úgy van! Úgy van!)

Én tehát e percben, midőn az előttem álló serleget, mint a sajtószabadság emlékeztető jelét avatom föl, ünnepélyesen kijelentem az Önök nevében, ráhagyván e szokást utódainkra, tőlük az évfordulókon nem csupán egy beszédet várunk, gyakran csak arra valót, hogy egy hírlapírói stréber egy foknyit lépjen a létráján, hanem egy évenkinti beszámolást, ha vajon megvan-e sértetlenül a rájuk bízott közkincs? (Zajos helyeslés!)

Mint ahogy a szent korona ládáját kinyitják koronkint, hogy nincs-e a klenodiumokban valami baj: úgy kell konstatálni, amíg csak leszünk - mi pedig mindig leszünk - a sajtószabadság érintetlen voltát, ha pedig érintve volna, visszaállításának törekvéseit.

Igyanak a mi utódaink, szelídséget, jó kedvet, és fáradalmaik közt üdítő nektárt e billikomból, míg megvan az, amire emlékeztet, de igyanak: belőle ereket bizseregtető lángot, szívet harapó nyugtalanságot, elmúlni nem tudó háborgást, ha csak a billikom lesz meg már és a sajtószabadság valamely csorbát szenved. (Hosszú lelkes éljenzés és taps.)

A sajtószabadság negyvenéves évfordulóját üljük, t. barátaim, szerény asztalnál, szerény módon, mert a szegényeknek adta az isten ezt a napot. S milyen tele volt a keze, amit felénk nyújtott. Nemcsak hogy az aratásból nekünk jutott a legnagyobb eredmény, hanem a szereplők dicsőségéből is kivettük részünket. Ami szűkebb történetünkbe nyílik be, útjuk a szereplők egynéhányának. Maga az a nagy öreg ember is, aki nekünk e serleget ajándékozta, ott állt, mint tényező, a sajtószabadság születésénél. Az égből eső esett a kifeszített esernyőkre és a szabaddá lett földre s az örömtül mámoros emberek szemeiből könnyek hullottak egybevegyülve az ég csöppjeivel. A föld pedig ivott erőt és áldást. És bent a falak között megmordult a Landerer ódon nyomtató gépje, - áldja meg az isten a halóporában azt, aki hajtotta - és elkezdte kiköhögni, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

Hát ennek most negyvenkilenc éve. Ha ember lenne a sajtószabadság, se mondhatnók, hogy öregúr, mint institúció pedig éppen csak gyermek. - És mégis, nem minden aggodalom nélkül állunk ma már itt, lelkünk nem egészen könnyű.

Gonosz hírek tornyosulnak, ma még csak lappangva, határozatlanul, de ravasz öltözetben, ugyanabban a régiben, hogy mit kíván a magyar nemzet. Hogy a magyar nemzet meg akarja szorítani a sajtószabadságot.

Ezt én nem hiszem. Lehetetlen ez. Csak észrevettük volna, mikor jött be ide lakni egy másik magyar nemzet. (Élénk derültség.)

Olyan boldogtalan-e már a magyar, hogy nem talál egyéb kivetni valót a törvénykönyvéből, csak éppen a jogait? Megvannak-e már minden szabadságai, amiket lelke kíván, hogy nincs szüksége többé a szabad sajtóra, mely azokat megszerezze? És ha megvannak, olyan biztosak-e örök időkre, hogy elhajíthatja a szabad sajtót, amely azokat megőrizze? (Zajos éljenzés. Taps.)

Mert a szabadsajtóval minden elveszett szabadságot visszaszerezni gyerekjáték s nélküle minden megmaradt szabadság illuzórikus. Beksics t. barátom ócskának mondja mai cikkében ezt az argumentumot, de azért használja. Igaz is, ócska és én is restellnék viseletes ruhát venni föl egy szalonba - de a hadviseléshez a legfinnyásabb ember is fölveheti ősei vértjét. (Zajos tetszés.)

Nem, tisztelt barátim, ilyen magyar nemzet még nincs vagy még legalább most nincs. Az a daliás tündérasszony, a sisakkal, a pajzzsal, a kit mi Hungáriának képzelünk, ma még nem olyan rút és ráncos, hogy oka volna a saját tükrét összetörni. (Percekig tartó taps.)

De ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincs veszély, sőt veszély van, mert a politikai körökben, éppen a legbefolyásosabbakban határozottan kezd kidomborodni bizonyos animozitás a sajtó ellen. Talán nagyítva látják a hibáinkat, de látják és panaszolják, hogy a tárgyilagos hangból gyakran kizökken a sajtó, modora kellemetlen, kritikája rakoncátlan és a cölöpökön túl is átcsap, ahol a sancta terra: a magánélet van. Csoda-e, ha éppen a közpálya alakjai, akiket közelről ér ezen kétségen kívül helytelen tónusa a sajtónak, némi rendszabályokra készülődnek, folyton szélesebb hullámgyűrűkben terjesztve a rossz hangulatot.

A sajtó bizonyos embereknek akkor is kényelmetlen volna, ha okkal-móddal ütne is, de hátha még ok nélkül is üt. Falusi házak falán gyakran látni egy képet, valami bolond piktor festhette, szarvasok; zergék, farkasok és nyulak temetik a vadászt, nagy könnyezéssel viszik elöl a keresztet s a koporsó mellett a fáklyákat. (Percekig tartó tetszés.) A természetben én még nem láttam ilyet, de nem találom éppen rossz ízlésnek a farkasoktól, sőt beismerem, elég mulatságos lehet nekik a vadászt temetni. Mindamellett megjegyzem, hogy amíg a vadász életben van és a puskával jól tud bánni, helyzete határozottan előnyös.

De ezzel nem az elbizakodottságra akarom a sajtót rácsábítani, hanem arra, hogy okosabban éljen a hatalmával. Igyekezzék mérsékeltebb lenni a hangban, objektívebb a bírálatban, méltóságteljesebb a magatartásban és nemesebb a céljaiban. Ha egy ablak eltörik, ne méltóztassanak olyan csörömpölést csinálni, mintha az országház üvegtetője szakadt volna be, ha pedig valakit meg akarnak karmolni, ne tessék őt előbb agyonütni. Végre is a sajtószabadság nem a mi saját gyönyörűségünkre van kitalálva, de a nemzet boldogulására, s ha a nemzet szíve és tüdeje tényleg szelídebb klímát óhajt a sajtójának, magunknak kell szelídebbre a levegőt lesrófolni, mert az abból keletkező reakció szomorú a következményeiben. A sajtó, ha a hatalom akarja megzabolázni, oldalánál találja a népet, de ha a nép akarja megzabolázni, nem találja oldalánál a hatalmat.

De nem rajzolom tovább a rémképeket. Még azt mondanák, a félelemre akarom önöket tanítani. Magyarokat, akik ezt az egyet meg nem tanulják. Ellenkezőleg, ne féljünk a világon semmitől, csak a saját bátorságunktól. Ez a legveszélyesebb ellenség. (Zajos helyeslés.)

Ami pedig következni fog, hát azt majd meglátjuk akkor. Az ördög néha feketébb, amint festik, de néha annyira sem fekete, hogy talán nem is ördög... Éljen a sajtószabadság!

Tisztelt Uraim!

Szilágyi Dezső, a legnagyobb szónokunk mondta egy magánbeszélgetésben, hogy a legszebb beszéd sem nyom annyit a világegyetemben, mint egy bolhának a teste. És ez szerencse, mert ha csak annyit nyomna is mindegyik, mint egy bolha teste, azóta behorpadt volna a föld a rettenetes súlytól, mely Magyarországon reá nehezednék.

A magyar ember a születésekor egy, a keresztelőn elmondott beszéddel vezettetik be az életbe, és a világból való kimúlásakor is egy beszéddel vezettetik ki az életből. De ezeket legalább nem hallja. (Tetszés.) Ami pedig a két véghatár közé esik, az a beszédek valóságos halmaza, beszél és beszédeket hallgat egy egész életen át, esküvőknél, ebédeknél, tanácstermekben és mindenütt, ahol valamit végeznie kell.

E beszélési ragállyal kívánok ezúttal némileg szembeszállni, midőn e megnyitó beszédben, mely programféle is, visszapillantás is (tehát magyar származású, testvérek közt legalábbis két beszédnyi anyag), csak éppen a legszükségesebb megjegyzésekre szorítkozom. (Halljuk! Halljuk!)

Az elmúlt év, tisztelt uraim, csak naptárilag nevezhető csonkának, érdekes mozzanatokban elég hosszú - de e mozzanatokról részletesen szól a titkári jelentés. - Nekem ahhoz kevés hozzáadnivalóm lehet.

Elég sok sikerünk volt arra nézve, hogy üres frázisokhoz ne kelljen nyúlni, de talán mégsem elég arra nézve, hogy dicsekedjem. A dicsekedés mindig takar valamit. Én semmit sem akarok eltakarni. (Zajos éljenzés.)

Talán kedvenc foglalkozásom, a belletrisztika, csábít arra, hogy mintegy fölidézzem tagtársaim emlékezetébe egyesületünk legfontosabb eseményét: a fészekrakás gondjait. Az egyesületek is öregszenek, ezeknek is a legszebb időszakuk a gyermekkoruk. Mikor megokosodnak, az időben szívesen merítik legédesebb emlékeiket innen. Az egyleti élet friss buzgalma, poézise lüktet e gondolatban. Hogy nőttünk lassan-lassan ...Hogy örültünk az első bútornak, az első baráti vacsorának, melyet együtt költöttünk el a saját asztalunknál, és az első bajnak, melyet el kellett igazítani. (Zajos tetszés.)

És nem szólhatok, t. Uraim, meghatottság nélkül ama szívélyes tónusról és ama testvéries szellemről, mely ez idő óta egész a mai napig e falak közt honolt, úgy a tanácskozási asztalnál, mint egyebütt. Valóságosan lenyomott ott minden pártállásból származó különbözetet a mesterség szeretete, az egymáshoz tartozandóság meleg érzése (Zajos éljenzés), a legkülönbözőbb politikai táborok tollvivő harcosai szinte versengtek az alkalmazkodás társadalmi előkelőségében, mindenik azon iparkodva, hogy a szomszédja érezze magát jól. Valóban úgy voltunk eddig, mintegy karikára fűzött kulcsok: vígan csörögnek együtt, bár mindenik más zárt csuk és nyit - de mind kulcs. (Hosszas éljenzés és taps.)

Annak tanúsága ez, Uraim, hogy igen helyesen gondolkoztak azok a barátaink, akik ennek a testületnek az alapítását kizárólag újságírók tömörülésére bazírozták. Figyeltem a természetet, hogy a folyamok felé sietnek a folyamok, és hogy a vegyes fenyő- és tölgyerdőkben kivesznek vagy a tölgyek, vagy a fenyők. (Zajos helyeslés.)

Igen, a nyájas légkör, szeretetreméltó konciliáns hang és modor, mely példaszerűen jelentkezik, a homogén elemek tárolásának tulajdonítható. A mesterségnek, a bütykőnek, melyet az ujjainkon viselünk a toll nyelétől, mely, mint Vészi József t. barátom mondja, minden rangkülönbséget megszüntet.

És Uraim, kell-e, hogy egyéb dicséretreméltót mondjak? Nem elég cél már az is, hogy egy ilyen oázis legyen az újságírók számára? Talán elég. De én nem tartom annak és sohasem hangoztatnám azt a leszerelő szót: »önök pedig csak kapucínerezzenek!« (Zajos tetszés.)

Fölmerültek hangok és tanácsok, nem ugyan ebben a formában, de ilyen értelemben. Egy jeles író szólott így s egy másik előkelő hírlapíró, aki még talán előkelőbb, mint politikus, levélben írt ilyenformán. De vajon nem a politikus súgott-e az írónak? Mert mi ártatlanabb lehet a világon, mint egy kapucínerező újságíró. (Derültség.)

Az újságírók ne politizáljanak, úgymond, mert amit mint testület elhatároztak, mint egyének meg nem tarthatják. Ez a tanács helyes, nekünk szólt, de nem minket illet, mert a politikát mi is kizártuk, hanem igenis megkísérlettük és minden alkalommal megkíséreljük a saját érdekeinket megvédeni, még ha a politika mezsgyéit kellene is érintenünk. (Zajos helyeslés és taps.) Mert az ember vízbe ugrik fulladozó gyermekét menteni, még ha figyelmeztetik is, hogy nincsenek úszóhártyái és kopoltyúi. (Tetszés.)

Jól tudjuk mi azt, hogy azok a nagy papírlepedők a sajtó, nem mi, munkások. Azok mennek, dübörögnek a rendeltetésük szerint és a mi lelkünk, szellemünk, fekete betűkbe kuporodva ül rajtok, az ő intencióik szerint. A praktikus élet így mutatja. Az egyén elzsugorodik, a papírlepedő az úr. Ő az erő. Mi fújtuk bele, megy, ront, hódít, zúz és épít, de vissza nem tér. Az ódium, amit okozott, az visszatér és az egyénekhez kopogtat be. Az ódium a mienk. (Zajos tetszés.)

De jól van-e ez így? Igazság-e ez? És így kell-e ennek maradnia örökké? Ezek a nagy problémák. Szabad-e nekünk igyekeznünk, hogy a szellemi munkások társulás útján fokozzák a maguk egyéni jelentőségét, erejét és fajsúlyát a közönséggel, és ha kell, a papírlepedőkkel szemben is?

Sohasem fogom elismerni, hogy Önök csak - kapucínerezzenek. És ha már végigrepült a világon Bismarck fitymáló megjegyzése, hogy: »egy cikk egy egyént jelent«, - nem licitálok még lejjebb, hogy ellenben az egyének lepedőjük nélkül nem jelentenek még egy cikket sem. (Zajos tetszés és derültség.)

De már hosszas is voltam, t. Uraim, és bizton merem állítani, hogy mióta ebben a székben ülök, az volt az első ígéretem, hogy rövid leszek, amit - félek - nem egészen tartottam meg. A többit megtartottam, én is, tisztviselőtársaim is. Szorosan tartottuk magunkat azon elvekhez és irányokhoz, melyeket az alakuló közgyűlés elénkbe szabott, sőt programjának a jövő zenéjéül hagyott részét, a segélyegyletet is immár a megvalósulás küszöbéhez hoztuk úgy, hogy e végett az alapszabályok kibővítése vált szükségessé, hogy egyesületünk ezen új osztálya működését, a maga szerény eszközeivel bár, de azonnal megkezdhesse. (Zajos éljenzés.)

E segélyezési elaborátummal foglalkozott utolsó választmányi ülésünk, - utolsónak mondom, mert ma a mi megbízatásunk is letelt s tisztségeinket ezennel letesszük, ahonnan kaptuk, az Önök kezeibe.

Ezzel megnyitottnak nyilvánítom a »Budapesti Újságírók Egyesülete« első rendes közgyűlését. (Szűnni nem akaró, megújuló viharos éljenzés és taps.)

Az írói egyesületben eldicsekedtem azzal a nagy tisztességgel, mely inkább a hírlapírók összességét illeti, mint engemet, tehát az ő tudomásukra hozandó, hogy Schlauch bíbornok meglátogatott s hogy másnap én is tettem nála hódoló tiszteletemet, amely alkalommal a lángeszű főpap fölötte érdeklődött az egyesület humanitárius és egyéb céljai iránt. Elmondtam, hogy az egyik főcél a jótékony célon kívül a hírlapírói kar tekintélyének emelése. És hogy ez főleg akkor következik be, ha majd eleget tesznek annak a Deák Ferenc-féle föltételnek, hogy csak az igazat fogjuk megírni stb.

A derék fiúk igen kevélyek voltak mindezekre és mohón kérdezgették:

- Szabad-e ezt megírni?

- Hogyne!

Hát meg is írták - de miképpen?

Először is hogy a bíbornok tegnap látogatott meg. (Van annak már egy hete.) Hogy az összes papjaival látogatott meg. (Hiszen be sem férnének az ő összes papjai az én szerény lakásomba), hogy végre sokáig időzött nálam (talán hétfőtől egész tegnapig) és hogy végül hathatós támogatását ígérte az egyesületi segélyalapnak (talán a nagyváradi püspökség fele jövedelmét.)

Mindebből nem mondtam egyebet és nem történt egyéb, mint a látogatás, s derék hírlapíró-kollegák se akartak egyebet, csak még szebbé akarták azt tenni. Elképzelték, hogy jött Schlauch az összes papjaival ...talán még egy herold is, egy lámpavivő stb. Hisz már úgyis mesébe való, hogy minket, szegény skriblereket, egy igazi bíbornok meglátogat, hadd legyen hát még meseszerűbb.

Hanem engem kedvetlenül érintett ez a nagy fantázia és arra a meggyőződésre vitt, hogy igazat talán nem is lehet írni. Hogy ez a kívánság utópia volt Deák Ferenctől. Mert mint a mitológia idejében faunok és nimfák tanyáztak a fákban, vizekben, úgy az új korban az egyes témákban vannak a különböző dzsinnek és ármányos manók, akik az újságíró kezét írás közben incselkedve taszigálják.

Tisztelt barátaim!

A rendjelekről általában kétféle megjegyzéseim vannak: olyanok, amiket elmondhatok és olyanok, amiket el nem mondhatok. Az elmondhatók közé tartozik azon vélekedésem, hogy a rendjelek inkább hasznosak, mint ártalmasak. Hasznosak, mert már sok embert tettek boldoggá. Sőt egy kiváló miniszterünk, Darányi Ignác praxisában előfordul olyan eset is, hogy valaki azért kért rendjelet, mert beteg anyjának fölgyógyulása ettől függ. (Óriási derültség.) Úgy hallottam, hogy a szerencsés anya, aki annak idején megszülte a kitüntetett férfiút, aztán meg is gyógyult. (Nagy tetszés.) De minthogy sohasem hallottam ezzel ellentétben, hogy valaki valaha megbetegedett vagy meghalt volna rendjeltől, önként következik ebből, hogy a rendjel egészségügyi szempontból célirányos lehet. Egyéb kiemelendő szempontokat hirtelenében nemigen tudok. (Élénk tetszés és derültség.)

Ami azonban speciálisan a most szóban forgó rendjelet illeti, annak vannak érdekes oldalai is. Egyrészt a fölséges személyért, aki adta, másrészt a szituációért, melyben adta és harmadszor azokért, akiknek szól, habár hozzám is volt adresszálva.

Olyannak tekintem én azt, tisztelt barátaim, mint ahogy láttam megbecsültetve vén katonáknál a golyót, mely testükbe fúródott (nekem az elveimet roncsolta szét), de mely mégis becses emlék, mert ha ők maguk szenvedtek is általa, diadalmas, ragyogó napokra emlékeztet.

Igenis, tisztelt barátaim, ez a rendjel emlékeztetni fog engem mindig arra a vérünket megbizsergető melegségre, melyet a hatalmas Caesar országunk iránt tanúsított, s a fénylő és érlelő melegségnek első sugara ránk, újságírókra esett, a mi kopott kabátunkra.

Lyukat ezekre is varrt a szabó, de rendjelet nem adtak hozzá. Rendjelt az újságíró nem kapott eddigelé, qua újságíró, hacsak nem életmentésért, hogy valakit a vízből kihúzott. (Zajos derültség.) De minthogy az újságírónak métier-je inkább bemártani a vízbe valakit (Derültség.), tehát sohasem kapott rendjelet az újságíró.

És most az új érát látszik jelezni. De hogy jó lesz-e az nekünk, azt nem merem állítani.

Mit jelenthet egy újságíró mellén a rendjel? Csillogó arannyal csak azokat a félig odvas fogakat szokták erősíteni, befuttatni, amelyekkel már nem lehet jól rágni és harapni.

Bocsássák meg, tisztelt uraim, hogy a szép, komoly beszédre, melyet tisztelt elnöktársam tartott, a pajzánság hangján feleltem. De lehet-e nekem egyszerre mindazokat, amiket írtam és mondtam a rendjelekről, megtagadnom?

Egyben azonban nem tagadom meg kellemes érzésemet. Abban, hogy ez a kis rendjel megnagyobbodott egy hét óta. A császár őfelsége adta a keresztet, önök pedig adták hozzá az úgynevezett gyémántokat (Nagy tetszés.), melléje rakván rokonszenvüket és becses jóindulatokat, a mai napon, amit én ezer rendjelért sem adok oda. Poharamat emelem fiatal egyesületünk fölvirágozására. (Viharos taps és éljenzés.)

Mit mondana a király, ha egy katona kopogna az ajtóján azzal a szándékkal, hogy szolgálni akarja? Mondaná-e a király: Eh, nincsen most háború!

Nem, ezt a király nem mondaná. Mindég jó a katona. Hisszük, nekünk is azt mondja a nemzet, ha megismer: Mindég jó a katona.

Pedig csakugyan nincs most háború, se pennaháború, se parlamenti. Egy csendes, szelíd napon jelenünk meg a szabadelvűség zászlajával, azzal a becsületes fogadalommal, hogy soha el nem hagyjuk, jó időben, rossz időben, szárazon és vízen szolgáljuk, el nem ejtjük - csak ha a kezünket vágják le előbb, amely fogja.

Csakhogy mindez nem elég, - eszébe juthatna valakinek így szólani: mi hasznodat vesszük most? Eggyel több fecske nem csinál nyarat, kivált mikor valamennyi fecske nélkül is nyár van. A nap süt, fényes pompájában haladva a három halom országa fölött. A szabadelvűség homlokán glória ragyog. Mit szorítod hát olyan erősen a zászlónyelet, hiszen senki sem akarja kicsavarni? Nézd az árbocokat és házormokat. Körös-körül mindenütt ez a szín leng; a többi színek begöngyölgetve sápadtan húzódnak meg a háttérben. Rosszkor kezded a szolgálatot, tisztelt jövevény! Mit akarsz védelmezni? Ki bánt itt valamit? Kivel akarsz most verekedni és hol? A gyep, melyen a viaskodás szokott lenni, tele van a szeretet és boldogság javában nyíló rózsáival, amiket nem szabad letaposni. Te sem akarhatod, mert örömed telik bennök, az ellenfelek se bántják; a jók közülük sajnálják eltiporni, a rosszak nem merik.

Minden mosolyog. A közvélemény szundikál és édes álmokat lát, az országgyűlés ritka egyetértéssel egy óra alatt intéz el egy hétre való munkát, a szabadelvű párt a Lloyd klubban vidáman sütkérezik a Bánffy sikereiben. A delegáció, mely máskor legalább aggodalmas képeket szokott vágni a sztereotíp békekijelentésekhez és a nyomban következő hadi emelésekhez, most riadó éljenekkel (melyekre itthonról visszhang kél) fogad minden kijelentést; a teher se teher neki, s öröm a nem öröm is. Iszen természetes. Ki is ne örülne annak, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik?

És itthon ezalatt az ellenzék becsülettudón, lábhoz eresztett fegyverekkel nézi a szabadelvű kormányzat sikereit és lapjaiban nem ritkaságok a Bánffyt dícsérő cikkelyek.

Lásd meg tehát ebből fiatal lap, hogy rossz időben toppantál be a szabadelvűség szolgálatára.

*

Nem látom. Nem úgy van. A látszat csakugyan olyan, hogy a szabadelvűség sohasem állott jobban, mint ma. De ez csak látszat. Az utolsó idők eseményei kétségtelenül erősítették a szabadelvű alapba vetett hitet, bebizonyult, hogy a szabadelvű politika, melyet a nemzet többsége vall, különböző felfogásokkal ugyan, de mégis vall, nem alkalmatlan a nemzet jövőjének fejlesztésére, úgy bent, mint künn és a Hofburgban, de ez nem elég - nekünk azt kell bizonyítani és abban erősíteni meg minden jó magyart, hogy csakis ez az alkalmas alap.

A helyzet, melyet az imént színeztünk, nem kizárólag a mi erőnkből formálódott a természet örök törvényénél fogva, hogy az erő okvetlenül létrehoz valamit, és amíg ez az erő erő marad, az a valami is szükségképpen következik. - A mai helyzet nem csupán az öntudatos, átgondolt nemzeti politika vívmánya, tehát nem könyvelhető el pusztán a mi status bölcsességünk lapjára és nem becsülendő túl nagyra. Három dolog kellett hozzá még:

Egy jó király, aki minket szeret és akit mi szeretünk. Egy jó szituáció, mely lendületet adott törekvéseinknek. És végül ügyes kormány, mely a király szívét hajlítsa a mienkhez (a mienk nem is hajlik, de olvad) és mely a kedvező viszonyokat felhasználja.

De hát ezek mind nem örök dolgok, se a jó szituáció, se az ügyes kormány, sőt sajnos a jó király se. Okos nemzetnek pedig a magok állapotát egy rossz szituációban és egy rossz királyhoz kell elrendeznie. Sőt még tetejébe ügyetlen kormánya is lehet. Voltak már erre esetek.

A helyzet tehát nem a megpihenésre alkalmas, nem az álmodozások és a hálálkodások pillanata ez, hanem a lázas munkáé, az összetartásé, hogy a kedvező időben erőssé és hatalmassá építsük ki a magyar államot s annyira mélyen beverjük a szabadelvűség cölöpeit a magyar talajba, hogy azokat a poklok ereje se bírja onnan kihúzgálni. Ha majd előjönnek kő nagyjaink, kiket a király felséges eszméje előhítt, ne érhesse őket az a szemrehányás, hogy ők, a mozdulatlanok, mozdulatlanokká tették a nagy boldogságban elnyújtózkodott élőket is.

Ah ezek a mostani napok! Verőfényesek. Mintha nem is ok nélkül volna a fénynek verő jelzője a magyaroknál. A fény veri meg őket. Példák mutatják. Rossz órában, nagy bajban összetartanak a magyarok, a jobbik eszükhöz nyúlnak, talán ezért is tudták magukat olyan sokáig fenntartani. De a fényesség végzetes rájuk, mint a pillékre. Elhagyják magukat, az aluszékonyság, a nem törődöm vesz rajtuk erőt - talán azért is nem tudtak többre menni.

Már most is észlelhetők az egészséges politikai életet lazító szimptómák. Az elvek izegnek-mozognak, mint a megrongált fogak. Némely pecsétek kivétettek bizonyos szépség szappanokkal és kefékkel, de ezek csak pillanatnyira nem látszanak a posztón, hogy aztán előtűnjenek, mikor a por ellepi. A nagy ölelkezésben konfúziók veszik át az uralmat. A különválogatott mák és köles szemeket megint összefújja a »kedvező« szél. S ez nem vezet a helyzet tisztázására, hanem bonyodalmakat s nehézségeket szül. A liberalizmus ellenfelei előkullognak egyenkint, nyájasan, kézdörzsölve, mintha csak tréfáltak volna. Egyik-másik nagy hivatalba és tisztségre emeltetik... Mert hát béke van. A delegációban az országgyűlés szabadelvű többségének nevében gróf Szapáry Gyula beszél a királyhoz... Kezdődik az ellanyhulás! Nem haragszunk senkire. Nem tudjuk, ki van velünk - mert senki se mer ellenünk lenni. Indulunk, megyünk ittasan a szerencsétől és nem nézzük túlságos óvatossággal, hogy hova és kikkel.

...Azért hát nem jöttünk mi olyan rossz időben. A katona mindig jó. Ha nem is veszekedésre, legalább őrt állani, bármilyen fényes is a helyzet, bármilyen nagy a szerencse és bármennyire kedélyes is a hangulat afölött, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik.

No, nézze meg az ember, hová vették be magokat! Ki gondolná azt? A mitológia elég nagy fantáziával van csinálva, de még abban se örök semmi, még a Kharon hivatala se: az is csak addig tartott, míg más balekot fogott, aki szállítja a csónakon a lelkeket. És ehhez az álláshoz megvolt a csónak. Ha csónak nincs, a mitológia bizonyosan nyugdíjba helyezi Kharont, mert csónak nélkül nincs csónakázás. A mi székesfővárosunk merészebb röptű. Ne méltóztassanak mosolyogni, mindjárt be fogom bizonyítani. Személyes tapasztalatok után fogom bizonyítani.

Jártam a városházán, az öregen (ámbátor az új is ósdi), valami apró ügyem-bajom volt, azazhogy csak az ügy volt apró, a baj nem (apró baj is naggyá lesz a városházán). Valami összeget kell deponálnom pénzintézeti papírokban.

A fővárosi közigazgatás, meg kell vallani, egyike a legkitűnőbb és legleleményesebb intézményeknek Közép-Európában, a karlsbadi kúra szempontjából. Mert ott annyit küldözik emeletről emeletre a feleket, hogy az fölér a legnagyobb hegymászással, s oly egészségügyi szakavatottsággal van elrendezve, hogy egymástól messze legyen, ami közvetlen egymás mellé tartozik, miszerint e tekintetben alig lehet már nagyobb tökélyt elérni - ha csak még be nem hozzák, hogy például külön pénztárnok legyen a rézpénzre, a nikkelre, az ezüstre és bankóra, és minden pénztárnok egy másik emeleten legyen elhelyezve, esetleg a másik házban úgy, hogy ha valaki 6 frt 52 krt akar lefizetni, ezt négy különböző helyen kelljen - hogy is mondják csak - eszközölnie.

Hát mondom jártam, keltem, le fel és fel és le és megint fel, amint küldöztek, és minthogy minden helyiségben, iktatóban, pénztárban, számfejtésnél és mit tudom én még hol, más más szabályzatot tudott az illető ketrecekben pipázgató úr, némelyik még a Rottenbiller szabályzata szerint jár el, a másik a Gyöngyösiéhez tartja magát, a harmadik a Kammermayeréhez, aszerint, hogy melyikkel állott illo tempora atyafiságos nexusban (mert valamelyikkel bizonyosan állott), mindezeknél fogva tehát kétszer-háromszor újra leküldtek, meg felküldtek és azután visszaküldtek, míg végre harmadfél órai gyaloglás után azzal a sóhajjal nyithattam be egy helyiségbe (gondolom a számfejtési osztályba, a harmadik emeleten): »Istenem, ha ilyen nehezen megy a dolog, mikor én teszem be a pénzt, mennyivel nehezebben fog menni, ha majd kiveszem.«

Sok mindenféle diffikultást csináltak, le kellett írnom az értékpapírok számát, természetét egyenkint. Ezen specifikálás után azt mondta egy házisipkás úr, hogy »Nix nutz, ennek a pénzintézetnek a papírjai nem vétetnek be depozitumnak.«

- De kérem - jegyzém meg -, Faller főjegyző úr azt mondta nekem, hogy ennek a pénzintézetnek a papírjai beválnak.

- Az lehetetlen - mondta az illető sárga hajú úr és elfordult.

Erre leszaladtam a főjegyző úrhoz és megmondtam neki, hogy egy sárga hajú úr azt mondta nekem a harmadik emeleten, hogy nem jók a papírok.

- Az lehetetlen - jegyzé meg a főjegyző úr.

Már most ott álltam a két homlokegyenest szemben álló »lehetetlen« közt. De a főjegyző úr mégis előzékeny volt s még egyszer megnézvén valami szabályzatot, egy sovány nyurga hivatalnokot küldött velem fel, aki a bank papírjainak tekintélyességén emelintsen a sárga hajú úr előtt.

Míg ők egymással halkan beszélgettek, alkalmam volt figyelmesen szétnézni a téres helyiségben, mely mintaszerűen rekeszekre van felosztva, különböző közigazgatási ágakra, amit az illető helyiségen egy feliratos tábla jelez.

Csodálkozva olvastam az egyiken: »A bazilika boltok bérlete«. Bekukkantottam a rácsokon, három kiváló jóarcú úr pipázgatott benn con amore. Egész öröm volt elnézni, milyen jól érzik ott magukat.

Bazilika boltok bérlete! tűnődtem magamban. Hogy lehet az? Hiszen nekem úgy rémlik, mintha már azokat lebontották volna. Az ördög vigyen el engem, ha nem valami parkféle áll most a helyükön... egy-két évig kerítés volt... igen, igen.

Magam elé képzeltem a bazilika legintimebb tájékát. Nem, nem, nincsenek már ott boltok. És mégis, mit keresne itt akkor a felirat és a boltbérletek három sáfárja? Hiszen hogy valaki aktív toronyőr lehessen, ahhoz mégiscsak szükséges a torony.

Ámbátor nem éppen okvetlenül - szövögettem odább a gondolataimat -, lám a jeruzsálemi királyság sincs már meg és jeruzsálemi király mégis van a magyar király személyében. - De mégis. Nem, nem. - Kezdtem a homlokomat dörzsölni. Bosszantott, hogy annyira cserbe hagyott a memóriám. Megesküdtem volna, hogy a boltokat már lebontották - és mégsem lehet...

Egy ismeretlen urat kérdeztem meg az ügyfelek közt, aki ott otthonosnak látszott.

- Ugyan kérem, megvannak még a bazilika boltjai?

Szemembe nevetett.

- Dehogy, régen lebontották, eltávolították. Ön tán nem pesti?

- De az vagyok. Hanem zavarba hozott, hogy a boltbérletek hivatalnokai itt vannak.

Gúnyosan mosolygott.

- Hja, azokat nem olyan könnyű eltávolítani, mint a boltokat.

- De hisz ez mégse járja! Milyen alapon vannak itt?

- In partibus infidelium. Azon az alapon, amin a nem létező megyék püspökei. A megye már az ördögé, de ők megvannak.

- Az más. A püspökökről ne beszéljünk. Csodálom, hogy ön ezen nem háborodik fel. Talán nem pesti?

- De igen, csakhogy mi haszna lenne, ha felháborodnék. Filozófiával kell venni a dolgot - felelte jóízű flegmával - mert előbb lettek a boltok, azután lettek a hivatalnokok, tehát csak méltányos, hogy előbb tűnjenek el a boltok és csak azután a hivatalnokok. Hányszor van az, hogy egy összetartozó dolognak az egyik fele túléli a másikat.

- De mint ön mondja, már régen, évek előtt lebontották a boltokat. Azóta...

- Eh, hát nagyon túlélik. Sőt esetleg halhatatlanok. Már az se csoda.

Annyira furcsának látszott nekem az eset, hogy nem hittem sem a saját memóriámnak, sem a jókedélyű kövér úrnak, mindjárt másnap elmentem megnézni a bazilikát. Hát csakugyan nincsenek ott többé a boltok.

Most meg már a tegnapi látományomban nem bíztam és megint fölmentem a városházára, hogy jól megnézzem még egyszer a nem létező objektumok bérletének tábláját, beszedőit és intézőit. Hát csakugyan ott pipáztak ma is con amore mind a hárman. Egész öröm volt elnézni, milyen jól érzik ott magukat.

S most még csak hagyján, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy voltak boltok, de milyen csodálkozás lesz majd ebből a jövő században, amikor senki sem fog többé a boltokra emlékezni, vagy egypár század múlva, mikor már a bazilika is bedűl, végelgyengülésben (nem mint azelőtt) és három hivatalnok (alkalmasint már másik három úr) még mindig ott fog pipázni azon tábla alatt és azon a címen: a bazilika boltok bérlete.

Közöljük az érzéssel írt levelet, mely arra látszik fölhívni, hogy részletesen szóljunk programunkról. Semmi sem könnyebb, mint felsorolni mindazon teendőket, feladatokat és vágyakat, melyek azon pillanatban, mikor a program készül, szükségesek és elérhetőknek látszanak. De az állami élet tarka és változatos; a tavalyi hangulatokat elfújják az ideiek és az ideieket a jövő éviek. Így van a nemzeti szükségletekkel is. Az idő új helyzeteket hoz s új helyzetek új szükségleteket. Aki hosszú időre ad részletes programot és azt be is akarja tartani, nehezíti helyzetét, hogy az élő politikában mozoghasson.

Azért tartottuk elégnek megjelölni a határvonalakat, melyek közt mozgunk és amelyek közt megmaradunk. Különben sem osztjuk, hogy egy frázis-cikk kidomboríthassa egy lapnak az irányát, lelkét, fiziognómiáját a közönség előtt. Vajon kinek imponálhat egy szép bizonyítvány, amit az illető maga állít ki? Hanem igenis imponálhat a lap magatartása. Ez fogja bizonyítani a jövőben, valóban függetlenek vagyunk-e, a kormánytól, pártoktól és hogy jól szolgáljuk-e az országot.

Ami a levélnek azt a keserű részét illeti, mely arról szól, »mindegy-e ki az adózó alany« - meg vagyunk győződve, hogy azt az illető államférfiú sem így értette, mint a t. levélíró veszi. Ember, akit magyar anya szoptatott, nem gondolkodhatik ilyen siváran. És bizonyára senki sincs, aki például az anhalti herceg magyar birtokain vagy a nemzetiségi vidékeken nem látná örömestebb magyar nemzetes és tekintetes urak kúriáit - de viszont különbséget tenni a magyar és a magát magyarnak érző magyar lakosság közt, pláne osztályok szerint, bármily tiszteletre méltó legyen is valamely osztály és bármilyen emlékek aranyozzák be, lehet egyéni elfogultság, rokonszenv, lehet poézis dolga, de okos magyar politika nem lehet.

Szerkesztőség

Egy hírlapírói banketten, gondolom Rákosi Jenő fejtegette, hogy Magyarországon a politika és irodalom kölcsönösen termékenyítették meg egymást, hol az egyik a másikat, hol a másik az egyiket, és csak azt nem lehet tudni, melyikük volt a nő és melyikük a férfi.

Valóságosan úgy volt, mintha házastársak lennének, hatva egymásra és támogatva egymást. Státusférfiak, a közélet kimagasló alakjai állottak össze, hogy egy-egy irodalmi munkát kinyomathassanak; ha magok nem tehették, fogtak valami szürke, gazdag embert, annak csak egy intés kellett. A nagylátásúak lelkesedtek az irodalom emelésén, a rövidlátásúak pedig engedelmeskedtek az okosoknak. Milyen tiszteletreméltó szamaraink voltak régente!

A politika és irodalom egy ugyanazon kemencében sült azon egy tűznél. Kölcsey csinált politikát és írt verseket. A verseibe politikát kevert, a politikába poézist. Vörösmarty Mihály együtt vitatkozott Deák Ferenccel, ki délutánonkint ott szítta kabanoszait egy karszékben a Ráth Mór könyves boltjában, lesve a megjelenő új könyveket.

Tudvalevő róla, hogy minden kis verset elolvasott azzal az indoklással:

- Mégis kíváncsi vagyok, mit mondhat valaki nyolc sorban, amely alá odaírja a nevét.

Kegyetlen és merész kritikus volt különben s egyszer olyas valamit nem talált szépnek, amire kárörvendve jegyzé meg Bonis Samu:

- No, azt pedig Shakespeare írta, urambátyám.

Deák rámordult nagy flegmával:

- A patkány se szép, Samu fiam, pedig az úristen teremtette.

Gróf Széchenyi István esze, bár nagy államférfiú volt, bizonyos poétai intuícióval volt megpatkolva és sokkal hívebben írta le a forradalmat negyvennyolc előtt, hogy miképpen fog jönni, mint ahogy leírta negyvennyolc után Horváth Mihály, hogy miképpen jött. Csodálatosan volt akkor a politikus és író megalkotva, úgyszólván egy anyagból, mint az akkori hatos és húszas, mindenikben volt réz is, ezüst is, csakhogy az egyikben az ezüst a túlnyomó, a másikban a réz. Báró Kemény Zsigmond délelőtt a miniszterekkel konferált, vacsora előtt vezércikket írt, vacsora után regényt - és mégis okos embernek tartotta mindenki, még a kortesnóta is: »Habár poros a kabátja - Deák Ferenc a barátja.«

A piros bársonyszékben ült báró Eötvös József s egy-egy nagy beszédet elmondván, mikor lecsillapodott az éljenzaj, kigyúlt arca felvette hétköznapi sápadtságát, feje lankadtan lehanyatlott, homlokán sugarak szálltak, merengő kék szeme elsiklott messze a képviselők feje fölött. Azazhogy nem is volt ott képviselői fej. Egy fürge tündér nyomban eltakarította előle a honatyákat s lombos, susogó fákat hozott helyettük patakokkal, virágokkal. Néha idegesen nyúlt a ceruzájához... s öreg képviselőknél láttam emlékül eltett költeményembriókat, melyeket papírjain találtak:

»Tavalyi fám gyümölcsöt hoza már...«

Hiszen a miniszter után ma is találni néha ottfelejtett fragmentumot, de az most ilyenforma:

Majláth püspök által felfüggesztett professzor ügyében felelni.

*

Vagy húsz év múlt el s az irodalom és politika nincs többé közösségben. Elváltak asztaltól, ágytól. Az ágy az irodalomnak jutott, hánykolódik benne, sem elaludni nem tud, sem ébren lenni; a terített asztal a politikának jutott, erőlködik is rajta, hogy fölfordítsa. De nemcsak elváltak, kezdik egymást lenézni kölcsönösen.

Az író politikusok kivesztek, azaz vannak még írók bent a parlamentben, de azokat idegen, excentrikus lényeknek tekintik, mint ahogy veszik például Trencsénben a vadon nőtt szőlőtőkét. Trencsénben az csak dísznövény... Mit keres itt? Gyümölcsöt nem hozhat, nem neki való a talaj.

De viszont az írók is úgy veszik a politikát, mint az énekes madarak a diófát. Rászállanak, mert csalogató leeresztett szárnyakkal pihenni gallyain, de tudják, hogy kigőzölgése ártalmas a hangjuknak.

Legjobban lehetett megfigyelni e különös változást Jókain. Húsz év előtt őt is úgy vették, mint kiváló politikust, mert nagy író. Beszédei roppant hatást keltettek, a Terézvárosban egy hatalmas minisztert buktatott meg, zászlóit diadalmasan lehetett volna végighordozni az ország minden kerületében.

S mi történt húsz év után?

Húsz év után mindenki azzal állt elő, hogy Jókai nem ért a politikához.

Lehet, hogy nem is értett hozzá, de ezt minduntalan szemére vetették, üldözték vele, ujjal mutogattak rá: »Nem ért a politikához, nem ért.« Mintha folytonos szemrehányást tennének neki azért a nyomorult mandátumért: »Itt van és nem ért a politikához.«

És ott volt Demkó Pál is, Urbanovszky is és ott voltak százan és százan és azoknak senki se tett szemrehányást, azok mind értettek a politikához, mert nem nyomta le őket az a dehonesztáló körülmény, hogy egy gyönyörűséges könyvtárt írtak össze Magyarországnak.

Szomorú dolog ez és rejtélyes. Száz ember tűnődve kutat, kérdez. Mi okozta a távolodást? Kiben van a hiba? Mikor kezdődött és mik voltak a fázisai? Meddig fog tartani és mi lehetne az orvossága?

*

Egy este e fölötti töprengésemben aludtam el. Álmomban szétnyílt a fal és egy sárkány bontakozott ki belőle. (Gyakran álmodom sárkánnyal.)

- Ha már annyira érdekel a téma - szólt hozzám a sárkány -, miért nem kérdezed meg a haza bölcsét?

- A haza bölcsét? - feleltem csodálkozva. - Hiszen ő már meghalt és nem felelhet.

A sárkány megrázta mind a hét fejét.

- Ő megvan - mondá titokzatosan.

- És hol található?

- Szép asszonyok ujjaiban laknak a lelkek.

Ejh, bolond egy álom! gondoltam magamban, amikor fölébredtem. De megvallom, némileg megragadott és nem ment ki eszemből, amit a sárkány mondott, hogy az elhalt lelkek szép asszonyok ujjaiban laknak: nem is olyan rossz ízlés ott lakni rózsaszín körömmel fedett házikóban.

Lám, a vén kujonnak, a sárkánynak, milyen ötletei vannak! Nyílván ez ette a szűzeket abban a bizonyos fekete posztóval bevont mesebeli városban...

És íme, rá nehány napra a véletlen olyan társaságba vitt, ahol a spiritizmussal mulattak. Az egész esztendőt dominálta nálunk ez a divat kivált a hosszú téli estéken. A szalonokban kezdtek fádak lenni az élők, hát oda kellett invitálni a hatottakat. Jámbor pénzváltó, ha egy ezüstforintos kerül a kezedbe, forgasd meg kegyelettel, mert királyok, költők és államférfiak lelke szaladt rajta keresztül...

Egy ezüstforintos engedelmesen mozgott és szaladgált ide-oda két ideges asszonyka szép ujja alatt a körbe állított ábécén. A lelkek pedig jöttek-mentek és felelgettek a hüledező asszonykáknak, mint a diákok.

Jöttek tarkán, XIV. Lajos, Jeanette d'Arc és egy agyonvert kecskeméti juhászbojtár. Az asszonyok pedig sikongattak, borzongtak és jegyezték a betűket.

Erre aztán nekem is eszembe jutott a sárkány mondása (nini, szinte igaz kezd lenni) és eszembe jutott a témám, hogy az irodalom és politika miért távolodott el egymástól s mikor kerül ismét össze? Kértem a hölgyeket, hogy kérdezzük meg Deák Ferenctől.

Deák állításuk szerint megjelent s az első kérdésre, miért távolodott el a politika és irodalom egymástól, a következő sorrendben szaladgálta be a forintos a betűket:

- Mert nincs együtt az egész nemzet.

A második kérdésre (mikor kerül ismét össze) világosan jelent meg a felelet:

- Mikor az egész nemzet együtt lesz.

- Hogy érti ezt? - vetettem fel suttogva.

Mire ismét megindult a vándorló pénzdarab, oly sebesen, amint a finom ujjbőr alatt lüktető női vér hajtotta, és legott papírra volt vetve a bővebb magyarázat:

- Mikor a száműzöttek mind visszatérnek.

Mosolyogtunk magunk közt, akik ott férfiak voltunk. Együgyűség! Hiszen a száműzöttek mind itthon vannak már. Az utolsó is hazakerült halva.

A forintos magától verte ki a feleletet:

- Még két száműzött van.

- Kik azok? - kérdeztük.

Lomhán, tétovázva kúszott most a lélekhez jutott ezüstkarika, a fele útról visszatért, átment a balszögletbe, onnan ismét vitte a rátapadó női ujjakat a jobbszögletbe, mintha tétováznék, végre aztán vágtatva nyargalt egyenesen az »E« betűnek, onnan a »gy« betűt érintette meg, egyszer csak ott volt a frappáns két sor:

- Az egyik a magyar lélek az irodalomból, - a másik az idealizmus a politikából.

Összenéztünk csendesen, megdöbbenve. Lehetséges-e, hogy Deák szólt? Ki hisz a csodákban? De csakugyan nem térhetne-e vissza az a két száműzött? Ki nem hisz a jövőben?

Távirat Mikszáth Kálmántól

Hogy megfordult a világ!

Ha az ember egy kis neveletlenséget, barbárságot akar látni, nyugat felé utazik Budapestről és nem keletre. Ide értünk azzal az eltökéléssel, hogy megnézzük a mai ülést. Igen, de hol veszünk jegyet? Nincs az a spanyol bikaviadal, melyre nagyobb értéke lenne a jegyeknek, mint az osztrák parlament karzatára. Dóczi Lajoshoz fordultunk. Magyar szívességgel már ott várt ránk az Imperial Hotelben egy kártya Halban lovag osztályfőnökhöz, aki ura a karzati ülőhelyeknek. Kevéssel tíz előtt odahajtattunk a Házba, de itt új akadályok tornyosultak. Óriási közönség hullámzott a szép görög stílű parlament-ház előtt. A bejáratoknál rendőrök sorfala állt, kik dacára zordon hadias sisakjuknak, szőke fonnyadt pofáikkal nem néznek ki sem nyalkáknak, sem félelmeteseknek. A folyosókat is tengernyi nép lepte el, kik mind jegyek után futkostak. Mikor elmondtuk, hogy a ház ülésére akarunk bejutni, a különféle ajtónállók gúnyosan mosolyogtak.

- Az lehetetlen.

- Hát akkor legalább Halban lovaghoz szeretnénk bejutni.

- Az is éppen olyan lehetetlen.

Erre Rudnyánszky Béla képviselőtársam találta fel magát; megpróbálom a dolgot, mondta magyarul, s végigcirógatván egy szolga karját, cirógatás közben eljutott a tenyeréig és benne felejtett vagy három ezüstforintot.

A pohos ajtónálló fejében fény gyúlt, és a szíve megolvadt és szolgálatkészen gurult előttünk, mint egy pók, felnyitván az idegenek páholyát, hol kényelmes ülőhelyek voltak. Szétnéztünk.

A félkör alakú teremnek más a beosztása, mint nálunk. Csinos egy lokalitás, különb társaságot érdemelne. Az elnöki dobogó mögött a réz kétfejű sastól kétoldalt gyönyörű oszlopok sorakoznak, az aranyozott karzatokat pedig felváltva nagy emlőjű görög hölgyek és görög atléták látszanak görnyedten tartani. De voltaképpen semmit sem tartanak, s mindjárt itt kezdődik az első svindli ebben a parlamentben.

Az elnöki emelvény még üres, csak a kék-sárgaszegélyes komornyikos ruhájú szolgák állnak ott kétoldalról mozdulatlan méltóságban. Nincs is egyéb méltóságteljes a teremben.

Az emelvény előtt következik egy kis félkör; az előadók székei, aztán egy nagyobb félkör: a miniszterek zöld bőr székei. Közepütt a miniszterelnök helye, mint egy kotlós tyúké. De Badeni bele nem ül, észrevétlenül vegyül el a jobb oldalon a lengyel urak közé.

Ezzel az összes berendezéssel szemben terülnek el a centralparlament különböző nemzetiségei és pártjai. A miniszterek tehát háttal az elnöknek ülnek, farkasszemet nézve az egész házzal.

De ma egyetlen miniszter se ül a helyén, holott a Ház már szépen megtelt. A kétfejű sas felett féltizenegyet mutat a mohzöld bronzóra. Semmi szokatlan, semmi izgalmas jelenség nincsen, csak a szokott tengermormogás, négyszáz emberi hangnak a monoton zsivaja. A lezajlott csatákat sem mutatja semmi. A sorompók, az igaz, nem állnak már, de annak sincs nyoma, hogy álltak. Csak messze a centrum legtetején mutatkozik egy kis rombolás. A pulpitus egy felszakított táblája jelzi, hogy ott a bajnok Schönerer ült.

A franciák a Bastille-t rombolták le ilyenkor, a németek harciasságának és bősz dühének egy fapad felső kockája esett áldozatul.

Egyebekben egészen illedelmes bent a társaság, csak Lueger élénk egy kicsit. Nagy tömeg veszi körül, amint hírdeti:

- Nem állok jót a közbiztonságért a városban.

Kezét a feljárók végét díszítő kicsi szárnyas lóra helyezi támaszkodón, a másikkal fürgén gesztikulál. Szemei fényben lobognak, szelíd Krisztus-szerű arcának némi vadságot kölcsönözve.

E pillanatban azonban, mintha a pokol minden ördöge felszabadulna, éktelen vad ordítás és lárma viharzik. Felharsannak a sípok és trombiták és krikrik. A karzatok hölgyei a füleikhez kapnak és szertehullámzik a felkiáltás!

- Jön Abrahamovicz!

Csakugyan belépett Abrahamovicz.

Az elnök szikár, magas alak, éles francia abbészerű arccal és eleven sasszemekkel. Se szakáll, se bajusz, ami még rosszabb, mert a bajusz helyén annál jobban látszik a megvető cinikus mosoly. Lendvay-léptekkel jön (különben is igen előkelő megjelenésű) s megáll színpadiasan nehány lépésnyire az emelvénytől, mint a vadállatok szelidítője a ketrec előrészében. Mereven rájok szegzi a szemét.

Az üvöltés növekszik, mint az orkán.

Leírhatatlan jelenetek következnek. Minden száj ordít, csak a jobb oldal ül csendesen.

Egy ősz hajú úr egy gyermektrombitát fúj lélekszakadva, a nagy erőlködésben a nyála végigfolyik a mellényén; egy másik tiszteletreméltó aggastyán föltépi a pad felső deszkáját, s mintha gyalulna vele, kip-kop-kip-kop húzgálja flegmával, néhol csattogtatva ide-oda.

- Ki vele! Ki vele! - hangzik üvöltő hangon száz torokból.

Az egyik a fűrészelést utánozza a hangjával, a jóképű Pommer egy operaáriát üvölt el (különben is nagy krakéler), a legtöbbek kezében egy zajt csináló gép van, amit »kri-kri«nek hínak. A sípok vékony hangja majdnem széthasítja a füleket. Schunda összes hangszerei egyszerre megszólalva se csinálhatnának ilyen káoszt. Bielohlavek és néhányan síró gyerekbábukat hoztak be és azokat nyomorgatják. E gyereksírás rémítően hallik ki a pokoli macskazenéből. Schneider és társai az elnöki emelvényhez rohannak és fenyegetik Abrahamoviczot.

Gróf Badeni a székéhez közeledik, hogy beleüljön, a nagybajuszú Heeger odarohan, fölemeli a miniszterelnöki széket, felfordítja és elkezdi odavagdosni a pulpitushoz. Kong és csattog, mintha egy tuskóval döngetnék a falat. Badeni megfordul és visszamegy a lengyelekhez.

Abrahamovicz még mindig ott áll két lépésnyire az elnöki széktől; hideg gunyoros arcán a legbecsmérlőbb közöny, mintha csak nézné, hogy mi lesz ebből. Se hátra nem megy, se előre, csak nézi őket, egyre nézi kihívó tekintetével. Aztán egy csendesedő pillanatban egyszerre villámhirtelen felszökik az emelvényre, s kiveszi zsebéből a csengettyűt és megrázza, de hajh, a Szent István tornyának a legnagyobb harangja is csak olyan lenne most itt, mint a méhdöngés.

Az alelnökök is felkászmálódnak a helyükre, a jegyzők is. Messziről úgy látszik, mintha mozogna is az elnök szája, egy jegyző úgy tesz a ceruzájával, mintha írna valamit, de egyetlen hangot sem lehet kivenni; a sípok, a reszelők, a síróbabák, a trombiták, a dörömbölő lábak, a padokat verő öklök érvényesülnek, s a mindent betöltő hangzavar átveszi a hatalmat mindenki és minden fölött az őrültség elementáris erejével.

Percek múlnak percek után, az óra megy, megy, s a lárma csak nő.

Istenem, milyen tüdejük van ezeknek a németeknek, kik a trombitákat fújják! Irigylik is a jobb oldalról az ifjúcsehek (sok kopasz, vén fickó van köztük), hogy ehhez az instrumentumhoz más is ért.

Végre is az okosabb enged. Abrahamovicz, a hideg örmény, látván, hogy beszélni itt nem lehet, miután Badeni is kioson a teremből, az ülést felfüggeszti, - azaz elhagyja az elnöki széket.

- Ki vele! Ki vele! - kavarog a légben az orkánszerű kiáltás. A németek összegyúrják az ülőhelyeikre kiosztott nyomtatványokat és golyó alakban dobálják utána.

Papírgolyóbisokat! hogy nem szégyenlik! A jobboldal unottan nézi. Aludttej folyik ebben a pártban. Abrahamovicz észreveszi útközben a röpködő papírfoszlányokat s megfordul, megáll, a mellét nekiszegzi, mint egy gladiátor; mintha mondaná:

- Dobjátok rám! Én vagyok Abrahamovicz, és megállok a papirosgolyóitoknak. Ide célozzatok!

Ennyi hősiesség mégis felvillanyozta a cseheket és lengyeleket. Ez már mégis sok! Ez az ember nem ijed meg a Neue Freie Presse összehajtogatott mellékletétől sem.

- Hoch! hoch! - kiáltják gyengén. Egy lengyel úr, Kozlovszky elérzékenyült (a lengyelek érzékenyülnek el leghamarabb), Abrahamoviczhoz rohant és háromszor megcsókolta. Ebből a három csókból kell most éldegélni a Badeni kormánynak ideig-óráig. Egyéb elesége nincs már.

Az elnök elhagyván a termet, a macskamuzsika véget ért. - Mit mondott? - kérdezték mindenfelől. - Ki hallotta?

Húsz percre felfüggesztette az ülést. A sípok, trombiták visszaszármaztak a zsebekbe. Már-már beállott a normális állapot, midőn új jelenet villanyozta fel a szünetelő házat.

A centrum egyik ajtaján belépett egy vézna, pápaszemes alak, rókagalléros télikabátban, cilinderrel a fején. Olyan volt, mint egy betévedt szabólegény. Mindenki oda bámult, miféle idegen botlott be kalappal.

- Vegye le a kalapját! - kiálták. A jött levette nemcsak a kalapját, hanem a szakállát is, hüledezve ismertek rá:

- Nini, a Wolf!

A vörhenyes bajuszú Lecher fölordított a karzatokhoz:

- Uraim és hölgyeim, itt van Wolf!

Csakugyan Wolf volt, a három napra kizárt képviselő. Belopta magát álszakállal. Hoch kiáltások hangzottak feléje. Csoportok vették körül, mint a nap hősét.

- Hogy volt, miképpen jött be?

Száz kérdést intéztek hozzá, mire elkezdte mesélni oly pozitúrában, ahogy Napóleon beszélhette Elbából való hazaérkezését.

De talán pontig se jutott a derék Wolf, midőn egyszerre megcsillantak a rendőrök rezes sisakjai a teremben.

Elől lépegetett Gorub báró rendőrtiszt aranypaszomántos ruhájában. Nyomában tip-top, tip-top kilenc markos rendőr.

Síri csend állott be a teremben és a karzatokon, a lélegzeteket lehetett hallani.

Vérdermesztő volt ez a csend a bedlami ordítások után. Wolf egy pad közepébe húzta magát, társai körülvették, mint egy gyűrű, hogy fedezzék a testét. Ide, ide németek! Elvtársak! Ne féljen semmit Wolf! Nem lesz semmi baja.

Wolf nem is félt, de nem is nagyon bízott a németekben, mert sietett a pápaszemét biztonságba helyezni. Levette szeméről, betette egy tokba és most már gyere mártíromság! De hiszen Wolfban megvolt a lélekjelenlét. Egy ember, aki a pápaszemére gondol ilyen pillanatban! Caesar sem bírt több hidegvérrel.

A rendőrök egyszerre rávetették magokat a Wolfot környező védvonalra, mire az szétesett.

Wolf lekuporodott a pad alá, de az egyik rendőr megragadta a jobb karját, másik a lábát, akkor a harmadik rendőr lehajolt Wolf másik lábáért, s ezzel ki volt emelve a jó ember, mint egy szétterpesztett nyúl.

Az ötödik rendőr most a fejét fogta meg, a hatodik átnyúlt a dereka alá, s vitték őnagyságát a levegőben olyan könnyedén, mint egy pelyhet. Sohasem utazott még parlamenti tag ilyen forsponton. A nevezetes férfiú vickándozott, hánykolódott, szabadon levő kezével ütötte a rendőröket. Azok a világért sem viszonozták. Csak lefogták még a másik kezét is és kihurcolták. Gyöngéden, óvatosan, mint egy makrancos gyereket.

Magyar képviselők a karzaton borzadva nézték a jelenetet.

- Hát mi ez? Miért engedik képviselőtársukat elfogni ezek az urak?

Szomszédunk, egy kopasz német báró átszólt hozzánk kíváncsian:

- Hát mit csináljanak?

- Hiszen többen vannak, ki kellene lökdösniök a rendőröket.

- Az ám! hogy becsukják őket! - felelte a német báró fázékonyan.

S valóban a németek odafenn meg nem haragudtak, de elszontyolodtak e minden parlamentet megszégyenítő szcénára. Csak Lecher hívta fel újra tanúságra a karzatokat, kiterjesztett karjaival:

- Íme, uraim, ilyen az osztrák szabadság!

Néhány perc múlva megjelent az alelnök kijelenteni, hogy nem lesz ülés. Bizonytalan, hogy mikor lesz, még bizonytalanabb, hogy mi fog azon történni. Bizonyos csak az az egy, hogy Badeni nem soká marad, hogy a provizóriumot ezzel a házzal megcsinálni nem lehet, legfeljebb valamely ötletes csínnyel (Beöthy Aldzsi kell már ide, nem Badeni), de a legbizonyosabb az, hogy a centrumpárt erényei és hibái egyaránt paródiái az emberi hibáknak és erényeknek, és hogy nem fognak soha forradalmat csinálni. Üres lármánál többre nincs erejök és bátorságuk. És végre bizonyos az, hogy ha a mi szélbalunk idejönne, csak egy napra (ki kellene őket kormányköltségen küldeni), örök időkre megutálnák az obstrukciót.