A szombati ülésen (melyet alulírott is végignézett) a Reichsrathban, Abrahamovicz úr a »mindenre kapható« elnök nyilván azzal a tervvel jött, hogy a provizóriumot keresztülviszi. Persze per klinikum klankum, ahogy lehet. Badeni ott bujdokolt a lengyelek közt, s nagy izzadtságcsöppek gyöngyöztek kopasz fején, pedig nem volt nagyon befűtve a terem. De belső indulatok tüzelték. Érezte, hogy bekövetkezett a döntő pillanat: most vagy soha! Szeretett volna odajárulni az este érkező császárhoz: »Uram elvégeztem feladatomat és elkoptam, bocsásd el immár szolgádat«.
És a csíny bízvást sikerülhetett volna - az alkotmánynak nem nagy dicsőségére ugyan. De mit az alkotmány? Érdemes is egy már eltört fazéknak a cserepeit kímélni?
Sikerülhetett volna igen könnyen, ha Badeni ügyesebb, ha Abrahamovicz Dávid merészebb és ha a jobboldal mamelukabb (teljes odaadás, hiába, csak a magyar mamelukban van).
A terv ugyanis az volt, hogy Abrahamovicz bejön, az ülést megnyitja, s a kitörő lármában mozgatni kezdi a száját.
A szájmozgásra a sztenografusok mozgatni kezdik a ceruzájokat.
S ugyanabban a percben a jobboldal feláll.
Erre megint mozgatni kezdi Abrahamowicz a száját, sztenografusok a ceruzájukat s a jobboldal leül.
És ez azt fogja jelenteni a világtörténelemben, hogy a bécsi osztrák parlament alkotmányos módon elfogadta a provizóriumot.
És az egész birodalmi gépezet mehet minden fennakadás nélkül tovább. Nincs többé semmi nehézség. A nyelvrendelet maradhat, Badeni is maradhat, Magyarország csinálhatja a maga dolgait nyugodtan, simán, a Reichsrath pedig mehet haza, elcsendesedni, lehűlni.
*
Azonban nem így történt, a szombati ülésen a terv nem vágott össze, a faktorok sehogyse kooperáltak, s Badeni kénytelen volt másnap azt jelenteni a felségnek: »Semmit sem végeztem, csak elkoptam, bocsásd el immár szolgádat!«
Ezen az éjszakán forrongási tünetek is voltak Bécs utcáin, ezeket is jelentették a felségnek. Ugyanez nap délelőttjén Bánffy is megjelent a királynál, valamint Goluchowski és ugyancsak Bánffy Goluchowskival is tárgyalt.
Nem szükség történetírónak lenni és évekig várni, bepillantani napvilágra került aktákba és memoárokba, hogy egész biztosan meg lehessen állapítani, mi körül forgott vasárnap délelőtt a kérdés a bécsi Burgban.
Két terv volt.
Vagy kinevezni ideiglenesen Welsersheimbot és megkísérleni vele vinni keresztül a provizóriumot.
Vagy meghagyni Badenit, feloszlatni az országgyűlést és alkotmányon kívül kormányozni Ausztriát.
Ez az utóbbi volt a helyes út, mert népeket, kik az alkotmánnyal élni nem tudnak, nem kell alkotmányokba beleforszírozni. Az igazságok igen egyszerűek. Aki rosszul lesz és megvadul a pezsgőtől, hát nem kell neki pezsgőt adni. És aki az igazságoktól eltér, végzetes utakra lép.
Kétséget is alig szenved, ez volt a nézet a legilletékesebb körökben is. Hiszen már készen volt hír szerint a magyar kormány rövid javaslata: módosítása a 67-es egyezség követelményének, hogy Ausztriának is alkotmányosan kell kormányoztatnia. Az okosabb magyar politikusok éldelegve méregették-latolgatták az új helyzettel beállható esélyeket. Belátták, hogy a kiegyezés könnyebb lesz egy kinevezett bizottsággal, a parlamentből küldött többé-kevésbé irritált osztrák delegáció helyett s talán el se kell hagynunk a kvótánál a 34-et. Aztán az egész szituáció is jobb így. Egy egészséges legénnyel, aki segít, összekötve lenni, jobb szövetség, ha az szabadon van, de egy felizgatott, megveszett legénnyel, aki harap, összekötve lenni, jobb ha az kényszerzubbonyban van. És még arra is gondoltak azok a mi okos politikusaink: No, milyen öröme lesz ebből a mi függetlenségi pártunknak. Végre egy rés a közös ügyeken! Hogy fog örülni Justh Gyula, az öreg Madarász apó és a többiek! Mert ahol egy rés lehet, ott lehet később kettő és a többi meg a többi... De hát mért is ne örülhetnének egyszer ezek a jó emberek is? És miért ne örülhetnénk mindnyájan az ő örömüknek? Hiszen a mi szívünk is afelé húz, amiről ők kiabálnak.
Szóval, így okoskodtak a mi politikusaink. S ez alatt az idő érlelte az osztrák abszolutizmust. A Burg politikusai is erre hajlottak a múlt vasárnap nevezetes délelőttjén. Mert mire való is lett volna fenntartani az osztrák alkotmányt, mely az ő szemükben engedetlen, csökönyös, rakoncátlan a mi szemünkben pedig a Falkenhayn-féle indítvány és a többi jelenetek óta, úgyis csak szégyene az alkotmányoknak és egy operetti randa dolog. Az abszolutizmus legalább komoly valóság, oly faktorokkal, akikkel számolni lehet.
Ez volt tehát vasárnap délelőtt a dilemma: Az alkotmányon kívüli Ausztria Badenivel, vagy az alkotmányosság folytatása Welsersheimbbal?
És ezt senki sem dönthette el jobban, mint Bánffy. Nem tudjuk, nem hallottuk senkitől, de pszichológiai bizonyosság, hogy a király megkérdezte tőle:
- Garantírozza ön, hogy a külön rendezkedési törvény simán megy keresztül Magyarországon?
Bánffy mit felelhetett erre? Csak azt felelhette:
- Nem garantírozhatom felség.
...Mert már fújtak a nagy hidegek éppen az ellenzéki lyukakból. A függetlenségi lapok betűi közül apró kígyók, mérges csecsemő viperák emelgették a fejeiket és nagy bánkódással sziszegték, hogy az osztrák alkotmánynak meg kell lenni, mert hát így akarta azt Deák Ferenc (egyszerre nagyon okos ember lett őnekik is Deák Ferenc) és ha nem így lesz, hát akkor... majd...
A nyugodt tárgyalást nem lehetett Magyarországon garantírozni, mert az ellenzéknek az első szenvedélye az, hogy a Bánffy feje ne legyen sima - az csak másodsorban érdekli, hogy ő közelebb jut e céljához.
Ennélfogva Bécsben eldőlt a kocka, hogy Magyarország hangulatát kímélve, tovább folytatják Ausztriával az alkotmányosdit s miután Welsersheimb nem vállalta el a kabinetalakítást, Gautsch báró lépett az ügyek élére.
*
És már most mit nyert Ausztria ezzel?
Egy bajból kettőt. Badeni felizgatta a németeket, Gautsch fel fogja izgatni a cseheket és lengyeleket. Mert vagy visszavonja a nyelvrendeletet vagy sem. Ha vissza nem vonja, a németek obstruálnak, ha visszavonja, a szlávok obstruálnak s lesz két ingerült nemzetiség egy helyett. Bécs helyett Prága jön forrongásba.
Olyan naiv hitben csak nem lehet, hogy az osztrák pártokkal a mostani viszonyok közt csak úgy ingyen, a magyarok iránti rokonszenvből csinálhat paktumot a provizórium békés megszavazására.
Csak egyetlen egy eset képzelhető, hogy ő, mint német és el nem koptatott ember, ügyesebben és könnyebben vihet keresztül egy parlamenti csínyt.
De akkor tessék aztán azt az alkotmányosságot megnézni s a szenvedélyeket, melyek forradalmi lánggal gyúlnak ki. És végül még iktassuk ide, hogy mi magyarok mit nyertünk?
Kifogytunk jobban az időből.
Látjuk tovább vonaglani ragályossá fejlődhető betegségében ezt a nyomorult alkotmányosságot.
S állunk szemben, ha minden a legjobban megy, olyan kiszámíthatatlan, fejvesztett népképviselettel, mely telve van irántunk gyűlölettel, rosszakarattal - s mellyel a legvitálisabb érdekekben mégis harmóniába kell jutni.
Hát nem jobb volna nekünk magával egy jó királlyal önállóan végezni a dolgunkat, mint annak egy gonosz parlamentjével?
Budapesten sok ember lakik, de az mind valahová tartozik. Akinek a nagyapja valaha Tolnában-Baranyában lakott, de az apja meg ő már itt Pesten született, azért mégis mindig azt mondja, »otthon Tolnában«. Egy város ez, ahol senki sincs otthon. Az egy Podmaniczky Frigyes is, aki szerényen elösmeri, hogy a Cukor utcában született, aki úgyszólván építette a várost, aki főúr létére évtizedek óta el nem hagyta falait, még forró nyáron sem, még ez a Podmaniczky Frigyes is aszódi illetőségűnek hiszi magát a bensejében. Intelligens emberek, országos faktorok, akik hideg ésszel belátják, hogy Magyarországnak egy fényes fővárosra van szüksége, s erre szívesen engedik az ország ládáját újra meg újra kinyittatni, ők maguk a szívükkel nem tudnak ide ragadni. S innen van az, hogy Buda-Pest székes-fővárosban jobbadán még most is azok a spíszbürgerek uralkodnak, akik a török hódoltság alatt. Azok a spíszbürgerek, akiknek egyik őse, név szerint Sartory Pál (nem is régen, vagy hetven-nyolcvan év előtt) azt a kijelentést tette a közgyűlésen, hol a világot látott Foltényi Mihály sétányok alkotását indítványozta, hogy »a fák erdőbe valók, városba házak valók, ha parkokat akar Foltényi Mihály uram, költözzék Angolországba«. - Mire visszavágott Foltényi elmésen: »Anglia bizony más ország, ott wighek vannak és toryk, itten pedig csak Sartoryk«.
Hetven év elmúlt, a világ haladt, de Anglia és Budapest megtartották a specialitásukat. Ott megvannak most is a wighek és toryk, itt megvannak a Sartoryk. S ez egyszersmind a magyarázata annak, hogy bár Magyarország beözönlő intelligenciájának a krémjével vannak a pesti házak megtömve s bár ma az intelligens osztály a stréberség legszánalmasabb, eszközeivel kapaszkodik hatáskör és befolyás után, száz láb lép, ha egy talpalatnyi hely ürül valahol, a székvárosi élet közterét, mint valami elátkozott vagy lenézett helyet ösztönszerűleg elkerüli. Miért? Mi ennek a magyarázata? Hát az, hogy ott még mindig a Sartoryk uralkodnak. Ők okozzák ezeket a csodálatos elhidegítő, ellenszenvet keltő érzéseket.
S az ember meg se szólhatja ezért ezt a jóravaló osztályt, bár addig a Sartoryk ki nem szorulhatnak, míg ő meg nem melegszik és részt nem vesz a főváros fejlesztésének szép és nagy munkájában, sőt nemcsak, hogy meg nem szólhatja, ellenkezőleg, titokban helyesli és örül neki, hogy ambíciójuk visszahőköl a fővárosi ügyektől; olyan furcsa módon folynak azok. A szűkeszűség, az apró kapzsiság, a techtli-mechth, az úgynevezett »familiáris elcsinálások«, ezekből állnak a mai fővárosi politikának az alkatelemei. Hát bizonyosan jó ízlésre vall, hogy a távol álló közönség valóságosan undorodik mélyebben belenézni ebbe a politikába, részt venni benne pedig éppen nem vágyik. Úgy veszi, mintha egy idegen háztartást látna, amelyről úgy nagyjában is kiérti, hogy rosszul megy, Csáky szalmája szerint, de legfeljebb hidegen vállat von és tovább halad: »Hiszen én nem vagyok budapesti.«
És a Sartoryk a markukba nevetnek, nekik jó ez a hidegség, ez a lenézés és uralkodnak nyugodtan tovább.
Néha elvétve akad egy-egy bátor alak, politikus, sőt államférfiú, aki közéjük sodortatik, megpróbálja, hogy szétüssön köztük, hogy felrázza a szürke elemeket tisztítási akcióira, vagy nagy koncepciók előretolására, de ez nem sikerül, ezek a kerületi klikkek jobban vannak szervezve, mint bármely más szervezet Közép-Európában. A Sartoryk kemény gyerekek, azokkal nem lehet elbánni. Herkulesünk fiaskót vall és vagy hozzájuk csatlakozik, vagy kifáradva az áldatlan küzdelemben, otthagyja a városi ügyeket végképp, elgondolva magában: »Csináljanak, amit akarnak, én úgyse vagyok budapesti.«
Persze meg kellene mindenkinek gondolnia, hogy ha ő nem budapesti is, Budapest mégis az övé.
Iszen igen. Tudja ezt mindenki, de mit ér, ha nem érzi? S itt jön a circulus vitiosus.
Nem érzik Budapestet magukénak, mert a Sartoryk gazdálkodnak benne, s mert nem érzik a magukénak, azért gazdálkodnak benne a Sartoryk.
Így megy ez a török hódoltság óta s így fog menni örökkön-örökké, ezen segíteni nem lehet. A város mindamellett nő és emelkedik hatalmasra, pompásra, mert az ország idehoz egy rakásra minden fényeset.
De a fény és ragyogás mellett csak még jobban rínak ki a keretből a benne nyüzsgő, mozgó és rendezkedő Sartoryk, és még jobban szembeötlik a kezök nyoma.
És fájdalom, kipusztítatni nem lehet őket. Ezek ellen nincsen szer. A belügyminiszter keze nem elég hosszú, a polgármesterek nem elég bátrak, mert Sartoryk állják körül székeiket, a tanács nem elég éleslátású és a Sartoryk kreatúrája.
Még a törvény volna. De hajh, a törvény! A Sartoryk tudnak olyan kicsinyek lenni, mint egy Babszem Jankó és a törvény likacsain átbújnak, vagy olyan nagyok tudnak lenni, mint az Óriás Mátyás, átlépegetnek a paragrafuson. A Sartoryk ellen nincs semmi szer.
*
Mindezek pedig azért jutottak eszünkbe, mert ma van a községi választás a város összes kerületében a kiesett köztörvényhatósági bizottsági tagokra nézve.
Nagy hévvel folytak némely kerületben az előcsaták. A klikkek megfeszítették erejüket, de voltaképpeni érdeklődést az egész mozgalom csak azok közt keltett, akik he akartak jutni, vagy be akartak valakit juttatni, vagy ki akartak valakit szorítani.
Jelentősége pedig az egész választási eredménynek éppen semmi sem lehet. Olyan kicsinyes motívumokból dolgoztak a tömérdek különféle klikkecskék, hogy szinte nehéz nem mosolyogni. Abdera fölül van múlva.
A demokrata-kör természetesen demokratákat akart behozni. Nem demokraták kellenek oda, hanem jobb közigazgatás. (Sőt ha lehetne, inkább arisztokratákat kérnénk Hüvösék mellé.) Hát a reformpárt, vajon milyen reformokat akart? Halljuk csak.
A reformpárt a személyeket akarja reformálni, Kemmer Pál reformpárti például azt akarja, hogy ne a Strucz Ferenc sógora legyen bent, hanem az ő sógora, Grün Mihály és így tovább. Hát ez is reform. Kasics is mozgott. Szegény Kasics mit akart? Apponyistákat akart behozni. De hát istenem, mire valók az Apponyisták a városi közgyűlésen? Hiszen a jó kövezet és rossz kövezet közt nincsenek szubtilis közjogi eltérések. Hát Rémit-Hüvöst mi vezette? Hát Polónyit?
Nem érdemes, hogy valaki ezen a fejét törje. Az eredmény előreláthatólag az lesz, hogy régi Sartoryk helyébe bejutnak új Sartoryk.
A helységnevek magyarosításáról szóló törvényjavaslatnál, mely a Ház pihenési rendjének némi megszakítását fogja képezni, legközelebb a Ház azon részéről várhatók felszólalások, ahol mély csöndesség borong évek óta. Szász atyánkfiainak igen zokon esik, hogy az édes hangzású Hermannstadt és az ódon zománcú Kronstadt, meg a többi kedves helyeik ezentúl kizárólag magyar nevet fognak viselni.
Az egyéni kegyelet bizonyára igen tiszteletreméltó, az ember ragaszkodhatik megszokott söröspoharához, a hálósapkájához, a születési hely nevéhez - de a kegyeletnél is erősebb dolog a jog. S végre is a magyar államnak joga van hozzá, hogy legalább külsőleg ki legyen fejezve mindenütt, ahol neki tetszik, az ő szupremációja, az ő egyénisége, az ő szokása: ha ő Brassónak akarja nevezni Kronstadtot, hát akkor az Brassó és nem Kronstadt, punktum - erről nem lehet vita.
Annál meglepőbb tehát, hogy Brassóban úgy kezelik a kérdést, mint egy horribilis sérelmet, és olyan agresszív modorban, hogy a helynevekkel együtt elvesztik híres jelzőjüket - a »circumspectust« is.
Mert ha circumspectusok volnának, beláthatnák, hogy metódust kell változtatniok.
Az ő metódusuk a legegyszerűbb volt és már régóta szuperál. Különben ismeri ezt a metódust mindenki. Ők, a nagy »kisegítők«, akik mindig a piacon állnak és lesik, hogy mikor van és hol van szorultság és mekkora ez a szorultság. A kormányok az utóbbi időkben igen sokszor rászorultak voks dolgában a szászokra. A szászok ilyenkor elkezdtek dörmögni, nyüzsgölődni, mindenféle vágyak és kívánságok keletkezének szíveikben - a kormányok pedig respektálták a keblükbe írottakat, mivelhogy kénytelenek voltak vele.
A politika kelletlen kenyér, de a szászok úgy tudták azt vinni, hogy nekik mindég kalács volt és csak annyiban rontotta az idegeiket, hogy néha jobb alkut csináltak, néha rosszabbat.
Azaz későn vették észre, hogy jobbat is csinálhattak volna. És összes keserűségeik ilyen motívumokból származtak.
De most változott a szituáció. Csak ők nem veszik észre. És a helynevek magyarosításáról szóló javaslat tárgyalása küszöbén a régi metódus szerint egy fenyegető kirohanást rendeztek Brassóban. Csaptak lármát, nyelveket öltögettek, öklöt mutattak, szenvedélyes feliratokat komponáltak és instrukciókat adtak a képviselőiknek, hogy igyekezzenek visszavonatni a javaslatot, vagy lépjenek ki a szabadelvű pártból. Hát lépjenek ki!
Egyetlen arc se fog elsápadni erre a hírre a magyar kabinetben. Két jelenlevő országgyűlési képviselő, a különben szelíd Schmidt Károly és Hinez Ernő nyomban bejelentették, hogy kilépnek. S a barcasági kerület részéről megindult agitáció hevesen hömpölyög odább a lapjaikban és a többi szász kerületekben. Szóval, saját külön cseheink vannak ez idő szerint - akik kóstolóba egy kis fészkelődést csinálnak, hogy itthon is legyen.
De, tisztelt szász urak, egy kicsit tekintetbe kellett volna önöknek venniök, hogy extrawurstokat nem mindig lehet csinálni; ha el nem hagyja önöket a circum-spectusság, szép kéréssel még talán ki is lehetett volna vinni, hogy némi záros határideig, két-három évig, tekintettel a kereskedelmi forgalomra, hogy eltévesztések ne történjenek a helynév gyors változtatása miatt, talán koncedálta volna a belügyminiszter, hogy a régi helynevek is használhatók legyenek zárjelben, természetesen a megszűnés napjának megjelölésével - de ilyen Fönnhangon való agresszív föllépés után nem számíthatnak semmire - mert bármily csekély koncesszió a kormány teljes meghátrálását jelentené.
Magok a szász képviselők, akik, mint halljuk, eddig is több konferenciát tartottak, bár teles konferenciákat nemigen lehetett (mert sok képviselő távol van), szelídebb húrokat pengetnek, mint az otthoni zöldszászok; egyrészt mert érzik, hogy a nap nem süt most olyan derülten, mint mikor a kormány többsége szerényebb méretű, másrészt mert ravaszabbak, mint az otthoni zöldszászok.
Ők megelégszenek néhány jelentéktelen módosítással. Ők jó emberek. Barátjai a magyar állameszmének. Ők még a magyarosításnak sem ellenzői, csak egy szót, egyetlen pici ártatlan szót nem akarnak a törvényben. Tessék kitörülni az 5. §-ból a »kizárólag« szót és mindjárt szent a béke.
Persze. Nem is olyan nagyon rosszul gondolták ezt ki. Az 5-ik §. azt mondja, hogy mindenféle hivatalos iraton és nyilvános okmányon, könyvben, tankönyvben kizárólag a megállapított magyar nevet lehet használni.
Hát a »kizárólag« szócskát akarják csak kihagyni? Oh, de kedvesek! A többi maradhat. Hadd magyarosítson a kormány, gondolják, de ne kelljen neki szót fogadni. Barátjai vagyunk a magyar állameszmének, de ne engedjük sehol kidomborodni.
Hát ez igen szép dolog a szászoktól. Konstatáljuk, hogy van bennük lelemény (nem közönséges mértékben), de igen-igen kérjük, hogy a »kizárólag« szócskát is szíveskedjenek csak bent hagyni.
Mert ha nem hagyják jó kedvükből, akaratuk ellen fog benne maradni.
Elandalító visszaemlékezéseket keltett bennem ma az »Országos Hírlap«-ban a D'Artagnan tárcája az utolsó temesi grófról.
A tavaszi napfénytől még a fűzfa rapancsos kérge is megpuhul, hát még az érző ember. Pedig olyan tavasz napfényes alak énelőttem az utolsó temesi gróf, Tihanyi Ferenc. Ha ez a csontos, magas termetű öregúr, vélnéd Tél apónak, elém lép a múltak ködéből, vele kiugrik a gyerekkorom is. Az pedig szép. Egyéb szép nincs is a világon.
Mély tisztelettel és félelemmel nézegettem Tihanyi Ferencet, ki a szomszéd faluban, Ebecken lakott, egy csinos kastélyban, amely most, ha jól tudom, a Laszkáry Gyuláné Tihanyi Borbála úrhölgy tulajdona. Ebecken nincs lutheránus templom, de hívek vannak, hát a kürtösi pap minden évben néhányszor isteni tiszteletet tartott a kastély nagytermében, s ilyenkor a környék protestáns famíliái mind odamentek magyar istentiszteletre, engem is elvitt egy-kétszer az anyám, nem hogy az istenhez vezéreljen, mert még arra éretlen voltam, de hogy az ördögtől megmentsen, mert annak a szavára már kezdtem konyítani, amint sugdosta, hogy másszam fel a fákra a madárfészkek után. Ekkor láttam az öreg Tihanyit. Méltóságteljes alakja alatt úgy éreztem, hogy a föld is dobban. Némelykor künn is láttam őt s jól megfigyeltem rajta mindent, a fehér cilinderét (aminőt most nyáron a Bánffy-kabinet visel). De furcsa volt nekem akkor az a magas fehér kalap! De szerettem volna látni, hogy mi lehet annak a belsejében. Kockás angol kabátot viselt. Az is furcsa volt, senki olyat nem viselt a környékbeli kisnemesek közül. Később még egyszer láttam ezt a kockás kabátot a gróf Széchenyi István lovasképén.
Nagy nimbusz vette körül az öreg »kegyelmes urat« akkor még nem volt minden jól öltözött úri ember excellenciás, mint most, ez az egy volt messze földön és ez az egy is rosszul volt öltözve, mert a leírt ruhadarabok kopottak voltak és a csizmáit, mert akkor csizmát viseltek a pantalló alatt, gyakran vitte el az inas a kastély szomszédságában lakó Filcsik Istvánhoz (»A jó palócok« egyik alakja), hogy vessen rá őkegyelme foltot. Mégis nagy nimbusz, nagy tisztelet környezte a hatalmas urat, kiről azt mesélték a népképzelet szokott nagyításaival, hogy a fiatal császárral pertu van. S hirtelenében nem is tudták eldönteni a gyengébb elméjűek, hogy mi okból van ez mondva, melyikre legyen az dicsőség.
Akkor egy cseppet se pedzettem a politikához, nem tudom, milyen politikai nézetei voltak Tihanyinak, de azt tudom, hogy jó magyar ember volt: mert a kürtösi papot is azért dotálta urasan, hogy otthon magyarul prédikáljon neki. Azt mondta: az úristennel nem akar tótul beszélni - nem is ment soha a kürtösi templomba, pedig igen vallásos ember volt s nagy pártfogója Székács Ferencnek.
Egyetlen egyszer hallottam a hangját egy komposszeszori gyűlésen, amelyre engem is elvitt anyám, aki Veres leány lévén (Veres Mária) Ebecken bírt valami csekély skvarkát [20] Ott egy Gömöry nevű kurtanemes (akiből »Mácsik a nagyerejű« alakját faragtam) egy hosszú szpícset vágott ki, melynek éle Tihanyi, illetőleg kommasszacionális érdekei ellen volt irányozva, mire az excellenciás fumigatíve integetett a kezével.
Többen csitítani akarták Gömöryt, rángatták a bekecsét.
- Ugyan hagyja abba, sógor, ne beszéljen!
- Mért ne beszélnék? - pattant fel Gömöry uram ingerülten. - Az én földem is csak olyan mély, mint a Tihanyi kegyelmes úré.
- Persze - jegyzé meg a hatalmas septemvir nagy flegmával -, de nem olyan széles, Gömöry uram.
Fiatal koráról, mely valamikor a század elejére eshetett, körülbelül 1815-re, érdekes kalandok keringtek. Egy történetke különösen megragadta gyerek-fantáziámat, de sohase jártam utána, mennyben volt igaz és mik voltak a voltaképpeni részletek. Pályáját ő is a megyénél kezdte, a kékkői járásnak volt a főszolgabírája. Apja, ki nem volt olyan fösvény, mint aztán ő abban a korban, nyalka négyesfogatot s fényes cselédséget tartott számára. Egyik tót községben (sajnálom, hogy nem emlékszem már melyik volt, pedig leírtam »A majornoki lázadás« cím alatt) a lovai megijedtek az útfélen álló kereszttől és az árokba vitték a kis bricskát, mely összetört. Ez annyira kihozta a sodrából a heves gavallért, hogy odaszólt a hajdújának:
- Vágd ki hamar azt a keresztet!
A hajdú nem volt rest, kivágta. Baltát akkoriban mindég vittek a saraglyában.
Visszajövet a járásból, a kivágott kereszt helyén processzióval várta a káplán, s megállítván a kocsiját, kemény dorgáló beszédet tartott hozzá.
A kevély úr nem tűrhette ezt, arcába szállt a vér, intett a huszárjainak. Azok aztán lecsípték a káplánt és a szokásos huszonötöt rámérték.
Hanem iszen nagy baj lett ebből. A vallásos nép háborgott, morgott a falvakban. A papok erről szónokoltak a következő vasárnapon. Több olyan öreg emberrel beszéltem még, akik hallották e prédikációkat. Maga a nemes vármegye is csóválni kezdte a fejét. Hm, ez már nagy dolog! A vicispán, Horváth Elek is, azt a tanácsot adta neki, jó lesz, ha egy kicsit elmozdul innen, míg az emberek emlékezete begyepesedik.
Így hagyta ott a főszolgabíróságot és állítólag Bécsbe ment, hol apja befolyásos konziliárius volt... Egypár évig semmit se hallottak róla a kis Kürtös patak mentén, hol a Tihanyi névnek fönséges csengése van, hol azzal szidja az anya, ha a leánya dologtalanul ül a kanapén: »Ejnye, lányom, lányom, úgy teszel, mintha egy Tihanyi kisasszony volnál.« Csak ritkán jöttek róla valamelyes hírek, hogy a császár nagyon haragszik a dolog miatt (akkor Ferenc császár uralkodott), azt is suttogták, hogy a huszonöt botért huszonöt font húst vágat ki a Tihanyi testéből. De ezt a komolyabbak nem hitték. Hiszen nem bolond a császár, hogy olyan ítéletet hozzon, amit nem lehet végrehajtani. Van is a fiatal, szikár Tihanyin huszonöt font hús?
Csak nagysokára bukkant fel ismét a neve, mindég fényesebben, mindég emelkedőn, míg végre septemvir lett, valóságos belső titkos tanácsos és temesi gróf.
Most tehát elhagyta a fővárost, ismét visszakerült az ebecki kastélyba, de csodálatosan megváltozott; egy tündöklő nagyurat vártak benne s egy elhanyagolt külsejű Harpagon jött vissza, ki foltos ruhákat viselt, kenderhámos kocsin járt gatyás kocsissal (hogy a libéria és a fényes hám ne kopjék), félfont húst hordatott a mészárszékből, maga mérte ki a lencsét, zsírt adagonkint a szakácsnénak, a cselédek bevallása szerint otthon még az ócska vasakat is számon tartotta és a szögeket megolvasta a szakajtóban. Pedig szép, jövedelmező birtoka volt Ebecken és Ócsán, Pest megyében, azonfelül a feleségének, a szép Rhédey Borbálának Temesben, Erdélyben voltak birtokai.
Mindezeken nagyon csodálkozának az én földijeim és az ő kortársai, akik most csendesen fekszenek az ebecki, zsélyi és a kürtösi temetőkben. De még jobban ámultak el, ha valamelyiküknek temesi emberrel esett beszélgetése. Temesben egy másik Tihanyit ösmertek. Mert a tavaszi és őszi sedriákba minden évben odament kétszer, két-két hétre.
A temesi ember a szemét akarta kikaparni a nógrádi embernek a szemtelen füllentéseért, de nemkülönben a nógrádi is hazug kutyáknak tartotta a temesieket.
Azok ugyanis azt beszélték, hogy a temesi gróf a legelső gavallérja Magyarországnak. Ebédjein a burkus király is megnyalhatná a száját. Aranytól, ezüsttől görnyed az asztala s még a külső cselédek feje is tokaji aszútól fáj másnap.
Amerre megy, szórja a pénzt. Még a titkárja, Dámosy Pál is két körmöci aranyat kap költőpénzül napjára, amit az köteles elhányni, hadd lássák Temesben, kivel van dolguk. Négy arabs paripa, ezüstre patkolva, szerszámozva, röpíti a hintaját. Mennyre-földre esküsznek Temesben, hogy még Csernovich Péter is Tihanyi Ferencről veszi a mértéket.
Se a temesiek nem hazudtak biz ott, se a nógrádiak (ezekről nem is engedném mondani); igazat beszéltek, Harpagon volt Nógrádban és Lucullus volt Temesben. Nem lehetett másképp. Azért volt Harpagon, hogy Lucullus lehessen.
Negyvennyolc hétig szűkölködnie, zsugoriskodnia kellett, hogy négy héten keresztül kivághassa a rezet, mindazt úri módon (az akkori középkorias felfogás szerint) elszórhassa, amit összekuporgatott. Ez volt a virtus. S hogy következetesen megcsinálta a saját önmegtagadása árán, szívós karakterre mutat. Tagadhatatlan: egy hóbort volt ez a régiektől. De mégis szépíti őket, mert abban a falláciában éltek, hogy ezt tőlük a közügy kívánja.
Mire én már eszmélő gyerek lettem, a temesi grófság üres titulus lett. Nem voltak többé sedriák Temesben, valami cseh főnök regnált a Komitatshausban. Tihanyi Ferenc megöregedett, én csak ősz hajszálakkal láttam már, mint mogorva embert, aki évekig ki nem mozdult az ebecki kastélyából. Lucullusra nem volt szükség többé - hát csak a Harpagonságot játszotta. Hogy mit gondolt, mi forrt a szívében e szomorú időkben, remélt-e valamit és mit, volt-e kontaktusa az udvarral, vagy a szenvedő magyarsággal, sohase hallottam erről, kevés emberrel közlekedett (de nem is igen volt ott neki való ember). Csak egy vékonyka fénysugár csillan meg előttem, mint egy szentjános-bogárka: az, hogy sejteni valamit.
A hatalmas, lassan járó és már törékeny úr gyakran szokott önmagával beszélgetni délutáni sétáján a parkjában és a szobáiban. Sokszor sokan hallották.
Egyszer a kedvelt ügyvédje, a daliás Csörföly Imre, szóvá tette ezt egy ebédnél:
- És nem bírna erről excellenciád leszokni?
- Nem, édes Csörföly - mondá a temesi gróf -, mert lássa, csak ez az egy passzióm van. Szeretek politizálni, de csak olyan gentleman emberrel, aki tovább nem adja. Azért beszélek én mindig magammal.
Ez az egy megjegyzés világít nekem, hogy a lelke mélyén nagy keserűség lehetett, amit nem volt szabad hallania, csak a nagy jegenyefáknak (ámbár azok is úgy állottak ott egyenest, glédában, mint valami zsandárok). Csak a nagy jegenyefáknak és a saját másik énjének.
A szélsőbal már csupa tűz. Ugronék beszélni sem akarnak, csak egyszerűen permanenciába helyezkednek. Kossuthék pedig már ki is mondották hivatalosan, hogy a végletekig - más szóval késhegyig mennek.
Ahogy ez a fegyvercsörömpölés hallik: az embernek eszébe jut a híres Ponistowski...
Áldott legyen az emlékezete, ámbátor sohasem jutott el az első hőstettéig: a rajongó, a tüzes Ponistowski. Pedig a mesebeli sárkánynak mind a tizenkét fejét leharapta volna, ha egy lengyelre mer tüzet okádni; de a kardjával már akkor kezdett hadonászni, amikor még nem is láthatta a sárkányt. Mert sok volt Ponistowskinak a virtusa és kevés a flegmája. Úgy esett, hogy sohasem ölhetett sárkányt, de még az egereket sem bánthatta, mert messziről figyelmeztetett már mindenkit a kardjának csörömpölése. Nem is tudott hős lenni, pedig olyan bátor volt. Mikor aztán belátta, hogy mégiscsak baj az, ha az ember korán húzza ki a kardját, maga mellé vett egy apródot, aki üres óráiban akár siketnéma is lehetett, de ha meglátta, hogy a gazdája kardjához nyúl, hamar megrántotta a köntösét:
- Csak flegma, Ponistowski!
Nem volt tehát hős a híres Ponistowski, de egy használható axióma mégis maradt utána. Csak flegma! A jó ég tudja, hány nemzet éléskamrájára szoktak rá az egerek, mert az őriző macska nyakán ott felejtették a csengőt! És a jó alkalom hány félénk madara repült el, mert gyorsabban járt a szája a vadásznak, mint a puskája!
Csak flegma! A Ponistowski apródja megtehetné a szélsőbalnak azt a kis szívességet, hogy ezekben a várandós napokban megrántsa a köntösét. Mert odaát Ausztriában csakugyan bekövetkezett, amitől tartani lehetett s veszendőbe ment az alkotmány, amellyel az osztrák népek élni nem tudtak. S ebből a romokba dőlt alkotmányból a magyar szélsőbal már látja felröppenni a várva-várt madarat: azt a kedvező alkalmat, amikor élhetünk törvénybe írott jogunkkal és megvethetjük alapját a gazdaságilag is független Magyarországnak. Mert a határidő letelt és az osztrák kormány immár nem felelhet meg annak a kötelezettségének, hogy alkotmányos formák közt biztosítsa odaát is a kiegyezési provizóriumot. Antonio nem tud a terminusra fizetni és íme kitetszik; hogy Shylock nincs is kétségbeesve e fizetésképtelenségen, mert a pénz is jó, de egy font hús az Antonio szíve tájékáról szintén megteszi.
Magunk is azt hisszük, hogy az okos nemzeti politika egyetlen esélyt sem hagyhat kiaknázatlanul s csak a nemzetre veszedelmes ugrástól fog tartózkodni, de óvatosan annyi lépést tesz előre, amennyit csak tehet. És az a fordulat, amely Ausztriában bekövetkezett, kétségtelenül olyan esély, amellyel Magyarországon is számolni kell, számolni fogunk. Csak éppen attól kell óvakodni, hogy a kardunk csörömpölése el ne riassza a kedvező alkalom félénk madarát. S ha igaz, hogy Ausztria most tányéron hozza elénk azt a jó zsákmányt, amelyre a mi ínyenceink sokáig csak tehetetlen étvággyal néztek - akkor flegma, uraim.
Mert mi következik abból, ha megjött a kedvező pillanat?
Az, hogy síppal és dobbal figyelmeztessük a zsákmányt, mielőtt még megfogtuk volna? Hogy ujjongva vagy dühöngve kiáltsuk világgá, milyen örömmel látjuk az új idő hajnalodását? Hogy a rossz nevelésű gyermek módjára az asztalon keresztül nyúljunk a tányér után, amelynek édességét - ha nekünk van szánva - úgysem veszi el tőlünk senki?
Csak flegma, Ponistowski!
A zsákmány, amíg a levegőben van, a levegőé és nem a mienk. Tanuljunk legalább az okos pásztortól. Mert csak ragadozó madarat illik lármával elriasztani, de amikor gyanútlanul kerengve ereszkedik közénk egy kívánatos madár, akkor pásztorok és uraim, ott a szélsőbalon: csitt! csöndesen!
Vagy ahogy az apród mondta:
- Csak flegma, Ponistowski!
Előttünk a névsor, melynek láttán reményünk újra felébred, hitünk megerősödik és bízva bízunk a jövőben. Hatalmas, nagy tábor, telve akaraterővel és felékesítve az ígéretek cifra sallangjaival.
Nos, drága Sartoryk! elmúlt a választás, most már itt lesz az ideje, mikor be kell váltani a programot: nyakára kell hágni a monopólium kígyójának, le kell tiporni az önérdek dudváját.
Most már a Sartory család kimagasló alakjai is megpihenhetnek, legfeljebb a közügyért száguldó fiakeres kocsisok számláival zaklatják őket még néhány napig; azután megkezdődik a küzdelem, az új gigászok harca, a régi, elodvasodott erdő ellen.
Üdvözöljük önöket születésük első hajnalán és figyelemmel kísérjük életük folyását; fel fogjuk jegyezni erényeiket éppúgy, mint hibáikat. Szemeinket kinyitjuk az utcaszabályozásoknál, a kisajátításoknál, a közvállalatok bérbeadásánál, az árlejtéseknél. Ha kell, együtt jajveszékelünk önökkel, és ha okunk lesz reá, síkra szállunk önök ellen is és minden Sartory ellen, aki letéved az igazság göröngyös ösvényéről.
Királyok sorsát az istenek intézik, a nemzetekét az istenek és magok a nemzetek. Ki tudja, mit hoz ránk az új fordulat.
Lehet róla beszélni így és úgy; lehet leleményes fővel kiszínezni a fejleményeket villámos felhőkre és verőfényes sugarakra.
Egy bizonyos, hogy a helyzet, mely Ausztriában beállott, Magyarországon bizonyos vérpezsgést idézett elő, bizonyos hitet teremtett s egy nemzetnek, mely hitét visszanyeri, onnan kezdődik az érdekes története.
E történetnek az első mozzanata ma játszódott le a Házban. Megteltek a padok szinte zsúfolásig, pedig a wippek nem dolgoztak sürgős táviratokkal, az ellomhult Ház magától jött össze s felvillanyozott idegekkel várta a Bánffy által benyújtandó javaslatot. Lehettek olyanok is a balmezőn, akik mindjárt bele akartak kötni.
Hogy mibe? Hát valamibe. Az emberi természet megkívánja a felháborodást.
De amint elhangzott a javaslat, melyet ünnepi csöndben hallgattak, mintha nagy események magvát éreznék benne, mindjobban lelohadt a kötekedési ösztön.
És e pajkosságokra leghajlandóbb fiatal vérű »tigrisek« is szemlátomást szelídültek.
Ami természetes is, mert a javaslat semmi egyéb, mint egy új provizórium, éppen olyan, se jobb, se rosszabb, mint az eddigi, melyet egy félóra alatt szavazott meg a Ház annak idején.
Az is egy évre szólt, ez is egy évre szól, csakhogy ez magyarabb, mert az előbbi provizórium a kölcsönös megállapodás alapján volt kérve, ez pedig önálló intézkedése lesz a magyar törvényhozásnak.
Öreg Madarászék - a függetlenségi párt higgadt, okos embereit értem e gyűjtőnév alatt - ravaszul mosolyogtak a bajuszuk alatt, mint mikor a gazda látja tavasszal, hogy az első fűszál kinyújtja fakózöld fejét a rögek alól, de még olyan piciny, hogy alig lehet látni szabad szemmel: íme az első önálló lépés.
És jönni fog, valószínűleg jönni fog a második is. A javaslat rendeli, hogy amennyiben 1898. május 1-ig a közgazdasági javaslatok nem kerülhetnének a régi módon előkészítve a Ház elé, a kormány nyújtson be önállóan javaslatokat, amelyek véglegesen rendezzék a gazdasági viszonyokat. Világos és tiszta intézkedés, sehol semmi homályos rejtekút, se hátsó gondolat. Jövő év májusán túl magunk fogunk rendezkedni a magunk gazdasági dolgában. Ki hitte volna ezt? S ki óhajtotta ezt forróbban, mint éppen a függetlenségi párt? Hát miért kaptak mégis olyan nagy csörömpöléssel a fegyverekhez a tegnapelőtti konferencián? Csak nem akarnak tán a legkedvezőbb víznek, melyet a gondviselés szeszélyes kedvében a malmukra hajtott, gátat emelni és azt ellocsolgatni az ellenfél szeme közé csak azért, hogy bosszantsák?
Hisz ez bolondság volna és végzetes lehetne az országra. Egy obstrukció most, midőn minden higgadtságunkon fordul meg, politikai érettségünkön, és midőn annyit lehet kiaknázni a szituációból, amennyi ügyesség és élelmesség van bennünk. Láncra most a szenvedélyeket, hanem a szenvedélyek helyett az eszünket eresszük ki a helyzet magaslatáig. Egy obstrukció most több lenne, mint taktikai hiba, bűn lenne. Vajon mivel tudnák annak a következményeit védeni a választók előtt?
Csak eggyel lehetne, hogy Luegeréknek akartak örömet okozni. Igen, Luegeréknek! Mert Luegerék várják nagy szívszakadva, hogy majd megmozdul a magyar szélső ellenzék.
Pedig nincs is mi ellen obstruálni, sőt még megmozdulni sem. Ám ha nem áll vissza Ausztriában a normális állapot, amint hogy vissza nem áll többé, akkor május elseje után következik az ellenzék akciója. Akkor helyén van. Senki se kívánhatja az ellenzéktől, hogy mikor programjának egyes fő pontjait megvalósíthatja, csupa merő tapintatosságból hallgasson. De mikor semmit se valósíthat meg, legfeljebb feldöntheti a hadonászásával éppen azt a kosarat, amelyből a mi almáink gurulnak szét, akkor tessék csendesen lenni.
Semmi kilátás arra, hogy Ausztriával föl lehessen még venni valamikor a ma kiejtett fonalat. Soha többé. Az osztrák alkotmányosság betegségei nem ott vannak, ahol Gautsch keresi. Sokkal messzebb. Olyan messze, hogy igen nehéz a forrásukhoz menni. Az ötforintos választási cenzus eresztette be az alkotmányba azokat az elemeket, melyek azt felfordították.
Gautsch tehát nem fogja megtalálni a kibontakozás útját, ha Thun gróf jön utána, ő nem is fogja keresni - az önálló rendezkedés tehát csak rövid idő kérdése. Ám akkor, aztán tessék megcsinálni a számításokat, elővenni a krétát, és félretenni a szóvirágokat, elfelejteni választói beszámolókon éljenekért cserébe mondott programpontokat, csak krétát szabad lesz használni, tisztelt urak és palatáblát, de semmi mást - a nemzet megvárhatja ezt a sáfárjaitól - és ha akkor az sül ki, hogy úgyis megélünk, ha egy kicsit szegényebbül is, mert a morális önérzet szintén ér valamit - meg kell csinálni az önálló vámterületet.
Az alkalom meglesz rá és talán sohase tér vissza többé. Tessék ezt fontolóra venni. De egyebet is. A krétát is. Hadd tanácsoljon a kréta is. Nem kis faktor. Ne tessék a krétát lenézni.
Eötvös Károly ma betévedt a tisztelt Ház folyosójára. Nyilván megérezte, hogy lesz egy szava a szászokhoz. De arra a szóra csak később került sor. Addig a vajda kényelembe helyezkedett a folyosón és nagy szeretettel nézte a Rigó Ferenc pitykés mellényét, amelyet a derék szélbali honatya napról napra jobban tölt be.
Arról a mellényről jutott a vajdának eszébe.
- Te, Feri! Van nekem három híres mellényem. Az Imre hercegé volt mind a három. Az édesanyja varrta, maga a felséges királyné. Az ötvenes években akadt rájuk a veszprémi püspök és nagy költséggel restauráltatta. Akitől én öt pengőért megvettem, az a paraszt, tudja az Isten, hogy jutott az Imre herceg mellényeihez. De hitelesek, minden kifogáson felül hiteles mellények. És hogy eszembe jut, hát megteszem, amit már régen meg akartam tenni. Ajándékba adom őket; egyet a múzeumnak, aki megőrizze, a másik kettőt meg neked adom és Hentallernek.
Rigó meg is köszönte mindjárt az ajándékból a maga részét. Aztán egyébről beszélgettek. Nagykésőn egyszer csak megkérdi:
- Hallod-e, Károly? Hát voltak Imre herceg idejében mellények?
A vajda egy másodpercig hallgatott. A fejét is vakarta. De az nála nem a zavart, csak a gondolkozást jelenti. Aztán megfelelt:
- Hát bizonyosan voltak. Mert hát megvannak. És az Imre hercegéi voltak. Az is bizonyos. Annyit megengedek, hogy nem hívták mellénynek. De pruszliknak sem hívták. Talán mellesnek hívhatták. Úgy gondolom. Hát nem mindegy az?
Szólt és bement a tanácskozás termébe. A kormánypárti képviselők pedig, akik hallgatták, azt a hímet varrták maguknak ezekről a mellényekről, hogy mégse lehet komoly még a harc, míg ilyenek a támadó tábor témái.
Ezen a héten legaktuálisabb a székesfővárosi közügy most fizetik az egyesült, a szétvált és az ismét fuzionált pártok a választási számlákat, melyek testvérek közt is érnek annyit, hogy savanyú arcok vágassanak értük. Mert nincs igaza Cervantesnek: a kövér ember is haragszik néha. Csak haragudjanak hát e kövér urak, kik tűzbe tudnak menni a legkülönbözőbb kültelki problémákért; a számlaügy révén megragadjuk az alkalmat, hogy az adókivető bizottságok ez összeírt atyáit tovább ingereljük. Lucullusi lakomáik végén egy példabeszédet is mondunk nekik, mint Róma gazdag urainak az ősz lantosok egykor. Tehát ide figyeljetek bíborselyem párnáitokról, ti hatalmasok, kik azt mondjátok, hogy a polgári elem legszebb diadala, ha az összes középületek kályháit Ehrlich G. Gusztáv tapasztgatja, s kik azt tagadjátok, hogy Vázsonyi Vilmos nagyobb forradalmár, mint Pártos Béla.
Az assisi nemes ifjúnak, Ferencnek, ki gazdag volt és szép, egy díszes mulatságon így szólt a hercegnő:
- Nézz körül, kedves ifjú és szemléld meg a jelenlevő márkinőket, szentbirodalmi bárókisasszonyokat, nemes leányzókat körülötted. Mind szép és mind fiatal; aranykösöntyűje van valamennyinek és aranynásfája is. (A násfáról még mindig nem derítették ki a historikusok, hogy mire való volt tulajdonképpen.) Mondom, mind szép, mind fiatal, szőni, fonni is tud mind, ha belépsz erkélyszobáikba, sok gyönyörűséget fog látni szemed. Menj el hozzájuk és válassz magadnak feleséget.
Felelé pedig Franciscus, az önostorozó ifjú:
- Én már választottam.
- Kicsodát, fiam?
- La poverta - a szegénységet...
...A nemes ifjúnak, Budapestnek, ki gazdag és szép, az egyesítés alkalmával így szólt a vonatkozó 1873-ik évi törvénycikk:
- Nézz körül, kedves ifjú és szemléld meg a körülötted levő hercegnőket, márkinőket, Bécset, Berlint, Párizst, Turint, Londont, kik mind új ruhában vannak és selyemfátyoluk alól kívánják magukat mutogatni. - Mind szép város és mind fiatal; aranykösöntyűje van valamennyinek és vásárcsarnoka is. Ez olyan, mint a násfa, erről se derítették még ki a tudósok, hogy mire való tulajdonképpen. Mondom, mind szép, mind fiatal, szőni, fonni, gazdálkodni tud mind, ha belépsz csarnokaikba, sok gyönyörűséget fog látni szemed. Menj el hozzájuk és válassz magadnak mintaképet.
Felelé pedig az önostorozó ifjú:
- Én már választottam.
- Kicsodát, fiam?
- Abderát, a gyönyörűségest.
Ez óra óta egyek ők, az ifjú és Abdera. Ti hatalmasok, ti csak hevertek a ti bíborselyem párnáitokon és ti nem tudjátok elválasztani az önostorozó ifjat az agg hölgytől, ki évezredek óta gyönyörködteti a nemzedékeket. Abdera szívja a vérét neki és ti jóllakottan, tehát tehetetlenül szemlélitek az ő gyötrődését. Pedig nektek kezetekben van minden; nektek van felirati jogotok az országgyűléshez, van kerületi választmányotok, van negyvenötös bizottságotok, negyvenhat milliós hiteletek, van pénzetek, posztótok és kétszer annyi polgármesteretek, mint Hamburgnak, úgyszólván külön polgármesteri állományotok van nektek, akkora, mint a spanyol tábornagyok kara és ti, ha ti kibuktattátok Láng Lajost, megválasztottátok Némai Antalt, vagyis nektek pazar választékotok van a tehetségekben is, titeket továbbá komolyan vesz mindenki, aki parcellázni akarja a telkét és még ezenfelül a »Reggeli Újság« is; ti végül nyakára ültetek a lateiner osztálynak, mely nem ér rá a közpályára, mely a parlamentarizmus hanyatlását csak az országgyűlésen óhajtja szemlélni, de nem az új városházán is, ti mindent bírtok, mindent tudtok, még társasjátékot is tudtok játszani, midőn a citadellát átveszitek és a kulcsokat kézről kézre adjátok, ti vagytok szóval, a mi polgári vezetőink és ti az ifjút együtt hagyjátok Abderával.
Erre a szemrehányásra ma új okunk van a szemrehányások ez állandónak ígérkező rovatában. Ugyanis az abderitaságot még az is fokozza, hogy az ifjú apró ajándékokkal igyekszik fönntartani a régi barátságot; minden héten áldozván valamit szerelmének, a hellén leányzónak. Íme, csak hat hétre megyünk vissza és máris a következő hiteles pontokba foglalhatjuk össze e rövid múltidő ajándékait:
1. Rothadt hús expediálása a vágóhídról. Mindenütt megtörténhetik, de az az ajándék Abderának, hogy nem csaptak el senkit sem.
2. Állandó sár az utcán. Decemberben mindenütt megeshetik, de az az ajándék Abderának, hogy ezt már éppenséggel nem akarják odaajándékozni Abderának.
3. A fogyasztási adók reformja. Természetesen nem visszafelé.
Máshol is előfordul, de az az ajándék Abderának, hogy nem Lampl Hugó állt elő a tervvel, hanem a Torontál vármegyei főszámvevő.
4. A Rózsa téri bérkocsi állomás ügye. Ez rendeztetett gyakorlatilag, de elméletileg az az ajándék Abderának, hogy a Rózsa téri bérkocsisoknak most az írott jog (scriptum jus) szerint két székhelyük van. Római pápák ők Avignonban.
5. A vízvezetéki reform. Ezt nem sikerült behozni, de a takarékoskodás azért sikerült, úgyhogy most a vízvezetéket a napnak bizonyos óráiban egyszerűen elzárják az ember elől.
6. A Dohány utcai bútortelep. Akit ezentúl megezekválnak adóért, az ezentúl is fizetni fog az árverés napján, de azért a kettős ajtajú fényezett ebédlőszekrény már össze lesz verve.
7. A marhavásártéri húspénztár. Ez a mai újdonság. A hús ára ismét megdrágult és az a pár krajcárnyi különbözet lesz az apró ajándék Abderának...
Együtt van az ifjú régi szerelmével. Ti nagyok, ti kiváló és okos harmadik rend, ti nem akarjátok elválasztani a kettőt. A háromszáz új bizottsági tagból nem láttunk még megalakulni csak egy harminctagú töredéket sem, amely nyíltan ki merné mondani, hogy ennek a nagy városnak hatszázezer emberét egy botrányos és már-már csak állami segítséggel megrendszabályozható szisztéma nyomja és vezeti, amerre a szél járásának tetszik. A pártvacsorák után, a pártszámlával kezetekben, ti csak haragudjatok, nem adunk hat hetet és ismét alkalmunk lesz arra, hogy friss pontozatokkal kedveskedjünk... Ennyit ér, ha azok a bizonyos pesti toryk restaurációt tartanak.
Kedves szerkesztő bácsi!
Elsőéves gimnazista vagyok, vagyis »bagoly«, ahogy a nagyobb diákok csúfolnak. Még sohase írtam újságba - tehát bűntetlen előéletű vagyok, ahogy a papa szokta mondani, aki albíró a Terézvárosban.
Ma se írnék az újságba, bácsi, minthogy az még nem való nekem, de rövid iskolai pályámon - alig egy negyedév - két olyan titokzatos dolog fordult elő, amit nem tudok felfogni. Azért kérdezem meg a bácsit, mert gondolom, hogy okos ember lehet, minthogy minden szavát kinyomtatják.
Az egyik megfoghatatlan dolog, bácsikám, az, hogy a bibliatörténet szerint az első napon teremté isten a mennyet és a földet és így szólt: »legyen világosság«. És lett világosság - teszi hozzá a biblia. Hát ez eddig jól is lett volna, de tovább valamivel azt mondja a biblia: »a negyedik napon teremté az isten a napot, holdat és csillagokat«. És most lesz már homályossá a dolog. Hogy lehetett mindjárt az első napon világosság, ha a csillagokat, a napot és holdat csak negyednapon teremté az istenke? Sokat töprenkedtem én ezen, s hova tovább mindjobban belezavarodom.
Édesapámtól kérdezősködtem s az így felelt:
- Lehet, hogy az egész bibliát csak a papok gondolták ki és rosszul gondolták ki.
Erre én nagyon megütődtem, megbotránykoztam, mire a papa visszakapált (mindig megijed, ha valami dolgát nem helyeslem).
- Az is lehet, fiam, hogy valami más világító szerszám lehetett arra a három napra.
- De akkor hova lett volna? - tűnődtem.
- Ejh! Hát elsinkófálták a papok.
(Édesapám haragszik a szegény papokra és mindent rájuk kenne.)
Ez az egyik természeti nagy titok, bácsikám. A másik talán még különösebb. A telepátiánál is csodálatosabb, pedig a mama azt mondja, hogy a telepátia valami természetfölötti.
Hát ez úgy van, kérem, tanár úr Börner ránk parancsolt, hogy irkákat vegyünk, amibe a gyakorlatokat írjuk és az írásunkat gyakoroljuk; az irkának, mondá, ennyi és ennyi centiméter szélesnek, ennyi és ennyi centiméter hosszúnak kell lenni, a borítéka pedig sárga legyen, mert ezt így kívánja a rend. Aki nem ilyen irkát hoz, másnap kikap.
Apámat kértem meg, aki meg is ígérte, hogy vesz irkát. Minden délután átjár kártyázgatni a budai barátokhoz. Estefelé hazajött s egy csomagot adott át.
- Megnyúztam a papokat - mondá, a kezeit vígan dörzsölve -, hát te is láss valamit a zsákmányból. Nem egy irkát hoztam, de tízet.
Megnéztem az irkákat s némi aggodalom szállt meg, hogy nem olyanok, mint a tanár úr, mondotta.
- Ejh, ostobaság! - förmedt rám a papa -, a papiros papiros és mihelyt a tinta meglátszik rajta, hát mindegy. Elvittem másnap az iskolába, de Börner tanár úr dühbe jött:
- Hát ilyen irkákat mondtam én neked, te szamár? Takarodj a padba és ha holnap nem hozol szabályszerű irkákat, megtáncoltatom a hátadon ezt a léniát.
S ezzel megfogta összes irkáimat dühösen és összeszaggatta.
Elvörösödtem a szégyentől és reszketve a felindulástól mentem haza - elmesélvén esetemet anyámnak.
Az vigasztalt szegény, megsimogatta a fejemet és minthogy délután elküldték foltozni a cipőmet, más pedig nincs (mert igen szegények vagyunk, bácsika), maga a mama ment ki a boltokba, előírás szerinti irkát venni, kölcsönkérve a szomszédasszonytól (női szabóné) a centimétert.
Ki tudja miért, de mindjárt szepegtem, hogy anyám sem hoz helyes irkát. A centiméterrel ugyan megmérheti, de nem bírtam egyébre gondolni, mint hogy ismét baj lesz. Eszembe jutottak mindenféle történetek vasúti bakterekről, akik színvakságban szenvednek s az égő vörös golyót a lokomotívon kéknek látják. Hátha szegény mamám is színvakságban van és nem ösmeri fel az irka borítékát, melynek okvetlenül sárgának kell lennie, hogy miért kell sárgának lennie, ez valami misztikus, különösen homályos volt előttem.
Anyám, hála Istennek sárga irkát hozott, és a centiméterek szerint, szabályszerűt. Panaszkodott, hogy harminc papírboltban járt, míg ráakadt. No, csakhogy megvan. Örömemben ugráltam, tomboltam, fecsegővé lettem, apámnak is elmondtam a vacsoránál az irka affért, mire ő szótlanul elgondolkozott, végre, szokása szerint, rácsapott az asztalra, és csak annyit mondott:
- Fogadni mernék, hogy az a pernahajder Börner valaha pap volt.
Reggel kevélyen állítottam he az irkával, és hála istennek, nem lehetett megtartani az előadást. Úgyszólván az egész klasszis megbetegedett. A tömeges betegedés okát a nagy diákoktól tudtam meg. Gubacs, az iskolaszolga, romlott sonkát és romlott vajat tett a tegnapi zsemlye-kanapéba, mert az iskolai előírás szerint Gubacstól kell venni a »kanapékat« a tízóraihoz. Egy kanapé hat krajcár. A kisfiúk gyomra képezi a Gubacs domíniumát.
Börner tanár úr dühös volt, amint egyre érkeztek a szolgálók, inasok a jelentésekkel, hogy a Laci beteg, a Feri rosszul van, a Gyurit hideg leli.
- Hát meg vannak ezek a kölykök bolondulva!
Néhányan az okot is meghozták, hogy romlott volt a sonka a kanapékban. A professzor csóválta a fejét: »Mért nem esznek ananászt a paniperdák?« Gubacs az udvart seperte, nagy port vervén fel a fiatal tüdők kárára, közben nagyokat káromkodott.
- Hova lesz a világ, ha ilyen kákabélűek ezek a porontyok. Ebben a korban becsületes ember kölyke a vasat is kell, hogy megeméssze.
Szerencsétlenségemre Börner professzor észrevett és rám támadt:
- Aha, az irka van kezedben?
- Igen, tanár úr.
- Mutasd meg, fráter!
Ránézett és az arca egyszerre szigorúra vonódott, szemeit elfutotta a vér. Idegesen babrált benne ujjaival.
- Marha vagy! - ordított rám. - A margó egy centiméterrel keskenyebb a kellőnél.
S ezzel földhöz vágta az irkát és rátaposott. A cipője sarkával zúzta, szaggatta.
- Medveynél kell venni. Medveynél, hallod-e? Medveynél a Váci körúton. Csak Medveynél vannak a jó irkák. Másnap Medveynél vettük az irkákat és ezek most már jók voltak. Börner professzor mosolygott. »Pompás irkák - dohogta -, fölséges irkák, öröm beléjük írni.«
Később tudtam meg, hogy minden diák Medveynél veszi az irkákat, igaz, hogy drágább egy kicsit, de mikor szabályszerűek és ha csakis a Medvey-féle irkák alkalmasak az írás mesterségének elsajátítására.
Néhány nap múlva még egyebet is tapasztaltam. Kirner tanár úr razziát tartott a ceruzák, palatáblák, tollak és kalamárisok között - és amelyik nem Medveytől volt véve, azt utálattal semmisíté meg, mint valami ragályos, veszedelmes tárgyat. Ah, rettentő erős a tanár úr, úgy tördelte ezeket a ceruzákat, mint egy Herkules.
Én pedig sokáig nem tudtam aludni, éjjel-nappal mindig azon gondolkoztam, hogy miért alkalmasak egyedül a Medvey irkái és ceruzái, valamint palatáblái. Honnan van ez? Milyen megfejthetetlen varázs lehet ezekben?
És valahányszor utam a Medvey-bolt felé vitt, mindig reszketve gondoltam arra az eshetőségre, ha most egyszerre becsuknák a Medvey boltját - mi lenne a jövő nemzedékből? Elbutulna, elfelejtené az írás mesterségét, a régi vadságba és tudatlanságba merülne, mivelhogy írni tanulni csak a Medvey irkákon lehet.
Ebbeli aggályaim azonban eloszlottak később, midőn más városrészekből való fiúkkal ösmerkedtem meg a jégen. Ezeknek a fiúknak más professzoruk van, bácsi, de éppen olyan, mint a mi Börnerünk. Más Gubacsuk, de éppen olyan rossz kanapékat ad a tízóraikra, mint a mienk. És ez az ő Börnerük is azt mondja, hogy csak itt és itt lehet irkát és palatáblát venni, - szóval, azon városnegyedbeli fiúknak is van ilyen varázsboltjuk; de ez nem Medvey - csak éppen olyan, mint Medvey.
Szóval, kedves szerkesztő bácsi, most vagyok csak igazán megzavarodva; mi ez? Hogy van ez? Miért van ez?
Tessék, kérem alásan válaszolni, ha a bácsi tudja. Alázatos szolgája
Nézsay Pista
I. osztályú tanuló.
Szívesen válaszolok, fiacskám. Ami a bibliát illeti, én azt hiszem, hogy azt vakon kell hinni, akármilyen sorrendben lett is csinálva a világ - az isten azt jól megcsinálta. Hanem amit aztán az emberek csináltak hozzá, arról másképp lehetne beszélni. Ők csinálták a pedagógiát, csinálták a pénzt. Mihelyt a pénz meglett, fiacskám, az egy csomó ördögöt szabadított fel, tüstént keletkeztek gsäftek és rebachok. És hát a tanár urak is csak emberek - azért kell a Gubacs kanapéit enni tíz órára és a Medveyék irkáit csepegtetni be tinta-malacokkal. De minthogy az álmot megint az isten mérte az emberekre, éppenséggel nem lehet okolni a kultuszminisztert, ha alszik.
Mikszáth Kálmán.
Macbeth ellen a birhami erdő indult meg; erdő, amelyik nem mozdulhat; Bánffy ellen megindult egy tábor, amelyik nem létezik. A választási csatatér halottjai, a csontok és koponyák. Absentes concludunt.
Igen, a Bánffy fejét kérik az elégedetlenek a kimaradottakért. Kikomponáltatott a harci zászló végleges felirata: »Bánffynak nem szavazzuk meg a provizórium javaslatot, másnak megszavazzuk.«
Hát ez a bosszú - a vendetta. Ez lehet motívum egy rosszul fölépített drámában vagy regényben, de nem lehet komoly politikának iránytűje - pláne, mikor minden mozdulatnál, ami történik, mint uszály húzódik a nemzet jövendő sorsa.
Szeretnénk tudni, mert távozzék helyéből Bánffy? Tessék csak egy helyes okot mondani és mi megkapitulálunk.
Bánffy közel három éve intézi az ország ügyeit és vezette azokat nemcsak a többség, de az egész ország megelégedésére. Egész sora a sikereknek jelzi útját - sohase volt még a nemzetnek annyi pirosbetűs napja - mintha erre az időre visszatekint. Keresztülvitte rázkódtatás nélkül az egyházpolitikai törvényeket. Közel hajlította hozzánk a király szívét. Oly jövőt nyitott a nemzetnek, hogy szinte káprázott tőle a szemünk - s káprázna még most is, ha az obstrukció fölvert pora bele nem hull.
Ezek a nagy vonalak. De igazán nagyok, mint a tejút az égen. A pepecselő apróságokban is hasznos tevékenységet fejtett ki.
S most mégis menjen Bánffy. De hát mért menjen? Azért, mert harminc-negyven embernek ilyen szeszélye támadt? No, hát ilyen okból még egy falusi bakterségnek sem szabad megrendülnie.
Hanem beszéljünk okosan. Tessék úgy építeni fel az érveiket, hogy evidens legyen, miszerint egy más miniszterelnök alatt javul a helyzet - és akkor mi is azt mondjuk: menjen Bánffy, mert személyekhez nem ragaszkodunk. De megfordítva áll a helyzet. Olyan embert, aki alatt nem ez lenne a helyzet, ha a negyven obstruáló akarná, anya nem szült; de olyanokat sokat szült, akik alatt rosszabb lenne a helyzet.
Szerintünk Bánffy távozása most kipótolhatatlan veszteség volna, mert az elért nagy eredmények úgy tűnnek fel nekünk, mint egy gyönyörű kép, amely még csak a kontúrjaiban látszik s az ecset és paletta a Bánffy kezeiben van. Ki mer arról jótállni, hogy úgy ütne-e ki a kép nálanélkül, mint amilyen őáltala lehet?
Hanem aki haragszik, nem kombinál. Kossuthék haragszanak - mert haragudniok kell - természeti törvény az. A föld befagy és kienged. Kossuthék ellenben felforrnak és le nem hűlnek - ők felforrnak és addig forrnak, mint a fazékban a víz, még föl nem lökik a födőt. Menjen Bánffy és punktum. Menjen és menjen. A lepedős kísértetek, a választási csatatéren elhullott lelkek szuggerálják nekik, hogy ő menjen.
És milyen hibájáért menjen? Hát hiszen éppen ez a nehéz. Mert a hiba még nincsen elkövetve - az még csak január 1-én lészen bekövetkezendő. Tudniillik a rendelet. Eddig még ártatlan Bánffy, de már január elsején bűnös lesz. Tehát távozzék! Hadd legyen már arra is eset az annálékban, hogy valaki olyan politikai bűnért ítéltetik el, amit még csak ezután követ el. Az eset igen érdekes és az obstruálók logikája szerint nem kell sokat teketóriázni, a vétség okvetlenül megtörténik, minthogy az teljesen az obstruálók akaratától függ, hogy törvénysértő legyen-e Bánffy vagy nem. Ők pedig azt akarják, hogy az ország törvényei megsértessenek. Ők, a törvényhozók akarják ezt. Mert ürügy kell.
Badeni is ment, Bánffy is menjen. Igaz, hogy Badeni működése a német faj ellen volt irányozva, tehát a német faj megbuktatta, a Bánffy működése pedig minden porcikájában a magyar faj erősítésére volt irányozva s az nagyszerűen sikerült is, de azért a magyar faj megbuktatja, hadd menjen, mert egy kabinetet megbuktatni nagy élvezet és nagy virtus.
Csakhogy ehhez a könnyű észjáráshoz országot is kellene találni, szabólegényekkel benépesített országot. Mert Magyarország komolyabb, érettebb politikailag hogysem ne tudna disztingválni, ha esetleg megjelenik is a rendelet. Magyarország intelligens népeit nem lehet félrevezetni; kiérzi az, mi a miniszteri túlkapás és kiérzi, mi a politikai kényszerűség, s ezért Bánffyt nem fog sikerülni, még a rendeletért se diszkreditálni az ország előtt.
Látták ezt a »fölkelés« tekintélyesebb fejei már és semmi kétség többé, hogy Justhék éppen olyan teljes őszinteséggel keresték a békés kibontakozás útját, mint Széll, Andrássy, Csáky és a Bánffy többi, a parlamenti békék szakmájában jártas jó barátjai.
Azért, mert most méltán féltjük a magyar parlamentarizmust a ragadós osztrák nyavalyától, nem kell túloznunk. Nem kell annyira kétségbeesnünk, mintha a parlament veszedelme azonos volna a haza és a nemzet veszedelmével.
Nem. A parlamentarizmus ma igen nagy és igen szent dolog. De a haza és a nemzet mindig az. Parlamentünk sok századon át nem volt. Hazánk ellenben ezer esztendeje áll s a magyar már mint kész, szervezett nemzet jött ide. A parlamentarizmus politikai forma, melyet megalkotott, de el is ronthat az idő. És még romlása tovatűnte után is, állani s virulni kell a hazának és a nemzetnek. Állani s virulni, mégpedig a magyar államhatalom védelme alatt.
Még tovább megyünk. Szemébe merünk nézni még annak az ez idő szerint távolról sem fenyegető rémképnek is, hogy a magyarság állami hatalma vagy az állami hatalom magyarsága valamikor szintén megszűnhet. A haza és a nemzet még ezt a borzasztó csapást is túlélné. Példa van erre a magunk történetében is. Példa erre Lengyelország s a lengyel nemzet is.
Sőt, hogy rámutassunk, milyen nagy fokozat van még a legnagyobb és legszentebb dolgok értékében is, nem habozunk kimondani, hogy a nemzet mindenek felett való, a hazát sem véve ki. Egy nemzetnek még akkor sem szabad a nagyszerű halál karjába dőlni, ha az a rettenetes végzet érte, hogy a hazája elveszett. A vándorúton, a földönfutók sorsában, akár túl a tengereken, még mindig meg kell maradni a nemzetnek. Hódítani kell neki új hazát, vagy vissza kell neki hódítani a régit-de nemzeti voltát s a küzdést feladnia sohasem szabad.
Mindettől a szörnyűségtől, hála Istennek, mi épp olyan távol vagyunk, mint a világ akármely más, erős, romlatlan, viruló nemzete. Nálunk ma még a parlamentarizmus sincs komolyabb, közvetlen veszedelemben. Mindössze is azt a figyelmeztetést vesszük ki a közelmúlt eseményeiből, hogy vigyázzunk: a mi parlamentarizmusunk sincs csalhatatlanul immunizáló szérummal beoltva ama ragadós nyavalya ellen, melyben az osztrák parlamentarizmus körülbelül kiszenvedett.
A ragadós baj nálunk már mint sokkal könnyebb eset lépett fel. De mégis - és ez gondolkozóba ejti az embert - egyazon embert esztendőben kétszer ijesztett rá nemzetünkre. Két obstrukció egy esztendőben - ez sok! Különösen sok, ha meggondoljuk, hogy egyiknek sem volt a nemzetben gyökere, mert egyiket sem hívta ki valamely nemzetellenes kormánymerénylet.
Pusztán a parlamenti kisebbség pajkos kedvéből eredt mind a kettő. S méghozzá milyen törpe kisebbségéből, különösen a második!
Nem feszegetjük itt, hogy a törpe kisebbségnek igaza volt-e azokban a kérdésekben, melyek alkalmából kedve szottyant az obstrukcióra. Aki ezt feszegetve, a részéről igazságosnak vélt ügyért az obstrukciót helyeselni tudja, az lehet igaz ember, lehet jó hazafi, lehet bölcs politikus és még minden a világon, de a parlamentarizmus barátja nem lehet.
A parlamentarizmus sarktétele, hogy a feltett kérdésekben azok megvitatása után a többség dönt. A kisebbség akarata a többség akarata ellenében sohasem érvényesülhet. A kisebbség a maga igaza felől meggyőzheti a többséget, de ekkor a kisebbség akarata már mint többségi akarat érvényesül.
Lehet, hogy ebben nincs valami ideális igazságosság. Lehet, hogy a szám szerint való többségnek ez a feltétlen joga éppenséggel summa injuria. De lehetetlen, hogy enélkül a parlamentarizmus ellehessen. Annak még csak van értelme, ha feltesszük és elhisszük, hogy az a nemzet akarata, ami a többségé. Arra azonban éppen semmi, még csak fiktív ok sincs, hogy a kisebbség akaratába vessünk ilyen hitet s abban találjunk megnyugvást.
Lehet, hogy ez a parlamenti sarktétel: a többség dönt - nem is egyéb, csak egy expediens. De ez expediens nélkül a parlament nem expediálhat semmit. Enélkül törvényhozási munkára képtelen s a kormányzatot lépten-nyomon zavaró akadék. Egy képtelenség, melyet nemcsak becsben tartani nem lehet, hanem még eltűrni is nehéz.
Persze, akik éppen a kisebbség pártján vannak, azok ilyenkor mindig a többség abszolutizmusa, zsarnoksága ellen szoktak pattogni. Ezek nem veszik észre, hogy a zsarnokságtól, az egyeduralomtól mi sem különbözik jobban, mint az, ha az akarat, mely érvényesül, minél nagyobb többségnek az akarata. Viszont, minél csekélyebb kisebbség képes a többségre erőszakolni a maga akaratát, annál közelebb jutunk az oligarchiához, melyben a kevesek és a despotizmushoz, melyben éppen csak egy ember akarata érvényesül.
Azzal az eggyel ki-ki legyen tisztában, hogy az obstrukció a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyája. Ha ez sokszor ismétlődik, vagy ha felette keményen lép fel, megöli a parlamenteket egyenkint s végül a parlamentarizmust egészen.
A parlamentarizmus halála nem egyforma nagy baj mindenütt. Némely államokra és nemzetekre talán inkább haszon, mint kár. Ausztria németjei például minden nagyobb nemzeti lelkiismeretlenség nélkül tönkretehették azt a parlamentarizmust, mely a szlávoknak szolgáltatta ki Ausztriát. Az osztrák abszolutizmus nem lehet más, mint német, mert osztrák-német maga a dinasztia is. A Nagy-Németországban is a császárnak sokkal nagyszerűbb és németebb nemzeti politikája van, mint a kicsinyes, szűk látkörű, akadékos birodalmi parlamentnek. Ha ez valamiképp kipusztulna is az árnyékvilágból, nagy baja nem esnék Germániának.
Hanem nálunk másképp áll a dolog!
Magyar király most van. Nagyon bölcs, nagyon jó, nagyon magyar király. De magyar dinasztia?
Parlamentünk ellenben, legyen egyébként bármilyen tökéletlen, mindeddig feltétlenül biztosította államunk magyar nemzeti jellegét.
Ezt gondoljuk meg, mielőtt tönkretesszük!
S ha mégis tönkre akarjuk tenni, még idejében okoskodjunk ki helyette valami mást, mely mellett államunk épp olyan magyar és nemzeti lesz, mint amilyen a parlamentarizmus folytán eddig volt.
Egy magas, csontos öregurat lehetett gyakran látni a Hazai takarékpénztárban, ahol mint napibiztos üldögélt, nyájas, de nem minden szatirikus él nélküli mosoly játszadozott piros arcán, melyet rövidre nyírt, őszbe csavarodó gyér szakáll körített.
Keveset beszélt, sokat pipázott, csak ha gyerekek jöttek be az új pedagógiai rendszer szerint takarékpénztári könyvecskéikkel, hogy megtakarított krajcárjukat betegyék, akkor olvadott fel az öregúr egészen, s tiszta, kék szemeiből kikandikált a lélek, az írói lélek.
- No hát, sok pénzt hoztál, fiacskám?
- Nyolc forintot.
- Ejnye, kutyafékom. Mit csinálsz te azzal a sok pénzzel?
- Pónit veszek rajta, ha nagyon sok lesz.
- De hát ahhoz széna is kell, amice, mert a ló eszik is. Vegyél inkább velocipédet. Kinek a fia vagy?
A fickó megmondta. Az öreg természetesen ismerte az apát. Az öregúr mindenkit ismert, mert hiszen az emberek csak két részre oszlanak, adósokra és tőkepénzesekre, s ezeknek a híre mind megfordul a takarékpénztár sorompói mögött.
- Tisztelem az apádat, fiacskám.
- Kit mondjak otthon?
- Mondjad az öreg Pálffy bácsit.
Az öreg Pálffy bácsi pedig senki más nem volt, mint Pálffy Albert regényíró, aki tegnap halt meg nagy csendben, szinte elfelejtve a világtól.
Azon középszerűségek közé tartozott az öregúr, akik legtovább bírják, mint valami nagyobb csillagnak a bolygója. Az üstökösök gyorsan tűnnek le, a kis bolygók vígan pislákolnak tovább. Valaha a Petőfiekkel, Jókaiakkal emlegették egy sorban s tényleg nagy szerepet is játszott akár mint regényíró, akár mint zsurnalista. Élénk, színes és humoros tolla volt.
De az idő, a kisebb írók nagy ellensége, erősen ostromolta, ő nem adta meg magát, dacolt vele: mindig kisebb, egyre kisebb térre szoríttatott, a végén már nem élt, csak a »Budapesti Szemlé«-ben (ott meg mindig a Jókai vetélytársa volt) és a külvárosi antikváriusok könyvjegyzékében. De a szép munkáspálya, melyet befutott, nem volt haszon és dísz nélküli. A hetvenhét éves aggastyán megérdemel a nemzettől egy koszorút.
*
Pálffy Albert 1820-ban született Gyulán, Békés megyében. Debrecenben kezdte az elemi iskolákat, majd Nagybányán és Aradon járt gimnáziumba. 1837-ben kispap lett a Szatmár megyei szemináriumban s ott bevégezte a bölcsészeti tanfolyamot, sőt már a hittanit is, egészen az utolsó év végéig, de az utolsó percben határozta el, hogy nem lép be az egyházi rendbe. Erős kedvvel fordult a jogi pályához s 1842. augusztusban Pestre jött jurátusnak.
Szelleme az akkor uralkodó irányok közt, az új francia irodalom tanulmányozására vonta s első művein nagyon meglátszik ennek nyoma. 1843-ban néhány novellája jelent meg a lapokban, de kevés figyelmet sikerült gerjesztenie. Petőfivel, aki 1844-ben jött fel Pestre, ismeretségbe és csakhamar szoros barátságba lépett. 1845-ben megjelent első kisregénye, a Magyar millionaire, amely sem a közönségnek, sem a kritikának nem tetszett. Később apró, pikáns novellái, melyek a Pesti Divatlapban és az Életképekben jelentek meg, egyre nagyobb figyelmet kezdtek költeni.
1846-ban Pálffy új, kétkötetes regényt írt a Hóra-világból. Fekete könyv volt a címe. Most már nagy figyelmet kezdett ébreszteni. 1847-ben Csengeryék Pesti Hírlapjában az újdonságokat írta elmésen, könnyedén s érdekesen.
Ezt a stílt vitte át 1848-ban, a szabadságharc kezdetén megindított »Március tizenötödike« című kis lapjába is, melynek jeligéül e mondatot választotta: »Nem kell táblabírópolitika.« 1849. elején a kormánnyal együtt a Március is Debrecenbe költözött s itt is határozottan forradalmi politikát űzvén, kemény harcokat vívott a kiegyenlítés felé hajló Esti Lapok-kal. Pestre visszaköltözve, júliusban egy igen heves és szenvedélyes cikket közölt Szemere ellen. Lefoglalták s a szerkesztőt is őrizet alá vették. A kormány ismét elhagyván Pestet, Pálffy is követte Szegedre s Aradra. Ott volt a temesvári csata színhelyén is, de betegen, egy kocsiról nézte a szerenesétlen ütközetet. Lugosra érkezve, nyitva állott előtte az út külföld felé. De nem ment ki, visszafordult és egy ideig Dobsa Lajos apjának birtokán húzódott meg.
Innen Arad megye Szitye nevű falujába ment anyai részről való nagybátyjához, akinek vendégszerető házánál négy esztendőt töltött.
Pestre 1853. február havában tért vissza. Tizenegy napi szabadonlét után haditörvényszék elé idézték s az első kihallgatás után letartóztatták. Öt hónapig volt fogva az Újépületben, hol már 1849-diki dolgokért csak maga volt egyedül. Elítélni nem lehetett, mert egy évvel azelőtt ki volt már mondva, hogy újabb politikai pört az 1849-diki tettekért ne kezdjenek. Tehát csak internálták Csehországba, Budweis városába, ahol két évig s néhány hónapig lakott.
Megszabadulása óta folyvást irodalommal foglalkozott. Két regénye: a »Fejedelem keresztleánya« Erdély történeteiből és az »Atyai ház« a társadalomból nevezetes emelkedést mutattak a regényírói pályán. A Kisfaludy-társaság érdemeit méltányolva, tagjai közé sorozta.
Nagy újságírói tevékenységet fejtett ki és igen éles hangon írta vezércikkelyeit. De 1875-ben már teljesen abbahagyta a publicisztikát és kizárólag szépirodalommal foglalkozott. Ismertebb regényei: Esztike-kisasszony professzora, Egy mérnök regénye, Anya és grófné, Ne hallja hírét az anyjának, Egy leány, mint özvegyasszony, A Dabóczy-család. A régi Magyarország utolsó éveiből. Ezeknek egy részét Gyulai Pál buzdítására írta. 1884-ben az Akadémia is tagjául választotta az elhunyt költőt, aki az utóbbi években teljes visszavonultságban és meghasonlásban élt.
Az eltűntek
[jan. 14.]
Aki a képviselőházba jár, az bízvást esküt mer tenni róla, hogy a Szilágyi Dezső elnöki kijelentéseire, amint mondani szokták: »mérget lehet venni«. Ha Szilágyi például így szólna:
- Most a közönség karzatán ülő Zichy Nándor gróf urat illeti a szó...
Hát akkor Zichy Nándor boldog lenne és senki se tartaná különösnek, ha ott megszólalna. Annál kevésbé, mert az elnöki kijelentések ellen nincs apelláta. Sőt, ha délelőtt 11 órakor kijelentené:
- Az idő előrehaladván, az ülést bezárom.
Kukkanni se merne senki, mert ha Szilágyi azt mondja, hogy az idő előrehaladt, akkor Szilágyinak igaza van.
E tények tudatában most nagy az öröm, hogy a pontos elnöknek egy olyan kijelentését horgászhatták ki, mely lecáfolta a csalhatatlanságot.
Ennek a fölfedezésnek előzményei a következők:
A t. Ház hétfői ülésének vége felé Szilágyi tudniillik így szólott:
- Következik a számvizsgáló-bizottság jelentése.
Ezzel, re bene gesta, az elnöki szék karjára támaszkodva... a jelentést akarta hallani.
Az előadói pódium azonban olyan sajátságosan makacs, hogy csak akkor referál, ha valaki áll rajta. Másképpen nem. Még ha Szilágyi akarja, sőt ha az erőszakos kormány, akitől minden furfang kitelik, de még a csöngettyű parancsára sem beszél, kivéve, hogy ha rajta van az, akit előadónak hívnak. Ámbátor az ilyen kisebbszerű jelentések előadóit nemigen hallgatják, Szilágyi Dezső mégis észrevette pár perc múlva, hogy nem hall semmit.
Már Madarász bátyánk is hallgatózott:
- Ej, ej - dünnyögött az öreg -, úgy látszik, mintha nem beszélne ott Bausznern.
- Előadónak kell lenni - követelődzött Polónyi.
- Úgy van! - felelt Szilágyi. - De ha nincs?
- Előadót! Bausznern Guidót!
Tűvé tették a Házat, minden bokrot, a fiókokat, a karzatokat, a folyosókat. Papp Géza elég kicsi, mégis megtalálták; Kubik Béla elég nagy, mégsem veszett el, hanem Bausznern Guidó nincs sehol...
- Tehát majd holnap! - biztatta a hasztalan kutatókat Szilágyi. - Remélem, itt lesz az előadó úr s akkor tárgyaljuk a jelentést.
Valóban, másnap már a kora reggeli órákban megjelent Bausznern Guidó.
Élénk örömmel üdvözölték. Szólott néhány szót és a jelentést elfogadták.
- Igazán derék ember ez a Bausznern - mondták most a jobbpárton -, ő ilyen kicsiségekért megkerül láthatni, hogy becses a jelenléte.
Egyebet senki sem akart konstatálni. Csak azt tessék megjegyezni - vélték hívei -, hogy az előadó nem olyan, mint egy automata, aki akkor beszél, amikor akarják, még ha senki sem hallgat is rá, hanem akkor beszél, amikor - ő akar.
Kívüle azonban még egy eltűnt került meg: Meszlényi Lajos.
A Kolozsvári-Kiss István megjelenését, amióta képviselő, nem veszik biztosabbra mindennap, mint az elmaradhatlan Meszlényi Lajosét, kit különösen Kossuthék vártak, minthogy a halasi követ belépése, a Brázay szűzbeszéde és Meszlénynek, mint hivatalosan Kossuth-párti képviselőnek megjelenése, hármas ünnep lett volna a Helfyék oldalán.
Kolozsváry-Kiss István eljött, Brázay beszélt; de Meszlényi még délután egy órakor sem jelent meg és az ülést be kellett zárni anélkül, hogy a Ház naplójában a Meszlényi szellemes közbeszólásai közül csak egyet is jegyezhettek volna.
Annál nagyobb öröm volt, amikor egyszerre három óriási piros szegfű jelent meg. Az olvasó bizonyosan azt hiszi, hogy egy Meszlényi helyett három jött. Nem. Hanem az tény, hogy egy Meszlényi Lajos jött három szegfűvel.
- Hol voltál, Lulu, kedves aranyos Lulu, valami bajod esett tegnap? - így becézgették.
- Nem - felelt Meszlényi mosolyogva -, csak a farsang meg a bálok.
Az olvasó most megint tévedésben leledzik, midőn azt gondolja, hogy Meszlényi Lajos azért hiányzott, mert valamelyik bálban volt.
Hanem a tény az, hogy a farsangi bálokra a virágboltokban mind eladták a piros szegfűket és erre a napra még frissek nem nyíltak. Meszlényi Lajos tehát nem jöhetett a Házba, mert:
1. vagy diszkvalifikációnak gondolta, hogy szegfű nélkül jelenjék meg,
2. vagy pedig eljött, de nem lévén a kabátján piros szegfű, a portás nem bocsátotta be.
Minélfogva igen célszerű lesz a következő törvényjavaslat előterjesztése:
A virágkereskedőknek meghagyatik, hogy a legnagyobb kereslet dacára egy piros szegfűt mindennap visszatartsanak a Meszlényi Lajos részére.
E törvényjavaslat híján Meszlényi csak a három szegfűvel szerezhetett némi elégtételt a farsang virágpusztító démonjai fölött.
Az eltávozott kaszárnya
Körmendről egy tíz tagú deputáció jelent meg a Ház folyosóján. Szép frakkok és fényes ingmellek meg fehér nyakkendők és kesztyűk csillogtak. Az arcokon lelkesedés és tréma.
Sokat várakoztak a miniszter szoba előtt.
- Wlassics még nincs itt - mondták.
- Hát várjunk még!
Vártak is türelmesen.
Fél tizenkettőkor végre befelé indultak audienciára.
- Miben járnak, uraim? - kérdezte egy riporter. - Mit kérnek?
- Iskolát és kaszárnyát! - felelték azok önérzetesen.
- Ihun la! - szólt most az egyik -, a kaszárnya már megy.
Valóban, amíg az iskolára lestek, a kaszárnyát elszalasztották, mert Fejérváry Géza báró megunta a várakozást, vette a télikabátját és nyugodtan eltávozott.
Ez okból a frakkokat még egyszer föl kell venni és külön kérni a kaszárnyát, aminthogy a kettő egy suba alatt nem is fér el.
Az elvek a hadon
Egy tanügyi csinos nénike pedig audienciát kért Wlassicstól.
Papp Géza bevezette.
- Kegyelmes uram - szólt őnagysága -, pártfogásába ajánlom a női kézimunkákra vonatkozó elveimet.
- Hol vannak az elvek? - kérdezte nyájasan a miniszter.
- Ebben a díszműben le vannak mind írva - volt a felelet.
Ekkor vette azonban észre, hogy az elveket tartalmazó díszművet künn felejtette a padon.
Roppant zavarodott lett.
A miniszter azonban udvarias:
- Nem baj - szólt -, majd megkapom az elveket később.
- De behozom...
- Ne tessék fáradni, én ráérek.
Az audiencia ezzel véget ért. Papp Géza azonban udvariasan helyrekorrigálta a hibát és később átadta a miniszternek a padon felejtett elveket.
Az olcsó haza áruba bocsátása
Ma már az elemi iskolában is tudják, hogy a haza arra való, hogy eladják. Régebben is elárulták a hazát, későbben is és a mostani korszak se jobb a többinél. A haza áruba bocsátásával a mohácsi vész előtt is éppúgy foglalkoztak, sőt már Aba Sámuel, a szelíd, is alkudozott rá a pogányokkal, nem is szólva arról, hogy Ulászlótól kezdve (aki a mészárosnál nehány kiló húsért zálogosította el a haza egyes részeit) Rinder Györgyig milyen sokan foglalkoztak ipari engedély nélkül a szegény magyar haza áruba bocsátásával.
Magyarország legújabb korának történetírói azonban mindenesetre megállapodhatnak abban, hogy 1867-től kezdve a közönséges kormány szerzett privilégiumot a magyar haza árulására. Szinte csodálkozni lehetne rajta, hogy az ezer év óta forgalomban lévő hazából, melyet azóta folyton árusítottak, még maradt valami eladni való.
E csodálkozásának kifejezést is adott ma egy folyosói politikus Polónyi Géza előtt, aki a passzivitás elvénél fogva csak a folyosón hirdethette, hogy a kvótával a hazát a közösügyes istennyila (ti. a kormány) eladja.
- Azt hiszem - szólt ő Polónyihoz -, hogy az előrehaladt idény miatt most a kormány mérsékelt áron bocsátja áruba a hazát...
- Talán mint az olcsó marhasót?
- Olyasvalami.
- Nagyon régi, kérem, a haza, és az állott portékának nincs jó ára. Egyáltalában csodálkozom, hogy legkisebb ára is van.
Polónyi megvakarta a fületövét s kevés vártatva kész volt a fölvilágosítással:
- Úgy van - szólott -, a haza már valóban nem kapható. Igen olcsó ára van, de már el van adva. A hazának már csak árfolyama van és már csak szállítják schlussra!...
- Óóóh-óóh - csodálkozott Szőts Pál -, egy kerületre valót sem lehet venni belőle.
- Nem - felelt szigorúan Polónyi -, az utolsó darabot is Ráth Péter vette ki bérbe. Mert, ismétlem, a hazát Bécsben jegyzik...
- És mi az árfolyama?
- Azt majd megmondom a kvótánál, kérem. Addig passzív vagyok.
Mindenki jót nevetett a Polónyi gondoskodásán és mindenki úgy vélte:
- Ez a Polónyi egészen jó vicceket mond, ha nem bent beszél.
Csak az arra haladó Arányi Miksa, a legújabb pénzügyi kapacitás, vette komolyan a haza jegyzéséről szóló dolgot s hirtelen jelentette Szilágyinak, ki barátságosan üdvözölte.
- A kvótánál - szeretett elnököm -, én ismét beszélni fogok.
Az elnök nem értette teljesen ezt a bejelentést. Arányi azonban rejtélyesen mosolygott, így gondolkozván:
- Majd lenyomom a haza árát és veszek belőle - Amerikának.
Dal a fényűzésről
[jan.l6.]
A t. Ház karzatán ragyogó szép selyemruhákra, drága kalapokra, az ékszerekre, melyek fönt is az asszonyok csatjain és a bájos keblek fölött, de lent is a törvényhozók kezén, mellényén, nyakkendőjén csillogtak: rossz nap járt ma. A pompás ruhákkal, pazar költségű divatmunkákkal pirulva húzódtak félre és a sok gyűrűvel ékeskedő új törvényhozók hirtelen a pad alá rejtették a kezüket, mint mikor az elemi iskolában a tanító bácsi keresi, hogy kinek tentás az ujja. Páder Rezső, a néppárti pap se merné most föltartani az ujját se numero ájnszra, se numero cvájra, mint tegnap, és a jobboldalon a kabinet félénkebb hívei ijedten gombolták össze kabátjaikat arany óraláncaik fölött, hogy azok ne látszódjanak. Sőt mintha az operettbeli dallam szállna át suttogva azok között, kik hölgyszeszélynek áldoznak:
- Tilos az asszony, tilos az asszony...
A kártyások közt pedig:
- Tilos a kártya...
A sportsmanek:
- Tilos a ló...
A duhajok:
- Tilos a bor, tilos a tánc...
És tovább:
- Tilos a frakk... tilos a lakk... tilos a klakk...
Mi történt? Mi indította egyszerre a puritánság és krisztusi egyszerűség szellemét a jóban, gazdagságban dúslakodó t. Házra, párt- és rangkülönbség nélkül? Hogy még akik nem is tagjai a törvényhozó testületnek, azok is pirulnak és miként ha böjti prédikációt hallgatnának, bűnbánattal magukba szállanak?
Farsang van, hát ennek a hangulatnak, mely inkább hamvazó szerdára illenék, fontos oka kell hogy legyen.
A fontos ok pedig a Lukács László beszédében rejlik... Halljuk csak! A száraz számokkal bajlódó pénzügyminiszter imhol kiemelkedett a költségvetési számok közül és a magyar társadalom dolgaiba avatkozott.
- Mi az oka, hogy a megélhetés nehézségei miatt panaszkodnak az országban? - kérdi a miniszter.
- Nem a kamatláb, nem a föld, nem az adó - feleli maga -, hanem az az oka, hogy az egyéni igények minden mértéket meghaladólag emelkedtek, hogy a fényűzés oly mértéket öltött, mely sem az egyének társadalmi pozíciójával, sem vagyoni viszonyaival arányban nincs. Ez az, ami az embereket sok esetben elégedetlenné teszi sorsukkal. Ez oly társadalmi baj, melyen a kormány sajnálkozhatik, melyet meg is róhat, de melynek korlátozása vagy megszüntetése nem áll hatalmában.
Ezek a kijelentések homályosították el a t. Ház jókedvű képét és okozták a pénteki hangulatot. Nagy csoda, hogy az álló karzatról szocialista hajlandóságú publikum nem szalad le az eldugdosott drágaságokért, de hogy a báli divatárusok nem szívesen fogják olvasni a pénzügyminiszter beszédét, az bizonyos.
Csak egy ember volt a Házban, akinek föltétlenül igazságot szolgáltatott a pénzügyminiszter. Ez az egy: Polczner Jenő.
- Lássátok -, szólott - én soha keményített inget, soha hiábavaló nyakkendőt nem viselek, ennélfogva sem gyémánt inggombom, sem drága nyakkendőm nincs. Óraláncom sincs. Egy ugyanazon bő fekete ruhában járok és a lapok mégis viccelődnek emiatt...
- Polcznernek igaza van - rebegték a bűnbánók.
- Én - folytatta nekilelkesedve Polczner - holnap már cipőt se húzok!...
- Hó! hó! - zúgott ellene a saját pártja. - Ne tedd ezt, édes Polczner Jenő!
- Na, miért ne?
- Hát, mert ne feledd, hogy te ellenzéki vagy s nem lehetsz egy nézeten a miniszterrel.
- Persze, persze...
Polczner elgondolkozott. Ilyenformán nem lehetetlen, hogy a miniszter beszéde folytán az egyetlen egyszerű megjelenésű Polczner is, csupa ellenzéki politika miatt, holnap már nyakkendővel, keményített ingben, ékszerekkel és divatos öltözetben jelenik meg a t. Házban.
A menyasszony rücskei
A jóízű beszédű Mócsy Antal pedig pikáns anekdotát mondott el a cigánylegényről és az ő menyasszonyáról. A cigánylegények dolga persze igen kedves téma a Rigó Jancsi szerencséje óta és amikor Mócsy az anekdota textusát bejelentette, a borsos viccek kedvelői már csettintgettek és biztatták:
- Halljuk! Halljuk!
Mócsy a menyasszonyra nézve rögtön lehűtötte a várakozást, szólván:
- A cigánylegény menyasszonya ripacsos volt...
- Óh, óh! - szörnyűködtek a jobboldalon. - Szegény legény, szegény cigánylegény!...
- Bizony, bizony - folytatta Mócsy -, derék szál legény volt a cigánylegény vőlegény, a menyasszony azonban igen himlőhelyes. Így mentek a plébánoshoz.
Páder Rezső hirtelen Mócsy mellé ült.
- Hahaha! - kacagtak a jobboldalon. - A plébános!
- Vigyázz, kérlek - súgta Páder -, hogy mit mondasz a plébánosról!
Mócsy rendületlenül folytatta:
- Hallod-e - szólott a cigánylegényhez a plébános -, a házasságot egész életre kell kötni. Szereted te ezt a menyasszonyt, tiszta szívedből, igazán?
- Szeretem! - felelt a legény.
- Hát nem látod, mennyi gödör és ripacs ékteleníti az ő orcáját?
- Én nem látom - feleli a legény -, és ha a főtisztelendő plébános úr szintén az én szememmel nézné, szintén nem látná.
A rengeteg derültségben így fejezte be Mócsy az anekdotát:
- Arányi t. képviselőtársam is szerelmes szemekkel néz, és egy jól megtermett erős menyasszonyt lát, és nem látja a gödröket!...
- Hisz erre a plébános úr is azt mondja, hogy jó! - kiáltott át valaki a jobboldalról.
...A közönség karzatán egy úrinő így szólott leányához:
- Menjünk haza, gyermekem, ezt nem való hallgatni neked!...
- De hiszen - felelt vissza a leányzó - a mama nem érti ezt, hisz az a bácsi nem afféléről beszél, hanem az 1897-iki költségvetésről.
- Ez a hét jól kezdődik! - mondta a mai ülés elején egy szélbali képviselő, akit Rátkay Lászlónak hívnak s úgy látszik, jóslási tehetsége többet ér, mint a színműírói.
Mert a mai ülés igazán a ritkaságok közé tartozik. Amolyan magyar parlamenti specialitás az új ülésszak új pártjának közreműködése mellett. Koncert a zsoltárok segítségével, a Morzsányi csúf mandátumáról való lemondásának bejelentése, aztán három összeférhetetlenségi eset elhelyezése, közbe pedig egy beszéd. Egy beszéd, kedves olvasó, amilyet te álmodban sem hallasz és amit belépti díjakkal lehetne értékessé tenni: Kálmán Károly szónokolt ma három órányi időig. Ez a gyönyörűhangú pap, aki minden szót külön hangejtéssel mond ki, és külön testmozdulatokkal és mimikával kísér, ma még rejtély marad a parlamenti elmék vizsgálója előtt. Miféle agy az, melynek gondolatai úgy szétágaznak, széttöredeznek, hogy egy ép egészet belőlük kihozni képtelenség?
- Tessék elhinni - véleményezi egy jóakarója -, van annak esze, csak tetteti magát.
De három óra hosszant beszélni összefüggés nélkül egy parlamentben, erre bohóc nem képes. Ő a nagyobbik rész véleménye szerint, azt hiszi magáról, hogy roppant okosakat mond és hogy az ő kötelessége lekapacitálni az egész t. Házat és áttéríteni a kereszténykatolikus hitre, részint pedig a néppártra. Szentül hiszi, hogy apostoli küldetése van s ő került a bolondok gyülekezetébe, a feje fölött pedig fényes glória, mely előtt előbb-utóbb meghajolnak. Csak szigorúan kell velük bánni és minden szentséget a fejükhöz vágni, mert a szentség nem törik el, hanem a fej igen, különösen pedig a főfejek.
A karzaton egy sereg virágkalapú és tavaszi divatba öltözködő kecses női alak mosolyog. Egy-egy köztük lehunyja a szemét és úgy hallgatja a pap csengő-bongó muzsikás édes hangját, amibe belezúg becsmérlő nevetés, kötekedő hang:
- Ej, de rosszak itt az emberek - gondolják a kegyes szívűek -, nem engedik nyugton beszélni ama temperamentumos szent lovagot.
Kálmán Károlynak is felvetődik egyszer (a provízióról kezdett mondata közben) a tekintete a hölgyek sorára. Ezen mondatot tehát rögtön abbahagyja, és szól ekképpen:
- Az álladalom kormány miképp bánik az egyházzal, melynek létét tisztelő köszönettel kellene, hogy megköszönje? Avagy szóljak a férfi és a nő közt lévő viszonyról?
- Szóljon! - bíztatták hamisan.
- Hát a férfi nem azért vesz feleséget, hogy aztán eldobja, mint egy kifacsart citromot használat után. Hanem azért vesz feleséget, hogy vele...
- Éljen! Éljen! - kiáltották feléje a jobboldalról, attól tartva, hogy a szent ajkakat valami csúfszó hagyja el.
- Vele szenvedjen egész életen át! - vágta ki a lemondás bús hangján Kálmán Károly és jobb kezével a levegőben sík vonalakat rajzolt.
Az asszonyi kalapok elégedetlenül rázódtak meg.
- Mást! - intette Mócsy Antal.
- Mást mondhatok! - folytatta. - Ki tud egy miniszterelnökről, aki református volt és mégis elment Rómába?
- A nők szoktak Rómába menni! - szolgált fölvilágosításokkal Zichy Jenő gróf.
- Azonban mégis elment! - makacskodott a szónok. - Azonban beszélhetek a próféciákról; beszéljek?
- Beszéljen!
- Tehát beszélek.
Ilyen módon csapongott jobbra, balra, erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken, zsoltáron és minden nagy szellemeken át fáradhatlanul.
Ezalatt az egész Ház azon érdeklődött, hogy meddig bírja. Lehetetlen követni a fantáziáját. Egy kijelentése azonban megragadta a figyelmet és általános rémületet keltett.
- A közbeszólásoknak tulajdonítsák, hogyha beszédem hosszúra nyúlik és nem egy-két-három óráig beszélek, hanem tovább... tovább... a Rosenberg Gyula úr politikai életének legvégső határáig!
E fenyegetésekre a közbeszólások elhallgattak. Hátha bevégzi?
A félórák azonban egymás után múltak, tizenkét óra is elmúlt, Kálmán Károly azonban még folyton beszélt. Ekkor mentő gondolat támadt a jobboldalon. Nehányan egy kis táblát készítettek, s rá plakátszerűen e szavakat írták:
ROSENBERG GYULA e pillanatban lemondott mandátumáról
Ilyenformán akarták figyelmeztetni Kálmán Károlyt ígéretére. Nem használt semmit, ő csak beszélt. A folyosón Lits Gyula fogadott, hogy elhallgattatja. Egy üveg pezsgő az ára.
Bement aztán s odaült Kálmán elé s minden mondata után a fülébe súgta:
- Zichy Nándor gróf az elfogadó teremben vár!
Ekkor látszott a szónokon az erőlködés, hogy be akarja fejezni a beszédet, de nem képes. Az akaratereje nem tudja megkötni a fantáziája szárnyalását. Végre eszébe jutott, hogy papírjai között le van írva a beszéd vége. Diadalmasan ragadta föl és lelkesen kiáltotta:
- Éljen a keresztény Magyarország! Pusztuljon a kormány vagy vesszen meg!
A jobboldal, jól tessék megérteni, a jobboldal tapsolt. - Bár minden néppárti szónok ilyen volna! Szívesen tapsolnánk!
Jobbat kívánni nem is lehet. Kálmán Károly a megtestesült nevetségesség, mely megöli a néppártot.
Lits Gyula elvesztette az üveg pezsgőt, de a folyosón már nem is beszéltek Kálmán Károly szónoklatáról. A szenzáció vette át itt birodalmát. A Tisza István gróf, Hieronymi Károly és Enyedi Lukács ellen beadott összeférhetlenségi bejelentés, továbbá Tisza István grófnak afférje, mely egy hírlapi támadás következtében keletkezett; az összeférhetlenségi bizottság mai ülése... mind bő tápot adtak a tereferének, úgyhogy akik a parlamenti szenzációkat kedvelik, bízvást csatlakozhattak Rátkay László meghatározásához
- Ez a hét jól kezdődik!
A Múzeum körúton egy kávéházba, ahol ellenzéki képviselők szoktak újságot olvasni, Polczner Jenő, a szegedi nyakkendőtlen képviselő, nagy sietséggel vezette be ma délelőtt tizenegy óra előtt tíz perccel három nőrokonát.
A hölgyek, mint általában, akik a főváros érdekességeit igen szeretik, kényelemmel helyezkedtek el és nekiestek a kávénak meg csokoládénak. Polcznert pedig biztatták:
- Csak jó helyet, jó helyet keressen! Ha lehet, sárga jegyet.
Ellenben Polczner igen sietett:
- Ne beszéljünk sokat - mondta -, hanem igyekezzünk. Hamar igyátok meg és rögtön, egy minutum alatt, gyertek utánam a Ház elé, én addig kihozom a jegyeket! De gyorsan, egy fél percet se késsetek.
És Polczner Jenő úgy száguldott át hosszú fekete kabátjának lobogó szárnyaival és keményítetlen fehér ingével, melyet a szél megduzzasztott, mint egy fellegfoszlány, a Múzeum körúton át a Sándor utcába. A háznagy a mai ülésre szóló összes jegyeket készséggel bocsátotta rendelkezésre.
A hölgyek ezalatt a kávéházban tanakodtak az erős siettetés miatt.
- Vajon miért akarja Jenő bácsi, hogy pontban tizenegy órakor ott legyünk?
- Hisz még a képviselők is késnek néha egy egész órát.
- Oh - igyekezett eltalálni a dolgok nyitját a legifjabb -, bizonyosan meg akar lepni bennünket Jenő bácsi. Beszédet fog mondani mindjárt az ülés elején, s azt akarja, hogy halljuk!
- Ez lesz! Ez az igaz! - vélték most mind a hárman egyszerre s a kávé meg csokoládé legjavát otthagyták és a sietség izgalmával igyekeztek a Ház elé.
A Ház előtt Polczner várta őket és rohamlépésekben vezette föl a hölgykarzatra.
- Siessünk - mondta -, nagyon siessünk, mert különben mindennek vége!
- Ahán! - tekintgettek rá hamiskásan - neki le kell mennie, hogy beszélhessen.
...Mikor azonban a karzaton voltak, észrevették, hogy magukra vannak. Semmiség. Ilyen ez a Pest, az újságokat tele lármázzák, hogy mennyi elegáns szép toalettet lehet látni a képviselőház karzatán, alant meg mennyi jó viccet és érdekes sikamlósságokat mondanak. Mikor pedig az ember eljön, hát nem lát még egy világos újdivatú selyemruhát sem! Vagy talán korán jöttünk?
Valóban azt hihették, hogy korán jöttek, mert alulról csak halk zsongás hallatszott föl. Az ülésteremben összevissza jártak-keltek, beszélgettek a képviselők.
- Még nem kezdődött meg az ülés? - vélték teljes bizonyossággal fönn.
Az elkerülte a figyelmüket, hogy az elnöki emelvényen Szilágyi Dezső két percenkint így szólott:
- Tehát elfogadja a Ház? Tehát kimondom a határozatot, hogy a Ház elfogadta.
Ez a kijelentés pedig összesen háromszor történt. Először akkor, amikor Esterházy Kálmán gróf jegyző a költségvetési törvényjavaslatot harmadszori fölolvasásban terjesztette elő, másodszor, amikor az állami számvevőszéknek 1896. év III. negyedére vonatkozó jelentését ismertette Mayer Károly előadó; harmadszor pedig amikor ugyancsak ő a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt az 1894-ik évre eszközölt leszámolásról szóló jelentést ismertette.
Mindez hat percig tartott. A hetedik percben Szilágyi Dezső elnök megállapította a holnapi napirendet, melyre fölvették a kvóta-bizottság megválasztását, nehány vicinális vasutat és számvevőszéki jelentést. Ekkor az általános zsongásban az elnök egy nagyot csengetett, hogy ettül rögtön csend is lett. Aztán így szólott igen hangosan:
- A holnapi ülés tíz órakor kezdődik! Ezt tessék megjegyezni.
- Megjegyezzük! Helyes! - kiáltották alulról. A karzatiak most figyelni kezdtek:
Ez a csöngetés azt jelenti, hogy most kezdődik az ülés.
- Dehogy a'! - véli a másik. - Hisz most mondja, hogy a holnapi ülés kezdődik tíz [...]
- T. Ház! Igen röviden, minden kommentár nélkül fogom fölolvasni interpellációmat. Kommentár nélkül azért, mert a t. pénzügyminiszter úrnak múltkori válasza, de az események egész láncolata meggyőzött bennünket arról, hogy olyan visszaélések ellen, amelyek a pártérdek fedezete és védelme alatt történnek, minden kapacitáció hiábavaló kísérlet. A nagyközönségre nézve pedig kommentárra nincs szükség, mert esetről esetre és alkalomról alkalomra föl fogjuk hozni és a Ház elé fogjuk terjeszteni a tényeket és azok maguk minden kommentár nélkül elegendő módon kapacitálni fogják a közvéleményt. Interpellációm a következő:
Miután rövid idővel a resicai katasztrófa és az aninai sztrájk után, melyek száznál több emberéletbe kerültek, ugyancsak az osztrák-magyar államvasút társaság Krassó-Szörény megyei vállalataiban, nevezetesen tegnapelőtt Oravicán explozió folytán öt ember életét vesztette, többen életveszélyesen, mások többé-kevésbé súlyosan megsebesültek, kérdem a t. miniszter urat, hajlandó-e a vizsgálat eredményét ezen interpellációra adandó érdemleges válasz alakjában a t. Ház elé terjeszteni? (Helyeslés balfelől.)
Az elnök ekkor így szólt:
- Az interpelláció közöltetni fog a pénzügyminiszterrel.
Erre aztán mindenki fölkelt és elment.
Polczner Jenő ugyancsak integet fölfelé a hölgyeknek:
- Na, menjünk már, menjünk!
Mit tehettek mást, fölszedelőztek és elmentek. A szegedi képviselő büszkén vezette őket a Múzeum körút fölszedegetett kövezetének barikádjain át. Ők azonban nem voltak megelégedve.
- Mi el sem hinnők - mondogatták -, hogy ma volt ülés az országházban, ha Jenő bácsi nem mondaná! Mert Asbóth János ugyan szép férfiú, de igen keveset beszélt.
Polczner azonban megnyugtatta a hölgyeket, hogy csakugyan ülésben voltak a t. Házban, és azért is siettette volt őket, mert az ilyen nagyon rövid ülésről igen könnyű lekésni.
A kávéház előtt mégis sóhajtottak:
- Nagy kár volt itthagyni a jó csokoládét!
- A csokoládé - vélte Polczner diplomatikusan - valóban többet ér, mint a t. Ház.
Amikor Szilágyi Dezső elnök tegnap erősen hangsúlyozta, hogy a mai ülés tíz órakor kezdődik: mindenki tisztában volt azzal, hogy dacára a napirend szűk voltának, ez az ülés fontos lesz. Mára várták tudniillik az összeférhetlenségi bizottságnak a Benke-Tolnay-Neuman-Sámuel ügyekre vonatkozó ítéletének bejelentését.
Megtörtént az is, hogy még jóval tíz óra előtt telve volt a folyosó érdeklődő képviselőkkel, kik erősen várták, hogy az emeleten ülésező összeférhetlenségi bizottság bevégezze munkálatát s azt a képviselőház mai ülésén előterjeszthesse.
Az előterjesztés esetére az ellenzéki pártok tudvalévőleg mindenáron zivataros ülést akartak csinálni és kifogásolni a bizottság ítéletét, mely különben a házszabályok szerint tudomásul veendő. Justh Gyula is, Polónyi Géza is erősen készülődött.
A nevezetes csoportozatok, melyek a parlamenti élet izgalmasságát jelzik, föl-föltűntek a folyosókon, ahol különösen a kormányférfiakat vették körül jobbfelől, míg a balon a néppárti Kálmán Károly és az Ugron-párti Várossy Gyula gesztikulált, valamely újabb összeférhetlenségi kifogásokat keresgélve.
Eközben az idő folyton telt. Tíz óra is elérkezett, de az emeleti tanácskozóterem ajtaja még becsukódottan maradt. Szilágyi elnöknek is tanácskozása volt. És az ellenzéki oldalon abban reménykedtek, hogyha az ülés megnyitása húzódik-halasztódik talán megegyezésre juthat a bizottság az előterjesztés dolgában, és »minden pillanatban« bíztak. Szilágyi elnök azonban nem tanakodott sokáig és fél tizenegy óra tájban maga mellé vette a jegyzői kart és az ülést megnyitotta.
A jelentések közt csakugyan nem terjesztették elő az összeférhetlenségi bizottságét. Az elnök Debrecen város kérvényét mutatta be a magyar görögkatolikus püspökség fölállítása dolgában és a függőben levő interpellációk jegyzékét.
Az előterjesztés után mégiscsak szó került a Házban összeférhetlenségről.
Kálmán Károly tett bejelentést a következő szavakkal:
- Tisztelt Ház! Gróf Tisza István képviselő úrnak ama kijelentése érteményében, hogy ha Kálmán összeférhetlenséget lát, lépjen föl nyíltan bejelentésével, tudomásomra jutván utólag Rosenberg Gyula képviselő úrnak összeférhetlenségi esete, ezennel van szerencsém azt bejelenteni.
A bejelentés nyomán egy kis mozgás és zsibongás keletkezett, miközben az elnök következőleg enunciálta a határozatot:
- Az eset a szabályok értelmében az összeférhetlenségi bizottsághoz utasíttatik!
Most megválasztották név szerint való szavazással a kvóta-bizottság tíz tagját. A választás (melynek eredményét különben hivatalosan holnap hírdetik ki), a következőkre esett: Apponyi Albert gróf, Falk Miksa, Hegedüs Sándor, Horánszky Nándor, Josipovich Géza, Láng Lajos, Matlekovics Sándor, Pulszky Ágost, Széll Kálmán és Tisza Kálmán.
Thorotzkay Miklós gróf előadó, a szavazás befejezése után ismertette a szolnok-kiskunfélegyházai helyiérdekű vasút engedélyezéséről szóló törvényjavaslatot. A javaslatot általánosságban, majd részleteiben is elfogadták, Holló Lajos félegyházai képviselőnek ama stiláris módosításával, hogy félegyházai helyett a helyi nyelvhasználatnak inkább megfelelő félegyházi tétessék a szövegbe. Ezen az a betűn különben aligha megbotlott volna a vicinális.
A nagybecskerek-zsombolyai, valamint a tiszalök-büdszentmihályi vasutakról szóló törvényjavaslatokat szintén minden hozzászólás nélkül úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadták, nemkülönben az állami számvevőszék jelentését az 1886-dik évi előirányzat nélküli kiadások- és hitelátruházásokról.
Ezután az elnök a holnapi ülés napirendjére a ma elfogadott törvényjavaslatok harmadszori fölolvasását tűzte ki, az ülést bezárta.
...Éppen elhagyni készült Szilágyi elnök a pódiumot, amikor lihegve érkezett Várossy Gyula, ezzel az értesítéssel:
- Összeférhetlenségi eseteket akarok bejelenteni.
- Az ülés be van zárva! - szólt Szilágyi.
- Tehát holnap! - vigasztalódott Várossy Gyula. Várossy azonban mellesleg már elújságolta, hogy holnap újabb összeférhetlenségi eseteket jelent be Neumann Árminra, Benke Gyulára, Sámuel Lázárra és Tolnai Lajosra nézve, mert a budapesti Takarékpénztár, melynek ők igazgatósági tagjai, 60 évre birtokosa az országban a kézizálogra kölcsönadás jogosultságának s minthogy a kamatlábat a pénzügyminiszter állapítja meg, tehát szerinte ez üzletből kifolyó nyereség a kormánytól függ.
Ehhez hozzátéve, hogy az összeférhetlenségi bizottság holnap terjeszti elő jelentését, nyilván bíznak abban, hogy ez az ülés érdekes lesz.
Két miniszterelnök is volt látható ma a képviselőház folyosóján, egy a mienk, a másik az osztráké. Badeni gróf, a szomszéd premier behajtatott a Sándor utcába és mihamar járatos lőn a politikai üvegház útjain. A tanácskozó terembe nem vágyott be, ámbár valószínűleg szívesen cserélne magyar kollégájával, aki oly biztos nagy többséggel kormányoz, aminőt Badeni odaát még álmaiban sem remélhet. Bánffy báró beinvitálta Badenit a miniszteri szobába, ahol aztán ketten huzamosabb ideig elkvótáztak... A kvóta-bizottság is gyűlésezett eközben az első emeleti teremben, s a t. Ház minden pártbeli tagjai sokkal inkább érdeklődtek ennek a tanácskozása iránt, mint amennyire őket a parlamenti ülés lekötötte.
Szilágyi Dezső elnök mindamellett fél tizenegy óra tájban, természetesen megnyitotta az ülést s kérte a határozatképességén mélyen alul levő Házat, hogy a múlt ülés jegyzőkönyvét hallgassa meg. A zsongásban senki sem vette komolyan ezt a mindennapi kérést, pedig Molnár Antal csakugyan a jegyzőkönyvet olvasta föl.
Következtek a bejelentések, melyek során Nákó Kálmánnak háromheti szabadságot adtak. Baranya megyének a kvóta felemelése ellen beadott kérvényét kiadták a kvóta-bizottságnak, a pesti polgári kereskedelmi testületnek a telefon-törvényjavaslatra vonatkozó memorandumát letették a Ház asztalára, hogy a képviselők elolvashassák. Nagyon kevesen olvasták.
Dániel Ernő b. kereskedelemügyi miniszter benyújtotta a szolnok-kiskunfélegyházai helyiérdekű vasút engedélyezéséről szóló jelentést, melynek kinyomatását és szétosztását elrendelték.
Következett a gattaja-lugos-marosillyei vasútról szóló javaslat harmadszori fölolvasása. Esterházy Kálmán gróf jegyző olvasta a javaslatot.
- Elfogadja-e a Ház harmadszori olvasásban a javaslatot? - kérdi az elnök.
- Nem! - mondja Madarász József.
- A Ház elfogadta! - jelenti ki az elnök.
- Különös! - dünnyög Madarász apó.
Persze nyilvánvaló volt, hogy a többség a javaslatot elfogadta.
Most a Bulgáriával kötendő kereskedelmi egyezményről szóló javaslat harmadszori olvasása következett.
- Elfogadja-e a Ház harmadszori olvasásban?
- Igen! - hangzik jobbfelől.
- Nem! - szól Madarász József.
- Kívánnak szavazást? - kérdi Szilágyi.
- Ha nem-et mondunk, mindig kívánunk! - veti közbe Madarász József.
- Kívánni kell! - vitázik az elnök.
- Elég, ha azt mondjuk: nem! - így szól Madarász.
- A házszabályok szerint nem elég! - szól Szilágyi.
- A nem elég, ezt mondta Madarász is - játszik a szavakkal egy parlamenti zsonglőr.
Az elnök azonban megelégelte a humort és megszavaztatta a t. Házat, aminek természetesen az lett az eredménye, hogy a javaslatot elfogadták.
- Ez zsarnokság volt! - fordult rezgő fehér szakállával Madarász az elnök felé, míg a képviselők jóízűen nevettek. Madarászt mégsem hagyta nyugton a becsületes ellenzéki szellem és elhatározta, hogy ennek a mai ülésen, törik-szakad, kifejezést ad.
Erősen odaügyelt tehát arra az okos beszédre, mellyel most Hegedűs Sándor a telefonbérlet megváltásáról szóló törvényjavaslatot elfogadásra ajánlotta. Csupa realitásokról volt szó. Hogy miképpen fog fejlődni a telefon s az állam mennyire fedezheti a költségeket, meg efféle.
Mégis Madarász József időszerűnek látta, hogy az előadói magyarázat után kitöltse haragját a következő »beszéddel«:
- T. Ház! Azon véleményben vagyok, hogy addig, míg Magyarország önálló nem lesz és önmaga nem rendelkezik jövedelmeiről, semmi olyast meg nem szavazhatok, mi - ha nem is mindjárt - de később terhes lehet az országra. S mert én, bármily nagynak mutatkozzék az a bérletmegváltás útján előálló jövedelem, attól tartok, hogy - mint szokás - a magyart mindig megcsalja a német és utóbb is rá kell fizetni Magyarországnak: ez elvi tekintetek alapján e törvényjavaslatot nem fogadom el a részletes tárgyalás alapjául és ezt visszautasítom.
E nyilatkozat után, melyet Madarász lehetőleg duzzogva és méltatlankodva igyekezett előadni, a hatás nem maradt el. Ezt a hatást parlamenti nyelven »élénk derültség«-nek hívják.
Más senki sem beszélt s a telefonbérletről szóló javaslatot a Ház úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadta. Több dolog nem is volt ma az országgyűlésben. Még a munkarendre nézve tett javaslatot Szilágyi elnök. A holnapi ülésnek, mely déli 12 órakor kezdődik, napirendjére mindössze a ma elfogadott törvényjavaslat harmadszori olvasását lehetett kitűzni. Szerdán, csütörtökön és pénteken a Ház nem tart ülést; e napokon a bizottságok dolgoznának. Szombaton csak formális ülés lesz.
Azoknak a szerencséseknek tehát, akik nincsenek bizottságokban, ez a hét pótvakációszámba megy.
A tisztelt Házban megvan a jóakarat és nem akarja ok nélkül a Sándor utcába csalni az embereket. A plakátok beszédesen hirdették, hogy az ülés csak tizenkét órakor kezdődik, ne törje tehát senki magát jegyekért. De a közönség hitetlen és nem hagyja magát elriasztani. Réges-régen van már neki egy axiómája, hogy az az igazi érdekes ülés, amelyiknek nincsen napirendje. Mert annak a napirendjét a szélsőbal csinálja meg. S mire az óra elüti a delet: zsongó karzat lesi a képviselők szállingózását.
Egy darabig marasztja még őket a folyosó mindenféle kedves látványossággal.
- Ni az a fránya Hentaller! Hát nem paroláz Simával, pedig az imént hogy támadta még!
Mert hogy a Kossuth-párt katonái csakugyan nagyon megkedvelték a szentesi viharfúvót, amióta olyan szépen összekülönbözött Ugronékkal. Gyere vissza, Ferenc, minden meg van bocsájtva! - kiáltja neki még Olay Lajos is, pedig a választások idején még a pisztolya elé se akarta állítani. De Szegvár óta szeretettel néznek reá és ma ötven kéz nyúlt egyszerre feléje, amikor elhozta magával a kis Mülek Lajost, aki maga is kész látványosság. Olyan, mintha valami sebészeti kötőszer-kereskedés firmájáról ugrott volna a képviselőházba; az egész koponyája összevissza van kötözve fekete szalagokkal. Az ember azt hihetné, hogy nem is jelölt, hanem választó volt a szegvári kerületben, úgy meg kellett foltozni. De azért nagyon vidám és az osztrák rajkszrátért se tudna olyan komoly lenni, mint Ábrányi Kornél, aki nyolc hónap után szintén ma látogatott először a parlamentbe.
Csak két ember komolyabb még Ábrányi Kornélnál is: az öreg Madarász meg a fiatal Rátkay. Ők csinálják a mai ülés napirendjét. (Már be is jegyezték az interpellációs könyvbe.)
- Hol a kultuszminiszter? - kutatja Wlassicsot mindenfelé Madarász apó.
- Azt a Wlassicsot se látja az ember soha! - kontráz Rátkay László, mivelhogy mind a ketten megjárták, s éppen azt a minisztert akarják meginterpellálni (nyilvánosan megkérdezni, amint Rátkay mondja), aki nem jött el az ülésbe. De minek is keresték ki maguknak Wlassicsot? Dolga van annak. Nézték volna ki Bánffyt vagy Lukácsot, akik egyenest pihenni jöttek le egy napra a bécsi delegációból; vagy Darányit, aki mára már behozta a régen várt munkásjavaslatot és mindig örül, ha mellékesen egy-két interpellációra is felelhet. De nekik Wlassics kell. Csakhogy Wlassics azalatt talán már el is rendezi azokat az ügyes-bajos dolgokat, amelyek miatt interpellálni akarják. Csak nem vár, amíg Madarász apó figyelmezteti!
A karzaton már a csipkekendők is előkerülnek. Nagyon sok leánykát engedtek el az internátusokból ebbe a kicsike ülésbe. S úgy jön a jobboldal valamelyik fiatalja kérni Láng Lajost, hogy nyissa meg már az ülést. Néhány perccel később aztán nyelvelni kezd a villamoscsengő: a kegyelmes alelnök a formális ülést megnyitotta.
S jönnek sorba a bejelentések.
Ruffy Pál beterjeszti a közigazgatási bizottság jelentését a községi és egyéb helynevekre vonatkozó törvényjavaslatról.
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök új törvényjavaslatot tesz a Ház asztalára a konzuli illetékek szabályozásáról.
Darányi Ignác földmívelési miniszter a munkaadók és mező gazdasági munkások közti jogviszony szabályozásáról szóló törvényt mutatja be s már ekkor az egész vonalon helyeslés hangzott. Mikor pedig tetejébe még azt kéri, hogy a javaslatot sürgős tárgyalásra adják ki a földmívelésügyi bizottságnak, a szélsőbalról dörög legsűrűbben az éljen!
A parlamenti mezőn megmozdulnak a táblák: a jegyző szólítja az öreg Madarászt, utána a fiatal Rátkayt. De egyiknek sincs kedve hosszabb beszédre, hiszen úgysem hallgatja a kultuszminiszter. Csak úgy szűken olvassák fel kérdéseiket: Madarász József a fiumei iskolák tankönyveinek alkotmányellenes tartalma, Rátkay László pedig a magyar liturgia ismeretes zátonyra jutása miatt. A kritikát akkorra tartogatják, mikor majd Wlassicstól feleletet kapnak. Mintha bizonyos volna, hogy a Wlassics felelete után még okuk lesz a kritikára!
...Harminc perc se telt le s az internátusok kipirult leánykái már békén távozhattak az ülésből, amely nem akart izgalmakkal szolgálni. Hja, már az ellenzék sem tud jóravaló napirendet csinálni.
A szászok...
De különben a szászok várhattak is egy kicsit. Mert ki az ördög kíváncsi most a szászokra? Hadd legyen Brassó városa egy nappal tovább Kronstadt vagy Brasova, vagy Corona. (Mert hála az égnek, válogathat az a város a nevekben.)
De elő azzal a híres szükségjavaslattal.
- Mi lesz már? Lesz-e már? - tapogatózott, ahány szélbali hírmondó közelébe fért a miniszterelnöknek. De egy óra is elmúlt s a históriai pillanat még nem akart mutatkozni. Hogy még az ilyen históriai dáma is úgy kéreti magát, mint valami primadonna! Csak peregtek lefelé a percek, de csupa közönséges perc volt, egy sem a históriai.
Egyszer csak megrázza Szilágyi Dezső a csengőt s azt mondja:
- A miniszterelnöknek van valami előterjesztése.
Csak így. Van valami előterjesztése. Mintha a tavalyi pénztári esztendő harmadik negyedében előfordult túlkiadásokat tennék le a Ház asztalára. S ebből értse meg az ember, hogy vissza illik fojtania a lélegzetét, mert íme már jön, közeledik, itt is van a históriai pillanat.
A szélsőbal mégis megérzi.
- Halljuk! Silentium! Csönd! Pszt! - hangzik magyarul, diákul és volapükül, a kíváncsiság és az izgalom százfajta színezetével, mialatt Bánffy a piros bársonyszékre csapja fekete sapkáját és ugyanazzal a kedélyes mosolygással mintha az Eötvös Károly valamelyik csúfondáros gravámenére felelne, fog a beszédjébe. Mosolyog, ahogy beszél, pedig a sok ellenzéki szem (csupa vasvilla) fenyegetve mered feléje. És nem is olvassa a jelentős szavakat, hanem csak úgy könyv nélkül szövegezte a mondatokat, mintha nagyon kicsi dolgokról volna szó. Ahogy arról beszél, mit is tesz majd a kormány, ha odaát (mármint Ausztriában) nem jöhetne létre a provizórium, még ki is felejt egy-egy szót s a szélsőbal már rajta is akarja kapni. Mit? Hogy Ausztria megcsinálná a provizóriumot? Talán akárhogy?
Tapogatózva, gyanakodva vetik oda:
- De csak alkotmányosan.
- Persze hogy alkotmányosan - pótolja a miniszterelnök a kifelejtett passzust s aztán rövidesen megmondja, hogy május elsejéig méltóztatik nekünk várni, azontúl pedig így lesz és úgy lesz. Punktum.
A vasvillák eltűnnek. Hiszen ez nagyon világos beszéd és magyaros is. Nem tudna ebbe belekapaszkodni még Rátkay László sem, pedig az ő fülét az is bántja, ha interpellációt mondanak nyilvános kérdés helyett. Mi légyen hát azzal a párthatározattal? És ki ellen és mi ellen menjenek késhegyig, amikor senki sem akarja őket bántani? Egy pillanatra meg is hökkennek, hogy nagyítóüveggel sem tudják az ellenséget fölfedezni, de felugrik Holló Lajos. Az újságíró ember, és tudja, hogy a beszéd csak beszéd, de a leírott betű mögé bújjék el valami turpisság, amit ő nem venne észre!
- Tessék a törvényt felolvastatni! - kiáltja diadalmasan.
- Úgy van! Helyes! - zúgja rá a szélsőbal, mintha már ki is ugratta volna azt a rejtezkedő csalafintaságot, amelynek okvetlenül ott kell lennie valahol a paragrafusok közt, az indoklásban vagy valami betűgóliát mögött.
Molnár Antal felolvassa nekik a javaslatot, azután az indokolást is. A becsületes szélbali kezekből pedig tölcsér formálódik, hogy egy hang se menekülhessen, mielőtt alaposan meg nem vizsgálták: nincs-e valami tiltott holmi a batyujában. (Micsoda fináncok vesztek el a szélsőbal derék legényeiben!) És úgy tetszik, hogy a Holló Lajos módszere pompás. Amoda lenn, egészen hátul, észrevesznek egy gyanús szót, csak egyetlenegyet, de az rosszul hangzó a magyar füleknek és a szélsőbal most már kórusban, felháborodva vagy gúnyosan mondja, kiáltja:
- Rendeletileg?!
Lángnyelvek gyújtogatnak a szélsőbalon. Már gomolyog a füst. Kicsap a láng.
Pulszky Ágost megpróbálja az oltást:
- Hiszen éppen ez az egy szó rejti az önálló vámterület lehetőségét.
Az ám. Ennek az embernek igaza lehet. Ez a szó rejti csakugyan az önálló vámterületet. De mért rejti? És mért nincs a javaslatban az önálló vámterület? Úgy látszik, hogy ebben a históriai javaslatban nem az a gyanús, ami benne van, hanem ami hiányzik belőle! És most teljes erővel tör ki a szélsőbal haragos indulata, mert az önálló vámterület kiszorult a kis javaslatból. Egyszerre felugrál az egész tábor és száz hang sziszegi - ami úgyis kész csataterve volt a testvérpártoknak -, hogy késhegyig kell menni s először is az osztályokhoz kell a javaslatot utasítani, nem a bizottsághoz.
Egy csomó lelkes szélbali pedig elkiáltja magát:
- Éljen a független Magyarország!
...De itt álljunk meg egy pillanatra. Mikor ez a lelkes csapat így kiáltotta a független Magyarországot, az óra háromnegyedet mutatott kettőre. Ez az a mezsgye, amikor a házszabályok szerint a szónok beszélhet is, nem is. Ahogy kedve tartja. A szónok (Kossuth Ferencé lett volna a szó) fölemelkedett, hogy beszéljen. Azt azonban, hogy is akarta volna megakadályozni, hogy a lelkes fiúk a független Magyarországot éltessék. Várt tehát. S ekkor történt, hogy Kossuth Ferenc nem akart hinni a füleinek. Mert két tábor állott mögötte (végzete ez már, hogy mögötte két tábor álljon) s míg az egyik a független Magyarországot éltette, a másik, a háromnegyed kettőre való tekintettel, szokás szerint azt kiáltotta, hogy - holnap.
A kettős kiáltás pedig - akár csak bizonyos optikai csalódásnál a komikusan összeolvadó képek - így fonódott össze:
- Éljen a független Magyarország - holnap!
(Nini, milyen különös, hogy már a véletlen is programot csinál a függetlenségi pártnak!)
Annyi bizonyos, hogy maguk a kiabáló lelkes táborok vették legkésőbb észre, milyen bolondul vágtak egymás szavába, de már akkor késő volt, mert a nevezetes december hatodikának históriai dátumához hozzátapasztottak egy csipetnyit a komikumból. S a tisztelt Ház minden históriai érzéke mellett is mosolygó arculattal széledt el.
Ami pedig a szászokat illeti...
De hadd várakozzanak még egy kicsit. Mert az az expozé talán mégiscsak fontosabb, amellyel ma Lukács László a múltba és a jövőbe világított. Hiszen elvégre a szászok úgyis gondoskodnak róla, hogy messzire hallassék a szavuk, erősítsük inkább azt a gyönge, színtelen hangot, amelyen a pénzügyminiszter suttogta el a mi legszűkebb családi örömünket. Hát tavaly óta megint nőtt valami tizenötezer forintocskával a mi kis fölöslegünk - gyarapodik a kicsike. Pedig költekezünk, a külsőre is többet adunk és majdnem egy egész millióval szántunk többet a kultuszbüdzsére. (Boldog Wlassics, mennyi kincset tudott kipréselni attól a szigorú kincstárostól!) De azért, hála Istennek, jut is, marad is. Így mondotta el szerényen, minden dicsekedés nélkül az a gyönge hangú, de vaseszű ember, aki most Magyarország financiáit intézi. És örömmel tapsolt neki a nemzet képviselőtestülete.
A szászok pedig...
Nos, a szászok közül csak az egy Schreiber Frigyes mert a magyar községnevek ellen beszélni. Ő is óvatosan. Hogy a többi szász mit gondol, azt majd mindnyájan elolvassuk a Münchener Allgemeinében. Mert abba önti ki keservét minden derék szász atyafi...
Komjáthy Béla beszél:
- Hogy sikert kívántam nektek a vállalkozáshoz? Persze hogy kívántam. Csak kell valamit kívánni. De mikor kíván az ember sikert valamely vállalkozáshoz? Ha maga sem hisz benne. Miért nem hiszek? Valamiért. Azért. Talán, mert rosszul aludtam. Mit törődtök vele? Csak menjetek és obstruáljatok, én nem tudlak benneteket meggyőzni. De majd megtanít az idő...
Az idő! Az idő, Béla bátyánk, rosszra tanít. Az idő is csak a rosszat eszi meg s a jóhoz egy világért sem nyúlna. Hát mit tanulhatna még a szélsőbal az időtől? Hogy a jó ne tessék neki - azt már úgyis tudja.
Imhol egészen komolyan készülődik az obstrukcióra. Kubik Béla kiáll a folyosóra.
- Gyöpre magyar! Hát hol van az a híres ember, aki engem a teremből kicipeljen.
Egy csomó Dávid kiáll az útból. Régen volt az, amikor ők birokra kelhettek Góliáttal. De azért a szélbali Holubárnak is megjön a párja. Az igaz, hogy párostul. Nagy Mihály már méregeti (ő is erős ember volna, hiszen Zichy Nándort is legyűrte Kecskeméten), aztán Molnár Antal is sorompóba lép (és ő sem akármilyen legény, hiszen az ő hátára szakad Magyarországon a legtöbb hivatal).
- Majd csak elbánunk veled - mondják kettesben. És Kubik úgy tesz, mintha megijedne.
- Hohó, veletek nem bírok. Nagyon hangos legények vagytok. Már csak csöndesebb szomszédot keresek.
És leült Pulszky Ágost mellé. A folyosó nevet, a folyosó jókedvű. Pedig furcsa hírek röpködnek. A szélbaliak új házszabályokat szereztek az irodából. A tintatartók is megszaporodtak arra, balfelül, Hentallernél fütyülőt láttak. Tóth Jánosnak meg van egy gépje, amit csak meg kell nyomni és azt mondja mam-ma! És nagyon sírósan mondja, mint a szopós gyerek. No, ha ezek nem veszedelmes jelek, akkor Sima Ferenc az egyetlen spártai szónok, akit ez az öreg Európa Moltke óta fel tud mutatni.
S az emberek mégsem akarnak megijedni. Hiába mondja Meszlény Lajos, hogy az osztrákok kismiskák és ők az elnököt is kiviszik.
Azt mondja rá Rosenberg Gyula:
- Hatvanhét óta semmit sem tudtatok kivinni s most egyszerre egy elnököt vinnétek ki?
Évődnek. És nevetnek hozzá. Az embernek az az érzése, hogy ezek itt együtt hamarabb ülnek a tarokkhoz, mint az obstrukció asztalához. Tudja a manó, hiányzik a levegőből az a valami, ami nélkül nem lehet obstrukció. A sarkok homályában még nem bújnak meg az összeesküvők. Justh Gyulának sincsenek sürgős mondanivalói. És Molnár apát még nem veszett össze Asbóth Jánossal, hogy vajon az adott viszonyok közt az egyházi vagy a világi pártvezér-e az illetékes. Semmi, de semmi, ami a készülő viharra mutatna. Még csak csönd sincsen. Az emberek inkább olyan fesztelenül beszélgetnek, mintha a teremben a könyvtári bizottság jelentését tárgyalnák. (Azt még sohasem hallgatta meg emberfia.)
Pedig odabenn már javában folyik a tanácskozás. Kossuth Ferenc azt indítványozza, hogy a szükségjavaslatot az osztályokhoz utasítsák, a kis Barta Ödön ad hoc bizottsággal is beérné. Olay Lajos meg éppen csak az igazságügyi bizottságtól is kérne véleményt s a többi szónok (végre is nem lehet mindenkinek saját külön indítványa) a három javaslatból válogatja ki magának, hogy melyiket támogassa. Győry Elek mind a hármat is támogatja. S a válogatásban eltelik négy óra - osztrák értékben kifejezve kétezer pengő forint. Ami eléggé jól megfizetett válogatás. S mégsem jutnak a végére, mert Holló Lajosnak rengeteg a mondanivalója és alig tudja az ilyen kurta ülésbe beleszorítani. Hanem ő aztán igazán mélyére néz a dolgoknak és megtalálja, amit senki sem tudott. Azt az igazságot, hogy a kormány is ajánlaná az önálló vámterületet, de akkor megbuknék. Hát igazán megbuknék? Hiszen akkor megint nem volna önálló vámterület. És ha akkor sem volna önálló vámterület, akkor hát miért bukjék? Ezt az eredményt rövidebb úton is elérheti.
...Összesen kilencen szónokoltak. És még többen is jönnek utánuk. Azért neveztetik ez a tárgyalás obstrukciónak. Pedig nem az. Ellenben unalmasnak nem neveztetik. Pedig az. És a hazának mégis végig kell hallgatnia. Ah, milyen rossz időben is mondott le Josipovich Imre! Ő, aki az utolsó obstrukciót is olyan mosolygó képpel tudta végighallgatni, s aki a legunalmasabb napokban egymaga képviselte a szónokok egész hallgatóságát: a nemzetet, a kormányt, a többséget, a kisebbséget s olykor még a karzatot is.
Most már ki fogja őket hallgatni?
Miután pedig a tegnapi napon a kalendárium is beleártotta magát a szélsőbal dolgába s a szent ünnep napját is az obstrukció javára könyvelte. Kossuthék ma hangosan, jó kedvvel köszöntöttek a Házba. A dolog világos. Az égiek kárpótolják a szent ügy lovagjait és ha már a nemzeti párt nem tudta magát rászánni, majd támogatja az obstrukciót a kalendárium. Ő sem utolsó hatalmasság. A havas decemberi hónapban rendelkezik egypár pirosbötűs nappal és odaajándékozza szélbaléknak; nesztek, annyit még én is tehetek az érdeketekben, mint a szentesi követ.
Bántja ez az új konkurrencia Sima Ferencet. Vigye az ördög! Nem volt elég az a huncut Lecher akivel hetekig csipkedték a virtusát? Most még a kalendárium is beleköt.
- Majd megválik, ki bírja jobban? Szalad a vitarendezőkhöz.
- Nem lehetne azt a Marjayt hazaküldeni?
- Már miért?
- Hát csak azért. Nagy kedvem volna megmutatni, hogy milyen kis idő az a négy óra.
Valahogy csitítani próbálják a fölébredt virtusát. Hogy Marjay Péter nagyon érdemes ember, ámbátor tiszteletes úr. Aztán meg Polónyi Géza is szeretne beszélni, mert holnap már Galgócra utazik és úgyis mindig azt lógják rá, hogy rendesen egy kis dolga akad Galgócon, mikor a haza szólítja. Továbbad Barabás Béla is át szeretne esni a bajon, mivelhogy neki a haza csak a kalácsot adja, de a pecsenyéért Aradra kell fáradnia. És végezetül, mégiscsak eltelt már a hét és tanácsos volna legalább ezt a kis előjátékot befejezni, nehogy a hazának ott végződjék a türelme, ahol az igazi obstrukció még csak kezdődik.
Haragos árnyék húzódik a szentesi követ arcára. Hát minden ellene esküszik?
Úgy akad az útjába Marjay.
- Délig csak elsétálhatok még? - kérdezi tőle tapogatózva.
- Nono... - hangzik a mélyértelmű felelet.
- De egy órácskára?
- Hát...
A többit csak úgy a feje mozgásával mondja Marjay. A szentesi követnek meg éppen ez kell. Fut a terembe s odajegyzi nevét a fekete táblára, mindjárt a Marjay uramé alá. Hiszen csak egy órácskát lop az időből! Még mindig marad három. S ha egyszer belefoghat a beszédébe, akkor iratkozhatnak a nyomába Polónyi, Barabás. Nem beszél itt ma már ember.
Kip-kop! Halkan kopog a szemes hó az ablakon. (Ugyan kit is akar figyelmeztetni?) Ahogy tülekednek, észre sem veszik, milyen fehér lett odakünn a világ. Piros képpel futkosnak erre-arra, de a legtöbben arra. Már ahol a nemzeti párt próbál értekezni a délutáni értekezlete előtt. Szélbalékat eszi a kíváncsiság és ott gyűrűznek Apponyi körül, ha megtudhatnának valamit előre, hogy lesz-e szövetség vagy sem? Úgy látszik, hogy nem. De azért hosszú beszélgetésük van egymással: Apponyinak, Justhnak, ismerős és ismeretlen pároknak.
Míg egyszer a folyosón végighasít a vékony csengettyűszó. Akkor sietvést ürül ki a folyosó és ömlik be az ember az üvegajtókon. Egy kicsit sötét van a teremben. Az első pillanatra bántó is a szürkeség, de lassankint megszokja a szem és a karzatról már kiválik nehány asszonyi sziluett, aztán a virágos kalapok alól csillogni kezdenek a tüzelő szemek - és mondjanak akármit, még érdemes ebben a házban beszélni.
Míg a szép asszonyok meg nem unják, talán nem is forog olyan veszedelemben a parlament, mint ahogy Marjay tekintetes úr hiszi.
Mert Marjay úr a bibliából kölcsönöz képeket és próféciákat. És hirdeti, hogy terjed a ragály, és terjedvén, az osztrák katasztrófa átszármazik e hazára is. Nem múlik el tőlünk a keserű pohár. És miként elpusztula az alkotmányosság odaát, megszámlálvák itt is a parlament napjai. Ám - és itt a tiszteletes úr, sajnos, a szélbali követnek engedi át a szót, mondván nem egészen a prédikátor hangján: - a függetlenségi párt őrt fog állani és addig folytatja a harcot a pogányokkal, míg eljövend az az éjszaka, amelyen a kormánypárt nem tud többé dolgozni.
- Tiszteletes úr! - figyelmeztetik szende pirulással, de Marjay a biblia területéről immár véglegesen átcsap a politikai rónaságra és halkan suttogja el vallomását: én a Kossuth Ferenc határozati javaslatát pártolom.
- Éljen! - kiáltja Sima Ferenc, pedig csakhamar kiderül, hogy ő nem pártolja azt a határozati javaslatot. De élteti a tiszteletes urat, hiszen még azt az órácskát sem lopta el. Mennyi ideje marad még neki! Gyorsvonattal akár Szentesig utazhatnék azalatt s ím ezt a szép időt ő fogja kibeszélhetni, egymaga. Ó gyönyörűség! Felragyog az arca és szeretettel rakosgatja maga elé a fóliánsokat, mint a torkos gyerek: Előbb ezt eszem meg, azután ezt és ujjé! Még akkor is marad egy kis édesség.
Olyan szépen megcsinálja a tervét. Az első órában felolvassa a Tisza Kálmán beszédeit, a második órában - Azazhogy a második órán egyelőre ne ugorjunk túl. Mert amikor a szentesi követ fölkapja az első fóliánst és citálni akar a generális beszédéből, Szilágyi Dezső rácsönget. Zúgás felel rá a völgyben. Mi az? Hát már felolvasni sem szabad? Az akadémiának is több szabadsága van, mint a parlamentnek? Ott szabad felolvasni? Itt nem? Hohó, ezt a mintát Kramarz teremtette! De nem tűrjük! Soha!
Akármilyen furcsának tessék, Szilágyi mégiscsak Simát akarja hallani. Nem kell neki Tisza. És a szentesi követ kénytelen a saját bölcsességének kútjából meríteni. Mintha ez a kút be volna rendezve az ilyen pazarlásra! Világos, hogy ebből baj lesz. De Sima mérsékli magát és nem bánja, Tiszát még csak feláldozza. A szomszédait is lecsitítja, hogy sebaj, azért kibeszéli ezt a kis ülést. És egész új témába fog.
Perceg, perceg a mutató. Nagyon jól megy minden. Sima az osztrák botrányokról beszél. És hogyan beszél! (Ki merné elvitatni, hogy ezen a téren szakértő?) Meleg színek kerülnek ki az ecsete alól és itt nem szorul senki ember fiára, akitől szavakat vagy színeket kellene kölcsönöznie. Ám egyszer mégis úgy érzi, hogy a Badeni rendeletének felolvasásával igen jeles munkát végezne. S a kezébe kapja.
Szilágyi Dezső már a szavába vág:
- Másodszor figyelmeztetem a képviselő urat, hogy eltér a tárgytól. A harmadik figyelmeztetéssel kénytelen leszek tőle a szót megvonni.
Keze a házszabályokra nehezedik, a szava is arra hivatkozik. A Sima Ferenc homlokán gyöngyözni kezd a verejték. Ezzel az emberrel nehéz lesz kikötni. Még egy órát se morzsolt le s már a második rendreutasítás. Emberi számítás szerint egy további félóra múlva pontosan megjön a harmadik is. És akkor vége. A legszebb terv összeomlik ilyenformán, mert az elnök nem akar goromba lenni. (Hiszen csak akarna! Nem Sima beszélne akkor itt, hanem száz ember - egyszerre!) De Szilágyinak még a homloka se gyűrődik ráncokba, hanem mosolyogva szól és csak a házszabályokkal legyint. Az is elég, hogy egy obstrukciós beszéd tervének kártyavárát halomra döntse.
S ha az ember már megérzi küzdelme hiábavalóságát, abba is hagyja. Sima még elhullajt egy szót, egy mondást, aztán megrántja a vállát: eh, nincs arra törvény, hogy nekem a harmadik rendreutasítást is meg kell várnom! Egy határozati javaslatot olvas fel, éppen csak azt, hogy a kormány javaslatát vessék el, helyébe pedig utasítsák az önálló vámterület elkészítésére. És - csak dél van -, de visszaesik a helyére. Sima már nem beszél.
A többség szívéről kő esik le. De föllélegzik Polónyi is. Áh, hát mégis beszélhet! Örömében egyet húz a »tisztelt előtteszólón«, akinek a határozati javaslata még a házszabályokkal is ellenkezik s aztán szélesen teregeti ki a maga tarka argumentumait, amelyeknek mind azt kell igazolniok, hogy a törvényjavaslat fontos, rettenetesen fontos, minélfogva elébe kell terjeszteni az osztályoknak és egész sor bizottságnak. A tarka argumentumok közül hol ezt, hol amazt mutogatja, míg egyszer a szentséget felmutató pap áhítatával emel magasra a legnagyobbat. Polónyi a szemeit is behunyja, mintha vakítaná az argumentum fényessége és mélységes fohászkodással suttogja: Államcsíny! Az. Államcsínyre készül a kormány és nincs más menekülés: keresztül kell szorítani a javaslatot minden elképzelhető parlamenti retortán. Csak akkor, de talán még akkor sem lesz jó. Sőt bizonyosan akkor sem lesz jó.
A szélsőbal tapsol, az idő fut - immár Polónyi a tapsból és az időből is eleget lefoglalt. Barabás Béla pedig reménykedve pillant fel hozzá. A szegény Barabás! - hiszen végre is, azoknak is lehet valamelyes joguk, akiknek Aradra kell utazniok! Galgóc már ki van elégítve, ám jusson Aradnak is. És rövidebbre fogván beszédét, Polónyi egy óra után szóhoz engedi jutni Barabás Bélát is, aki aztán addig beszél, amíg egy erőszakos szaváért Szilágyi Dezső erélyesen rendreutasítja.
(- Akik most még feláldoznák Magyarországot az osztrák érdekeknek, a gyáva üzelmek emberei - hangzott volt a Barabás szava.
- Ezért a kifejezésért rendreutasítom! - dörgött reá Szilágyi. Most mennydörgött s a völgyben mégse kelt visszhangja.)
Mély csönd. Barabás sietve halad a befejezéshez. És ekkor Szilágyi Dezső már ismét nyugodt, mosolyog. Valami utánozhatatlan közömbösséggel, amiben van egy csipetnyi gúny is, azt mondja:
- Több szónok nincsen följegyezve.
És a táborok egy gomolyba verődve áradnak ki a folyosóra, amelyet megtölt az ő kiáltásuk, hogy az obstrukció előjátékára legördült a függöny. Az egyik obstrukció meghalt, éljen a másik obstrukció...
Istenasszony, aki álmatagon ejted halandók homlokára a dicsőség koszorúját - a század végén is tiéd a pálma. Ma is csak te vagy a legszeszélyesebb asszony.
Ó pillants, Sághy Gyulára!
Mennyi szakmunkával, mennyi kommentárral, mennyi egyetemi előadással, mennyi parlamenti beszéddel ostromolt ő téged reggel és este! Hányszor maradt ébren, hogy mások csöndben aludhassanak! És ah - a glória mégsem akart a fejére ereszkedni. (Azt a glóriát, amely lassankint odaereszkedett, jóságosan elrejti a fekete sapka.). Hidegen és érzéketlenül néztél el fölötte. Most pedig, amikor elszakadt Apponyitól és büszke fejét nem akarta a pártfegyelem jármába hajtani, egészen elöntöd a dicsőséggel. Csak be kell a lábát tennie a parlamentbe s a szélsőbal elébe rakja minden koszorúját. Éljen Sághy! És bravó Sághy! Mámorítva öleli át a dicsőség, hogy azt sem tudja szegény, sírjon-e vagy nevessen.
Ó istenasszony, nagyon szeszélyes vagy a te ítélkezésedben! Vagy téged is megnyert már Bánffy, hogy mindjárt koszorúval kínálod, ki elhagyja Apponyit?
...Szendén, titokban akart besurranni a jó Sághy. De észrevették. És ihatta a dicsőség szokatlan italát. Nagyon is mohón ihatta, mert amikor Kossuth, Orlay és Sima leőrölték a záróbeszédeiket, Sághy már valahol a hetedik égben járt. (A Házban legalább nem volt látható.) Csak lesték, csak várták szélba1ék, hogy majd velük szavaz a szükségjavaslat ellen, de hiába tartogatták a tüntető éljeneket, a jegyző lemorzsolta a Sághy nevét és Regele nem tehetett egyebet, szürkén mondotta utána:
- Nincs itt.
Nincs itt. Csak úgy, ahogy még valami harmadfélszáz ember nincs itt. Sőt maga az obstrukció sincs itt. Ezek az emberek azt hihették, hogy Sághy majd mindnyájukat pótolja. De Sághy is eltűnt és ah - csak harmincheten maradtak, akik a javaslat ellen szavaztak. Harmincheten. Hogy védhették volna meg ennyien Termopylét, mikor még Sághy Leonidás is cserbenhagyta őket? A perzsa - akarom mondani, a szükségjavaslat bizony feltartóztatás nélkül behatolt a pénzügyi bizottságba.
Jó is, hogy behatolt. A szászok odafenn a hegyen már nagyon is türelmetlenek voltak. Egy hete, hogy betanulták azt a kemény magyar beszédet és nagyon kikívánkozik belőlük. Schmidt Károly már alig győzi. Csak azt lesi, hogy Pulszky Ágost beterjessze azt a módosítást, amely fenntartja ugyan a kizárólag szót, de annyi rést is nyit mellette, hogy kibújhasson, ami csak ki akar bújni s aztán szinte keresztültör a jó öreg Schreiber Frigyesen, aki csak úgy szerényen próbál még egy kis engedményt kicsikarni. Mit, egy kis engedményt? A haragos Schmidt mindent kerékbe tör. A törvényjavaslatot, Eötvös Károlyt és mellékesen az állam nyelvét is. Valami rettenetes magyarsággal kiáltja, hogy ő is van olyan jó magyar, mint Eötvös Károly és odaadná a hazáért az életét, a vérét. Sed avenam non - természetesen. A német neveket, amelyekhez egy történeti múlt, egész mondakör fűződik, azokat nem hagyja. Nem, nem...
Schmidt talán még most is hajtogatja, hogy: nem, nem, nem! De a törvényhozás már átlépett rajta, mint Gulliver az egész liliputi ármádián. Csak nyilazd el a gombostűidet, babszem vitéz! Sőt kis híja, hogy még a Pulszky Ágoston módosításán is át nem lépett. Mert még a szabadelvű pártban is akadt valami harminc erős magyar érzésű ember, aki úgy gondolkodott, hogy mikor a magyar állam azt mondja: kizárólag, - akkor oda punktum való és nem akármilyen idegen név vagy magyarázat.
Micsoda tanulékony nemzet az a francia! Most már azt is tudni akarja, hogy mi az az obstrukció. Megismerhette volna ugyan Ausztriában is, de Vilmos császár óta a nagyhatalmak, hogyha a monarchiában akad dolguk, meg sem állnak Budapestig. A párizsi Temps pedig duplán nagyhatalom, mert francia is, újság is. Elküldte hát egyik munkatársát, hogy a hely színén tanulmányozza; mi az az obstrukció.
Lanthier úr pedig, a munkatárs, csak Budapesten szállt ki. Eljutott a t. Házba és elindult, hogy megkeresi az obstrukciót. Úgy kellett meggyőzni, hogy most nem lehet szerencséje az obstrukcióhoz, mert az a tegnapi ülésben elaludt s talán föl sem ébred a jövő hétig. Lanthier úr azonban kijelentette, hogy akkor ő is marad a jövő hétig, mert ő volt Rómában és látta a pápát, Budapestről se mehet úgy el, hogy ne lásson obstrukciót. (Tessék, most már a Baedeckerbe is belekerül az obstrukció, budapesti látványosságnak!)
Mit csinált volna Lanthier úr? Hát mit csináljon az újságíró, mikor semmit sem csinálhat? Interjúkat. Ha már nem láthatja szemtől szembe az obstrukciót, legalább véleményeket kér róla. Azt mondták neki, hogy forduljon Zichy Jenőhöz, mert az mindjárt két véleményt is mondhat, a magáét, meg a Vilmos császárét. Lanthier úr a fejét rázta. (Valószínűleg a porosz vélemény nem kellett a franciának.) Ellenben nagyon szerette volna, ha Apponyival beszélhet. Ennyi az egész? Mindjárt hárman is siettek a terembe, hogy megkeressék a nemzeti párt vezérét.
- Hol van Apponyi?
Keresték, kutatták: sehol. Az a keskeny oszlop, a szélsőbal tőszomszédságában, egészen üres volt. A folyosón még Kaas Ivor se járt, pedig ott gyűjti a politikai népmeséket. (Egyszer még kiadja a Kisfaludy-Társaság.) A nemzeti párt egyszerűen eltűnt a föld színéről, holott választások sincsenek.
- Hol van Apponyi?
Tovább keresték. Egyszer csak hallják, hogy valami nagyon ismerős hang azt kiáltja Kristóffy József felé: Ez az igaz! Nagyon jól beszél! Úgy tetszett, mintha káprázat volna. A beszéd, az kormánypárti. De a helyeslés, az ellenzéki. S ahogy körülnéznek, hát csakugyan odahúzódott az egész ellenzék a jobb mezőre és mind csak Kristóffyt hallgatta. Gróf Károlyi Sándor a Falk Miksa helyét okkupálta s onnan helyeselt. Rakovszky István érezte, hogy reá kötelességeket ró a Kubinyi Géza helye, amelyet elfoglalt és a legzajosabb helyesléseket ő röpítette a szónok felé. De a többi hely is gazdát cserélt és ahol például rendesen Sréter Alfréd bólingat a fejével, most az Ivánka Oszkár kis madárfeje mozgott sűrű helyeslésben.
Amott pedig, éppen a miniszterelnök háta mögött akár hiszik, akár nem, gróf Apponyi Albert integetett, hogy ez nagyon okos beszéd, de nagyon.
A figyelemben eggyé lett az egész Ház. (Máskor is beszéltetni kellene ezt a Kristóffyt.) Mindenkit érdekelt és mindenkit meglepett az az alaposság, amellyel ez a fiatal szónok az alföldi munkásviszonyok dolgát kirajzolta és a kibontakozás hídjának pilléreit lerakta. A megélhetést biztosító minimum a munkásnak, ez az egyik pillér, az aratási szerződés felbonthatatlan voltának garanciája a munkaadó számára, ez a másik pillér. Csak tessék őket lerakni és a szociális lápból ezen a hídon nyugodtan haladhat kifelé a munkás is, a gazda is. (Csak bombát ne rejtsenek a híd alá azok a lelketlen izgatók, akiket ma is úgy szorított vissza a rendőrség a Sándor utcából. Mert tüntetni akartak, s azt mondják, akarnak még a jövő héten is.)
...Lanthier úrról pedig szinte megfeledkeztek már az Apponyiért elindult honatyák. Csak amikor Kristóffy elvégezte a beszédjét, jutott eszükbe a kíváncsi francia. Akkor aztán bemutatták gróf Apponyi Albertnek és a nemzeti párt vezére nyilván meg is mondta neki, hogy mi véleménye van az obstrukcióról. (Csak tessék majd a Temps-ban megkeresni, ott lesz, bizonyosan.) És Lanthier most már sokkal könnyebben férkőzött másokhoz, amikor Apponyit meg tudta szólaltatni. Minden pártból kapott valamelyes nyilatkozatokat, de azt persze nem tudhatta szegény, hogy egy egész politikai pártot sértő módon hanyagolt el.
Visontai Soma kérdezte Sima Ferenctől:
- Nálad nem kérdezősködött a francia?
- Nem. És nálad sem?
Visontait sem interjúvolta meg. Pedig hát ők ketten is párt volnának. A radikális demokrata párt - ahogy Visontai mondja. És velük szóba se állt az a francia. Nagyon elkeseredtek miatta, míg aztán Sima Ferencnek valami ötlete nem jött.
- Hány az óra? - kérdezte Visontaitól.
- Tizenkettő - felelte Visontai.
- Nohát, ide figyelj. Én most bemegyek és beszélni kezdek a munkásjavaslat ellen. Egy órakor abba kellene hagynom, mert két interpelláció is volna. De én nem fogom abban hagyni. És két órakor is beszélni fogok. És magam sem tudom, meddig, de beszélni fogok.
- Miért?
- Apponyi csak véleményt mondott, de én mindjárt meg is mutatom annak a franciának, hogy mi az az obstrukció!
Így jutott Lanthier úr ahhoz a szerencséhez, hogy előkelő politikusoktól véleményt kapott az obstrukcióról s azután még szemtől szembe is láthatta az obstrukciót. Sőt (már mi magyarok ilyen udvariasak vagyunk!), hogy csoportosítva lásson a vendégünk minden specialitást: a Kristóffy okos beszéde, a politikusok nyilatkozata s a Sima obstrukciója után még egy kis rendőri brutalitást is produkáltunk. A szocialista izgatókat verték el a Ház téjékáról a rendőrök.
Most már Lanthier úr nyugodtan mehet haza. Mindent látott...
Odabenn Károlyi Sándor beszél. A fóti gróf nem demagóg. Olyan halkan beszél, hogy a Danton beszédeit mondhatná el és a forradalom nem törne ki, hanem a másik oldalára fordulna. A hallgatóság egyszer-egyszer mégis helyesel, de ez olyanformán hangzik, mint amikor az elégületlen magyarok dörmögik a választ Petur bán sóhajtására: - Jó éjszakát! A virgonc, fiatalos Ház olyan nehezen mozdul meg, mintha ő volna az a Dréher-palota, aminek a megmozdítása világraszóló csuda. De azért megmozdul. Legalábbis közelebb húzódik a grófhoz, aki ezúttal az ellenzéket akarja meggyőzni és támogatja a kormány javaslatát.
Mégis sokszor nyílik az üvegajtó! Titkon ki-kisurran valaki a folyosóra, ahol valamivel mulatságosabb a világ. Oda hírül hozzák, hogy a főkapitányság ma pontosan meg tudná mondani, hány fa van a Múzeum-kertben. Mert mindegyik alá állított egy rendőrt. De nem is mutatkozik tüntető, csend van, ameddig a szem ellát. A Múzeumban ma a régiségtár a soros, a szocialista agitátorok pedig csak a képtárt szeretik s így arról a tájékról sem fenyeget veszedelem. A képviselő urak csak rendőrökbe ütköznek, mikor a parlament felé igyekeznek. Szocialista nincsen az egész tájékon. (Ha csak Visontai nem az tegnap óta!)
Így aztán ki is beszélne a munkásjavaslatról?
Senki. Éppen elegendő, ha ott van a Ház napirendjén. A folyosó inkább a szükségjavaslatról beszél, hiszen ma már a pénzügyi bizottság is beterjesztette jelentését. Holnap, holnapután tárgyalásra is kitűzik, némi túlzással tehát azt mondhatni, hogy ütött a tizenkettedik óra s ilyenkor a pártoknak illik tisztában lenniök, hogy miképpen fognak viselkedni. Ím, a szélsőbal éppen azt meséli, hogy már tisztában is van. Kossuth Ferenc ugyanis átadta a vitarendezés tisztjét Justh Gyulának, ami világosan azt jelenti, hogy vegye át a delikvenst és végezze kötelességét. Mert hogy Justh Gyula miképpen rendez vitát, azt már tudjuk a nyárról. De különben is, mért bízta volna Kossuth őreá, ha az, amit rendezni kell - vita volna?
- Éljen a nyílt obstrukció! - ujjong Sima Ferenc.
Hát éljen! Vagy talán mégse rajong mindenki olyan nagyon ezért a kedves jövevényért? Mert itt is, ott is titkolozó örömmel suttogják, hogy - tárgyalás folyik. A folyosó homályában fölfedezték valahol a nyári őrangyalokat. Apponyi, Csáky és Andrássy Gyula húzódtak megint közelebb egymáshoz és úgy tetszik, mintha azt a hidat próbálnák kitatarozni, amelyen a kis béke-baba egyszer már át tudott sétálni. A folyosó mohón figyel. Lesz-e? Nem lesz? S míg az őrangyalok halkan dolgoznak a homályban, mégiscsak sokan szoktatják magukat valami váratlan örömre. Mert váratlant várnak.
Közben nevető csoportok tódulnak kifelé a teremből. - Mi történik odabenn? - faggatják őket.
- Madarász... ühüm... az öreg Madarász - fojtja el a kiözönlők szavát a nevetés. És nyomukban siet már az öreg Madarász is. Ő sem tud beszélni, csak rázza, rázza magát a nagy nevetésben.
- Rendreutasított! - vágja ki végre és megint elkapja a nevetés.
Nevet a rendreutasításon? Csak nem járta még le úgy magát az elnökség? Gajári Géza besiet a terembe. (Ő volna a szabadelvű párt Kubikja. Már tudniillik, ha szélbalék az elnöki dobogót akarnák megostromolni.) Az egész folyosó csupa várakozás. És úgy nyögik ki valahára, hogy az öreg Madarászt Rakovszky István utasította rendre. És nem is a jegyzői helyéről, ami az elnök szomszédságából még csak festett volna valahogy. De a néppárti mezőről utasította rendre. Madarász közbemormogott valamit, hogy felekezet nélküli szocialisták is lehetnek, mert végre is nem lehet mindenki keresztény-szocialista. Ez bántotta úgy a néppárti kamarást, hogy rendreutasította az öreg liberálist, sőt rekedten morgott rá:
- Ha nem tisztelném ősz haját, amely annyit látott és tapasztalt...
S a jó isten tudja, mit mondott volna még a szegény negyvennyolcasnak! De kiáradt a kacagás. És Rakovszky ijedten figyelte, hogyan himbálóznak a kacagás hullámain az ő széttört frázisának roncsai:... a haja lát... a haja tapasztal...
- Jobbat már úgysem fog mondani - gondolták magukban az emberek, és vitték ki a derűt a folyosóra. Ott meg nagyon elkelt ez a kis verőfény, mert amott, a büfé nyitott ajtaján világosan látszott, amint Visontai mohón hajtja fel egymás után a megszámlálhatatlan pohár pezsgőt. Minden pohár egy félóra. És Visontai még most sem fáradt el. Hát meddig akar ez beszélni? Vagy Simán akar túltenni? Ezek ketten, úgy látszik, a nyilvánosság előtt akarják kivívni a nagy harcot, hogy kettőjük közül melyik legyen a vezér és melyik a párt. S ha Sima tegnapelőtt kibeszélte a maga két órácskáját, Visontai sem hagyja magát lefőzni.
A folyosó fantáziája még dolgozott, amikor Visontai besietett a terembe. Ez délben történt, pontosan tizenkét órakor. S amikor kipirulva, a nagy versenyben kifáradva megint kijött a folyosóra, az később történt, pontban két órakor. De Sima Ferencet és a t. Házat leverte. Ezt nem szabad elfogadni...
Elmondta most már miniszter, szocialista, parlament és népgyűlés, miben van hiányossága a szegény földmívelő parasztnak. De mit mond a paraszt?
A paraszt azt mondja:
- Nekem már nem is hajnalodik, mert a kakast is el kellett adni, aki még kukorékolt...
Úgy kell hát lenni, hogy még Kalocsay és Blaskovich tisztelendő urak is tévednek, amikor azt mondják, hogy vallás kell a népnek. Kakas kell neki. Kakas, aki valami, mert hajnalt is jelent meg vacsorát is, ha kell. Azért nem is illik Simát és Visontait bántani, akiknek nem volt rossz a szándékuk, mikor olyan sötéten festették a parasztok helyzetét. Jót akartak, csak egy kicsit ügyetlenül fejezték ki magukat. S elvégre, nem beszélhet mindenki olyan finoman, mint a paraszt.
A szelíd Ágoston József nem is bántotta őket, csak azt vetette szemükre, hogy nem beszélnek elég diplomatikusan. Az a paraszt még félre találja őket érteni.
De fölemelkedett aztán Darányi! Előbb szelíden szólítgatta az idegenkedőket és édesgette apró módosításokkal, ígéretek csalogató cukrával. A fóti grófnak is ígért valamit, Kristóffytól se sajnált egy kis dicséretet, Makfalvayhoz is volt jó szava, de még a néppárti jószágoknak is simogatta a gyapját. Mikor aztán nem volt más a tilosban, csak a szentesi meg a gyöngyösi követ, akkor Darányi elővette a sereghajtó karikást és hajrá! Utána! Fölséges hajsza indult. Az egész Ház egy táborban nézte, hogyan kergeti meg a miniszter azt a két magára maradt, megriasztott áldozatot. Visontai és Sima csak úgy lihegve morogtak néha valamit, de a szelíd Darányi tűzbe jött a saját diadalmas hangjától és hajrá, nagyokat csördített a karikással. Pedig talán az is elegendő lett volna, ha egy józan, ébresztő szót mond: arról is észhez kap az a két ember.
Így meg teljességgel magára vadította őket. A goromba szóra Szentes is, Gyöngyös is gorombábbal felelt. Mert mindig a miniszter lesz a vesztes, ha Simáékkal akar versenyezni a gorombaságban.
De azért Darányi sem beszélt hiába. Ha a polemiája nem is volt olyan szerencsés, mint amilyen erős, a beszéd második részét telerakta becses ígéretekkel, drága reformokkal. Minden mondatba jutott valami ajándék: egy kis csecsebecse vagy valami használható portéka. Csupa kedves, jó dolog. És az ember, hála istennek, nagyon békülékeny teremtés, egy zsák gorombaságot is elfogad, ha egy uncia édesség is keveredett közéje. S ezért az édességért, ha beeresztik a karzatra, a szocialisták is tapsoltak volna a miniszternek. Talán majd tapsolnak is, ha kieresztik a kóterből. Mert ma valami kétszázat sétáltatott el a rendőrség minden nagyobb erőlködés nélkül a képviselőház tájékáról. S azoknak most egyelőre kevés a kedvük, hogy tapsoljanak.
Aztán Mócsy beszélt. De ez talán nem is igaz. Csak úgy a folyosón mesélték. Mert a teremben nemigen tolongtak az emberek. Ellenben még a szélsőbal is besietett, hogy meghallgassa gróf Bethlen Andrást, a volt földmívelési minisztert. Nagyon rokonszenvesen is hallgatta, mert tudnivaló, hogy a szélsőbal valamivel engesztelékenyebb, mint a Mindenható. Nem bünteti az apák bűneit hetedíziglen az utódokban, hanem a fiúk bűnéért magasztalja legjobban az elődöket. Ah, hogy tapsoltak Bethlennek, akik nem lelkesednek Darányiért. De ezeket a tapsokat minden miniszter eléri. Csak meg kell előbb buknia.
Ma délután fél kettőkor az utolsó nevet is letörülték a fekete tábláról. A munkásjavaslathoz általánosságban már senki sem kívánt beszélni.
Az ülés pedig itt fordult érdekesebbre.
Nem mintha a parlamentet valami nagy meglepetés érte volna. Mikor báró Bánffy Dezső a csütörtöki ülés napirendjének megállapítása miatt fölemelkedett, a t. Ház körülbelül tisztában volt vele, hogy a munkásjavaslat tárgyalásának megszakítását s a második provizórium sürgős napirendre tűzését fogja tanácsolni. Meglepetésről tehát szó sem volt. De a pártok vére hirtelen bizseregni kezdett, a bekövetkezendő harcokra jelentékenyen megerősödött többség az erőpróbára készült és a magára maradt szélsőbal legalább a fiatalos élénkségével próbált kiválni.
Apró parittyák hasították a levegőt.
- Csitt! Megjött a históriai pillanat! - gúnyolódott Hentaller.
- Silentium! - vágott a szavába Meszlényi Lajos és mivel ő humorista, nagyon vidáman tette hozzá: - Emberek és asszonyok, figyeljetek, mert íme itt van az a gyermek, aki nem tud megszületni.
...A karzat (de nem méltóztassék valami tarka, asszonyokkal ékes karzatra gondolni!) szintén megélénkült. A zaj, a mozgolódás, a sok röpködő megjegyzés lassankint általános várakozássá lágyult. S mikor a miniszterelnök a Ház elé terjesztette kívánságát, az első pillanatban úgy tetszett, hogy egyelőre a szélsőbal be is éri a közbeszólások apró parittyáival. Végre is, nem lehet mindent megobstruálni. De egyszerre csak felpattant a néppárti Rakovszky és talált valami formulát, amivel a párthatározatot se sértse s azért a szélsőbalnak is kedvezzen. Mert elfogadta ugyan a miniszterelnök indítványát, de azért pálcát tört a »liberális kormányzat« fölött is, amely mindent az utolsó pillanatra hagy. S ezzel a formulával pompásan megoldotta a szélsőbal nyelvét. Most már öten is beszéltek volna egyszerre. A véletlen Lukáts Gyulának kedvezett és Lukáts rajta volt, hogy egy lépéssel továbbmenjen Rakovszkynál. Azt a bizonyos pálcát még jobban törte, a napirend megváltoztatását meg éppenséggel ellenezte. Olyan szépen haladunk a munkásjavaslattal! Mért hagynánk fel vele? - Hiszen - és ezt a kedves Lukáts behízelgő nyájassággal suttogta - abból a másik javaslatból újesztendeig úgyse lesz semmi.
- Semmi! - dörögte utána a meggyőződés biztosságával az egész tábor.
Megint többen fogtak beszédbe s a véletlen ezúttal a nemzeti párt vezérének kedvezett. Apponyi nem hagyta magát a pillanatnyi hevület forgatagától elsodorni, s ha a hangulatnak megtette azt a kis engedményt, hogy a maga részéről is fűzött egy szót az ellenzék bizalmatlanságához, de azért pártolta a miniszterelnök indítványát. És csak azt ajánlotta, hogy azért holnap essünk át a záróbeszédeken és döntsön a Ház legalább általánosságban a munkásjavaslat fölött, mert ezzel bizonyos erkölcsi érvényességet biztosít a részleteiben még le sem tárgyalt javaslatnak is. Amit Bánffy is szívesen tett magáévá.
De annál hangosabb volt a szélsőbal.
Hentaller keserűen sziszegte:
- Megint kihúzza a szálkát a lábából!
Apponyi mosolygott.
- A kormány lábában ott hagynám én, de az országnak nem szabad szenvednie.
Ez a megjegyzés kissé lehűtötte az indulatokat. Akik az imént még felugráltak és beszélni akartak, most már takarodót fúvtak. Csak Polónyi nem állotta meg szó nélkül. A szeme káprázott és mindenképpen azt látta, hogy előtte bokor, a bokor mögött pedig nyúl van, akit ki lehetne ugratni. És addig gyúrta, formálta a mondatait, amíg kihegyezte a ravasz kérdési, hogy mért nem tárgyaljuk tovább a munkásjavaslatot, holott a miniszterelnök zsebében már úgyis ott van a januáriusi - rendelet?
Leült és figyelt.
- Most... most ugrik ki a nyúl... a rendelet...
De se nyúl, se szónok. Mélységes csönd volt, csak az elnök kérdése hangzott, amint az Apponyi módosításával bővített miniszterelnöki indítványt bocsátotta szavazás alá. Az egész félkör megszavazta, csak éppen az az arasz maradt le, amelyet a szélsőbal foglal el. Ez háttal fordult a látványosságnak, mintha a harci kedvét akarná megmenteni a kissé lehangoló tanúságtól. (Végre is, nem jó az embernek a jövőbe látni. Egy kicsit sokan vannak, akikkel meg akarnak birkózni.) Elkeseredve dörmögték:
- Szavazni többen vagytok. De nem lesz alkalmatok szavazni.
Talán úgy is lesz. Megválik. De holnap a harc megkezdődhetik. Az bizonyos.
...Idáig van az ülés utolsó félórájának története. Ami addig történt, az sem volt minden érdekességnek híjával. A napirenden Sima Ferenc volt és Visontai. Azazhogy hivatalosan a munkásjavaslat lett volna, de a szónokok csak ezt a két tiszteletbeli szocialistát tárgyalták. És le is tárgyalták. Visontait Lepsényi páter vette a fegyvere élére. (Ha már ütni kell, inkább a zsidót üti.) És addig tapogatta, cirógatta, hogy Visontai utoljára haragosan szólt így:
- Megállj, páter, téged se védlek többé.
Amiből világos, hogy a derék kriminalista több háladatosságot várt a néppárti papocskától és esküdtszéki vádlottól. Csalódott. Ámbár úgy lehet, hogy a hála szordínója még sokban tompította a Lepsényi úr éles hangszerét. Mert Simával szemben nyoma sem volt a szordínónak. Őt kíméletlenül ítélték el valamennyien, de legélesebb Rohonczy Gedeon és Ivánka Oszkár. Csak úgy zúgott rá az ítélet paskoló esője, alig tudott eresz alá menekülni. Ám az eresz alól újra öltögette a nyelvét:
- Rohonczy úrtól nem fogadok el leckét, mert az én kezem munkámban tört fel, ő pedig csak a jégen csúszkál. - Gladstone fát is vág. A sport nem szégyenít meg senkit - jegyezte meg Rohonczy.
- De Rohonczy úr nem Gladstone - kiáltott fel diadalmasan Sima Ferenc. S mikor később Ivánka Oszkár az ország színe előtt olvasta a fejére, hogy csak azért adta magát lazításra, mert a pártokkal és a társadalommal elvesztett minden érintkezést, s most a demagóg szerepében akar tündökölni: Sima akkor is dacosan szegte hátra a fejét. Eh, nekem nincs pártom, meg kell győznöm Szentes városát, hogy elég párt vagyok én magam is!
Gonosz mosoly ült az arcára.
- A cimbalom egész orkeszter, én meg egész obstrukció vagyok. Egymagam.
(És ezért volt bölcsebb Darányi mindannyiunknál, amikor olyan keményen ostorozta tegnap a szentesi követet. Hiszen ez nem is ember! Ő maga mondja: országos csapás!)
Szélcsendes napokon a folyosó csak egy fumoir - egy közönséges adomatár, melybe Beöthy Aldzsi szállít egypár új viccet, mely a kaszinóban vagy egyébütt történt és báró Harkányi Frigyes egypár régi viccet, mely sehol se történt. Egyébként csak fumoir a folyosó. - Érdekessé legfeljebb az öreg Tisza teszi, aki ritkán megy be beszédet hallgatni, hanem egyik helyről átül a másikra a folyosón, keresve léghuzam nélküli helyet. - De könnyebb volt Amerikát fölfedezni, mint ilyen helyet a folyosón. Nem is találta még meg, pedig huszonöt éve keresi. Bizony, a folyosó nem jelent ilyenkor semmit, csak egy füstben kóválygó keskeny hosszú űrt, hol az unalom üt tanyát, hol nem történik semmi figyelemre méltó és ahol már az is esemény, ha a büffé-kisasszony keresztülmegy a pipázgató képviselők sora közt. Olyan varázzsal bír itt a szoknyasuhogás, mint egy barátklastromban.
Háborús időben ellenben a folyosó lecsapja a tanácstermet. A folyosó lesz elsővé, komolyabbá. Sokszor van úgy, hogy a tanácsteremben egy ócska témával foglalkoznak, midőn a lelkekben egy új téma forr már: a téma tehát kimenekül a folyosóra. A folyosó az aktuális. A tanácsterem a túlhaladott álláspont. Most is úgy volt. A teremben a Darányi javaslatát tárgyalták, melyet különben mindenki kitűnőnek ismert el (csak a szocialisták nem), míg a folyosón zajos élet forrt. A függetlenségi párt a miniszteri szoba környékét tartja megszállva s első tekintetre látszik, hogy trikóban van, azaz, hogy már öltözködik a szerepéhez. A masamódok Justh Gyula, Meszlény sürögnek-forognak, ezzel is azzal is beszélgetnek és igazítanak egyet-mást. Olay mogorva arcokat vág, mint egy feldühödött farkas s titokzatos szentenciákban potyogtat el a jövőből egyes morzsákat.
- Sós lesz még a mosdóvizetek is!
Egy másik kormánypárti csoporthoz érve, így szól:
- Még a Dunát is visszafelé fordítjuk, ha megharagszunk.
Polónyi ellenben (és ez a legijesztőbb) békés húrokat penget, hogy ő nem akar semmi zavart, ő csak jót akar, békét akar és önálló vámterületet.
Maguk a szabadelvű pártiak zajos közjogi fejtegetésekbe vannak merülve. Szakemberek körül csoportok képződnek és hallgatják a fejtegetést. Gróf Andrássy Gyulával Győrffy Gyula disputál, mire az odavág szellemesen:
- Ugyan, kérlek, csak nem akarod énellenemben védeni a 67-es kiegyezést?
Matuska Péter panaszolja, hogy Szilágyi azt mondta valami nézetére: »Szamár vagy, Péter!«, mire megelégedetten jegyzi meg Klobusitzky János:
- Látod, ezért nem beszélek én soha vele.
Szóval, tarkabarka a folyosó képe, mint egy hullámzó vásár, melyben az élet lüktet. A tanácsterem ajtói meg-megnyílnak s valaki kijön és hírt hoz. De szinte nehéz felösmerni az esteli szürkeségben (délutáni egy óra van), hogy kicsoda. Zajong az ellenzék. A nyitott ajtón ki-kimorajlik gúnyos haragja.
- Ki beszél odabent? - kérdezik.
- Egy megfordított Csáky.
- Ki az?
- Enyedy Lukács.
- Mért mondod megfordított Csákynak?
- Csákynak nem kell az önálló vámterület - de azt állítja, hogy meg fog kelleni csinálni.
- És Enyedy?
- Enyedynek ellenben az önálló vámterület kell, de azt állítja, hogy nem kell megcsinálni.
Tessék aztán az okos emberek szavából megokosodni.
Higgyjük el a szélsőbalnak, hogy amibe ma belefogott, az nem az osztrák obstrukció paródiája, hanem egészen eredeti hősköltemény. Hiszen a szélbali hegedősök csakugyan valami különös nevet kiabálnak s a karzat nemes dámái azt hihetik, hogy a hegedős-csapat, mint hőskölteményeknél illik, a múzsát hívja segítségül. A múzsa kissé ismeretlen és a nemes dámák hírét sem hallották, de azért áhítattal figyelik, amint a szélsőbal kitartással, buzgón hangoztatja:
- Átal János! Átal János!
Úgy látszik, magyar múzsa - gondolják a karzat nemes dámái. Mert ők nem tartoznak tudni, hogy akit a szélsőbal ezen a néven aposztrofál, a nem múzsa, hanem a pénzügyi bizottság előadója: Pulszky Ágoston. De a völgy már tisztában van, hogy nem hőskölteményhez lesz szerencséje s egy kisded csapat elszánt vállalkozásához, hanem mulatságos paródia következik, gúnyos evokációkkal, burleszk közbeszólásokkal és esetleg vitézi kóklerségekkel.
Mert már az első hang sem komoly.
- Átal János! - kiáltják újra meg újra az előadó felé, aki csakugyan átaljánosnak monda azt, ami a parlamentnek rendszerint általános. (Az igaz, hogy Apponyi is általjánost mond, de neki minden jól áll, senki sem veti szemére.)
Pulszky Ágoston nem hagyta magát megzavarni. Inkább úgy tetszik, mintha megkívánna egy kis gúnyolódást; csak tüzesebben beszél tőle. S akárhogyan röpítik feléje a csípős vagy csak értelmetlen közbeszólásokat, annál biztosabban áll meg a helyén. Csak a bizottság álláspontját kellene apróra kifejtenie, de a gúnyolódás kicsalja az előadóból a debattert s lassankint már nemcsak a bizottság álláspontját színezi, hanem erősen egyéni véleményt is kockáztat. Ezzel aztán elnémítja a gúnyt, de kinyitja a harag összes zsilipjeit. És innen is, onnan is sziszegik, hogy az előadó még rádupláz a pénzügyminiszterre és gyalázat, ha egy parlamenti bizottság előadója veszedelmesnek mondja az ország gazdasági önállóságát.
Most már tarajosodnak a hullámok.
- Hoch! - kiáltják minden elnöki figyelmeztetés dacára a régi obstrukciók kiszolgált katonái.
Az újabbak pedig az idegen jelszó helyébe újakat keresnek:
- Menjen Bécsbe!
- Be kell zsindelyezni a fejét!
- Hídrontó!
(Ezt azok a békességes, jó emberek kiáltják, akik már épülőben látták a hidat az ellenséges álláspontok között, s úgy képzelik, hogy az előadó lerontja az épülő hidat.)
Láng csap ki a csöndes padok alól, tűzbe borítja a nyugodt arcokat. Azt hinné az ember, hogy a fanatikus csapatocska most mindjárt megrohanja az előadót. (Vajon megvédi-e Apponyi, aki legszorgalmasabban figyel az előadói emelvény tövében?)
De Pulszky már végzett. S a harag nyomban helyet ád a tüntető lelkesedésnek.
- Éljen Kossuth! - hangzik hirtelen.
És Kossuth Ferenc abban a tüntető éljenzésben, amely Pulszkyt akarja bántani és neki kedves - szokatlan hevüléssel kezd beszélni. Ez a legtisztább rajongó. A reszkető hangjából, a mozgósított érveiből, az egész óriási kompozíciójából kiérzik, hogy ő csakugyan el van telve a hittől, mely szakadatlan súgja neki, hogy most vagy soha. Körös-körül álorcásan bujkál az obstrukció, de ő becsületes hit fehér leplében járva, talán nem is tudja, milyen sötét műhelyben hirdeti igéit. Csak azt érzi, hogy amit tud és amit összehordott, amit érez és amit neki szuggeráltak: mind, mind el kell mondania, mert nagy pillanatnak érkezett küszöbére. A rajongás néha szárnyakat is ád szavának és igazán magával ragadja társait, de nemsokára leveri a bágyadtság és akkor társai mosolyognak legelőbb a háta mögött.
Két teljes órán keresztül beszél. Persze hogy el is lankad. És olykor csodálatosan naiv szavak repülnek ki az okoskodásaiból. Mintha a fáradtság megtréfálná.
Azt mondja:
- Ha meglesz a külön vámterület, ki veszít többet? Ausztriának akkor a gyomrát kell megvámolnia, míg Magyarországon legföljebb a dendik lesznek a vesztesek. Mert Ausztria elesik az olcsó búzától, de a magyar csak kevésbé elegáns ruhát lesz kénytelen viselni.
Csöndes mosoly fut át a t. Ház arculatán. Valahol azt suttogják, hogy Kossuth téved. Mert csak a posztó kapna magasabb vámot, nem a szabó. A szabó azontúl is elegánsan fogja a ruhát varrni, csakhogy talán zsákvászonból. (Baj is az! Rohonczy Gida egész nyáron zsákvászont hord, mégis elegáns.)
Az idő már veszedelmesen későre jár és Kossuth csak szórja vegyesen a derűt és a villámokat. Végre mégis szóhoz jut Enyedy Lukács és ámbátor akkor már verejtékesen ragyognak ki az arcok a padsorokból, a helyéről nem mozdul senki. Valami különös mohósággal figyelik a szavait, hiszen a javaslatot akarja támogatni és az önálló vámterület alapjáról. Miképpen fog kiütni ez a kényes vállalkozás? És hogyan fest a szélsőbal ama szivárványos ég szerepében, mely egyik szemével sírt, a másikkal meg nevetett. Azt fogja-e szemére vetni, hogy valamikor az ő soraikban harcolt? Vagy azt fogja ünnepelni, hogy más táborban is az önálló vámterületnek maradt híve?
Mély csönd.
Enyedy nyugodtan indul el az eshetőségek kényes útján. Az első szavai még ellenséges talajra hullanak. De amint megvonta a határt a politikai taktika és a gazdasági szükség között, immár biztonságban is van. Hiába próbál zajongni a taktika mezején ólálkodó tábor, ő felhúzódott a gazdasági szükség őrtornyába s onnan hirdeti, hogy az önálló vámterületet nem lehet taktikával meghódítani, de a gazdasági szükség önként meghozza. Aki pedig taktikázik és könnyelműen, előkészítés nélkül emelne vámsorompót, az nem híve ennek a nagy gazdasági eszmének, hanem csak kompromittálja. Tehát félre a könnyelmű taktikával!
...Ezzel az intelemmel akár be is végezhette volna beszédét. De szívét szentimentális érzések markolták meg és lágy szavakkal simogatta szélbalékat. A régi bajtársakat. Így aztán az erős beszéd a végébe akasztott lágy szavakkal úgy festett, mint a vőfélyek botja.
Bot ugyan, de virág van a végibe...
Máskor, ha a tanácsteremből kihallszik a lelkesedés ezer és ezer megnyilatkozása, a folyosó népét az egyéni szimpátiája elvezeti valamelyik üvegajtóhoz, ahol kedve szerint elégítik ki a kíváncsiságát.
A bal ajtóban azt mondják neki:
- Feri beszélt, Kossuth. Sajnálhatod, hogy nem hallottad.
A jobb ajtóban meg ugyanakkor azt mondják a kiözönlők:
- Megint szavalt egyet a hazafiságról.
Így aztán mindegyik meg van elégedve. De ma az üvegajtók egyszerűen elvesztették a politikai hitelüket. Az ember akármelyikhez állott, mindegyiken csak hívők és rajongók tódultak ki a folyosóra. A jobb ajtóban Kubinyi Géza és a bal ajtóban Bartha Miklós egymás ajkáról vették a szót s velük együtt mindenki mondta: gyönyörűen beszélt. (A ravasz olvasó már ennyiből is sejti, hogy a legnagyobb szónok, Apponyi beszélt.) Nem volt különbség túlsó és innenső folyosó között; az ellenzéki folyosó éljenzése nem csalt ki gúnyos megjegyzéseket a mameluk-folyosóból, sőt ellenkezőleg. A nagy folyosó nem hagyta magát túlszárnyalni a kisebbiktől s ez nagyon jól festett, mert mégiscsak más az, ha egyszer a jobb párt kezdi éljenezni Apponyit.
Egy rajongás volt körös-körül valamennyi folyosó. S aki véletlenül megkésve jött a t. Házba, nagyon megjárta a kérdezősködéssel.
Megállította például Bessenyey Emmer Kornélt.
- Hogy beszélt Apponyi?
- Ó, ez politikai nap volt - felelte Emmer Kornél, aki azokra az időkre szárnyalt vissza emlékeiben, amikor még a Deák-párt napja legszebben ragyogott.
Egyebet nem tudott belőle Bessenyey kivenni. Horánszkyhoz fordult.
- Jól beszélt Apponyi?
- Ó, egyszerűen megbabonázta az embereket - felelte Horánszky Nándor és olyan boldogan sétált tovább, mintha ő volna az, aki az embereket megbabonázta.
Bessenyey egyet gondolt. Az az Emmer és az a Horánszky végre is pártolói a második provizóriumnak. Természetes, ha el vannak ragadtatva. De itt van Bartha Miklós.
- Te, Miklós! - fordult hozzá kérdésével. - Tetszett az Albert beszéde?
- Ó barátom - szólt átszellemült arccal Bartha Miklós -, ő a legnemesebb, a legnagyobb, a legelragadóbb! Le kell borulni nagysága előtt.
Most már Bessenyey sok mindent tudott és semmit sem tudott. Világos, hogy ezekben az emberekben a pillanat mámora elaltatott minden kritikát. Ezekből most csak indulatszavakat lehet kicsalni, nem véleményt. Egyet gondolt tehát és új kérdésekkel állott a rajongók elé.
- Mit fog ezek után a szabadelvű párt csinálni? - kérdezte Emmertől.
- Mit? Hát amit eddig. Mit is csinálhatna egyebet? Hiszen úgyis törvénnyé akarta emelni a szükségjavaslatot. Ezt Bessenyey kénytelen volt természetesnek találni. De utána sietett Horánszkynak.
- Mi hát mostan a nemzeti párt álláspontja?
- Mi? Ami eddig volt. Hiszen már a konferencián állást foglaltunk.
- Persze, persze - morgott Bessenyey. Aztán felragyogó arccal állott Bartha Miklós elé: - Hát ugye, Miklós? Apponyi csak meggyőzött benneteket? Mi?
- Minket?
- No, igen. Mit csináltok ezután?
- Amit eddig. Obstruálunk. Hisz ez csak természetes - szólt mély meggyőződéssel Bartha Miklós.
Most már a feje is kábult Bessenyeynek. Ezt értse meg, aki tudja. Apponyi olyan beszédet mond, amelyért Emmer december tizenhetedikét politikai nappá teszi. Horánszkyt gyönyörbe fürdeti, Bartha Miklósnak a szavát is elállítja. Föllelkesített, elragadott, a lábáról vett le mindenkit s az eredmény az, hogy - nem változott semmi. Meggyőzte azokat, akik meg voltak győzve és egy hajszállal se taszította le az obstrukció mezejéről, akiket meg akart győzni. Hát ilyen a legnagyobb parlamenti siker természete? Taps, éljenzés, rajongás, egyébként pedig marad, amint volt?
Éppen arra táncolt Sághy Gyula. Az egyetlen nemzeti párti, aki a második provizóriumot még nem akarta megszavazni. Bessenyey föllélegzett. Ezt az egyet, Sághy Gyulát, csak meggyőzte most már a vezére?
Megkérdezte.
- Kérlek - felelte Sághy -, én el vagyok ragadtatva, én nem találok szavakat, ez föl fogja ébreszteni a nemzetet... (Sághynak tudniillik az ébresztés az elérhetetlen ideál!)
- És most már megszavazod a javaslatot?
- Nem.
Tehát éppenséggel semmi változás. A föld tovább forog, Sághy tovább opponál és az obstrukció zavartalanul megy a maga útján. Holott a magyar parlament olyan látványosságnak volt tanúja, aminőre alig volt még példa, mert Apponyi a szónak, a tudásnak és a hangulatkeltésnek minden ragyogó fegyverével szállott síkra és lelkesedésre ragadta az egész parlamentet. Elérte a hihetetlent, hogy jobbpárti tapsokat kapott ellenzéki hochok nélkül, a többség lelkesedését, a kisebbség gúnyolódása nélkül - de ez volt aztán az egész. A história s az államférfiúi bölcsesség igazi magaslatáról mondotta el szózatát; mohó gyönyörűséggel szívta magába szavait a Ház és foga magába szívni az egész nemzet; az a harminc főnyi obstruáló csapat pedig meghallgatta és megy tovább - beszélni, - obstruálni.
Mert az ne tévesszen meg senkit, hogy a harminc közül a mai napra kisorsolt két szónok mély argumentumokkal harcolt. A szegedi követ, Polczner Jenő, a becsületes meggyőződését mondotta el, ha kissé hosszadalmasan is. És ő még Apponyi előtt beszélt. A kis Barta Ödön meg rendkívül ügyes ember, aki ma is okosan szőtte a maga polémiáját, sőt egyszeregyszer őszinte tapsokra tudta ragadni az Apponyi beszédétől kissé lehangolt szélsőbalt. Az egyik beszédet az őszinteség, a másikat a fordulatosság emelte ki az obstrukció sablonjaiból, ha újat nem is hozott a vitába. De méltóztassék meggondolni, hogy ez a csatának jóformán csak első napja volt és a szélsőbalon kevesen vannak a Barták. Holnap, holnapután és azután már elfogynak a Barták és akkor jönnek a Marjay Péterek.
És azok is polemizálni fognak Apponyival. A Marjayak...
*
Az ülés érdekességét: Apponyi beszédét egész terjedelmében mellékletünkön találja az olvasó...
A szokásos öt percnyi pihenő ma az elnöknek szólott. A képviselők nem szorultak rá; az ő pihenőjükről fejedelmi bőkezűséggel gondoskodott Mócsy Antal és Városi Gyula.
Ez a két derék férfiú az ülés elejéből kihasított potom harmadfél órát országos érdekű politizálással, az ülés végéből pedig újabb egy órácskát helyi érdekű interpellációval. A számvetés tiszta. Harmadfél óra és egy óra, az összesen három és félóra. Marad még harminc perc, amiről érdemes beszélni.
Ez a harminc perc a Hegedüs Sándoré volt.
Künn a folyosón, ahol ma is Apponyiról esett a legtöbb szó, az emberek a fejüket csóválták és nem tudták megérteni, hogy miért akar beszélni Hegedüs.
- Minket akar kapacitálni? - kérdezte a szélsőbal.
- Őket akarja kapacitálni? - kérdezte a szélsőjobb is. S minthogy egyik sem tudta megérteni, közösen megállapodtak, hogy Hegedüs békeangyal lesz. Ha ugyanis okos emberről nem tudják kisütni, mi okon beszél, akkor okvetetlenül békeangyalt sejtenek benne. Ez most így divat a tisztelt Házban. Mikor tehát az elnök öt percnyi pihenője után játszani kezdett a villamos csengő, jobbról és balról egyforma buzgósággal siettek a honatyák a terembe. Ne mondja a békeangyal, hogy meg sem akarták hallgatni.
- Talán elárul valamit!
Ez a szélsőbal mottója volt, amivel mentegetni akarta magát, mert egyáltalán még figyel békeangyalokra. Justhék ugyanis félnek a békességtől - már ezt el kell nekik hinni. S a félelemre annál több okuk van, mert a mai ülés alatt folyton arról sugdosódtak, hogy Bánffy tárgyal Apponyival, Apponyi tárgyal Horánszkyval, Horánszky tárgyal Széll Kálmánnal és Széll Kálmán tárgyal mindenkivel. Justhék tehát tűkön ültek: az ördögbe, még kitör a békesség. Quod deus avertat.
Azért mentegették magukat, mikor a Hegedüs szavaira ők is figyeltek.
- Talán elárul valamit!
De Hegedüs semmit sem árult el. Szelíd volt és óvatos, mint soha, még az előadói székben sem. Egyre csak azon volt, hogy senkinek se sértse érzékenységét. Bokrétákat szórt mindenfelé: Apponyinak, Kossuthnak, a kis Barta Ödönnek. S a szélsőbal utoljára már fészkelődni kezdett. Mit akar ez? Tüske lappang a bokrétákban? Vagy azt akarja, hogy senki zokon ne vegye, ha végezetül olyan valakinek is bokrétát nyújt, akinek különben nem merne virággal kedveskedni?
A kíváncsiság izgatottá tette a kis tábort. Hánykolódni kezdett, mint a lázálmas beteg. S a legkisebb dolog végletekre ingerelte. Mikor egy teremszolga vizet hozott a szónoknak s a poharat véletlenségből felborította, ezen a szélsőbal úgy nevetett, mintha valamennyi miniszteri szék borult volna fel, nem egy pohár víz. Mikor Hegedüs azt merte mondani, hogy az önálló vámterület alapjáról sem adhatnánk Ausztriának olyan kivételes kedvezményeket, amint Kossuth hiszi, mert ugyanazt nyomban megkövetelhetnék mindazok az államok, amelyekkel a legtöbb kedvezményt biztosító szerződésünk van, - ezen meg úgy felháborodott a szélsőbal, mintha Hegedüs éppen most proklamálta volna Magyarország örökös rabszolgaságát. Szóval, a szélsőbal künn volt a sodrából.
És ekkor tűnt ki, hogy a Hegedüs tarsolyában csakugyan rejtezett még egy bokréta. A legnagyobb, a legfeltűnőbb. És nemhogy tüske volna benne, de még inkább gyógyító ír. Mert ezt a bokrétát Hegedüs a pénzügyminiszternek nyújtotta át, akiről ugyanakkor minden különösebb hangsúlyozás nélkül szinte csak úgy mellékesen mondotta el, hogy az újságok bizony elferdítve közölték a pénzügyi bizottságban tett, s azóta súlyosan inkriminált nyilatkozatát.
...Ah! A szélsőbalnak egy pillanatra a lélegzete is elállott. Elferdítve közölték? És a pénzügyminiszter nem mondta, hogy az önálló vámterület veszedelmes volna Magyarországra?
- Hisz ez visszaszívás! - zajgott a szélsőbal.
- Nem visszaszívás, de sohasem is mondott olyat! - folytatta Hegedüs. - Hát szabad-e föltenni Lukács Lászlóról, hogy úgy nyilatkozhatott volna? Én, aki jobban ismerem másolnál, el merem mondani, hogy sarkára állott Ausztriával szemben és kevesen használtak annyit Magyarországnak, mint ez a kis szürke ember!
...Ez volt a Hegedüs beszédének poénja. A szélsőbal úgy fogta fel, hogy a nagy békealkudozások útjából az utolsó gátat akarta elszedni, mikor a pénzügyminiszter emlékezetes nyilatkozatát az ország színe előtt minden ferdítéssel szemben precizírozta. Justhék tehát meg vannak győződve, hogy most már csakugyan fenyeget a béke veszedelme. A nagy többség azonban nem nagyon bízik ebben a veszedelemben.
- Kurta hónap ez a december - mondogatják -, összevissza sincsen már több ülésünk kilencnél.
Ezért nem bíznak a békességben. De mégis örvendenek, hogy a Hegedüs helyreigazítása után szívük szerint megéljenezhették a pénzügyminisztert. Ámbátor örök rejtély marad nekik is, hogy mért nevezte Hegedüs kis szürke embernek a pénzügyminisztert, aki nagyobb is, feketébb is őnála? . . .
Fanatikusan mormolja a folyosó:
- Csütörtökön... csütörtökön...
Tessék ezt úgy értelmezni, hogy a fordulatnak csütörtökön okvetlenül be kell következnie. Mert még a szélsőbal is meg van győződve, hogy tovább nem tarthat a bizonytalanság s így vagy úgy, de csütörtökön el fog dőlni a dolog. Az emberek úgyis módfelett harciasak és jobbról is, balról is hangoztatják, hogy az ünnepek után semmiféle földi hatalom sem tartja őket a fővárosban. Ha tehát történni akar valami, tessék neki még az ünnepek előtt történni. Azután már hiába történik.
Ez a fanatikus hit el is altatja az izgatott érdeklődést. Még a békeangyalok sürgése sem kelt valami nagy feltűnést. Odabenn Komjáthy Béla beszél - beszéljen. Olyan mindegy, hogy pártolja-e az obstrukciót vagy sem. Hiszen csütörtökön úgyis megjön a fordulat. Majd a horvát Gyurkovics próbálja felrázni a szélsőbalt, hogy a vámpolitikai különválás Boszniában és Horvátországban is megszólaltatná a lappangó vágyakat. Hát szólaltassa meg. Hiszen nem olyan komolyan gondolják ők a különválást és különben is csütörtökig úgyis meg jön mindenre a felelet.
Szikránkint hamvad el az érdeklődés. (A fiatalságét egy darabig ébren tartja egy ibolyaszín toalett. Nagyon divatos primadonna mosolyog ki belőle a karzatról.)
De egyóra tájban mégis beszólítják a folyosó népét.
- Gyertek! Pichler beszél.
Igen. Pichler még érdekli a tisztelt Házat. Olyan kedves bolondságokat tud szavalni! És olyan drámai allűrökkel! Ma is rekedt pátosszal kavarta együvé az osztrák pletykákat, a magyar pletykákat, a gróf Andrássy Gyula könyvét, az udvartartást és amiről csak egyáltalán beszélni lehet. Az elnöklő Láng Lajos ezalatt folytonosan csöngetett. De nem mintha rendre akarta volna utasítani a szónokot. Nem. Csak a hallgató képviselő urakat intette valamivel nagyobb csöndre. Mert olyan hangosan kacagtak a rózsaszínű szónok beszédén, hogy ő az elnöki székben egy szót sem hallhatott. Pedig ő is akart kacagni.
Szinay Gyula unalmas volt. De ez nem szimptóma, ez nagyon régi dolog. Ellenben Kolosvári Kiss István is unalmas volt és ez megdöbbentő. Mi vitte eI a halasi követ jókedvét? A gólya nem, mert az most másfelé volt elfoglalva; Mezőssy Bélának hozott trónörököst. De hát akkor mi? Vagy ki?
Az oknyomozó folyosó szerint Hentaller. Az ülés előtt ugyanis hátraszegte a fejét és a legugocsaibb makacssággal kiáltotta:
- Ha negyedmagammal maradok, akkor is obstruálok!
Ebből a kiáltásból két eshetőség kandikált ki. Az egyik az, hogy Hentaller kompromisszum-szagot érez, mert akkor ő mindjárt emberevő kedvében van; a második pedig az, hogy Hentaller őszinte sajnálatára nem látja többé kizártnak a kompromisszumot, mert már foglalkozik azzal az eventualitással, hogy csak negyedmagával marad.
S ezek az eshetőségek az obstrukció minden lelkes hívét mélyen elkeserítették. Hentallernek egész udvara nőtt, ahogy sorra tipegtek szárnyai alá a megriadt csibék és félénken tudakolták, csakugyan fenyeget-e a békesség. S ő nem tehetett másként, fátyolos szemekkel nézett körül híveinek kisded csapatán, szomorúan bólintott a fejével s aztán egyszerűen az üvegajtóra mutatott, amelyen éppen akkor iparkodtak kifelé a miniszterelnök, Szilágyi Dezső és gróf Andrássy Gyula. Egyenest az elnöki szobába siettek.
- Viszik, most viszik! - hangzott a Hentaller szava, tompán és zokogva, mint az elmerült harangé.
Mert ő meg volt győződve, hogy már a kompromisszumot viszik. Csak akkor ragyogott fel az arca halovány reménységben, amikor Kossuth Ferencet és Justh Gyulát látta az elnöki szobába sietni. Akkor hát még non est consummatum. Az obstrukció még nem halt meg, s a kompromisszumot még csak a falra festik. Még csak most fognak tárgyalni. Utánuk sietett tehát, hogy utoljára még a fülükbe súgja az ultimátumot: olcsón ne mérjétek a békességet! Aztán a kezeit tördelve telepedett le egy karosszékbe és aggódó társaival együtt várta a nagy konzílium eredményét.
Az ország sok könnyelmű atyja gondtalanul, könnyelműen kergetőzött előtte a folyosón. Még Thaly Kálmán is csak arról vitatkozott Gyurkoviccsal, hogy magyar volt-e Zrínyi vagy horvát? Nemcsak magyar volt, de kálvinista is - bizonykodott. A kamarai levéltár tele van panaszokkal, hogy az a vastagnyakú Zrínyi egymás után dobja ki a plébánosokat. (Már neki is sok baja volt velük.) De Thaly még hagyján! Az a könnyelmű Meszlényi Lajos ezekben a válságos percekben sem tud egyébről beszélni, csak a karzatról. És ha a főrendek érdekelnék, akik naponta figyelik a karzatról, lesz-e dolguk még az idén a szükségjavaslattal! De nem. Csak az asszonyok érdeklik, akik semmiféle összefüggésben sincsenek a közös vagy önálló vámterülettel.
Ennyi könnyelműség még jobban elkeserítette az obstrukció igaz bajnokait. Jó szerencse, hogy Kossuth és Justh nem maradtak sokáig az elnöki szobában, hanem titkolózva jöttek vissza a folyosón. Csak a szemük beszélt. Bartha Miklós ennyiből is értett és úgy vélekedett, hogy a gyereket már hozzák, csak azt nem lehet még tudni, fiú-e vagy leány? S a gyereket csakugyan hozták. Úgy mutogatták meg egyenkint a táborbelieknek, hogy Szilágyi Dezső milyen pontokat szövegezett a kompromisszum alapjául.
- Lehet róla beszélni! - mondotta híveinek Kossuth Ferenc.
De Justh ennyi határozottsággal sem mert nyilatkozni. Csak ment hívőtől hívőhöz és tanácskozott szakadatlan. Hentaller mindenütt a nyomában. S ahol engesztelékeny hangot hallott, haragosan vágott a csöndes kapacitációba.
- Soha!
...És tizenkét órakor, midőn Szilágyi Dezső mosolyogva tért vissza a tanácsterembe, hogy újból elfoglalja az elnöki széket (amelyet a konferencia idejére Berzeviczynek engedett át), mégis békülékeny fuvalmak lengedeztek mindenfelé. Csodálatos mohósággal áradt szerte a hír, hogy a paktum már meg is van. A következő pillanatban ugyan módosult a hír, s már csak arról volt szó, hogy a hajlandóság van meg a paktumra, de a százfajta változatból is kicsendült egy állandó szózat: minden jól megy! Vékonyka szózat volt, de mégiscsak valami.
Egyébként az ülés második felében a kis Mezőssy Béla csodát mívelt. Le tudta kötni az egész Ház figyelmét. A Kossuth határozati javaslatának védelmében nagyon temperamentumosan szállott síkra gróf Apponyi Albert ellen és hogy nem minden dicsőség nélkül, azt bizonyítják a következő vélemények:
- Dávid leveri Góliátot!
(Ez a Hentaller Lajos kissé túlzott nyilatkozata, amiből egyelőre még csak annyi az igaz, hogy Mezőssy csakugyan Dávid és Apponyi csakugyan Góliát.)
- Csupa muzsika voltál!
(Ezt Bartha Miklós mondta, akit az ügyes kis beszédnek a muzsikája csapott meg.)
- Adnánk érte tízet!
(Ezt Kubinyi Géza mondta a szabadelvű pártból.)
És ámbátor Kubinyi Géza valószínűleg felhatalmazás nélkül ígérte a tíz mamelukot cserébe - dicséretnek ez akkor is valami, ha a párt nem is eszkomptálja teljes értékben...
Akik a tanácsterembe iparkodtak, hogy meghallgassák az öreg Benyovszky beszédét, az üvegajtóban hirtelen megállottak:
- Voltaképpen még ráérünk. Majd a második olvasáshoz...
Második olvasás? Az ember azt hinné, hogy nem is beszédről, hanem név szerinti szavazásról van szó. Csak a név szerinti szavazásnál szokásos a második olvasás. De a Benyovszky beszédeit szabad a név szerinti szavazáshoz hasonlítani, mert ezeknek a beszédeknek az a természete, hogy Benyovszky kétszer olvassa fel elülről. Sőt a tisztelt Ház naplószerkesztője azt állítja, hogy kivételes időkben, mint például a nyári obstrukció alkalmával, az öregúr háromszor is elmondta beszédét egyfolytában. S azóta van, hogy a függetlenségi párt három turnusban hallgatja a szélbal grófját: tíz ember az első olvasást, tíz a másodikat és húsz a harmadikat. (Mert itt már tömegre van szükség, melynek helyeslése imponál.)
Ma is csak egy-egy turnus maradt a teremben; a zöm a folyosón beszélgetett. Természetesen a kompromisszumról. De micsoda változás tegnap óta, amikor még rózsaszín volt a szemhatár és minden ember azt képzelte, hogy csak az ujjait kell meghajlítania és kezében a kívánatos madár? Ma ólmosan festett az ég és a felhők olyan alant úszkáltak, hogy még Mezőssy is beléjük ütközött. Pedig ugyan alacsony emberke.
Az ember szerényen tudakolta Justh Gyulától:
- Hogy áll a kompromisszum?
És Justh tágra nyitotta a szemét.
- Kompromisszum? Hát volt szó kompromisszumról?
Így Justh, az intranzigens. De dodonai stílusban beszéltek még azok a mesés memóriájú emberek is, akik jóakarólag vissza tudnak emlékezni egészen tegnapig. Tőlük is különös választ kaptak, ha az volt a kérdés, lesz-e újévre második provizórium, vagy sem?
- Lesz, ha Bánffy enged! - felelték.
- És ha nem enged?
- Akkor is lesz.
A dolog tehát úgy áll, hogy a kompromisszumról most már senki sem beszél, de az a hit még nem veszett ki teljesen, hogy elvégre mindenkinek megjöhet a jobbik esze. Elég vékony szálacska, azt méltóztatik látni. De súlyos érdekek lógnak rajta s ilyenkor a legvékonyabb szálat se metszi el senki. A reménykedők még ebben is bíznak, a rosszindulatúak pedig vagy vélekednek, hogy az a vékony szál magától is elszakad. Minek erőszakoskodni?
Csüggeteg nép rója hát a folyosót. De egyszerre híre kél, hogy a miniszterelnök beszélni fog. Hirtelen megüresedik a folyosó és aki csak mozog, mind a terembe siet. A jó Meskó László odabenn elcsodálkozik, hogy micsoda nagy érdeklődés mutatkozik egyszerre az ő beszéde iránt és úgy érzi, hogy ezt a váratlan érdeklődést meg is kell hálálnia. És újult erővel folytatja beszédét. Mintha be sem akarná fejezni. Minden később érkezett honatyának elölről szeretné elmondani a beszédét és fölöttébb elcsodálkoznék, ha valaki hátulról meglökné:
- Te Meskó! Ezek itt Bánffyt szeretnék hallani!
Ő semmit sem vett észre és abban a boldog illúzióban szőtte csöndes okoskodásait, hogy mindenkinek fölragyog egyszer a dicsőség és íme őt is hallgatják - lázban, feltüzelve...
Délen is túlhajlott az idő, amikor végre Bánffy szóhoz jutott.
- Hoch! - próbálta ingerelni a szélsőbal.
De a többség csak megmozdult és úgy fújta el ezt a gyönge szót, mint valami gyertyalángot. És akkor a miniszterelnök a legnagyobb csöndben fejtette ki a kormány álláspontját, amely lehet a szélsőbalnak nem tetsző, de amelyet a kiegyezés alapján álló összes pártok egyhangú lelkesedése szentesített igazán nemzeti álláspontnak. Ez harangszó volt, mely nem szólt egy embernek, nem is egy-két tábornak, de az egész országnak. Csak a »vadak« riadtak meg tőle és zúgva, összebújva, lesből kiáltoztak közbe. Mint amikor rossz gyermekek akarják a harangszót túllármázni.
- Korrekt beszéd! - mondták mindenfelé.
S ekkor, a beszéd vége táján esett meg, hogy a miniszterelnök a gazdasági kötelékekről beszélve, olyasmit talált mondani, mintha a viszonyt Ausztriával inkább szorosabbra akarná fűzni. Egy második felszólalásában világosabban is megmondta, hogy mit értett a konstrukció szempontjából talán rosszul megválasztott szavakkal, de a szélsőbal éppen csak ebben kapaszkodott.
- Szorosabbra akarja fűzni a viszonyt? - tűzte mindjárt gombostűre ezt a pillangónyi tévedést Bartha Miklós. - Hazaárulás! - nyomta mindjárt reá a bélyeget Justh Gyula.
...Mintha bizony ember még nem vétett volna el egy szót!
Mikor Napóleon tévedésből kapitánynak szólított egy hadnagyot, a kis hadnagy abban a pillanatban kapitány is lett. Mert a császár nem akarta megvallani, hogy ő tévedésből is mondhat valamit. (És nincs is rendjén, hogy a császár tévedjen, hiszen az ő szavait nem zavarhatják a Hentaller csapatai!) De a miniszterelnök a csata hevében elvéthet egy szót, csak a cselekedeteiben ne botoljon soha...
Kíváncsi hópelyhek, egymás hátára kapaszkodva, kandikálnak be a folyosó széles ablakain. Micsoda élet ilyen késő decemberben! Holnap estére már a három királyok is elindulnak a betlehemesekkel, édes babaarcok fürödnek meg a lobogó gyertyalángok fényében, s a komoly törvényhozó bácsik még ma is a folyosóban gunnyasztanak.
Azok a bámész pelyhek mintha suttognának:
- Nagy baj szakadhatott ezekre, hogy karácsonyra is itt rekedtek!
S a baj árnyéka ott borong valamennyi homlokon. Csúnya, komor arcok fehérlenek ki a folyosó szürke homályából. Még a Molnár Tóni gömbölyű arca is csupa gond, ámbátor őt talán nem is az szomorítja, hogy karácsony küszöbén itt kell vesztegelni, hanem inkább azon búsul, hogy eljött az utolsó ülés napja. A kalendárium is várhatott volna egy kicsit. Minek áll ő is az obstrukció táborába?
De nini! Mégse bánt mindenkit a gond. Tóth János legalább mosolygó képpel vezeti ki a szélsőbal engedelmes katonáit az üvegajtón s hallik a vezényszava:
- Egy lélek se mozduljon. Az ajtóból fogjátok velem együtt lesni, micsoda komédiát csinál Kubik.
És odabenn nincs is más ellenzéki ember, csak a vállas Kubik Béla. Az elnök megnyitja az ülést, a jegyző morzsolgatja a jegyzőkönyvet, a jobb mezőre csöndesen szállingózik egy-egy álmos ember - olyan a tisztelt Ház képe, mint amikor hálója zugolyából lesi a pók, hogyan ereszkednek a veszélyes szálak közé a könnyelmű legyek. Egy! Kettő! - Most már a maga töménytelen lábaival táncolni is kezd a pók. Kubik Béla figyelmezteti az elnököt, hogy a Ház nem tanácskozásképes.
A legyek ijedten csapkodnak a szárnyaikkal.
- Segítség!
A folyosóról nagy zümmögés hallik. Az üvegajtó libbentebben és omlik be a segítőcsapat. A másik üvegajtóban meg Tóth János vigyáz, hogy egyetlen igaz szélbali se tévedjen a tanácsterembe. Még csak az kellene! Hiszen a komédiát egykét ember is elronthatná s a jegyzők még csak most számolgatják, hogy vannak-e odabenn negyvenen. A Tóth János csapata egy csomóban lesi az eredményt. Vajon elég erős volt-e a háló? De lám, Kubik Béla szomorúan int a leskelődő bajtársaknak. A háló tehát szétszakadt: a szomszéd üvegajtón többen siettek a tanácsterembe, mint amennyit Tóth János az innenső szárnyon kivezényelt.
A Ház tanácskozásképes volt. Most aztán pajkosan szökdöstek be Tóth Jánosék is. Nem sikerült ugyan a tréfa, de bánja a macska. Mulatság mégis volt.
De mintha a jobb mező komolyan is vette volna a tréfát. Amint szép libasorban húzódik be a Tóth János csapata, valaki átkiált hozzá:
- Gyertek, hazafiak! Gyertek!
Másvalaki meg kikiáltja az országba:
- Ketten voltak a vitézek. Ketten, akik az önálló vámterület védelmében a teremben maradtak!
Nagyon elszégyellték magukat a tréfás vitézek. Pedig tudja a jó isten, talán értelme is volt a tréfájuknak. Mert az a sok mameluk talán az egész ülés alatt künn vesztegel a folyosón, ha ez a kis tréfa be nem kényszeríti a terembe. Aminthogy szép sorjában el is illantak, mihelyest Fáy István beszélni kezdett. Nem csalta be őket Thaly Kálmán, de még Győry Elek sem. Pedig a mai napon csak ez a három szónok viaskodott a lehetetlen unalom elkergetésével. Ah, meddő vállalkozás! A szélsőbal még csak tapsolt, de figyelni senki sem figyelt. Mert amikor ilyen későre hajlott a december, nincsen az a politikai szózat, amely túl tudná harsogni a legkisebb babák karácsonyra hívó szavát. A Győry Elek basszusa is elvész, amikor az ember hallani véli a kis gyerekek hangját:
- Jön a Jézuska...
Hanem a Szilágyi Dezső hangja mégiscsak győzedelmeskedik. Mert ő boldog ünnepeket kíván a törvényhozó uraknak. Boldog ünnepeket... Mikor a törvényhozó urak sietve tódulnak a ruhatárba, hogy valahogy le ne késsék a vonatot, valami suttogás csap feléjük. Mintha ők még ötven lépést se tennének és nyomukban már megcsendülne a lélekharang. Mintha az ünnepre utazók feje fölött előre röpülne a sötét hír. Mintha ez a Ház össze sem ülne többé. És az elnök mégis boldog ünnepeket kívánt nekik?
A döbbenet megállítja őket. Kérdezni szeretnék: igaz-e? nem-e? Messziről pedig, mintha már hallatszanék az első csöngetés. Menni kell. A siető honatyák nem tudják, tréfa-e vagy komoly dolog, de míg a karácsonyfa árnyékába iparkodnak, egy sötét kérdés tolul a lelkük elé:
- Mi lesz karácsony után?
Csávossy Béla bekiáltott a sötétségbe:
- Legyen világosság!
S ha a káosz nem is akart a hatalmas szózatnak engedelmeskedni, az egyenruhás szolgák legalább elkapták a parancsot és egy-kettőre már volt világosság. De nem a régi kandeláberek sárgás gázvilága gyúlt ki (a kandeláberek berozsdásodtak az utolsó esti ülés óta), hanem öt hatalmas ívlámpából áradt el a fehér villamos fény völgyön és karzaton. A tanácsterem aztán már illuminálva várta a honatyákat, akik közül a függetlenségiek jöttek meg legelőbb. (Nem kellett messziről fáradniok, mert a Szikszayból jöttek, ebédtől.)
Különben nincsen ok panaszra. Négy órára a többiek is megérkeztek és lassankint megnépesedett a karzat is. A jó közönség nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy egyszer ebéd után és illuminálva lássa a tisztelt Házat. (Az ebéd után természetesen a képviselőkre, az illumináció pedig a teremre akar vonatkozni e gyarló moment-fotografiában.) S így a tanácskozás idejéből nem kellett sokat ellopni. Pontban négy órakor zsúfolva voltak a karzatok, zsúfolva a padsorok is Berzeviczy tehát megrázhatta a csengőt. Kezdődik az előadás.
Mert azt ne gondolja valaki, hogy parlamenti tanácskozás volt ez a mai. Világért se. Nem nézte annak a publikum, nem nézte annak a karácsony ünnepéről megjött tábor sem. Csak valami különös látványosság. Valami érdekes játék. Mintha egy jókedvű társaság korán ült volna össze s most mindenféle szórakoztató bolondsággal akarná kiböjtölni, míg az óra elüti az éjfelet és hirtelen sötétségben megérkezik az - új esztendő. Az idén úgyis nevezetes terminus lesz az a pillanat, amíg lepereg az utolsó néhány óra, hadd legyen változatosság a játékban.
De mi ez? A szélsőbal keskeny mezejéről fölemelkedett Thaly Ferenc és beszélni kezdett. Egész egyszerűen, minden ünnepi szín nélkül, mintha a villamos ívlámpák semmire sem köteleznék. Az egész Ház felzúgott. Hát még egy alkalmi szónokról sem tudtak a vitarendezők gondoskodni? Hentaller! Justh! És ti többiek, hát nem tudtátok erre az esti ülésre Eötvöst vagy legalább Sima Ferencet megnyerni? Hogy a közönség adomákat halljon, vagy legalább egy végig kibeszélt ülést láthasson!
Nagy volt a méltatlankodás. Hangosan morajlott valamennyi hadoszlop.
A szélsőbal azonban megmozdult.
- Helyre!
- Csönd legyen, vagy lárma lesz!
S úgy tetszett, hogy ez az alternatíva hat. Mert jobb, ha a többség csöndes, mintha a kisebbség lármáz. Thaly Ferenc tehát csöndben mondhatta el az ő kis beszédét s a honatyák arra gondoltak, hogy a Thaly beszéde kitűnő alkalom a folyosó fölkeresésére. Ah, a folyosó. Ez a drága oázis, amely pihenővel, színekkel és levegővel biztat minden sivatag beszéd elől! Hogy özönlött kifelé minden szomjas lélek! De hiába. A folyosó is egészen más, este. Öt-hat regényes gázláng viaskodik az ereszkedő sötétséggel. Az ablakokból nem kacag be a világos égbolt. Az emberek nem éhesek, tehát nem is elégedetlenek. Beöthy Aldzsi nem áll magában a jókedvével, mert ebéd után mindenki jókedvű. Molnár Tóni sem évődik senkivel; fődolog a csöndes emésztés. És semmi móka, semmi mulatság. Ismerősök és ismeretlenek nesztelenül suhannak el egymás mellett és az egyetlen elmésség, amely elhangzik, olyan szomorú.
- Jó reggelt! - mondogatják és aki mondja, halkan nevet melléje.
A teremből pedig zúgó éljenzés hangzik ki.
- Mi történt? - kérdezi egy árnyék.
- Thaly beszélt, Lakatos beszél - a párt pedig éljenez, mondja egy másik árnyék.
Ennyi az egész. A hatalmas ívlámpák alatt is csak Thalyt és Lakatost kell éljenezniök. A jó isten tudja, mivel tudnának különbül lelkesedni, ha véletlenül egy Kossuth Lajos jutna szóhoz. Minden mértékük elveszett. Vagy pedig Demosthenesre gondolnak és úgy éljenzik Lakatost. Bizony nehéz sor.
Az emberek tehát mégiscsak inkább maradnak a folyosón. Lassankint meg is szokják, rejtett régiségeket fedeznek fel benne. (Nem a büfé kisasszonyait. Bár ők sokkal szebbek este.) A kandalló körül tábort ütnek néhányan és folytatják ott, ahol csütörtökön elhagyták. Változott-e a szituáció? Nem hiszik. A szélsőbal még jobban el van keseredve, a szocialista zuhany nem hűtötte le, inkább megpörkölte. S most még jajgat is. Csak az egy Sima Ferenc érzi magát egészségesnek, mert őt a szocialisták szeretik és azonfelül...
Ami azonfelül van, azt suttogva, fejcsóválva, hitetlenül újságolják.
Kubinyi Géza hozza a hírt.
- Az obstrukció félig megszűnt.
Egy csomó árnyék szegődik hozzá és mind kíváncsi. Kubinyi pedig (őt a sötétben is elárulja a hangja) valami újságot lobogtat a levegőben.
- Ezt olvassátok el - kiáltja.
- Mi áll benne?
- Nagy szakadás.
- Hol?
- Az obstrukció, mint minden egész, két félből áll. Az egyik fél Justh és harminc vitéze, a másik fél Sima Ferenc egymaga.
- Nos?
- Sima Ferenc pedig ma cikket ír a lapjába, hogy abba kell hagyni az obstrukciót, mert meg kell mutatni, hogy a függetlenségi pártnak van érzéke a kormányzat szükségletei iránt és maga is kormányképes. Az obstrukciónak az a fele tehát, amellyel Szentes ajándékozta meg az országot, a mai napon leszerelt.
Csupa álmélkodás valamennyi árnyék. Hát ezért nem foghatták meg Simát a mai ülésre? És a karácsony szent ihlete éppen őt szállotta meg? Nono. Mégsem múlik el minden csuda nélkül ez a furcsa ülés.
Mindenki Simát keresi.
- Mi ütött beléd? - faggatja a szélsőbal.
- Kövessetek! - feleli rejtelmesen.
- Megokosodtál az év végére! - gratulál neki Kubinyi.
- Majd elmúlik - súgja a szentesi követ, mintha valami betegségről volna szó, amely jön és elmúlik.
És mintha volna valami a dologban. Mintha csakugyan terjedne, ragadósan. Már itt is összesúgnak szélbalék, ott is összebúgnak. És a nagy súgásból-búgásból kihallik két mondás:
- Az a kérdés, a rendelet-e a nagyobb baj vagy Bánffy?
- Nem úgy van (hangzik a másik mondás). Az a kérdés, Bánffy az alkotmánnyal? Vagy Bánffy az alkotmány nélkül?
Valami különös izgalom árad el a folyosón. Már mindenki mérlegel, alkuszik, konferál. Az a tanácskozás pedig, amely a teremben folyik, senkit sem érdekel. Hozzák a hírt, hogy az öreg Lakatos le akarja rázni a nemzet testéről az osztrák piócát; hogy Hentaller ezért tüntetve éljenzi; hogy Berzeviczy ezért mind a kettőt rendreutasította; hogy a szélsőbal ennélfogva viharzik; s hogy mindezek után odabenn nagy a gabalyodás. De kit érdekel ez a folyosón? Ah, az öreg Lakatos Hentallerrel szövetkezve nyújt valamit a karzatnak ennyi az egész. Szegény karzat, mért fáradt volna hiába!
A folyosó tovább is súg-búg. A sötétségben csak néhány gázláng lobog. Az elmosódó csoportok, mintha csupa összeesküvés volna.
Hat óra van. Az öreg Lakatos bevégezte beszédét s visszamegy jegyzőnek. A teremre valami szürke fátyol ereszkedik. Az ívlámpák szinte elmerülnek az átfűlt, rettenetes levegőben.
- Öt percet! - zúg a szélsőbal.
Egy kis lárma, egy kis próbálkozás, de aztán szépen belenyugosznak, hogy előbb még hadd beszéljen Illyés Bálint is, aztán jön a szünet. Hiszen olyan mindegy. Thaly Ferenc elmondta, amit előbb már elmondott más; Lakatos megismételte, amit Thaly Ferenctől hallott; Illyés Bálint átveszi a Lakatos szavait és tovább fogja adni az utána következőnek. Mi bajuk lehet? Legfölebb több szónoknak kell majd elmondania ugyanazt a beszédet. A beszéd pedig megvan s mint az a bizonyos pohár - körbe jár. Újévig tehát a legrosszabb esetben sem kell zavarba jönniök.
A beszédet szünet után Tóth János mondotta el és a jószívű Pichler buzgón helyeselt.
- Mit helyesel? - szóltak le hozzá kíváncsi újságírók.
- Azt nem tudom - felelte Pichler őszintén -, de én mindent helyeslek, amit az én pártomon mondanak.
Egyébként a tisztelt Ház most sem hallgatta a beszédet, hanem kihúzódva a sötét folyosóra, azt leste, hogy csakugyan hajnalodik-e? Tudniillik, hogy a béke hajnalodik-e? Mert ekkor már széltiben beszélték, hogy a szélsőbal is meg akar próbálkozni, nem tudná-e a kormányzati érzékét kimutatni, mint a szentesi követ. Mesélték, hogy a függetlenségi tábor a tisztelt Házból egyenest a párthelységbe siet és nyomban konferenciázni fog a békességről. A folyosón ki is csillant valami kedvező hangulat, éppen csak annyi, mint aranypor a folyó homokjából. De a »vadak« annál rémesebben süvöltötték az engesztelhetetlenség dalát. Polónyi Géza még azzal is fenyegetőzött, hogy átviszi az obstrukciót a városházára is. (Nem is ártana, ha egyszer a szállítók is remegnének egy kicsit.) Polónyi ugyanis olyasmiről akart tudni, mintha a főváros szerdai közgyűlésében Heltai Ferenc ítéletet provokálna a szélsőbal mostani akciója fölött. Erre mondotta Polónyi úr:
- Állunk elébe. Oda is vihetünk egy kis obstrukciót.
A teremben is hangosabb volt ekkor a világ. Tóth János már elmondta a beszédet, s hogy mégis kibeszélhesse az ülést, szemelvényeket olvasott fel az Enyedy Lukács, a Pulszky Ágost régi beszédeiből. S az ilyen ráolvasásokban mindig van valami groteszk, amin kacagni kell. Azonfelül a szélsőbalnak az esti hangulat néhány jó közbeszólást is súgott. S akadt mulatság. Azt olvasta például Tóth János, hogy Enyedy Lukács valamikor a függetlenségi táborban látta Magyarországot.
- Lukács, Lukács! Hát mért szöktél meg Magyarországból?
(Ez a kis nyíl Enyedy felé suhogott.)
Aztán Tóth a Pulszky Ágost szavaiból idézgetett és ekkor sokkal sűrűbben repültek a nyilak.
- Egészen más Pulszky volt az, csak a stílusa ugyanaz! - szólt Justh Gyula.
- Össze is vész magával ma éjjel! - mondotta másvalaki.
S a párt nevetett, tapsolt, éljenzett. De azért nyolc óra tájban már minden hangulat elbágyadt. Tóth János még beszélt, az emberekkel pedig dévajkodni kezdett az álom manója. A karzat meglepetve nézte, hogy hirtelen milyen sok Urbanovszky Ernő került a padsorokba. Csupa lehorgasztott, mozgó fejű ember látszott. S az ívlámpák fehér világa indiszkrétül leplezte le a karzatnak, hogy mennyi sok már a kopasz fej a magyar parlamentben. Lám, már Győrffy Gyula is...
Mégiscsak jó, hogy az ilyen esti üléseket nem kell rendszeresíteni.
A mai ülésen Endrey Gyula és Polónyi Géza atyafiságosan megosztozkodtak s az egyik elbeszélt a szünetig, a másik a szünettől az ülés berekesztéséig. A tanácsterem tehát nemigen szolgált szenzációval, hacsak nagyobb érdekesség híján azt nem veszik szenzációnak, hogy gróf Apponyi Albert nem felelt a Polónyi Géza majdnem megrendeltnek tetsző interpellációjára. A miniszterelnök ugyanis Bécsben van s mikor Polónyi fölvetette azt a kérdést, hogy vajon a szükségjavaslat értelmezése tekintetében csakugyan egy véleményen van-e a kormányelnök és a nemzeti párt vezére - választ egyelőre nem kapott.
- Nem tartanám illőnek, hogy a miniszterelnök távollétében válaszoljak - mondotta Apponyi a folyosón. Máskülönben a folyosó nem volt túlságosan eleven. A miniszterelnök utazásáról sokat beszéltek ugyan, de olyasmit a szélsőbal sem remél, hogy Bécsből az önálló vámterületet hozza meg Bánffy Dezső. A kritikus helyzet ilyetén megoldásáról alig esik szó, ellenben az a békés hajlandóság, amely a szélsőbal tegnapi konferenciáján még csak félénken mutatkozott, ma a folyosón diadalmas gyorsasággal hódított. A párt minden békés embere megjelent és folyt a kapacitáció, amerre csak két ember egymásnak útjába akadt. Különösen Eötvös Károly, Komjáthy Béla és Barta Ödön mozgattak meg minden követ, hogy a pártot egységes leszerelésre bírják. Eötvös a maga jóízű modorában magyarázgatta az embereinek:
- Azt ne higgyétek, hogy a rendelet az pátens. Dehogy az. Végre is intézkedni csak kell, mert különben a spekuláció megeszi ezt az országot. Ha a kormány rendeletet bocsájt ki, azért meg lehet szidni; de ha még rendeletet sem bocsájt ki, akkor föl kell négyelni.
A többi is csak így beszélt s ahogy tanácskoztak, kapacitáltak, úgy tetszett, hogy fáradozásuk nem meddő, ámbátor dűlőre ma sem fog jutni a békesség dolga, mivel a szélsőbalnak még habozó tagjai meg akarják várni a Bánffy Dezső és Apponyi Albert kilátásba helyezett nyilatkozatait. Ha ez a két nyilatkozat összevág és újból is dokumentálva lesz, hogy a január elsejével bekövetkező jogi állapot tekintetében Bánffy is osztozik az Apponyi felfogásában; akkor a kis békesajka végezetül mégiscsak révbe ér.
Ellenséges szelek azonban még most is veszélyeztetik. Polónyi Géza legalább az összes elemeket harcba akarja küldeni a javaslat ellen. Ha ugyan Polónyi ura az összes elemeknek, ami nem egészen valószínű. Nem lehet azonban tagadni, hogy a Sima Ferenc eldobott babérjait fölszedheti és ha éppen akarja, egymaga is megobstruálja újévig a javaslatot. Ezt nyíltan hirdette is, a teremben és a folyosón. Nevetve nézte azokat a kis csoportokat, amelyek a béke útját próbálták egyengetni és egyszer-egyszer elkiáltotta magát:
- A korcsmáros nélkül számoltok!
S ebben igaza lehet. Az egész szélsőbal egységes megállapodását is halomra döntheti egyetlen szál legény. Én is akarom, te is akarod - mondja ez, meg az, de csak azzal végezheti, hogy Polónyi azonban nem akarja. Vagy csak évődik? Tréfál? Mert mégis különös volna, hogy amikor érzi maga körül a hatalmas békeáramlatot s ő el van határozva a harc folytatására: mégis azt mondja beszéde végén, hogy ez a harc meghozta a részekre bomlott szélsőbal testvéri egyetértését. Csak nem úgy képzeli Polónyi, hogy amikor Kossuthék le akarnak szerelni, az Ugronisták pedig most forgatják igazában a fegyvert, akkor ezt testvéri egyetértésnek nevezik!
Ámbár ki tudja? Amoda át őfeléjük már régen fest így, amit testvéri egyetértésnek neveznek...
Jó, hogy bevezették azokat az ívlámpákat a tisztelt Házba! Mert a képviselő urak, akik a kora délelőtti órákban indultak el a parlamentbe, csak a késő éjjeli órákban jutottak oda. Legalább az üvegtető alatt olyan tökéletes volt a sötétség, akár a Maeterlinck szimbolista darabjaiban. És nagyon kapóra jött, hogy ama bizonyos esti ülés után még nem vitték el a hatalmas ívlámpákat. Mert most csak el kellett telefonozni a Ganz-gyárba:
- Kérünk világosságot!
S a Ganz-gyár jószívű. A Ganz-gyár megadja a világosságot. De Kubik Bélától, Marjay Pétertől, Visontai Somától ki várt világosságot? A parlament? Az ország? Csak Justh várt tőlük valamit, de ő se világosságot, csak beszédet, lehetőleg hosszút. S még ő is csak harmadrészben nem csalódott. Mert Kubik, sőt Marjay sem akart hosszan beszélni, ellenben Visontai Soma olyan sokáig bírta, hogy az elnök utoljára úgy tett, mint az olasz a nyúlós makarónival: - kettévágta. Így jutott a tisztelt Ház öt percnyi pihenőhöz a Visontai beszédének két része között. Persze ez a hivatalos pihenő volt, mert egyébként azalatt is elegen pihentek, kivált amikor a szünetet kérők lármájára Szilágyi Dezső azt jegyezte meg:
- Akinek öt perc kell, vegyen magának!
Ki állt volna ellent az ilyen barátságos nógatásnak?
...A folyosóra gyűlt minden izgalom és várakozás. Az emberek már tudták, hogy a miniszterelnök megérkezett Bécsből és azt is tudták, hogy Apponyi csak reá várt, mielőtt a Polónyi ismeretes kérdésére válaszolna. Most tehát száz és száz szem leste, mikor indul Bánffy a terembe. Hiszen addig úgysem történik semmi sem. A miniszterelnököt azonban nagyon elfoglalhatta valami, mert az idő már délre járt és még nem mozdult a miniszteri szobából. Pedig morogva, ágaskodva hánykolódott a folyosón a nyugtalan szélsőbal.
Egyszerre csak az üvegajtóba kiállott egy alak és harsányan hirdette:
- Siessetek... Apponyi beszél...
Egy lélek sem maradt a folyosón. Az egész nyugtalankodó áradat becsapott a terembe, ahol Apponyi már fölegyenesedve várt, hogy szavaival elsimítsa a tornyosodó hullámokat. És aztán beszélt. Elmondotta, hogy a Polónyi kérdésére nem felelhet egyébbel, mintha megismétli, amit december tizenhetedikén mondott. És megismételte. Élő szóval. Nem olyanformán, hogy a megfelelő passzust egyszerűen felolvasta volna. Pedig a szem mégiscsak hűségesebb, mint a memória. Hanem azért kimondotta, hogy most is csak első beszédében kifejtett véleményét reprodukálja. S íme a hatás ma egészen más volt. Ami akkor elragadta a jobbpártot, azon ma a szélsőbal lelkesedett és Bánffy helyett ma Polónyi mondotta, hogy egészében magáévá teszi az Apponyi álláspontját. Hát mi változott meg? A jobbpárt? A balpárt? Polónyi? Vagy az a bizonyos beszéd?
A szélsőbal nem sokat töprengett, hanem felosztotta a szerepeket. Az egyik rész azt kiáltotta:
- Éljen Apponyi!
A másik rész gúnyosan kiáltotta:
- Halljuk Bánffyt!
Mert tudnivaló, hogy Apponyi ma azt mondotta, hogy a jövő májustól kezdve a vámközösség ki van zárva s szélbalék módfelett kíváncsiskodtak, vajon ezt is magáévá teszi-e a miniszterelnök? Zúgva követelték, hogy Bánffy nyilatkozzék s azonközben nem vették észre, hogy Bánffy nincs is a teremben. (Milyen különös! Ha benn van, nem akarják észrevenni s aztán olyankor is hallani akarják, amikor távol van!)
Úgy ütötte el Szilágyi a dolgot, tréfával:
- Hogy mit kívánnak az urak, azt most már elmondották. S hogy mit mond a miniszterelnök, azt nyomban meghallhatják, mihelyt megjön.
Az első pillanatban nevettek. De ahogy kiözönlöttek a folyosóra, lassankint haragba futott a derültség s olyan zsongás-morgás áradt el, aminőre még alig volt példa. Csupa villamos battéria sétált ott, s ahogy kettő összeütközött, sercegve pattogtak ki a szikrák.
- Gyalázat... Ez a tiszta komédia... Megszökik a felelet elől...
Ezek voltak az ártatlanabb szikrák. Aztán jöttek a gyilkosabbak.
- Lehetetlenné kell tenni! Megcsalja Apponyit és megcsalja az országot! Ebből a csapdából nem fog kivergődni! Vigyázzon!
...Valahol egy ajtót nyithattak. Hah! Ez ő! És meghúzódva lesték, nem a miniszterelnök jön-e. De csak valami jeges áramlat csapott a folyosóra. Jönni senki sem jött. A másik pillanatban tehát még erősebben viharzott a folyosó. Valaki hírül hozta, hogy még a többség is fel van háborodva. (Kubinyi Géza gondolkozott egy kicsit hangosabban, mert az égő ívlámpák elhitették vele, hogy már ebéd után van. És Kubinyi Gézát ezért már felháborodott többségnek tették meg.) Annál buzgóbban háborgott most már a szélsőbal. Hiszen a többség (értsd: Kubinyi) is háborog!
- Zárt ülést kell kérni! - kiáltott fel Polónyi.
Akkor még ők maguk sem tudták, hogy mire való a zárt ülés. Valami kell, hát legyen zárt ülés. Végre is, hadd mozogjon egy kicsit az a karzati publikum is. Mert még baja esik, ha egy helyben kell ülnie, míg az obstrukció négy órát leőröl. Aztán meg jó is az a zárt ülés, mert abban az is beszélhet, aki már kivette a porcióját a beszédből. Az ív tehát hamarosan elkészült és Polónyi már vitte az elnökhöz.
A kezeit dörzsölve sompolygott vissza, ki a folyosóra - Tőrbe csaltam, hehe... Vagy hozzájárul az Apponyi nyilatkozatához s akkor öt perc múlva leszerelünk. Vagy nem nyilatkozik és akkor a felelősséget az ország előtt szépen átjátszottuk az ő vállaira. Hehehe...
És a folyosón, titokban vagy nyíltan még nagyon sok hehehe hessent el. De ekkor igazán megnyílt a miniszteri szoba ajtaja és egy kicsit pirosabban, de most is mosolyogva sietett át Bánffy a folyosón. Csitt! - hangzott valami sziszegés. És a miniszterelnök egy megnémult tábor sorfala közt haladhatott el. De a nyomában erősödve, a csatakiáltásig megnőve hömpölygött a nevetésből, fenyegetésből és szenvedélyességből egybeolvadt hanghullám. Az ember azt hihette volna, hogy elnyeli, mielőtt még a teremig ér. Pedig még csak odabenn várta az igazi vad koncert.
- Hoch! - horkant fel a szélsőbal.
A többség pedig tapsokkal kísérte a maga engesztelő dalát:
- Éljen! Éljen Bánffy!
A miniszterelnök egy kis izgatottsággal helyezkedett el a piros bársonyszékben. (Jó volna ilyenkor, ha rózsákkal volna kibélelve!) Körülnézett, amit máskor sohasem tesz, az egész karzaton. Jó isten, mennyi szem tapad hozzá! Férfiak, asszonyok, édes babaleányok: most mind érzett egy kis politikai lázat. Még tán a virágos lánykalapok alatt is csak egy gondolat motoszkált ebben a pillanatban: - vajon egészen megeszik-e ezt a szegény minisztert? (Visontai beszélt, ráértek ilyenre gondolni.)
De most már Visontai is végzett. És Bánffy fölemelkedett.
- Hohó! A zárt ülés jön! - kezdte kiáltani a szélsőbal. És Szilágyi Dezső (- ki fejti meg, miért? -) nem akarta észrevenni, hogy a miniszterelnök felszólalása fölöslegessé teheti az egész zárt ülést; nem akart a szabályokra emlékezni, hogy a miniszterek bármikor beszélhetnek; csak csöngetett és aztán elrendelte a zárt ülést. A karzatokból tehát lassan kifelé áradt a közönség, de menőben még látta, hogy a többség most is háborog és a háborgó többség most nem Kubinyi Géza. Egy kicsit többen voltak. De éppen olyan hangosan háborogtak, mint az imént Kubinyi Géza. És nem is nagyon akadt, aki őket csitítgassa.
Ilyenformán a zárt ülés azzal az izgalommal kezdődött, amellyel végződni akart s azzal a tudattal végződött, amivel kezdődhetett volna, hogy fölösleges volt. Mert ez csakhamar kitűnt és Bánffy Dezső már nyílt ülésben nyilatkozhatott vajon minő álláspontra helyezkedik az Apponyi mai kijelentésével szemben. Ez a nyilatkozat meglehetősen rövid volt és ha Polónyi csapdának nevezte a szituációt, bizony ő is elismerte, hogy csapdából még nem bújtak ki olyan játszva, mint ma Bánffy Dezső.
Csak ilyenformát mondott:
- Nem hallottam, mit mondott ma Apponyi. De saját állítása szerint csak azt ismételte meg, amit első beszédében mondott. Minthogy pedig az első beszédre nézve már kijelentettem, hogy helyeslem, most sem mondhatok egyebet.
Így szólt a miniszterelnök. S a szélsőbal? Az első pillanatban meg volt rökönyödve. Csak az ajkait mozgatta, mintha azt suttogná: kibújt! Aztán tehetetlen haraggal dúlt és toporzékolt. Pedig mi történt? Apponyi ismételte a beszédét és Bánffy helyeselte először is, másodszor is. Hát mi van ezen toporzékolni való? Hiszen ha Apponyi mind a két esetben ugyanazt mondotta, akkor Bánffy másodszor nem tehetett mást, mint amit először tett. Ellenben az inkább csodálatos, hogy az ellenzék ugyanarra a beszédre december tizenhetedikén azt mondja: Hoch!, december huszonkilencedikén pedig; Éljen! Nem azt mutatja itt a hangulat tükre, hogy abban a beszédben valami megváltozott? Talán nem is a szó, de legalább a magyarázat?
Az embernek eszébe jutnak a velencei dózse szavai:
- Hajóimmal támogatom a magyarok királyát, Lajost. Ígérem és megtartom!
(Megtartja az ígéretét, mondták a magyarok és tapsoltak.)
- Hajóimmal támogatom a magyarok királyát, Lajost. Ígérem és megtartom! - ismételte a dózse.
(Megtartja a hajókat, de nem az ígéretét, gondolták a velenceiek és ők is tapsoltak.)
Pedig a dózse egy bötűt se változtatott beszédéből az ismétlésnél. És a dózse szavai világosak is voltak, míg az Apponyi második felszólalása csak azért vált szükségessé, mert Polónyi nem találta eléggé világosnak az elsőt. Hát nem csúszhatott mégis valamivel több az ismétlésbe? Csak annyi, amennyivel a Hoch-ból Éljen-t lehet varázsolni? Talán nem Bánffy, úgy mondta, nem is hiszi. De akkor mért magyarosította meg magát december huszonkilencedikére a december tizenhetediki Hoch?
Az ember nem is hinné, hogy a Haberhauer-Halmos példája hol nem hódít...
Nagy paksamétával jött a t. Házba Barabás Béla. Annyi könyvet, füzetet, újságot és jegyzetet hozott magával, hogy egy kis jóakarattal (no meg az összegyűjtött idézetekkel) kényelmesen elbeszélhetett volna a jövő századig. De mi is ez a Barabás tüdejének és csudálatos szóbőségének! Potomság. Összevissza is csak valami három esztendő.
De suttogás állta el az útját.
- Ne beszélj, Béla!
- Miért nem?
- Mert ez az utolsó nap és hátha mégis történik valami...
Hátha... Ennyi maradt már a sok kósza reménységből. A békeangyaloktól nem vártak már semmit (nyugalomba mehetnek a legközelebbi obstrukcióig), hanem mindenki a saját szakállára próbált valami egérutat keresni, amelyen kimászhasson a felelősség tövisekkel bélelt cellájából. Mert szó, ami szó, de ezen az utolsó napon mégiscsak fáztak egy kicsit a felelősségtől és ugyancsak szívesen vették volna, ha váratlanul lebocsátkozik a felhők közül a mesék aranyhídja, hogy minden bajból kényelmesen kivezessen. De az aranyhíd nem mutatkozott; pedig a felhők nem hiányoztak.
Csak egy halavány reménység csillant még fel. Valaki azt a hírt dobta a folyosóra, hogy a miniszterelnök tegnapi nyilatkozata bizonyos korrektúrán ment keresztül, ahogy a Ház naplói számára megörökítették. S míg az elmondott nyilatkozatra a szélsőbal az obstrukció folytatásával akart felelni, addig a litografált nyilatkozat ellen nem akadt kifogásuk. A szélbal emberei hajtóvadászatot rendeztek tehát a gyorsírók után, hogy velük állapítsák meg, mit változtatott Bánffy a tegnapi beszédén. Csakhogy a gyorsíró az eredeti feljegyzését is lehozta az irodából és azzal bizonyította, hogy a miniszterelnök az ő nyilatkozatán semmit, de egy betűt sem korrigált.
- Kár, kár - rázták a fejüket a szélsőbal emberei. - Milyen könnyű sor lett volna, ha némi eltérést lehet konstatálni. Akkor napirend előtt meg lehetett volna kérdezni a miniszterelnököt, hogy magáévá teszi-e a korrektúrát? Ha igen, akkor megvan az aranyhíd és a szélsőbal az utolsó pillanatban mégis leszerel. De semmi korrektúra, semmi változtatás! Így bizony nem lehet ma abban megnyugodni, amin tegnap annyira felháborodtak.
S mégsem engedték Barabást beszélni.
- Hátha...
Az ember sohasem tudhatja, mi történhetik és jó, ha kurta lélegzésű szónokok állnak sorompóba, mert két beszéd között mindig van akkora szünet, hogy a béke világra jöhessen. Így állott ma a szónokok sorába Brázay Kálmán, aki alig beszélt tíz percig. S közben csak azt lesték, nem jön-e valami csoda. Nem jött. Ellenben Brázay után szólásra jelentkezett Horánszky Nándor s a felelősség elől menekülni vágyó szélsőbal ebben is megcsillanni látta a reménységet. Hátha újabb nyilatkozatra bírja Bánffyt! Hátha ő maga építi meg a tisztességes visszavonulás hídját! Hátha olyan momentumot tud az alkonyodó vitába hozni, amely a javaslatot is megmenti s a tisztességes visszavonulást is! És végezetül az ősi reménység: hátha - hátha?
A nemzeti párt elnökét tehát még sohasem hallgatták olyan várakozással, mint ma. S akik csak okos beszédet vártak tőle, csak a helyzet komolyságához illő komoly mementót, azok kedvük szerint tapsolhatták Horánszky Nándort. Mert higgadt és világos, szenvedélytelen és józan volt az utolsó betűig és nem a szép szavak muzsikájával, hanem a gondolatok erejével és hatalmával fogta meg hallgatóságát. Az okosság még sohasem viselt szürkébb ruhát, mint ebben a nagy beszédben s a tapsok még sohasem szegődtek szárazabb kijelentésekhez, mint ezúttal. De éppen azért nem is hódította meg Horánszky a szélsőbalt. Muzsika-muzsika kellett volna ezekhez a szürke okoskodásokhoz. Akkor talán bódítottak volna.
Így a szélsőbal is száraz maradt.
- Horánszky nem kormányelnök - morogták itt is, ott is.
- Mondja el Bánffy ezt a beszédet - toldották meg mások.
És az aranyhidat nem tudták a Horánszky beszédében meglátni. Pedig az ország vonatja készen állott s már csak a harmadik csöngetésre várt, hogy elinduljon a jövő esztendő bizonytalanságába. Már csak percek kínálkoztak és a vonat egyik ajtajában azt leste Hungária, hogy törvénnyel indulhat-e a jövő esztendőbe, vagy törvény nélkül kell a vonatot megindítania. Éber emberek sürgető szava nógatott, hogy ne hagyják a perceket elfutni és szavazzák meg a törvényt; Szilágy Dezső még öt percnyi pihenőt is adott, hogy mindenki jól meggondolhassa a dolgát; aztán visszasietvén a dobogóra, megrázta a csengőt.
...Ez volt a harmadik csöngetés.
A teremben Holló Lajos emelkedett fel, hogy kibeszélje ezt az ülést. Az ország vonatja pedig törvény nélkül indult el a jövő esztendőbe. Hungária elfödte az arcát. Most már beszéljenek vagy hallgassanak: törvény nincsen és obstruálni sem kell tovább, mert január harmadikáig meg sem nyílnak az országház kapui...
* * *