AMI A LELKET MEGMÉRGEZI



NÉPIES BESZÉLY



- Tíz aranyat nyert pályamű -



1871

A Jancsi gyerek fölkapaszkodott esténként a boglyas kemence tetejére, a pislogó mécses mellé és mutogatta azt a tudományt, amit három hosszú télen szedett magába nemzetes Bibicz András rektor uramtól.

Rettenetes nagy tudomány volt! Az egész család jóllakott vele minden este.

- Ebből a gyerekből, akárki meglássa, pap lesz! - mondogatta az öreg Gyurka bácsi, égő pipája hamuját megnyomogatva.

A Jancsi gyerek ilyenkor megörült a szónak, s még harsányabb hangon olvasta a fülbemászó történeteket Bogár Imre haláláról, Zöld Marci kalandjairól, híres Rózsa Sándor világraszóló dicsőségéről.

Bizony, csak szépek azok a rablóhistóriák!

...Az ember odaáll a puszták végtelenébe, és elkiáltja magát: »Itt én vagyok az úr!« - aztán megadóztatja és megjutalmazza az utasokat, mint egy király a jobbágyait; ezer forintos bugyellárist vesz el a gazdag zsidótól, s tíz rőf posztót mér ingyen a szegény utazó diáknak ünnepi öltözetre. Az aztán a valami! Hát még az az ezer cifrábbnál cifrább veszedelem, mit az igazi betyár hetyke legénykedéssel lábol át mindannyiszor: belefut a zsandár markába, s mikor már az azt hiszi, hogy kezében van, akkor rendesen kisiklik valami furfangos módon, felpattan a tüzes fakó hátára, mígnem végképp elnyeli a puszták délibábja...

A körülülők úgy elhallgatják a Jancsi gyereket, hogy majd a szemük dülled ki bele; csak néha szólnak egyet-egyet közbe:

»Pompás! derék! aki árgyélusa van...«

Azután megint tovább olvas a gyerek: szép, derék legény volt, mint a liliom, felcsapott betyárnak, kalandos életet élt, a sok korcsmárosné mind beleszeretett, a fonóban nótákat csináltak rá... Aztán a vége is majd mindeniknek ugyanaz: megfogták, elítélték - akasztófára, a nép kikísérte a vesztőhelyre és megsiratta, mint a nagy vitézeket szokás.

És a fiú olyan tűzzel tudta olvasni ezeket a történeteket, hogy a sok vénasszony, aki odajárt Kerekes uramékhoz fonni, ríva fakadt a szebb helyeknél, mintha csak a tiszteletes uram nagypénteki prédikációja lett volna.

- Pap lesz ebből a gyerekből - dünnyögte közbe Gyurka bácsi, a másik szája szélébe igazítván a csutorát.

A hallgatók helyeslőleg biccentettek fejökkel, egy-egy jóízűt pillantva a nagyreményű gyerekre, csak maga a nagyreményű gyerek nem hagyta jóvá a jövendölést: ő sokkal magasabbra vágyott annál.

- Azért is zsivány leszek!...

Ez még csak gondolat volt, mely azonban napról napra növekedett lelkében, abból a csírából, melyet a rossz könyvek olvasása szórt el a fogékony talajban.

Oh! Mint vágyott egy tüzes paripa után, mely bizonyosan oda fogja őt vinni, ahová éppen vágyik.

Gyorsan nőtt a gyerek, hanem még gyorsabban nőtt benne az a kimagyarázhatatlan vágy: olyan híres ember lenni, mint aminő Bogár Imre. Pedig milyen szelíd, szófogadó fiú volt, az egész falu mutatónak szokta felhozni; maga az apja is, Kerekes Miklós, nem egyszer mondta el kevélyen:

- Bíró lesz valaha!

Nem is volt abban semmi lehetetlen, hiszen olyan értelmes, okos feleletei vannak, hogy a tiszteletes úr is megbámulja; sőt a múltkor világosan mondta a számtartó úr: »Ejnye! be kár, hogy parasztnak született ez a Jancsi.«

De miért is ne lehetne ő még a falu bírája? Az igaz, hogy az apja csak egyszerű földhözragadt béres az uraságnál, de hát jó az Isten, jót ád, ami alul van, az jöhet felülre!

S Jancsi nem is pirította meg dicsérőit; szelíd, másokat megbecsülő, sugár, szép legénnyé nevekedett fel, aki nappal szorgalmatosan dolgozott; este pedig ahelyett, hogy korcsmába ment volna, olvasgatott azokból a tündérkönyvekből, miknek minden sora lelkébe fúródik. Csak az egy dolog tűnt fel sokaknak, hogy örökké foltos csizmában járt, foltozott mellényt hordott, s ha az isteni tiszteletre ment vasárnap, nem volt egy becsületes gúnyája, amit nyakába akaszthatott volna; pedig hiszen szép fizetése van, mint béres legénynek, aztán nem is issza el, mint a többi.

»Az onnan van, mert még nincs szeretője.«

Később azután az is akadt, csak utána kellett nyúlni. Molnár Erzsikének hítták; a legszebb és a leggazdagabb leány volt a faluban. - De Kerekes Jancsi mégiscsak úgy nézett ki, mint az ágrólszakadt.

A földesúr nagyon jó ember volt; egyszer azt találta mondani:

- Jancsi fiam! Nem szeretem, ha koldusnak nézik a cselédemet. Miért nem jársz tisztességesebb ruhában?

- Nem telik, nagyságos uram. Nagyon szegény ember az édesapám.

- Hát a magad bére mire való?

- Azt másra szoktam elkölteni.

- Mire?

A legény fülig elpirult erre a kérdésre, és kénytelen volt igazat mondani.

- Könyvre, nagyságos uram!

Az öreg földesúrnak olyan jólesett ez a szó, mintha csak megcirógatták volna; odalépett a fiúhoz s jóakarólag veregette meg vállát:

- Okosan teszed, fiam! Többet ér az a cifra szűrnél.

És azután azt sem kérdezte meg, milyen könyvre szokta költeni pénzét. Oh, miért is nem kérdezte meg?

- A mai naptól kezdve te leszel a gyalogpostás s a fizetésedet még egyszer annyival toldom meg.

A legény megköszönte a nagyságos úr kegyességét, s ezzel fel volt avatva az új hivatalba.

Aztán megint csak olyan szorgalmatos, pontos volt, mint azelőtt; sohasem késett el; tíz órára mindennap otthon volt a székvárosból, és teljesített mindent, amit rábíztak. A ruházatján is meglátszott az új szolgálat, szép kerek árvalányhajas kalapot hordott, aminőben Rózsa Sándort látta lefestve a nagyságos kisasszony képes könyvében, cifra debreceni gubát vett a kék dolmány tetejébe, éppen mint Zöld Marci, aki olyan legény volt, amint a könyvben van leírva, hogy a sok szép menyecskét a hideg lelte utána.

No, a menyecskék dolgában Kerekes Jancsinak sem volt fogyatkozása, válogathatott bennök akár két kézzel. - Hát még a sok leánynép, hogy bolondult utána. Utolsó farsangkor tíz-húsz bokrétát is kapott tőlük, de ő csak egyet tűzött kalapjára a - Molnár Erzsikéét.

Ezt az egyet is talán csak úgy szokásból, hogy ne legyen egészen puszta a kalapja.

Oh, bizonyosan semmi másért!

Mert ott van megírva azokban a könyvekben, hogy az igazi betyárnak nincs kedvese, csak szeretője; őt szerethetik forrón, nagyon, hanem őneki nem szabad szeretni senkit, neki röpködni kell, mint a méhnek, egyik virágról a másikra, neki nem szabad törődni vele, ha elhervad az elhagyott, mézétől megfosztott virág. Mert jaj az olyan betyárnak, aki egy virághoz tapad! Az lépre kerül. Rigó Ferkót is kedvese árulta el, Galamb Pistát is a szeretője öléből hurcolták a kötélre.

A szerelem viasszá változtatja a szívet, pedig a betyár szívének kőből kell lenni!...

Oh! Nem szabad annak szeretni senkit!

Hanem mikor aztán elkövetkezett a farsangi, vagy húsvéti tánc, a Jancsi gyerek úgy a csizmaszárban feledte a betyárfilozófiát, hogy egész lelke tele volt Erzsikével.

- Azért is szeretlek... nagyon szeretlek.

A szép Erzsike szemérmetesen hajtotta vállára szőke fejecskéjét, és azt súgta neki vissza:

- Én is kendet, a sírig.

A legény egyet csattantott ujjaival, összeütötte bokáját, aztán szilajon elkurjantotta magát, ahogy még sohasem hallotta senki: »Húzd el cigány a nótámat!«

Majd lehajlott ő is a leányhoz s odasúgta:

- Még a síron túl is...

Egyet fordult a szép leánnyal, körülölelte karcsú derekát, aztán, mint aki egyszerre ébred fel mámorából, bágyadtan igazította ki magát:

- Ne higgy nekem, édes rózsám!... hitegetlek, csalogatlak!...

Szomorút húzott közbe a cigány, olyan szomorú nótát, hogy könny gördült ki a Molnár Erzsike szép kék szemeiből. Azt csak ők ketten tudták, hogy egy egyszerű száraz mondat fájóbb lehet a legszomorúbb nótánál is.

- Igazán mondja kend? - rebegé Erzsike.

- Majd megtudod, majd megtudod. Ne kérdezz semmit!

Meg is tudta nemsokára.

*

Az öreg Gyurka bácsi, aki testvérbátyja volt Kerekes Miklósnak, ott pipázott a ház előtti lócán; nagyon bólintgatott maga-magának, ami világos jele annak, hogy valami nagyban törte fejét.

- Hány éves is volnál már, Jancsi öcsém?

A legény behajtotta a könyvet, amiből olvasott, aztán felnézett az öreg szemeibe:

- Huszonegy.

- Hát én bizony annak a mondója vagyok, öcsém, hogy az Úristen nem azért teremtette az embert, miszerint egész élte fogytáig kalendáriumokat olvasgasson. Meg akarlak házasítani.

Jancsi szomorúan mosolygott.

- Nem lehet.

- Ne rezonérozz, öcsém, mert megharagszom. Tudod is te, mi a csízió. Azt csak mi értjük, akik huszárok voltunk. Hát a csízió nem egyéb, mint az, hogy addig kell a körtét lerázni a fáról, míg meg nem rothad.

- Az ugyan nem sokból áll. Aztán mit ért kegyelmed a körte alatt?

- Hát kit értenék? - Molnár Erzsit.

- Szegény legény vagyok én ahhoz: nem az én számomra érik az meg. Sohasem egyezne bele házasságunkba az apja. Aki azt gondolja magáról, hogy ő »a világ eleje«. Az lehetetlen...

Az öreg Gyurka bácsi nagy nyomatékosan megpiszkálta a hamut pipájában, szép lassan lenyomta rá a sárgaréz kupakot s elöljáróba egy-két bodor karikát eresztett a pipaszárból.

- Tanuld meg azt az egyet, öcsém, hogy a huszárregula szerint semmi sem lehetetlen.

A legény gépiesen gyűrte össze a kezében lévő »verses krónikát«, míg mereven, némán nézett a semmibe.

Gyurka bácsi méltóságán alulinak tartá még többet is mondani, minélfogva ő is némán ült Jancsi mellett, arról gondolkozva: »hej, mikor én ilyen legény voltam, akkor nem voltam ilyen legény«.

És bizony tán eltartott volna ez a némaság száz miatyánkhosszat is, hahogy közbe nem szól Sára asszony a pitvarajtóból:

- Az ám, édes Jancsim! Új borra meg kell tartani a lakzit.

Jancsi ijedten kapott fülével a hang felé; úgy tetszett neki, mintha valaki nyakon ütötte volna, mintha azt a szilaj paripát, mely még nincs felkantározva s melynek »vágy« a neve, farkánál fogva akarnák alóla kihúzni.

Nem lehet azt kihúzni többé, oda van már ő ahhoz nőve...

Szomorúan rázta meg a fejét és azt mondta kemény, határozott hangon:

- Ne beszéljenek nekem az ilyenről többé; nem lehet abból semmi.

- De már akkor csakugyan nem tudod, mi a csízió - mond elbúsultan a vén huszár, olyat harapva a szopókába, hogy majd benne maradt emlékül a foga.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Midőn egy nap az urasági leveleket és hírlapokat hozta a postáról Jancsi, a napihírek közt hátul egypár sort pillantott meg, melyen úgy megakadt a szeme, mintha valami gyönyörű képre tévedt volna. Tízszer is elolvasta egymásután.

»A kakasi erdőben egy jól szervezett rablóbanda van. A nép szereti, s ahelyett, hogy üldözné, még inkább gyámolítja a felsőbbség ellenében. Oh népfelvilágosodás, jöjjön el a te országod!«

A jámbor újságíró, aki e sorokat komponálta, sohasem hitte volna, hogy olyan nagy hatást csinál velök.

Ahogy hazatért, az volt a legelső szava Jancsinak:

- Gyurka bácsi! Merre van a kakasi erdő?

Gyurka bácsi azután megmagyarázta, hogy a benyelei pusztától jobbra, a cseperi hegyeken innen fekszik. Jó huszárló megjárná öt óra hosszat.

Jancsi pedig, mint ki egyszerre fejében érzi az egész geográfiai tudományt, vígan, fütyörészve ment a Molnárék szilvásába; ilyenkor estefelé ott szokott lenni Erzsike.

A leány nem vette észre, amint feléje közeledett, vagy talán észre is vette biz az, hanem nem akarta mutatni, mert mind hamis a lányféle.

- Erzsikém, galambom, azért jöttem, hogy még utoljára elmondhassam...

- Mit akar utoljára mondani? - vágott közbe a leány, elfelejtvén csodálkozó, meglepett arcot csinálni a legény jöttére, pedig hát úgy kalkulálta ki magában.

- Azt, hogy áldjon meg az Isten!

- Csak nem viszi el kendet az ördög? - pattant fel a leány, azon hitben, hogy a legény szava nem egyéb bolondos tréfánál.

- De bizony elvisz, - mondá a fiú sötéten - olyan messze visz, hogy többé vissza nem találok hozzád. Ahova én szándékozom, onnan csak egy helyre lehet még elmenni; oda is csak akkor, ha visznek, hanem azért mégis elmegyek.

Erzsike megdöbbenve nézett a legény arcára: ott az volt írva, hogy nem hazudik.

- Én Istenem! Kend nem szeret engem.

- Verjen meg az igazságos Isten, ha nem téged szeretlek.

- Minek hagy el, ha szeret?

Jancsi zavarba jött. Erre a kérdésre nem volt felelete.

- Én nem tudom, minek hagylak el, hanem azt érzem, hogy el kell mennem. Mintha kergetne valaki, mintha a föld égne a talpam alatt...

- De hát hová megy kend? - kérdé a lány zokogva.

- Isten annak a megmondhatója. Világot megyek próbálni. Adj valami emléket!

Erzsike kivette kendőjéből a nagy ezüstös gombostűt, amelyben valami szent nő arcképe volt látható. Szomorú, fájdalmas arc, merengő kék szemekkel, tömött arany hajakkal. Olyan nagyon hasonlított Erzsikéhez.

- Itt van. Az édesanyámtól kaptam. Emlékezzen rám. Én örökké kendre fogok gondolni és nem megyek férjhez soha. Ha valaha visszatér, meg fogja látni, hogy igazán szerettem.

A legénynek olyan nagyon jól esett ez a szó... Némán tapadt oda tekintete a halavány arcra. Istenem, hogy ezt a mennyországot itt kell hagyni!

- Tehát megvársz? Úgy legyen aztán! Én is rád fogok gondolni mindig. Isten engem úgy segéljen.

Egy forró ölelés, egy búcsúzó csók, s a legény erőszakkal bontakozott ki az ölelő karokból.

»Áldjon meg az Isten!«

A kerítésen kívül azután az jutott eszébe, hogy ő hűséget esküdött a lánynak, pedig hát a betyárnak nem szabad szeretni senkit.

Visszafordul, szemére húzza vadul a kalapját, az egyik kezét szívéhez szorítja, hogy meg ne repedjen, a másikkal görcsösen kapaszkodik a kerítés karójához s félénk, tompa hangon kiáltja a síró leánynak:

- Hallod-e, Erzse?... Nem szóltam igazat. Ne szeress, ne várj engemet, mert én nem szeretlek téged.

Nagy megerőltetésébe került kimondani; de már kimondta. Sebesen megfordult, elkezdett futni.

Egy fájó sikoltást hallott,... olyan fájót, aminő egy széttépett szív panasza lehet, mint aminő a tündérhegedű végső hangja, mely mikor már kifogy a lelketreszkettető szomorú méla dallamból, egyet nyög - és elhal.

De ez nem hal el, hanem vele futott mindenüvé s úgy ránehezedett a szívére, mintha kőből lett volna.

Még a halálos ágyán is a fülében fog csengeni...

Minden csendesen volt a faluban, még a Kerekesék háza tája is, úgyhogy Jancsi észrevétlenül ment be a szobába s akasztotta le a cifra szűrt, melynek ujjában ott volt begöngyölgetve egy gyolcskendőben néhány megtakarított forintja.

A szoba egyik szögletében feküdött édesanyja, a jó Sára asszony. A hold éppen odavilágított az arcára; milyen kedves, áldott jó vonások.

Talán éppen fiáról álmodik!

A fiú lehajolt hozzá s egy könnyű csókot s egy nehéz könyűt hagyott hátra arcán...

Távolabb Gyurka bátya hortyogott, végigterülve egy ócska bundán, nagyokat hadonászott kezeivel álmában, mert hát természetesen ő ilyenkor valahol Taljánországban szokott hadakozni. Mellette a kimaradhatatlan sárgarézkupakos pipa hevert; bizonyosan alvás közben esett ki szájából.

(Édesapja odakinn a pusztán szokott éjszakázni.)

Jancsi erőt vett elérzékenyülésén, sietve ment a hátulsó kijáráson keresztül az urasági istállók felé.

Az istálló küszöbén feküdt az igás kocsis. Jancsi felköltötte s azt mondta, hogy a nagyságos úr megparancsolta, menjen le a kertbe s lesse meg, ki szokta éjjelenkint összevissza taposni a virágágyakat. Jó borravaló jár érte!

Világos, hogy ennek az utolsó mondatnak következtében nyomban elkotródott az igás kocsis, Jancsi pedig bement az istállóba, kivezette a legszebb fakó lovat, felnyergelte annak rendje és módja szerint s felült a nyeregbe.

Egyet dobbant örömében a szíve, mint a trónvágyóé, ha végre fején érzi a koronát.

Megdöfte csizmasarkával a tüzes ló hasát, s az olyan kevélyen ficánkolt alatta, mintha tudná, hogy nem valami közönséges ember ül rajta, hanem igazi, valóságos betyár.

Az urasági kastély alig volt ötven lépésnyire. Jancsi odavágtatott s csak amúgy lóhátról megzörgette a nagyságos úr hálószobájának ablakát, melynek külső szárnya ki volt nyitva.

- Ki az? - kérdé a nagyságos úr álmos hangon belülről.

- Én vagyok. Kerekes János - kiáltott be a legény harsány hangon. - Felcsaptam zsiványnak s viszem a »Muci« lovat magammal. Száz forintot itt hagyok érte az ablakban, a többivel adós maradok. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok nagyságodnak!

A legény az ablakba dobta a kendő csücskében levő száz forintot, aztán végigvágva szűrsallangjával a lovat, elszáguldott.

- Gyü, te fakó!... köd előttem, köd utánam!...

*

Hej! nem olyan ám igazán a zsivány-élet, mint aminőnek a könyvben van leírva! Nagyon szomorú élet az a valóságban!

A könyv csak azt mondja el, hogy Macsvánszki a százforintos bankót használta fojtásnak puskájába, de azt nem beszéli el, hogy a bankó némelyikéhez vér, másikához könny és mindnyájához átok van tapadva; elmondja, hogy Csillag Gábor kimenekedett a zsandár markából, de azt nem mondja el, hogy a saját lelkiismerete elől nem menekedett meg, az pedig jobban kínozta, mint kilencvenkilenc zsandár; elbeszéli, mint csalta meg Mákos Palkó a bírót, úgy igazítván el előre furfangosan a dolgot, hogy minden körülmény ártatlansága mellett bizonyítson, hanem azt elfelejti megemlíteni, hogy a legfőbb bírót, az Istent, nem csalta meg, s hogy jaj annak, kire ránehezedik büntető balkeze.

Pedig kár azokból a könyvekből az ilyet kihagyni, mert az ostoba ember fel sem éri ésszel, s ha cukorral vegyest tálalják elébe a mérget, csak a cukrot látja meg a tányéron.

Hát mondom, bizony csak szomorú élet a szegénylegényeké!

Egy olyan ember, akinek hajléka nincs, aki erdők vadaival alszik egy ágyon, aki megijed a levélsuhogástól, kit a nyúl is felver, a kezére ragadt vért lemossa az erdő patakjában és aztán iszik a patakból... Isten elhagyta már, emberek iszonyodnak tőle, nincs szerető nője, otthon váró gyermekei, nincsen jó barátja. A természet és a népköltészet is csak két lényt rendelt kísérő társául, két fekete madarat, a hollót és varjút, mik ott kárognak baljóslatú ijesztő hangon a füle mellett és követik mindenüvé; de ezek is csak azért, hogy majd a húsából ehessenek. Elaludni nem mer, nehogy holtan ébredjen fel valahol a pokolban, - mert a zsiványt szabad akárkinek leszúrni - és ha merne is, tudna-e aludni saját lelkiismeretétől, mely felráncigálja szendergéséből és azt kiáltja neki a fülébe mennydörgő, irtózatos hangon: reszkess!

És mennyivel nehezebb még annak ébren lenni, aki aludni nem bír! Mi hasznát veszi annak a nyomorult életnek, melyet kegyelemképp bír mindenkitől, az Istentől s az embertől. Mi élvezetet talál elrabolni a mások pénzét, mikor azon a pénzen ő nem vehet birtokot, tiszteltetést, kényelmet, boldogságot, amit más ember talán megvehetne. Az ő keze el van átkozva annyira, hogy az arany is fává változik benne.

Igaza van a magyar embernek, ha a zsiványt »szegény« legénynek nevezi, mert bizony igazán nagyon szegény az, akinek a sorsán nem akkor kell könnyezni, mikor akasztani viszik, hanem mikor még nincs elfogva.

Kerekes Jancsi is ott volt már köztök néhány nap óta, hanem még nem lehetett nevezni szegénylegénynek, még nem volt legény, csak inas; mert hát az is olyan mesterség, mint a többi. Az elejéről kell kezdeni.

No, ez meg éppen olyan jóravaló céh volt, amelybe Jancsi került, hogy értett ahhoz, mint kell valakit rendszeresen zsiványnak csinálni. Szép lova, jó ruhája volt, hát szívesen elfogadták cimborának, másnap meg elzálogosíták szép, cifra szűrét a »Kikirics«-csárdában, s az árából megitták a barátság poharát. Egészen a maga rendén ment. Az elején atyafiságosan összecsókolództak, a végén pedig agyba-főbe verték egymást. Ez volt az ünnepélyes felvétel.

Jancsi egy kicsit furcsának találta azt is, hogy a szűrét elitták, azt is, hogy a fejét beverték, hanem a nemes kompánia igyekezett őt megnyugtatni:

- Lopjál magadnak, öcsém! A jövő hetekben úgyis vásár lesz Losoncon; a hazajövők hoznak majd elég szűrt.

Ami pedig fejét illeti, az magától is begyógyul.

Nyolcan voltak a társaságban, az egyik elvetemedettebb a másiknál, akik nem értettek ahhoz a tudományhoz, mint kell valakit »nobel« módon kizsebelni úgy, hogy népszerűséget arassanak vele; ők úgy raboltak, ahogy jött, asszonyt, gyereket, szegényt, gazdagot egyiránt, ha nem használt embereknek a szép szó, attól se ijedtek meg, hogy főbe üssék egy kicsit, ki törődik az ilyen csekélységgel? A zsiványnak egy paragrafusból áll a tízparancsolatja: »Lopj, ahol lehet és ahogy lehet.«

Ehhez az elvhez ragaszkodtak is ám keményen, mi abból is kilátszik, hogy többet ne említsek, miszerint a Jancsi »Muci« lovát is ellopták egy éjjel. No, de természetes is, az asztag alatt szedni a kalászt. Még csak gyanakodni sem lehet.

Nem is gyanakodott szegény Jancsi, hanem azt mégis észrevette, hogy komisz emberekkel van dolga. Nem így képzelte ő azt otthon. Hiszen ezek csak olyan közönséges rablók, akik nem néznek semmit a becsületre, akik lábanyomába sem hághatnak egy Zöld Marcinak.

Gondolt is rá néha-néha: nem jó volna-e megszabadulni tőlük, visszatérni a nyugalmas faluba, Erzsike ölébe.

»Nem lehet, ez csak az igazi élet!« - súgta egy hang felülről.

És Jancsi engedelmeskedett e hangnak: úr volt az fölötte.

Egypár kirándulásban, holmi kisebb birkalopásokban részt is vett már; ott is csak olyan őrszem-féle volt. Nagyobb dologgal nem merték megbízni. Hiába, újonc még az ember.

Lőn azonban, hogy bekövetkezett a losonci vásár ideje, ami sátoros ünnepe a kakasi szegénylegényeknek. Rojtos Pista már egy fél esztendeje ígérget egy selyem keszkenőt a kikiricsi csaplárosnénak, azt most okvetlenül meg kell szerezni, mert hát becsületszavát adta rá; Pintyőke Jóska, aki a híres Pintye Gregor dédunokájának vallja magát, egy kis pénzmagra akar szert tenni, Bagós Miska - a főkolompos - téli ruházatra gondol...

Eljött a nagy nap. A derék emberek három-négy kisebb csoportra osztván magukat, lesték az utazókat, megállapítván a titkos »tolvajnyelvet«.

Egy fütty annyit jelez: »vigyázz!«, két fütty: »baj van!«.

Este lett. A széles dűlőúton, mely a kakasi erdőt éppen a közepén szeli ketté, gyérülni kezdtek lassanként a szekerek és az utazók; az a legalkalmasabb idő a dologra.

A holdvilág is orgazdának csapott fel ezen az estén; bebújt a sötéten tornyosuló felhők alá, mintha azt mondta volna: miattam ugyan tehettek akármit.

Jancsi két társával egy nagy bükkfa alatt heverészett, várván valami alkalmas zsákmányra; szíve hangosan dobogott, mint a katonáé a csata előtt.

- Nem hallasz valamit, Jóska? - kérdé Pintyőkétől Rojtos Pista, erősen hegyezve a füleit.

Jancsi egész testében megrezzent, a megszólított azonban hidegen felelt:

- Egy magányos fütty! Annyit jelent, hogy dolga akadt a cimboráknak.

- Ühüm! Megeszik előlünk a tejfölt.

Pintyőke nem felelt semmit. Olyan embernek tartotta magát, aki nem szokott a levegőbe beszélni. A betyárnak némán kellene születni. Akkor aztán elvihetné a mennykő a vallató szolgabírót.

E pillanatban két egymásután következő éles fütty hangzott az erdő alsó részéből. »Baj van!«

A három betyár villámhirtelen ugrott fel, hogy veszedelemben forgó társai segítségére siessen.

- Utánam! - kiáltá Rojtos Pista, nekivágva tüskön-bokron keresztül az erdőnek.

Jó sokáig szaladhattak nyomában, míg végre Pista megállapodott s bevárta Pintyőkét és Jancsit.

- Pszt! Ez aztán derék. Nézzetek oda.

Az úton, amennyire a homályban kivenni lehetett, egymással birkózó alakok voltak láthatók. Ember ember ellen, vad, kétségbeesett tusában. Zavart kiáltások, pokoli lárma, asszonyi jajveszékelés hallatszott ki... Ne hagyd magad! Segítség! Üssed, nem apád!

- Itt asszonyok is vannak, - okoskodék Rojtos Pista - kikerül a selyem keszkenő. Menjünk segítségére társainknak! Mégpedig a legjobb lesz nagy lármát csapva három oldalról rohanni egyszerre. Te, Jancsi, távolabb megkerülöd az utat és a túlsó oldalról vágsz feléjük, Jóska pedig balról.

A társak elismerték, hogy ezt Moltke generális se bírta volna jobban kigondolni.

Jancsi megkerülte az utat és várt a jelre.

A jel elhangzott. Egy taps volt a jel.

Jancsival egyet fordult a világ, magasra emelte fokosát, s majdnem önkénytelenül futott a küzdelem helyére, midőn egy női sikoltást hallott.

Ez a sikoltás annyira megrázta, hogy térdre rogyott tőle.

Olyan nagyon hasonlított ahhoz az egyszerihez. Talán kísértő árnya annak? Olyat csak egyszer hallott az életben, de az is elég volt egy egész életre...

A szíve összeszorult tőle, a karja lehanyatlott, lába megtört alatta, megüvegesedett szemei merően bámultak a birkózókra.

E percben villám cikázott végig a beborult égen. Oh, bár csak ne cikázott volna!

A villám megvilágította Jancsi előtt a rablótusát egy percre. De ez az egy perc is elég volt, hogy mindent lásson.

Földre gyűrt alakokat, kiknek testét egy vad társa dömöcköli, egy öreg, ősz hajú embert, aki kezét összetéve könyörög életéért s nyújtja feléjök pénzét. És senki se hallgat rája. De ez nem minden. Az öregembert egy fiatal leány takarja el testével, szomorú, kétségbeesett arccal... Rojtos Pista éppen most szaggatja el kebléről a selyem keszkenőt... Irtóztató... Ez a leány Molnár Erzsike, az öregember pedig az apja...

Jancsi reszketve takarta el szemeit kezével, majd meg imára kulcsolta össze azokat, mély fohászt küldve a sötét, haragos égbe.

- Én istenem, megbocsátasz-e nekem?

Aztán, mint akinek egyszerre visszatér elgyengült haldokló ereibe a friss vérpezsgés, hirtelen felugrik a földről s torkaszakadtából elkiáltja magát:

- Zsandárok jönnek! Fussatok cimborák!

A gomoly egy pillanat alatt tágulni kezd. Rettenetes bomba ez az egy szó, melynek hallatára mindent elfelejt a rabló, csak azt nem, hogy »futni kell«.

- Honnan jőnek? - kiált vissza futás közben Bagós Miska.

- A benyelei puszta felől - felelt rá Jancsi s aztán ő is elkezd futni.

Ő jól tudta ugyan, hogy nem jönnek biz ott sehonnan zsandárok, de neki sem szabad ott maradni. Ne tudja meg Erzsike soha, hogy ő is látta azt, ami ma itt történt.

S amint fut, egyszerre megbotlik valamiben. Lehajol érte, hát egy csíkos paraszttarisznya; bizonyosan valamelyik előtte szaladó társa dobta el, mert nincs benne semmi, csak egy csomó írás s egy darab kemény kenyér. Minek azt cipelni?

De ő mégis felveszi. Úgy van rászokva gyermekségétől, hogy még a talált patkószeget sem hagyja ott, hanem elviszi haza; mert az édesanyja arra tanította őtet: »ki a keveset nem tudja megbecsülni, nem érdemes a sokra«.

Az pedig nagyon elbúsította, hogy eszébe jutott az édesanyja mondása. Szegény asszony! Szegény asszony!

Az édesanyjáról azután eszébe jutott minden, a jó arcú földesúr, a mesélgető Gyurka bácsi, a csendes alacsony házikó... meg az a magas eleven sövény is a szomszéd kertjén... Az eleven sövény mellett egy nagy borzag bokor, azon pedig a tömérdek veres falú, fekete pontos katicabogár, melyekből otthon csendes estéken bizony sokszor kezébe vesz nem egyet édesanyja s könnyezve biztatja: Repülj, repülj! Vagy nyugotra, vagy keletre az én elveszett fiamhoz! Vigyél neki üdvözletet!...

A paraszt-költészet azt hiszi a katicabogárról, hogy elszállítja a szerelmesek üdvözletét, az anyák sóhajtását, ahová parancsolják. Oh, bizonyosan.

Nagyon szívébe sütött a visszaemlékezés, úgy elkezdett abban fájni valami édes gondolat.

Visszamenni, leborulni a lába elé és olyan emberré lenni, akire büszke lehet az ő anyja.

- Azt teszem.

Megfordult. Ez a fordulat mentette meg.

Aztán tájékozni kezdte magát, merre volna legközelebb haza. Sötét volt, de ő jól ismerte már az erdőt, biztos, siető léptekkel ügetett tehát a sűrű bozóton, csaliton keresztül.

De mit fognak mondani otthon? Őt ott meg fogja vetni mindenki. Mindenhova, csak haza nem lehet mennie.

Fejét csüggedten hajtja le s egy szomorú sóhajtás tör ki belőle. Abban a sóhajtásban benne van a pillangó története, mely nem tud kirepülni a hálóból. Egy veszendő lélek panasza, aki a folyam tisztább partjára kíván evezni és kettéhasítva látja maga előtt a csónakot.

Egyszerre felrezzen gondolataiból.

Valaki közeledik feléje.

A haraszt megzördül, mindig közelebb-közelebb. Már a lépéseket is ki lehet venni. Ember jár itt.

Jancsi megállt és hallgatódzott.

Csakugyan jön valaki.

Hátha a társak közül valamelyik? Vagy talán valami üldöző zsandár? Mindenképp baj. Egyikkel sem szeretne találkozni.

Kerekes Jancsi nem fordult ugyan vissza, elkezdett bal felé szaladni, koronként megállapodván hallgatózni; hanem biz azok a lépések megint csak ott hangzottak mellette, mégpedig azok is sebes lépések voltak már. Aki utána jött, az is szaladott.

Egyszerre aztán a nagy sötétségben azon vette észre magát Jancsi, hogy szemközt áll egy emberrel. A másik is észrevette Jancsit és megdöbbent tőle. No, ezek ugyan egymásnak szaladtak szegények!

Némán állottak ott egy percig s hihetőleg azon gondolkozott mind a kettő, hogy mint lehetne most egy merész ugrással megszökni egymás elől, mikor egyszerre kibújt az ezüstfényű hold, szelíd fényt vetve a két ember megijedt, sápadt arcára.

A Jancsi arca még jobban elhalványodott s csendes, megtört hangon rebegé:

- Hiszen kegyelmed az, Gyurka bácsi!

A másik alak fölemelte a földről ijedtében kiesett pipáját s aztán egész hetykén kiegyenesedett, mint olyan ember, aki midőn a halál torkában véli magát, azon veszi észre magát, hogy »ő az úr itt«.

- Persze, hogy én vagyok. Éppen téged kereslek, jómadár! Előlem ugyan hiába futottál; utolérlek én még a pokol fenekén is.

Gyurka bácsi úgy adta elő a dolgot, mintha ő kergetőzött volna. A csízió szerint nem is lehetett másképp.

- Mit akar velem? - dacoskodék eleinte a fiú.

- Azt akarom veled, hogy gulyáshúsnak aprítlak. Van még bennem annyi becsület, hogy nem járok lesütött fővel az emberek között, hanem elviszem a véred festékét ezen a rozsdás kardon, mellyel becsülettel szolgáltam a királyt (a kard ugyan nem volt ott az oldalán, de ő azt mindig odaképzelte) és megmutatom az embereknek otthon, hogy az öreg huszár nem tűr meg annyi szennyfoltot sem a famíliáján, mint a mákszem. Véreddel festem címernek a kardomra, hogy Kerekes György becsületes ember volt mindig.

Az ifjú lankadtan támaszkodott egy fához; még így sohasem hallotta beszélni Gyurka bácsit. Mintha azok közül a nagy eltemetett generálisok közül támadt volna fel valamelyik benne! Hogy villogott a szeme, milyen egészen másként nézett ki! Az aztán a valami, aki így beszélhet, mint ő... Mi ehhez a nyomorult zsivány!?

Jancsi előtt oly nagynak tetszett Gyurka bácsi, hogy hozzáhajolt és megcsókolta a kezét.

Milyen jó, hogy sötét volt, legalább senki sem látta azt a könnycseppet, ami az öreg huszár szemeiből esett ki s folyt le tisztes barázdás arcán.

- Ne érints! Beste zsivány fajzatja! - igyekezett elkapni kezét Gyurka bátya - mert mindjárt levágom a saját karomat s a kutyának dobom, nehogy holtig meglátszassék rajta a szájad szennye. Órád ütött! Meghalsz! Térdepelj le!

Gyurka bácsi egyet sóhajtott e kemény szavak után.

- Ej, ej! Minek is adtad magad erre a csúf életre!

A fiú térdre rogyott a roncsolt öregember előtt és felemelte a két ujját az égre.

- György bátyám, hallgasson meg. Esküszöm az élő istenre, hogy még eddig nem loptam, nem raboltam semmit, hogy még eddig nem voltam zsivány és hogy megbántam tettemet oly igazán, amint azt hiszem, hogy egy mindent látó isten van az égben. Nem azért mondom ezt, hogy ne öljön meg, hanem azért, mert nem akarom, hogy rosszat gondoljon felőlem. Mondja meg ezt az édesanyámnak is!

- Majd megmondhatod neki magad. Hamarabb leszel vele a másvilágon!

- Meghalt?! - kiáltott fel végtelen fájdalommal Jancsi.

- Nem bírta túlélni a gyalázatát. Ahogy a faluban híre terjedt, hogy haramiának csaptál fel, harmadnapra már kiterítve feküdt a deszkán.

Jancsi hangos fuldokló zokogásban tört ki.

- Most már öljön meg, az istenre kérem. Minek éljek még.

Az öreg huszár csak nézte egy darabig kemény, mogorva arccal, azután mintha egyszerre leolvadt volna szívéről a jégkéreg, odaült ő is a fiú mellé s lecsüngő fejét ölébe véve, megsimogatta gyöngéden, szeretettel, mint azelőtt régen-régen kisfiú-korában...

Aztán megtömvén a sárgarézkupakos pipát, kicsiholt, rágyújtott s lassú tempóban megnyomogatván a sziporkázó tüzet, szelíd haragtalan hangon mondá:

- No, ne légy gyerek! Ami megtörtént, megtörtént. Aztán még nem is voltál igazán zsivány. Én megbocsátok.

*

Volt egyszer valamikor egy háború, amikor a magyar ember azzal igyekezett segíteni a hazájának, hogy elfutott az ellenség elől.

Nem volt az valami nagyon régen. Hanem azért kár emlegetni. Elfelejtettük egészen...

Nem is hoznám fel a jó egyetértés okáért, ha nem volna szükséges elmondani annak a délceg huszárnak a kedvéért, aki éppen most hajtott be a falu közepére, egy fakó felföldi szekéren s kinek egy sebhely van az arcán s egy rendjel a mellén.

Ugyan hol kapta ezekben a dicsőségtelen időkben?

A korcsmáros kint áll az ivó ajtajában s nagyot emelint a fekete bársony sapkán.

- Hej, Icig szomszéd! Él-e még az öreg Kerekes Miklós? - kiált rá a huszár.

- Igenis, őrmester uram.

- Hát Gyurka bácsi?

- Olyan, mint a hal a vízben. Éppen bent van a másik szobában: egy verdung dohányt méret magának.

A huszár szó nélkül szállt le a szekérről, azután sietve megy be az ivón keresztül a másik szobába, hol Gyurka bácsi erősen szuszogó pipájával bajlódik. Az az átkozott nedves dohány sehogy sem akar égni. Most már a tapló sem olyan, mint valaha volt. Hej, mikor ő még Taljánországban járt, odatartotta pipáját a napnak, hogy attól gyulladjon meg!...

- Adj' isten jó napot, édes Gyurka bátyám! - szólt oda a huszár szelíden, de annál kevélyebben csördül meg a szóhoz a fényes sarkantyú meg a padlót piszkáló kard.

Gyurka bácsi előbb a taplót igazítja meg nagy komótosan s csak akkor nézett fel az ómódú kalap alul, amúgy félvállrul, mert hát nem szereti ezeket az új huszárokat. Neki még a lova is különb ember volt náluk.

Hanem amint felnéz, kimosolyodik mogorva ábrázatja: kikapja a sárgarézkupakos pipát s úgy vágja a földhöz, hogy ezer darabra mállik szét, aztán odaborul a jött nyakába.

- Isten hozott, kedves Jancsi fiam! Én gyönyörűségem! No, csakhogy már ketten leszünk a faluban. Nem adom ezer forintért! Tyüh! De megszépültél, öcsém! Akárcsak magamat látnám, mikor ilyen voltam. No, ugyancsak emberré tettelek.

A jó Gyurka bácsi úgy összevissza nézte elülről-hátulról Jancsit, hogy majd belerészegedett a sok nézésbe, hisz olyan régen van már, hogy utoljára látta!

- Ühm! strázsamester vagy? - mondá hirtelen elkomorodva, amint a három csillagot megpillantá. - De már ezt mégsem gondoltam.

Gyurka bácsinak nagyon fájt az, hogy ez a gyerek felibe kerekedett; mert ő csak közlegény volt hajdanában. Ejnye, ejnye, ilyen nagy embert már mégsem akart belőle csinálni.

- De Taljánországban csak nem voltál? - kérdé hirtelen aggódó arccal.

- Dehogy voltam, dehogy... Nemigen akarták oda a magyar embert bebocsátani. Pedig ott tisztességesebb volt a munka.

- No, csakhogy ott nem voltál! - rikkantott közbe örömteljesen Gyurka bácsi. Már most legalább ez az egy pozíciója lesz Jancsi ellenében. - Hát ezt a kaparást, meg azt a medáliát hol kaptad?

- Egy magyar tisztet védelmeztem, mikor olyan fiókcsatában nekivágott egy burkus csapat. Azért érdemeltem ki.

- Na, jó lesz az is... A feleséged nyakára, ha megházasodol. Nekem is volt vagy öt, de Taljánországban belehánytam a tengerbe.

- Ejnye, az kár volt.

- Micsoda! Csak nem hordhatom szégyenszemre, amit a német adott!

Nem lett volna huszár Jancsi, ha nem vette volna mindjárt észre, hogy e másik huszárnak azon jár az esze, mint faraghasson le valamit a »túlságos nagy emberségből«, és mert észrevette, kapitulálni nem akart, egyet fordított a beszélgetés gyeplőjén.

- Ugyan, hány éve már annak, ahogy kegyelmed a verbunghoz vitt?

- Nyolc.

- Ugye nyolc; mondja meg, kérem, elfelejtették-e már azt a fiatalkori vétkemet, hogy a haramiákhoz szegődtem?

- Amint vesszük. Egyébiránt annyi, mintha nem is történt volna. Ki merne egy huszárral kötődni?

- Mit gondol mégis? Ideadná-e nekem az öreg Molnár a lányát? Nem felejtett még el Erzsike?

- Erzséről jót állok, hanem az öreg nem érti a dolgot. Paraszt volt, paraszt maradt; az nem látja be, mennyit ér egy ilyen magunkszőrű ember. Aztán magam sem tanácslom, nagyon szegény ember már az öreg Molnár, úgyhogy nemsokára dobszóval éneklik ki a portájáról. Valami sok pénzt érő irományait rabolták el valahol - amint maga beszéli.

- Mindegy. Én mégis megpróbálom. De menjünk haza. Hogy van az apámuram?

- Nincs itthon. Ökröt ment venni a nagyságos úrral Losoncra. Legfeljebb holnap jönnek haza a vásárról.

Jancsi egészen szemére húzta a csákót; nem jól esett neki a »losonci vásár« szó.

- Tudja mit, Gyurka bácsi? Már csak menjünk valahova; teszem azt Molnárékhoz.

- No, már oda nem, öcsém! Mert a múlt héten is azt mondta az öreg Erzsének, mikor a kérőjét ki akarta kosarazni: »talán bizony azt a gazember Kerekes Jancsit várod? Hiába várod, nem adlak hozzá!«

Jancsi elkomorodott.

- Mindegy. A huszárregula szerint semmi sem lehetetlen.

Gyurka bácsi meg volt fogva.

- Az egészen más! Már a regula kedvéért elmegyek a pokolba is. Menjünk.

Esteledni kezdett az idő, mikor a két vendég átlépte a Molnárék küszöbét.

Otthon voltak mindnyájan. Az öregasszony, ki süketnéma volt, valamit varrogatott az ablaknál, talán a szemfedőjét... Erzsike pedig olvasott őszhajú apjának a bibliából.

- Dicsértessék! - köszöntött be Gyurka bácsi.

- Mindörökké! - szólt a gazda, aztán ijedten mereszté szemeit a katonára. Tudj' az ördög... már a magyar ember nem nézheti »közelről« a mostani katonát; a tulajdon hazakerült fiával is elébb odakint vetteti le a »fehér kitlit«, csak azután ereszti be a házba.

Meglehet, hogy ennek valami oka is van, csakhogy már nemigen lehet megtudni.

- Ejnye, meg sem ösmer bátyámuram? - mondá a huszár lassú, fojtott hangon.

Erzsike kezeiből nyomban kiesett a biblia erre a hangra. Felugrott a lócáról, aztán mintha valami mást gondolt volna, hirtelen visszaült megint, eltakarván a biblia lapjával arcát, mely olyan piros lett, mint a tűz. Jó, hogy meg nem gyulladt tőle az a szent könyv.

- Te vagy az, Jancsi öcsém? Bizony, bizony, nem ismerhettem rád. Hát hazakerültél?

- Minden madár vágyik a fészkébe, bátya.

- Okosan. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Most már csak egy feleség kellene, ugye?

A Jancsi arca is olyan lett, mint a tűz.

- Nehéz a szegény embernek feleséget kapni...

Ezen a szón aztán úgy elgondolkoztak, hogy egy fél óráig senki sem szólt egy hangot sem; a nyomorék asszony kicsoszogott a kamrába aludni, Gyurka bácsi pipázott, Erzsike úgy tett, mintha olvasna, az öregember pedig nagy bunkós botjával különféle cirádákat, tulipánokat rajzolt a földre, mintha egyéb dolga sem volna a világon.

- Nem kell képzelődni, öcsém! Elég leány van a faluban, majd jut neked is.

- Csakhogy attól félek, nem az lesz, akit én akarok.

Ezen a szón is gondolkodni kellett. Az öregember megtörölte izzadó homlokát az inge ujjával, azután azt mondta Erzsikének:

- Eredj ki, lányom! Adj egy kis takarmányt a borjúknak!...

Erzsike kisuhant. Istenem! Hogy dobogott a szíve, mikor a délceg huszár előtt elment! Mennyi minden benne volt abban a tekintetben, amit egymással váltottak.

- Kiment a lányom, hát elmondhatom, amit akarok. Látom a szándékodat, öcsém; szereted, el akarod venni. Emberségesen van. De én is emberséggel akarok cselekedni s megmondom magyarán, hogy ne is járkálj utána, mert nem adom neked soha. Azért mondom, hogy tudd mihez tartani magadat, ha már hazajöttél.

- Mit vétettem én kegyelmednek? - méltatlankodék a legény.

- Semmit, öcsém. Hanem minden dolognak van oka-foka. Ezelőtt nyolc évvel tán nem így beszéltem volna, mert még jómódú ember voltam, aki így is, amúgy is igazíthatja a maga dolgát, most azonban szegény vagyok, mint a templom egere, mindenemet elrabolták a kakasi erdőben, úgyhogy mikor egy olyan ember kéri meg a lányomat, aki akkor semmisíthet meg, amikor akar, nem lehet gondolkoznom felette, hanem két kézzel adom oda.

Jancsi egész testében reszketett.

- Ki kérte meg Erzsikét? Mijét rabolták el kegyelmednek?

Az öregember hátrasimította ősz hajfürtjeit és nyugodtan felelt:

- Erzsét Biró Ferenc kérte meg, akinek pénzét, mikor még kiskorú volt, én kezeltem, mint gyámatyja. Elég szép összeg vala, majdnem háromezer forint. Nem akartam hát, hogy hiába heverjen az asztalfiában, od'adtam egy losonci tímármesternek kamatra. Nagyon jómódú becsületes ember volt, isten nyugosztalja meg szegényt!... Írást is adott róla, de a vásárról hazamenőben megtámadtak a kakasi erdőben a zsiványok, levették vállamról a szeredást, melyben a kontraktus volt.

- De csak beösmerte adósságát a tímár? - kérdé Gyurka bácsi.

- Nem volt ideje szegénynek. Harmadnapra beküldtem hozzá a leányomat, hogy más kötelezvényt állítson ki; a leányom azonban éppen jókor jött a temetésére.

- Meghalt! Ejnye az akasztófáravaló, de ki tudta kalkulálni a halála napját! - szörnyülködék György úr.

- Kövér ember volt, a guta ütötte meg, éppen egy nappal előbb. Az örökösök pedig tudni sem akarnak a háromezer forintról.

- És el is veszett?

- El az utolsó krajcárig, pedig hát nem is az én pénzem volt, hanem a Biró Ferié. No, most már elmondtam, öcsém, ami a szívemen feküdt, most már te is tudod mi a bajom; - kérlek hát: ne szaporítsd azzal is, hogy gátat vess ennek a házasságnak, melyet alig bírok összetákolni. Hidd meg, csak ezen az egy úton bírok megmenekülni a becstelenségtől és a koldusbottól.

A huszár arcát az izzadság verte ki e szavak alatt, valami gondolat főtt az agyában.

- Hátha egy más is van még? Milyen volt az a tarisznya?

- Fekete csíkos, kopott jószág, olyan, mint ez itt a mestergerendán...

A legény örömreszketve csapott tenyerével kardjára; mert a huszár legelőször is kardjának beszéli el a gondolatait...

- Mit adna kegyelmed, ha visszaadnám tarisznyáját? - kiáltott fel vidáman.

Az őszhajú ember szemei egyet villámlottak e szóra:

- Amit kérnél, kedves János öcsém...

- Szaván fogom kendet. Hej, Gyurka bácsi! Ne aludjon, hanem mondja meg, hová tette azt a tarisznyát, amit akkor adtam kendnek, mikor katonának öltöztetett fel!

Gyurka bácsi csakugyan szendergett már; úgy kellett felrángatni, mint valami tetszhalottat.

- Hm! hogy hol van a tarisznya? Mi a ménykőnek kérded? Nincs abban semmi, csak egy darab kemény kenyér, meg valami ákom-bákom, ha már azóta meg nem rágták az egerek. Ott van a padláson felakasztva nyolc esztendő óta...

- Hozza el kegyelmed gyorsan! Siessen, az isten áldja meg, mert abban a tarisznyában van az én boldogságom.

György uram nagy szemeket meresztett. Micsoda bolondos huszármondás az? Tarisznyában hordani a boldogságot; hanem azért már csak mégis elhozza neki...

Fél óra múlva a Molnárék asztalán volt a csíkos tarisznya és benne a »háromezer forintos kötelezvény«.

- Megint élek! - kiáltott fel Molnár Mihály uram a Jancsi nyakába borulva. - Az életemet adtad vissza!

- Aha! - okoskodott fejcsóválva Gyurka bácsi - most már keresztüllátok a csízión. Jó, hogy megőriztem.

Jancsi némán állt ott. Jobb ilyenkor nem szólni semmit. Míg a két öreg gondolkozik, addig ő az Erzsike szemeit bámulja. Az aztán az igazi tündérírás, amit onnan lehet olvasni; minden betűje többet ér a tímár-örökösök háromezer forintjánál.

- Az életemet adtad vissza! - ismétlé az öreg, egyet csavarintva lekonyult ősz bajuszán. Szegény bajusz! Bizony nem hitte volna, hogy még felkunkorítják valaha.

- De nem adtam ám ingyen, - felelt vissza mosolyogva Jancsi - most már kegyelmeden a sor beváltani ígéretét.

- Hát hadd hallom, mi kell?

- Meg se merem mondani... egy egész mennyország... Erzsike...

Az öreg Mihály bácsi nem szedte ráncokba homlokát, ifjú mosoly ült ki tisztességes arcára.

- Isten neki! Látom, nem tágítasz... hát már csak neked adom.

Jancsinak erre nem volt más felelete, mint hogy odaugrott Erzsikéhez, átölelte karcsú derekát s odaszorította a szívéhez...

Olyan boldogok voltak...

- Ez aztán az igazi medálion, ami most csüng a melleden, öcsém! - kiáltott közbe Gyurka bácsi, összeütve bokáját.

Az öreg Mihály bácsi pedig ezalatt kiment a pincébe és telehozta a zöldre mázolt korsót jó mohorai borral, s amikor visszakerült, tréfás szemrehányással választá el a szerelmeseket:

- No, no gyerekek! Még a pap áldása hiányzik. Aztán talán igyunk egyet. Régen nem volt már ilyen napom.

Nem soká kérette magát Gyurka bácsi, hanem odajárult a szentelt korsóhoz, s olyat húzott könyvnélkül belőle, hogy azontúl sehogy sem lehetett vele elhitetni, hogy nem Taljánországban táborozik.

Nem is bírta el sokáig a dicsőséget, hanem felhúzódott a kemence tetejére s onnan pislogott le egy darabig, míg végre kiesett a Molnár uramtól kikölcsönzött makrapipa a szájából s befogta szemeit az édes álom, miután előbb elmorogta néhányszor:

- Mégiscsak igaza van a huszárregulának: semmi sem lehetetlen.

Hanem a másik öregember nem bírt elálmosodni; hol a gyermekeken, hol a megkerült íráson tévedezett a szeme. Valami szálka volt még megakadva torkában, annak a szálkának még ki kellett jönni.

- János öcsém! - nyögte ki nagy köhintések közt az öreg. - Mondd meg, hogy jutottál ehhez az íráshoz?

A huszár elsápadt, kiejté kedvese kezét a magáéból, s felemelkedett helyéről, miután leoldá kardját s letette a szögletbe. Annak a kardnak nem szabad azt meghallani, amit neki most el kell beszélni.

És aztán elmondá az öregembernek élethíven saját történetét, egyetlenegy szót sem tagadva el, mint szítta magába a rossz könyvekből a rabló-élet utáni vágyat, mint hagyta el szülői házát... hogy birkózott meg szerelmével... hogy utálta el saját magát... mint lelte meg élte fordulópontján az értékes tarisznyát... és mindaz, ami oly keserű volt a múltból s aminek mindennek az átkozott rossz könyvek az okai, melyek lassankint mérgezték meg lelkét.

Oh, ha azt akkor tudta volna! Ha megmondta volna neki valaki, amint ő most megmondja mindenkinek, hogy a ponyvairodalom olyan, mint a tiszta búzában a konkoly, de hát az ostoba ember, aki még posztót nem látott, könnyen hiszi el a darócról, hogy selyembársony.

Bizony, okosabban tették volna valaha nagyon régen azok a méltóságos urak, ha azok helyett az ártatlan papirosok helyett, miknek »magyar bankó« volt a neve s mik nem ártottak senkinek, az ilyen könyveket hordatták volna össze egy rakásra - meggyújtani. Annak a tűznek a lángjánál százszor jobban átmelegedett volna a nép az irodalomért, mint ahogy így meghidegedik iránta.

Az öregember figyelmesen hallgatta a huszár szavait, és szigorú arca egészen nyájassá változott az elbeszélés végén.

Jancsi szorongva leste a hatást. Hátha megvetőleg fordul el tőle e szigorú ember?

Hanem a szigorú ember nem fordult el, ahelyett odanyújtotta becsületes, kérges tenyerét Jancsinak.

- Te derék és becsületes ember vagy, fiam! Büszke vagyok reád. Fel bírtál kelni, mikor leestél.

A legény szíve elfogódott a büszkeségtől. Olyan nagy teher volt ezzel eltávolítva a lelkéről, mely már nyolc éve nyomta éjjel-nappal. Most már nem maradt meg belőle semmi. Egészen kiszorította az a vén kéz.

*

Jámbor atyámfia! Gondolkozzál egy kicsit ezen a történeten, s ha utad a vásár alkalmával ama ponyvasátrak mellett visz el, hol a furfangos talján öt garasért árulja az ötven krajcáros könyveket, fordulj el onnan, ha pedig már ki is vetted volna a tízkrajcárost és restellnéd visszacsúsztatni zsebedbe, dobd inkább a sárba, mégse végy rajta könyvet, mert a könyv olyan, mint a gomba, amilyen jóízű, tápláló az egyik, éppúgy valóságos émelygő méreg a másik.





A BATYUS ZSIDÓ LÁNYA



ELBESZÉLÉS



1871

BEVEZETÉS

Legelőször is látszik egy virginia-szivar, s ahol ez a virginia-szivar végződik, ott kezdődik az esküdt úr, függőleges vonalban lefelé, négy és fél lábnyira, fölfelé pedig másfél araszra, mi világosan mutatja a középtermetet és a lopótök hosszúságú főt, melyen illő rendben vannak elhelyezve a teens esküdt úr szépségei: két savószínű szem, egy vörhenyegest játszó orr, mely alatt vékony tavalyi bajusz szégyenkezik lekonyuló végeivel. Ez az audiat Béla.

A másik asztalnál apró fiatal ember ül élénk, pajkos szemekkel, bozontos hajjal, sűrű körszakállal s azon nevezetes tulajdonsággal, hogy akkor fekszik le, mikor a többiek kelnek, s akkor kel, mikor a többiek feküsznek. Egyébiránt elméletben igen szolid fiú, csak a gyakorlatban szeret kirúgni. Ez az amice Ferenc.

A harmadik esküdtet nem látjuk a hosszú, sajátságos kinézésű teremben; odakint csavarog valahol a Kati ablaka alatt, de azért úgy kell venni, mintha ő is ott ülne asztala mellett és anekdotázna a többinek. Amikor nincs itt, akkor is itt van. Az esküdteket csak együtt lehet képzelni; azért, hogy az egyik másuva keverődött, ehhez a játékkártyához tartozik mégis. Azt nem lehet innen eldisputálni. Ez a legfiatalabb esküdt a Kálmán öcsénk. Arca magyaros, erősen jelzett vonásokkal, ajkain folytonos vigyorgás ül, ajkai között pedig folytonosan hosszúszárú pipa lóg.

A helyiség a gy...i szolgabírói iroda, a csirkepörök magazinja, hol a napidíjak sovány szelleme lebeg védangyalként az összehalmozott akták fölött, miket az esküdt urak »folyamatba vettek«, mi annyit jelent, hogy minden félévben András hajdú által lekeféltetik róluk a port.

Az iroda egy előszobából nyílik, hol az öreg náthás iktató rajzolgatja be számszerint a pöriratokat, olyan fontos ábrázattal, mintha legalább is a »vörös könyvet« szerkesztené.

Jobbra az ablak mellett a becsületes András hajdú állítgatja ki a »vétjegyeket«, diplomatikus mosolygással hunyorítva egyet-egyet az asztal alá rejtett pálinkás butykosra, pedig az az oka, hogy olyan görbén csinálódnak a betűk.

Bezzeg, az irodában egészen más élet foly!

Ott is ékeskedik ugyan egy cilinder bor a Béla esküdt ablakában virágcserép helyett, de mit ér az, mikor a nyílása szorosan be van pecsételve, világos jelül, hogy ez a »tiszteletbeli« cilinder »corpus delicti«-t képez valamely bűnügyhöz.

Béla esküdt az első napokban alig bírta magát megtartóztatni, hogy föl ne törje róla a pecsétet; de abbeli félelmében, nehogy a másik két esküdt igya meg előle a bort, azt hazudta róla, hogy »ecet«, és ezt annyiszor elmondta már, hogy most maga is komolyan hiszi, miszerint ecet van benne.

Béla azóta nyugodtan alszik és nem sóhajt többé, mikor savószín szemeinek tekintete a palackra téved.

Mint mondanám, az irodában egészen más élet van.

Az előszobai lassúságot itt valóságos gyorsaság váltja föl. Az ítéletek teremnek, mint a gomba. Az amice Feri tolla rohamos gyorsasággal perceg a papíron, az audiat Béla, mialatt balkezével a fületövét vakarja, azalatt is ír a másikkal, s aztán ha már összevissza vakarta feje minden részét, kackiásan a mellényzsebébe dugja mutatóujját, mintha azt akarná mondani a föl s alá szaladgáló ügyvédnépnek, hogy: »onnan ered az igazság«.

Aki az esküdtek e kivételes szorgalmát észleli, ha csak egy cseppet okosabb ember valami tudós akadémiai tagnál, rögtön rájön két dologra: hogy vagy pénzük nincsen, vagy otthon van a szolgabírájok, mert ha e két eset közül egyik sem állna, akkor - mint rendesen - a rab őrizetére hagyatnék a »Tekintetes Hivatal«, ami már csak azért sem válnék az igazságszolgáltatás kárára, mert Stofi fiskális világosan bebizonyította, hogy a tekintetes bíróság csak akkor nem tesz rosszat, mikor semmit sem tesz.

A semmittevés legszebb tulajdona egy mai szolgabírói hivatalnak.

És ebben az a szomorú, hogy - majdnem igaz.

Hanem akkor nincs is különb három esküdt nagy Magyarországon, mint a mi hőseink.

Ott van például Kálmán öcsénk, ki két hónapig írt le egy tizenhárom soros másolatot.

Ennek röstségét csak Feri esküdt múlja fölül, ki sohasem szokott fizetni senkinek semmiért, csupán abból az egyszerű okból, mert röstell a zsebébe nyúlkálni.

Kéry Béla kivétel; ő már szeret dolgozni, de csak józan állapotában. Persze, az az ostoba szerencséje van, hogy sohasem jut józan állapotba.

Pedig milyen szolid embernek látszik!

Csakhogy Stofi fiskális megint azt állítja: »a látszat csal«.

És Stofi fiskálisnak most is igaza van, mert nem feketének látja-e az ember az ő haját is, pedig hát harmadéve még fehér volt?

»Őszülés visszafelé!« - amint magát elmésen szokta kifejezni. Mert ha az embernek egy nap alatt meg tud a haja fehéredni, miért ne tudna megfeketedni is egy nap alatt?

A természet nagy prókátor, elegzekválja az ember hajának feketeségét, de vissza is adhatja, mert ezen egzekúció ellen nem nehéz apellálni Török József gyógyszerészhez (Király utca 7. sz. alatt). Stofi bácsin ugyancsak nem fog ki a természet, de még az idő sem. Mintha az is megijedne a legszájasabb prókátortól és nem merné végigszántani a maga barázdáit érdemes ábrázatján, nehogy birtokháborítási perbe keveredjék. Pedig bizony körülbelül a hatvanhoz jár már közel Stofi bácsi, s még olyan helyre legény most is, mint mikor Snapsz Augusztinnal viaskodott valamikor az ötvenes években, amint ezt már leírtam valahol.

Mert hát belekezdhetek én akár a sziámi ikrek életleírásába, mégis csak belekerül abba a mi Stofi bátyánk. Én nem tudok anélkül írni. Itt ül a tollam tetején; hallom, hogy hümmög, mikor valami neki tetsző dolgot leírok; látom, hogy markol üstökébe, mikor humorizálom; érzem, hogy nyakamba csimpeszkedik és fülembe dörgi: »én most magát bepörlöm, ha ki nem egyezik velem!«

Én pedig ki nem egyezem vele soha, hanem ezután is szorgalmasan le fogom írni viselt dolgait: hadd maradjon meg az emléke - magnak.

A ZSÍROS PÖR DEVALVÁLÓDIK

Íme, most is ott ül a Feri asztala előtt egy kopott szalmaszéken, melynek negyedik lába már régen a kandalló gyomrában hamvadozik; hosszú lábait kinyújtja a messzeségbe, s görbe botjával nagyokat döfköd a padozatra.

Minden döfés új gondolat.

- Hüm! Feri barátom! A mai igazságszolgáltatás hasonlít a prófunthoz: nem lehet megemészteni.

- Mert sótalan. Az ügyvéd urak nagyon kevés sót adnak hozzá.

- Üm... hüm, maga nagy ember, Feri barátom!... Tudja, ezt nem azért mondom... Szegény Stuchec!

Stofi bácsinak az a tulajdonsága van, hogy nagyon szaggatottan beszél; sok jó gondolat kóvályog a fejében, de azoknak csak egy részét mondja el, azon hitben, hogy a többit is elmondta; ezért valami hézag vehető észre gondolatmenetében, s mondatai többnyire összefüggéstelenek.

Ebből magyarázható meg az a keringő rágalom, hogy a Stofi bácsi negyedik kerekének imitt-amott megpattogzott a ráfja.

Hanem azért minden hóbortossága mellett is jó fiskális, s annyi szorgalommal, szívóssággal és furfanggal viszi ügyeit, hogy méltán megérdemli a dicséretet.

Sásdy Feri beszéli, hogy egyszer elodázni akarván egy árverési terminust bizonyos ügyben, melyben ő volt a végrehajtó bíró, azt a cselt használta, hogy midőn Feri már éppen a foganatosításhoz akart fogni, hatalmas hangon közbekiáltott:

- Mielőtt ezen ügyet elintézhetnők, fölkérem a végrehajtó bíró urat jelen okmány átolvasására!

S azzal egy iratot nyújtott át Sásdynak, mit az mohó kíváncsisággal fogott kezébe s leüté róla a porzót, hogy jobban olvashassa.

Abban a percben azonban rémítő szemfájás rohanta meg úgy, hogy ordított, mint a vadállat, s nem maradt egyéb hátra, mint rögtön kocsira ülni, fölfüggeszteni az árverés terminusát s hazavitetni magát Gy...ra az orvoshoz.

Az orvos azt mondta, hogy ez vértolulás következménye és praescribált ellene seidlic-port.

Csak évek múlva sült ki, hogy Stofi bácsi paprikával hinté meg porzó gyanánt az átolvasandó irományt.

Ehhez hasonló eszközökkel nyerte meg a Ruzsicsek contra Gelbstein-féle ötezer forintos pört is. Ötezer forint pedig nem tréfadolog, kivált ha a kliens felét odaígérte a prókátornak. Az egész városban híre futott a Stofi úr harmadfélezer forintjának; a meglazult hitel kezdett emelkedni, a kellnerek nagyobb udvariassággal köszöntek s két gyertyát tettek arra az asztalra, amelyhez este leülni méltóztatott, a három esküdt az eddigi »Stofi bácsi« megszólítás elé még egy »kedves« szót ragasztott, Sramko fiskális - Stofi úr ellenlábasa - pedig meghosszabbodott ábrázattal járt-kelt az utcákon és elbeszélte mindenütt szokott tót dialektusával:

- Végre renomé!... A Stofi nyert el előttünk babirt, mind hozá jün most kliens, kinek van jó ködmen. Mi töbi prokurator mehetünk pokol ambitusába.

Mikor már Sramko fiskális minden »apellata forum«-ból kifogy, ezt szokta emlegetni. Egyszóval, az ötezer forintos pör megnyerése nagy szenzációt gerjesztett. Csak az volt még a kérdés: van-e elég jó ködmene az alperesnek?

Majd meglássuk! Ma van a »terminus«.

Stofi bácsi tehát azért jött most az irodába, hogy a törvényszék által a végrehajtás foganatosításával megbízott Sásdy esküdtet az odakint álló kocsiba ültesse.

Egyébiránt ma nagy nap van, hadd jöjjön mind a három esküdt. Lesz dinomdánom az úton, még a szomszéd vármegyében is megérzik.

- No hát mehetünk! - szólott Feri esküdt nagy lélegzetet véve, miután a legnagyobb tehertől menekülendő, tollát az asztalra vágta.

Béla esküdt kapott a szép szón, egyet rántott ómódi kék zekéjén, kivette zsebéből tarka zsebkendőjét, melynek négy csücskében le van pingálva Napóleon arcképe, leporolta vele cipőit és azt mondta ő is:

- Mehetünk! De hol van Kálmán?

- Majd összetalálkozunk vele a piacon.

Öt perc múlva már ott ült a három nevezetes személy az öreg, zöld bárkában, melyről az a hír kering a városban, hogy Mátyás király csináltatta valaha hintónak, de kényelmetlen volta miatt odaajándékozta Stofi bácsi egyik ősének.

Hej! ha akkor tudta volna az igazságos király, mennyi igazságtalan processzus szállíttatik majd szanaszét valaha e kocsiülés ládájában, inkább csináltatott volna belőle tyúkólat.

No, de csakhogy megvan a bárka, s egyéb sem kell hozzá, mint hogy a két sovány fogadott gebe elszállítsa.

Neki is fohászkodik a kocsis s olyan szilajat vág oldalbordájára a fakó lónak, hogy ha esze volna, mindjárt megszólalna tőle, hogy hát tulajdonképp nem ő az egzekválandó.

Egyet gondolkozik előbb a két pára, mielőtt lassú, meggondolt lépéssel előre kezdené lábait rakni, melyek közül egynek a hátulsó, másnak az első bal lába rongyokba van pólyázva, ami lónyelven annyit tesz:

»Ha ti vinnétek minket!«

A piacon csakugyan találkoztak Kálmánnal; éppen Sramko ügyvéddel ment karonfogva.

Stofi intett neki, s az csakhamar ott termett az előülésen, Béla mellett.

Sramko azalatt a lovak elé állt, csodálatos jeleket és varázslatokat csinálva botjával a levegőben, miközben dühösen morogta:

- Mentek keresetre, úgy-é? No egy legyet se találjatok, kívánom tiszta szívemből!

Hanem azért Sramko átka dacára is elindultak s illő tiszteletnyilvánítások között haladtak a forró augusztusi levegőben. Az emberek borzalommal vették le süvegüket mindenütt a zöld bárka előtt. Mindenki tudta már, hogy a vármegye ostorai ülnek benne. Ugyan kinek a hátán csattannak meg? Minden jó lélek dicséri az urat!

Kéry Bélának egy kulacs függött a nyakában; a Kálmán gyerek a pipájával bajlódott, kinek különben is az a tulajdonsága van, hogy amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy örökké pipázik, tehát sohasem káromkodik. Ilyen módon aztán jó keresztény.

Stofi bácsival csak Sásdy Feri beszélgetett:

- Hja... hja! Stuchec szolgabíró korában még másféle világ volt! - sóhajtott Stofi bácsi. - Az volt ám a szolgabíró... isten nyugosztalja meg! Akkor volt még egy kis igazság: most már kiveszett a gyöke is. Szegény Stuchec!

Stofi úr mindig visszasóhajtott a Bach-világ után.

- Sose búsuljon, kedves Stofi bátyám, majd fordul a világ megint.

- Mit ér az? hüm... mikor én már kifordulok a világból?

- Ej, dehogy! Hiszen még jól néz ki, s nem is valami nagyon öreg.

- Igen ám, de mikor a szívem reped meg.

- A szíve? - csodálkozott a fekete esküdt.

- Üm... üm! Cudar időket élünk. Hogyne repedne meg a szívem, mikor olyan dolgokat értem meg, hogy harminc forint munkadíjamat négy forintra szállítja le a bíróság? Higgye meg, kedves Feri öcsém, szeretnék a koporsóban feküdni.

- Hohó! - ordított fel egyszerre Béla esküdt. - Megállj, kocsis! Te meg, Kálmán pajtás, találd el, mit is mondott csak a kabai asszony?

Kálmán öcsénk olyan jól ismerte Béla egyetlen viccét, hogy nem sokat gondolkozott a kabai asszony híres mondásán:

- Hátha innánk?!

- Helyes, csakugyan azt mondta. No hát szálljunk is le, mert már az én kulacsom oly üres, mint valami...

- Vezércikk! - egészíté ki Kálmán.

A beszélgetésbe merült esküdt és ügyvéd fölpillantás nélkül is eltalálta, hogy a »kuruci« csárda előtt állnak, ahonnan még a Gelbstein Dávid lakóhelye körülbelül három órányira fekszik.

- Nem bánom, ha le is szállunk! - szólott Stofi bácsi, hosszú lábait egyenkint rakva le a csézáról. - Megiszom egy feketét.

Azzal kivette a tubákpikszisét a zsebéből, szépen megsimogatta körös-körül az orrát, azután hagyott neki szippantani egyet. Nagyon udvarias ember volt - az orra iránt.

A »kuruci« csárdában jó hatgarasos bort szoktak mérni, természetesen, »ma pénzért, holnap ingyen«, melyért azonban úri embertől húsz krajcárt is elkérnek. Bezzeg, Stuchec szolgabíró korában minden korcsmaajtón kifüggesztve kellett lenni az árjegyzéknek, akkor még nem csalhatott a zsidó. Szegény Stuchec!

A korcsmáros szívesen fogadta az úri vendégeket s behozott négy darab Cinkotát nem látott karcsú iccés üveget, tele jó zsélyi borral, melyet kemény téli időben fontszámra szoktak árulni.

- Vigye vissza az egyiket - szólott az ügyvéd - én csak feketekávét iszom.

Stofi bácsi tizenháromszor szokott napjában feketézni, attól olyan fekete a lelkiismerete. (Ezt a viccet egyébiránt Kálmán csinálta, mosom kezemet a becsületsértési pör elől.)

- Nem lehet! - mondá a fekete esküdt. - Igyunk bort. Bíróilag lemarasztalom ennek a palacknak megivásában.

- Makacssági végzés terhe alatt! - fódozgatta ki Béla.

- Üm... hüm. Isten neki, hüm... Legalább jobban elalszik tőle az ember lelkiismerete így az egzekúció előtt.

A hosszú asztal mellett, mely a korcsma egyedüli bútorzatát képezé, a teens urakon kívül még egy öreg zsidó ült, arcán ezer ránc látszott, fehér haja és szakálla egészen patriarkális kinézést kölcsönzött neki, batyuja lelógott a hátáról, sípja a nyakán függött egy kócmadzagon. Ugyanaz az alak volt, akit úton-útfélen látunk: félbugyogója be van gyűrve a csizmaszárába, a másik fele pedig leeresztve.

Stofi bácsi ismert természeténél fogva belekötött a »jakhec«-be, amint ő nevezé a zsidókat.

- Nos, öreg, hogy megy a »gseft«?

Az öreg zsidó szomorú arcát az ügyvéd felé fordítá.

- Nagyon rosszul, tekintetes uram! Az emberek nagyon rászoktak a boltokra. Szegény batyus zsidó egész nap elmászkál, míg egy rézgyűrűt elád. Nincsen kelete a portékának. A magyar ember olyan rongyos, hogy már rongyai sincsenek.

Stofi úr jónak látta kivenni burnótszelencéjét. Az a jó gondolat megér egy szippantást, hogy olyan rongyos a magyar ember, miszerint rongya sincsen. Stuchec idejében még nem volt ilyen.

- Hová való maga? - kérdé a zsidótól. - Lakik valahol?

- Csernavodán.

- Hüm... üm... Éppen oda megyünk mi is. Ismeri Gelbstein Dávidot?

- Hiszen éppen magam vagyok az!

Stofi úr kezéből kiesett a tubákpikszis. Úgy fölugrott, mint a gumilabda, megragadta a zsidó nyakát és a fülébe ordított:

- Hazudsz, jakhec!

A három esküdt összenézett és elmosolyodott, Gelbstein Dávid pedig nagy szemeket düllesztett ki a csodálkozástól.

- Nos, én nem bánom, nem vagyok hát Gelbstein Dávid, hanem vagyok Rothschild Salamon, ahogy a tekintetes úr parancsolja.

Az ügyvéd elmosolyodott, és nem jött alkalmas szó az ajkaira.

Lábas Kálmán pedig mosolyogva dünnyögé:

- Fogott rajtunk a Sramko fiskális átka.

A kis fekete esküdt fürkészőleg fordult a zsidóhoz:

- Magának volt pöre Ruzsicsekkel?

- Igenis, nekem, csókolom kezét-lábát! Régi, nagyon régi pör az, még szegény megboldogult Áron bátyám életében kezdődött. Most ránk mondta az ítéletet a teens vármegye, csakhogy a bátyám ellen már hiába pörlekedik, nem tud már az arról semmit.

- Fizetődik a hagyatékából! - szólt Feri esküdt. - Ki örökölte összes vagyonát?

- Én! - mondá Gelbstein. - Egyébiránt anélkül is elvállalnám az ő részét.

- Derék testvér! - dörmögé Stofi úr.

- Hova lett bátyjának ezen összes vagyona? - kérdezősködék Sásdy.

- Megvan!

Stofi úr kezdett szabadabban lélegzeni. Eszébe jutott, hogy a lapokból olvasott olyan cinikus emberekről, akik ezereket bírnak s mégis rongyokban járnak. Hüm, üm, a látszat csalhat.

- Tehát csakugyan maga Gelbstein Dávid? Üm. Nos, jól van hát. Van-e elegendő készpénze? Mi magát megyünk most egzekválni ötezer forint s járulékai erejéig.

Az öreg zsidó hangosan elkacagta magát. Nagyon tetszett neki az a humorisztikum, hogy őt egzekválni akarják.

No, hanem most kellett volna Stofi bácsit megnézni, olyan kék lett dühében, mint az érett szilva. Még így meg nem sértette soha senki. Egy ember, akit ő ötezer forintig akar megnyúzni, azzal felel, hogy elkacagja magát.

De hátha ez a nevetés csak »móka«?

- Hiába röhög, barátom. Nem oda Buda! Az ötezer forint felét ön, a másik felét bátyja tartoznék fizetni; de önök egyetemlegesen mindenik a másikért is vannak elmarasztalva. Úgy ám! Fölösleges hát mókázni. Lássuk csak, miből áll tulajdonképpen bátyjának ezen összes vagyona? Üm. Úgy ám!

Az öreg zsidó egészen elkomolyodott.

- Itt van az egész vagyona a nyakamban. Ez a fütyülő.

A batyus zsidó komikus mogorvasággal mutatott a nyakán lógó garasos sípra, melyen évek óta fütyöli ama összhang nélküli nótákat, melyek olyan jól tolmácsolják az ő érzelmeit.

Az a fütyülő az ő legkedvesebb barátja, elválhatatlan útitársa, melynek elpanaszolja, hogy odahaza három árva nyöszörög kenyérért; vegyetek emberek, fehér zsinórt, fekete zsinórt, fehérítőt, pirosítót, rongyért, kócért, egy karaj kenyérért.

A síp olyan szomorúan nyöszörög, mint az éhes gyermekek otthon.

Hanem mikor aztán - ha nem csurran, csöppen - egy pár garas lóbálódzik a batyus zsidó zsebében, a falu utolsó házánál megváltozik a síp monoton hangja, valami vidám kifejezést nyer a dallamtalan fütyülés, mintha az öreg zsidó lelke költözött volna bele és azt kiáltaná a síró gyermekek elé: »Csöndesen, Szálilében, Mojsilében!... Meg nem haltok mára éhen. Puha kenyér, vöröshagyma... csöndesen!«

A vén zsidó odébb ballag az úton. Az utolsó ugató kutya is már messze elmaradt tőle. Sőt a távolból a szomszéd falu házai pislognak feléje. Újabb remény kel szívében. Lelke elandalog a nagy gseftek történetén: mikor egy milliót nyert egyszerre Kupferkohl Ábrahám, vagy mikor Kohn Izrael a főispán jobbján ült a hintóban, pedig Kohn Izrael is szegény ördög volt valaha. Elmereng sokáig a börze csodaszerű titkain, melyet csak ismerni kell, hogy az ember meggazdagodhassék. És akkor újra a fütyülőt emeli szájához és újra változik a hang, vidám és csapodár lesz. Az ember szinte hallani véli: »höher Péter, höher Péter«!

Ilyen nagy kincse a zsidónak a garasos síp; de persze, Stofi fiskális nem bírja azt felfogni.

A három esküdt is hangosan röhögi el magát, hogy az összes vagyon egy garasos fütyülő. Abból ugyan nem futja ki az ötezer forint. Most Stofi bácsi mehet, ahová Sramko ügyvéd indult: a pokol ambitusába.

Bezzeg, ha oda menne, tudom, hogy magával vinné a zsidót is, hogy belökhesse az ambitusról egyenesen az ördögök ebédlőjébe. Azok talán majd kipréselhetnék belőle az ötezer forintot.

Egyébiránt Stofi úr sem mai gyerek már, akit minden bolond szó vagy külsőség tévútra vezethessen. Olyan pápaszeme van neki, mely a letaroltnak látszó mezőn is meglátja a kalászt és a sarlójával le is tudja szedni.

- Tyű! Milliom ördög! - pattant föl az ügyvéd. - Engem nem tesz bolonddá! Hamar kocsira, fiúk, hogy Csernavodára érjünk estig! Lódulj te is, jakhec, oda a kocsis mellé!

A vén Dávid felvánszorgott a bakra, megsimította izzadó homlokát, mintha a ráncokat akarná markos tenyerével lemángorolni; aztán egy vöröshagymát vett ki a bő manchester bugyogó zsebéből, kettészelte egy a mellény zsebéből kihúzott rozsdás bicskával, visszahajolt a kocsiülésen és az egyik felével megkínálta Sásdy esküdtet.

Sásdy bámulva nézett a batyus zsidó kifejezéstelen arcára és azt mondta:

- Köszönöm, öreg úr, nem eszem.

Kálmán és Béla mosolygó pillantást vetettek Sásdyra, mintha mondták volna: »ennek a vén zsidónak nincsen esze«!

Ferenc visszatekintett rájuk és - nem mosolygott.

AZ EGZEKÚCIÓ

Estefelé volt már az idő, midőn az ominózus bárka Csernavodára ért.

Stofi fiskális az órájára tekintett és azt mondta latinul az egyik esküdtnek:

- Hüm! Baj van. Hét óra elmúlt. A törvény nem engedi meg már a végrehajtást.

- Bagatell! Egy órával vissza kell tolni a mutatót. A falu tornyán levő órának semmi köze az időhöz. Ostoba falusi óra nem numerálhat. Fiat sex hora.

És úgy lőn.

Stofi ügyvéd kivette alattomban az óráját és visszatolta egy órával hátrább a köpenye alatt.

- Hüm... izé... igazítsa ki maga is, Lábas öcsém. Einmal ist keinmal. Két óra mutassa a hatot.

- Nem tehetem meg, Stofi bácsi!

A »kedves« előnév kezdett elmaradozni.

- Miért?

- Nagyon egyszerű, mert nincs órám.

- Az ördögbe, ez fontos körülmény, nagyon fontos!

Azután megszólítá magyarul Gelbstein Dávidot, hogy hol a háza, hová hajtasson?

- Bérházban lakom, teens uram! Amott balra, a nagy akácfával szemben.

A zöld bárka ott állapodott meg.

Rozzant kunyhó volt. Mintha csak a szegénységnek akartak volna monumentumot építeni vele. Fa-fala megtámasztva két nekiállított oszloppal, a teteje - mint a részeg ember kalapja - le volt az egyik oldalára csúsztatva, egyetlenegy ablaka héber betűjű könyv zsíros lapjával beragasztva félig; a másik felén sem volt üveg. Mit keresne itten az olyan luxuscikk? Csak gazdag ember teheti meg azt a bolondot, hogy üvegen keresztül használja a világosságot.

Az udvar benőve bogánccsal, kóróval, mintha az is mondta volna: »Minek jöttetek ide?«

Mikor Stofi bácsi megpillantotta a szegénység e kétségbevonhatatlan jeleit, rögtön beleütött lábába a köszvény.

Valami tíz percig izgett-mozgott és jajgatott, miközben egészséges lábával folytonosan rugdalta a kocsi előülését és köpködött erősen jobbra-balra.

Az esküdtek leszálltak és nézték Stofi urat. Lassankint magához tért, szederjes, kékült arca újra megkapta eredeti halaványbarna színét és fürkésző kifejezését.

Leszállt ő is és a Kálmán karjára támaszkodva ballagott be a kerítéstelen udvarba.

Senki sem szólt egy hangot sem, senki sem talált hamarjában oly kifejezést, amely kellemetlenül ne érintené az ügyvédet. Ő maga azonban férfiúhoz illő daccal nekiment a saját sebének és föltépte:

- No, szépen megjártam! Nem ér az egész ötezer forint egy pakli gyufát.

Kivonta zsebkendőjét s megtörölte homlokát.

Béla esküdt az átelleni korcsma cégérére pillantott és épp a kabai asszony híres mondásával akarta megvigasztalni Stofi urat, midőn a kunyhó ajtaja megnyílt s három gyerek futott a batyus zsidó elé.

- Megjött a papa, itt a papa!

A zsidó szomorú arca még szomorúbbá lett; szemeiben egy keserű könyű jelent meg.

A legkisebbik lányka: Lencsi átkarolta térdét, a Szálika kabátja hátulsó zsebeit kezdé kutatni, a Mojsi gyerek pedig leeresztett karján keresztül fölkúszott a nyakába.

- Éhesek vagyunk, papa, nagyon éhesek!

Ezalatt belülről szomorú, melankolikus dallam elmosódott hangjai hallatszottak.

Hol a tündérhegedű elhaló utolsó sóhaja volt az, hol a vihar nyögte el magát s a visszhang visszaverte a szilaj hangot... A szerelem bűbájos suttogása, a fájdalom lelket reszkettető lassú panasza, a szív titkos, ábrándos költészete, mindaz benne volt abban a dallamban.

A végrehajtók bámulva kérdezék:

- Ki énekelt benn?

- A legnagyobb leányom, Eszter! - szólt Gelbstein, s erőszakolt mogorvasággal rázta le magáról a rongyos, félig mezítelen porontyokat, hogy a végrehajtókat egyetlen szobájába vezethesse.

Bűzhödt levegőjű, homályos, egészségtelen szoba volt, melynek bal szögletében az ágyon beteg vénasszony nyögött. Sárga arcán le volt festve a halál névjegye. Látogatást tesz nemsokára.

Az egyetlen ablaknál tizenhat-tizenhét éves leányka varrogatott. Ki tudja, mit? Talán szemfödőt az - anyjának!...

És milyen leány!

Egy angyal a régi bibliai történetek korából, egy megtestesült tündérrege az ókorból. Nagy, fekete szemei vannak, mint az éjfél, karcsú, délceg termete, mint a libánusi pálma, hosszú, fekete haja, szép, tojásdad arca, nemes keleti vonásokkal, gyönyörű korál ajkakkal, szép szabású sasorral.

- Ah! - kiáltott föl Stofi bácsi meglepetve.

A három esküdt összenézett s a Kálmán gyerek azt mondta félhangosan:

- Istenúgyse, szép!

A zsidóleány kíváncsian pillantott az elegáns úri emberekre; el nem tudta képzelni, mit keresnek itt? Alkalmasint doktort hozott a papa - szegény mamának.

Stofi úr gondolkozva járkált föl s alá, hiúzszeme csakhamar bejárta s megbecsülte a szoba bútorzatát.

Egy ócska, festett almáriom, megérhet négy forintot, egy piszkos tükör egy forint, egy kihúzó szekrény két forint, egy asztal egy forint, a két ágyat le nem lehet foglalni, tehát összesen nyolc forint.

Sásdy Feri leült az egy forintra becsült asztalhoz és kiterjesztett egy ív papirost, hogy a »kielégítési végrehajtási jegyzőkönyv«-et fölvegye.

Stofi bácsi kinyittatni kérte a két szekrényt.

- Nyisd ki, Eszter! - szólt Gelbstein.

Nem nagy fáradságába került, csak ki kellett húzni. Mi az ördögnek lettek volna bezárva? Csupán nehány darab elrongyolt női alsóruha lézengett a fiókokban.

Stofi bácsi néhány percig bosszúsan turkált összevissza mindent, aztán diktálta Ferinek:

- Írja föl ezeket a ruhákat!

- Nem lehet, nem írom föl! - szólt Sásdy határozottan, - a törvény kiveszi a nők szükséges ruházatát.

Gelbstein és Eszter hálás tekintete jutalmazta a fekete esküdtet.

Stofi úr kivette tubákpikszisét és szippantott:

- Ezer ördög! ne írjon föl semmit, írjon föl tehát teljes vagyontalanságot.

Stofi bácsi arcán arra a szóra: »teljes vagyontalanság«, kiütöttek az izzadtság harmatcsöppjei s festett hajáról a fekete festéket lepotyogtatták a homlokon keresztül, csinálva rajta szabálytalan csíkokat.

Most már a hálás tekintetek Stofi úr felé fordultak.

Feri esküdt felkelt a székről s kikereste az ügyvéd kezét valahonnan nadrágzsebéből, s melegen megszorította.

- Hüm, üm! Úgy látszik, félreértenek engemet. Valóságos skandalum. Azt hiszik önök, hogy sült bolond vagyok? Tévednek, nagyon tévednek! Gelbstein Dávid nem fizethet, tehát Gelbstein Dávid a végre nem hajtható összeg őt illető felerészét az adósok börtönében üli le. Ez az igazság!

Az öregasszony szívszaggatóan kezdett nyögni; Gelbstein odatántorgott haldokló felesége ágyához és belezokogott ő is a három kis poronty harmóniátlan sivalkodásába; Eszter összekulcsolta keblén apró kezeit s mereven nézett ki az ablak lyukán, Feri pedig háttal fordult Stofihoz és nem nézett - sehova.

Csak Kálmán gyerekre nem hatott a dolog, s azt indítványozta Bélának, hogy menjenek ki az udvarra egy kis »kalabriászt« ütni kettesben. Ott a zsebében a kártya. Jó katona mindig magával hordja fegyverét.

Stofi föl s alá kezdett járkálni, mutatóujját orra hegyére helyezte s huzamosan hümmögött, miközben számtalanszor szippantott a réz tubákpikszisből, melyre az igazság istenasszonya volt kipingálva, meglehetős kacér alakban. Annyi bizonyos, hogy nem sok elegzekválni való ruha volt rajta.

- Igenis, ez az igazság: ötszáznapi börtön. Hüm!

Stofi bácsi kényelmetlenül érezte magát az általános fölindulás között, melyet ébresztett, kiment a szobából, nagy mérgesen maga után vágva az ajtót.

Eszter utána rohant s a füstös, piszkos pitvarban útját állta:

- Uram! - szólott szép, csengő hangon, melynek a fájdalom reszkető lágyságot kölcsönzött, - anyám haldoklik, három kis testvérem nem evett reggel óta egy harapás kenyeret. Legyen irgalmas hozzánk! Ne zárassa el atyámat, mert különben mind éhen halunk! Ki keresi meg kenyerünket? Mi lesz belőlünk?

Az ügyvéd megint egy szippantást tőn a burnótból.

- Ön is ember, uram! Önnek is van családja, vagy legalább volt valaha. Gondoljon rájuk, vagy gondoljon arra, ami legszentebb és hagyja meg nekünk szegény öreg atyámat!

A leány letérdelt Stofi bácsi előtt, s átkulcsolta térdét. Milyen szép volt most!

Az öreg fiskális még sohasem volt így megakadva. Még ilyen eleven replikára sohasem volt alkalma felelni. Erre nincs paragrafus az egész »Corpus Juris«-ban.

- Hüm! - hebegé zavartan. - Ne fárassza magát, kis cicus! Keljen föl, kedves! Én nem vagyok ember, hanem csak ügyvéd. Én nem gondolok semmire, csak az ötezer forintra.

Az öreg róka nagyot hunyorított szempilláival, mi annyit jelent, hogy nagy gondolat született agyában, s két kezével egyszerre elkezdett maga körül hadonászni, hogy ha el akarna röpülni a jó gondolat, hirtelen megmarkolhassa. Mogorva arcára gyöngédséget öltött, aztán megcsipkedte Eszter halavány arcát, miközben lehajolt hozzá és fölemelte.

- Tudja mit, picinyem? Egy mód van atyját a börtöntől mégis megmenteni; egyetlenegy mód.

- Ha lehetséges! - rebegé a leány.

- Az ördögbe! csakis a lehetségről beszélek!

- Mi az?

- Hüm, üm! Tudja mit, tubarózsám? Magácska jön be atyja helyett ötszáz napig a városba, nem a börtönbe, hanem hozzám - szolgálni.

A kisleány sokkal ártatlanabb volt, hogysem tökéletesen elértse az ügyvédet, de azért ösztönszerűleg érezte azt, amit felfogni nem tudott; lángba borult mindkét orcája, s kis kezét önkéntelenül szakítá ki az ügyvéd izmos markából.

Az agglegény mosolygott.

- Az nekem mindegy, aranyos apróságom! Maga kitűnő gyermek. Szereti a szülőit, példás gyermek. Tegyen amit akar. Ha jön, megírom az okmányt, hogy elállok a becsukástól. Ha nem jön, bevitetem az apját. Adok egy óra gondolkozási időt. Itt leszek a szomszéd korcsmában. Ha azt határozta, hogy eljön, keressen föl.

A leány fuldokló zokogása volt a felelet.

Stofi, mint aki dolgát jól végezte, megelégedetten ment vissza a szobába.

- No, Feri öcsém, csinálja meg a jegyzőkönyvet. Ne morfondírozzon! Írja oda, hogy semmit sem találtunk. Azaz, megálljon csak! Valami jutott eszembe, briliáns gondolat! Ma jó gondolataim vannak. Csináljunk egy kis »hivatalos viccet«, hadd egyék egy kis mérget a kliensem. Foglaljuk le juxból a jakhec fütyülőjét.

Feri megvetőleg nézte le tetőtől talpig az ügyvédet.

- Minek az?

- Mint felperesi ügyvédnek jogom van azt lefoglalni, amit akarok. A kliensem előtt humorisztice akarom igazolni a vagyontalanságot. Punktum!

- Igen, de az a mesterségéhez tartozó eszköz.

- Akkor hát lefoglaltatom a szekrényeket.

Feri mérgesen freccsentette a tintát szét az asztalon.

- No, jól van, foglaljuk le hát a - fütyülőt.

- Helyesen, nagyon helyesen!

Azzal odament a félig eszmélet nélkül nejére borult zsidóhoz, s jóízű röhögéssel leakasztá a garasos sípot nyakáról, átadván azt bírói kézbe - Sásdy esküdtnek.

- Hüm, hihihi! Azért az én költségeimet mégis meg fogja fizetni a kliens.

Néhány perc múlva a végrehajtók már az átelleni korcsmában ültek, s a rozzant kunyhóból nem hallatszott ki semmi, csak a három apró poronty sírása.

Nemsokára megjelent Eszter a korcsmaajtóban, szomorú arccal, kisírt szemekkel; a hátán egy kis batyu lógott.

Stofi bácsi hamisan hunyorított szemével s sietett eléje:

- Nos, hüm... eljött, picikém? Csak csöndesen. Nem kell zajt ütni semmiből: az nekem elvem.

A kocsis jelentette, hogy be van fogva.

Stofi bácsi intett Eszternek, hogy üljön föl a kocsis mellé.

A három esküdt kérdőleg szegzé szemeit az ügyvédre; Kálmán és Béla vigyorogva, Sásdy pedig mogorván.

Hanem Stofi a három kérdő tekintetre is csak annyit felelt, hogy »hüm!«

KÖZÉPKORI LOVAGOK

Késő éjszaka értek hőseink haza. Stofi úr megállíttatta kocsiját lakása előtt és leszállott, valamint barátságosan kezet nyújtott az esküdteknek. Béla erősen káromkodott, hogy most neki haza kell menni; egyetlen korcsma sincs nyitva. Kálmán nagyon kíváncsi volt és fürkészte az eseményeket. Hogy jutott ide Eszter?

- Hüm! Jó éjszakát kívánok az uraknak. Kutyasötét van, mint valami tudós fejében. Bezzeg Stuchec idejében legalább éjfél után háromig égtek a lámpák. Szegény Stuchec!

Stofi bácsi sóhajtott s hozzátette:

- Jó éjszakát!

Az világos volt, hogy minél előbb le akarja rázni nyakáról az egész érdemes kompániát. Béla visszakívánta a jó éjszakát és elindult egy korcsmát keresni. Kálmán azonban, minthogy együtt lakott Ferivel, s az nem mozdult, ott maradt. A szép zsidóleány is leszállt a kocsiról, magas, délceg termete roskadtnak látszott, nem bírt állani, oda kellett támaszkodni a kapuhoz, melyet belülről éppen most kezdett nyitogatni az agglegény egyetlen cselédje, akit alkalmasint személyes tulajdonai folytán »Ségnisz«-nek nevezett el, akinek azonban Tinta Marci volt a becsületes neve.

Sásdy odaállott a kapu elé és azt mondta Stofi bácsinak szilárd hangon:

- Én még nem akarok hazamenni, ügyvéd úr!

- Hüm! az egészen a maga dolga. Én meg már akarok.

- De én nem engedem meg!

S ezzel megfogta a reszkető leány kezét.

Stofi kikereste a kocsiban elejtett tubákpikszisét. Attól akart tanácsot kérni ebben a kényes ügyben.

- Mit akar, édes öcsém?

- Azt akarom megtudni, hogy minek jött ez a leány önnel?

- Ez meg már egészen az én dolgom.

- Nem egészen, mert azt én is akarom tudni!

Aztán a leány felé fordult:

- Beszéld el, miért jöttél ezzel az úrral?

Stofi bácsi dühös lett.

- Micsoda injuria ez? Miféle rendetlenség! Formális vizsgálatot tartani éjjel az ember ellen, a saját lakása előtt. Kikérem magamnak, esküdt úr!

Eszter görcsös zokogása közt alig tudott beszélni:

- Azt mondta ez az úr, hogy nem csukatja be atyámat, ha én jövök be helyette szolgálni. Szívesen áldoztam fel magamat szabadságáért. Ne büntessenek, kérem, engemet azért. Én azt hittem, hogy jól cselekszem. Szegény atyám, ha tudná, hogy eljöttem, talán mindjárt utánam jönne, hogy visszaváltson, de titokban jöttem el. Mert hát, én istenem, tehettem-e másképp, ha csak azt nem akartam, hogy mind meghaljunk?

- Ez aztán vastag naivság! - csudálkozék Kálmán.

Sásdy Feri arca kigyúlt a haragtól.

- Ügyvéd úr, - szólt ünnepélyes, szigorú hangon - ez nagyon cudar dolog!

Stofi úr a fejét vakarta.

- No, no, ne izéljen, öcsém! Ne bolondozzék! Nem vagyok én valami önző ember. Nem kell mindent komolyan venni. Ez az én elvem. Aztán egy tűznél többen is melegedhetünk.

- Abból semmi sem lesz! Annál a tűznél nem fog egyikünk sem melegedni, becsületemre mondom!

- Hogy érti azt, kedves öcsém?

- Úgy, hogy ez a leány most velem jön. Akinek kedve lenne ezt meggátolni, azzal majd beszélek én!

A magyar nyelvnek az a szép szerény tulajdonsága van, hogy az mindig veszedelmet jelent, ha valaki saját »én«-jére nyomatékot helyez.

Stofi úr megszeppent, hanem még megkísérlé az ellenállást.

- Quid quid? Quo jure? Már miért, milyen jogon vinné el maga az én szerzeményemet?

A kis fekete esküdtből kitört a harag.

- Azon a jogon, amely minden becsületes embert terhel a nemtelenséggel szemben.

Ezzel kezénél fogta Esztert és elindult vele.

Stofi bácsi utánuk szaladt s vidáman röhögött föl. »Jó lesz - gondolá magában - megfordítani a köpönyeget.»

- Ezer milliom ördög! - kiáltott utánuk kedélyesen - észre sem veszik a jó tréfát! Hát azt gondolják, hogy vén bolond létemre magamnak hoztam? Ej, dehogy! Mindjárt öcséméknek szántam.

Sásdy nem felelt vissza, hanem sebes léptekkel vezette Esztert a Magtár utcában lévő szállásukra, útközben megvigasztalva, hogy atyját semmi esetre sem csukják be.

Lábas Kálmán mély gondolatokba merülve bandukolt utánuk.

A két fiatalember szállása két egymásból nyíló kicsiny szobából állott, melyek közől az első hálószobának volt berendezve, a másik pedig nappalinak; levén benne három öreg szék, egy íróasztal, meg egy kopott dívány.

Feri midőn hazaért, leszedte ágyáról a fölösleges ágyneműt, s a nappaliban a díványra hevenyészett Eszter számára ágyat.

Eszter még mindig reszketett, mint a nyárfa, arcán pedig lázas pirosság mutatkozott. Feri megtapogatta üterét: rendetlenül vert, beteg volt. Nem csoda, a szörnyű lelki rázkódásoktól, melyeket kiállott. Nagyon ártatlan volt még, de úgy látszott, mégis bírt annak sejtelmével, hogy örvény szélén áll, hogy a sors fatális helyzetbe bonyolította. Egész élete úgy tűnt föl, mint egy logikátlan cselekedet, melyről nem is lehet tudni, hol a logikátlanság benne.

Feri bevezette a kis nappali szobába, s megmutatta neki a helyet, hol aludni fog.

Eszter mereven, némán állott meg a dívány mellett. Isten tudja, mit gondolt? Talán semmit. Mert van olyan mozzanat az emberi életben, ahol a gondolkozó-tehetség is megzsibbad, az érzés megmerevedik, az ész pedig ideiglenesen szintén beadja lemondását.

Feri rácsukta volna az ajtót, de nem volt a szobán ajtó. Még valamikor tavaly decemberben fűtötték be vele a kályhát.

Most tehát azt tette, hogy kivezette Kálmánt az udvarra.

- No pajtás, mit mondasz ehhez a lányhoz?

- Azt, hogy gyönyörű! - felelt Kálmán. - Zsidóban ritka szépség!

Feri biccentett fejével, hogy ő is annak találja.

- És nekünk ezt a leányt mégis meg kell őrizni. Azt kívánja az emberség.

Kálmán megnyomkodta pipája hamuját és aztán ritka ünnepélyes hangon mondá:

- Az már igaz!

Feri meggyújtott egy gyufát, hogy annak tüzénél lássa Kálmán arcát. Az őszinteség beszélt róla.

- Ej, milyen szórakozott vagyok! azt hittem, nem ég a pipád, s tűzzel akartam szolgálni. No, nem baj! Hanem tudod mit, pajtás? Én nem bízom magamban. Értesz engem? Nagyon, nagyon szép...

- Mit! Ha valamit elhatározunk! Nemesemberek vagyunk mind a ketten.

Sásdy megszorította Kálmán kezét.

- Okosan beszélsz! Bejöhetsz.

A lakótársak visszamentek a szobába.

Akkor már hallatszott a nappaliból Eszter lélegzetvétele s egy-egy hosszú sóhajtása. Aludt.

- Eszméleten kívül van szegény! - suttogott Sásdy. - Láza van, különben nem tudott volna itten elaludni.

Ferenc meggyújtott még egy gyertyát s azután odahelyezte mind a kettőt az ajtó oszlopjaihoz a padozatra.

- Mit akarsz?

- Majd megmondom.

És levett a szegről egy kardot, aztán keresztbe fektette az ajtó előtt, a két kísérteties lánggal lobogó gyertya közé.

- Ez a kard egy tenger köztünk és közte. Ha valamelyikünk át akarná lépni, a másiknak gondja lesz rá, hogy belefulladjon abba a tengerbe. Esküdjél meg arra!

Kálmán furcsa szemeket meresztett Sásdyra.

- Fölösleges teketória, hanem azért juxból ráállok. Itt a kezem!

- Most már aludjunk! - szólt Sásdy.

De még aztán nagyon sokáig nem bírt elaludni, vagy inkább nem mert. Nagyon jól érezte magát és attól félt, hogy az álom majd elnyomja a valóságot.

A hold szelíden bevilágított a szobába. Ilyenkor szívesen látott jó barát a hold is.

Ferenc fölkönyökölt ágyában és kibámult az ablakon a holdra, és most úgy tetszett neki, hogy biz azt érdemes megnézni. Azok a poéták mégsem egészen bolond emberek, hogy olyan nagyon epednek utána. Nagyon szép látvány az. Az éj ragyogó szemű lámpája. Egy lámpa, amely beszélni tud azokkal, akik megértik; amely költészetet lehel, ábrándot áraszt. Egy lámpa, melynek fényétől megtelik a lélek édes, fájó gondolatokkal, olyan gondolatokkal, melyek mellett a képzeletalkotta tündérregék is pirulva húzódnak a prózába.

Ferenc addig nézte a holdat, míg ő is megtanult vele beszélni. Ez a legkönnyebb nyelvtudomány a világon. Leküldi a maga üzeneteit illatos szellő fuvalmában, hulló levél suhogásában, röpködő bogár zirzegésében. Az ember megfelel a holdnak néma leheletben, lassú sóhajtásban, és többet fejez ki vele, mintha három óra hosszat tartó oráció volna, mely fölött még az az előnye is van, hogy a lapok nem írhatnak felőle kritikát.

Feri most vette észre, hogy hűvös levegő hat be az ablakon, megfázhatik, megbetegedhetik. Sietve takarózott a paplan alá. Az a bolondság történt vele, ami még soha: féltette egészségét. Mi lenne holnap a kisleányból, ha ő megbetegednék az éjjel? pedig arról a kisleányról neki kötelessége gondoskodni. De hogyan? Visszaküldje a szülőihez? Nem! Az annyi volna, mint a nyomor ölébe taszítani vissza. Azután akkor nem is maradna senkije, akiről gondoskodnia kell. Csak az a kérdés, miképp gondoskodjék ő valakiről, mikor még magának is kellene valaki olyan, aki gondját viselje?... E pillanatban gyönyörű ábrándos dal csendült meg a szomszéd nappali szobácskában, lágy, fuvolaszerű hangon: »Die braunen Augen hab'ich gern, tra lalala!«

A zsidóleány álmában énekelte azt a dalt, amivel kis testvéreit szokta elaltatni otthon. Ferenc örömteljesen rúgta le magáról a takarót.

- A patvarba! Lehet belőle énekesnő.

Reggel az volt legelső dolga Ferencnek, hogy felköltötte Lábast, aztán elment vele együtt a színházigazgatóhoz, kinek elbeszélvén a történteket, kifejezé azon óhajtását, hogy Esztert képezze ki énekesnőnek.

Az igazgató derék, joviális ember volt, s mindent megígért Sásdynak.

- Nagyon jól van, esküdt úr! Délután egy órakor várni fogom a szállásomon. Akkor majd meglátom, oly jól énekel-e védencnője, mint ön mondja?

- El fogok jönni, igazgató úr, vele együtt!

Délelőtt azzal foglalkozott, hogy Esztert előkészíté a próbára, élénk színekkel rajzolva eléje a szebb jövőt.

A kisleány pirulva, lesütött szemekkel hallgatott.

Mit tudott volna ő, együgyű teremtés, a színészethez? Mit tudott ő dicsőségről, tapsról, koszorúról? Ő csak egy különbséget tudott tenni az emberek közt: »Azok, akik fekete kenyeret esznek, és azok, akik kalácsot.«

Feri eltalálta ezt a gyönge oldalát:

- Hogy fognak megörülni szülői és kis testvérei, mikor majd szép selyemruhában járó kisasszony lesz! Küldözni fog nekik mindenfélét, pénzt, csecsebecséket, magához veszi őket, és aztán boldogan együtt élnek.

A szende, lesütött szemekben csodálatos lány lobogott föl.

- Jól van, én hiszek magának! Maga olyan nagyon jó. Leszek hát komédiásnő.

A színigazgató két dalt énekeltetett el vele délután. Azután félrehúzta Sásdyt, és azt mondta neki:

- Ez a gyermek fölér akkora darab gyémánttal, mint a fejem.

Pedig ugyancsak jó nagy darab feje volt a direktor úrnak.

Sásdy arca sugárzott az örömtől.

- Vigyázzon rá, uram! Én önre bízom, hanem meglehet, hogy egyszer majd számon fogom kérni öntől, mert ennek a leánynak én vagyok az apja.

Aztán Eszterhez fordult.

- Holnap a színtársulat elmegy innen, kislányom! Te nem fogsz látni engemet, talán csak évek múlva, talán akkor sem, talán soha; hanem azt el ne feledd, amit utoljára mondok neked!

A leány lehajtotta fejét és egy könny gördült ki szempillái alól. Talán attól az »utoljára« szótól.

- Tegnap egy kardot tettem ajtód elé, mikor aludtál, az virrasztott fölötted. Azon a kardon keresztül nem léphetett senki át. Te magad állasz az életben, kell, hogy magad vonj ilyen kardot magad köré, melyen át ne léphessen hozzád senki. Ez a kard legyen az önérzet.

Ha Feri esküdt véletlenül bepillant a vele szemben álló tükörbe, kettőt teszek egyre, hogy elröhögi magát a saját komoly ábrázatán. Egy könnyelmű gyermek föltolja magát egy másik könnyelmű gyermek apjának. A sorsnak nagy kedve telik abban, hogy az emberek szeszélyeiből minduntalan csinál magának komédiát. Hanem ők maguk nem annak veszik. A kis zsidólány átérezni látszik, hogy neki mindene az a piciny fiatalember; az is elhagyja most, s minden olyan üresen marad utána, minden, minden!... Önkéntelenül lehajol és megcsókolja az ifjú kezét, azt a kezet, amelyen még ott látszanak azok a tentafoltok, mik az apja elleni végrehajtási jegyzőkönyv megírásánál ragadtak rá. S mintha izzó vas égette volna meg, úgy kapja el kezét az esküdt, s szalad ki a szobából, hanem az ajtóban hirtelen megfordul, visszamegy a leányhoz, kiveszi tárcáját és a benne lévő pénzt két rakásra szedi.

- No, ne mondd, hogy csak úgy nekieresztelek a világnak. Itt van tíz forint kölcsön. Ez összes pénzemnek fele. Azt majd egyszer vissza kell fizetned. Gazdálkodjál vele. Haszontalanságra ne költs!

Ezt jól eltanulta saját apjától; az szegény mindig ezzel az egy beszéddel ereszté útnak »Ferenc úrfit«. No, ez egyszer mégis hasznát vette neki, mert ő is elmondhatta másnak.

Sásdy ajánlotta magát.

- Még egyet, esküdt úr! Nem lesz-e valami kellemetlenségem, hogy a lányt csak olyan »per mopsz« engedéllyel viszem? Nem egészen tiszta munka.

A kis esküdt bosszankodva nézte le a direktort.

- Semmit se féljen, uram! Mondtam már, hogy én vagyok az apja. Én felelek mindenért.

- Teringette, nagyon jól van! Eszerint végezhetünk.

- Nem egészen. Mi lesz Eszternek színészi neve?

- Megálljon csak, hadd legyen M. Alphonsine.

- Helyesen. Isten önnel! El ne feledje, hogy számon fogom kérni.

Sásdy könnyed mazurka-polka lépésekben lejtett ki az ajtón, s egy félóra múlva már ott ült, ahol tegnap ilyenkor: a szolgabírói irodában.

És mikor faragni kezdé a kacskaringós ítéleteket, néha megállt a toll a papíron, nem azért, mintha talán pontig jutott volna az írásban vagy talán kifogyott volna a tenta belőle, hanem mert gazdája elmélázgatott valami bolond dolog fölött, amiért nem jár napidíj.

De hát minek is rontaná a papirost, mikor olyan szórakozott, hogy a hivatalos gondolatok közé mindig odaír egy nevet: »M. Alphonsine«.

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Öt év múlva többen is leírták ezt a nevet. Tele voltak vele a lapok. Divat volt M. Alphonsinet magasztalni. Bécsben egymás hátán ültek az emberek, mikor a bálványozott művésznő föllépett. Azt sem tudják, honnan jött, hová való, csak azt, hogy itt van, hallják hangját s lelkesednek tőle.

Némelyek mondják ugyan, hogy Magyarországról jött; valami alsóbbrendű vándor-társaságnál födözte föl az operaigazgató; hanem az nem lehet igaz! Jobban megközelítik az igazságot azok, kik műkedvelő orosz hercegnőnek állítják.

Már eddig három mágnás megbolondult, kilenc eltékozolta minden vagyonát érte; hanem ez csak mind érdekesebbé teszi a művésznőt, ki egy egész palotát bérel az Úri utcában, melynek szobáiban ott ácsorog a bécsi high life minden valamirevaló férfitagja.

Hja, öt esztendő nagy idő, azóta sok minden változott meg!

Stofi bácsi már öt Trattner-Károlyi naptárt nyúzott el, Béla barátunk két kulacsot akaszt nyakába, ha egzekúcióra indul: az egyikben likőr van, a másikban bor. Kálmán öcsénk megházasodott és most már szolgabíró, s az a csúfság történt meg rajta, hogy felesége leszoktatta a dohányzásról. Most már csak sátoros ünnepnapokon szí titokban a kert bokrai közé rejtőzve. Szegény Kálmán!

Csak Sásdy esküdt nem változott; ő megmaradt abban az örökös egyformaságban, amit maga a legjobban szeret. Ő most is akkor kél, mikor a többiek feküsznek, és szolid elméletben. Neki, még mikor meghal is, külön kell agyonütni tulajdonságait, annyira belegyökereztek.

Hanem bármily egyforma is volt élete, mégis történt benne olykor egy kis változatosság, amely rendesen csak abban nyilvánult meg, hogy néha jobban mulatott, néha rosszabbul.

A nagy mulatságok közé tartozott például, mikor a hajdani három esküdt összekerült. Bezzeg volt nagy »hecc«, megújultak a régi napok.

Mikor az ismeretes irodába benyitunk, épp Kálmán szolgabírót várja a két esküdt. Az iroda bútorzata nem változott. Ugyanaz a náthás iktató, ugyanaz a háromlábú szék, a Béla ablakában a bepecsételt cilinder, csak a Feri asztala fölött látszik valami új bútor. Azt is ismerjük. Az a garasos fütyülő az, melyet Gelbstein zsidótól foglaltak le valaha, nagyon régen, s juxból vagy emlékezet okáért akasztott oda. Úgysem alkalmatlankodik senkinek. Aztán legalább legyen valami a zálogházba vándorolt télikabát helyén. Az a furcsa kaland pedig, mikor a kis zsidólányt elvitte Stofi bácsitól, csak nagyon ritkán jut eszébe. Elmossa a többi kalandok köde az emlékezet elől. Pedig érdekes kaland volt! Ha ráér egyszer, majd megírja annak a bolondos igazgatónak, hogy »mi lett az ő lányából?« Azóta már alkalmasint fölboncolták a Rókus kórházban. Hja, hiába, az már a világ sorja! Miből tanulnának az orvosnövendékek rosszul kúrálni?

Hanem nem is kellett írni az igazgatónak; jött valaki, aki elmondta Ferinek, mi lett Eszterből.

Ezt ugyan megtudhatta volna a lapokból is, de hát Feri esküdt nem szokott újságot olvasni. Sosem lesz őbelőle - úgymond - külügyminiszter, a többi tárcát pedig majd csak elviseli újságolvasás nélkül is. Mindjárt úgy beleszületik ezekbe a magyar ember.

Az a valaki, aki elmondta, Kálmán volt. Kitörő örömmel fogadták, mikor megérkezett. Béla abbahagyta az írást és földhöz ütötte a tollat, Feri esküdt pedig fölugrott és beütötte a Kálmán cilinderét, amit az annak a jeléül hozott fején alkalmasint, hogy az ökör, ha Bécsbe viszik is, ökör marad, de a magyar ember, ha Bécsbe viszik, nem marad többé magyar ember.

- No hát mi újság Bécs vármegyében? - esett a vendégnek a két volt kollega.

Kálmán a cilindert egyengette.

- Hát megnyertem a pörömet; hanem az csak mind bliktri. Mondok én annál nagyobbat is. Láttam azt a kis zsidólányt, akivel azt a nobl juxot csináltuk vagy öt év előtt.

Sásdy mint a villám pattant föl, minden porcikányi emlék eszébe jutott.

- Hol láttad?

- Bécsben! - felelt Kálmán.

- És?

- Az udvari színház legelső énekesnője, az imádott M. Alphonsine, egy félisten, vagy tudom is én, mi. Oh, ha most látnád! Egész Bécs lábainál hever. Ördögbe! csak lett volna időm bemutattatni magamat!

- Brr! Ha a feleséged hallaná! - tréfálódzék Béla.

Feri esküdt azonban nem szólt, nem kérdezett többé egy betűt sem, hanem vette kalapját és távozott. Azt mondta, hogy hazamegy a szállására. Otthon felejtett valami irományt. A vacsoránál majd elmondhatja Kálmán a többit.

Otthon összecsomagolta a legszükségesebbeket s elutazott Bécsbe. Harmadnap délben már ott állott M. Alphonsine előszobájában. Az inasok nagyban megbámulták a fekete, apró emberkét, aki egészen szalontalanul, valami ázsiai jelmezben, hegyesorrú csizmákban, csizmábagyűrt nadrágban s olyan kabátban jelenik meg, melynek a varrott helyei gondosan be vannak fedve zsinórral, mintha bizony a kis gnóm azt akarná elhitetni az emberekkel, hogy az ő kabátja »egy darabból« van csinálva. No, itt ugyan nem akad olyan bolondokra!

A kis gnóm azon kezdte, hogy a legközelebb keze ügyébe eső inast jól oldalba lökte:

- Hej, sógor, melyik szobában van a kisasszony? Beszélni akarok vele.

Az inas megvetőleg nézte le Feri urat, s kezeit hátul keresztbe tevén, arisztokratikus orrhangon felelt:

- Nem lehet, édes barátom! Jöjjön máskor, most el van foglalva őnagysága. Wallenbach Edmund és az öreg Mont-Cenis hercegek, Stand báró és gróf Szentillényi vannak látogatáson.

- De, Bruder, ha az egyiptomi alkirály van is ott, az nekem mindegy. Úgy lenyesem azt a nagy füledet rögtön, ha nem jelentesz be, hogy ebédre akár visszaeheted őket - rántva!

Ez hatott. A kis gnóm úgy nézett ki, mint aki megtartja, amit ígér. Az inas átvette névjegyét s bement a szalonba. Őnagysága éppen zongorázott. Felséges reggeli öltöny volt rajta, igézőn tüntetve ki szép idomait, hosszú fekete haja ki volt hanyagul bontva, márvány homlokán az ég tisztasága, fekete szemeiben a pokol tüze ragyogott. Üdvözülni és elkárhozni lehetett volna egyszerre mellette.

Mont-Cenis herceg ült jobbján egy vörös bársony szófán és haját simogatta. Megesküszik rá, hogy mióta Alphonsine hajának illatát szívja magába naponkint két óráig, egészségesebb. Balján a magyar gróf foglalt helyet, szőke, érdekes ifjú, aki szeretné megmutatni, hogy blazírt, de szemeinek szerelmes csillogása megcáfolja modorát. A szemek ritkán hazudnak. Wallenbach herceg odakönyökölt a zongorára és a világért sem nézett volna másüvé, mint Alphonsine-ra. Amióta Alphonsine-hoz jár, azóta nem iszik pezsgőt, s mégis mindig részeg. A szép Stand báró, a »saison lyon«-ja, föl s alá járkál a teremben és játszik egyik lehúzott sárga kesztyűjével. Közbe-közbe elfordul és ásít egyet, hanem úgy, hogy mindenki észrevegye: ő ma mily nagyon »fade«. Ez is divat.

Az inas nem bírta bevárni a darab végét, a háta mögé került tehát úrnőjének s eléje tette a zongorára a névjegyet, melyen valami értelmetlen ázsiai név bosszantá a szemet: »Sásdy Ferenc, m. esküdt.«

Alphonsine szeme, mikor a hangjegyekre pillantott, megakadt e névjegyen.

Egy név van rajta, amely beszélni tud, egy név, melynek minden betűje nagyobb a szent István toronynál! Mit keres itt ez a névjegy? A büszke művésznő jéghideg arcán valami lázas pirosság kezdett égni, a szemek tüze pedig valami szende kifejezést kölcsönzött valahonnan, épp megfordítva, mint azelőtt. A délceg termet, melyet királynők irigyelhettek volna meg, elveszti egyszerre szokásos jellegét, összeesik. Olyan lesz, mint egy beteg nimfa.

Egy név mely előtt lemállik az emberről, mint a vakolat, minden színlelés, és nem marad meg semmi, csak maga az ember - szerep nélkül

- Hol vetted ezt a névjegyet? - kiáltott Alphonsine inasára.

- A gazdája adta kezembe. Odakünn vár. Nagyon fenyegetődzött, ha be nem jelentem.

Alphonsine futott az ajtóhoz, hogy maga vezethesse be a névjegy gazdáját. Hanem abban a percben, amint az ajtóhoz ért, megnyittatott az sebesen, s belépett - Feri esküdt. A kis emberke udvariasan meghajtá magát, futó pillantást vetett a jelenlevőkre, a finom urakra, a bűvös delnőre, és akkor megijedt attól a fénytől és pompától, mely környezé. Olyan otthoniatlanul érezte itt magát. De hát minek is jött ő ide? Hiszen semmi célja sincs. Bezzeg mennyivel jobb volna most otthon ülni a szolgabírói irodában és vezetni a tárgyalási jegyzőkönyvet, amihez ért, mint ide keveredni, a nagyurak közé, és diskurálni velök az ő modorukban, amihez nem ért. De nem sok ideig gondolkozhatott rajta, mint kezdje beszédét, mert Alphonsine, az igéző Alphonsine, kire ő pillantani sem mert, odalépett hozzá, üdvözlés gyanánt megfogta kesztyűtlen barna kezét, és - megcsókolta.

- Ah, ah!... - hangzott mindenünnen egy-egy elfojtott fölkiáltás.

A vén Mont-Cenis herceg nagyon csóválta a fejét, Szentillényi gróf fölrúgott csodálkozásában egy zsámolyt, Edmund herceg égő végével dugta be havannáját a szájába, Stand bárónak pedig ásítás közben nyitva maradt a szája három percig. Hanem legjobban bámult maga Sásdy esküdt úr. Egyet fordult a világ vele. Elveszté eszméletét s úgy állott ott, mint egy sóbálvány; a szája mintha hebegett volna valamit, hanem azt nem értette meg emberi fül.

Alphonsine kezénél fogta s odavezette közel az úri társasághoz.

- Az én apám. Van szerencsém önöknek bemutatni!

- Quel diable! Egy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves fiatalember! - mosolygott az öreg herceg.

Alphonsine visszamosolygott a szeme közé:

- És mégis úgy van! Majd egyszer megmagyarázom önöknek. Hanem most engedelmet kérek visszavonulhatni. Viszontlátásig!

Egy kecses bókot csinált, s az elámulástól még mindig szóhoz nem jöhető kis embert belső lakosztályába vonta. Ott aztán leültette maga mellé a pamlagra.

- Kisasszony, - kezdé Ferenc - kívántam tiszteletemet tenni.

Alphonsine még közelebb hajolt hozzá, úgy, hogy egymás leheletét érezték orcáikon. Azután szelíd, lágy hangon suttogá:

- Miért nem szólít ön most is »te«-nek, mint ezelőtt?

Feri izzadó homlokára nyomta kezét, mintha onnan szeretett volna kiszorítani valami jó gondolatot.

- Ah! Hogy képzel nagysád olyan vakmerőséget? Az akkor volt. Régen volt, talán nem is igaz már az!

Alphonsine a legyezőjével játszott és elpirult. Talán attól a gondolattól, amit mondani fog.

- Én nagyon sokszor gondoltam azokra az időkre.

- Oh! én is, nagyon sokszor, mikor még...

Itt elakadt.

- Mikor még ön lánya voltam, nemde? Miért nem nevez ön most is annak? Miért tagad meg?

A fiatalember megint egy igét nem bírt kimondani. Alphonsine hévvel folytatá:

- Pedig jó lánya voltam. Igyekeztem megtartani az ön tanácsát.

Alphonsine fölkelt. Újra a büszke királynő volt, villogó szemekkel, márvány arcával, délceg, méltóságos termetével.

- Az a kard mindig ki volt vonva és őrt állott fölöttem!

A kis fekete ember örömteljesen ugrott fel, és megcsókolta a büszke királynő márvány-homlokát. Azután mintha eliszonyodnék saját vakmerőségétől, félve pillantott rá: ha nem haragudott-e meg a királynő? S a királynő már nem állott ott, csupán egy naiv falusi lányka, ki egy csók miatti zavarában haragszik is, mosolyog is, a kis ügyetlen! Sokáig nem szólt egyikök sem. Csak a nagy márványóra ketyegett a szobában: »Soha többé, mindörökké!« Egyike volt ez azoknak a szüneteknek, mikor a némaság beszél. Az ő szava pedig szent.

A nagy színésznő, a szellemdús delnő, a bécsi körök bálványa kifogyott a kifejezésekből egy egyszerű falusi ember előtt, úgyhogy az volt kénytelen megtörni a csendet.

- Hát ön, kisasszony! mért nem nevez engemet »apjának«? Akkor majd én is kis lányomnak fogom szólítani.

A delnő még jobban pirult.

- No hát, isten hozta önt, kis papa!

S azután annyira elszégyellte magát attól, amit mondott, hogy a pongyola fehér selyem öltöny lobogó ujjába takarta arcát.

Mikor kivette onnan, olyan piros volt, mint a bíbor.

- Ah! nem jó, nagyon furcsa! Majd keresünk magunknak más címet.

A kis fekete esküdt ábrándosan bólintott fejével:

- Igen, más címet fogunk keresni!

Egy hét múlva aztán csakugyan kerestek maguknak más címet.

- Kedves vőlegényem!

- Édes menyasszonyom!

BEFEJEZÉS

Kálmán szolgabíró és Béla esküdt pedig hiába várták Feri barátjukat, az nem jött vissza a vacsorához. Egész tíz napig hírét sem hallották, mintha a föld nyelte volna el. A sok ügyvéd hiába káromkodott, hogy tárgyalásokat tűz ki s nincs jelen; Stofi bácsi hasztalanul dicsérte Stuchec szolgabíró korát, azért a fekete esküdt mégsem jött haza.

Boldogtalan hitelezői már keresztet vetettek pénzökre. Volt, nincs! Az bizony beleölte magát a Dunába. Legszebb vége egy tiszteletbeli esküdt pályájának. Béla esküdt esküdözött, hogy ily csúfot nem követhetett el rajta kollegája, »vízbe« ölvén magát. Ezt már nem teszi föl róla, aminthogy igaza is volt, mert tizednapra tőle érkezett három levél világosan bizonyítá életben létét.

A levelek Stofi bácsinak, Kálmán- és Bélának voltak címezve. Mind egyforma tartalmúak: jelenti bennük, hogy mához két hétre esküvője lesz M. Alphonsine művésznővel, szívesen látja a nevezetteket az ünnepélyre otthon, öreg anyja házánál, Sásfalván.

Kéry Béla leveléhez még egy záradék és egy más levél is volt csatolva, finom női vonásokkal, Gelbstein Dávid címmel. A záradékban fölkéri Sásdy, hogy miután ez a Gelbstein Dávid Csernavodán lakott ezelőtt, de azóta nem tudni hová ment onnan, annak rendje és módja szerint el ne mulassza kurrentáltatni és kézbesíttetni neki ezt a levelet, mert az az ember neki apósa.

Béla el is követett mindent, hogy a vén zsidót és családját feltalálja; személyesen is elment Csernavodára tudakozódni, de nem jutott eredményhez. Alkalmasint elköltözött a megye területéről. Az ördög bírna egy batyus zsidót feltalálni! Makótól Jeruzsálemig nagy darab föld, ki tudja, melyik barázdában kóborog!

Kéry Béla azt táviratoztatá a hatodik napon Sásdynak Bécsbe, hogy Gelbstein Dávidot nem találhatta meg sehol. Sásdy pedig azt felelte, hogy maga jött le Gy...ra, Gelbsteint keresni.

Annak az embernek ott kell lenni a lakodalmán!

De ő is úgy járt, mint Béla: se híre, se hamva a vén zsidónak.

Nehány napi sikertelen keresés fölötti bosszúságában már épp Bécsbe készült vissza s iratait rendezte a hivatalban, midőn valaki rányitja az ajtót. Az öreg zsidó volt: Gelbstein Dávid.

Ugyanaz a rongyos ruha volt rajta, mely öt év előtt, azzal a különbséggel, hogy most már sokkal rongyosabb, a haja sokkal fehérebb, alakja görnyedtebb, arca ráncosabb.

Sásdy vidáman ugrott föl székéről s nyújtotta feléje kezét.

- Isten hozta, öreg úr! Hogy van? Ezer esztendeje nem láttam, pedig már kerestettem is.

Hanem a vén zsidó nem merte elfogadni a feléje nyújtott kezet. Mi köze egy rongyos zsidónak egy tekintetes uraság kezéhez? A zsidónak csak akkor van joga megfogni az uraság kezét, ha »váltó« van benne; az üres kezét nincsen joga megfogni. Dávid »szomszéd« egy-kettőt köhintett, kivette bugyellárisát zsebéből és kiolvasott belőle ötven százast, ötezer forintot.

- Tekintetes uram, egy zálogom van nekem itt, amelyik nekünk szent családi kincsünk. A nagyapám hagyta apámnak, apám hagyta legöregebb fiának, az meg nekem, hogy azzal keressük becsületes kenyerünket nemzedékről nemzedékre. Én sem akarok rosszabb lenni őseimnél, szeretném fiam számára hagyni; hát azért jöttem, hogy kiváltsam. Itt van az ötezer forint érte. Több pénzem sem égen, sem földön. Sokat izzadtam, fáztam, míg ennyit is kikerestem, de mégis megvan. A jó isten megsegített vele.

Sásdy nagy szemeket meresztett. Ez az ember félkegyelmű.

- Micsoda zálogja van itt magának? Nem értem!

- Hát az a fütyülő, ott a szegen.

Ferenc röhögve vágta magát vissza székébe, azután visszatolta a zsidó pénzét.

- Ne bolondozzék, öreg úr! Öt év sok idő, azóta sok megváltozott. Most már az adós is ember: az adósok börtönét eltörülte a törvény, semmit se féljen a becsukástól!

Most az öreg zsidón volt sor mosolyogni.

- Nagyon jól tudom, kérem alásan! De mikor nekem a fütyülő kell. Csak tessék, kérem, elfogadni a pénzt.

Feri csodálkozásában nem talált hamarjában feleletet.

- Tudja mit, öreg úr! visszaadom én a maga fütyülőjét pénz nélkül is szívesen, egy föltétel alatt.

S ezzel mosolyogva levette a szegről a porlepte drága jószágot, s visszaadta a pénzzel együtt Gelbsteinnek.

- Mi legyen az a föltétel, kérem alásan?

- Az, hogy jöjjön el vasárnap a lakodalmamra.

A vén zsidó arcán megsokszorozódtak a ráncok.

- Mit keresnék én, szegény vén zsidó, az uraságok közt?

Feri odahajolt Gelbstein füléhez, s mialatt két kezét barátságosan megfogta, suttogva mondá:

- Mit keresne? Hiszen a menyasszonyom épp a maga lánya: Eszter!

- Ah! az én leányom? - mosolygott a zsidó. - Hogy vehetne el a teens úr egy zsidólányt?

- Hát hiszen már nem zsidólány többé. Rég keresztény lett belőle. Gyönyörű úri kisasszony.

Az öreg zsidó hangosan elkacagta magát.

- Hihihi! Milyen tréfás úr a teens úr! Bizony ráfogná, hogy nekem lányom van, akit feleségül vesz. Van, de még kicsike mind a kettő. Hogy bolonddá tenné teens úr a szegény zsidót! Nincsen nekem több lányom, nem is volt soha, hihihi! De csak tréfás ember a teens úr!

Úgy kacagott, hogy a könyűi is csorogtak bele; hanem a kacagásban volt valami erőltetett, valami nagyon szomorú. Feri észrevette azt, s még melegebben szorította meg kezét.

De Gelbstein erőszakosan tépte ki azt, s kivette a zsebébe gyűrt bankócsomót és visszadobta az asztalra.

- Jaj, kérem, sietek, isten áldja meg a teens urat! Nagyon sietek. Valaki még el találja lopni a batyumat azalatt, míg a teens úr velem tréfálni méltóztatik. Ajánlom magamat, csókolom kezét, lábát!

Azzal kiment az ajtón.

Sásdy némán, összefont karokkal nézte, mint megy ki nagy hajlongások között, és nem volt annyi ereje, hogy visszatartóztassa; úgy állt egy helyen, mint egy odacövekelt karó, melyről elszállt a madár.

A másik pillanatban már hallatszott kinn a családi síp zűrzavaros hangja: »Vegyetek emberek fehér zsinórt, fehérítőt, pirosítót, rongyért, kócért!«

A batyus zsidó sebesen bekeveredik a nép közé és senki sem veszi észre, hogy egy-egy könny csordul végig ráncos, sápadt arcán.

Talán az ötezer forintot sajnálta, mit nászajándéknak, vagy a jó isten tudja, minek hagyott ott? Talán más egyéb bántja? Vagy talán mohón ette meg útközben a vöröshagymáját, és attól könnyezik?

Az emberek nem nagyon törődnek vele.

*

A lakodalmat emberül tartották meg. A sásfalvai kis udvarház megtelt vidám úri néppel, még Bécsből is jöttek Alphonsine tisztelői közül.

De ki érne rá mind elbeszélni? Egyszóval: jó bor, jó cigány és sok szép leány volt. A legjobb toasztot Stofi bátyánk mondta az új párra, előadván nagy kacskaringósan az isteni gondviselés furfangos prókátori fogásait, mikor ők olyan helyen találták föl a legdrágább kincset, ahol semmi sem volt. Olyan processzus még Stuchec idejében sem történt. Az esküdt mást ment egzekválni, mégis az ő szívét egzekválták el. Ez a legkellemesebb végrehajtás, mely után ritkán következik árverés. De azért a pör nem végződik el még. A házasság csupán pörújítás. Kívánja tiszta szívéből, hogy ez a pörújítás mindig a perrendtartás szabályai szerint intéztessék el, s ebben a házasságban sohase forduljon elő »semmisségi panasz«.

Stofi bácsi ezzel a toaszttal méltán kiérdemelte a tizenhárom feketekávét, amit megivott. De még sok mondanivalója volt a régi időkről: hogy nélküle nem lett volna Alphonsine művésznő, sem a Sásdy neje stb., mert furfangos módon ő csalta el az isteni gondviselés csodás sugallatából a mostani menyasszonyt magasztos pályájára. Mondom, még tán mai napig is ott toasztíroznék és példálódznék Stofi bácsi a hosszú, összeöntözött asztalnál, ha Béla esküdt szintén föl nem kel ülőhelyéről s el nem ordítja magát stentori hangon:

- Mit is mondott csak a kabai asszony?




Kezdőlap Előre