NAGY KUTYA A VICEBÍRÓ



1895

Vézna, ragyás emberke volt Putnok városának a vicebírája, Szabó Mihály uram. A putnoki vicebíróság, még talán maga a bíróság se nagy világi állás, de ha kemény ember állja, hát mégis valami. Szabó Mihály pedig kemény volt, sok fából faragott ember, nem is próbált még anya szülni olyat, aki őrajta kifogjon.

Nem mondhatni, hogy jó ember lett volna, se hogy rossz, de mégis inkább rossz volt; kérlelhetetlen szigorú, szív nélküli; de ha szíve nem is, bezzeg volt két vaskeze, mely erősen maga felé húzott; már az ujjai is úgy állottak valahogy mereven befelé fordítva, s amit egyszer közéjük kaparintott, az ki nem jött onnan egykönnyen. Azért is hítták Kápe-rápe Mihálynak a diákizáló öreg urak.

Sok esze se volt; nem tudott, teszem azt, olyan szépen szónokolni a városi gyűléseken, mint Kajszi József; de kevés se volt az esze, nem kért mástól kölcsön. Egyetlen szóval kifejezve, nagy kutya volt az öreg.

Azaz, hogy voltaképpen nem is öreg (az ötven év mezsgyéjén innen van), csak a csúnyasága, a torzonborz haja, szakálla miatt tetszett annak és emlegették úgy, mint öreget. Természetes, hogy nem valami nagy szeretetben élt, még kevésbé nagy tekintélyben, és mégis mindig újra és újra megválasztották vicebírónak, mert hát úgy beillett ő ebbe az állásba, mint a görcs a fába, hogy annak ott kell lenni, hogy az nem is lehet másképp. Még a halála után is, ha ugyan meghal (mert ez az egy nem bizonyos), úgy fog rémleni a putnoki elmékben, hogy új Szabó Mihályt kell választaniok és nem annyira új vicebírót.

Történt pedig a Kápe-rápe Mihály vicebírósága idején sok nevezetes dolog. Ezek közé esik amaz istentelen betyárnak, Kártyi Pistának a garázdálkodása is azon a környéken.

Hosszú rovása volt a ritka szép növésű legénynek a nemes vármegyénél - azaz hogy mit beszélek? - hiszen a vármegye se volt nemes, hanem csak úgy ide volt hozva valahonnan Csehországból. A vármegyének is sok volt a rovásán, s mikor Kártyi Pistát a vésztörvényszék elé állították, amiért öt társával negyven menekülő család szekereit megrohanta, kirabolta, és a vésztörvényszék elnöke, Küry István uram, az ítélet után - mely három évi fegyházra szólt - elkezdett a szívére beszélni: »Hogy volt lelked, Pista, saját honfitársaidat kifosztani?« fülig pirult s odaszólt az elnöknek mogorván:

- Én sem hánytorgatok föl az úrnak semmit, az úr se hánytorgasson föl nekem semmit.

Amitől aztán a nagyságos Küry István úr vörösödék el úgy, mint a megfőzött rák.

Kártyi Pista kiállotta a fegyházat, de csak nem javult meg, újra megszervezte bandáját, mihelyt kiszabadult, sőt megszaporítá hétre, s mindjárt is hét lovat loptak maguk alá a rimaszombati vásáron, mert a gyalog betyár csak félember.

Természetes, hogy a legszebbet, a lámpásos homlokú Rárót magának tartotta Kártyi, amelyik arról lett híres később, hogy arra a kérdésre, »hány icce bort ittam, édes lovam?« annyit emelintett, kapált az első bal lábával, amennyit a gazdája megivott. (Amint elszámlálta, néha egész gödröt vagdosott ki patájával a Kurintyó csárda előtt.) A félszemű Gerencsér tanította ki erre a mesterségre; valóban pénzért lehetett volna mutogatni, ha másé.

De így azért fizettek volna szívesen, hogy ne lássák, mert amikor látták, rendesen rajta ült Kártyi Pista is, ami pedig nem kis veszedelem; - mert Kártyi nem nagyon válogatós a célra vezető eszközökben, kivált, ha szűk idők járnak.

Egy ilyen szűk időszakban (nyár elején, mikor a gazda már elköltötte, amije tavaly termett, de az idei termés még lábon van), a putnoki vicebíró, Kápe-rápe Mihály a városi tanyára iparkodék. A szekér elé fogott két fekete lovacska lustán, lassan baktatott a homokban, mely a napsugarak özönében úgy csillámlott, ragyogott, mintha aranyszemek volnának közte. Rekkenő, kiállhatatlan hőség volt, a lovakat a legyek molesztálták és ugyancsak csattogtak jobbra-balra a természetadta legyezőikkel, amellett a Pali kocsis is dolgozott az ostorral a hátukon meg a hasuk alatt.

Hátul a szalmából csinált, de már besüppedt ülésen a városbíró szundikált, mellére eresztett nagy feje ide-oda lóbálózék, akár az órainga, de csak szundikált, nem aludt; a pipát erősen tartotta agyara közt és az füstölt is; mindössze a szeme volt behunyva, mint a vén nyúlé. Egy-egy zökkenőnél fölpislantott, aztán megint betapadtak a szemhéjai, mintha mézgával volnának bekenve.

Ment, mendegélt a két lovacska, s bizony öreg dél lett, mire a Pity nevű bükkös erdőhöz érkezének. Semmi emberi lény nem látszott sem közelben, sem távolban, egy leányt kivéve. Roppant kecses volt így messziről is, kurta kék szoknyájában, amint az erdőből kibukkant. Mintha egy búzavirág lépegetne a búzák felé.

Nyúlánk volt és nagyon fiatalnak látszott. Gyermekleány lehet. Csodálatos, hogy nem lehetett látni egész jól odáig és mégis bizonyos volt, hogy az szép nőszemély. Miért? Hát tudja isten. A szemnek még a látáson túl is van talán valami felfedező ereje. A szem is tud sejteni.

A leány lihegve látszott kifelé iparkodni az erdő végső fái közül, mintha kergetnék. Egyszer-egyszer megiramodott, futni kezdett, de a nagy rőzseköteg a hátán, mely alatt szinte roskadozni látszott, alig engedhette a szaladást.

Most egyszerre megállt... A Pali kocsisnak, aki millió fa közt is hamarabb látna meg egy szoknyát (szeme van hozzá, punktum), mint két fehércseléd közt ezer fát, észrevette legott, hogy a rőzseköteges leány figyelmessé lett a szekerükre. Ni, csakugyan. Erre fordul. Integet valamit, sőt kiált is.

Szabó Mihály uram, kiből egy hegyesbe végződő szalmakalapnál nem látszott ki egyéb, hirtelen fölütötte fejét a távolról jött hangra, szétnézett és kérdé a kocsistól:

- Mit kiált a fruska?

- Nem hallok belőle egy mukkot se. Toldom pedig fülem a tenyeremmel is, nemzetes bíró uram.

A leány lerántotta most piros kendőjét a fejéről és azt lebegtette feléjök olyanforma mozdulatokkal, mintha visszafordulásra intené őket.

- Talán a kocsinak van valami baja?

Körülnézték, de lőcs, kerék, tengely, saraglya, minden rendben van.

A vicebíró kíváncsi lett.

- Ugorj csak le, fiam, szaladj utána, kérdezd meg, mit akar?

A kocsis leugrott, oldalt eleibe iramodott egy darabon, míg annyira közel ért, hogy megértheté a hangját. Jaj, de milyen szép hangja volt.

- Forduljanak vissza, jó emberek! Zsiványokat pillantottam meg az erdőben, ebédjüket sütik egy nagy fa alatt.

S aztán lelkendezve futott a rozsok között rézsút, ki az útra, a nagy rőzseköteg alatt egyszer-egyszer megbotolva.

A Kápe-rápe megértvén a leány kiáltozásait a visszatért Palitól, újra a kocsiülésbe ereszkedett nagy flegmával.

- Bizonyosan valami favágóktól ijedt meg. Fiatal leánynak látszik.

- Hamar lett lú, mint a szegény ember csikaja - felelte a kocsis a maga észjárása szerint, nyilván a rőzsekötegre célozván, melyet a leánynak cipelnie kellett.

Aztán, mielőtt visszaült volna a kocsira, előbb letört egy pár gallyat és a lovak szerszámja alá tűzte.

- Ez is hűsít - mondá -, és ez is kergeti a legyeket. Annyi a légy, hogy a farkuk már nem elegendő légycsapónak.

- Okos emberek a csehek - szólt közbe a Kápe-rápe -, azok két farkat adtak a saját oroszlánuknak. Tudják azok a módját.

Erre fölugrott a kocsira Pali is, kezébe vette a gyeplőt, ostort, hátraszólván:

- Hát ne forduljunk vissza?

- No, az volna még szép! - mordult meg a vicebíró, s azzal újra becsukta a szemeit, szundikálni kezdett, a két ló pedig vidámabban rakosgatta a lábait odább. Az óriás bükkök cikcakkos árnyakban lerajzolva feküdtek kétfelül az út mentén. S bár meg se mozdultak a falevelek s maga a rőt agyagföld is szinte lihegni látszott a nagy melegtől, a páfrányok, a kígyóhagymák lankadtan eresztették le leveleiket, mégiscsak árnyékosabb volt itt, mint a szabad mezőn. Az erdő nem zúgott most, mint őszkor vagy tavaszkor, még csak nem is susogott, hanem csak lélegzett. De édes volt, balzsamos volt most ez a könnyed lehelete is.

Mély csönd honolt az erdőn, legföljebb a rigó füttyentette el magát a sűrűségben, vagy egy megiramodott mókus zörrentette meg a bokrokat, midőn a Tóbiás-féle akol-romoknál, a tisztás felől lovak patkóinak dübörgése bontakozott ki, s egy pillanat nem sok, ott toppant mellettük, akár a forgószél, vagy hét lovas betyár.

- Hopp! Egy tapodtat se odább!

Pali megállította a lovakat, de nem is tehetett egyebet, mert fogta már az egyiknek a zabláját Máthé Miklós, a Kártyi-banda óriása, egy ölesnél nagyobb ember.

A vicebíró csodálkozva nyitotta föl a szemeit; inkább a megállás ébresztette föl, mint a lódobaj.

- No, mi az - kérdé nagy léleknyugalommal -, miért álltál meg, Palkó fiam?

De nem Palkó felelt (nem volt az se holt, se eleven most), maga Kártyi Pista ugratott melléje, ő világosította föl.

- Hát azért állt meg biz ő, mert megállítottuk.

- Úgy? - szólott az öreg félálmosan. A kialudt pipáját a lőcshöz ütögetve kezdte kiverni. - És miért állítottátok meg?

- Hát nem ösmer engem? - kérdé a közömbös fogadtatás miatt szinte sértődve a haramiavezér. - Én vagyok a Kártyi Pista!

Nagy hatást várt a bemutatástól, de hasztalan, mert a vicebíró egy csöppet se látszott csodálkozni; kikeresett a mellényzsebből egy gyufát, meggyújtotta a saját combján, de biz az elaludt egy gyönge széláramban, hát odaszólott Kártyi Pistának:

- Tartsd csak, fiam, egy kicsit a kalapodat elébe!

Kártyi Pistát annyira zavarba hozta ez a fesztelen kívánság, hogy szépen lekapta a pörge kalapját, mely mellé egy halvány pirosba játszó georginarózsa volt tűzve, és tartotta elébe, míg rágyújtott.

- Látom, valami urasági helyen jártatok - dünnyögte az orrán keresztül, mert a szája el volt foglalva, egész tüdőjéből pöfékelve a gyulladozó plántát.

- Miről tudja?

- Erről a rózsáról. Paraszt-kertekben nincs, csak a kisasszonyoknak nyílik ez a fajta.

- Hát eltalálta. Csakugyan ott jártunk a palánkai tiszttartónál.

- Nos, és eresztett-e egy kis szőrt? Mert csak nem jártatok talán pusztán ezért a rózsáért?

Olyan bizalmaskodó, olyan természetes volt minden szava, hogy a Kártyi Pista még jobban kizökkent a zordon szerepéből.

- Két zsák zabot adott a lovainknak.

A Strázsa Gyuri meg a Lótusz Jancsi nyerge mögött csakugyan ott terpeszkedett egy-egy püffedt öreg zsák idomtalanul szétállva.

- Az ám, látom már - mosolygott a Kápe-rápe Mihály, a szemöldökeit fölhúzva -, hát egyebet nem adott?

- Dehogy adott.

- Ejnye, a fösvény medve! De hát végre is mi közöm hozzá? Térjünk át a dologra, amici, mi az ördögért állítottátok meg a szekeremet? Csak talán nem akartok tőlem is valamit?

- A pénzét akarjuk - szólt most durván Kártyi. - Adja elő!

A félszemére vak Gerencsér is odalépett, miután előbb kivette pisztolyát a kápából, ráordított fenyegetően, nyegle kevély hangon:

- Úgy van! Ki azzal a bugyellárissal, vén salabakter, vagy különben baj lesz.

Szabó Mihály uram olyan kordiális, derült ábrázatot vágott ehhez, mint aki valamely embertársának egy megengedhető ártalmatlan ügyefogyottságán mulatozik.

- No, ugyan jó helyen kereskedtek - kacagott fel édesdeden. - Hogy nem szégyenlitek magatokat ilyen ostobaságra gondolni? Hiába vágsz savanyú pofákat, Gerencsér, mert amit én mondok, az úgy van. Hogy azt mondjátok, én adjak pénz. No, még mit? Hát én, fiaim, pénzt nem adok, de gyertek hát ide közelebb. Mit húzódozol tőlem úgy, Benyák Jóska, meg nem eszlek; igazítsuk el barátságosan a dolgot magunk közt, mert okos szóbul ért az ember.

Az őszbe csavarodott Benyákot, aki ahhoz volt szokva, hogy a megtámadott utasok sápadjanak, reszkessenek, amint biztatni kezdte a vicebíró, hogy ne féljen, nem eszi meg, úgy kihozta sodrából, hogy az nem is gondolkozott többé (úgy elbénult egyszerre), valami nyomasztó, szorongató hit fogta el, egy sajátságos érzés, hogy a vicebíró csakugyan megehetné, ha akarná: lesütötte szemeit, és engedelmesen kullogott előre. A többiek is idébb jöttek, egyik-másik leszállt a nyeregből, részint bámész ösztönből, részint meg reménykedésből, de valamennyije mintegy megzsibbasztva a kirablandó utas fesztelen kedélyessége által. Ej no! Az ördög látott ilyet! Még neki áll följebb.

- Hát mondom, nem adhatok nektek pénzt; mégpedig nem adhatok azért: pro primo (s itt a bütykös nagyujját külön kiemelte magyarázatul), mert nem tartozom nektek. Így van-e, vagy nincs?

Egy hang sem felelt; minden szem a magyarázó kezein csüngött, mint az iskolás gyerekek a tanítóén. Csodálatos alkotású két kéz volt, mint két gereblye.

- Nem adok továbbá pénzt pro secundo azért, mert a putnoki embertől még akkor is nehéz pénzt látni, ha tartozik.

A félszemű Gerencsér helyeslően kurjantott föl, nagy, szőrrel egészen benőtt fejét megbólintva:

- Az már úgy van! Igaz. A putnoki nép komisz nép!

De mindez nem zavarta Szabó uramat, éppen a harmadik ujját sorakoztatta már a másik kettő mellé.

- Pro tertio, nem adhatok pénzt azért, gyermekeim, mert nincsen.

Az ördög vigye el a harmadik ujját, ez hangolta le őket legjobban, pedig ezen még gyűrű is volt, egy vaskos ezüst pecsétgyűrű s mégis ez jelezte a szegénységet.

- Ugyan ne hallgassuk - kiáltott föl türelmetlenül Strázsa Jóska. - Csak nem vagytok talán kíváncsiak mind a tíz ujjára? Görbe az mind a tíz. Végezni kell vele.

S ezzel vállon ragadta vasmarkával, a fülébe dörögve:

- Pénzt, imposztor!

- Ne ízetlenkedj, Jóska gyerek, azt mondom - mordult rá haragosan a vicebíró. - Szép gyerek vagy, derék legény vagy, de mért teszed magad erőnek-erejével ostobának?

- Nem vagyok én ostoba - mentegetőzött Strázsa Jóska megszelídülve az elejtett dicsérő szavak által -, de éppen azért nem hiteti el velem a nemzetes úr, hogy nincsen pénze.

- Úgy? Hát már nem vagyok imposztor? Hát már nemzetes úr vagyok? Ez már más. Ha te becsületesen beszélsz, fiam, én is becsületesen felelek. Hát igenis, van egy forintom. Ehol van ni. (Belenyúlt a mellénye zsebébe és kihúzta.) Csakhogy úgy nézzetek rám, hogy én mindennap ebéd után megiszom a magam két icce borát, ma is meg kell innom a Kurintyó-csárdában - sőt még az igazat megvallva, nem is ebédeltem, egy kis rántottát csináltatok a korcsmárosnéval. Ezért kell a forint és nem is adom ki a markomból, inkább meghalok.

Lótusz Jancsi megtaszította Kártyi Pistát:

- Ugyan, hogy nem restellsz a vén csipással piszmogni. Lefőzi az magát a szentlelket is. Gyerünk! Hagyjuk itt. Mert úgy segéljen, hogy a végén még ő visz el tőlünk valamit.

Volt a Lótusz Jancsi föllépésében valami gavalléros előkelőség, ami hirtelen átragadt a pajtásaira, egynémelyike menni akart, maga Gerencsér is így szólt:

- Igaza van. Nem érdemes vele szóba állni. Menjünk, cimborák!

És a kengyelbe tette a lábát.

Kártyi is átvette a Rárót, melynek kantárát eddig Szirom Gazsi tartotta - a legújabb betyár, aki most volt beruházkodás alatt, lova már volt, de csizmája még nem. (Az ördög vigye el ezeket a csizmadiákat, ők is nagy urak, mert nem utazgatnak portékáikkal vásárokra a nagy melegben.) Mezítláb tartotta a vezér lovát. Ezek az inashetek. Csak addig tart, míg valami jeles dolgot csinál.

Kártyi átvette a kantárt, maga is menni akart, de a szegénylegények egy részén látszott a habozás, ők még maradni szeretnének, remélték, hátha ki lehet valamit vasalni a vicebírótól, erősebb eszközökkel.

Észrevette ezt a Kápe-rápe s tartóztatni kezdé valamennyit.

- Ugyan ne menjetek hát! Csak nem haragudtatok talán meg? Hova a pokolba siettek? Beszélgessünk még egy kicsit. A ti lovacskáitok is pihennek, az enyémek is. Rájok fér szegényekre.

Nem szívesen látta ugyanis, hogy a tisztességesebb rész lóra kászmálódik s visszamarad a durvább szemétje; nem sajnált vakmerően még egy tromfot kiadni:

- Aztán az igazat megvallva, van még itt nálam harminchat forint, itt van a bőrtárcámban. (Kihúzta belső zsebéből a tárcát s megröpködtette előttük a harminchat forintost.) Megmutattam. Miért ne mutatnám meg? Annyi az, harminchat forint, se több, se kevesebb. Mert amit én beszélek, az olyan szent, mint amit a pap beszél a prédikáló székről. Ez aztán olyan pénz, amit elvehettek. Ezt a harminchat forintot nem bánom.

De már erre a szóra megint visszatértek a haramiák, mintha egy láthatatlan dróttal újra magához rántotta volna valamennyiüket; csak Lótusz Jancsi nem szállt le a lováról, se egy lépést nem tett előbbre, hanem csak mosolygott, fitymálón, megvetőleg.

A Kápe-rápe ellenben most kezdett elemébe jönni, hátratolta a nagy szalmakalapot s még a mellényét is végig kigombolta nagy kedélyesen, miközben a nyitott bőrtárcával gesztikulált.

- Ez a harminchat forintocska ugyanis a napszámosoké. Azoknak viszem ki a heti bérét a tanyára. Földhözragadt szegény emberek verejtékkel szerzett pénzecskéje, egyiké két forint, másiké ötven krajcár. Hát biz ezek keserves garasok, ha már éppenséggel nem találtok többé pénzes zsidót és gazdag földesurat, hát ez is jó lesz. Majd megmondom az éhes napszámosoknak, hogy: »Volt, nincs, elvitte a híres Kártyi Pista, akiről ti nótákat énekeltek.«

Kártyi Pista fölszisszent, mintha kígyó marta volna meg:

- Nem kell - hörögte tompán. - Nemesember volt az apám, én sem vagyok csirkefogó.

Lótusz fölkiáltott mérgesen:

- Ne lefetyelj hát vele!

- Gyere, Pista! - nógatták hárman is.

- Békasóból nem facsarsz kenderolajat.

- Menjünk.

Még a komiszabbak is egyszerre elsöprődtek, mintha varázslatszerűen gyökerestül fújta volna el őket a megkínált harminchat forinttal.

Most meg már éppen a vicebírónak állott feljebb, elő is vette mindjárt a szemrehányó ábrázatát.

- Hát nem kell, mi? No, jó. Akkor hát visszateszem, de ne mondjátok legalább, hogy nem vagyok irántatok jó szívvel.

- Ahogy vesszük - jegyzé meg Strázsa Jóska, aki legtovább maradt vissza, az izzasztón és a zsabrákon igazítva valamit -, szopik is, harap is az úr egyszerre, mint a kis malac.

A vicebíró is igyekezett lecsúfolni a Strázsa Jóskát, nagy füstfelhőket fújva maga előtt.

- Hát csak igazgasd is meg azt a lovat, mert úgy fest, mintha most szaladt volna ki valami svalizsér alól. Mikor fordul, olyan azzal az elálló zabos zsákkal, mint a dományi szélmalom. Vesszek meg, ha nem olyan.

A szó csak szó, de szúrós, ha igaz szó. Magának a nyalka Jóskának sem tetszett a készség, a zsáknak oda kellene lapulnia a ló hasához, az már bizonyos. Így nem maradhat, kinevetik. Káromkodott egyet, aztán kioldotta a madzagját, hagyván kiömleni a zab felét az útra, míg a zsák hajlékonyabb, lazább lett.

A vicebíró oldalba lökte pipaszárával a minden ízében reszkető Palkót.

- Ugorj le, fiam, és szedd föl hamar azt a zabocskát, jó lesz a mi tátosainknak.

- Hát nem mondtam - kiáltá Lótusz Jancsi az elöl ügető vezérre -, hogy ő kaparint el tőlünk valamit?

A félszemű Gerencsér fejét csóválta:

- Nincsen ehhez fogható nagy kutya a világon.

A vicebíró pedig fölszedetvén a zabot az itató vödörbe, mely a saraglyáról lógott le láncon, újra megtöltötte kialudt pipáját. »No, most már biztasd a lovakat, Palkó!« aztán lefeküdt hasmánt a szekérben, úgy, hogy őbelőle egy csöpp se látszódjék, de ő maga mindent lásson a kocsi kis likacsain keresztül.

Hát biz a betyárok szépen elnyargaltak a Berente patakig, mely egészen ide csillogott, mint egy elnyújtózkodott kígyó; ott a hídnál, ahol három út összejön, tanakodni látszottak egy kicsinyég, s aztán ki jobbra, ki balra kettesével, hármasával eloszlottak, maga Kártyi Pista egyenest indult meg a putnoki úton. Meg lehetett ösmerni messziről, a rózsa piroslott a kalapja mellett.

Mikor már semmit se láthatott belőlük, a vicebíró fölült rendesen, mint elébb s vércseszemeivel gombát nézegetett az út mellett s ahol észrevett egyet, leszállította a Palkót érte: hogy majd megsüttetik a Kurintyóban.

Találtak is néhányat, de lassankint elfogyott az erdő, s hirtelen más dolog kötötte le a Kápe-rápe figyelmét.

Túl az erdőn ugyanis a Kabolyiné asszonyom mákföldjével folytatódott a földgolyóbis. Éppen nyílt a mák, öröm volt végignézni rajta, amint kacérkodik, hajladozik ezer meg ezer növény színes patyolat szoknyácskában. De nem ez kötötte le a figyelmét, sokkalta inkább az, hogy a mákfejek közt egyszerre csak megpillantott egy rezes sisakot, azután megint egyet és még egyet. Gondolta magában: ezek aligha a Kabolyiné magjából nőttek ide.

Hamar kisült, hogy nem. Egy hang fölkiáltott:

- Hó, hahó! Álljon meg, bíró uram!

A Tremer hadnagy volt, aki Tornaalján feküdt az ezredével. Ő bújt ki a mákok közül legelsőbben, amint Szabó Mihályt felösmerte.

- Hó, hahó! Nem vett észre valami gyanúsat az erdőben?

- De bizony.

- Talán látott is valamit, bíró uram?

- Úgy lehet, láttam is, hadnagy uram. Attól függ, miről van szó?

- Mi a Kártyiék elfogatására vagyunk kiküldve.

- Ejnye, éppen az imént beszéltem velök.

- Lehetetlen. Önt is kirabolták?

- No, már azt mégse tették.

- Hogyan? Hát nem bántották önt? - csodálkozott a kis hadnagy. - Megfoghatatlan.

- Pedig igen egyszerű - jegyzé meg a vicebíró. - Nekik megvan a hozzávaló szívük, hogy bántsanak, de nekem megvan a hozzávaló eszem, hogy ne bántsanak.

- És merre mentek?

- Eloszlottak azok a Berente pataknál, mint a füst.

- Kártyi merre tartott?

- Úgy sejtem a város felé. Lehet, hogy ott lesz munkája az éjjel. Ma virradóra is kiásták Sós Péter sertésólját valami gazemberek.

A hadnagy megfújt valami sípot, mire hullámzani, mozogni kezdtek a mák-fejek, s egyszerre tizenkét katona bukkant ki, akiket a hadnagy legott nyeregbe ültetett, mert a lovaik lent legeltek a völgymélyedésben. Az egyik katona elővezette a hadnagy pejkancáját is.

- Utánuk nyargalunk. Ön is visszatér velünk, bíró uram, és fölvilágosításokkal szolgál.

Kápe-rápe kedvetlen arcot vágott.

- Az már nem lehet.

- De ha rendelem a császár nevében.

A vállait kezdte vonogatni.

- A császár nevében? Jó, jó. Én lojális ember vagyok, nekem meg lehet azt rendelni, én meg is tenném, de nekem gyomrom is van (azt el nem törülte még semmi paragrafus), s ennek hiába mondanám: »Légy tele, gyomrocskám, a császár nevében«, azért az mégis korogna. Én még ma semmit sem ettem hadnagy uram, - nekem a Kurintyóba kell elérnem.

Szerencsére volt a hadnagy tarisznyájában egy fél sonka, a kulacsában bor. Szabó Mihály tehát visszaindult kocsiján a katonasággal, megmutatván útközben a helyet, ahol a rablási kísérlet történt, majd odább a keresztutakat, ahol a rablók szétoszlottak. A nyomok elmosódtak, szétfolytak a homokban, a szemközt jövő utasok, akiket a vicebíró kérdezett ki (mert a katonák csak németül tudtak, semmi útbaigazítást nem adtak.

Cél nélkül mentek hát. Azaz legalább meghálnak Putnokon, eltöltik jól az estét; kérdezte is a hadnagy: van-e sörház Putnokon?

- Van bizony, mert megisszák ám a sört a magyarok is, ámbátor még Pázmány Péter »cséppel csapott sárgalé«-nek nevezte az irataiban.

Ezt aztán minden áron le akarta németre fordítani a mellette lovagló hadnagynak s addig-addig küszködék vele, hogy egész a város széléig, a kenderáztatókig értek, ahol a gyalogúton az Asztalos Jánosék palánkjánál megvillant szemei előtt a rőzsét vivő leány. No, ez ugyan lassan járt, hogy még utolérték.

A vicebíró megállította a szekeret és odaintette a leányzót. A katonák is megállottak, körülfogták kíváncsian, mert útközben már szó volt róla, mint aki legelőbb figyelmeztette Szabó Mihályt a zsiványokra.

- Ez az? - kérdé a hadnagy németül.

- Ez.

- Pulchra persona - szólt aztán diákul, hogy a közlegények ne értsék. (Szép fehérszemély.)

De igazán szép is volt; hát még mikor közelebb jött; messziről olyan nyim-nyámnak látszott, véznának, gyöngének, fejletlennek, pedig csak finom volt, mint egy hercegkisasszony. Egy hercegkisasszony parasztszoknyában, mezítláb. Az arcán ott volt még a gyermekkor hamvassága, de a szemeiből már a tudás izzó parázsa villogott ki. Sugár, vékony termetén üde frisseség, bűbáj ömlött el. Az ingváll félrecsúszott a bal vállán egy darabon s láttatni engedte a hófehér vállát, azzal a kék folttal, amit a rőzsét összetartó kötél vágott rajta. Bizony vétek érte.

- Gyere csak közelebb, kisleányom!

- Nem vagyok én leány, nemzetes uram. Asszony vagyok én.

Mosolygott egy kicsit, miközben hamisan eltolta a kendőt a fejéről, mintha csak véletlenül igazítaná; szurokfekete hajából egy nagy kontykorona tornyosodott alatta.

- Sós Ferenc az uram, vincellér Pribolszki úréknál.

- Az a lőcslábú? Ösmerem. Csúnya urad van, fiam. Hát az apád kicsoda?

- Az apám Nagy Antal, én pedig Nagy Verona. Az apám csősz most a Pityben, azelőtt Asztalos Jánoséknál szolgált.

- Bánom is én. Jobb szeretném tudni, hogy az anyád hol szolgált. De most csak azt kérdem, nem láttad-e az úton Kártyit vagy valamely társát, nem ért utol?

- Nem - felelte a menyecske fojtott hangon.

A vicebíró összeráncolta homlokát, az egyik szemét kicsinyre összehúzván, ami szokása volt némelykor.

- Igazat szólj, menyecske, igazat szólj. Igazán nem láttad?

- Nem láttam.

- Meg mernél esküdni?

Az asszonyka lehajtotta fejét.

- Fusson ki a két szemem, ha láttam.

(Jaj, de nagy kár lenne pedig, ha az a két ragyogó szem kifutna.)

- Mit mond? - kérdezé a hadnagy.

- Hogy semmit se látott - felelt a vicebíró németül.

Aztán újra a menyecskéhez fordult.

- Gyere még közelebb, valamit súgok a füledbe; hajolj idébb hozzám; így ni, hogy az a mamlasz kocsis se hallja.

Veronka engedelmeskedett.

- Az a georgina-rózsa, ami a melledre van tűzve, a Kártyi kalapján volt ezelőtt két órával.

Verona halotthalvány lett, reszketni kezdett egész testében. Jaj, csakugyan a rózsa, az áruló rózsa! Ösztönszerűleg tépte le kebléről és az ingváll nyílásán begyömöszölte hirtelen. De későn volt az már.

- Tudod-e, hogy most vesztőhelyre kerülnél, ha én akarnám - suttogta a bíró; - a hóhér ütné le a fejedet, ha én nem volnék.

- Tudom, tudom - nyögte összetörve és a fogai vacogtak, míg a keble nyugtalanul pihegett, hullámzott, hogy szinte látni lehetett a vékony, megizzadt testhez tapadozó ingvállon keresztül.

De az ingváll se tapadt oda olyan nagyon rá, mint a Szabó Mihály szeme.

- Bizony leesne most a fejed, szívecském - suttogta odább a vén kutya -, ha én nem volnék olyan jó ember s ha a te fejed nem volna olyan szép fej.

Ah! Úgy érezte, mintha hernyó másznék az arcán; egyszerre odakapott, zavartan, de nem hernyó volt, hanem csak a vicebíró éhes szeme.

- Mentsen meg - lihegte -, bizony megszolgálom a nemzetes úrnak.

A vicebíró ravaszul pislantott rá, mint a vén kanári az eléje ejtett cukormorzsára.

- Persze, hogy megszolgálod - szólt, még jobban halkítva a hangját. - Mit adtál Kártyinak a rózsáért?

- Semmit.

- No, no!

- Bizonyisten, semmit.

Rövid, szinte kínos csönd támadt, a bíró zavartan keresett szavakat. Az Asztalos Jánosék kertjéből egy meleg széláram fölszedte a nyíló akácok illatát, odahömpölygette és még jobban megkábította vele a gonosz fejét.

- Hát jól van, Veronka. Amit majd Kártyi kér a rózsáért, azt adod nekem a hallgatásért.

Vér szökött a Veronka fejébe. Ott lüktetett, nyargalt a finom fehér arcbőre alatt.

- Jaj, nemzetes uram, nem illik az, amit gondol!

Sírva fakadt, könnyei lecsepegtek a kötényére: »Istenem, istenem!« A kezeit tördelte. »Mi lesz velem, mi lesz?« Hangja megcsuklott:

- Gondoljon a jó nemzetes asszonyra. Ugyan ne tréfáljon, nemzetes uram.

De ahelyett, hogy ellágyult volna, haragos, neheztelő arcot vágott.

- Ahogy tetszik, fiam. Én mosom a kezeimet (s valóságosan elkezdte dörzsölni a kezeit, mint a kereskedők, mikor alkusznak). Mért mentsem én meg ingyen az életedet? Hiszen magad is beláthatod. Nincs annak semmi értelme. Vagy beleegyezel, vagy szólok. Határozz hát! Szóljak?

Veronka lehúzta kendőjét szégyenlősen egész az orra hegyéig és egy hirtelen eltökéléssel alig hallhatóan rebegte:

- Ne szóljon!

*

A vicebíró szólt:

- Hajts, Palkó!

A katonáknak mondá:

- Nem tud a kicsike semmit, pedig eleget faggattam, sírásra is fakasztottam. Nagy csacsi a kicsike.





A ZÖLD LÉGY ÉS A SÁRGA MÓKUS



1895

Betegen feküdt az öreg paraszt, a falu nábobja. Isten ítéletet tartott őfelette, mutatván a többi halandóknak is.

»Mik vagytok? Semmik se vagytok. Itt van Gál János, akivel a szolgabíró is kezet fog, akit Gál bácsinak szólítanak a falubeli kis konteszkék, mert gazdag és ő a legtöbb köztetek. De énnekem mindegy az. Én azért leütöm Gál Jánost. Éspedig csak úgy szőrmentében ütöm le, mint mikor a kalászból kipereg egy szem, egy legyintésre. Nem küldök ellene éhes farkast, aki megegye, se nem döntök le erős tölgyet, amelyik agyonüsse. Elég leszel neki te is, kis legyecske. Szállj, szállj és csípd meg őkegyelmét.«

Igenis úgy történt; egy légy csípte meg a Gál János uram kezét, s az egyszerre dagadni, pirosodni, aztán feketedni kezdett, mindig odább, feljebb.

A kastélybeli úrnő és a pap rávették, hogy azonnal doktort híjon.

- Jó - mondá Gál uram -; hadd menjen el a kocsi a létai kilógusért.

De az úrnő mindenáron a fővárosba akart sürgönyözni Birli egyetemi professzorért, akinek az eljövetele háromszáz forintba kerül ugyan, de aztán érti a mesterségét. »Ej, bolondság - mordult fel a parasztkirály -, az a parányi légy végre is nem tehetett bennem háromszáz forint ára kárt.« De a nagyságos asszonyka, a falu jóltevője, addig-addig erősködött, így-úgy, ő maga fizeti ki a háromszáz forintot a pesti professzornak, míg közbeszólt Gál uram:

- De már abból semmi se lesz. Inkább még én toldom meg egy ötvenessel.

A sürgöny hát elment, s a délutáni vonattal megérkezett a hetedhét országon híres doktor, a Birli József. Fiatalos, vézna úr volt, nagy köcsögkalappal, pápaszemmel. Nem ért az egész emberke öt garast. S mégis ennek fognak fizetni háromszáz forintot.

A vasúti állomásnál a Gál uram kocsija várta, künn a Gál-portán pedig a Gálné fogadta.

- Maga a pesti doktor? Isten hozta! No, csak jöjjön be, lelkem, mert már olyan parádét csap belőle az uram, mintha veszett kutya harapta volna meg s nem egy haszontalan légy.

Pedig dehogy csapott belőle parádét Gál János. Nem szólt az semmit, ha nem kérdezték; ha kérdezték is, keveset szólt. Ott feküdt a lócán egykedvűen. A bundája összegyűrve vánkosul szolgált a feje alatt, a pipája pedig vígan füstölt a fogai közt.

- No, mi a baj, öreg? - kérdé a kis Birli szapora beszédjével. - Hallom, hogy valami légy csípte meg.

- Az ám, egy légy - felelte a beteg vontatottan.

- Miféle légy volt az?

- Hát egy zöld légy - mondá kurtán.

- No, csak kérdezze ki, lelkem, ha már itt van - szólt közbe Gálné asszonyom -, nekem a pitvarban van dolgom, kilenc kenyerem a kemencében.

- Jól van, jól, néni - hagyta rá a doktor szórakozottan.

De már erre a szóra visszafordult Gálné, fürge keze két ujjával egyetlen rántásra hátratolván fejéről a pettyes kendőt, mely az arcát eltakarta.

- Volnánk pedig olyan fiatalok, mint az úr - vetette oda félvállról, félig bosszankodva, félig incselkedve. - Úgy látszik, nem jól lát azon a két ablakon, ami a szemén van.

S fordult egyet a sarkán, mint az orsó. Ingerlőn suhogott, ropogott rajta minden mozdulatánál a tömérdek kikeményített szoknya.

A tudós professzor elálmélkodva nézett rá; csinos volt, ördöngősen csinos volt s valóban fiatal, sokkal fiatalabb a doktornál, hát még az őszbe csavarodott gazdánál. Már éppen valami mentegetőzésfélét akart hebegni, mikor az asszony becsapta maga után az ajtót. Oh, be nagy mamlaszok azok a nagy tudósok!

- No, hát mutassa azt a kezét.

Gál uram szó nélkül odanyújtotta nagy lustán a fájós kezét.

- Fáj-e nagyon?

- Meglehetősen - mondá Gál uram egy rettenetes füstmacskát eresztve, mely a mestergerenda felé szállt kígyózó karikában. Kedvteléssel nézett utána, ameddig csak láthatta.

Az orvos megnézte a feldagadt kart s ijedten kiáltott fel:

- Baj, nagy baj. Ez hulla-légy volt.

- Hát lehetett - felelte flegmával Gál János, csakhogy mondjon valamit -, biz ez lehetett, mert azt az egyet mindjárt láttam, hogy nem a mi legyeink familiájából való.

- Nem jól értett meg, bátyóka. Azt mondom, hogy olyan légy volt, amelyik előbb egy holttesten lakmározott.

- Ejnye, szentségtörő, pákosztos férge! - fakadt ki Gál János minden ijedelem és bosszankodás nélkül, inkább csak szokásból az istentelen és illetlen dolgok elkövetésének hallatánál.

- Ezer szerencse, hogy nem késtem el, mert most még segíthetünk, de holnap már későn lett volna. Holnap már meghalt volna kend.

- Vajon? - szólt az öreg parasztkirály, megnyomkodva a pipa hamuját.

- A vérmérgezés gyorsan megy. Így is sietnünk kell. Itt nincs egyéb hátra, gazd'uram, erősítse meg kend a szívét, le kell vágni az egyik kezét.

- Az én kezemet? - kérdé elcsodálkozva, s aztán valami csendes irónia-féle mosolygás kezdett mutatkozni az ajka körül; volt abban egy kis fitymálás, egy kis megvetés, csodálatos fatalizmussal összekeverve.

- Bizony a magáét. Annak meg kell lenni.

Gál uram egy szót se szólt, csak a fejét rázta és pipázott szépen, csendesen.

- De lássa - szólt a doktor rábeszélő hangon -, hiszen fájni sem fog, elaltatom; mire fölébred, vége a bajnak, meg van mentve. Így ellenben holnap ilyenkorra meghal, mert a vérmérgezés tovább harapózik. Az Isten se mentheti meg.

- Ugyan hagyjon békét - mordult fel Gál uram, mintha restellné a sok dib-dáb beszédet, azért tehát, amint hanyatt feküdt, egyszerűen befordult a falnak és behunyta a szemeit.

Az orvost megijesztette ez a makacsság s kiment a pitvarba, ahol a menyecske sürgött-forgott a kemencénél, melynek mélyében ott pirultak a széles puffadt kenyerek, kívül pedig kubikba rakott parazsak villogtak, piroslottak, hamvasszürke ruhába bújva el lassanként.

- No, mi baja az öregnek? - kérdé a menyecske szinte közömbösen, elöl felkapcsolt szoknyáit szemérmetesen leeresztve; jóval felül a bokán látszanék különben formás fehér lába, s nem minden férfiszem érdemli meg, hogy hizlalják.

- Hát biz az rosszul van, éppen azért jöttem ki, hogy magát kérjem, beszélje rá a férjét.

- Mire?

- Hogy engedje a kezét levágni.

- Szent Isten! a kezét?

A menyecske olyan fehér lett, mint a fal, a foga összevacogott s reszketve hebegte:

- És meg kell történnie?

- Meg, minden áron. Minden perc veszedelem. Vérmérgezés van jelen (ezt nem én mondom így, a doktor mondta); ha a keze el nem távolíttatik azonnal, a halál bekövetkezésének megakadályozása kizártnak tekinthető.

- Azaz, hogy meghal az uram.

- Holnap menthetetlenül bekövetkezik a haláleset. Nincs segítség.

Az asszony arca olyan vérvörös lett, mint egy mályvarózsa, s a szemei úgy fénylettek, csillogtak, mint azok a parazsak a kemence torka előtt.

- Jöjjön, jöjjön - sürgeté Birli -, szóljon neki, vegye rá, magára hallgatni fog.

Az asszony csípőjére tette az egyik kezét negédesen, kihívóan, a másik kezének a nagy ujját a szájába vitte és a körmével megcsebentette az egyik fogát (ami egy finom fajtája a magyar parasztnál a fügemutatásnak).

- Ezt ni! Hát olyan asszonynak néz engem az úr, aki elég jó lesz egy csonka ember feleségének?... Hiszen a szemem égne ki. No, még az kellene!

S ezzel mint a forgószél berontott a szobába, izgatott hangon felkiáltott:

- Ne hagyd magadat metélni, János! Ne hallgass a doktorra, János!

Az öreg barátságosan pislantott fel a berontott némberre s aztán megbiztatta, mint a gyereket szokás:

- Ne félj, Kriska! Semmi se lesz belőle. Van énnekem eszem, Kriska. Nem halok én meg darabonkint.

Birli kétségbeesett s a rábeszélés minden fegyverét előszedte.

- Ne legyen kegyetlen, jó asszony; becsületemre mondom, meghal holnap ez a szegény ember, ha el nem vágom a kezét. S magát is csodálom, Gál uram, olyan okos ember, hallom, bíró is volt, és mégse látja a borzasztó következményeket. Mi az: egy kéz? Hányszor látott egészséges, vidám egykezű katonákat. Igaz-e vagy nem?

- Hát igaz - hagyta rá a paraszt-nábob.

- Aztán (most egy parasztot fogó furfang jutott eszébe Birlinek) a háromszáz forintot úgyis meg kell fizetnie, akár vágom le a kezét, akár nem. Hát bizony kár már most ellenkeznie. Öt perc az egész operáció. Katonadolog. Meg is van már fizetve - csak éppen a beleegyezése kell. - Aztán nekem is nagy lelki megnyugvás, hogy egy derék embert mentettem meg, és hogy a háromszáz forintját nem húztam ki ingyen a fiókjából.

Gál János gondolkozni látszott, de csak azon gondolkozott biz ő, hogy mivel nyugtassa meg a bőbeszédű doktort.

- Hát írjon érte - mondá - valami zsírt!

Csodálatos az a közömbösség, az a fatalizmus, amellyel meghal a magyar paraszt, makacsság nélkül, keserűség nélkül. Azt mondja magában: »az én sorom már betelt« és meghajtja az akaratát és szelíden diktálja tollba a nótárius úrnak az utolsó intézkedését, vagy pedig azt mondja magában: »minek vagyok én már itt tovább«, mint ahogy Csépi Marci tette, mikor a bakterségből kimaradt, megkérdezvén a feleségétől: van-e még valamijök? - Hát volt még egy egész kenyerök meg a hordó alján egy kis nyers káposztájuk, ezt ette a Marci két napig szakadatlan; mikor az utolsó kenyeret bevágta, másnap estefelé, lefeküdt a kemencepadkára, a csizmáit a feje alá tette, behunyta a szemeit és meghalt, mivelhogy elhatározta, mert nem volt itt semmi dolga, se keresnivalója többé.

Nem rém őelőtte a kaszás ember - hanem csak afféle kedélyes alak, aki egy kicsit szinte hozzátartozik a familiához; ő vitte el magával a nagyapót is, nagyanyót is deszkát árulni Földvárra, a napamasszony kezéből is ő vette ki a kanalat örökre. Nem igazságtalan, mert mindenüvé elmegy, nem ellenség, mert akit lekaszabol, annak mindnek elveszi minden baját. Azért is a neve »Halál koma«. Mert csak koma ő, nem valami nagy hatalom, jön, megy a bolondos kaszájával egy felsőbb rendelés szerint, s figyelmezteti is a jámbor hivő lelkeket barátságos jóakarattal, már amennyire az ő ügyefogyottságától telik, hogy merre jár s van-e valami szándéka.

Nem tökéletes biz ez, - de amije van, azzal ad hírt; ahogy teheti, úgy teszi. Ott van a kakukk madara, az meg tudja mondani, ha kérdezik: ki meddig él? Magától az se szól. Ami magától szól, az nem is jó. Egyszer csak elpattan egy üvegpohár az asztalon, ez már azt jelenti hogy »készülj«. Halál koma üzen. A legvégén odarepdes a kuvik az ablakhoz. Halál koma üzeni, hogy már jön, hogy már itt van az egyik lába, lehet már a papot hívatni.

Egyszóval, a halál nem olyan félelmetes itt, mint a tükörből fésülködő úri népség előtt: ott csak azok fogadják néha nyájasan, akiktől elvesz valakit; itt sokszor maga az útramenő is örül neki - s amelyik nem örül, legalább egykedvűen veszi.

Bizony Gál János uramat sem bírta megijeszteni a doktor, hasztalanul hordott össze hetet-havat; váltig csak azt mondta:

- Lesz, ami lesz. Ne is erőltesse.

Közben eljöttek a község honoráciorai, a tiszteletes úr, a nótárius, meg a kastélyos asszonyság, s azok elővették sorba a beteget.

- Olyan szép az élet - rajzolta eleven színekkel a tiszteletes -, az Isten napját látni fölkelni reggel, lenyugodni este, belehelni fák, füvek illatát, érezni, hogy egyik része vagyunk ennek a fönséges pezsgésnek, elevenségnek, melyet Isten keze igazít. Minden egyes nap ajándék az Úrtól. Egyet sem szabad könnyelműen eldobni. Kegyelmedet sok jóval áldotta meg az Isten és jót tenni úgyis csak egy kézzel kell.

A kastélybeli asszonyság kiskorú gyermekeit hozta szóba (az első feleségétől is három maradt), akiket felnevelni keresztényi feladata. Vétek kitérni előle makacssággal, kishitűséggel.

- Úgy, úgy - szólt közbe a jegyző. - Szépen gyűjtött nekik. És miért? Hogy most az árvaszék kezére jussanak, hogy a vármegye elsemmizze amijök van.

Gál uram megmozdult, mintha nyugtalanítaná a felvetett eshetőség, hogy a hatalmas Gál-birtok szétesik, de aztán bizonyos ájtatossággal mondá:

- Az Isten viseli a gyerekek gondját, aki hatalmasabb, mint a vármegye.

- Azt én ugyan nem tapasztaltam - szalad ki a nótárius istentelen szájából.

(Az Isten szolgája lesütötte a szemeit, de bizony egy szóval se fogta pártját gazdájának a vármegyével szemben.)

Nem, nem, ezt az őrült makacsságot lehetetlen megtörni, lerázatni vele ezt a rettenetes közönyt képtelenek. Az orvos mérges szemeket vetett Gálnéra, ki sűrűn be-beszaladt a kenyérsütés mellől.

- Amit mondtam, mondtam - ismételgeté untalan. - Nem engedem metélni apjukomat.

- Hallgasson! - förmedt rá a doktor szenvedélyes fölháborodással. - Az bűn, amit tesz.

Gálné szemei zöldes szikrákat hánytak a doktor felé.

- Hogy én hallgassak? - Hangja gúnyolódó árnyalatba csapott át, sugár derekát begyeskedőn rezegtette jobbra-balra. (Ezt a kacérkodást a »csípők játékának« hívják.) - Hát még mit? Nincs egyéb kívánsága? Tudja meg, édes úr, hogy a kakas szemetjén a tyúk is valami.

Gál uram higgadt bölcsességgel sietett megakasztani a készülő összecsapást.

- No, no, Kriska! Ne tüzelj, Kriska, ne okoskodj. Eredj le inkább, fiacskám a pincébe és hozz fel egy üveg bort a vendégeknek. Az orvos úr is szomjas lehet. Micsoda illetlenség, hogy még eddig semmivel se kínáltad meg. Ne haragudj az orvos úrra, Kriska, hiszen ő végre is jót akarna velem - az ő esze szerint.

Szívesen engedték borért menni. Mert legalább meg lehet még kísérleni távollétében egy rábeszélési rohamot. Beszéltek, mohón, sebesen; egyszerre hárman is, felhoztak minden érvet, csalogatót, hogy az egész műtét nem lesz fájdalmasabb a méhcsípésnél, elrettentőt, hogy milyen szomorú feküdni abban a nyirkos földben: a gazda semmit sem szólt, hallgatta, hallgatta és egyre pipázott, kékes, szelíd szeme unottan kalandozék a szoba ismerős tárgyain, a mestergerendán elhelyezett holmin, a tálason, a Ferenc József király és az öreg Kossuth arcképein, mert a magyar parasztházakban egymás mellett vannak ők (kik az életben oly távol estek), mindenik ráma mögött egy-egy gally szentelt barka beszúrva.

Gyorsan jött az asszony a borral - nem is felelhetett a szuttyongatott gazda, most már nem is felelt, az asszonyt kérdezte:

- Melyik hordóból hoztad?

- A két-akósból.

- Jó, de a halotti toromon majd a mellette levő hordót üttesd, fiam, csapra, mert úgy láttam, amikor feltöltöttem, hogy romlóban van. Ezt kell hát a toron meginni, Kriska.

Ebben a nyugodt, egyszerű rezignációban benne volt nemcsak a magyar gazda körültekintő gondossága, mely a halál utánra is kiterjed, de egyszersmind a tagadó válasz a rábeszélési erőlködésekre.

Be is látta Birli és kezdte húzogatni a kesztyűit:

- Hasztalan itt minden.

- Nekem van még egy ötletem - súgta az úrnő. Várjon!

Kisurrant az udvarra, összekeresni a Gál gyerekeit, akik aztán néhány perc múlva egy-egy ezüstpénzzel a markukban előcsörtettek betanult bőgéssel, visítással.

- Ne haljon meg, édesapánk, ne haljon meg!

A kis Boriska, egy szép, szöszke jószág, összetette könyörgőn a kezecskéit:

- Engedje levágatni a kezét, apuka!

- Engedje! Engedje! - követelték az eperfáról lecsalogatott fiúk, maszatos képpel.

Az öreg elmosolyodott s elcsöppent a jó kedélyének egy erőszakosan kisajtolt csöppje.

- Persze szeretnétek, gézengúzok, mert azt hiszitek, hogy a bal kezemmel már nem tudnálak elnáspángolni. Pedig tudnálak. Nem volna semmi hasznotok belőle - tette hozzá szelíd szomorúsággal.

De ők abból vajmi keveset hallottak már, mert Gálné asszonyom jóval előbb találta meg a cirokseprőt a kuckóban, s ennek a láttára vesd el magad, kotródtak kifelé lóhalálában.

Erre már az úrnő is lemondott az operáció lehetőségéről.

- Igaza van, Birli. Itt hiába erőlködünk. Menjünk.

- Most már nekem van egy ötletem - súgta Birli.

Birli kihítta a szobából a jegyzőt.

- Van-e itt a faluban valami pletykázó vénasszony?

- Ej! iszen másforma sincs.

- De mégis melyik a legpletykásabb?

- Sok tökéletes van e nemben - felelte a nótárius -, de mégis talán legkülönb Mátyás Lázárné, a »sárga mókus«.

- Miért nevezik sárga mókusnak?

- Mert sárga az arca, mint a kacsa lába, s olyan alakú, mint a mókusé - a lelke még sárgább az irigységtől.

- Messze lakik innen? Vezessen kérem oda, míg befognak.

A nótárius nevetett.

- Szívesen. Itt lakik a harmadik szomszédban. Talán házasodik a professzor úr? Mert a sárga mókus híres gügyü. Abból él.

- Mi az a gügyü?

- Az, aki a falun a házasságokat összeboronálja.

- Szép mesterség. Éppen arra van szükségem. De előbb megkérem Gálnét, hogy fogasson be.

- Szívesen megteszi.

- Úgy látszik.

Egy nyalka legény, strucctollas kalappal, itatta a lovakat a vályúnál az udvaron. Birli ráösmert, hogy ez a kocsis, aki hozta az állomástól. Hiszen már maga a strucctoll is ismertető, hogy kocsis, más azt nem viseli; a juhász kalapjára árvalányhaj dukál, a béresére kerti rózsa, a kerülőére darutoll.

- Hogy hívják önt? - kérdé a professzor a legénytől.

Az csak nézett rá, tétován, aztán maga körül, sehogysem tudta eltalálni, mi lehet, ki lehet az az »ön«.

- Mi a neve, barátom?

- Az enyim? Nagy Pali.

- Maga a kocsis?

- Hát persze.

- No, hát mondja meg, Nagy Pali, az asszonynak, hogy menni szeretnék, fogasson be. Ön pedig, kedves jegyző úr, legyen szíves, vezessen el egy percre a »sárga mókus«-hoz.

A harmadik házban lakott a sárga mókus. A jegyző meghúzta a malacfarkalakú madzagot a kapuajtón, s ott álltak egyszeribe a sárga mókus előtt, aki kendert tilolt az udvaron.

- Ez a pesti úr szeretne magával beszélni, Rebék néni!

A szikár, magas anyóka, akinek arca valóban hasonlatos volt a mókuséhoz, megnyálazta erre az ujját és kezdte vele a lelógó hajtincseit a halántékához tapasztani. Még ő is szebb akart lenni. Asszony volt.

- Beszéljen.

- Majd csak négyszemközt.

- Akkor ne jöjjön másodmagával, mert nekem is megvan a két szemem.

- Oh jaj! Van Rebék néninek talán száz szeme is - jegyzé meg a nótárius.

Ez az udvariasság nyilván jól esett Mátyásnénak, mert valami mosolyféle szaladgált ajkainak hegy-völgyes, ráncos környékén.

- Látok, amit látok - felelte bizonyos megelégedettséggel -, de sokat eltakar előlem is Moléna királyné köténye. Isten a füvekbe, fákba és az emberi szívekbe rejtette el a nagy titkait, én azokat kiszedegetem, összerakom és ez az egész tudásom.

- Hát éppen ilyesvalamit akarok én is megtudni - mondá a doktor.

- Jöjjön utánam!

A boszorkány bevezette a házba, mely egyetlen szobából állott. A fal mellett köröskörül tyúkok és ludak ültek kosarakban a tojásaikon s roppant csipogással és gágogással fogadták a vendéget. A tűzhelyen csodálatos illatú folyadékok rotyogtak a fazekakban; az orvos finom orra kiérezte a tisztesfű és a zsálya szagát. Fent a mestergerendán nagy kötegekben sorakoztak egymás mellé különböző száraz füvek és növények (bájitalok és megrontások főzésére alkalmasak), míg a horpadt falon a tulipános szuszék fölött, zsinórra fűzve, mint a paprikák, aszalt gyíkok, békacsontvázak lógtak alá.

Rebék asszony megtörült egy széket a kötényével, intvén a doktornak, hogy üljön le.

- No, hát mit akar? - kérdé aztán.

A doktor kivett a zsebéből két ezüstforintot, odanyújtotta Rebéknek:

- Egy-két igaz szóért jöttem.

- Úgy? - mondá félig gúnyosan, félig csodálkozva a boszorkány. - Hát magának nem tisztesfű kell, se nem aszalt gyík, hogy az ingkorcába bevarrja, hanem igaz szó kell? Hát pénzen kell már venni az igaz szót, mi? Jó. Megkapja az igaz szót.

Utálatosan vigyorgott s csörgette markában a két ezüstforintost. - Hm. Erre a portékára még nem volt eddig vevő. Én csak a szerelemre tartottam eddig boltot. De nem tesz semmit, adok én igaz szót is. Mit akar?

- Beleszerettem itt a faluban egy asszonyba és azt akarnám elérni, hogy ő is belém szeressen.

A vénasszony nagy sopánkodva csapta össze a tenyerét.

- Oh jaj, az bizony baj! Hogy megszeresse magát? Hiszen úgy néz ki, galambom, mint egy madárijesztő. Az igazat akarta, hát az igazat mondom.

Birli elmosolyodott:

- Nagyon jól van, Mátyásné, meg vagyok elégedve, mert ez igaz lehet, de szívesen áldoznék ám pénzt, selymet, ékszert; van miből.

Rebék asszony elgondolkozott.

- Végre is minden rózsát le lehet szakítani - mondá. - Ki légyen az illető nőszemély?

- Gál Jánosné.

A vén boszorkány felkacagott.

- Azt nem lehet. Szép asszony, kacér asszony, de mégsem lehet.

- De hiszen kend mondja, hogy minden rózsa leszakítható.

- Kivévén, amelyik már a más poharában hervadozik.

Éppen ezt akarta Birli tudni, ezért jött ide.

- Ki az a más? - kérdé mohón.

- A szép kocsis, a Nagy Pali.

- Tehát szerelem van köztük?

- Az asszony bizonyosan szereti, mert az én boltomban járt a legény szerelme végett.

- Mit adott neki?

- Tavalyi folyókavirágnak összetört porát, hogy az italába vegyítse.

- Gyanít-e valamit Gál János?

Mátyásné vállat vont.

- Gál János okos ember, de az asszonyi ravaszság átugorja a férfi-bölcsességet.

Birli mindent tudott s most már sietve otthagyta a boszorkányt. Ideje is volt visszatérni; a Gálék udvarán már türelmetlenül toporzékolt a két befogott pej. A kocsi a pitvar irányában állt, s Nagy Pali kényelmesen be-beszélgetett a pitvarba selyma nevetgéléssel, hol hátracsúsztatván, hol a szemébe vágván a strucctollas kalapját, kényes bajuszpödörgetéssel.

- Nem hoz egy kis lángost, szépséges gazd'asszonyka?

- Eredj, cudar, hadd süssön neked a Csillag korcsmárosné, mert tudom, hogy megállsz ott itatni, - kötődött a kocsissal egy friss, csengő hang a pitvarból. (Bizisten a Gálné hangja.)

- Ha megállok is - felelte a legény -, csak a szomjas lovaimért teszem.

- Ugyan, hát te magad nem vagy szomjas?

- Olyan rossz bora van, mint az ecet.

- De a csókja, mondják, olyan édes, mint a méz.

- Nem kóstoltam.

- Így görbülj meg?...

Tovább is folyt volna a párbeszéd, de beléptek a doktor és a jegyző a pitvarba, hol éppen a lángosokat kente lúdzsírral a menyecske, maga is olyan pirosan, mint a láng.

Letette a zöldmázas tálat hirtelen s kezdte kikapcsolni a pruszlikját. Egymás után váltak szét tágabbra a pruszlik határszélei... az egyik kapocs el is pattant, leesett a földre. (A Pali, aki kényelmesen belátott ide a kocsiról, nagy dévajkodással »látókát« csinált szeme elé a tenyeréből.) A doktor csak nézte a szemvesztő jelenetet: mi lesz itt -, de bizony nem lett valami különösebb dolog, mindössze kivett a kebeléből három összehajtogatott százast.

- Tessék a fáradságáért, doktor úr!

- Jól van - mondá az orvos hidegen -, de a maga lelkén lesz, szép asszony, hogy nem érdemeltem meg jobban.

- Jól van - felelte a szép asszony -, elbírja azt az én lelkem!

- Hát isten neki. Rakassa fel, kérem, a holmimat a kocsira, addig beszaladok elbúcsúzni a gazdához.

Gál János még mindig ott feküdt, ahol elhagytuk. A pipája nem égett már, a szemeit behunyta, mintha szunyókálni akarná.

Az ajtónyílásra felpillantott a félszemével.

- Búcsúzni jöttem, gazduram.

- Hát elmegy? - kérdé közömbösen.

- Nincs itt már semmi dolgom.

- Az anyjuk odaadta a pénzt?

- Megkaptam tőle. Jaj, de szép egy asszony!

A beteg kinyitotta erre a szóra másik szemét is, s amint odanyújtotta a doktornak az egészséges kezét búcsúzásra, úgy félvállról odavetette rövid szóval:

- Ugye?

- Az a gyönyörű kis szája, mint a piros szamóca - lelkesedett a doktor.

- Az ám! - Szinte úgy rémlett, hogy derűs mosolygás játszadozik a deres bajsza körül.

- Hej, de jó lesz kóstolgatni annak a zsivány Palinak.

Az öreg Gál összerezzent.

- Miféle Palinak? Mit beszél, doktor, mit beszél?

A doktor a szájára ütött, mintha restellné, hogy elszólta magát.

- Ostobaság. Semmi közöm hozzá. Az embernek végre is szeme van és esze van, lát és észrevesz egyet-mást. Megvallom, mindjárt feltűnt, hogy nem engedte a kend kezét elvágatni. Hát kendnek nem tűnt fel? De most már értem. Persze, persze.

Gál János indulatosan rázta meg ökleit a levegőben. Eszébe se jutott, hogy az egyik karja meg van dagadva. Fölordított, nagyon fájt neki.

- Jaj, a kezem, a kezem. Hallgasson, hallgasson, doktor!

- Egy szót se szólok többet.

A beteg melléből kínos hörgés tört fel, s a balkezével megragadta Birlit:

- Milyen Pali? - dörögte tompa hangon. - Ki az a Pali?

- Ej, hát igazán semmit sem tud? A Nagy Paliról van szó, arról a sugár legényről, aki magoknál szolgál.

A parasztkirály arca fehér lett, mint a fal, ajkai reszkettek, a vér mind a szívére tódult. Nem fájt már a keze egy csöppet sem.

Hirtelen a homlokára ütött és fölszisszent.

- Ostoba voltam... Észre kellett volna már vennem. Ah, ez az asszony... Ez a kígyó asszony.

- Ne szidja a menyecskét, gazd'uram - vágott közbe a doktor. - Vér van benne s a vére viszi. Fiatal is, s meglehet, még eddig ártatlan, de hát végre is csak férjhez kell mennie, ha egyszer kend nem lesz... Kend pedig már nem lesz.

Erős, mély sóhajtással mozdult meg a nábob kínos fekhelyén.

- Hát mi kára van abban kegyelmednek, hogy férjhez megy? Ugye semmi; mert arról már úgyse tud a sír fenekén. No, azzal meg éppen mit törődik, hogy csinos férjet szemelt ki magának, deli, hetyke legényt, ezt a Palit.

Az öreg fogainak a vicsorítása hangzott, mint két egymáshoz dörzsölt ráspoly.

- Ne legyen irigy, Gál uram. Bizony vétek volna annak a remek asszonyderéknak haszon nélkül elfonnyadni. A Pali nem bolond, hogy bele ne harapjon az almába, melyet feléje himbál a szél, és jól teszi az asszony is, ha élni akar. Itt csak kend a hibás, kend az oktondi, Gál uram...

Gál uram nyögött egyet, a homlokáról csurgott az izzadság, lelkében forrt a keserűség. Jaj, mindjárt kicsordul.

- Mert lássa, Gál uram, jobb volna azt a finom derekat egy kézzel is ölelgetni, mint sehogy!

Ez már sok volt. Felugrott fekhelyéről, mint egy fölpiszkált szelindek, vad morgással, s kinyújtván megdagadt karját a doktor felé, a szenvedélytől ziháló hangon hörögte:

- Vegye ki hát a kését az úr.





PRAKOVSZKY, A SIKET KOVÁCS



1895-1896

I. FEJEZET
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY

Öregapám egész héten pipázott és káromkodott; a pipázásért édesanyám haragudott, aki köhécselő volt és a füst a torkát kaparta, az istenkáromlásért az öreganyám, aki istenfélő volt, veszekedett rá váltig:

- Ej, János, János! Hogy nem szégyenled magad, János, úgy lebecsmérelni a legfőbb lényt, urunkat, teremtőnket. Szörnyűség hallgatni. Bizony bizony, mondom néked, beléd üt egyszer a mennykő, János.

- Több esze van az Istennek, mint neked, meg nekem... ilyen-olyan adta! - fakadt ki az én öregapám. - Bízd te csak a dolgot ránk, kettőnkre... tudom én, mit csinálok.

S valóban, az öreg szépen ki tudott jönni az Istennel. Az Isten szerette őt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt ő is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplőjét, felült a bricskára, rossz időben, jó időben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelőtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérő zsoltárokat. Ami rosszat rárakott ő szent felségére egész héten, azt mind visszaszítta vasárnap, s ezzel vége. Hát iszen azért jó az Isten... éppen ebben van a jósága, hogy egy imádsággal ezer káromkodást lehet az ő fekete táblájáról letörülni.

Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a templomba, és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az uszánci völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat - az volt ám a nagy élvezet -, hátha még nem rontotta volna azzal, hogy elvette tőlem az ostort, mert roppantul kímélte a lovakat, a világért sem engedte volna őket trappban menni, az egész hajtás voltaképpen csak a gyeplőtartásból állt - de hát ez is valami -, néha mégis sikerült a gyeplőszíjak emelgetésével, csapkodtatásával megindítani a lovakat.

Az öreg káromkodott, szidott ilyenkor.

- Mit röpködsz? Rohanni szeretnél, he? Nem elég neked, hogy maguktól mennek a lovacskák? Adta teremtette kölyke, no nézd meg! Pelyváért kapom én a lovat? Nekem ugyan ne röpködj azzal a gyeplővel, mert én nem akarok a világból kiszaladni.

Később mint gimnazista csak a vakációkon át jártam Krizsnócra az öreggel, de akkor már a leányok érdekeltek, akik ott ültek az oltár két oldalán, a politúrozott családi padokban... a környékbeli kurtanemesség lányhajtásai, a Krúdy kisasszonyok, két szöszke, Folkusházy Vilma, a kis fitos, a deli Vér-lányok négyen, mint az orgonasípok, bogárfekete hajkoronákkal. És aki nekem a legjobban tetszett, nagy, álmatag kék szemeivel: a szarvas-növésű Gáll Piroska.

Hogy miért tetszett a legjobban? Isten tudja - a Vérleányok közt szebb is volt, hozzám illőbb is volt, de mégis csak az tetszett. Talán éppen azért, mert ő volt a legnagyobb, legerősebb. Lehetett vagy huszonkétéves. Néztem, néztem a hosszú unalmas prédikációk alatt, s valami nevezhetetlen bizsergés futott át a véremen, néztem, örökké csak néztem és úgy éreztem, hogy száz esztendeig sem unnám el nézni. El is gondoltam magamban, hogy ha egyszer megházasodom, ez a Gáll Piroska lesz a feleségem, senki más.

A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképpen szokta fölállítani a kor-arányokat. Szerinte a menyasszony félannyi idős legyen, mint a vőlegény s azonfelül még hét esztendős. Viszontagságos gügyüi működésének ez a tapasztalata, mint egy leszűrt, megkeményedett aranyigazság csillogott előtte. A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkétéves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben a harminckétéves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.

Igen ám, de én csak tizenhatéves voltam s a nagymama metódusa szerint csak tizenötéves leány illet meg. Kell az ördögnek ilyen tacskó!

Hét év volt tehát a differencia. De hát olyan nagy válaszfal e hét év? Ej, az idő végtelenjében, azt mondja a történelmi professzorunk, tíz év csak egy pillanat, hét év tehát egy pillanat se. Hét évnyi differenciát egyébiránt a nagymama is lehetőnek tartott a házasságbeli boldogsághoz, bizonyos kivételes esetekben.

Egyszóval, nem volna benne semmi csodálatos, ha Gáll Piroska bevárná, míg a diplomát megszerzem. Lássuk csak, mikor lesz az? Hát körülbelül tíz év múlva. Akkor én leszek huszonhatéves, Piroska pedig lesz harminckétéves, holott a nagymama regulájával a huszonhat éves embernek húsz éves feleség kell, lesz tehát a differencia akkor tizenkét esztendő, ami már a történelmi tanárunk szerint is több mint egy pillanat. Átkozott mathézis!... Megöl ez az örökös távolodás...

Hanem ezen nem lehetett segíteni. Mindegy, azért még ma is kedvesen emlékszem e vasárnapokra, s még ma is átmelegszik szívem, ha e tiszta homlokú falusi kisasszonyokra gondolok, akik ott ültek csöndesen, illedelmesen, pipacsvirágos kalapjuk alatt, egyszerű perkál-ruháikban, melyek mégis olyan takarosak, igézők voltak az én szememben...

***

Lassankint megismertem a templomba járó nyáj legfőbbjeit: a kövér Csúry Mártont, aki rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt; a buzgón imádkozó szép özvegyet, Buzinkaynét, akinek az imakönyve, amint megnyálazott ujjaival levelezett benne, tele volt száraz virágokkal és levendula-levelekkel...

A kisasszonyok imakönyvei is ilyenek voltak... Csakhogy kevesebb száraz virág volt még bennük. Ah, ezek a kedves kis kapcsos könyvek!

Még most is, hosszú évek múlva, midőn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tőlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van - nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések.

Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben... Újra látom még egyszer az akkori alakokat. A sovány, nyurga Krizsnóczy Pált, a falu ős urainak utolsó ivadékát, amint címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain, kik balról állnak az oltár körül, mivelhogy leülésre csak a főkötő jogosítja a fehérnépet; szagos rezedacsokor van a mellükön, ahol a virágos selyemnagykendő két szárnya összetalálkozik, hogy onnan aztán hátracsavarodjék. Színes pántlikában végződő varkocsaik lelógnak hátul az ezerráncú szoknyán, némelyiké a bokáig. A fiatalúr rajtuk szemeli ki csillogó üvegkarikáján át, melyiknek az apja kap feles földeket az idén.

De mégis leginkább a mi padunkra emlékszem. Elöl a nagyapám ült, úgy énekelt, de úgy énekelt, hogy a verejték csurgott le a halántékáról; a közvetlen szomszédja természetesen én voltam, hizlalván szemeimet az említett Gáll Piroskán; de ha ő arra felénk találta vetni a delejes tekintetét, bezzeg lesütöttem én a magamét, pedig vetette ám elég sokszor egy időben... de erről majd később szólok. Mellettem balról Pornya József úr ült, a kasznár (a rigyi pusztáról); ott volt nyáron minden vasárnap, s a gazdasági követelmények szerint imádkozék esőért vagy szép időért, s az isten viselkedése szerint dobott a perselybe vagy egy fényes huszast, vagy egy krajcárt, ez utóbbit néha elégedetlen dörmögéssel: »Erre a hétre ez is sok«. A kasznár után következett kék dókájában Funtyik, a kilencvenéves molnár, akit olyan köhögési roham fogott el egyszer-kétszer az istentisztelet alatt; hogy a pap kénytelen volt mindég megállni a prédikációban, míg kiköhögte magát. Egészen a falhoz jutott Prakovszky, a siket kovács, s szemmel látható ájtatossággal éneklé szép bariton hangon a zsoltárokat, de minthogy az orgonaszót nem hallotta, sem a többiek éneklését, hol elöl járt, hol hátul járt, rontva a harmóniát, mosolygást csalt a hívek ajkaira nem ritkán.

A kurátort igen bosszantá a dolog és többször megnógatta a tiszteletes urat, hogy Prakovszky uramat el kellene az énekléstől tiltani, de a tiszteletes bele nem ugrott ezen cselekedetbe.

- Az Isten siketté tette Prakovszkyt - mondá az ő széles, világos előadásával - és nem némává. De tehette volna némává is. Mert az neki semmibe se kerül. De nem tette, hát én se teszem, mert én csak a szolgája vagyok.

- Hm - mondá a kurátor -, meglehet, hogy tetszik neki a Prakovszky hangja. Mert átkozott szép hangja van.

- Bizony nem lehetetlen...

A kurátor ennek következtében egyet fordított a politikáján és a végén is kivitte, hogy a kántornak kellett a Prakovszky éneklése szerint orgonálni.

Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelőttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni. Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel, a modora kiállhatatlan volt, mert mindenbe beleszólt, azért is hítták gúnyosan »mindentudó Prakovszkynak« - de igaz is, hogy szeretett olvasgatni, s tudott is majd mindent, de mindent rosszul.

Valaki, teszem azt, említette Zrínyi Miklóst. Prakovszky közbeszólt:

- Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György-téren.

Vagy, mondjuk, a nagy Napóleon felől beszélgettek. Prakovszky abba is belekottyant:

- Az, aki Szent Ilonát vette el feleségül?

De ez egy csöppet se vont le a tekintélyéből. Krizsnócon ezek is ismeretek. Ha valakinek sok búzája van, ha rossz is, azért az mégis búza.

Öregapám kedvelte Prakovszkyt; mindég az ő udvarán álltunk meg (szemben a templommal lakott), s istentisztelet előtt mindég kikérdezte tőle a politikát, mert a kovácsműhelyek azon időben az újságokat pótolták.

Messziről jött utasok megálltak a kovácsműhelyek előtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, s ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, melyeket más országrészből jött utasok hagytak ott.

Prakovszky a sok mindenféle hírből aztán ki tudta kombinálni a háborút és békét. Az utas újságolja például, hogy náluk ennyiért és ennyiért veszik a zabot. Kutyateremtette, ez a háborút jelenti, mert különben nem vennék annyiért. Máskor másik utas beszéli, hogy a fiút hazaeresztették a katonaságtól, mert valami tályog támadt a lábán. Prakovszky fölsóhajt, mert neki is van katona fia, sóhajt, de egyszersmind konstatálja a békét.

- Quo modo valemus, domine Prakovszky? - szokta kérdezni a nagyapa.

- Valde bene, domine spectabilis.

- Quid novum?

Erre jöttek aztán a kovács közlései, amire a nagyapa ámult-bámult, káromkodott és hüledezett, hogy még nagyobb közlékenységre tüzelje.

- Magának ördöge van, domine Prakovszky. Maga mégis nagy talentum. Hol a pokolból szedi ezeket?

Prakovszky ilyenkor szerényen behúzta a nagy fejét a sovány váll-lapockái közé s azon a sajátságos, érthetetlen iparos nyelven felelte, mely a fiskálisok stílusából van összefogdosva:

- Ej no, hát csak tudja az ember a dolgok mibenlétének hátrafordulását a szándékuk szerint.

Hanem ez mind régebben történt, mikor még nem volt annyira siket; a pöröly és a kalapács zaja még jobban megrongálta azóta a fül-dobhártyáit, úgyhogy most már kellemetlen vele beszélni, sőt nem is lehet, csak nagy kiabálással. A siketségével elhanyatlott a Prakovszky jelentősége is. Nem hallja már a patkoltató utasok elbeszéléseit, vagy ha hallja is, rosszul hallja; se őt nem kérdezik többé a helybeli kurtanemesek, mert ha kérdeznék, se tudhatna érdekeseket mondani, pedig lehetőleg szereti eltitkolni, hogy siket. Úgy rémlik neki, hogy csak az emberek hangja lett gyöngébb, mintha susogna az egész világ, s nincsen vége-hossza ha elkezd sopánkodni:

- Milyen tüdők! Milyen hitvány tüdők ezek a mai tüdők!

Némelykor rászól az emberekre, akik egymással beszélgetnek: »Mit titkolóztok előttem, beszéljetek hangosabban!« Prakovszky makacs abban a hitében, hogy ő csak nagyot hall egy kicsit, úgy mint azelőtt. S éppen azért válik nevetségessé, hogy mert a saját füle megromlott, azt mondja a világnak: »Rossz a tüdőd«. Ha megadná magát, nem volna nevetséges. A világ könnyebben megbocsát olyan gyöngeséget, amit az illető is elismer - de ha disputára kerül a dolog, a világnak mindig igaza lesz. Mert a világ a többség, Prakovszky pedig a kisebbség.

És még ez az alávaló Bodri is mit csinál? Ez a hálátlan kutya, amelyet fia után legjobban szeret, szintén odacsatlakozott a többséghez. Beszüntette egy darab idő óta az ugatást, elnémult. Észrevette a Prakovszky siketségét. Szívtelen vén filozófus, így okoskodott magában: Minek ugassak én, ha a gazdám úgyse hallja? Hát bolond vagyok én, hogy egy siket embernek prézsmitáljak? A jobbik eszéhez nyúlt a Bodri és ezentúl csak a kabátját rángatta meg Prakovszkynak, ha idegent szimatolt meg a kovácsműhely portáján.

Prakovszky rendesen megrúgta ezért a Bodrit: »Csiba, te gyalázatos!« Nehéz szíve volt rá, sohasem simogatta meg azontúl a hosszú, fehér szőrét, húsz éves barátság szakadt meg köztük amiatt, hogy a Bodri észrevette a siketségét. (Árt a túlságos okosság még az állatnak is.)

Az emberektől szintén kezdett visszahúzódni Prakovszky. Mert az történt vele Gáll Józseféknél József-napkor, hogy a vacsoránál őt is felköszöntötte az ékesszavú Halóczy Kristóf, mondván:

- Van itt egy másik érdemes József is, mégpedig nemes Prakovszky József uram...

Amire nagy pironkodással kezdte magát szerényre illegetni Prakovszky. A selyma Halóczy azonban csak ezt az elejét kiáltotta sztentori hangon, a többinél leereszté a hangját, kezdte összeszidni Prakovszkyt hetedíziglen, fölsorolván mindennemű fogyatékosságát és megszapulván minden szennyesét; ámde Prakovszky csak mosolygott, egyre mosolygott és mikor a szónok azzal végzé: »komisz kutya kend, Prakovszky« és összecsengtek a poharak, a kovács elérzékenyülve s mégis méltóságteljesen tipegett Halóczyhoz, megszorongatván mind a két kezét:

- Szép volt, jaj de szép volt. Sohasem fogom elfelejteni a hozzám való szívességét.

No, de milyen nevetés tört ki most a vendégek közt, még a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott - hogy bizony a bolond is észrevehette, hogy mi volt a köszöntő belsejében.

Prakovszky tehát elfordult neheztelésében az emberektől, akik észrevették és kigúnyolták a siketségét, és csak vasárnaponkint mutatkozott köztük a templomban, énekelvén a zsoltárokat. (Azelőtt nem volt templomba járó.)

Az emberek ezért is kigúnyolták Prakovszkyt:

- Az Istenhez fordult, pedig az tette siketté.

De tán nem is az Isten miatt jár a templomba Prakovszky. Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be.

Buzinkayné a szép selyemruháit szereti mutogatni. Gáll Piroska az alabástromfogait csillogtatja, azért énekel folytonosan. Mindenki kevély valamire, s mindenki szeret irigységet kelteni a többiekben. Ez az élet. És mindenik talál magában olyan tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ez az ember. Vegyük például az öreg Funtyikot, a molnárt, annak már nincs se haja, se foga, se selyemviganója. Igen, de vannak évei. Több éve, mint a többinek, tehát kevély az éveire (mert valamire csak kell kevélynek lennie, amíg meleg). Igaz, hogy az éveket senki sem irigyli, de legalább bámulja. S az is valami. Funtyiknak a bámulat is jól esik. Kilencvenötévesnek hazudja magát, pedig csak kilencven, de gondolja magában: hadd bámuljanak még jobban!

No, és Prakovszky? Ej, hát a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. Milyen boldogok a többiek, hogy hallják! Az arcokról, a mozduló szájakról véli leolvasni, hogy így szólnak az emberek egymáshoz hajolva:

- Micsoda isteni hangja van ennek a Prakovszkynak!

- Kár, hogy siket szegény - teszik hozzá.

- Sose kár az, hisz ő csak a mi hangunkat hallaná, az pedig nem ér semmit, de ha mi siketülnénk meg, az lenne a nagy kár, mert nem hallanánk az ő hangját.

Persze, ez a párbeszéd csak az ő képzeletében folyik le, de mindegy, ha örömet okoz neki.

És még ez mind semmi ahhoz képest, mikor a huszár hazajön. Akkor kell a siket Prakovszkyt megnézni, szeme csillog, magatartása kevély, még piros szegfűt is tűz a kabátja gomblyukába; künn az utcán félrevágott kalappal jár s a csizmaszárba legényesen bele van szúrva a kurta szárú tajtékpipa, ha talán nem volna az agyarain.

Mert a huszár a nagyobbik büszkesége Prakovszkynak és nem a hangja. A huszár az ő egyetlen fia, aki, ha itthon nincs, a száztornyú Mailandban fekszik ezredével, s aki nélkül olyan egyedül állna a világon, mint az ujjam, mivelhogy több gyerek nem volt, de nem is lehetett, az egyik jött, a másik ment, hű életepárja, nemes Turtsányi Zsuzsánna, megszülte a huszárt és meghalt.

Hanem iszen nem is szült anya annál egyhamar különbet, olyan az, akár a gyertyaszál, csinos, nyalka s az a fölséges aranyzsinórzatú ruha rajta! Mert már a hadnagyságig vitte, pedig nincs több huszonötévesnél, lesz abból még talán óbester is valamikor!

Hadnagy Prakovszky Sándor minden második évben otthon, Krizsnócon töltötte szabadságidejét. Többször találkoztunk vele. Nagyapám váltig hánytorgatta:

- Ennek a mihaszna kovácsnak milyen fia van! Hát van esze a gólyának, hogy olyan helyre viszi? Szép, okos, deli legény. Ha asszony volnék, mindjárt elköhinteném magamat. (A falusi szerelemben a mesterséges köhintés jelenti virágnyelven a vágyat.) Ha pedig neked volnék (ezt nekem mondta), őt venném mintának. Pompás egy hadnagy!

Mikor így itthon van hadnagy Prakovszky, kivirágzik a sorsa idősb Prakovszkynak; hívják névnapra, születésnapra, még a lúdölés is jogcím, s ha végigmennek a krizsnóci nagy-utcán, minden kis ablak megnyílik, amelyikben muskátli van - mintha mosolygós lányfejek nőnének egyszeribe a muskátliból... A Sándor kardja úgy csörömpöl, a nyíló ablakok úgy csikorognak, s az öreg szíve úgy dobog, hogy még ő maga is hallja.

Az Isten házába is együtt ballagnak vasárnap. A fiú egy kicsit elöl megy, az öreg szándékosan el-elmaradozik mellőle, hogy lássa, hogy gyönyörködjék benne oldalvást. A környékbeli fiatal urak, akik ott künn ácsorognak a gyepes templomudvaron, hagyván eldefilirozni előttük a pironkodó fehérnépet, mind kezet fognak a hadnaggyal. Hogy vagy, Sándor? Isten hozott, Sándor!

Aztán a templomba lépnek. Minden szem oda néz, az asszonyok szájából kiesik az ének, még az öregje is hátrafordul, suhogás támad szerteszéjjel az asszonyi oldalon, mint mikor új lapra fordítanak az énekes-könyvben, s az egész templomban végigmorajlik a hír:

- Itt van a fiatal Prakovszky!

Ah, a fiatal Prakovszky! Milyen takaros, milyen deli. Hiába no, a huszár a legszebb katona a világon. Jó, hogy a kántor is abba nem hagyja bámészkodásában az orgonálást.

A kis öreg Prakovszky ott aprózza lépteit utána. Csak azért aprózza; hogy tovább tartson a diadalmas bevonulása, fekete, gömbölyű szemei szúrón, fönnhéjázón futnak végig a gyülekezeten, mintha mondaná: »Hát ilyen gyereket mutassanak. Azért, hogy én siket vagyok, mégis ilyen fiam van nékem«.

Nézzétek a kidüllesztett mellét az öregnek! S milyen otthonosan, fesztelenül lépked most az ekhós templomi kövezeten, még útközben belekapva a zsoltárba, ott, ahol rossz füleivel sikerült elfogni az első hangot.

Aztán beül a padunkba a szokott helyére, ezt el nem hagyná a világért sem; a hadnagy nem fér be oda, ő a mögöttünk levő padba jut, éppen az én hátam irányába.

Azért mondom el apróra, mert ez hozott tévedésbe. Egyszer csak elkezdett a Gáll Piroska szórakozott lenni s lopva odatekingetni felém. Szívem izgatottan dobbant meg az új bársonymellényem alatt, melyet pünkösdre kaptam. Mindjárt akkor hittem erről a gyönyörű mellényről (hiszen minden ruhadarabomtól ilyen csodákat föltételeztem), hogy nem fog neki tudni ellenállni a Piroska.

Hát csakugyan. No, végre az enyém vagy, Tündérszép Ilona, most már megfogtalak. Vágott rám a szeme s úgy össze-vissza gyújtogatott a prédikáció alatt, hogy az öregapám látván a kimelegedett arcomat, rányomta a nagy tenyerét a homlokomra:

- Nincs neked lázad, te kölyök?

II. FEJEZET
ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK

Erősebb volt a láznál és édesebb a méznél. Egész héten csak az ő tekintete volt eszemben, az a bűbájos nézés, két tűzgolyónak perzselő csiklandozása. Nem bírtam másra gondolni, csak őrá. Hát persze, hiszen minden egyéb, ami még van a világon, egyszerű haszontalanság...

A levegő megtelt valami csodálatos zsongással. Titkos szózatok keletkeztek az erdőkből, mikor hazafelé hajtattunk az uszánci völgyön.

Mintha ez nem a tegnapi világ volna már. A tegnapi még aludott, dermedten, hidegen, némán, s most minden mozdul, forr; futnak a rozsok pajkosan, nevetnek ki belőle a pipacsok kedvesen, locsog a patak vígan. (Százszor mentem én már erre, de sohasem hallottam ezt a patakot.)

Ah, milyen hosszú volt ez a hét... lassan jött a következő vasárnap. Pedig a jövő vasárnaptól sokat vártam, csinálván magamban vakmerő terveket, hogy talán meg is szólítom a Piroskát. Megszólítom. Megteszem. Lesz, ami lesz. A macska fél, nem én. Csakhogy mit mondok neki?

Szép napok voltak ezek! Hja, hja, milyen fürge volt még akkor a fantáziám, csak inteni kellett neki: Hozd ide a Piroskát - és ott állott. Szakasztott úgy, ahogy volt, minden mozdulatával, amint elbiggyesztette ajkait negédesen, amint égre emelte a szemeit szeráfszerűen, amint kinyitja a száját éneklésre, mire különböző vonalak és mélyedések támadnak a nyakán, amelyről fekete zsinóron egy kis arany szív fityeg le a mellére. Látom a kék-pettyes perkál-szoknyáját, három fodorral alul, az everlasting-topánkából is kikandikál egy csücsök. Mindez valami sajátos, valami csodálatos. Hiszen a többi leányokon is van szoknya, meg cipő, de tudja isten, nem olyan. Piroskát a gráciák öltöztetik...

S aztán egyszerre csak szerettem magam lenni. Mindenki terhemre volt. Elhúzódtam egész órákra a méhesbe és elkezdtem megfaragni az első verset... Oh, istenem, az első vers! Van-e még valami meleg a szívetek környékén, hogy megértsétek, mi az első vers?

Hát a szerelem érkezését jelenti ez. Jön a legnagyobb potentát a világon.

Nem jelzik érkezését harsonák, mint a királyét, vagy nem jön dübörögve, mint a hétfejű sárkány, hogy előre hazahajítja a buzogányát... hanem csöndesen, szinte lopva, megszállja a szívet valami szent bolondság, érzések bősége bugyog, árad és forr bent, - amiket versben izzad ki a lélek, mint ahogy az erdei föld különféle gombákat hoz az eső után, jelezvén velök, hogy meg van termékenyítve.

Hanem a következő vasárnap még messze volt s egy igen szomorú katasztrófa jött közbe. Pénteken kiment apám a kis bricskán az aratókat megnézni s valahol útközben egy zökkenőnél eltört a bricska rúdja.

- Vigye el az ördög - sopánkodott az öregapám -, most már nem mehetünk el vasárnap Krizsnócra.

S mindezt olyan egyszerűen mondta, mintha csak egy tányér tört volna el. Nincs ebben az én öregapámban emberi szív.

Meg voltam semmisülve. Nem emlékszem, hogy történt volna valaha ilyen megrendítő eset. Eltört a tengely, tehát nem mehetünk a templomba.

Igyekeztem az öreget kapacitálni, hátha holnap még megcsinálja a kovács.

- Dehogy csinálja a lusta kutya, egy hétig is elpiszmog vele.

- De hát végre is, kedves nagyapa, maga olyan vallásos ember hírében áll, hogy kár elmaradnia, miért ne fogathatnánk egy közönséges szekérbe, mint a parasztok?

- Nem vagyok bolond, hogy kirázassam a lelkemet.

- Legfeljebb jobb étvágya lesz utána. És az Istennek is jobban fog tetszeni, hogy egy kicsit szenved érte...

Az öreg felpattant nagy mérgesen.

- Nem ettem nadragulyát. Ha ő szent felségének tetszik az, hogy a templomba járjak, hát akkor ne törje össze a bricskámat, punktum.

Szóval úgy fordult, hogy a jövő vasárnap itthon maradunk, és volt egy új fájdalmas verstémám: »Az eltörött kocsihoz«.

Hanem a gondviselés leleményes (s az Ámor gyereknek nem kis befolyása lehet a felnőttebb istentársai közt), szombaton délre az öregbéres, Bozsicska Mihály kieresztette a négy ökrünket a tagban a lóherésre.

Éppen az ebédnél ültünk, mikor hírül hozták a tag tájékáról jött parasztok, hogy a négy ökrünk fel van fújódva.

Nosza, lett erre ijedelem. Mert a fölfújódás lehet súlyos kimenetelű eset is. A gasztronomikus élvezeteket senki sem fizeti oly drágán, mint az ökör, talán azért is híják ökörnek. Hiszen az ember is megfizeti, de csak valamikor. Azért, hogy ma élvez, talán húsz év múlva fájdul meg a keresztcsontja, de a szegény ökör mindjárt fizet.

Rögtön fölugráltunk és szaladtunk a tag felé. Az öregapám káromkodott, mint az eső, de amellett lassan lépdegélt, apám egy kőolajkorsóval elöl szaladt, én utána.

- Bele kell ütni a lyukas tőrt... csak a tőrt - kiabálta a nagyapa -, a kőolaj új, ami új, az ostobaság...

De még alig jutottunk a Pap Márton rétjéhez, már láttuk jönni Bozsicska Mihályt a dűlőúton, amint búsan, lehorgasztott fejjel hajtott maga előtt egyetlen ökröt, éppen a barna fejű Bimbót. De hogy nézett ki a szegény Bimbó! Szuszogott, mint egy duda, a szája tele volt nyállal, s a két oldala, bár már meglohadva kissé, még mindig úgy járt, emelkedett, mint a fújtató a kovácsműhelyekben.

- Hát a többi három? - kiáltott rá az apám aggodalmasan, amint közelebb értünk.

Bozsicska nem bírt szóhoz jutni, csak leeresztette kezeit, mint a szomorúfűzfa a gallyakat.

- Beszélsz-e vagy nem? - förmedt rá most már haragosabban.

Erre aztán kitörtek a könnyek a Bozsicska szemeiből és végigfolytak a nagy bajuszán.

- Meghaltak a többiek, tekintetes uram... Csak mi ketten maradtunk a Bimbóval.

Szegény atyám nagyon le volt verve, vakarta a fejét és szidta a megboldogult ökröket.

- Átkozott falánk dögök. Ilyet tenni, de ilyet tenni. Mikor éppen pénzszűkében vagyok. Hát mit gondoltak rólam? Hogy nekem bankóprésem van?

De minthogy optimista volt, mindenben a jó részleteket kereste (s aki keres, meg is találja).

- Lám a Bimbó. Ez a becsületes, hű Bimbó, ez megmaradt. Megemberelte magát. Mit gondolsz, Bozsicska, ugye megmarad a Bimbó?

Bozsicska sírt, mint egy gyerek, nem gondolt ő semmit, hanem csak azt hajtotta folyvást:

- Üssön agyon, tekintetes uram, üssön agyon.

- Majd szamár vagyok, hogy becsukjanak érted. Ami történt, történt. Hanem a Bimbó ugye megmarad, Bozsicska?

Bozsicska a könnyein keresztül vetett egy futólagos pillantást a Bimbóra.

- Igenis, megmarad a Bimbó!

Ezen aztán úgy megörült az én apácskám, hogy elkezdte veregetni, vakargatni a Bimbó lapockáját, egy kis kőolajat töltött a szájába, mire egész megnyugodva indultunk tovább a tagra, az étvágy mártírjaihoz, ahol nagy csődület volt már; a szomszédos földekről mind odasereglettek a mezei munkások, sőt Babaj, a vályogvető cigány is ott settenkedett már a purdékkal, dörzsölgetve a piszkos tenyereit, folytonosan szidva a rajkókat:

- Ne vigyorogj, te bibas, mert még azst hisi azs uraság, hogy mi sedtük rá erre azs Istent. Pedig nigy hete, hogy nem imádkozstam.

Apámon most már semmi bánkódás nem látszott, egykedvűen rendelkezett a történendők iránt; a bőröket el kell vinni a vargához - pompás csizmák lesznek belőlük; a húsból ki kell méretni a javát fele áron (hadd szaladjon el valaki a Patyinákhoz, a mészároshoz), a rosszabb része pedig legyen a Babajé. A rajkók táncoltak örömükben, ami őt is jókedvre hangolta s némi humorral mondta, a nagy, feltöretlen ugarra tekintve:

- Sokat kellett volna még dolgozniok!... A végén is jól jártak. A magok szempontjából jobb nekik így.

És ez volt az utolsó szó, ez volt az elparentálása a Villámnak, a Virágnak és a Rendesnek.

Ezzel aztán hazaindultunk, s mikor az öregapám szürke bekecse kibukkant a »Király kalapja« nevű domb mögül (az öreg még csak most ért idáig a tipegésével), apám majdnem vígan kiáltá feléje:

- A Bimbó megmaradt, apóka...

Mintha egyéb törekvése se lett volna a családunknak, mint hogy a Bimbó megmaradjon.

Hazamenet megbeszélték a pénzbeli kérdést.

Ökröt okvetlenül venni kell. Társakat kell szerezni a Bimbónak. Szép ökröket kell venni, amelyek hozzáillenek a Bimbóhoz. Igen, de a pénz? Hol vegyük a pénzt? Onnan vegyük, ahol van. De hol van?

- Hát van a krizsnóci Gáll Józsefnek - mondá nagyapám.

- Az igaz, annak van. Hát kérni kellene tőle, ha nem venne nagy kamatot. Holnap úgyis vasárnap, átszaladhatnál hozzá, apóka. Kikölcsönözzük a paptól a kis kocsiját.

A nagyapó bólintott a fejével, hogy jól van, az én szívem pedig ugrált örömében, hogy meglátom holnap Piroskát.

III. FEJEZET
A TISZTELETESNÉ DINNYÉI

Úgy is lett; másnap, mint rendesen minden vasárnap, ott ültünk a templomban, szokott helyeinken. Sohasem szólt még olyan szépen az orgona, mint most, a kántor belelehelte egész lelkét s a Prakovszky éneke is úgy búgott, úgy emelkedett fölfelé diadalmasan, hogy szinte verni látszott a hatalmas fehér boltozatot, melyre egyetlen szem volt kifestve. Egy szem. Maga az Isten. Emberi fantázia összekeresett mindent, ami a földön van és nem bírt találni megfelelő fogalmat, nem bírta összerakni sziklákból, felhőkből, lángokból a legfőbb Úr alakját, a láthatatlanét. Mire aztán kivett az emberből egy részt, egyetlen szemet és azt mondta: »Ilyen az Isten!«

Egy szem, amely lát mindent, hall mindent és tud mindent. Egy szem, amely ha jó ember nézi, rámosolyog szelíden, biztatólag; ha gonosz ember nézi, rámered szigorúan, fenyegetőn.

Titáni gondolat volt, mely egy nagy ihlet percében születhetett. Az Isten is az emberből merített, társat akarván melléje teremteni, kivette az egyik oldalbordáját és abból formálta meg a másik ember alakját. Nos, hát az ember is ehhez a forráshoz nyúlt, vette a saját szemét és abból formálta meg az Isten képét...

De hát, bármily pogánynak tartott volna is a nagyapa, ha megtudja, - másféle szemek érdekeltek most engem, nem a boltozatra voltak ezek festve, hanem a Piroska sima, fehér homloka alatt ragyogtak, majd álmatagon, fáradtan, mint a lehunyó csillagok, majd élénken, pajkosan, mint lobogó pásztortüzek. S kéjesen megreszketve az örömtől, vettem észre, hogy tekintetük rajtam mászkál s behat a csontig, a velőig.

Szívem vadul dobogott s szerettem volna belekiáltani a zsoltárokba, az »Erős várunk nekünk az Isten«-be:

- Biztos, egészen biztos most már, hogy szeret. Elpirultam a halántékomig s lesütve a fejemet, a világért sem mertem volna odapillantani, mert éreztem, hogy tekinteteink találkoznának, s isten a megmondhatója, mi lenne abból (talán meg is gyúlna a templom). Szemem elé emeltem a zsoltáros könyvet, mint egy rövidlátó, aki az éneklésbe van elmerülve, s lopva, a könyv mellől néztem a szép cseresznyevirágszín arcát, azt az igéző átmenetet a homloktól a pofácskákhoz. Hát még az a gyönyörűséges áll, amiben az arc végződött, egy kis vágánnyal a közepén, mintha valami liliputi tündérpataknak lenne az elhagyott medre. Nem bánta, hogy eltakar a nagy bolondos énekes könyv, azért csak egyre nevetgélt felém. No lám, milyen huncut a kicsike. Tudja, észrevette, hogy a könyv csak taktika és én jól látom azért minden mozdulatát.

Előfogott a közlékenység viszketege, a boldogtalan szerelem hallgatag, magába zárkózott, de a viszonzott szerelem ki akar törni, dicsekedő. Nem bírtam kiállni a hallgatást, mint ahogy nem lehet tűrni a szomjúságot, mindenáron beszélnem kellett felőle.

- Nagyapa, maga ugye mindenkit ösmer?

- Mindenkit, fiacskám.

- Az a fekete selyemruhás asszony nem Gállné?

- Nem, az a Krúdyné, a Gállné az a szürkeruhás, a másik padban, az aranypaszomántos főkötővel.

- Hát az, aki mellette ül? (Oly fojtott, remegő volt a hangom, mintha bűnt készülnék elkövetni.)

- Az a leánykája, a Piroska.

- Csinos leány - mondám tettetett egykedvűséggel.

- Helyes kis fruska - szólt az öreg -, de a ládája se kutya.

- Gazdagok?

- Az apja sokat összeharácsolt a parasztoktól. Régen föl kellett volna akasztani. Legalább megkíméltek volna attól, hogy most hozzá menjek.

Oh, az borzasztó lenne, gondoltam. Most akasztott ember lánya lenne a Piroska.

- Hozzájuk megy a nagyapa? - kérdém félénken.

- Igen, de ne fecsegj már annyit.

- Engem is magával visz?

- Ahogy akarod.

- Elmegyek, nagyapa.

- Ejnye, mordizom adta kölyke, téged az a leány húz már oda.

Mintha hájjal kenegetnének, olyan jól esett, hogy legalább gyanúsítanak vele. Tehát a dolog mégse őrültség, mégis lehetséges.

- Dehogy, nagyapa - mentegetőztem. - Hogy gondolhat olyat?

- No, no. Jól van, no... Csak maradj még a Cornelius Neposnál, az Ovidius Nasora ráérsz még. Az igaz, hogy én már a »mensánál« kezdtem, de viszont az is igaz...

- Mi, nagyapa?

- Hogy az én koromban szebbek voltak a fehérnépek.

- Ugyan, nagyapa! A Gáll Piroskánál is?

- Ahá, gazember, elárultad magadat. De most már idenéz a pap, pszt, egy szót se.

A prédikáció első részében tartott a tiszteletes úr, azon a különös tót nyelven beszélve, mely a lutheránus szászékek specialitása; valami ormótlan keverék az összes szláv nyelvekből, »Isten nyelvének« hívják egymás közt a papok. És csakugyan az lehet, mert az Isten alkalmasint érti, de a tót gyülekezet nem. A papokért se mernék jót állni.

A prédikáció alatt is persze egyre a Piroskára ügyeltem szememre tapasztott ujjaimon keresztül; szórakozottan látszott babrálni az imakönyvében, amelynek lapjai közül egyszer csak kivett egy fehér papírkockát (messziről láttam, hogy valami rá van írva), nézegette, és amint nézte, olyan bánatos lett az arca, mint egy madonnáé. Aztán ráfújt, mintha röpködtetni akarná, majd az ujjai közt sustorgatta, mígnem végre elkezdte összehajtogatni négyrét, ahogy a leveleket szokás, ezalatt szemérmetesen lesütötte a fejecskéjét, mint egy bűnbánó Magdolna, és betette a kis cédulát a zsebébe.

Mikor vége lett a prédikációnak, megint megszólalt az orgona, a szép, karcsú kisasszonyok bekapcsolták az imakönyveiket, fölhúzták kesztyűiket, mamáik lesimítgatták a gyűrött szoknyáikat, mire megindulának kifelé bizonyos rátartisággal és mégis szerényen, mint a szarvas-üszők. Kicsi topánkáik kip-kop, kip-kop belekopogtak édesen a templomi köveken a kántor énekébe - mert már ilyenkor eloszlóban csak a kántor erőlteti a torkát és néhány rosszmellű vénasszony, aki a fiatal kor bűneit akarja behozni.

Piroska is ott lépdelt anyja után, a padsorok között, egyszerre felém fordította a fejét, s szemei egyetlen villanatából valami zöldes láng csapott ki, olyan, minő a bolygó tűz, mely inteni látszik a vándornak: jer utánam!

Valóságosan bolond lettem ettől, s nem várván be, míg öregapám bekapcsolja a könyvet, zsebre vágja az ókuláréját, egyet szippant a burnót-szelencéjéből, aztán kimozdul a padból, helyet engedve az utána következőknek, hirtelen áthajítottam magam a padon s követtem Piroskáékat.

- Ne te ne! Mi lelt téged? - morogta utánam az öregem. - Megkergült ez a fiú!

De bántam is én. Egy titkos érzés, egy megmagyarázhatlan ösztön súgta, hogy a Piroska utolsó pillantása azt jelenté: »Kövessen ön, fiatalember, szívemnek örök szerelme.« (Hiszen ilyenformán megy ez a regényekben is.)

Csak mentem, mentem utána, mint a vak légy, és beszíttam az illatot, ami a hajából kiáradott. Egyetlen egyszer fordult csak vissza, de valahova hátrább nézett a fejem fölött el; engem észre se látszott venni. Oh, de ravasz, de ravasz.

Ilyenkor nagy a tolongás, mindenki kifelé igyekszik, úgyhogy valóságos torlódás áll be az ajtónál. A parasztok a prédikációt bírálgatják fönnhangon.

- Mintha már hallottam volna valamikor a mai szentbeszédet.

- Nehezen tanul már az öreg tiszteletes úr újat.

- De nehezen is felejti a régit.

A tolongás miatt egyszer-kétszer meg kell állaniok a kimenőknek: azalatt odaérnek a hátramaradtak is. A siket Prakovszky bosszúsan döfködi jobbra-balra a parasztságot.

- Mi bújt kendtekbe, hogy minduntalan megállnak? Miféle móres az? Hát nem látják, ki jön itt? Király őfelségének tisztje. Helyet, helyet a hadnagy fiamnak!

A nagy megrekedésben, tolongásban beleakadt dohányszín kabátjának ezüst gombja valami asszonyi kendőrojtba, s nem a rojt szakadt ki, amint ráncigálni kezdte, hanem a gomb, nagyot csendülve a köveken.

- Leesett a gombja, Prakovszky úr - huhogja a fülébe Pornya József, a rigyi kasznár.

Mindegy, most úgyse lehet érte lehajolni, hát legalább rangosan odaveti:

- Ej no, több is veszett az orosházi kovácsnál.

(Azt akarta mondani: Mohácsnál, de az ismeretes nóta miatt ez a tudománya is elcserélődött.)

Ott künn aztán szétoszlik a tömeg a világ négy tája felé. Gállék csinos, vadszőlővel befuttatott tornácos háza túl van a Neszte-patakon, mely kettészeli Krizsnócot, mint ahogy az öreg Duna elvágja Pestet Budától. De minthogy az a palló, mely a felső végén van, nagy kerülés, s bár kicsiny a Neszte, de mégse mehetnek át rajta az úri asszonyok anélkül, hogy a topánjaikat be ne sározzák és a szoknyáikat föl ne emeljék, hacsak egy kicsit is, és minekutána a bűnös gondolatokra sarkantyúzó bokáknak a látása lelki veszedelmére lehetne a gonosz krizsnóci férfinépnek, mely csak az imént tisztult meg a földi salaktól az istenházában, ennélfogva meg vagyon engedve vasárnapokon, hogy a Nesztén túl lakó úri familiák, ott semmihez nem nyúlva, a tiszteletes úr kertjén mehessenek keresztül, mely átterjedvén a patakon túlra is, csinos festett hidacskával van átnyergelve.

Ezúttal is arra mentek a patakon túli mágnások, köztük a Gállék is. Én mindenütt utánok kullogtam, messziről lesve a kellő percet, midőn megszólíthatom szegény epedő galambomat s csatlakozhatom hozzája. Mert meg voltam győződve, hogy terve van velem, hogy történik majd valami. Talán másfelé megy a mamája, s egyedül maradván, inteni fog. Olyasvalamit is reméltem, hogy tip-top, egyszer csak mellém sompolyog valami lefátyolozott vénasszony, sovány arcú, hosszú orrú, s így suttog ajkára illesztett csontos ujjai mögül: »Ön a föld legszerencsésebb halandója, uram, azt üzeni Donna Piroska...«

(Ej, bolond, vagyok! Hiszen nem Sevillában élünk, hanem Krizsnócon.)

Az asszonyok roppant trics-tracs közt haladtak a ribizke- és pöszméte-bokrok között. Mindenik beszélt, hébe-hóba közbekacagott (nagyon gúnyosan kritizálhattak valakit), valóságos zűrzavarrá folyt össze a diskurzusuk, úgy hangzott messziről, mint a zsidó-iskola: »veres lajbi, kék lajbi, sárga lajbi.« Egy-egy nevezetesebb virágágynál vagy gyümölcsfánál megálltak, mert a tiszteletes úr nagy pomológus volt s messze vidéken dicsért körtéi voltak. Némelyikük a napernyőjével próbált leütni egy-egyet. Jaj, ha meglátná a tiszteletes úr, bizony nagyobb lármát csinálna a körtéjeért, mint a paradicsomban volt az almáért.

Aztán elkanyarodnak az útból oldalt a barázdán a tiszteletesné asszony dinnyéit megnézni - azokat a fölséges ananászokat. Ez már elengedhetlen. A tiszteletes asszony meg is fogja kérdezni, amelyikkel találkozik:

- Látta, lelkem ténsasszony, a dinnyéimet? Ugye, nagyon megnőttek? Különösen a Gyuri fejlődik hatalmasan. De a Júlia is jóízű lesz. Hát a Margitka? Egyébiránt legtöbbet várok a ráncosbőrű Zsuzsikától, máris sárgul és micsoda szaga van.

A tiszteletesné asszonynak nem voltak gyermekei, a dinnyéit kereszteli el leány- és fiúnevekre, s odaszurkálja neveiket kötőtűvel a hátukra: ismeri egyenkint s úgy gondozza, úgy beszél róluk, mint a gyermekeiről - míg aztán a végén megeszi őket, mint Saturnus a gyerekeit s szájával csettentve mondja:

- A Katának nagyon zamatos volt a húsa.

Míg az asszonyságok a dinnyéket nézték, addig a Piroska elódalgott tőlük az indaborított terület túlsó szélére, s lehajolt, mintha valami apró virágot nézne meg közelről vagy a dinnyeinda arany sárga virágharangjából valami bogarat akarna kivenni. (Jaj, a kis mamlasz, még meg találja a darázs csípni.) Hajolt, hajolt lejjebb, de háttal a mamának meg a néniknek s akkor aztán nagy óvatosan kivette zsebéből a kis fehér papírkockát, amit a templomban láttam és betette a harangba. Körülnézett, hogy nem ügyelt-e rá senki és az a félívben összehajlott szép termet újra egyenes, délceg lett, mint a liliomszál.

Mindent láttam, mindent tudtam. Levelet írt... levelet írt...! Hát ugye, jól sejtettem? Csak meg ne bolondulnék örömömben. Kezemet a szívemre tapasztottam, hogy az utánam jövők ne hallják a rettentő dobogását. A nap sohase sütött ilyen verőfénnyel, mintha megolvadt volna az egész s most folyadékban csurogna le a fákra és füvekre, a felhők lágyan, szelíden vonultak el a hegyek fölött, mint óriás fátyolszövetek, s beléjük öltözött asszonyalakok foszlottak ki a fantázia előtt. A madarak csodálatos módon énekeltek a tiszteletes úr fáin - még talán a körték is énekeltek. Az a dinnyevirág, az a recés aranyharang pedig csengett, bongott, kacagott, mintha az egész természetből az ő nevetése hallatszanék ki legjobban.

Pedig iszen nem volt benne semmi földfeletti, bibányos asszonyok el nem varázsolták, csak az a levél volt benne. Türelmetlenül vártam, hogy elmenjenek. Borzasztó, hogy annyit ácsorognak. Hát nincs ezeknek otthon semmi dolguk? Végre elindultak vissza a barázdán a középső ösvényre s azon a híd felé.

Most már lecsaptam a zsákmányra, egy iramodással ott termettem a dinnye virágjánál.

Piroska visszapillantott a kert végéről, és amint megvillant szép arca a fák közül, a rémület látszott rajta. De talán képzelődöm.

Sietve vettem ki a fehér papírt; a finom betűk, mint póklábak, keresztülverődtek rajta.

No most! Reszketve kezdtem kibontani, mikor egyszerre egy kemény kéz nehezedett a vállamra.

- Adja ide rögtön azt a papírt! - rázott föl ugyanakkor egy parancsoló hang.

Mintha egy sújtó végzet műve lenne, az első percben össze akartam esni és megadni magamat. Hanem ösztönszerűleg előbb mégis megfordultam, hogyan néz hát ki az a végzet.

Hát biz az most hadnagynak volt öltözve. Prakovszky Sándor állt előttem.

- Hogy mert olyasmit elvenni - förmedt rám -, ami nem önt illeti?

- Mit mond? - feleltem végtelen zavarral. - Ki mást illetne?

A hadnagy fölkacagott s fitymáló, könnyed hangon mondá:

- Menjen a pokolba madárfészkeket kiszedni, de nem a mások leveleit.

Ez dühbe hozott, olyan vörös lettem, mint a skarlát posztó.

- Ez az én levelem.

- Ideadja most mindjárt?

Még mindig nem eresztette el a tarkómat, hanem csak jobban összeszorította.

- Nem adom - hörögtem. - Inkább meghalok, de nem adom.

- Ejnye, mihaszna suhanca! - pattant föl a hadnagy, s eleresztvén nyakamat, a jobbik kezem után kapott, melyben a levélkét csukorítottam össze oly erővel, ahogy csak bírtam, hogy ki ne nyithassa, s ezalatt a balkezemmel kihúztam a bicskámat és a fogaimmal próbáltam kinyitni.

- Meghalsz, hadnagy - hörögtem.

Észrevette, kicsavarta a kezemből és behajította a petrezselymek közé. Sohasem bírtam megtalálni többé a szép csontnyelű penecilusomat.

Aztán kinyitotta a jobbik markomat is, olyan keze volt annak, mint a vas: rúgtam, kapáltam, karmoltam, haraptam, de nem használt semmit, kivette a levélkét, megráncigálta a fülemet becsületesen (még most, vén koromban is elfut az epe, ha erre a jelenetre gondolok), aztán hátba ütött és egyet lökött rajtam, amitől úgy odagurultam a dinnyék közé, mint egy labda.

Ah, hogy meg nem nyílt akkor alattam a porhanyós föld, a dinnyék ágya, hogy végképp elnyelt volna. Mi keresnivalóm lehetne még nekem a világon ilyenek után? Semmi.

De hát a bosszú? Igen, a bosszú! Új vért éreztem pezsegni ereimben, s fölugorván, mint egykor Toldi Miklós, kitéptem gyökerestől egy mintegy háromujjnyi nagyságú körtefacsemetét, hogy utána fussak és megüssem vele.

Futottam, mint a bolond, vissza a kerten a templom felé, amerre a hadnagy elment a levelemmel. Oh, borzasztó, borzasztó. Ilyesmi talán sohase történt, hogy valakinek elvegyék a levelét. És hogy bánt velem. Fitymálón, lenézéssel, mint egy grammatistával. Megcsikorgattam a fogaimat, és csak rohantam, rohantam.

Amint azonban fölszakítanám a kertajtót, egyszerre előttem állt a nagyapa, majdnem föltaszítottam a szegény öreget.

- Hohó! hohó? hova szaladsz, amice? Mi az ördög lelt téged? Hát megvesztél? A ruhád be van sározva. Hol hemperegtél, nebuló?

- Nem vagyok én nebuló - mondám zihálva és remegve az indulattól -, kikérem ezt a szót...

- Micsoda? Nem vagy nebuló? Kikéred? Tőlem? (Összecsapta a kezeit.) Szent isten, megőrült és vicispánnak képzeli magát. Kit kerget a tekintetes alispán úr?

Ez a gúnyos hang félig észre térített; kezdtem sejteni, hogy milyen nevetséges figura lehetek a nagyapa szemében.

- Senkit, nagyapa.

Roppant ijedtség fogott el csak a puszta gondolatra is, hogy a levél története kisülhet.

- Föl vagy indulva, mintha birkóztál volna.

- Nagy melegem van.

- De hát ez a fustély vagy fácska, amit a kezedben tartasz?

- Ez? - hebegtem zavartan. - Kigyomláltam itt a tiszteletesék kertjében.

- Úgy? Hát azért szaladtál ki előre a templomból, hogy a tiszteletesné asszony kertjét kigyomláljad?

- Szenvedélyem, nagyapa.

- Jó, hogy tudom, majd otthon ezentúl te fogod a kertet gyomlálni. Hanem hallod-e, fickó, ez nem laboda, se szerbtövis, hanem hasznos facsemete...

- Nem illett be a gruppba.

Az öreg a fejét csóválta:

- Jó, jó ez a nagy szépészeti érzék, de ha meglátja a tiszteletes úr, tudom, lesz nemulass. Dobd ki hamar a kerítésen, ha az életed kedves, és gyere. Távozzunk innen, amilyen sebesen csak lehet.

Tompa zsibbadtság vett rajtam erőt a nagy fölindulás után. Mentem szótlanul, lehorgasztott fejjel, gépiesen az öreg után, mint egy engedelmes kutya.

Átmentünk a kis hídon, melyre vízililiomok kúsztak föl a Nesztéből. Alig volt benne víz. Csak éppen annyi, hogy a falubeli fecskék ihassanak s vigyenek belőle ragasztékot a fészkeikhez. Ott cikáztak fölötte, mint fekete nyilak és csicseregtek vígan a Szűz Mária madarai.

Az öreg úr próbált útközben kivallatni:

- Bántott valaki?

- Nem.

- Bánt valami?

- Nem.

- No-no, gyerek... (s mind aggodalmasabb, sötétebb lett ráncos, kövér arca.) Te valami tilosba tévedtél. Veled okvetlenül valami történt. Ki vagy a képedből kelve. Mordizom adta, vallod ki rögtön, hogy mi történt. Egy, kettő, három...

- Elvesztettem, nagyapa, a penecilusomat.

Szegény öreg apókám elmosolyodott az ősz bajusza alatt édesdeden, örült, hogy végre rájött a bajra, mintha kő esett volna le a szívéről.

- Oh, no - mondá apró lépteit fürgébbekre szedve -, még egyszer majd azt hallom, amice, hogy a fejedet vesztetted el. Ezt a nagy buksi fejedet.

Megfordult és egy barackot nyomott a fejemre, nagy haragosan, összevont szemölddel.

- Majd a kutya vesz neked ezentúl penecilust.

S ezalatt szépen a zsebembe csúsztatta a maga gyöngyházas bicskáját, kis fűrésszel, kis ráspollyal és három acélpengével.

IV. FEJEZET
GÁLL ÉS CSALÁDJA

Gáll József uram egy vén önző volt, csupa epe, csupa malícia, akinek főtörekvése mennél jobban megkeseríteni azoknak az életét, akik hozzá tartoznak. Azokat pedig, akik hozzá nem tartoznak, igyekezett minél szeretetreméltóbban behálózni, aztán megnyúzni. Öreg volt már, egykorú a nagyapámmal, valaha együtt farsangoltak a híres pásztói bálokon. A gépezet nagyon megromlott - köszvénye is volt, rosszul is látott és csak két mankón tudott járni-kelni. Néha fölemelte az egyiket és megvert vele valakit, akire éppen megharagudott.

Ott járt-kelt napestig, sokszor éjjel is (mert már aludni sem tudott), a portáján, zöld ernyőt viselve a szemei fölött, s nem volt neki semmi más gondolata, csak ő maga, örökké ő maga.

Hiába próbálta szórakoztatni a felesége, aki hozzá aránylag fiatal volt.

- Eső lesz, Józsikám.

Rá se nézett, végtelen unalommal, gorombán felelte:

- Nem tudom.

Kisvártatva megint megszólalt az asszony:

- Már esik is, Józsikám.

- Nem bánom.

Némelykor Piroska hozzásimult, ahogy leány szokta cirógatni az apját, végighúzogatta kis, puha kezét tar koponyáján.

- Nincs már nekem hajam - ordított föl, öklét fenyegetően rázva az ég felé.

Egy tekintetre sem méltatta övéit, csak járt-kelt, morogva, dúlva, haragot szikrázó szemekkel, néha-néha megütötte mankójával vagy a falat, vagy a padlót, avagy a bútorokat, aszerint, amerre járt, s nagy fájdalmasan, szemrehányón hörögte:

- Már én hetvenéves vagyok.

Mintha azt mondaná a nejének és a leányának »Nosza, vegyétek hát le rólam az éveimet, ha úgy szerettek.«

Egy-egy görcsös, fuldokló köhögés meg-megrázta sovány testét, csontos képe vörös lett, mint a karmazsin, és néhány fehér szőrszál búsan lengedezett az állán.

- Ugat a halál kutyája!

S megint köhögött egy verset.

Ha vendég volt a háznál s megdicsért valami ételt, az öreg dühe nem ösmert határt.

- Nekem már nincsen fogam.

S rettentő pillantásokat vetett nejére és leányára, mintha azok szedték volna el a fogait. Irigyelte, hogy foguk van. Nem volt az megelégedve a világon semmivel. Ha rossznak ígérkezett a termés, vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. »Éhen halunk... Oh, éhen halunk«, süvítette a felesége fülébe. Egy pár perc múlva, ha újra látta, rákiáltott:

- Éhen halunk!

Ha azonban azt jelentették a béresei, hogy bő termés van, akkor is kitört belőle a fájdalmas fölszisszenés:

- Mit ér, ha másnak is termett?

Mikor odaértünk, Gállné fogadott bennünket a pitvarban, már ekkor le volt vetve az ünneplője.

- Jó napot, jó napot. Hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?

- Hát csak eljöttem. Itthon van a »fiú«?

Ezt az elnevezést se sokszor hallhatta Gállné az uráról, egy kicsit idegenszerűen is hangzott fülében, csak később mosolyodott el rajta.

- Itthon van, tessék besétálni. Ah, ez az unoka, ugye? Boszorkányos Varga János, de nagy fiú már! Hogy hívják?

- No, mért nem felelsz? - mondá a nagyapa, felém fordulva.

- Pali vagyok.

- Szép név. A gróf Zichyék kis fiát is így keresztelték, hasonlóképpen így hívják a méltóságos főispán úr unokáját is, és az jó is, okos is, mert Péter-Pál napja júniusra esik, és akkor már van minden, tök, főzelék, hizlalt liba, kácsa, malac, még főtt kukorica is, de a József-naptól az Isten mentsen, nincs akkor semmi, de semmi, és sokszor hiszem, bátyámuram lelkem, hogy belebolondulok.

Lassan-lassan Gállné is az öreg urához idomult s még a keresztneveket is a saját kényelme szempontjából ítélte meg.

- Egyedül van a fiú?

- Nem. Egy morva fiatalember van nála, aki a lucsivnai földekre alkuszik. De azért csak tessék bemenni.

- A lucsivnai földekre? - képedt el a nagyapám - hát van olyan szamár a világon, aki azokat megveszi?

Gállné ezenközben félrelebbentette a fehér lepedőt, mely az ajtót eltakarva függöny gyanánt lógott le, hogy ha az ajtó nyílik, a legyek be ne mehessenek az így támadt nyíláson a szobákba, és kinyitván az ajtót, betuszkolt bennünket a szobába.

Ott ült a fiú az asztalnál, a két mankója keresztbe téve feküdt előtte, mialatt nagy számadásokat csinált krétával az asztalon; vele szemben egy úriasan öltözött idegen férfi ült, gyér szőke hajjal és bajusszal; csinos ember volt, nagyon is csinos, a mézeskalácsos szívekre ragasztott képeken fordulnak elő az effajta pofák.

- Szervusz, Józsi! - kiálta rá az öregem s mintha vidám napsugár lopóznék be hangjával a ridegszobába. - Rám ismersz-e még, ördöngös fickó?

Az öreg Gáll letette a krétát az asztalra és följebb tolta homlokán a zöld ernyőt.

- Én már nem látok - bömbölte fenyegetőn.

De azért mégis ráismert a nagyapámra s dühtől remegő ajakkal nyöszörögte:

- Ti még mind éltek és bot nélkül jártok.

- Hát megvagyunk lassacskán, hála istennek.

- Mit hoztál? - kérdé nyugtalanul.

- Valami kis dologban szeretnék veled beszélni, ha nem lenne terhedre.

- Nekem minden terhemre van - szólt kategorice. - De hát már mindegy, öljetek meg!

- Négyszemközt szeretném eligazítani a soromat.

- Az nem lehet - tört ki nagy méreggel. - Majd bolond vagyok, hogy ezt a morvát eleresszem a szemem elől. Ha csak egy percre elhagynám, rábeszélnék az ellenségeim, hogy ne vegye meg a lucsivnai földjeimet. Nem, nem, a morvát, ezt a becsületes morvát nem hagyhatom. A morva az enyém. Ha akarsz, beszélj előtte, úgyse tud magyarul egy szót se. Hát az a gyerek kicsoda?

- Az unokám.

- Nekem nincs! - kiáltott föl és rázta az ökleit és fölemelte az egyik mankót; a szegény Gállné megijedt, hogy belehajítja, s szépen elpárolgott a szobából.

De nem hajította a mankót senkibe, csupán megkoppantotta vele az asztalt háromszor (ez pótolta Gálléknál a csöngettyűt), - a három koppanásra egyszerre elhalt a szomszéd szobában a zongorahang, pedig ugyancsak kezdett már kibontakozni a »Szeretnék szántani« a makacs billentyűkből. De most vége lett, megnyílt a szobaajtó, s Piroska dugta ki a szép fejecskéjét.

- Mit parancsol, apácska? (Oh, be édesen csengett a hangja.)

Mindnyájan oda néztünk. A morva úr fölkelt és meghajtotta magát a kisasszony előtt.

- Mutasson be Gáll úr a leányának - mondá németül.

Az öreg egy fitymáló pillantást vetett a lucsivnai földek vevőjére, mint aki ilyen dibdábságért fárasztja, s aztán kelletlenül szótagolá:

- Anton Dubek, derék ember, Brünnből.

Piroska csinos pukedlit vágott ki - de eközben megpillantott engem, aki egy pohárszék mellett álltam, s halotti sápadtság borítá el ovál arcát.

- Vezesd el a fiút, Piroska, mutogasd meg neki a kertet.

Elpirultam, a fejem zúgni kezdett, azt hittem, nem tudok mozdulni, de a leány közelebb lépett hozzám, s halkan mondá, anélkül, hogy a szemembe mert volna nézni:

- Sohase volt még nálunk?

- Soha - feleltem remegő hangon.

- Meg akarja nézni a kertünket? - szólt aztán olyan fölényes pártfogói mosollyal, mint ahogy a nénik szoktak elbánni nagyon apró fiúkkal.

Csak a fejemmel bólintottam. Nem voltam képes egy szót kiejteni, annyira agyonnyomta kedélyemet az a hit, hogy kis fiúcska gyanánt kezel.

- Jöjjön - szólt csöndesen, álmatagon, a szemeit lesütve. - Nem valami szép kert, de van benne szép kuglizó, halastó... és milyen bolondos halastó. Majd meglátja.

Elindultam utána, végigmentünk a pitvaron, az ambituson, szótlanul, elgondolkozva. Csodálatos félénkség, elfogultság nehezült ránk. Piroska igyekezett természetes lenni s eltakarni a nyugtalanságát, de nekem úgy tetszett, mintha izgatottan, lopva keresne meg a tekintete, amikor szerét teheti.

- Szereti a virágokat? - kérdé végre.

- Nem.

- Még nem? - tette hozzá.

Úgy bántott, úgy fájt ez a »még nem«, mintha azt mondta volna: »te még gyerek vagy.«

V. FEJEZET
ÉVA ÉS AZ ALMA

A kert mellett a gyepen falusi gyerekek játszották a libát és a farkast. Üde gyermekhangon csengett a gazdasszonyka és a libái közt kifejlődött párbeszéd.

- Gyertek haza, libuskáim!

- Nem mehetünk!

- Miért?

- Farkas van a híd alatt!

- Mit csinál?

- Mosdik.

- Mihez törülközik?

- Aranyos keszkenőhöz.

A farkas (a Folkusházyék hétéves Gyuszija), nagy fogvicsorgatva állt oldalt a gazdasszonyka és libái közt, ugrásra készen: a csöppnyi libák összebújva reszkettek, eperevéstől maszatos pofácskáikon a valódi félelem látszott, míg a gazdasszony: a kis Krúdy Zsófi (vagy nyolcéves kisasszonyka), a kötényével is integetve, hívta, csalogatta őket haza.

Nem tudom, mi lelte Piroskát, talán a zavarából akart kizökkenni, egyszerre csak odafutott Gyuszihoz, a farkashoz, átnyalábolta és megbiztatta a libákat:

- Megfogtam a farkast, gyertek át hamar!

- Eresszen el, Piroska néni, mert megharapom - fenyegetőzék a gonoszszívű farkas, de bizony csak nem eresztette azt Piroska, míg a libák mind át nem szálltak kis gazdasszonyukhoz.

Én csak bámultam, ámultam. Hiszen nem én vagyok a gyerek, hanem ő. És még ez a gyerekesség is hogy illik neki!

Azután visszatért hozzám s újra elkomolyodott, kinyitotta a kertajtót s úgy jött mellettem, mintha az orra vére folyna. Nem volt valami sok látnivaló ezen a kerten; csak olyan volt, mint a falusi nemesek kertjei szoktak lenni. Kerekes kút a közepén, a kút mellett szomorúfűzfa, virágok a méhes előtt, leginkább olyanok, hogy a méheknek is jó legyen, de a háznép igényeit is kielégítse; teljes violák, rózsák a kisasszony hajába, kecskeszegfű, rozmaring a szolgálók mellcsokrába, georgina-rózsák a bojtár és a kocsis kalapja mellé vasárnapra, ha netalán a szeretőjük nem küldene. Volt itt nagy tarka-barkaságban minden, lugas, folyókával befuttatva, burgundia a tehenek számára, egy szögletben Szent Pál füve, amivel a teát pótolják a krizsnóci uraságok; egy helyütt beástak a földbe egy hat akós hordót s abban tartogatták a halakat, ez volt a halastó; messze a kert hátterében, a kukorica közt egy kicsiny területet »Scihiának« híttak egymásközt nagy titokban, ott volt elültetve a Gáll uram dohánypalántája. Szóval, nem volt ebben a kertben semmi nevezetes látnivaló, de ha tele lett volna is a világ növénycsodáival, én ugyan nem törődtem volna velök.

Így mentünk, mendegéltünk, zavartan, feszélyezve, míg végre Piroska megállt egy barackfánál, melynek a tetején néhány szem barack piroslott. Fölágaskodott utána, de el nem érte egyiket sem.

Mintha emiatt énrám haragudott volna meg, odaszólt bizonyos ellenséges indulattal:

- Miért néz rám olyan különösen?

- Én? - hebegtem s minden vér a fejembe gyűlt. - Nem, én nem néztem... Én egyáltalában nem szoktam nézni.

- Nem szokott nézni! - kacagott föl és lehajolva, mintegy szórakozottságból fölvett az útról egy száraz gallyat, amit nagy ívben lógázott aztán a hóna alatt.

Habozva tett előre egy-két lépést, mintha küszködnék magával, hogy előhozza-e a kínos kérdést, mely e percben hihetőleg foglalkoztatta és lehangolta. Úgy látszik, félénk modorom (lehetne biz azt gyámoltalanságnak is mondani) fölbátorította s hirtelen elhatározással megfordult, egészen közel lépett hozzám, úgy, hogy a leheletét éreztem. Kezét rátette a vállamra. Egész testem összerándult a kéjtől, úgy látszott, hogy a kabáton át is érzem meleg vérének folydogálását a tenyerében, szememet behunytam és azt hiszem, e másodperchez fogható édességben sem azelőtt, sem azóta nem volt részem.

- Ön jó fiúnak látszik - szólt lágyan, behízelgő hangon -, adja kérem vissza!...

- Mit? - hörögtem rekedten, fázékonyan.

- A levelemet - felelte ő -, láttam, hogy a pap kertjében kivette a dinnyevirágból. No, ugye visszaadja?

Rám mosolygott várakozásteljesen. Soha ilyen mosoly! Össze volt az rakva harmatból, napfényből, kérésből, parancsolásból.

Egy vén szilvafához kellett támaszkodnom, mert se lábamat, se kezemet nem tudtam most hova tenni.

- Oh, kisasszony, képzelje, mi történt... Elvették tőlem a levelet.

- Elvették!? - kiáltott föl, elejtve ijedtében kezéből a száraz gallyat. Ajkai megremegtek s az életszín elhagyta arcát. - Ki vette el?

- A fiatal Prakovszky, a hadnagy.

- A hadnagy? - tagolta nagy meglepetéssel s arca olyan bamba, csodálkozó lett, mint azoké a buta kis bakfiseké, de az igazi színe hirtelen visszatért. - És ön odaadta a hadnagynak?

- Mert erősebb volt, kicsavarta a kezemből, azt mondta, hogy a levél neki szól.

Piroska összeráncolta a homlokát és gúnyosan biggyesztette el ajkait.

- Furcsa eljárás a hadnagytól... nem szép eljárás.

- Hát nem neki szólt? - kérdém mohón.

- Persze nem - felelte közömbösen. - Hogy is gondolhat olyat? No, az volna szép...

Oroszláni bátorságot öntött szívembe e szavakkal; amire nem hittem volna magamat képesnek, vakmerően megfogtam a kezét:

- Szóljon, csak egy szót szóljon, oh, csak egy szót - hebegtem -, engem illetett a levél?

Nem felelt, de a kezét se húzta ki az enyémből, csak az arcát fordította el.

- Hiszen olvasta - szólt azután fáradtan, elhalón, mintha ki akarna térni a kérdés elől, pedig talán éppen ő akart puhatolózni.

- Nem volt hozzá időm.

- Úgy? Mindjárt elvette a levelet az a hadnagy? Oh, ezek a borzasztó katonák! De persze, ön nem engedte egykönnyen?

- Erősködtem, amíg lehetett.

- Szent isten, az egy egész birkózás lehetett! Talán mások is látták?

- Senki sem járt akkor a kertben.

- De a nagyapának csak megmondta? - kérdé nyugtalanul.

- Senkinek sem.

- Maga derék ember. Felejtse is el kérem az egészet, ha csakugyan érdeklődik irántam.

És a kacérkodás bűvölő fénye csillant ki szemeiből.

- Ha érdeklődöm-e? Mindennap verseket írok magához. Oh, kisasszony, az életemet adta vissza. Megöltem volna magamat, ha a levél a hadnagynak szól és nem nekem... Mondja hát kérem, hogy nekem szól.

Le akartam térdepelni a kavicsos útra, de Piroska észrevette, megfenyegetett az ujjaival.

- Ne legyen bolondos, mert megharagszom és elszaladok. Még valaki benéz a kerítésen és kinevet bennünket.

- Hát nekem szól a levél?...

- Ej persze, kinek is szólna másnak.

- Akkor hát visszamegyek és ha életembe kerül is, visszaveszem a hadnagytól.

Piroska megütődött:

- No, csak az kellene, hogy botrányt csináljon a dologból. Ami történt, megtörtént, úgy kell hagyni. Ha maga odamenne lármát csapni, az egész környék megtudná, s mi lenne akkor énbelőlem?

Szemeim megittasodtak bűbájos alakjának nézegetésében, agyam eltompult, gépiesen dadogtam:

- Igaz, igaz. De mégis csak tudnom kell, mi volt a levélben.

- Az, hogy látni akarom, hogy ejtse valami módját, velem beszélhetni - mindössze ennyi volt s ez már megtörtént... A véletlen jó barát volt.

- De hát ezután... ezután? - sürgetém lázasan, türelmetlenül.

- Várjunk és várjunk. Az idő mindent meghoz. Legyen okos és hallgatag, mert ha csak egy szót ejt el valahol mindezekről, a levélről, a hadnagyról, a mostani beszélgetésről, velem ebben az életben nem beszél többé...

- Harapófogóval se vesznek ki belőlem egy szót sem... Soha, soha, Piroska.

Piroska vidáman ágaskodott föl most újra a törpe barackfa tetejéig s lábujjhegyre állva sikerült a legfelsőbb gallyról leszakítania egy barackot... csak éppen egyet.

- Megvan! Itt van!

Olyan könnyű volt most már a teste is, a lelke is, mint egy lepkéé.

Beleharapott a fehér fogacskáival. Összecsucsorodott a szép kis szája. Jaj, de jó!

Éppen a felét harapta el. A másik felét nekem nyújtotta, azzal az önfeledt, csintalan bizalmaskodással, mely a csontokat is megmelegíti az emberben.

- No, itt van magának is. Ne sírjon!

Az egy pohár is már valami, amiből egymás után isznak a szerelmesek, de hát még egy barack, amelynek az egyik felét megette az egyik és a megmaradt felerészt kicsipkézte a fogaival.

Éva is így kínálhatta meg Ádámot az almával. Csakhogy Éva azért, hogy Ádám mindent tudjon, Piroska pedig azért, hogy én semmit se tudjak. A paradicsom itt is, ott is egyszerre eltűnt a gyümölcs megízlelése után.

Nem Gábor arkangyal kergetett ki a lángpallossal, hanem egy szurtos szolgáló toppant elénk.

- Kisasszony, tessék bejönni.

Engem földig sújtott ez a váratlan beavatkozás, de az én szívemnek első bálványa vígan mondá:

- Megyünk, Panni, megyünk. Megterített már?

- Igenis, kisasszonyka.

- A morva úr is itt ebédel?

- Igenis, kisasszonyka.

Ah, istenem! Az első kétely lopózott szívembe. Milyen könnyedén veszi, hogy most elhíják, elszakítják tőlem. És még olyan szamárságokat is ráér megkérdezni, hogy itt ebédel-e a morva? Pokolba a morvával ilyenkor, midőn ilyen szerencsétlenség ér bennünket.

Szerettem volna neki emiatt szemrehányást tenni, de nem lehetett a Panni miatt, akivel élénk beszélgetésbe merült; soha nem gyűlöltem meg úgy emberi lényt, mint ezt a fecsegő Pannit.

Úgy értünk be a szobába, hogy egy bizalmas szót se lehetett miatta váltani. A nagyapa, úgy látszik, már végzett volt és csak rám várt, botját, kalapját a kezében tartva.

- Eszerint abba maradunk - mondá -, hogy a napokban eljövök.

Gáll a fejével biccentett, majd a kezeit dörzsölgette.

- Hát felfúvódtak az ökröcskék... az ökröcskék.

Valami különös vidámság ömlött el gonosz, sárga arcán.

Tetszett neki az ökrök felfúvódása - ahogy nagyapám később mondá - egyrészt azért, hogy más szegényedik, másrészt azért, mert minden egyes elhalt ökörrel emelkedik az életben maradt ökrök értéke. S az övéi életben vannak.

Odanyújtotta nagyapámnak a száraz, eres kezét búcsúzásra:

- Ah, a lucerna... a friss lucerna... Az jóízű lehet. Az ördögbe is, roppant ízlett nekik... Mit gondolsz?... Az olyan lehet nekik, mint nekünk a pampuska, ha-ha-ha...

Fölnevetett a saját idétlen tréfáján, de a száraz, szaggatott kacaja egyszerre fuldokló, görcsös köhögésbe szaladt át. Kuc! kuc! kiáltá a morva úr ijedten és egy pohár vízért rohant a pohárszékhez. Gáll megfogózkodék az asztalba mind a két kezével és rázta, rázta a fejét, szemei kidülledtek és a fehérjük piroslani kezdett, halántékain kolbász-vastagságnyira dagadtak az erek, nyaka, arca téglaszínű lett, majd átjátszódott sötét lilaszínbe, mire berohant Gállné asszonyom a konyhából és kezdte a hátát verni, úgyhogy apránkint kiköhögte magát és gyilkos szemforgatással hörgé:

- Már én meg halok!

- Halsz az ördögbe - biztatta meg a nagyapám -, de ha meghalsz is, hát megígérem neked, hogy én is ide Krizsnócra temettetem magamat és megint bálozunk együtt, mint Pásztón valamikor.

Vigyorgott, bizonyosan a fiatalkori bűnei jutottak eszébe. Máskor is szenvedhetlen volt, de ha vigyorgott, még utálatosabb lett; szája fölszaladt a füléig s látni lehetett a fogak üregeit, az ínyekben csak néhol feketedett egy-egy csonka agyar.

- Ostobaság! - susogta, összehúzva magát, mint egy beteg kuvik, mialatt valami sóhajféle szörcsögött föl a melléből. - A papok megcsalnak bennünket! Meglásd, János, hogy nincs ott semmi...

Az én jó nagyapám hamiskásan mosolygott, ahogy ő szokott, amikor tréfálózott.

- A papoknak én sem hinnék, Józsi, de a cseh muzsikusok... Teringette, a cseh muzsikusok csak nem hazudtak.

Gáll uram nagyot csapott most tenyerével az asztalra. Egy sereg ostoba légy azt hitte a krétával leírt számokra, hogy porcukorból vannak oda kiöntve, s leszállott nyalakodni a semmire. (Hát ezeknek a szemtelen kicsi teremtményeknek is vannak csalódásaik?) Édesség helyett a végső katasztrófa várt néhányra. A Gáll uram tenyere alatt meghalt vagy három...

- Ej no - mondá az öreg, nagyapámhoz fordulva a három légy kezére mázolt tetemével -, hiszed te azt, hogy ezek föltámadnak és még egyszer repülni fognak?

Eközben talán az eszmetársítás révén a Gállné kezeire talált vetni egy pillantást s borzasztó dolgot fedezett föl. Az asszony kezei zsírosak voltak.

Egyszerre rémítő perspektíva nyílt meg előtte.

- Végem van! - ordított fel indulatosan, fölkapta az egyik mankót, fölugrott és a felesége felé sújtott.

De a fürge Gállné, ki hozzá volt szokva az effélékhez; s mindig résen állt, félreugrott, minek következtében a dühös ember elveszté az egyensúlyt és fölbukott a padlón.

- Oh, a kabátom! - jajveszékelte, mialatt föltápászkodott... A préda lélek... Meghalsz, te préda, te meg gondolatlan, te elátkozott kezű! Jaj, a legfinomabb gácsi posztó! S ez az asszony teszi ezt? Huh, huh, megfúlok! Négy vánkoscihát hozott a házhoz, három lepedőt... nem többet. Tönkretesznek, elpusztítanak... Mint koldus halok meg.

Menekülni igyekeztünk a szobából Gállné után, akin megesett e nagy szégyen. Éppen szalonnát aprított volt a konyhában, midőn az ura köhögési rohamát hallotta, berohant a jó lélek s hirtelenében meg nem gondolta, hogy amint szokás szerint hátba ütögeti a fuldokló öreget, a zsírtól fénylő tenyerének nyoma ott maradozik a kabát posztóján.

Nagyapám igen röstellte a jelenetet s finom ösztönével igyekezett lefaragni a szcéna jelentőségéből. Künn a pitvarban a búcsúzásnál kedélyesen említé:

- Házsártos a fiú egy kicsit, húgomasszony.

Gállné, úgy látszik, nem talált rajta semmi rendkívülit, közömbösen vont vállat:

- Nem illik megszólni, lelkem bátyám, de tessék elhinni, az első felesége rontotta el. Én már azóta is sokat javítottam a természetén.

Azon gondolkoztam, milyen lehetett Gáll javítatlan állapotában - azaz gondolkoztam volna, ha nem Piroskán jár minden gondolatom. Lestem az ajtók nyílását. Csak kilép, vagy innen, vagy onnan? Lehetetlen, hogy elő nem jönne, egy édes pillantást cserélni. Úgy szerettem volna, ha a nagyapa még mond valamit, ha egy anekdotába kezd... Mert jönni fog, okvetetlen elő kell jönnie.

Nem mutatkozott... A szolgáló keresztülvitte a levest a pitvaron az ebédlőbe. Mennünk kellett, de ő csak nem jött. Ugyan, hogy képes magát visszatartani? Megfoghatatlan! Talán valamelyik ablaknál les majd rám, sóhajtozva nézi, hogyan megyek ki a kapujokon...

Keresztülmentünk az udvaron (de fárasztó, nehéz volt minden lépésem!), végigsiklott szemem valamennyi ablakon: volt is egy fukszia meg egy kaktusz az egyikben, de az ő fejecskéje nem volt ott. Vajon hol lehet, melyik szobában? De sokért nem adnám, ha most olyan hatalmam volna, mint az Aladiné az »Ezeregy éj«-ben, beh megparancsolnám legott a szellemeknek: Bontsátok el a házat fölötte, először a fedelet, aztán a falakat, hogy még egyszer lássam... Hiszen el is felejtettem már, hogy néz ki. Próbáltam elővarázsolni arcát, haját, szemét, de összefolyt a kép, nem lehetett. (Oh, de ostoba fejem van!)

Istenem, olyan szomorú volt, olyan rideg volt így elmenni, hogy nem is láttam. S mikor az utolsó léc is elmaradt a Gállék kertkerítéséből, csak akkor éreztem, hogy mennyivel szomorúbb, ha már semmit sem látok a portájokból. De hátha ott van valahol vagy a kapunál, vagy a kertben, s valamelyik fa mögül integet búcsút a fehér keszkenőjével? Kétszer, háromszor is visszafordultam. Senki, semmi. Csak a leeresztett zöld zsaluk merednek rám bambán, üresen, mint óriási smaragdszemek...

A nagyapa rám mordult:

- Mit nézegetsz hátra minduntalan?

- Mintha felhőket látnék a Gállék csűrje mögül az ég peremén.

- Ej, bolondság. Nem lesz a héten eső. Nem láttad, hogy a rigyi kasznár egy huszast dobott a perselybe?

Vakító fényözönben csúszott a nap a tiszta kék égbolt legközepén. Még azt a kis vizet is felszürcsölgeti estig, ami a Nesztében bujkál iszalagok és szederindák között, megnedvesítve a kavicsok hátát, odább szivárog a kövek talpa alatt.

Kocsink a templom mellett várt ránk. Míg odaértünk, eltartott egy jó negyedóráig, addig a nagyapa elbeszélte küldetése eredményét. A vén gazember nem adott pénzt, hanem megígérte vasárnapra, ha addig eladja a lucsivnai földeket. Hát mármost minden a morván fordul meg. Tizenkét forint interest kér a gyehennára való, hogy fúljon meg vasárnapig - azaz hogy inkább a jövő héten fúljon meg. Mondhatom, szepeg a másvilágtól. Huh, micsoda tűzrakás lesz ennek a katlana alatt a pokolban! S ezt körülbelül ő is sejti, mert nemigen hisz a cseh muzsikusoknak.

- Kik azok a cseh muzsikusok, nagyapa?

- Mit? Te még nem hallottad a cseh muzsikusok legendáját?

- Nem.

- No pedig az igen jól van kigondolva a dínomdánomozó Krizsnócra. Majd elbeszélem útközben.

És csakugyan, amint elhagytuk a falu szélső házait, a malmot, a Révész-féle aklot és a szérűs pajtákat, amint a temetőhöz értünk, előkereste az öreg a tajtékpipáját, megtömte, rágyújtott s elbeszélte a muzsikusok történetét.

VI. FEJEZET
A CSEHEK KRIZSNÓCON

Három cseh muzsikus vándorolt erre keresztül, a köpcös Zahrada, a kecskeszakállú Safranyik és a hórihorgas Zajcsek. Nem közönséges a kalandjuk. Kézdi Kovács Zsigmond megyei esküdt, aki ott lakott, ahol most az özvegy doktorné, kihallgatta őket az eset után s jegyzőkönyvbe vette a vallomásaikat. Ma is ott vagynak és megolvashatók a faluházán, őrzik a helység vasládájában három lakat alatt, mint valami kincset.

A vándor muzsikusok Zólyom felől jöttek, szép csöndes nyári estén, s ahogy elhagyták a Lopata-erdőt s leszálltak a völgybe, azt mondják ők, nagy, sűrű köd volt s olyan szuroksötétség lett, hogy alig lehetett az országutat megismerni.

Nemigen lehettek messze Krizsnóctól, talán egy-két puskalövésnyire, de persze nem tudhatták, ablak nem fénylett az éjben; arról az oldalról, ahol mi most megyünk, fák, pajták, aklok takarják el a krizsnóci lakóházakat, s egyikük sem járt világéletében ezen a tájon. Megszólamlott tehát Zahrada, a legöregebbik:

- Kutyául elfáradtam, kamarádok, lehet, hogy hamar érünk falut, de az is lehet, hogy sokára se érünk, én hát azt mondanám, jó lesz kifogni a szürkéket, feküdjünk le itt, ahol vagyunk.

Safranyik is azon a nézeten volt:

- Hát persze. Ma úgysem akar a kovács kalapálni.

(Safranyik t. i. a holdat értette, amelyben egy kalapáló kovács alakja látható.)

Egy szó, mint száz, a szegény ördögök (talán éppen a helyütt, ahol most megyünk) átlépték a garádot, leszerszámozták a szürkéket, azaz lehúzták a csizmáikat. Mindenik csizmakását kért, azaz el volt szakadva, fejük alá tették a cókmókjukat, a hegedűt maguk mellé, aztán leheveredtek. Éppen a sarjút kaszálták a réteken. A király se alszik olyan illatos hálószobában.

De alighogy behunyták a szemüket, vagy talán be se hunyták, mert akkor nem láthatták volna, egy hosszú sor ablak kezdett kigyúlni alig pár száz lépésnyire.

Safranyik vette legelőbb észre:

- Hopp, Zahrada, Zajcsek! Itt valami kastély világít éppen az orrunk előtt. Föl, Zahrada, Zajcsek, hátha kaphatnánk ott egy kis enni-inni valót.

Mind éhesek voltak (a szomjúságról nem is beszélek), nosza, fölugráltak, fogták a hegedűiket és mentek a kastély felé.

És csakugyan egy nagy kastély volt, tizenhárom ablakos frontja kivilágítva csak úgy ragyogott az éjszakába. S ott bent milyen élet, elevenség; tíz-húsz szakácsné is sürgött-forgott a konyhában, az egyik a mártást kavarta, a másik a pampuskát sütötte, krumplit hámozott a harmadik, ez mákot tört, az habot vert, a sok finom étel szaga majd leütötte a lábukról a mi muzsikusainkat - hisz a friss sarjúillat is jó illat odakünn, de ez mégiscsak más.

Hát még bent a termekben! Ünneplő ruhába öltözött nemes urak és asszonyságok ültek az italoktól, pecsenyéktől görnyedő asztaloknál. Csengett a pohár, vidám cihározás, kacaj tölté be a fényes márványpalotát. A gróf Waldsteinoké se különb az aranyos Prágában.

De milyen öröm és hejehuja lett, mikor a muzsikusokat megpillantották. Egy vöröshajú, ragyás ember, ezüst-gombos dolmányban, sarkantyús csizmában elibük ugrott, nagy peckesen:

- Hollá, fickók, no éppen jókor jöttetek. Elő azt a hegedűt!

Nem kérették magukat, ami magyar nóta rájuk ragadt útközben, előcsalogatták a húrokból. A lakomázók fiatalja fölugrott az asztaltól, deli menyecskék, liliom termetű hajadonok, hosszú szakállú aggastyánok, bajusztalan sihederek, s elkezdték rakni, aprózni, ahogy isten tudni adta. Az új csizmák talpa kopogott, csikorgott, a selyem viganók kígyóztak, suhogtak, s csak úgy porzott, recsegett a padló - száz lábnak a szilaj dobajától.

Egy pirospozsgás, harmincéves korú menyecske, régi módi vuklikkal, szép aranycsipkés pillangós főkötőben, mennyszínű rokolyában, kiállott a Zahrada elé, csípőjére vágta az egyik kezét, a másikkal a csipkés keszkenőjét emelgette a levegőbe, rezegtetvén a füle mellett, úgy járta a csárdást animóval, riszálósan, mint a parancsolat. Némelykor toppantott is a pici lábaival.

- Tyuhaj, sose halunk meg!

Egyszer-egyszer széles jó kedvében kirántott egy-egy férfit az asztaltól, s úgy megtáncolt vele, hogy gyönyörűség volt. No, nézd (roppant csodálkoztak Safranyikék), még a kövér tokás papot is fölráncigálja a borospoharak mellől.

- Uccu, tisztelendő atyám, magának úgyis pihent lába van.

Bizony beugrott a tisztelendő úr, de azt mondja, ő csak »podzabucskit« tud, a híres tót táncot - no, de iszen Zajcsek mestere annak -, kezdenek tehát tótul lehelni a hegedűk, s a tisztelendő úr mind jobban belebőszül a bolondos táncba. Csörög nyakában a nagy, nehéz aranylánc...

- Kemény gyerek a pap - suttogják köröskörül. - Bezzeg eltitkolta odalent, hogy mi lakik benne.

A zeneszóra a szomszéd termekből is elősereglettek s egyre szaporodának a táncolók, ki könnyű dolmányban, ki prémes bekecsben (az ördög látott olyant ebben a nagy hőségben), öreg, hetvenéves párok is lejtettek nagy kurjongatásokkal, pezsgő csatarával...

Az egyik csinos leánynak (szőke volt, koszorú a fején, nagy arany fülbevalók a vértelen fülecskéjében) egyszerre lemaradt a cipősarka.

- Ki varrta azt a cipőt?

- Prakovszky.

- Hol van Prakovszky? No, megállj, fuser! Elő kell hozni Prakovszkyt. Hadd ragassza föl csirizzel.

Tizen is szaladtak Prakovszkyért. Azt mondták, durákot játszik Krúdy Péter urammal és a nótáriussal valahol a negyedik szobában.

Ezalatt folyton sütöttek, főztek a konyhában, szünetlenül hordták az ételeket, italokat szépen öltözött, kacér parasztleányok, piros szattyáncsizmákban, nagy, sarkig lelógó kendőkben, melyek a derékon voltak átkötve. A hosszú, beláthatatlan asztalnál, mely végighúzódott a termen, amelyikben a cseh muzsikusok játszottak, folyton jöttek-mentek, hullámoztak az étkezők, néha egy pohárfelköszöntő is kihasadt a felvillanyozott elmékből... de abból csak a köpcös Zahrada értett valamit, akire útközben ráragadt egy kis magyar szó.

Egy sovány fiatalember állott föl, egy nagy szemölccsel a két szeme között, emelvén poharát nemes, nemzetes és vitézlő Folkusházy Márton uramra, eldicsérte annak utódjait és mindennemű leszármazottját (Zahrada gondolta magában: szamár ember lehet ez a szemölcsös, hiszen az ősöket szokás magasztalni - azok vetnek fényt az emberekre Magyarországon), de biz az a dédunokáit kezdte most ragyogó szavakkal dicsőíteni és végzé: »az Isten halassa meg őket minél előbb«.

A megtisztelt férfiú, aki az asztalfőn ült, elérzékenyülve bólingatott a fejével, az egész társaság koccintott vele, mire aztán ő is fölugrott, a karjára kapott egy lila-ruhás öreg dámát, akinek a feje be volt hajporral öntve, odatipegtek Safranyikhoz és a fülébe súgtak valamit. (Azt mondja Safranyik, hogy rettenetes dohszagúak voltak.)

Erre aztán Safranyik intett a két kamerádnak, hogy hallgassanak el, s ő maga hegedülte a menüett ütemeit.

A két öregecske elkezdett hajlongani, csoszogni, begyeskedni finoman, kecsesen, lassan andalogva. Mindez olyan furcsa és mégis olyan előkelő volt. A strucctollak lobogtak, rezegtek az öreg asszonyka fejdíszén, az öreg úr pedig a kalapját tartotta a hóna alatt, s úgy illegette-billegette a kis sovány testét, mint egy röpülésre készülődő veréb. Egyszer csak kiesett a vén dáma kezéből az aranyos legyezője: Zahrada odaugrott, fölemelte, de az öreg dáma elmosolyodott és egy kézintéssel selypíté (egy foga se volt):

- Csak tartsa, kérem, egy darabig.

Azután tudja isten, ellibbentek valamerre, Zahrada csak folyton őrizte a legyezőt, de senki se jött érte. Most egy tüzes csárdás következett: az arany pillangós főkötőjű asszony úgy nekiindult a frissiben, hogy lekapta aranyos gyöngyös főkötőjét és odanyomta a hórihorgas Zajcsek fejébe, olyan kis feje volt a Zajcseknek, hogy csak úgy lötyögött rajta. Lett persze erre nagy nevetés... kitört a duhajkodás s száz apró csintalanság.

Egy percre megszűnt a tánc. Egy karneolgombos atillájú kövér öreg úr így szólott: »Hej, micsoda móres ez, a muzsikusok se nem esznek, se nem isznak?« No, lett erre sürgés-forgás. A piros szattyán-csizmás szolgáló leányok behoztak egy kis asztalt s odarakták a maradék ételt, rétest, nyúlpecsenyét, sült malacot, finom krizsnóci bakatort kupákban, a hatalmas rigyi szilvapálinkát butykosokban.

A muzsikusok fölakasztották hegedűiket a falon a fogasokra, aztán letelepedének és lakmározának... De milyen finom volt minden! Csak ne lett volna mindennek sajátságos doh szaga! Az idő nem igen lehetett már fiatal, a gyertyák majdnem tövig égtek, a széláram (valahol ablak lehet nyitva) kísértetiesen lobogtatta... Az összegyűlt nemes urak, asszonyságok és kisasszonyok föl és alá tolongva, hullámozva fecsegtek, pletykáztak, kergetődztek. A terem egyik szögletében »hogy tetszik«-et játszottak a fiatalabbak, egy másik csoportban fehér csipkés keszkenőt hajigáltak egymásra, »haragszom rád«-ot kiáltozva, s aki eltévesztette, zálogot kellett neki adni, aminek az lett a vége, hogy apránkint minden aranygyűrű s fülbevaló a zálogbíró kezébe került egy garmadába, mire megjegyzé egy fürge, púpos emberke, valami kasznárforma:

- A mi utódaink igazán ostobák. Kiássák az aranyat a földből nagy költséggel s aztán megint beássák a földbe nagy költséggel.

Egy másik okulárés, borotvált arcú emberke, aki ki-kivette burnót-szelencéjét a zsebéből és szippantott, sorba járt, mindenkivel kezet szorított s kedveskedő hangon tudakolta:

- Hogy érzi itt magát?

- Jól, doktor. Igen pompásan, doktor.

Az okulárés emberke a kezeit dörzsölte:

- Nekem köszönheti, hogy itt van (s kevélyen veregette a horpadt mellét).

Minden olyan szép, olyan vidám volt... Zahrada nem győzte nézni a sok karcsú asszonykát s oldalba is döfte egyszer Safranyikot s kacsintott hamiskásan a szemeivel:

- Melyiket választanád közülök?

Safranyik egy pajzán mosolygású barnára mutatott, aki közel a tükörnél állt. A kacér hölgyecske legott észrevette a Safranyik éhes tekintetét (meglehet, hallotta is szavait), visszakacsintott a Safranyikra, de úgy, hogy ez egész testében megborzongott, mindjárt kilelte a hideg. Még furcsábban járt a selyma Zajcsek, aki egy ételhordó leány derekát próbálta megcsipkedni, de úgy megszúrta valami (mintha egy éles csont lett volna), hogy felszisszent s azóta csendesen viselte magát, azaz ivott, de ivott Zahrada is, mindnyájánál többet ivott Safranyik, még mindig kezében tartva az öreg hajporos dáma legyezőjét... (de már jöhetne is érte az öregecske!) Kezdtek letapadozni a szempilláik... Csak félfüllel hallották már a zsongást-bongást, míg végre némaság és csönd lett, miattuk akár föl is fordulhat az egész világ, mélységes álomba merülének.

Mikor fölébredtek és megdörzsölték a szemeiket, reggel volt... A nap arany tányérja fölbukkant a málnádi kopasz hegy mögül.

Szétnéztek, hogy hol vannak. Hát a krizsnóci temetőben voltak, a hegedűik föl voltak akasztva a sírkeresztekre. Safranyik feje mellett, mintha arról csúszott volna le, egy nagy emberi koponya hevert (a pillangós arany főkötő helyett, amit a menyecske a fejére tett), Zahrada pedig egy lapockacsontot szorongatott görcsösen a markában.

Rémülten ugráltak föl a jámborok s fogvacogva rohantak be a faluba, ahol is elbeszélték az eset minden apró részleteit, melyekből a hüledező falusiak ráösmertek vala régen eltemetett apáikra és anyáikra, még a ruhák is ugyanazok voltak, amikben eltemették.

Mindez igen csodálatos és hihetetlen volt, de éppen azért készségesen elhitték (hogyne, mikor három olyan becsületes ember látta) s tejben-vajban fürösztötték a három csehet, kik aztán az egész telet Krizsnócon töltötték s házról-házra járván vendégségbe, a téli estéken elmesélték az elhalt apák tivornyázását a fiaknak és unokáknak. A történet mindig több-több lett. Vagy Zahradának, vagy a Safranyiknak jutottak még eszébe valami új és pikáns részletek túlvilági nemzetes uraimékról - amit bizony megint meg kellett hallgatniok a nemes familiáknak -, újra invitáltatának vacsorákra és vendégségekre a muzsikusok.

Míg végre megharaguvék és közbelépett tiszteletes Szirotka Sámuel uram, a mostani papunknak az elődje, ki is maga elé hívatván ama cseheket, megdorgálá őket emberségesen, amint kellett.

- Szerelmetes atyámfiai az Úrban! Ebben a faluban én vagyok arra hivatva, hogy a másvilágról hazudozzak, nem pediglen kendtek; tehát csak annyit mondok, hogy kotródjanak el kendtek, mert különben megkeserülik kendtek.

S erre a cseh muzsikusok csakugyan elkotródtak, de a nevezetes legendát itt hagyták - és nő az most már magától is.

VII. FEJEZET
ELSŐ CSALÓDÁS

Később még igen sokszor hallottam, mindenki tudta a környéken a halottak bálját és meséltek az egyes személyekről.

A kis szőke leány, akinek a cipősarka leesett, egy Melniky kisasszony - a cipőjét Prakovszky varrta (a most élő kovácsnak a nagyapja), a pillangós főkötőjű menyecske Krizsnóczy Barnabásnak volt a neje a múlt század végén, (nagyon kikapó természetű volt, isten nyugosztalja), az öreg hajporozott dáma bizonyos Schremmer kapitányné szül. báró Szepessy Karolina, Mária Terézia udvarhölgye volt; a kapitány elesett a hétéves háborúban, s a vén báróné a rigyi pusztára vonult és most a krizsnóci temetőben fekszik; az okulárés emberke, Blatny járási orvos, ideát is olyan édeskés, pipiskedő ember volt stb.

Szerettem volna a Piroska őseiről tudni valamit, kérdeztem is itt-ott, hogy hát Gállékból senki sem volt a bálon?

- Ugyan ki lett volna? - felelte az öreg szakácsnénk, aki krizsnóci származású volt - hiszen az öreg Gáll a legrongyosabb csurapéban temette el az édesapját, még csizmát sem engedett húzni a lábára, mondván; hogy minek az a másvilágon? Hát persze hogy a bálba sem mehetett el, a szegény lélek, tisztességesen öltözött halottak közé.

A fantasztikus elbeszélés roppant hatott a kedélyemre, jele, hogy a mai napig híven emlékszem rá, pedig már túl járok a negyvenen; csodálatos, ódon fénnyel vonta be szememben az egyszerű krizsnóci nemeseket, akik olyan pompát fejtenek ki a haláluk után.

Egész héten elábrándoztam arról, hogy valaha én is ott pihenek a krizsnóci temetőben, persze Piroska mellett, poraink összevegyülnek, s azokat az urakat, hölgyeket, akiknek a csehek muzsikáltak, egyszer majd színről színre látjuk.

De hát még addig! Hogy lesz addig? Volt anyag az elmélkedésre, visszaidéztem a kerti jelenetből Piroska viselkedését, minden szavát összeraktam még egyszer, mint az összetört cserepeket szokás... Ott ültem egész délutánokon át a méhesben, s amint jöttek-mentek lassú dongással a méhek, úgy szálltak, érkeztek reményeim, kételyeim. Istenem, milyen jó ezeknek a csöppnyi méheknek, hogy csak az édeset veszik ki a virágokból.

Nehezen, nyugtalanul vártam ismét a következő vasárnapot. Így fogom már én várni valamennyit, míg csak teljes bizonyosságot nem szerzek. De mikor lesz az, hol találom meg? Az oltárnál? Mily messzeség! Olyan csüggedés fogott el, hogy sírni szerettem volna. Mért nem tudtam előbb születni? De hát a végén kibékültem abban a gondolatban, hogy mégis engem szeret. Mért kételkedjem benne? Hiszen nem ostromoltam, nem alkalmatlankodtam neki, ő kezdte. Aztán eszembe jutott a dinnyevirág, a hadnagy és dühtől forrt föl a vérem.

A hét folyamán a szüleim is nem ritkán emlegették Gállékat. Egy pár krizsnóci ember a hetivásárra menve, megfordult nálunk s elpletykáztak egyet-mást. Különösen olyan dolgokra fordult a szó gyakrabban, amelyek szüleimet érdekelték. Én mohón nyeltem mindent, ami csak távolról is érinthette a krizsnóci viszonyokat... Ah, az az ezer meg ezer apró megjegyzés, ami másnak semmi, ezek a színes, elhajigált kavicsok, milyen képeket tudtam én belőlük kirakni magamnak!

Elbeszélték, hogy a morva csakugyan megvette a lucsivnai földeket ötezer forinton; mikor a szerződést megkötötték és a pénzt leolvasta, a gonoszlelkű Gáll megveregette a vállát s kárörvendő mosollyal mondá: »Ön derék ember, Dubek úr, de a pénzzel nem tud bánni, lássa, én ezer forintért is odaadtam volna a lucsivnai földeket, mert azokban nem terem meg pohanka-kásánál egyéb.« Amire elkacagta magát a morva és visszavágott ilyenképpen: »Ön pedig okos ember, Gáll úr, de a földjei értékét nem ösmeri: lássa, én százezer forintot is megadtam volna a földekért, mert azok belsejében vagyonokat érő kőszén van.«

Mind több-több hír jött Dubekről. Hogy okvetlenül bányát nyit Lucsivnán, hogy a mérnököket már a jövő hétre várja, hogy meg akarja venni az utolsó Krizsnóczytól a fényes krizsnóci kastélyt és abban telepszik meg... Az öreg Gáll dühéről egész regekör támadt, mint jár-kel azóta toporzékolva, haját tépve és átkozva a brünni gazembert, aki becsapta.

Atyám arcára mély barázdákat vontak e hírek. A nagy optimistát könnyen szállta meg az aggodalom.

- Talán meg se kapjuk tőle az ígért pénzt, ha haragszik.

- Ne félj te attól - biztatta a nagyapa. - Tizenkettes kamatra még a feleségét is ideadná.

Egy este, mikor beléptem az ebédlőnkbe (gondolom pénteken volt), a nagymama Prakovszky hadnagyról beszélt valamit az anyámmal. A nagyapó a karosszékben pipázott és gyönyörködni látszott az asszonyok megrőkönyödésén. Valószínű, hogy ő hozott valami hírt a székvárosból, ahol a sörházban nyilván krizsnóci ismerősökkel találkozott. Mert minden héten bement a közeli városba s hozott egy koszorú fügét a mamának, egy pár kiflit a nagymamának és egy sereg mende-mondát mindkettőjüknek.

- Oh, oh - hajtotta egyre a mamám, sebesen kezelve a kötőtűket -, tehát a kis Prakovszky hadnagy? No, lássa az ember. De nincs is rossz ízlése.

- A leány igen csinos és jó parti... - bizonyítá a nagymama - s a hadnagyok, ezek a gonosz fattyúk, jól tudják, hogy mitől döglik a légy.

- Tudnak azok ördögöt - vágott közbe a nagyapa. - Ha én a fiatal Prakovszkynak volnék, kutyateremtette, nem volnék én se Majlandban, se Krizsnócon, ki se mozdulnék Bécsből, csupa hercegasszonyok vállfűzőjét bontogatnám, azon alul el se kezdeném, kutyateremtette...

A nagymama föltolta okuláréját a homlokára s egy haragos mosollyal az arcán, mely olyan kedves, tiszta volt, mint a téli napfény, fölemelte az öklét és megfenyegette az öreget:

- Vén csont! Vén csont! Hogy nem szégyelled magad?

A nagyapa nyelvével csettentett, nyilván a nagymama bosszantására, aztán fütyörészve kiment az ajtón.

(Én pedig azon tűnődtem, hogy a különféle életpályák közül melyikhez tartozik a hercegasszonyi vállfűzők kibontogatása? Talán a szabómesterséghez?)

- Én a leányt csodálom, mamácska - szólt most az édes mamám. - Mertem volna én valaha ilyesmit tenni a te hátad mögött? Pedig milyen szelídnek, ártatlannak látszik...

- Úgy szokott az lenni, fiacskám. A fehér liliomnak is fekete az árnyéka.

- Kiről beszélnek a mamáék? - kérdém elfojtott hangon.

- Persze! Azt éppen neked kell tudni - pattant föl az öregmama gúnyolódva. - Hát még mi kellene? Nem akarnád ezt a harisnyát bestoppolni? No, nézd a kíváncsi kölyköt! Takarodsz ki mindjárt a nagyapádhoz a szérűre!...

Még igen sokszor jutott eszembe vasárnapig a mamáék e homályos, hézagos beszélgetése, próbáltam azt kitöltögetni, fölépíteni kedvezőn is, de bizonyos kényelmetlen érzést, lehangoltságot mindig meghagyott bennem. Rossz sejtelmek szorongatták szívemet vasárnap, midőn a kész kötelezvénnyel ismét Krizsnócra hajtattunk, s minthogy korábban érkeztünk a szokottnál, nagyapám így szólt a templomnál a kocsisnak:

- Ne állj meg itt, Miska, hajts egyenesen Gállékhoz!

A híd miatt a falu túlsó végére kellett kerülni. Mire megálltunk Gállék előtt, Gállné és Piroska már útban voltak a templom felé. Ott mentek a Zeheryék háza előtt, a vadgesztenyék alatt, ahonnan aztán keresztülvágnak a réten.

Mindjárt megösmertem őket, pedig nem volt könnyű az akkori divat mellett. Hátulról minden nő egyformának látszott. A csúf krinolin uralkodott. Mindegy, az akkori asszonyokat mégis csak úgy szerették az akkori férfiak, mint ingerlő szabású szoknyáikban a mostaniakat a mostaniak.

Azonfelül új kalapja is volt Piroskának, mely egészen eltakarta fejét, nyakát; széles, fehér szalmakalap, melynek karimájáról félívben fityegett le egy sárga szalag, peremét pedig piciny rózsabimbók köríték, mint a liptói tótok kalapjait a csigák. És mégis mindjárt ráösmertem. Ez csak a Piroska lehet. Járása, rengése, minden mozdulata költészetet lehelt; még a sárga pántlika is bizonyos ritmusban repkedett, hánykolódott a derekán.

- No, én bemegyek, végzek az öreggel - mondá a nagyapa -, ha akarsz, bejöhetsz, ha pedig nem, akkor menj vissza kocsin a templomhoz, én majd gyalog, a pap kertjén közelebb kapom.

- Csak menjen hát a nagyapa egyedül.

Engedtem bemenni, a kocsist pedig utasítottam, hogy csak menjen vissza a hídon a templomhoz, én majd gyalog megyek.

Nem lett volna nehéz Gállékat utolérni, de én ezt nem akartam; hiszen ott van a mama, nem merek csatlakozni, de Piroska, ha ő is úgy szeret, mint én őt, bizonyosan megérzi, az a csodálatos, megmagyarázhatlan ösztön megsúgja neki, hogy ott vagyok a háta mögött, hogy kísérem, mint az árnyéka... aztán hátrafordul, én köszönök, ő elpirul és... és... De nem elég-e ennyi is?

Mentem tehát utánok, Piroska bizony nem fordult vissza, néha megállt a réten, lehajolt, leszakított valamit (talán négylevelű lóherét vagy mezei virágot), aztán, mint a kis bárány, vígan szökdelt (egyszer-egyszer pajkosságból mazurka-lépésekben) az anyja után, míg ismét utolérte.

Majd megettem a szemeimmel, kivált mikor a pap kertjében valami elszáradt ribizke-ág beleakadt a galambszín szoknyájába s úgy vonszolta maga után a kicsike.

No, ezt most mindjárt észreveszi és hátrafordul. Elállt a lélegzetem. Ebből nagy esemény fejlődhetik! Észreveszik és megállnak, hogy eltávolítsák a szoknyából, s míg ezzel bíbelődnek, nekem is oda fog kelleni érnem, mert csak nem állhatok meg, míg a dolgukat elvégzik.

De vajon illik-e, szabad-e olyankor érkezni valakinek, mikor egy szép leánynak a toilettejét hozzák rendbe?

Addig-addig tűnődtem, míg csakugyan észrevette Piroska, hogy valamit hurcol, s anélkül, hogy hátranézett volna, fölmarkolta bal kezével a szoknyáit és kicsapta onnan a csintalan kis gallyat. Jaj, kicsillant szemkápráztatóan a piciny fekete topán és a formás boka...

Aztán csendesen mentek előttem a szűk, kavicsos úton, halkan beszélgetve valamiről; a kis diófánál Piroska hirtelen balra csapott, a zöldséges ágyak felé. Az anyja rámordult:

- Hová mégy?

- Megnézem a dinnyéket, mama, hogy mennyit nőttek egy hét óta.

- Ráérnél visszafelé is.

De a Piroska nem tágított, keresztülgázolt a lóherén meg az apró cserjéken, a dinnyék felé.

- Olyan vagy, mint egy kis csikó - duruzsolt Gállné -, egyre ficánkolsz, észre sem veszem, mikor elmaradsz vagy elszaladsz mellőlem. Máskor csengettyűt is kötök a nyakadra, hogy mindig halljam, merre vagy.

De bánta is Piroska a zsörtölődést, odafutott a múlt heti dinnyevirághoz, lehajolt és (oly jól láttam, hogy meg merek rá esküdni) kivett belőle egy összehajtogatott levélkét s hirtelen begyömöszölte az elölgomboló ruhaderék hasadékán át a keblébe.

Azon csodálkozom, hogy én akkor ott mindjárt meg nem haltam. Mégis erős barom az ember.

Elborult velem a világ. Hát így vagyunk? Ej no, kisasszony, hát levelet vett föl a dinnye-harangból? De iszen a kisasszony engem szeret, azt mondta ma egy hete. Ezt a levelet pedig nem én írtam. Hát valaki más írta s arról magácskának tudomása van, mert kereste a levelet. Lám-lám, a hadnagy úrba vagyunk szerelmesek, s engem elhallgattatni méltóztatott azzal a kis csalással, hogy nekem szólt a levél. Itt van ez a jámbor diák, az mindent elhisz, tegyük bolonddá; lakat kell a szájára, hát tegyünk rá rózsaszín lakatot. Köszönöm, kisasszony, szépen köszönöm. Hiszen jól van, minden jól van, hiszen én úgy se szóltam volna és így se szólok. De mit is szólnék? Hiszen nem történt semmi; semmi egyéb, csak egy kicsit a szívemet törte össze.

Utána néztem homályosodó szemekkel, éppen akkor tűnt el alakja a kertajtóban az anyjáé után. Végtelen keserűség érzete fogott el, fölemeltem öklömet, nem is tudom miért, talán az eget akartam megfenyegetni, vagy csak a levegőben suhintani a Prakovszky hadnagy odaképzelt alakja felé, nem tudom én, mit akartam, csak arra emlékszem, hogy ez az illetlen mondás tört ki belőlem:

- Eredj, eredj, kis ringyó, imádkozni!

Volt ebben düh, irigység, fájdalom, lemondás, sértett hiúság, megvetés. Csodálatos vegyülék egyetlen szóban.

Aztán a lábammal dobbantottam a pázsitra: »El vagy temetve örökre.«

Az ám! Ha egy leány emlékét, az első leányét, olyan könnyű volna elkaparni, mint egy kihűlt emberi testet! Sokáig, nagyon sokáig tartott még ez a temetés...

Odabotorkáztam önkénytelenül a nevezetes dinnyevirághoz. Ott nevetett, ott himbálózott a szélben, mely végigsuhant most a kerten, s melytől fázékonyan zörrentek össze a fák gallyai.

Ez hát a szerelmesek levél-szekrénye. Két bársonydolmányos darázs lakmározott benne akkor is. Ezek már azóta jöttek ide. Vidáman döngtek és hemperegtek a sárga hímporban, el se képzelve, hogy milyen veszedelem fenyegeti a vendégfogadójukat.

Az volt az első gondolatom, hogy legázolom, összetaposom a csizmasarkammal, de aztán mást gondoltam, s egy kis tiszta papirost szakítva le egy nálam levő levélről, megszúrtam az ujjamat egy tövissel s a kibuggyanó vércsöppekből odaírtam: »Legyen átkozott a szerelmetek«.

Betettem óvatosan a dinnyevirág kelyhébe a cédulát. Hiszen te ártatlan vagy, kis virágharang. Téged nem bántalak. Hanem add át nekik ezt a levelemet!

Éppen jött már a nagyapa s messziről kiabálta:

- Hát itt vagy, fickó? Nem tudtál nélkülem bemenni? Mi? Megint a kertet gyomlálod, amice? No, de most alaposan elkéstünk. Azt hiszem, a prédikáció is folyik már. Mindegy, legalább elvégeztem a dolgunkat.

- Megkapta a pénzt?

- Meg ám, de a »fiú« előre akarta lehúzni a kamatokat, kis híja, hogy össze nem verekedtünk e pokol fajzatjával.

Azzal besiettünk a templomba, még szólt az orgona, de a helyeinkről elkéstünk, az én helyemen Dubek ült, a lucsivnai földek új birtokosa, ketten be nem férhettünk volna a padba.

Én tehát hátramentem a parasztok közé, ahol üres hely volt, ott szinte jobban éreztem magamat háborgó lelkemmel. Bár elhatároztam, hogy oda nem nézek, hogy nem törődöm vele, mégis egyre láttam gonosz tündéremet.

Ő egyetlenegyszer sem keresett föl a tekintetével, észre sem vette, hogy a templomban vagyok, hanem örökké a hadnagyot nézegette lopva... igen, a hadnagyot, aki rendes helyén, a Dubek háta mögött ült. Igen, igen: oh milyen ostoba voltam! - hiszen eddig is mindig a hadnagyot nézte, ővele kacérkodott s én saját magamat gondoltam.

Most már minden világos lett. A mamáék pénteki beszélgetése, a rémület Piroska arcán, mikor múlt vasárnap visszafordult a kertben s látta, hogy a levelét én veszem ki, nem a hadnagy, aztán az elfogultság, mikor a saját kertjükben vezetgetett (félt, hogy már fecsegtem vagy fecsegni fogok), inkább rám hagyta szegényke, hogy engem szeret... de milyen erőtetett volt mindez, észre kellett volna vennem. Igaza lehet a nagyapának, hogy én még éretlen tacskó vagyok.

Hol mentegettem, hol vádoltam fölváltva őt és magamat, de mindenesetre én voltam a legboldogtalanabb most ebben a templomban, s míg a hívők éneke ájtatosan szállt föl a magasba, az én hánykolódó bűnös lelkemből keserű szemrehányások fakadtak.

- Isten, isten, itt a saját házadban mondom meg, hogy nem jól kormányzol. Miért sújtottál most le engem? Hát nem tettem én jó vizsgát, hát nem vagyok engedelmes a szüleimnek vagy a te parancsaidnak? És mennyire szeretem őt, te látod, te tudod, mért kell hát neki mást szeretnie?




Hátra Kezdőlap Előre