Bál volt a vidéki kisvárosban. Ahol egy fekete atilla megakadt a vármegyében, mindenütt került bele egy gavallér. A sok rongyos csézáról már egy hét óta tisztítják a tavali sarat, hogy a nagyságos kisasszonyok rangjukhoz illőn jelenhessenek meg a bálban. Szabónak, masamódnak meggyűlt a dolga. Mindenütt sürgés-forgás. A tekintetes papa veszekszik a báli ruhák ára miatt: huszonöt mérő búza megy fel egyre. A nagyságos mama háborút üzenget az egész nemes csizmadia céhnek, hogy bőre varrta az evelasztin cipőjét, pedig hát alig bírta beleerőszakolni a lábát. A kis nagysámok pedig ábrándoznak a jövő élvezetdús percekről, ami nagyon ártatlan mulatság, mert ha valahogy bőre találnák szabni az ábrándokat, legalább nem okozhatják érte a csizmadiákat.

A tekintetes papa nem is bánja, ha a kisasszonykái ábrándoznak, mert hát ez a divatcikk nem kerül pénzbe.

Végre azután elkészülnek a szép fodros selyemszoknyák; a Sárikának pirosszínű, mert fekete szemei vannak, a Gizellának kék, mert a szemei is olyanok; - no az Etelkáé csak bizonytalan színű gyermekruha, mert annak a szemeit még nem szokta nézni senki.

A kisasszonykák felpróbálják a tükör előtt: szép lesz, felségesen fognak kinézni! Csak már jönne a régen várt perc.

Még egy nap, egy éj, azután meg egy egész nap. Harminc óra. Jaj, de sok még!

Addig az ideig ezer apró körülmény intéztetik el; mint lesznek fésülve: à l'enfant vagy à la Pompadour? Ezer nagyfontosságú kérdés merül fel; vajon lesz-e cotillon? Ha nem lesz, mért nem lesz? S ha lesz, ki fogja rendezni? Alighanem Ripők Muki. Vagy azért is Fenyéri Szepi. Ő a legelegánsabb gavallér, már azon oknál fogva is, mert ő a Gizella kisasszony udvarlója.

És végre csakugyan elérkezik a kitűzött nap délutánja, a kisasszonyok felkészülnek, a kocsisnak kiadatik az új, ez alkalomra készült libéria, keményen meghagyatván neki, hogy vigyázzon rá, s ha valahogy netalántán verekedésbe találtatnék sodortatni, el ne feledje előbb emberséggel levetni az új dolmányt, mert az méregdrága jószág.

A kocsis szemtelen jámborsággal minden jókat ígér, közibe vág a józan vérű állatoknak, a kisasszonyok szíve megdobog a nagy örömtől, a nagyságos mama pedig az elindult kocsiról még egyszer ordít egy jóízűt Böskére, Pannára: hogy a sok baromfi étlen-szomjan ne maradjon, mert különben baj lesz...

Egy óra múlva megérkeznek a székvárosba, ahol aztán leszállnak valamelyik jó atyafihoz, egy kicsit lekefélni magokat, ami azonban eltart vagy három óra hosszáig. Itt már tüzetesebb kritika alá kerül a toalett. A néni is beleszól a dologba, s mint tapasztalt városi delnő, fenn akarván tartani tekintélyét, minduntalan talál valami hibát: vagy a derék van rosszul megvarrva, vagy az ingváll nem ízletes eléggé. Azon most már persze nem lehet segíteni. De mért is nem tőle kértek tanácsot?

A nagy toronyóra eközben lassú ünnepélyességgel négy vékonyat és nyolc vastagot kong odakinn, mit Etelka ujjain összeolvasván, kitörő örömmel kiált fel:

- Nyolc az óra. Menjünk! kezdődik a bál!

Csakugyan kezdődik.

A megyeház első emeletén van a táncterem, a melyhez vezető lépcső tele van rakva virág-cserepekkel, zöld jegenyefa-gallyakkal, papiros cifrázatokkal.

Egy egész hamis erdő.

A teremajtóban két egyenesre kifent bajszú cifra hajdú ácsorog, aki tiszteletteljesen szalutéroz a bemenőknek, némely magasabb állású egyén előtt egy-egy komplementumot is megreszkírozván, mi annyit jelent, hogy a jobb lábával egy hangos vakarintást tesz hátrafelé a zsaluzsányi tégla-kövezeten.

No, de ezt már nem látja senki.

Kinek is jutna eszébe a hajdút szemlélgetni, mikor odabenn sír a Jancsi vonója, olyan keserves-vígan, hogy a sok fiatalember szinte az orrával töri be az ajtót, csakhogy hamarább benn lehessen.

Hanem nem is lehet őket csodálni!

Hiszen az egy egész paradicsom, hová sietnek.

A hosszú terem tele van délceg, kedves arcú leánykákkal, pajkos, szeretetreméltó fiatalemberekkel. Mindenütt fény és virág, jókedv és öröm. Még az ős főispánok arcképei is, mik ott függnek az utónemzedék kegyeletéből a megye tanácstermében, mintha valami vidámabb vonást öltöttek volna fel ez estére, nem néznek olyan rideg mogorván, mint máskor.

Jancsi cigány erősen vitatja, hogy a muzsikaszóra hallgatnak.

Az élemedettebb urak kisebb gyűrűkké alakulva politizálnak, egy-egy csintalan mosolyt erőltetve ajkukra, ha történetesen valami kedves unokahúg lejt el mellettök.

Később azután behúzódnak a kredencbe, mert hát hiába, mindjárt szabadabban érzi magát a férfiember, ha a felesége nem látja.

A kredenc percről percre népesedik egész éjfélig. Felhangzanak a víg toasztok és a »causa bibendi«-k mindenféle nemei, megered a jó anekdota-zápor: Zsiga bátyánk mesés kalandjai a régi táblabírói világból, Stofi fiskális sopánkodásai a nép elszegényedéséről, amit Sramko fiskális azzal cáfol meg, hogy a kellner által egy tízforintost küld ki a cigánynak.

Egy-egy kritikus fiatalember, aki nem táncol, hanem csak úgy tapasztalatgyűjtés végett kószálgat fel s alá a teremben, néhány pikáns történetkét hoz koronként a kredencbelieknek, akik természetesen mohón kapnak az ilyeneken.

...»A szép Milka odavan Ripők Mukiért.«

...»Sarolta nagysám beleszeretett abba a gyönyörű ismeretlen fiatalemberbe, aki annyira feltűnt ma mindenkinek. Ugyan ki lehet? Milyen abszurdum, hogy senkinek sem mutatja be magát. Bámulatos fiatalember! Milyen szellemdús és elegáns! Bizonyosan valami mágnás, mert egy szót sem tud magyarul.«

Most megint Miska öcsénk rohan be lóhalálban a táncteremből:

- Hollá! Találjátok ki, mi az újság! Szepi szerelmet vallott Ridegh Gizellának. Ha látnátok, mint villog a szeme...

- Lehetetlen! - kételkedik Stofi fiskális.

- A még csak bliktri! - vélekedik Miska öcsénk. - Hanem arra találjon kádenciát, Stofi bácsi, hogy a maga szeretőjének mind lement arcáról a festék a nagy izzadtságban.

- Hm! Legalább asszekurálva van a szerelmi nyilatkozatok ellen.

E pillanatban megint az előbbi szőke uracs ugrik be, vígan nevetve:

- No, ez groszartig. Quel malheur! (kel malőr!)

- Kell az istennyilának, de nem nekem! - vág közbe Sramko fiskális, ki a francia szót is magyarul érti.

A szőke uracs azonban nem hallgat Samu úrra, hanem, mint aki fontos dolgot tud, siet azt elhadarni.

- No, ugyan megjártuk az ismeretlen elegáns úrral. Különösen Sarolta nagysám járta meg. Úgy kell neki.

- Talán bizony faképnél hagyta a szép mágnás? - kíváncsiskodék egy csomó ember.

- Ej, dehogy. Egészen másképp történt. A nobel fiatalember valódi forradalmat idézett elő a hölgyek közt, anélkül, hogy egy is tudta volna, kicsoda. Sarolta nagysám egészen odalett érte. Láttam, hogy szorongatta a kezét az előbbi négyesben. De nemcsak Ridegh Saroltának, hanem egy általában mindnyájunknak feltűnt elbájoló, fesztelen úrias tartása. Egy félórával ezelőtt az a hír kezdett terjedni róla, hogy egy gazdag orosz báró: nehányan már a családfáját is el tudták mondani. Sőt Zsiga bátyánk arra is emlékezett, hogy együtt vadászott apjával egyszer a kamcsatkai hópusztákon. Akkor történt vele az a nevezetes eset, hogy egy lúdnagyságú oroszországi madár ráült a puska csövére...

- Az ám! - erősíté újólag Zsiga bácsi. - Előbb le kellett rázni, s csak azután lőhettem le, mikor már felrepült.

Hja! bizony sok mindenféle megtörténik az emberrel!

- Hát amint mondom, mindnyájan kíváncsiak voltunk nevére, de senki sem vállalkozott rá, hogy megkérdezze, mert hát egy báróval nem bolondság kikötni. Hátha sértésnek találná venni!

- Bizony, öcsém, nem is tanácsolom - szólt Zsiga bácsi. - Az apja is nagyon ingerlékeny ember volt.

A szőke uracs úgy nevetett, majd belefájult a mája:

- Végén csattan az ostor, Zsiga bácsi. Akkor beszéljen!

- No, és?

- No, végre mégis akadt valaki, aki megkérdezte tőle, kicsoda. Az öreg Rideghnének feküdt leginkább érdekében, ki szörnyen büszke volt a magas állású udvarlóra. Titokban rávette a kis Etelkát, ki mindig Sarolta nénje mellett ült, hogy kérdezze meg nevét.

- Mily neveletlenség! - dörmögte Zsiga bácsi, felkelve az asztaltól s rossz sejtelmei következtében elpárologva a szomszéd termekbe.

A szőke uracs folytatá az elbeszélést:

- A kis Etelka igen pajkos és raffinírozott lányka, aki már politikából is tud naiv lenni. Pompásan adta szerepét. Midőn az előkelő fiatalúr az utóbbi négyes után helyére vezette Saroltát s mulattatni kezdé, a kis Etelka is beelegyedett a társalgásba, utánozva egy gyermek összefüggéstelen gondatlan csevegését. A sok bohó beszéd közt azután előhozta: »De én sohasem láttam önt. Hol lakik maga, bácsi? Mondd meg, Sárika, te bizonyosan tudod!« Kifogástalan sakk-matt! Saroltának nem lehetett egyebet mondani, mint hogy ő sem ösmeri a bácsit, mire az kénytelenítve lett kirukkolni nevével.

- Süsd ki már egyszer! - türelmetlenkedtek a kredenc vendégei.

- A bácsi nem jött éppen valami nagy zavarba, hanem egész illedelmesen bocsánatot kérvén a bemutatás elmulasztásáért, elmondá, hogy ő bizony Snapsz Augusztin, pozsonyi borbélylegény.

No, erre aztán mindenki elkezdett kacagni, amint csak győzte.

Az ördögbe is! Egy gazdag báró, aki borbélylegénnyé devalválódik. Ez már csak elég komikus dolog!

Még Stofi fiskális is mosolygott; pedig ő nem szokott ingyen még mosolyogni sem.

A kredenc vendégeinek az a része, amelyik a maga lábán szokott hazajárni a bálokból, felkerekedett az asztalok mellől s mind sietett a táncterembe, meglátni azt a csodát, akitől úgy halálra ijedt a magas societas.

Hanem már egy szál borbély régen is csinált annyi bajt, mint ez a Snapsz Augusztin.

Az egész teremben valami baljóslatú sugdosás járt szájról szájra. A bóbiskáló garde-dame-okat sorba felköltögették, meghallani azt a rettenetes újságot, hogy az orosz báró senki más, mint Snapsz Augusztin borbélylegény.

Ilyen eset nem fordul elő a »chronique scandaleuse«-ben sem!

De hogy mert ez az ember idetolakodni? Ki hítta meg? Ki hozta ide?

- Hát talán Rideghné őnagysága! Az ő Sárikájának udvarol.

Ezt persze azok a mamák mondták, akik nemcsak amúgy hallomás után szerzik a pletykát, hanem... azért adott az isten talentumot az embernek, hogy saját fejében is teremjen valami.

Szegény Rideghnét hogy rágalmazhatták így!

Inkább sajnálni kellene minden igazhívő keresztyén léleknek.

Ilyen gyalázat!

Őnagysága ötféle színt is váltott azóta, ahogy Etelka kérdésére kilebbent az udvarló neve.

Pfuj!

Ő, aki a »high life« árnyékában nevelkedett fel, nem is álmodott ily megalázó skandalumról soha. Egy borbélylegény az egész világ szeme láttára az ő Sárikájának udvarol, szeme közé mosolyog, sőt még talán a kezét is megszorította.

Borzasztó!

Legelső dolga volt, midőn magához tért, egy megvető, lesújtó tekintetet vetni az illúziótól megfosztott ifjúra, ki egészen természetesnek találta, hogy ő borbélylegény, s egy cseppet sem látszott észrevenni a kellemetlen benyomást.

- Sárika! - szólt őnagysága célzatosan. - Halálosan bosszankodom. Hát te hogy érzed magad?

Sárika valami furcsát akart felelni, mert nem hiába biggyeszté fel duzzadt piros ajkait, hanem egy tekintet a »lovagra«, ki mellette állt, s kiben van valami méltóságos és elbájoló, megfékezte csípős nyelvecskéjét.

- Honteux, comme un renard... - mondá meglehetős rossz kiejtéssel franciául, hogy a terhére vált ember meg se értse. Nem volt reá képes, hogy elutasítsa.

Snapsz Augusztin tökéletes kiejtéssel egészíté ki a kisasszony szavait:

- Qu'une poule aurait pris.

A nagyságos mama elővette a monokliját s még egyszer jól megnézte tetőtül talpig; a saját szemének, fülének sem hitt. Azután megcsóválta fejét, egyet sóhajtott és azt gondolta magában: »Különös ember! Tud ez mindent! Mégsem lehet ez borbélylegény. Teljes lehetetlen.«

»Csak valami tisztességes úton kituszkolhatnák innen«, suttogták a mamák, de egyszerűen kiutasítani mégsem lehet valakit azért, hogy borbélylegény, ha máskülönben illedelmesen viseli magát: meg aztán az is kérdés, hogy kimenne-e? Megfizette a belépti jegyet, mint más akárki, joga van itt maradni.

- No, most segítsen Stofi bácsi - nógatták Stofi fiskálist a fiatalemberek -, most mutassa meg, hogy milyen vitéz ember.

- Ühüm! Hát megmutassam? - eregeté ki a szót szájából Stofi bácsi. - No, hát megmutatom.

- De nem olyan könnyű ám elbánni azzal a borbélylegénnyel. Olyan kinézése van, hogy alig meri megszólítani az ember.

- No, majd kinézem én innen, akármilyen kinézése van is: csak rám kell bízni.

Odabenn a táncteremben azalatt cotillonhoz készültek.

A kredenc fiatalsága elszéledt s a táncterembe sietett, hol gyöngéd kezek teleaggatták kabátjaikat csillogó papírrendjelekkel, s a boldog fiatalság éppoly büszkén viselte, akár megannyi kamarás és belső titkos tanácsos.

Snapsz Augusztinnak végképpen üres volt fekete németkabátja, ami a történtek után nem kíván magyarázatot.

Mindenki reá figyelt. Ő volt a »Stichblatt«.

Egy félreeső asztalhoz ült s egy palack pezsgőt rendelt. Világos dolog, hogy hencegésnek vették.

A kellner előhozta a pezsgőt.

- Bontsd fel! Hopp! Megállj csak! Hisz ez magyar pezsgő. Én franciát kértem, azt hozz, te vén csont.

Sramko fiskális a szomszédjának esküdözni kezdett, hogy ez igazi úr, ha az öreg kellnert »te«-nek meri szólítani, mikor még ő is megmagázza a vén Arnoldot.

- Ezt meg visszavigyem? - kérdé a kellner.

- Ne bántsd! Ha már megkezdtem, hát majd csak kifizetem ezt is.

- Tyű! Hisz ez kifogástalan gavallér! - mondogatták egymásnak az ifjú urak s már nem néztek rá oly megvetőleg.

»No, Stofi bácsi, rajta!«

Stofi bácsi megérté a szemintegetéseket s odasompolygott a félreeső asztalhoz, hol az ifjú ült, s elfújta a gyertyáját.

Snapsz Augusztin gyufát vett ki mellényzsebéből és meggyújtotta gyertyáját anélkül, hogy csak legkisebb kedvetlenség vonult volna el szép férfias arcán.

Stofi úrnak nem tetszett az, hogy az idegen fel sem veszi a dolgot, tehát ahhoz a vastag tréfához folyamodott, hogy odakönyökölt Snapsz asztalára s addig fészkelődött az ökleivel, míg ledöntötte a pezsgős palackot, hogy az legurult a földre s csörömpölve tört össze ezer darabra.

Az idegen mosolyogva nézett fel Stofi úrra.

- Látom, uram, hogy önnek különös passziói vannak. Most már legyen szíves üsse földhöz a poharat is, hanem előbb kiiszom belőle a pezsgőt.

- Hisz ez nagyon eredeti cimbora! - szóltak a tréfa nézői.

- No, még ilyen borbélyt nem láttam - örvendezett Sramko fiskális, aki rémítő demokrata, s nem adja ötven forintért, hogy ellenlábasát, Stofi urat egy mesterember főzte le műveltségével. Bizony, bizony, közeledünk Amerikához!

A szőke uracs is jóízűen kacag s beszalad a táncterembe értesíteni a hölgyeket.

Mindenki mosolyog, csak Stofi bácsi bosszankodik, nagy uborka-orrán végtelen zavar festekezvén.

- Lám, lám, fráter, milyen tréfás ember maga. Én bizony azt hittem, hogy csak az érvágáshoz ért.

- Az a mesterségem, uram.

- Hm! Majd megpróbálom: milyen mesterember. Egyébiránt tanácslom, hogy a borotvát valahogy ne fenje otthon az officinában a nyelvéhez, mert olyan éles, hogy ketté vágja vele,... már tudniillik a - borotvát.

- A bizony nagy baj lesz - szólt Snapsz úr könnyedén -, mivel azontúl borotva hiányában a nyelvemmel leszek kénytelen borotválni az embereket, mintha fiskális volnék.

Erre a jó élcre még jobban kitört a nevetés; még a nők közül is bejött nehány katonásabb a nagy hahotára, azon kedélyes kíváncsiságtól vezéreltetve, hogy ugyan hány ember bolondult meg ekkora lármához.

Stofi bácsi szeme szikrázott a dühtől.

- Beste lélek,... no ezért a sértésért majd számolunk reggel - kiáltá mérgesen, értvén alatta hamarjában, hogy egy kis nagyhangú becsületsértési pörrel főzi majd le, vagy legalább megijeszti egy kicsit.

Hanem Snapsz másképp fogta fel a dolgot.

- Jól van, kész vagyok.

Azután a más asztalnál ülők felé fordult.

- Az urak közül lesz oly jó valaki segédem lenni, miután senkit sem ösmerek itt.

A meglepetés halk szisszenése hallatszott mindenünnen: »Ohó, hiszen ez valóságos gentleman!«

Azután lassú mosolygás követte a csodálkozást, melynek azonban minden gúnyja Stofi bácsit illette, ki olyan savanyú arcot vágott ehhez az értelmezéshez, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni rajta.

- Quid-quid? - dadogott zavarral. - Ki beszél itt segédekről. Micsoda izé... dolog ez? Micsoda csűrés-csavarás?...

- Gyávaság lesz hátrálni, Stofi bácsi. Azt ne tegye valahogy, hadd legyen párbaj! - kiált közbe Fenyéri Szepi magyarul, hogy az idegen ne értse.

Stofi úr kegyetlenül dörzsölte a homlokát, mintha ott keresne a veszedelem elől valami jó gondolatot. Az is ott keres, ahol nincs.

- Hüm! Hm. No, no... hiszen magam is párbajt akartam.

Nagy megerőltetésébe került ez a vitéz mondat. Dehogy akarta ő a párbajt, dehogy...

- Hanem, hm. Richtig! Én csak nemes emberrel szállhatok síkra. Ön tartozik azt nekem holnap reggel a párbaj helyén bebizonyítani; mégpedig formális dokumentummal.

Az ifjú szó nélkül hagyta Stofi fiskális szavait; csak Miska öcsénknek jutott eszébe, hogy odamenjen hozzá, fülébe súgni:

- Hagyjon békét annak a nemesemberkedésnek. Nem járja már az, különösen az olyan embernek, akinek szinte elfelejtették megszerezni az ármálisát elődei.

- Már az más, ha azt is tudod... - morgott az ügyvéd kétségbeesve, hogy ezt az egyetlen mentő cérnaszálat is ellene fonták meg ostornak.

Míg Stofi úr dühöngött, addig mindkét részről megalakultak a segédek, Miska öcsénk és Sramko fiskális Snapsz úrnak ajánlották fel szolgálatukat, míg ellenben a másik fél részéről Fenyéri és Ripők vitték a nevezetes tisztséget: elhatározván, hogy a párviadal az »Ordas« erdőben, reggeli nyolc órakor történjék.

Stofi úr izgatottan sompolygott el a belső szobákba, Zsiga bácsit felkeresni. Azzal legalább eltartlizhatnak reggelig valahol. Addig pedig sok jó gondolat juthat eszébe az embernek, különösen az olyan embernek, aki nemcsak pusztán ember, hanem még hozzá fiskális is.

Bizony csak szép kelepcébe került! Öregember létére ilyen bolond dologba keverni fejét! Most már vagy végig kell játszani a hős szerepét, vagy kinevettetni hagyni magát. Tertium non datur. Mi lesz őbelőle öreg napjaira, ha agyon találja ütni a borbély?... Rémítő...

De még keseregni sem hagyták nyugodtan. A saját segédjei utána iramodtak s egyik vigasztalni, más meg ijesztgetni kezdte.

- Bátran viselje magát, Stofi bácsi - szólt Fenyéri -, hiszen úgyis megszökik az a borbély. Meglássa, hogy ott nem lesz az »Ordas«-ban reggel!

- Bár ne lenne!.... azaz, hogy csak hadd legyen.

- Hanem nem ártana, ha ön most hazatávoznék és megírná a végrendeletet - mondá Muki.

Stofi úr elhalványodott. Hanem aztán ő is tréfára fordította a dolgot.

- Azt pedig nem könnyű munka kitalálni annyi sok rokon közt, hogy kinek hagyjam az új tajtékpipámat. Mind dohányosak az istenadták, de egyiknek sem merem testálni, mert még a síromban is megfordulnék, ha bajuszt találna kapni.

- Sose tréfálgasson! Nagyon komoly dolog ez! - incselkedék az előbb szóló.

- Hüm! hm! Csak nem hiszed, hogy meg mer vívni velem?

- De bizony hiszem.

- Mégsem lehet hátrálni. A pezsgő beszélt abból az emberből - tüzelt Fenyéri.

Stofi fiskális a fejét vakarta.

- Dejszen, öcsém, az igaz, hogy már csak tulajdonképpen, izé... szégyen vagy micsoda a futás, de hasznos.

- Vegye tekintetbe, Stofi bácsi, hogy most ön van hivatva fenntartani mindnyájunk becsületét. Az ön hátrálása mindnyájunk erkölcsi vesztesége volna egy jöttment ember ellenében, kinek talán kard sem volt a kezében soha. Aztán gondolja meg azt is, hogy ön mégiscsak magyar ember.

A fiskális felbuzdult. Nagyon jó dolog, ha eszébe juttatják valakinek, hogy magyar ember.

- Jó, hogy mondtad, öcsém, mert magamtul ugyan nem jutott eszembe. Igenis az vagyok, édes öcsém, az is leszek holtig. Egyszer kell csak meghalnom úgyis. Holnap reggel nyolckor helyemen találtok.

A fiskális elfordult, hogy valahogy észre ne vegyék azt az érzékeny könyűt, amit e hős szavak sajtoltak szeméből.

Ezalatt újra felhangzott a táncteremben a muzsikaszó, s a fiatalság ott kezdte, ahol elhagyta: a csárdásnál.

Snapsz Augusztin is ott termett Sárika mellett és mulattatni kezdte. Beszélt neki mindenféle bohó dolgokat a szent-pétervári bálokról, szibériai vadászatokról, a francia »Opéra Comique« hölgyeiről, berlini udvari furcsaságokról, olyan eleven szellemdús aprólékossággal, mintha az a bolond borbélylegény mind maga látta volna ezen csodálatos dolgokat.

Sárikában folytonosan küzdött az arisztokratikus büszkeség az ébredő szerelemmel.

»Milyen délceg termet, milyen férfias arc, milyen ész, milyen szellem!« s a leány arca felpirulna a lelkesültségtől, ha nyomban eszébe nem jutna az a gondolat: hogy hát ez a sok minden összeadva - egy borbélylegény.

S ekkor azt hitte a szegény leány, hogy el kell ájulnia, de valami bódító varázs által volt lekötve, ki nem szabadulhatott alóla: - mint mikor valakinek kellemetlen álma van s maga is érzi, hogy jó volna felébredni, de nem tud.

Már vagy tizenötször lebegett ajkain e szó: »ön alkalmatlan nekem«, de mind a tizenötször ott fagyott meg azokon a piros, meleg ajkakon.

A hamis szem nem egyszer intett Fenyéri Szepinek, hogy teljesítse az előbbi parancsolatot, de tudj' az isten, a fiatalság ma nem bírt goromba lenni. A Stofi bácsi példáján egészen kijózanodtak. Sőt annyira ment a borbélylegény iránti figyelem, hogy Sárika nagysámot egészen neki hagyták meg: még csak hozzá sem nyúlt senki.

Egyszer azonban mégis megkísérlettek egy vakmerő merényletet: összebeszéltek, hogy senki se legyen »vis à vis«-ja a következő négyesben. Snapsz úr nem táncolhatott Sárikával.

- Kimondhatlanul sajnálnám, ha nem lenne reményem, hogy majd a következő négyesre leszek szerencsés a kisasszonyt megnyerni.

Sárika nem tudott nemet mondani.

A négyes után megint egy csomó csárdás következett.

- Gyönyörű ez a kegyetek tánca! - jegyzé meg Snapsz úr.

- Ön hát nem magyarországi?

- Nem. Én poroszországi vagyok.

- Mióta lakik ön hazánkban?

- Néhány hét óta.

- Milyen cél vagy foglalkozás végett hagyta el ön hazáját?

- Egykor majd olvasni fogja kegyed a hírlapokban, de meglehet, akkor sem találja el.

- Ah! hisz ön az imént azt mondá, hogy borbély.

- Az ördögbe,... hiszen most is csak azt mondhatom.

- Tehát csakugyan... - szólt csüggedten a leány - ...és mégis ön egész rejtély előttem, melyet nem bírok megmagyarázni magamnak.

- Higgye meg, kisasszony, a rébuszok olyanok, mint az emberek, mihelyt megmagyaráztatnak, elvesztik érdeköket. Notre empire est détruit si l'homme est reconnu. Nemde?

- Meglehet. Ön hát eszerint érdekes akar lenni.

- Kegyed előtt igen.

- Miért éppen előttem - rebegé a leány és elpirult. Megijedt a saját kérdésétől.

- Azért, mert érzem, hogy kegyedet szeretni tudnám. Ne volnék csak olyan szegény legény, aminő vagyok...

Igazi fájdalommal mondá e szavakat: szinte meg lehetett bennök kézzel fogni az őszinteséget.

Sárika zavarodottan hajtotta le fejét és soká gondolkozott azon a mondaton: »ne volnék csak olyan szegény.« Azután felnézett az ifjúra szomorú, mélázó tekintettel, mintha mondta volna neki: »ne hozz a kísértetbe«.

- Miről gondolkozik, kisasszony?

- Istenem! semmiről. Beszéljen ön, kérem, valamit, ... de nem arról, ... hanem valami másról.

»De nem arról...«

Tehát a büszke Ridegh Sarolta már odáig ment, hogy egy jöttment embernek mondja, ne beszéljen arról, amiről beszélt, a - szerelemről, és olyan hangon mondja, melyben benne van, hogy csak azért is arról beszéljen...

Az ifjú odaült mellé, megfogta gyengéden kezét.

A szép Saroltát valami delejes villany-folyam reszketteté meg, a nemes vonások sugároztak valami ismeretlen szemvakító fénytől, olyan boldognak érezte magát, hogy egészen elfeledte, ha ő-e ridegvári Ridegh Sarolta, az úri körök elkényeztetett bálványa, s az, aki vele beszél, egy borbélylegény. Ő a mennyországban érezte magát: abban a tartományban pedig nincs magas arisztokrácia, sem pedig »canaille«. Kinek jutna ott eszébe olyan bolondság: ki milyen rangot viselt valaha ezen a másik ostoba világon?

A deli ifjú ezalatt beszélt neki sok mindenféle dolgokat. Egy kis kunyhórul odahaza a csendes Rajna partján, abban egy szegény öregasszonyról, ki esténkint kiül a morgó folyamhoz és nézi a közeledő hajókat, hogy melyiken jön meg az ő édes fia... hoz-e szép menyasszonyt távoli országból?... Milyen boldog élet van ott, tisztább a levegő, balzsam az illatja, szebbek a virágok, zöldebb a fű, jobbak az emberek...

A leány úgy elhallgatja, úgy elmereng a suttogó hangokon, mintha valami bűbájos dallam volna, melynek akkordjai belopódznak a szívbe. Nem ügyel már semmire, nézik-e, látják-e, megszólják-e érte? ki törődnék azzal, hogy mit csinálnak az emberek idelenn?...

...Az a kis kunyhó a Rajna partján, tündéri palota márvány csarnokokkal, az az öregasszony egy szelíd, jó arcú édesanya képe, az a folyam morgása egy csendes altató dal, melynek hangjainál oly jó volna álmodozni...

Oh, hogy a mennyországból ilyen furcsának látszik minden! Tovább! tovább!

Egymás leheletét szívják, olyan közel vannak arcaik egymáshoz. Milyen különös, hogy meg nem gyullad egyik a másiktól!

Az öreg Rideghné őnagyságát jó, hogy a guta nem üti meg zavarában, ha odapillant. - Az a leány egészen megfeledkezett magáról! De hát mit csináljon vele? Odamenjen és elutasítsa tőle azt a himpellért? Fi donc! csak magát blamírozná azáltal, ami pedig illetlen egy jó nevelésű delnőhöz. Legokosabb észre sem venni, hogy az ifjú nem tartozik a »társaság«-hoz. Odahaza meg majd kijár a lecke Sárikának.

Ekképp okoskodott Rideghné.

A suttogó pár nem is sokat gondol azzal, hogy őnagysága miről elmélkedik. Ráér akármiről gondolkodni.

Tovább, tovább!

És az ifjú nem fösvény a beszédben, Sárika mégis úgy érzi, hogy szeretné megenni mindenestül. Milyen édes lehet az maga, akinek a szavai is olyan édesek!

E pillanatban megnyílik a nagyterem ajtaja s egy simára borotvált képű öregúr lép be rajta, talpig érő sárgás németkabátban, zöld szemüveggel: éppen olyanformán néz ki, mintha az öreg Goethe támadt volna fel sírjából.

Az öregúr körülnéz az ajtónál, s meglátván Snapsz urat, egyenesen hozzátart, gyöngéden megérintve vállát.

Az ifjú bosszúsan néz hátra, hogy ki merészli most háborgatni? Azonban meglátván az öreget, szó nélkül ugrik fel.

- Mi történt?

- Egy úr várja önt szállásán. Azt mondja, rögtön beszélnie kell önnel.

Augusztin úr egy kicsit gondolkozott, aztán szilárd hangon mondá:

- Tehát rögtön megyek.

Aztán meghajtván magát Sárika előtt, előadá, hogy sürgős ügyben egynehány percre szállására kell mennie az átellenben levő vendéglőbe.

- De reménylem, nem soká fog ön késni.

- Oh, semmi esetre sem. A következő négyes, melyet velem ígért kegyed eltáncolni, bizonyosan itt fog találni.

- Ki tudja? - mondá a leány - hiszen mindjárt kezdik.

- Azon esetben szabad kérnem a következőre. Egyszóval arra, mely visszaérkeztem után az első leend.

- Számítok önre! - jegyzé meg odaadó mosollyal Sárika.

Augusztin úr is mosolygott, azután karonfogván az öreget, kiment a teremből.

A teremajtóban még egyszer megfordult és mosolygott, azután mutogatott valamit, mintha mondta volna: rögtön itt leszek.

Sárika alig várta, hogy visszajöjjön. Az egész terem üresnek látszott neki nélküle.

De soká nem jön!

A négyes is elkezdődött. Valami vándor lélek vetődött hozzá és felkérte rá, de ő azzal utasítá el, hogy »foglalkozva van már«.

Azonban táncosa nem jött el.

Hol lehet annyi ideig?

Bizonyosan dolga van még.

Sok dolga lehetett Augusztin úrnak, mert már a másik négyesnek is a hatodik figuráját táncolják, s még sincs itt.

Sárika kezdett nyugtalan lenni, szemei türelmetlenül voltak az ajtóra szegezve: jöttek-mentek rajta elegen, de Augusztin úr nem jött többé.

Soha többé.

Már reggeledett, a leeresztett ablakfüggönyökön keresztültört a hajnali világosság, a csillárok kezdtek bágyadtabban világítani, a sok báli arcra odaíródott az átvirrasztott éj savanyú kinyomata, a vendégek egy része hazakészülőben van, a lányok kapkodják magukra a mantillákat és a nagykendőket, mit azonban az »animót« affektáló fiatalság kegyetlenül ízetlen arccal igyekszik szokásból megakadályozni, hogy még egyet forduljon a kedves leánycsemetével, mit a szempilláit dörzsölgető mama mogorván enged meg, hozzátévén nagy ásítozva: »de osztán az legyen ám az utolsó...«

A kredencből is már hazapusztult a lármásabb közönség, kit kidobtak, ki meg magától ment el. Csak nehány öregúr maradt még csendes, boldogító tarokk mellett.

A cigánybanda is már a kilencedik pohár feketekávéval tartja fel magában a megfogyatkozott szuszt. Az öreg prímáson az imént az a csúfság történt, hogy elaludt a maga nótáján, s mikor a mellette álló more a vonó egy mesterséges lökésével felébresztette - már akkor a valcert táncolták -, de ő azért mégis csak azon kezdte, ahol elhagyta: »Nem akar a fakó lovam legelni«, mire aztán az előtáncos, Fenyéri Józsi is úgy kijött a sodrából, hogy azt mondta a táncosnéjának, Gizella kisasszonynak:

- Bocsánat, hogy olyan álmos vagyok...

(Azt hitte szegény, hogy ő tévesztette el a dolgot, nem a prímás. )

Már ezt megint Gizella kisasszony sem hagyhatta szó nélkül, minek következtében egy nagyon rekedtet és vékonyat sikított az édesmama felé:

- Menjünk már haza, mama.

- Oh, ne még egy kicsit! - könyörgött Sárika szomorú, elmélyedt hangon.

Ő tudta, miért »ne még«.

Hátha eljő.

Istenem, nem lehet az, hogy el ne jöjjön legalább egy percre!

Neki azt súgta a szíve.

Hanem hát a világon egy szív sem csalhatatlan.

Snapsz úr nem jött el.

És már nem is jő, mert mindjárt vége a bálnak.

»Oh, miért van már vége?!«

Ezt a fentebbi felkiáltást azért írom nagyobb betűkkel, mert két ember gondolataiban született egyszerre.

Sárikáéban és a Stofi bácsiéban.

Stofi bácsi szerette volna, hogy bárcsak ez az éjszaka tizenhárom éjjel ki ne virradott volna, hogy csak a tizennegyedik nap reggeli nyolc óráján adassék át a halál martalékaul. Addig az ideig legalább összeveszíthetne még nehány klienst. Legalább már azt engednék meg neki, hogy előbb Kipcsek Mártontól és Kirgyela Mihály felektől a stempli-pénzt felvehesse: mindjárt nyugodtabban halna meg.

Irtózatos gondolat is az, kérem, egy fiskálisnak tudni, hogy meghal anélkül, hogy legalább egy keresetet ne adhasson be a halál ellen, melyben felhozván kacskaringós konstrukciókban a jogtalan hatalmaskodást, őt a perköltségben elmarasztalni kérje.

Arcát izzadság verte ki, rémítő melege volt, - kiment tehát a folyosóra egy kis hűs levegőt élvezni.

Nem csalódott: a hűs levegő egészen lehűtötte forrongó vérét, elannyira, hogy egy kétségbeesett eszmével kezdett foglalkozni, ti., hogy a borbélylegényt megkövesse.

Becsületére válik, hogy csak igen hosszas megfontolás után született benne ez az aranyos gondolat, amit azonban nyilván maga is szörnyszülöttnek tartott, mert még megkeresztelni sem merte igazi nevén, hanem ráfogta, hogy »kapacitálni« kéne Snapsz urat.

»Hm, hm! Csakhogy akkor oda a becsületem. Még a gyerekek is csúfolni fognak. Istókúgyse meg kell bolondulnom.«

Körülbelül az lett volna belőle, ha tovább is egyedül marad emésztő gondolataival, hanem jószerencsére Miska öcsénk is éppen odavetődött valahonnan a folyosóra.

A folyosón meglehetős sötét volt, mert a lámpák már csak mélázgattak, vagy talán Stofi úr előtt volt sötét az egész világ, azért nem látta meg Miska öcsénket, hanem úgy beleütődött, hogy - ha valami csillagász előre kiszámíthatta volna a két kométa összeütközését, hamarjában elkiáltotta volna magát könnyen: »Vége a világnak!«

- Karambol! - szólt Miska öcsénk tréfásan.

Stofi úr nem felelt semmit; hihetőleg arról gondolkozott: Micsoda két részeg disznó küszködik itt egymással?

Az eszeágában sem volt, hogy ő most összetalálkozott valakivel: másutt járt az esze.

- Majd azt hittem, hogy nem is ön az, Stofi bácsi. Úgy ki van kelve a képéből...

- Persze, hogy nem is én vagyok... - morgott Stofi úr foga közt s egykedvűen ballagott odább.

- Ejnye, de humoros kedélyben van. Talán bizony már észrevette, hogy a borbélylegény megszökött?

Ez az egy szó megcsiklandozta az érdemes úr füleit. Visszafordult.

- Félrebeszélsz? Hogyan?

- Úgy, hogy körülbelül két óra táján eltávozott a teremből. Segéde lévén s feltűnőnek találván hosszú kimaradását, a szállására mentem tudakozódni. Éppen most jövök onnan.

- Hát? - kérdé mohón a másik.

- A vendéglőben azon választ kaptam, hogy az idegen úr, még két másik úrral együtt ezelőtt egy órával elutazott.

Ki látta már a jó Szigeti bácsit »Falstaff« szerepében? Aki nem látta, az nézze meg Stofi urat, és akkor elmondhatja, hogy látta - nem a jó Szigeti bácsit, hanem - Falstaffot.

- Tyű! erre... arra... milliom adta... gyávája - gyulladt fel a teens fiskális úr. - Így bolonddá tartani az embert: láncos... lobogós adta! Egy kis vért akartam belőle ereszteni... No, megállj, nyúlszívű! Csak még egyszer kerülj a szemem elé!...

- Ne tüzeljen úgy, urambátyám, mert mindjárt hanyatt esem.

- Már hogyne tüzelnék ilyen... olyan... mert hidd meg, öcsém, hogy én szomjúhozom - - -

- Elhiszem, Stofi bácsi. Igyunk hát még egy kvaterkát.

- Én vérre szomjúhozom, lámpás teremtette...

A teremből oszló közönség kíváncsian sereglett össze a mérges ember körül, aki erőnek erejével egy másik embert akart ma megenni früstökre, aki az egész világot összevissza-szidja amiatt, hogy neki az egész két hétre elrontották a kedvét, mert el hagyták szökni azt a haszontalan gyáva embert, mielőtt legalább az egyik fülét leszelte volna »Cotillon-ordnyie-nak - ahogy úgy is lett volna.

Miska öcsénk nagyon megsajnálta a haragvó embert: próbálta megvigasztalni.

- Ne rontsa a tüdejét, bácsi! Még meghűl és elreked ezen a hideg levegőn. Aztán, ki tudja - hátha még nyolcra vissza is térhet Snapsz valahonnan.

Csodálatos, hogy Stofi úr nyomban alábbhagyott a szóval: nagyon megnyugodhatott abban, hogy hát bizony nyolcra még itt is lehet.

No, de fölösleges is lett volna kiabálni: már úgysem hallgatna rá senki.

A teremben felharsogott a Rákóczi-induló lelkesítő csodás zenéje, az ajtónál álló hajdúk egyike sebesen felrántotta a szárnyas ajtó másik részét és a közönség kezdett tömegesen egymás hátán kitakarodni, mint a csürhe, mikor a mezőről hazaeresztik, - egyik jóllakva ábrándokkal, szerelemmel, másik éhesen, kedvetlenül; egyik tele szívvel, másik üres reményekkel; némelyek tele fejjel is - akiknek azonban megvolt azért legalább azon kárpótlásuk, hogy a zsebök lett az egyensúly fenntartása okáért üres.

Az udvariasabb fiatalemberek még most is kedvesek: körülugrálják imádottjukat, segítik levezetni a meredek lépcsőkön - melyekről a sok szép zöld gallyat a hajdúk éktelen káromkodásai dacára is, mind ellopdosták a csizmadiainasok az éjjel; - megigazítják a mamák nagykendőit, hogy valahogy meg ne hűljenek az úton, egypár jelentéktelen szót súgnak búcsúzóra a szerető lányka fülébe, melyre már az csak azért is elpirul, mert a zimánkos téli szél egy perc alatt úgyis pipacspirosra festé arcát.

A kapu alatt »jó reggelt« kívánnak az éjszakából kifogyott közönségnek, mely hallatlan élc felett azután jóízűt nevet a szellemdús hölgyecske s egy búcsú-kézszorítással jutalmazza lángeszű udvarlóját.

Azután előállnak a kocsik; öt-hat nagypénteki arcú vászoncseléd felül egybe-egybe; a kocsis egyet káromkodik reggeli imádság fejében, azután elindítja az ócska csézát - amit mind végig nézvén egypár korán megjelent tejet áruló kofa a piacon, azzal a szóval kezdi meg a késő estig szakadatlanul tartandó diskurzust:

- Ühü! már vége a bálnak!

BEFEJEZÉS

Sok, sok év elmúlt a leírt bál óta.

Tiszta szívemből sajnálom a tekintetes vármegyét, mely olyan hosszú időn keresztül törte rajta a fejét, hogy milyen eredeti ember volt az a Snapsz Augusztin. Valóságos gróf lett volna, ha nem lett volna borbélylegény, gavallér is lett volna, ha meg nem szökött volna a párbaj elől; de hát hova szökött innen? Vagy inkább honnan szökött ide? Hol, kitől lopta azt a finom szalon-modort? azt a sokoldalú tudományt? Legalább eddig senki sem kurrentálta utána a maga tudományát. No, de ez semmit sem bizonyít a gazember mellett - mondja Sramko fiskális -, mert a tudomány olyan história, melyről nem szereti az ember elmondani, hogy »hiányzik«, amit az ügyvéd úr önmagán tapasztalt.

De még tisztább szívemből sajnálom Sarolta kisasszonyt, akire ugyancsak rájárt otthon a rúd: az édes mama váltig mondogatta:

- Volt is kivel bepiszkíttatni azt a drága selyemruhádat!

A kis Etelka és Gizella pedig még évek múltán is üldözte fullánkjával.

Hát még a szíve mennyi mindent beszélt! Hogy ábrándozott esténként a csillagokon...

»Ez az én csillagom, az az ő csillagja! Ugyan összejön-e valaha a két csillag?«

Ezt persze csak Montedegó úr tudná kiszámítani.

Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Sarolta kisasszony is addig ábrándozott a szép, szellemdús borbélylegényről, míg egyszer csak férjhez veszett egy csúnya, ostoba szolgabíróhoz. Azontúl aztán nem ábrándozott semmiről, legfeljebb szép ruhákról, brüsszeli csipkékről, a drap du nord, a moiré antique, a bleu mexique, s tudja isten milyen mindenféle selyemszövetről, miket, tudom, volt professzorom sem tudna elősorolni, pedig ugyancsak tudta az esztétikát, azaz, hogy csak tanította szegény.

De ha nem ábrándozott is Sarolta többé a szép borbélyról, az az egyszeri bál sokszor jutott eszébe - s ha már mint asszony is a régi kedves emlékek közt keresgélni kezdett, szíve asztalfiókjában az Augusztin úr képe volt legfelül...

Hova lett? Miért tűnt el? Milyen csodálatos dolog volt az egész. Mintha álom lett volna csak!

Legislegtisztább szívemből azonban a nemes városi kaszinót sajnálom, melynek a sok, sok hosszú éven keresztül minden áldott este meg kellett hallgatni Stofi úr hetyke legénykedését, ki egész életén keresztül sajnálja, hogy egy kis borbélyvért nem ereszthetett kardjával, cserében azért a sok vérért, amit az érdemes borbély-céh drága pénzért szed ki az emberekből.

Örökké sajnálja, hogy ezt a jó élcet elhalászta a sors előle.

Dejszen csak még szeme elé kerüljön valaha, majd megmutatja neki, merre járnak a paradicsomba...

...Azon az úton ugyan nem, amelyen Stofi bácsi járt...

Sőt azt a fáradságot is megteszi a jövő ősszel, hogy utána megy Pozsony városába és felkeresi, ha a föld alatt van is: neki előteremtsék akárhonnan, mert különben kihíja szál kardra az egész magisztrátust.

És ezt minden este végig kellett hallgatni a kaszinói publikumnak. Aki a históriát nem tudta, annak Stofi úr kedveskedett az elejével, hogy hadd tudja; aki pedig már tudta, annak azért beszélte el, hogy el ne feledje és merenghessen felette: »milyen vitéz ember lehetett valaha az a Stofi bácsi!«

Ezért sajnálom legislegjobban a nemes városi kaszinót.

Hanem hát sok év alatt sok minden történt.

A sok minden közt egyszer kiütött a háború. Sadovánál becsületesen megvertek minket.

A porosz nagyon örült neki - hanem azért mégsem örült neki oly nagyon, mint mi magunk.

No, de nem tartozik ide; - csak még azt akarom elmondani, hogy a porosz seregnek kedve kerekedett megnézni egyúttal Magyarországot is. Úgysem voltak még soha itt a tejjel-mézzel folyó földön.

El is jöttek egész Pozsonyig.

A hír széthordta az egész országban a kedves vendégek jöttét.

Azok aztán vitéz katonák, mívelt emberek!

Még amelyik legkevesebbet tud is, az is okosabb ember, mint nálunk a rác pópa: pedig az is csak valami!

Úgy ösmerik azok az országunkat, mint a saját tenyerüket, vagy még annál is jobban. Titkos embereik álruhában évek óta járnak közöttünk, tanulmányoznak bennünket, lefestik vidékeinket, a stratégiai pontokat az országban, úgyhogy még a sógorom pincéje is rajta van a mappán.

Tudj' az isten minek az nekik!

Hát még a puskájuk? Azt aztán érdemes megnézni: míg a mi katonánk egyszer süti el a magáét, addig azok éppen tízszer lövik agyon.

Ehhez még barátságos és udvarias is. Ott a tábora Pozsony mellett, akárkinek szabad megnézni, szívesen látnak mindenkit. Az ember úgy érzi magát köztük, mintha otthon volna.

A poroszokat szeretni divat most.

Különben ez mind nem tartoznék ide, ha nem azt kellene kimutatnom, hogy hova lettek Fenyéri Szepi, Miska öcsénk s több más ismerőseink, kiknek ma mindnyájának részt kellene venni a nagy és szokatlan ünnepélyen, Rideghné őnagysága aranylakadalmán.

Biz azok már négy napja oda vannak Pozsonyban a tábort megnézni; egyébiránt délig még megérkezhetnek, mit a friss újságra áhító társaság kíváncsian vár.

Össze van gyűlve a fél vármegye: csakhogy természetesen igen kevés emberre ismerünk már rá. A hajdani báli fiatalemberek most már meglett, unalmas férfiak, a szép délceg lánykák hízott, komoly delnők, és így tovább...

No, de nőtt helyökbe elég új nemzedék: olyan virulók, délcegek, mintha éppen azok volnának...

Hanem azért hála istennek, itt vannak a régi ismerősök is: Zsiga bátyánk egy nagy karosszékben ül és éppen azt beszéli egy fiatalabb körnek hogy ő »negyvennyolcban« a csatatéren játszott egyszer több tiszttársaival »huszonegyet«, ti. aki legelőször huszonegy németet vágott le, elkiáltá magát »resto«, s behúzta a bankot. Egyébiránt mindig nagy malőrben volt, mert valahányszor feléje vágott kardjával a huszonegyediknek, rendesen kettőt talált leütni - azaz elfuccsolta.

Távolabb Stofi fiskális vitatkozik Sramko fiskálissal azon a bonyolódott kérdésen: Jónás nyelte-e el a cethalat, vagy pedig a Bach-szisztém nyelte el Jónást a cethallal együtt?...

Ki tudná már azt!

A szép Sarolta még most is csinos, az ember alig nézné többnek huszonöt évesnél: a másik két testvér még mindig hajadon. Őnagyságán, az öregasszonyon azonban meglátszik az idő nyoma. Nem is bolondság az: hatvanhét esztendőt élni.

Aztán pedig, ha már a harmincéves háború is nagyon hosszú volt, mennyivel hosszabb háború annál egy ötven esztendős - házasság!

Aki ebbe bele nem hal, az csakugyan megérdemli már, hogy még egyszer táncolhasson a lakadalmán.

Bocsánatot kell kérnem az olvasótól, hogy oly hosszúra nyújtom történetemet s néha ott is szólok, ahol nem kellene - de hát nem szántszándékosan tologatom tágabbra e szűk novella keretét, hanem csak úgy magától rájár a nyelvem.

De most már rövidebb leszek, nehogy utoljára nyakamban maradjon a vád, hogy ilyen nagy feneket kanyarítottam semminek.

Tehát délben megérkeztek a kíváncsian várt vendégek.

A társaság körülfogta őket s nem győzte eléggé kikérdezni: »Mi újság Pozsonyban? Mit csinál a porosz tábor? Mikor jönnek beljebb?«

- Hé, Szepi! - furakodék előre Stofi úr a maga kérdésével. - Nem találkoztatok valahol azzal a gyáva Snapsszal?

- Deb'zon találkoztunk - bizonyítja Miska öcsénk, akit most már nem egy ember szólít »bácsinak« is.

- Csitt! Majd én mondom el a feketekávénál - kiáltott közbe Szepi.

Sárikának vére mind arcába szökkent...

Az ebédnek, bármily nagy volt, mégiscsak vége lett egyszer; felhozták a feketekávét, s Fenyéri kezdett áttérni a részletekre:

- Az egész tábort megnéztük, mindent előzékenyen megmutogattak, sőt a tisztek ott marasztaltak vacsorára is, s a jó tea és a víg beszéd mellett, midőn javában mulatnánk, egy köpenybe burkolt tiszt közeledett tüzünkhöz, ki amint szétnézett s meglátott, meglepetve kiálta ránk:

»Az ördögbe is, hiszen mi jó ismerősek vagyunk.«

»Nem emlékszem« mondám. De még Miska sem emlékezett, hogy látta valahol.

- Nos, uraim, én vagyok Snapsz Augusztin - szólt mosolyogva.

- Ah! - csodálkozott a társaság azon része, mely ösmerte Augusztin úr történetét.

Szepi folytatá:

- Mi is csodálkoztunk, uraim, hanem végre is felismertük Augusztin urat vonásról vonásra. Nagyon megöregedett ugyan azóta, hanem még mindig deli, finom ember.

»Nos elhiszik-e önök most már, hogy borbélylegény vagyok, miután olyan jól megborotváltuk Ausztriát« - mondá, miközben jóízűt nevetett!...

...Sarolta nagysámnak hangosan dobogott a szíve, Stofi fiskális kezdett komolyabban hallgatni: még az öreg menyasszony is azt mondta: különös történet...

- Hát még ami következik: az lesz csak furcsa - bizonyítgatá Szepi úr. A tiszt - mint mondá - igen örül a találkozásnak, különösen azért, mert még számolni tartozik azon lovagiatlan viseleteért, hogy a Stofi bátyánkkal vívandó párbajt nem várta be. Nagyon restelli, de teljes lehetetlenség volt, miután egy még ennél is fontosabb, előre nem látott ok nyomban hazaszólította. Bocsánatot kér tehát Stofi bácsitól azon kijelentéssel, hogy a dolog azért nem maradt abban, miután hisz a gondviselésben, hogy nemsokára személyesen keresheti fel a szállásán Stofi bátyámat, miszerint lovagias elégtételt adhasson s egy sikerült érvágás által borbélymesterségének renoméját megállapíthassa...

Stofi úr megszeppent.

- Hallottam én már ennél szebb mesét is.

- Becsületemre mondom, szórul szóra így történt.

Stofi úrral az a malőr történt, hogy a tüzes végével dugta szájába a szivart.

- Kutya teremtette fátumja!... már tudniillik, hogy ez a szivar... Aztán ugyan mit értett az alatt a »nemsokára« alatt?

- Hát legfeljebb nehány napot - vélekedék Zsiga bácsi.

Fenyéri úr Sárika felé fordult.

- Nagyságodtól is engedelmet kér udvariatlanságáért, hogy azt a hajdani négyest, melyre foglalkoztak, el nem táncolhatta. Igen élénken és lelkesedve emlékszik nagysádra, kézcsókját üzeni, kikötvén egyszersmind azt is, hogy az elmaradt négyest egyúttal majd akkor táncolják el, amikor az említett ügyben eljön...

A szép asszony keblét úgy dagasztotta valami sajátságos édes érzés.

- Folytassa kérem - rebegé elmélázva.

- Soká beszélgetett velünk, ezerszer is elmagyaráztatván magának, hogy néz ki azóta a szép magyar lányka. Eleget mondtuk neki, hogy asszony már, neki az mindegy volt, ő csak lánykának tartja nagysádat. Aztán elmondogatta, milyen jól mulatott ő akkor köztünk, milyen boldog volt ő akkor... - Szinte látszott rajta, hogy alig bír elválni tőlünk, végre azonban az éj beálltával elbúcsúzott, még egyszer biztosítván bennünket, hogy nemsokára okvetlenül egy szép bált fog nekünk rendezni odahaza. Búcsúzás közben, midőn kezet szorítottunk, szétvált mellén összehúzott köpenye, s mi megdöbbenve vettük észre, hogy akivel beszéltünk, porosz tábornok volt.

- Ah ... oh! - álmélkodott az aranymenyegző közönsége.

Stofi úr feldöntötte feketekávéját, Sarolta őnagysága ruhájának csipkéivel játszott, hogy végtelen felgerjedését elpalástolja.

- Ki volt ez? - kérdém egy porosz tiszttől. »Hogyan?« válaszolt az: »hiszen ösmerősök!... Őfensége Württembergi Ágost herceg volt.«

»Lehetetlen« kiálték fel csodálkozva, »hát nem Snapsz Augusztin?«

»Ahogy vesszük - mondá a tiszt. - Bizonyosan valami jó tréfát vitt végbe valahol e név alatt, mely nem egészen álnév, mert bonvivant és tréfás természete miatt a berliniek "Prinz Snapsz"-nak csúfolják...«

»Ugyan mondja meg nekem, tiszt úr - kérdém hirtelen -, mi célból járt a herceg évekkel ezelőtt incognito Magyarországon?« Az én tisztem rejtélyesen mosolygott, azután barátságosan megfenyegetett az ujjával:

»Ne legyen ön kíváncsi. Ki tudná azt!«

Eddig tartott a történet.

Néma csend követé: mindenki elgondolkozott valamin, csak az öreg Zsiga bácsi szürcsölte ki egykedvűen a kávéját s azután azt mondta saját bölcs véleményképpen az egészre, hogy:

- Ejnye!

*

Stofi úr e naptól kezdve sohasem beszélt Snapsz Augusztin históriájáról többé a kaszinóban, - mert hát tudja isten, hogy lesz, mint lesz?... Az olyan történet pedig nem ér egy ütet taplót sem, amelyiknek a vége nem tudatik.

Azóta legörömestebb politizál, és minden áldott este tízszer is felosztja Európát a nagyhatalmak között úgy, amint ő gondolja.

Ilyenkor azután gyakran mondogatja a fiatalabb nemzedéknek:

- Már 'iszen öcsém... akár az ördögéi leszünk is, nem bánom, hanem már azt az egyet mégsem szeretném megélni soha, hogy a burkus valaha belénk ártsa magát... mert az nagy kalafaktor.

Szegény urambátyám, de csöndes ember lett magából!

Itt állok a sírján és hallgatom, hogy nem hallom-e a nagy kupakatlan selmeci pipa szörtyögését odalenn a sír fenekéről...

Dehogy hallom, dehogy... A nagy selmeci pipa odahaza van a becsukott »Corpus juris« fekete pergamenjén végigfektetve, félig kiszíva... Egészen már nem volt ideje kiszíni szegény Ezékiel bácsinak. Magához citálta a halál. Terminusa volt. El kellett mennie.

Minden csöndes a temetőben, csak a hajnali szellő beszél a szomorú-fűzfa lombjaival, lassan suttogva, mint a szerelmesek... Hogy tud ellenni kedves urambátyám ebben az átkozott csöndességben? Ahol nincs alperes, felperes, egzekúció, licitáció, brachium, nincsen semmi, csak az ostoba némaság. Jobbra maga mellett ott fekszik Ricsók Marci, ki ötvenhárom forintjával tartozott, és hogy ne legyen kénytelen megfizetni, ráíratta minden vagyonát feleségére; balról pedig Szuszi Miska alussza örök álmát, aki kaszájával szúrta le azt a szép pej csikaját, amit az Attila gyerek alá nevelt. Ugyan kedves Ezékiel bácsi, hogy tud aludni ilyen szomszédságban?...

Minden csöndes, csak a távoli malom kelepelése hallatszik át. Ez az a híres malom, melyhez, mikor építette, »fölfelé« akarta ásatni a vizet, mert már azt a csúfságot nem lehet úgy hagyni, hogy egy nemes embert a természet regulázzon. Azért is ő regulázza a természetet. Hanem utoljára is beleunt a gyilkos munkába, azt mondta, hogy ménkő győzne a természettel birkózni; az nagy úr, hadd legyen neki is igaza... folyjon lefelé a víz... Így épült meg a híres malom, melynek csöndes estéken egész a temetőig is elhallatszik melankolikus kelepelése. Hallja-e, kedves Ezékiel bácsi, odalenn a sír fenekén?...

A téres ősi portát odahaza benőtte a csalán, kóró, maszlag, a kertben lévő kertben találtató kertben (amint hét országra szóló prókátori tollával a bekerített fundus virágos kertjében a dohányra elrekesztett kertecskét körülírta) a jó sarjú dohányt rendre lopkodják azok a semmirekellő mendikáns-gyerekek;... és még csak meg sem moccanhat szegény Ezékiel bácsi, hogy közibök csördítsen azzal a rozzant »duplával«, amelyikhez képest a burkus király puskája is csak »disznóláb«.

A százados pince odaát a hegy alatt nem élhette túl gondos gazdáját - beomlott. Boldog, boldogtalan bejárhat belsejébe és pusztíthatja a bakatort. Az Attila gyerek nem gondol vele. Istenem, de jó, hogy meg nem érte ezt az állapotot, kedves urambátyám!

Az öreg szőlőt, mit olyan gonddal, olyan szorgalommal ápolt, mely szemefénye volt teljes életében, csúffá tette az idén valami hitvány jégeső. Mintha a jégeső is tudná, hogy már úgy sincs senki, aki összevissza szidná ezért a gorombaságért.

Mindene tönkremegy, vész, kopik, mióta olyan nagyon csendes ember lett!

A dohányzacskót elhasználta a gazdasszony befőzöttekre takarónak; a híres periratokat, miket hol prózába, hol versbe szerkesztett, miket a vármegye gyönyörrel olvasgatott, egyenkint szedik el a szolgálók gyömbér-, paprika-, túró-takarónak; a nagy kalamárisban, melyből mint Jupiter fejéből, seregestől pattant ki a sok nagy gondolat, kiszáradt a tinta, s a rágott végű lúdtoll hiába nyúlna be, hogy fekete száját megitassa; - de még ha megitathatná is, úgysem lehetne vele írni, mert már azóta ő is pipaszurkálóvá devalválódott, s nincs az a »penicilus« a világon, amelyikkel vissza lehetne még egyszer avanzsíroztatni »calamusnak«. A mestergerendára akasztott kulacs megrepedett a szárazságtól, a sárga foglalványú »ocularisból« pedig kivették az egyik üveget azok az istentől elrugaszkodott béres kölykök és most a napsugárt fogdossák vele az akasztófáravalók!

Bizony, bizony, jobb világ volt még három év előtt.

Még most is szemem előtt áll, amint mindszentek napján utoljára láttam, mikor a plebánossal almát venni mentünk hozzá. Milyen egészséges volt még akkor! Pirospozsgás, mint maga az élet. Csak a foga fájt egy kicsit és az álla fel volt kötve valami tarka zsebkendővel, mely a feje tetején végződött egy ízléstelen másliban.

Persze, nem a tükör előtt volt kötve.

Az olyanféle öregúr már nem sokat ad magára, nem sokat szeret a tükörbe nézni; különben is arról volt nevezetes, hogy egyszer a főispáni bálra botosban jelent meg. Mindenféle ruha rendesen összevissza volt hányva rajta, a felső kabátja rövidebb szokott lenni az alsónál, vagy a csizmáját húzta fel rosszul, a hegyes-orrú párból a bal, a harcsa-orrúból pedig a jobb lábára. Hanem az azért nagyon jó volt. A nemesember meztelenül is úr.

Az irálya is tökéletesen hasonlított viseletéhez: összevissza volt abban hányva minden kifejezés, úgyhogy első pillanatra »csuvasz« nyelven írottaknak vélte az ember peres iratait.

Egyik keresetének tárgyát így fejezte ki egyszer: »Kót vas - legalábbis 24 frtjával számítva - kályha és járulékai iránt«. Legnevezetesebbé tette mégis az az egyszeri a törvényszékhez intézett kérelme, melyben, miután a törvényszéki bírákkal egyenkint »per tu« volt, fölöslegesnek tartván a címezgetést, egyszerűen odakanyarította megszólításnak, amint dukált: »Te Törvényszék!«

Egyszóval Harcsa Ezékiel híres prókátor volt...

De nem is arról van itt szó - mert azt úgysem vonja kétségbe senki;... hanem, ha jól emlékszem, arról kezdtünk beszélni, hogy három évvel ezelőtt mindszentek napján mi történt légyen vele olyan nagy dolog, amivel egy novellát megkezdeni lehessen.

Hát bizony az történt, hogy délután négy óra tájban - megszomjuhozott.

Miután minket hiába marasztalt, fogta magát és átkurjantott a szomszédban lakó Pilászi sógorra, meg a jó torkú Kubacsek kántor uramra - hogy hát ballagjanak idébb egy szóra, kettő lesz belőle.

Lett bíz abból ezerkettő is...

- Hátha megnéznénk a pincét.

A két jeles férfiú, Pilászi és Kubacsek, nagyot bólintottak fejeikkel, mintha mondták volna: »pártoljuk a tisztelt előttünk szóló indítványát«. Kubacsek uramat ugyan otthon várta a sok parasztgyerek, éktelen ordítást mívelve a tudomány csarnokában; - de hát hadd várjon! Kell is a parasztnak tudomány!... Tisztelje az urat és fizesse az adót... akkor mindjárt okos ember; Pilászi uramat, ki uradalmi számtartó volt, szinte odahaza siratta a sok munka... hanem azért mégis jó lesz kimenni Harcsa sógorral és elbeszélgetni egy »kvaterka« mellett a gazdászatról, ami az öreg Pilászi úrnak legkedvesebb »témája«.

Örökké azon ábrándozott: miként gazdagíthatná meg hirtelen földesurát, s azalatt egészen elhanyagolta gazdászati teendőit.

(Igazi fotográfiája a magyar ember politikai magatartásának.)

Ezt különben csak zárjel közt mondom, mert Ezékiel bácsi nem szeret politizálni. Az ország dolga majd elvégződik magától is. A legnagyobb politikus az, aki sohasem politizál. Aztán a politikai konstellációk is úgy állnak, hogy az ember ki sem ösmeri már magát, hol az igazság.

Talán sehol, egyik pártnál sem?

Hanem, ha már csakugyan létezik valahol, akkor alkalmasint a borban van.

Ott kell azt megkeresni.

No, hanem kereste is szegény Ezékiel bácsi végtelen szorgalommal; ki tehetett róla, hogy sohasem találta meg, s mindennap újra kellett kezdeni a keresést?

Ebben az egyben állhatatos volt egész utolsó leheletéig...

Hát aznap is szépen megindult Kubacsek és Pilászi uraimékkal, a dupla puskát nyakába akasztva, a szürke »Zeubisz« kutyát pedig, melynek Kutya-Bagostól Szent-Bernárdig nincs párja, magához szólítva.

Pincébe menet keresztül kellett ballagni a tagján is, mely a malma végiben volt kihasítva, körülbelül ötven hold rét, föld, legelő és szőlő egy darabban, sűrű bokrokkal, lombcsoportozatokkal, tömérdek gyümölcsfával, csergedező patakokkal díszítve.

Valóságos paradicsom. A legszéliben gyönyörű vízesést, egy kis Niagarát »produkált« a természet, melytől alig nyolc lépésnyire kezdődött a másik paradicsom a - pince torka.

Oh, ti prózai pesti emberek, kik megisszátok »halbszaitli« borotokat a »Kis pipá«-ban vagy a »Slová«-ban, - ti nem tudjátok, milyen derék dolog falun a pince torka.

Ami Pesten a Deák-klub, Nemzeti Kaszinó, baloldali kör, kávéház, sörház, vendéglő, dalárda, színház összevéve: azt itt mind a pince torka pótolja.

...Itt hányatik meg Európa sorsa, jövendő alakja, itt szidatik össze, ha drágaság van - a drágaság, ha olcsóság van - az olcsóság; itt fejlődik alattomban a jogtudomány, itt csírázik ki a korteskedési rendszer, melyet aztán odaát Pesten, nem tudom, mint fojt el a »tisztelt ház«; itt születnek a lapok vidéki levelei, itt döntetik el a teens vármegye magatartása a megyerendezéssel szemben, itt arat dicséretet a szolgabíró, amiért a zsidót saját nagyúri kezével eldöngette, ha ti megrójátok is érte az újságtokban. Ez egy egészen más világ, szabad föld... Amerika... hol az szab törvényt a többinek, kinél a lopótök van, melyen keresztül eregeti be az öblös poharakba a pince belsejéből kihozott bakatorit.

Erre a szent helyre vezette vendégeit Harcsa bácsi.

Kivette zsebéből a nagy »ordinári« kulcsot, hogy a pince zárját felnyissa.

Az könnyen engedett, annak jeléül, hogy hozzá van szokva e művelethez.

A két vendég leheveredett a pince előtti gyepre, s elkezdett beszélni, amiről ilyenkor szokás, hogy ti. elkelne már egy kis eső... kiállhatatlan nagy a szárazság.

Az már bizonyos. Még a torkuk is érzi.

No, de ezen majd segít Ezékiel bácsi, aki itt hozza már a teli lopótököt, lyukát mutatóujjával erősen leszorítva, nehogy a drága ital eltévessze valahogy rendeltetése célját.

- No, kóstolónak egy kvaterka... igyék, sógor uram... tessék, öcsémuram!

- Finom zamatja van - mondá Kubacsek, mint szakértő.

- Olyan amilyen... - replikázott Ezékiel bácsi egy pillantást vetve a kinyitott ajtón keresztül a pincébe, hol a teli hordók úgy állottak ott illő rendben, mint valami szép lány fogsora.

Gyönyörű dolog is ám egy ilyen pince. Felér a burkus birodalommal. Ezékiel bácsi legalább nem cserélne.

...Avagy nem birodalom-e a pince is, melynek maga Ezékiel bácsi korlátlan királya? A hordók az alattvalók... Aztán milyen csendes, türelmes alattvalók, akikben ugyan elég tüzes vér foly, de melyben azért nincs egy csepp »rebellis« hajlam sem. A szegény alattvalók nem panaszkodnak, nem lázongnak soha, odaadják mijök van, s mikor már kifogytak mindenből, legfeljebb egy nyöszörgő, panaszos kongással jelentik be a »szegénységi bizonyítványt«. Valóságos muszka természet.

Ezékiel bácsi is megkóstolta a bort, ha már olyan nagyon dicsérik, azután kitöltötte a maradékot a lopótökből poharaikba és végighasalt ő is a gyepen, büszke tekintettel nézve a malom felé, melynek falán a következő általa »komponált« felirat pompázott:

»Irigy, ha látsz - nézd miként állok,
Zúgok, hanem kárt nem csinálok.«

Alatta veres nagy betűkkel:

Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa
Ahogy csinálta
Úgy megcsinálta...

Igazi költői felfogás. Az a két utolsó sor olyan igazolásféle volt, mért hogy nem felfelé ásatta a vizet. Sajnálja is cudarul ezt az egy dolgot. No, de az okosabb enged. Jól van az így is. A víz csak víz marad, ha fölfelé folyik is. Aztán majd ásat ő annak helyébe a tagja közepén nemsokára egy artézi szökőkutat. Hadd lássa a paraszt, hogy ő egyenesen az ég felé is tud vizet bocsátani. Hadd legyen, mibe megmosakodni a napnak. Oh, a szökőkút mindenesetre meglesz, mihelyt megnyeri a szentpéteri pört, mihelyt felépül az új kastély.

A szentpéteri pör és a kastély volt az öreg Harcsa ábrándja.

Egy kastély kiülő rondellákkal, bádogfedéllel, széles üvegambitussal, tizenhárom szobával, melyeknek hosszú során ő fog sétálni a zsíros taplósapkában, meg a fekete botosban, jóízűen lógázva a nagy selmeci pipa hosszú szárát; aztán huszonnégy nagy ablaka lesz, ő majd odakönyököl az egyikbe és onnan köpködi le azt a kis rongyos vármegyét. Csak azért az egyért fájt a szíve, hogy mind a huszonnégy ablakból egyszerre mégsem köpködhet le a szegény, rongyos kis vármegyére.

És az a kastély bizonyos már. Egy év múlva ott fog állni vis-à-vis a pincével. Egy év múlva befejeződik a pör.

Az pedig nagyon érdekes pör. Ezékiel bácsi ma fogja elmondani százhuszadszor Pilászi sógornak meg Kubacsek öcsénknek. Hallgassuk mi is.

- Hát eszem a vérit öcsém, meg sógor... úgy történt biz a... hogy ez a Sz. Péter községe a »kupaktanácsban« ezelőtt valami két évvel kisütötte, hogy a bicsaki pusztát, amit a Kazáry grófok dominálnak, ők szántották valaha.

- Robotban - szólott a számtartó.

- Mindegy, akárhogy. Denique elhatározták, hogy biz azt jó lesz visszavenni. Jókora darab föld, megérdemli a fáradságot. Decretálták, hogy processust akasztanak a Kazáry grófok nyakába: mert hát nem igazság az, hogy annyija legyen egy familiának!

Kubacsek nagyot bólintott fejével, mintha mondta volna, hogy »nem igazság.«

- Utcunque! Az lett a dologból, hogy hozzám jöttek konzíliumra - folytatá Harcsa úr -, mint a vármegye legjobb prókátorához... eszem a vérit!

Ehhez a kemény mondáshoz jónak látott egyet hörpenteni a derék úr, s hogy borfolytonossági hiány - amint valami új prókátor, kinél Ezékiel bácsinak a botos talpa is különb ember, ezt a nyavalyát kifejezné - elő ne álljon, egy kis »interim«-et csinálva beballagott a Hypocréne öt akós forrásához, hogy a lopótökbe egy kis elokvenciát citáljon.

Mikor visszatért, ott folytatta, ahol elhagyá:

- A vérit! Tartsa csak, domine Kubacsek, ezt a nemes növényt, már ti. a lopótököt, mert nem szeretem, mikor beszélek, ha a kezemben van valami. - Nagyon szeretett hadonászni.

Domine Kubacsek méltó áhítattal fogta meg a karcsú jószágot, nyílását beszorítva mutatóujjával. Tudom, hogy irigyelte mutatóujjának azt a szép hivatalát, miszerint az egyik csücske borban áztatja magát. Igazi bitorlása a torok jogainak.

- Porro... - nógatta magát a falusi ügyvéd. - Hát én bizony azt mondtam a parasztoknak, hogy... izé... no hogy... elutasítottam.

Ezékiel bácsi nagyot nyelt. Meglátszott rajta, hogy fillentett; mert dehogy utasította el őket, dehogy... inkább azt mondta nekik: »Fiaim! viszem a pört. Majd megtanítom én a Kazáry grófokat. Jó kézbe kerültek. Egész Bécs büdös lesz ettől a pörtűl, fiaim!...«

- Hát aztán? - kérdé a számtartó, hogy ásításait tettetett érdekeltség köpönyegével letakarja.

- Nos, az történt, hogy nem hagyott békében a sok paraszt, hiába mondtam nekik, hogy a pört megvesztjük, odajártak nyakamra, kipuhatolták gyenge oldalamat.

- És volna a tekintetes úrnak is gyengéje? - hízelgett domine Kubacsek.

- Van, öcsémuram. Csakhogy ez a gyengém is erősebb magánál, mert az magát földhöz üti.

- Mi a mennykő lehet az?

- Hát a bor, öcsémuram. Nekem az a gyenge oldalam. No, meg a kastély...

- Ah! A kastély?

- Igen hát. Én nem vagyok olyan közönséges bocskoros nemes, az én szemeimet sérti a nádfödél, meg a hétszilvafa a szérű mögött, nekem az öregapám is hintóban járt, kastélyban lakott...

- Az már igaz.

- Hát kutya kutyánszki!... ezek a bugris szentpéteriek, mondom, kikeresték gyenge oldalamat s egy fényes kastélyt ígértek építeni, ha elvállalom pörüket.

Ezékiel bácsi megint félrecsavarodott az igazmondás útján, mert hát tulajdonképp ő maga kereste ki a saját maga gyenge oldalát, ő maga vette rá a szentpéterieket, hogy adjanak neki kötelezvényt a kastély megépítésére vonatkozólag. Hétszáz lakos úgyis könnyen megcsinálja. Sok varjú lovat győz. Legfeljebb egy-két tégladarab esik egyre. Mért ne építenék meg neki?

- Hát csak elvállalta, sógor úr? - kérdezé Pilászi.

Ezékiel bácsi egy pohár bort ürített ki és megcsavarta hosszú ősz bajuszát.

- Muszáj voltam vele. Kiállították a kötelezvényt, én a pört megkezdtem, s mint dukált, mind a három fórumon el is vesztettem emberül.

- És aztán?

Harcsa úr hamisan hunyorított szemével.

- Aztán jött a java. Felszólítottam a szentpéterieket, hogy most már szíveskedjenek megépíteni a kastélyomat itt a malmom végiben; őszre szeretnék beleköltözni. Fogadják meg magoknak Lepeczky építőmestert, majd én bediktálom neki a tervet a kötelezvény szerint. Október elsején elvárom a kulcsokat.

- Mit feleltek vissza?

- Azt, hogy nagyon szívesen megtesznek mindent, hanem nincsen hozzá fájuk, sem malternek való földjük; azonban a bicsaki pusztán van malternek való föld, gerendára alkalmas fa elég, majd ha övék lesz az a puszta, akkor aztán mindjárt belekezdenek az építkezésbe. Addig nem lehet.

- A semmirekellők! - nyájaskodék Kubacsek.

Harcsa bácsi úgy tett, mint nagy Napóleon a kényes kérdésekkel szemben - az orrát kezdte vakarni.

- De majd én megtanítom őket, hogy lehet. Ravasz róka vagyok. Úgy stilizáltam a kontraktust, hogy prókátori munkálatok fejében tartoznak kiállítani a kastélyt. Tehát akár nyerem, akár vesztem a pert.

- Helyesen! - rikkantott közbe Kubacsek.

Eközben Ezékiel úr szeme elkezdett villogni; talán a bortól vagy talán attól, amit mondani fog?

- Most tehát nincs egyéb hátra, mint hogy a kötelezvényt bemutassam a törvényszéknél, s rögtön elmarasztalják az egész falut.

Ezalatt harmadszor is elfogyott a bor. Kubacsek futott húzni.

- No, csak szép fogás volt - szólott a számtartó, fejével nagyot bólintva. - Még ilyen könnyen sem épített kastélyt senki.

- Hja, édes sógor uram! Egy embernek esze van, más embernek pedig pénze; mind a kettő sokat ér.

- Most már valóságos kincs az a kötelezvény! - mondá újra a számtartó úr, csakhogy szóljon valamit.

- De még mekkora! Anélkül eldisputálnák a jussomat, mert hát úgyis esküt akarnak tenni, hogy ők csak azon esetre ígértek kastélyt építeni, ha a pörüket megnyerem; hja! de mikor a kötelezvény mást mond.

- Csak attól félek, sógor uram, hogy az ügyvédök, amilyen eszes pióca, elmagyarázza valahogy az írást; ilyesvalamit hallottam...

De már erre felpattant Harcsa bácsi, miután előbb megöblítette egy kis itallal a torkát.

- Micsoda? Elmagyarázza? Ki? Az ügyvéd? Mit? A kontraktust? Én ellenemben? Ne beszéljen zöldet, mert megharagszom. Ezer milliom kutya kutyánszki... Ki merte azt mondani? A vérit neki!... Hol van szaporán egy bicska? Hamar egy bicskát!...

Harcsa egészen kivörösödött, Pilászi pedig arról kezdett gondolkozni, nem jó volna-e megfutamodni, mert hát részeg emberrel nem lehet tréfálni, kivált mikor már bicskát emleget.

Késő volt. Harcsa bácsi kikotorászott zsebéből egy tollkést, dühös mozdulattal nyitotta ki s villámhirtelen végig hasítá vele szürke kaputrokja bélését.

Egy papírköteg hullott ki a kabátból.

Pilászi megkönnyebbülten lélegzett fel és gyönyörködött sógora virágos kedélyállapotán, amint vigyorgó arccal bontogatni kezdé a papírcsomagot.

Legelőször egy itatós papiros hullott le róla, azután a »Magyar Állam« egyik csonka száma csavartatott le, mely után a harmadik takaró következett - egy darab viaszos vászon. Ezékiel bácsi ezt is lehámozta a folyton kisebbedő csomagról, úgy, hogy vékony cigaretta-papiros látszott fekete sárga zsinórral átkötve. Mikor Ezékiel úr ezt bontá le, zöld selyem ruhadarab bukkant elő... Talán még az öreganyja bálozott valaha abban a zöld selyemruhában, amelyiknek egyik darabja képezte az ötödik takarót? Mikor ez is lemállott a gondosan őrzött tartalomról, akkor egyszerre nem maradt ott egyéb, mint egy félív négyrétben összehajtott regálpapiros a - szentpéteri szerződés eredeti példánya.

Az öreg Harcsa hozzátörülte először mindkét kezét a nadrágjához, csak aztán merte megfogni gyöngéden a drága jószágot, azt is csak azért, hogy ha netalán a szentpéteriek véletlenül valami goromba forgószelet találnak leimádkozni a feje fölé - fel ne kaphassa a levegőbe.

- Itt van, ami van. Ez az igazság! - kiáltott Ezékiel bácsi. - Ha én ebben a darab papirosban megtámasztom a lábam, fél ország sem bír kimozdítani, nem hogy egy fiatal mihaszna fiskális agyonüssön - szóval. Hová gondolt sógor úr?

Aztán reszketeg járású kezével maga elé terjesztette a fontos irományt és sokáig merengett rajta, mint a mohamedánus az alkorán titkos értelmén.

Ott volt minden, aminek lenni kellett. Ezt ugyan nem tudta volna jobban megszerkeszteni még Bismarck sem, pedig okos embernek híresztelik a magyar újságok, jóllehet, az még nagy kérdés, mert ami a burkusnál okos ember, az a magyarnál még csak »szintakszista« gyerek.

(Ezékiel bácsival sohasem lehetett elhitetni, hogy nem mi vagyunk a legtudományosabb nemzet.)

A nappali lámpából kifogyott az olaj - az égen, az éji lámpa szelíd félhomályos fénye kezdett világítani. A hold pedig nagyon zseniális festő a színek szelídítésében; a pince torka tündér kioszknak látszik, hátterében narancsbokrokkal, regényes csalittal, pálmafákkal - amint ki-ki képzeli magának. Harcsa Ezékiel tagja végtelenül szép. Az ezer meg ezer fa rejtelmes susogása belevegyül a patakok csörgésébe, a dértől megcsípett fű között zizeg, csiripel a számtalan szöcske, prücsök, távolabbról vidáman hangzik a parasztköltészet egyik legújabb terméke:

»A kisasszony Pozsonyba
Krinolinba!«

Ezékiel bácsi krumpliját éppen most hordják be a megásott vermekbe a parasztlányok, ezek az eleven verses könyvek, melyekből többet ér egy honorárium-példány, mint az egész egyetemi bibliotéka.

Közben megkondul a harcsai harang esti szava, egy-egy eltévedt csikó élesen nyerít fel a mezőn elveszett anyja után, az Ezékiel bácsi malmának kelepelése pedig, mint fecsegő vénasszony nyelve, kellemetlenül botlik bele az est tompa elevenségébe.

Aztán lassankint még sötétebb lesz.

A hold búvósdit játszik a kis felhőkkel s néha öt percig is megfosztja magát attól az élvezettől, hogy a pince torkában levő három berugott embert szemlélgesse. Alkalmasint többször volt már szerencséje őket ilyen állapotban látni, azért veszi olyan nagyon közönyösen.

Pedig ugyancsak volna mit megbámulni.

A diskurzus már értelmetlen hangzavarrá devalválódott, a mozdulatok tüzesebbek. Ezékiel bácsi azt képzeli, hogy ő hozta be a muszkát 49-ben, s emiatt védbeszédeket tart maga mellett. Kubacsek az otthon maradt gyerekeket dorgálja, hogy miért nem hagyják őt békében pihenni, Pilászi sógor pedig szeretne felállni, hogy a többieket haza nógassa, mert az »anyjuk« jutott eszébe, aki söprűvel várja otthon a kapuajtóban... Egyszóval, az egész kompániára ránehezedett az a bizonyos »köd«, mely minden kelletlenséget eltakar, s mely a bortól képződik az ember agyvelejében.

Pilászi sógor, elhatározásához híven, nagy nehezen csakugyan felemelkedett.

- Menjünk már, nehogy itt találjon az éjfél.

- Eh! nem keres az minket - vélekedik Kubacsek.

- De bizony menjünk - szólott Ezékiel úr rekedten. - Akkor ér az ember valamit, ha józan...

- Azaz hogy...

- Semmi azaz hogy... Ma nem akarok berugni, punktum! - veté végét a beszélgetésnek Ezékiel bácsi, s azzal úgy igyekezett fölkelni, hogy előbb négykézláb állt a földre s először testének hátsó részét emelgette fel kifeszített karjain, hanem minduntalan visszaesett a földre, mert hát mégis csak igaza van a geográfiának, hogy a föld mozog.

Kubacsek odatántorgott hozzá, hogy fölemelje.

Ezékiel bácsi haragosan förmedt rá:

- Menjen el innen! Mit akar? Mit támaszkodik hozzám, ha részeg.

- Hiszen, kérem, segíteni akartam a fölkelésben.

- Micsoda? Segíteni? Engem? Hát nem tudok én magamtól felkelni? Hanem először, megálljon csak, hadd vessem le a kabátomat, mert kutya meleg idő van idekinn. Keményen süt a nap, eső lesz...

A nap ugyan nem sütött, hanem az esőnek keményen meg volt vetve az ágya ott fenn, az egyik lába már lekívánkozott a földre.

Kubacsek keservesen pillantott fel a sötét, terhes felhőre, és egy mély fohásszal azt jövendölte:

- Fele sem tréfa ennek. Bizony, bizony kívülről is megázunk.

Ettől a szótól annyira megijedt Harcsa prókátor, hogy minden erejét megfeszíté és fölkelt; nagyon utálta a vizet még eső alakjában is.

A szürke kabátot panyókásan vállára erőszakolta, miután előbb rendetlenül zsebébe gyűrte a füvön heverő irományokat s nyakába akasztá a híres dupla puskát.

- Menjünk. Viszem a kastélyt zsebemben. Most mondja valaki, hogy nem vagyok erősebb a bibliai Sámsonnál. Nem hiába én hoztam a muszkát is nyakatokba. Különben körömfeketényit sem sajnálom. Elkellett az nektek!

Eközben megindultak kart karba fűzve, éktelen vargabetűket csinálva a tag keskeny útján. A rét közepén egy kis csermely folydogált; mikor a három úr odaért, az a nagy kérdés szülemlett meg: hogy jutnak a túlsó végére? Az igaz, hogy az egész patakocska nem volt szélesebb három arasztnál, de hát mikor még az is baj... Milyen nagy ostobaság volt az ősöktől, nem a csermelynek innenső oldalára építeni a falut!

Ezékiel bácsi levette válláról a puskát, mely úgysem volt megtöltve, és keresztülfektette lócának a kis csermelyen. Akkor aztán könnyedén átlépte az ért - nem ugyan a puskán át -, hanem mikor neki jólesett mégis az a hit, hogy a saját tudományának köszönheti az átkelést.

A puskája pedig azért nem szokott megtöltve lenni soha, mert egyszer az a furcsaság történt vele, hogy szőlőt menvén őrizni éjjel, végighasalt megtöltött puskájával a gyepen, egyszerre neszt hall a venyigék közt, felfogja a puskát és neki lő a vélt tolvajnak... egy egetverő ordítás hallatszik... Ezékiel bácsi odafut és látja, hogy a saját Attila fiának lábába lőtt, ki szintén tolvajokra vigyázott a szőlőben. Képzelhetni, miként ijedt meg! Jószerencse, hogy nem feljebb - szívén találta a család utolsó sarjadékát! Kire maradt volna az új kastély?

Ekkor fogadta meg, hogy többé nem tartja puskáját töltve, mert hát annak a puskának olyan kutya filozófiája van, hogy ha meg van töltve, magától is elsül, mint például akkor...

- Hopp! én már átjutottam. Csak utánam! Jól van no... Mehetünk. Hogy egye meg a muszka az ilyen világrendet!... A sors ide sanzsírozta a Fértő tavát utunkba...

Az eső kezdett permetezni; olyan sötét lett, mintha az egész világ »camera obscurá«-vá változott volna, hogy a három urat lefotografirozhassa.

- Csak lassan! Csak vigyázva, magyarok! Előre! Utánam! Mellettem... Jobbra nézz! Kanyarodj!

Ezékiel bácsi most azt képzelte, hogy ő Bem generális, s méltóságos léptekkel baktatott előre: egyéb baja sem történt, mint hogy néha a jobb lába megbotlott a saját bal lábában, amikor rendesen azt kiáltotta:

- Vigyázz! A piski hídnál vagyunk, magyarok!

Egyszer azonban, amint vezéri puskájával nagyot hadonászva, előre ballagna a két úr előtt, tompa zuhanás hallatszott, utána Ezékiel úr rikácsoló hangja:

- Hahó! Megállj! Belementem a golyóbis-raktárba. Halt!

Azután elhalt a vezényszó. Ezékiel bácsi talpas lépései nem hangzottak többé. A két úr azonban nagyon el volt magával foglalva, arról vitatkozván éppen, hogy melyik okosabb ember közülök. Hogy a harmadik cimbora nem velök megyen, az őket egy cseppet sem konfundálta; azért ők mégis beszélgettek vele, mintha ott volna.

- Ugye kedves sógor úr? Én voltam az első eminens, mikor Selmecen jártunk iskolába. Maga legjobban tudhatja.

- Hátulról? - kérdé Kubacsek gúnyosan.

- Mit hátulról? Hallgassuk a sógor uramat. Ahon van ni. Ő is elösmeri, hogy a hátam mögött ült.

Ezékiel bácsi pedig nem ösmert el semmit, mert ő valahol a krumpli-veremben pihente ki hadvezéri fáradalmait. (Azok a gondatlan cselédek nyitva hagyták az egyik vermet, miután a krumpliból csak az aljára jutott egy kevés s másnap szándékozták kitölteni.)

Érezvén maga alatt a krumplit, azért hitte, hogy golyóbisraktárban van. Haditervet forral tehát agyában, miként lehetne ezen kalandját serege javára fordítani? Legjobb lesz ezt a sok golyót a saját tábora számára vitetni el innen, minélfogva elhatározta, hogy előszólítja az adjutánsát, csakhogy nem jutott eszébe hamarjában, hogy ki az adjutánsa. No, elmegy ő maga érte, aztán egyúttal jól összeszidja a pernahajdert, mért nem tartja orrát az ura mellett?

Felkelt s megrázta magát, már mennyire a verem térsége engedé s azt vette észre, hogy imitt-amott nagyon fájnak a tagjai, mintha huszonötöt vágtak volna rá. Furcsa! Hogy lehet az? Sehogy sem bírt rá visszaemlékezni, hogy megbotoztatta volna magát. Ilyen rendeletet szórakozott ember létére sem adhatott ki! Különben katonadolog az egész! Majd csinál ő rendet azonnal.

Kezdett mindenfelé kotorászni, hogy a nyílást megtalálja, de természetesen nem talált meg semmit.

Nagyon furcsa modorban volt a golyó-magazin építve!

Felülről derekasan potyogtak be az esőcseppek s arra a gondolatra vitték Ezékiel bácsit, hogy itt fölfelé kell menni valami garádicson.

Egész öntudatlan logikával meggyújtott egy gyufát, s akkor arra a meggyőződésre jutott, hogy ő - veremben van.

Egyszerre szétfoszlott minden illúzió... kezdett kijózanodni. A ködképek eltűntek egyenkint, a generális-süveg, muszkavezetés, golyó-magazin, hanem ezek helyett előtérbe lépett egy rémletes eszme: - hogy farkasverembe jutott.

Teste reszketni kezdett, homlokáról cseppekben folyt le az izzadság.

A nyíláson félve tekintett ki a sötét éjszakába.

És oh, seregeknek ura!... a nyílásnál két villogó szem kacsintgat be, s egy vigyorgó fogsor rémletes fehérsége látszik.

»Brr! A farkas!«

Halálos félelem dermesztő hidegsége futott öreg urambátyám hátgerincén keresztül, eszébe jutott minden, ti. hogy ő Harcsa Ezékiel híres prókátor, a nemes vármegye ékestollú vezércsillaga, ki a farkas torkában fogja végezni szomorú pályafutását; még csak halotti prédikációt sem fog mondani fölötte nagytiszteletű Szebeni István uram, kidicsérendő benne számos világi érdemeit, még csak monumentumot sem állíthat testéhez a hálás utókor, mert testéből nem marad meg egyéb, csak a két ócska kordován csizma; teste többi részét pedig elviszi gyomrában a farkas, aki meglehet, valami Árva vármegyei vadállat... neki pedig öregapja sem járt Árva vármegyében soha, se elevenen, se holtan.

Mit tegyen a bizonyos halállal szemben?

Most egyszerre kezébe akad a puska, s megvolt a mentőgondolat.

A halálos félelem iszonyú gyorsaságot kölcsönzött neki, egy szempillantásba került kikeresni lőkészletét, aztán megtölteni a puska mindkét csövét. Most talán még a porosz katonaság is tanulhatott volna tőle gyorsaságot!

Ezalatt egyik szeme folytonosan oda volt meresztve a verem nyílásánál álló vadállatra s borzalommal nézte, mint mozog ott fenn a feje, mint nyújtja be olykor egyik lábát, hogy beugorjék, és csendes, áhítatos imát morgott, hogy az isten térítse észre ezt a vadállatot, miszerint az be ne ugorjék legalább addig, míg fegyverét megtölti, s hogy nagyobb foganatja legyen az imádságnak, záradékul még azon fenyegetést csatolta hozzá: »mert ő különben áttér zsidónak«. Már tudniillik azon esetre, ha az isten helyt nem adván a kérelemnek, a farkas általi felfalatását indorsálja.

Az isten úgy intézkedett, hogy Ezékiel bácsinak időt hagyott mind a két csövét megtölteni.

E percben ott fenn a farkas mind a két lábát a nyílás felé nyújtotta, mintha készülne beugorni.

Harcsa bácsi puskájából már csak a fojtás hiányzott.

Ijedtében eszméletét kezdé veszteni s önkéntelenül rántott ki egy papírt szürke kaputja zsebéből, kétfelé szakítá s betömte a két csőbe. Jószerencse, hogy azokat az irományokat zsebében hordá...

No, hanem jókor is volt, mert a farkas már egész előrészével a verem felé hajolt. Alkalmasint azon elmélkedett, hogy már ideje lenne vacsorálni, mert hogy az emberszagot észrevette a verem alján, az már bizonyos.

Ezékiel úr odairányozta a csövet s most az egyszer úgy célzott, mint Tell Vilmos. A félelem jó tanító az ügyességre.

- Brum! drum! - dördült meg az ősi dupla puskából kétszer egymás után, s a vadállat rémítő hörgéssel kezdett bukfencezni odafenn.

Ezékiel bácsi lélegzet-elfojtva hallgatta, mint hörög, hánykódik mindenfelé, aztán mint megy át a hörgés lassú, fájdalmas szuszogásba, s végre, hogy szűnik meg minden. Ez ugyan nem eszik több emberhúst ezen a világon.

Azután az átélt ijedelmek- és fáradalmaktól elcsigázottan, igazi hősi öntudattal hajtá le ő is mámoros, nehéz fejét nyugalomra s nehány perc múlva olyan hangosan hortyogott a veremben, mintha csak otthon feküdött volna a tarka paplan alatt.

*

Másnap reggel kilenc órakor egy vörhönyeges szakállú, Miksa császár képű, hosszú atillás alak nyitott be a Pilászi szobájába: szájában garasos veres pipa lógott kurta száron, a csizma szárában egy nagy fabicska ékeskedett kikandikáló nyelével, az atilla hátulsó zsebéből, hol a dandyk a zsebkendőt hordják, egy óriási dohányzacskó sallangja fityegett le egész a bokájáig.

Ez volt Harcsa Attila ügyvédjelölt.

- Szerencsés jó reggelt... kívánok... Urambátyám! Egészségére... az éji... nyugodalmat! Hogy, mint van? Tisztelteti az... apámuram! - azaz dehogy tisztelteti... hanem hát éppen a járatban volnék... hogy... hát... nem tetszik-e... tudni, hova lett... az apámuram?... mert az éjjel nem kellett utána az ágyat megvetni, nem jött haza... hát én... bizony... »aztat« fundáltam ki... hogy »ittend« az urambátyámnál... kurentálom...

Attila úrfinak az a szokása volt, hogy minden szó után pausát tartott, nagyon halkan, vontatva beszélt s a legkonyhaibb szókötést és szavakat használta. Mert hát Deák Ferenc is szereti az egyszerű beszédet, mégis nagy »órátor«.

Pilászi uram még az ágyban feküdt s meghallván a beszédet, felette csodálkozék rajta.

- Ne beszélj a világba, öcsém! Már hogyne volna, hiszen egész a kapuig kísértük Kubacsekkel; még szépen el is búcsúztunk tőle. Világosan emlékszem.

Attila úrfinak kiesett szájából a makrapipa ijedtében.

- De hát akkor hova lett az isten szerelmeért?

Pilászi sógor azt mondta nagy bölcsességgel, hogy ő bizony nem koptatja az eszét ilyen bolond rébuszok kitalálásán, és befordult a fal felé aludni.

Az Attila gyerek fölemelte makra pipáját, hosszadalmasan csendes nyugodalmat kívánt Pilászinak és átballagott Kubacsekhez.

Hanem Kubacsek is világosan emlékezett rá, hogy az öregúrtól a kapujánál búcsúztak el.

Attila kétségbeesett, keresztülfutkosta az egész falut, kérdezősködött fűtől-fától, de Ezékiel bácsiról senki sem tudott hírt mondani. Elveszett nyomtalanul, mint a legendák alakjai.

Végre azután dél felé, mikor Kubacsek népnevelő úr megevett tizenhárom darab savanyú uborkát, mint valami távoli ködkép elmosódott körrajzai tünedeztek emlékezete elé a tegnapi események, a tizennegyedik uborkánál pedig azon fontos meggyőződésre jutott, hogy ő bizony nem emlékezik arra, vajon Harcsa bácsi vissza is jött-e velök. Ezt közölvén Pilászival, az szintén nemcsak hasonló értelemben eszmélkedett, hanem még az is tisztán állott előtte, hogy éppenséggel nélküle jöttek haza.

- De hát akkor hova lett? - kérdé a két úr egymástól, egymásra bámulva.

- Meg kell keresni. Hátha valami baja történt. Útközben elhívjuk Attilát is.

A három ember elindult, lehetőleg azon a nyomon, amerre tegnap éjjel jöttek.

Minden bokrot megnéztek útközben, nem ott szendereg-e Ezékiel bácsi? Az Attila gyerek fontos, szomorú ábrázattal ballagott elöl, mindenütt kutatva, fürkészve, még a fákra is felpillantgatott: nem-e oda mászott fel az apja aludni? Attól az a bolondság is kitelik. Hol-hol megnyomkodta égő pipája hamuját és eldünnyögte magában:

- Fátum... nagy fátum...

A krumplivermek mellett szétszéledtek, egyenkint kezdve a keresést. Olyat mutatott e csoportozat, mint II. Lajos holttestének keresői.

Pilászinak jutott a nagy szerencse Ezékiel bácsit feltalálni. A krumpliveremből kihallatszó éktelen hortyogás vezette nyomra.

Egy irtózatosat kiáltott.

- Itt van! Megvan!

Azután hanyatt vetette magát a földön és kacagott.

Attila és Kubacsek odarohantak Pilászihoz a kérdéses verem felé.

A fű körös-körül véres volt.

- Gyilkosság! - kiáltott föl tompán Attila. - Szegény atyám! Mi lesz most árva gyermekedből? Oh, én boldogtalan!

Hanem csakhamar megpillantá, hogy a vércseppek nem a Harcsák nemes ereiből származnak...

Ott feküdött lelógó nagy füleivel, szétzúzott agyával a corpus delicti - a vén »Zeubisz«, Ezékiel bácsi hírhedt kutyája.

Most így halva még nagyobbnak látszott, mint elevenen. Igazi úri módon halt meg. Elnyújtózkodott. Kitelik a bőréből legalább húsz diploma. Szegény Zeubisz! Ki mert téged megölni?...

Az Attila gyerek talán sírt volna, ha a két úr röhögése őt is vidámabb hangulatba nem ejti.

- Alszik az öregúr... - mondá Kubacsek.

- Csodálatos! Ilyen helyen! - szólt Pilászi s lehajolt a verem széléhez, hogy a vén cimborát új kvártélyából kiszólítsa.

- Hej, sógor úr! Ébredjen, az ebadta! Délre jár az idő.

Eget verő hortyogás volt a felelet.

Pilászi apró rögecskéket szedett markába: úgy vélte fölkölteni, ha azokat az alvóra bocsátgatja.

- Khrrsz... Khrrrisz! Ki kopog? Mi kopog? - hangzott egy álmos, rekedt hang a verem fenekéről. - Várjon kend odakint a folyosón. Mit háborgatják kendtek az ember álmát?... Majd elmégy innen az ajtótól, beste lélek fia... mert mindjárt beléd vágom ezt a csizmát...

Ott ugyan nem volt sem folyosó, sem ajtó, sem csizma, hanem ha már egyszer Ezékiel bácsi úgy képzelte, hogy odahaza fekszik a tágas kancelláriában, melynek ajtajánál türelmetlen kliensek csoszognak, zörögnek nagy nyugtalanul.

Végre Pilászinak az a jó ötlete támadt, hogy lebocsátja vadásztarisznyáját, mely körülbelül a hasára esik le, s csattan és üt annyira, miszerint fel kell tőle ébrednie.

Úgy is történt.

- Ha hop! szakad a padlás. Hoj! Jaj!

Ezékiel bácsi felugrott.

- Egeknek ura, hol vagyok?

Elkezdte a szemeit dörzsölni.

- Az istenúgyse. Belefeküdtem az almáriomba.

- Jó reggelt, sógor úr! - kiáltott fölülről vidáman Pilászi.

- Jöjjön ki, atyámuram, itt vagyunk! - ordított aggodalmasan Attila.

- Mit? Hol? Kik? Veszett forgós-adta!... Hát ki vagyok én?... Bagoly legyek, ha tudom.

- Majd megtudja idefenn - szólt Kubacsek. - Nyújtsa ide kezét, teens fiskális úr.

- Ahá! Tudom már. Én vagyok a fiskális. Így már értem a dolgot. Eresszenek ki innen, öcsémuram!

Kubacsek lehajolt a verem nyílásához, odanyújtotta izmos hosszú kezét az öregúrnak s egy erőteljes rántással a külvilágra teremtette.

No, hanem érdemes is volt megbámulni a földalatti hálószoba lakóját. Az anyaföld nagyon udvariatlan házigazda, még csak a csizmáját sem tisztíttatta ki szegény Harcsa bácsinak: a haja, ruházata tele volt sárral, piszokkal, mint valami modern perirat.

Egy desperátus pillantást vetett saját magára, egy másik bámész tekintetet röhögő környezetére, harmadik pillantása pedig a vermet és annak tájékát illette, hol a döglött Zeubisz kutya, mint valami logikai vezérfény, Ezékiel úr álmos fejét egyszerre megtöltötte világossággal, mégpedig annyi tömérdek világossággal, hogy egyszerre elsötétült előtte a világ.

»... Hm. Most már csakugyan nagy gikszert csinált... Ez még a nemesemberen is nagy csorba, mit nehéz lesz kiköszörülni... risum teneatis... hiszen az a tulajdon krumpliverme. Az meg ott a tulajdon Zeubisz kutyája...«

Egy másodpercig tökéletesen átérezte Don Quixotte-i kalandja összes gyalázatát, s az a borzasztó félelem szállta meg, hogy ha köztudomásúvá válik ez a skandalum, még tán az újságba is kinyomatja vagy novellának írja meg valami furfangos literátor. S e gondolatok annyira felbőszíték, hogy haragosan elordítá magát:

- Agyonlövöm a pernahajdert...

- Kit? - kérdék egyszerre mind a hárman.

- Azt az íródeákot, aki... Azaz, hm... hm... Csak úgy elgondolkoztam valamiről. No, semmi baj. Hát benneteket mi az ördög hozott ide?

Ezékiel bácsi azzal a furfanggal élt, miszerint ő kezdett csodálkozni rajta, hogy a jelenlevőket itt látja.

- Mi bizony a sógor urat kerestük. Rosszabbat gyanítottunk, hanem hála istennek, csak egy kis betévedés történt a verembe. Hahaha! Katonadolog az. Iszunk rá egyet.

Még az Attila gyerek is nevetett.

Harcsa bácsi neheztelve húzogatta fel vastag ősz szemöldeit.

- Micsoda betévedés? Kikérem magamnak. Én mindent megfontolva teszek. Eszem a hét csillagját! Azt én magam is úgy akartam. Engem ne blamérozzon senki.

Ilyen szavak után természetesen mindenki meggyőződött, hogy Ezékiel bácsi maga akarta, hogy a verembe pottyanjon... Nem volt kedve hazafáradni abban a cudar esős időben, másrészt pedig egy kis tréfát akart megreszkírozni, hadd törje fejét hollétén két benyakalt útitársa.

Ezzel a merész fillentéssel újra vissza volt állítva a féltékenyen őrzött auktoritás. Egy kis hencegés száz malőrt takar be. Legalább az olyan ember szemében, aki, mikor arcát és szemeit befödi a tök leveleivel: mert ő senkit sem lát - azt hiszi -, őt sem látja senki. Csak felülkerekedni kell tudni az embernek. Ez a legfőbb bölcsesség.

Ezékiel úr egészen szokott kedélyhangulatába törődött afeletti örömében, hogy a Pilászi szavait derekasan lecáfolta. Kivévén az utolsó mondatot. »Iszunk rá egyet.« Ez alapos föltevés. Azért hagyta megcáfolatlanul. Ezt már maga is »igazán« úgy akarta.

S ennek okáért nem a falu, hanem a pince felé irányozták lépteiket.

Útközben a miniatűr-Niagara habjaiban lemosta a sarat ábrázatáról Ezékiel bácsi.

Mikor megmosdott, kikereste kabátja zsebében a zsebkendőjét - törülközőnek.

Keresés közben kezébe akadt a sok összegyűrt papiros: a szentpéteri szerződés számtalan borítéka.

Ijedten kezdett markolászni köztük.

Ott volt mind, a selyem ruhadarab, az itatós papiros, a cigarett-papiros, a viaszkosvászon... hanem maga a szerződés nem volt sehol.

Elsápadt s reszkető keze kiejté az irományokat.

Kubacsek, Pilászi és Attila megdöbbenve néztek a sápadt, remegő, kétségbeesett alakra.

- Mi történt?

Ezékiel bácsi nem szólt semmit, csak ökleit szorította össze és fenyegetve emelte az ég felé. Arcára iszonyú fájdalom sötét betűi voltak írva.

Azután odatántorgott a pincéhez, szótlanul kinyitotta az ajtót, húzott egy lopótökkel a legtüzesebb óborból és megitta egy hajtásra maga.

És még ekkor sem szólt semmit, hanem leguggolt a pince torkában a földre és nézett egy félóráig merőn, mogorván a semmibe. Senki sem merte megszólítani. Tudták, hogy nagy baja történt. Ösmerték már a természetét. Hadd kérőddzék egy darabig a saját fájdalmán, akkor majd könnyebben emészti meg.

Félóra múlva csakugyan elkezdett működni a bor hatása, öreg urambátyám sötét vonásain valami olyan bágyadt, szánalmas derű ömlött el: félig részegség, félig őrülés volt az.

Felkelt, odalépett Attilához és gyöngéden megsimogatta haját.

- Hol az a puska, édes fiam, melyet levittem magammal a verembe?

- Az? Alkalmasint bennmaradt. Majd kivesszük hazamenet.

- Helyesen. Ki kell venned és meg kell őrizned örök emlékül, mert az a puska nagyot szólt ez éjjel. Nem hallottad?

- Nem.

- Pedig azt meg kellett volna hallania a burkus királynak is, meg kellett volna rázkódnia a földnek, le kellett volna szakadnia a mennyboltozatnak... mert én abból a puskából az éjjel levegőbe lőttem ki új kastélyunkat.

- Hogyan? - kiáltottak fel rémülten.

- Úgy, hogy begyűrtem a szerződést fojtásnak.

- Szent isten! Igazán?

Attila majdnem összeroskadt a veszteség fájdalmas érzetének súlya alatt, Pilászi kezét tördelte, Kubacsek meg úgy tolmácsolta gyászát, hogy elfelejtette elvenni szájától az ahhoz függőleges vonalban helyezett lopótököt.

Ezékiel bácsi az általános rémületnek közepette hideg szánalommal nézett végig rajtok és mosolyogva mondá:

- Ugye, gavallér-vonás volt tőlem?...

Azután lassan utánatette:

- Nagylelkű akartam lenni.

Majd az égre nézett fel s tenyerével olyan mozdulatot tőn, mintha a felhőknek integetne valamit, mintha beszélne hozzájok... Azokhoz a felhőkhöz, melyek felcsókolták azt a drága füstöt, mely a szerződésből lett, mikor kilőtte. Most már ott van az egész kastély tizenhárom szobástól, mindenestől a levegőben. Tessék utána sétálni. Na... csak jó helyen van az ott is. Legalább nem kell érte fizetni házadót.

Ezékiel bácsi megrázta vén szürke fejét, egyet köhintett, aztán mintha kisebb gondja is nagyobb lenne a szerződés tönkrejutásánál, mintha ő maga is úgy akarta volna azt - vidáman kiáltott fel:

- Most pedig beszéljünk másról és térjünk napirendre. Igyunk.

De ez az erőltetett heroizmus csakhamar fölemészté erejét, egyre halványabb, kékebb lett arca, fogai vacogtak, tagjai reszkettek. Végre nem tagadhatta, hogy rosszul érzi magát. Alkalmasint nagyon átfázott ez éjjel. Ez a baja. Más semmi.

Kocsin kellett hazavitetni.

Otthon ágyba fektették, melegített árpával tömött zacskókat raktak gyomrára, de Ezékiel bácsi csak nem lett jobban, hánykódott, nyögött egész éjfélig, összebeszélt mindenféle bolond dolgokat, minőket csak a lázas agy gondolhat ki: kérte körülötte virrasztó barátait, hogy ne temessék el, hanem égessék meg a testét... hadd legyen belőle füst és pára... hadd legyen belőle felhő... Olyan felhő, amelyikből boreső lesz... Aztán neki más komoly funkciója is van a felhők között. Ott lebeg szép új kastélya... innen is látja ő azt... odaadta haszonbérbe a holdnak... de most már maga akar beleköltözni.

Éjfél után egy órakor vizet kért.

- Nagyon rosszul van - sóhajtott Pilászi. - Minden nemes szokásából kivedlik.

Két óra felé pipát kívánt.

Pilászi örömteljesen kiáltott fel:

- Javul!

S azzal megtömte neki a nagy kupaktalan selmecit a leggyöngébb muskotály dohányból.

Ezékiel bácsi szippantott belőle egy-kettőt, aztán letette az asztalra. Erős volt neki a dohány, nem ízlett.

Végre még egyszer fél könyökére emelkedett s suttogó hangon mondá:

- Adjatok még egy pohár vizet.

Attila vitt neki egész korsóval.

Nagyot húzott belőle, kezeit szétterjeszté, szemeit, becsukta, egyet sóhajtott és - meghalt.

Elköltözött új kastélyába a föld alá, ahol nem veszi mesterségének körömfeketényi hasznát sem, ahol nem fog perelni senkit, s őt sem fogja perelni senki, ahol a prókátor is csak olyan csöndes ember, mint a néma barát. Elment, hogy soha vissza ne térjen, mert hát... hiába... az ő élete össze volt nőve azzal a bolondos kontraktussal. Az elment, ő is elmegy. Minek is maradna itt? Elvesztette a szentpéteri pört ítélet nélkül... Makacssága megtört. Hagyta magát elegzekválni a halálnak, mert nem tehetett okosabbat. Ez ellen a végrehajtás ellen nem adhatott be appellátát sehova. Meg kellett benne nyugodnia.

Csak Pilászi mondá nagy keserűen:

- Már én csak annak mondója vagyok... hogy a víz ölte meg szegényt.