Ógyalla tájékán mindig tömérdek a lovas katona - pedig nem valami különös zabtermő hely. Búza és antiszemita azonban bőven terem.

Egyik kis faluban, mely szinte meg volt rakva katonákkal, összeveszett egymással egy hadnagy és egy kapitány...

A kapitánynak csinos neje volt, a hadnagy pedig maga volt csinos. Hej, ezek a fránya hadnagyok be sok galyibát is csinálnak!

Hogy miért vesztek össze, miért vívtak meg, nem fecsegem ki.

Okos ember úgyis kitalálja.

Hadnagy... csinos kapitányné... párbaj... hát mi lehetne ok, ha nem a középső?

A mellékkörülményeket a világért sem akarom elősorolni, hogy mint sült ki, mint bántalmazták egymást nyilvános helyen, s miként mérgesedett el a kérdés, a lovagias becsület-reparálás dacára is, annyira, hogy a katonai felsőség áthelyezésre ítélte a hadnagyot, a kapitányt pedig kasszírozásra.

A hadnagyra mondott ítélet sérelmes volt talán a menyecskére is, de a kapitányra mondott ítélet egészen tönkre tette a becsületes, de szegény kapitányt. Mi lesz abból most? Földönfutó. Aztán három apró gyereke van: (már ti. a feleségének). Miből élnek a boldogtalan kicsinykék.

És azonfelül... A kapitány tarokkompanistája az odavaló plébánosnak. Az egész faluban a harmadik. Hogy él meg most már a plébános úr, ha ezt innen kasszírozzák?

A plébános elhatározta, hogy ő a maga kompanistáját nem engedi; ha térdig kopik is a lába, fölmegy személyesen Bécsbe, magához a felséges királyhoz, s előadja neki, hogy ez az egész dolog igazságtalanság.

Eleget próbálták lebeszélni (a lebeszélők közt maga a szerencsétlen kapitány is), ne menjen, minek fárad, nem ér az ott semmit, a katonai regula regula... a király szolgáinak a dolgába ne avatkozzanak az isten szolgái.

De biz nem lehetett a tisztelendő úrral bírni, most már csak azért is felutazott Bécsbe, felhúzta a legújabb reverendáját, hófehér kékgyöngyös gallért csatolt fel, s úgy méne a király színe elé...

- Felséges apostoli király - kezdé, és itt elbeszélte szögről-végről a dolgot, ahogy volt. És végre imígyen: »Ne engedje felséged elpusztulni a szegény kapitányt, olyan szép kis három fiacskája van, hogy öröm rájuk nézni«.

- Jól van - szólt a király kegyteljesen -, megvizsgálom a dolgot s amit lehet, megteszek.

S ezzel azt a bizonyos királyi mozdulatot tette, ami azt jelenti, hogy »elmehet«.

De a pap nem elégedett meg ennyivel, s így szóla kenetteljesen:

- Könyörgöm alázatosan, felséges úr, ne engedjen hazamenni üres kézzel... Részeltessen ígéretének kegymorzsájában... Hadd vigyem haza ezt a morzsát a kétségbeesetteknek. Mert.

- Majd intézkedem - vágott közbe őfelsége kissé türelmetlenül.

- Oh, felséges uram, el fogják csavarni az igazságot, akik referálni fognak az ügyről, de én tudom hogy volt, én ösmerem az egész történetet, s papi szavamra mondom, ártatlan jó ember a kapitány...

A király türelme fogytán unni kezdte e szokatlan vakmerőséget.

- Elég - szólt emelkedettebb hangon. - Ön nem ért a katonai dolgokhoz. Elég.

A pap erre felemelte alázatos fejét, kevélyen összeütötte a bokáját, s kezét katonásan a fejéhez emelte.

- Jelentem alássan, fölséges uram - szólt egyszerre megváltoztatott harsány hangon -, hogy magam is huszárfőhadnagy voltam a forradalomban.

A király elmosolyodott e meglepő jeleneten, s így szólt:

- Az már más. Nos, menjen hát, és vigasztalja meg otthon a bajtárst. Nem történik semmi baja.

Mindig nógatnak, hogy szóljak már hozzá valami tudományos dologhoz is: hátha véletlenül kisül, hogy a tudományokra születtem. Magyar emberrel megeshetik az.

Isten neki, hozzászólok egyszer - mégpedig a statisztikához.

Mert tréfán kívül legyen mondva, fiatalkorom óta vonzódom a tudományokhoz. Mindjárt eleinte mohón feküdtem neki a megyénél, hogy az aljegyzői asztal mellett »egyszerre« tanuljam meg a helyesírást és a közigazgatás titkait, a kormányzás minden fogását.

A főjegyző a nagybátyám volt, az megígérte apámnak, hogy kinevel, bevezet a közigazgatás praktikus részébe, s ha most tiszteletbeli jegyzőnek állok be, a legközelebbi tisztújításnál megválasztat igazinak.

Igyekeztem beválni, mindennap bementem a hivatalos szobájába; adjon valami dolgot és atyafiságos útmutatást hozzá, de mindig azt felelte, hogy annyi dolga van, miszerint nem ér rá, hogy nekem is adjon belőle. Csupa miszerintekkel beszélt az urambátyám.

- Mit dolgozik annyit, Pista bácsi? - kérdém egy ízben, amint újra íróasztala fölé hajolva találtam.

- Pénzt csinálok, öcsém.

- Remélem, arra is megtanít urambátyám, ha rá ér - szóltam tréfálkozva.

- Ne félj, megtanulod te azt magadtól is. Együtt jár az a megyei élettel.

Csak később tudtam meg, mikor én is otthon lettem a municipális levegőben, hogy ő váltókat írt akkor alá.

Egy félév alatt kész embernek képzeltem magam. Nem is olyan nehéz dolog! A végzés az »ennek folytán«-ból indul és a »mert különben«-nel domborodik ki. A rendeletnek alapmondata a »Minekutána«, s ebből a szóból, mint valami virágcserépből burjánoznak lefelé a floskulusok. Az instancia a »Miután«-ból kanyarog a »kegyeskedjék«-ig. Ezekkel a műszavakkal föl lehet vinni egész az árvaszéki elnökségig.

- Csak már egyszer valami nagyobb dolgot kapnék - sóhajtoztam a főnótárius előtt -, hogy kitüntethetném magamat.

Nagybátyám nevetett.

- Bolond vagy, bolond!... A vármegye olyan, mint az üveghuta, édes fiacskám. Itt a nagy masszából is tudnak apró üveget fúni, és a kis masszából is nagy flaskókat... A vármegyének minden mindegy!

Nem értettem én azt akkor - pedig nemsokára csakugyan kaptam egy ilyen nagy masszát. Maga az első alispán tette az asztalomra.

- Írjon a községbe rendeleteket - mondá, s az én kezem gépiesen nyúlt a toll után, hogy a »Minekutáná«-hoz egy szép kezdőbetűt kanyarítsak. - A földmívelési minisztériumra rájött a rosszabbik órája - folytatá indulatosan, s még egyszer fölvette és lecsapta az iratot.

Úgy rémlett nekem, mintha az ablaküveg is megremegne, mintha talpaink alatt a föld is megrengne... pedig csak az asztalomon levő akták mozogtak, amint az új jövevényt közéjük csapta.

- Ki látott ilyet? Hogy azt mondja, állítsuk össze, mennyi eperfa van a megyében? Statisztikát az eperfákról? Hát nincs a miniszternek egyéb dolga? Selyemtenyésztési célokból? Hát mire való az? Az én feleségem Bécsben veszi a selyemruhát! Mikor ezekből a bogarakból selyemruha, lesz, már akkorra kanavászban fog járni az egész világ. Csak azt nem foghatom fel, hogy juthat a kormánynak eszébe ilyen haszontalanság! Mit képzelnek azok egy alispánról? Még bizony rám írnak egyszer, hogy olvassam össze az egész megye területén a fűszálakat...

Eközben megvető tekintetet vetve a miniszteri rendeletre, hozzám fordult:

- Csináljon valamit, amice, ebben az ügyben. Kérje be a községektől az eperfák számát, aztán üsse össze valahogy, de még ebben a hónapban, mert el kell küldeni harminc nap alatt.

Nekifeküdtem nagy passzióval. Száz és egynéhány szigorú »meghagyatik« ment ki a bírákhoz. A községekben kalandosabbnál kalandosabb hírek kerekedének. Egy ánglius barát járt volna a királynál, aki kimutatta, hogy aranyat tud csinálni az eperfából. Már most az lesz, hogy minden eperfát kivágatnak az országban, szekerekre rakják és elviszik Angliába, azzal fizetik ki az ország adósságát.

Volt még három verzió ezenkívül, de ez lévén a legvalószínűtlenebb, hát ezt hitték el a legszívesebben. És akinek kedvenc eperfája volt, eltagadta. Butyók Jánosné asszonyom Kisújfaluban, minthogy éppen tavasz eleje volt, bemeszelte mind a hat eperfáját a háza előtt, hogy a törvény rá ne ösmerjen. Nagy Ambrus uram Litken, ellenben kivágta a magáét, s úgy tétette fel ölrakásban a padlásra. Ki tudja mikor lesz még ebből sok pénz! Egy ebecki ember, aki megunta az életét, kiválasztotta a legnagyobb eperfát a faluban (a Csapodyak kertjében), s oda akasztotta magát. Azt gondolta a gazember, hogy ezzel is a hatalomnak árt...

Hetekig dolgoztam nagy szorgalommal éjjel-nappal, hogy összeállítsam a roppant halmaz adatokat, amely beérkezett. Hovatovább, annál nagyobbnak látszott a munka! Jött a tömérdek konfúzió a számításokban. Amit négy papig csináltam, sokszor egyszerre haszontalanná vált. Megőszülök én ennél a munkánál, s mégsem lesz vége. Pedig már csak tíz napom van! Lehetetlen, hogy elkészüljek... Mindegy, megpróbálom.

Hivatalnok társaim, akik keresztül-kasul jártak a szobában, míg én kétrétbe hajolva töltögettem ki az egyes rubrikákat, összenéztek a hátam mögött és mosolyogtak. Némelyik gúnyosan meg is csipkedett:

- Rakd össze az egész adathalmazt egy szakajtóba, és ültess rá egy anyatyúkot, majd kikölti az.

Egy estefelé benyit hozzám a főjegyző bácsi. Ez volt az első eset, hogy ennyire megtisztelt.

- Itt vagy gyerek?

- Itt.

- Dolgozol?

- Dolgozom.

- Igen helyes. Tudsz-e tarokkozni fiú?

- Tudok.

- No, hát akkor gyere be hozzám tarokkozni kisegítőnek.

- De nem lehet ám, kedves bátyám.

- Nem lehet? - szólt csodálkozva, mintha először hallaná életében ezt a szót. - Mi bajod van?

- Nincs nekem semmi bajom, de a viceispán rám parancsolta, hogy ez okvetlenül kész legyen. A minisztériumnak kell.

- Meglehet, öcsém, de a partner meg a viceispánnak kell. Éppen ő van bent a szobában. Nem játszhatunk egy harmadik nélkül.

- Mégsem lehet, mert a kötelesség az első...

- Hm... nem bánom no... hiszen van benne valami igaz, miszerint a kötelesség az első... légyen úgy... de hát tulajdonképpen miféle tengeri herkentyű az amin dolgozol?

- A megye területén lévő eperfákról állítok össze statisztikát.

- Csigavér! Majd segítek én. Add ide csak azokat az aktákat. Hamar már no.

Volt az talán egy félmázsa is egy csomóban.

Az öreg dohogott valamit, azután babrált bennök egy kicsit, átfutotta a miniszteri rendeletet, megnézte az egyik község jelentését, megint dohogott valamit, míg végre így szólt:

- A részletek ad abszurdum vezetnek. Mit bámulsz rám? Fogd azt a kalamust, és írd a summa summárumot. Miszerint az eperfák összes száma a megyében: kétszázhetvenháromezer ötvennégy darab. Punktum. Mehetünk tarokkozni...

Leírtam gépiesen, s csak azután néztem az öregre ámulattal:

- Hogy bírta olyan gyorsan összeszámítani? Nekem még két hétig tartott volna!

- Hja, öcsém - szólt ő nevetve -, a praxis, a megyei praxis...

- Föl nem foghatom kedves bátyám.

- Nem is lesz hát tebelőled soha jó tisztviselő.

...És csakugyan olyan praxisa volt az öregnek, miszerint ezt is eltalálta.

Mikor történt, mikor nem, bizony nem tudhatom, de megtörténhetett volna akár most is, hogy egy gazdag örmény kereskedő halálos ágyán magához hívatta a fiát, és így szólt hozzá:

- Minden vagyonomat neked hagyom fiam, csak ezt a gyémánt almát nem, melyet ebben a dobozban tartok. Akié ez a gyémánt lesz, annak megromlik a szeme világa s mindent ferdén, visszásan fog látni. Én jót akarok cselekedni valakivel, ahelyett, hogy a saját fiammal cselekedném rosszat. A testamentomban a világ legbolondabb emberének hagyományozom. Ha az ilyennek ferdül meg az esze, meglehet, hogy éppen ezzel helyreigazodik. Azért hát mihelyt meghaltam, indulj útnak, s add át hagyatékomat a legbolondabb embernek, akit találsz.

Az örmény kereskedő csakugyan kiadta lelkét, s a fiú, aki sohasem volt túl eddig szülőföldén, nyakába vette a világot, egy szeredásba téve a gyémánt almát.

Keresztül-kasul utazta az országokat: volt Ausztriában, Török-, Franciaországban, Angliában, Magyarországban, s tömérdek bolond embert talált útközben (nálunk elvitték az országgyűlés karzatára is), de egyiknek sem adta át az almát.

- Hátha még bolondabbra is akadok!

Sok helyütt híre járt, mi járatban lenne, s még az okos emberek is beálltak bolondoknak, hogy a gyémánthoz juthassanak; de őt ez éppen nem zavarta, mert könnyebb megismerni az okos embert, aki bolondot szimulál, mint a bolondot, aki okosnak játssza magát.

Így érkezett el sok vándorlás után fáradtan tikkadtan Oroszország fővárosába, ahol egy fényes palota előtt tömérdek katonaságot lát fölállítva.

- Mit csinálnak itt ezek a katonák? - kérdé egy muzsiktól.

- A cár életét őrzik.

- A cár életét? Ki az a cár?

- Aki mindnyájunk közt a leghatalmasabb.

- Hogyan? Ő a leghatalmasabb? És mégis nekik kell őrá vigyázni, nemhogy ő vigyázna rájok!

- Van rá ok elég. Apja, nagyapja, ükapja is cárok voltak, és valamennyi erőszakos halállal halt. Gondold meg ezt, kíváncsi idegen.

- Szegény cár! - sóhajtott fel az örmény fiú. - És szegény katonák, akik itt fáznak, dideregnek naphosszat. Hát nem volna elég őrizetnek kevesebb is?

- Máskor úgyis csak félannyi van. De most hazaérkezett a cár öccse a nagyherceg, aki váltig azon mesterkedik, hogy a cárt megölesse.

- Meg akarja öletni. És mi célból?

- Ej, hát mi egyébért, mint hogy ő maga lehessen cárrá!

Az örmény fiú örömteljesen kiáltott fel:

- Megtaláltam hála istennek!

- Mit találtál meg, jámbor ifjú?

- Itt van húsz kopek, muzsik! Vezess engem a nagyherceghez! Egy hagyatékot adok át neki.

Még azt hinné valaki, hogy üresedésben van ez az állás. Ha eddig mentünk a restórálásban, hogy külön »magyarok istenét« választottunk, bizonyára akad egy külön ördögünk is.

Akad bizony s az nem más, mint nagytiszteletű Hatvani uram, a híres debreceni kollégium még híresebb professzora.

Sokan leírták már életét, mindennemű viselt dolgait, amiknek hallatára a hívő keresztény ember keresztet vet, s lelkét az Istennek ajánlja, sőt még a hitetlennek is fölborzálódik minden hajaszála.

Mert nem Istentől való cselekedetek azok!

De hát akkor mik? Éppen ez a nagy kérdés.

Igazi ördög volt-e Hatvani, vagy hogy csak nagyon tudományos ember?

Ezen nem bírtak sehogy eligazodni a mai debreceni cívisek apái és nagyapái.

Sok a hazudozás, sok a színezés és babona abban, amit Hatvaniról beszélnek, de valami igaznak is kell benne lenni.

Válogassa ki mindenki a saját esze szerint, mi az igaz, mi a nem igaz.

A dolog úgy történt, hogy Hatvani uram is csak olyan magunkforma ember volt, mikor a debreceni kollégiumba megválasztották segédtanárnak.

Ott lakott a kollégium épületében egy cellában, midőn egy nyári éjjel nyitva hagyta ablakát, hogy hűs levegő járja át a szobát.

Hát egyszer csak csattogtatva szárnyait, odarepül az ablakpárkányra egy holló és egy seregély, elkezdenek emberi hangon beszélgetni.

- Hol vagyunk, seregély öcsém? - kérdé a holló.

- A debreceni kollégium egyik ablaka ez, bátyámuram.

- Hej öcsém - mond a holló -, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, úgy hívják, hogy Mágyika. Többet ér ez a könyv egymaga, mint kilenc ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok nem ösmerik, sokszor kotorásznak körülte, de még csak szemökbe sem ötlik, a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, s azok engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, úgy hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak diskurzusából.

- Csakhogy nehéz ám hozzáférni - folytatá a holló -, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a téglákhoz, hogy nincs az az anyaszülte ember, aki fölemelje.

- Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram - felelte a seregély -, mintha nem is lenne.

- No, nem éppen annyi: mert, ha a Szent-György nap éjszakáján a temetőben talált gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme ugyan nem lenne benne...

- Hogy-hogy?

- Mert a szellemektől olyan három dolgot kell először kívánni, amit azok ne teljesíthessenek... Hanem már eleget pihentünk, seregély öcsém, nosza kaszmálódjunk, mert reggelre, tudod, London városában kell lennünk.

A madarak elröpültek, s mikor reggel a fiatal professzor fölébredt, kidörzsölte szeméből az álmot, olyan elevenen állt előtte egyetlen szó híján a pihenő madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, s ott a nagy lim-lomban csakugyan volt egy kis könyvecske, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Vakmerő kalandos ember volt a fiatal Hatvani, alig várta Szent-György éjszakáját, hogy kimenjen a temetőbe gyíkot keresni. Ilyenkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar sötét éjszaka vala. Egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás. A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellért-hegyi gyűlésre, s a debreceni temető volt az indóházuk, ott nyergeltek, ott szerszámoztak. Nagy István uram egy fekete kecskebakon lovagolt, Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyiné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (Ni, hova keveredett az is!) seprőn, a vén Igaliné pemetén. Érdekes egy karaván volt az így.

Hatvani nem ijedt meg ettől a látványtól, oda sem nézett neki, hiszen egyéb dolga volt most, hidegen, rendületlenül járt-kelt a sírok között, nézelődve nem suhan-e elő valahonnan egy kis gyík.

Hát amint ott botorkál, egyszer csak reá süt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül előmászik egy gyík, s apró szemével reá néz Hatvanira.

- Enyim vagy! - kiáltá a professzor, és reá taposott. Lába alatt megrázkódott a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Fölvette, reá kente vérét a kezére, és hazament, azazhogy még előbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett, a három asszonyi hajszál most már nem volt erősebb, mint bármely más közönséges női hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erősek.)

Elérte, ami után tudományszomjas lelke áhítozott. Behatolhatni a földfeletti és a földalatti titkokba. Ott volt hóna alatt a »Mágyika«, a minden tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsőkön a szobájába.

Most tudódik már ki egészen, igaz volt-e a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülről, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az Istenhez (mert nem volt Hatvani uram egészen elrugaszkodott, habár, én legalább azt tartom, tiszta ember sem volt egészen), s csak akkor mindenre előkészülve, nyitotta ki a Mágyikát.

Egyszerre négy szellem ugrott az asztalhoz, különböző alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik félszemű, a negyedik kilenc kezű.

- Mit parancsolsz, urunk? - kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki hatalmasan, mint a mennydörgés, de valamennyien bizonyos gúnyolódással.

- Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen - mondá Hatvani fojtott, félénk hangon.

A szellemek reá néztek szótlanul, de meg sem mozdultak.

- Hozzatok idei darunak tavalyi tojását - folytatja bátorodva a parancsolást.

A szellemek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

- Ej, hát semmit sem tudtok! - kiáltott fel Hatvani. - Sütögessétek ki nekem pipaszárnak a főbíróné kisasszonyának a szőke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy könyörgéssel:

- Rabjaid vagyunk! Győztél rajtunk. Téged szolgálunk.

Így támadt a nagy tudománya és nagy ereje a természet fölött, melyet sokan féltek, és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradtságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhőket széjjel parancsolni. Olyan könnyűséggel szállt a levegőben, mint ahogy lebocsátkozott, ha akarta, a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletű úr még a vakondok nyelvét is.

S mindennyi ritka tulajdonság mellett biz' isten szép dolog tőle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak, s élt békességben, barátságban az odavaló cívisekkel, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

Nem is jegyezte fel az emlékezet egyetlen egy ártalmas tettét sem, kivévén, amit a direktor-professzorával tett.

Akkor még senki sem gyanította, hogy Mágyikája van, s amolyan félvállról beszélgettek vele az emberek.

Ő maga sem igen fitogtatta hatalmát ok nélkül, hanem lassan mégis kezdett kisülni.

Egyszer elkésett a leckeóráról, s amint jön a piacon nagy sietve, kihajlik az ablakon a direktor-professzor s reá kiált:

- Tu es asinus! (Te szamár!)

Mire Hatvani fölnéz nyugodtan, s visszakiáltja:

- Tu es bos! (Te ökör!)

Azzal tovább siet, hogy a leckeórára odaérjen.

Hanem a direktor-professzor meg amint próbálgatja behúzni a fejét az ablakból, ijedten veszi észre, hogy nem lehet. Két villás szarva nőtt a Hatvani szavára, s az nem eresztette vissza egész estig. Csak az volt a szerencse, hogy a szarvakat nem láthatta más, mert különben örökös csúfságban maradt volna a főtiszteletű.

Sokszor csinált ő ilyenforma kedélyes tréfát.

Egyszer új famulust fogadott, a később híressé vált Bugyit, akinek kilenc húszast fizetett havonkint, s a húszasokon valamennyin ez a körirat volt »Andreas Bugyi rex Hungariae«, de mikor Bugyi mindannyiszor bajba keveredett, s a bírósághoz került, akkorára már a húszasok megint rendesek voltak, s a Bugyi föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Hát mondom, mikor Bugyi odakerült szolgálatba, mondja neki gazdája az első este:

- Húzd le a csizmámat!

Kezdi a csizmát húzni Bugyi, s íme, halálra szörnyed, mert tövestől találta kihúzni a nagytiszteletű úr bal lábát.

- Sose hittem volna, hogy ilyen erős legény vagy fiam - mondá Hatvani nevetve. És legott visszaillesztette a lábát, egy szempillantás alatt beforrt, és semmi nyoma sem látszott, hogy valaha el volt szakítva.

Máskor a debreceni piacon egy elszomorodott kofát lát Hatvani (az elszomorodott kofa pedig nagy ritkaság Debrecenben), ki azon sopánkodik, hogy a férje meghalt, nincs aki őreá keressen, miből tartja el ő most már a négy éhes gyermekét?

Hatvani közibe megy a csődületnek, mely őt vígasztalni segítette, s megvesz a kosarából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltörte a nép szeme láttára az egyik tojást, hát egy arany van benne: feltöri a másikat, harmadikat, mindenikből egy valóságos körmöci hull ki. Nosza, rohant erre minden élő lélek a sátor felé, s két-három forintjával keltek a Magyariné asszonyom tojásai.

... Azóta se volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta, már ti. azóta, ahogy Hatvani feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt' nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt. Némelyek nem hitték, mendemondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinistának nem imponál a csoda; akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválgatták, találgatván, hátha valami nyitja van?

Magyariné asszonyom, aki meggazdagodott a tojásokból, telekiabálta a várost, hogy az ő három tojásában arany volt. Ő nem hitte, hogy szemfényvesztés, hanem a tyúkjai érdeme, mire a városi magisztrátus elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat, és máglyára ítélte, nyársra húzatván a testöket. Ambrus Imre és Kózsay István szenátorok küldettek ki, hogy kóstolják meg a tyúkok húsát, de biz ez csak olyan volt, mint a tyúkhús szokott lenni.

Egy este éppen vacsorált Hatvani, amint benyit hozzá Magyariné asszonyom.

- Nos, mit akar kegyelmed? - förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi hálátlanságot és telhetetlenséget. - Talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

- Nem bíz én, nagytiszteletű uram, hanem hogy hát a professzor úr még talán segíthetne rajtam. Hiszen tudja, hogy az uram, Magyari Mihály, meghalt a múlt héten - panaszlá bánatos hangon.

- Azt akarja, hogy föltámasszam?

- Dehogy akarom... isten ments - fakadt ki Magyarinéből az ijedelem -, hamarabb szeretném megfordítva.

- Hogy megfordítva?

- Hazajár az uram éjfélenkint, kérem alássan, és rémítő »patáliákat« csinál otthon, láncait csörögteti, végig dörömböl a padláson. Bizony megszolgálom a professzor úrnak, ha megszabadít a férjemtől.

Hamisan kacsintott egyet a csinos menyecske a professzor felé, s akármilyen jó barátságban volt is az a pokollal, ennek a két ragyogó szemnek, ennek a két égő pokolnak a tüze mégis megperzselte.

Belement a kísértetbe, így szólt:

- Jól van, megszabadítom a kísértettől!

Még azon éjjel egyesegyedül kiballagott a temetőbe, s szépen meghúzódva várta egy akácfa alatt a lelkek óráját. Íme pont éjféli kakaskukorékoláskor megnyílik a Magyari uram sírja, s abból kivonszolja egy fekete kutya Magyarit, megrázza, csontjai kihullanak, mint a kukorica a zsákból, a bőribe belebúvik a fekete kutya, s tart egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment az akasztófáravaló, mintha nyílból lőtték volna ki.

Hatvani ekkor kilépett, összeszedte az elhullott csontokat, s rájok ült, bűvös kört csinálva maga körül a varázsbottal.

Nem kellett sokáig várnia. Nagy vonítások közt alig egy félóra múlva visszatért a fekete kutya, s meghökölt, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajtok ülve.

- Ember, add ide a csontokat - üvölté.

- Kutya, nálam nincs csont.

- Azt add ide, amin ülsz.

- Én a székemet nem adhatom.

Kivicsorította fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffent Hatvaninak rohanva, de a bűvös körön át nem léphetett egyik sem.

- Látom, hogy emberemre akadtam - mond a kutya szelíden -, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, add ide őket, s kérj értök, amit szíved, lelked kíván.

- Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák arany pénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg, aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem se legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, mákot gyorsan: hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemelgetéshez szaporán, de bezzeg a munka mégis tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte az egy órát bent a messze kollégium tornyán, s a kutya, ördögök és kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat külön eltemette Hatvani egy arra csinált bűvös körbe, s azok még mai napság is ott porladnak, nem mozdulnak.

Ezalatt annyira híre ment a Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelemből, részint tiszteletből mindennemű becsülettel elhalmozták. A kollégium megválasztotta rendes professzorának, a király fölhítta Bécsbe. (Egyszerre ment be Bécsnek valamennyi kapuján - ahogy az őrök a királynak mindenünnen jelentették.)

A király próbákat tétetett vele. Amit csak megkívánt őfelsége, mind teljesítette.

(De jó volna, ha ma élne nagytiszteletű uram: hadd hozatna az ördögeivel annyi pénzt, hogy kifizetnők vele az államadósságot. )

Egész Debrecen kedvezett neki, még maga a főbíró is díszebédet adott a tiszteletére. Az pedig nem kis dolog a maga nemében.

Pompás kedélyben volt a magyar Faust (mert így is nevezték Hatvanit), annyival inkább, mert nagyon megtetszett neki a főbíró uram gyönyörű, szende leánykája, Fruzinka.

Tette neki a szépet egész délután de az ártatlan gyermeklány hideg maradt, pedig elég csinos legény volt a professzor úr, szép délceg termettel, finom ovál arccal, értelmes magas homlokkal. Hatvanit nem konfundálta a leány tartózkodása. Hiszen mire való volna a Mágyika? Majd segít az azon!

Hanem inkább zavarta a Fruzinka mostoha anyjának egy hangosan kiejtett megjegyzése, melyet meghallott: »Mit akar veled ez a boszorkány-mester?«

No, megállj, majd megkeserülöd te még ezt!

Ebéd után, mikor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és előkelő perszóna), Hatvani meginvitálta őket másnapra magához vacsorára.

- De mind eljöjjenek ám kegyelmetek, mert különben megapprehendálok!

No iszen, van is hova hívni bennünket, csóválgatták azok a fejöket. Abba az egyetlen füstös szobájába? Köszönöm alássan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért ott leszünk egytől egyig, lássuk a bolondos tréfát. Oh, hogy ezeknek a tudós embereknek mindnek hiányzik egy-egy kereke!

Meg is jelentek egytől egyig, számszerint vagy nyolcvanan. S amint keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska, meg egy rossz fazék, amelyben hamu főtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legelőbb jött vendégek benyitottak a konyhába.

- Én még csak egy óra múlva vártam az urakat. De ha már itt vannak, csak tessék kérem besétálni.

S udvariasan ereszté maga elöl a cellájába, mely nem lehetett nagyobb, az egykori följegyzések szerint, mint a pataki sétáló deáké.

- Tessék helyet foglalni, kérem... Mindjárt jönnek a többiek is.

- Hüm - felelte a városi pénztárnok -, de vajon hova férnek el itt?

- Majd csak elférnek - mondá Hatvani szerényen.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a piciny terem úgy, hogy utoljára olyannak látszott, mint teszem az a budapesti redout nagy terme.

A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, s ami jó és drága öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak sótartók, ezüst tányérok, kristály tálak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden személy háta mögött ott termett egy cifra libériás inas, aki felszolgálta. A királynál sincsen ilyen nagy parádé.

A falak mellett köröskörül igazi élőfák nőttek, s indák kúsztak föl a gerendákig, ott dinnye, amott körte; a túlsó oldalon zöld uborka és őszibarack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Hozzá is nyúlt Ajtainé asszonyom az egyik uborkához, hogy leszakítsa, de megjárt vele, mert a főbíróné (a szép Fruzinka mostohaanyja) ijedten fölsikoltott.

- Jaj az orrom... az orrom!

Lett bezzeg nagy nevetés.

A hátsó szögletben a csodálatos mindenféle füvek és cserjék közt egy árvalányhaj bokrocska nőtt. Hatvani kitépett belőle egyetlen egy szálat. Fruzinka a fejéhez kapott; de nem szólt semmit. Úgy érezte, mintha az ő haját tépné valaki.

Hatvani uram azonban legott kifutott a hajszállal a konyhába, ahol egy repedt kondérba volt a Mágyika elrejtve, felnyitotta gyorsan, és betette a hetvenhetedik lapra, csodálatos bűvszavakat morogván.

De volt is foganatja, mert ahogy visszasietett a vendégeihez, kik éppen akkor helyezkedtek el véglegesen; azóta Fruzinka kisasszony nem bírta levenni róla kék szemének édes tekintetét.

A magyar ördögnek ez volt egyetlen komolyabb szerelme életében, s a lány is ellenállhatatlanul vonzódott hozzá ezentúl.

Cseresnyés Gábor uram a városi protonótárius, aki »kunkapitánynak« ült az asztalhoz, mindjárt az első pecsenyénél felszólt, illőn, magyarosan:

- Szállanék valamerre, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni a kezében a poharat, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed elfelejtette a bort, gazduram!

- Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet; legjobb az. Seneca is azt mondja...

- Nem bánom én, nagy tiszteletű uram, mondjon Seneca amit akar, de nekünk bor kell - kiáltott fel a bíró -, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehetett ezt a finom vacsorát így elcsúfítani!

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a fületövét vakarta, hol a feje búbját...

- Ejnye, ejnye... Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, de valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítőt, elővett egy fúrót, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

- No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

- Ejnye, de kapitális ital - dicsérgette a főbíró -, nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert éppen a főbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével.

(Derék egy könyv volt az a Mágyika! Be sok kiadást érne az meg, ha megvolna! )

Képzelhetni, hogy most már jól mulattak a vendégek a tisztelt asztal körül. Mennyivel hitványabbak Hatvaninál a mai szemfényvesztők, akik legfelebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott, Mert, mi tűrés-tagadás, csárdásba keveredett a jókedvű kompánia, maga a professzor uram is lejtett egyet-kettőt Fruzinkával.

Túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettőnek. Az öregasszonyok suttogtak is valamit erről egy datolya fa alatt.

- Hej, Fruzinka lelkem - szólt Hatvani -, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

- Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemetre, és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani.

- Nem lehet az, galambom. Egy egész életet szántam rá, míg megszereztem...

- De én is egy egész életet adok kegyelmednek.

A magyar Faust lehorgasztotta fejét, és szomorúan hallgatott.

De mire a vendégek hazakészülődnek, és megszakítják az édesfájó párbeszédet, a bizalmaskodó suttogást, maga a főbíróné asszonyom, ki még most is restelli az uborkadolgot, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

- Ne még, mama... ne még. Maradjunk még egy kicsit.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani.

- Komolyan akarja Fruzinka, hogy még maradjunk?

- Hogyne akarnám - szólt a leány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz ugrott, rácsapott a közepire a nagyujja bütykével s uramfia... egyszerre tódulni kezd be az ajtón ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog be, mintha öntenék. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek, és sikoltoznak. Az ár nőttön nő.

(Úgy bizony, nemcsak Szegeden volt árvíz, de Debrecenben is.)

- Én istenem mi lesz ebből? Segítség, segítség!

Van lárma, zavar, a vendégek felugrálnak az asztalokra, a nők felfogják szoknyáikat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani megnyugtatta:

- Lássa, mire jó az a rossz könyv. Most már ugyan nem kell haza menni?

Ők ketten boldogan zavartalanul töltöttek nehány percet a nagy zavarban.

- De azért mégis dobja el, tépje el... - rimánkodott Fruzinka, két kis fehér kezét összetéve szépen.

- Mindnyájan elveszünk, megfúlunk - kiáltozá a főbíróné kétségbeesetten, s valóban már térdén felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt ennyi a tréfából, s újra ráütött az asztalra. Legott eltűnt a víz az utolsó cseppig, s olyan száraz volt a szoba, mint annakelőtte. Hogy csak mégis nagy ördöngösség kellett ehhez!

Lett bezzeg nagy nevetés a rémület után, némelyek azonban ugyan megbosszankodtak, s duzzogva mentek kifelé.

Míg ezek idebent történtek, odakünn a csikorgó hideg engedni kezdett, s olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakokig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk és esernyőjük (pedig az esernyő még ritkaság volt abban az időben), azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől.

- Hej, de jó volna most egy pár szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

- Ha csak az kell - mondá Hatvani -, hazaszállítom én a vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele künn az udvaron a hóba s mind a kettőbe négy-négy lovat... hopp! egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a lovak nyugtalanul.

- Tessék felülni, kérem, tessék, tessék, uraim, hölgyeim.

A merészebbek fel is ültek, némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a fehér havon, a csengők a lovakon messziről szóltak...

Reggelre aztán kiki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem szánon utaztak ezek. Incselkedő gonosz szellemek csak úgy a havon ülve vontatták őket éjjel hazafelé...

A főbíróék Fruzinkája ettől az éjtől kezdve odalett, halálosan beleszeretvén Hatvaniba.

Ez nem lett volna baj Hatvaninak, mert hisz Fruzinka a legszebb, legirigyeltebb, legártatlanabb hajadon leányzó széles Debrecenben, őneki Fruzinkának sem lett volna talán nagy baj, de nagy baj volt, kérem alássan, a senior diáknak, Domine Butykainak, akit azelőtt szeretett a leány, s aki most felette elkeseredék Fruzinka kétségbevonhatatlan változásán.

- A professzorba szerelmes - dörmögé Butykai a bosszútól lihegve -, észrevettem. Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a leány lelkét tőlem. De megkeserüli, megbosszulom magamat.

És felemelte öklét szilajan.

Amit egy szerelmes föltesz, azt végbe is viszi. Mikor a tanár nem volt otthon, a szertelen féltékenység arra vitte, hogy belopódzék a szobájába. Könnyű volt neki, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus-könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a Mágyikára s kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elő:

- Mit parancsolsz?

- Hozzátok nekem elő rögtön a főbíróék Fruzinkáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a szép leány, de bánatos volt az arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól, s ahelyett a Hatvani falon függő arcképének nézésébe merült el.

A szellemek nem hagytak időt Butykainak e fölött szomorkodni.

- Mit parancsolsz? - kérdék újólag.

Mit tudta azt a diák, hogy lehetetlenséget kell kérni.

- Törjetek és szaggassatok itt össze mindent - rendelé a képre gondolva.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, minden, - a bútorok, a képek, de Fruzinka és Butykai is.

Mikor a professzor hazajött a nagy pusztulásra, mindjárt megértett mindent, sírva borult a földre, a Fruzinka testére.

Azután összeszedte a dirib darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, tüzet rakott, és elégette.

A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóvályogva a tanár feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba.

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, és folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika még a Mágyika sem.

Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány talán előre érezte...

Nem is nyúlt a Mágyikához többé Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyosan megbetegedett, a csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész magisztrátus ott ült az ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.

Hosszasan tartott a viaskodás.

Egyszer úgy látszott mintha a holló győzne... de nini, a szegény fehér galamb, újra erőre kap... hajrá, hajrá fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent-Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre - jaj hála istennek - megölte a galamb a fekete hollót.

És ekkor megszűnt ott bent a Hatvani vívódása is - pilláit csendesen lecsukta, s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

Hogy a »Mágyika« hova lett, s hol van most, nem tudom: de ha tudnám, sem mondanám meg.

No, ez a Roth! De persze szeles ember!... Hogy lehet úgy elhamarkodni a dolgot. Nos, az egészből az a konzekvencia, hogy észt nem lehet venni a patikából.

Ész... ész! A vérrel megy az! Családi kincs!

Az apja felosztja az eszét a fiai közt - s neki mégis megmarad az egész esze.

Hallottátok már, hogy járt az én Károly fiam, hogy főzte le ravaszságával a püspököt.

Ilyent is csak az én fiam tehet!

»Fiam - mondtam neki a választás után -, te nem hagysz apádnak semmi tanítani valót!«

De igaz, el is felejtettem, hogy elejéről kezdjem.

Hát Károlyt odaát kandidálták a hegyek között. Drága kerület (de hát annak drága, akinek drága) és még azon felül veszedelmes.

A kerület ugyanis katolikus, s fiaim lutheránusok. Károly is lutheránus. Hiába no, törvény, hogy egyszerre csak egy valláson lehet az ember.

Mikor én a száműzetés keserű kenyerét ettem Flórencben, ott az izé... a híres pék... azaz hogy majd később mondom el ezt a szellemes anekdotát, amit különben én magam csináltam.

Visszatérek a Károly kerületébe.... Az volt a baj mondom, hogy bigott katolikus a nép, és szörnyen hallgat a püspökére.

A püspök pedig - minthogy a Károly lutheránus - jobban szerette volna a másik jelöltet.

Amazt akarta, de nem mert pártot fogni mellette; Károlyt pedig nem akarta, de nem mert agitálni ellene - sőt, hogy a kormány ne panaszkodjék, mintha nem pártolná a jelöltjét, még pénzt is adott választási célokra, de mit ért az, ha titokban azt parancsolta terjesztetni az alsó papság és a nép közt, hogy ő nem akarja az én Károly fiamat.

Biztos bukás volt. A kormány is belátta, a fiam is, hogy el van veszve minden. Én is beláttam.

Hanem a kormánynak volt még egy mellékeszméje. Azért mondom mellék, mert a kormánynak a főeszméje mindig a pénz volt. Ezzel az eszmével győzött mindenütt. Itt azonban nem ment, sehogy sem ment.

Azt okoskodták ki, hogy ha csakugyan a kormány híve a püspök, hát akkor nyilatkoztassa ki nyilvánosan, vagy élőszóval, vagy írásban, valamiképp, hogy a Károlyt akarja. Mert a népnek a bornál, pálinkánál is többet ér a főpásztori szó. (Ennyire vitte a népet a korrupcionátus Tisza-aera!)

Nos, mi történt? Az történt, ami velem egyszer Londonban, azaz ami Londonnal történt egyszer énvelem szemben. Benne lesz különben a memoárjaim pótkötetében.

A végrehajtó bizottság, a főispán azon rimánkodott a püspöknek:

- Csak egy kis írást adjon méltóságod vagy egy pártoló, icipici nyilatkozatot ejtsen el valahol: semmit nem kérünk egyebet, csak ezt.

A püspök erre kedvetlenül összeráncolta a nagy, megszaporodott homlokát:

- Mindent megadok, uraim - csak éppen ezt nem.

Hosszú orra lett erre a feleletre mindenkinek, csak nekünk nem a Károly fiammal.

Én a csillagzatunkban bíztam, mert egy kicsit jártas vagyok a csillagászatban is. Nos, a csillagok olyan régiek, hogy bízvást beletartozhatnak a szakmámba: mert mióta a többi szakmákat fölosztottam a gyermekeim közt, most már nekem csak a régészet maradt.

Károlynak ellenben nem csak spuriusza volt, de egy eszméje is. Különb a kormányénál.

Beállított a püspökhöz, s így szólt:

- Jól van, méltóságos uram. Azt ígérte, hogy mindent megtesz, csak nem ír, és nem beszél...

- Most is azt mondom.

- Tehát minden egyebet kérhetek?

- Minden egyebet. Itt a kezem rá.

Károly úgy tett most, mint a ravasz Hohenstaufi, aki a kincsek közül az értéktelen szent koponyát választotta, - az ért neki legtöbbet, mert aztán búcsút rendelt a városaiba, s a szent koponya roppant sokat jövedelmezett neki.

- Nos, tehát mit kíván ön? - kérdé a püspök. - Természetesen pénzt?

- Oh, nem - felelt Károly.

- Talán áldásomat? - folytatá gúnyolódó mosollyal.

- Azt sem. Hanem csak fogasson be nekem a legszebb két hintajába, s ültesse fel díszbe öltözött huszárait a bakra.

- Minek az önnek? - szólt megütődve a püspök.

- Az egyikre én ülök fel - folytatá Károly fiam szerényen -, a másikra a korteseim, s egy kis körutat teszünk a kerületben.

A püspök bosszankodva harapdálta finom ajkait, de már hiába volt, szavát adta.

Így ment Károly fiam a püspök fogatán a püspök huszárjaival keresztül-kasul a szegényes tót és német falvakon.

Mondhatták aztán a parasztoknak az ellenkortesek, hogy a püspök a habaréki jelöltet szeretné. Nem hitte el nekik egy lélek sem.

A saját fiam ez a Károly, mégis biz'isten irigylem tőle, hogy ilyen okos.

Beteg képviselő nagybátyámnál töltöttem a minap a délutánt.

Különben is nyers türelmetlen az öreg, hát még mikor ágyban kell feküdnie, s piócákat raknak a mellére.

- Meghalok - suttogta rekedten, szürke szemeit kísértetiesen rám meresztve.

- Dehogy hal meg, Anti bácsi, dehogy.

- Azt én tudom. Nézd hogy süvít a mellem, ha lélegzem, éppen mint az ököré a kimúlása órájában.

- Ugyan; ugyan, hiszen Anti bácsi nem ökör!

- Azt én tudom! - hörögte szemeit bágyadtan lehunyva.

Kisvártatva levegő után kezdett kapkodni, mintha fuldokolna.

- Nyisd ki az ablakot. Ne azt, amazt a másikat! Hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

Amint kinyitottam, magam is szét néztem odakünn. Esti szürkület volt. Piszkos vörnyeges felhők úsztak az égen. A Gellértre, mely jól idelátszik, mintha valami fehér kotlós tyúk ülne rá, letelepült a köd, és eltakarta a citadellát. Az utcán, mely felül a Lövész utca, alul a Zöldfa utca közé ékelve kígyózik, csöndes volt minden. Egyetlen lélek se járt ott csak a Zöldfa utca felül közeledék egy úri nő, siető, hogy ne mondjam, izgatott léptekkel.

Sugár alakja volt, és mennyire a leeresztett fátyolon át kivehettem, kellemes hosszúkás arca. Egy pillanatra megállt, s fátyolát fölhajítva kis kék kalapjára, szemeit (akármi legyek gyönyörű szemek voltak) egy átellenes ház emeletére vetette, hol egy férfi fej hajolt ki. (A fej szomszédomnak egy törvényszéki bírónak volt kétségbevonhatatlan tartozéka.)

Nagybátyám nyöszörgésére hátrahúzódtam, hanem alig léptem egy-kettőt az ágy felé, midőn egyszerre szívszaggató gyermekkiáltás hangzik fel az utcáról:

- Mamám, mamám! Ne menj fel, mamám!

Önkénytelenül futottam vissza az ablakhoz.

Egy körülbelül hétéves fiúcska éppen akkor ért lihegve az átellenes kapu felé, s kétségbeesetten ragadta meg a felmenni készülő hölgy lilla-szoknyáját.

- Ne menj! Gyere haza, édes mamácskám.

- Ugyan Béla, mire való ez! Ereszd el a ruhámat, elszakítod. No, ne csinálj itt komédiát, fiacskám!

Hízelegve simogatta meg a gyermek fejét, melyen összecsapzott a haj az izzadtságtól. A fehér kesztyűjét is lehúzta, úgy törölgette a képét.

- Eredj haza, Béluska! Hiszen én is hazajövök nemsokára. Szentjános kenyeret is viszek.

- Nem! - mondja a fiú dacosan. - Nélküled nem megyek. Nem akarom, hogy fölmenj, nem akarom.

- Mit? - tört ki az asszony és indulatosan emelte ütésre a csontnyelű napernyőjét. - Hát te akarsz nekem parancsolni? Majd megtanítalak én, gaz fajzat. Eressz, ha mondom.

S ezzel egész dühösen csapott a fiú kezére, mellyel a ruháját görcsösen fogta. Szép, nagyon szép volt az az asszony ilyen mérgesen.

Hanem a fiú nem eresztette el a ruhát még most sem.

- Nem megyek addig, míg te nem jössz. Üss agyon, de nem megyek!

Beteges, almahaj színű arcát a másik kezébe temette: könnyei úgy szivárogtak ki az ujjain keresztül.

- Látod az apa megint megver a korbáccsal engem is, téged is. Mindig megver, ha abba a házba mégysz. Tudod, hiszen tudod, mikor nekem rohant a múltkor, mikor azt kiáltotta: »megfojtom ezt a fattyút is, mert nem az enyém«. Oh, hogy nézett rám! Én nem akarom, hogy téged megüssön. Ne tedd azt, hogy fölmenj! Gyere haza velem.

- Jó - sziszegte az asszony hirtelen eltökéléssel -, hazakísérlek, gonosz gyermek.

Durván ragadta meg az inggalérját.

- Menjünk!

Elindultak a Zöldfa utca felé.

- De te is otthon maradsz? - esdekelt a fiú útközben.

Úgy tetszett, mintha sápadt kis arca a könnyeken át diadalmasan ragyogna, s mintha könnyei, amerre megy, ott maradnának csillogni az utcai köveken.

- Mi van ott künn? - mordult fel nagybátyám, ki igen bosszankodott azon, hogy még mindég mer valami történni a világban őnélküle is.

Elmondtam neki a kis jelenetet. Úgy látszik, mulattatta.

- Hát hazament az asszony?

- Hazament.

- No majd, visszajön az mindjárt.

- Nem hiszem.

- Micsoda? Nem hiszed, hogy visszajön? Ejnye, hol a testamentumom! Mindjárt hagyományozok neki ezer forintot, ha nem jön vissza. Becsületemre mondom, megteszem. Azaz dehogy teszem meg... mert biztos, hogy visszajön. Ösmerem én az asszonyokat hékás. Utálom őket, de mégis sajnálom itt hagyni.

Ebből aztán vita kerekedett köztünk. No jó, hát lássuk, kinek van igaza. Kikönyököltem az ablakba az asszonyt várni.

Az utca most is épp olyan csöndes és néptelen volt, mint előbb. Az ablakok el voltak csukva az egész soron, csak a bíró állt kihajolva, s türelmetlenül kémlelte a tájékot.

A házak egyre sötétebb árnyéka végigterült a kövezeten. Egy lakatos inas, aki arra ment ugrándozva, s leejté pénzét, gyufát gyújtott, mert az ezüstnek és a kőnek már egyforma volt a színe. Túl a Lövész utcán egy ablakban, ahol comptoir van, már meg is gyújtották a gyertyát.

Alig múlt el tíz perc, s a félhomályban egyszerre ruhasuhogás hallatszott. Jött vissza az asszony majdnem futva. Ernyőjét izgatottan lóbázta a kezében. Kalapja szalagjai kioldoztak, és a vállát verdesték.

- Itt a menyecske, Anti bácsi!

- No ugye? - szólt az öreg édes megelégedéssel, a leeresztette fejét a vánkosra, mintha azt mondaná: »No, most már meghalhatok«.

Majd újra fölemelkedett a félkönyökén óvatosan, nehogy a piócákat lerázza.

- Persze a gyerek nélkül? - kérdé.

- Természetesen a gyerek nélkül.

De alighogy ezt kimondtam, újra hangzik a velőtrázó vékony kiáltás ottkünn.

- Ne menj fel, mama... ne menj fel!

Kihajolva, látom hogy a gyerek vadul nyargal most már a Lövész utca felől, ahonnan legkevésbé várhatta az asszony, s újra megfogja a ruháját.

A nő rettenetes haragra gerjedt.

- Mit, te vagy? Rád csuktam az ajtót, s te az ablakon szöktél ki? Ott merted hagyni nyitott ablakkal a szállást!

No, ezt megkeserülöd. Ereszd el a szoknyámat, mert mindjárt meghalsz.

- Nem eresztem el...

- Nem ereszted? - bődült fel, mert már nem asszony volt, de dühödt vadállat. - Nesze... nesze, átkozott kölyök.

Pacskolni kezdte az öklével. A gyermek fölordított. Egész utcahosszat megnyíltak az ablakok, csak egy csapódott be mérgesen átellenben az emeleten...

- Szörnyű egy anya - kiabáltak az ablakokból.

- Oh, mama, lásd az egész utca nézi - rebegé ziháló mellel a fiú. - Nem szégyelled magad? Gyere haza!

A nő összerezzent, félénken körülnézett (egészen el volt torzulva az arca), s a kockás kendőbe, mely a nyakán volt, beburkolva fejét, visszafordult a Zöldfa utca felé. Meggörnyedve, lesütött fejjel ment haza a fiú mellett.

Zs-y képviselőről beszélik a következő érdekes történetkét. Ha nem igaz, azoknak a lelke rajta, akik beszélik.

Zs-y képviselő már évek óta szeretne főispán lenni. Mert minden mameluk szeretne valamivé lenni: ez kétségtelen.

A klubban sokszor beszélt a »generálissal«, s finom vonatkozásokat tett erre. Oh, a generális okvetlenül megértette azokat!

Hiszen az édesanya se érti úgy a gyermeke gagyogását, mint a generális az ő mamelukjainak ildomos szavakba göngyölgetett szíve vágyát!

Azt mondják, hogy a szemeikből is tud olvasni.

Igaz, hogy ez ellen meg azt lehetne fölhozni, amit az egyszeri erdélyi úr Herman Ottó ellen.

Elbeszéljem, vagy ne beszéljem el?

Inkább elbeszélem, ha emiatt ki találnék is zökkenni egy kicsit az előadásom folyamatjából.

Mikor még Herman pókkönyve legfeljebb valahol az asztalfiókban hevert, hézagos kéziratban (mint most a halakról írt könyve), beállított pókfajok gyűjtése közben egy művelt erdélyi főúrhoz, ki igen szívesen látta.

Beszélgetés közben rátérnek csakhamar a fiatal tudós témájára.

- Ön tehát pókokat keres itt a vidékünkön?

- Igen, és találtam is már vagy harmincféle fajt.

- Az nem lehet - mondja kétkedő mosollyal a gazda -, hiszen nincs is több pók, mint háromféle: a kaszás pók, a keresztes pók és a közönséges pók.

- Hogyan, ön nem látott volna soha többfélét? Oh, uram, hisz az ember csak ránéz és mindjárt a szeméről meg tudja őket különböztetni.

- Ugyan menjen - kiáltott fel a főúr bosszankodva. - Hiszen a póknak szeme sincsen!

E szerény kitérés után, mely különben nagyon is a tárgyhoz tartozik, visszatérek a történetemhez, melynek egész anyaga úgyis felette sovány.

Csak az történt, hogy Zs-y képviselőt, megalakulván a Ház bizottságai, az egyik bizottságban kombinációba vették elnöknek.

- Igen, de nincs itt - veté ellen az egyik képviselő. - Még mindig otthon van a falujában! Márpedig az elnöknek itt kell ülni, mert az elnök ülnök...

- Hátha eljön addig?

- Igen, de csak jelenlevőt választhatunk meg.

- Hátha sürgönyöznék neki? - ajánlkozik K-ny Kálmán képviselő. - Hogyha reflektál rá, hát jöjjön.

- Ez lesz leghelyesebb.

Ebben állapodtak meg mindnyájan, s a sürgönyt megírta K-y. Szövege szószerint így hangzott:

»Kombinációba vagy, ha akarod, jöjj. Kálmán.«

Hát persze, hogy akart, és persze hogy jött, de nem a képviselőházba jött, ahol a bizottságok üléseznek, hanem a belügyminiszteri palotába hajtatott.

- A miniszterelnökkel akarok beszélni.

Mamelukok előtt eltűnnek a sárkányok, melyek a miniszteri szobát őrzik. Zs-y csakhamar ott állt a miniszter előtt.

- Eljöttem, kérlek alássan, kegyelmes uram - mondá a jött tótosan.

- Jól tetted, hogy eljöttél, de a szavazás még csak egy hét múlva lesz. Talán beszélni akarsz? Ne beszélj, az isten áldjon meg!

- Nem nem - hebegé ez elhárítólag hadonászva a kezével. - Nem ákárom, dehogy ákárom... Abba a más dologba jöttem...

- Milyen más dologba?

- Hát amibe kombinációba vagyok.

- Miféle kombinációba? - kérdé a miniszter.

- Ej nó, az izé... a főispánság, amit a kegyelmes uram sürgönyzött.

- Nem sürgönyöztem én egy betűt sem.

- Az lehetetlen. Itt a telegram.

- Mutasd csak.

A belügyminiszter átolvasta az ereklye gyanánt őrzött sürgönyt, s így szólt:

- Kedves barátom! Magyarországon van vagy tizenötezer Kálmán. Eredj utánok, melyik volt! Hát mért gyanusítottál ezzel éppen engemet?

- Hüm - mondá a derék honatya elszontyorodva -, miért? Furcsa, hogy miért? Hát mert az összes Kálmánok közül éppen kegyelmes uram passzolt volna be nekem a legjobban.

Azóta Zs-y dühösen keresi a telegram Kálmánját. De egyik Kálmán se vállalja. Tehát én sem...

I. A LEGSZÖRNYŰBB MADÁR: A VERES KAKAS

Reggelre kelve a kátányi plébánia egyik külső alakba be volt verve, ami hallatlan eset Kátányban, ahol a nép nem ért meg annyira, hogy érzelmeinek ilyen alkotmányos kifejezést adjon.

A plébános úr meséli ugyan, hogy a temetőkert kulcsai, mik ott függnek a külső és belső ablaktábla között a rostélyra akasztva, mindég megcsörrennek valahányszor éjjel halott van a faluban, hogy őt figyelmeztessék. De a kísértetekben mindekkoráig volt annyi illedelem, hogy az ablakot ki nem törték. Úgy tudták valahogy megmozgatni a kulcsokat. Aminthogy csakis úgy virtus egy igazi kísértettől.

Nem, ezt nem tehette kísértet, gondolá a főtisztelendő úr, és ki is sült mindjárt, hogy jól gondolá. Csak oda kellett pillantani az ablak közé, s legott meg lehetett látni egy kis papír köteget beesve. Biz annak egyik széle bele is mártódék a légyvesztő tálkába...

A plébános úr mohon nyúlt a papírtekercs után, mely fehérkék pamuttal volt összekötözve, s sebesen felbontá: »Hihetőleg a plébániának hagyományoznak valamit« - motyogta, mert mindég ilyesmiről gondolkozott. Ha kopogtak künn az ajtaján, rendesen élénken ugrott fel: »A plébániának hoznak valamit«. Ha a mezőrül jött haza, s otthon a nővére azzal fogadta, hogy ez vagy az kereste a falusiak közül, szokás szerint ezzel a kérdéssel fordult hozzá: »nem hozott a plébániának valamit?«

A tekercs apró gyűrött papirosokból állott, olyanfélékből, melyek ruhaforma lehettek elébb, aminőt a falusi asszonyok leszabnak valamely jól sikerült kacabajról vagy pruszlikról, hogy aztán az legyen a fundamentuma minden ezután szabandó ruhadarabnak. Azonban apróbb szeletekre volt metélve, és a szeletek véges-végig teleírva primitív kidűlt-bedűlt betűkkel.

A pap föltette a pápaszemét, olvasni kezdte, de csakhamar, felkiáltott:

»Canis mater! Hisz ez egy gyalázatos pasquillus!«

Valóban az volt és így hangzott:

»Kátányiak! Istentől elrugaszkodott népek, kik a Béliát ördögnek adtátok el magatokat. Erkölcseitek tönkre vannak téve, a bírátok egy vöröshajú gazember, nótáriustok egy részeg makktuz. (No ezt ugyan nem köszöni meg sem Nagy János bíró uram, sem Mucsi-Timár István nótárius uram.) Hanem mind hagyján lenne ha a kántor-tanítótok nem volna valóságos gonosztevő, ki lábbal tiporja az erényt, meggyalázza a házi tűzhelyeket s ahelyett, hogy gyermekeiteket a jóban nevelné, mételyt hint a nép közé... Nézzetek körül! Mi van nálatok? Pusztulás, romlás. De lészen még nagyobb romlás is, kátányiak! Mert ha mához egy hétre ki nem hordjátok a kántort pereputtyostól, mindenestül a határra, bizony mondom néktek, két oldalról száll rá fedeleitekre a veres kakas.«

A tisztelendő úr elolvasván, letette a pasquillust az asztalra, megitta nyugodtan a reggeli kávéját, és átüzent a kántor-tanítóért, Cserkely Vincéért.

- No, fráter - mondá a megérkezett tanító elé tolva a gúnyiratot. - Olvassa el ezt a barátságos manuscriptumot.

Az, amint olvasni kezdte, elpirult előbb, csak aztán borítá el halálos sápadtság olajbarna arcát.

- Képzelem, ki lehetett - dadogta roppant zavarral.

- Akárki volt, nem kell tartani tőle. Aki fenyegetőzik, az nem cselekszik. Csak éppen a firma végett akartam tudatni magával is.

- Velem »is«? - mondá a tanító ijedten. - Eszerint másokkal is közli ez iratot a plébános úr?

- Természetesen, amice.

- Ne tegye azt, kérem, plébános úr. Tönkretesz vele. Beteg nőm, apró gyermekem van. Ha a faluban elterjed a híre, hogy miattam felgyújtják a falut, ki tudja mit fognak tenni a falusiak. Hátha kihánynak az utcára? Hova legyek én akkor kenyér nélkül? Esedezem plébános úr, tépje szét azt a nyomorult iratot.

- Nem lehet, barátom - mond a plébános nevetve. - Teljesen lehetetlen. Tudja, hogy milyen ellenségem a jegyző, s most ím egyszer kezembe akadt ellene egy tromf, s maga mégis azt kívánja, hogy ne adjam ki. De már azt a bolondot mégsem teszem, amice, a maga szép szemeért. »Részeges makktuznak« mondja a pasquil író. Hadd jöjjön dühbe őkelme. Nem, nem, e levelet, habár bolondságnak tartom is, föl kell olvasnom az elöljáróknak... mert ki tudja, az ördög nem alszik, hátha mégis történik valami?... Legalább elmondhassam akkor: »salvavi animam meam«.

Cserkely Vince, a tanító szomorúan lesütötte fejét, s aztán bizonyos megadással távozott. Arcában volt valami dacos egykedvűség, amint köszönt, de emellett mély levertség is. De bánta is azt a plebános! Még mindjárt délelőtt összehívatta a faluházára a bírót, a nótáriust, a törvénybírót és mezőbírót, a két esküdtet és a templombírót.

- Kedves híveim - kezdé kenetteljesen -, egy utálatos levelet dobott be valaki az elmúlt éjjel ablakomba. Tudom, hogy kellemetlen lesz némelyeknek ha felolvasom (s itt egy gúnyos, de mégis ájtatosnak látszó pillantást vetett Mucsi-Timár István uramra), de mégis fel kell olvasnom, mert kis dolgokból válhatnak nagyok. A gonosszal nem jó tréfálni. Igaz, hogy csak puszta fenyegetésekkel állunk szemben, de az eldobott szó tetté válhat, én a lelkemre nem veszem.

S ezzel felolvasta az ámuló elöljáróságnak a pasquillust, föl-föltekingetve a nótáriusra, vajon milyen képet vág hozzá?

De az nyugodtan ült a széken, még csak a szemöldökével sem hunyorított.

- Így áll szórul szóra. Sem hozzá nem tettem, sem belőle el nem vettem. Ehol van, olvassa el magának, nótárius uram. Hátha megösmeri az írást?

De a nótárius visszadobta a pasquillust.

- Köszönöm alássan, főtisztelendő uram, de nem szorultam rá, mert magamnak is bedobott az ablakomba valami gézengúz egy éppen ilyet, csakhogy abban meg a főtisztelendő úr van lehordva a sárga földig. Mindjárt elolvasom.

No, erre aztán olyan lett a tisztelendő úr, mint a pipacs.

- Nem szükséges - hadarta -, azt ugyan ne tegye - folytatá egy kérő tekintettel. - Nem való az ilyen profanus dolgokat elé feltálalni, én is csak azért tettem, mert hogy a »vörös kakassal« fenyegetőzik. Az pedig közvetlenül érdekli a községet.

De bizony csak azért is elolvasta azt Timár István. Épületes olvasmány volt ez is: éppen az van ígérve benne, ami abban, csakhogy a jegyző helyett a papot szidja; hogy szívesen kacsingat az asszonyokra, hogy az istennek szófogadatlan szolgája, aki az ördöghöz szegődött, de az nem akarja elvinni.

Nesze, egyék a tisztelendő úr is egy kis mérget!

- Az bizonyos - jegyzé meg Timár -, hogy ezt a pasquillust olyan ember írhatta, aki tudja a köztünk levő torzsalkodást.

- No, ugyan nagy nyomban igazít, Timár uram. Hát ki ne tudná azt?

- Igen is, tudja mindenki. De az a ravaszság okos emberre mutat, hogy az én pasquillusomban a tisztelendő urat mocskolja, a tisztelendő úréban engemet. Tudja a lucifer, hogy így okvetlenül nyilvánosságra hozzuk mind a ketten.

Valóban a pap és jegyző közt örökös vetélkedés marakodás folyt, de több volt ebben a kedélyesség, mint az igazi harag. Ahol csak lehetett, ártottak egymásnak, de ez mind olyan volt, hogy »üsd agyon, de ne nagyon«. Amikor egyedül voltak; terveket forraltak egymás ellen, de amikor nem voltak egyedül, mindég együtt voltak. Akár csak Pollux és Castor.

Délutánonként disputáltak leginkább arról, hogy van-e másvilág s mi van a másvilágon (tíz év óta ez volt kedvenc témájok). Este pedig otthon nyaggatták vagy a »máriást«, vagy a »tartlit«, mert mint a tisztelendő úr szokta mondani: »minden órádnak leszakítsd virágát«.

Persze, hogy sem az ivásban, sem a kártyázásban, sem a másvilág titkainak fürkészésében soha le nem győzhették egymást annyira, hogy másnap újra ne kezdhessék az egészet.

Egyszer - de ezt meglehet, csak a tisztelendő úr gondolta ki, mert úgyis nagy az ő fantáziája - közbejött valami különös, ami majdnem döntő argumentumnak volna vehető.

Évekkel azelőtt történt, a plébános nevenapján (keresztelő Jánost tartotta), hogy megint arról disputáltak egész este a nótáriussal: milyen a másvilág?

A nótárius elmondta, hogy van ott, mi van ott, hogy a halál után semmi sincs, hanem csak a nagy csönd, a rettenetes éjszaka.

Mire a plébános szokás szerint összeszidta, s ragyogó szemekkel ecsetelé a maga felfogását a másvilág berendezése felől. Azon az estén jelen volt a nótárius apja, a gazdag zeheri molnár is, aki figyelmesen végighallgatván a hosszas disputát, így szólt:

- Sohase vesszenek ezen össze. Majd megtudjuk, hogy van, mint van, ha majd egyszer ott leszünk. Itt a becsületes magyar parolám rá, tisztelendő úr, hogyha meghalok és el lehet onnan jönni, hát eljövök magának megmondani: hogy van a másvilágon.

A pap elfogadta a parolát, az egész vendégsereg hallotta az öreg molnár ígéretét, s mindenki mosolygott rajta.

Éjfél előtt szétoszlottak a vendégek, a pap is lefeküdt, mély csönd lett a parókián.

Alighogy aludt egy jó órát, fölriad álmából, kopogtat valaki az ablakon.

»Ki az, mi az?«

»Én vagyok, én, a zeheri molnár« - szólalt meg odakünn egy síri hang.

A pap az ablakhoz sietett.

»Mit akar Timár bácsi? Mi baj van?«

»Eljöttem megmondani, amit ígértem - kiáltá, s jéghideg borzongás futott végig a pap tagjain, fogai összevacogtak. - A másvilágon sem úgy nincs, ahogy tisztelendő úr mondta, se úgy, ahogy a fiam mondta. Jó egészséget kívánok!«

A pap mérgesen tért vissza ágyába.

Sokat bevett a jóból ez a hóbortos molnár - gondolá, amint a paplan alá bújt.

De reggelre kelve, majdnem a szívverése állt el ijedtében, mikor meghallotta, hogy a zeheri molnár kocsija éjjel hazamenet befordult a mecskei hídról a megáradt Kuth vizébe s molnár, kocsis, lovak, mind odavesztek. S ez még éjfél előtt történt, holott a molnár jóval éjfél után kopogtatta meg az ablakát.

Én, aki nem vagyok babonás ember, ezt még a papnak se hiszem, de a kátányiak szentül hitték, s még maga a nótárius is azt mondogatta:

- A lelkek hazajárásában nem hiszek ugyan, de azt az egyet mégis föl tudom fogni, hogyha az apám kezet adott rá, hát visszajött a halál után is.

De ez már régen volt, azóta már el is feledték a faluban. Az egyik esemény mindig kiszorítja a másikat. Most például a pasquillus dolog lesz a szájakban és elmékben egész héten.

Az elöljáróság sem vette a pasquillust komolyan, különben is meg voltak elégedve a kántortanítóval, derék jó modorú ember volt, olyan hatalmas torokkal, hogy mikor a templomban megharsant a kellemesen csengő hangja, ki lehetett hallani egész a kukoricás földekre. Valami elkeseredett ellensége lehet, ennyi az egész. Hanem iszen csak meg lehetne tudni kicsoda, majd lenne annak nemulass. Mert veres kakassal fenyegetni a falut s beverni a plébános ablakát, mégiscsak szörnyű vakmerőség. Tudom, megülhetné a kalodát jó darabig.

Amint a faluban is elterjedt a hír, félelmet ugyan nem okozott, de eredményezett annyit, hogy a csáklyákat mindenütt odakészítették az eszterhajak alá, s akinek üres kádja vagy hordója volt, megtöltötte vízzel, úgy állította az udvarra.

Ez a pasquil-bedobás pedig történt egy kedden virradóra. A jövő keddig persze elfelejtette már mindenki.

A plébános úrnál éppen egy tarokkompánia fogdosta a skizt és XXI-est egész éjfélig, a legbelsőbb kis szobában, mikor egyszerre csak kezdett az ablak nagyon megvilágosodni s még a nyomorult »bub«-ok is rózsaszínben tündökölni a játékosok kezében.

- Mi ez? - kiálta a nótárius, és lecsapta a kártyát ijedten...

- Tűz van! Tűz van! - hangzott kívülről egy kétségbeesett kiáltás, melyre egyszerre mindenünnen visszafelelgetett az ezernyelvű visszhang.

A templom égett. Az pedig a legborzasztóbb falun.

Az egész falu elég sokszor, de a templom marad. Itt a legnagyobb úr háza gyulladt ki: az istené.

Emberek futkostak szerte az utcákon, gyermekek visítanak. Borzasztó látványosság. Az égen egy folt, mintha téglavörös festéket kevernének, s abból az erősebb festékből folyik szét a páraszerű aranyfüst. Régen volt a felhőknek ilyen szép ruhájok?... Hanem talán drága is.

Akik a templom felé futottak, minduntalan összeütődtek olyanokkal, akik elfutottak onnan.

- Hova mentek? Vissza, oltani! Ti gyávák!

A »gyávák« ugyanezt kiabálták emezekre. Míg végre kisült, hogy mindenki a tűzhöz fut, mert két helyen ég Kátány. Északról a templom gyulladt ki, délről a Csuriék pajtája mellett bukkant elő egy lilával vegyült füstoszlop, melyből ezernyi csillag röpül sebesen az égnek.

Csillagokat látni, amik lefutnak, közönséges, megszokott dolog, de csillagok, melyek felfutnak, elevenebbek, fényesebbek. Ott fönn a magasban elvész az egész szállítmány, mintha elfogdosnák. Új szállítmány megy folyton. Az igazi csillagok szelíden, bágyadtan nézik, hogy ők vannak e rossz helyre téve, vagy ha nem, akkor honnan jönnek ezek vissza?

A barmok bőgve futkosnak szerte. A juhok összeverődve állnak nagy csoportokban, aranyossá vált gyapjúkkal, a libák gágogva röpködnek. A füst lassanként szétterjed a környéken az utcákba és sikátorokba. Az öreg asszonyok hajukat tépik, kezeiket tördelik, és köhögnek. A fák meg sem mozdulnak, szélcsend van, még csak nem is susognak, hanem persegnek a lángok forróságától. A lángözön bevilágítja az egész falut. Hogy a templom fedele összereccsent, leesett, csak olyan, mintha a lámpáról lecsúszik az ernyő. Még nagyobb fényt vet.

A láng most a toronyba harap. Az csak a borzasztó szép! Mikor olyan magasan világít, hogy szétveti kísérteties fényét végig a selyem réteken, hol a hegyek árnyéka nyújtózkodott. A vékony, karcsú fedelet csakhamar fölnyalják a tűznyelvek, nem marad meg más, csak a skelet. Az tartja magát legtovább s annak a lécezetnek az égése a legérdekesebb. Hogy ugrálnak a lángok a kis kalitka bordáin, mintha elömlő folyadék volnának, s hogy változik a színük, mikor még csak futkosnak rajtok, mikor a hatalmukba veszik és mikor már úgy megeszik, hogy pattogó szikrákat hasítanak ki belőlük, azokat magosra lökdösve.

Némelykor ki-kibillen egy dongácska a skeletből, hogy alul a zsarátnokba pottyanjon, de az összefüggő alkotmány nagyjában egyszerre karéjban zuhan le ropogva, recsegve, mint mikor az egymás végébe állított kártya összeomlik.

A legutoljára zuhan le, félig elolvadva, a falu nyelve, a harang.

Hogy az se legyen, aki ezentúl elsirassa azt a sok koldust.

És reggelre a felkelő nap éppen csak olyan vígan, mosolyogva üti fel fejét a láthatáron... észre sem látszik venni ezt a kis fekete foltot odalent, ahol még negyven apró házacska állott tegnap, melyeknek ablakain valamennyin bekukkantott, fölébreszteni az alvó gyermekeket.

Fekete üszögöt, füstölgő romot láthat csak ott...

És a házak lakói, a sürgő-forgó nép, az ásítozó gyermekek hová lettek?

Ki tudja, nagy a világ!

Mikor a plébános hazament a pusztulás helyéről (egy negyedrésze hamvadt el a falunak), új pasquilt talált az ablakában, ugyanolyan papíron, ugyanolyan betűkkel.

Elhalványodva, egész lényében megrendülve olvasta:

»Nos, hogy tetszik a kátányiaknak a veres kakas? Ha tetszik nekik a tanító, hát tessék nekik a veres kakas is! Ha az megy, ez sem száll ide többé, de ha nem megy, itt fog kukorikolni mához egy hétre megint. Amit ígértem, megtartottam.«

- Igen, megtartotta a gazember - sóhajtott a pap. - Ő gyújtotta fel a falut, kétségtelen.

S leült megírni a jelentést a vármegyéhez, hogy jöjjön haladéktalanul inkvirálni a dolgot.

II. MIKOR AZ URAK ESZE KEZDETT MEGJÖNNI

Hanem a vármegyének most egészen más és nagyobb dolga volt.

Az történt, hogy egy este lent Pesten a Deák-klubban sehogy sem bírt összeverődni a parti, a képviselők unatkozva őgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában, s véletlenül úgy esett a dolog, hogy éppen ennek az egy megyének a követeiből jött össze három, s a negyedik, Geréby László a főispánjuk, aki különben nem tudott whistezni. Fényes bizonyítéka az is a főispánok tudatlanságának.

- No, hát mi az ördögöt csináljunk?

- Beszélgessünk.

Ebben a beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a főispán:

- Tudjátok-e, urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.

Ránéztek csodálkozva. Azt hitték megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tűz szemeikben.

Bory Imre lelkes hangon kiáltott közbe:

- Felséges gondolat!

- Úgy van - sikított bele a vékony hangú Kelendy Miklós, aki nagyon ravasz ember volt -, de pszt... ne beszéld, méltóságos uram, olyan hangosan, mert ellopják tőlünk a többi megyék.

S valóban a főispán ötlete nem volt bolondság. Megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy képviselőségnek ennyi volt az ára a megyében. Könnyebb volt a hazáért meghalni, mint élni érte.

A tervnek az volt a magja, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövőre is négy kormánypárti s négy ellenzéki választassék meg, azok a személyek, akik most vannak, csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.

Többet ért erre egy metódus, mint bármi más a világon. Ehhez képest a puskapor feltalálása is csak kis dolog! S az a csodálatos, hogy a kivitel nem volt nehéz. Magyarországon mindenre akad ember, hanem jó gondolata nem minden embernek akad. Ami még nem volna baj, ha rossz gondolata szintén nem akadna. De külön eszméje mindenkinek van, minélfogva nehéz egy eszmének csak négy-öt embert is megnyerni. Hanem ha egyszer négy-öt ember együtt van, az aztán olyan a közönségnek, mint a legyeknek a cukros víz: mind oda gyűl.

Ennél az ügynél pedig nyolc embernek nagy oka volt összetartani, tehát győzniök kellett.

A dolog ilyen rendben ment.

Egy napra konferenciát tűztek ki a megyei székvárosba. Arra hazautaztak a képviselők, s összehívták az egész vármegyének az úgynevezett intelligenciáját.

Dictum-factum, minek nyújtanám hosszadalmasan, megtörtént a paktum (de előbb az urak, hogy el ne felejtsem, végigettek egy jó főispáni ebédet), hogy tekintettel a szűk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós képviselő-társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgő választásoknál nem fog igénybe vétetni az úgynevezett közbizalom (drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre mondom, nem bírjuk ki), ami különben csak a szegény nép érdekében történik, melyből mindég elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.

Beleegyezett mindenki. A legkomplikáltabb dolgok mennek a legegyszerűbben. Hiszen ideje is már, hogy az urak észre térjenek egyszer. Elég sokáig voltak bolondok.

Megszerkesztették a jegyzőkönyvet, ezt és ezt a kerületet képviseli újabb három évre ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezőt, és hogy gondoskodva legyen arról is, ha időközben megbokrosodnék valamelyik, Geréby főispánnál deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték. Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóját folyóvá teszik, s a százezer forinttal visszaszorítják a kisafához. Ha hát kedve volna is valakinek galyibát csinálni, előre beláthatja: hiú és hiábavaló minden törekvés és rugaszkodás.

Bölcsen volt az kiokoskodva. Irigyelte is az egész ország, mikor híre ment! Kár, hogy ilyen virtust csak egyszer lehet megcsinálni - mert a másolata már nem szuperál. Csakis ezen a fán nőhetett ilyen gally. Oltani nem lehet belőle, mert egyebütt meg nem fogamzik.

A vármegye nagyra volt vele, gúnyosan nevethetett a markába, mert nem tréfa dolog, hogy mikor az ország meghozza a törvényt, a király szentesíti, de vármegye mégis talál rá modus vivendit, így szólhatni:

»Már én mégiscsak a magam akarata szerint cselekszem!«

Ilyen beszéd illik a vármegye szájába a legjobban.

S még csak meg sem pirongatja senki ezért a kevély magaviseleteért, sőt inkább megsimogatják felülről nyájas szeretettel.

Hisz a főispánnak egy jó manővere ez! Behozni a kormánynak a négy mamelukját ingyen, kis furfangos leleménnyel.

Kipeckelt nyakkal járt Geréby azóta, már mintegy látva álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos »cicerós« betűket.

Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak, lakott abban az időben Kátányban egy szép úri asszony, akinek több esze volt, mint a vármegyének.

Nem nagy csoda! Sok okos asszony van a világon., de okos vármegye igen kevés.

Apczy Ágnesnek nevezték az özvegyet, szép, piros arca volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé, s aztán az a kedves, elbűvölő viselkedése!... Bizony megzavarná fejét, akivel szóba áll, még akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.

Télen Pesten lakott, csak nyáron tartózkodék a kátányi kastélyában, amiből szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.

Minthogy most nyárban vagyunk, a téli udvarlók nevei csak a vizitkártya-kosárban szerepelnek s illusztris személyek, miniszterek, híres emberek, írók, követek névjegyei behajtott füllel, kettétörve. Az az érdekes, titokzatos nyelve a societásnak, mely ékesenszólóbb azoknak, akik nem értik, mint azoknak, akik használják.

A nyári udvarlók ellenben megvannak elevenen. Ezek közé tartozik Geréby főispán is (a vén kecske is megnyalja a sót), a másik, Bélyei Ferenc (különben igen derék fiatalember; az ugyan nem veszi el, ha esze van), minden héten kétszer jön Kátányba. A harmadik Bolykai Pál. Úgy látszik, ez áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.

De hát végeredményben talán mindegy az. Az udvarlók sorsa úgyis az, hogy vagy ők unnak rá arra, akinél szépelegnek, vagy az un rá őreájuk.

A kátányi kastélynak igen szép parkja volt. Ős tölgyek, miket a legöregebb falusi emberek is már ilyeneknek ösmertek. Karcsú jegenyék, hatalmas topolyok, szelíden lehajló fehérhéjú nyírek. A fák a levelek színei szerint valának csoportosítva, igazi pazarlás a zöld színekkel. Okos kertészek ültethették ezt a parkot valamikor, talán még abban az időben, midőn az egyik Apczy országbírói hivatalt viselt.

(Van is azóta kínban a félkegyelmű Apczy-rokonság. Valaki elhitette velök, hogyha a falusi bírónak fa-kalodája van, az országbíróénak okvetlenül ezüstből kellett lennie; százötven esztendő óta szaladgálnak emiatt fiskálistól fiskálishoz. )

Ebben a tündérkertben sokat tudnának elmondani a suttogó fák, ha megszólalnának. A gyeppamlagok pázsitja, a rózsalugasok és a szaladó kis patak.

Ágnes itt szokott sétálgatni délutánonkint udvarlóival.

Mikor oda belépünk, éppen báró Bolykai Pállal ülnek együtt a kis filagóriában, mely a dombon fekszik, szőlő-venyigével befuttatva.

A báró délceg, magas alak, de nagyon fiatal még, valóságos gyerek, ki még csak most kezdi, úgyszólván erőszakkal, kihúzgálni a bajuszát. Alig van huszonnégy éves.

Ágnes rokonságot tart a kis báróval (de azt mondják, hogy a családi geneológiában nincsen annak semmi nyoma), s éppen azért mindig úgy folyik köztük a diskurzus, ahogy egy okos néni szokott beszélgetni a bohó unokaöccsel. Az unokaöcs azonban úgy beszél, ahogy minden unokaöcs szokott, ha ilyen gyönyörű nénje van.

- Látod, ha úgy szeretsz, amint mondod, hát eljöhetnél hozzám feleségül.

Ágnes a kezére ütött félpajkosan.

- Ugyan eredj, te kedves kis bolondom! Fiatal vagy hozzám, vagyonod is kevés, hát minek volnál te nekem koloncnak? No, ne szomorodj el, cukros baba, azért, hogy igazat beszélek. Igazán szép tőled, hogy szeretsz egy kicsit. De ládd, a szerelem talán neked való, de a házasság éppen nem. Előbb valami állásra kellene szert tenned.

- Hát iszen kineveztethetnél valamivé - szólt macskahízelgéssel.

- Ugyan mivé, te golyhó? Van is neked eszed valamire?

- Minek is volna, látod. Elég nekem a te hatalmad.

A belügyminiszter húga elmosolyodott.

- Hallgass, hallgass - kiáltá nyájas bizalmaskodással, s odatapasztotta a rózsás tenyerét a fiatalember szájára. - Oh, te csácsi csacsi - kacagott fel édesen. - Hát engem vennél el, ha valami volnál? De nem mennék ám hozzád, nem én!

- Ne mondd azt, ne mondd, kérlek!

- Ámbár iszen megígérhetném, mert úgysem leszel te soha semmi.

S valóban úgy is látszott, hogy soha semmi sem lesz. Könnyelmű volt, s nem tanult soha semmit. Apja, az öreg Bolykai, nem sok gondot fordított a nevelésére. »Egy magyar mágnásnak csak születni nehéz« - szokta mondogatni -, »a többiről a Corpus Juris gondoskodik«. Az öreg báró a saját malmára beszélt, mert a családi birtokokat ő pusztította el, s csakis nehány hold s a nagy, hatalmas Corpus Juris maradt meg a kis Pál bárónak, csakhogy a Corpus Juris penészes leveleit is szaggatni kezdték egyenkint szentségtelen újító kezek.

Az öreg báró úgy élt annakelőtte, mint egy különc. Valóságos udvart tartott kismálnyai várkastélyában. De milyen udvar volt az! Saját külön bandája volt, saját lakatosa, saját tímárja, saját szabója, szíjgyártója s minden néven nevezendő mesterembere. Elve volt: soha semmit sem venni a boltból, s ezt meg is tartotta szigorúan. Otthon dolgoztatott mindent. Minden héten egyszer, vasárnap bált adott, s arra meghívta az összes mesterembereit, akik hétköznap neki dolgoztak remekbe, aki mit tudott, akár volt rá szüksége a bárónak, akár nem, a mestereknek szakadatlanul dolgozni kellett. A mesteremberek összegyűltek a nejeik nélkül (asszonyt nem akart látni a báró, amióta a neje ugyanakkor, midőn fiát világra hozta, meghalt). A várkastélyban volt egy oszlopos terem, a körül az oszlop körül táncoltak aztán az összegyűlt férfiak, élükön az öreg hóbortos báróval, ki ilyen napokon nekidühödve néha egész reggelig járta a kalamajkát.

Nyelvet egyet beszélt, csak tótul tudott. Talán azért nem társalkodott soha rangjabeli emberekkel, sem a városba nem ment, mert félt, hogy kinevetnék. Fiát is otthon neveltette, valami kicsapott kóborgó kántort fogatott meg a mezőn instruktornak. Úgy hozták haza megkötözve. Hanem meg is örült, hogy ilyen jó helyre hozták. Tündérmesékben hallott ilyesvalamit elátkozott kastélyokról, ahol azonban bor s étel bőven volt.

Ez nevelte a kis Bolykai Pált. Asszony soha nem viselt rá gondot addig, míg apja nehány év előtt meg nem halt. S mégis, csodák csodája, szelíd fiú lett belőle, csakhogy végtelenül naiv és tanulatlan. Az egész megyében »kis ostoba« volt a neve.

A kis ostobának, aki soha asszonyt nem ismert, egy perc műve volt beleszeretni, mikor meglátta a legszebbet, a kátányi híres özvegyasszonyt.

S a kátányi úrnőnek, aki már végig élvezte az ország legszellemesebb, legokosabb férfiainak a társalgását, semmi sem lehetett olyan kaviár, mint egy fiatal, naiv gyerekkel bolondozni.

A sok affektált, raffinírozott szerelem után jól esett neki a kis ostobának a megzavart szöszke feje...

Biz isten kedve támadt néha, hogy ölébe vegye...

A múlt télen - így beszélik a rossz nyelvek - a szép özvegyasszony meglehetősen kimutatta a fogafehérét.

Tudjuk már, hányat ütött az óra.

Az egész megyében pletykáltak, fecsegtek valamit. Némely ember elhitte, némelyik a fejét rázta rá.

- Hiszen csak nem bolondult meg Ágnes! - mondá az egyik.

- Asszonyról még föl lehet tenni - jegyzé meg a másik -, de én a miniszterben bízom, hogy az nem bolondul meg.

- Hagyd el. Ma már semmi sem lehetetlen. Ki tudja, mi történhetik?

- A szép arc nagy segítség! - sóhajtott fel egy éhenkórász megyei írnok a kaszinóban.

Mindenütt súgtak, búgtak, hogy a miniszter unokahúga a miniszternél járt állást kérni Bolykai bárónak. Ha tette, miért tette? Bizonyosan nem másért, hanem mert férjhez akar hozzá menni.

Oh, korrupció, korrupció!

De micsoda hivatalt is kaphatna Bolykai? Az országos fogpiszkáló intézetet állítják fel a kedvéért, hogy igazgatója legyen.

Az úgynevezett »megbízható forrásokból« kiszivárgott, s nagy szenzációt okozott megyeszerte, hogy Ágnes főispánnak akarja Bolykait.

Főispánnak! Hallatlan!

Nincs isten, ha ilyesmi megtörténhetik.

A mélyebben beavatottak a miniszter válaszát is kolportálták. Így szólt volna állítólag (de iszen okos ember a mi belügyminiszterünk mégis):

- Micsoda gondolat az, Ágnes? Hova jut eszedbe! Hiszen az a te báród, még csak tacskó, egészen éretlen. Azt mondod, hogy majd megérik a hivatalában. Jó jó. De hát mióta olvasod te is, szép húgom, a vezércikkeket, hogy elhiszesz rólunk minden rosszat, hogy valóságos vadembereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erőszakkal agyonütjük, hogy a fiataloknak helye legyen? Nem, annyira nem megyünk még. Bevárjuk mindenkinek a természetes halálát, ez a kormányzás titka. A természetes halál pedig kétféleképpen dolgozik. Vagy innen felülről megy, vagy onnan alulról fojtja meg, akibe belekötött. Azért hát légy türelemmel, húgocskám, legalább addig, míg a főispán megbukik. Akkor aztán beszélhetünk erről.

Valóban mondta-e ezeket a miniszter vagy sem, nehéz volna konstatálni. Csak olyan valaki hallhatta, aki a kulcslyuknál fülelt. Márpedig az ilyen gazembernek úgysem lehet hinni.

A legsúlyosabb gyanúok, amibe a megyei pletyka kapaszkodott, az volt, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem zörgeti.

Pedig zörög az elégszer, mert a szelet is pótolni tudják a termékeny fantáziák.

Annyi bizonyos, hogy e nyáron át a menyecske még többet foglalkozott a kis Bolykaival. Minden más udvarlóját elhanyagolta miatta.

Hát mégiscsak igaz, hogy valami célja van a kis ostobával.

Ki tudná azt, hogy mi fől egy asszonyi fejben?

Az se baj, hogy a miniszter nem biztatta.

Több az, ha egy szép asszony akar valamit, mint ha egy miniszter nem akar valamit.

Mert csodálatos az a megyei levegő, hogy aki azt szívja, vagy protezsálni akar, vagy protezsáltatni.

A kevély címerek csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólintgató koronái az utak mellett, beszédes patakok, miket betöm az erdő haraszttal, mogyorófa vesszők, melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülő békanyál, mely befonja a fűzfabokrokat és növényeket, mind uralkodásra, erőszakra, intrikára, engedelmességre tanítanak.

III. A PÓKHÁLÓ

A híres erkei konferencia óta, mely a lelkeket erősen lekötötte, mély csönd uralkodott valamennyi kerületben. A szegény tót falvakban rá sem gondolnak az alkotmányra, sem az ország kormányzására, hogy itt a harmadik esztendő, megint bele lehetne szólni. Újságok oda meg nem hozzák a népakarat hullámverését.

Türelem van itt, de nagy és csak kevés panasz a hatalom ellen, melyet fájó két soros dalba öntenek ki:

»Kicsi vagy, pipácskám, meg sem érsz tíz fillért,
Mégis te rád veti király is a szemét.«

A tótokat békén kell hagyni kiszívni a magok krumpli levéllel vegyített kapadohányát, és sohasem fognak békétlenkedni. Eszükbe sem jön, meg sem látják, ha valamijöket elveszik a nagy kapadohány füstnek miatta.

Hanem a nemesi udvarházak ereszei alatt (s itt majd minden harmadik épület hajdani »salva guardia«) könnyen megindul az elégedetlenség moraja. A kastélyok népe hallgat, de a kis nemesi szalmafedelű viskók lakói duzzognak. Amazokból a követek kerülnek ki, emezekből a kortesek. A követek meglesznek az idén is, de a kortesek nélkül. Az pedig nincs rendjén. Mert a kenyeret nem volna szabad kivenni senkinek a szájából. Nem, ezt nem lehet megengedni!

Ha a kastélyos uraknak tetszett elhatározni, hogy ők ez idén nem költenek, a bocskoros nemeseknek meg azt tetszett elhatározni, hogy ők az idén is inni akarnak tehát inni is fognak, punktum.

Ha a nagyurak esze megjött, hát jól van, - de megjött ám az ő szomjúságuk is.

No, erre bizony gondolni kellett volna.

Lőn hát, hogy a kortesek összeröffentek, hogy nekik okvetlenül ellenjelölt kell. Bogáth Nagy István így szólott:

- Keríteni kell egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferenc, a sánta molnár, helyeslőleg bólintott a fejével, s miután jól meghányták-vetették a dolgot, elindultak a környéken követjelöltet keresni.

Csak Rezes István, a kovács, ellenkezett még útközben is:

- Nem ér az semmit, atyafiak! Hiszen úgyis mindnyájan az eddigi követet, Borcsányit akarjuk.

- Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.

- Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégis csak Borcsányi lesz itt meg, ha egyszer a megyei urak őt akarják.

- No persze, hogy ő lesz meg, de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. A szent házassághoz is két személy kívántatik, igaz-e? Ennél fogva a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, miképp válasszon valaki egy ember közül! Aztán van ennek még egy másik oldala is.

A kortesek betértek minden kastélyba, de jelölt nem akadt sehol. Jó, hogy a kutyákat nem uszították rájuk némely helyütt.

Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserűen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:

- És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.

S most már beszóltak a kisebb udvarházak uraihoz is. Tömérdek nemes lakta a kerületet, majd minden faluban volt négy-öt kúria. Valaha jólét uralkodott ezekben. De most csak egy-egy fűből magasabbra, kövérebbre nőtt dudorodás mutatja csak a kapuk előtt, hogy az valaha keréknyom volt. Négylovas hintónak a keréknyoma, úgy lehet. Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái. S mégsem akadt közülök ellenjelölt. Kemény a dió, hiába!

- Hát mármost mit csináljunk? - desperált Kócsy Gábor.

- Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettől felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Ezek úgyis koldusok, hát azért nem mernek vállalkozni. Egyet mondok kegyelmeteknek: fogadjunk jelöltet pénzért! Ezer forintért kapunk egyet!

- Micsoda? Mi fizessünk a jelöltnek? - szisszent föl Rezes István. - Hiszen ez felfordult világ lenne!

- De hát miből fizetjük ki őkemét? - kérdé Kócsy, kinek az elméjében derengett valami.

- Hát abból a pénzből - felelte Csiszlik -, amit az otthoni jelölt, Borcsányi úr ad őellene. Jut is, marad is.

- Hm! Ez az igaz! Arany a kend esze, Csiszlik uram!

Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel, de még így is alig akadt rá ember.

»Nem merem elvállalni, mert a nagyurak kiüldöznek a megyéből« - mentegetőzék az egyik. »Én rontsam meg a megyei kötést, sohasem teszem« - felelte a másik. »Szél ellen nem hajt a vitorla« - rázta fejét a harmadik. »Énbelőlem ne csináljanak bolondot« - hárítá el magától a különös vállalatot a negyedik.

Végre azonban mégis találtak egy szilenciárius, nagyszájú, vén prókátort Bányban aki elfogadta az ajánlatot, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr, amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta (mert hiába, nem tudhatja az ember), sebjét ötven forintjával számítva, lészen kárpótlandó.

A prókátor (Pereszi Nep. Jánosnak nevezték) teljes életében csalfa ember volt, aki minden kliensét rászedte (nyilván azért került ideiglenes szilenciumba), most is azt cselekedte, hogy rá néhány óra múlva, ahogy a kontraktust aláírta, olyan jóízűt talált vacsorálni az áldomásnál, hogy megütötte a szél. Elment örökös szilenciumba.

Jeriko falai ledőltek, de olyan szenzációt nem csináltak, mint a Pereszi Nep. János kidőlte. A kortesek kétségbe voltak esve.

- Elárvultunk! - siránkozék Bogáth.

- Végünk van.

- Isten ujja! Az isten is a vármegyével tart!

- Most beszélj már, Csiszlik, ha ember vagy!

- Nem segít itt már férfi esze - mondá Csiszlik nagy bánatosan. - Ide már asszony ész kellene.

- Tudják mit, kegyelmetek? Menjünk be a kátányi ténsasszonyhoz útközben, kérjünk őtőle jelöltet. Ott sok mindenféle úr megfordul. Hátha még grófot is kaphatunk. (A választási műnyelven ez jelent legtöbbet.)

A kortesek, kiknek útjáról sok mindenféle adoma maradt fenn a megyében, csakugyan elmentek Kátányba Apczy Ágneshez.

Az már előre tudta, mi járatban vannak. Hiszen mindenik őróluk beszélt, élénk kíváncsisággal némelyek, nyugtalanul mások. Borcsányi a csehországi fürdőről szaladt haza a kerületbe. Mert a tréfa néha nemcsak olyan fa, amelyik a tűzön el nem ég, hanem olyan is, mely keserű gyümölcsöket terem. Hát nem kell az ilyen birizgálást lanyhán venni.

Mikor előadták neki a dolgot, Apczy Ágnes eleinte édesen nevetett az ő naiv kívánságukon. (Jaj, be szép fehér fogai vannak, komám uram! - sugdosta Nagy István Kócsy Gábornak.)

- Igen megtisztelő reám nézve, de honnan veszek én az uraknak jelöltet? Se testvérem nincs, se uram, akit odaadhatnék. Hacsak engem nem akarnak kigyelmetek megválasztani.

- Rajtunk nem múlna, kérem alássan. Hiszen tudjuk mi azt, hogy a nagyságos asszonyka találna nekünk embert, ha keresne.

- Magamnak sem találok, nemhogy másnak! - felelte csintalanul.

- De iszen, kőből volna már az, nem emberi vérből - felelte Csiszlik uram -, aki a nagyságos asszonyka kedvéért mindent meg ne próbálna! Beállna az még birkának is, nem hogy követjelöltnek.

(De iszen Csiszlik uram jól értett a hasonlatokhoz. A birka meg a jelölt majdnem egészen összeillő fogalom.)

A szép asszony úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak, s ebben a nagy nevetésben, ebből a nagy bolondságból kikombinált még egy nagyobb bolondságot.

- Jól van hát, megpróbálom a dolgot. Jöjjenek el mához egy hétre! Akkorára már meglesz a jelölt!

Az eredetibbnél eredetibb mokány alakok egyszerre vidámakká lettek erre a szóra, s háládatosan csókoltak kezet a kátányi özvegynek.

- Eljövünk érte mához egy hétre.

Csak Rezes uram jegyzé még meg nagy tapintatlanul:

- Ha lehet, szőke legyen, kérem alássan...

- Miért? - kérdi az úrnő mosolygósan.

- A szőke az asszonyok gusztusa a kerületünkben. A barna embereknek a lejthényi kerületben van becse, kérem alássan.

- Jó, nem bánom, mert éppen szőke lesz a jelölt!

Világos dolog ebből, hogy a szép asszony már akkor gondolt valakire.

S ki másra gondolt volna, mint egyik udvarlójára. De melyikre?

Beszélyírói jogomnál fogva, elárulhatom előre, hogy Dorogi Ferencre gondolt.

Dorogi Ferenc ott lakott Kátányban, a templom mellett levő sárga cserepes házban. Derék fiatalember volt, ki gondos nevelést nyert a szülőitől, nagy olvasottságot és tudományt szerzett. Jellemes lelkületéhez, becsülésre méltó tulajdonaihoz azonban nagy ambició járult, melyet csak tápláltak a nehézségek, hogy nem tartozott az uralkodó megyei dzsentrihez. Vagyonát apja mint vaskereskedő szerezte, s ez a megyékben még mindig szálka. A megyében minden más vagyon kompromittálta még pár év előtt is az embert, csak az nem, amit a királytól kaptak az ősapák. Ez pedig nagy bolondság azóta, hogy a király már nem osztogat donációkat.

A fiatal Dorogiról azt beszélték, hogy Ágnesnek nem azért teszi a szépet, mintha szeretné, nőül akarja venni, pletykázták, de csak abból az okból, mert a miniszter unokahúga. Nem Ágnes kell neki, hanem a nexus.

Ágnes talán maga is sejtette ezt, s meglehetősen fitymálva bánt Dorogival.

Most mégis őrá gondolt. Ösmerte a természetét. Éles az asszonyi szem.

Igen, ő fog a leghamarabb beleugrani. A nagyravágyás az ő szívében fogamzik meg legkönnyebben.

S ha egyszer ő beleugrik, hát az nem lesz félig sem tréfa. Mert pénze is van, népszerűsége is van, kivált a kátányi parasztok előtt. Kátányban pedig sok a szavazat, úgyhogy az a közmondás a megyében: »Akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«.

Tudom, hogy megapprehendálnak, s még tán a lőcsnek, vasvillának is dolga lesz, ha valamelyik maradékom arra keresztülutazik, de mégis napfényre kell hoznom, hogy a kátányiakra miért szabták ezt a közmondást.

Mikor nehány évvel e történet előtt az akkor behozott furcsa, új adónemet (hiszen furcsa az mindenik, de ez mégis különösen furcsa volt), úgy adta elő itt is az illető tisztviselő, hogy írjanak alá a parasztok kölcsönt a király számára, nagy lett az elérzékenyülés a faluban.

- Hát csakugyan rászorult volna a király? - kérdezősködtek az okosabbaktól.

- Úgy ám - felelte a mezőbíró. - Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megromlott, nem lehet rajta nyomatni. S az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak. Ne hagyjuk a királyt! (Aki azonban akkor még csak császár volt.)

- Ne hagyjuk!

Nagy lett a lelkesedés, a nyomban aláírtak tízezer forintot.

Még akkor mindjárt figyelmeztette őket a tisztviselő:

- Nem lesz sok?

- Nem árt az, kérem - vélekedék az öregbíró, a mostani Nagy János uram. - Elkel ám a pénz őfelségének.

Denique, aláírták a tízezer forintot, de bezzeg nagy szemet meresztettek, mikor aztán jött a rendelet, hogy fizessék ki.

- Nem lehet az - felelte a bíró. - Majd eligazítjuk mi azt másképp.

Az adóhivatal azonban nem tréfált, még keményebben sürgette meg a kölcsön befizetését.

Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet: ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal!

Csakhogy az váltig nyugtalankodott, mire alázatos deputációt menesztettek az adóinspektorhoz.

- Nos, kendtek miért nem akarnak fizetni? - förmedt az rájok.

- Akarunk, kérem alássan.

- Hol hát a pénz?

- Nincs nekünk pénzünk, kérem alássan.

- Minek írták akkor alá a kölcsönt?

- Hogy a fölséges királynak öröme legyen - felelte Nagy János uram, megigazítva hátul hajában a fésűt.

- Na, és miképp akarják kifizetni?

- Hiszen éppen amiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a teens adóhivatal; úgy gondoltuk mi azt akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy az naponkint öt forintot számít az országnak.

Innen van az a híres közmondás: »akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«. (Már legalább úgy, mint ahogy a királyt megsegítette. )

Kátány pedig szerette Dorogit. Tanácsadójuk, szószólójuk volt minden ügyes-bajukban.

Alig várta Ágnes, hogy a szeme elé kerüljön Dorogi Ferenc. Nem kellett sokáig várnia, hiszen úgyis eljött minden délután.

Szép, daliás férfiú volt, nemes arc, szőke fürtök, beszédes, kék szemek. Nem volt a modora olyan előkelő, mint a pesti uraké, de egyszerűségében mégis rokonszenves.

Ki tudja, milyen nagy súlyt fektetett Ágnes erre a dologra (asszonyok szeszélyét, észjárását lehetetlen kitudni), annyi bizonyos, nagyon óvatosan, messziről kezdte. Talán azért, mert nagyon messze akart jutni.

De ugyan hova?

Miféle célt szolgálhatna azzal, ha valakit egy olyan vállalatba ugrat be, amelyről ő maga is tudja, hogy lehetetlen.

- Ha több bátorsága volna, magának minden sikerülne - mondá Ágnes egy legközelebbi délután, midőn merész, röpke célzások már átmelegítették a társalgást.

- Minden? - kérdé Dorogi fénylő szemmel, megnyomva a »minden« szót.

- Minden - felelte Ágnes jelentősen.

- Az is, amit én gondolok?

- Az is.

És elpirult hozzá egy kicsit, mert hiszen mindenik udvarlójáról jól tudta, mit gondol.

De őróla ugyancsak nem tudta egyetlen udvarlója sem.

- Hát ugyan mit kellene tennem? - folytatá szünet után élénken.

- Nagyra kell törnie.

- Nagyra? De miképp?

- Ezer alkalom kínálkozik, csak meg kell tudni ragadni a legjobbat. Ön a közpályára van teremtve.

- Érzem magamban az erőt és kedvet.

- De hát akkor mért nem igyekszik oda? Miért nem lép fel például most jelöltnek?

- Követjelöltnek? Oh, hogy is mernék én ilyenre gondolni!

- Vajon miért nem? A szerénység és a gyámoltalanság ikertestvérek, édes uram!

- Meglehet, de ebben a megyében, ebben a kerületben föllépni most, határos lenne az őrültséggel.

Az úrnő gúnyosan kacagott.

- Az erkementi kerületben? Oh, oh, hiszen ez a legjobb talaj! A nép dühös, Borcsányi pedig készületlen.

- De a paktum!

- Az önt nem köti. Ön nem a megyei famíliákból való!

- Hiszen az a baj...

- Dehogy baj! Nincs oka törődnie az ő határozatukkal és az ő pénzükkel.

- Hiába volna, nem törődöm vele. Százezer forint nagy összeg. Azt én nem bánnám, ha elgurulna, de miképp álljak én meg a talpamon, ha énellenem költik el.

- Ej, aki mer, az nyer! A lelkesedés is ér valamit! A választók szeretete is pénz, s az urak gyűlölete is pénz. Pedig ugyancsak gyűlölni fogják, ha megzavarja a gyalázatos nyugalmat, melybe a nép legszentebb jogát fullasztották be.

Olyan méregbe jött a szép asszony a nép tirannusai ellen, hogy öklét is fölemelte.

Elérte célját, mert az elvetett mag megtalálta a hálás barázdát. A bogár bevette magát a Dorogi Ferenc fejébe, és ott nagyra hízott a hiúság ételén.

Másnap már azzal ballagott el az Apczy kastélyba:

- Föllépek, ha segít!

- Hát hogy ne segíteném - biztatta az asszony odaadó mosollyal.

Mikor a kitűzött időre eljöttek a jelöltért a kortesek, akkorra már nagy trakta várta őket Doroginál, sőt a zászlók is készen voltak. Csak szét kellett hordani az Erke folyó mentén.

Ott lengtek harmadnapra majd minden házon, s nagy lelkesedéssel hangzott minden faluban, férfiak, asszonyok kiáltották: »Éljen Dorogi Ferenc, a balpárt jelöltje!«

Az egész vármegye felröffent erre a hallatlan esetre. No, még ilyen sem történt, amióta elvettük a tótoktól ezt az országot!

A megyei urak ijedten szaladgáltak a székvárosba. »Hát megbolondult ez a Dorogi? Hogy mer az itt föllépni, mikor még csak nem is nemesember? Szörnyűség!« A főispán egész héten leveleket írt, és sürgönyöket fogalmazott. Maga Borcsányi pedig elindult Gyárfás nevű titkárával falunkint programbeszédeket tartani.

Nem mondhatni, hogy valami nagyon szívesen látták volna. Az még istenes volt, ahol csak meg nem hallgatták, mert a lőcsnek, a vasvillának is dolga akadt.

Különben sem sokat vesztettek a választók, mert a Borcsányi szónoklatain nem igen lehetett volna épülni. Az volt a nagyságos úr metódusa, hogy az összegyűlt nép előtt felállott valami állványra, s rendesen így szólott:

- Én vagyok Borcsányi Gedeon! A többit majd elmondja a titkárom, Gyárfás.

S ezzel ünnepélyesen lelépett, átadván a szót Gyárfásnak, akinek elég hatalmas svádája volt.

Ilyen kevésszavú ember Borcsányi. Csupán egyetlen egyszer szónokolt a maga személyében. De akkor is Gyárfás ült a háta mögött, és ő súgta a mondatokat. Csakhogy megjárta vele cudarul, mert Gyárfás nagy imposztor. A nagyságos úr, amint megakadt, hátra hajlik Gyárfáshoz, s halkan rámordul:

- Hogy van, Gyárfás? (Úgy értette ugyanis: hogy van a szöveg tovább?)

- Köszönöm jól vagyok - felelte a gonosz csont szörnyű udvariassággal.

Más ember elcsapta volna emiatt Gyárfást, de Borcsányi nem tette, hanem azóta vele mondatja el a beszédet, minélfogva sok bolond dolgot beszél el Gyárfás az ura képében.

Mindegy, az azért nem von le se a Borcsányi tekintélyéből, se a Gyárfás titkári hűségéből semmit.

Megvannak egymással, mint a sótartó két rekesztéke: só van az egyikben (mégpedig attikai), de paprika a másikban nincs.

IV. ASSZONYI ÁLNOKSÁG

A szomszéd faluban, egyszerű, nádfedeles kúriában lakott az öreg Csapó Gergely, aki egész életében nem csinált egyebet, mint hogy kártyázott, perlekedett vagy kötekedett valakivel.

Igazi nemes volt, noha szegény, mégis oly gőgös, mint egy spanyol grand. Azelőtt, míg bírta magát, minden héten egyszer kihozatta magához a városi cigánybandát, s összehívta a környéket dáridóra. Mióta elszegényedett, azt vallotta mindenki előtt, hogy süket, nem élvezheti a cigányzenét s hogy társaságot se fogadhat magánál mert a felesége (a környék derék »Mari nénije«) nagymérvű idegrohamokban szenved, és az élénkség, zsivaj, társalgás teszi éppen idegessé.

Sem ő nem volt süket, sem Mari néni nem volt ideges, de igen jól tudták játszani szerepüket, s ezáltal eltakarni a szegénységet (mely azóta szemlátomást fogyni kezdett, amióta szűkebben éltek ).

A környék csakhamar észrevette az öreg nemes tartózkodásában a büszkeséget, s ez imponált. Csapó Gergely bácsit lelkesedéssel választották meg a balpárt elnökének, s ezen nehéz körülmények közt is ő viselte ezt a díszes tisztet nagy dignitással és circumspektussággal.

A kátányi menyecske a zűrzavaros napok egyikén, nem tudni mit gondolt, befogatott a fehérfonatú kis kocsijába, s a penész szín pónikat maga hajtotta Alsóérdre, a jó Mari nénit meglátogatni.

Mari néni sehogy sem bírta elképzelni, mikor a nagyúri hintó szerény házuk előtt megállott, honnan kerekedett ez a nagy szerencse.

- Oh, húgom, húgom, milyen nagy kitüntetés a házamra.

Gergely bácsi is el volt ragadtatva, a lovak kifogásánál erőnek erejével segíteni akart a kocsisnak, majdhogy csaknem a tenyerén vitte be a szobába a miniszter unokahúgát. (Ilyenek azok a híres baloldali tigrisek!) Sőt talán be is vitte volna, ha a menyecske engedi, de biz az csak a maga két pici lábán lebegett be, miután a tornácon atyafiságosan össze-vissza csókolta nemcsak Mari nénit, hanem dacára lompos, tüskés szakállának, az öregurat is.

Hanem csaptak is olyan ozsonnát, hogy a régi, jobb napokban sem láttak különbet Alsóérden.

Ozsonna alatt aztán előadta Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Dorogi föllépett baloldali programmal. Hát megérdemelt a baloldal ilyen szégyent? No, már ezt csak nem lehet úgy hagyni, Csapó bácsi! (Csapó bácsi hűségesen integetett a nagy fejével, hogy nem lehet.)

- De hát mit tegyünk, édes, kedves húgomasszonykám?

- Én bizony azt tenném, ha Gergely bácsinak volnék, hogy összehívnám a konferenciát, s kirekeszteném a pártból.

- Persze, persze - helyeselte az öreg savanyodó arccal.

- Mert tudom, a bácsi neve is ott van a százezer forintos váltón, amit most már realizálni fognak.

- Persze hogy ott van - morogta Gergely úr, a fejét szégyenlősen lesütve.

Le is süthette, mert bezzeg fölemelte a magáét Mari néni a csípőire rakván a kezeit.

- Mit? Te megint váltókat írtál alá? Te szerencsétlen ember, hova rohansz, hova? Mi lesz belőlem, mi lesz? Oh, jaj, édes húgom, soha, de soha ne menjen férjhez! No, ezt megkeserülöd, vén bűnös!

- Hallgass! Te azt nem érted! - védekezett az öregúr. - Magas politika az neked.

S ezzel összehúzott nyakkal sompolyodott ki az udvarra, hol is a fejét vakarta bosszúsan. Káromkodott, és dühösen összerugdosta az eleibe került háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek, eszük ágában sem volt, hogy ők most politikai indokból szenvednek.)

Csapó bácsi még aznap, mihelyt Ágnes távozott, bement a székvárosba, és összehívta a pártkonferenciát.

Okos asszony az! Csakugyan lehetetlen itt mást tenni, mint Dorogit kirekeszteni a pártból. Így legalább nem lehet majd hozzányúlni a váltójukhoz. Ők megtették a magukét. A rendzavaró egyéniség nem az ő jelöltjük. Ők nem szegtek hát meg semmit.

A konferencia, mint előre várható volt, kirekesztette Dorogit a pártból, megtagadott vele minden közösséget, nagy plakátokon proklamálta, s egész terjedelmében közölte az »Erkementi Híradó« című helyi közlönyben a proskribálást.

Ki volt átkozva!

A lobogókat kezdték behúzni némely épületről, ahol megértették, mi az. De szerencsére kevés helyen értették meg.

A »báránybőr sapkák« alá el nem jutnak egykönnyen az ilyen formalitások. A báránybőr sapkások nem szeretnek okoskodni, nehezen vesznek be egy-egy nevet, de ha beveszik, az akkor ott van, ott motoszkál, és nehezen lehet többé kivenni.

A Dorogi jelöltségét sem lehetett egy proklamációval elfújni, mélyebb gyökeret vert az már. Csak annál nagyobb dühvel indult meg a korteskedés. A Borcsányi részére elpártolókat maga a nép ütötte, verte. Egypár a fogafehérét is elhagyta. Hanem Dorogit is nagy csapás érte: a legjobb kortesét, Csiszlik uramat, egy reggel halva találták, fej nélkül, a tályai erdőben.

Falujabeli fuvarosok akadtak rá, fölszedték, és hazahozták. Nem nagy dolog volt akkor egy emberélet.

Otthon volt Csiszliknek egy hülye felesége és annak egy hülye öccse (az egész família eszét magánál tartotta a derék Csiszlik), mikor az együgyű kamasz meglátta a megcsonkított testet, amint a ponyvát föltakarták róla, odakiáltott a nénjére:

- Zsuzsa, Zsuzsa! Volt-e a sógornak feje, amikor tegnap elment?

- Hát hogyne lett volna? Nem láttad, te bolond, hogy pörköltet evett vele! De miért kérdezed?

- Azért, mert ihol ni, elhagyta a fejét valahol.

Hanem iszen sok fej meg fogja még azt keserülni ezen a vidéken. Csiszlik társai bosszút esküdtek, és a népet fanatizálták. A verekedések annyira napirendre jöttek, hogy a megyei doktorok nem győzték éjjel-nappal gyógyítani, és bevarrogatni az ejtett sebeket.

Utóbb beleavatkozott a katonaság is. A főispán pedig egy szépen stilizált levelet küldött Doroginak, hogy lépjen vissza: ne engedje tovább folyni a jó magyar vért.

Dorogi kétségbe volt esve, egyrészt a fátum nehezedett rá, másrészt a bosszúvágy sarkallta.

Mikor a konferencia határozata füléhez jutott, roppant dühre lobbant, s magánkívül rohant Ágneshez.

- Kiküszöböltek! Kiátkoztak! Megvan a szörnyű szégyen! Mármost meg vagyok semmisítve. Mit tegyek? Lemondjak-e, és menjek el egy más megyébe lakni?

- Én azt tanácslom, maradjon itt és...

- És lőjem főbe magamat? Igaz, nem látok más menedéket.

- Én még látok - mondá Ágnes, s haragos villámok cikáztak a szemében. (Oh, hogy el tudta találni a méltatlankodás hangját az az asszony!)

- Mit hát még? - kérdé, csakhogy szóljon, s fáradtan roskadt le egy karosszékbe.

- Lépjen fel függetlenséginek.

- Úgy van! Megpróbálom.

Nem is nehéz dolog. Az ember valamivel több hazaszeretetet vegyít a beszédeibe, erősebb színeket használ a helyzet festésére. Előveszi valami vén, dicsekedő mameluknak egy régi programbeszédét, s azt csinálja meg - megfordítva. Ebből áll az egész.

S így jobban is tetszett az Erke folyó partján. Szűz föld az ott. Még sohasem hallottak olyan hangokat. Csak a nagy apák meséiben arról az időről, mikor még nagyobb volt a rézgarasos, és »Libertas«-nak nevezték.

...Ha az a világ még vissza is jöhetne!

V. AZ IGAZSÁG SZÉKÉN ÜL A HATALOM

Szép dolog a liberalizmus!

Igaz, hogy sokszor hirdetik olyanok, akiknek a szájába nem való, akik sértett bosszúból, számításból, feltűnési viszketegből, üzérkedésből hívei vagy olyanok, akik csak azért ragadják fel a zászlóját, mert már minden egyéb zászlót bemocskoltak, vagy olyanok, akik, mikor minden kötél szakad, beállnak népboldogítóknak - de azért a liberalizmus mégis szép.

Szűz liliomunk! Csatamezőkön nőtt fehér virágunk, be sok vér kell az öntözésedre, hogy nőhess és virágozhass, s be sokszor piszkosabb az a kéz, mely cipelni akar, mint az a láb, mely megtaposni kíván...

Ilyenforma kétkedés foghatta el egyszer Nyári Pált, amint Kossuthtal sétálgatott a Kelenföldön.

- Nem baj az! - felelte Kossuth, mialatt tovább ballagtak egy piciny patak mellett.

Nyári Pál megszomjazott séta közben.

- Igyál innen a patakból - tanácsolta Kossuth. Mire lehajolt, vizet merítve kalapjában, jóízűen megitta.

- Egészen fölfrissültem. Fölséges víz!

Azután tovább sétáltak a patak folyása ellenében fölfelé, míg végre egy helyen, ahol a patak kiszélesült, közel a forráshoz, szemetet, gazt és egy állati hullát pillantottak meg a vízben.

- Nézz oda! - kiáltá Kossuth.

- Undorító! - felelte Nyári Pál a fejét elfordítva.

- Meghiszem. De ugye jó volt a víz lent, alantabb?

- Ha ezt tudom, nem ittam volna belőle.

- Elég rosszul cselekedted volna, mint ahogy rosszul tennéd, ha a liberalizmust azért utálnád meg, mert esetleg tisztátlan helyekről is jön. A liberalizmus is üdít és erősít, mint a víz. Az mindegy, arra a szomjas ember rá sem gondolhat, hogy honnan jön, a fő az, hogy tikkadtságát enyhíthesse.

--------------

Ez az egész dolog körülbelöl benne volt a Dorogi programbeszédjeiben, melyek nagy hatást keltettek. A nép nemhogy fogyott volna zászlóinál, de folyton szaporodott. A fővárosi lapokban az elcsépelt »megválasztása több, mint bizonyos« nyugtalanítá a megyét. Borcsányi pártja egyre lazább lett, s még azok is, akik megmaradtak a Deák-párti jelöltnél, csak úgy ímmel-ámmal éltették:

Éljen Borcsányi Gedeon,
Bár az esze nem sokat nyom:

Természetes, hogy ez nagyon kellemetlen volt az uraknak. Nem voltak ugyan ijedős természetűek, de ez már mégis kihozta őket a sodrukból.

Borcsányi izgatottan szaladgált a főispán nyakára.

- Elő most azokkal a váltókkal!

A váltóaláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy ne bántsa a váltókat. A váltókat nem lehet realizálni, mert egyik párt se szegte meg, amire kötelezte magát. A baloldal ellökte magától Dorogit, tehát megmentette a váltóit.

Borcsányi bosszúságában a balpárti jelöltek kerületében kezdett alkalmatlankodni, mindenféle zavarokat csinálni, mire a balközépi jelöltek viszonzásul ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.

Ebben a zagyva hadviselésben és irtóztató felfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét: legelőször is a főispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s hogy soha meg sem találhassa többé, elszökött a sok baj elől a szép asszonyhoz Kátányba. Hadd igazgassák a vármegyét a saját kényök-kedvök szerint a mennyei hatalmak. Itt már emberi véges ész úgysem képes semmire.

Ágnes macskahízelgéssel fogadta a »menekültet«, tudta már ő azt jól, micsoda zavarokban van. Hiszen ő maga bogozta ezt az egész hálót! Vajon ki marad majd a háló legalján?

- Végem van! - lihegte őméltósága. - Szétesik az egész vármegye, mint a rosszul ráfolt kerék. A küllők mind veszedelmesen mozognak. Mit tegyek, Ágnes?

- Mondjon le!

A főispán végtelenül savanyú arcot vágott erre, majd fürkészőleg nézte a szép asszony arcát, miből tanácsol neki ilyen iszonyatos dolgot, szívből, színből?

- Lemondani, lemondani, könnyű nektek azt mondani - felelte aztán humorizálva. - Meghalni sose késő. Meghalni magam is tudok. Hanem azt mondja meg, doktorok legkedvesebbike, ha okos, miképp kell megélni? Ez a nehéz!

- Az se nehéz. Én azt tartom, el kellene fogatni Dorogit, s ezzel vége volna az összes zavaroknak. Borcsányi békén maradna, tehát a többi jelöltek is veszteg ülnének. A váltókhoz hozzá nem kellene nyúlni, egyszóval senkinek a feje se fájna.

- Kivévén a Dorogiét...

- No igen, de egy ember végre is csak egy ember.

- Igaz. El kellene fogatni. De miért?

- Gondolkozzunk. Bizony van őneki is valami »fog piszkálója«.

- Aha. Persze. Ej, ej, maga a francia forradalmat is ösmeri? No, gondolkozzunk. De engedje meg, hogy fejemet ne a tenyerembe, hanem a maga hattyúfehér vállára hajtsam.

És így bizony kellemesebb lett volna a gondolkozás, ha ugyan érdemes lenne egy szép asszony vállán egyébre gondolni, mint a szép asszony piros ajkaira.

Hanem a szép asszony még gondolkozni is ráért, hogy hol lehetne azt a bizonyos fogpiszkálót megtalálni.

- Ha másutt nem, a beszédeiben. Egy kis izgatás, fölségsértés valami efféle...

- Pompás! Csakhogy, nézze, édeském... az a baj, hogy ezek a Dorogi beszédei nincsenek meg nyomtatásban.

- Oh, oh! Hiszen ez inkább szerencse. Hát nincsen a megyének valami szertára, honnan négy olyan fület szerezni lehetne?

- Milyen fület?

- Hát amelyik hallotta, ha arra kerülne a sor.

- Ami azt illeti, hm... nem éppen lehetetlen... valóban, ilyen fülek mindig vannak.

- És lássa, ha maga azt megteszi, maga lesz a legerélyesebb főispán hírében Magyarországon.

- Hm. Maga mégis okos asszony!

Lehajolt, megcsókolta kezét a jó tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei előtt a hivatalos lap cicerós betűi, azok a csiklandozó édes betűk.

*

Dorogi kezdett közel lenni összes reményeinek a megvalósulásához. A nép igazi fanatizmussal ragaszkodott hozzá, a mandátum majdnem bizonyos volt. (De »több mint bizonyos« azért mégsem volt.) Borcsányinak alig volt húsz embere s még azok is mind átszökdöstek lassankint a szélsőbalra, mert aki nem tartozott a Dorogi-párthoz, azt mind a Csiszlik agyonveretésével gyanúsították, s az ilyen dologból a gyanú is kellemetlen.

Kezdte magát biztosan érezni, s az a messzeségben csillámló fény, a hírnév kigyúlt körülte lobogó lánggal.

Boldog volt. Hogyne! Hiszen mindig arról álmodott, hogy nevét ott lássa lengő lobogókon, s hallja mennydörögni lelkesült tömeg ajkán. S ez most egyszerre betelt úgy, sőt még talán szebben, mint ahogy megálmodta.

Nincsen a dicsőségnél édesebb semmi, talán csak a szerelem.

Talán mondom, mert nem bizonyos. - Poéták ezer esztendeje disputálnak rajta, melyik a kéjesebb, de nem döntötték el mai napig.

Nekünk nem szükséges efölött töprengni, mert Doroginak egyszerre jutott ki mind a két édesség: a népszerűség és a szerelem.

Ágnes napról napra jobban hajlott hozzá, bizalmas suttogásban beszélték meg a napi eseményeket, egy-egy gyújtó célzás nem esett ritkaságszámba, akár onnan, akár innét. Sőt a kezét is megengedte néha, hogy Ferenc ott tarthassa a magáéban. Gyönyörrel teljes napok voltak ezek!