JASZTRABÉK PUSZTULÁSA



1881

Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső dacára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is rászorult egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

- No 'iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kollega!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.

Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik állat nem volt több 50 fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, - de hasztalan! a katonaélelmező konzorciumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a »Pitaval« beszél felőlük, de még a költészet is visszatér rájuk.

Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára új főispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett cirkulálni:

»Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szathmárnak.«

Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságáról, a Szatmár megyei főispánról vagy az ottani tekintetes karok- és rendekről, hanem csupán a Gerge uram néhány virtuscselekedetének elsorolásáról.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem a híres Zöld Marci-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére - amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be őket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képű fiú előállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktől. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten, kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiókszakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Azután a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elő három pandúrt!

Nyomban előállt mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőtetlek - szólt az ismeretlen csavargókhoz -, hanem oda fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.

Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napóleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, - egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:

- Halbrechts!

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Melyik regementből valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra múlva, íme, mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kísértetés céljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúr-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komisszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldé közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkozó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely, mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.

Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhoz:

- Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen felsóhajtott:

- Az volna nekem jó, komisszárus uram!

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget... Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.

- Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó - vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram -, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komisszárus uram! - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még először elítélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, mért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba - dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej - mondá mohón és mégis ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni!

A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét...

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.

- Hát aztán? - sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.

- Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstől.

- Hát aztán?

- Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme fölcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.

- Áll a dolog, komisszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hűségesen referált a pandúr-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyűszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.

- Nos, fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézrekerült fickótól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét másodnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy ákácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vrecjar bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. - Mindent tud... minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent György-napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözői elől.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta: míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.

- Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopata« rengetegbe.

Az erdőnek volt egy »messzelátó« pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a »Motuz«-völgyig, északra a klokovai keresztútig s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.

Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.

Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad! - kiáltja Gerge már messziről. - Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

- Ismerlek, ördöngős csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jőj közelebb, mert rád lövök!

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, célzott s mind a két csövet elsütötte.

A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki a zsebéből hirtelen s midőn a füst eloszlott s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! - kiáltja rá bátor, csengő hangon. - Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon...

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.

Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.

- De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugye, te törted fel a Motosiczky-pincét?

- Bizonyisten, nem volt bezárva.

- Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.

- Körömnyi hasznát sem láttam; zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.

- Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, hogy agyonverted a nagyatyádat...

- Kinek mi köze hozzá! - pattant fel Jasztrab méltatlankodva. - Hiszen az én tulajdon öregapám volt!

- Igaz, fiam... tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.





A JÓ PALÓCOK



1882



A NÉHAI BÁRÁNY



1882

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását: a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé; a Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.

Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab s elmállt a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a cikcakkjai is újak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok...

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billegő jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze... amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!

Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával... amint az majd kiviláglik reggel.

Hanem hát azt mondja őkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendő ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felső végen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem 'iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüsttallér volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a »nagyitalú« Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttalérokról.

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakbavaló kettő, ezüst-csatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény, - de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is... Úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, édes Cukri bárány oda lett...

Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényben, Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja.

De hátha megkerül, hátha visszahozzák?

Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse!

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg az a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró, meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, s várhatnák jobban.

- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, hogy hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.

- Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan - és a furfang lesz a fegyverem.

Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?...

Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolc éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen régen nincsen már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizonyisten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz' a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

- Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszú hajú, magas embert - súgja kis húgának Ágnes -, az vitte el a Cukrit.

Éppen a községházához értek őkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek könnyel.

- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét.

- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.

Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

- Bácsi! - szólt csengő, szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat!

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú lányka?

- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.

Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésűre fogott deres haját s nyájasan kérdé:

- Miféle bárányodat, fiacskám?

- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...

- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. - Takarodj innen, azt mondom...

Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...

- Be ám - de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

Fülig vörösödött őkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

- Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre...

A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre.

Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

- Cukri, kis báránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott.

Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.

A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.



BEDE ANNA TARTOZÁSA



1882

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.

- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.

- Egy lány - mondja a szolga.

- Hadd jöjjön be az a lány.

Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.

- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)

A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:

- Nagy az én bajom, nagyon nagy.

Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent.

A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.

Ott az írás, majd elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.

A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.

- Egy végzés - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogságbüntetését mai napon megkezdje.

A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.

- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: »Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.« Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.

Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollegák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: »A törvény törvény«.

Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.

A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: »A törvény törvény«.

A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:

- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.

A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.

- Talán valami mondanivalód van még?

- Semmi... semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérem, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.

- Hisz akkor nem te vagy elítélve?

- Oh, édes istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem.

- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?

- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt »ez a dolga« a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a »félesztendő miatt«, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta...

Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:

- Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát...

- Mit, gyermekem?

- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalom a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.

A bírák egymásra néznek mosolyogva: »Milyen naiv, milyen együgyű lány!« Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejjebb valamit...

- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe...

Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.

- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok...

Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:

- Lássák, lássák!

Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.

- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.

- Gondoltuk mi azt! - suttogá s kis kezét szívéhez szorította.



PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL



1882

Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.

Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná új tavaszkor megszerezve.

Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!... de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre?

Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.

Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne.

Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.

Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házasember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.

Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd!

Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, - addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.

Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.

- Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! - förmedt rá Judit haragosan.

- Od'adom egy csókért! - lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt.

- Menjen! Nem szégyenli magát?! - mondá Judit elpirulva. - Inkább sose lássam azt a kendőt.

Elfordult durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.

- De jó dolga is van a madárnak! - sóhajtott fel Pista.

Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.

- Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.

Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.

Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.

No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.

Pista pedig nevetett magában: »ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.«

Aztán így szólt hangosan:

- Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.

A lány ijedten nézett hátra.

- Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?

- Mezítláb gyere el - suttogta -, át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.

*

...Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.

Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.

Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. - Kata megtapogatta: olló volt. »No, ez bizonyosan babonát csinált most.«

Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.

Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.

Kati mindent megértett.

- Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.

De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.

Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.

Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.

- Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.

Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.

A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.

Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.

- Hová lett a húgod koronája? - kérdé a belépőtől dühösen.

- Levágták! - szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, ki eszméletlen fekszik benne.

Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvegesedett szemei Katira.

- Hát a te hajad hová lett?

- Levágtam! - mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.

Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.

És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá ment, megsimogatta azt a csitri fejecskéjét gyöngéden, szeretettel:

- Szegény Katám! A te hajad kinő még!



A KIS CSIZMÁK



1882

Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szücs Istókkal, a kőművessel.

Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfújódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.

Hanem érzi is a súlyát az Isten »másik« kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt, mióta a legény fia is a halállal víjódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.

De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.

Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Csiba te, ne te - veszi föl a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.

- Nedves ez a tüzelő - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?

- Talán a kőkereszttel a temetőben?

- Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.

- Oh, oh - hüledezék Böngér Panna. - Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak kis Andris, nézz utánuk, fiam, hová fordulnak el a savanyúkúttól?

A »falu gyermeke« (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőzőkatlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.

Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hová lettek az aranyos betűk! »Isten dicséretére emeltette Bizi József«. Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell«.

Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

Andris a kőrisfának dűlt, s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.

- Menjünk innen - mondá Istók.

- Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon. - Összeragasztod?

- Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten...

Az öregember fogai összevacogtak.

- Hiszen, ha csak látogatna! - kiáltott föl keserűen - ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tűrni kell, Bizi uram!

- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm őket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám... Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetőt.

- Hej, ni! - kiáltott föl Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb!

- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az Isten hidege!

- Mért nem húztál csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát miért nem varrat apád?

- Nincs apám! - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?...

Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: »Filtsik István csizmadiamester«.

- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:

- Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:

- A lekvárfőzéshez szeretnék menni!

- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.

Milyen messze van és mégis milyen közel...

Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt...



TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE



1882

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.

Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.

A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.

Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.

Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.

Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy »szalmaözvegy«. Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: »Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.«

Hanem lopva ment el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.

Visszajön. Oh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.

Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.

De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem...

Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.

A szép, halovány arc fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk, bontakoznak ki furmányosszekerek, utazó vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.

A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette.

- Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.

Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.

Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.

- A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsájtasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.

- Menjünk! - mondá a szelíd szőke asszony.

A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.

*

Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.

- Ki vállalja el a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.

- Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.

- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.

- Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.

- Elhiszem. Megszabadulták a nyűgtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászonjószág volt. Igaz-e, Samu?

Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:

- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.

- Gurult a te kezedből is ugye? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranykeresztet.

Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.

- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.

- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.

Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.

- Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva -, hadd tegyem föl szaporán.

- Itt van, fiam.

Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.

Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.

Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.

- Hohó, Péter! Föltetted-e már?

Zavartan, remegő hangon felelt vissza:

- Melyik gombra tegyem föl?

A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:

- Teheted már akármelyikre!

Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember láthatja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.

Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz - a túlvilágon.

Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból halva.

Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!

Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.

Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.

Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.

Majd felkelt, megragadta acélerővel az öregasszony vállát s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:

- Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?

S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.



AZ A POGÁNY FILCSIK



1882

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jó emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes szójárása: »Fölteszem a bundámat«, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az »Isten csizmadiájának«, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: »Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!«

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

Hát 'iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva bűnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: »nem ismeri a kisasszonyt«, leakasztotta bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: »Apám, édesapám!«

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öregembernek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.

Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosé tejszín arcát áldhatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak.

No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.

A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a »Patyolat-ing«-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.

No, de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a »kuncsaft«-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van a világon!

Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt?

S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.

Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!

S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.

- No, öreg, én most magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...

- Nekem nincs leányom!

- Velem jön, punktum!

- Nem lehet, kérem alásan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!

- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a főszolgabíró úr nyájasan.

Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.

- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?

- Igenis, kérem alásan.

- Ön a társadalom söpredéke!

- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.

Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.

- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.

Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.

Hanem nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.

- Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malac a kukoricásszakajtó után, ha...

- Beszéljen kend.

- Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az...

- No, hát lopassa el kend minél előbb!

Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őreá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával.

Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s íme - reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.

És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.

Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a »Patyolat-ing«-ből, lakását feltörve s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.

Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: »Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?«

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézrekerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.

Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni.

A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána.

Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.

- Ott a bundája! - szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva - vigye el!

Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.

A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.

Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!

Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé.

A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.

Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte utána, hogy »pogány«.

Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.

Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.

Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.

Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.

Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?

A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.

Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyújtott és leült a földre - az alvók mellé.

Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták.

Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.

Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon.

Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte?

Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?

Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.

Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és mégsem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gondviselés.

Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.

Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.



A BÁGYI CSODA



1882

Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek picike lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.

A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar, s türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját a malom környékén és a vizet várják.

Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már a szentmihálylovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.

Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden éjszakára gyűjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két óráig, - de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sok kerül rá.

Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság.

Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is - de meg, csak asszony az asszony, ha arany paszománnyal övezi is a derekát.

Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.

- Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj... hej, az a veres haj... Igaz-e, Zsófi lelkem?

- Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.

- Látod is te a fekete kendőd alul!

- Itt voltam, mikor férje elment... hogy megsiratta, százszor megölelte.

- Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej no... hát csak érzékenyen búcsúztak?

- A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: »Hű maradsz-e hozzám?« Vér Klára így szólott: »Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.«

- A Bágy fölfelé? - kacagott fel Pillérné gúnyosan. - Ehhez tartsd magadat, Gélyi János!

A többiek is nevettek. No 'iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon... Jámbor bágyi patak, még lefelé is ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok s megissza az egészet egy kortyra.

Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen szemére húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, hol a molnárné ruhákat terítget a karókra száradni.

A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncolnak a sövényen s ahol megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.

A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arca pirosodik tőlük.

Észreveszik... hogyne... az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják... hogyne... s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.

De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.

Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De 'iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette a szentmihálylovát.

Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája.

Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla...

Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné:

- Hallod-e, Vér Klári... Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál...

- Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban - felelte Vér Klára sértődve s hátat fordított Jánosnak.

A köpcös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben égtek.

- Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról.

- Akár kettőt.

- Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra - suttogá s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. - Adj egy csókot, Klára!

- Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.

Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:

- Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte.

Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi könnyezést.

János ott is megpillantotta.

- Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? - kérdé fojtott gúnnyal az ablakoz lépve.

- Nem lesz az, csak derce! - vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. - Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan.

Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte:

- Hát a másik fele?

- Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével.

- Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet: fázom.

Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn... hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli:

- No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...

Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát!

Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.

- Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg nem mozdul reggelig.

- Hüm. De mikor annyi vizünk van!

- Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell s ereszd le a zsilipeket.

A pörgettyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette.

- Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton...

- Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.

- Szurkálóval, acélostul?

- Mindenestül.

Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, megindíttatja.

Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egy kulcs a zárban.

Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.

.......

Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát s szép csendesen visszafordult.

A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén.

A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet - s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!...



SZÜCS PALI SZERENCSÉJE



1882

Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szücs Pali, leült egyet pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?

Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják is odahaza, vajon lesz-e szerencséje?

Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.

Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, - hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!

Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza...

Csak egy picike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogló harmatcsöppeket.

Szücs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána... szerencse az... letépte.

Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak sárguló sincs köztük, a fehér eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk...

Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán...

De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.

Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett a gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.

- Hova, Pali öcsém? - szólította meg Mák Gergely.

- Gózonba.

- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! - mondá és megállította szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek »Mindenszentektől« kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.

- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz - teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.

- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.

Pali szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!... Bízott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.

Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszönését s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.

- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.

Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.

S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, melyet csak az imént ütött meg csínjeért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden és egy tányér ételt adott neki.

- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis cica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.

A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül egyszer csak előtte termett.

- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? - kérdé halkan és nyakkendője csokrát babrálta.

- Sicc, te cudar! - kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.

Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, s fehér baboskendőjét egészen letolta égő arcára, mikor szólongatták.

Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szücs Pali cserébe.

Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.

Örömtől volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.

Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a korcsmaajtón.

- Eh, miért ne mennék be magam is? - gondolta Szücs Pali. - Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között!

Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.

- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!

Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra.

- Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.

A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.

- Ejnye, Pali, Pali! - kiáltott be Mák Gergely szemrehányón. - No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.

- Mit nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára...

Kivette erszényét s kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...

Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak:

- No 'iszen, Szücs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!

A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.

Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit Erzsiéknél hagyott tegnap délben.

Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen... mert a baboskendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!...

Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?



GALANDÁNÉ ASSZONYOM



1882

A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.

A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!

Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.

- Palyus, Palyus! - kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van? Szóljon kend!

Semmit sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.

Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.

- Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.

- Késő! - hörgé. - Már későn van!

- Mi van későn, te medve, te!

- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek - lihegé, és a fogai vacogtak.

- Bolondokat beszél kend, Palyus - szóltam én közbe. - Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?

- Kezem keresztvonását adtam a véremmel - mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a sátán.

- Aztán mit írtál alá? - kérdé apám nevetve.

- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyem viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.

Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komorabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.

Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.

Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka: megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temető-árokba.

Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.

Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kísérteties volt minden.

Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.

Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.

A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra a gonosz boszorkányok hatása ellen, - mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.

Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit.

Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőkre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühhel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkába a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínen konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl az öregbíró őkegyelme ballagott, utána Buga Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonatúj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, - egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):

- Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.

- Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? - kérdik sürgetve a tanácsbeliek.

- Szólni szólnék én - mondja az öregbíró -, csak egy nagyon nagy baj ne volna...

- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

- Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a lucifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a lucifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró őkegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.

E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáció s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a »felső vég« összes öregasszonyai s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll gallérján lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint - dicsértessék a Jézus Krisztus - a Galandáné asszonyomé.

- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt! - kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.

- Nem ég az meg a tűzön sem! - hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

- Majd meglássuk, hé! - mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom... vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt; utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

- Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? - kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.

- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, - mint valami heraldikus mondaná.

- Hihihi! - röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva - egy kis dolgom volt az éjjel.

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.

- Már bizonyos, ő a boszorkány! - súgá felém Buga Istók uram.

- Nem ő!... Dehogy ő - feleltem halkan vissza. - Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép leány volt. Színről színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

- Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt...

Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.



A GÓZONI SZŰZ MÁRIA



1882

Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek között. Az ő szelíd égi arca segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.

Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szücs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nemhiába építették a gózoni gesztenye-erdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.

Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni:

»Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi.«

De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, meg... ki tudja... talán a két piros orcája, csípőin ringó karcsú derekának is Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.

Rebesgetik... Ki is beszélte csak?... Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén: mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.

Vigyázzatok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak! De 'iszen, Csuz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten!

Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük... hej, Panna, Gughi Panna! - már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, - de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.

Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od'adta-e?

- Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az édesanyád szívét Szücs Pali iránt. Átvette a tallért is s köszöni alássan.

No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.

Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni őszi búcsún.

Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetykepetyke Vér Klári (hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz Gábort.

Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palócok, még tán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!

A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilenc kápolnát stációrul stációra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mindjárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz Máriáról.

- Ház aztán, aztán; mondjad csak tovább, édes Panna lányom! - üsztökéli Filcsikné. - Mit mondott még a Szent Szűz?

- Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.

- Oh, oh, oh! - hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon - de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát, mikor beszél...

Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.

- Mondjad csak, édes szívem - faggatja Filcsikné -, hogy néz ki a Mária?

- Jaj, nehéz azt elbeszélni... Vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...

- Az ám... a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én imádságos könyvemben...

- Meg a bodoki templomban! - teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.

- Hát ma meglátod-e? - kérdik.

- Nem tudom; álmomban szokott híni - felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt és a fülébe súgta: - De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!

A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek; s az egész búcsús nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról s a levegőbe rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arcról az aranyos szőke hajjal... mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.

A bodoki búcsúnép a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is váltig hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő.

Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltűnni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.

Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?

Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.

- Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! - suttogá lágyan.

Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.

- Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.

- Igazán mondta? - hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.

- Isten a tanúm rá...

E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.

Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak...

...S eléjök lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek... hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...

- A Szűz Mária! - sikoltott Panna rémülten.

Gábor némán fedte el arcát kezeivel.

- Jaj nekem, Szűz Anyám! Oh, könyörülj rajtam! - verte mellét Panna kétségbeesetten s leborult a földre. - Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam...

A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.

- Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.

Akadozva és szemérmesen folytatta:

- Meglestelek... utánad jöttem s itt megtaláltalak.

Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s mosolygott.

- Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz...

Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.

- Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!



KÉT MAJOR REGÉNYE



1882

Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.

- Rossz jel! - mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. - Itt van, ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.

Az öreg juhász is azt gondolja.

- Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.

Az aszkóros legény arcán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha és virágos...

- Még ma. Ugye, még ma, édesapám?

- Mihelyt a nyájat kihajtom az »Ordas«-ba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba.

A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:

- Mikor kerül kend vissza, apámuram?

- Naplemente táján... valamivel előbb, mint egyébkor.

- Nehéz lesz kivárni! - sóhajtja a fiú. - Hanem egyre kérem; van a Boriska apjának négy csengője... ösmerem a hangjukat... ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.

- Úgy lesz, fiam.

- Attól a csengettyű-szótul, érzem, meggyógyulok.

- Hallani fogod, édes fiam.

A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász lelegelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.

Délben zörgetett be a fekete major ablakán.

- Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.

- No, hát gyere be, ha már itt vagy!

- Adod a lányt! Mi?

- Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.

- Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.

- Hát nem halt meg?

- Hiszen nem is beteg, csak gyenge.

- Azt mondják, szárazbetegségbe esett.

- Hazudnak! - mondá Koppantyu Demeter mogorván.

- Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.

A vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette.

- Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?

- Nem adom, míg meg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!

- Gyere te ki!

- Nem megyek. Én nem alázom meg magam.

- No, hát akkor itt várlak meg.

Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon... és nézte az isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.

Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elölrül kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.

Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s újra megzörgette:

- Hát jól van, no!... bemegyek hozzád!

Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.

A fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg; a veres major juhásza meg volt törve.

- Hát jól van, no? - mondá a fekete major juhásza. - Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tietek. Ő is bele fog egyezni.

- Hogy tudod?

- Az ő arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyu!

A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.

- Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni. ...Itt a nyomok a homokban.

Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s aztán, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsunt.

- Rossz jel! - mondá a veres major juhásza.

- Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.

De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg... Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!

Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről valami.

Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt...

Az atya megdöbbenve kérdé:

- Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán...

A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:

- Vagy talán nem akarta magával vinni oda... oda, ahova ment...

A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdeni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki semmit.

Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú, szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn...

.......

Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: »Jaj, a juhok jönnek!«

Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap fényét.

- De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?

De hisz még dél sincsen.

Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:

- Hallom a csengőket... - suttogja - hallom, hallom...

Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja azt föl.

...A csengettyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt...

Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.

.......

Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi.

- Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!

- Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.

- Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle!




Hátra Kezdőlap Előre