ADÓSOK, JÓTÁLLÓK, HITELEZŐK II.



1882

Ha már megígértük tegnap, adjuk hát élethű fotográfiáját annak, hogy miképp szerzik a jótállót. Mennyi rafinéria és diplomáciai tapintat szükséges egy megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott valaha.

A kozák (mert ez a név illeti meg a balekfogdosót) legelőbb is a kiszemelt áldozat egyéni sajátságait, véralkatát és természetét tanulmányozza. Meglesve jó hangulatát, délután megy hozzá abban az időpontban, midőn az feketekávéját szürcsöli, derült kedélyességet árasztó latakia-füst mellett.

A fogadtatás ilyenkor csak kedvező lehet.

- Szervusz! Jó, hogy jössz. Iszol egy csészével?

- Köszönöm. Lehetetlen! Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn. Azt mondá, hogy itthon vagy, megnézem, gondolám...

- Okosan tetted, de hát ülj le...

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen... egy halaszthatatlan ügy... egy izé...

- Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esnék egy kis diskurzus a régi jó időkről.

- Magam is pompásnak találnám, az ördögbe is! Egy csésze jó mokka, egy pipa dohány s hozzá még harmadikul egy szellemes társalgó, az mindig pompás ajánlat, azonban...

- Semmi azonban. Leülsz és itt maradsz.

- Nem, nem! Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malőröm kerekedett. Bagatell különben. Egypár forintra volna szükségem. X zsirálja.

- Hüm! - morog a csibukozó áldozat. - Úgy hát nem is tartóztatlak.

- Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgős, becsületbeli, s félek, otthon nem lelem X-et. Szervusz!

Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét.

- Apropó! - kiált fel a búcsúzó, bosszúsan ütve homlokára. - Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerűbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves...

A gazda arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra torzul s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik a zsebe felé.

- Szívesen - dadog fanyarul. - Ha X nem teljesítené... hm... hja, hja...

Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi a kávéját és szívni a csibukot, de az nem ízlik többé. Nem jól érzi magát otthon. El, el innen! Siet menekülni valahova. A balek! Azt hiszi, hogy elmenekülhet!

Alig hogy felhúzza felöltőjét, kesztyűit, már megszólal a csengettyű. A jó barát visszatért. Természetes, hogy X-et nem találta otthon, milyen pech, elutazott huzamosabb időre s most már nincs egyéb hátra, mint kedves barátja imént tett szíves ígéretét venni igénybe.

Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergődik a hálóban, okul adva családos voltát, sok kiadásait, de ezt már kiparírozni gyerekség. A váltó aláíratik.

De hát ez csak az érem egyik oldala, a sziszifuszi munka másik fele még hátra van. Míg a váltó nincs elhelyezve, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog! A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók; annak kölcsönöznek legszívesebben, kinek nem kell a kölcsön. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel festi ki. A kölcsönkérők fekete mezőbe rajzolt alakok.

Mi a teendője tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezőt.

Emberünk ebben is remekelt, ami nem is csoda, mert egy tudomány az, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog: alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Vén róka az, el kell vele tudni bánni.

Ott ül egész nap a leglátogatottabb ifjúsági kávéházban harminc év óta, amikor a legelső ötven forintot adta ki uzsorakamatra, melyből azóta már százezer forint lett. Az ország fiatal nemzedéke ott nőtt fel a szeme előtt, s a fiatal nemzedékkel együtt nőtt tőkéje is.

A tőke olyan, mint a verem: minél többet vesznek ki belőle, annál nagyobb... Ő maga is olyan, mint a verem, aki egyszer belebotlik, az beesik és nem egykönnyen mászik ki. Pedig sokan botlanak bele.

Az emberiség nem okosodik, vagy ha okosodik is, mindig elölről kezdi a maga kárán. Ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idő, a gyökér mégis megmarad bolondnak. Ejh, a fiatalság minden évben a - tavalyi!

- Jó estét, Stein papa... Hogy mennek a geseftek? - közeledik emberünk lassan, óvatosan.

- A geseft is csak úgy ér valamit, ha az Isten keze köti - feleli Stein papa ájtatosan.

- A poklot! Még egyszer be fogja ön bizonyítani, papa, hogy az üzlet a nyolcadik szentség.

Hősünk, mintha zsebkendőt keresne, kihúzza zsebéből merő szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.

- Nos, mi az? Mutassa.

A váltó birtokosa felpattan.

- Hallja, Stein, maga impertinens ember.

Stein úr mosolyog, kiveszi tubákpikszisét s kedélyesen szippant.

- Kikérem magamnak.

- Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?

- Azt gondoltam, hogy nekem hozta.

Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját:

- Hogyisne. Nem magának való ez.

- Ugyan, ugyan... Micsoda már az? Legalább mutassa... Hátha csinálhatnánk valamit.

- Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé adjak. Nem mutatom. Tudja-e, ki a zsiránsom? Z úr, ha ösmeri.

- Hadd lássam csak.

- Nem adom, ha mondom. Eresszen...

Emberünk ott akarja hagyni Steint, kit egészen elfog a méltatlanság keserű érzete, hogy őhozzá csak a rossz váltókat hozzák, a jókat lelketlen uzsorásokhoz viszik.

Hősünkben végre is felülkerekedik a gentleman természet, s a váltó odakerül a Stein Wertheim-kasszájába.

Van most már lakodalom hegyen-völgyön, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy már éppen csak egy üres váltóra telik még.

A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját, de egyszer mégis az a vége, hogy elmarad mellőle s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Stein úr Wertheim-kasszájába, amelyiken az a kéz írta az »elfogadót«, amelyik a »forgatót«.

Különben ez ellen nincs mentség: a szegénység útja ide vezet néha, de a könnyelműség útja majdnem mindég.

Tárcacikk ezeken a dolgokon nem segít, hanem a könnyelműség ellen a leghathatósabb szer a jó nevelés.

A szegénység ellen pedig... ejh, hát ki nem találja ki, a szegénység ellen mi a legjobb gyógyszer?

Én nem mondom meg, de idézem egy jó ismerősöm jeles szavait:

»Ha még egyszer születnék - mondá -, az lenne az első dolgom, hogy körülnézzek a szobában, van-e szüleimnek Wertheim-kasszája?«





A LEGRÚTABB LEÁNY



1882

Semmi sem volt komikusabb a népünnepélyen, mint az, hogy a kivégzendő ökröt a hadastyánok kísérték kivont karddal, mint valami generálist. A délceg veteránok, kiknek nevetséges hiúsága uniformisban lyukad ki, s kik nem szégyenlik magukat, vén ember létükre, gyerekes katonásdit játszani, valódi dicsőségére váltak, amelytől át vannak hatva, az osztrák szellemnek, amint kevélyen ott lépdeltek az országos ökör mellett, azon hitben, hogy ők a földkerekség legnagyobb daliái.

A veteránok mellett két oldalról tömérdek gyerek futott, nem tudván, az ökröt bámulják-e inkább, vagy a veteránokat?

De a gyermekek persze csak a kordonig jöhettek. Azontúl mindenki fizetni tartozik, csak az ökör és a veteránok nem.

Nagy zsibongás támadt a kordonnál az apró-cseprő népség között. Nem egy nézte nagy sóvárogva az elzárt tündérerdőt, mert a gyermekfantázia legalább is annak rajzolta a ligetet, amint zöld fái közül ki-kicsillant itt-ott egy címeres pózna, vagy valamely filagória.

Hej, de sok boglyas fejecskében kóválygott ez a gondolat: »Adnék most száz forintot negyven krajcárért!«

Hát amint ott zsinatolnak vala, akinek volt némi alaptőkéje, kiegészítvén azt a kabátgombok vagy a penecilus elárusításával, éppen arra ment egy előkelő rangú katona, kis fiát és leányát vezetve kezén két oldalról. Míg a tiszt megváltotta a jegyeket, a két úri gyerek (könnyen megmagyarázható rokonszenvből a kortársak iránt) a gyermek-raj közé vegyült.

- Hej, Pista! Biri! Merre vagytok? - kiáltá a tiszt a gyerekekre. - Micsoda dolog az, hogy elmaradoztok? mit csináltok ti ott az idegen gyerekek közt, mi?

- Nézzük őket - felelte a kis Biri szomorúan. - Nem tudnak bejönni szegények.

- Hát mért nem jönnek? - mondja a tiszt, talán csak azért, hogy mondjon valamit.

- Mert nincs papájuk! - felelte naivul Biri.

- Jaj, de ostoba vagy, kedveském - vágott közbe a szabadszájú Pista -, azért nem tudnak bejönni, mert pénzük nincs.

- Nos, hát vigyünk be kettőt - indítványozza hangosan a tiszt, s a nyolc hatost, melyet a jegyek árából visszakapott, odacsúsztatta a pénztárnok asztalára két piros jegyért.

Azzal az egyik jegyet odaadta Birinek, a másikat Pistának.

- Adjátok oda, amelyik gyereknek akarjátok.

A kis Birike egy kékruhás, gyönyörű arcú leánykához lépett, s annak az inggallérjába tette a piros jegyet, azután egészen kipirulva jött vissza apjához.

- Ej, ej - szólt az apjuk -, mindig csak a szépet keresitek. Ha a Gondviselés is ilyen lenne, mivé lennének a rútabbak. Nosza, Pista fiam, te meg azért is keresd ki az egész csoportban a legcsúnyább leányt s azt ajándékozd meg a jeggyel.

A szavak hangosan voltak mondva. A gyermekek közt halk moraj hallatszott. Egymásra néztek, szemük mintegy önkénytelenül kereste, hogy ki itt hát a legrútabb.

A vakmerő Pista behatolt a csoport közepébe. A gyermekek félénken húzódoztak tőle és mégis feszült érdeklődéssel lesték minden mozdulatát.

E pillanatban csörtettek oda a Nemzeti Színház ruháiba felöltözött tarka alakok lóháton, de a piros jegy sorsa annyira lekötötte a figyelmüket, hogy rá se hederítettek a páncélos lovagokra.

Pista végre megtalálta a legrútabb leánykát. Ott állt leghátul, piciny, összenyomott képe volt, az is ragyás. Apró, bizonytalan szemei szúrósan tévelyegtek szerteszét a tárgyakon. Alacsony homloka már is ráncos volt. Egyetlen rokonszenves vonás sem szépítette ezt az arcot.

Pista odanyújtotta neki a jegyet.

- Ez a piros billét a magáé - mondá Pista úr -, ezzel bemehet az ünnepélyre.

- A legcsúnyább, a legcsúnyább! - zsibongtak a kicsinyek, körültáncolva a billétes leányt! - Lakatos Mari a legcsúnyább!

Felkiáltások hallatszottak: »Éljen a legrútabb! Éljen Lakatos Mari!« Valamelyik ferencvárosi gyereknek eszébe jutott az »éljen« szónál: »Éljen báró Kemény!« Erre aztán szűnni nem akaró derültség támadt az emberpalánták között is. Lakatos Mari meg úgy megörült a piros jegy láttára, hogy mindjárt megszépült a saját mosolygásától. Mit bánta ő, ha ő a legcsúnyább is, csak lássa a nagy ünnepélyt közelről.

Én, aki tanúja voltam e kis epizódnak, elhatároztam, hogy mert a legszebb leányhoz ma hihetőleg nehezen fogok férhetni, hát megszerzem magamnak azt a mulatságot, hogy a legrútabbnak a sorsát fogom figyelemmel kísérni.

De sajnálatomra a kis Mari nem ment egyenesen be a ligetbe, hanem, mint társainak mondá, hazamegy megmondani az anyjának. Ott lakott anyja átellenben a százháznál. Utána mentem a gyereknek, de nem sokáig kellett mennem. Sorsa eldőlt útközben néhány lépésnyire.

Szemben egy borzas hajú fiú-gyermek jött bőgve, egy cserépfolytonossági hiányban szenvedő bögre fülét tartva kezében; a bögre oldala fehér volt a lecsurgott tejtől.

- Mi bajod, Gyuszi? - kérdi Lakatos Mari szelíden. - Ugyan már megint mi bajod?

- Eltörtem a bögrét, - liheg az, új strófát kezdve a siralmakban, miközben szaggatottan, szótagonkint folytatá: - Agyonver a majszterné... bizonyosan... bizonyosan.

- Szegény Gyuszi, szegény! - mondá Lakatos Mari. - Lássuk csak, hátha segíteni tudnék rajtad?

- Ne beszélj... - rebegé Gyuszi tágranyitott szemekkel.

- Egy billétem van, ha eladom valakinek... várj meg itt, Gyuszi, eladom, megveszik azt az urak.

A kis Mari visszafordult, de útját álltam.

- Megveszem én a billétet tőled - mondám.

- Igazán megveszi? Mit ad érte?

- Egy forintot!

- Szent atyám! Hisz az nagyon sok. Hátha nem jó pénz.

- Ne búsulj, lányom, itt van ni, hatosokban fizetem.

Örömteljesen szaladt vissza s karon fogva Gyuszit, lázas sietséggel mentek megvásárolni a szükséges tárgyakat, új bögrét és tejet.

- Látod, Gyuszi - mondá a kislány fennhéjázó hangon s némi fölénnyel. - Nem illik ám, ha azt kiabálod utánam, mint tegnap is tetted, hogy »csúnya« vagyok. Ez a pénz most nem lenne itt, s téged ugyancsak eldöngetne ma a majszterné, ha szebb volnék.





AZ ÁRULÓ RÓZSA



1882

A minap, hogy otthon voltam, észrevettem, hogy a kis húgom már egészen elcsukta a bábut a szekrény fenekére. Nini, hiszen már hosszú ruhát visel ez a gyerek... Sőt ami több, egy vendéget, egy idevaló fiatalembert találtam nálunk, akiről az öregem kérdezősködésemre azt felelte kurtán:

- Ilonkának valami ismerőse.

Micsoda, az én kis Ilonkám ismerőse ez? Valami ismerőse. No, no, hát már ennyire vagyunk?

Az ismerős szolid fiatalembernek látszott. Csinos is a szó szoros értelmében. Nekem nem volt ellene semmi kifogásom, Ilonkának még kevésbé sem... de mit hímezzem-hámozzam, szerelmes volt fülig szegény kicsike. Itt ismerkedtek meg a Margitszigeten a tavasszal.

Míg otthon időztem, Sándor (így nevezték) azalatt meg is kérte a húgom kezét. Atyám lehetőleg rezervált választ adott, s engem kért meg, hogy miután én is a fővárosban hivataloskodom, szerezzek magamnak lelkiismeretes információkat az ismeretlen »ismerős« felől.

Nos, ez bizonyára nem valami kedves megbízás, de mit nem tesz meg egy kedves kis húgocska jövendő boldogságáért az ember? A cél, ha valahol, itt lehetőleg szentesíti az eszközöket.

Többször meglátogattam fiatalemberemet otthon szállásán, nem foglalkozott semmivel, úgy vettem ki némely elejtett szavaiból, hogy valahol az ország déli részeiben földbirtoka van, annak a jövedelmeiből él, különben hideg, zárkózott jellemű volt. Bővebb szálat, amin elindulhattam volna, egyszer sem ejtett ki. Csak tapogatóznom lehetett s napok múlva sem írhattam egyebet haza az öregemnek, mint azt, hogy: semmit sem tudok.

Pedig közelgett már a terminus, amikorra a döntő választ ígérték meg neki az otthoniak.

Már le is mondtam a reményről, hogy valamit megtudhassak jelleme és körülményei felől, midőn tegnap véletlenül találkoztunk a Váci utcában.

Vidámabb volt a szokottnál, s barátságosan szorított velem kezet.

- Hova siet ön? - kérdé.

- Csak úgy céltalanul kóborgok - mondám mosolyogva. - Azaz a Széll-féle betörőket kergetem.

Ugyanis rendőrhivatalnok vagyok a központban s evégre küldött ki reggel a főnököm. De eszemágában sem volt.

Sándor gúnyosan mosolygott. Meg se apprehendáltam rá. Hiszen mirajtunk szabad mosolyogni mindenkinek.

A szögleten rózsákat árult egy szegény asszony. Egy szép »Marschall-Niel« volt köztük, megvettem egy hatosért. Az asszony nem tudott visszaadni a két hatosos pénzarabból, még egy rózsát vettem hát s megkínáltam vele Sándort.

A gomblyukába tűzte, s együtt sétáltunk a lakásom felé.

- Várjon meg, mondám, megkérdezem a házmestert: nincs-e levelem?

Beszaladtam, s csakugyan levelem volt otthonról és abban egy kisebb levél a Sándor számára. Az »igen« van benne, mint atyám írta.

Elhatároztam, hogy némi bevezetés mellett adom csak át: előbb meg fogom tréfálni.

Kart karba fűzve mentünk tovább a Hatvani utca felé.

A Haris-bazárban egy fiatal úr üdvözlé Sándort s tréfálózva fenyegette meg.

- Ej, ej, uram! Ön ruházkodik... úgy látom, ruházkodik...

S pajkosan mosolygott hozzá.

Sándor elpirult s kedvetlenül felelt, mikor kérdeztem:

- Nem vár ön valamit?

- Nem!

(Úgy látszik, nem szereti eléggé húgomat! - dörmögém magamban.)

E pillanatban az öreg pocakos Mayer, a vén uzsorás a Három dob-utcából, mellettünk termett, s megveregette a Sándor vállát, aztán vigyorogva mondá a rózsára tekintve:

- Falusi rózsa, nemde? Hehehe! Ez már ott termett ugye azon a bizonyos csallóközi négyszáz holdon?... hehehe.

(Hm! Éppen ennyi a húgom osztályrésze Csallóközben.)

Sándor mérges szemeket vetett az uzsorásra. Ostoba! dünnyögé a foga közül s úgy ott maradt állva, mikor már Mayer elment is, mintha odagyökereztek volna a lábai.

- Sapristi! - kiált rá egy ismeretes, futva járó zsurnaliszta, ki majdnem beleütődött Sándorba. - Az ember meg se látja önt ettől a nagy rózsától.

- Igen? - kérdé Sándor zavarral...

- Az ördögbe is, olyan ismerős... Honnan is, honnan is? Igen, igen, hiszen nem nehéz kitalálnom, bizonyosan a vén báróné keblén volt tegnap a páholyban... hogy egy kicsit indiszkrét legyek - persze kivételesen... igenis kivételesen.

Sándor tűkön állt s fészkelődött.

- Nos, a báróné jó falat, kedvesem. Megér egy főispánságot. Remélem, ön nem fogja »elrontani« a kedves mamát. Ön nem elégszik meg a puszta rózsákkal. A báróné rózsáira - nagy ráfizetés jár. Ezekre még a börzén is adnak.

Sándor kékült, halványodott. Eleget tudtam. A rózsa elárult mindent. Zsebembe nyúltam a balkezemmel, ott volt a szivartárcám és a kis levél Sándor számára. Önkénytelenül összemorzsoltam. Nem neki szól az már - ezentúl. Ez már nem parti többé.

Fölfedeztem benne a betörőt, aki húgom szívébe galádul behatolt.

Elég ez nekem egy napra. A Széll-féle betörőket hadd fedezze fel Zsarnay.





A KIRÁLY RUHÁI



1882

Ki tehet arról, hogy néha a krónikaírók is szórakozottak? Följegyzik a Mórus király esetét a bolondok, de elfelejtik odatenni, hogy őfelsége hova való volt. Most aztán odajutottam, hogy akármilyen apróra szedem is, ha nem akarják, hát még el se hiszik az én igaz történetemet.

Mindegy már, elmondom én mégis hűségesen...

Egy délután éppen az államügyeket végezte el Mórus király, azaz aláírt vagy hetven iratot. A minisztere elrecitálta neki éneklő hangon, mi van bennök; őfelsége behunyt szemekkel, nyugodtan méltóztatott végighallgatni az elodázhatlanul szükséges intézkedéseket, csupán ásított némelykor. Volt nehány kinevezés köztük, egy-két halálítélet s még egy sor csip-csup dolog; egy embert például elítéltek halálra, mert becsmérlőleg nyilatkozott az uralkodóról, mondván, hogy kevély és fölfuvalkodott, egy másik száműzetett, mert zsarnoknak merte mondani a legjobb szívű királyt. Mert minden király a legjobb szívű, míg a trónon ül.

- Készen vagyunk - mondá a miniszter, hóna alá csapva a testes iratnyalábot s mellényzsebébe csúsztatva az állampecsétet.

- Megállj még, Narcis - szólott a király. - Vedd ki csak azt a vasat a zsebedből s nyomd rá egy üres halálítéletre. Aztán hadd írjam én is alá.

- Üres halálítéletre, felség? - csodálkozék a miniszter.

- Nos, talán valami kifogásod van? Ej, Narcis, hiszen te eszembe akarod juttatni, hogy alkotmányos miniszterem vagy, hogy tudnod kell, mire nyomod rá a pecsétet, mely a te őrizetedre van bízva. Narcis, Narcis, kezdesz gyerekes lenni.

- Oh, oh, felség! Hova gondol, istenem? A legjobb királynak a leghívebb rabszolgája...

Mórus kegyesen megveregette az öreg Narcis váll-lapockáját, aztán átvette a kész iratot, aranyos köntöse belső zsebébe csúsztatván.

- Pedig megvan bennem a tántoríthatlan alkotmányos érzület, öreg. Istenemre, megvan bennem. Elmondom bizalmasan, mire kell.

- Királyok legdicsőbbike! - hajlongott Narcis.

- Egy szép asszonynak udvarlok, öreg, egy igen szép asszonynak. Az kérte tőlem ezt a szívességet. Egy halálítéletet kitöltetlenül. Bagatell! Beláthatod, hogy nem tagadhatom meg.

- Fölséged oly kegyes...

- Okos vagyok, Narcis. A szép asszonynak az a baja, hogy hatalma nincs, és hogy férje van. Én megadom neki a hatalmat s ő azzal megszabadítja magát a férjétől. Pszt, Narcis, valaki meg ne hallja... mert így lesz, azt gondolom.

- Nagyobb kéj ölelni, mint ölni - hízelgett Narcis.

- Úgy van, öreg! Elviszem neki azonnal az iratot. Mert a királyok kegye: nekik termő vetőmag. Jegyezd föl a birodalmi aranykönyvbe.

- Följegyzem, felség.

- Hát azt beírtad-e már, amit tegnap mondtam az új adókivetésről?

- Benne van, fölség.

- Hadd hallom, miképp hangzik!

A miniszter felütötte az aranykönyvet s elolvasta az utolsó sort:

»A jó király olyan, mint a kertész, gyakran nyesegeti az élőfákat.«

- Valóban igen csinos mondat - jegyzé meg elégülten Mórus, s fejére téve bogláros királyi fövegét, lement a palotája zárt kertjébe, mely a szent Nul partján volt, amerre nem szabad járni senkinek.

Amerre ment, mindenütt földig hajoltak előtte a szolgák és az udvari nemesek, akikkel a folyosókon találkozott: »Légy üdvöz, nagy Mórus király!«

Csillogó aranyos ruhája megvakítá a szemeket, kevély léptei megrengeték a földet. Még az ebek is söprődtek előle és a farkaikat csóválták a távolból.

A kertben természetesen a csalogány énekelt a szerelemről, mert a király is erről gondolkozott. A karcsú liliomok meghajoltak, a rózsa útjára hullatá szirmocskáit, az azaleák a fejükkel integettek s nevét suttogták. Már tudniillik nem az ő nevét, hanem a Florilláét, mert a bűbájos Florillához, a Narcis menyéhez sietett titokban a király. Lehajolt s bokrétát kötött a virágokból Florillának.

Bent a palotában pedig mindenki azon tanakodott, hogy vajon hova mehetett őfelsége.

- Sétálni a berkek közé!

Csak a miniszter súgta a fiának, Rognak:

- Valakinek a fejét vitte el valahova.

Rog pedig odakapott ijedten a saját fejéhez. Ott volt biz az hiánytalanul a maga helyén. Sőt, úgy érezte, hogy még tán nagyobb is - két szarvval.

Hirtelen így szólt egy csatlósnak, ki a kert bejáratát őrizte:

- Íme egy zacskó arany. Cseréljünk ruhát, s eressz a kertbe.

A csatlós fejvakarva ellenkezett.

- Nem tehetem; a király leütteti a fejemet, ha visszatér.

- Szamár vagy - mondá Rog. - A király csak akkor véteti fejedet, ha visszatér, én pedig most ütöm le, ha nem engedelmeskedel. Időt nyersz, meg egy zacskó aranyat.

A csatlós ráállt az előnyösebb ajánlatra, s a rég gyanakvó Rog beosont a kertbe, mindenütt a király nyomán haladva. A liliomok előtte is hajladoztak, a rózsa útjára hullatá szirmocskáit, az azaleák fejükkel integettek s neki is a Florilla nevét suttogták. Rog letaposta valamennyit.

Mórus királynak egy titkos ajtója volt a kertből, melyet kulcsával felnyitván, kilépett a Nul-partra s annak mentében haladott a fényes kéjlakok mellett. Ezek közt volt Rog villája is. A király építtette azt tavaly-nyáron s aztán nagy kegyesen odaajándékozta a hű vitéznek, Rognak. Hüm! Hát már tavaly be lehetett volna írni az aranykönyvbe, hogy a királyok kegyessége nekik jövedelmező vetőmag.

Rog mindenütt utána lopózott a királynak, ami könnyű volt, mert az nyitva hagyta maga után a kerti ajtót.

Mély csend volt a Nul partján, csak a habok locsogtak, lágyan, halkan: az esthomály sötét acélszínűre festette őket. Úgy nézett ki a csillámló Nul, mint egy óriási pallos-penge.

Mikor a Rog lakához ért a király, ezüst sípot fújt meg, háromszor, s annak hangjára fiatal hölgy jelent meg az erkélyen. Csak annyit mondok röviden, hogy a piktorok ránk megörökítve olyan szép fejet nem hagytak abból a korból, mint ez volt. Szinte fény támadt körülötte. Hát még a szemei hogy ragyogtak! Hosszú, dús szőke haja, amint aláhajolt az erkélyről, úgy nézett ki a sötétben, mint egy tejút. Egy fehér út, nem fent az égen, hanem mely levezet a pokolba.

- Te vagy, Florillám? - suttogá a király.

Rog egy bokorba húzódék, onnan hallgatta dobogó szívvel, mi fog történni. Pedig már tudta, mert sejtette.

- Én vagyok, királyom, én vagyok - csendült meg a Florilla dallamos hangja.

- Felmehetek hozzád, szép mennyországom?

- A király csak parancsol, minek kérdezzen?

- Férjedet udvari szolgálatra rendeltem - nevetett a király -, az meg nem lephet. Akár vissza se jő többé, Florilla, ha úgy kívánod. Itt az ítélet, elhoztam.

- A miniszteri pecséttel?

- Azzal, Florilla.

(Mégis nagy tuskó az az én apám - gondolá magában Rog.)

- Hozd fel, uram, egy óra múlva - suttogá Florilla. - Addig majd elaltatom a szolgáló-hölgyeimet.

Teljes egy óráig várakozni nagyon hosszú idő a királyoknak, kivált ha még szerelmesek.

Forró est volt ez, a föld langy párát lehelt ki, a szél nem mozdult, a Nulnak nem volt fodra, még ránca sem. Olajfák behullott virágkelyheiben pajkos méhek utaztak, ringatózva a szelíd vizen: nem okozott nekik a habverés hajótörést.

A király addig-addig nézte a csábító folyamot, míg megkívánta. S amit a király megkíván!...

Leült a partra egy bokor mellé, közel oda, hol Rog rejté el magát tépő gondolataival és zűrzavaros terveivel, lehúzta lábáról aranysarkantyús sárga csizmáit, levetette bíboros köntösét, narancsszínű gyémántgombos mellényét, leakasztá nyakáról az ezüst sípot, levetkőzött az utolsó ruhadarabig, s aranyos gúnyáit odahelyezte a puha fűbe.

Körülnézett a hatalmas úr. Nem látja senki. De ki is merne járni a tilosban, a szent Nul partján?

Csak a víz tükre volt szemtelen, hogy visszaadja alakját. Egy királyt meztelenen! Hahaha! Ugyan nevessetek neki, csintalan vízi tündérek!

Mórus megrestellte a saját alakját s hirtelen beleveté magát a habokba, azok helyet engedtek neki s lecsókolták róla a forróságot.

Pompásan érezte magát; a parti fákon fölkúszott virágindák szövevénye illatos falat képezett neki, lába alatt apró kavicsok csörögtek s a talpait csiklandozták. Mert a Nul kicsiny folyó s még azzal sem lett sokkal nagyobb, hogy a király teste benne volt.

Mikor aztán eleget fürdött, meg a pásztoróra homokja is kezdődött, kijött a partra felöltözködni. Sietve, dideregve tartott a hely felé, hol ruháit hagyta.

Eltévesztette a bokrot: nem az volt! Tovább futott: a másik bokor is csalóka. Visszafutott. Ott sincsen a királyi köntös. Szaladozott bokortól bokorig fogvacogva. Sehol semmi. Egész Nul partját összenyargalta, minden cserjét fölturkált. Nem volt már hidege, izzadság verte ki testét. Elkezdett ordítani:

- Hol a ruhám? Ki lopta el? Ember nem tehette! Hallod-e, föld, ha te nyelted el, kitépem minden fádat, minden füvedet országomban.

A földre vetette magát s keservesen zokogott. Majd fölugrott s dühösen fenyegette meg öklével a holdat.

- Világíts jobban, te ostoba mécs... mert összetöröm a gazdádat a templomokban!

Hanem a hold oda sem hederített neki, sőt inkább úgy tett, mint valami szemérmes szűz, betakarta arcát felhőfoszlányokkal.

Biz ott cseperegni kezdett az eső is s Mórust derekasan verte a fáról lecsepegő lucsok, nem hagyott rajta emberi ábrázatot. Végső kétségbeesésében arra határozta magát, visszamegy a palotájába ruhát venni. A nagy szégyen, persze, meglesz az őrök között, akik látják majd, de azokra nézve egy pompás ötlete kerekedett: nyomban lenyakaztatja őket, ne beszélhessék el senkinek. Mert hiába, ember a király is, s illik valamit adni a külső tisztességre.

Odafut a rejtekajtóhoz. Hasztalan remény. Az ajtó be volt zárva, pedig úgy emlékezett, mintha benne hagyta volna a kulcsot. Ej, tudja is ő már, mint csinált, s főleg, hogy mit fog csinálni...

Nemigen volt más mód, mint megkerülni az egész Nul folyam hosszában az elzárt várost s a déli főkapun nekiindulni, számtalan utcán és sikátoron át a palota nyílt bejáratának.

Futnia kellett, mert már virradni kezdett. Teremtő isten, milyen gúnydalokat csinálnak ebből, ha meglátják az alázatos jobbágyok! De szerencsére nem látta senki. Az utcák, melyeken lihegve futott őfelsége, még néptelenek valának. Embert nem látott sehol, csak egy alvót a székesegyház ajtajában. Egy vén koldus, Dim nevezetű, feküdt ott ócska daróccal letakarva.

A király megirigyelte és megrúgta.

- Add ide hamar azt a pokrócot - szólt parancsolón.

A fölriasztott koldus fölemelte mankóját és meglóbázta maga körül:

- Eltakarodj innen, mert végigütlek.

A király érezte, hogy ő a gyengébb, fogcsikorgatva rohant odább. Gazdátlan kutyák egész falkára szaporodva ugatták s vonítva futottak vele a királyi lak elé.

A külső palotaőr éppen arról álmodozék félszenderben a kapufélfához dőlve, hogy a király új, finomabb mundért szabatott a legénységnek s fölemelte a lénungot egy garassal, mert a valóságban mindig úgy történik, hogy komiszabb lesz a mundér s a lénungot leszállítják két garassal.

Egyszer csak a vállára üt hátulról valaki.

- Hophó! Ki vagy? Mit akarsz? Ejnye ni, hát ilyen lesz a mundér? - riadt fel a palotaőr és a szemeit kezdte dörzsölni.

- Eressz be - parancsolá a király lázas, izgatott hangon -, s add rám a köpenyedet.

Az őr tréfára vette a dolgot s úgy is tett, mintha nevetésre húzná szét a száját, de az, a történeti igazság kedvéért legyen megjegyezve, sehogy sem sikerült neki.

- Nincs egyéb kívánságod ugye? No, lássa az ember, még nem is olyan rossz élc tőled. Sajnálom, de a bevallott bolondokháza mégis másutt van.

- Parancsolom, azonnal engedelmeskedj! - sürgeté a király dühösen.

- Hogyisne? - mond a katona dárdát szegezve a szánandó alaknak, kinek lábai véreztek s haja csapadékban tapadt fejéhez.

- Hát nem ösmersz?

- Nem.

- Én a király vagyok.

- Vagy bizony futó bolond. Eredj! Ezer szerencséd, hogy nem vagyok ébren, mert úgy elvernélek a király nevében, hogy ő sem venné le rólad.

Mórus a szép szóhoz folyamodott. Hallotta ő azt, hogy ez használni szokott a jobbágyoknál.

- Hallgass meg, derék vitéz. Fürödni voltam este a Nul vizében, ruháimat azalatt ellopta valaki! Az egy élő istenre esküszöm, én vagyok Mórus király.

- Bolond beszéd - mondá a katona. - A király odafönn van és most alszik. Az éjjel személyesen adott át egy sürgős kivégzési parancsot a pajtásomnak, az aztán el is vitte. De most már pusztulj a rögeszméddel...

Mórus lankadtan, kimerülve tántorgott szorosan meglapulva a falak mellett a szeretője palotájához, ott kopogtat be s onnan küld majd oda csatlóst ruháért. Ajkain iszonyú szitkok keltek. Porrá fogja égetni az egész várost, mihelyt... mihelyt...

Itt aztán megakadt gondolata.

...Mihelyt köntösét fölveheti.

A köntösét? Hogyan? Onnan kezdődnék tehát a király?

Dim jött vele szembe. Már fölkelt a vén semmirekellő és a pálinkamérések kinyitását leste.

- Add ide, kérlek, darócodat - szólítá meg fátyolozott hangon a király.

Dim arisztokratikusan lenéző pillantást vetett rá.

- Ahá! Nem vagyunk már olyan hetykék, mint előbb. Nos, hol ittad el a ruháidat? Ki vetkőztetett le így? Szégyen, gyalázat ezektől a gaz korcsmárosoktól. Ha én volték a király, fölakasztanám valamennyit.

- Föl fogom akasztatni - hörgé Mórus -, csak add ide a darócot.

- Micsoda? Föl akarod akasztatni a csalfa kópékat? Hát ki vagy te?

- Maga a király.

Dim csodálkozva nézte végig.

- Nem láttad arcomat a pénzekre verve?

- Nekem nem jut a király pénzeiből! - szólt a koldus s odaadta felső takaróját a királynak.

Most aztán bátrabban mehetett a Rog-kastélyhoz. A kora reggel dacára is sok nép állott a kapu előtt, mintha várnának valamire. Suttogva beszélgettek. A király fölismerte köztük néhány bizalmasabb udvari nemesét, de azok éppen nem ösmerték meg s félreállottak előle, nehogy a daróc finom ruháikhoz érjen.

A király odalépett a kapuhoz, s öklével megdöngeté.

- Nyissátok ki.

- Nem lehet.

- Én parancsolom, a király.

A kapus elröhögte magát.

- Szegény elmeháborodott ember.

Mórus kétségbeesett arccal, esdő hangon fordult a tömeghez.

- De hát nem ösmertek rám? Jó emberek, kedves jobbágyaim, nézzetek meg s mondjátok, nemde én vagyok az uralkodó.

A nézők arcán szánó mosoly a felelet.

- Te Kabul, kinek csak a múlt héten ajándékoztam egy jószágot, mit hallgatsz, hiszen ösmersz? S te Niles, kit a porból emeltem magasra, ki palástomat szoktad fogni az udvari miséken, te is megtagadsz engem?

De sem Kabul, sem Niles rá nem ismertek a királyra.

- Hálátlanok! - dühöngött. - Hol van az úrnő? Hol van Florilla? Ő meg fog ismerni engem!

E pillanatban egy királyi herold lépett ki a kapun magasra emelt dárdával, melyre női fej volt rászúrva.

- Itt van Florilla!

Ott volt, ő volt, - hanem már ez sem fog ráismerni. Hallgat ez már örökre. Pedig még rajta van a korona is azon a szép főn, a hosszú, aranyos haj, mely körülcsapkodja a szélben egész végig a dárda nyelét.

A nép ujjongott, a király fájdalmasan fölordított.

- Ki merte ezt cselekedni?

Senki sem felelt neki, de azért megtudhatta. A herold fölolvasta az ítéletet, majd kiszögezte a kapura, hogy a nép lássa a hiteles királyi aláírást és a miniszteri pecsétet. Minden a törvény szerint végeztetett.

Mórus megsemmisülve rogyott össze s kezét halántékára tapasztva, félőrülten motyogá:

»Talán mégsem, mégsem én vagyok Mórus király?...«

A tömeg nőttön-nőtt, úri lovagok, hölgyek jöttek megbámulni még utoljára a gyönyörű levágott főt, melyet már nem vesz ölébe senki többé, melyet nem kell sem irigyelni, sem megsüvegelni ezentúl.

A koldus is eljött a látványossághoz. Azok, akiknek a király adott valamit, nem törődtek vele, ennek az egynek, aki neki adott, köze volt hozzá, megszólította:

- Gyere el innen, jó ember, mert agyonlökdösnek itt a nagy urak s még összetépik a darócodat, amit adtam.

Kezén fogta és elvezette. Az hagyott magával tenni mindent. Nem volt már semmi akarata.

Csak a nagy piacon csillogott fel szeme még egyszer; Narcist, a miniszterét látta egy utcasarkon, amint egy iratcsomóval a hóna alatt a reggeli audienciára siet.

Utána iramodott és nyakába vetette magát örvendezve:

- Narcis, Narcis, kedves öregem! Jó, hogy megláttalak.

A miniszter felháborodva lökte őt el magától.

- Micsoda szemtelenség ez, he?

- Hogyan? nem ösmersz? Te sem? Hát csakugyan nem én vagyok a király?

- Nem ám - mondja nevetve a miniszter -, hanem a hangját jól utánoznád, fickó, ha nem volnál annyira elrekedve.

S ezzel, a találkozás emlékeül, kedélyesen végighúzott rajta az aranygombos nádbotjával, melyet ötvenedik születésnapjára kapott ajándékba a királytól.

És a világon a legderültebb hangulatban tartott a rezidenciának: a szolgák tisztelegve tártak előtte ajtókat egész a legbelső termekig, honnan, amint négy rétbe görnyedve várná a legmagasabb ajtónyílást, eléje lépett - Rog.

Rog alkalmasint mindent elmondott neki, miképp leste ki a király találkozását, párbeszédét Florillával és miképp ment be aztán a levetkőzött király ruháiban a palotába, Florilla nevét írva be a kész ítéletbe. - Rog, mondom, alkalmasint mindent elbeszélt - mert a vén Narcis azon nyomba bejegyezte a birodalmi aranykönyvbe ritkítva:

»Sámsonnak a hajában vala az ő ereje; a királyoké ellenben a cifra ruházatjukban vagyon.«

...Hogy aztán mi történt, följegyezték a krónikások, de én nem beszélem el, - mert azt a többit már én sem hiszem.





ÚTI KALANDOK SZEZONJA



1882

Nyáron tudvalevőleg minden ember kéjutazik, sokszor még az is, akinek nem akaródzik, s csupán azért, mert ez divat. Nem is az a divat, hogy elmenjen valahova, hanem csak az, hogy otthon ne legyen.

A gazdagabbja elmegy Svájcba, Tirolba, Svéciába, ki-ki a saját gusztusa szerint, a szegényebb emberek, ha hegyet akarnak látni, nem is fárasztják magukat tovább, hanem átrándulnak Erdélybe, s meg is látszik aztán úgy ősz elején ez utazásuk nyoma mindenfelé - a lapokban.

Jönnek az úti kalandok, pakktáska-történetek, miket gombamódra szaporítanak a Kisselákok, mindenféle régi turista-adomákat tálalva elénk.

Különben valahányszor idegen országról beszél el valaki valamit, önkéntelenül is feltámad bennem a nagymagyarországi ember hányavetisége, hogy: No hát, ugyan még ez is eset? Történnek ám velünk itthon sokkal különb úti kalandok, mint Svájcban.

A SZÓRAKOZOTT SÓGOR

Egyszer például jogász koromban a sógorom, akit értem küldtek, hogy hazavigyen - adósságom kifizetése után (ez a clausula minden hazavitelhez hozzá volt nőve), - útközben éjjel sürgős táviratot kapott valahonnan s azonnal útra kelt rendkívül fontos ügyben, hogy valahogy el ne késsék a gyorsvonatról: őrült sietséggel csomagolta össze holmiját s roppant szórakozott ember lévén, elfelejtette, hogy egyetlen garasom sincs, elutazott, rámhagyva a vendéglői szoba kifizetését.

Én persze, mint minden jogász, hazafelé pakktáska nélkül utaztam s nem számíthattam hitelre, midőn korán reggel fölébredve, zűrzavarosan emlékezni kezdtem, mi történt, s egyedül találtam magam egy ismeretlen falusi vendéglőben.

No, hát mármost mi az ördögöt csináljak? Szegény szórakozott sógorom persze azt hitte, hogy pénzem van, mert szavaira, midőn felköltött, bejelentvén más irányban szükségessé vált hirteleni elutazását, álmosan morogtam valamit, de pénzt nem kértem.

Mindegy, isten neki, majd csak kivágom magam valahogy. Megrántám a csengettyűt; bejön a kellner.

- Hozza be a ruhámat! - parancsolom.

- Miféle ruhát? - mondá ő.

- Hát az én ruhámat. De nehéz felfogása van, barátom.

- Nem vittem ám én ki egy szálat sem.

- Micsoda? - kiáltám rémülten. - Hát hova lett?

Nézem köröskörül, székeken, fogason, az almáriomban, az ágy alatt, nem volt sehol, sehol.

Most már az én felfogásom lett nehéz.

Végre is a kellner találta el az igazat, hogy alkalmasint szórakozott sógorom csomagolta be hirtelen a cipőimmel együtt a saját ruhái közé.

A TOLVAJ-GOMBOK

Mikor a székesfehérvári kiállítás volt, együtt utaztam tekintetes Ujlaki Miklós úrral, a kiállítást megnézni.

Ujlaki Miklós úr pénztárnok egy kis vidéki városban.

Régi jó patriótám. Ösmerem kívül-belül. Derék fiú az öreg, csak hiú egy kicsit.

Azt mondja: Ujlaki herceg ivadéka. Otthon úgy hívják tréfából, hogy »kegyelmes úr«. Egészen megszokta ezt a nevet. Ha valamikor miniszter lesz belőle, már nem is fog elpirulni.

Hát a kegyelmes úrral mentem; a tömött budai indóházból indultunk. Irtóztató tömeg zsibongott, alig fértünk be a vagonokba.

Ujlaki kivette ezüst klepszidra óráját, amint elhelyezkedett, s így szólt, megnézvén az időt:

- A vasúti szerint igazítom. Ámbár ilyen órája, mint ez, még sohase volt a vasútnak.

- Talán a bosnyák bán Ujlakié volt.

- Hm! Meglehet... Én az apámtól örököltem.

Ezzel nyugodtan mentünk Fehérvár felé, egyéb bajunk nem történt, mint hogy a pakktáskája egy heves rázkódás következtében lefordult a horgolt polcról s ráesett az alatta ülő budai ember cilinder-kalapjára, benyomván azt egészen a fülére s palacsintává lapítván.

- Krucifix! - ordítá a német.

- Nix krucifix! Ich bin Ujlaki de eadem.

Olyan vészjósló hangon mondá ezt, hogy a német elnyelte a mondókáját s nyugodtan leült s olyan fájdalmas arccal simogatta, ajnározgatta a tönkretett jószágot, mint ahogy egy eleven kis babát szokás, ha azt nyöszörgi, hogy »bibi«.

Fehérváron kiszálltunk s a vendéglő felé vettük utunkat, midőn rákiált Ujlakira egy kofa a piacon:

- Mindjárt elveszti az óráját, teensuram.

Ujlaki ijedten nézett a mellényzsebére. De hát ott volt a híres ezüstóra. Megbolondult az a vénasszony?

Egy utcakanyarodásnál azonban a következő párbeszédet hallom a hátunk mögött. Hátranéztem. Két paraszt jött utánunk; az beszélgetett.

- Ez bizonyosan az őfensége, komám...

- Mármint József főherceg? Lehetetlen. Hiszen nem olyan potrohos ember az!

- Márpedig mégis ő!

- Miről ismer rá kend?

- Ejnye, de gyenge szeme van, komámuram. Hát nem látja az aranyórát, amint lefityeg a háta közepén?

Tudvalévő dolog, hogy ezt csak egy herceg teheti, miszerint hátul is aranyórát viseljen, s nyilván azért, hogy valami becsületes szegény ember annál könnyebben ellophassa.

Figyelmes lettem a párbeszédre, s megnézem hátulról Ujlaki bácsit, hát csakugyan ott fityeg az aranyóra aranyláncon, fekete gérokkja két hátulsó gombjára akasztva...

Szegény Miklós bácsiban elhűlt a vér. - »Szent isten, hol loptam, kitől loptam?« dadogta tűnődve. »Vagy, hogy talán mégis én vagyok József főherceg...«

Nem ő volt József főherceg - hanem az óra úgy kerülhetett a kabátjára, hogy mikor a budai indóházban a nagy tolongásban lehajolt a pakktáskájáért, fölemelkedőben ráakadt valakiről a kabátja gombjára s láncostul, mindenestül kirántotta akaratlanul...

Ezt tessék utána csinálni a svájci turistáknak.





A SZÍNÉSZ NEJE



(Nagyvárosi történet)



1882

Kamilla bárónét meghódította a daliás színész. Minden este, ha ő játszott, a báróné elment a színházba, sápadtan, remegve könnyes szemmel nézte őt és idegesen szorongatta kezével a páholy bársony kárpitját.

De a színész csakugyan elbűvölő és nagyszerű volt; a nők bámulták legyezőik mögül, ha hatalmasan csengő szava felhangzott akár a harag, vagy a féltékenység hangján a szerelmi párbeszédekben. Ilyenkor megremegteté a kéjtől rezgő szíveket, s ha lelkes taglejtéssel beszélt az erényről és a becsületről, minden férfiú tapsolt neki, bizonyos büszkeséget, jóságot érezvén ki-ki magában felébredni.

Beszéltek több grófnőről és bárónőről, kik hírbe kevertették magukat a színész miatt, és különösen két grófnőről, akik egymást - arculütötték, mivel féltékenyek voltak egymásra. Mindegyik azt hitte, hogy a másikra mosolyog a színész.

Ezt mind tudta Kamilla báróné. Azt is tudta, hogy a színész nős, és hogy fiatal és erényes neje visszavonulva él, meglehet szomorúan, de mindenesetre belenyugodva sorsába.

*

Tihamérnak hízelgett a báróné szerelme, mert e hölgy sokkal fiatalabb és szebb volt, mint a többi magasrangú nő, kik a színház házmesterétől küldöztetik neki az epedő leveleket. Mikor a báróné beleegyezett, hogy Tihamér őt meglátogathassa, azt hitte, hogy ez csakugyan szerelmes levél.

Szép viszony volna ez, telve titokzatossággal; nem sokkal az előadás vége előtt a nő hazament s pár pillanat múlva a palota kertjének kis kapuján beeresztette Tihamért a megbízható szobaleány és fölvezette a boudoirba, hol már tálalva volt a vacsora.

Pompásan folyt a dolog. A vacsora alatt maga Kamilla szolgált s ivott a színész poharából. Azután térdeire ült, elbűvölve a kedvesnek csengő hangjától. Az órák gyorsan teltek turbékolás között.

Így tartott ez egy hónapig. A báróné, ki jól tudta, hogy a szerelem gyorsabban repül el a pillangónál, csodálkozott, hogy múlik hét hét után anélkül, hogy Tihamérnak csak eszébe jutott volna újabb hódítás. De hát tudta jól, hogy ő a legszebb a főváros szépei közt. Mért szeretett volna meg hát mást a színész?

*

Egy nap, midőn éppen öltözködött, egy névjegyet hozott be szobaleánya. Egy ismeretlen hölgy kívánt vele beszélni. A névjegyen Tihamér nejének neve állt finom betűkkel.

Kamilla elhalványult.

- Bebocsátotta azt a nőt a kis szalonba? - kérdé.

- Igen, báróné.

- Jól van, mondja meg, hogy öt perc múlva ott leszek.

Remegve végzé be öltözködését. Egészen megfeledkezett e kiállhatatlan, de mindamellett törvényes vetélytársnő létéről. Mit akar? Mindenesetre botrányt. Talán odaveti magát lábaihoz és visszakéri férjét. Pisztoly és vitriol jutottak eszébe, s már látta magát véresen eltorzítva!

De mivel bátor volt, felkiáltott: »Isten neki!« S belépett a szobába, hol Tihamérné várta.

A nő nem volt olyan ijesztő! Egészen fiatal, kedves, szőke, szende kék szemekkel, szerényen öltözve minden hivalkodás nélkül; egykedvűen maradt ülve; egész lényéből ártatlan báj és nyugodtság sugárzott. Ettől a gyermektől nem volt mit félnie.

- Szeretném tudni, asszonyom - mondá a báróné bizonyos méltósággal -, hogy mily véletlennek köszönhetem látogatását?

- Bárónő, ön egy hónap óta férjemnek szeretője! - mondá hidegen Tihamér felesége.

A bárónő tiltakozólag emelte föl jobb kezét.

- Ön hazudik! - kiáltá elfojtott hangon a báróné - féltékenysége elfelejteti önnel, hogy kivel beszél és...

- Féltékenységem? - szakítá őt félbe a fiatal asszony, bámulva emelve fel nagy szemeit. - Mi nem értjük egymást, asszonyom. Nem féltékenységről van szó: ön jól tudja, báróné, mért bátorkodtam zavarni.

- Nem értem...

- Minden hónapban számolok, rendesen vezetem könyvemet, és ha meg akarja nézni, láthatja, hogy lelkiismeretesen számoltam...

- Micsoda könyvről beszél? - Mivel tartozom én?

- Férjem egy hónapban tízszer vacsorált itt - felelt a fiatal asszony nyugodtan, - s így ön tízezer forinttal tartozik nekünk.

- Tízezer forinttal? - hebegé ijedten a báróné.

- Igen, tízezer forint, ezer forint egy estére, ez nálunk a rendes ár. Oh, Tihaméromnak sok megrendelése van, és könyveink mindig rendben vannak. De ha van valami kifogása, én bízom becsületességében, amint ön is bízhatik az enyémben: kellemetlenül esnék, ha többet kérnék, mint amivel tartozik.

- Nem, nem, asszonyom, a számítás helyes - felelt a báróné megvetőleg -; mindjárt hozom a pénzt.

Eltávozott, de pár pillanat múlva visszajött egy csomag bankjeggyel kezében, melyet odaadott a színész nejének. S egyszerre kacajban tört ki.

- Vallja meg, kedves asszonyom, nemde ez a szemtelenség netovábbja?

- Miért? - kérdé a jámbor kis teremtés - nem igazságos-e az, hogy a magasrangú hölgyek jól megfizessék a kitűnőségeket? Innen mindjárt X... hercegnőhöz megyek, ki nekünk ötezer forinttal tartozik.

A báróné pamlagra omlott, s idegesen nevetett. S midőn a látogató ártatlan arcot vágva távozni akart, így szólt hozzá:

- Bocsásson meg, asszonyom, még egy kérdést. Ön, ki oly kedves és fiatal, vajon ön szereti-e férjét?

- Báróné - felelt mosolyogva Tihamér felesége -, nem tudja ön, hogy a kereskedő nem szokott saját portékájával élni?





A KISHIRDETÉSEK



1882

Egy nyári délután kopogtak szerkesztőségi ajtónkon.

- Szabad - mondá kollégám, ki velem együtt minden ajtónyílásra meg szokott rezzenni, s kivel, mint igazi gentlemanekhez illő, fogadásunk van, hogy ha az ő hitelezője jön: akkor ő kap tőlem kárpótlásul egy hatost, ha pedig az enyém jön: én kapok tőle egy hatost. Ez a mi nemes szórakozásunk munka közben.

S azonkívül még arra is jó, hogy valódi szenvedéllyel várjuk hitelezőinket s igen örülünk látásuknak.

A dolog nem kerül sokba, a differencia rendesen igen csekély. S hol én nyerek, hol ő. Felette ajánlatos kockázási mód ez, kivált - családos embereknek, kiknek gazdálkodni kell.

Az ajtó megnyílt, s ez egyszer nem hitelező jött, hanem egy régi jó ismerős, Bodzai Mihályt, az államvasutak egy kiválóbb hivatalnoka, akinek azonkívül egy kis birtoka is van Trencsén megyében. Nekem különben kedves patriótám, s igen derék és jószívű embernek ismerik mindenütt.

- Szervusz, Miska! - kiáltám vidáman. - Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

A vidám hang nem volt ínyére, mintha visszahökkent volna előle, s a hajdan oly víg fiú melancholikus hangon viszonzá:

- Téged kereslek. - S azután erőtetve tette hozzá lassan: - Egy ügyben...

- Milyen ügyben?

- Egy kis szívességre akarlak kérni - szólt szomorúan, miközben kerek fekete kalapját szórakozottan forgatta kezében.

Pillantásom odaesett. Fekete fátyol volt rajta. Igen, igen, kezdtem visszaemlékezni. Hiszen lapunkban is meg volt írva, hogy elveszté nejét, született Csipkés Antóniát. Derék fiatal asszony volt. Lám, lám, milyen feledékeny vagyok. Pedig éppen magam írtam róla a négy sornyi kis nekrológot.

Miska észrevette rajtam, hogy mit nézegetek, s megbökve kalapját, lassan suttogá:

- Éppen ez az...

Hagytam őt tovább beszélni.

- Szeretném, ha meglenne a kislányomnak...

Egy szót sem értettem belőle.

- A kislányomnak - ismétlé -, ha majd megnő szegény... egyéb emléke úgyse marad... róla...

Elgondolkozni látszott kissé, szemei az ablakra meredtek (künn nagy csöppekben hullott az eső), mintha a szürke mennybolton nézegetne nagy figyelmesen valamit.

- Hadd olvassa el a lapokat. Ereklye lesz az neki, ereklye...

- Igen, tudom, te a lapot akarod, mely szegény megboldogult...

A fejével bólintott s jelentőségteljesen mondá:

- Csodálatos, a lap pontosan jár mindig, csak éppen azt az egy számot nem kaptam meg.

- A posták, barátom - daráltam az obligát kifogásokat - ...az expeditorok. Átkozott nép... No, semmi, azonnal kikeresem. Richtig, mikor is történt az a szomorú eset?

Csodálkozva emelte rám nagy kék szemeit, hogy hát csakugyan nem tudom azt a napot, mintha lehetetlen lenne, hogy ne tudnám. Hiszen tudnia kell azt mindenkinek... mindenkinek a világon, hogy ő meghalt s hogy mikor halt meg.

- Tegnapelőtt múlt egy esztendeje... Szeptember 20-án, éppen ilyen idő volt, délelőtt kilenc órakor.

- Tyüh, hát annyi ideje már annak? Nem hittem volna. Nekem úgy rémlett, hogy két, legfeljebb három hónapja. Ez már egy kis baj.

- Nagy baj az nekem!

- Hiszen nem azt értem, hanem hogy a tavalyi számokat már nehezen találhatjuk meg, elhányódtak. A kiadóhivatalban még meglehet...

Arca aggódóvá vált:

- Vigasztalhatlan lennék e szám miatt. Szeptember 21.

- Megpróbáljuk, Miska. Gyere le velem a kiadóhivatalba. Ott felturkáljuk a makulatúrát.

Lejött velem s várt ott, míg én keresgéltem a betűkazal felé hajolva. Egymás után repültek el előttem az elfelejtett események. Orosz cár borzasztó halála... (Hm! ma már az újat koronázzák), egy mérges cikk Szende ellen (szegény Szende, te is hol vagy már).

A kiadóhivatal emberei ránk se hederítettek. Mély csend uralkodik ott; csak a tollak percegése hallik. Az üzletemberek sohase beszélgetnek egymás közt. Minek, azt mondják, ingyen?

Kezeik között sorba járnak a piros picike papirosok; ahány papiros, annyi ember, amiket aztán beiktatnak, kétfelé vágnak, a tartalmatlan részüket különválasztják az értékestől s ez utóbbit becserélik pénzre a postán. Itt nincs különbség, egyik olyan ember, mint a másik; azaz, hogy itt is többre becsültetnek az öregebbek: a féléves már tekintély, az egész éves pedig már igazi szenzációt csinál. No, de a negyedévesek is többet érnek, mint az egy hónapos csecsemők, kik már nyomtatott címszalagot se kapnak, mert ezeket könnyen elviszi mindenféle apró járvány.

Amint ott keresgélünk, egyszerre megnyílik az ajtó s egy gyönyörű fiatal nőcske lép be, félénken és zavarral.

Szegényes, kopott ruhák vannak rajta, de feltűnő tiszták és takarosak. Karjaiba két kis leányka csimpeszkedik, kiket maga előtt ereszt be, megigazítván az ajtónál kis batiszt kendőiket s egypár ügyes rántással szoknyácskáikat is.

A hivatalnokok a világért sem pillantanak fel könyveikből.

De én hátulról is megéreztem a szép fiatalasszony jöttét. Hiszen mintha a napsugárból is belopózott volna egy darab, dacára, hogy - a nap nem süt odakünn...

- Mi tetszik, kérem? - szólt az egyik hivatalnok, fel sem pillantva. - Apropó - mondja aztán társához fordulva -, nézze meg ön, Szeged hány lélek?

- Megnéztem már. Hetvennégy. Az egyik tiszteletbeli. (Mármint tiszteletbeli lélek, mert ingyen kapja a lapot.)

- Elég. Hát a trafikok?

- Bagatell...

- Írni kell nekik. Vagy igen. Mi tetszik, asszonyom?

- Hirdetni szeretnék - felelé halkan, de mégis dallamos, rokonszenves hangon.

- Igen? Szolgálatjára.

S egy üzleti mosolygás jelenik meg a hivatalnok arcán. Ez a mosoly mindig a »bevétel« rovatához tartozik, a kiadási rovathoz másik van: savanyúbb valamivel, - de igazabb.

- Miféle hirdetés tetszik, kérem? Mert többféle van...

- Az apróhirdetések közé...

- Ah, talán kegyed a szép Solitaire? Vagy talán... bocsánat asszonyom... kegyed »mosolygó démon«.

- Oh, nem, nem... - rebegi fülig pirulva - nem olyan... nem az, hanem...

Torkán akadt a szó s szemét hirtelen behunyva - kezével a picinyekre mutatott.

- Ezekből szeretnék elhelyezni egyet!

A hivatalnok közönyösen jártatta végig tekintetét a két gyönyörű leánykán s azután ásítozva kérdé:

- Hogyan? Ezekből?

- Nos igen, uram, - szólt most a nő s hangja szomorú, bánatos lett. (A tartásban is volt valami végtelenül kellemetes előkelőség.) - Ha akadna valaki, aki örökbe fogadná az egyiket...

Szendén lesütötte szemeit s elhallgatott.

- Tehát örökbe fogadás? Azonnal megfogalmazom, asszonyom.

Az én Mihályom ott állott, karjait összefonva mellén s úgy elnézte azt a szegény, bánatos asszonyt, hogy majdnem elnyelte a tekintetével. Hát még a gyerekeket, akik a mamájuk szoknyájába fogództak, s egymásra nevetgéltek, amint hol az egyik, hol a másik elbújt a szoknya mögött, s egy kukkanás jobbra, egy balra... újra találkoztak szemecskéik, s mosoly lett a vége.

...Neki is van egy ilyen kis árvája odahaza!...

- Kegyedéi a gyermekek, asszonyom?

- Oh igen, enyimek ők... de szükséget szenvednek mellettem. Keresetem igen csekély... nem elég kettőjüknek, az egyiktől megválok, uram... kénytelen vagyok megválni, nem magamért, hanem őérte.

Könnycseppek gördültek le finom, nemes arcán.

- Készen vagyunk, asszonyom. Hányszor adassam a kishirdetést? S hova küldjem a beérkezett leveleket...

- Nagy Mária vagyok. Lakom a Király utca * szám alatt. Hogy hányszor kívánom hirdettetni, az attól függ, uram...

Az én Mihály barátom e pillanatban odalépett az asszony elé, sápadt arca egészen ki volt pirulva.

- Semmitől sem függ, asszonyom. Én azonnal elvállalom az egyik gyermekét.

Mária csodálkozó szemeket vetett rá s a könnyein keresztül mosolyogni iparkodott.

- Atyja leszek neki, asszonyom - folytatá mindig nagyobb hévvel. - Magamnak is van egy ilyen leánykám, ketten ellesznek együtt, játszani fognak, sohasem unják meg magukat.

- Köszönöm, uram, köszönöm - suttogá halkan -, de meg fogja engedni...

- Mit, asszonyom?

- Hogy ez hamar van egy kicsit... hogy megzavar... hogy... nem is tudom, uram, mit beszélek.

- Bátran rám bízhatja a gyermeket, asszonyom. Én Bodzai Mihály vagyok, hivatalnok s másképp is jó módban, csinos mezei birtokom van... a gyermeknek jövője biztos.

- Valódi szerencse - selypíté a kiadóhivatali főmoly. - Nagy szerencse, átkozottul nagy szerencse van ezekben a kishirdetésekben...

Azután magában dörmögte:

- Csak nekem nem használnak már semmit! Mert én nélkülök házasodtam, s ezen az úton elválni lehetetlen. Igenis, igenis, a kishirdetéseknek összekötő ereje vagyon, de elválasztó nincs. Arra találnánk már ki valamit! Átkozottul meg lehetne vele gazdagodni.

- Nos, asszonyom - mondá Bodzai a zavarban levő anyának. - Melyik tehát enyém a kettő közül?

- Akármelyik - felelt az fojtott hangon.

Bodzai lehajolt a kisebbikhez. Anikónak hítták, megsimogatta fejecskéjét.

- Maga jön el a bácsival, mi?

Anikó kedves kis arcán egy grimaszt csinált, aztán félénken simult, úgyszólván tapadt anyjához. A nagyobbik, a Mariska is húzódozott.

Az anya hol az egyiket nézte, hol a másikat habozva, keze, mellyel az ő kezecskéiket fogta, forró volt és reszketett.

- Nos, asszonyom, határozza el magát.

- Vigye el ezt - szólt tompán, Anikóra mutatva.

Bodzai megfogta a leánykát a kezénél.

- Jöjjön no, édes picike... Cukrot veszek magának.

- Kell is nekem a maga cukorja... - felelé durcásan -, egye meg!

- De bábut is veszek ám.

Ez aztán olyan argumentum volt, aminek nem lehetett ellentállni. Anikó elment a bácsihoz.

Az anya felsikoltott.

- Hát itt hagysz? Nem, nem... nem engedhetem. Nem adom, nem adom...

Mély zokogásban tört ki, melle zihált, a gyermekeket szívére szorította.

- Egyiket sem adom... egyiket sem... Menjen ön el... távozzék kérem.

Mihály meghatva nézte az anyai szeretet legnemesebb küzdelmében.

- Csendesedjék, asszonyom... és ne kergessen el. Hátha találnánk mégis módot. Én özvegyember vagyok... gondolja meg, hátha kegyed maga is eljöhetne a gyerekekkel, aztán együtt lehetnénk valamennyien... hátha meg tudna szeretni engem.

A szép fiatalasszony megtörölte könnyeit s félénken rebegé:

- Oh, uram... ön igazán különös egy ember.

S tekintetében olyan végtelen gyöngédség volt, hogy Mihály égni érezte azt az arcán, minden tagján, mintha ezer hangya mászkálna rajta...

Sokáig nézték egymást némán, hallgatagon. A mély csendbe csak az érzéketlen irodai írnokok tollának percegése vegyült, s csak a hivatalnok száraz, hideg hangja zavarta meg végre:

- Hát lesz hirdetés, vagy nem lesz... mert az idő drága, kérem alásan?

- Lesz - mondá Bodzai Mihály. - Mégpedig nagy hirdetés. Írja ki kérem, hogy: »Nagy Mária asszony és Bodzai Mihály jegyesek.«

...A szentnek se hinném el ezt a különös történetet, ha nem a szemem láttára történik, szórul szóra.





AZ ELSŐ FOG



1882

Az első fog, amelyik kinő...

A kicsike nagyon nyugtalan, homloka forró, lázai vannak. Lábacskáival erősen rugdalódzik, sokat sír és keveset eszik. Csúnya grimaszokat vág a mamára, a dajkának még a képét is megkarmolja, semmivel se lehet kedvében járni. Istenem, valami baja van!

Aggódva állják körül picike ágyacskáját. A dada édes, megolvasztó hangon zsongja az altató dalokat, de azok se hoznak álmot a szempillákra. Szórakozott, oda sem hallgat; hiában hangzik:

»Arra szaladt egy egér, kis egér.«

Hiába tanítják a pacsi-ra, amin mindig nevetett ezelőtt, hogy »keresztül-kasul, könyököm, szúrom pacs...« - semmi sem hozza vissza mosolyát, vidámságát.

Oda van, beteg lett. Az angyalka kiköltözött belőle, csak a zsarnok maradt meg benne. Trémában tartja az egész házat. A játékszereket a földhöz paskolja, a gügyölgető hízelgésre ráncba vonja a homlokát, mint egy akadémikus.

Eleinte azt hitték, hogy csak mérges, mert ő maga még nem tudja előadni, mi a baja, de lassan-lassan rájönnek, hogy beteg s szaladnak az orvosért.

A mama már künn az udvaron várja nagy aggódva a doktor bácsit, akármilyen sebesen jön is, ki van téve annak, hogy összeszidja gondolatban ezerszer: Hol késik? Mért nem jön? Igazán rossz ember. Nincs lelke annak az embernek! Ez már sok - ez már nem szép tőle - s több effélével.

A doktor megérkezik végre.

- Siessen, siessen kedves doktor, az isten szerelméért siessen... s mentse meg nekem.

- Ki beteg?

- Ő.

- Miféle ő, asszonyom?

- Hát ő, - a mókuska! Ah, istenem! - s fuldokló zokogásban tör ki az édesanya.

A doktor egyszerre maga is komoly arcot vág, s ünnepélyes arccal és léptekkel siet be a szentélybe, hol ő van most. Megnézi, körültapogatja s azután édesdeden fölkacag.

- Oh, oh, asszonyom! Hiszen csak a foga jön! Az első fogat fogja megkapni...

- Micsoda! - kiált fel a kismama, egyszerre átcsapva repeső örömbe. - Foga lesz neki, igazi foga lesz? Halljátok - kiált fel gyermekesen -, a mókuskának foga lesz. Egy foga! Ugye, hogy csak egy foga lesz eleinte?

Csengő kacajjal szalad oda s összevissza csókolja a kis bimbót:

- Oh, te kis mamlasz... de furcsa leszesz... jaj, de csúnya leszesz... no, ne sírj, hát... jaj, de gyönyörű leszesz azzal az egy fogaddal!

Ez az első fog - amelyik kinő...

De hát az első fog - amelyet betesznek!

Ennek is van története.

Az ördögbe is, a menyecske még elég csinos. Az udvarlók (mert vannak még s szükség, hogy legyenek is) váltig azt állítják, hogy fiatalodik, s igaz is, hanem...

Kimondjuk, - vagy ne mondjuk?

Ejh, mondjuk ki, hogy mire a kicsikének valamennyi foga kinő, addig a mamának egyszerre csak oda lesz az egyik foga.

Micsoda nagy baj ez most már! Az asszonyka egészen beleszomorodik. Meg-megáll a tükör előtt csüggedten, bágyadtan s elnézi magát aggódva, reménykedőn.

Nem, nem, semmit sem változott. Éppen semmit. Megnyugodva fordítja tekintetét másfelé.

És mégis ott motoszkál fejében, hogy úgy rémlett neki, mintha az arca beesett volna, mintha gödröcske termett volna egy helyen, s nem ám olyan szerelemgödröcske, melybe a férfiak szíve belepottyan, hanem olyan, mely a fog hiányát jelzi. Rettenetes dolog ez!

Előszámlálja elméjében ismerőseit, barátnéit. Most jut először eszébe, hogy nini, hiszen Belényesinével egykorúak s az már valóságos öregasszony, hát Kajáriné, Bártányiné!... Ezek is már hanyatlottak, pedig... Uram, ne vigy a kísértetbe, fiatalabbak őnála.

Hanem iszen vannak hízelgő példák is. S nem is kell elmenni értük egész Ninon de Lenclos-ig. Ott van Kuruttyosiné, ötven éves s még mindig helyre menyecske, Belérné túl van a negyvenen s még kisasszonynak szólítják a bálokban...

Ki tudja, mit csinálnak ezek, hogy olyan tartósak. Tudnak tán valami szert, ami zománcot ad a szemeknek, üdeséget a bőrnek?

El-elmereng, hallgatagabb lesz férfitársaságokban s gyanakodóbb az udvarlóiban. Sokszor sóhajtoz. Vajon ki után, vagy kihez? Bizonyosan Török Józsefhez (Király utca 7. sz.). Ő a hervadó asszonyok védszentje.

S éppen olyan, mint minden más szent; segíteni ugyan nem tud az emberen, hanem akinek az örömet okoz, hogy őtőle várja a biztos segítséget, annak nem rontja el az örömét...

Igen, igen, küzdelem az ember élete. Küzdeni kell minden ellen, még az öregedés ellen is.

A fiatalasszony gyakran áll meg a Váci utcában a fogkirakatok előtt. Érdekelni kezdik.

Eleinte még borzad tőlük. Ki tudja, kinek a foga, ő bizony utálná a szájában hordani. Pfuj! Fel nem foghatja azokat az asszonyokat, akik ilyesmire vetemednek.

Hanem fogas kérdés ám ez a fogkérdés. Nem egyhamar megy ez ki a fejből; gyökereket ereszt ott éppen, mint egy valóságos fog.

Az eszme érik és mindig kevésbé visszatetsző.

Egy napon csak azon veszi magát észre a menyecske, hogy ott áll a fogorvos ajtaja előtt, reszkető kézzel nyomja meg a csengettyűgombot.

Az átkozott szerszám élesen cseng benn, majd csikorog a kulcs az ajtózárban belülről.

Szíve hangosan dobog - nincs visszalépés többé.

A szép asszonynak másnap már megvan valamennyi foga. Eleinte bosszantja az idegen jószág, de végre is rájön, hogy a mások foga is jó arra, hogy a mások szívét megharapja, - nincs semmi kívánni valója többé.

Az idő egyre múlik-múlik, az idegen fogak folyvást gyorsabban szaporodnak, mígnem jelentékeny majoritást képeznek a száj mindkét padlásán.

S miután a csinált majoritás tudvalevőleg nem népszerű, a menyecske végre belenyugszik a legborzasztóbb állapotba - hogy ő »néni«. Nem szeret többé, lemond. Az idegen fogak úgy néznek ki szájában, mint a fényes bútorok az ócska házban.

Sehogy se kvadrál össze, s még tán következetlenségbe esnék, ha úgyis ki nem kellene hurcolkodnia - a temetőbe.

Az ember igazán egész életében a fogaival bajlódik, kivált ha az ember asszony. S nagyon nehéz kitalálni, hogy melyek inkább: az ideiglenesek, az igaziak-e, vagy a csináltak?

De ne feszegessük ezt a kérdést: újabb időben a rossz modorhoz tartozik a fogakat piszkálni.





A ROKKANT SZEKÉR



1882

Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tűrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.

De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhőket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemű instrukciója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

- Hej, földi - szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot -, mit lehetne itt most csinálni?

Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

- Azt voltaképpen tudni nem lehet.

- A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

- Föl azt, föl lehetne...

- Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa - szólt a kormánybiztos idegesen.

- Hiszen ha volna.

- Nem lehetne keríteni valahol?

- Dehogy lehetne - mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

- De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? - faggatta félig ingerülten a kormánybiztos.

- Hát iszen csak van - szólt lustán s nehány perc múlva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, mellyel odaerősítsük a néhai tengely roncsaihoz.

- Egy kötél kellene még ide, gazduram.

- Hja - mond az fejvakarva. - Persze hogy persze.

- Hát azt mármost hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

- De hol ám? - vélekedék rendíthetlen nyugalommal.

- Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötőfék?

- Akad... de bizony akad - dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erőlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret.

- Most pedig mivel tartoznánk? - kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

- No, ugyan mivel tartoznának? - szólt csodálkozó szemekkel.

- Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

- Nem értek! - felelte durván.

- Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

- Jól van, jól - kiáltotta utánunk -, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat.

- Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? - pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. - Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett.

- No, no... kár az emberre törni - szólott csillapítólag. - Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

...Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.





MIKOR A SÍRKÖVET HOZTUK



1882

Gyakorta jut eszembe arról az utazásról, nem sokkal később, ez a másik, ez a szomorúbb, amit már nem a húgocskámmal tettem meg, hanem csak a sírkövével.

Ahogy eltemettük szegénykét, legott megrendelték neki az emléket, vörös márványból. Oh, milyen nehezen vártuk haza azt a sírkövet.

Édesanyám maga járt Pesten, ő rendelte meg, milyen legyen: letört rózsabimbót véssen rá a szobrász s alul hagyjon egy kis helyet az ő számára, - sőt nekem is jusson a margón. Mind oda iratkozunk lassankint... Vigasztalása volt ebben a gondolatban.

Egész Pestig szekeren kellett menni a kőért. Addig-addig kértem, míg engem is elengedett anyám, hogy együtt mehettem a kocsissal, vitéz Suska Mihállyal. A nagy Filcsik is velünk jött, egy tarisznya verespénzt hozván magával, mely minden zökkenőnél megcsördült a saraglyában. A bankópénz, amit a kő árában mi vittünk, Suskánál volt letéve, ki a keszkenő csücskébe kötözte be három görcsre.

Filcsik és Suska hadi kalandokat beszéltek el útközben, szakadozottan, nagy közökben, hanem azért azt lehetett volna kivenni az előadásukból, hogy ők ketten csinálták a revolúciót.

Kemény csontok valának, meg kell adni! Suska Mihály egymaga húsz embert kergetett a vízbe a piskii csatában s kedvteléssel nézte, mint fulladoznak... Egy krétadarabbal oda is rajzolta menten a komplikáltabb hadi poziciókat a Filcsik bundájára: itt van a híd... ott áll Bem, - itt állok én a gallér mellett, amott meg az ellenség, annál a piros tulipánnál.

Filcsik megértette és a fejével bólingatott. Hanem hát mi ez még ahhoz, mikor ő nemzetőr strázsamester korában tizennyolc tótot akasztatott fel?

- Aztán miért akasztatta fel őket, Filcsik bácsi? - kérdém hideg borzongással.

- Mert nagyon haragos voltam, fiacskám.

Félénken néztem a hatalmas emberre s fojtott hangon kockáztattam meg:

- Ugyan mit vétkeztek szegények?

- Semmit. Elszólták magukat. Éppen aratásról jöttek haza s találkoznak az embereimmel, akiknek aznap osztattam ki az alabárdokat. »Ej, no talán bizony békákat tűzdeltek majd ezekre a pikákra?« - kiálták csúfondárosan embereimre, s megröhögték fegyvereiket. Meghallottam... végük lett...

Megrázta bozontos fejét s nagy tenyerével dühösen csapott a kocsi-ülésre.

- Meg kellett halniok... Felakasztattam valamennyit.

Azután megnyomkodta a Suska vállát kedélyesen.

- Kegyetlen fickók vagyunk, Mihály... átkozottul kegyetlenek.

S rettenetes mord arccal ültek a kocsiban egész Pestig, csak Vácnál mondá egyszer Suska, az ostornyéllel mutatva az elszórt dombokra:

- Itt volt... ami volt.

- Ühüm... hüm - mormogta Filcsik s még mogorvábbak lettek utána.

Egész éjjel utaztunk, hajnal lett, mire bevergődtünk Pestre. Itt aztán beszálltunk a város valamelyik végén (ki nem ismerem magam, merre lehetett) Filcsiknek valami régi pajtásához, egy bognármesterhez, akivel együtt voltak vándorlegények valamikor, s aki ugyan nem élt már akkor, hanem az mindegy volt Filcsiknek. Üzletét megvette özvegyétől egy idegen bognár, hiszen bizonyosan megmondta az, hogy Filcsik István uramnak helye legyen, ha ide száll. Az új tulajdonos nem emlékezett ilyesmire. Filcsik dühbe jött: Micsoda, hát az a bagoly sohasem emlegetett engem! Lehetetlen ez! Engem, a kenyerespajtását? Filcsiket, Kiscsoltórul? Olvasta az úr a testámentumát?

A bognár a fejét rázta, hogy nem olvasta.

- No, hát akkor benne volt! - mondá megnyugodva s kezdték a lovakat kifogni az udvaron.

Ott is maradtunk aztán, mert egy nagy alkalmas állás volt, s az alatt tömérdek hordó és donga felhalmozva.

Filcsik nyakába akasztotta a rézpénzzel telt tarisznyát, szinte nyögött alatta, s mind a hárman elindultunk gyalog a városba, ő kordovánbőrt s talpakat vásárolni, mi pedig Suskával a kő után néztünk.

Még nem készült el. A kőfaragó azt mondta, várni kell délutánig a betűkre, úgy uzsonna táján bátran odaállhatunk a szekérrel.

Suska kedvetlenül vakarta az orrát.

- Még ellopják tőlem ezt a pénzt. Hogyne lopnák el? Bezzeg mehetnék aztán a nagyasszony ábrázatja elé... Mármost hogy őrizzem meg, mi tévők legyünk?

- Talán fizessük ki előre...

Egy rosszalló krákogást hallatott.

- No persze! Az arcából látom, hogy eltagadná délutánra. S hol a pokolba keresem én aztán ebben a nagy városban a szolgabírót?

Azt határozta, hogy mielőtt bővebben szétnéznénk, visszamegyünk a szállásunkra: okos ember otthon tartsa pénzét, ha nagy summa. Úgy is lett. A bognár udvarán nagy fontolgatás után fölemelt egy üres hordót a félszerben s az alá dugta a keszkenőt. Mire olyan nyugalommal indult ki velem a cikcakkos utcákba, mintha a takarékpénztárba helyezte volna a pénzünket.

Bejártuk az egész fényes városrészt, sorra néztük a csodás kirakatokat, hol ezernyi tündér apróság csillogott: selymek, arany, ezüst és karbunkulus, mert így nevezték Filcsikkel azt, amiről nem tudták, hogy mi.

- Mekkora ablakok, hogy szörnyűség! Ejhoj, de bolondos nagy ablakok!

Filcsiknek derogált bámészkodni a látott pompán és a nagy paloták fölött, neki csak egyetlen észrevétele volt; szeretné - azt mondja - látni, hogy az üveges tót miképp hozhatta ide abban a keskeny kaszniban a hátán a nagy üvegtáblákat? Mégis csak selymák ezek a tótok! Egész Pestből csak a tótokat csodálta meg.

- Bizony, majszter uram, különös ablakok. Aztán itt nem tesznek ám beléjük, mint nálunk odahaza Csoltón, rozmaring-virágot vagy rezedát, hanem drágaságot.

- Pedig az se bolondság, Mihály... egy kis szegfű az ablakban... Teringette, Suska... mikor még fiatalok voltunk.

A nagy Filcsik egészen elérzékenyült.

- Itt talán nem is laknak asszonyok - toldozgatá Suska az ő együgyüségében.

Pedig iszen ott nyüzsgött előttünk, utánunk a sok szebbnél szebb fehérnép selyemben, csipkében, - hanem ha mégsem volt az ablakokban se rozmaring-bokor, se rezedavirág.

Feszesen, félénken mozogtak, senki sem nézte volna belőlük ki azokat a rettentő embereket, akiket otthon csodál bennük a környék. Különben rendén esett minden azután is. Ebéd után ott találtuk a pénzt azon módon a hordó alatt: nem nyúlt hozzá senki.

A követ kifizettük, feltettük a kocsira s hazaindulóban még csak egy helyütt álltunk meg egy népes utcában. Suska leszállott ostort venni, s ezen ötletből Filcsik is kedvet kapott valami bevásárláshoz. A tarisznyája oda volt kötve szíjánál fogva a lőcshöz, nem vitte magával, hanem csak belenyúlt, s kivett belőle egy marék pénzt. Nagyon az alján járt már...

Magam maradtam a szekeren a gyeplőt tartva s még utánuk is kiáltottam:

- Ne soká maradjanak, Filcsik bácsi!

- Nem, nem, kincsecském! - kiáltott ez vissza.

Több perc elmúlt s még mindig nem jött sem az egyik, sem a másik. Békétlenül tekingeték jobbra-balra, midőn egyszerre elém áll egy sárga kabátos úr s megszólít tótul:

- A bácsi elküldött a tarisznyáért; szüksége van rá!

Természetes hangon mondá ezt, mint olyan ember, aki sietve átszalad valamiért, gyanútlan kezdtem kioldozni az ócska jószágot.

- No, adod-e már, vagy nem? - förmedt rám türelmetlenül. - Siess, gyerek!

Ejha! Engem otthon még a mester se téz! Durcásan hátravágtam magam az ülésen.

- Mármost azért se adom hát a tarisznyát. Nem adom. Jöjjön el érte Filcsik maga.

Nem mondtam már, hogy »Filcsik bácsi«: hadd lássa a sárga kabátos ember, hogy én állok följebb rangban.

- Mi az? Nem adod? Azt szeretném én látni!

- Márpedig azt meglátja. Mert én nem adom.

- Megállj, gaz kölyök! - kiáltá távozóban dühösen s még az utca túlsó szögletéről is fenyegetett ökleivel.

Szívem hangosan dobogott, elsápadtan. Kissé megbántam már engedetlenségemet, kissé pedig szepegtem is. Ki tudja, mi vár rám? Mert hallottam ugyan mondogatni az apámtól, hogy nekünk, nemesembereknek, csak a palatinus parancsol, de hátha éppen ez volt a palatinus?...

Nagy sokára Suska jött az új ostorral, megátkozván egész Pestet, hogy kő kövön benne ne maradjon, úgy megcsalták ezzel az ostorral: kócból van az fonva, nem kenderből. Lehetetlenség az, tisztán lehetetlenség, hogy a világ tovább is egzisztálhasson!...

De annál virágosabb kedélyhangulatban toppant oda Filcsik. Féltem pedig, hogy meg fog szidni. Szelíd volt, mint a bárány, s titkolózva húzott ki a bundája alól egy valóságos kis puskát. Tartózkodva nyúltam utána.

- Hát nem haragszik - kérdém -, hogy oda nem adtam? De olyan goromba volt...

- Mit? Ki?

- Az, akit a tarisznyáért küldött.

- A tarisznyáért? - dadogott Filcsik ijedten s hirtelen fölkereste szemével. - Hohó! látom, oda nem adtad!... Nem küldtem én, szívem, egy lelket sem!

- Pedig azt mondta az az úr, hogy maga küldte.

- Oh, a csaló! a gazember! Tolvaj volt! Hol van? Merre ment? Hadd üssem agyon. Hogy nézett ki?

- Sárga kabátja volt, tótul beszélt.

- Szörnyűség! - hörgé, nagy izzadság-csöppeket törülve le homlokáról. - Egész Békés megye tót kézre került volna... Te mentetted meg, fiacskám...

Megveregette a vállamat s nyájas hangon folytatá:

- Egy nagy megyét, meg ráadásul összes veres pénzemet. S az is megvan: vagy három forint.

Suska kétkedőleg nézett a majszterre.

- Ejh no, az anyósom pöréről van szó. Egész Békés a Laczkó familiát illeti... Nem lehet ugyan kipörölni, ma adta vissza a huszadik fiskális... de mindegy, ami megvan, megvan.

Elhelyezkedtünk, Suska közbevágott a lovaknak.

- Fordulhat a törvény... - szőtte nézeteit Filcsik. - Miért ne fordulhatna?

Dicsért is egész úton hazafelé. S minél jobban kisebbedett Pest a láthatáron, annál nagyobb lett ő maga, s értékesebbek a Laczkó-iratok a tarisznyában.

Suska is fölélénkült apródonkint, s újra kemény hősökké váltak, míg szekerünk lassan haladt a homokos úton terhével. A szülői táj levegője ismét átgyúrta őket...

Alkonyatkor megindult az eső is, s nagy csöppekben verte a ponyvát, mellyel a sírkő volt letakarva. Filcsik aggódva jegyzé meg:

- Még bizony lemossa az a cudar lucsok az aranyos betűket!

Levetette bundáját, Suska is a ködmönt, s gyöngéden, gondosan ráterítették a kőre, - inkább ők áznak meg.

- Megfázik, Filcsik bácsi, hideg van. Hisz a kőnek úgysem eshetik baja.

- No-no - dünnyögte. - Nem hagyhatom megázni a kis kisasszonyom jószágát.

Ránk feküdt az este. Benépesült a levegő - kísértetekkel nekem, csatákkal nekik. Elgondolkoztak, keveset beszéltek, mert sokat láttak a semmiben: én pedig behunytam szemeimet s elszenderedtem, míg egyszer csak nagyot zökken a szekér s felriadok.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott a Filcsik szava.

Suska leugrott. Csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dohogta fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Mármost mi az ördögöt csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy aláköthetnők vele.

- Van is itt? Kutyatartomány ez erre! Süllyedne el mindenestől Amerikába.

- Nem nő itt meg a fa, csak a nadragulya.

- Kivették már a föld erejét a papok. Haj, haj! mihez fogjunk, mihez?

- Emelem én a szekeret - ajánlkozék Filcsik -, fel is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse lassan a lovakat! Csak az a szegény fiúcska ne ébredne fel, mert megijed.

Tettem magam, hogy alszom, pedig nyitva volt a szemem, segítettem nekik fát venni észre a sötétben, de bizony jó darabon kellett vinni a jármű hátát, s fa még sehol se volt. Filcsik hangosan lihegett a fáradtságtól.

- Ahol ni! - rikkant fel Suska. - Ott bólingat egy kis vékony topoly. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt táncoló fekete csíknak a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s látni hagyta nekik a tájat. Több fa se volt ennél.

- Itt még fel sem akaszthatná magát az ember - szólt Filcsik megvetőleg nézve szét a széles völgyön. - Hanem iszen ne legyen ez az egy sem... Kiváglak, kutya!

Előkereste, óvatosan kihúzta alólam a szekercét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendékfának.

Az összerázkódott, recsegve, hajladozva rásírta harmatkönnyeit leveleiről... gallyai megropogtak a fejszecsapás alatt. Egy madár fölszállt róla megriadva, s kétségbeesve röpködte körül. Madárfiak idétlen csipogása felelgetett a felkergetett öregnek.

- Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedék Suska.

- Jó biz az - szólt Filcsik kedvetlenül -, csakhogy baj van.

- Már megint?

- Hát izé... fészek van rajta.

- No és aztán?

- Teringettét! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságokból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?

- De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte durván. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Szerettem volna rákiáltani, hogy csak szedje ki őket, jók lesznek nekem, de nem mertem, mivel haragosnak látszék.

S valóban szörnyen mérges volt, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. Szidta a környéket, s fenyegette a következő falut, hogy felgyújtja, minden élő lelket felpörköl benne, ha egy élőfát nem talál odáig...





ARANYOS FELHŐK



1882

Még mai napig is emlegetik a tiszteletes asszonyék, pedig már ötödik éve, ahogy megesett. A kislányokból nagyok lettek, szerettek, szenvedtek azóta (Miminek a vőlegénye is meghalt), a nagyasszony is nem egy bajon ment keresztül új baj elé, - hanem azt a tehénesetet csak nem felejték el maig sem.

Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. Azután úgy megszokták, de úgy megszokták, még mielőtt ismerték volna... míg a pénz gyűlt a sovány penzióból, meg a varrásból, kötésből, százszor oda képzelték előre az istállóba...

Csákó lesz a neve, mert szarvai lesznek s azok elállnak majd alul, míg felül szépen összeborulnak, mint ahogy azt a tehénszépség megköveteli.

Hosszú ráncos nyaka lesz a Csákónak, még tán csöngettyűt is hagy rajta az, akitől megveszik (Kriska már azt az embert is megálmodta: egy széles képű tót lesz, bibircsókkal a homlokán, - de tréfán kívül). Igaz, majd elfelejtettem, hogy a szőre pedig mintha mosva lenne, néhol sárgát játszik majd, mint a kanárimadáré...

Mikor azután megvették, biz az egy kis változáson ment át, szegényke: a szarvait, két csonka csücsök híján, egészen elharapta a valóság, karcsú sem volt, hanem inkább potrohos, szőre se vakító fehér (szebb is talán a tarka), hanem a teje... az valami pompás tej volt, sokkal jobb, mint a képzeletbelié.

És a Csákó nevet is fölvette. Minden rendben volt. Már azelőtt is nyugalom honolt az özvegy papné házikójában. Nem történt ott egyéb emberemlékezet óta, mint a kis Kriska eltörte egyszer a kávés-ibriket; félesztendeig sajnálták s azóta egy zöld bögrében tartják a leszűrt kávét...

Szegények, de megelégedettek voltak, most meg már éppen boldogok lettek, hogy ő is megvan, ő, a Csákó. Lesz mármost minden a háznál, mert kenyér a tehén; olyan kenyér, melyből mindennap esznek, mégis mindig egész.

- No, gyerekek - hajtotta a nagyasszony -, ez tartja ki a lakodalmatokat. Úgy, úgy, Kriska! Ez fog férjhez adni benneteket. No, mit nevetsz, te kis gyík? Te... te, Mimi fiam. Hiába nevetsz. Úgy lesz, amint kigondoltam.

És a nagyasszony tisztes, mindig komoly arca majdnem mosolygóra indult e szavaknál. Már hogy is lehetne másképpen? Hiszen nem beszél ő a világba. Lám, a tehén is csak szóbeszéd volt, most pedig már ott áll a jászolnál.

- Hja bizony! A vajat eladjuk, bárányaim, meg a fölösleges túrót, s abból szerezzük be lassankint a stafírungot. Hát ugye mégis a Csákó köti be a fejeteket? Ámbár nem szeretem, gyerekek, hogy olyan bolondos ökörnevet adtatok annak a kedves állatnak. Még majd megapprehendál...

Tovább is erről beszélt volna a nagyasszony, ha a két lányka össze nem felesel, ki köpül közülök először. Juj, milyen öröm lesz az, ott pacskolni a sűrű föliben...

És ugye mindig szombaton fognak köpülni? Ezer nagy kérdés merül fel. Hol lesz a köpülő? Az udvar közepére teszik ki. Ki szedi ki a vajat? Te szeded ki, mamácska? Melyik tálba rakod, édeském? Hát persze a nagy drótos tálba, hogy beférjen, mert sok lesz - ha valahogy el nem romlik...

Már tudniillik a tehén, mert kényes portéka az. Miért is jutott eszükbe ez az eshetőség? Tíz aggodalom egy végben. Persze, hogy kényes jószág a tehén: szemtől jön neki, gonosz emberek megronthatják tejét (mert vannak olyanok, akik tudnak valamit ebben), a rossz széna is felboríthatja a teli zsétárt, ha meg nem jól fejik, meddő lesz...

De hátha rosszabb is eshetik? Csak el kellett indulniok a balsejtelmek útján, fölszedték minden bogáncsát. Kitörheti lábát, mikor künn szaladgál vagy mikor kihajtják, beletorkoskodik a lucernába s felfúvódik, mint a kántorék tehene harmadéve! Hanem már az ilyet nem élné túl a nagyasszony.

- Mindjárt az Ipolyba ugranám, gyerekek. Be én, igazán mondom, mert elveszünk, semmivé leszünk, ha annak a tehénnek valami baja esik. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. No, ne sírjatok hát, bolondok. Mimike, törüld meg a szemedet: hiszen nem ugrom még... Oh, oh, de nagy csacsi vagy, Kriska fiam...

Valami kevés mégis megmaradt ebből az aggodalomból ezutánra is. A tehenet se másnap még, se harmadnap nem merték kiereszteni a mezőre, otthon kedveztek neki szoktatóba, hússzor is megnézték, megitatta-e az Ancsa leány, kapott-e répát, van-e friss alomja, jó étvágya?

Kriska egy rézgombot talált az udvaron. Megörültek, hanem el is szomorodtak. Ha a Csákónak szarva volna, most rá lehetne tenni a rézgombot. Olyan szép lenne vele!... De csak sírni való dolog is, istenem, hogy a Csákónak szarva nincsen...

Aznap, hogy először hajtották a mezőre, (mert otthon végre is ki győzné takarmánnyal?) az Ancsát adták mellé. A tiszteletes asszony már korán reggel a szőlőbe ment, úgyhogy haza se jön uzsonnáig. Csak a két lányka maradt otthon. Nosza, ezek is felkerekedtek: ők bizony megnézik a Csákót, mit csinál. Kriska bizonykodott, hogy oda talál a földjükre.

Nem messze volt; baj nélkül értek az ugarra. A Csákót is jó hangulatban találták: szépen legelt s kedélyesen kergette le magáról farkával a legyeket.

Az Ancsa szolgáló, ki csak gyerek volt még, (a libapásztorságtól került a tehén mellé) megörült a kisasszonypajtásoknak, s mesés dolgokat mondott nekik a Komár Mihályék rétjéről, hol annyi a magvas, mint a marmancs, s még madárfészket is tud rajta egy helyütt, csak azt várta, míg a tojásokból kikelnek a kicsinyek. Azóta már meg is nőhettek...

- Nézzük meg - mondá Mimike hirtelen elhatározással.

- Vezess bennünket! - sürgeté Kriska. - A mamának is hozunk. De nem engedem megsütni.

Elindultak, s egy teljes óráig járták a réteket, ahol annyi látnivaló van: füvek, virágok, olyan alakúak, mint a késpenge, a kenderáztatók, (ej, Mimi, emlékszel-e, mikor kicsiny korunkban azzal ijesztettek, hogy ide hozzák a rossz gyerekeket a rossz szellemek?) a zúgó nádas kacsáival, gémjeivel, a helység kútja, mely olyan mély, hogy nappal is a csillagokat látná az ember a fenekéről. (Nem tudom, igaz-e... Mit gondolsz, Kriska?)

Hanem mikor visszatértek a barangolásból elfáradva, nyomban megbüntette őket az Isten, amiért magára hagyták a szegény Csákót, - mert ennek csak hűlt helye volt már. Elveszett, oda van!

A rémület meghalványította a kis arcokat. Szívük hangosan dobogott. Körülnéztek a nyitott tájon: nincsen a Csákó sehol... sehol.

Elhajtotta valami gonosz ember, vagy visszament a régi gazdájához. Sohasem fogják megtalálni többé. Annak az embernek, akitől vették, ki tudná a faluját? Talán nem is ebben az országban lakik?

Ancsa a földre vetette magát s elkezdett jajveszékelni.

- Ancsa, ne bőgj most - mondá Mimi (ő volt az öregebbik, ő vette át az intéző hatalmat). - Siess anyánkért a szőlőbe... Mondd meg neki, beszéld el neki, mi történt.

Mérgesen dobbantott lábacskájával, mint ahogy édesanyjától látta nagy események idején.

- Miért nem mozdulsz? Szaporán eredj! Te pedig, Kriska, szaladj a bíróhoz, doboltassa ki. Útközben kérdezősködj az emberektől. Én majd a szomszéd faluba futok.

Elmentek a gyerekek, ki jobbra, ki balra, neki a széles világnak, a Csákót keresni. Hegyről a völgybe, dűlőrül dűlőre, benéztek a hegyszakadékokba, remegve, zsibbadozó lábbal nyargaltak az árkok mentében, harsogva kiáltozták be az erdőt, a cserjéseket.

- Csákó! Csákó! szólalj meg, hol vagy?

Nem szólalt meg sehonnan. Ni, a csöngettyűje hangja... mintha hallanák, úgy rémlik... Nem az volt, dehogy az volt, darázs-döngés ez csak... A Csákórul senki sem tudott hírt adni. Jövők-menők a fejüket rázták. Elveszett az, vége van annak örökre.

Éhesen, rogyásig kimerülve találkoztak estefelé a falu alatt. Hazatartottak a szegény gyerekek. Egyik se kérdezte a másiktól: megvan-e a tehén? mindenik arca beszélte, hogy nincsen. Komoran, lecsüggesztett fővel mentek be az udvarba. Hol keressék már, hisz mindjárt sötét lesz?

Hát amint beértek a tornác alá, egyszerre csak valami csöngettyűszó üti meg a fülüket; de már ez igazi, valóságos csöngettyű.

Mimike összerezzent.

- Pszt, Kriska! Hallod?

- Hallom. Szent isten...

- Hiszen ez a Csákó! Az, az!

Odafutottak az istállóba. Hát persze, hogy a Csákó volt. Itt van, nem szökött el, hanem csak elunta magát künn a mezőn s hazajött hűségesen.

- Oh, te csúf, te gyalázatos! Látod, látod, mennyire megijesztettél bennünket! Hát történt valaha ilyen eset, ilyen furcsa eset a világon?

Lett öröm; mindjárt nem voltak fáradtak, táncoltak, ugráltak a Csákó körül, aki olyan szépen hazajött... (De megszalasztottál, kis bolond tehénkénk!) Míg egyszer csak újra elborult a Mimike homloka: eszébe jutott, hogy hát a mama?

Az bizony, a szegény megijedt mama merre lehet? Bizonyosan a Csákót keresi valahol. Talán keservesen siratja bolyongva, meglehet, el is ájult ijedtében, vagy talán...

Ki sem merték mondani azt a megdöbbentő szót, hogy hátha beugrott, elölte magát az Ipolyba, amint előre megmondta?

Minden csöpp vérük meghűlt e rettenetes gondolatra. Reszkettek, amint megfogták egymás kezecskéjét, s elindultak némán, édesanyjukat keresni.

De hova, merre?

Az esti szürkület ereszkedni kezdett. A torony legtetejét már elnyelte. Siessünk, siessünk! Jó emberek - kérdezgették -, nem láttátok a mi anyánkat valahol?

A tiszteletes asszonyt senki sem látta hajnal óta. Ha baja nem történik, bizonyosan itthon lenne már.

A kínos előérzet hihetetlen sietésre sarkallta; nádason, mocsáron, a Hollócska folyón át keresztülgázoltak, ruháikat nem kímélve csatakosan, érkeztek a szőlőbe, mert onnan kell a nyomokat keresni.

Aminthogy ott is tarkállott óriási nyomnak a tiszteletes asszony ócska wiklerje a diófa alatt. De nini, káprázat-e? hiszen rajta fekszik maga a tiszteletesné is.

Örömrepesve futottak hozzá, s Mimi lelkendezve kiáltá: - Mamácskám, mamácskám... megvan... megkerült.

A fölriadt nagyasszony haragosan mordult rájuk:

- Fölveritek itt az embert... már le se dűlhet egy kicsit. Mit csináltatok a ruhátoknak? Csupa sár, csupa lucsok. Ejnye mordizomadta gyerekei... Nos, ugyan mi került meg?

- A Csákó... a mi Csákónk!

A nagyasszony kidörzsölte apró kék szemeiből az álmosságot s ásítván egyet, csodálkozva kérdé:

- Hát el volt veszve?

Kriska ámulva hebegé:

- Nem mondta meg az Ancsa?

- Nem is láttam. De beszéljetek már...

A lánykák összenéztek. Hát miért szaladgáltak ők egész nap kétségbeesve, hiszen éppen semmi se történt? s ezen aztán olyan sírásba törtek ki, hogy majd fölvették vele az egész szőlőhegyet.

A tiszteletes asszony megértvén a dolgokat, addig-addig törülgette arcukat a keszkenővel, csitítván őket: »no-no, bolondok... legyen eszetek, kis macskáim«... hogy maga is elpityeredett, s úgy hármasban siratták a szegény Csákót - mert hátha mégis elveszett volna?





A TOLDI-LEGENDA ALSÓ-TOLDON



1882

Kicsiny falu Alsó-Told: mert ha nagyobb volna, már régen várossá tette volna az odavaló nagyszámú nemesség. Privilégiumokról álmodoznak a bocskorosok, benne van a vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövőben s minden dicsőség az övék a múltból. Még az erős Toldi Miklós is odavaló ember volt.

A falu neve alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Néhány krónika is beszéli azonfelül. Az illúziót pedig teljesen emelik valami hajdan nagy épületnek a fundámentumai. Egy-egy mélyen leérő falat ásnak ki néha a harangláb környékén; ott kellett állania valaha - természetesen kacsalábon - a Toldyak ős fészkének. Ha nem vár volt, hát legalábbis egy óriási erős kastély.

Ezer mesét tudnak az aggastyánok a híres Toldy Miklós vitézi dolgairól. Némelyiket már hallottuk sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettő, de ez meg sehogy se passzol a Toldy szelleméhez. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy erejét, még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.

Legalább a legérdekesebb Toldy-legenda úgy mutatja be, mint család-apát, aki nem a bajvívásaival imponál a hallgatónak, hanem az okosságával.

Mert úgy történt, hogy Mátyás király nagyon megharagudott Toldy Miklósra, amiért az nehány vitézét agyonverte, mivel a feleségét rágalmazták, s lecsapván őt ezért összes méltóságairól és hivatalairól a király száműzte udvarából, mondván, hogy oda többé a lábát be ne tegye, mert mindjárt feje vétetik.

Hazament Miklós, elbúsulva Alsó-Toldra, de addig mesterkedett rokonai közbenjárása mellett, hogy a király szívét meglágyította.

Egy napon fáradt vitéz érkezett Alsó-Toldra tajtékos lovon. A király csatlósa volt. Levelet hozott a királytól, melyben Mátyás tudtára adja, hogy visszajöhet az udvarába, de csak a következő föltételek mellett s ezeket jól megvigyázza:

»Ne jöjjön gyalog s mégis gyalog jöjjön. Hozza el magával a legjobb barátját, a legnagyobb kincsét és a legnagyobb ellenségét.«

Töri a fejét ezen híres Toldy Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tőle a király! Ha a legjobb barátját elő tudná is keresni, hogy vele menjen, de honnan vegye elő a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele jövetelre?

Mialatt a királyi csatlóst egy belső szobába fekteti, bemegyen a maga kamrájába, hol töprengve okoskodik vala a királynak az ő izenetén; ha netalán valamely titkos értelme lenne annak.

Már körülbelül éjfélt harangoztak, mire bemégyen az ő hites társához, Laczfy Magdolnához s felkölti őt, ekképpen kérdezősködve:

- Láttad-e azt a vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?

- Láttam, kedves férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.

- Az ő valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyűrűkkel mégyen király szeretőjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerősöm lévén, nálunk meghált.

- Nyugodjon békében szegény fáradt vitéz - mondá Laczfy Magdolna.

- De nem addig van az, gerlice párom! Tudod-e milyen eszmém támadt? Drága kövű ékszerek jobban illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplős csuklójára.

Magdolna szemei felcsillogtak.

- Én megölöm azt a vitézt, Magdolna - szólt Toldy. - És neked adom a drágaságokat.

Az asszony ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte a tett elkövetésére férjét.

Toldy el is ment s egy óra múlva bejött az ékszerekkel s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant véres volt.

- Itt az ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hová rejtsem?

Az asszony egy üres fülkét mutatott ki, oda tették a holttestet, melyből a vér még most is csepegett a zsákon át.

- Most pedig miénk a drágaságok! Hanem fussunk innen! Menjünk Budára. Hogy a királynak, ha szolgáját keresné, eszébe se juthasson, hogy nálunk veszett el. Ott lásson bennünket Budavárban.

Rögtön készülni kezdtek az útra.

- Mit vigyünk az útra a társzekereken? - kérdé Magdolna.

- Semmit, csak a kis fiamat, Gábort hozzuk magunkkal, meg a vadászkutyámat.

Így mentek el Budára. Mikor a palota elé értek, Toldy Miklós megfogta a kutyát s üzent a királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.

A király visszaüzent, hogy egész udvarával várja és a tornácról nézi.

Miklós ekkor karjára vette kis Gábor fiacskáját, felesége balról ment mellette, a kutyáját pedig egy madzagon vezette, jobbról rajta tartván a jobbik lábát az eb hátán... miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.

Az udvari főurak hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldy Miklós megbolondult, beállott szárazdajkának. Gyereket hordoz.

Egy másik főúr azon nevetett, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán bizony oda van nőve a lába a hátához.

Csak a király nem nevetett, s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:

- Ne bántsátok ti Toldy Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik őkegyelme. Nem bolondult az meg, - hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.

Midőn közel jött Miklós a királyhoz, meghajtva magát, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s azzal a kutyát megütötte.

A szegény eb vonítva futott el előle.

- Nos, Toldy Miklós. Hol a legjobb barátod?

Toldy nem felelt hirtelen, hanem hízelgő szavakkal hívni kezdte magához a kutyát:

»Bodri, kedves Bodrim, gyere ide... siess ide hozzám.«

Az vissza is jött nyájas farkcsóválgatással.

- Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!

- Valóban ez ő - mondá a király. - Aztán az urakhoz fordult s halkan mondá: »Megütötte s mégis visszajött a hívására.«

Ekkor Toldy a feleségéhez fordult s ekképp feddé meg:

- Miért nézel olyan szemtelenül a királyra? Talán bizony szeretőd a király!

Az asszony lángba borult arccal kiáltá:

- Hogy mersz gyanúsítani, te gyilkos!

Erre a szóra Toldy megütötte a korbáccsal, mire az asszony jajveszékelni kezdett:

- Fogjátok el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a király szolgáját, szemem láttára!

- Íme, a legnagyobb ellenségem - szólt ekkor Toldy nyugodtan. - Ez asszony, kiért életemet áldoztam sokszor, kiért cselédeidet megöltem, most olyan bűnt kiált ki reám, amit el nem követtem.

- Hogyan? - mondják a főurak. - Hát nem ölted meg a király szolgáját?

- Már hogy is öltem volna meg? Csak őneki mondtam. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba s a magam szekrényéből kincseket tettem az asszony elé, mintha a szolgától vettem volna el.

A király helyeslőleg bólintott a fejével, s egy intésére megjelent a megöltnek hitt szolga s tanúságot tett Toldy furfangos eljárásáról.

- Hát a legdrágább kincsedet elhoztad-e nekem? - kérdé a király ezután.

- Elhoztam, fölség: itt van a karomon, a Gábor fiam.

- Ember vagy a talpadon, Toldy Miklós. Nem jöttél gyalog se s mégis gyalog. Mindeneknek megfeleltél. Okosabb vagy az esztergomi prímásnál is. Ha nős ember nem volnál, mindjárt annak a helyére tennélek. Így azonban elég lesz neked az is, ha országbírónak teszlek.

Meg is tette aztán, s mint ahogy fa-kalodája van a falusi bírónak, arany-kalodát adtak az országbírónak.

Gyönyörű arany-kaloda volt... Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.

Már t. i. az alsó-toldi ember öregapjának a szépapja. Mert hát még az is dicsőség.




Hátra Kezdőlap Előre