MILYEN A MAGYAR IPAROS?



1882

Nem hiszem, hogy akadna ember a Szent István birodalmának területén, aki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és miképp terem a szegedi bicska.

Hát azt bizony Sziráki uram csinálná - ha csinálná. Őneki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.

Van is becsülete az ő készítményének; aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába, s úgy veszi onnan a halalakú bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte túlságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, akinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban, s azok is megemlegetik, hogy: »Ni, a nagyapánk bicskája, mégpedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.«

Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, akinek gyárai vannak s aki az egész világba szállítja méltó hírnevet szerzett iparcikkeit, akinek ügynökei vannak Londonban, Párizsban, Amsterdamban, New Yorkban s mindenfelé.

Oh, dehogy, dehogy! Esze ágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez így lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmezővásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelű bicska is.

Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy »no, Sziráki uram, ez aztán bicska!«

Hanem világelterjedésre éppen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot húzzon az ő renoméjából.

Történt ugyan nemrég, hogy egy londoni cég egyszerre tízezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

- Tízezer bicska! Tegye az úr bolonddá az öregapját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

- De ha egyszer komolyan megrendelem.

Sziráki uram ötölt-hatolt, hímezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

- Hát tudja, kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze). - Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tízezer bicska? (már t. i. a londoni cégnek). Nem okos beszéd az ilyen... igaz is, nem is.

- De kérem, ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

Most aztán még nagyobb zavarba jött a híres iparos.

- No, ezt meg éppen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát a maga kedvéért szívesen csinálok az angliusnak prezentbe... Azt megteszem, hanem annyi töméntelent... Ej, hát úgy nézek én ki, mint akit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét...

Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

Némelykor alig van harminc-negyven kész bicska a boltjában, s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formájú kést, aminőt keresnek; »most nincs az a fajta készen«, ez a felelet.

- Mikor lesz? - kérdi a vevő.

- Hja, azt nem lehet tudni - feleli vállat vonva. - Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.

Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoricát kapálni s szénát gyűjteni; az éppen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tíz forintot teremtenének addig az ipar terén, míg itt egy nyolcvan krajcáros napszámot pótolnak.

Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.





AZ ALISPÁN-KISASSZONYOK



1882-1884

Hirtelen leeresztették vasvilláikat, amint a kocsiban megösmertek bennünket, vagyis hogy csak az urambátyámat, az alispánt.

- Hogy állunk, Barkás Mihály? - kérdé az alispán az egyik vasvillás embertől, ki a megfordított pipaszárat rágta kegyetlenül.

- Hát csak állunk még, ahogy állunk.

- Haltok-e nagyon?

- Hát halunk, amennyire lehet. Ma is kilencet temettek. Ámbátor...

- No, mit akarsz mondani?

- Hogy hát mi lutheránusok még megvolnánk eddig, egy halt meg közülünk, az is csak tévedésből.

- Miféle badarságot fecsegsz itt összevissza?

- Már az pedig úgy van, tekintetes uram, hogy itt minálunk a katolikus részt kezdte meg a kolera. Ebben az egyben szerencsések vagyunk, hála istennek.

- Vén bolond! - kacagott fel az alispán, ezüstös tajtékpipáját a bricska sárellenzőjére verve ki.

- Hiába nevet pedig a tekintetes úr. Úgy körülbelül négy-öt napig még eltart bennök, azután mi jövünk. Ha nem tetszik hinni, megmondhatja a bíró is.

- Hol a bíró?

- A bírót mondtam? Igaz a, majd elfelejtettem, hogy meghalt.

- Mikor halt meg?

- Most uzsonna táján.

- Akkor hát szólítsd elő a törvénybírót?

- Hiszen az már mikor halt meg! Hajnalban. Azaz hogy még tán nem is virradt, ugye Muszur sógor?

A megszólított Muszur sógor sötéten bólintott a fejével.

- Pedig milyen derék ember volt ez a Hártya Pál - sajnálkozék az alispán.

- Az volt - dünnyögte az öreg Muszur.

- Maradt-e valamije?

- Négy lánya maradt. Ott benn sírdogálnak szegények, majd fölveszik a házat. Egyik szebb, mint a másik.

- Vagyonuk nincs?

- Nincs. Éhen fognak meghalni, ha a kolera el nem sepri. Nem főz azoknak senki ma sem, ha ugyan van mit főzni. Egy lélek sem néz oda a halottas portának.

- Hány évesek?

- Nyolc és tíz között, ikrek a két idősebb.

- Hm - köhintett az alispán s mogorván intett a két vasvillásnak, hogy el vannak bocsátva.

Azok megint odaállottak az országút két szögletére, katonásan föl s alá járkálva annak a nagy feladatnak a tudatában, hogy ők a vesztegzár fenntartói s agyon lehet szúrniok, aki a tekintetes vármegye rendeletének ellenére erőszakkal akarna keresztülmenni a nemes helységen, amelyben a fekete halál most a vicispánynál is nagyobb úr. Még tán bizony büszke is volt rá egy kicsit Barkás Mihály, hogy ilyen nagy úr lakja Nemes-Várbokot.

A bricska lassan indult meg a döcögős, kátyús úton, melyet alacsony, szalmafödeles házak szegtek be kétfelül.

Egészen kihaltnak látszott a megyei bocskoros nemességnek ez a százados fészke. Imitt-amott a kerítésnél kinézett egy búbánatos arcú ember s még csak meg sem emelte a kalapját a vármegye mindenható ura előtt.

Hátam borsózott. Magam is érezni kezdtem, hogy közel kell lenni a világ felbomlásának.

Egy óriási fenyőfa-ládát hoztak velünk szembe. Az alispán odaszólt:

- Miféle jószág az, barátim?

- Koporsó, hat embernek.

Hatával temették az embereket; rokont, nem rokont, ellenséget, adóst, hitelezőt együvé. Milyen furcsa szcénák lesznek majd ebből a feltámadás napján!

Az alsó soron, ahol nagyobbára a katolikusság lakott, az egyik nemesi kúria előtt egy malac beleszabadult a ház előtti kis kertbe. Az egész nemes Laczfy-familia ott nézte. A szentkorona tagjai máskor köveket hajigáltak volna a malac után, lármáznának, pörrel fenyegetnék a torkos állat gazdáját, most egykedvűen nézték, hogy teszi tönkre a drágalátos dinnyeágyakat. Hadd teljék öröme szegénynek!

Az alispán hallgatagon ült mellettem, hol-hol kivette zsebkendőjét és homlokát törülgette, izzadott. Majd a pecsétgyűrűjét húzta le, azt a levegőbe hajította, meg elfogta. Ezzel mulatott. Egyszer véletlenül ránéztem, úgy tetszett nekem, hogy arca sápadt kissé s nincs rajta a rideg fenségből semmi. Nem is a vármegye alispánja ez, hanem csak egy szelíd öreg úr.

A harangláb táján egy hosszú, fehérlő selyemszál hálózta át az országutat, mint valami szabályos kordon. Békanyál volt. A nyári szél idehajtotta a rétekről s két ellenkező ákácfához fogódzott, a között ringott-repkedett alig láthatólag, jeléül annak, hogy már napok óta nem ment erre szekér, mely elszakította volna a mezei tündérek cérnáját. Ezek a fickók mégis derekasan tartják meg a vesztegzárt.

Az öregúrnak éppen az orrát csiklandozta meg, mikor elszakadt s rajta maradt az ábrázatán, úgy kellett leszedni a szakálláról, bajuszáról, pedig illett oda a színe miatt.

- Látod, öcsém, ha most ez a békanyál drótból lenne, ugyancsak megállított volna minket, még az orrunkat is leszeli, hümm...

Nem bírtam megérteni, miről gondolkozhatik. Hanem 'iszen megmagyarázta ő azt a következő zökkenőnél.

- Hopp, hó! Állj meg, Imre! Te pedig, Ambrus fiam, ugorj le s gyere idébb, hadd magyarázzam meg, mit akarok.

A cifra tarsolyos hajdú egy pillanat alatt lent termett az alispán mellett.

- Menj vissza, fiam, s eredj be ahhoz a Hártya Pálhoz, aki ma reggel meghalt. Négy kis lányt fogsz ott találni. Összeszeded valamennyit, kiviszed őket a határra s ott azután...

- Értem, tekintetes uram. De instállom alássan, az éles kardomat otthon hagytam, a tompa van velem.

- Nem kell a gyerekeket kardra hányni, te szamár! Borókával kifüstölitek őket a falu végén. Kocsit rendelsz magadnak s áthajtasz Csomádra Csuzy Miklóshoz, azt mondod neki, hogy tiszteltetem s küldöm neki ezt a négy lánykát, az egyik nála marad örökben, válassza azt, amelyik neki tetszik. Ha pedig nem volna hozzá kedve, mondd meg neki, hogy ezt a vármegye... én rendeltem így; punktum.

- De hát a többi három?

- Innen Csalárnak fordulsz. Ott bemégy özvegy Bogátynéhoz, de jól vigyázz, mert két kastély van szemben, s a másikban is özvegy lakik. Bogátynét kérdezd. A három lány közül kiválasztod magad a legszebbiket, a másik kettőt ottkünn hagyod, szép illedelmesen benyitsz és így szólsz: »az alispán úr kezeit csókoltatja és ezt a kis lányt küldi prezentbe«.

- Igenis, tekintetes uram!

- Csalárról átszaladsz Keszibe, Kovács Mihály uramhoz. Annak elmondod a dolgot úgy, amint van, hogy a gyerekek anya, apa nélkül voltak egy kihaló félben levő faluban. Valahogy ne említsd neki, hogy ez megyei rendelet vagy hogy én intézkedtem, mert Kovács Mihály uram már azért sem tesz meg valamit, mert rendelet. Mindjárt rád uszítja a kutyákat. Hanem kéz alatt elpletykázod, hogy én sehogy sem akartam hozzá küldeni a leánykát, csak az esküdt úr beszélt rá, még fogadtunk is száz szivarban az esküdttel, hogy hasztalan fáradság lesz, Kovács uram nem fogadja be örökbe a gyereket.

- Igenis, tekintetes uram!

- No, most pedig eredj és jól végezz. Imre, hajts.

- Hát a negyedik gyerek, tekintetes uram? - kérdé a hajdú.

- Igaz a... több eszed van, fiam, mint a vicenótáriusaimnak. Magam is majd elfelejtettem. Hát a megmaradt gyereket, azt, amelyik már senkinek sem kell, hazaviszed a feleségemnek. Annak az is jó. Azt üzenem neki, hogy jól gondját viselje, mert a leány a miénk. Szombaton délre magunk is otthon leszünk.

Szombatig még nagy utat kellett megjárnunk a kerületben. Nemes-Várbokról átmentünk Pentelére és a többi kolerás helységekbe, ahol a megyei főorvos is hozzánk csatlakozott. Rétiben ott találtuk a szolgabírót is, tekintetes Berei Pál urat, aki hagyatéki tárgyalásokat intézett el. Éppen az ő segítségére vitt ki engem a körutat tevő alispán, mert Berei Pál volt a principálisom.

Igazán gyerek voltam én még akkor, midőn a vármegye urai közé kerültem. Nem adom sokért, hogy éltem már a régi táblabírák között s hogy szemem láttára fogyott el az utolsó fény, amit a múlt dicsősége vetett még a kevély megyei címerekre.

A hagyatéki tárgyalásokat elvégezve, Csomádra hajtattunk éjszakára, Csuzy Miklóshoz. Az volt a főtanya a kerületben. Már megterítve várt a »zöld asztal«. Mert a zöld asztal elkerülhetlen kelléke volt a táblabírói világnak.

- Ki oszt? - kiáltá az alispán, amint a kocsiról leugrott.

Hát biz' azt mindjárt kezdték, az időnek drága voltára hivatkozva. Folyt is derekasan egész éjjel. A »háromszor, négyszer, besszer, re-besszer« felkiáltások közt csak néha-néha tett egy másfajú megjegyzést az alispán.

- Igaz ni, Miklós! Nem volt itt nálad a huszárom?

- De bizony itt volt tegnapelőtt.

- Megkaptad a küldeményemet?

- Izé... köszönöm - felelt Csuzy kedvetlenül.

- Nagyon derék! No, hadd lám, milyet választottál! Hívasd be.

- Baj van vele - tagolá a gazda zavartan. - Eltűnt. Tegnap dél óta sehol sincs... restellem pedig...

- Eltűnt? - vágott bele az alispán. - Nem szeretem a dolgot - tette hozzá, homlokát ráncba szedve.

- No, no, hiszen majd előkerül. Azért csak ne aggódjék, bátyám.

Minthogy a viceispán éppen huszonegyes blattot kapott, hát csakugyan letett az aggodalomról s nekifogott a zsinór növesztésének. Pogány szerencséje volt, okvetlenül ő húzza be ezt is.

De már ennélfogva is nagy malheur-ben úszott az én principálisom. Éjféltájban bizony egyszer azon vette magát észre, hogy egészen üres a nagy fekete tárca.

- Hozzátok ide a pakktáskámat! - parancsolá az egyik ott ácsorgó inasnak.

A kis bőröndöt előhozták, Pali bácsi belenyúlt s kihúzott belőle egy csomó aktát, a hagyatéki ügyeket s azokból kezdte előkotorászni a - depositumokat.

- Most már a vármegye pénzével játszom - szólt mosolyogva, szedegetvén ki egymásután a százasokat.

Biz' azok is mind elsétáltak. A vármegye pénze is az alispánhoz húz szívesebben, nem maradt abból hajnalig egy forint sem. Istenem, mily különös világ volt az! Nem fogta rá Pali bácsira senki, hogy sikkasztó.

És nem kapitulált meg egyhamar. Másnap délben újra kezdték. Pali bácsi az asszonyoktól kért pénzt kölcsön. A kis Csuzyné még az öreg harisnyából is kiöntögette a penészes tallérokat; asszonypénz szerencsét hozhat.

A játékot persze nem lehetett félbehagyni, míg Pali bácsinak kedve van - ha két hétig tart is. S azalatt az egész vármegyében szünetelhet a közigazgatás s dúlhatott a fekete halál a vicispán, a szolgabíró és az orvos miatt! Valljuk be no, hogy sokszor voltak könnyelműek azok a lelkiismeretes emberek is!

Hanem azért szombat estére mégis hazatértünk »tisztát váltani« (ez volt a hivatalos kifejezés a szombati megérkezésekre).

No iszen, nagy »ne mulass« várta az alispán urat.

- Ejnye, János, János! Hát mid vagyok én neked, János? - kiabálta az alispánné csípőjére tett kezekkel. - Hát micsoda galibát küldesz te a nyakamra, he! Hol szedted fel már megint azt a porontyot? Hát szolgálód vagyok én neked, vagy mid, mordizom adta, hogy csak úgy az országút közepéről intézkedel?

- No-no, Anna, legyen eszed, kérlek!

- Hallgass! Hát azt gondolod te, hogy én is olyan vagyok, mint a vármegye, hogy szép szóval minden ostobaságokra rá lehet venni!

- De kérlek, Annám, hiszen neked akartam örömet okozni.

- Hallgass! - toppantott az alispánné a lábával. - Szép örömet szereztél, mondhatom. Hisz az egy sárkánykölyök. Látod ezeket a kaparásokat az arcomon, tegnap, mikor mosdattam, nekem esett a körmeivel. Valóságos pokol fajzatja! Büntetésből becsuktam a nappali szobába, mind összetörte a porcelánedényeimet. Nem adtam volna oda a lelkiüdvösségedért a két füles porceláncsészémet a stafírungból.

- Micsoda? A két Rákóczi-csészét törte össze? - sóhajtott fel az alispán félénken.

- Azt hát, mi közöd hozzá? Az enyim volt. Hanem azt megmondom, hogy azt a gyereket elvidd innen, mert ma meg a virágpalántáimat tépte ki a kertben... Elvidd innen, tedd, ahova akarod, de én ne lássam.

- Jó, jó, csillapodj, édes Annám, minden úgy lesz, ahogy akarod. De ni, micsoda bolondság ez?

A divatárusnő jött, csipkés finom ruhát, kalapot és mindennemű gyerek-piperét hozva egy nagy kosárban.

- Hogy ez mi? - felelt aláeresztett hangon a tekintetes asszony. - Ruhát rendeltem neki, igenis, mert nem tűrhetem, hogy meztelenül legyen valaki az én házamban. Reggel ráadom, aztán fel is út, le is út, nekem ugyan nem kell. Jöjjön kedves Spenczerné, hadd fizetem ki.

Haragosan becsapta maga után a folyosó-ajtót, az alispán pedig csendes morfondirozásba merült zsöllyeszékében.

- Hej, hol van itt valami szobaleány - ocsúdott fel egyszerre mélázásából -, hadd hozná ide azt a gyereket.

Elővezették. Olyan vad volt, mint egy medvebocs. Szöszke selyemhaja összevissza kuszálva csüngött domború homlokán. Nagy, kék szemei morcsosan forogtak, parányi kezei piszkosak voltak.

- Hogy hínak, lányom? - kérdé az alispán gyöngéden.

- Nem mondom meg - szólt a kis leány s fejét dacosan hátraszegte.

- Gyere közelebb, picike!

A szobaleány erőszakkal előre taszigálta, az alispán szépen átfogta derekát, mire a kis ördög olyat ütött a kezére, hogy szinte beleszisszent.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a szobaleány ijedten azon hitben, hogy tán azonnal fejét veszik a gyereknek ezért a vakmerőségért.

Hanem az alispán ahelyett, hogy méregbe jönne, elkezdett édesdeden nevetni, hogy szinte rengni látszottak bele a tornác oszlopai. Furcsák ám ezek a hatalmas urak!

Tetszett neki a kis parasztlány; igaz is, hogy nagyon szép volt, feslő rózsabimbónak is a szebbekből való. Babos szoknyácskája csak térdig ért eredetileg, de ahol kiszakadt a ráncában, ott a földet seperte, csak oldalt hagyva láttatni gyönyörű idomú, napégette lábszárait. Szobrász se faraghatná különbeknek... Rozmaringvirág nő arra, ahová ez lép, ha fölcseperedik.

- Na, ez ugyan megjárja »maradéknak«, Ambrus fiam! - szólítá meg az alispán kedvenc huszárját.

Ambrus megsodorta ősz bajuszát s ravaszul kacsintott:

- Volt eszembe, tekintetes uram. Nem maradék ám ez! Előre magunknak szántam, vagyis hogy a tekintetes asszonynak s eldugtam a saroglyába, hogy meg ne lássák. Mind hitványabb már a többi!

- Elhelyezted-e a többit is mind?

- El én egy lábig. A Kovács-uraság erővel kettőt akart, mikor megmondtam, hogy a tekintetes úr egyet sem akart küldeni.

- Pedig talán jó lett volna ott hagyni ezt a másikat is. Nagyon meggyűlt vele a bajunk. Az asszony haragszik.

- Pajkos, rossz a gyerek, tekintetes uram, s nem tud itt megszokni. Pedig látom, tejbe-vajba fürösztenék...

- No, majd ráncba szedem én reggel.

Hanem 'iszen szedhette már azt. Híre-hamva se volt a kis Erzsikének reggelre. Eltűnt, sehol se találták, mintha a föld nyelte volna el. Hiába dobolta ki a nagybajszú Pista hajdú minden utcaszögleten: »adatik tudtára mindenkinek«, senki sem hozott hírt felőle. Az alispán az egész parkot beszaladgálta Erzsike nevét kiáltva, de még csak a visszhang sem felelgetett neki.

Még a tekintetes asszony is sopánkodott úgy déltájban.

- Mégis restellem - mondá -, hogy éppen nálunk veszett el. - S elkezdett, mint már azt az asszonyságok szokták, mindenféle skrupulusokat csinálni. Hátha az Ipolyba ugrott? Hátha az oláhcigányok lopták el? Ki tudja, még tán arra is gondolt, nem-e a zsidók ölték meg, hogy szűz vérét megigyák?

Ambrus huszár lóra ült. Az alispán megparancsolta, hogy élve, halva megkerítse, még a föld alul is kiássa, nélküle haza ne térjen.

A tekintetes asszony sehol sem találta helyét egész délután, valahányszor átment a »kék szobán« s meglátta ott a rózsaszín gyermekruhát a díványon kiterítve, mintha szomorúbbá lenne mindannyiszor.

Estefelé jött meg a huszár, csatakosan, tajtékos lovon.

- Hol a leány? - kiáltott rá a lódobogásra kiszaladt alispán és neje egyszerre.

- Itt hozom - szólt Ambrus, fehér köpenyét hátravetve, mellyel Erzsike volt betakarva.

- Él?

- Alszik a kis ördög - felelte a huszár káromkodva - rúgott, harapott, abban fáradt ki oly nagyon.

- No, csakhogy itt van! Hol találtad meg, édes fiam?

- Odahaza. Képzelje, tekintetes uram, azt a gyalázatos vért, ami ezekben a parasztokban van. Várbokra érvén, amint belovagolok a Hártya portán, hát ott találom a négy gyereket azon módon, ahogy szerdán találtam. A kazal tetején ültek...

- Ejnye! - csodálkozék az alispán. - Adta kölykei! Lássa meg az ember.

- Eleinte hittem, én vagyok megbolondulva, hogy azt képzelem, mintha már egyszer széthordtam volna a vármegye négy része felé, hanem aztán rájöttem lassankint, hogy hazaszöktek a gyehennára valók. Ilyen a paraszt, tekintetes uram!

Az alispán elmosolyodott, s nini mit lát?... a tekintetes asszony maga veszi át Erzsikét a huszártól s szép óvatosan, nehogy felébredjen, tulajdon kezével viszi be a szobába. Már mire való az ilyen? Nem annak termett az, de meg nagyobb is már, hogy ölben hordják.

- Egy jó ötletem van, öreg - szólt az alispánné halkan. - De hát ne zörögj úgy a patkós csizmáiddal. Lábujjhegyen járj, azt mondom. Az a tervem van, hogy átöltöztetem Erzsikét, míg alszik az új ruhába - úgy ébred majd fel, mint egy igazi alispán-kisasszony, s sohasem szökik meg többé.

A vármegye hatalmas ura, akit mindenki rettegett, még a pipáját sem merte kiverni, nehogy zörejt okozzon, hanem azért mégis megtette a maga szokásos diffikultását.

- Jó, jó, - hanem az mégsem ér sokat. A gyerek nem szokik meg köztünk, hacsak... ide nem hozzuk a többi hármat is.

Az alispánné ránézett megelégedetten, büszkeséggel:

- Nem bánom, öreg; hanem azt az egyet megmondom, hogy az »igazi« mégis ez marad, mert ez már... ez már...

- No, mi van ezzel?

- Az, hogy már... ki van próbálva.

Elpirult: mert azt akarta mondani, hogy ez már az övé - hogy szereti már.





LÁBNYOMOK A HOMOKBAN



1882-1884

Megkaptam leveledet, melyben írod, hogy egy kötet költeményt szeretnél kiadni a saját költségeden s kérsz, hogy mint gyermekkori barátod, én írjam könyvedhez az előszót. Ide szeretnél jönni lakni, mondod, az irodalmi központba, ott hagyván szelíd, csendes faludat. Nőd is akarja, kész veled indulni. Hova? A dicsőség után, ugye?

Nem tudom, mit feleljek erre.

Talán azt, hogy megírom az előszót egy elbeszélésben. Igen, ez lesz a legjobb.

Hát emlékezel-e arra a mogyorófabokorra, amely alatt annyiszor heverésztünk ábrándozva? Ha eszedbe jutna az a nap, amikor egyszer bekergetett az eső a csősz-kunyhóba? Amolyan futó eső volt, a felhő talán csak azért potyogott le, hogy ne lábatlankodjék a napfénynek, mely nyomban megszikkasztá a földet. A milliárdnyi homokszemek csillogtak, tündököltek. Sajátságos az, hogy mennyi érdekes dolog van oda bekeverve. Kalásznak a szilánkja, cserebogárnak az egyik lába, cserép-darab, letiport falevél, s mindez elpusztul, elenyészik, csak a kis homok-szemek maradnak örökké.

A megszikkadt homokban, a bokor mellett, amint a kunyhóból arra tartottunk, friss lábnyomokat vettem észre.

- Valaki járt itt már azóta - mondám, figyelmesen nézegetve a nyomokat.

- Igen - szóltál -, mégpedig valami nő járt erre, mert igen picinyek a nyomok. Fogadni mernék, hogy női lábak.

- Ugyan eredj, kérlek. Ki járna erre?

- Sőt olyan picinyek és olyan formásak ezek a nyomok, hogy szinte látni lehet a cipőket. Gyönyörű lábacskák, annyi bizonyos.

A rigó elfüttyentette magát a szilvásban, a patak vígan csörgött a szakadék mellett, mi pedig elandalodva néztük a kedves nyomokat. A homok lilaszínt játszott a mélyedésekben, miket kivájt, ahova lépett.

Igen, igen, nőnek kellett lennie. A kicsi nyomhoz csak a lábat nehéz oda képzelni, a lábikrát már nagyon könnyű, a sugár alak pedig oda áll eléd magától.

A tizenhatodik évben voltunk, mikor te szüleimnél töltötted a szünnapokat. Bőszavú esztendő; hogy sugdosott a füleinkbe mindenféle regényes dolgot, hogy megtüzesítette arcunkat, szemeinket. Tüdőnk kitágult, szívünk dobogott s önkénytelenül elindultunk a titokteljes nyomokon, mindig beljebb-beljebb az erdő felé.

Ahol a gyep kezdődött, ott a füvek mutatták lábának körrajzait engedelmesen. Letaposva egymásba fonódtak, az esőcseppek átgurultak az egyikről a másikba s ott himbálóztak makacsul, mintha fel akarnák szívni minden fűszálról a port, az illatot, amit az ő lába hagyott ott.

- Menjünk! Siessünk utána!

Vajon ki lehet? Ki tudhatná azt? A sejtelem szövi egy képbe arcát, haját, alakját, mosolyát, nézését; erdő lombjai beszélik, de nem lehet megérteni egészen.

Egy mókus végigszaladt a selyem mezőn s hosszú farkával felborzolta a föld haját. Egy sötétzöld pántlika maradt nyomában, s e szalag tökéletesen tönkretette egy nagy darabon a nyomokat. Ezek a gyalázatos mókusok semmit sem tisztelnek a világon!

Te most elkeseredve ezen, nem akartál tovább menni, megfordultál. A déli harangszó hazacsalogatott a leveses tálhoz, de én már egészen bele voltam bolondulva a lábnyomokba. Meg is találtam őket újra a cserjésen túl s mentem utánuk, amerre vittek.

Egyszer balról csengő kacaj hallatszott. Oda sem néztem. Mi közöm hozzá? Az én nyomaim jobbra visznek s engem most nem érdekel más.

- Hahó, hahó! - kiáltá egy hang utánam.

Megfordultam. A tiszteletes úr kisasszonykái léptek elő a bozót közül. Egészen össze voltak tépve a ruhácskáik, a nagyobbik a hátán hozta a kisebbiket, ki egy kis garabolyt tartott kezében. A pofácskáik be voltak mázolva feketére. Valóságos kis ördögöknek néztek ki.

- Hát magok mit keresnek itt? - kérdém, kedvetlenül közeledve feléjük.

- Szedret szedünk a mamánknak. Nézze, mennyi sok.

- Látom. Hát nekem nem adnak?

- De adnánk magának is, ha egy madarat fogna előbb.

- Oh, magok neveletlenek, kis csacsik! Lehet is a madarat úgy fogni, mint a guruló gombolyagot.

A nagyobbik, Vica, durcásan fordította el fejét, megneheztelt, hanem Birike nem vette szívére a sértést.

- Pedig nagyon kellene egy madár. Lássa, már mindenünk van. Megvan a kalitka hozzá, megvan a vályú, amiből inni fog, zöld cserépből van, ha maga látná... A kalitkán torony is van... a kendermagot pedig elfelejtettem mondani.

- Értem, értem. S milyen madár kellene magoknak?

- Olyan ni... amott röpül, nézze... most meg már leült a jegenyére.

Fölvettem egy követ s úgy találomra megcéloztam a vörösbegyet; biz az szegény nem ért rá testamentomot csinálni, azon módon lefordult a fa tetejéről halva.

- Kell-e még több? - kérdém, vitézi önérzettel odafordulva a lányokhoz.

De azok már nem hallgatták hencegésemet, odafutottak a madárhoz s hangosan siratták hirtelen bekövetkezett halálát.

A kosarat letették a fűre; felfordult s kiöntődött belőle a szeder, úgy nézett ott ki, mint egy fekete sírhalom.

Tanácskoztak, hogy a vörösbegyet most már el fogják temetni, a Vica napernyőjével, mert az úgyis hegyes, egy kis gödröt ásnak a fa alatt, oda teszik le örök nyugalomra a meggyilkoltat.

Birike úgy is nézett rám, mint egy gyilkosra, de Vica felém futott s gyöngéden mondta:

- Az én kedvemért ütötte agyon. Lássa, lássa, mit tett? Én egy eleven madarat akartam.

Hozzám simult, ránéztem s csodálatos szépnek találtam most, nagy ragyogó szemével, a kis paplányt. Ha az én feleségem volna, sohasem engedném mosakodni, hogy így szedrével bekenve maradjon az arca örökkön-örökké, ha csak én magam nem csókolom le piros szája környékét...

...De a nyomok, a nyomok! Már majdnem elfeledtem!

- No, csak temessék el, kicsikém, azt a madarat, mert nekem el kell menni.

- Ne menjen! - csengett Vica - maradjon itt, kérem, oh, mert úgy félek... de úgy félek...

- Hiszen ha eddig nem félt...

- Igen eddig, de most... most úgy szeretném, ha velünk jönne, ha elkísérne, mert egész testem reszket. Ha kell, a szederből adok ám!

- Nem kell nekem, mert savanyú! Hanem adok egy jó tanácsot, menjenek le itt a gyalogúton, erre közelebb s a völgyben lent bizonyosan találkozni fognak a barátommal, az majd hazakíséri, ha félnek... Nos, mitől fél úgy, kis bohó?

- Hát mitől? - mondá a kis leány, szép szemeit lesütve. - Talán ettől a holttesttől?

- Oh, oh! - vágtam közbe nevetve - egy madárnak a holttestétől!

S szaladtam tovább a nyomok után.

De a kis lány méla nézését még mindig éreztem, mintha hangyák mászkálnának a tagjaimban.

Visszafordultam s harsány hangon kiáltottam:

- Viki, Viki! Pá, pá, kis Viki!

Az még mindig utánam nézett, s míg Biri a sírt ásta lehajolva, ő azalatt fölvette fehér köténykéjét, mellyel ideiglenesen a madár volt letakarva s hívólag lobogtatta.

Habozva álltam meg. Milyen édesen hítt magához, ne forduljak-e vissza? Nem, nem! Meg kell találnom tündéremet.

Az erdő túlsó része felé a puhább agyagos föld már nem volt olyan titoktartó, az már nemcsak sejteni hagyott, de tudni is. Egész biztosan haladhattam. A borókaillat mámorossá tett, nem éreztem sem éhséget, sem fáradságot.

Lihegve csörtettem keresztül bokron, bozóton, töviseken, tisztáson, sűrűségen, sokszor felbukva egy-egy szederindában. Hol egyenesen, hol cikcakkosan, már azt sem tudtam, merre megyek, egészen elvesztettem az irányt, csak a nyomokat nem.

Azok vittek, vittek hűségesen, míg egyszer csak ott találtam magamat a jegenyefa alatt... egy pici sírnál, ahova a vörösbegyet temették.

Legyek és apró bogarak gyász-zsongással körülröpködték a friss hantokat. Fenn a jegenyefán gúnyosan füttyentett a rigó.

Hohó! hiszen az otthagyott Vica volt az én tündérem!

Hideg szél süvített végig s megropogtatta a gallyakat, a földről mintha fojtó pára szállna föl, az erdei liliomok búsan hajladoztak, fölöttem az égen valami megdöbbentő fenség honolt, s a kis madársír mintha rám nézne... megannyi szem, amennyi rögje.

Halálos félelem vett rajtam erőt.

- Viki! Birike! - kiáltoztam a kedves gyermekek után. Most már én féltem. Most már én szerettem volna hozzájok menekülni.

De hol jártak azok már!

Fölszaladtam a dombra, lenézni a falu felé.

...Ott mentetek lent a völgyben mind a hárman. Megismertelek. Te karodon vitted az elfáradt Birikét, nőd pedig, vagyis akkor még a kis Vica, melletted poroszkál s negédesen lóbázta szedres kosárkáját.

--------------

Mondjam még tovább? Magyarázzam is? Minek? Hagyj békét a csillogó nyomoknak, amik kivezetnek nádfödeles viskódból, sem a verseidet ne add ki soha a tulajdon költségeden.

Az erdei virágok, szerelem és a dicsőség magoktól jönnek-mennek, nyílnak és hervadoznak.





FÜGGELÉK


1885



A KIRÁLY KEGYELME


(A Toldi-legenda Alsó-Toldon)



1885

Kis falu Nógrád megyében Alsó-Told, - mert ha nagyobb lenne, már régen várossá tette volna az odavaló nagyszámú nemesség. Privilégiumról álmodoznak a bocskoros nemesek (pedig nem is olvassák az országgyűlési tárgyalásokat), benne van a vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövőben s minden dicsőség az övék a múltból. Még az erős Toldi Miklós is odavaló ember volt.

A falu neve alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Nehány krónika is beszéli azonfölül. Az mindegy, hogy Arany másképp írta meg. Nyomtatott írás ide be nem hat, a kalendáriumon kívül. Az is olyan kalendárium, hogy három emberöltőt ellát. Százesztendőre való naptárrész van benne.

Az illúziót pedig teljesen emelik egy hajdani erős épületnek a fundamentumai. Egy-egy mélyen leérő falat ásnak ki néha a harangláb környékén. Ott kellett állnia valahol - természetesen kacsalábon - a Toldiak ősfészkének. Ha nem is volt talán vár, de akkor bizonyosan óriási kastély.

Élő lélek azt nem tudja, se nem hallotta, hogy ki lakott abban - tehát okvetlenül Toldi Miklós lakott ott. Ezer mesét tudnak az aggastyánok a vitézi dolgairól.

Némelyiket már hallottuk sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettő, de ez meg sehogy se illik össze Toldival. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy erejét - még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.

Egy tündérszép asszonnyal boldogítják az alsó-toldi mesemondók, - de bizony nincs benne valami nagy köszönet, hanem azért talán meg lehet hallgatni.

Laczffy Magdolnának hítták Toldi Miklósnét s Budán lakott férjével az udvarnál, hol is nagy tisztességben valának.

Nem Nagy Lajos uralkodott, de Mátyás. Hja, úgy van az! Míg a királyok élnek, sok mindenfélét elvesznek a néptől. Egy cseppet se vehetik rossz néven, ha haláluk után meg a nép vesz el tőlük sok mindenfélét.

Vitéz Toldi Miklóst elveszik Lajostól és Mátyásnak adják az alsó-toldiak.

Mátyás királynak sok érzéke volt a szép asszonyok iránt. Igaz-é vagy nem igaz, ki tudhatná, de annyi tény, hogy Toldi Miklós gyanakodott a királyra, egész az ő füleig eljutván valamely gonosz pletyka. Mert pletyka már akkor is volt. (Hja, az is régi családból való.)

Az ugyan nem volt bizonyos, hogy az asszony-é a bűnös vagy a király kezdte-é a szemjátékot az udvari dáridókon (mert hiszen a szemjátéknál nem jutott tovább hálaistennek), de annyi áll, hogy Toldi a királyra lett ingerült, s mikor az egyik lakája éppen Magdolna napján virágbokrétát hozott Toldinénak, fogta magát Miklós s olyat lapított buzogányával a lakájon, hogy az menten meghalt.

Ingerült lett erre a király szerfelett, nem tudott mit csinálni a haragjával s nyomban parancsolá, hogy Toldi, összes méltóságaitól megfosztva, hagyja el az udvart, hogy oda többé lábát be ne tegye, mert a fejét veszti.

Miklós elbúsultan hazament ekkor Alsó-Toldra s ott élt sok esztendőn át harcoktól, udvari fénytől messze. Egyéb öröme se volt, csak kis fia, akit Péternek kereszteltek.

Noha a büszke Toldi sohase tett lépést a király szívét meglágyítani, barátjai mindent elkövettek, s végre is csillapult a nemesszívű király haragja.

Egy nap fáradt vitéz érkezett Toldra, tajtékos lovon. A király csatlósa volt, Szentiványi Mihály. Levelet hozott és a levélben kegyelmet. De a kegyelemnek különös színe volt.

»Jöjj az udvaromba, Toldi Miklós, de el ne jöjj gyalog, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hozd el magaddal a legdrágább kincsedet, el ne felejtsd otthon legjobb barátodat s kíséretedben legyen a legnagyobb ellenséged is.«

Töri fejét ezen híres Toldi Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tőle a király! Se gyalog ne menjen, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hát akkor hogyan menjen? Aztán ha a legjobb barátját elő tudná is keresni, hogy magával vigye, de honnan vegye elő a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele menetelre?

- Ejh, a király bolondot űz belőlem! - mormogá, mialatt a csatlóst egy belső szobába lefekteti. Azután bemégyen a maga kamrájába, hol töprengve okoskodik vala a király izenetén: ha netalán valamely titkos értelme lenne annak.

Amint így meghányná-vetné a dolgokat, valaki az ablakon kopogtat.

- Ki az, mi az?

- Én vagyok - szólt egy nyöszörgő, vénasszonyi hang. - Én vagyok, Czifra Marcsa a faluvégről.

- Mit akarsz, te boszorkány? (Mert boszorkány volt Czifra Marcsa, meg is égették később a varsányi határban.)

- Nagyon furcsa álmom volt az éjjel. Nyisd ki az ablakot.

- Bánom is én, te vén szipirtyó. Nem nyitom biz én.

- De bizony elmondom neked, Toldi Miklós, így is. Azt álmodtam, hehehe, hogy a király elé mentél és a kutya hátára tetted fel az egyik lábad, a másikkal pedig egyet ugrottál mellette. Szép volt ez nagyon és mulatságos. Megteszem, biz isten, hogy magam is így megyek fel majd egyszer a Gellértre.

Megörült erre Toldi Miklós s bezzeg nyitotta nemcsak az ablakot, hanem az ajtót s hítta be nyájasan:

- Gyere be no, öreg néni, beszéld el a többit is.

Czifra Marcsa bement s elbeszélte az egész bevonulását, ki volt ott, hogy volt ott, miképp látta ő azt az álmában.

Ebből aztán legott okos lett Toldi s megajándékozta a bűbájos asszonyt; körülbelül éjfélkor bemégyen az ő hitestársához, Laczffy Magdolnához, s felkölti őt, ekképpen kérdezősködve:

- Láttad-e azt a vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?

- Láttam, kedves férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.

- Az ő valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyűrűkkel mégyen király szeretőjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerősöm lévén, nálunk meghált.

Laczffy Magdolna elvörösödött az irigységtől, de aztán erőt vevén izgatottságán, szelíden mondá:

- Nyugodjék békében, szegény fáradt vitéz.

- De nem addig van az, gerlice párom. Tudod-é, min gondolkozom? Drága kövű násfák és kösöntyűk jobban illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplős csuklójára.

Magdolna szeme csillogott.

- Én megölöm azt a vitézt, Magdolna - szólt Toldi -, és neked adom a drágaságokat.

Az asszony ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte urát a tett elkövetésére.

Toldi kiment zordon arccal, s egy óra múlva az ékszerekkel jött vissza, s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant véres volt.

- Itt az ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hova rejtsem?

Az asszony egy üres fülkét mutatott, odatették a holttestet, melyből a vér még most is csepegett, keresztülszivárogva a zsákon.

- Hanem most fussunk, Magdolna... fussunk! Mégpedig menjünk Budára, hogy eszébe se juthasson a királynak ránk gyanakodni, ha e szolgáját keresné. Ott lásson minket Budavárban.

Rögtön készülni kezdtek.

- Mit vigyünk az útra magunkkal a bérszekereken? - kérdé Magdolna.

- Semmit, csak a kisfiamat, meg a vadászkutyámat.

Így mentek el Budára másnap reggel. Mikor a palota elé értek, Toldi üzent a királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.

A király visszaüzente, hogy egész udvarával várja s nézni fogja a tornácról.

Miklós ekkor karjára vette fiacskáját, felesége jobbról ment mellette, a kutyáját pedig egy madzagon vezette balról, rajta tartván ballábát az eb hátán, miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.

Az udvari főurak hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldi Miklós megbolondult, beállott szárazdajkának, gyereket hordoz.

Az udvari dámák pedig azon nevettek, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán bizony oda van nőve a lába a hátához.

Csak a király nem tartotta nevetésre valónak a dolgot s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:

- Ne bántsátok ti Toldi Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik őkegyelme. Nem bolondult az meg, hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.

Midőn közel jött Miklós a királyhoz, meghajtván magát előbb, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s azzal a kutyát erősen megütötte. A szegény eb vonítva futott el előle.

- Nos, Toldi Miklós, hol a legjobb barátod?

Nem felelt hirtelen, hanem hízelgő szavakkal hívni kezdte magához a kutyát. Az vissza is jött nyájas farkcsóválgatással és a kezét kezdte nyalni.

- Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!

- Valóban az - mondá a király.

Aztán az urakhoz fordult s így szólt halkabban:

- Megütötte s íme, mégis visszajött hívására.

Ekkor Toldi a feleségére pillantott s ekképp feddé meg:

- Mit kacsingatsz a királyra? Tán bizony szeretőd a király?

Az asszony lángba borult arccal kiáltá:

- Hogy mersz velem így beszélni, te szemtelen.

Erre a szóra megütötte a korbáccsal a szép Laczffy Magdolnát, mire az magánkívül rohant a kastély felé.

- Fogjátok el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a szolgádat, uram király.

- Íme, a legnagyobb ellenségem - szólt ekkor Toldi nyugodtan. - Ez az asszony, akit úgy szerettem, hogy életemet áldoznám érte, most olyan bűnnel vádol, amit el se követtem.

- Megölted szemem láttára - kiáltá újra az asszony. - Vádollak isten és emberek előtt.

- Hogyan? - mondák a főurak. - Hát mármost melyiteknek van igaza?

- Én mondom a valót. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba, s őneki azt mondtam, hogy a szolga holtteste.

- Hátha az is volt? - morogta a főúr, Ujlaki.

- Nem volt az - szólt közbe a király -, mert a szolga már ezelőtt egy órával megérkezett. Helyesen jártál el, Toldi Miklós. Látom, a legdrágább kincsedet is elhoztad, a fiadat; ha nagyobbra nő, udvaromhoz veszem apródnak. Ember vagy a talpadon, mindeneknek megfeleltél, s most legalább megtanulhattad a magad emberségéből, hogy egy asszonyért nem érdemes tűzbe tenni a kezedet s királyodat gyanúsítani. Ha hiba van valahol, hidd meg, Toldi Miklós, annak mindig az asszony az oka. Ugyé hiszed már?

- Hiszem, uram királyom, és arról gondolkozom, mit csináljak vele?

- Semmit. Miért büntetni meg ezt az egyet, mikor a többi is olyan. Bocsáss meg neki. S maradj itt udvaromban örökké, ezennel megteszlek országbírónak.

Azzá is lett aztán holta napjáig, s mint ahogy fakalodája van a falusi bírónak, aranykalodát adtak az országbírónak.

Gyönyörű, fényes aranykaloda volt... Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.

Már t. i. az alsó-toldi öregapjának a szépapja, mert én csak lesztenográfoztam ezt a történetet, híven, úgy, ahogy ők beszélték.





A CSEKK



(Egy ügyvédsegéd elbeszélése)



1882

Egy öreg kanonok halt meg nemrég, aki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, akik nem tudják, mi a csekk, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket.

Jóízű alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelíd, nemes arcú.

A kamatokat és a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után, mellyel az uradalom tartozott neki. A principálisom rendesen engemet küldött a rengeteg pénzzel, mintegy két-háromezer forinttal.

- Mit hoztál, édes fiam? - kérdé a kanonok, mert csak te-nek szólított mindenkit.

- A kamatokat hoztam el, nagyságos uram!

- Miféle kamatokat?

- Hát amivel az uradalom tartozik nagyságodnak.

- No, hát tedd oda az asztalra, édes fiam.

Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi írást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb diskurzusba.

- Mit hoztál, édes fiam?

- A kamatokat hoztam el, nagyságos uram.

- Miféle kamatokat?

- Hát amivel az uradalom tartozik.

- Az uradalom? Hát tartozik nekem az uradalom?

Nagy kövér ujjaival végigsimogatta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelíd kék szemeivel s így szólt:

- Látod, fiam, nagyon öregszem... rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem bírom már eszembe tartani az adósaimat.

Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzva ki.

Odapillantottam, s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán:

»Ezennel bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön.«

- Nagyságos uram - kiáltám önkénytelenül -, hiszen ezek az írások semmit sem érnek!

Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s volt a hangjában valami méltatlankodó fölháborodás.

- Már hogyne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam írása!

Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek csinálták.

- Az ám - mondá -, csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda, fiam, az asztalra.

Letettem az összeget, de egy csekk is volt közte, ezer frt-ról szóló. Az öreg megnézte a cédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz.

- Hát ez mi légyen? - kérdé tünődve.

- Az, ezer forint! - mondám.

- Ezer forint! - kiáltott fel csodálkozva. - Hát ez pénz?

- Igenis, teljesen jó pénz, nagyságos uram!

- És micsoda országnak a pénze ez?

- Az általános bank utalványa.

Az öreg a fejét csóválta, és megint csak megnézegette.

- Aztán adnak azért valamit?

- Hogyne adnának!

- És bizonyos vagy abban, édes fiam, hogy meg nem csalnak?

- Bizonyos vagyok benne, nagyságos uram, le merném tenni a hitet.

- No-no, fiam... ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt' okos ember. Tud az mindent!

Éppen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy hajlongások között.

- Domine Konopka - szólt a kanonok -, igaz-e, hogy ez jó pénz?

Konopka megnézte a csekket, s aztán a boglyas fejét rázta.

- Meglehet, főtisztelendő atyám - de én még sose láttam ilyet!

- No látod, fiam - szólt a kanonok felém fordulva. - Azért hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, és nem akarom, hogy engem megcsaljanak...

- De kérem...

- Semmi de, engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az uradalomnak a lába kapcája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost.

- Nem fogadhatom el, nagyságos uram... lehetetlen elfogadnom...

- Márpedig én neked adom, mert én azt el nem teszem... Canis mater... velem ne bolondozzatok!

- Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt adnak ezért akárhol...

Átvettem a csekket, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévő nagykereskedésbe, a Wurda-céghez, ahol két forint híján lefizették érte az ezer forintot.

Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidenciába.

- No, mit akarsz megint? - förmedt rám a kanonok, föl sem nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy éppen a »Liber amorum«-ot.

- Elhoztam a pénzt, nagyságos uram.

- Miféle pénzt?

- Hát fölváltották a csekket, két forint híján. Itt a kilencszázkilencvennyolc forint érte.

- Fölváltották? Azután ki váltotta fel? - szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve.

- Wurda, a kereskedő.

- Wurda? - vágott bele indulatosan. - És két pengő forintot húzott le a felváltásért? Oh, a pogány, lelketlen farizeus! No megállj, vérszopó vadállat! Két pengő forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh, a háládatlan korcs! Ezt még meg fogja keserülni.





A MÁSOK EMLÉKEI



1882

Csodálatos tűz, mely olyan lassan ég, vagy olyan hamar kialszik! Az arany középutat fölverte a gyom. Nem jár azon itt egy lélek sem. Az emberek vagy megöregszenek fiatalon, vagy nem öregszenek meg sohasem. Íróink negyven évvel írják emlékeiket, mikor még alig van mire emlékezniök, s lírai költeményeket kezdenek faragni az aggastyánok.

A levegő-e ennek az oka, vagy az éghajlat? A föld ereje-e az vagy a gyengesége, hogy az akácfa idő előtt elvirágzik, s idő után bocsát rügyöt?...

Ahogy van, úgy van, én bizony nem töröm rajta a fejemet, hogy miért van nálunk egész irodalma a visszaemlékezéseknek, annyit azonban már is észrevettem, hogy valami nagy jóság lehet abban, visszaemlékezéseket írni, mert a legtöbb jó írónk azt csinálja, mikor már pihenni akar.

Meg kell kóstolnom ezt a pihenést, okvetlenül meg kell kóstolnom, még a negyvenedik év előtt s minthogy magamnak nincsenek emlékeim, leírom itt a másokéit - akiknek fölösleges van.

Mégpedig kikeresem magamnak a század legnagyobb két alakját: Kossuthot és Garibaldit. Sohasem láttam sem az egyiket, sem a másikat.

Azaz hogy Kossuthot láttam. Legalább tisztán emlékszem rá. Ott szónokolt a nógrádi megyeház előtti téren, ezer meg ezer fej körülötte... Komor arcok, tompa, elfojtott suttogások, az aggodalom festéke amazokon, a csüggedés árnyéka ezeken. Láttam... láttam őt! Atyám vagy anyám, vagy nem tudom én ki, engem is elvitt a tömeg közé. Igen, ott kellett lennie... ott volt; emlékezem a szemekben kigyúló fényre is, azután hallottam a lelkesült kiáltásokat, láttam a visszaforduló önbizalmat útközben - s őt magát fekete atillájában, strucctollas kalapjában...

Meg mernék rá esküdni, hogy láttam - és hamisan esküdném. Eljönne tanúskodni ellenem az a nagy könyv a tiszteletes úr polcáról, amelybe be van írva, hogy akkor születtem, amikor már ő künn bujdosott.

Alak, milyen alak volt, hogy még abba is bevésődött, aki nem volt. Az is emlékszik rá, aki sohase látta. Öregemberek szavaiban, meséiben lett elevenné, s beszélni kezdett az új generációnak még egyszer... mindnyájának külön, külön.

Hát az a másik?

Nos, hiszen éppen ők ketten együtt fognak szerepelni ebben a kis visszaemlékezésben: Kossuth és Garibaldi.

Lőn pedig egyszer nagy izgatottság az aprók között, mikor az egyik óriás odaröpítette a kavicsot a másik óriás fejének.

Hogy volt, miért volt, miért nem volt, már az sem emlékszik rá tisztán, akitől én tudom, elég az hozzá, hogy Kossuth egy nyilvános iratban vagy proklamációban sértőleg nyilatkozott Garibaldiról.

És az nagy esemény volt még akkor. Olyan nagy patkós csizmákban jártak ezek ketten, hogy ahova léptek, mély nyomokat vájtak... a leheletükre mozogni kezdtek a falevelek, s kiáltásaikra mozogni kezdtek az országok.

S most íme az egyik nekiment a másiknak. Mi lesz vajon ebből? Találgatták, erről fecsegtek az emberek. Mit szól erre a sértésre Garibaldi.

Az öreg pedig nem szólt semmit, meglehet nem is tudta. Oda se ért hozzája a sértő szó, vagy észre se vette. Igaz, hogy Góliátot kaviccsal ölték meg. De hiszen az csak Góliát volt.

Kossuthot sokan hibáztatták. Mire volt jó megsérteni az öreg hőst? Az olaszokban tagadhatatlanul rossz vért szült. Sőt Kossuthot a saját bujdosó honfitársai is szemrehányással illették. Nem jó volt, kár volt. Mi lesz most már odahaza a nótákból, hogy: »Jön már Garibaldi, Kossuthot is hozza«. Istenem, de vétek volt ezeket a nótákat most már mind elrontani egypár heves szóval.

Kossuth maga is megbánta, restellte is talán, lehet, az győzte le, hogy semmi hír se jött az öregtől, hogy az nem pattant fel, nem adta vissza az oldalvágást, hanem nyugodtan öntözte otthon Caprerában a kedves georgina-rózsáit.

Kossuth leült az íróasztalához s mentegetőző, bocsánatkérő levelet írt heves szavaiért a tábornoknak. Teleki Sándor éppen indulóban volt (ő mindig indulóban van), s útja véletlenül Caprera mellett vitte. Telekire bízta levelét, adja át a két Szicília meghódítójának illő magyarázat kapcsában.

Teleki örömmel ajánlkozott e »diplomáciai« levélátnyújtásra. Mert ámbár a háborút kereste teljes életében, mindig szeretett békéltetni, s mégis csaknem elfogultsággal mert előhozakodni e kényelmetlen üggyel a tábornok előtt.

- Egy levelet is hoztam önnek.

- Igen? Nos, és miért nem adja ide, kedves ezredes?

- Mert hát... mert izé - mondja kissé zavartan -, mert Kossuthtól jön.

- Ej, ej - szólt a tábornok mosolyogva -, már szinte azt hittem az ön zavaráról, hogy illatos levél.

- Éppen az, tábornok... ibolya illata van a levélnek... Kossuth szerényen mentegetőzik benne, amiért önt megsértette és sajnálatát fejezi ki...

Garibaldi mosolygó arca egyszerre komollyá változott, de nem a harag ült az edzett és mégis szelíd vonásokon, hanem a méltóság, amint közbevágott:

- Kossuthnak nincs szüksége a mentegetőzésre, kedves Teleki. Ha mentegetőzés van e levélben, azt én nem akceptálom. Vigye vissza neki, s mondja meg üzenetemet, hogy ha ő engem megsértett, meg vagyok győződve róla, azt az ügy érdekében tette. Mert miért sértett volna meg egyébért? Annak akkor bizonyosan úgy kellett lenni, ő jobban tudja. Nagyon jól tette, hogy megsértett. Adja át kérem legszívesebb üdvözletemet.

Teleki meghajtotta magát, és bámész szemeket vetett az öregre.

- Ön csodálkozik? Pedig az nagyon természetes, hiszen mi azért vagyunk, hogy az ügynek használjunk, s hogy az bennünket elkoptasson. Öröm nekem, ha én kopom legjobban.

Mikor Teleki visszavitte a felbontatlan levelet Garibaldi üzenetével, Kossuth csillogó szemekkel sóhajtott fel:

- Ha mi tudnánk ilyen nagyok lenni!

Milyen lehetett hát »az a másik« - akiről ezt mondta az egyik?





A LUPCSEK JANI HÁZASODÁSA



1882

Ha rendes észjárású ember volnék, úgy kezdeném a történetemet, hogy a birodalmi kancellár fényes bútorzatú teremben ült és finom cigaretlit szítt.

Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a kancellárral, nem is voltam soha palotájában, nem is tudom, hogy mit csinált, mit szítt, hanem hogy Lupcsek János, aki nekem pertu pajtásom, nem ült fényes bútorzatú teremben, hanem valami komisz mellékszobában körmölgetett, arra le merném tenni a hitet.

Nem is született ő arra különben. Egy szűrszabó-mesternek volt a fia, s magának is a szűrszabóság volt az ambíciója (mert szép mesterség az annak, aki tudja); midőn beütött neki a szerencse: megtették intelligens embernek.

Mert nagy protekciója volt; a kulcsárné a falunkban, akinek az urasága testvéröccse a birodalmi kancellárnak, s aki »két testvérgyerek Lupcsek Janihoz«, ahogy ő szokta mondani. S mivel Lupcsek Janinak nagyon szép cikornyás írása van, a hatalmas bécsi úrhoz, mikor az egy ízben öccsénél volt, beajánlotta írnoknak a szekretáriusa mellé.

Ebből aztán nagy öröme lett a szűrszabó családnak, nagy renoméja a kulcsárnénak, aki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek vezetőjére, s kiváltképpen sok becsület háramlott az egészből Czapik András kántor uramra, mert ő tanította írni Lupcsek Janit, s úgy megtanította, hogy most már Bécsbe vitték emiatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik!

Lupcsek Janit senki sem sajnálta, hogy elment, csak éppen a kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek se ígérte meg, hogy visszajön érte, csak éppen az Eszternek.

Visszajön, hogyne jönne, csak éppen négyszáz forintot akar ott gyűjteni, amennyi elég egy derekas műhelynek a megnyitására. Mert szebb dolog a betűvetésnél színes selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködmönökre és a szűrökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép leányok szemei nézegetik ezt.

Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmölgetett az egyik irodában, midőn a belső termekből éles csengettyűhang jelentette, hogy őexcellenciája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk nyüzsgölődés volt észrevehető: a palotában ajtók nyíltak, siető léptek hallatszottak.

Lupcsek Jani valami csiklandozást érzett a tagjaiban, megsúgta az előérzete, hogy ez a csengettyűszó összefüggésben áll valahogy ővele. Talán a fizetését emeli fel havonkint öt forinttal a kegyelmes úr, s ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig összegyűjtött száz forintot, ha így halad, két-három esztendő múlva együtt lesz az egész összeg.

Amint így ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a kegyelmes úr hívatja.

Lupcsek Jani annyira megörült ennek, hogy a viaszkosvászon ujjat sem húzta le a fekete gérokkjáról, hanem azzal nyitott be őexcellenciájához.

- Hogy hívják önt? - kérdé a kancellár ridegen.

- Lupcsek János - mondá Lupcsek János.

A kancellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben, aztán még egyszer végignézte Lupcseket.

- Nős ön?

- Nem - felelte Jani halkan.

Erre a szóra egyszerre kigömbölyödött a kegyelmes úr ábrázata, s maga taszított egy karikán járó széket a Jani felé.

- Üljön le, kedves barátom!

Jani leült, de csak az egyik csücskére mert leülni az aranyozott széknek.

- Akar-e ön nagy úr lenni? - kérdé aztán a kancellár hirtelen.

- Hogyne akarnék - mondá az én pertu pajtásom.

- Akkor ön nagy úr lesz.

Jani lecsukta a szemeit, s úgy hallgatta azt a tündérálmot. Tán bizony nótáriussá teszi a kegyelmes úr, otthon a falujában. Az volna még csak a nagy boldogság.

- Önnek százezrei lesznek... olyan gazdag ember lesz, mint én, selymes szobái, palotái, lovai, hintói lesznek s még azonfelül valami - szép fiatal felesége.

- S mikor lesz ez? - kérdé savanyúra válva Lupcsek, azon hitben, hogy csak bolondítja az excellenciás úr.

- Holnap reggel.

- Holnap reggel? - kiáltá elhűlve Lupcsek. - Lehetetlen az!

- Már miért volna lehetetlen? - vágott közbe a nagy úr zordonan.

- Hát csak úgy gondoltam - hebegé Lupcsek zavartan -, hogy Eszter nem jöhetne ide akkoráig.

- Micsoda Eszter?

- Hát az Eszter, a kovácsunk leánya, akit el akarok venni.

- Úgy tetszik nekem, ön egy kissé... bocsánat, ha kimondom, hogy ön egy kissé ostoba.

Lupcsek egy szót se mert szólni többé.

- Játsszunk nyílt kártyákkal, fiatal barátom. A dolog nem az ön szép szemeire megy, elhiheti. Az egész igen egyszerű. Egy angol bankár egy jövedelmező vállalkozást óhajt elnyerni Magyarországon, melyhez azonban szükséges dolog a magyar állampolgárság. A pályázati ajánlatot már holnap délben kell benyújtani, de ő nem nyújthatja be, mert nem magyar állampolgár. Benyújtja tehát a leánya, annak a neve alatt fog menni, de még ez se magyar állampolgár. Azonban még délelőtt azzá kell lennie. S lesz, mihelyt összeesküsznek. No, érti-e már? Ön az a szerencsés fickó, aki hálákat adhat az istennek, hogy magyar és hogy nem nős. Két napja keresek már ilyen embert. Neje az éji vonattal fog megérkezni.

Lupcsek úgy állt ott mereven és szótlanul, mint egy sóbálvány. Egy igét sem bírt volna kiejteni a világért.

A nagy úr még egyszer ránézett, s így szólt:

- Szerencsés csillagzat alatt született.

Majd hozzálépett s megveregette a vállát.

- Legyen ön itt reggel kilenc órakor - szabóm már korábban oda fog menni önhöz, s felöltözteti illendően.

Ezzel intett neki, hogy távozhat. Lupcsek hát távozott, de a feje tele volt ezzel a fényes mesével, amit hallott. Valami vaskéz a szívére nehezedett és úgy nyomta, de úgy nyomta, hogy az majd megrepedt attól.

Egész éjjel nem tudta behunyni szemeit; eléje jött Eszter szomorú ábrázattal, kisírt szemekkel, s a vízió szemrehányólag nézett rá s hívogatta haza... haza...

Lupcsek felugrott, felöltözött a viseltes hétköznapi ruháiba és megindult az álomkép után, s ment, ment, míg egyszer egy szép napon kopottan, rongyosan otthon termett.

A faluban azt rebesgették, hogy a nagy úr elcsapta a szolgálatból, valami rossz fát tehetett a tűzre, ki tudja, hogy volt, mint volt.

Hanem iszen elmondta aztán Jani úgy, ahogy én elmondtam; miért kellett neki szökni, ott hagyni mindenét, ruháit, pénzecskéjét, mely éppen kölcsön volt adva egy barátjának.

A derék kulcsár néni nem hitte el a történetet - hanem a kis Eszter elhitte az utolsó szóig.

S már ezért is megérdemelte - hogy igaz legyen a Jani dolga, s az abból kivilágló nagy hűsége.

Amint hogy én nem is látok benne semmi különös lehetetlenséget!





A SZERELMES GENTLEMAN



1882

Ezeren írták le már a szerelmet, hogy milyen csodálatos, poéták, pszichológusok törték magukat, bebizonyítandók, hogy az asszony milyen rettenetes, vagy milyen angyali jó, elmondtak millió történetet, egyik ilyen, másik olyan felfogással, de az egyik se volt az igazi. Az a java, amit én mondok el most.

Pedig nem is magam csináltam, hanem úgy készen küldték egy vidéki levélben. Kiadhatnám a hírek rovatában is, mint megcáfolhatatlan napi tényt, sőt még a szereplő egyéneket is kiírhatnám - ha nem akarnék diszkrétebb lenni, mint e történetke hőse volt.

E történetke hőse pedig úgy ismeretes mindnyájunk előtt, mint igazi gentleman (ha nem csalódom, az új dzsentri-klub alakulásában is a résztvevők között említették), fölemelt fővel jár az utcákon, patentírozott szekundáns párbajoknál, s ítéletbíró becsületbeli ügyekben, akinek szava olyan, mint a septemvirális tábláé, mert nincs appelláta fórum tovább.

Mondjuk a derék fiatal urat Alfrédnak (mondjuk, mert a nőcsábítókat körülbelül e névvel keresztelik a regényekben). Nos, tehát a mi Alfrédünknek nagyon megtetszett egy szép, kedves fiatalasszony, akinek a férje járásbíró egy felsőmagyarországi városkában.

Alfréd vidéken szokott tartózkodni, mikor a Ház nem tart üléseket. Mert Alfréd természetesen törvényhozó. Az, hogy valaki törvényhozó legyen, éppen olyan divatos dolog mai napság az asszonyok előtt, mint hogy imádójuk összeérő inggallért viseljen. S Alfréd alkalmasint csak azért képviselő, mivelhogy ez ilyen dolog az asszonyok előtt. Hiába, mindent, ami van, bizonyos mély logika kapcsol össze a társadalomban!

Mivelhogy a menyecske nagyon megtetszett Alfrédnak, mikor otthon van, otthon udvarol neki, mikor pedig itt Pesten van, innen udvarol neki. Mert innen is lehet udvarolni.

Az ember bizonyos sűrű időközökben gyönyörű virágcsokrokat rendel meg azoknak, akiket szeret - a posta elviszi szívesen. S mivel a csokrok elhervadhatnak, míg olyan messzire érnek, hogy mégis megtegyék a kívánt hatást, legcélszerűbb minden ilyen csokorba egy-egy arany vagy gyémánt ékszert becsempészni, mert azt a kedves kezek rendszerint megtalálják, s a kedves szemek egész nap mosolyognak rá.

Alfréd így tett, s Júlia ámbár erényes volt, s ámbár igen szerette a virágokat, mindig jobban megörült a bennök lévő arany csecsebecséknek. A virágokat, kivált ha elszáradtak, gyakran kidobta az ablakon, de az ékszereket egyszer sem dobta ki. Legalább nem tud rá tanúkat felmutatni.

Az pedig jó jel - az Alfrédnak szótárában. Elkezdte az ostromot hevesebben a színhelyen. Nem ment, sehogy sem ment. A szép menyecske mindig kisiklott. Még hevesebben kezdte hát egy fokkal. A szép menyecske akkor kinevette. És még hevesebbre fordította egy fokkal. A szép menyecske akkor kiutasította.

Teljes kudarc, leveretés minden vonalon. S mi követi a leveretéseket Ausztriában vagy bárhol a világon? A hátrálás.

Lemondani. Ehhez filozófia kell és legalább nem kell hozzá virágcsokor, sem ékszer. S eszerint a lemondás nehéz ugyan, de sokkal kevesebbe kerül.

Alfréd is lemondott. De a lemondás sohase őszinte dolog, valami ül a kosarában mindig; s ez leggyakrabban a bosszú. Igen, ő bosszút akart állni a menyecskén minden áron.

Csakhogy ehhez nagy talentum kell. Mert dilemma jön: a gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet, Alfréd pedig kompromittálni akarta hölgyét, és meg akart maradni gavallérnak is. Tessék mármost ennek valami formát találni!

A szerelem is leleményes, de a bosszú még leleményesebb - kivált, ha már a remény utolsó szála is szétfoszlott a boldoguláshoz.

S ehhez járult egy nagy szerencse - amit különben közönséges emberek szerencsétlenségének szoktak nevezni - az, hogy az ékszerész-számlák még nem voltak kifizetve.

Ebből a szálból épült a dráma - vagy akarom mondani, vígjáték.

Alfréd elment az ékszerészhez s megkérte, pörölje be illetékes járásbírósága előtt: ő csak pörrel fizet.

S az ékszerészek nagyon jó lelkek - azok megteszik, hogy bepörlik az embert, ha az ember nagyon szépen megkéri őket.

Bepörölték s a pörök és a pörökhöz csatolt számlák, melyekben ki volt mutatva, kinek a számára volt rendelve az ékszer, s kinek küldték, odakerültek a szép menyecske férjének ítélőszéke elé.

...Ugye, hogy ördögileg volt kigondolva? De hát miért ne tehetne így egy ember, aki mérges, s aki már semmit sem remél? Hadd bűnhődjék a szép asszony is, ha ő szenvedett, hadd szenvedjen az is szégyen-kínt, gyalázatot, álmatlan éjszakákat!

Csakhogy az asszonyok nem olyanok ám, hogy azt előre lehessen tudni, mire mit éreznek, mire mit fognak cselekedni.

A szép asszony azt gondolta magában, hogy most már mindennek vége van, most már hiába mutatná ártatlanságát, senki el nem hinné. S ha vétkesnek hiszik, hát legyen az legalább. S legyen meg Alfrédnak is a vigasztalódása, úgyis eleget epedett szegény hiába.

Alfréd, aki lemondott, akkor boldogult, amikor lemondott. Rózsaszín levélben megküldte neki a szép asszony az igent. Egészen helyes volt. A járásbíró beadta a válópört a neje ellen. Az is okosan tette.

Ebben a történetben mindenki okosan cselekedett - csak talán az nem, aki leírta.





A ROSSZ MATÉRIA



1883

Molnár András uram kis emberke volt termetre nézve, de kis emberben is gyakran találhatni nagy virtusokat. Volt benne is; legalább az az egy virtus kétségkívül megvolt: hogy mindenben túl akart tenni Nagy Pál uramon, akivel már évek óta erősködtek.

Ez a kötekedés pedig attól az időtől mérgesült el csodálatos irányban, amelytől ez az elbeszélés kezdődik.

Ugyanis mind Nagy Pál, mind Molnár András uraimék kosztos diákokat tartottak éspedig nem lévén rászorulva egyik sem a tizennégy forint havi kosztpénzre, eleinte mind a ketten úgyszólván abból az indokból, hogy ezek az átkozott gyerekek legalább elevenné teszik a házat. Persze még akkor senki sem gyaníthatta, hogy e körülmény sajátszerű versengésnek magvát fejlesztgeti.

Egyszer valami nagy megfigyelő tehetség (alighanem nemzetes Csomainé asszonyom) azt a futó megjegyzést tette, mikor a gimnázium összes gyerekeit látta kiömleni az iskolaépület nagy kapuján:

- Nini, ezek a Nagyék kosztosai mégis mintha kövérebbek volnának, mint a Molnáréké.

Azért volt ez futó megjegyzés, mert még aznap délutánján keresztülfutott az Iskola utcán, sőt az egész Palánk városrészen át a Molnár Andrásné asszonyom füleibe, rémítő megbotránkozást keltve a Molnár famíliában.

- Mit? Hogy a Nagyék diákjai a kövérebbek? De már olyan nincs! De már ezt nem szabad engedni! Forgós teremtette, ennek nem szabad megtörténni.

- Elölne a szégyen - kiabálta maga Molnár András teli tüdővel. - Meg kell ereszteni a zsiradékot. Mit fösvénykedtek? Ami becsület dolga, az becsület dolga.

A derék Molnár-pár egészen meg volt hökkenve. Délben az ebédnél aggódva nézegették a diákokat. Mind jó húsban van, hála istennek. Aztán milyen pirosak, frissek, szinte repedeznek az egészségtől. Ni, a kis Kermely Lacinak még tokája is van! Jaj be szép, jaj be gyönyörű tokácska! Gyere ide, fiacskám, hadd simogassam meg kedves, gömbölyű állacskádat.

A família mindjárt délután szessziót tartott, melyen részt vett még Mucsiné asszonyom mint szakértő (valamikor szakácsné volt a prépostnál), a szolgáló Répási Zsuzsánna, sőt maga kis Molnár Anna is, aki legtöbbet ígérő rózsabimbó volt akkoriban a Felsővárosban. S a Felsővárosnál már csak a Móra-városrész ékeskedik különb női ábrázatokkal.

Mucsiné asszonyom vitte a szót mint tapasztalatokban bővelkedő, ki a gyakorlati téren is eredményeket mutathatott fel.

- Tésztás ételeket kell csinálni, ha mondom. A bélesek, rétesek és marcipánok adják meg a módját. A főtt tészták meg kiváltképpen. A csík meg a derelye, kedves Molnárné asszonyom... a derelye...

- Ej, mit derelye! - vágott bele Molnár András uram fitymálódva. - A húsban vagyon az erő, meg a halpaprikásban.

De már a Mucsiné asszonyom tudományát ne halványítsa senki, mert az nagy violencia.

- Nem tud ahhoz kegyelmed, Molnár uram, hát ne üsse bele kegyelmed az orrát, ha én beszélek. Ott van a megboldogult prépost őnagysága, két mázsa tizenhét font volt a kezem alatt... isten nyugosztalja meg. Én tápláltam, nem kegyelmed. Én tudom hát, mitől vitte annyira.

Ezt már nem lehetett megcáfolni. A tények imponálnak. Molnárné szeme felcsillogott ennek hallatára. Két mázsa tizenhét font! Istenem, ha az ő diákjai legalább másfél-mázsáig gyarapodnának! Tudom, elvinné mérgében az ördög Nagy Pálnét, ha ugyan kellene neki, mert az se olyan bolond már.

Denique elhatározták a tésztás ételeket, s ettől fogva rendszer szerint hizlalták azokat a gonosz kölyköket, kiknek úgyis olyan az étvágyuk, mint a sárkányé.

Hanem iszen nem maradhatott ez titokban Nagy Pálék előtt sem. Huh! Milyen dühbe jött erre az a mérges ember egyszeribe. A nemzetes asszonyról nem is szólok, mert az valóságos fúriában rohant a piacra, fűszereshez, kertészhez és csemegeárusokhoz. Az ő kosztjukon akarnak túltenni, az ő kosztjukon! S kik akarnak túltenni egy Nagy Pálnén? Oh, oh, ügyefogyott Molnár Andrásné, hiszen nem is áll jól kezében a főzőkanál! Nincs az a szegedi lélek, aki valaha jóízűt evett volna a főztéből. Ha van valaki, álljon elő, hadd nézzen a nemzetes asszony a szeme közé!

Teljes dühvel indult meg a versenyzés, mert nem is hagyhatta a becsületét egyik sem. De volt is látható nyoma; mire a diligencia bevégződék, a diákjaik úgy néztek ki, mint valami gombolyagok, zömökök lettek és nagyképűek. Kermely Lacinak kettős tokája támadt, Horváth Gyuri alig bírta húzni a lábait potroha miatt, Kis Palinak pedig egészen benőttek a szemei a kövér ábrázatába úgy, hogy csak az apró karikájuk maradt látható. Erre ugyan rá nem ösmer az édesanyja - az examenen!

Molnár Andrásné asszonyom nem tudott hová lenni a kevélységtől, mikor végignézett rajtuk. Szíve lázasan dobogott örömében. Nemzetes Molnár András uram pedig, mikor már a vakációk közeledtek, elvitte valamennyit a vámoló hivatalba, tekintetes Huszár Mihály uramhoz - akivel két atyafigyerek -, hogy a város hiteles mázsálóján mérje meg az ő diákjait, s tegye hivatalos testimónium alakjában írásba az utókor számára, mennyi vala az ő testi súlyuk, isten kegyelmes jóvoltából.

S amerre vitte - pedig vitte a Nagyék ablakai alatt is -, minden ismerősét megállította útközben.

- Hová, hová? Én meg ezeket a gyerekeket viszem megmérni. Szépen meggyarapodtak, hüm! Csak egy falás volt ez a szöszke, mikor hozzám hozta az apja, most valóságos medve. No, de nézze hát meg őket. Az ott cérnacingár legényke volt, most meg már vaságyban hálatom... mert letörne alatta a faágy. Hiába a koszt, a koszt!... Olyan levest a római pápa sem eszik, mint minőt a feleségem főz - nem azért mondom, hogy az én feleségem... hanem ami úgy van, az úgy van. Nohát lépkedjetek, gyerekek, egymás után!

Visszajövet Nagy Pálék előtt, maga a nemzetes asszony állott a kapuban a sárga virágos kacabájban, s ahelyett, hogy bedugta volna a bóbitás fejét elszontyorodva, ahelyett, mondom, kackiásan még kijjebb jött az utcára, s gúnyosan nézte végig a diákokat, mikoron pedig Molnár András uram tisztességtudással megemelinté a báránybőr süvegét, alig biccentett neki viszonzásul.

- Hol jár erre, sógor? - szólítá meg végre, de azt is csak amolyan ímmel-ámmal.

- A diákjaimat mérettem meg - mondá a sógor hetykén.

- Én tegnap fényképeztettem le az enyimeket.

Azután közönyösen hozzátevé:

- Na, és nyomnak-e valamit az apróságok?

- Ha nyomnak-e valamit? Ha apróságok-e? - gyulladozott sértődve a sógor. - Három mázsa tíz font a három együtt. Becsületemre mondom!

- Szép, szép - sziszegte Nagyné gúnyosan. - De hát a negyedik diákja hova maradt?

A negyedik diák? Ez, ez! Mintha éles kést döftek volna Molnár uram szívébe. Ez a negyedik diák volt a gyenge oldala, az egyedül sebezhető része. Hogy ki tudta választani az a gonosz asszony!

- Rossz matéria... - dünnyögé. - A negyedik diák rossz fundamentum.

S gyorsított léptekkel párolgott el a Kárász közbe. A fiúk alig győztek utána poroszkálni nehéz testükkel...

A negyedik diák pedig ezalatt tanulgatott a veteményes kertben a petrezselymek, répák és georgina-rózsák között. De a szeme bizony csak akkor volt a könyvön, mikor a gyomlálgató Annáé lopva rajta pihent.

No, de ez szerencsére nem volt gyakran, mert Anna még nagyon félénk, s csak éppen akkor fordult meg egy pillantásra, ha valami gazt kellett kihajítani a barázdára, ne rontsa ott virágágyának puhaságát, vagy ha a Bodrit küldözgette el - mert a vén eb ott settenkedik a kis gazdasszonya mellett, s a kezecskéit kezdi nyalogatni.

Elrémülve dugdossa azokat a köténye alá meg a háta mögé. Olyan gyönyörűség azt elnézni. A kutya felmordul berzenkedve, s ide-oda kapkod a fejével.

Zavarában, félelmében szelíd, majdnem nyöszörgő hangon kérlelgeti:

- No, Bodri... Ne bántson engem!

Erre e vézna diák elmosolyodik, s meghajítja az oktalan állatot a Virgiliussal - fut is az tőle -, ami különben korántsem arra magyarázható, mintha nem becsülné a klasszikusokat, hiszen nagyrészt őseinek bőre védi őket az enyészettől.

- Oh, kis bolond! Hát még a kutyát is magázza?

S ezen azután mosolyogni kezd maga kis Anna is, mert olyan nevetséges is az, hogy ő nem merte te-nek szólítani a Bodri kutyát, nehogy még jobban megharagudjék.

Mosolyától elfut a káposztalevelek és dinnyeindák ónszíne, az árnyék megriadva ugrál a pázsiton, minden tündöklik, minden ragyog, még a Tóth Gyula sovány arca is.

S ha már egyszer be van csapva a Virgilius - hadd pihejen. Sok olyan érdekes dolog nincs ám meg abban, amit ők egymással megbeszélgethetnek.

- No, maga okos, ha olyan okos - mondja Anna -, hát csináljon ma megint egy hajót, hanem vitorlásat.

Ugyan, nagy dolog is! A hajó kitelik egy ív fehér papírból, a vitorlákat is könnyű hozzáragasztani. Az enyves bögre mindig ott van az orgonabokorba elrejtve, hogy a pajtások meg ne találják, csak egy kis tüzet kell előbb alágyújtani száraz ribizke-ágakból.

Míg a hajó készült, Anna egy cserebogarat fogott meg, annak ágyat vetettek, illatosat, rózsaszirmokból s beültették a kis vízi-járműbe úgy, hogy csak a kis fényes barna háta látszott ki, aztán lementek a Tiszához, ott a kert végében folyik, méltósággal, csendesen s vízre eresztették a hajót a cserebogárral együtt, rábízván sorsát a kedvező szelekre.

A parton összebújva nézték, hogy indul meg, hogy megy, aggódva, amint fennakad egy-egy beálló fűzágban, s tapsoltak örömmel, amint a hullám szerencsésen kiemelte onnan, s mindig beljebb-beljebb vitte a Tisza medre felé!

- Cserebogár! - kiáltották utána. - Kis cserebogarunk, köszöntsd a tengert!

Az pedig oda se hederített nekik. Olyan egykedvűen hagyta magát útnak indíttatni, mint akár az operettbeli Menelaus király.

- Mikor fog ez vajon odaérni, ahová akarjuk? - tűnődött a kislány, s egészen elszomorodott, mikor Gyula azt felelte, hogy talán sohasem. Ki tudja, mi lesz vele útközben. Szél leborítja a hajót, belevesz a vízbe, vagy zátonyra kerül.

Nézték, amíg csak láthatták, míg csak egy fehér pontocska látszott belőle, messze, messze, azután mikor már semmi sem látszott, úgy elfelejtették, de úgy elfelejtették azt a szegény utazó cserebogarat, mintha sohasem lett volna.

Közelebb hajoltak egymáshoz. A víz locsogott a lábaiknál, a füzek suttogtak a fejök fölött.

Annácska látta azt a mamájától, hogy mikor vasárnap délután pihenő van, az akkor kezébe veszi a Molnár István uram nagy fejét, simogatja, játszik a hajával, amitől az édesdeden pislog a szemeivel, s lassan-lassan elalszik, mint a csirke. Valami nagyon jó lehet az, mert a nemzetes asszony arcán is boldogság, megelégedés fénylik ilyenkor. A kicsinyeknek olyan ellenállhatatlan vágyuk utánozni a nagyokat, kivált a leányoknak. Hát bizony az Anna ujja is odakerült a Gyula szőke haja közé, s ott kotorászott azok között a delejes fürtök között, amelyek susognak, mint a selyem, csiklandoznak, mint a hangya és égetnek, mint a parázs. Nem gyermekeknek való játék az!

- Mit is akartam csak kérdezni? Igaz-e, Gyula, hogy magának hat apja van?

Gyula azt hitte, csúfolódik, s ráütött a kezére pajkosan, amire az duzzogva elfordult, s eltaszította magától.

- No, ne nehezteljen. Tudja, mikor az iskoláimat bevégeztem, inkább eljövök magáért. Jó lesz-e, Anna?

A kislány engesztelődve bólingatott, hogy jó lesz, jó lesz, és a lekapcsolt köténykéjével legyezte magát úgy, hogy a piruló arcába ne lásson.

- Hát az jó lesz-e, ha elbeszélem a hat apámat?

Persze, hogy az is jó lesz, s elbeszélte aztán a történetet. Apja egy makói korcsmáros volt, aki útközben halt meg, mikor borokért járt valahol Palócországban. Mikor hírét hozták a szomorú esetnek, ő még kicsiny volt, nem értette. Hanem ott ült éppen akkor is az ivóban egy korhely-kompánia, azok letették a poharukat, és így szóltak: »Ennek a szegény fiúcskának nem maradt semmije, nincs senkije. Neveljük fel, gyerekek, ezt a porontyot, legyen a mi fiúnk«. Hatan voltak, felosztották havi részletekre a költséget, s pontosan küldözik a kosztpénzt Molnár uramnak minden elsején.

Néha bevetődik egyik-egyik az apák közül Szegedre, s fölkeresik otthon vagy az iskolában. A vén tiszttartó mindig egy ezüstpénzt csúsztat a markába, a fiskális (az jár be legtöbbször), egy-egy barackot nyom a fejére, és hátba üti: ebből áll a szeretete. A sertéskereskedő, akihez a vakációkra jár, fejét csóválja. »Nem sokáig fizetünk ezért a gyerekért... nem sokáig!« Vagy felkiált: »Mit csinálsz, fiú, hova fogyatkozol, mit csinálsz? Legyen eszed, ha mondom!« A negyedik apa egy törvényszéki ülnök, aki az ócska ruháit mind neki küldözgeti, sohase jön, de szorgalmas levelezést folytat, egyrészt az igazgató tanár úrral, másrészt Molnár András urammal, a »gyermekük« iránt.

Az igazgató mindig azt feleli, hogy a Gyula nagy tálentum, jeles ember lesz valaha; Molnár uram pedig mindig azt feleli: »Nem lesz belőle semmi, nagyon rossz fundamentum... egyébiránt igen jó magaviseletű fiúcska«. Ki az ördög tudna azután eligazodni?

- Istenem, de boldog volnék - sóhajtott fel Anna -, ha nekem is hat apácskám lenne!

...Naiv volt, kicsi volt még elérteni, mikor kevesebb a hat az egynél!

- Aztán ugyan lássuk, Annácska, mi lenne az a maga nagy boldogsága?

- Hát, hogy sohase kellene járnom délután iskolába. Mert mindennap másik-másik apám hívná meg ebédre a tanító urat.

Amint ebben volt is valami igaz, mert Molnár András uram minden héten meginvitálta egyszer ebédre Anna tanítóját, Csapanka János urat, s ez akkor, főbenjáró okoknál fogva, sohasem tarthatta meg a délutáni leckeórát.

De ha Annának nem szerzett örömet a diligencia, a szegény Tóth Gyulának az is keserűség volt, ami másnak boldogság: a vakáció.

Vége szakadt a játékoknak, a tündér alkonyatoknak, a Tisza-parton. Neki is meg kellett írni a levelet: »Kedves szüleim« - mert így címezte a »címeres korhelyeket« - közelednek a szünnapok, hová lesz szabad elmennem?

Ezúttal a fiskálisra került a sor, az jött el érte a vizsga után, mert éppen dolgai is voltak akkor; kifizette Molnár Andrásnak a hátralékot, s így szólt a fiúhoz:

- Szedd össze a cókmókodat, de gyorsan!

Azután Molnárhoz fordult:

- Hogy leszünk, hé? Jövőre, hé?

Molnár András uram kijelentette, hogy a gyermeket nem szándékozik visszavenni többé.

Mély és kínos hallgatás következett. A Molnár szavai oly borzalmasan süvítettek a szobában, mint egy halálítélet.

A fiú leejtette kis batyuját, s nem mert senkire ránézni többé. Azt hitte, a szíve hasad ketté, mindjárt meg fog halni. Anna fekete szemeiben könnyek gyülemlettek meg, s kifutott a szobából.

- Mi? Nem kell többé a fiú? - förmedt fel a fiskális, ki nagyot hallott kissé. - Talán nem fizettünk rendesen, hé? Vagy rossz a gyerek, mi?

- Nem, nem! - sietett beleszólni a nemzetes asszony. - Jobb lesz, eredj ki, édes fiacskám, a kocsira.

Megsimogatta fejét. - Ne félj semmit - biztatgatá az ajtóig kísérve, de az lehorgasztott fővel, reszketve tántorgott ki. Sovány alakja még jobban összeesett, a hátgerince meglátszott a kabátja szövetén át. - Szegény kis bogár, majd eligazítjuk azt még! Ne félj, eligazítjuk...

- A gyerek nem telelni való - vette fel most a szót Molnár uram. - Azért hát ne is hozzák vissza az őszre, vigyék Nagyékhoz. Az is jó hely. Nekem nem kell. Mit csináljak én vele? Csak a becsületembe gázol. Nem fog azon semmi, de semmi. Ha mennyei mannával etetnők, se lenne különb a kinézése. S ezért a kinézésért engem szólnak meg, uram...

A méltatlankodás keserűsége ömlött el szavain. Érezte, amit mondott, meg volt győződve, hogy csak a saját becsületét oltalmazza, s ezért kellett a »rossz fundamentumnak« odahagyni a régi helyét - talán örökre.

Elment, elment! S mikor visszajött két hónap múlva, beadták Nagy Pálékhoz. Hiszen az is jó hely! Itt van vagy ott van, emiatt nemigen megy ki a világ eddigi formájából.

Nem is ment ki, de a fiú azóta még jobban fogyott, szemlátomást lett halaványabb, gyengébb. S ami a legcsodálatosabb, feléje se nézett a Molnár-portának.

De miért is nem jön? Törték a fejüket rajta Molnárék kövér diákjai. Sőt néha fölemlegették a nemzetes úrék is. Csak nem tart talán örökös haragot? Ej no, hová is férne bele? Ahova a lélek is már csak hálni jár, mit keressen ott állandóan a neheztelés.

És mégis, mégis nagyon fájhatott neki, mert egyszer (vasárnap volt, azt hiszem) egy délután arra látták, s még csak oda se nézett a zöld redőnyős ablakokra, a sorompós udvarra, az ismerős házfedélre, úgy lépegetett el hidegen, mintha valami közönyös, nagyon közönyös vidéken járna. De látszott mesterkélt fejtartásán, hogy erőltetve teszi a szegény Gyula.

Más alkalommal, rá úgy egy-két hétre, maga Molnár néni fogta elő valahol az utcán, s behítta egy kis friss pogácsára. Kissé vonakodva ugyan, de bejött, inkább bevánszorgott, nagyon rosszul nézett ki, s gyakran köhécselt beszéd közben, mialatt piros, kerek foltok gyúltak ki az ábrázatán.

A néni megkérdezte, hogy van megelégedve az új hellyel, mit főztek tegnap, tegnapelőtt? Gyönge, elfátyolozott hangon felelgetett neki, s annyi szemrehányás volt a szemeiben, annyi bánat, hogy a néni elfordult, nem nézhetett rá tovább.

A pogácsából letört egy darabot, de lopva azt is a zsebébe csúsztatta, nem ette meg... pedig milyen pogácsa volt!

Feszesen ült a széken, csakis az egyik csücskén... mintha idegen helyen ülne, s ez oly szomorúan vette ki magát. Az óra síri csendben ketyegett, s a nemzetes asszonynak nem jutott eszébe semmi szó, semmi kérdés.

Az ajtók nyíltak az épületben, s e nyíló ajtók megreszkettették. Mintha attól félne, hogy bejön valaki, akit vár, vagy akit nem vár. Senki se jött, csak a cselédek jártak ki s be az épületben.

Egyszer mégis kinyílt a szobaajtó, s bejött a Bodri. Ránézett, de nem ismerte meg. Megszagolta a padlót, azután kiment.

Gyula is felkelt.

- El akarsz menni, fiacskám?

- Elmegyek, néni... mert...

Végigsimította sovány, hegyes ujjait fehér homlokán, melyet kék erek szeltek át oly sűrűn, mint valami sok folyamú országnak a mappáját.

- Mert már elmegyek, néni... - tette hozzá zavartan, s lehajolt, megcsókolta a nemzetes asszony kezét.

S az érezte, hogy egy könnycsepp gurul végig kezefején, s egy vékony csíkban megmelegíti.

Oh, ez már elég, oh, ez már sok volt! Átfogta a fiú fejét, a szívéhez szorította.

- Visszaveszlek, fiacskám, visszaveszlek. Nem hagylak ott, aranyom, ne félj semmit. Fodormentát iszol minden reggel. Az ezüstpoharamból itatlak.

Az udvarra is kikísérte a néni, s ott maga gombolta be a télikabátját, hogy ne fázzék az úton, pedig igazán nem fázott, melege volt ez egyszer.

- Gyere el holnap is, gyere el mindennap.

Bágyadt derű jelent meg arcán, s olyan halványpiros volt most egészen, mint átlátszó fülei.

- A bácsi itt itthon lesz holnap, az Anna is...

- Az is - hebegé elhalványodva s zavartan babrálta tarka nyakkendője csokrát. - Elmentek? De miről is beszéltünk?

És lesütötte a fejét.

- Őróluk. Az öreg Szatymazon van, Anna pedig a diákokkal játszik valahol.

- Úgy... igaz - szólt elhalóan, és sietve eltávozott.

Játszik a diákokkal! - suttogá fájdalmasan útközben. Egy helyütt előfogta a köhögés, de már menni sem bírt. Egy házhoz támaszkodott pihenni, s ezalatt fekete krétát húzott ki a zsebéből, s önkénytelenül odaírta a falra: Molnár Anna - és még egyszer: Molnár Anna. Kétszer akarta látni a nevét.

Azután kivakarta mind a kettőt, s tovább ment. Mikor hazaért, rögtön az ágyba feküdt.

- Nem megyek többé oda, nem, nem!

Másnap is az ágyban maradt, de föltette magában, vasárnap fölkel, hogy oda mehessen.

Nem kelt fel sem vasárnap, sem azután soha többé. A novemberi ködös napokig húzta ki csak. Akkor szép csöndesen elaludt egy éjjel.

Lucskos idő volt reggel. Az őszi felhők párákkal sűrűsíték meg a levegőt, s e fehér foszló párák ráfeküdtek az ablakokra. Úgy nézett ki a végtelen hullámzó fehérség, mint a tenger.

Anna mosolyogva ébredt.

- Talán álmodtál valami szépet? - kérdé nemzetes Molnár András uram, kellemeztetve magát.

Anna szemeit dörzsölgette rózsaszín tenyereivel.

- Egy kis bogárról, aki papírhajón beérkezett a tengerbe...

- Oh, kedves lányocskám, neked mindig olyan kis bogarak motoszkálnak a fejedben.

Mucsiné asszonyom, aki korán reggel cimetért ment a kosztosok borlevesébe, most érkezett meg, s szánakozó hangon újságolta a konyhában:

- A sovány diák meghalt az éjjel.

Anna szíve megdobban. Meghalt! Minden ezt látszott zúgni körülötte.

A szolgáló okoskodva jegyzé meg odakünn:

- Bevégezte az iskoláit.

E pillanatban kelt a nap, s tündöklő sáv, égből ereszkedő híd tört át a ködön és az ablakon.

Anna remegve bújt a paplan alá. Jaj, azt ígérte, hogy érte jön, ha iskoláit bevégzi.

- Kár a gyerekért - vélte Molnár uram elkomolyodva -, de hiába, rossz matéria volt.

Azután elgondolkozott:

- És mégis jobb, higgyétek meg, sokkal jobb, hogy ott halt meg, mintha nekünk csinált volna galyibát!

A nemzetes asszony, akit fésülködés közben ért a hír, kikiáltott a szolgálónak:

- Zsuzsi, poroljátok ki a fekete ruhámat. A pléhje el van szakadva alul. Nézd meg, varrd fel. Elmegyek a temetésére.

Zsuzsi helyett kevés vártatva Mucsiné asszonyom felelete hangzott be:

- Abból ugyan semmi sem lesz. A fekete ruha mosásban van!

- Szegény fiú! - sóhajtott fel a nemzetes asszony. - Mindenben szerencsétlen! Hozza csak be a hajolajat a pohárszékből, Mucsiné!

- Mamám! - szólt Anna halkan, szomorúan, fejecskéjét felemelve. - A kosztosoknak mégis kellene talán kivasaltatni egy-egy inget holnapra...

S ez volt, ez az intézkedés volt az egyedüli pompa a vézna fiú temetésén.





A VESZETT SÓGOR



1883

Az emberek minden apró körülményt megragadnak arra nézve, hogy az érdeklődést a saját személyük felé fordítsák.

Van egy ismerősöm, aki azzal dicsekedett a minap, hogy az ő sógora, egy vidéki bank pénztárnoka, megveszett, s arra látszott a legnagyobb súlyt fektetni, hogy a megveszett ember a tulajdon sógora volt. Az ördögbe is, nem mindennapi dolog egy víziszonyba esett ember sógorának lehetni. Ezt tessék valakinek utána csinálni!

A sógort egy kis fekete kutya harapta meg, ahogy az alsóvárosi kertek alatt jött, a harapásnak alig látszott valami nyoma a bal lábán, hanem az mindjárt feltűnt neki, hogy a kutyának mintha csodálatos tüzes pára gőzölgött volna az orrlyukain, s a szemeinek sem volt meg a rendes kutyaformája.

Hónapokig nem vett észre semmit, egy reggel azonban, amint felkelt, s odalépett a mosdószekrényhez, összerázkódott: nem bírt belenézni a vízbe.

...Tudta már, mi baja van.

Irtózattal csapta be a mosdószekrény fedelét, hogy ne lássa azt a gyilkos óriási szemet, mely a lavórból reá mered.

Lehorgasztotta fejét, s fel alá kezdett sétálni izgatottan a szobában, majd a nagy álló tükörbe vetett futó pillantást: az visszaadta a tulipiros arcát, szép kék szemeit, szőke kerek szakállát, izmos, széles vállait. Egy embert látott, aki arra van teremtve, hogy száz esztendeig éljen.

Fogai vacogtak már ekkor, s homlokán forró izzadtságcsöppek gyöngyöztek.

Leült egy székre fáradtan, összetörve, s amint leült, a vér nyargalni kezdett az ereiben, mintha ördögök kaparnák belül a körmeikkel, feje szédült, idegei rángatóztak, állkapcái mozogni, reszketni kezdtek, harapni akart, valami rettenetes vágya jött a saját kezeit összerágni, s abban az iszonyatos zúgásban, amit ő hallott, mintha ezer falka kezdene csaholni egyszerre!

Felugrott, át- meg átfutott a szobán, a szájából a tajték folyt. Még volt annyi öntudata, hogy kivette a zsebkendőjét, s ezzel törülgette a kínok habját ajkairól.

A sebes járkálás lehűtötte kissé a vérét. Eszébe jutott, hallotta valamikor, hogy a veszett embernek nem szabad leülni, annak örökké mozogni kell. Igen, igen, még eszénél volt, s mindent tudott, ami történik vele. Még arra is gondolt, ami történni fog, átértette egészen, s kinyitván a szomszéd szoba ajtaját, tompa, félig hörgő hangon kiáltá:

- Ilonka! Jöjjön be kérem, ha ráér!

Kedves barna menyecske futott be kisvártatva. Virágos ujjasa fel volt gyűrve egész a hónaljáig, látni engedve szép karjait, melyeket pajkosan szétterjesztett, mint szárnyakat, gyermekesen alálógatván tenyereit, hadd lássék, mennyire oda vannak attól a fehér sártól, mely a női kezeket legjobban szépíti meg. A fiatal asszonyka tésztát dagasztott a konyhában a kalácssütéshez: az volt az a sár a kezein.

- Jaj, ne nyúljon hozzám most - mondja enyelegve, amint berontott.

- Maga ne nyúljon hozzám - szólt a sógorom sötéten. - Üljön le arra a székre.

A fiatal asszony ijedten tekintett fel a férjére.

- Istenem, mi baja, egészen ki van kelve a képiből?

- Ilonka, legyen elkészülve a legrosszabbra: én megvesztem.

- Oh, ne beszéljen... ilyeneket, kérem, ne beszéljen. - Remélve, gyanakodva, remegve nézett reá.

A sógor sebes léptekkel fel s alá járva beszélte mindezt.

- Nem tréfálok. Egy kutya megharapott a minap. Az mérgezte meg a véremet. Ami megtörtént, megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ne sírjon, kérem, hanem hallgasson engem. Hiszen eleget sajnálom, hogy csak meg sem csókolhatom többé. Nyugalom, nyugalom, kedves Ilonám. Menjen be a szobájába, s ki ne jöjjön többé. Nézze a kivicsorított fogaimat, meg szeretném harapni... Fusson, fusson tőlem!

A fiatalasszony ahelyett, hogy elfutott volna, összerogyott, s ott maradt elaléltan, mozdulatlanul fekve a padozaton.

A veszett emberben még volt annyi önmegtartás, hogy kikiáltott a cselédekre, vigyék el; csak hű szolgáját, Korpás Miskát hívta félre:

- Eredj el, Miska fiam, a sógoromért (már, hogy énértem). Keresd fel, akárhol van. Vele akarok még beszélni.

Éppen reggeliztem, mikor értem szaladtak, hogy jöjjek a sógorhoz. Valami titkos előérzet súgta, hogy baj van.

Futottam.

- Ülj le - szólt a sógor. Semmit sem vettem észre rajta.

- Mi baj van? - kérdém.

- Hozass be magadnak egy kötelet.

- No, ugyan mi az ördögnek? - De azért csak behozattam a kötelet.

- Nem szükség sokat teketóriáznom sógor - mondá azután rám emelve zavaros szemeit. (Arcán is látszott a kimerültség, s szemei alatt kék patkók voltak.) - Te katona ember voltál, kemény szíved van, te tudni fogod, mi a régula. Kötözz meg azonnal, de jó szorosan.

- Ne bolondozz, sógor. Csak nem ment el az eszed? Te őrült vagy.

- Nem az - felelte szokatlanul csendesen, majdnem sértődve -, mindössze meg vagyok veszve.

- Hát mért nem szóltál mindjárt - mondám apprehenzíve. - Ez már hiba, sógor, nagy hiba. Így már neked van igazad.

S fogtam a kötelet katonásan (mert hiszen katonadolog minden baj a világon), és megkötöztem a sógort; szelíden engedte magát.

A lábait szabadon hagytam, hadd járkálhasson folytonosan, s így járkált ott egész nap és egész éjjel. Egyedül virrasztottam vele. Ilonka a legbelsőbb szobában feküdt betegen.

- Látod - mondá elmerengve a gyertya fényén, mely előttünk égett -, ez az igazi kutyamulatság!

Órákig nem szólt azután semmit. Hajnal felé megállt előttem egyszer, s mély sóhajtás szakadt föl a melléből.

- Te, sógor! Tégy meg nekem egy kis barátságos szolgálatot.

- Parancsolj, kedves sógorkám.

- Ott abban a legfelsőbb szekrényfiókban van egy revolver, húzd ki, s lőj agyon vele.

- Nem, azt nem teszem.

- Nem teszed? - ordított fel egyszerre, s szemei rettenetesen forogtak.

Elrémültem, s az ijedelem hatása alatt kivettem a revolvert.

- Nem, nem! - sziszegé ekkor nyöszörögve. - Hagyj élnem, sógor. Hiszen olyan szép az élet, amíg tart. Olyan nagyon szép az élet. Beszélgessünk még. Te, úgy szeretném látni még egyszer a kis fiamat.

S olyan pajkos hunyorítással mondá ezt, hogy magam is szinte elmosolyodtam.

- Nem lehet. Hova gondolsz? A gyereket eltiltották tőled. Az most alszik a kis szobában.

- Lopd el onnan, sógor, az isten is meg fog áldani. Hozd ide, hadd legyen itt.

Eszem ágában sem volt, beszéltem az eszéhez és szívéhez; nagy nehezen sikerült lecsillapítani.

- Igaz, nem akarom látni többé a gyereket.

Reggel felé aludni akart. Nagyon ki volt merülve. Az orvos megmondta, hogyha elalszik, akkor kitör rajta a düh, s be fogják neki adni álmában a halálthozó szert.

Szegény sógor. Tehát csak addig él, amíg ébren van. Az álom a halált hozza meg neki. Vajon ha elalszik, miről álmodhat egy veszett ember?

- Ne aludj még, sógor... ne aludj. Nincs valami mondanivalód még?

- Van, van - szólt hévvel -, de nem jut eszembe... úgy kavarog itt minden... itt a fejemben... majd reggel, reggel elmondom, amit akarok, hagyj pihenni.

Lezárta szempilláit... a vér lassankint kezdte elönteni először a füleit, aztán a halántékain át terjedt, terjedt folytonosan.

A doktor megfogott egy kávéskanalat, s beöntötte a tartalmát a szájába - s én soha többé nem beszéltem vele, mert soha többé föl nem ébredt... Pedig a tulajdon sógorom volt.

Ilyen is csak az én famíliámban történhetik.





A LEGMODERNEBB PÁRBAJ



1883

A doktorom exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a szokott kávéházunkban reggelizzünk.

- Eredeti esetem volt - mondja. - Tegnapelőtt benyit hozzám egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab... Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt, s bizonyos köd ült sárga arcán.

- Mi baja önnek, Rosenblüh? - kérdém elcsodálkozva.

- Nagy bajom van, kedves doktor - mondá siránkozó hangon -, Schwarcz Dóri... a mi kedves Schwarcz Dórink párbajt fog vívni.

- Lehetetlen!

- Mégis úgy van - mondá ő leverten.

- És vajon mi vitte őt erre a szörnyű lépésre? - kérdém némi gúnnyal, amit azonban Rosenblüh nem vett észre.

- Mi vitte? Az vitte, hogy jövő héten fog jegygyűrűt váltani a Spitzkopf kisasszonnyal... a nagyobbikkal, azzal a sovánnyal, aki a románokból fejébe vette, hogy az ő vőlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri verekedni holnap reggel.

- És kivel fog verekedni?

- Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.

- És nem félt?

- Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtől, nem tudok vele mit csinálni. Jajgat otthon.

- De hát akkor minek verekszik?

- Meg kell lenni, a Spitzkopf-leány miatt... nagy parti.

- Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?

- Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél, én pedig vagyok a szekundáns, aki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap reggel idejövök a kocsival önért.

Ebben állapodtunk meg, s reggel csakugyan benyitott Schwarcz Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt, s prémes felöltőjében is úgy remegett, mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt húzva váll-lapockái közé.

Leültettem őket, s elkezdtem összeszedni a műszereimet.

- Micsoda ez? - kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az eszközök egyikéhez.

- Ez a fogó.

- Nos, miféle fogó?

- Ezzel veszem ki a golyót a testből.

- Miféle testből? - dadogá.

- Hát például az ön testéből, ha önt lövik meg.

- Ki?

- Ej, hát az ellenfele.

- Az, akit megsértettem?

- Persze az.

- Hát az mi?

- Ez pedig a tű, amivel be fogom varrni a sebet.

Schwarcz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött ott, mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt, s mint egy fadarab hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hős vértől pirosult gyásztérre, a megyeri erdőcskébe.

Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi népünkből, kinek segédjei is épp úgy, mint a Dórié, valóságos segédek... kereskedősegédek valának.

Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, míg végre megtöltötték a mennykő nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertől szerezték) golyóra, s felállították a két leventét. Egyiken se volt emberi ábrázat.

Egy, kettő, három, taps... Az volt a jel a lövésre. Semmi csattanás, semmi füst... a lövők ott álltak trémázva, mint a faszentek.

- Hát miért nem lőttek? - kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.

- Mi? Hát lőni kellett volna? - mondja Schwarcz Dóri ártatlanul. - Mért nem mondták?

- Jól van. Helyezkedjenek. Újra kezdem. A harmadik tapsra lőni kell.

- Egy...

Mély sóhaj szakad föl a Dóri melléből.

- Kettő...

A másik fél kezében úgy járt a pisztoly, mintha földrengés lenne.

- Három!...

- Halt! - ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. - Kiesett a golyóbisom.

Nosza, erre összeröffen a négy segéd velem együtt, odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; amint fölemelte, kiesett belőle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, míg megtaláltuk.

- Mi történik most? - kérdi fontoskodva a Diamant a Király utcából.

- A becsületnek elég van téve - véli Zwiebel Mór.

- Oh, persze... Mert istenítélet van abban, hogy a golyó kipottyan a döntő pillanatban - harsogja Rosenblüh.

De közbeszólt Blitz Mór a Két szerecsen utcából:

- Nem is annyira istenítélet, mint inkább, hogy ön nem tudta megtölteni a pisztolyokat... mert ön töltötte.

Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már eljöttünk, ne álljunk itt hiába.

Újra kezdődött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt, s kiállottak újra: egy, kettő, három!

A hősök irányoztak, s hallani lehetett a végzetes pillanatban, hogy:

- Puk! puk!

Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.

Az ellenfelek sértetlenül maradtak, s amint a füst eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délceg magatartással.

- Uram, én Schwarcz Izidor vagyok.

- Uram, én Weisz Jakab vagyok.

- Örvendek, uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk mind a ketten. Igaz-e, doktor?

Szívélyes örömmosollyal rázták meg egymás kezét.

- Az ördögbe is - szólt azután Weisz Jakab harcias mogorvasággal -, lőjünk még egyszer egymásra, uram.

- Lőjünk, uram - mondá Schwarcz Dóri lelkesen. - Szeretem a viadalt. Égek a harci vágytól.

A segédek aggodalmas arccal ugrottak közbe:

- Nem lehet, urak. Az minden szabály ellen van.

- Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók. Ilyen két kemény fickó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit kikacérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek, nem engedik... éppenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?




Hátra Kezdőlap Előre