TESSÉK ENGEM BECSUKATNI



1883

Egyik újságíró kollégámmal történt, isten nyugossza meg az ő lustaságában, hogy nekem kell még az ő viselt dolgait is leírni, nemcsak a magaméit. Ővele történt, mondom, hogy egyszer a Borsszem Jankót szerkesztette, mikor Csicseri Bors nem volt odahaza.

A Borsszem Jankó pedig ott csinálódik, ahol a Fővárosi Lapok - az Athenaeum melléképületében, melyek előrészét a belvárosi rendőrség üli székhelynek. Szegény, vén Prottman bácsi, hogy csodálkozhatott ő ezen a sajátságos tüneten! Bele is halt a csodálkozásba.

Hát, mondom, az én barátom, akiből már azóta neves író lett, éppen valami verset faragcsált, mikor hirtelen kopogtatnak az ajtón.

- Szabad!

Egy köpcös, polgári külsejű, meglehetősen jámbor pofájú ember lépett be. Olyan harminc-harmincöt éves forma lehetett.

- Mi tetszik?

- Kérem, eljöttem.

- Igen? Mi tárgyban, kérem...

- Hát biz én azért jöttem... Hiszen tudja tán a tekintetes úr - hogy mivel hát én itt most be fogok csukatódni.

- Becsukatódni? Mit beszél ön?

- Itt van a citatórium róla, itt áll, kérem, hogy három napig. Tegnap jött meg az írás, eljöttem mindjárt, készen vagyok. Tessen engem becsukatni.

Megnézte, csakugyan úgy volt. Három napra volt elítélve, s ma kellett megkezdeni a büntetést.

- Tehát Kupka Jánosnak hívják?

- Ühüm. Hajszen ott áll az írásban.

- Aztán miért csukják be?

- Nem lehessen tudni, kérem alássan. Mert én ugyan nem vagyok korhely, de néha iszom egy-egy gyűszűnyit, s ilyenkor mindjárt fejembe megy az ártatlan ital, aztán ha valami bolondot csinálok, nem emlékszem rá. - Olyan vagyok én ebben, mint a ma született gyerek. Alighogy egy kicsit megnedvesítettem vasárnap a számat, mert odaát voltam a Neustiftben, már itt a veszedelem, ni. Hogy mit tettem, nem emlékszem, de azt kitalálom, hogy ide hoztak, ebbe az épületbe, s elítéltek három napra valami miatt - bizony, tudom, hogy nem hiába tették. Azért hát tessék engem most becsukatni.

Barátomnak egy jó ötlete támadt az ő rabjával, megtetszett neki az eredeti fickó, s látván annak a tévedését, hogy a rendőrség ajtaja helyett a szerkesztőséghez nyitott be, nem látta be, miért ne szőhesse odább a vígjátéki bonyodalmat.

- Tudja mit, kedves barátom. Maga szerencsés ember.

- Már mint én? - álmélkodék az, nagy szemeket meresztve.

- Szerencsés ember, mondom, mert jó kedvemben talált. Én megkegyelmezek magának, menjen nyugodtan haza.

Kupka János ahelyett, hogy megörült volna, kellemetlen ábrázatot vágott ezekre a szavakra, s elkezdte a füle tövét vakarni.

- Nem lehet az, kérem alássan. Nem lesz az jó. Csak tessék engem talán mégis becsukatni.

- Nem értem önt, barátom.

Kupka János elpirult, a nyakkendője csokrát babrálta, s ötölt, hatolt.

- Nagy izé... nagy sora van annak... mert hát úgy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni... bibe van.

- Miféle bibe?

- A feleségem - szólott mélabús hangon - három forintot adott a rabságom idejére, hogy azt mondja, éhen veszejtik itt a rabot, ha pénze nincsen, hogy azt mondja, segítsek a helyzetemen.

- No, és?

- Hát az a baj, könyörgöm, hogy útközben - mert hát tetszik tudni, el van ilyenkor keseredve a szegény ember - betértem a »Makkhetesbe« s elhelyeztem a három forintomat. Ez, ez! Én most már haza nem mehetek innen a pénz nélkül - mert nagy áspiskígyó ám! Ha pedig haza nem megyek - mit csináljak künn egy fillér nélkül... sem ételem, sem alvóhelyem... elpusztulok én künn. Tessék csak engem, kérem, elcsukatni!

De már ez olyan argumentum volt, hogy csakugyan igazolta minden komikus volta mellett is a helyzet tarthatatlanságát s egyszersmind Kupka János uram kérésének okszerű oldalait.

Ezen csak egyféleképpen lehetett segíteni. S minthogy éppen odatoppant két másik író is, megértvén Kupka János fátumát, miután jóízűen nevettek rajta előbb, elhatározták egyesült erővel, hogy a fátumot leveszik róla - összeadják neki a három forintot, menjen isten hírével - s azután lépéseket tesznek érdekében a rendőrségnél. Hátha van azoknak is érzékük valami iránt? S hátha éppen a humor az? Mert hogy mi, eddig még úgy se fedezhette fel senki.

- Hát itt van a három forint, Kupka János. Távozzék! Ön most már szabad, mint a madár.

Elérzékenyedve köszönte meg, s könnyes szemekkel csoszogott le a lépcsőkön.

- Mivel érdemlettem, mivel? - rebegé. - Az isten áldja meg a tekintetes urakat.

- Szegény ördög! - mondák. - Hogy fogja ez most áldani éveken át a rendőrséget.

Ez délelőtt történt. A redakciókban azonban mindég történik valami délelőtt is, délután is, még ha nem történik is semmi. Ennélfogva délután is történt - még pedig az, hogy kopogtattak az ajtón -, majd minden dolog ezzel kezdődik, a tolvajlási történeteket kivéve.

Kopogtattak, s kinyílván az ajtó, a Kupka János arca volt látható. A szoba most homályosabb volt valamivel, s a Kupka arca is pirosabb valamivel, de azért mégis fel lehetett ösmerni.

- Maga az, Kupka? Mát mi baj van?

Kupka pozitúrába vágta magát, azaz csak akarta, de nemigen sikerült neki, mintha mozgott volna alatta az a veszett padló.

- Hát az van - mondá rekedten, de mégis alázatos szelídséggel -, hogy odabotlottam megint a »Makkhetesbe«, száradjon el, aki odaépítette utamba... s izé... úgy fordult, hogy... tessék csak engem mégis becsukatni.

...Csakhogy ez már akkor igazán lehetetlen volt - mert a rendőrségnél is le volt róla véve a fátum, kieszközölték a büntetés elengedését.





HASZONBÉRLŐ KOROMBÓL



1883

Gogoly írt már egy szép elbeszélést a köpenyegről, pedig micsoda egy köpenyeg a hatalmas bundához képest? A bundához képest, melynek majesztetikus külseje, komor szürke posztója, széles farkasbőr gallérja bizonyos tekintélyt fejez ki. Kétségkívül a bunda a ruhák királya - akármit mondjon is az általam nagyon tisztelt szabó céh.

A szabók ugyanis nem azt tartják, amit az esztétikusok, hogy egy nagy regény a nagy alkotás; a szabók azt mondják, hogy a legnagyobb alkotások a kis ruhadarabok, részletek mutatják a mesterkezet, mert a kis ruhadaraboknak többnyire a testhez kell simulniok, annak a kidomborodó arányai szerint. Mit a bunda? A bunda semmi! Azt meg tudja varrni még a szabóinas is.

De én nem tartok e tekintetben a szabókkal, bár nem vagyok rosszakarójuk, mert készséggel ismerem be róluk, hogy az emberiség formáját isten után őtőlük kapja. Sőt nem ritkán ők korrigálnak az isteni művön is! Szép mesterség az, akárki mit mondjon!

Hanem hát a bunda mégis csak legtöbb, szó sincs róla, hogy nem a legtöbb lenne. Nézzétek csak meg, amint ott függ a boltajtón cégérnek, s báránybőr bélése amint kevélyen látszik odakiáltani a zúzmarás fáknak a járda szélén: »Nincs hidegség... ne bolondozzatok azokkal a púderes gallyaitokkal!« Oh, a bundát nem szabad kevesebbre nézni, mint ami, mert az megbosszulja magát.

Bundája különben igen kevés embernek van (s innen az a lenéző gúny, amellyel róla beszélnek). Új bundát pláne ritkán láthatni (talán már nem is varrnak a mai időkben), mert az emberek folyton szegényednek, s a bundák folyton drágulnak. E sajátságos körülmény bizonyos elhidegülést, bizonyos visszavonást szült, s válaszfalat épített a bundák és az emberek közé. De ezen elhidegülésből nem hiszem, hogy háború vagy nemzetiségi kérdés keletkeznék valaha, ez legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy aki ezentúl is még egy-egy bundát csináltat, rá fogja íratni a névjegyeire, például ilyenformán: »Nagy István orsz. képviselő és bundatulajdonos«! Mivelhogy nem fog lehetni tudni a kettő közül, melyik cím imponál majd jobban a közönségnek.

No, nekem sohasem lesz ilyen vizitkártyám. Nem, én sohasem csináltatok bundát, mert én csak bunda-haszonbérlőnek születtem a világra, s meg van írva (alkalmasint a szentírásban), hogy akit az isten egy garasra teremtett, sohase lesz annak három krajcárja.

A Mimitől kaptam levelet, hogy jöjjek el... szívesen látnak, ha náluk töltöm a karácsonyt.

Jaj, igen... Mimit elfelejtettem mondani, hogy kicsoda. Hát a Mimi az én jelöltem, ha valamikor meg találnék házasodni. Leírhatnám, hogy néz ki, milyen - de ezzel még jobban el lenne kapatva, s én nehezebben jutnék hozzá. Nem jó azoknak a lányoknak reklámot csinálni, akik a jelöltjeink - mert bizony, bizony magunk ellen licitálunk.

Hát igaz... a levélben, amit Mimi írt, benne volt még az a gyöngéd sor is, hogy okvetlenül bundában jöjjek, mert ő nem venné lelkére, ha megfáznék, ha valami bajom lenne. Megtiltja tehát, hogy bunda nélkül jöjjek. Oh, édes kedves tilalom! Inkább maradjak - azt mondja - veszteg, otthon. Deiszen! Ha megkötöznének se maradnék!

Szalasztottam is mindjárt a takarítónőt a szabómhoz, dolgozzon ki egy elaborátumot: miféle modalitások mellett kaphatnék egy bundát, mert el akarok utazni.

A szabóm megüzente, okvetlen szerez egyet haszonbérbe (a haszonbér egy osztr. ért. forint naponkint). Belenyugodtam, s azonnal írtam egy vizitkártyát, melyen kötelezem magamat minden napra egy forintot fizetni mindaddig, míg vissza nem szolgáltatom. Erre a kártyára aztán az elutazás előtti estén elhozta egy legény nagy örömmel.

Szép bunda volt, s amint elterült a díván egyik csücskén, mosolygó piros bélésével legalul, ahol a fekete prém végződik, s a zsebek körül, egészen úri külsőt kölcsönzött a szobának.

- Mikortól kezdve kell fizetni? - kérdém a legényt. - Remélem, csak holnaptól kezdődik?

- Igenis, holnaptól - nyugtatott meg közönyös arccal, s eltávozott.

Valóságos megelégedés szállotta meg lelkemet, hogy most már holnap délben útra kelhetek, hogy semmi akadálya nincs, s lefeküdvén, óvatosan kétszer fordítottam meg a kulcsot a zárban. Volt már félteni való jószágom: a bunda.

Amint a gyertyát eloltottam, szemem önkénytelenül felkereste. Sötét árnyékot vetett a falra, s ez az árnyék olyan fölséges volt ott, mint egy nagybirodalom mappája.

Oh, bunda, bunda, te teszed nekem lehetővé, hogy elutazzam a Mimikémhez!

El is utaztam másnap. Azonban meleg volt a kupéban, úgyhogy a bundát egyszerűen végigterítettem az ülésen, s unatkozva vártam, mint vasúton szokás, hogy fütty után mikor jön megint új fütty.

Hol-hol megnéztem az órámat is. Lassan jár a kutya! Egyszer megdöbbenve pillantok a bundára, s eszembe nyilallik, hogy mióta ez a bunda itt hever mellettem, azóta körülbelül huszonkét krajcárra nevekedett már az érte járó árenda.

Iszonyú gondolat ez egy fösvény embernek, én pedig az vagyok a természetemnél fogva. Minden kedvemet, örömömet elvette ez az átkozott bunda.

Hivatalfőnököm úgy eresztett el, maradjak ameddig tetszik, most eszembe jutott, s elszomorodtam bele, hogy a bunda okvetlenül haza hoz már mindjárt holnapután. Lehetetlen ott maradnom, lehetetlen. Megölne a tudat, az önvád pazarlásom felett, mert szegény ember vagyok, nemigen futja a költség. Az kéne még, hogy tékozoljak!

Egy kisebb állomásnál kocsi várt reám, s már tengelyen kellett utaznom egy kis városkáig, ahonnan omnibuszkocsi közlekedik addig a faluig, ahol a Mimi lakik; a kocsi ott fog letenni a házuk előtt.

Egy kicsit csípős idő volt, s igen jó hasznát vettem a kiárendált jószágnak, beleburkolóztam egészen úgy, hogy csak az orrom látszott ki, az is csak akkor, ha a kocsistól kérdezősködtem egyet-mást.

De mit toldjam-foldjam, másnap ott voltam minden baj nélkül Mimiéknél. Nagy örömmel fogadtak. Mimike egészséges s olyan eleven lett látásomra, mint a gyík, sürgött, forgott, akár a karika; sietett leszedni málhámat a kocsiról, s föltálalni a párolgó villásreggelit, mely készen várt.

- Nem fázott meg? Oh, no! Láttam azt a rettenetes bundáját. Fölér egy fűtött szobával. Hej, Anka, Anka, hova akasztottad a ténsúr bundáját.

- Ott van a szegen, a nappaliban.

Igen, ott volt. Ugyanazt az árnyékot vetette a falra, amit otthon nálam, de most keserűen sóhajtottam föl. Az az árnyék nemcsak a fal fehérségéből nyel el egy darabot, hanem az én tárcám tartalmát is folyton nyelte.

Amint az óra egyhangúan ketyeg a falon, minden tik-takja pénzemben van. Az idő múlik, az árenda növekszik. Mialatt Mimim rózsás ajkai elfecsegték, mit csinált délelőtt, nekem az is egy hatosomba került. Minden szó, minden mozdulat bizonyos időmennyiséget vesz igénybe, s minden időrész emészti vagyonomat. Tönkre megyek, tönkre kell mennem. Oh, átkozott bunda, minek is hoztalak magammal?

Elképzelheti, tisztelt olvasó, hogy nem jól éreztem magamat. A fösvénység bántott, s ez már magában is elég volna, hogy megrontson mindent; de még azonfelül az irigység, a bosszankodás is emésztett, hogy a bunda ott függ érintetlenül a fogason, gondozva van, nem kopik, s mégis jövedelmet hoz a gazdájának.

Ej, ezt már nem lehet kiállni! Azt forgattam fejemben, hogy fogadok egy parasztembert, aki bizonyos napibér mellett kötelezi magát egész nap viselni az árendális jószágot, s éjszakára is benne alszik. Mert én jogosítva vagyok mindenre a megállapodásunk szerint. Ha már fizetem, hát legalább én is vegyem ki a haszonélvezetemet!

Boldog egy pár nap volt az, melyet ott töltöttem - vagy inkább lett volna... e nélkül. Mindenben kedvemben jártak.

Mimike elárulta, úgy fátyolon át, hogy egy nagy meglepetés is készül számomra. Nem mondta meg. De már tudtam. Egy kis karikagyűrűt csináltatott, mert láttam, amint az első nap, pajkos tréfával, megmérte az ujjamat egy cérnaszállal. Kért, hogy maradjak ott még vagy két-három napig, mert az a bizonyos meglepetés úgy kívánja, mert még nincs készen.

Mondtam, hogy nem maradhatok, nem lehet, okom van rá, hogy elmenjek.

- Oka van? - szólt Mimike gyanakodva s tündérarca elborult. - Hátha nem ereszteném... hátha...

Nem szóltam semmit, nem is gondolhattam, hogy olyan szörnyű merénylet készült ellenem.

Az ünnepre otthon volt a Mimike öccse is, aki rangjára nézve diák Rozsnyón, s akinek mindjárt az ünnepek után el kellett utaznia.

Egy este elbúcsúzott tőlem, mert úgy volt, hogy korán fog elmenni, amikor még én alszom. S úgy is történt, reggel már hűlt helye volt a diáknak.

- Elment a Lacika? - kérdém a reggelinél. - Szegény Laci, mennyit szenved a hidegen! Van-e legalább jó meleg gúnyája?

- Ne búsuljon - szólt Mimi mosolyogva -, egy kis csínyt követtem el ön ellen.

- Előre is megbocsátom, kis boglyoskám.

- Tudja, két legyet egy csapásra. A gyerek se fázik meg, s az erőszakos intézkedés is végre van hajtva, holnap még el nem utazhat.

- Hogyan? - hebegém.

- Ráadtam szegényre a bundáját.

- Az én bundámat! - kiáltottam. - Kisasszony, ez rettenetes!

Dúlt arccal ugrottam fel. Az egész família megdöbbenve bámult rám.

- Mi történt önnel, az isten szerelméért?

- Mi történt - hörgém gúnyos ingerültséggel -, az történt, hogy kegyed tönkre tett engem... Mikor jön vissza az a kocsi, amelyik elvitte a fiút?

- Négy nap múlva.

- Annak nem szabad megtörténni!

- Pedig már az egészen úgy lesz - szólt Mimike, méltatlankodva modorom fölött. - De ha ön el akar menni, ám menjen, uram - tette hozzá hidegen. - Nalászy bácsiéknak két bundájuk is van, azonnal hozatok egyet kölcsön addig, míg az önét felküldjük Pestre. Jó lesz-e, uram?

Kétségbeesve hajtottam le fejemet az asztalra, és nem szóltam semmit többé. Csak sóhajaim éreztették velök a nagy szenvedést, mely lelkemben dúl.

Az egész család elhidegült irántam e különös modor miatt, maga Mimi is olyan furcsán nézett rám e perctől, s én egészen kiestem eddigi szerepemből; úgy éreztem magam, mint egy üldözött ember, akinek minden percben lecsaphat feje fölé a pallos. Valami ideges nyugtalanság vett erőt rajtam, s lázassá tett. Nem tudtam helyemet találni, s helyzetem óráról órára tarthatatlanabb lett a család előtt is.

Másnap, úgy vettem észre, valami kis csomag jött a postán. Mimi fel se bontotta. Oda csapta azon módon a sublódkaszniba. Minden tagom reszketett. Tudtam, mi van a csomagban. Ajkamat már mozgattam is, hogy szólni fogok. De nem - semmi alkalmas szó sem jutott eszembe: azok a hideg pillantások, melyekkel találkoztam, megfagyasztottak bennem minden érzést.

Végre negyednap megérkezett a kocsi. Éppen benn ültem a nappaliban, midőn berobogott. Senki sem törődött velem.

Tűkön ültem, hogy mikor hozzák le már a kocsiról a málhákat. Az ajtó nyílt, de a bunda csak nem jött.

- Anna! - szóltam a cselédnek. - Itt van a bunda?

- Nincs, teens uram - szólt az vígan -, a kocsis ott felejtette az ifjú úrnál.

- De hiszen a bunda enyim! - kiáltám elsápadva.

- Nem baj az, teens uram, majd visszahozzák húsvétkor, mikor megint elmegy a kocsi az úrfiért.

Őrült voltam dühömben, tomboltam, toporzékoltam:

- Kocsit, kocsit! Rendelje meg nekem a kocsit! Azonnal megyek, egy percig sem maradok ennél a háznál, ahol ilyen gúnyos játékot űznek velem!

- De kedves Cserkeszy úr - mentegetőzött Csomádyné, Mimike édesanyja -, hiszen megtörtént a hiba, a kis hóbortos Mimi az oka... de hát ez még nem olyan veszedelem, hogy ennyire kihozza a sodrából. Bundát majd hozatunk kölcsön, hogy most meg ne fázzék. Az öné is itt lesz húsvétkor, s akkor majd... felküldjük önnek.

- Nem bánom én, asszonyom, ha már elevenen megfőztek, ha megesznek is.

- De uram... ez talán mégis túlság!...

Az omnibusz előállott, belevágtam magamat, s eljöttem bunda nélkül.

A menyasszonyomat eljátszottam, az ki sem jött elbúcsúzni tőlem, de hát ez még nem volna baj, menyasszonyt találok én még - hanem hogy mi lesz a bérletemmel?

A bunda nyilván még most is valahol Rozsnyón terpeszkedik, s pajkos diákok hancúroznak rajta, de mi lesz, ha még húsvétkor sem kapom, ha sohase kapom meg?

A tulajdonos, miként szabóm értesít, valami ügyes-bajos dologban elutazott Amerikába, és az itteni ruhaboltját bezárta. Mondják, vissza se jön évekig.

Mi lesz, mi lesz, ha negyven esztendő múlva kerül haza, s beegzekválja rajtam a forintokat minden napra a bundáért?

Uraim, ösmerjék be kérem, hogy nem érdemes bundát haszonbérelni.





A KIS ÁLMOS



1883

A tenger, a vén professzor, összecsengette az iskolázott folyamok tündéreit.

Leültette őket a padokba az üres tanteremben, hol nem volt semmi egyéb, csak egy fekete tábla, cirkalom, szivacs és kréta. Az utolsó padban azonban volt valaki. Egy szép szőke földi leány szendergett ott. Bánatos arca sokkal szebb volt így álmában is, mint a folyamok pajkos tündéreié.

A földi lánnyal azonban keveset törődtek ők, alig méltatták egy tekintetre, s odafigyeltek egészen a vén tenger szavaira.

- Vizek! - mondá ez. - Itt az ideje megkezdeni a háborút az emberek ellen. Itt az ideje visszafoglalni kétszeresen, amit ők szedtek el tőlünk. A mi politikánk a revanche! Csináljátok meg a feladatot! Megszavazom a költségeket, a rendes évi víziilletményből, ami belőletek befolyna.

Az öreg professzor eltávozott, a vízitündérek pedig odajárultak a fekete táblához, s kicirkalmazták, kimódolták számokban és ábrákban, mennyi tért öntenek el.

S az egy olyan bűvös tábla volt, hogy ami plánumot egyszer odajegyeztek logaritmusokkal kiszámítva, cirkalommal kimérve, az abban a pillanatban a természetben is valósággal megtörtént.

Mikor azonban eltávozának felkeresni a mestert, hogy dicsekedve elhívják, tekintse meg a végzett munkát (tele volt írva kriksz-krakszokkal az egész tábla), nagyon erősen találták becsapni magok után az iskolaajtót.

A csattanásra fölébredt szendergéséből a fiatal leányzó az utolsó padban, odament a táblához, megfogta a szivacsot... s mindent, mindent letörölt vele a fekete tábláról.

- Valaki megsemmisíté munkánkat - siránkozának a tündérek, amikor visszatértek.

- Az a leány, akit itt hagytunk... alkalmasint...

- S ki volt vajon? - kérdé a tenger, haragosan csapva össze nagy tenyereit.

Mindenki a vállát vonogatta - csak a Tisza tudta.

- Én már találkoztam vele egyszer - felelte -, s fel is riasztottam derekasan. A kis álomszuszékot »Részvétnek« hívják.





AZOK A »NYÁJAS OLVASÓK«



1883

Mi boldog újságírók, kik a világok dirigáljuk (ezt hisszük ugyanis mikor a délutáni feketekávénkat szürcsölgetjük), hiába eregetjük gombolyagban a bölcsességet, hiába hirdetjük urbi et orbi, hogy így, hogy úgy, a mi tenyerünk van rajta a közönség szívén, érezzük dobogását, vérének lüktetését, mi hozzuk gyorsabb mozgásba, mi csendesítjük le, mi vetjük el a magot, mely ott kikel, mibelőlünk szívja erejét, reánk ügyel, utánunk mozdul.

Nem igaz abból egy szó sem. Semmi se igaz. Semmit se lehet mondva csinálni, se közvéleményt, s hangulatot, minden magától támad. A lap magától lesz népszerűvé - ha lesz. Amelyik pedig arra született, hogy népszerűtlen legyen, csinálhatunk mi azzal akármit, elé tálalhatjuk a közönségnek nagy rafinériával azt, ami a legjobb, a legízletesebb, hozzá se nyúl, vagy ha hozzányúl, elfintorítja az arcát. Nem ér semmit!

Rajtam esett meg az eleven példa vidéken lakó János bátyámmal, akitől azt kérdeztem, járat-e lapot?

- Éppen tegnap fizettem elő.

- Melyikre?

- Nem tudom én. A postamesternek küldtem be a pénzt. Tudja már a politikai meggyőződésemet. Mert tudod én pecsovics ember vagyok... muszáj, tudod... Ne volnék csak kataszter, tudod. Hát, majd csak eléjáratja a jó öreg »Hon«-t.

- Nincs az már meg, János bácsi.

- Mi a kő? No, hát akkor az »Ellenőr«-t.

- Csakhogy az sincs meg már.

- No, hát akkor tudja a fránya...

Harmadnap megjött neki az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Negyednap is megjött az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Pedig vártam, hogy szólni fog - de már nem várhattam meg.

- Hát mit szól hozzá, János bácsi, hogy az »Egyetértés«-t küldik? Csak nem az »Egyetértés«-t akarta?

- De bizony talán... azt gondolom, öcsém, hogy alkalmasint éppenséggel az »Egyetértés«-t kívántam járatni.

Pars pro toto. Míg mi itt szépen disputálunk az egyes rovatok felett, beleöljük a lelkünket, hogy ez a kifejezés így legyen és ne úgy legyen, az irány kinyomatot leljen itt is, ott is, hogy a rövid hírek a vegyesek után jöjjenek, s hogy milyen hang legyen az irányadó, mi az élvezetesebb a léleknek, hogyan kellemeztessük magunkat: addig a tisztelt olvasó azt se tudja odahaza, ha nem olvas, élünk-e még, ha pedig olvas, akkor azt se tudja, hogy bennünket olvas-e?

A konkurrencia fáradságos erőlködése, fegyvereink hatalmas csörtetése, a szellemi erő kisugárzó melege, a beosztás bravúrja, a frisseség nagy pénzen vett lehe, mind, mind elvész az előtt az érzéketlen rezes pápaszem előtt - melyen át a praenumeráns nézeget bennünket.

Annak, aki nem éhes, mindegy, ha ananászt tesznek eléje, vagy ha vadkörtét; egyformán piszkál bennök. A mi publikumunk pedig nem éhes. Olyan nekik a lapolvasás, mint a jóllakott embernek a villásreggeli. Nem érzik még egészen szükségét.

(Egy hang a publikumból: De igaz is, hogy gyomor kell hozzá.)

Gyomor kell némely laphoz, meglehet - de nem igazságos a közbeszólás, mert éppen az ilyen lapok dicsekedhetnek sok praenumeránssal.

És itt megint jöhetne egy közbeszólás - hogy: »igen, mert olcsók«.

De ez se igaz. Én magam is azt hittem egy darabig, hogy az olcsóság teszi a lapokat elterjedtekké, mert hát a szegény magyar publikum nagyon megszámolja a garasait, s inkább megvonja magától a szellemi táplálékot is, ha ki van neki számítva, hogy eddig és ne tovább.

S meg is találtam erre egész közel a biztos példát, a kaszinóknak abban a nyomorúságos fösvénykedésében, mely szintén deprimálólag hat a magyar sajtó terjedésére s ezzel kapcsolatosan javulására, hogy a már egyszer kiolvasott lapokat ellicitálják e többnyire gazdag testületek, s azokat egyesek kiveszik albérletbe. Ami a következőképp történik.

A szolgáló minden korán reggel benyit és felrántja álmából a kaszinószolgát (mert az csak ilyenkor alhatik szegény, egész éjjel fent kártyáznak az urak).

- A teens asszony elküldött az újságunkért, a »Fővárosi Lapok«-ért.

A szolga azután kikeresi az illető lapot, ha még megvan, s átadja annyi darabban, amennyiben megvan. Otthon már mohón várják a kisasszonykák, s nekiesnek a szellemi eledelnek.

S ez így megy napról napra. Se a kisasszonykák nem unják meg, hogy a lapot egy nappal később kapják hézagosan elrongyolva, sem a teens asszony nem unja meg a küldözgetést, se a Kati szobaleány a járogatást, mert hát a szegény ember úgy él, ahogy lehet. S ha az ember selyemruhában járatja a leányait, bizony nem hányhatja a pénzt papírosért.

Az ilyen lapok rendesen kétharmad áron válnak az egyes licitáló famíliák tulajdonává, s bizony négy-öt forint is pénz. Nekem bizony eszembe se jutott emiatt a közönséget szidni - minek is? Sokkal közelebb van nekem a pénzügyminiszter.

Hanem ma már én is kifakadok - mégpedig keményen. Tessék meghallgatni kérem ezt a hallatlan esetet, melyről egy barátom értesít.

Szó szerint adnám a levelet, hanem hosszadalmas egy kicsit, hát majd csak magam beszélem el, mi történt s hogy történt.

A múlt január hóban, az új esztendővel kitűzetett X-ben (nem mondom meg a kis városka nevét, mert Göcsej lenne belőle) a már említett laplicitáció.

A könyvtárnok volt a kikiáltó. Mert a könyvtárnok úrnak (aki e hivatalos címet különben onnan kölcsönzi, mert Jósika négy regényét, Oldal József, Ábray Károly és a környékbeli könyvkomponálók egypár kötetét tartogatja egy kisztnyiben, melyben az alispánné tíz cilinder bort küldött egy hajdani kaszinói batyubálra) pompás hangja van.

Tehát ő volt a kikiáltó. A licitánsok zordon ábrázattal ültek a nagy zöld asztal körül.

Elöl egy volt országgyűlési képviselő úr, aki Deákról per »Feri barátom« beszél. Ez a »Pesti Napló« embere. Nagy tekintély a tekintetes úr. Senki se mer rá ígérni. Jaj volna annak! Biztos tehát, hogy a jó öreg Napló olcsón jut a kezére.

Balról a tisztelendő plébános úr ül, ő még biztosabb... Ki a mennykőnek kellene a »Magyar Állam«? Megkapja egy forintért! Ő csak mosolyog a többieken, s a markát dörzsöli. A többiek pedig őrajta mosolyognak, hogy milyen pazar!

A »Nemzet«-re maga a tekintetes alispán úr spekulál. Belevág a keretébe. Igaz, hogy a pénzügyi igazgató is azt lesi, de hát azé legyen a Lloyd. Mind a kettő pompás lap - s felesége úgyis német. Legalább az is olvashat.

Az »Egyetértés« a legdrágább - mert most ez van divatban! Hanem 'iszen azért gavallér a főfiskális, hogy ne nézzen egy pár forintra. Mert bizony tíz forinton alul nem jut az »Egyetértés«-hez! Mindegy, telik neki. Hiszen csak a minap is, kétszáz forintos csokrot hozatott a tanfelügyelőnének!

A »Pesti Hirlap«-ot pedig tekintetes Ernyeczky János uram leste ott kitartással, mert takarékos Ernyeczky uram azt állítja váltig, hogy ő a »Pesti Hirlap« nélkül nem tudna élni, neki olyan lap kell, politika van az elején az ő számára. Bolondságok, beszélyek, tréfák, bűnesetek vannak a mellékleteken, azok az asszonyoknak jók, a legvégén kép is van; az meg a gyerekeknek gyönyörűség... Nem kell nekik enni adni azalatt, míg a képeket nézegetik s játszanak velök. Ebből az egy lapból jóllakik az egész família, s még azonfelül a vándor zongora-stimmelőnek is az a fizetség, mikor felhangolja a klavírt, amelyen a kisasszonyok könyv nélkül betanulják a »Pesti Hirlap« kotta-mellékleteit - hogy azokat odaajándékozzák a stimmelőnek. S az mint a bolond megelégedve rohan odább az új tudományával, új zongorákat stimmelni.

Hát mondom, ilyen szörnyen dicsérte Ernyeczky uram a maga »Pesti Hirlap«-ját, roppant kötvén magát, hogy azt ugyan el nem licitálja tőle senki, mert abból háború lenne.

Mivelhogy divatban van Ernyeczky bácsit bosszantani, ahol csak lehet, elhatározták azok a konok kaszinói molyok, hogy azért sem fogja olvasni a »Pesti Hirlap«-ot az idén.

Alig várták, hogy kikiáltsa a könyvtárnok.

- »Pesti Hirlap«! Hat forint! Ki ád többet érte!

- Hét! - mondja Ernyeczky bácsi szigorú hangon.

- Nyolc! - vág közbe az alispán.

- Kilenc! - nyögi a bácsi halkan.

- Tizenegy! - zúg fel a tréfás levéltárnok.

- Tizenkettő! - harsog Ernyeczky bácsi szilajan.

- Tizennégy! - kiáltja bele a gavallér főfiskális.

Ernyeczky bácsi halántékairól az izzadság csurog, szemei dühösen forognak üregeikben s nézése rettenetes.

- Tizenöt! - lihegi végkimerüléssel.

--------------

- »Pesti Hirlap«! Tizenöt forint! Senki többet? - hangzik a kikiáltó szava.

- Hiszen csak nem bolond senki - szólt közbe valaki -, mikor az eredeti ára csak tizennégy forint.

- Az istenugyse! Hát maga ezt nem tudta Ernyeczky bácsi?

- Hogyne tudtam volna? - dörmögi az öreg berzenkedve. - De mikor nekem így többet ér!

*

Hát tessék mármost azokkal a szegény takarékos praenumeránsokkal beszélni!





HISTÓRIA EGY HÁZASSÁGRÓL



1883

Ne vegyék kérem rossz néven, hogy megint hazamegyek a mi görbe országunkba. Ott vagyunk örökké, akik onnan jöttünk. Hisz mindenki csak ideiglenesen jöhet el, az is, aki sohasem kerül vissza többé. Mert ha van álom a halálban, én jól tudom, a gyermekévek folytatásának szövődik az ott; a többi kimarad; levetjük, mint a rossz ruhát, ha oda belépünk, hol az örök semmiben újra hallik majd erdeink ismerős zúgása, hegyi patakjaink altató morajával.

Mézes náddal írnák apáink viselkedését, ha úgy megszeretnék, ahogy mi gondoljuk, s idők rokkájáról (mennyi színes selyemszál van azon!) legombolyítanák, ki melyikhez férne, ha úgy megszeretnék, ahogy mi gondoljuk, azt, amit anyáink szőttek, fontak egymás között.

Nem nyúl oda senki. Öreg krónikákban néha legfölebb én indulok utána egy-egy piros szálnak vagy fekete szálnak.

De biz a piros után megyek ma.

Mert hát olyan bolond nevetni való dolog is az, hogy az a jámbor szécsényi barát, a Páter Anzelmus micsoda galyibát csinált anno 1700 nagyságos és nemzetes özvegy gróf Franke Györgyné leányasszonyom dolgában.

Már erről a furcsa titulusról is kitalálhatja minden házas és nem házas emberi lélek, hogy valami rendkívüli dolog történt vala a grófné, született Brizló Borbálával, mivelhogy ha leányasszony, nem lehet özvegy, és megfordítva. És azt is kitalálhatja, hogy engem illet a juss, ezt illő ékességgel és tisztességtudással kimagyarázni.

Úgy volt, hogy Brizló Borbála a megyei comes, nagyságos gróf Brunszvik uram egyik számtartótisztjének, nemes Brizló Gábor uramnak volt leányzója s olyan ékességben bővelkedő, hogy maga a mi urunk, Thököly Imre uram is, amikor erre járt nehány évnek előtte, éppen azokban az időkben, mikor a királyságot kapta a szultántól, szemügyre vévén a formás hajadont, ekképpen kiáltott volna fel: »Szeretném elküldeni a szultánnak, hogy kvittek legyünk.« Kalotay Kristóf uram a várnagy is hallotta; de különben tessék megkérdezni magát Beniczky Péter uramat, akihez valósággal intézte a fejedelem ezeket a szavakat.

Egyebekben sehol sem találok említést szépségéről, ami nem is csoda, mert miféle bolond íródiák lett volna az, aki belefogjon a mi asszonyaink kellemességeinek leírásába? Könnyebb az összes füveket összeszámlálni a vén Karancs alatt, hosszában, körös-körül.

Mikoron Borbála így virágoznék javában, lőn, hogy valami Franke György gróf vetődik el a Brunszvik udvarába, ahol nagyokat lehetett inni akkoriban, egy nap a török urakkal, findzsákból és ibrikekből, másnap pedig az osztrák urak őkegyelmeikkel, vödrökből és billikomokból, azon mód szerint, amint vagy az egyik, vagy a másik rész uralkodék aznap a környéken. Mert olyan világ volt az, hogy még a szakácsnak, a derék Csuropka Jánosnak is politikus embernek kellett lennie: rá volt parancsolva, hogy mielőtt a tűzre tennék a fazekakat a grófi konyhán az ebédhez, mindenekelőtt beszélje meg mindég a vicevárnaggyal, nemzetes Kászonyi Gergely urammal, miképpen vagynak a hadi konstellációk és a politikai cirkumstanciák, mert lehetséges, hogy török uraimékat, akiknek sorbett és piláf volna főzetendő, déli harangszóra úgy elkergetik innen, mint a parancsolat, s helyettük szilvás gombóc mellé osztrák tisztek gyűlnek majd az asztalhoz déli harangszóig.

Szegény magyar urak ott, minálunk, csakhamar megszokták ezt a különös állapotot. Egészen berendezkedtek hozzá. Tudtak törökül is, németül is, hogy az uraikkal diskurálhassanak, s meg kellett tanulniok azonfelül tótul is, hogy a cselédjeik megértsék. Viseletük is ahhoz volt szabva. Felhúzták a kaftánszerű bő kabátot, lenyíratták törökösen hajukat hátul, és mire kinőtt - éppen jó - mert akkor már más világ volt: copfot kellett belőle csinálni, németesen.

Legrosszabb volt ellenben a leányzóknak, mert ezeknek az udvarlóit, mikor már éppen megszerették, mindig elkergette a másik rész s ez az örökös sürgés-forgás, ez a lázas mozgalom, mely egész vármegyéket vetett-dobott erre-arra, meghagyta érintetlenül a pártákat.

...Hanem a Brizló Borbáláé, az odalett... valahogy odalett.

A fiatal Franke grófnak tetszett meg a leány. Legalább az járt utána... hogy volt, miképp volt, ki tudhatná a zűrzavaros napokban, az összetorlódott események között? Ej, mikor ezer patkó tapossa mezőinket, ki tudná akkor megmondani pontosan, hogyan hullottak ki a marmancsvirág csipkés, fehér szárnyacskái?

Volt valami nesze, hogy összekeltek s aztán - de már ennek különb híre lett a vidéken - a Thököly-félékhez állott be a gróf, és elesett. Halva találták a szandai völgyben a csata után.

Valamelyik dalia, gondolom, Kubinyi Boldizsár, levágott a szép szőke hajából egy gyűrűre valót, s elhozta magával, hátha talán hagyott valakit valahol.

S valóban, Brizló Borbála követelte magának a fürtöt, meg is kapta, de kérdés: jussal-e? Senki sem tudott semmi bizonyosat, megvolt-e a házasság, vagy nem volt? Csodálatos, hol lehettek akkor az öreg asszonyaink, hogy ezt ki nem süthették világosan?... Talán adat lehetne ez a történettudósoknak, hogy valamennyien kiköltöztek a vármegyéből a törököktől való félelmökben?

Ahogy volt, úgy volt, annyi bizonyos, hogy a szép Borbála tetőtől talpig gyászba öltözködék, s nagy könnyhullatások között tölté az özvegyi esztendőt. Két napot böjtölt minden héten, s háromszor ment misét hallgatni. Mindebben pedig benne van az, amit egy jó feleség megtehet a férje kedveért - annak a holta után.

Mégsem hitték el neki a házasságot. De hát hiszen ott kellett lenniök a tanúknak? Hol voltak már azok tavaly óta! A nyavalyás Plachy Mihály beleharapott tavaszkor a fűbe - pedig fű sem termett; Veres István uram őkegyelme pedig kibujdosott vala azóta a fejedelemmel. Annak ugyan befújta a lábnyomait örökösen a hó - pedig a hó sem esett.

Ők ketten megmondhatnák, ha megmondhatnák. De még ha megvolt is rendje-módja szerint, kérdés: érvényes-e a házasság? Cudar egy pókháló ez! A török által megszállt területen nem érvényesek a pápai rendeletek, mert azokat ott nem lehetett kihirdetni. (De hát mi érvényes akkor itt?)

A mentes területeken ellenben a tridenti zsinat szab törvényt. Amelyik pap ebbe bele nem habarodik, az már bizonyosan püspök. Aki pedig püspök, az nem bolond, hogy itt ténferegjen ebben a kutyatartományban; az otthon sütkérezik valahol Rozsnyón vagy Egerben.

De ha nem hitték el Brizló Borbálának a házasságát, s ha el nem jöhettek vallomást tenni mellette nemzetes uraimék, akik látták, a gondviselés vette kezébe a dolgot, az küldött egy piciny tanút, mosolygó piros orcával, apró kövér kezecskékkel, aki mikor nem sírt, folyton gagyogott valamit a vánkosai közt.

Hanem - jaj, talán ki se mondom - bizony még ennek a becsületes »kis embernek« sem hitték el azt a házasságot. No, már ez mégis csak istentelenség!

Ő maga, a szép asszony, nem törődött semmit a pletykával; feléje se ment az embereknek, talán nem is tudta, mit beszélnek, hanem mikor a fia hároméves lett, odajárult a szécsényi Anzelmus baráthoz, adjon neki egy esketési bizonyítványt.

Az Anzelmus barát, mihelyt meglátta az úrasszonyt, mosolygóra változott képpel kérdé, mi járatban lenne?

- Nagy bajom van, atyám! Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy te eskettél össze bennünket a megboldogult urammal, a derék vitéz Franke György gróffal, akit az isten nyugosztaljon!

A tisztelendő páter összefonta mellén a két karját és nem felelt, hanem tovább nézte azt a kis piros ajkat, amint mozdul, összecsukódik, kinyílik, azt a gyönyörű két szemet, amely ragyog, elborul, melegít, éget, világít és harmatozik. Szebb ez a tarokknál is!

(Pedig akkor még új volt ez a játék, s egy külön mestert tartottak a barátok, aki tanította.)

- Két derék tanúm volt - folytatá az özvegy -, jóravaló nemesemberek mind a ketten, hiszen emlékezhetel reájok. Ugye, emlékszel is? Az egyik meghalt azóta, a másik Törökországba ment. Most már csak benned van bizodalmam, jó atyám.

A derék Anzelmus hallani akarta a dolgot még tovább is.

- Egy kis fiacskám maradt, gyönyörű szőke gyerek, olyan, mint egy kis angyal... az apjára hasonlatos. Ennek a szegény gyereknek semmije sincs, pedig az apja gazdag grófi famíliából való. Nagy birtokaik vannak Sziléziában. Testvérei elüldözték ide pénz nélkül, szeretet nélkül. Hát énnekem egy esketési bizonyítvány kell most tőled, atyám!

Anzelmus kidüllesztette nagy szürke szemeit, összegyűjtötte a homlokráncait egy rakásra, s aztán meghosszabbodott képpel mondá, hosszú kezeit kámzsájába mélyesztve:

- Bizony nem emlékszem a dologra, jó asszonyom.

Most hirtelen kihúzta az egyik kezét, s megütögette a homlokát, mint valami befőttes üveget, hogy fölrázza, ami talán az alján van.

- Hiszen annyi embert eskettem már én meg azóta! Aztán olyan idők ezek, kegyelmesem, hogy néha a magam nevét is elfelejtem, s a gvárdiántól kérdezem meg olyankor.

Hanem most az egyszer nem kellett elmennie a gvárdiánhoz. Az úgysem tudta volna.

Sokkal közelebb eső volt, hogy a grófné asszonyom belenyúlt a selyemtafota krispinjébe, kivett onnan egy zacskó kemény tallért, s odatette a pulpitusra.

Anzelmus atya kivicsorította fogait, behunyta az egyik szemét, a jobbikat, s csodálatos!... emlékezni kezdett az esküvőre.

Le is ült nyomban az asztalához és megvigasztalta azt a szegény, szép, szomorgó asszonyt. Kiadta neki a bizonyítványt, hogy ő eskette meg ekkor és ekkor; aláírta ékes, cikornyás manupropriával, teleszórta porzóval, s még le is fricskázta nagy udvariassággal, az ajtónál pukkedlit vágott, azután egész megelégedéssel bement a refektóriumba, tovább tanulni a tarokkot. Mégis csak szebb az!

E tájt pedig, mondják, szigorú élet járta a kolostorban, de azért meg lehetett szenvedni. Mert isten világot virrasztott az ő szolgáinak agyvelejében, hogy azok kényelemmé tették a kényelmetlenséget s vígságokká a szomorúságokat. Így, teszem azt, nem volt nekik megengedve, hogy két verdung bornál többet ihassék egy-egy perszóna naponként - ha csak vendég nincs, mert akkor ad libitum ment, aki mennyit bírt.

A szent helyek, hogy egészen ennek a kornak a beszédjével éljek, gazdagon valának éléssel megtakarva. Lőn tehát, hogy sohasem fogyott ki belőlük a vendég. Ha pedig már éppenséggel nem szállott volna senki hozzájuk, a zimankós időnek vagy másnemű oknak miatta, a jámbor barátok pénzért fogadtak egy vendéget, diurnumot fizetvén neki, ha velök lakmározik.

Ezt az enyhítő körülményt okvetlen föl kellett hoznom Anzelmus eljárása mellett, aztán talán még más mellékkiadásai is lehettek, de már ezeket egye ne piszkáljam?

Szép Brizló Borbála megörült az esküvési levélnek, még abban az évben, mihelyt lecsillapodék az odavaló föld a háborúságoktól, megindult anyai bátyjával, Kászonyi Gergely urammal Sziléziába, törvénnyel járni ki fia örökségét.

És az nem is volt valami nehéz. Hiszen csak azt kellett bizonyítania, hogy törvényes maradéka van Franke Györgynek, s mindjárt ki kellett adni a lindeni és strawitzi uradalmak felét, mert a megboldogult Franke grófnak csak egy élő gyermeke volt már, a fiúsított Franke Johanna grófnő. György, mint tudjuk, elesett Magyarországon, Leopoldot pedig a vadkan tépte széjjel időközben.

Johanna grófnő magas, szikár leány lehetett, sápadt, szeplős arccal és olyan sajátszerű fehér hajjal, mint a kanárimadár tollazata. Kászonyi Gergely uram, aki pedig asszonylátó ember volt, legalább nem nagyon tulipánozza ki őnagyságát, sőt még azt jegyzi meg erről az útról vezetett Diáriumban, hogy az eső becsurgott az orrán át. Egyszóval, nem minálunk volt, mikor a szépséget osztogatták.

De ha nem volna erről királyi oklevél is - biz'isten talán mégsem hinném Kászonyi Gergelynek -, mert nagy haragos indulatba jöhetett a Johanna grófnő praktikája miatt, s nem lehetetlen, selymaságból hirdeti vala annak csúf voltát.

Mivel úgy történt, hogy amint beállítottak útportól elmarva egy este a strawitzi zöldfedelű kastélyba, s atyafiságosan előadnák magyar őszinteséggel: miért jöttek, hogy a gyerek jussáért jöttek, s megmutogatván az esketési és születési dokumentumokat, Johanna grófnő arcát elfutotta az öröm pirossága, nyakába borult szép sógornéjának, összevissza csókolta a fehér hattyúnyakát, a homloka márványát, a kis rózsás gödröcskéjét az álla alatt és ahol érte. Azután a kezére kapta a kis Gyuri fiút, nyalta-falta, bubuskálta, hossza-vége nem volt annak. Éppen olyan, szakasztott az a száj, valóságosan az az orr, az a homlok, az a mosolygás, mint a szegény megboldogult bátyámé, a derék vitéz Franke György grófé volt, akit az isten nyugosztaljon. Hajso, hajso, kis szőlőgerezdem! Ezüstös morzsácskám... Bizony jól tettétek, kedves rokonaim, hogy eljöttetek, hogy így bearanyoztátok szegény penészes hajlékomat. No, hát mármost mindenekelőtt vacsoráljanak meg jóízűen kegyelmetek, kedves sógorném galambom s kegyelmed is, vitéz Kászonyi Gergely bátyámuram, azután pihenjenek le a selyem ágyaimba, reggelre majd megbeszéljük a többit.

Hanem reggelre kelve - egy lelket se talált szegény asszonyunk a kastélyban, ki volt halva egészen; se úrnő, se cseléd; a káromkodó Kászonyi léptei kísértetiesen kopogtak a néma folyosókon.

- Mi történt itt? - tűnődék Brizló Borbála, a kezeit tördelve.

- Nem tudom, édes mézem. Hanem ha már magamra vettem ezt a dolgot te éretted, hát ki is viszem, engem úgy segéljen. Valami ármány van! De végére járok - mint amilyen igaz, hogy kálvinista ember vagyok.

Biz azt eltalálta, hogy ármány, mert Johanna grófnő még az éjjel átköltözött összes udvari népével, csatlósaival, udvarnokaival, fehércselédeivel a lindeni vörösfedelű kastélyba, de maga meg nem pihent ott, le sem szállott, unos-untalan tengelyen volt útban, míg csak meg nem állt a kocsija két hét múlva délben, éppen a szécsényi klastrom előtt.

A barátoknak nagyon rossz napjuk volt. Valami nagy kegyelmes úr jött aznap Szügybe a császár képében, hol is nagy lakomát csaptak, minden eleven léhűtő embert meginvitálván arra a környékről, mert tisztességes nemes urakat már akkor bajos volt fogni az ilyenhez - miért a barátok drága pénzért sem kaptak a mai napra vendéget. A famulus hiába lótott-futott kiöltött nyelvvel egész nap egyért: mindenki Szügyben eszik. Kétségbe voltak esve.

Hát, mintha a mennyből hajítanák, mikor egyszerre csak becsörtet az udvarmesterével az a katonás asszony, s Anzelmus barát után tudakozódik. No, van már vendég, hála istennek!

Anzelmus barát nem volt jelen, valahol a lugasban, dús lombok közt nagy titokban dohányozni tanult. Mindig tanulásban találjuk a jámbor férfiút. Kutya keserű palánta ez. Nem tudom, mit szerethetett meg rajta Thököly Imre uram őnagysága, hogy divatba hozta - talán a fantáziáját kövéríti az embereknek?

Anzelmus előkiáltatván, eldugta a szerszámot az orgonabokorba, s alázatosan bekullogott a marcona asszony elé, aki csípőjére rakván gyémántgyűrűs kezeit, ráförmedt zordonan:

- Kend az az Anzelmus barát?

- Alkalmasint én vagyok az.

- Kend eskette össze a néhai bátyámat, a derék vitéz gróf Franke Györgyöt, akit az isten nyugosztaljon, valami Brizló Borbála hajadonnal?

Páter Anzelmus gondolkozni kezdett, miközben sajátságos mosoly járkált duzzadt ajkai körül, mintha a szájába akarna beszaladni. Hanem azt már mégse tette meg.

- Hogy én eskettem-e őket össze? - szólt száraz, kimért hangon, s szemeit hirtelen lekapva a hölgyről, mert észrevette, hogy az is rászegezi az övéit gyanakodva. - Meg vagyon írva, nagyságos jó asszonyom! S ami meg vagyon írva...

- No, mi van azzal?

- Azt a macska se vakarja ki - mondá Anzelmus ájtatosan.

Az úrnő arcát elfutotta erre a méreg, s nagyot dobbantott a lábaival. Úgy megijedt Anzelmus, hogy meg se nézte - mai napig se tudja, kicsinyek-e?

- A macska nem vakarja ki, hanem majd kivakarod te.

Egy arannyal telt erszényt vett ki a zsebéből, s odadobta a páternek.

- Nesze, fogjad, s azután markold meg a tollat, s add ki nekem a bizonyítványt, hogy az első írás nem ér egy lyukas poltúrát sem; sohasem is láttad Franke grófot, nem hogy te adtad volna össze Brizló Borbála leányasszonyommal, csak az epekedő siralmai, mázos-bűvös kérelmei lágyították meg a szívedet iránta, úgy jutott a bizonyítványhoz. Hanem most emitt vallod a színigazat. No, hát írod-e már? Ne okoskodj, páter, mert mindjárt visszaveszem a zacskómat...

Dehogy okoskodott, dehogy... leült és kiadta Franke Johannának is a bizonyítványt, hogy nem igaz abból az első bizonyítványból egy szó sem. S csak azt kötötte ki őnagyságától, ne vetné meg férfikísérőjével, ismeretlen nagy jó urammal, vendégszeretetöket a mai napra.

S eközben arra gondolt, iszen jöhet még olyan ember is, akinek az kell majd, hogy egyik bizonyítvány sem igaz. Vétek is lenne az ilyen dolognak röviden bevégződni.

Pedig bevégződött. Mert, hogy ím pörre került a dolog Boroszlóban, mikor a szegény Brizló Borbála felmutatta az okmányait a törvény előtt - odalépett Franke Johanna is a maga okmányaival, amely egészen elvette a serpenyő inga erejét.

A bíró felháborodva mondá:

- Hogy mit ítéljek most már, nem tudom - de hogy azt az Anzelmus barátomat nem ártana a füstre tenni, azt gondolom.

A szegény Brizló Borbála megtört, mint a liliom, ott íziben elájult. Kászonyi Gergely uram a fogait csikorgatta dühében.

- Majd megmutatom, majd kikeresem én a húgom becsületét, megálljatok - és megfenyegette ökleivel Johannáékat. - Amibe én egyszer belefogok, meg vagyok én abba fogódzva, hallja kegyelmetek... Majd kötök én még erre a dologra görcsöt, de ki nem oldják kegyelmetek.

Mikor magához jött, nyájas szavakkal vigasztalta:

- Ne sírj, édes bokrom, legyen meg a te vigasztalásod. Ne rontsd szemeidet, kis arany gyertyácskám, mindent jóvá hozok. Érted még azt sem restellem, kálvinista ember létemre elmegyünk együtt a szentséges atyához Róma városába. Meg merem én mondani annak is, ami szívemen van... beszéltem én már nagyobb úrral is, Thököly Imre kegyelmes urammal Besztercén... az is parolát adott nekem. No, hát ne is búsulj, kedves passzomántom!...

Rárakott volna már őkegyelme minden hízelgő szót a világon, csakhogy egy kis kedvvel festhetné meg a fekete felhőit.

- Messze van az ide! Sohase érnénk mi oda - ellenveté az szomorúan. - Aztán tenger pénz kellene ahhoz!

- Dehogy van messze, dehogy. A kilencedik nagy város mi hozzánk. S azok a bolond idegen népek mind olyan közel építik a városaikat egymáshoz, hogy az egyik kálvinista toronyból átkukorékol a kakas a másik torony kakasához a másik városban. Valami gyönyörűség az, Borcsa húgom, ahogy ezek a kakasok veszekesznek. Észre sem veszed, úgy ott leszünk. A »Rigót« is elvisszük világot látni. (A »Rigó« a kis Gyuri volt.) Aztán hogy sok pénz kell? Potomság az egész! Eladom a nyéki udvartelkemet. Úgyis az ördögnek kell, nem nekem, az ekémet sem rontom vele. Az a hóbortos Retky József komámuram éppen a minap ígért érte háromszáz aranyforintot. Mintha az Ipolyba dobná a gyámoltalan... No, látod, kis láncom, hogy úgyszólván ingyen járjuk meg azt a Rómát.

Mondjam-e tovább is, hogy elmentek? El bizony - mert elárulom, én magam is a pápai levéltárból szedem ide össze a lábaik nyomát; nagy foliánsokban talán száz árkuson is van megírva az a tömérdek levél, üzenet, ami ebben az ügyben jött-ment esztendőkön keresztül Rómából Esztergomba, Esztergomból Szécsénybe, s mind a két városból ismét vissza Rómába. Ha mindenik levél egy barázdát szántott volna, amerre ment - vagy öt esztendeig pihenhettek volna az ekék vagy három országban.

Hanem egy-egy barázdát mindenik szántott mégis a szép Brizló Borbála tejszín arcán. Csakhogy szép volt az még azokkal is.

Végre aztán elsimította valamennyit őszentsége, ki is mondta, meg is üzente a fiatal királynak Bécsbe (mert az öreg Leopoldus nem volt kíváncsi a kimenetelre, nem várta be, meghalt még harmadéve), megizente mondom, s kiadta pecsétes iratban, hogy Franke György gróf házassága Brizló Borbálával érvényes és tökéletes.

Lám, nemzetes Kászonyi Gergely uram beleőszült, beleszegényedett ugyan, de megmutatta, hogy mit tud: most már meglett volna a nagy triumfus - ha egy kis bibe nincs, egy kis baj, amiből nagy baj is lehet.

Ez pedig abból állott, hogy a magyar királynak van egy furcsa privilégiuma; ő tudniillik »hogy tetszik«-et játszhatik a római pápával.

Ez pedig olyanformán megy, ha nem is egészen úgy, mint amikor a mi patyolat népünk, az ifjúság, játssza a »hogy tetszik«-et. A római pápa minden jelentősebb intézkedésénél megkérdi a királytól: »hogy tetszik?« A király aztán felelheti: »sehogy« (non placet) vagy azt mondhatja: »Úgy tetszik, ha ilyen vagy olyan«... de az igaz, bólinthat is a fejével, hogy (placet) »nagyon tetszik«.

Én uram istenem, ugyan mit szól mostan?

Hát bizony mozgott a hírére, de nyomban, Franke Johanna grófnő, járta az országtartó nagy urakat, küszöbről-küszöbre, költött, hízelgett, fűt-fát megmozgatott, nagy hasznára volt az is, hogy osztrák golyótól esett el a bátyja, akinek a fia most meg fogná kapni a sziléziai birtokokat. Kuruc lesz az már, abban nőtt, abban hal meg. A kurucnak pedig rövid az igazsága Bécsben. - Sőt elment személyesen a királyhoz is. Mert akkor már nagyon a körmire égett. Brizló Borbáláék neszét vették a bajnak, s Bécsben termettek szintén. No, de azoknak nem volt semmi hatalmas patrónusuk.

I. József a dolgozószobájában fogadta Johannát, éppen ott volt jelen a savoyai herceg is, akivel folytonosan csevegett, oda sem hallgatva a Johanna beszédére.

Csak néha-néha pillantott a könyörgőre, de akkor is hirtelen lekapta róla savószín apró szemeit, s fiatalos, kissé pufók arcán kelletlen felhőcske futott át. Untatta már ez az ostoba dolog, mellyel négy nap óta beszélik tele a fejét a miniszterek.

- No, hát placet? - súgja a savoyai herceg tréfásan a királynak. - Tetszik-e?

A király félrehúzta száját, megfogta a tollat, belemártotta a tintába és odakanyarította feleletnek az előtte fekvő pápai irat alá nagy kövér betűkkel:

»Non placet. Nem tetszik. Josephus primus.«

Kegyesen intett a grófnőnek, hogy távozhatik, s ezzel el volt ütve a nagy port felvert ügy, földönfutóvá téve három ember, köztük becstelenné egy asszony, névtelenné egy gyermek. De hát meglehet, így volt igaz.

Alig távozott a grófnő, rögtön megjelent újra az udvarmester, hogy Brizló Borbála kér kegyelemben kihallgatást.

- Már késő - mondá a király szórakozottan.

- Már késő - sziszegé megijedve az udvarmester, mert már késő volt neki is Brizló Borbálát be nem ereszteni.

Betört a terembe, s ott állott délceg termetével meghajolva a király előtt.

Gazdag, sötét haját leereszté, két fekete szeme a hosszú selyempilláktól beárnyékolva, bíborpiros ajka könyörgésre nyitva, s aztán ez a kérés csengettyűhangokba öntve. A király nem bírta levenni róla éhes tekintetét.

A jó Eugen herceg, aki sokat engedett meg magának ebben az időben, észrevette izgatottságát s hamiskás arccal hajolt ismét föléje:

- De már ez?

A király elmosolyodott. S amint ott babrált az ujjaival az íróasztalon, hallgatva a szép panaszlót, kezébe tévedt a toll, még ténta is volt benne. Egy gyors vonással kitörülte a »non« szót. Ott maradt feleletnek a puszta »placet«.

A herceg az ablak felé fordult, úgy nevetett, de úgy nevetett, hogy a szobát is ott kellett hagynia.

A király fölkelt, megfogta a szép térdeplő kezét, hogy fölemelni segítse.

- Grófné! - szólt. - Nagyon meg vagyunk elégedve őszentsége intézkedéseivel. Helyesnek, kedvesnek tartjuk. Kegyelmed be van helyezve fia birtokaiba.

S ezzel aztán érvényes lett a Franke gróf házassága örökösen. Mert ez az a jus placeti, amit a tudósok annyit fejtegetnek, s mert - nem lehetetlen - hátha így volt igaz?

Én nem tudom. Nem is beszélem tovább, mert még el találnám magamat szólni valamiben... Én csak azt látom be ebből a történetből is, hogy a mi szép asszonyainknak semmi, de semmi se lehetetlen a világon.





A SZÁZEGYEDIK ASSZONY



(Egy kis tréfa)



1883

Sok tarkabarka dolgot írt meg hajdan a pajkos tollú Boccaccio. Veronai, florenci asszonyok segítették benne. Amennyi rossz fát azok a tűzre tettek, annak a hamujában növesztett ő virágokat.

És annyit... de annyit, hogy az ember azt hinné, nekünk, akik elkéstünk, csak az erényeik jutottak már, hogy történeteket szőjünk belőlük egy boldogabb időszaknak, amikor megint vétkezni fognak az asszonyok.

...Mert nehéz megmondani, mikor boldogítóbbak: vétkeikben-e vagy ártatlanságukban?

Hanem én most ezen nem tűnődöm, mert nekem még van egyetlenegy gonosz történetem a fiókomban.

Igaz, hogy a Peresziné nagynénémmel történt, s talán illetlenség is elbeszélni... legalább a Maróthyné nagynéném mindig arra intett: »Csitt, gyerekek... ha már egyszer megtudtátok a dolgot, hát legalább mélyen hallgassatok róla, mert ezt nem szabad elbeszélni, ez nagy titok, aki ezt elmondja, mindjárt hátra fordul az arca, s olyan csúf lesz, hogy szörnyűség...«

De ez aligha úgy van, mert Maróthyné nagynénénk sokszor elmondta ezután másoknak, s az arca még mindig elöl van, de az igaz, olyan csúf lett, hogy szörnyűség.

No, de 'iszen húsz esztendeje már ennek, s akkor se volt valami híres szépség. Talán azért is haragudott Peresziné nagynénénkre, mert az meg olyan gyönyörű menyecske volt, hogy példának okáért, az egyik udvarlója, ez a most élő Kamuthy Lázár bácsi úgy belebolondult: instanciát írt a királyhoz, hogy ezentúl, azt mondja, a Pereszi Pálné asszonyom képét veresse a húszasokra, mert ő különben el nem fogadja készpénznek.

Nem tudom, eljutott-e az instancia a királyhoz, hanem Kamuthy Lázár bácsi eljutott a bolondok házába, ott verték ki a fejéből hideg vízzel a Peresziné bűvös arcát.

Egyébiránt Kamuthy Lázár bácsi ártatlan ember ebben a történetben. Hanem annak nem ő az oka, mert úgy mondják, éppen azért bolondult meg, hogy neki ártatlannak kellett lennie.

A szép asszony ugyanis hideg maradt iránta. Mert hihetőleg jobban szerette a férjét. De viszont nem maradt volna - azt mondják - hideg bizonyos Fátyoly Imre iránt. Hát, mert hihetőleg jobban szerette a férjénél.

Hogy Fátyoly Imrére maga Pereszi bácsi is gyanakodott, s eltiltotta volna a háztól s több efféle...

Én bizony nem tudom, s talán senki sem tudja.

Lehet, hogy Maróthyné nagynénénk Boccaccio valami ismeretlen novelláját hallotta valahol, a százon túl egyet, s Peresziné nagynénénkből esztergályozott ki egy százegyedik bűnös asszonyt, aki kimaradt a Dekameronból.

Én csak arról az egyről állok jót, hogy Pereszi Pali bácsi igen becsületes és jámbor ember hírében állt. Az adóját pontosan fizette, és mindig az erősebbekkel szavazott. (Mert az újabb kor novellaírójának már ezekkel a színekkel illik jellemeznie hőseit.)

A feleségét nagyon szerette, minden vasárnap eljárt a templomba, és csak egyetlen különös passziója volt. Az a szilárd vasmeggyőződés, hogy az egész világon csak az ő órája jár jól. Mert vannak még erős meggyőződések a mai romlott században is!

Pereszi szenvedélye nem volt költséges, mert a kis ketyegő jószág, melyhez e rendületlen hit tapadt, egy közönséges, úgynevezett klepszidra óra volt... Licitáción vette valamikor fiatal korában nyolc forintért.

Se veszedelmes szenvedély nem volt, mert mindössze egyszer került miatta bajba, mikor Vácon erőnek erejével a magáé szerint akarta megigazítani a vasúti órát, s azok az oktalan konduktorok lerángatták a székről.

Az ismerősei azonban szívesen elnézték gyengeségét, hogy amikor benyit, első dolga végig igazítani az órákat a magáé szerint...

A szolgabírói hivatalra igaz, amiatt lett képtelenné, mert úgy a makacssági végzések kimondásánál, mint minden más dolognál sohasem akart tágítani az ő óramutatójától, ami rengeteg zavaroknak és differenciáknak lett szülőanyja... Azoknak a bolond prókátoroknak mindig rosszul járt az órájuk. Végre is el kellett mozdítani, de éppen ez vált javára, mert legalább utána nézhetett a gazdaságának.

Jó gazda volt, délelőtt, délután mindig a mezőn lakott a külső munkánál. A szép menyecske pedig unhatta magát azalatt otthon...

De hát 'iszen arra valók a horgoló-, meg a kötőtűk... az aranyos kedves ujjacskák mozgása kergette a perceket, órákat.

A puha fehér pamut, amint fogy-fogy... az idő is fogy vele együtt, kivált ha a pamutot Fátyoly Imre tartja, amint gombolyítják. No, de már ajtóstul benne vagyok a Maróthyné nagynéném csiklandós pletykájában.

Mert azt mondja, mihelyt Pereszi kivette a lábát a házból, Fátyoly Imre, aki átellenben lakott, mindjárt áthurcolkodott egy kis beszélgetésre a menyecskéhez a hátulsó kertajtón át, hogy meg ne lássák.

Csodálatos különben, hogy ez soha ki nem tudódott bizonyosan.

De ha nem is... kevés híja, hogy nagy veszedelem nem lett belőle. A szeplős Borcsa szobalány, aki akkor ott szolgált Pereszinénél, bizonyíthatja... ha az ember kérdezné tőle... csakhogy nem érdemes, nem illő felpiszkálni.

Az történt egy délután, hogy Pereszi, szokás szerint, megigazította otthon a faliórát a zsebórája szerint, s azzal nyugodtan elballagott az aratókhoz.

S miután az Imre ideje mindég a Pereszié szerint volt igazítva, ő is átsuhant a szépasszonyhoz, ki már feketekávéra várta otthon.

Midőn Pereszi a templomhoz ért, a falu végén eszébe jutott a toronyórát is megnézni. Biz az éppen egy félórával sietett.

Pereszi élénk vágyat érzett volna magában fölmenni a toronyba, de a toronyajtó be volt zárva, azért hát rárivallt a harangozóra:

- Menjen kend rögtön a kántorhoz. Kérje el a toronykulcsot. Micsoda szemtelenség az, hogy így bolondítják a falut! Még csak két óra négy perc. Kendtek minden embertől ellopnak naponként egy félórát. Nyolcszáz lakos, az éppen négyszáz óra! Hát van kendteknek lelke ennyi munkaidőtül fosztani meg az államot? Takarodjék íziben...

A harangozó elcammogott, meghozta a kulcsokat, s mikor a toronyba ért, a tekintetes úr alulról dirigálta, hogy állítsa meg a nagy mutatót: idébb valamivel, hallja kend... most meg már odább egy kicsit! Megint idébb... Ejnye, de címeres szamár kend!

S amint így nézné a fontos műveletet, szürke színű szemeit a magasba emelve, hát valami kis bogárnak, amint ott röpködne a kopasz feje fölött, megtetszett az a két mozgó szürke karika, s beleröpült a bolond az egyikbe.

Pereszi uram egyszerre irtóztató fájdalmat érzett a bal szemében, fölordított: »megvakultam«, s rohant eszeveszetten haza. Bánja is ő akár delet mutasson a toronyóra. Neki már éjszaka van az egyik szemére. El volt borítva vérrel, semmit se látott rajta.

Otthon a menyecske javában mulatott az udvarlójával talán kéz a kézben... s amit a szemek beszéltek, azt az ajkak magyarázták talán, mikor künn az ajtó előtt elkiáltja a Borcsa leányzó:

- Jaj, istenem, a tekintetes úr!

No, de ez eddig benne van minden közönséges történetben. Mindig így történik, hogy az udvarló bent vigad az asszonnyal a szobában, mikor a férj váratlanul megjön - olyan ócska, elcsépelt bonyodalom ez már, hogy szinte sokkal érdekesebb, ha egyáltalában haza se jön a férj.

Az udvarlót a régi történetek szerint a sifonér-kasznyiba bújtatja az asszony, s emiatt a hitvány kasznyi miatt, hogy kinyitják, kell azután trémáznia az olvasónak egy félköteten át.

Én nem vagyok ilyen kegyetlen, s Pereszi nagynéném maga is sokkal ravaszabb asszony volt.

Azt mondta Imrének egész nyugodtan, mert a nők a legnagyobb veszedelem idején a legnyugodtabbak:

- Menjen át, barátom, a másik szobába. Majd eligazítom valahogy. No, ne féljen, semmit se féljen.

Az ajtó megnyílt, s Pereszi belépett a vérbe borított egyik szemével.

- Pali! Istenem, Pali! - sikoltott fel nagynéném. - Mi történt?

- Nem tudom, Anna. Megvakultam. Oda vagyok. Csak úgy egyszerre bele jött a szemembe... Segíts rajtam... Talán orvosért kellene...

- Mindenekelőtt feküdj le... hamar, hamar... Oh, én kedves kis szemecském... vérbe borult kis csillagocska!... Fáj, ugye fáj? - gügyögte gyöngéd szeretettel.

- Már nem olyan nagyon, mióta te simogatod a homlokomat, azzal a jó... azzal a puha kezecskéddel.

- Hát semmit se látsz, édes Palikám... Hunyd be csak az ép szemedet is.

- Semmit, semmit! - hörgé tompán, amint ott feküdt hanyatt a hirtelen felbontott ágyban.

- Ne mozdulj... meg ne moccanj! Egy vizes rongyot hozok rá... hátha kihúzná a mérget?

S elsuhant, mint egy gondos tündér, a szép finom fehér zsebkendőjét vízbe mártani a másik szobába.

- Pszt, Imre... pszt! Rögtön utánam jöjjön ki lábujjhegyen, s menjen bátran keresztül a szobán ki... Nem lesz semmi baj.

S egy hamiskás biztató csókot vetett Imre úr felé.

Szeme nevetett, tüzes szikrákat hányt, hófehér karjaival pedig úgy tett, mint ahogy a delejező kis boszorkányok, mikor a holdkórosokat csalogatják.

- Jöjjön, jöjjön.

Egy ugrással ott termett a férje ágya mellett...

- Itt a kendőcske, hadd tegyem rá, puhán, gyengén, így... ugye jót tesz... ugye? Jaj én teremtő istenem! - kiáltott fel egyszerre szívszaggató ijedelemmel. - Pali, Pali... A másik szemedbe is ni, hogy tódul a vér... Hamar, hamar hadd szívjam fel... hadd szívjam, ha ölő méreg is.

Piros ajkait férje egészséges szemére tapasztotta. Soha ilyen édes pióca, mely csókolt és húzott egyszerre!

A jó Pali bácsi ott feküdt sápadtan, összezsugorodva nagy jámborul, hagyott szegény mindent tenni magával a sötét éjben, mely föléje borult.

- Ki van itt? - lihegte. - Ki jár itt, Anna?

- Senki... senki. Csak a szél nyitotta ki az ajtót.

- Valaki keresztül ment a szobán... úgy tetszett az imént...

- Oh, te képzelődő kis bolondom! Nem jár itt senki, még a légy sem... No lám, lám, már semmi baja ennek az egyik szemednek... a másikat is meggyógyítja a víz... meg a feleségecskéd.

És meg is gyógyította. Mindössze egy kis gyulladás lett belőle, amelytől éppen nem vakult meg Pereszi Pali bácsi - ha ugyan már nem volt vak réges régen -, föltéve persze, hogy Maróthyné nagynéném igazat mond, s nem úgy másünnen alkalmazta ide ezt az esetet, mert hasonlít az kissé a Boccaccio észjárásához... hanem - már csak kimondom - hasonlít biz az Peresziné nagynénémhez is.





A TISZA



1883

Mi a görbe országban ritkán hallunk valamit az Alföldről. Tót aratók, mikor elhozzák a részüket, elejtenek néha egy-két szót: pénzért veszik ott a követ a bolondok, sehol egy hegy, amely szépen elzárná a vidéket, olyan az egész országuk, mint egy óriási kád, amelynek minden oldala szétesett. Hát tessék aztán ebből okosnak lenni: milyen az Alföld?

Alföldi ember sohasem kerül mihozzánk, híres madaraik nem néznek el idáig, sem a daru, sem a kócsag. A miénk egy se kevély, mind elmegy oda is! Csak a nótáikból jut el felénk egy-egy, de az sem egyenest. Valamelyik szárazdajka hozza el rendesen Pestről, mikor már nagyon el vannak koptatva. Nem is szíveket gyújtogat ő azokkal, hanem kis gyermekeket altat velök. Szegény öreg nótáknak az a sorsa!

Oda vágytam pedig már gyermekkoromban, ahol ezek a nóták születnek, hol a tündérek lába tapossa a homokot, regényes füzesek ahol nem csapódnak össze oly zordonan, mint a mi fáink, hanem csak suttognak, mikor a szél azt a nagy szürke pántlikát gyűrögeti, simogatja, amit a mappán Tiszának neveznek.

Hát egyszer aztán úgy esett, hogy a Mari húgomat kellett elvinni Szolnokra nevelőbe. A gyámunk, Pélly, engem is elvitt, egyrészt, hadd lássam az Alföldet, de másrészt, hogy otthon ne csináljak addig rendetlenséget.

Gyönyörű volt az út, persze nekem, mert Gábor bácsi már járt erre egyszer, a húgom pedig nagyon szomorú volt, akkor hagyta el szülőfaluját először. Kendőcskéjét, mellyel a feje be volt kötve, mélyen lehúzta az álláig, nem nézett sem ide, sem oda és csak mikor a kendő egészen átnedvesült szép fekete szemei környékén, arról vettük észre, hogy folytonosan sír. Mert még csak gyermek volt akkor a mi kis Mariskánk.

Pélly bácsi különben is fumigálta a vidéket. Egykedvűen pipázott és az óráját nézegette. Vidék, vidék, az isten mind egymás képére teremtette a vidékeket. Egyik bikkfa olyan, mint a másik bikkfa. Őt hát ne is untassam az ilyen ostobaságokkal.

Tengelyen utaztunk, hanem el volt határozva, hogy Tokajtól Szolnokig csónakon megyünk a Tiszán. Mindenki úgy javasolta, kényelmesebb is, rövidebb is. Mondanom sem kell, hogy a tiszai hajóknak még akkoriban híre sem volt.

A fuvarost Pernye Mihálynak hítták, zömök, barátságtalan képű, durva ember, akit nem vetett fel a szapora beszéd. Kelletlenül válaszolgatott kérdéseinkre:

- Mikor indul Tokajból a komp?

- Hát csak indul, indul... amikor rágondolja magát.

Tudós ugyan nem lehetett senki a Pernye uram feleleteiből, hanem azért odaértünk Tokajba éppen jókor.

Csodálatos szép városnak tetszett előttem; egyik főutcája már akkor is ki volt kövezve, hanem - mi tagadás benne - olyanformán, hogy Pernye uram mindig a legnagyobb sárban, a széleken eveztette ekhós szerekét, szakavatottan rángatván a gyeplőt ide-oda.

- Gyi Sármány, Tüzes! Gyi te! Hophó! Rá ne menjetek valahogy a kövezetre!

Mondom, jókor értünk oda, a csónak éppen indulóban volt Szolnokra. Pernye nagy hirtelenséggel lerakott bennünket a parton, s miután rendbe hoztuk vele s a hajósgazdával is a dolgunkat, markos evezőslegények berakták cókmókjainkat az öblös vízi járműre, s mi magunk is beültünk kényelmesen.

- Hát ez a Tisza! - fitymálta a húgocskám. - Hiszen ez csak olyan víz, mint a miénk!

Pélly bácsi nevetett, majd nyájaskodva felelte:

- És te ugyan milyennek képzelted, fiacskám?

- Én biz azt gondoltam, rózsaszín vize van, s aranyhalak úszkálnak benne. Aztán, hogy cápák is vannak...

- Oh, te kis bolondom!

És megcsipkedte előre nyúló állát, aztán, hogy mosolyt is fakasszon, megcsiklandozta egy kicsit.

- Itt futott egy nyulacska... erre... erre.

Amire aztán kipirult tündöklőnek a mi kis Mariskánk arca, mert hát nevetni való is az, hogy olyan nagy gyerek az a gyámapa.

No, még mit... most meg már fölemelte a levegőbe, mint egy babát, s elkezdte hajsókálni a víz fölött, hogy úgy röpködtek a szoknyácskái, mint a szárnyak, s a selymes haja is egészen körülcsapkodta a fejét.

- Ugye félsz most? Gyertek ide cápák, rákok, egyétek meg a Marcsánkat!

- Bácsi, mit gondol? - tiltakozott szigorú hangon, szemérmes oldaltekintettel az átellenben ülő, mintegy tizennégyéves fiúra, ki anyja, egy kövér asszonyság mellett nézte a jelenetet.

- Ej, ej, azt hittem, örülsz neki, ha játszom veled.

- Igen, de nem illik... nem, nem - s kacéran rázta összeboglyozott fejét. - Mert már... hiszen én már nem vagyok éppen kislány.

- Nem vagy kislány? Mát mi az ördög vagy? Nyolcéves vagy. No, ez nem rossz. Haj jajjaj! Nézze meg az ember a félnapos macskát... máris nyiladozik a szeme... Ha sohasem is, de erre, úgy segéljen, iszom egyet. Ez nem rossz.

A szeredás és kulacs ott volt mindig a bácsi vállán. A szeredás tele van tömve hideg ételekkel, de biz a kulacs már üres volt.

- Hüm! Nem kotyogsz, kutyahitű? Hm. Jó volna megtölteni valahol. Teringette, hiszen éppen Tokajban volnánk vagy mi... Hé, hajósgazda, mikor indulunk? Van-e még idő?

- Akár egy egész óra - felelte foghegyről a vén evezős, agyarkodó tekintetet vetve a kövér asszonyság felé. Mert hát nem csónakba termett az ilyen.

Kedvetlenül vakarta orrát untalan s dühösen morogta, nagy fejét csóválva: »Mért nem megy az ilyen a tengerre, vagy mért nem marad a szárazföldön? Ojhoj! De sok eső esett ott, ahol ez nőtt.«.

Pélly bácsi kapott az alkalmon. Egy óra sok idő. - Hallod-e, gyerek, van-e kedved kijönni velem egy kicsit a városba? Vagy tán a picinyt is vigyük?...

De az már nagy dologban volt, a bársonyos százszínű táskájából mind kirázta maga mellé a játékait, a babákat, a kis sifonér-kaszniját, az egész konyhát, egy kis ibrikje éppen most gurult valahová, azt kereste a jármű fenekén lekuporodva, de azért ráért hátratekinteni a fiú felé is, hogy vajon nézi-e az a drágaságait s irigyli-e?

- Ej, Károly - szólt most a kövér asszonyság vékony hangon (hogy lehet már az ilyennek vékony hangja) -, miért nem segítesz a kisasszonykának megtalálni az edényeit? Te mamlasz...

Károly elvörösödött, restelkedve, gyámoltalanul odacsúszott a lánykánk felé, s ő is nézdegelni, kutatni kezdett a sok batyu, málha között.

- Menjünk - szólt a bácsi. - Te pedig maradj itt Mari, mindjárt visszajövünk.

Elmentünk gyámapámmal. Nagy meleg volt és az újdonatúj ünneplő csizmám volt a lábamon, mely szorított, csak nagy kínnal cammogtam az öreg után, aki keresztül-kasul hurcolt a városban, vagy három-négy korcsmába benyitott, de a bort seholsem találta kielégítőnek... Inkább megtölteném otthon a Péry Jánosék pocsolyájából - kiabálta -, mint hogy evvel a lőrével piszkoljam be a kulacsom belsejét. Hát tokaji bor ez, hé? Hát bolond vagyok én, hé, hogy engem holmi korcsmárosok lefőzzenek. Te, gyerek, talán nem is Tokajban vagyunk mi? Megnézted jól a mutató-fát, amerről jöttünk? Igazán Tokaj volt ráírva? Hogy a pokolbeli sárkány hengerítse el innen a szőlőhegyeteket Liptó vármegyébe!

Nagy indulatjában az időről is megfeledkezett úgy, hogy mire visszatértünk üres kulaccsal, rémülten ordított fel; a csónak már nem volt ott.

- Elment! - hörgé és elsápadott, azt hittem, hogy az erős marcona férfiú össze fog roskadni.

Szeme vadul, tétován futotta be a kígyózó, széles ezüst szalagot... Messze, messze a sűrű füzesek tájékán úszott egy fekete valami, az a csónak... ott megy, ott...

És a szél is simogatja, nem hogy borzolná a hullámokat... sebesen megy lefelé minden. Ni, ott úszik egy darab zsindely... hogy megy, hogy fut... de már az se éri utól...

- Mit tettünk! Mit tettünk! - tördelte kezeit az öreg, én pedig úgy sírtam, mint a záporeső.

Mi lesz a szegény kis Mariskánkból? Oh, istenem, istenem! Kétségbeesik az a gyerek... megőrül... a vízbe ugrik. Se ennivalója, se egy garasa, elhagyatva, eltépve tőlünk, mit fog csinálni szegényke? Kihez megy ott Szolnokon?

Az öregember megrendült, arca annyira fel volt dúlva, mintha tíz esztendő futott volna el felette néhány perc alatt. A kólika is rájött. Mindég bántotta az az átkozott kólika. Leült a partra és sírt, zokogott keservesen, mintha a szíve készülne szétszakadni.

Egyszer az égre nézett fel szomorúan, kék volt és ragyogott, nevetett ránk.

- Szegény sógor! - motyogá (édesatyánk volt a sógora). - Látod, látod, milyen jól őriztem meg a gyermekeidet.

S felkacagott, felugrott.

- Hátha... - szólt és itt megállott újra, lecsüggesztvén ősz fejét komoran - hátha gyors lovakon hamarabb oda érnénk Szolnokra, mint a csónak? - tette hozzá habozva. - De nem, az talán mégis lehetetlen!

Hanem azért szaladni kezdett, mint az eszeveszett, a város felé, nem érezte már a kólikáját, sem én a csizmámat, sorba jártuk azokat a korcsmárosokat, kikkel az imént összevesztünk.

- Édes uram - csengett -, ha istent ismer, fogasson be nekem, vagy kerestessen egy kocsit... megfizetem drága pénzen, amit csak kíván. - Nézze, nézze, mennyi pénzem van... (Pedig ugyancsak nem szeretett hencegni a jó Pélly bácsi.) Hálás, elismerő leszek, még az imádságomba is beszövöm, míg élek, egész házanépét.

De tán gyanús volt a színéből kikelt ábrázatával meg a csomó bankóval, melyeket csaléteknek fitogtatott, sehol sem kaptunk kocsit. Az egyik fuvarosnak éppen akkor sántult meg a rudas lova, a másiké nagyon el volt fáradva, a harmadik pedig a rossz út miatt nem mert vállalkozni rá, hogy a csónakot megelőzze Szolnokon... egy szóval, sehol semmi.

Csüggedten ballagtunk a piacon, most már igazán nem tudva, mitévők legyünk, mikor csak honnan, honnan nem, ott terem Pernye Mihály.

- Hát? - mondá, de látszott, hogy nehezére esett ez az egy szó is.

- Nagy bajba jutottunk, kedves Mihály gazda... szörnyű bajban vagyunk. A csónak elment... pedig ott van a csónakon. Ott a szegény... ott...

Itt a fuldokló zokogás megszakította nagybátyám szavait. A zsebkendője után nyúlt, de a dohányzacskóját húzta ki szegény, azzal törölgette zavarában a szemeit, minélfogva a dohányportól elkezdett irtózatosan prüszkölni, de ő bizony azt észre sem vette ebben a mindent fölülmúló szerencsétlen helyzetében.

- Kocsit akartunk... de már egy órája keressük... Most már késő... már hasztalan minden... most már vége...

S könnyei végiggurultak a deres, sűrű szakállán.

- Hüm! - szólt Pernye Mihály. - Van-e az úrnak taplója?

- Van! - mondá nagybátyám fájdalmas hangon, pedig hát csak a taplóról volt szó, s aztán csodálkozva meresztette reá jóságos apró kék szemeit.

Megtömte a pipáját, kicsaholt, rágyújtott, megnézte a napot az égen s azután hátrafordult egy ott ácsorgó suhanc felé:

- Vigyázz a két patkányra és a szerszámra is, Matykó... amíg én visszajövök. Most pedig jöjjenek már utánam, ha már így van.

Heves disputáló természete volt a bátyánknak, mindenben ellenkezett és mindenben ő akart lenni a legokosabb, de most semmi nyomát sem láttam ennek többé, engedelmesen, szelíden lépegetett Pernye Mihály után, akár egy kezes bárány. Nem kérdezte minek, sem hogy hová, nem volt semmi akarata, egészen tehetetlenné, gyámoltalanná tette ez a csapás.

Ki tudja, meddig mentünk Pernye után földeken, réteken, cserjéseken át, lehet, hogy egy óráig, lehet, hogy kettőig vagy tán tovább is. Ki tudta, mi okozta, hogy nem is kérdezte a célt, bántuk is már, akármi történik.

Pernye mindenütt elöl ment, a gyalogúton, az átjárókon, a füzesek közt, csak néha fordult hátra megnézni, ha nem maradtunk-e el s ilyenkor úgy látszott, mintha szólni akarna, de csak mégis meggondolta magát és nem szólt soha semmit.

Egyszer azután egy nádasból átcsapott balra a Tisza felé. Mikor a parthoz értünk, beszúrta botját a homokba és rákönyökölt, úgy várta be, amíg beérjük.

- No - szólt -, én már most visszamegyek. Az isten megáldja a nemzetes uramat.

- Hát én aztán mit csináljak itt a fiúval? - kérdé Pélly bátyám esdő tekintettel.

- Mit? Hogy mit? - És a vállát vonogatta Pernye uram. - Hát ez a hely itt, ahol állunk, a rév.

- De mi hasznom nekem abból, hogy ez rév? - fakadt ki gyámunk keserűen.

- Mi haszna? Hát az a haszna - veti oda Pernye uram nagy durván -, hogy egy jó félóra múlva idejön a csónak és ráülhetnek.

- Miféle csónak?

De már erre haragra fortyant Pernye Mihály.

- Hogy miféle csónak? Ne kínozzon az úr a kérdezősködéseivel! Hiszen hát melyik, ha nem a Tokajból jövő, amin rajta van a kis lány is?

- Lehetetlen! - kiáltott fel nagybátyánk s lelkendezve ragadta meg a Pernye viseltes nyakkendőjét. - Ember, ne ámíts!

Szemei szikráztak, s térdei roskadoztak.

- No... no... meg ne fojtson az úr - szólt Pernye uram s elmosolyodott.

- Minek tesz bolonddá? - lihegte Gábor bácsi tompán. - Minek űz csúfot az emberből? Hogy jöhetne az a csónak ide? Hol van az már, istenem, azóta!

- Elég csúffá teszi az úr saját magát, ha azt se tudja, hogy a Tiszának máslija van.

- Mije?

- Hát, hogy mikor az isten ideteremtette, máslikba gyűrte össze néhol. Kanyarog, bomlik, hol befordul, hol kifordul, mint a kígyózó pántlika... Ni, éppen hogy itt van a tokaji csónak!

Csodák csodája, csakugyan a tokaji csónak volt... tulajdon az a csónak. Hahó, hahó! Ahol a kövér asszony is meg - biz' isten a Mariska! Nem ölte meg a kétségbeesés hála istennek... amott virít a kis piros kendőcskéje.

- Mari, Mari! Hahó!

Kikötöttek a révészek a kurjongatásainkra s a nagy bánatot egyszerre vidámságnak fordította meg a Tisza kanyargó folyása.

Csak a húgocskám sírt egyre keservesen, hiába csókolgattuk sorba, hogy vigasztalódjék, hogy 'iszen már semmi baj, újra feltaláltuk egymást, hiszen inkább örülnie kellene; nem ért semmit, tovább is folydogáltak a könnyei és zihált a kis melle a fuldokló zokogástól.

- De no, legyen eszed már - simogatta vígan Gábor bácsi. - Hiszen itt vagyunk... hiszen most már semmi bajod többé.

A bácsi keblére hajtotta le szöszke fejét, s úgy nagy üggyel-bajjal lehetett csak kivenni egyes elejtett panasz szavaiból, hogy hát mi haszna jöttünk - ha azért a kis ibrik mégis eltört?...

- Oh, oh! - nevetett fel nagybátyánk édesdeden, és egy fricskát adott a fejére. - No, megállj, te golyhó, hát most sül ki már, hogy te nem bennünket sirattál, hanem a kis ibriket.

Durcás fejecskéjét felemelte s kezével, mely szintén nedves volt a könnyektől, a Károly fiú felé mutatott haragos tekintettel.

- Ez... ez törte össze! Ez a cudar - súgta aztán a nagybácsi fülébe. - Rálépett... Képzelje csak, mikor kerestük, ráhágott arra a kedves ibrikemre...

Ez még Tokajban volt... Tokaj óta mindig azt siratta.

A kövér asszonyság néhány szót mormogott a félénken meglapult fiú védelmére, de Gábor bácsi közbevágott:

- No, no... bolondság... nem kell pityeregni, fiacskám. Szolnokon egy egész pohárszéket kapsz, tizenkét apró tányérral és tepsivel.

Erre aztán elcsendesült húgocskám, lihegése mindig halkabb-halkabb lett, míg végre elszenderedett a Gábor bácsi ölében, s csak egyszer ébredt még fel az úton; megkérdezte, hogy a »tepsik rézből lesznek-e?« s mikor erre megkapta a kielégítő választ, újra elaludt.

Jóízű szuszogása összevegyült a folyam locsogásával, mely mintha dajkának állna be, szelíden ringatta, s belebeszélt az álmaiba.





A SZÉTTÖRT KAPOCS



(Történelmi kép)[4]



1883

Zsigmond királynak uralkodása alatt éppen Baranya vármegyében történt, amely vármegyével biz isten sokkal ismerősebb lehetett maga a király is, mint országa többi részeivel - krónikákban járatos ember könnyen eltalálhatja, hogy miért.

A Siklóstól balra fekvő U. községben (ma már talán egészen más nevet visel) élt ezen időben Korogh János nevű levente, kinek apja Fülöp, anyja pedig Borbála az Omode nemzetségből.

A szomszéd Bolán helységben pediglen Maróth Anna nevezetű hajadon virágozék. Mind a két família dúskálkodék vala a földi javakban és világi tisztességekben. Erősített házakban laktak, s nagyszámú fegyveresekkel kísértették magukat, ahová mentek, mert csak erre valók a fegyveresek. Zsigmond király ez idő szerint nem viselvén háborúkat: okosabbnak tartva, mint sem hadban veszítsen városokat és várakat, ha azokat inkább zálogba adja jó pénzért. Sokkalta tisztább munka az így!

Miután tudjuk, hogy házasságról van szó, mindenki eltalálhatja, hogy kik közt tervezem én azt, hogy Korogh János és Maróth Anna vannak a lisztán s hogy ezen, minthogy igazi esetet ír le, nem is áll hatalmamban változtatni.

Hanem vannak aztán dolgok, amik egészen tőlem függnek, ilyen például, hogy szépnek tegyem-e a menyasszonyt, szőke legyen-e vagy barna, milyen köntösöket viselt vasárnap és milyeneket hétköznap, mit álmodott az esküvője előtti éjjel s több effélék - amiket se Zsigmond király őnagysága, se IV. Jenő atyánk őszentsége nem tétetett le pergamenekre, hanem egészen rám bízta, csináljam ahogy nekem tetszik.

Tehát Maróth Anna olyan bámulatosan szép szőke leányzó volt, hogy az apja, Maróth György uram azt mondta, hogy ezt a leányt nem adja oda másnak, csak legfeljebb Omode, Gutkeled vagy Gara vérnek. Kisebb képű ember itt ugyan hiába nyitogatná a kilincset.

Hanem hát ezek a bolondos asszonyfélék már abban az időben is olyan önfejűek valának, hogy a saját szemükkel nézték a legényeket, nem az apjukéval.

Így lőn, hogy Annának bizonyos Dercs nevezetű vitéz tetszett meg, aki szép karcsú legény és felette tudta magát kellemeztetni azon a vidéken. Amolyan kóbor lovag féle volt, ki majd az Újváriaknál, majd a Laczfiaknál és Koroghoknál legyeskedett, most pedig legutóbb sikerült neki bejutni állítólag a királyi belső őrséghez.

Várai, jószágai nem voltak, hanem igenis szép lágy fürtjei és égszín szemei, amelyekkel egészen meghódította az ábrándos Maróth Annát, még azelőtt, mikor dalia ura, Korogh János kíséretében a Maróth-kastélyban járt.

Maróth György uram persze semmit sem tudott erről, s mikor egy napon Korogh János megkérte Anna kezét, az öreg Maróth azt mondta neki:

- Odaadom. Mért ne adnám? Nem vagy ugyan se Gutkeled, se Gara, se Omode, de Omode vér folyik az ereidben s ez nekem elég.

Annát behítták, s egyszerűen tudtára adták a dolgot. Akkor még az volt a módi, hogy a leány semmit se szólhatott bele. Ha pedig elsápadt, megreszketett, elalélt az ilyen hírre, az mind vagy olyan apró részlet volt, amit nem érdemes észrevenni, de ha észrevették is, hát legfeljebb a nagy szerelem rovására ment, éppúgy, mintha elpirult volna és örömtől ragyognék az ábrázata.

Ami pedig egyszer ki volt mondva, az ki volt mondva - azon nem lehetett többé segíteni. A régi emberek acélból voltak, szét lehetett őket törni, de lehetetlen volt meghajlítani.

Tudta ezt Anna s vérzett, mint a meglőtt galamb, mikor az esküvőre gondolt, mely tavasz elejére volt kitűzve, s melyre nagy fénnyel készülődének úgy a Maróth-, mint a Korogh-kastélyban. Asztalosok reggeltől estig faragták a szekrényeket és ládákat, varróasszonyok tűje nem pihent meg azóta éjjel-nappal.

S a napok mentek, múltak, s a kürt tízszer is megszólalt naponta a Maróth-kastély felvonó hídja előtt, idegen lovagok jöttek, mentek, de a szőke ifjú, akiért a szép menyasszony eped, ki tudja merre van?...

Csak az jönne már, csak jönne... hadd lássa még egyszer, még legalább egyszer, hadd ossza meg vele a nagy fájdalmat, a nagy kínt.

Nem is várt már egyebet a sorstól szegény szép Maróth Anna, csak azt még, hogy nagyon el fog-e szomorodni a szőke lovag, ha elmondja neki a hírt, vagy csak egykedvűen veszi?

Ebből a kérdésből állt még az élet az ő számára.

Jobb már nem történhetett vele, minthogy elszomorodik ő is, de rosszabb sem, mint az, ha egykedvűen veszi.

És egy szép téli napon csakugyan előtermett valahonnan Dercs vitéz, a kék dolmánya meg volt tépve, a lova nyerge tele sárral, piszokkal, a sisak taréja eltört, az egyik sarkantyúja lemaradt valahol.

A kastély ura szerette a könnyűvérű vitézt, s azért szívesen látta éjszakára, meleg kandallónál, egypár kupa borra, s bizalmas beszélgetésre.

Sokáig beszélgetett a főúr a kóbor lovaggal.

- Hej, Dercs vitéz, hol tépték így meg a dolmányodat? Ez nem vitézi bajvívás nyoma. Ez asszony dolga, ugye kópé?

Dercs vitéz mosolygott, hanem Anna arca elsötétült e föltevésre. Pedig neki már mindegy lehetett, akárhol tépték is meg a Dercs dolmányát.

- Hát hol is vagy te most, mondsza csak? Nagy ritkán látunk e vidéken.

- Zsigmond király szolgálatában vagyok, jó uram!

- Milyen ember az a Zsigmond király? Beszéltél-e már vele valamikor?

- Hát nem rossz ember. Látom néha, de vele még egyszer se beszéltem.

- Mi nem sok jót hallunk itt róla - mondá Maróth György.

Dercs homlokát felhő futotta be, úgy látszik nem volt kedvében a királyról beszélgetni.

- Eredj ki lányom - szólt most Maróth -, eredj fiam hálókamrádba, feküdj le, későn van, de különben is valami beszélnivalóm van a vitézzel.

Anna engedelmesen meghajlott. Dercs vitéz az akkori szokás szerint felállott, hogy a nagy tölgyfa ajtót kinyissa neki s világítson előtte a folyosón.

- Dercs! - súgta Anna szomorúan, midőn kiment. - Beszélnem kell veled. Nagy dolog történt.

- Hol leszel? - szólt a lovag meghajolva.

- Az első kakasszó után a várkertben.

- Ott leszek.

Ezzel visszament a terembe a teletöltött serlegekhez s a vén Maróth, amint a nyelve kioldózott a bortól, lassan-lassan áttért megint az előbbi tárgyra.

- Szeretem az őszinte, szókimondó embert.

- Én az vagyok, Maróth.

- Lovag vagy-e tetőtől talpig, akinek kezeadása szent s ígérete biblia?

- Az vagyok.

- Hát ülj le mellém... Szereted-e nagyon hazádat?

- Szeretem. Hát hogyne szeretném?

Maróth egészen a lovaghoz hajolt. - A falaknak is fülük van - mormogá.

- Mondd meg nekem, Dercs - jobban szereted-e mindennél?

- Mindennél.

- Még a királynál is? - lihegé Maróth tompán és türelmetlenül, idegesen nézett rá.

Dercs összerezzent... Mereven bámult az ősz nagy úrra.

- Még a királynál is? - szólt fojtott hangon. - Erről még sohasem gondolkoztam. Istenemre, ezt még sohasem tettem két serpenyőre, jó uram.

- Tehát gondolkozz rajta reggelig... Reggel pedig meg kell adni erre a határozott választ. Érted, reggel. Most eredj fekhelyedre, magadra hagylak, de ne aludj el, hanem gondolkozz ezen... Jó éjt, kópé... Jó éjt!

A kastély ura eltávozott, és sorba járta az éji őröket, hogy a dobogó hidat az éjjel nem szabad megnyitni kimenőnek, csak érkezőnek. Halál fia, ki a parancsot megszegi.

Dercs vitéznek pedig nemigen maradt sok ideje gondolkozni a fölvetett kérdésen (különben is tudta már ő a választ nagyon jól), a kakas csakhamar megszólalt. Sietett a várkertbe a légyottra.

Mit mondjak, mit ne mondjak, hiszen annyi légyottot olvastak már önök az úgynevezett lovagregényekben, hogy úgyis könyv nélkül tudják az egészet.

Amint ott járkált türelmetlenül a bokrok között, amint megrezzentek a törpe orgonafák, s végre kibontakozott a homályból egy fehér alak félénken reszketve, mint a nyárfalevél - aki természetesen Maróth Anna volt.

Az obligát hold fényes tányérja természetesen most sem vonta meg világítását, a fű harmatos volt s megnedvesíté a várkisasszony selyem rokolyáit, a zefír susogott, a patak csevegett... és a többi meg a többi.

- Hát eljöttél édes szerelmesem? Hát itt vagy Annám? Jer, jer, ülj le mellém! Aggodalmasnak láttam arcodat!

- Jaj, jó vitéz! Szívemben mérges nyíl van! Elszakítottak tőled. Én veszve vagyok. Tudod, hogy csak téged szeretlek.

Dercs vitéz elnevette magát könnyedén, vidoran:

- Ugyan ki szakított volna tőlem el?

- Hát nem tudtad még? Nevess csak, nevess! El vagyok jegyezve Korogh Jánossal.

- Nem ér az, kis galambom, semmit Korogh Jánosnak.

- Hogyan? Nem ér? Az esküvő is meglesz két hó múlva.

A lovag egy csöppet sem ijedt meg. Ölébe vette a leány szép szőke fejét s haját pici csomókba csincselgette az egyik kezével, a másikkal forró homlokát simogatta.

- Ne félj semmit kis rezedaszálam. Mind bolondság az, amit ők egymás között csinálnak, ha én csak egy szót szólok...

- Oh, mondd ki azt az egy szót... ha tán ámulat, bűbáj ad hozzá hatalmat, mert másképp nem képzelhetem.

- A kérdés csak az, Anna, hogy valóban ki nem állhatod-e Korogh Jánost?

- Hiszen téged szeretlek.

- Tudom. De nem ezt kérdezem. Azt kell tudnom, milyen érzelmekkel viseltetel Korogh iránt?

- Gyűlölöm. Ha csak egy férfi lenne a világon s az ő volna, még akkor is gyűlölném.

- Ezt, ezt akartam tudni. Most már légy nyugodt, Anna. Abból a házasságból nem lesz semmi.

A nő szemeiben az öröm csillogott fel, s e szép szemek még az éjszakában is fénylettek, mint a szentjánosbogarak.

Majd újra lecsüggeszté fejét, melyet hosszú szétbontott haja regényesen körül repkedett:

- Te ámítasz engem, Dercs? Oh, ne kínozz! Jobb egyszerre elhalni, mint lassan elvérezni. Én nem látok semmi biztatót. Én már nem bízom. Nem bízhatom.

- Ne ess kétségbe, Annám! Lovagi szavamra esküszöm...

S Dercs fölemelte két ujját az égre.

Anna elhárító mozdulatot tett...

- Ne, ne... Nem tudod mit cselekszel, mit ígérsz! Atyám hajthatatlan, azt meg nem hajlítja semmi.

- No, és én mégis esküszöm, hogy sohasem leszel a Korogh Jánosé. Elég-e?

- Meg akarod ölni? - hebegé Anna izgatottan.

- Eszembe sincs. Ne törődj vele, hanem bízzál eskümben. Nos, bízol-e?

- Bízom, lovag. Kiben bíznám, ha nem tebenned? Te vagy a kocka, melyre mindenemet fölteszem, még üdvösségemet is.

E jelenet után elcsendesült a kert, a két szerető elment lepihenni, hogy tovább szőjjék álmukban az édes jelenetet. Egy csalogány maradt csak a kertben, az hirtelen dalba szedte a szerelmüket, s egész hajnalig csattogott róla a sűrű nyírfák között.

Reggel a tornácon találkozott a kastély ura vendégével:

- No, hát mire gondoltad rá magadat?

- Éljen a haza - súgta a vitéz.

- Hát a király?

Dercs közönyösen vállat vont.

- A király - mondta azután gunyorosan -, a király vígan él anélkül is...

Maróth hirtelen megragadta kezét.

- Jól mondod, ő vígan él, a mi keserves verejtékünkön, zászlóinkat tépdelve, címerünket szennyezve...

Dercs a fejét horgasztotta le szótlanul.

- Dercs fiam, szükségünk van rád, akarsz-e úrrá lenni?

- Akarok - szólt Dercs tompán és odanyújtotta a kezét, melyet Maróth sokáig rázott örvendezve.

- Szerencséd, hogy erre határoztad magadat, mert tudd meg, édes fiam, sohasem hagytad volna el élve ezt a kastélyt.

Hideg borzongás futott végig a vitéz hátán s összerázkódott.

- Szívem már rég kemény kova - dünnyögé azután -, csak az kellett, hogy az acél hozzá érjen.

- Jól van, bízom benned. Arcod nemes és igazmondó, az nem csalhat meg minket. Nagy szolgálatot várunk tőled. Légy itt mához két hónapra ősz elején. Akkor lesz a lányom menyegzője Korogh Jánossal. Mind együtt lesznek híveink itt. De egy nappal előbb jöjj, mint a király.

- És mit akartok tenni?

- Elfogjuk a királyt és bezáratjuk Siklóson.

- Tehát a király is itt lesz?

- Igen, itt lesz a király is.

- No, hát itt leszek én is. Számolhattok reám.

Dercs vitéz felült a lovára és elvágtatott. A két hónap lassan múlt, kivált a leánykának, ki nem tudta, mit szándékozik tenni lovagja, s mégiscsak remegéssel gondolt a jövőre. Mert hátha így, hátha úgy... Talán eszénél sem volt a szegény Dercs, mikor vakmerő fogadását tette? Ezer akadály jöhetne közbe... még ha nem volna is hihetetlen, kivihetetlen.

Végre azonban megérkezett a kitűzött nap, készen volt minden az esküvőre, a vendégek is gyülekezni kezdtek, fényes leventék, lovagok, úrasszonyok innen, onnan. Előkelő násznéppel telt meg az egész nagy kastély. Soha még ilyen fényes lakodalom Baranya megyében!

Csak még a királyt várták, mert a nádor, ki nagybátyja volt Korogh Jánosnak, megígérte, hogy eljön a király is, miután őfelsége éppen utazni készült a vidékre még a tavalyi program szerint. De a király nem jött. Hiába küldtek ki csatlósokat messzire, különböző irányokba, hogy hírül adják érkezését, ha porfelleget látnak valamerre, mert nagy kísérettel jön, mindig húsz-harminc emberrel szokott utazni.

A király csak nem jött, csak nem jött. Egy egész délelőtt hiába várták, aggály ült az összeesküvők arcán már, s az esküvőt sem halaszthatták továbbra. A vőlegény fölvette díszruháját, a menyasszony fejére rátették a koszorút... de minden úgy nézett ki, mintha temetésre mennének.

A szép Anna szomorúan járt-kelt a násznép között, arca sápadt volt, mint a liliom; mindenki itt volt már, csak az nem, akit várt, aki azt ígérte esküvel erősen, hogy sohase lesz ebből a házasságból semmi.

A pécsi püspök maga állt az oltárhoz a kastély kápolnájában, ő fogja összeesküdtetni a nagyúri párt. Ott állanak már előtte menyasszony, vőlegény, kéz kézbe téve s a pap elmondja előttük az örök frigy formuláját.

Ebben a pillanatban harsognak fel a kürtök odakünn...

Itt a király! Itt a király!

Mindenki rohan kifelé, csak a püspök végzi egykedvűen a szertartást. Most már be is végezte s ő is siet örömszülőkkel, násznagyokkal, nyoszolyóleányokkal a király elé. Mindenki arcán az öröm ragyog most s csak a menyasszonyén a mély bánat. Őrajta már nem segít semmi.

Csakugyan a király jött... fényes sisakok csillogtak az őszi napfényben, de mennyi... mennyi...

Az összeesküvők összenéztek, s elhűlt bennük a vér. A király jön, de legalább tízezer vitézzel.

- El vagyunk árulva - hörgé Maróth.

- Semmit se tesz... lelkesülten kell fogadni - súgta Laczfy. - A király gyaníthatja, de nem tudhat semmit.

- Az az akasztófára való Dercs mondhatott neki valamit.

- Beavattad?

- Úgy félig-meddig. De bizonyosat semmit se tud. Ő nem lehet tanú.

- Nincs hát nagyobb baj. Örüljünk a királynak. Menj, Maróth, lépj előre, fogadd födetlen fővel.

Ni, már itt van.

Egy pillantás, s Maróth feje szédülni kezdett, szemeit tétován lekapta a daliás, fényes ruhájú királyi alakról.

Káprázat-e, álom-e... ördögök játszanak-e vele játékot... hiszen ez a király, a kóbor lovag Dercs.

- Kegyelem uram! Kegyelem!

- Hogyan urak! - szólt Dercs vidoran. - Talán elkéstem volna. Hol a menyasszony?

- Már asszony, fölség.

A király leugrott lováról, s a roskadozó Annához lépett.

- Anna, kedves gyermek... eljöttem a szavamat megtartani...

A leány szemrehányólag nézett reá. A király megértette a néma szemek beszédét, s gyöngéden megsimogatta homlokát.

- Mit tehetek én róla, hogy király vagyok? Hidd el - súgta -, nekem is fáj azóta a korona.

Aztán az urakhoz fordult, s különösen Maróthot intette magához.

- Megengedje kegyelmed, hogy így történt, hogy el kellett rontanom a tréfáját, de lássa, én nem lehetek a király ellen...

Vén Maróth térdre rogyott.

- Keljen fel kegyelmed! Dercs vitéz, akármilyen vidor, könnyelmű kópé is, mégsem árulta el kegyelmedet - a királynak.

- Köszönöm, fölséges uram. Esküszöm, hű jobbágyod leszek ezentúl. Most pedig tiszteld meg, királyom, szegény asztalomat. Hódolattal nyújtom, amit isten adott. Menjünk a menyegzői lakomához.

A király arca elkomorodott.

- Urak - mondá szétnézve sas szemekkel -, kegyelmetek mind úgy állanak előttem, mintha kegyelmetek volnának a bűnösök, pedig tulajdonképp úgy érzem, hogy én tettem valami rossz fát a tűzre... de már benne vagyok, mert megígértem volt Annának. Tudjátok meg, urak, hogy itt nincs lakodalom ma, sem esküvő nem volt...

Az emberek mind bámulva néztek a királyra.

- Már csak megvallom, mi egy szép órában összebeszéltünk Annával, s én megígértem neki, hogy ebből a házasságból semmi sem lesz. Íme, itt a pápai bréve, mely megsemmisíti azt.

S átnyújtotta az iratot a pécsi püspöknek. - Olvasd, szent atyám!

A püspök megpillantván IV. Jenő aláírását, megcsókolta azt, aztán meghajtván fejét, így szólt:

- Leányom, te ismét hajadon vagy!

S Maróth Anna e perctől fogva csakugyan megint hajadon lett s nem volt semmi földi hatalom, mely őket többé egyesítse.

Anna szemeiben lázas öröm csillogott föl. A király hozzá hajlott:

- Dercs vitéz megtartotta az esküjét. Légy háládatos érte, a királyhoz!

Korogh dühösen emelgette öklét a mente alatt:

- Majd beszélünk még mi erről, király uram! - kiáltá s eltűnt a tömeg között.

S amit ígért, meg is tartotta. Beszélgettek is róla egyszer, éspedig Siklós várában, mikor rab volt ott a király, mert odacsukták a lázongó magyar urak, hogy egy kis móresre tanítsák.

De Anna háládatos maradt. A fogoly királynak titkos gondviselője, ki virágokat hordott oda neki s ki gyöngédséggel gondoskodott szükségleteiről, az a titkos ápolónő, kiről a krónikák megemlékeznek, Anna volt, aki mint vén leány halt meg 1437-ben a pécsi zárdában - pedig már volt is férje egy félórára.

Ilyen kedélyes emberek voltak akkoriban a királyok meg a pápák... no, meg a jobbágyok.





A JÓ ÖREG RAKSÁNYI



1883

Az öreg Raksányit mindenki ösmeri a fővárosban. Olyan alak ő, mint akár »Moháczi bácsi« volt valamikor, csakhogy kisebb méretekben, s egészen más tekintetben.

De amiképp őt ösmeri mindenki, ő is ösmeri az egész város népét Andrássy Gyulától le egész a Szepl fiáker kocsisig.

- Hát Spangát ösmerted-e, öreg? - kérdem tőle ma reggel, midőn azzal a kombinációval jött, mely arcának szörnyű titokzatos jelleget kölcsönzött, hogy Mailáth meggyilkolása bizonyosan valami külső nagyhatalomnak az intrikája, mindenből úgy látszik, hogy a burkusé..., de különben nem lehetetlen az sem, hogy a muszkák csinálták.

- Spangát? Hogyne ösmerném Spangát? Éppen a minap láttam, mikor kijött egy József utcai pálinkamérésből..., de Spanga ártatlan ember. Hanem különben igen rosszul van találva az egyik képen.

- Honnan gondolod, hogy ártatlan. Tán tudsz valamit?

- Hm. Azt az egyet tudom csak, hogy a rendőrség mindig csak negyedszerre találja el. Spanga pedig még csak a második kombináció.

Pedig Raksányi optimista, a legnagyobb optimista a világon. Minden, ami körülötte történik, rózsaszínben játszik. Ha agyba-főbe verné valaki, annak is úgy ki tudná keresni a jó oldalait, hogy örömtől csillognának a szemei, ezek a jámbor szürke szemek, melyek mélyen bent feküsznek üregeikben, s melyeknek ő hiába igyekszik katonai szigort adni.

Valaha vagyonos ember volt, s minden pénzét szétkölcsönözte kamat nélkül, jó szóra, de azért mégis önzésből. A fantázia, ez a csapongó szertelen fantázia kóválygott benne folytonosan, s az úgy feldolgozta a kölcsönszerző proletárok jövőjét, hogy e ragyogó jövőben milliókkal jöttek az emberek Raksányihoz, s hallotta sivítani a levegőben: »Jóttevőnk, barátunk, íme elhoztuk a pénzt, amit kölcsön adtál, megtízszerezve... Én a belügyminiszter vagyok: akarsz-e főispán lenni Túróc megyében?! Nem, nem - kiabálja a másik. - Reám hallgass, Raksányi. Én tartozom neked több hálával. Jer fényes palotámba, ahol aranyos dívánokon heverhetsz, s tokaji borban fürödhetsz«.

Raksányi folyton hallotta e hangokat, s folyton csinálta a jó üzleteket - egész addig, míg semmije se maradt a világon, csak a jó szíve és a nagy fantáziája.

S ez neki most is elég, hogy boldog legyen, a legboldogabb mindnyájunk között.

Gondatlanul jár-kel az utcákon, s ha valamelyik régi ismerőse szívességet tesz vele, ezt ő úgy fogja fel, hogy az semmi, s meg van róla győződve, hogy még az tartozik neki hálával - mert ő szívességét nagyon meg fogja jutalmazni egykor -, ha a pöreit megnyeri, vagy ha így vagy úgy fordul a kocka...

Szegény öreg! Ő azt képzeli, az emberek mind olyanok, mint ő, s éppen úgy nézik a világot azon a sajátságos üvegen, mely megfordítva mutat mindent. Ha valakinek ő tartozik és az megszólítja, ez annyira felháborítja őt, hogy nem bír magával, s úgy el tudja képzelni, hogy az az ember tulajdonképpen az ő adósa, hogy szinte a könnyei hullanak e rettenetes hálátlanság fölötti keserűségében.

Jó és szelíd s arany terveket kovácsol, ha fekszik, ha jár, ha éhezik, ha vigadozik. S ezek a tervek mind olyan lehetetlenek. Éppen azért hiszi őket erősen. Amint valami valószínűvé válnék, a jó öreg rögtön elszomorodnék, hogy vége van a dolognak. Őrá csak a lehetetlenségnek van varázsereje.

A politika az ő édes elringatója. Királyok hadjáratai, amelyek még csak ezután lesznek. Ezeken éldeleg. A legnagyobb bajában is a külügyi kérdések foglalkoztatják. A belügy iránt érzéketlen. A belügyet, azt mondja, Tisza csinálja rosszul, azon már nem lehet segíteni, de különben is a belügy már méltóságán alul van.

Mert ő világot látott ember. Végig küzdötte a mexikói hadjáratot, beszélt magával Miksa császárral, aki egy tajtékpipát is ajándékozott neki, mint »guter Reiter«-nek, ott volt Garibaldi csatáiban is, s hordja ereklyének a vén hős egyik névjegyét, melyre rá van ragasztva annak a deszkának a forgácsából egy falás, amelyen a csatából vitték sebesülten, s amely felitta vérét.

De e csatákkal nem dicsekszik, ő megfordítva nézi azt is, ő úgy fogja fel hadjáratait, mint más öreg ember azokat az időket, mikor farsangolt: hisz e csatákat ő úgy képzeli, hogy azok az ő mulattatása végett voltak inszcenírozva, hogy a két Szicíliát is elfoglalták ugyanakkor egyhuzomra, az csak mellékes dolog.

Én csak hosszú időközben látom a jó öreget, ha valami nagy dolog éri.

Évtizedek előtt jött először hozzám, akkor még jómódú ember volt. Meghítt a gellérthegyi ünnepélyre.

- Mi lesz az, öreg? - kérdém.

- Tegnap fiam született - szólt ragyogó szemekkel. - A fiút kivisszük a Gellérthegyre, hogy szétnézhessen. Egy beszédet készítettem az éjjel. Azt el fogom mondani a fiamnak.

Mosolyogtam. Ő kivette büszkén a beszédet, volt vagy két árkus.

- Ne bántsd - mondom ijedten -, inkább elmegyek a Gellértre, s ott hallgatom meg.

De nem mentem el, hanem másnap a szokott kávéházamból az ablakon láttam a megérkezésüket szakadó esőben. A gyereket egy szolgáló hozta pólyában esernyő alatt, s maga Raksányi elöl ballagott egy csíkos ősi tarisznyával oldalán.

- Megvolt! - szólt diadalittasan. - Nagyszerűen sikerült.

- Mi?

- Az ünnepély. Micsoda panoráma. S milyen gyerek, milyen gyerek. Így szóltam hozzá: Árpád! Itt fekszik lábaidnál Magyarország fővárosa s a fejedelmi Duna ott alant... nézd meg, fiam, s tipord le azokat, akik bántják!

- Oh, te vén bolond.

- Nem, nem... megértette... Becsületemre mondom, megértette.

Négy-öt évig nem láttam aztán. Egy napon beállít hozzám vígan, örömragyogó arccal.

- Képzeld, mi történt velem.

- Nos?

- Mindenemet ellicitálták... de másokért. Sajnálom szegény embereket, mind olyan rossz viszonyok közt vannak... minden meg fog térülni, minden, minden. S én jártam a legjobban. Most már legalább egészen a hivatalomnak élhetek.

Egy félév múlva találkozom vele.

- Hogy vagy öreg?

- Pompásan... nagyszerűen. Azok az ostoba fráterek lemondásra kényszerítettek az adósságaim miatt... Most már nem vagyok hivatalban. Dicső szabadság, függetlenség... Most már úrrá tettek. Most már utána járhatok a pöreimnek. Hiszen mihelyt csak az egyiket megnyerem, mindjárt gazdag ember vagyok...

S ezek a pörök úgy nőttek neki azóta, mint a gombák. Mind csupa lehetetlen és kigondolhatatlan követelésekből származnak, s egyik olyan, mint a másik. Ha értelmes ügyvéd ember hallja a tényálladékaikat, elneveti magát - de az öreg Raksányi csak az olyan ügyvédekben hisz, akik az eléjök adott stoffot jónak tartják, de ezekben aztán rendületlenül hisz. Többnyire ő tartozik ott, ahol követel - de hát az ő gyermeki ártatlan naivitásával szentül meg van győződve az igazságában.

S ez után az igazság után futkos innen oda s onnan ide reggeltől estig tizenkét esztendő óta, persze, ha az egyik ügyről lefoszlik az aranyfüst... az aranyfüst örök, leülepszik rögtön egy más ügyre.

Szelíd, nyájas s még elhagyatott helyzetében is szereti játszani a patrónust. Kevély rá, hogy nálánál szegényebbek is vannak, akiknek nincsenek ilyen pöreik, melyekből vagyont lehetne csinálni, ha a prókátorok nem volnának restek, hanyagok, ha becsületes ember akadna, aki előleget adna rájuk, s ha a bírákban lelkiismeret lenne.

Neve csak ritkán jut az újságokba... ha egy kis borocskát felhörpent.

Ilyenkor rettenetes üldözője a cilinder kalapoknak. Ez az ösztöne még a 60-as évekből való, s ez rögtön kitör rajta.

Alig van valaki, aki ne látta volna már e sovány, vézna alakot nagy utcai tömegtől bámultatva szilajon rohanni egy-egy cilinder kalapos úri ember után.

- Le vele... le azzal a kalappal... Nem tűröm, nem tűrhetem. Én Raksányi de Raksa. Magyarok! Előre magyarok!

A cilinderek üldözője ilyenkor rendesen a rendőrök kezeibe kerül, hogy ott aludja ki a hazafiságot - mely igen sok bajt okoz nemcsak neki, de másoknak is.

Egész lénye vidor, ártatlan és mégis a jó öreg Raksányi a legszenvedélyesebb összeesküvő, aki csak valaha létezett. S az józanon is. Nincs az az utcai demonstráció, nincs az a kalandos terv, amiben ő benne ne lenne - mihelyt a létező hatalom ellen irányul. Ha a Henczi-szobrot akarják ledönteni, ha a mágnásokat akarják agyonütni, ha Kossuth-lakomát csinálnak, vagy bármiféle tüntetést, ott van, mindenütt ott van, de mindenütt mérséklő elem - és nagy szónok. S ilyenkor a hazafiúi keservet ordító hangokon fejezi ki toastjaiban, sír és zokog keservesen.

A Deák elleni összeesküvésben is részt vett, de az ő terve jó, szelíd volt, hogy Deákot nem szabad bántani, csak el kell lopni a lakásáról, s el kell vinni Amerikába, s ott egy felügyelő bizottság legyen mellette, amely arra vigyázzon, hogy haza ne jöhessen. E felügyelő bizottsági tagságra persze ő maga is aspirált, s váltig emlegeti, hogy: »egyszer, hajh egyszer, kevés híja már, hogy nagy hivatalba nem jutottam«.

Hanem minden demokratasága mellett meg vannak benne az arisztokratikus hajlamok is.

- Én Raksányi de Raksa - így szokott szólni -, olyan úr vagyok, aki, ha a Habsburg-Lotharingi ház kihalna, királlyá is választható vagyok.

S két év előtt e szavakkal nyitott be hozzám:

- Ez a walesi herceg megtetszett nekem - mondá. - Nagyon megszerettem. Jó fiú, szeretnék neki ajándékozni valamit.

- Ugyan mit ajándékozhatnál te a walesi hercegnek... te képzelődő, vén bolond!

- A botomat... azt a fabotomat, amellyel egyik ősöm, Raksányi György, agyonütötte a medvét! Mit szólsz hozzá?

- Azt mondom, hogy kidobat.

Lehorgasztott fejjel ment el, de másnap megint visszajött.

- Mégis, mégis... van még egy másik tervem is. Oda ajándékozom neki az Árpád fiamat apródnak. No, ugye dicső dolog? A herceg is el lesz ragadtatva, a fiúról is gondoskodva lesz... Teringette, még lord lehet belőle valaha...

El is ment a herceghez, de ott visszautasították. Persze ez se ejtette kétségbe. Meg tudta ő ebben is találni a vigasztalót.

- Szinte szeretem - dörmögé -, hogy nem vállalta el a gyereket, mert ki tudja, hátha valahol elkártyázta volna útközben?

Ilyen a jó öreg Raksányi. A vagyonát, mindenét elvitték a jóltevői, most nyomorog, szenved... de ez csak pillanatnyi dolog, ez semmi... minden megváltozik, aztán különben is olyan jó az egész világ, úgyszólván az ölében hordja, s mindent kedvére tesz neki. Hogyne volna boldog szegény?

Ami kevés keserűsége van: az csak a haza, a boldogtalan haza sorsa!

Hanem iszen majd kigondol ő valamit erre nézve is, mihelyt legalább az első pörét megnyeri, hogy egy kicsit mozoghat.





RÉGI URAK, RÉGI CSELÉDEK, RÉGI RABLÓK



(Beszéli: Eötvös Károly)



1883

Hallod-e, palóc fiam! Te abban a bolond vármegyében odahaza, ahol széles tót kalapban jár a rabló, és zsendicét früstököl, vacsorázik, talán nem is hallottad hírét Sobrinak?

De ha a Sobriét hallottad volna is, a Hunkár Tóni bácsiét bizonyosan nem hallottad!

Hát olyan inszurgens vitéz volt az, öcsém, fiatal korában, hogy hét vármegyére szólt a vitézsége. Regék nőttek mögötte a földből, amelyet sarkantyús lábával megtaposott ő, és a huszárja, Farkas Pál nevezetű.

Azt beszélték az inszurgens tábortüzeknél, hogy a francia császár ki akarta cserélni a mi császárunktól, az öreg Ferenctől - s egy regementet ígért érte, hanem a császár két regementet kért - hát a dolog abban maradt. Ez persze csak mesebeszéd volt. Hanem neked elég az, palóc, hogy megértsed, mekkora vitéz lehetett Hunkár Antal. Hát ugye elég?

Ez a Farkas Pali vén fickó volt már, s ott őszült meg az ura mellett, de jól is bánt vele Hunkár Antal. Egy koszton voltak együtt mindig.

A győri csatában golyóktól, kardcsapásoktól találva összerogyott Hunkár Antal, élettelenül, piros vére megfestette a füvet nagy darabon, és összefolyt a Farkas Páléval, mert a vén huszár is ott feküdt nem messzire, halálos sebektől borítva, mert kutya erős csatapaté volt az... Hej, kemény gyerekek voltak azok... akármit beszélnek is a szegény inszurgensekről ezek a gyámoltalan Fraknóiak... mesterségre ketyeg azoknak, hidd el, a masinájuk, amelyen a történelmet fércelik...

Hát mondom, amint így feküsznek véresen, haldokolva, Farkas Pál kínjaiban is siet még odakúszni a vérpatakban holtnak hitt urához, s ráfeküdt... úgy bizony, palóc... ráfeküdt, hogy a testével eltakarja még akkor is, nehogy futó lovak megtapossák ura testét.

Ilyen volt Farkas Pál, egy körömnyivel se kicsinyebb, mint a gazdája.

Azt kérdezed: meghalt-e Hunkár Antal? Dehogy halt meg, dehogy. Nem olyan könnyen ment ki még akkoriban a lélek az emberekből, mint most. Mert erősebb volt az ember is, a lélek is.

Nem halt biz' az - aminthogy éppen egy későbbi esetét akarom nektek elmondani, hogy ím a rendőrséget ócsároljátok itt. Mindig olyan veszett rossz volt az!

Jegyezzétek meg magatoknak, hogy mindenki halandó a világon, csak két ember nem: Bizay és Thaisz.

Ezekre senki sem emlékszik mióta vannak - és senki sem fogja megérni azt, hogy már nem lesznek.

Hát minek az a hiábavaló rugaszkodás?

Hiszen megcsinálta azt Hunkár Antal is... vagy igaz, nem mondtam el.

Hát igen. Dunántúli ember úgyis tudja, ha másképp nem, pendeles korából, hogy az öreg Hunkárt megrabolta egyszer Sobri. Aki pedig nem dunántúli ember, az úgyse érdemli meg, hogy elmondjam.

El sem mondom. Csak azt jegyzem meg, hogy Sobri gyöngéden, finoman, udvariasan vette el a pénzét, úgyszólván emlékül, mert régenten a rablógyilkosokban is több ildomosság volt - mint most azokban néha, akik őket fogdossák.

Hunkár megcsóválta a fejét, mikor kirabolták. S elment a szolgabíróhoz, aki keresztfia volt:

- Hallod-e, Laci öcsém - mondá neki mosolyogva -, azok a gazemberek megtréfáltak, megraboltak, hát azt mondom neked, édes keresztfiam, hogy az ellopott holmim elő legyen egy hét múlva. Küldd el a hajdúddal mához egy hétig, mihelyt visszavetted Sobriéktól. Nem én... Nem is szólnék egy szót sem, ha a feleségem gyűrűjét is el nem veszik az imposztorok.

- Hja, bátyám, nem olyan könnyen megy az!

- Nem-e? - mondja Hunkár. - Hát akkor mért fizetne benneteket a vármegye? Ne bolondozz, fiacskám, jobban tudom én azt, mint te... Csak te küldjed a tárgyaimat... mindig otthon vagyok délután.

- De bátyám...

- Nem lehet, édes fiam, szívesebben adnék hosszabb terminust... de tudod a feleségem gyűrűje miatt...

Egy álló hétig várt Hunkár Antal. A hetedik napon megkérdezte a huszárjától:

- Hoztak-e valamit a szolgabírótól?

- Semmit se hoztak - szólt Farkas Pál.

- Se nem üzentek?

- Se nem üzentek.

- No, hát az is jó. Akkor hát hozd elé a mentémet, öreg, azután vedd ki az ünnepi öltözetemet a kasznyiból. Mert Bécsbe megyünk, öreg.

Felment Bécsbe. Ott aztán felhúzta a ráncos kordován csizmát, a brokát dolmányt, és az ezüstgombos mentét panyókára, felkötötte a régi rézzel vert fringiát, s úgy csörtetett be a császári rezidenciába, hogy eresszék be a császárhoz egy-két szóra, mivelhogy ő az a bizonyos Hunkár Antal.

A császár emlékezett nevére, s nagy kegyelemben fogadta.

- Milyen kívánsága van? - kérdé tőle nyájasan.

Az öreg inszurgens hátrarántotta a mentét, azután végig simogatva a csörömpölő fringiát az oldalán, recsegő kevély hangon mondá:

- Fölséges uram! Én ezzel a karddal védelmeztem meg Felséged trónját Napóleon hadseregei ellen, s fölséged egész kormánya most nem tud engem megvédelmezni egypár tolvaj ellen. Ezt akartam fölségednek mondani. Aláz' szolgája!

Meghajtotta magát, s szép csendesen fölpakolt, és hazajött.

S többet sohase hozta elő, hogy valaha valamijét ellopták.

Megadta magát a sorsának.

Mi pedig adjuk át magunkat annak a tudatnak, hogy a régi jó urak és velök a régi jó szolgák már kihaltak - de a régi rossz rendőrség, az halhatatlan.

Ne izéljetek hát, kérlek, ezzel a szegény Thaisz Lexivel.





A PÉNZÜGYMINISZTER REGGELIJE



(Ellenzéki vázlat)



1883

A büfében csak két asztal van megterítve fehér abrosszal. A többi asztal terítetlen: az a demokratáknak való. E célra paprikásszalonna is van az üvegedényben. Szalonna üveg alatt! Borzasztó idea!

Az egyik asztal terítője sokkal fehérebb, mint a másik. Az asztalon egy pohár áll sherryvel, egy üres tányér, melybe a sonkás szeletek jönnek, s végre egy kis tányér tele finom hosszúkás cukorkákkal.

A szék is oda van már készítve, s eltolva a többi székek, hogy valahogy más oda ne ülhessen.

A belépő mamelukok áhítattal néznek az asztal fölé, s mutatni akarván, hogy az államügyekben mennyire járatosak, tiszteletteljesen mormogják:

- A pénzügyminiszter még nem reggelizett!

Új mamelukok lépnek be, s az asztalra mutatnak.

- Itt a pénzügyminiszter fog reggelizni.

Bejön Vizsolyi. Éppen oda ül. S amint könyökét ráteszi az abroszra, a palackok s tányérok elkezdenek csörömpölni, mintha mondanák:

- »Mindjárt itt lesz a miniszter!«

De ezt Vizsolyi is észre veszi, és rögtön saját magától kér bocsánatot.

- Pardon! Hisz itt a miniszter fog reggelizni.

Felugrik, s átjön a szomszéd asztalhoz, ahol nem olyan hófehér a terítő, s hol vegyes képviselők fogyasztják a vörös bort, a sonkát és a sherryt, kiki a saját pártállása szerint.

- Összetévesztettem az asztalt. Ez az átkozott rövidlátásom...

- Ne átkozd - mondja egy kormánypárti -, hisz az tett meg téged elnökünkké.

- Igen, de most oda ültem, ahol...

- Igen, igen, ahol a pénzügyminiszter fog reggelizni.

- Ah, a cukkedlik! Irtóztató! Duschek valamikor rövid szivart szítt - mondja valamelyik habaréki.

- És mindennap más emberhez hívatta meg magát reggelire, hogy arra se költse az ország pénzét.

- Oh, az Duschek volt! A nagy Duschek. A Duschekek kora lejárt, uraim! Most a cukkedli-korszak van.

- Cukkedli? - süvít bele gúnyosan egy szélsőbali. - Az adófizetőknek kellene adni cukkedlit, az adószedők pedig egyenek arzenikumot.

- Neked ez a programod?

- Ennek alapján választottak meg.

E pillanatban nesztelenül belép a miniszter. Mély csend. A szőnyeg felfogja lépteinek neszét, s lágyan suttogja: »őexcellenciája reggelizni jött«.

A legyek, amint a tejre idejöttek, pajkosan röpködnek körbe, s egymást biztatják: »Gyerünk, reggelizzünk a miniszterrel«.

A mamelukok ajkain megjelenik a nyájas, hódoló mosoly, a szélsők arcáról elfut az elégedetlenség, minden derült, a napsugár besüt az ablakon, a büfébeli Hébe kék szemei igéző fényben tündökölnek, a vajak olvadoznak, a heringek, sajtok pikáns illatokat terjesztenek, minden, de minden olyan ünnepélyes, mert a pénzügyminiszter reggelizik.

A kegyelmes úr leül, a szék megreccsen alatta, mintha a nagy megtiszteltetést köszönné. A sonkát odateszik eléje. Kár, hogy nincs retrográd élet, hogy a megboldogult sertés földi maradványai átéreznék.

A miniszter keveset eszik és elegánsan. A kés és villa bizonyos előkelőséggel horzsolja egymást.

Az első falatnál leönti egy kis borral... még egy falat, és még egy... megint egy korty rá... Őexcellenciájának jó étvágya van.

S ezalatt benn a tanácsteremben sebesebben megy minden. A szónokok megrövidítik beszédeiket. Minek is beszéljenek? Hiszen eredménye úgy sincs - és még csak nem is bosszankodik meg érte senki, ha elmondják, hogy az adózó nép mint nyomorog. Mert a pénzügyminiszter úgy sincs ott. A pénzügyminiszter reggelizik.

A büfé ajtaja ki van nyitva. Kilátni meg belátni.

Künn két erdélyi képviselő sétál nagy szomorúan. Éppen a székelyek tömeges kivándorlását beszélik. Borzasztó állapotok... a szegény székelyek éheznek.

- Pszt! Ne olyan hangosan! Bent a pénzügyminiszter reggelizik!





EGY RENDŐR-ZSENI



1883

A vén Fodor János, a vidék legmódosabb mágnásparasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban.

Nem vallott semmit a vén kópé - pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de mégsem olyan szűkre, hogy megfojthatta volna.

Laucsik, az elhíresült vizsgálóbíró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat sem tud.

Hát egy nap - mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyílik a kancellária ajtaja, s gyönyörű parasztmenyecske lép be rajta, módos piros cipellőkben, sarkig érő selyemkendővel, ezüsttel kihányt kacabájban.

- Jó napot kívánok, tekintetes uram!

- Adjon isten, szép asszony lelkem! - mond Laucsik hanyagul felpillantva. - Mit hozott, galambom?

- Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes úr.

- No, és kicsoda a maga ura?

- Hát bizony az a szegény Fodor János.

- Ah! A Fodor János? - szólt Laucsik csodálkozva. - Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.

Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről?

- Aztán hallja-e, szép asszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?

- Hja, a szegénység, tekintetes uram! Ő tett engem úrrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdagságba. Én jártam jól, nem ő.

- No, hanem rosszkor jött, menyecske, mert az ura beteg most, és az orvos megtiltotta, hogy beeresszek hozzá akárkit is. Hanem jöjjön el a jövő héten... azaz, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jöjjön el úgy két hét múlva.

A szép asszony eltávozott. Messze lakott, valahol a szatymazi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott időben.

- Eljöttem, kérem alássan - szólt a Laucsik szobájába nyitva.

- Eljött? Hát ki rendelte be? - kezdé Laucsik idegenül tekintve rá.

- A tekintetes úrnak tetszett mondani.

- Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?

- Hiszen tetszik tudni, voltam itt a múltkor.

- Hja, lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?

- A Fodor Jánosné vagyok, kérem alássan.

- A Fodor Jánosné? Aha, tudom már. No, hát mit akar, Fodor Jánosné?

- Eljöttem az uramhoz, ahogy mondva volt.

- Az urához jött el? - hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. - Hát nem kapta meg a levelemet?

- Nem kaptam, kérem.

- Hogy lehet az? Pedig megírattam, galambom, hogy az ura meghalt még a múlt hét elején. Értesítve volt.

Az asszony elpityeredett, s ziháló mellel mondá:

- Nem, semmit sem kaptam.

- Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No, ezt nem hagyom annyiba!

Laucsik csengetett. A belépő hivatalszolgának megparancsolta bosszankodva:

- Küldje be, Mihály, az írnokot!

Az írnok bejött.

- Hallja, amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról?

Az írnok zavarba jött.

- Igazat mondjon! - mennydörgött Laucsik haragosan.

- Bocsássa meg, főnök úr, de elfelejtettem... Kiment az eszemből.

Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra-balra s lármázott, hánykolódott.

- Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de ami emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől, haszontalan fráter!

Azután a menyecske felé fordult szelíden:

- Lássa, én nem vagyok oka. De az ember sohase végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.

Lassan-lassan az asszony is beletörődött.

- Hiszen ha már úgy esett, ki tehet róla... - szólt sóhajtva -, az isten ellen nem tehetünk.

Kötényével törülgette könnyeit... vagy hogy talán csak markírozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka, s keresztényi megadással távozott a várból.

De nem múlt el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban.

- Ejnye! - kiáltott fel a vizsgálóbíró, mert most mindjárt megösmerte. - Maga már megint itt van, Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?

- Nem is avégett jöttem most, tekintetes uram, hanem hát...

- No, csak szaporán mondja el, mert nincs időm.

A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.

- A pap küldött ide... - vallogatta ki apródonkint.

- A pap? Mi közöm nekem a pappal?

- Nem is a tekintetes úrnak, hanem, hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig engem össze nem esket.

- Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat?

- A Rigó Palival.

- Ki az a Rigó Pali?

- Egy jóravaló legény, tekintetes uram.

- Ejnye, de hamar beleszeretett?... No, lám, lám... ilyenek az asszonyok... de hát tán mégsem illő volt ilyen hamar.

- Szerettem ám én azt azelőtt is... Tetszik tudni, régen jó szívvel vagyunk egymás iránt.

- Persze, így már más, így már értem. Aztán miféle foglalkozású ember az a Rigó Pali?

- Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.

- Ha így van - szólt Laucsik nyájasan -, nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell íratni a halálozási könyvből. Egyszóval, ez csak úgy öt nap múlva lesz kész, s akkor is elég parádéval jár. Jöjjön el négy nap múlva.

Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.

Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal.

- Ej János, János, de szép felesége van... Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.

A vén betyár szemei megcsillantak.

- Bizony van annak, aki meg nem issza - mondta rá kevélyen.

- Kár, hogy olyan félrelépő jószág.

De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.

- Ne mondja azt a tekintetes uram! Kínozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketítse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.

- No-no-no... ne tüzeljen, bátyó... mert úgy van, amint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit?

- Tudom, hogy nem hazudott, de ez mégsem igaz! Hamarabb lehet báránnyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.

- Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.

- Ne tovább! - bődült fel a betyár fájdalmasan.

- No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?

- Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek - tudom, szégyenbe marad a tekintetes úr.

Laucsik gúnyosan kacagott fel erre, s ez a kacaj sokkal jobban szúrta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes »Ráday-bölcső«.

A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszéd szobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.

A szép asszonynak pedig így szólt, a rögtönzött törvényszékre mutatva:

- No, mondja el az uraknak, mit kíván, ismételje még egyszer, amit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal, s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni.

Fodoré elmondta hímezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát... csak néha sütötte le szelíd kék szemeit, vagy a kendőjét taszította lejjebb a szemére.

Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattant a szomszéd szoba ajtaja, s előrohant csörgő láncaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát Fodor János, s fölemelte ökleit.

- Verjen meg az Isten, Zsófi!

- Jaj nekem, jaj nekem! - sikoltott fel az asszony. - Irgalom, könyörület!

- Beszélhetsz már! - szólt megvetőleg, tompán. - Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és írjon. Majd beszélek én már.

Mialatt Laucsik hirtelen papírt vett, még egy lesújtó tekintetet vetett az asszonyra.

- Megyek már az akasztófára szívesen, hanem te is velem jössz, Zsófi... velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk, jó gerlice párom!

- Én ártatlan vagyok - rebegé az asszony, halálra váltan roskadozva.

- Ártatlan! Az ám! Csakhogy éppen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót... mert nem volt kötelünk. Te nyírtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg, kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak írni, tekintetes uram...




Hátra Kezdőlap Előre