AZ ORSZÁG OSTOBÁJA



1885

A krónikák sok mindenféle apróságot jegyeznek fel a kiváló okos emberekről. A középszerűségekkel nem törődnek. De a nagyon ostoba embert megint felkarolják. Mert a nagyon ostoba ember is rendkívüliség.

Azért kerül be most kend ide, Tima Jóska uram.

Hanem az olvasók mindnyájan talán nem is ösmerik, ki volt kend. Hát én megmagyarázom.

Tima Jóska obsitos huszár volt, de olyan együgyű, hogy a butaságával minden embert meghódított, még az öreg Deák Ferenc is szerette, és bámulta a hülyeségét, s mikor kiült a folyosóra, néha egész órákig csak a Tima Jóska dolgait beszélte képviselőtársainak.

Az »ország bölcse« révén lettek ismeretesek az »ország ostobájá«-nak a viselt dolgai.

Tima uram a szabadsághős Csányi László inasa volt, somogyi születésű, kit még a katonaságtól hozott magával.

Hű volt urához az önfeláldozásig, de bárgyú a hihetetlenségig. A Deák Ferenc adomáin kívül még egy egész anekdotakör fűződik hozzá Dunántúlról, s ha valaki valamit elügyetlenkedik, ma is azt mondják azon a környéken: »valóságos Tima vagy.« Tima Jóska neve most már élni fog mindaddig, míg ügyetlen emberek lesznek, tehát örökké.

Egyszer Csányi László pénzt olvasott a szobájában, számadásokat csinálva, midőn hirtelen elhívják valami rendkívül sürgős ügyben.

Előszólítja sebtiben Timát.

- Ide álljon, kend, a szoba elé, érti-e. És be ne eresszen élve ezen az ajtón senkit, érti-e kend?

- Persze, hogy értem - mondá Tima, kinek a »persze« volt a szavajárása.

Felkötötte a régi jó fringiáját, és odaállt az ajtó elé mint a cövek, ahonnan el nem mozdult volna a világért sem, míg az ura vissza nem jött.

- Nos, nem volt itt senki?

- Persze hogy nem volt, már persze az ajtón át.

- Miért mondja kend, hogy az ajtón?

- Azért, jelentem alássan, mert úgy rémlett nekem, mintha ott bévül a szobában mászkált volna valaki, de az uccsegengem, csak az ablakon ment be, mert én itt álltam, mint a parancsolat.

Csányi ijedten szakította fel az ajtót. A pénz persze már nem volt az asztalon. Valami élelmes szegény ember bejött érte, és kivitte nagy kényelmesen az ablakon át.

Egy másik alkalommal Balatonfüredre ment Csányi, és meghagyta Timának keményen:

- Aztán ha valaki jön azalatt, míg oda leszek, szívesen lássa kend.

- No persze.

Visszajön Csányi harmadnap, s legott kérdezi Timától:

- Volt-e itt valaki azóta?

- Persze hogy volt.

- Kicsoda?

- A nagyságos Deák Ferenc úr.

- Mikor jött? Mikor ment?

- Tegnap este jött, itt hált meg, s reggel elment.

- Ejnye, ejnye, hogy nem voltam itthon - sopánkodék Csányi -, de csak szívesen látta kend?

- Hát persze!

- Adtak neki vacsorát?

- Persze hogy nem adtunk, mert nem is kért.

- De hát reggelit? - riad fel Csányi ijedten.

- Bizony mi azt sem adtunk, pedig azt már kért is.

- Hát hogy mertek ilyet tenni? - dühöngött a házigazda.

- Hejszen nem mondott a nagyságos úr a szíves látáson kívül egyebet.

Ilyen buta fickó volt az öreg Tima, kit a gazdája szomorú halála után az ország bölcse vett pártfogásába, s el is helyezte valamelyik minisztériumba az őszfejű ráncos aggastyánt hivatalszolgának.

Minduntalan kérdezősködött azontúl is az egyes miniszteri hivatalnokoktól:

»No, hogy van, mit csinál az öreg Tima?«

Hanem azok nem tudtak róla semmit mondani.

...A minisztériumban már úgy látszik nem volt feltűnő az öreg Tima együgyűsége.





A JUS PRIMAE NOCTIS



1885

A régi földesuraknak nagy jogaik voltak. Ki győzné azokat elszámlálni? A szó szoros értelmében osztozkodtak a királyokkal, sőt némelyekben talán felül is haladták: nekik jutott több.

A jus gladiival, a pallosjoggal, széltiben éltek a nagyurak. Egy Krucsay még e század elején nyakaztatta le saját hites nejét, született Pogány Karolinát. A Kállayak és Balassák néha egyetlen rossz szeszélyért oltottak ki emberi életet - törvényesen.

Óriási jog volt a pallos hatalma, aminő csak királyokat illethet meg, s mégsem ez volt a legnagyobb joguk.

Akadt még nagyobb is ennél: »a jus primae noctis«.

Amit a magyar asszonyi társaságban nem akart hajdan megértetni, azt latin nyelven mondta el, már persze ha tudott latinul, és persze ha az asszony nem tudott (mert az asszonyok közt sem volt ritkaság a latin nyelvet tökéletesen beszélő). Ha az asszony tudott diákul, akkor egyszerűen elhallgatták a kétes értelmű, sikamlós helyeket előtte, azzal a tréfás indokolással: »nem mondhatom el a többit, mert az latinul van.«

Hát én is azért írtam fel e kis elbeszélés címét latinul, mert az igazán latinul van, s nincs magyar fordítása.

Annyit azonban mégis tudni kell, hogy ez a jog, amelyet most a női olvasók előtt csak bizonyos fátyolon keresztül tárgyalok, éppen a nőkre vonatkozik. Takarják el kérem arcukat legyezőikkel azalatt, míg én elfecsegem a penészes időknek ezt a különös kinövését.

A kiskirályok, a gőgös nemesek nem elégedtek meg, hogy az uralkodóktól minduntalan több jogot csikarjanak ki. Telhetetlenségükben rámentek az Istenre, s annak a dolgát is megszabályozták.

Mikor az oltárnál elmondta a jobbágylegénynek a jobbágyleány a holtomiglant, ami ettől a perctől kezdve a koporsó bezártáig számít, s az Isten rámondotta szolgája által az »ament«, még joga volt a hűbérurak unokájának odalépni, és így szólni: »Ennek a hosszú időnek enyém legyen a legeleje.«

Ez volt a jus primae noctis.

Középkori maradvány, mely azon alapult, hogy föld és jobbágy egyformán tulajdona a földesúrnak, azt teheti vele, amit akar. A jogtudósok így magyarázták, a hatalom is meg volt hozzá, de becsületes ember nem élt vele.

Csakhogy a régi jó világban sem volt ám mindenki becsületes. Azonkívül a szenvedélyt sem szabad számításon kívül hagyni. Hát még a parasztleányok szépségét? Uraim és hölgyeim, higyjék meg (önök, uraim, tudom, el is hiszik), vannak enyhítő körülmények, melyek e barbárságot, ha nem is igazolják, de legalább megértetik.

Ilyen enyhítő körülmény volt a szép Baléti Magdaléna, akihez fogható formás hajadon talán egész vármegyében nincs. Ha selyem viganót viselne, király lányának is beillenék. Nagy fekete szeme, mint a szentjánosbogár, úgy csillogott, aranyszőke haja térdig érő vastag fonatban csüngött le, termete úgy hajlott, mint a husáng, s volt benne valami bódító kecs, ami az embernek a szívét, hacsak nem kőből való, sebes dobogásra hozta.

Nem csoda, ha szemet szúrt a fiatal földesúrnak, Zeley Lászlónak. Hiszen húsból, vérből volt Zeley László is, aztán mint afféle szép karcsú legény hozzászokott, hogy amit a szeme megkívánt, azt meg is kóstolja.

Nem akarta ő a hatalmát használni. Egy idő óta meg is kopott az a hatalom, minél öregebb lett a század, annál sebesebb léptekkel kezdte elhagyogatni az elődjeit, az elmúlt századokat. A prima nox sem volt már nox. A XIX-ik század világot gyújtott, s eloszlatta vele a sötétséget. De meg mit is ér a kicsikart szerelem? Zeley a rábeszéléshez folyamodott. Öregasszonyokkal diplomatizáltatott a juhászgazda leányánál, hálót font finom, furfangos szálakból, amibe a szép kis halacska belemenjen, s aztán ott vergődjék benne kínosan, míg csak újra vissza nem csapja a vízbe, ahonnan vette.

De Magdalénka dacos volt, azt izente a földesúrnak, van őneki derék, jóravaló vőlegénye, a Molnár János, megvolt már a kendőrakás is múlt pünkösdkor, meglesz a többi is. Hagyjon neki békét a nagyságos úr.

Természetesen Zeleyt még csak tüzelte az ellenállás. A hatalmas úr, kinek huszonnégy határban volt birtoka, nem ösmerte azt a szót »nem«, kivált asszonyi ajakról.

Minden utat megpróbált, minden módhoz hozzányúlt, ő maga leste ki Magdalénát a mezőn, s megszólította, kísérgette:

- Ne okoskodj, Magda, mert bizony megbánod a makacsságodat!

- Erős az Isten, megvéd engem.

- Az is az urakkal, mivelünk tart, Magda!

- Én rábízom magamat.

- Majd kárát vallod. Mert ami rózsa az én kertemben nyílik, az az én rózsám. Azt én másnak letépni nem engedem.

- Megölne engem az én apám, nagyságos uram.

- De hátha beleegyeznék?

- Akkor a vőlegényem ölne meg.

- De hátha ártalmatlanná tenném a vőlegényedet?

- Akkor meg én ölném el magamat.

- De mi kifogásod van ellenem? Fiatalnak is vagyok olyan fiatal, mint a szeretőd, szépnek meg szebb vagyok. Megbecsüllek, elhalmozlak mindennel, ami szemednek, szádnak tetszik. Hát mi kivetni valót találsz rajtam?

- Azt - felelte Magda durcásan -, hogy nem az én fajtám!

Hízelgő szavakkal, csábító enyelgéssel megkörnyékezte.

- Ha csak az a bajod, azon is segíthetünk. Van nekem messze, az erdélyi hegyek közt egy kis házam, éppen úgy az erdő szélén, mint a tietek, abba viszlek téged, ott élünk boldogan, ameddig te akarod, énmagam is levetem az úri gúnyát, s szakasztott olyan ruhában járok, mint a János, a kedvedért. No, jó lesz-e úgy?

Magdalénka a fejét rázta.

- Nem megyek én sehová, hagyjon engem. Keressen magának a nagyságos úr valami kisasszonyt. Tudom, akad elég.

S ezzel a gereblyéjét a vállára emelve, ijedten futott el onnan, a réteken és kukoricásföldeken át hazafelé.

Zeley azt gondolta magában, amit a gereblye föl nem vesz a lekaszált szénából, az ott marad, de ha sűrű fésűvel öcsölnék a rétet, hát egy szál sem maradna ott. A cél majd mindig biztos, csak az eszköz nem.

Utána kiáltott a leánynak önkéntelen.

- Azért te mégis az enyém leszel, vagy így, vagy úgy.

Magda a kukoricás földekről elkanyarodott az erdő felé, hova a sziklás és árkos hasadékos hegyháton csupán egyetlen szűk és nagy erőfeszítéssel vájt út vezetett. Tíz évig dolgoztak rajta a Zeley-család jobbágyai.

Szép nyári este volt, de még alig napszálltakor. Friss szénaszag vegyült össze a szamóca illatával. A föld langyos párákat lehelt, csak az erdő felől fujdogált hűs szellő.

Magda még mindig riadtan, lihegve szaporázta lépteit föl a hegynek, mikor a cserjésből egyszerre szemben jött rá főtisztelendő Padra Pál plébános úr apró, méltóságos lépteivel. Kalapját levette, hogy az erdő üde lehelete jobban hűsítse fejét, melyet az aggság fehér hava borított be tisztesen.

- Hova olyan sietve, édes lányom? - kérdé szelíd, pásztori hangon. - Haza, ugye haza?

- Igen, főtisztelendő úr. Apámnak én főzöm odahaza a vacsorát, előbb kell a mezei munkát abbahagynom, mint másoknak.

- Láttalak fent a hegygerincről, amint futottál. Ki volt az a fekete alak, aki veled beszélgetett?

A leány elvörösödött.

- Az urunk volt - dadogta.

- Miért pirulsz el, fiam, ha az urunkról beszélsz? Ejej, Magdaléna!

Az öreg plébános összeráncolta nagy, nemes homlokát, melyen ritka vendég a felhő, mert leginkább a nyugalom és fenség honol rajta.

Magda szemeiből kibuggyantak a könnyek.

- Ne higgyen engem rossznak a főtisztelendő úr. Oh, ne higgyen, kérem!

S fuldokló, görcsös zokogásba tört ki.

- No, ne pityeregj, fiam, nem illik az olyan nagy lánynak, hanem mondd el őszintén a lelki atyádnak, ha valami teher nyomja a lelkedet. Mi dolgod van neked a földesúrral?

- Rá akar beszélni, hogy őt szeressem.

Eltakarta arcát a kötényével, s annak az egyik szélét rágcsálva, folytatá:

- Hízeleg, ígérget fűt-fát, fenyeget, rémítget.

- Mit feleltél neki?

- Az ígéreteire, hogy nem kellenek, a fenyegetéseire pedig azt feleltem, hogy megvéd engem az Isten.

- Helyesen, édes lányom.

Az ősz pap szeretetteljesen simogatta meg a lenszín haját.

- Ugye megvéd az Isten, szent atyám?

- Megvéd, gyermekem, és megacélozza erődet, hogy ellentállhass a gonosz incselkedéseinek. Maradj hű ahhoz, akit szíved választott, s ha valami veszély vagy baj fenyeget, értesíts róla. Az Isten szolgája arra való, hogy előhívja szükség esetén a maga urát.

- Köszönöm, szent atyám.

- Találkoztam künn az erdőben atyáddal, s azt mondta nekem, a jövő vasárnap már hirdesselek ki benneteket, jőjj el hát hozzám a vőlegényeddel még e héten.

A béke megtért Baléti Magdaléna szívébe, vígan dalolva lépegetett az erdő felé, ahol a major volt, melynek nádfedelét fák fedték be sűrűn, gondosan. Ezüst vizű patak mellette csörgött, az otthon hagyott nyomorék bárányok ittak belőle.

Itt született Magda ebben a majorban, itt nőtt fel, itt tanulta meg a szerelmet, s ha férjhez megy is, itt marad, mert a Molnár Jancsi is itt juhász, az apja keze alatt. Ebben a patakban nézegette magát, mikor kicsiny volt, ez volt az ő tükre, s a lány - szokásmondás - együtt megy vagy marad a tükrével.

Az öreg Baléti maga is észrevette, hogy a földesúr szemet vetett a leányra, s kelletlenül vakargatta a fejét:

»Ez nagy baj, nagyon nagy baj, ez ellen nincs más orvosság, mint hirtelen menyecskévé tenni a leányt.« Ő maga mondta a tisztelendő úrnak: »Isten neki, ne várjuk meg az új bort, hiszen az óbor sem rossz.«

Kihirdették háromszor lent a falusi templomban, összehítták a környékbeli juhászfamíliákból a násznépet, s megtörtént az esküvő a harmadik vasárnapon délután.

Elég nagy pompa volt, de persze juhász módra. Négy, fölpántlikázott szamár volt fogva a menyasszonyt vivő szekér elé. Jól jártak a csacsik, hogy csak a templomig kellett vinni a menyasszonyt, meg vissza és a tulipános ládát nem, mert az ugyancsak nehéz lett volna. A többi szekereken három juhász ült dudával. Künn a major udvarán pedig húsz hófehér bárány volt különválasztva, mindeniknek piros pántlika a nyakában. Ez a menyasszonyi hozomány. Két év ilyenkorra már harmincra szaporodhatnak, mire pedig ötven éves lesz Magdalénka, ötszáz vagy tán ezerötszáz birka is lehet belőle, ha az Isten megőrzi, és a farkasok meghagyják.

Minthogy Magdalénka anyja már régen meghalt, a Baléti húgát, Kuruttyó Andrásnét hozták el Terényből sütni, főzni, vendégek körül forgolódni.

De nem is volt ott hiány semmiben. Az igaz, hogy halálnak halálával bánta meg nehány juh, de hát nem mindennap történik olyan esemény, hogy az egész környék legszebb leánya kicseréli a pártát a főkötővel. Vidám kurjongatásokkal tölt be az erdő. Képzelem, mint csikorgatja most a fogát otthon a kastélyában nagyságos Zeley László úr. Néha egy-egy pisztoly durran el, hadd hallják meg odalent a faluban, és hadd gondolják, hogy Baléti Magdalénkát éppen most csókolgatja a vőlegénye: Molnár János.

Főtisztelendő Padra plébános úr is hallotta a lövéseket, amint a kertjében szunyókált a méhesben. A derék férfiú azon elmélkedett, hogy ezek a köpük éppen úgy állnak egymás mellett, mint az országok, az egyik sovány ország, a másik megszedte magát. Az egyik kaptár méhei néha rátörnek a másikra, s vagy a betörők pusztulnak el, vagy a megtámadottak. Az emberektől sokat tanultak el a méhek, hanem a méhektől keveset az emberek. Ejnye, mákos adta, ez jó téma, ezt bizony behozom egy prédikációba a jövő héten!

Ilynemű gondolatok közt aludt el a kukoricahéj matracon a mámorító virágillat között. Álmodott is nyilván valamiről, midőn egyszerre fölriasztá kétségbeesett zokogás.

- Ki az, mi az? - Hirtelen kidörzsölte szeméből az álmot, s előtte állott Baléti Magda.

- Mi bajod - kiáltá a pap elcsodálkozva. - Hol veszed itt magadat?

- Nagy szerencsétlenség történt - mondá pihegve zokogással.

A haja szét volt szórva, s a fehér menyasszonyi ruhája megtépve, a koszorú is félrecsúszott a fején.

- Mi történt - kérdé a pap elsápadva.

- Egy óra előtt, amint javában folyt a vigalom, megyei pandúrok érkeztek oda és elhurcolták.

- Kit? Az apádat?

- Azt is.

- Hát még kit? Csak nem a vőlegényedet?

- Őt! - felelte Magda szívszaggató hangon. - Pedig nincs más bűne, szent atyám, mint az, hogy én szeretem. Oh, jaj, szerencsétlen volt az az óra, amikor én születtem, börtönbe vittem saját ősz apámat, a vőlegényemet! Hogy átkoznak azok most engem!

- Légy erős, gyermekem, és ne zúgolódj az Isten ellen.

- Oh, szent atyám, hát minek adott nekem csinos termetet, formás arcot, ha aztán ellenem fordította? Mit tegyek, mit tegyek?

- Hát legelőször is beszélj valamivel nyugodtabban. Mit mondtak a pandúrok, miért viszik be őket?

- Valami »méretlen húst« emlegettek. Birkadolgokat.

- Hiszen ilyesmi mindig van a juhászoknál. Gyerekség az! Ne félj miattuk semmit, két-három nap múlva haza eresztik őket.

- Az bizonyos, hogy a földesúr kívánatára történt.

- Én is azt hiszem, s ha ő tette, nyilván célja van vele.

A plébános úr gondolkodva sétálgatott egy darabig fel s alá a szilvásban.

- Semmi kétség - dörmögé -, Zeley fejében a jus primae noetis motoszkál. Meg kell akadályozni, meg fogom hiúsítani.

- Ne félj semmit, Magduska - szólt azután, s ez oly ünnepélyesen, bölcsen hangzott, mint a próféták szava, hogy ebben lehetetlen volt kétkedni. - Menj békével haza, s bízd rám a többit.

- Félek hazamenni, szent atyám, valami szerencsétlenség ér otthon.

- Ne aggódj semmit. Megígértem, ha szükség lesz rá, segítségül hívom az Istent. Atyád, férjed haza fognak jönni, s neked sem történik bajod.

A leány vigasztalódva hazament.

*

Az esti szürkület kezdett leszállni a vidékre. A fűszálakon harmat csillogott, a nádasokból és tócsákból a békák kuruttyolása lett az uralkodó hang a természetben. Az emberek hazaszállingóztak a mezőről, s eközben a szürke ruha helyett felöltötte a természet a barnát, este lett. Majd később feljött a holdvilág az égre, s bűvös, varázsoló fényt öntött az egész mindenségre, keresztülvilágított a fa legsűrűbb lombján, megfestette ezüstszínűre a sás levelét. Mély, ünnepélyes csend honolt, csak lent a faluból hallatszott néha regényes kutyaugatás.

A meredek hegyi úton egy kis könnyű úri szekér haladott lépésben. Hátul egy úr ült köpenybe burkolva, elöl a kocsis és a huszár. A kocsi elé négy szilaj paripa volt fogva, melyet még hegynek fölfelé is vissza kellett tartani.

E pillanatban nagyon hőköltek a lovak. Az ostorhegyes prüszkölve ugrott vissza, s a kocsi is hátrazökkent.

- Mi az? Mi történik? - kiáltá az úr felriadva. (Hangjában nem nehéz felismerni Zeley Lászlót.)

- Valami van az úton - mormogta a kocsis.

A cifra tarsolyos hajdú leugrott megnézni az akadályt, s ijedten rázkódott meg.

- No hát, mi az ott? - rivallt rá az úr.

- Maga a Jézus Krisztus - hebegte fogvacogva.

- Az eszed ment el, te szamár - mondá Zeley, és maga is leugrott, s előre lépkedett.

A holdvilág, melyet az imént egy kis tenyérnyi felhőcske takart el, kibúvott egész tányérjával, és odasütött az útra.

Hát ott állt az út kellő közepén, mélyen a földbe beverve egy magas kereszt, rajta a megfeszített vértől csepegő Üdvözítő. Haldokló szemeit (melyeket pedig csak valami falusi piktor festett) mintha kinyitná és haragosan, feddőleg szegezné Zeleyre.

A hatalmas földesúr elsápadt, de csak egy percre.

- Ki merte ezt cselekedni? - dühöngött a másik percben.

- Forduljunk vissza, nagyságos uram - szólt a huszár.

- Még csak az kellene! Vedd a fejszét a szekérről, és vágd ki azt a keresztet, hogy tovább mehessünk. Szaporán!

- Nem merem tenni - szabódék a huszár habozva.

- Nem mered tenni, nyomorult gyáva? No jó, majd kivágom hát énmagam. Hol az a fejsze?

A fejsze ott volt a saroglyában, előhozta, és nekisújtott a keresztnek. Egy fejszecsapás nem volt elég, de még kettő sem; egy negyedóráig küszködött vele, míg végre a szent jelvény porba hullott.

A szolgák eltakarták a szemeiket e pogány cselekedetre.

Felült nyugodtan.

- No, most már hajts előre!

*

Jó másfél óra múlva fordult meg a kocsi. Innen a majorig s a majortól vissza.

A tisztelendő úr, aki estefelé a falu népével beásatta a keresztet a meredek hegybe vájt út közepére, jól számított abban, hogy a földesúrnak útja lesz arra az éjjel, de nem jól számított abban, hogy visszafordul.

Az Isten nem volt elég erős a régi magyar urak ellenében.

A szép Magdalénka a Zeleyé lett.

Mikor visszafordult, processzió várta a porbaesett kereszt helyén, a pappal. A főtisztelendő úr fölemelte kezeit az égre, és megátkozta.

Zeley kacagott, és tovarohant a szekéren.

Az istentelenségért panaszt emeltek a prímásnál, a prímás a királynál.

Zeleyt megidézték Bécsbe.

Vissza sem tért sokáig. A nép azt beszélte itthon, hogy tíz fejszecsapást mért a kereszt ellen, tíz fejszecsapásért, a rettentő bűnért bűnhődésül tíz font húst vágatott ki a király a Zeley László testéből. Úgy kellett neki, a gonosznak!

Egy napon aztán, vagy két év múlva, mikor már e regék nagyon jól elterjedtek, visszajött Zeley László - de nem hogy kevesebb húsa lett volna tíz fonttal, hanem több volt vagy ötven fonttal.

Meghízott odafönt Bécsben a nagy mulatozásban.

Hát a törvény? - tűnődtek magokban az emberek.

Hja, a törvény sem volt elég erős a régi magyar urak ellenében!





A TRÉFÁK KIRÁLYAI



1885

A mulatságos víg emberek kezdenek egészen kiveszni. A nagy adók és a megélhetés gondjai nem kedveznek a kedélynek. Ma már mindenkinek legalább látszania kell komolynak, mert különben nem egzisztál meg nagyképű társadalmunkban. Vidor embereket, akik csicseregve, mint a madár, gondtalanul töltik el életüket, már nem produkál többé az idő méhe. Kiasztak az emlői. Még csak Beöthy Algernon áll egyedül. Még csak ő teszi meg, hogy fényes nappal odaáll a postapalota szekrényei mellé, a habozó, jámbor arccal kérdi meg az első arra menőtől:

- Kérem szépen, melyik ezekből a nagyváradi levélszekrény?

- Hogyan érti azt az úr? - mond [sic] a megszólított mosollyal.

- Úgy, hogy egy levelet szeretnék behajítani, de nem tudom, melyik szekrénybe dobjam, hogy Nagyváradra érjen.

- Akármelyikből odamegy - feleli amaz nevetve. Mire azután Beöthy vág csudálkozó képet, tettetve magát, hogy a dolog neki megfoghatatlan.

Az idegen aztán egész nap abban a hitben van - dicsekszik fűnek-fának -, milyen bolond emberrel találkozott ma, s az esze ágában sem fordul meg, hogy őt tették most bolonddá.

Bajból is nehezen menekül meg valaki oly könnyen, mint Beöthy Aldzsi, akit egy párbaj színhelyén, miután már a többiek elpárologtak volna, ott talált a rendőrség.

- Ki volt a fele? - vallatja őt a rendőrtisztviselő.

- Engedje meg, de azt meg nem mondom.

- Hát akkor nevezze meg a szekundáns társát.

- Azt se tehetem.

- Majd kinyomozzuk. De az ellenfélt mégiscsak megmondhatná.

- Egy föltétel alatt.

- Hadd hallom.

- Adja becsületszavát a tisztviselő úr, hogy nem mondja meg, kitől tudja.

- Itt a szavam rá.

- Most már elárulhatom: a miniszterelnök volt.

A rendőrtisztviselő elsápadt, majd ijedten kiáltott fel:

- Adja szavát a képviselő úr, hogy senkinek sem árulja el, hogy nekem ezt megmondta.

Beöthy szavát adta, s persze a párbajt nem merte többé inkvirálni a rendőrség.

Hát mondom, Beöthy Algernon talán az utolsó víg ember, már akit érdemes megbecsülni, mint unikumot egy kiveszendő zsánerből.

De én fiatal koromban még ösmertem alakokat a szegényebb osztályban is, akik egész életükben egyebet nem csináltak, mint barátkoztak, mulattak, egyik vendéglőből, lakodalomból a másikba jártak, s örökké tréfákon törték a fejüket.

Ilyen alak volt például Szomor Miska és Rigó Dani. Persze, a Mihály és Dániel névig egyik sem vitte.

Mind a kettő bocskoros nemes volt, az egyik, Rigó élt a hét holdján, de azt sem szántotta, Szomor pedig mészárszéket tartott, de abban is csak nagy ritkán volt hús kapható. Hiszen örökké egymással lakodalmaskodtak! Mert a két cimbora nagy barátságban és nagy ellenségeskedésben élt egymás közt. Egymás nélkül el nem lehettek egy nap sem, de a csínyjeik éle is mindég egymás ellen irányult, s az volt a boldogsága mindeniknek, ha a másikat lefőzhette, megharagíthatta. A többi embert kevesellték a tréfa királyai.

Ötlete, leleményessége mindeniknek bőven volt, s kifogyhatatlan a vidékünkbeli krónika viselt dolgaik elbeszélésével. Ami vidámság, bohóság megesett, azt mind Szomor Miska és Rigó Dani csinálták. Persze sok van ezek közt, ami latinul lévén, nem lehet elmondani, hanem a szelídekből is kitelne akár egy egész kötet.

Egyszer együtt indult Szomor Rigóval a székvárosba hetivásárra, együtt fogadtak fuvarost, mindjárt otthon ki is fizették.

Útközben leszállt Szomor Buny községben, hogy, úgymond, a bíróval van egy kis dolga, addig csak várja meg Rigó uram a szekéren.

Visszajön kevés vártatva Szomor, fellép a ballábával (mert a lutheránus ember mindig ballábbal lép be a fürhéces kocsiba), leül Rigó mellé, de amint odább mennek, elkezd panaszkodni, hogy beteg, hogy valami sajátszerű rángásokat érez a testében.

- De mi az ördög lelhette, kedves komám? - kérdezősködik Rigó részvéttel.

- Nem bírom elképzelni - dadogta amaz fájdalmasan.

- Talán hideg vizet ivott a bírónál?

- Brr! Dehogy ittam... Iszonyodom a víztől... Ne is említse.

- Talán valami árkot ugrott, és megszakadt magában valami?

- Nem biz én... Hiszen árok sincs arra.

- Gondolkozzék csak, komám.

- Ha csak, ha csak - kiáltott fel most Szomor kétségbeesetten.

- Mi történt?

- Egy kutya harapott meg a tiszttartó portája előtt.

No iszen, csak ez kellett Rigónak, s kétségbeesetten ugrott le a szekérről, s gyalog folytatta útját a székvárosig, hol a vendéglő kapujában vidám hahotával várta már Szomor Miska.

Egy lakodalomban azonban Rigó kerekedett felül a csínyek nagymesterén. Összebeszélt a pályi molnárral, s amint Rigó elkezdett hencegni a lakodalmas nép előtt, hogy neki olyan szimatja van, ha valamit eldugnak, ő azt bárhol a világon megtalálja, a pályi molnár azt mondta, nem hiszi.

- No, hát fogadjunk.

- Áll, tíz akó bor!

Fogadtak, s Rigó kiment az udvarra, a pályi molnár egy tojást kért, hogy eldugja. Sok keresés után a legalkalmasabbnak találta erre a célra, hogy a tojást a Szomor fejére tegye annak a turi süvege alá. Ott csak nem meri keresni a pokol pozdorjája!

A lakodalmas nép kíváncsi volt. (Hogyne! Mikor még hetven évvel ezután is bámulták Cumberlandot Bécsben.) Rigót behítták az udvarról, szimatolt, keresett, fülkékben, almáriumok tetején, szakajtók alján, párnák alatt, a mestergerendán, végre kimerülvén, verejtékes homlokkal csüggedten borult a Szomor nyakába.

- Vesztettem pajtás... végem van.

S e döntő percben kétségbeesésében nagyot ütött a Szomor Miska fejére, minek következtében annak az arcán, szakállán a lakodalmasok harsogó kacaja közt, kezdett aláfolyni a sárgás, folyadék.

Képzelhetni a hetyka Szomor Miska megszégyenülését.

De tromfra tromf! Mikor az installáció volt a városban, mindketten más-más párthoz tartoztak, az alispánjelöltek kontójára.

Szomort a »Griff«-hez kvártélyozták, Rigót pedig a »Zöldfá«-hoz (Rigónak fán a helye - élcelődék Szomor).

Reggel, mielőtt még Rigó uram, a híres kortes felkelt volna, a szállodaszolga éppen a nevezetes ezüstpitykés dolmányát kefélé künn, mikor jön egy ember, és azt kérdi a szolgától:

- Felkelt már Rigó úr?

- Még ágyban van.

- Vidd be neki ezt a levelet, de szaporán.

Rigó feltöri félálmosan a levelet, s ezt olvassa belőle hangosan: »Ha elsül jó, ha el nem sül, akkor is jó.« Ejnye, miféle ostoba firka ez! Szaladj ki hamar, fiam, és kérdezd meg attól, aki hozta, mit jelent.

Kiszaladt a szolga, de vissza is jött legott:

- No, hát mit jelent?

- Azt, hogy elsült, nemzetes uram - feleli siránkozó képpel.

- Mi sült el, te golyhó?

- Az, hogy elvitte azalatt az ezüst pitykés dolmányt.

Ezüst pitykés dolmány nélkül nem lehetett tekintélyt tartani, vége volt a korteskedési vezérkedésnek. Rigót annyira megzavarta ez az eset, hogy immár nevetségessé van téve, elbújt a párthívei elől, s mellékutakon hazasettenkedett a falujába.

De milyen nagy volt a meglepetése, mikor az ezüstgombos dolmányt otthon találta a szögön.

- Ez a Szomor műve volt - hörgé ökleit emelgetve.

De már késő volt a harag, azalatt megbukott a jelölt, s Szomorék győzedelmeskedtek.

Száz meg száz ilyenforma esetet mondhatnék róluk. Kacagva, incselkedve éltek. Még a temetőbe is muzsikaszóval kísérték ki őket a nagyszámú rokonok.

Pedig a pap sehogysem akarta eltemetni őket.

- Bolondok azok! Talán meg sem haltak, hanem csak úgy tettetik magukat az imposztorok.

Hanem bizony nagyon is meghaltak, és nem hagyának maradékot.





A MÁLNA



1885

Mikor Visegrádon voltunk Csiky Gergelynél, valakinek eszébe jutott délután, hogy jó volna megnézni a várat, tehát átmentünk Nagymarosra. Mert ahogy Somogy vármegyében legszebb Zala vármegye, Nagymaroson (noha különben is csinos község, szelíd gesztenyeerdővel fent a dombon) legszebb a visegrádi vár, amint nagy foltot vet csonka árnyéka a Duna vizén.

Ott fenn uzsonnáltunk a gesztenyeerdőben. Két izmos szolgáló hozta utánunk görnyedezve az ennivalót, s egy kis pesztonkaféle leány vitte egész könnyedén, ami megmaradt. Legtöbb maradt meg a málnából, melyet csinos kézikosarában hozott vissza.

Meg is fonnyadt, meg is törődött. Karmazsin pirossága sötét gránátszínbe ment át, finom pelyhei lekoptak, igéző ripacsai behorpadtak.

- Ej, mit cipeled azt a málnát - mondá az úrnő, midőn leértünk a községbe. - Azzal is könnyebb lesz, add oda a gyerekeknek!

Éppen kapóra állt ott két parasztgyerek a vasúti deszkakerítés mellett.

- No fiúk - szólt a pesztonka -, esztek-e málnát? Ez mind a tietek!

Az egyik fiú közömbösen nézett szürkés szemeivel majd ránk, majd a málnára, aztán durcásan elhátrált.

- Nem kell a málna, vagy mi?

Egy szót sem felelt, hanem még odább somfordált. A másik vörhenyes hajú kópé megállt kissé közelebb kerekre nyitott szemekkel, tátott szájjal.

- Ha nem akarják, öntsd ki, fiam, a gyepre.

A palánk mellett szép pázsitos mező van, fehér gyalogúttal kettészelve. A pesztonka éppen a gyalogút mellett borította ki a málnát a gyepre.

A két gyermek felmászott a palánkra, és onnan nézte hiúz-szemekkel, mi történik.

Ugyanekkor három más siheder ólálkodék a palánkkal átellenben egy tyúkól mögül. Mindent láttak, és megértettek. Málnát öntenek a fűre! Igen, igen, ez nem álom! Nosza, fölmásztak az ól tetejére, s a nádfedélre ültek, mint a varjak, onnan cernírozva a mezőt.

A mező pedig néptelen volt köröskörül, csak egy eltévedt fiókkácsa mászkált a széleken hápogva. A község felől piciny gyermekleány jött tipegve, kék karton-szoknyácskája kioldózott derékben, egyre csúszva lejjebb-lejjebb úgy, hogy minduntalan elbotlott benne, és elesett.

- Mama! - kiáltá - mamama!

Föltápászkodék, s tovább lépegetett a gyalogúton anyját keresve.

De a katasztrófa kikerülhetetlen volt: a szoknya addig csúszott róla, míg végképpen leesett. - A kihámlott gyermek bámészan állt ott fehér ingecskéjében. Kövér pufók arca mord kifejezést öltött, meggondolkozott egy darabig, azután egykedvűen odább ment, otthagyva a szoknyát és szaporán szedegetve meztelen lábacskáit.

Amint ment, ment, egyre közelebb jutott a málnagarmadához, mely messzire piroslott ki a haloványzöld füvek közül. A Duna felől hűs fuvalom csapott el, széttépte a levegőben ringó békanyálakat, fölkapta a pimpó megőszült bojtjait, s vitte velük együtt a málnaillatot az ól felé.

A gyermek odaért a málna-gúlához, s a nagy kincs láttára fölgagyogott:

- Huh! Huh!

Dermedten állt meg eleinte, majd repeső örömmosoly tündöklött piszkos kis arcán, melyet az izzadságtól összecsapzott kender-szöszke haj körített. És mégis tartózkodva hajolt le, hogy a málna-boglya legtetejéről elvegyen egy szemet.

Megkóstolta, édes volt. Gyönyörrel nyújtotta ki nyelvét a szájszéleit megnyalogatni. Huh be jó, be jó!

Szíve megdobbant. Óvatosan tekintett körül a mezőn, hogy a nagy mindenségből látja-e valaki?

Minden csöndes volt. A mezőn nem járt senki, mi a palánkhoz támaszkodva vártuk a vonatot, és tettük magunkat, hogy nem ügyelünk oda; de a palánk és ól tetején nem úgy tettek azok az imposztorok.

Megfenyegették a kis gyámoltalant ökleikkel.

Megijedt, széthúzta szájacskáját, szemkarikái átnedvesedtek, sírni kezdett, és visszafordult a falu felé.

A házak hamar elnyelték, de eközben, honnan, honnan nem, villámként terjedt el a hír mindenfelé, hogy a vasút mellett a pázsiton málna van.

Az utcák önteni kezdték a gyerekeket. Jöttek egyenkint és csoportban, az alvégről és a felvégről, ki parittyával, ki vesszőn nyargalva, fustéllyal, kampaverővel, némelyek be voltak fogva kenderhámba, és lóhalálban vágtattak a pázsit felé. Az egyik egy fenyőfahordó fenekét gurította maga előtt, a másik néhai lónak a lapockacsontjával hadonászott mint buzogánnyal, volt olyan is, aki napraforgónak gyökerestől kitépett szárát emelte magasra, és úgy rohant a mesés esemény hírére le a völgybe. Zsivajtól, kiáltásoktól rengett a levegő: »Málna van a pázsiton. Jertek, jertek! Hol van? Merre van? Nem igaz! Hohó, hó!«

Akik az alsóvégről jöttek, azokat a palánkon ülő fiúk állították meg, a felsővégieket az ólon ülők toborzották össze, miközben megindult a két csapat között a feleselés:

- Mit akartok, ti zsiványok? - rivalkodtak a palánkiak. - Mienk a málna! Az urak nekünk akarták adni!

- De ti nem akartátok elvenni! - ordították az ólról. - Mi pedig akarjuk, tehát a mienk!

- No iszen, csak merjetek hozzányúlni! Fűbe-fába van az orvosság!

(Ami azt jelentette képletesen, hogy a fűbe fognak harapni s hogy a fa puhítja meg a hátukat.)

Egymást csúfolva sóvárgó szemeket vetettek a málna felé, de egyik fél sem mert közeledni addig, míg be nem mentünk jegyet váltani a pályaudvarba.

Hajrá, amint látták, hogy a málna egykori gazdái közül már egy sincs ott (én túlról néztem őket a kerítés repedésén át) leugrottak hirtelen, emezek a palánkról, amazok az ólról, s ádáz dühvel csörtettek a málna felé.

Isten ne adj olyat, hogy hozzáférhetett volna valamelyik, hanem ott mellette, ahol találkoztak, megütközének roppant elkeseredéssel, fiú fiúval összefogódzva, hátulról gáncsot vetve, ökölütésekkel, karmolással, husángokkal, botokkal és vesszőkkel.

- Üsd, vágd! Mindnyájan elveszünk, de a málnát nem adjuk!

A süketítő harci lármába belevegyült egy-egy bőgés. Egy része elszaladt, kergették, némelyiknek az orra vére indult meg, s pirosra festé a füvet, másoknak a ruháját tépték össze, s üvöltve rohantak haza. A gyengébb gyerekek ott fetrengtek kékre verve s elgázolva a gyepen, maguk a küzdők összegubancolódva óriási sündisznónak látszottak, amint előre vagy hátra gurul.

A nagy gomolyag hol kifejtőzött, hol ismét összekuszálódék, minduntalan kisebb és kisebb lett, míg végre rekedt diadalkiáltás tört fel az égnek.

A palánkiak megfutottak.

A rivalgásra aztán előkullogtak a bokrokból, kőrakások mögül a félénkebb ólpártiak. Az egyik a gyávákból megtalálta a kisleány szoknyácskáját, és a botjára emelte lobogónak.

- Győztünk! - kiálták, s míg a tulajdonképpeni verekedők a sebeiket borogatták a közeli pocsolyánál, ők a málnára vetették magukat.

Ott volt most már a kivívott gyümölcs szabadon, a lemenő nap sugarai átmelegítették, megfonnyasztották, petyhüdt, pépes lett és tüdőszínű.

A falánk kölykök mohón fogtak a győzelmi lakomához.

- Pompás! - mondá a legidősbik kamasz, és nagyot fújt.

- Meg lehet enni - szólt egy másik.

- Az még kérdés - fitymálódék egy nyápic siheder, ki eddig marékból pofázta mint csemegét, s egész szájkörnyéke be volt majszolva -, mert ha meg lehetne enni, akkor az urak nem öntötték volna ki.

- Hüm! Csakugyan! Hátha csináltak vele valamit az urak?

- Persze - kiáltott fel egy piros-mellényes suhanc. - Biz isten, érzem is... Valami furcsa szaga van?!

S ezzel a markában levő málnát odacsapta a palánkhoz, hogy az nagyot csattant ott, és nedve messzire szétfrecsegett...

Ebben a pillanatban indult meg a vonat velünk, de még láthattuk, amint valamennyien lehajolnak, s az összes málnát versenyezve odapaskolják a deszkához.

- Íme az örök emberi - mondá egy útitársunk nevetve -, küzdenek valamiért, s mikor nagy fáradsággal hozzájutottak, könnyedén elhajítják.





A TEKINTETES ÁRVASZÉK



1885

I. BEVEZETÉS

Az újságírók körme másfelé járt...

Pihent a megye, senki sem gyomlált a vetései között. Alispán, szolgabíró nyugodtan tarokkozhatott a leeresztett redőnyök mögött, újságok kellemetlenkedései meg nem keserítették a feketekávéjukat. Szélcsend volt. S most íme ez a bolondos barsi eset megint rossz szóbeszédbe hozza őket.

Publicista a tollát hegyezi, a közvélemény háborog, a miniszter a kését feni ellenök, s maguk a megyeisták is elszomorodva morogják: »Hát már megint?«

Pedig isten ellen való vétek ez a rettenetes agyarkodás! Hiszen mi a megye ma? Egy amputált ember. De hogy van amputálva? Az egyik lábát levágták (nota bene az egészségeset), s tették helyette gumilábat (amelyik hajlik, de nem jár), az egyik fülébe ólmot öntöttek, hogy nagyot halljon, az egyik kezét (az egyik alispánt) elvágták, hogy keveset markoljon, és mégis azt kívánják tőle, hogy erőteljes legyen.

Pedig milyen eredeti institúció az, még így is!

II. AHOL REND NINCS

Van egy ismerősöm, aki árvaszéki ülnök volt a vidéken, néhány év előtt nagy gyomorhurutja támadt, kiaszott, mint az ujjam, belesárgult, mint a viasz, járta Marienbadot, evett nyers sonkát és Graham kenyeret, de nem használt neki semmi, utoljára az orvosok is lemondtak róla, kijelentvén, hogy meg kell halnia.

- No, ha meg kell halnom - mondá -, akkor semmi okom titkolózni. Én becsületes ember vagyok, szeretem az egyenes utakat. Bevallom őszintén, hogy elsikkasztottam tizenhétezer osztrák értékű forintot.

- Nem lehet az, te - mondá a vicispán -, félrebeszélsz.

- Komolyan mondom, Nézzétek meg! Kevés volt a fizetésem, pajtás, s én teljes életemben gavallér ember voltam, onnan vettem a pénzt, ahol volt. Vizsgáltasd meg a pénztárt!

De erre meg az alispán jött méregbe.

- Én is gavallér ember voltam teljes életemben, s nem szoktam senkinek a dolgait kutatni. Hanem ha azt akarod, hogy megvizsgáltassam az árvapénztárt, tégy magad ellen jelentést az alispáni hivatalnál.

A gyomorhurutos ember megtette a jelentést, de nem írta alá a nevét, mire az alispán visszahozta:

- Névtelen följelentésekre nem szoktam hederíteni.

Csak miután aláírta a nevét, rendelte el a hivatalos vizsgálatot, melynek folytán megtalálták az említett tizenhétezer forintot, azazhogy meg nem találták.

Most aztán nem lehetett tenni egyebet, mint letartóztatni az ülnök urat, s becsapni a hűvösre a többi rabok közé. Hiszen úgyis meghal a szegény Gyuri két hét alatt.

De nem az történt, hanem éppen az ellenkező. Félév alatt a rabkoszton elvesztette a tekintetes úr a gyomorhurutját, s mikor három év múlva kiszabadult, két mázsát nyomott, és olyan piros volt, mint a kapos.

Most is ép, egészséges, mint díjnok van a megyénél alkalmazva, és áldja a mennyei gondviselést, mely olyan csodálatos módon gyógyította ki.

- A vármegye pénzén szereztem a hurutot - szokta mondogatni -, és a vármegye kosztján vesztettem el. Ez méltányos... ez igazán méltányos.

Ezen a histórián gondolkozva, gyakran eszembe jut, hogy vétek a megyét bolygatni, és nem is igazságos, mert amit az ülnök úr mond, az igen jól applikálható az összes megyei visszaélésekre, bár kissé megfordítva.

...A tekintetes urak a vármegye kosztján szerezték azt a szertelen étvágyat a mások pénzére, tehát egészen méltányos, hogy a vármegye pénzén veszítsék el.

Még egy kis türelem, elnézés, és merem állítani, elveszítik.

III. AHOL REND VAN

Aztán - hogy most már komolyan is mondjak valamit - az még csak istenes dolog, ahol sikkasztanak. Az még semmi.

Azok, akiket úgynevezett rendetlen kezelés miatt ítélnek el, olyas valamit mondhatnának, mint a megvesztegetés miatt börtönre ítélt Lord Bacon: »Angliának száz év óta én vagyok a legtisztességesebb hivatalnoka, s kétszáz év óta ez Angliának a legigazságosabb ítélete.«

A rendetlenségekkel tehát még csak kibékülne az ember, de az a rettenetes, ahol rend van.

Ahol rend van? - fogják önök kérdezni. - Hát van valahol rend is?

Igenis van.

Én már találkoztam egyszer életemben egy olyan vidéki emberrel, aki midőn a megyei korrupcióról volt szó egy társaságban, hetykén törülte meg a bajuszát.

- No, a mi megyénk, uraim, kivétel!

Minden ember kíváncsian emelte rá a szemeit.

- A mi árvaszékünknél - folytatá - emberemlékezet óta nem fordult elő semmi rendetlenség.

- Ön alkalmasint ugratni akar bennünket.

- Nem én, becsületemre mondom.

- Nagy dolog ez! - mondám. - Szeretnék önöknél árva lenni.

- Már azt én nem mondom - mordul föl nevetve.

- Olyan árvát értek, akinek vagy kétszázezer forintja van az árvapénztárban.

- Nem nagyon vickandoznék abból az úr.

- Hogyhogy?

- Mert ami az árvaszékhez jut, az az ebek harmincadján van. Abból nem sokat lát az árva, vagy éppen semmit.

- De hisz ön azt mondja, hogy sohasem fordult elő rendetlen kezelés?

- Igaz is, de azért a pénzt mégis elgyámolják.

- Hogyan?

- Kiadják az árva érdekében kölcsön, jó kamatra.

- No, ez nem baj.

- Nem ám, de mikor olyan embernek adják ki, aki vissza nem fizetheti, mert nincs miből.

- De hisz akkor bolondok.

- Dehogy! Az illető kölcsönvevő rendesen vagy sógora, vagy rokona az illető árvaszéki ülnöknek, s a pénzt ő veszi fel, de aztán titokban megosztja az ülnök úrral.

- Igen, de a többi szavazó ülnöknek nem rokona.

- Hja, de a többi szavazó ülnöknek is vannak rokonai, s mikor X. ülnök úr rokona vesz fel pénzt, akkor Y., Z. ülnök urak azért szavaznak, hogy majd mikor Z. ülnök úr rokona fog kölcsönt kérni, akkor X. ülnök úr is szavazzon.

- Értem... de hol veszi magát az a sok szegény rokonság?

- Ha nincs, hát újat kötnek. Mert a gazdag rokon erre a célra nem alkalmas.

- No, ez rettenetes állapot. Ezeket az embereket be kellene csukatni.

- Hogyisne! Hova gondol ön? Hiszen minden rendben van. Hiszen minden árva megtalálja ott minden percben a teljes vagyonát - kötvényekben. Hanem az igaz, hogy a kötvények nem érnek egy garast sem.

Tubus

IV. EPILÓG

Ezt a két történetkét találtam ma az asztalomon, hogy tegyem közzé a Pesti Hírlapban.

Én? A megyei árvaszék ellen? Soha.

De amint olvasom, látom, hogy: ejnye, hiszen ez a megye mellett lesz argumentum. Mert kitetszik abból, hogy pusztán gyűlölet vezeti ellenségeit.

Az egyik történetben azért nem kell a megye Tubus úrnak, mert rend nincs benne. (Pedig lám, így keletkezett szer a gyomorhurut ellen.)

Ellenben a másik történetben (ha ugyan nem rágalom az egész) azért nem kell neki a megye, mert rend van benne.

Hát meg van az úr bolondulva?





A MAGYAROK ISTENÉRŐL



(Szíves üdvözlet a drezdai sógoroknak)



1885

Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is és az istent teszik magyarrá.

Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.

Hanem azért azt tartják, hogy mégiscsak nekik kedvez, a magyarok istene ő még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.

Nem is tartják őt itt szigorú égi bírónak, hanem bölcs, nyájas és kedélyes atyának, akinek még anekdotákat is adnak kölcsön.

Igen, igen, egy egész anekdota-kör van az istenről. S ezek mind hazafias adomák, amelyekből kitűnik, hogy mégis ő szent felsége a legnagyobb magyar, s ha valami bajuk van a magyaroknak, óvó palástjával befödi őket, és nyújt feléjök védő kart.

Az egyik adoma arról szól, hogy az isten hálókabátban ül a trónon, amikor roppant éljenzés keletkezik a menny kapuja előtt. Mellette ül Krisztus urunk és Szűz Mária.

- Miféle zaj az? - kérdi az úr Szt. Pétertől kíváncsian.

- Széchenyi Istvánnak nyitom a kaput - mondja Szt. Péter.

- Széchenyi jön? - kiált fel az úr meglepetve, és odakiált két angyalnak: »Nosza hamar hozzátok elő az atillámat.«

Széchenyi eközben benyit, s az isten nagyon nyájasan fogadja, valamint gyöngéden figyelmezteti Jézus Krisztust is:

- Gyere közelebb, édes fiam, adj kezet Pista bátyádnak.

*

Még előbb történt, mikor József nádor halt meg, hogy amint jelentkezik a menny kapujánál, kérdezik tőle odafent:

- Ki vagy?

- József, Magyarország nádora.

- Mi jót tettél a magyarokkal?

A nádor szelleme gondolkozott egy darabig, de bizony nem jutott eszébe semmi.

- Nem emlékszem semmire - mondá.

- No, hát akkor eredj vissza!

Másnap újra jelentkezik a kapunál.

- Ki vagy?

- József, Magyarország nádora.

- Mi jót tettél a magyarokkal?

- Felgyújtottam ma a német színházat, úgyhogy most már a németek is kénytelenek lesznek a magyar színházba járni.

- Helyes! Bejöhetsz.

(Ez az adoma akkoriban igen időszerű lehetett, mert a József nádor halálát követő napon gyúlt ki a német színház, s a tűz oka természetesen homályban maradt.)

*

És még ennél is régibb keletű az I. Napóleon halála idején komponált adoma, mely az osztrák császárság szokásos címét gúnyolta.

Ez is úgy folyik, hogy fölment Napóleon az égbe.

- Ki vagy?

- Én a volt francia császár vagyok.

- Hogy lettél császárrá? - kérdi a mindenható.

- A nép választott azzá.

- Elég. Beveszlek ide.

Megint kopogtatnak néhány óra múlva (mert az évek csak órák odafönt).

- Ki az?

- Én a szardíniai király vagyok.

- Hogy lettél királlyá?

- Atyámtól örököltem.

- Elég. Gyere be.

Nem sok vártatva ismét zörgés hallik a kapun. Nyugtalankodva és bosszúsan kérdi az úr:

- Ki az már megint?

- Az osztrák császár.

- Miféle címen?

- »Isten kegyelméből« - felelte a lélek.

- Az én kegyelmemből? Nem emlékszem.

*

Ilyen kedélyes a magyarok istene, és ilyen erősen magyar. Kár vele ingerkedni a drezdaiaknak. Mert ezt az egy helytelenségüket száz esztendeig sem bírják leimádkozni - németül.





AZ EGYETLEN NÉMET



1885

Dr. Kniep gyakorló orvos vala Teschenben, és sok kiállott viszontagság után már éppen paciensekre kezdett szert tenni, midőn hatóságilag arról értesítették, hogy magtalanul elhalt nagynénje, Winter Terézia magyarországi, galábocsi lakos, végrendeletében őt tette meg örökösének. Ha jól emlékszem, én magam expediáltam a hivatalos értesítést a tescheni hatóságnak.

Alig egy hónapra beállított egy hórihorgas, de gyenge kinézésű, erősen megberetvált emberke a hivatalba.

- Mi tetszik?

- A Winter Teréz hagyatékában jövök - mondá.

Kikerestem az ügydarabot.

- Ön tehát dr. Kniep Mihály?

- Az vagyok. A hagyatékot jöttem megtekinteni.

- No, az kár volt olyan messziről - felelém -, a hagyaték csekély.

- Mi mégis? - kérdé tompán.

- Egy ház Galábocson.

- És?

- Semmi több.

Arca elhalványodott, s szemei elhomályosultak.

- Föld nincs?

- Nincs.

- Készpénz nem maradt?

- Nem találtunk.

- Az a Galábocs messze van innen?

- Egy órányira.

- Természetesen nagy város.

- Nem, egy apró palóc falu.

- Hogy néz ki a ház, emeletes?

- Ördögöt, egy kis négyablakos házikó.

- Mennyi lehet az értéke? - kérdé lesújtva.

- Semmi.

- Hogyan? - förmedt fel. - Csak talán nem azt akarja ezzel mondani, hogy itt a házakat ingyen adják?

- Oh nem, de Galábocson nem veszi meg senki, mert akinek ott földje van, annak háza is van, akinek pedig nincs ott földje, az nem megy oda lakni ingyen sem.

- No, ez sajátságos! - kiáltott fel, s hitetlenül rázta a fejét.

Azt hitte, bolonddá akarom tenni.

Később hallottam, hogy fuvarost fogadott, Galábocsra vitette magát, s az elhalt vén szűz kis házikója négy zöldzsalus ablakával vad venyigével befuttatva nagyon megnyerte a tetszését. Rá nehány napra az összes hazai lapokban olvasható volt a hirdetési oldalon: »Egy ház Galábocson eladó, nyári laknak alkalmas... Egyszersmind jutányos áron bérbe lehet venni.«

Elmúlt egy félév, de a hirdetés még mindig ott kóválygott a lapokban, még csak egy szúnyog sem kérdezősködött utána a tulajdonosnál Teschenben. Ah, ugyan kinek is kellene egy galábocsi ház?

De a doktornak mániája lett, hogy értékesíteni fogja, s a jövő nyáron egy piktort küldött a saját költségén, aki lerajzolta. Ezentúl a kép is mindenütt ott volt a lapokban a hirdetés mellett. A galábocsi házat úgy ösmerte az egész világ, mint a Csillag Anna hosszú haját.

De nem ment a dolog, mégsem ment... A doktor nem győzött költeni a reklámokra.

Így én tönkre megyek egészen - gondolta magában. - Hanem az mégsem lehet, hogy semmi hasznát ne vegyem. Ha nem kell senkinek, hát elmegyek bele lakni énmagam, s ott folytatom az orvosi praxist.

Egy morcos őszi napon újra beállított a hivatalunkba, én már megösmertem, s nevetve kérdeztem meg:

- Mi van a házzal, kedves doktor?

- Magam költözködtem bele tegnapelőtt. Most már galábocsi orvos vagyok.

- No, az nagy hiba, mert én nem ajánlottam volna önnek ezt a környéket.

- Miért uram? - kérdé kesernyés ábrázattal.

- Mert itt nincsenek betegek.

- De csak talán itt is halnak az emberek? - ellenveté mélabúsan.

- Halnak, de maguktól.

- Majd hozzá szoknak apródonkint az orvosi segélyhez.

- Sohasem lakott még itt német ember. Kutya tartomány ez, uram!

- Nekem inkább igen nyájasnak látszik. A természet elbájoló, az emberek jók, szelídek.

- Igaz, de az idegen ember elpusztul itt. A mi parasztjaink nem tudják megbecsülni a honoratiort.

- Ah, az már az én dolgom! - szólt fejét kevélyen megemelve. - Én fogok tudni tekintélyt tartani.

- No, hát akkor csak tessék megpróbálni. Őszintén kívánom, hogy jól érezze magát köztünk.

A doktor berendezkedett a galábocsi házban, egy vén gazdaasszonyt fogadott, úgy élt ott, mint a remete, olvasta a magával hozott könyveket, és várta a pácienseket, de azok bizony nem jöttek.

Orvost e vidéken csak a dzsentri hí, és az orvosnak meg kell ismerkedni a dzsentrivel, pertu kell lennie vele, ha azt akarja, hogy hívják. Ha meg pertu van a dzsentrivel, akkor az nem fizet neki, hanem azt mondja: »köszönöm pajtás«. Mert hiszen a gavallér nem kínálhatja meg a cimboráját pénzzel apró szolgálatokért. Ha pénzt akar látni a doktor, hát akkor nyerjen tőle kártyán.

A parasztnak ellenben mindent a föld hoz. A bodzafa héja, a torma levél, az ezerjófű, a marmancs megannyi orvosság, ami vagy segít, vagy nem segít. (De hisz a patikai szerekkel is csak így van!) Ha pedig a lába törik el, vagy ilyesmi, azt majd helyre rángatja egy véka lencséért a zelenai molnár. De meg nem is élhet ám az ember örökké.

Lőn, hát hogy dr. Knieptől egész a tél derekáig még azt sem kérdezték: minek jött ide? Csak a parasztgyerekek kiabálták utána, ha a falun végigment, az ő szokott rímes csúfolódásukat: »Doktor moktor! Doktor moktor!« Az egyik akasztófáravaló suhanc egyszer elébe állt vakmerőn, s komoly képet vágva süvített rá: »Nyújtsa ki rögtön a nyelvét«, mire ugrándozva elinalt.

A doktor lassankint nem is mert az utcákon járni. Egyszer a falusi bika akarta nagy szarvával felöklelni, máskor egy egész kutyacsorda loholt utána éktelen vonítással, hogy összetépje. De a legnagyobb szégyene mégis a galábocsi tiszttartó hosszú gyapjú kosa volt, amely a mellette elmenő orvost megrúgta a hátulsó ballábával. Hát látott már ennyi virtust valaki egy ostoba kosban?

Képzelhetni, hogy Kniep úr nagyon el lehetett szontyorodva, midőn a tél derekán egy zimankós éjjelen ajtókopogtatás verte fel álmából.

- Ki az? Mit akar?

- Keljen fel, doktor úr! - kiáltá kívülről a vén gazdasszony.

- Mi történt? - riadt fel a doktor.

- Beteghez hívják.

- Az lehetetlen - hebegé.

- Itt vannak kocsin.

Felszökött ágyából a fűtetlen szoba dacára, mint egy párduc, s míg a fogai vacogtak a nagy hidegben, szemei tűzben égtek. Íme, az első szerencse! Sötét felhőkön keresztül a napsugárnak az első átverődő szilánkja.«

- Teringettét! Jöjjön be az az ember addig is - kiáltott fel vidáman.

Mialatt felhúzta a cipőit, a mellényét, azalatt egy szomorú képű, középkorú paraszt csoszogott be vörösre mart képpel a bajuszán és a bundáján zúzmarával.

A doktor úr ránézett szeretettel, azután kikereste a magyar-német szótárt, abban összenézegetett egy csomó szót, mire a következő mondatot formálta ki:

- Mi van baj?

- Az asszonynak van valami változása.

- Beteg?

- Nagyon beteg.

- No, nem kell félni... nem kell félni.

Felhúzta a kabátját, a bundát és a botosokat a lábára olyan fürgén, mintha lakodalomba menne.

- Lehet elmenni - szólt, és fölkászmálódott a szekéren a szalmaülésre.

Kegyetlen hideg idő volt, a hasig érő hó csikorgott, mint az új csizma, s ahhoz még erős metsző szél fújt nyugatról, míg keleten már fehéredni kezdett az égből egy darab. A táj is egészen fehér volt, fák, utak, házfedelek, a szekér, a lovak, melyeknek testéből szürkés pára gőzölgött.

- Hova lesz menni? - kérdé a doktor.

- Orsódra.

- Messze ide?

- Három óra járás.

- Ühm... Mrüm... Ördöngös klíma... - ümmögött belerejtőzve a bundába úgy, hogy a feje sem maradt künn, mialatt a szekér tovább ketyegett a kátyús kerékvágáson.

Kisvártatva megint kidugta orrát:

- Mi a magáé neve?

- Kátyi Ferenc.

- Maga megvan gazdag ember?

- Csak az ördög szegény, mert lelke nincs - dörmögé Kátyi Ferenc.

- Szereti a maga feleség?

- Hogyne szeretném. Hisz akkor nem mentem volna az úrért, mert nincs nekem kihajigálni való pénzem.

Megint egy hosszú szünet állott be. A doktor csöndesen húzta meg magát a bundában, Kátyi pedig mereven nézett a lovak elé. A havon itt-ott elszórt széna barnállott; éjjel menő furmányos szekerek hulladéka, verebek és ugrándozó sármányok egész raja lepte meg. Hát egyszer csak fölriadt közülök a kocsi zörgésére egy nagy fekete varjú, s beleütődött röptében krákogva a Kátyi kalapjába.

- Mit krákogsz, te kutya - ordítá a paraszt sötéten, utána suhintva az ostorával.

Mindég zordonabb, zordonabb lett, görcsösen tartva kezében a gyeplőt, csak néha tekintett vissza a doktorra: nem fagyott-e még meg? De biz annak kutyabaja sem volt. Hallani lehetett a szuszogását.

Nyilván álmadozásba merült, félébren, félszenderben észre sem vette, hogy a zelenai magaslaton három szekér jött velük szemben. Csupa orsódi gazdák voltak.

Talán azt sem hallotta, mikor azok Kátyit megszólították:

- Siess haza, siess, mert már nem érhetsz haza jókor.

- Meghalt? - szisszent föl.

- Meghalt, egy órára aztán, ahogy elmentél.

- Tudtam - hörgé tompán. - Hiszen a varjú megmondta!

S aztán szilajan, mély keserűséggel közibe vágott a lovaknak. Benne volt abban az ostorcsattanásában minden fájdalma. A két ló ragadta a rozzant szekeret, mintha nadragulyát evett volna.

Az orsódi emberek még kiabáltak utána valamit, de ő már ezt nem hallotta, feje zúgott, a világ megfordult vele:

Lila szürkés köd gömörödött a mindenségben, olyan színű, mint a most őrölt lángliszt. A zelenai erdőből az éhes farkasok üvöltése hallatszott. A levegő kezdett megtelni csodálatos titkos zsongással, mely a virradatot jelenti. De hát kinek virrad, minek virrad?

Eszébe jutott, amint zsibbadásából fölserkent, hogy azok utána kiabáltak az imént. De mit?

Összeállította a hangokat, s kitalálta, hogy az egyik kiáltás körülbelül olyanformán hangzott: »Későn viszed már a doktort.«

Az ám, a doktort! Hiszen a doktor is itt van! Hohó álljunk meg! Hohó! No, még csak ez kellett!

Megvakarta a fejét, káromkodott egyet, azután megfogta az ostornyelet, és kettétörte mérgében.

Mit csináljak? Már most mit csináljak?

A doktort magammal vigyem? Hát csak azért vigyem magammal, hogy visszahozzam?

Vagy hazavigyem a doktort Galábocsra? De már azt az isten se kívánja tőlem. Mit csináljak? Hova tegyem, hova?

Megállította a szekeret, leugrott róla, körös-körül járta vagy háromszor nagy fejvakarva, azután össze-vissza rugdalta a patkós csizmáival a lovakat, nézett egy darabig az égre... ott apró szürkés felhők futkároztak pajkosan (no, hogy az ördög lepedői legyetek), az egyikből nehány ónos csőcsepp kezdett leperegni: »Sírhatsz már öreg, sirathatod már, ha elvetted« hörgé, és az öklével megfenyegette az egeket.

Majd odacammogott a hátsó tengelyhez, és megrántotta a doktor bundáját:

- Mi az, mi? - riadt föl a doktor ijedten.

- Szálljon le az úr - mondá neki nyersen.

- Valami eltörte magát?

- Ühöm. Csak szálljon le az úr.

S mivel a doktor a sok akadályozó ruhadarab miatt lassan kezdett szedelőzni, türelmetlenül nyalábolta át, s bundástól és esernyőstől letette a hóra.

Ezzel felhajította magát villámhirtelen a szekérre, egyet kurjantott a lovakra, és elhajtatott.

- Jézus Mária! Segítség! Szapperlot! - kiáltozá a doktor kétségbeesetten - de hát nem törődött azzal Kátyi Ferenc körömfeketényit sem. Jajveszékeléseire csak a farkasok felelgettek neki a zelenai erdőből.

Reggelre ott találták félig megfagyva a derékig érő hóban az urasági csőszök.

Bele nem halt ugyan, hanem a vidékkel örökre jóllakott.

Még azon a héten elhurcolkodott Galábocsról Budapestre....

Ez volt az első, és remélem, az utolsó német is a mi, szelíd, nyájas hegyeink közt.





KŐHALOM



1885

A Homorod völgyéből emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kőhalom vára áll, nem messze Brassótól.

Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy ősök arcképei sohasem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérről összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

Ez a vár nem épült dölyfös vakmerő oligarcha számára, hanem egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

S ennek a neve Ijedelem.

(Látszik ebből is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)

Kőhalom helységének német lakói emelték Kőhalom várát közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, biztos helyre lerakniok féltettebb kincseiket, hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.

Valami nagyobb történelmi múltja nem volt a várnak. Szerény polgári külseje nem takar fényes szerepet. Hanem erősnek elég erős volt, s ez kitűnt 1323-ban, mikor Hening szász ispán fellázadott Róbert Károly királyunk ellen. Tamás vajda ekkor legelőbb is Kőhalom várát fogta ostrom alá s az igen sokáig védte magát.

Háromszáz évvel később meg Bethlen Gábornak volt baja a szászokkal, s később ide záratta az ellene esküdt segesvári polgármestert, Orendi Márton uramat.

Úgy látszik, hogy ezentúl is sokszor használták börtönnek az erdélyi fejedelmek. E század elején a vár egyik bástyájában még két roppant vasbilincs függött a falon. Hát bizony ezeket sem kedvtelésből viselték!

Egy helyütt az olvasható a falba vésve nagy betűkkel: »Én Bánfi András, itt voltam fogva 1678 die 25 julii.«

Ki volt Bánfi András, miért volt itt fogva, krónikák föl nem jegyezték, senki sem tudja.

Hanem a két óriási bilincsről van egy rege.

Helvig Károly királybíró foglyul esett, s elhurcolták Konstantinápolyba, becsukták a Héttoronyba. Az a Héttorony nagy divat volt akkoriban.

Ott ült, üldögélt Helvig uram nagy búsan, már három esztendeje, de az asszonya csak nem küldte érte a váltságdíjat. Váltig sóhajtozott, töprengett, miképp szabaduljon innen. Imádkozott az istenhez naponta a menekülésért.

Volt azonban egy rabtársa is, valami Menenges nevezetű kék darabant, aki azt állította magáról, hogy boszorkány, s valahányszor a rab királybíró imádkozék, mindig dühösen morgott, és rázta a bilincseket.

- Minek imádkozol, uram?

- Hogy az isten kiszabadítson.

- Az isten nem hallgat meg, hanem próbálj egyszer az ördöghöz imádkozni, és én jótállok érte, hogy az engem menten megbíz a kiszabadításoddal.

Helvig úgy el volt keseredve, hogy csakugyan megfogadta a kék darabant tanácsát, s úgy mondta el a miatyánkot, hogy az az ördögnek szólt: »Mi atyánk, aki vagy a pokolban, stb.«

Alighogy ezt tevé, kiderült a Menenges ördögi arca, kinyitá a börtön ablakát, aztán leteríté kék köpönyegét a földre s reá ült.

- No, uram - mondá Helvignek -, fogózz a köpenyegembe te is, hunyd be a szemeidet, és fel ne próbáld nyitni, míg én nem mondom.

Úgy tett Helvig, ahogy mondva volt, s valóban egyszerre emelkedni kezdtek a köpönyegen, s repülve hasították a levegőt. Mire Helvignek szabad volt a szemeit kinyitni, már ott találták magokat Kőhalom vára előtt, hol is levévén a bilincseiket, oda akasztották a bástyafalra.

Helvignek azonban nem volt nagy öröme a szabadulásából, mert amint hazaért, otthon mind a négy gyereke és a két leánytestvére halva feküdt. Csak a felesége élt.

Kétségbeesetten, jajveszékelve borult reájok.

- Minek sírsz - mondá a bűbájos darabant vigyorogva -, te az ördöghöz fordultál, az hát nagyon is természetes, hogy az isten meg tőled fordult el, s elszedte, akik az övéi voltak körülötted. Látod, a feleségedhez már hozzá nem fért, mert ez már miközénk való.

Helvig királybíró uram - a nép pajkos észjárása szerint - e pillanattól fogva ismét az istenhez fordult, kápolnát építtetett, búcsúkat járt, hogy most meg már az ördög is hadd haragudjék meg, és vigye el a feleségét.

De a felesége nem kellett az ördögnek sem, s ha azóta meg nem halt, ma már lehet vagy négyszáz éves.





A NAGYANYÁM FÜVE



1885

A tiszovniki tótok lejártak hozzánk káposztát venni; buja, nagyfejű káposzta nőtt a határban, híre volt messze darabon a hegyi lakók közt, akik élnek-halnak a káposztáért.

Nagyanyámtól megvettek egy közt negyven forintért, kivagdosták fölrakták a szekérre melyet két tarka tehén vont, még a torzsákat is, de a negyven forinttal adósak maradtak; abban állapodtak meg nagyanyámmal, hogy majd meghozzák a pénzt, mihelyt ők is beszedik otthon az isten áldását.

Elmúlt az ősz egészen, a tavasz is beköszönt, de csak nem jöttek a tótok a pénzzel, nem volt arra más mód, mint elküldeni a szolgálót Tiszovnikra.

El is ment Zsuzska, meg is jött, hogy azt mondja, nem fizetnek a tótok, mert csak úgy ígértek, ha az isten áldását beszedik, de bizony az idén nem áldotta meg az isten a tótokat. Hát csak várakozzék a tekintetes asszony, amíg megáldja.

A szegény nagyanyám roppan méregbe jött a hírre.

- Gebedjetek meg a káposztától. Hogy vigyen el az ördög, gazemberek.

- Ne az ördögnek kínáld őket, fiam - szólt bölcsen nagyatyám. - Az ördög nem ér semmit. Hanem bízd őket valami fiskálisra.

Úgy is lett. A fiskális pört akasztott a nyakukba, amire aztán ijedten jöttek egy nap.

A legöregebb tót volt a legnagyobb imposztor köztük, aki dúlt arccal adta elő, hogy a gyermekei éhen halnak otthon, hogy a fiskális az utolsó vánkost akarja kihúzni a beteg felesége feje alól.

Addig-addig beszélt, hogy a nagymama ríva fakadt.

- Ne sírjon a tekintetes asszony... ne, ne lelkem, mert mégsem fogja elveszteni a negyven forintját. (Mintha bizony azért sírt volna a jó lélek.) Mert hoztunk ám mi a tekintetes asszonynak olyan kincset, ami még az ebecki kastélynál is többet ér. Úgy ám, bizony! Még az unokái is áldani fognak minket érte.

(Még engem is belekevert a gazember.)

Nagyanyám csak nézte könnyein keresztül, amint kivett a halinája alul egy túrógomolynyi nagyságú friss sarat, amiből egy icipici plánta dugta ki a verébnyelv alakú rőtpiros leveleit.

- Hát ez mi? - kérdé nagymama.

- Ez az a csodafű, melyet mindenre lehet használni. Az ennek a tulajdonsága, hogy lefelé nő a földbe.

- De hát akkor mit ér, ha nem látszik.

- Mit ér? Minden évben ősszel ki lehet szedni a gyökerei egy részét.

- És aztán?

- Mikor a gyökér megszárad, széttördeli a tekintetes asszony, olyanná lesz, mint a drót, s ha beteg állatnak ebből a fülébe dugnak, okvetlenül meggyógyul. Ilyen fű csak egy van Magyarországon a Tátra legtetején, s arról is csak énmagam tudok. Hát ezt hoztam el kérem a negyven forint fejébe.

Nagyanyám nevetett rajta. »Isten neki, hadd boldoguljon a szegény ördög«, elfogadta a füvet negyven forintba, és elültette a kertben. Ki tudja még, hátha csakugyan meg is éri a negyven forintot!

A fű nőtt, nőtt... Az egész falu a nézésére járt. Negyven forint sok pénz! Azért csak szépen megnőhet a kutya!

Mikor a két húsos levele csucsorodni kezdett, azt hajtották a parasztok: »No, mégis igazat mondott a tót; ahol ni, medicinás üvegek keltekeznek rajta. Majd meglátja a tekintetes asszony, úgy formálódik a levele.«

Őszre terebélyesen eresztette meg a gyökereit, mintha csak a török császár névaláírását akarná utánozni a föld alatt.

A gyökereket kiszedte a nagyanyám, megszárította, s ahány beteg állat volt a környéken (alig várta, hogy valamelyik megbetegedjék), azt mind ő gyógyította a csodafűvel.

Amelyik megélt, helyrejött, annak okvetlenül a fű használt; amelyik pedig nem élt meg, azon már nem lehetett segíteni, mert annak a fű se használt.

Az én szegény nagyanyám sok-sok esztendeig büszke volt rá, hogy ilyen füve van, s hogy annyi jót tehetett vele az embereknek.

A fű ezalatt olyan hírre vergődött, hogy egy reggel ijedve azon vettük észre, nincs ott a kertben.

Tolvajok éjszakának idején belopóztak, kiásták, és elvitték, ki tudja hová.

Szegény öregasszony, egész holta napjáig kereste, kutatta, de hiába. A végrendeletében hagyott rám egy csomó birkát, lovakat, ökröket, és azt a megbízást, hogy kutassam fel számukra azt a füvet.

Kutattam is, de híre nyoma sem volt, tudakozódtam, végignéztem a herbáriumokat, a ritka kerteket, de sehol sem leltem olyan fűre.

Hanem mióta nem a herbáriumokat nézegetem, de a népek és instituciók javítására célzó kormányzási szereket és eszközöket kísérem figyelemmel, azóta meghökkenve látom, hogy ez a különös fű köztük van.

A füvet hát a végrendelethez képest megtaláltam, de most meg már a birkák, lovak és ökrök hiányzanak hozzá.

...Isten neki, jó helyen van, ahol van. Mert ott megvannak hozzá a birkák.





AZ ELTÉVESZTETT VÁROSOK



1885

Történt, vagy legalább megtörténhetett volna.

Valahol szinte kiállítás volt a legközelebbi években, s elhatározták, hogy meghívják arra a világ két legdivatosabb nemzetének, a franciának és az angolnak a nevezetesebb újságíróit és literátorait.

Nosza, megindult legott vendéghívóba egy jómodorú úriember Párizs felé.

Itthon ellátták bőven instrukciókkal. Egyik is, másik is beleszólt. Csak úgy bugyogott a lelkesedés, és mert a bőkezűség, szívesség is leleményes, változatos programot csináltak pazar lakomákkal, fejedelmi pompával, kényelmes ingyenvonattal.

A vendéghívónak jól a szívére kötötték, hogy felette udvarias és nyájas legyen az illetd meghívottakhoz, biztassa, csalogassa őket mézes szavakkal.

A vendéghívó útközben arra a gondolatra jött, hogy Londonba megy először, és csak azután ejti útba Párizst. Jól van, elérkezik tehát Londonba, s bemegy az első nevezetességhez.

- Uram - így szólt, meghajtva magát -, a mi országunk ég a vágytól, hogy önt láthassa. Jöjjön tehát, uram. Különvonat áll rendelkezésére. Én biztosítom, hogy egész végig pompásan fognak mulatni.

Az angol ember hidegen mondá:

- Mi jut önnek eszébe? Mennydörgettét, uram, nekem nincs időm céltalan utazásokat tenni. Én értékesíteni szoktam az időmet. Fogjon ön magának más bolondot.

Sorba járta a nevezetességeket, de dacára a lelkes meghívásnak, senki sem ajánlkozott.

A vendéghívó búsan hajózott át Párizsba. Útközben azonban gondolkozni kezdett. Ez nem megy így, nem megy. Bizonyosan nem tetszik nekik a formuláre, amelyben hívom. Igen, igen, meg kell azt változtatnom.

Úgy is tett, s Párizsban már ezzel állított be a nevezetességekhez:

- Uraim! A mi országunk egy kiállítást rendezett, mely hű tükörben mutatja népét, iparát. Jöjjenek önök, látogassák meg. Biztosítom, hogy ott sokat fognak tanulni és tapasztalni.

A francia notabilitások mind ingerültek lettek erre a meghívásra.

- Mi jut önnek eszébe? Hogy mi menjünk önökhöz tanulni? Hát kik vagyunk mi, és kik önök? Fogjon ön magának más bolondot.

A szerencsétlen vendéghívó kétségbeesve utazott haza.

- No, mi van a vendégekkel? - kérdék otthon. - Jönnek vagy nem jönnek?

- Nem jönnek - mondá sötéten.

- Sem az angolok, sem a franciák?

- A leghidegebb visszautasítás mindenütt.

- Ez borzasztó! De hát mégis, hogy történt?

- Legjobb azt el sem mondani.

Hanem azért mégis elbeszélte körülményesen, hol járt, mit mondott, s mit feleltek amazok. Mikor látta, hogy nem boldogul így, amúgy kezdte őket invitálni.

- Mindent megpróbáltam - kiáltott fel -, de hasztalan!

- Oh, te bolond! - szólt közbe egy bölcs aggastyán. - Hiszen az igaz, mindent felhasználtál, de megfordítva cselekedted.

- Hogyan?

- Amit Londonban mondtál, azt Párizsban kellett volna elmondani, és viszont. Siess vissza nyomban, és majd meglátod, célt érsz.

A vendéghívó még egyszer vasútra kelt, s amint újra bejárta a két várost, azt sürgönyözte az otthoniaknak: »Bámulatos siker! Franciák, angolok tömegesen jönnek. Az utazásra jelentkezők száma nőttön-nő.«





A DZSENTRI-FÉSZEK



1885

AZ ELSŐ LÁTOGATÁS GERELYEN

Szeretem, becsülöm összes rokonaimat (mert nem tréfadolog a nexus), de mindig a legszívesebben voltam Kovács Páléknál az Alföldön, pedig távoli atyámfiai. Kényelmes házat vittek, melyből nem hiányzott semmi, még leány is volt három. Egyik szebb, mint a másik, s azonfelül jó partik, hetven-nyolcvanezer forint nézett egyre-egyre. Nyolcvanezer forintnak pedig már nagyon szép nézése van...

A véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor érkezett a házhoz kérő, mikor ott időztem. Nyalka, szőke fürtös fiatalember, aki két predikátummal írta a nevét (lynkei és boróti Boróth Károly), csókolni való dzsentri-gyerek; ivott, lovagolt, kártyázott, s keresztnevükön emlegette a mágnásokat.

Vagy négy-öt napig legyeskedett a lányok körül, s akkor nekivágott bátran, megkérte a legidősebbet, Milikét.

- Látom vonzódnak egymáshoz - mondá az öregúr -, öcsémuram jó famíliából származik, nem ellenzem tehát a házasságot, de mindenekelőtt...

- Parancsoljon velem, urambátyám.

- Atyai kötelességem megtudakolni, hova viszi feleségét? - S mert illetlen Magyarországon az anyagiakat fürkészni, hacsak nem ilyen kerülő utakon, nyomban hozzátette: - »Mert nem szeretném, ha messze szakadna tőlem!«

- Biz az pedig messze van egy kicsit. Gerely puszta, Kassa mellett.

- Jaj, jaj - dörmögött Pál úr, csak éppen, hogy meg adja az ellenkezés színét. - Semmiféle maradékom nem járt ott. Hiszen az már egészen a világ végén van. (A fejét vakarta, mintha gondolkodnék.) Ejnye, ejnye! No iszen majd meglássuk. Szegény kis madaram, ha oly messze repül, tán nem is látom többé a fészkét. Minek is hívják azt a helyet?

- Gerely.

- Hogy legalább odataláljak, ha valamikor arra járok. Pedig most is volna dolgom Kassán.

- Bizony nagy örömet okozna urambátyám, ha meglepne.

- Kétszer sem mondom, hogy nem, ha az őszi munka meg nem hátráltat.

De nem öltögetem tovább ezt a közönséges párbeszédet, mert hiszen olyan az már, mint az ügyvédi keresetlevél, mindig ugyanaz, csak a Milike más benne, meg a Károly. A bepillantás az anyagi viszonyokba nagy idő óta körülbelül ilyen diszkrét formában történik a dzsentri között.

Mondanom sem kell, hogy az őszi munka utunkat nem állta, engemet is rávett az öreg, s elindultunk egy szép napon a Gerely pusztát keresni.

Kassáig csak megvoltunk a vasúton, de bezzeg aztán ideges lett Pali bácsi, mikor a fuvarosok közül egyik sem tudott felőle. Hogy azt mondják, nincs olyan nevű puszta, de ha van is, nem lakhatik ott úriember.

- Te fiú, mit gondolsz? - kérdé sötét tekintetet vetve rám.

Vállat vontam, mert semmit sem gondoltam.

- Hallottad-e hírét a svihákoknak?

- Itt vagyunk a tartományukban, Pali bácsi.

- Haj, hej! No, ez szép történet lesz! De mégse hiszem, nem hihetem, hogy megcsalt volna. Hiszen olyan jó képe volt.

Végre akadt egy fiakkeros, aki emlékezett rá, hogy az uszolai országúton jobbról látta a táblácskát s festett kézzel (no, ez valósággal a gondviselés keze) s »Gerely felé« aláírással.

Természetesen mindjárt megfogadtuk. Lengyel Péternek hívták. Roppant fecsegő fráter volt, egész úton járt a szája, a falvakban, amerre mentünk, mindén házat ösmert, s a gazdájáról tudott valami mulatságosat mondani.

- Itt ezen a gyepes portán Zsarátnoky Lajos lakik. Valaha gazdag úr volt, minden héten kétszer hozatta ki a kassai cigánybandát. Hanem egy idő óta azt állítja, hogy süket lett, és nem hallja a muzsikaszót. Feszít, a bolond! Pedig a verebek is csiripelik, mi a baj a...

- Hát nem süket?

- Dehogy az, dehogy! Nincs már se hitele, se pénze, s készebb magát süketnek kiadni egy féléleten át, mintsem bevallani a cigánynak: »nem telik már a nótára, more...«

A luborcai pagony végén csinos mezei lakot értünk, mely vadszőlővel volt befuttatva:

- Ez meg a Csapody Jánosé. Ni, éppen most fogják be a lovakat az udvaron. Hogy leeresztik szegények a füleiket. Hát hiszen csak honvéd-lovacskák... Huh, milyen sárkányok prüszköltek még ott tíz év előtt! Hja, forog a világ, minden elmúlik, minden összetörik. Hanem okos ember ez a mi királyunk, kérem alássan. Nagyon, de nagyon okos ember lehet, hogy úgy kitalálta ezeket a kölcsönadott honvédlovakat. Enélkül már csak a szegény ember járna gyalog nálunk!

Lengyel uramnak mindenhez volt csípős észrevétele. Kérfalván azt mondta káromkodva: »Itt is a borókaág uralkodik már, nem az armális.« Háncsiban fölsóhajtott ájtatosan: »Oh, én istenkém! Mikor állítod már meg a szaladozó földeket!«

Így ment ez faluról falura, mígnem az uszolai völgyhajlásnál, midőn már teljes lett a sötét színekből összerakott kép, előbukkant az útmutató tábla: »Gerely felé«, és jobbra fordultunk a dűlőúton.

Milike apján nagy lelki nyugtalanság vett erőt, hogy milyen helyzetet találunk Gerelyen; a lovak csak lépésben mehettek a meredek hegyi úton, szemlátomást nőtt hát türelmetlensége, pedig szép tájék volt; hámlott kérgű nyírek, vén cserfák vetettek ránk árnyékot útközben, rezgő fütty hangzott a sűrűségből. (Ezek a bolond madarak nem változnak - morogta Lengyel uram -, most is fütyülnek, mint a forradalom előtt!) Jobbra a kopár dombon régi épület csonka düledékje barnállott, elvadult rózsák piroslottak a környéken, alant a völgy szájánál elhagyott malom búslakodik, kereke már sok esztendeje megállott, mert vize nincs többé. De ki az ördög látott ilyet, hogy a patak hagyta ott a malmot?

Mindenütt pusztulás, merre szem lát, pedig messze láthat, kivált a sziklás hegy tetejéről, ahol egyetlen holt bükk mereszti szét töredező koronáját. Valami tréfás ember, aki fent járt, odaakasztott a gallyaira egy asszonyi kötényt.

Meglehet, babonából tette, meglehet, valami célzás, mintha az ormon hagyta volna a »signumot«, a zászlót, az ellenség, mely az ősi birtokot feldúlta.

- Nézz oda! - kiáltott fel e percben Pali bácsi.

Amint bekanyarodtunk a téglaégetőnél, hirtelen megnyílt a völgy tágasra, s egy vörös fedeles kastély ugrott elénk. Éppen mint a mesékben. Két búbos tornya volt, kilenc zöldzsalus ablakával mosolygott. A napfény beragyogta a címeres homlokzatát aranyosra. Csak éppen a kacsaláb hiányzott, amin forogjon.

Hanem akitől kérdezősködni lehessen, a juhász, ott állott a birkái mellett az út szélén.

- Miféle kastély ez, hej?

- A Boróth-kastély.

Pali bácsi örömében egy csomó hatost dobott neki, s örömteljesen hebegte: »Ez már valami, öcskös! Teringette faszekere!« Fiatalosan ugrott le a kocsiról a tornác előtt, de senki sem jött fogadni.

- Hopp-hó! Ki van itthon?

Sehonnan semmi felelet, síri csönd honolt mindenfelé.

- Hüm! Csak nem egy elátkozott kastély, ahol az emberekből kövek lettek.

Az oldalt álló kisebb épületből szürke ruhás, kurta nyakú, zömök aggastyán ugrott elő, arcát, mely olyan duzzadt volt, mintha üveget fújna vele, majdnem egészen benőtte a szőr, a lábain, noha ősz évadján vagyunk, vastag téli botos vala; a szemein pedig zöld ernyő.

- Itthon van Boróth Károly úr?

- Nincs az idén - felelte az öregúr hebegve.

- Az ördögbe is - szólt Pali bácsi elszontyorodva -, hát hol van?

- A piski-i csatában - dadogta amaz.

Egymásra néztünk, hogy mire vegyük a feleleteket, midőn a magasból egy női szózat hallatszott:

- Ordítsanak az urak!

Hátrafordultam, hogy miért ordítsunk. Hát az udvar közepén az eperfa ágai közt takaros parasztleány ült, egyik meztelen lábszárát ingerlőn leeresztve, mert a szoknyája balszélét incselkedő gally fölfogta. A szép piros képe össze volt majszolva eperrel.

- A számtartó úr nagyothall - mondá -, kiáltani kell neki.

- Az uraságot keressük.

- A méhesben lesz, majd elszaladok érte.

Lekúszott, mint a vadmacska, és elfutott Károlyért, aki megörült, mikor meglátott, megölelt mindkettőnket, bevezetett, helyünket nem találta, mire aztán a számtartó is látván a fordulatot, előjött mentegetőzni; ő bizony azt hitte gubacskereskedők vagyunk, azért mondta, hogy »nincs az idén« (mert nincs is, kérem alássan), továbbá pedig úgy rémlett neki, mintha azt kérdeznők, hol vesztette el a hallását; azért felelte, hogy a »piski-i csatában«. (De hát nem akart ő ezzel semmi rosszat.)

Károly eközben ezerfélét kérdezett. Hogy van Milike? Mit üzent? Megtalálta-e medaliont, amit akkor elvesztett? Megvan-e még a Coki agár? (Hát persze, hogy megvan.) Beteg-e még a kis kanári? (Nincs annak, öcsémuram, semmi baja.) Míg így szóval tartott, azalatt csodálatosan elevenedni kezdett a holt kastély. Ajtók nyíltak, csapódtak az épületben, tányérok csörömpöltek, szolgálók viháncolása csengett oda-odakünn. Libériás cselédek jöttek elő minden zúgból, mintha a földből támadnának.

Kovács bátyám egészen el volt kápráztatva. Hát még mikor a gazdag vacsorát feltálalták! Aztán a családi ezüst, a drágalátos lenfehérnemű a Boróthok hímzett címerével, aranycsíkos mezőn ágaskodó oroszlán, nyíllal a szájában... Hát csak szép dolog az, hiába!

- Helyes kis tanya ez, öcsémuram - mondá lelkesülten a vacsora után.

- Meglehetős - felelte szerényen Károly -, csak az a baja, messze van a világtól.

- Eh, mit messze! - pattant fel. - Egy ugrás az egész! Aztán ez a fölséges levegő! Ez kell az én Milikémnek.

- A levegő kétségkívül szép dolog, de a társaság végképpen hiányzik. Nincs sehol a közelben úriember.

- Bolondság! Legalább pletykát nem csinálnak. Meglesznek maguk ketten is. Meg aztán hogy is hívják a számtartó urat?

- Antos Márton.

- Nos, az öregúr is itt lesz a téli estékre.

- Köszönöm szépen - kacagott fel Károly -, amióta ösmerem, mindig a piski-i csatát meséli.

Felkelt, s az asztal végén szuszogó öregnek, ki bambán meresztette szemeit a semmibe, pajkosan a fülébe kiáltott:

- Huhuhu! Antos bácsi! Hol hagyta el tegnap a csatát?

- Ott maradtunk, kérem - felelte jámboran -, hogy mikor Bem észrevette az oroszokat a nagyítóüvegen át...

- A Milikének igazi kincs lesz az öreg - vágott közbe élénken Pali bácsi.

- Alig várom, hogy egészen neki adhassam. Hanem ahhoz még előbb Milike kell.

- No, emiatt csak nem fogunk fennakadni. Elhozhatja, kedves öcsémuram, akár a jövő héten.

MÁSODIK LÁTOGATÁS

Természetesen megtörtént a lakodalom nehány nap múlva.

Károly elvitte Milikét Gerelyre, én elszármaztam Pestre, s azóta elnyelte őket előlem a távolság.

Egy egész év elmúlt, míg egyszer arra határoztam magamat, hogy hipp-hopp, a gerelyi kastélyban termek, meglepem őket. Úgy is lett. Egy reggel ott álltam a tornácon plédemmel és a táskámmal.

- Itthon van a nagyságos úr? - kérdém egy künn ácsorgó nőcselédtől.

- Nem lehet bemenni, mert az urak alkalmasint nincsenek még felöltözve.

- Ilyenkor? Tíz órakor?

- Mikor lustálkodjanak - felelte pajkosan -, ha most nem, a mézes napokban?

Bizalom bizalomért. Dévajkodva csipkedtem meg a gödrös arcát.

- Uccu, lelkem! Be sok lehet a méz maguknál, ha négyszáz napig tart belőle. Hisz már egy esztendeje múlt a lakodalomnak.

Rám vicsorította az apró fehér fogacskáit gúnyolódón:

- Oh, be tudja! No lám! Hát nem négy nap előtt volt?

- Ne beszéljen bolondokat.

- Márpedig szombaton volt, és most kedd van.

- Jól van, jól, de én a Boróth úrról beszélek.

- Hát én is a Boróth úrról beszélek.

- Elég már. Menjen be, nézze meg, bemehetek-e?

Egy félperc múlva kiáltott:

- Tessék!

Csupa idegenek ültek egy asztalnál reggelizve. Két élemedett asszonyság, egy fiatal nő fehércsipkés hálóköntösben s egy sötétbarkójú uracs.

- Mi tetszik? - kérdé az utóbbi elém lépve.

- A háziurat keresem.

- Én vagyok - szólt könnyedén.

- Boróth urat - javítottam ki magamat.

- Igenis, én vagyok.

- Ön? - hebegtem megzavarodva. - Hogy izé... hogy is tetszik mondani? Bocsánat, uram, de ez... miképp is fejezzem ki magamat? Hiszen az én Boróth barátom, aki a Milikét elvette...

- Az bizonyosan más Boróth volt.

- Nem, nem! Ez a Boróth, ez a gerelyi Boróth. Boróth Károly.

- Ah, a Károly! Hallottam valamit felőle, de nem ismerem személyesen. Én Boróth György vagyok. Kihez van különben szerencsém?

- Bibithy István.

- Bibithy! Hisz akkor hát itthon vagy - kiáltott fel kedves élénk hangon. - Ösmerem a famíliádat. Ugye, szabolcsiak vagytok? Bibithy Gáspár jó pajtásom. No, ez derék! Hamar széket ide, tudom, nem reggeliztél még. Igaz ni, anyósom, Ring Jánosné; a feleségem nagynénje, madame Monfort bécsi bankárné. Ez meg a feleségem, Mária nostra, mert most még a mindnyájunké egy hétig, de ha a mama és a néni elmegy, akkor csak Mária mea lesz.

S ezen a rossz ötletén olyan édesen tudott kacagni, hogy átragadt a derű énrám is.

- No látod - fecsegett tovább. - Hiszen elfelejted te azt lassankint, hogy más Boróth-hoz kerültél. Nem eresztlek ám haza egykönnyen.

- Én még mindig azt gondolom, hogy Károlyék tréfát csinálnak velem, s várom őket, amint valamelyik ajtón belépnek.

Mohón a szavamba vágott, majdnem bosszúsan:

- Ne feszegessük. Egy szót se többet. Teát iszol vagy kávét?

- Mert mégis furcsa, kérlek, hogy hová lettek.

- Hát tudom is én! Alkalmasint még most is élnek, ha meg nem haltak.

- Megvetted a birtokot?

Izgatottan tolt elém egy sonkás tányért.

- Nem parancsolsz ebből? Apropó. Pesten lakol? Természetesen jársz a kaszinóba. Mennyibe megy most point-ja a pikének?

- Nem tudom, mert... - hebegtem zavartan - mert nem olvasom a gabonaárakat.

Rám nézett e visszás feleletre, ha nem vagyok-e megbolondulva, mire elvörösödve kaptam le szemeimet a terítékről és edényekről. Ugyanazok a címerek, színes hímzések, melyek Károly idejében, s hogy még jobban elveszítsem fejemet, az öreg Antos számtartó kellett hozzá, aki éppen most ment el az ablak alatt, mint valami kísértet, nesztelen botosaiban.

- Hát megvan a számtartó is? - kiáltottam fel.

- Meg.

- És nem szólt neked semmit Károlyról?

Gyuri fejét rázta, hogy nem, s aztán kelletlenül hadarta:

- Pedig kérdeztem is Antostól, de nem ér rá a szenvedélye miatt... mindig azt a boldogtalan piski-i csatát beszéli.

Azután is előhoztam még néhányszor Károlyt napközben, de mindig elboronálta, némelykor ijedt arccal. A szép Mária nostra egyszer közbe is szólt:

- Hogy mit emlegetnek magok?

- Semmit, édesem, semmit.

A mama mindannyiszor letette a kötését, s hiúz szemeit fürkészőn szegezte ránk. Utoljára magam is rájöttem, hogy legjobb itt hallgatagon megelégedni az egyik Boróth helyett a másikkal. Hiszen Gyuri is pompás fiú, vidám kedélyű, kellemetes. A hölgyek meg éppenséggel derék, nyájas teremtések.

Úgy jöttem, mint idegen, s úgy mentem el tőlük másnap a fogatjukon, mint százesztendős ismerős. A kis menyecske a kendővel integetett búcsút az ablakból, Gyuri pedig utánam is kiabálta: »Elvárlak, öreg, minél előbb.«

A négy fekete paripa prüszkölve röpített, míg én gondolkozva hunytam be szemeimet, hátradőlve az ülésen.

Mit is nézegettem volna? Hisz minden ismerős volt tavalyról.

Az út, a cséza, a lovak és a szerszám a lovakon.

A csengők most is vígan szóltak, csattok, karikák kevélyen csörögtek.

HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS

Nemsokára külföldre kellett mennem, s a magyar dzsentrivel nem találkoztam sehol, csak a »Budapesti Közlöny«-ben, az apróbetűs részében. Járatom ezt a lapot. Érdekes. Akárcsak egy dzsentri kaszinó. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember ismerősei. Ott mindig találhatni valakit a societasból.

Fölnyitod a reggelid mellé, és felkiáltasz: »Ah, ni, a Kamuti Miska megérkezett!« A másik lapra fordítasz: »Ohó, már a Csetei Feri is itt van!« Ejnye no, mennyire sietnek ezek a gyerekek...

Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház mellé építi a patikát!

Egy ily hivatal üresedett meg Kassán, melynek elnyerése végett rögtön odautaztam, s ha már Kassán vagyok, gondoltam magamban, átrándulok egy délután Gerelyre, megnézni, mi lett azóta az én kedves Gyuri pajtásomból. Úgy látszik, jól megvan. Nem volt hozzá szerencsém a »Budapesti Közlöny«-ben.

Éppen tisztogatták a búbos tornyú kastélyt, mikor udvarára értem, ajtók, ablakok ki voltak nyitva, béres asszonyok mosogatták a tábláikat, a túlsó szárnyát meszelték, bent súroltak, fent a fedelen pedig a tört cserepet pótolták. Az öreg Antos az eperfa alatt ült, a munkára ügyelve, szortyogtatta hosszúszárú pipáját.

Megörült, mikor meglátott, mert roppant unhatta magát.

- Mi történik itt? - kiáltám a fülébe.

- Az, ami nagyon gyakran. Menyasszonyt várunk a házhoz.

- Meghalt a Gyuri felesége?

- Gyuri! - mormogta ráncos homlokát nyomogatva. - Melyik is volt a Gyuri? A szőke? Nem. Az alacsony? Nem, nem, a barna volt az! Jaj, jaj, hol van az már! Az ördög emlékeznék mindnyájára.

- Hogyan! Már nem a Boróthoké a kastély?

Bozontos szemöldjeit felhúzta a homlokára úgy, hogy ott karikák képződtek a kidudorodott ráncokból, miközben a fejét rázta, és az ujjával kalimpált a levegőben annak jeléül, hogy nem értette a kérdésemet. Mint egy beteg medve, becammogott a melléképületbe, ahonnan egy tubust hozott elő, s a markomba nyomta.

- Azt kérdeztem - ismétlém a hangcsövön át -, hogy a kastély mióta nem a Boróthoké?

- Most is az övék.

- Melyiké?

- Egyiké sem.

- Nem értem.

- Mert a mindnyájuké.

- Még kevésbé értem.

- Menjünk a kertbe - dünnyögé, óvatosan lépkedve botosaiban a maltergödrök között.

A kert végképpen el volt hanyagolva, laboda, muhar, zsálya verte fel a virágpadokat, a licéumtövis és vadbokrok elhatalmasodtak. Bozót elállta az utakat, vadkomló befonta a bozótot. Egy bolondos malac valahogy betévedt az indák, iszalagok közé, és sehogy sem bírt visszavergődni az anyjához, aki ott feküdt röfögve hanyatt az egykori halastó piszkos iszapjában, s orrlyukain át élvezettel szítta be a szamócaillatot.

Antos úr sóhajtozva rázta ki a pipája mocskát egy hófehér liliom kelyhébe.

- Itt majd ráakad valami béres. Elteszem neki. Igaz, miről is beszéltünk? Emlékszem már - hogy nem érti az állapotokat. Elhiszem... hüm! Hanem én tudom a dolgot. Ez a birtok, uram, egy különc Boróthé volt évek előtt, aki utódok és közeli rokonok híján a név kedvéért mindenét a Boróth-famíliának hagyta. Ott vagyok aláírva a végrendeletén. De a Boróthok nem osztották fel...

- Úgy?

- Úgy ám, mert egy egész falu van belőlük valahol Trencsén megyében. Egy egész falu, uram! Mi jutott volna egyre-egyre? Svihákok, nagy svihákok, így sokkal több hasznát veszik.

- Hogyhogy?

- Mind ide járnak házasodni.

- Ah, igazán? No, ez eredeti ötlet tőlük!

- Innen kérik meg a jó partikat, és ide hozzák... aztán eltűnnek egy idő múlva, helyet adva a következő Boróthoknak. Mert sok van ám. Csak úgy önti őket az a Trencsén megyei falucska.

- De hát mit szólnak ehhez a lányok apái és mamái, mikor megtudják?

- Mit szólnak? - tört ki Antos úr mélabúsan. - Az az ő dolguk! De mit szóljak én, hogy minden negyedévben más gazdám van. Nagy keserűség az, uram! Mikor megszokom eggyel, másik jön. Pedig jó fiúk, mind megszeretem... De lehetetlen velök... lehetetlen... elmennek, ki nem hallgatják az embert.

Elmosolyodtam panaszán.

- Ahá! pedig ugye a piski-i csatát beszéli nekik?

Összerázkódott és szürke szeme megcsillant az ernyő alatt.

- Ott voltam személyesen! - dadogta. - Milyen nap volt az! Oh, istenem! Most harminchárom éve annak... Azaz, lássuk csak...

Hiábavaló volt minden erőlködés, átterelni még egyszer a kastély-témára.

Belezökkent a saját kerékvágásába, s ment... ment... lehetetlenség volt megállítani.





A HALUSKA JÁNOSOK



1885

Hogy ki az a Haluska János, fogja kérdezni a vidéki olvasó.

Haluska János te is lehetsz, tisztelt előfizető, mert a Haluska János név alatt »választó«-t értenek képviselői körökben, ahol nem igen tisztelik meg a lelkeket így a ciklus közepén.

Ha valamelyik képviselő azt panaszolja szomorúan: »Haluska Jánost várok az esti vonattal«, azt már mindenki tudja, mi légyen az.

Gyakran hallani ilyeneket:

- Haluska Jánosok érkeztek a nyakamra.

Vagy pedig más variációban:

»Hol vacsorálsz az este, menjünk az Orfeumba!« »Nem lehet, kedves barátim, Haluskám van.«

S ez aztán olyan kifogás, mintha azt mondaná, hogy »gyomorgörcseim vannak«, vagy »lázam van«, a Haluskás embert senki sem unszolja, az olyan szent kötelesség, amihez nem fér szó és kapacitálás. A Haluskás ember olyan sérthetetlen, mint a viselős asszony.

S Haluskái minden embernek vannak most, akinek mandátuma van. Halomszámra özönlenek a vidékről a kiállítást megnézni. Azzal pedig természetesen meg nem sérthetik a képviselőjüket, hogy vendéglőbe szálljanak, hiszen olyan nyájas volt a nagyságos képviselő úr, mikor fent járt, hogy nagy harag lenne belőle, ha elkerülnék a hajlékát! No iszen csak az kellene még!

Szegény képviselők! A szánalom fogja el az embert, ha látja őket reggeltől estig egy csomó kékbeli emberrel hol fiakkeren, hol omnibuszon, hol hajón, majd a királyi vár mutogatására loholni, majd a Margitsziget, majd a kiállítás felé. S mikor már ezek a Haluskák betelnek a nézéssel, akkor új Haluskák jönnek a vasúton, s mindent újra kell kezdeni.

A Haluskák nemzetsége a legkíváncsibb a világon, s micsoda éles szemük van azoknak; mindent megnéznek, és meglátnak, mindent megtudakolnak, mindennek megkérdezik az elejét, végét. Ha valaki köszön a képviselőnek, a Haluska rögtön megkérdezi: »Ki volt az?« Ha a képviselő azt mondja, hogy Nagy Ferenc, vagy Kiss Gábor, legott elkezdik kutatni: »Nem-e a bihari Nagyokból való, vagy a borsodi Kissekből?« A képviselő erre aztán vagy azt mondja »nem«, s akkor megindul a szomszédos megyéken a hajsza. (Hüm, úgy hát a szabolcsi Nagyokból van); ha pedig azt feleli, hogy »igen«, erre aztán az áll be, hogy melyik Kissnek a fia, hátha ismerem a famíliáját.

S így megy unos-untalan egész nap mindenféle tárgyakról. Igaz-e, hogy a Nathalie királyasszony viselt ruháit a generálisnék nyúzzák el? Igaz-e, hogy mikor Milán a szkupscsinát fogadja, kifüstölik utánuk a termeket? Mi van abban a szállongó hírben, hogy Matlekovitsnak már ezentúl folyton betegnek »kell« lennie? Miért nem ment el Tisza Kremsierbe?

Ezt mind tudnia kell a képviselőnek, mert beszélik, tehát van benne valami. Ha nem tudja, akkor nem bennfentes. S ha nem bennfentes, akkor többé nem választják, mert őnekik nagy befolyású ember kell.

Hiszen könnyű volna megfelelni, elütni így, vagy úgy, ha minden elejtett szavát nem szentírás számba vennék. Hazaviszik, mint valami virágmagot, amiből egész legendák fognak nőni otthon, ha elvetik a kerületben.

A szegény képviselő természetesen örökké tűkön ül, félve, hogy kisül valami, mert kénytelen sok nem igazat mondani kivált ha mameluk, mert a nem mameluknak könnyű. Az csak káromkodik, szid mindent: ami szép, azt azért, mert drága (minek fecsérelni az adózó nép pénzét ilyenre?), ami pedig nem szép, azt azért szidja, hogy nem szép. Aztán az ellenzéki Haluska Jánosok sokkal szelídebbek és sokkal hiszékenyebbek; hanem a mameluk Haluska rettenetes az ő fürkésző, vizsgálódó tekintetével és tudni vágyával. A mameluk Haluska érzi, hogy ő hatalmon van, és a hatalmat élvezni akarja. Neki vessék fel a fátyolt a kormányzás titkai elől, ő most látni akar, mert az ő kedvükért lett vakká.

A képviselő akármilyen öreg is, egyszerre megfiatalodik a Haluskák társaságában, úgy értem a megfiatalodást, hogy visszaugrik azokba az édes időkbe, mikor még elsőéves jogász volt, s az öregek feljöttek, hogy megnézzék. Oh, istenem! Mennyi rafinéria és műgond kellett ahhoz, hogy minden rendben, kedvező színben látszassék, s hogy az üres koffert észre ne vegyék valahogy.

A minap éjjel nehány víg cimbora, összebeszéltünk, hogy felmegyünk a Miska barátunk szállására, és felverjük a derék fiút: csapunk ott nála egy kis dinumdánumot.

Tizenegyig künn mulattunk a kiállításon, s a Littke pezsgő rosszalkodott bennünk. Ne menjünk még haza, gyerekek! Nézzük meg a Miska fiút.

Ez a »gyerekek« és a »fiú« szó csak olyan hazafias kifejezés, mert már a negyven és ötven közt járunk valamennyien.

A Miska gyerek képviselő, tehát csupa tréfából kiadtuk magunkat Haluskáknak, az ajtajánál dörömbölvén.

- Ki az? Mi az? - kiáltá belülről egy mérges hang.

- Mi zme pan velkomozsni. (Mi vagyunk, nagyságos uram) - mondá egyikünk alázatos hangon.

Kelletlenül morogta ajtónyitás közben:

- Tu spi us secka sztolica! (Itt alszik már az egész vármegye.) Nach sza pácsi!

Beléptünk természetesen nagy röhejjel és robajjal.

- Csitt, szerencsétlenek! - sziszegte elhalványodva, dühtől villogó szemekkel. - Ott alszanak...

A benyíló szobák ajtajára mutatott, s maga frissen beugrott az ágyba, mely fölött egy akkora feszület lógott, mint egy négy hónapos gyerek.

- Micsoda, hát te kálvinista létedre feszületet teszel az ágyad fölé?

- Pszt, az istenért, pszt! - suttogta rekedtes hangon. - A kerület katolikus.

- Bánjuk is mi, kelj fel, adj bort! Ihatnánk!

Rémülten kulcsolta össze kezeit.

- Menjetek el, fiúk, ha istent ösmertek, odaadom mindenemet holnap, csak most nem.

- Hát kik vannak ott? Te selyma, te valami asszonyt rejtegetsz előlünk! Nézzük meg, fiúk!

Felugrott, utunkat állta, és siránkozó hangon vallotta:

- Kilenc Haluska János fekszik az ágyakban és díványokon. Hallga!

A pillanatnyira támadt csöndben kihallatszott kilenc toroknak hortyogása közelről, messzebbről, szelíd harmóniába olvadva. Oh, Miska, gondoltál-e arra, mikor ez a kilenc torok éljenezett, hogy annak a hortyogását is hallgatni fog kelleni valamikor?

- Menjetek szépen haza, kérlek! Te jó gyerek vagy, Gyurka, hiszen láthatod a helyzetet... Te is mindig jó barátom voltál, Laci, ne hozz most veszedelembe... No, ne okoskodj te se, Pista. Van nemezis, barátim, van fátum! Hiszen még ti is lehettek valamikor képviselők!

De bizony a Pista és a Gyuri meg nem állhatták (hiába, bor volt a fejükben), berontottak a szobákba, és fölébresztették a Haluska Jánosokat a zörgésükkel.

Csak nagy nehezen sikerült végre Miska barátunknak, hogy tyúkkal, kaláccsal bíztatva kituszkolt a lakásából.

Megálltunk az ajtónál, amint becsukta utánunk, és hallgattuk, hogy fogja magát exkuzálni.

- Kik voltak azok az urak? - hallatszott nemsokára egy álmos hang, melyet üvöltéshez hasonló ásítás követett.

- Ilyenkor jönnek! - méltatlankodék Miska barátunk. - Nem hagyják aludni az embert még éjjel sem. Furcsa szokásai vannak ennek a Tiszának.

- Micsoda? - hangzott fel egyszerre két-három felkiáltás. - A Tisza Kálmán volt itt?

- Ő meg Széchenyi Pali - mondá egészen elfogulatlanul. - A minisztertanácsból jöttek.

- Hallatlan! Éjjel is tanácskoznak?

- Az az ostoba romániai szerződés szerez most nekik gondot. Tőlem jöttek tanácsot kérni. Nagy dolog az, barátaim, nagy dolog. De hát csinálják ők, ha ők szedik fel a miniszteri fizetést, engem hagyjanak éjjel aludni, én majd megteszem a magam kötelességét az »osztályülésekben«.

(Szegény osztályülések, ezekre rá lehet kenni mindent!)

A méltatlankodástól haragosan pattogott a hangja, hogy mennyire zaklatják még éjjel is ezek a miniszterek. Sok már, ami sok!

A szegény Haluska Jánosok, alkalmasint ijedten bújtak a paplanjaik alá, míg a nagy ember lecsillapszik.





KÉT TITKOS ÜGYNÖK



1885

I. NYUGTA EGY NÉMETRŐL

Meséljük el, hogy a Schulverein két titkos ügynököt küldött Erdélybe, csinálják, amennyire lehet, a német szeparatizmust, tanulmányozzák a németség helyzetét, gravamenjeit, s tegyenek otthon jelentést.

Az egyik ügynök, amelyik előbb indult el Drezdából, Schmidt Frigyes úr volt, szőke, hórihorgas német, a pomeraniai fajból. Zay úrhoz kapott ajánlólevelet Budapestre.

Az ajánlólevélben meg volt hagyva Zaynak, hogy ő ismét lássa el ajánlólevéllel tovább.

Schmidt úr Budapestre érkezvén, fölkereste Zay urat, aki finom, művelt gentleman, csak éppen az az egy hibája van, hogy nem az a Zay akit Schmidt úr keresett, hanem egy magyar érzelmű Zay.

Elolvasta a levelet, s megértette abból az egész tényálladékot, hogy most az ő kezébe egy szép madár röpült bele véletlenségből. Azt kár volna elszalasztani.

Nagyon nyájasan fogadta Schmidt urat, és mindjárt elhozatta bőröndjét is az »Angol királynő«-ből. Legyen az ő vendége. Ilyen derék embert nem hagyhat a szállodában.

S ezt elvégezvén, rohant fel a belügyminisztériumba, hogy bejelenti a fogást Tiszának.

A minisztériumban azt kérdezték tőle:

- Milyen ügyben jött?

- Politikaiban.

- Tisza most Ostendében van, tehát most nincs politika. Elment a szabadelvű klubba. Ott bizonyosan lesz valaki az intéző körökből.

Üresek voltak a termek, csak az egyik szögletasztalnál ült még két bajvívó tartlit játszva. Beöthy Algernon volt és Krajcsik Ferenc. Mind a kettőt ismerte.

- Hogy játszhattok ilyen veszekedett melegben?

- Hja, mi még valamikor télen ültünk le - mentegetődzött Beöthy Algernon, a sűrűn beírt fekete táblára mutatva.

- Ki van itt a kormány tagjai közül?

- Senki. Azok nem agilis emberek.

- Hát ki csinálja most a dolgokat?

- Tudom is én! Milyen hivatalt akarsz?

- Egy németem van otthon. Azért jöttem, hogy mit csináljak vele?

- Tömesd ki!... Quart felsőig!

- Egy titkos ügynök - folytatá Zay -, akit a Schulverein küldött.

- Bánom is én... quint és egy terc!

- Tévedésből énhozzám jött.

- Hohó! - kiáltá Beöthy, elcsapva a kártyákat, s kirúgva maga alól a széket -, tévedés... hisz ez akkor az én reszortom!

Megtetszett a vállalat Beöthynek, összeültek, s megcsinálták az eljárási szabályzatot.

Zay (már ti. ez a mi Zayunk) meglehetős enyhe dolgokat fog neki mondani a magyarokról, hogy tulajdonképpen nem olyan fekete az ördög, aminőnek festik, s aztán ajánlólevelet ad neki Kolozsvárra a magyar érzelmű Kampf Jánoshoz, de hogy útközben valahogy le ne terelhessék, Beöthy maga utazik vele Kolozsvárig (hisz úgyis oda szándékozik), s ott Tisza meghagyásából nyugta mellett fogja átadni Kampf uramnak azzal a megbízással, hogy Kampf János uram ismét küldje valami jó érzelmű német ismerőséhez, hasonló szigorú nyugta mellett Enyedre, aki viszont ilyen módon küldi vagy Dévára, vagy Algyógyra, s így véges-végig az egész szászföldön. Ne érje a jámbort sehol egy csöpp német levegő sem. Hogy ugyan mit fog otthon aztán referálni?

Úgy is lett, Beöthy elkísérte Schmidt Frigyest Kolozsvárig, s ott átadta Kampf János uramnak a következő irat mellett:

Nyugta

1 azaz egy németről, akit nsgs Beöthy Algernon úr kezéből hiánytalanul átvettem.

Kampf János

Kampf János három napig tartotta ott Schmidt urat tyúkkal, kaláccsal és szép szóval: »Magunk közt legyen mondva, a magyarok jó emberek és szeretnek is bennünket. Higgye meg, kedves Schmidt, mi vagyunk a hibások.«

Mikor már az ügynök jól ki volt preparálva, Kampf úr személyesen kísérte el Enyedre Bohne Mátyás uramhoz, s nehogy rajta keresse Tisza valamikor, kivette róla ő is a nyugtát:

Elismervény. Egy németről, melyet átalakítás céljából Kampf János úrtól átvettem.

Bohne Mátyás

Így csinálta végig a szegény Schmidt az ő egész tapasztalati útját; vitetett anélkül, hogy tudta volna; Bohne elszállította Algyógyra Kramer Andráshoz, Kramer András átadta a hazafias Götz Mártonnak, Götz Márton pedig a lelkére kötötte Szászsebesen a derék Moerickének.

És mindenütt csak azt hallotta, hogy a magyarok egészen a bolondulásig szeretik a németeket. Higgye meg, kedves Schmidt, az édesanyánk ölében sem lehetne jobb dolgunk.

Beszéltek neki történeteket, teletömték adatokkal, amik mind a magyarok nagylelkűségét és vonzalmát demonstrálták.

Mire Moericke uramhoz ért Szászsebesre, már akkor egészen meg volt fordítva, s éktelenül fenyegetődzött az izgatók ellen.

»Mihelyet Drezdába érek, az lesz az első dolgom, hogy magam írok egy broschürt, az erdélyi szászok ellen! Majd felnyitom én a Schulverein szemét! Most már mindent tudok.«

S mert már mindent tudott, megírta nyugodtan a jelentését, mit látott, mit tapasztalt, s elhatározta azt személyesen vinni haza. Meg sem áll Drezdáig.

Csak egyetlen egy óhaja volt még.

Ama jeles német hazafiak, akiknél megfordult, mindnyájan egy férfiút magasztaltak (némelyiknek a szobájában az arcképe is ott függött), gróf Bethlen Gábort, a Küküllő megyei főispánt. Oh, be ritka csókolni való ember. Az tud csak jól bánni a szászokkal!

No, ha olyan derék ember, bizony nem sajnálja érte azt a kanyarodást, ami Szászsebestől Szentmártonig hajlik.

Elment Dicsőszentmártonba (most először nyugta nélkül), ott a főispánt kereste, de az nem volt a szállásán, mondták neki, hogy éppen megyegyűlés van, s a főispán ott elnököl.

Hát iszen oda ő is elfér. Eltalált könnyen a megyeházig, s ott föleresztették a hajdúk a karzatra. Érdekes ülésre bukkant.

Éppen valami iskolaügy volt szőnyegen. A magyarok indítványozták.

A szászok veszedelmesnek találván az iskola-indítványt, nagy német dikciókat eresztettek meg ellene. Tajtékzó szájjal és heves gesztusokkal szónokoltak.

A főispán csendesen szunyókált behúzva nyakát a mentéjébe. Néha ásított közbe egyet-egyet.

Ez így tartott reggeltől kezdve késő délutánig. Mindig dühösebb és dühösebb orátor következett. Irtózatos dolgokat hallott itt Schmidt úr faja elnyomatásáról. Háborgó indulatok nyargaltak idegein keresztül. Lehullt szemeiről a hamis szemüveg.

- Hát hol voltam én? - mormogta, mint az álomból ébredező. - Vagy hol vagyok most?

Majd a büszkeség emelgette mellkasát, amint a szónokok összetörték hazafias frázisok özönében a méltatlankodás hevületével az indítványt.

Izgatottan várta: mit fognak hát már most a magyarok csinálni? Ni, szólni se mernek! Hogy ülnek ott csendesen szégyenkezve, mint az erőtlen veréb, akit a sasok támadnak.

Végre ezt is megtudta. Elfogytak a szónokok, s főispán fölállott, s így szólt a kardját megcsörrentve:

- Ellennézetek nem lévén, ezennel kimondom a határozatot, hogy az iskola-indítvány egyhangúlag elfogadtatott, s ezzel az ülést bezárom.

Mintha ezer kígyó egyszerre szisszenne, úgy zúdultak fel a szász urak:

- Protestálunk! - kiálták. - Hallatlan injúria olyat mondani, hogy nem voltak ellennézetek. Hiszen most hagyta abba a negyvenedik szónok, aki ellene szólt.

- Az meglehet - mondá a főispán a szájszéleit megrángatva -, de én nem értettem meg, mert németül beszéltek.

- Szavazást kérünk! - tomboltak a szászok.

- Sajnálom, hogy nem tudtam, de már késő: a határozat ki van mondva.

- Jogtalanság! Botrány! - hangzott a méltatlankodás zsivaja.

A főispán nyájasan mosolygott.

- Hja, nem tehetek róla. Mutassanak nekem olyan törvényt az urak, amely azt rendeli, hogy én németül értsek.

S egy darabig még ott várt elmenőben az ajtónál a forma végett, hogy addig kikeresik azt a törvényt.

Azután re bene gesta szép csendesen hazament, s amint otthon meglátta a Schmidt úr látogatójegyét (hallotta már hírét, hogy ő a kvietánciás német), mihelyt átöltözött, rögtön maga ment őt meglátogatni a vendéglőbe.

Schmidt úr éppen azzal foglalkozott, hogy a tegnapi jelentését szétszaggatta diribdarabokra, s újat írt, midőn a főispán belépett, s a legszebb németséggel kezdett vele társalogni.

- Hogyan? - kiáltá szemét kerekre, a száját szegletesre nyitva az ámulástól. - Hiszen azt mondta a gróf ma a gyűlésen, hogy nem tud németül?

A főispán ravaszkásan hunyorított a szemeivel:

- Hát ön a gyűlésen volt! - (Ej, ej, ki eresztette ezt el nyugta nélkül?) Aztán hangosan hozzátette:

- Tudok németül, hiszen tudok. De lássa, mindjárt elfelejtek, mihelyt magamra veszem a mentémet.

*

Kitől hallottam én ezt a történetet? - fogja kérdezni az olvasó. Hiszen nem igaz ennek a fele se!

Mert ha már lehetséges volna is, hogy akadjon olyan magyar Zay, aki kiadja magát egy napra ama bizonyos Zaynak, az teszi akkor is lehetetlenné ezt a dolgot, hogy honnan támadt volna, akikre útközben szükség volt, az a négy-őt magyar érzésű szász ember?

Énmagam nem vállalok garanciát e történetért, de ha jól emlékszem, valami drezdai embertől hallottam a vázát, aki alkalmasint a Schmidt úr jelentéséből komponálta.

De mindegy, ha önöknek nem tetszik a Schmidt úr esete, elmondhatom én a másikét is.

II. A MÁSIK ÜGYNÖK TÖRTÉNETE

A másik ügynököt Schulze Henriknek hítták, ez is szőke és hórihorgas volt, de a mecklenburgi fajból.

Ennek is Zayhoz volt ajánló levele. De ez az igazi Zayt találta meg, minélfogva rövidebben végezhetünk vele.

Ez is olyanforma körutat tett: Kolozsváron, Enyeden, Déván keresztül tartott Brassóba az istenfélő Wolf szerkesztő kezelése alá.

Szásztól szászig ment, magyar küszöböt seholse érintve. Képzelheti, miképp volt informálva.

Rettenetes dolgokat hallott a magyarok felől. Égbekiáltó erőszakoskodást: milyen türelmetlenek, jogtapodók, mint tiporják el a fajt, hogyan üldözik a német nyelvet, s irtják ki a szász gyermekek agyvelejéből.

S különösen egy embert piszkoltak a legjobban, mint a szász faj legnagyobb ellenségét, a rettenetes magyarizátort, valami Nagy István nevű alispánt.

A derék Schulze Henrik úgy képzelte már Nagy Istvánt, mint a mongol Bathu kánt szokás.

Irtózatos vörös fej nagy kiálló agyarakkal, rémletesen forgó, vérbe borult szemekkel, s az övében köröskörül csupa gyilkos tőrök villognak.

Éjjel sokszor álmodott róla, s ilyenkor felrettent álmából.

Nem is kellett Wolfhoz mennie Brassóba, már Szászsebesen készen volt véleményével. Meg is írta a jelentését; biz az rövidre vonva azt tartalmazta, hogy a Schulverein méltóztassék oda működni, hogy ezen ázsiai hordák eltiportassanak. Egy kiáltó szózatot kellene intézni Európa népeihez.

Ezzel a meggyőződéssel ült fel a Brassó felé induló vonatra. Egymaga jutott egy kupéba, mígnem valamelyik szomszéd állomáson őszbe borult öregúr szállt be két suhanc gyerekkel.

A nyájas képű, szeretetreméltó öregúr csakhamar szóba ereszkedett az idegen utitárssal. Schulze is pompás társalgó volt, kedélyesen fecsegtek a hosszú, unalmas úton.

Az ügynök végtelenül megszerette az öregurat; nemes tisztult nézete volt mindenben.

- Ezek az ön fiacskái? - kérdé a két pajkos fiúra mutatva.

- Az én pulyáim - mondá szeretettel, s megsimogatta mind a kettőt.

- Messze tetszik utazni?

- Brassóba.

- Messziről?

- Nem: én itt a szomszéd megyében lakom; Nagy István alispán vagyok.

Ah! - rezzent meg Schulze, s fogai összevacogtak, de csak egy percre, mert hamar erőt vett magán, s bár már kissé zavartan s fojtott hangon, de folytatá a társalgást:

- Talán valamely közigazgatási ügyben méltóztatik Brassóba utazni?

- Oh, nem - szólt az alispán, nyájas szemeit jóságosan pihentetve a kérdezőn -, hanem ezeket a kölyköket viszem oda német szóra.

Schulze úr lesütötte szemeit, sokáig ült hallgatagon, nem mert az öregúrra nézni, idegesen fészkelődött, mozgott, míg végre előkeresett a zsebéből egy nagy papírt, s darabokra szaggatva, apró kockákban kieregette a kupé ablakon.

Én nem tudom: de úgy gondolom... sőt illendő is volna föltételezni... hogy ez a szászsebesi jelentése volt.





A PETŐFI-KERESŐK[1]



1885

Akik engem meglátogatnak itt a szerkesztőségben, azok jól tudják, milyen rideg, mogorva szobám van: szürke falak, rajtok semmi dísz, csak a Petőfi és Jókai arcképe, az asztalon egy csorba lámpa, egy fekete tintatartó és egy krémszínű koponya öblös szemüregeivel és kivicsorított fogaival. (Valamelyik a fiúk közül egy cigarettát tett a szájába.)

De a koponya nélkül is (melyet három forinton vettem dr. Török Aurél egy szolgájától) oly barátságtalan volna ez a szoba, hogy a világon a legalkalmatlanabb mulatságos tárcák kigondolására.

Pedig okvetlenül ki kell gondolni. Mert mindent inkább, csak olyat nem, ami megtörtént.

Négy évig írtam csupa nem igazat, és sohasem cáfolt meg senki. Egyetlenegyszer írtam igazat a trónörökös konferenciájáról, és mindjárt jött a dementi.

Merengve törtem fejemet a pislogó lámpa mellett, mit írjak olyat, ami ne legyen igaz, de annak látszassék; vagy olyat, ami igaz legyen, de ne látszassék annak (mert tertium non datur), midőn megzörren a koponya harminckét foga, s az orr helyén támadt galambtojásnyi alakú lyukon át a következő hang tör elő:

- Majd diktálok én a tekintetes úrnak.

(Nem lennék igaz újságíró, ha egy tárca-szüzsétől megszaladnék, mégha egy halottól jön is.)

- Kicsoda maga?

- Én, kérem alássan, egyszerű koponya vagyok.

- De hát ki volt azelőtt?

- Én a fehéregyházai borbély voltam, instálom, Tóth Andrásnak híttak, de isten csodája, hogy még eddig nem konfundálódtam, mert mióta koponya vagyok, és az orvosi műtermekben szerepelek (megfordultam én már, kérem, tíz helyen is), a tudós doktor urak közül mindenik mást sütött ki felőlem. Az egyik fiatal leány koponyájának állít, a másik öreg férfiénak. Nem tudnak azok semmit. Hányszor gúnyolódtunk mi emiatt fölöttük a koponyatársaimmal.

- Hát mit akar diktálni?

- Lássa, én már vagy két hete nézem itt a tekintetes urat, amint az újságot csinálja, néha, amikor kedvem van, bele is nézek a közleményekbe... Mondhatom, csupa haszontalanságok! Jogászgyűlés... kultúregylet... majd a kremsieri találkozás... Nevetséges! Csak egy találkozás van, uram! Mikor a koponyák találkoznak ideát.

- Ön nagyon sötéten fogja fel a dolgokat.

- Csak az igazat mondom. Önök a műveltséget, az ismereteket terjesztik. Hát mi az? Önök az emberfejeket bélelik. S a halál kiszedi ezt a bélést a koponyákból... De ez mindegy! Ezúttal arról akarok önnel beszélni, ami engem legjobban botránkoztatott meg a közlemények közt.

- Mi az?

- Azt újságolják egy idő óta, hogy a dr. Török Aurél fel akarja ásatni a segesvári elesettek sírját, s ott a koponyák közül felösmerni, és hazahozni a tekintetes Petőfi úrét. Igaz ez?

- Igaz.

- Hát ez, lássa, nem megy. Miért nem hagyják pihenni a szegény Petőfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltűnt, ki tudja hova, ki tudja mikor...

- Bírni akarják csontjait.

- Az teljességgel abszurdum - szólt a volt borbély -, mert lehetetlen lesz felösmerni. Hátha más koponyát hoznak el helyette?

- Hát az se lesz baj - mondám.

- Mit, nem lesz baj? Hogy mondhatja azt? Hát tudja azt az úr, mi minden történt ideát minálunk? Elmondok önnek egy esetet. De előbb rágyújtok erre a cigarettre, ha megengedi.

Siettem tüzet adni a fecsegő koponyának.

»Vagy négy éve annak - kezdé lassú mesélő hangon a koponya -, dr. Farkas László dolgozószobájában több csontok között hányódtam; voltak ott új és ócska csontok, amiket a nagy népszerűségű fiatal doktor górcsövön vizsgálgatott. Mi csontok ezalatt kedélyesen diskurálgattunk egymás közt. Az a téma volt szőnyegen, vajon igaz-e az, hogy föltámadás lesz.

»Bár csak ne lenne!« - sóhajtott fel erre egy ősrégi hátgerinc.

»Ki maga?« - kérdeztem kíváncsian.

»Én egy orosz muzsik voltam« - felelte búsan.

»Nem értem magát, hogy nem kívánja a föltámadást.«

»Nekem nagyon alkalmatlan volna az - szólt siránkozó hangon -, mert a csatatérről, ahol elestem, elvitték a koponyámat lengyel hősnek.«

- Nos, mit szól ön ehhez? Ennek a hátgerincnek igaza volt. Ebből nagy konfúzió lesz a feltámadás napján. Ezért mondom én, hogy a Török úr terve nagyon szerencsétlen, s azonfelül szörnyen impraktikus. Mert tegyük fel, hogy semmit se hoznak haza: az akkor fiaskó. Vegyük föl, hogy nem Petőfit hozzák haza Petőfinek: ez akkor botrány. S végre vegyük föl, hogy magát Petőfit hozzák haza, de akad-e olyan magyar ember, aki azt elhiszi nekik?

Kezdtem magamat megadni félig-meddig.

- Mond valamit, Koponya bácsi.

- Azért hát legjobb lenne - folytatá rettenetes gúnnyal, s úgy rémlett, mintha az állkapcáit hahotára nyitná -, ha mindjárt két koponyát hozna haza Török úr: egyet a Petőfi gyermekkorából, egyet pedig a férfikorából.

- Lassabban egy kicsit, Koponya uram - vágtam közbe -, most jut eszembe, hogy ön alkalmasint nem olvasott mindent. Tudja, mit mondott Jókai? Hogy Petőfinek valahogy keresztbe volt nőve egy foga, s hogy ő arról a fogról megösmeri Petőfit.

- Huh, huh - süvített az én koponyám -, de bizony olvastam. Hiszen éppen ez az, amit le akartam diktálni. Ide hallgasson, uram. Említettem már önnek, hogy borbély voltam Fehéregyházán, éppen a forradalom idején. Petőfi a csata előtti napon az officínámba jött, s földagadt arccal panaszolta, hogy a foga fáj. Elővettem a szerszámot, s miután megvizsgáltam a fogait, egy rántással kihúztam a legrosszabbat, éppen azt a keresztbe nőtt fogát.

- Ezer villám! Ez nagyon fontos adalék! - szóltam felugorva.

- Üljön vissza, kérem, és legyen szíves ezt becses lapjában közzétenni a nevem alatt. Hátha abbahagyják a keresést.

- Sőt, éppen ellenkezőleg. Hisz most már a fog helyéről fognak ráösmerni Petőfire.

- Lárifári. A keresztbe nőtt fogról sem ösmertek volna rá. Jegyezze, meg hogy a halál országában az Egyformaság a király! Sőt a legtöbbször még az olyan ösmertető jelek sem érnek semmit, melyek fölött a halálnak nincs ereje. A boncterem szolgáitól hallottam, hogy mikor a régi Váci úti temetőt szabályozták kiásván a sírokat, Megyeri csontjait minden áron meg akarták találni. Nem látszott nehéznek, mert tudva volt, hogy a barátjai az ő egyenes kívánságára egy teli boros palackot helyeztek melléje a koporsóba. Hát csak a palackot kellett megtalálni: az lesz a biztos jel. És képzelje mi történt? A sok száz sír közül hármat ástak fel olyat, amelyikben boros palack volt... Hüm! Valaha vígabban temették az embereket! (Biz az én anyjukomnak is eszébe juthatott volna!...

- Ön tehát azt gondolja...

- Én azt gondolom, hogy Petőfinek bizonytalan lévén nemcsak a halálozási helye, de a születési is, a késő utókor még el sem találja hinni a létezését, kivált ha ehhez még hozzájárulnak majd a hamis csontok is.

- Igen, megeshetik - hebegtem megadva magamat -, kétségbe fogják vonni, hogy Petőfi létezett.

- De egyre mégis jók Töröknek a hamis csontok - vigyorgott a koponya. - Hirdetni fogják, hogy ő létezett.

*

Hűs széláramlat erősen becsapta kívülről a nyitott ablaktábláimat. Fölucsodtam a fantazmagóriából, s borzongva néztem szét.

A koponya ott állott a szokott helyén mozdulatlanul, a cigarettli most is a szájában, de meggyújtatlan, s én könyökömre nehezedve, félig álmodozóan firkálgattam a papirosra mindenféle krikszkrakszokat, olyanforma önkéntelenséggel, ahogy egy gondolatnélküli ember szokott, ha íráshoz fog.

Mindössze három sorom volt készen az egész tárcából.

Biz az elég esetlenül kezdődött. A következő három sor volt:

»Jókai noha nem keresett, mégis talált egy csillagot az égen.

Most a földben keres egyet.

De hátha éppen ez az, amit az égen talált?...«




Hátra Kezdőlap Előre