A JELÖLT TERMÉSZETRAJZA



1886

Egyetlen jelöltről és egyetlen esetről lesz szó, tisztelt olvasó, de olyan alakban, hogy minden jelölt benne legyen.

Hát mondjuk, hogy úgy történt - egy nap távirat érkezett a kis vidéki városkába. A távirat azt adta tudtul, hogy az országos képviselőjük, az ünnepelt hazafi és szónok meghalt... Nosza hamar koszorút, deputációt.

Megy a deputáció, eltemetik, s megindulnak a kombinációk: ki lesz az új képviselő?

Eközben vidám vacsora van valahol, talán éppen a polgármesternél, aki már mindent elért, amit az ember elérhet (ugyanis királyi tanácsos), jelen vannak a kolompos emberekből is néhányan. Szóba jön a dolog. Végigjártatják eszüket az üresedésben levő országos nevezetességeken: kit lehetne, ki volna jó?

Egyik is mond valakit, másik is a »maradék emberek« közül. Így időközben nemigen lehet turkálni az excellenciások közt. Ejh, nem kell a csont! Mit gondoltok, urak, hátha jobb volna már egyszer magunk közül választani valakit?

De kit?... Katyódi Istvánt! Ugyan, eredj vele, az már nagyon öreg, nem arra való. Hát Maranyai Gáborhoz mit szóltok! Az még nagyon fiatal. Nem rossz volna talán Szabó Ferenc? Az katolikus, a kálvinisták nem szavaznának rá! Legyen hát Tülök Sámuel. Arra meg a katolikusok nem szavaznának, mert lutheránus.

Addig hányják-vetik a helyi notabilitásokat, míg végre valamelyik ráakad Toporczy Jánosra.

Az ám, Toporczy János!... Az egészen derék ember. És tarokkozni is tud. Válasszuk meg Toporczyt!

Ilyenformán megy az... Másnap már fölkeresik Toporczyt a méhesében, ahol csöndesen szunyókál ebéd után a méhdörgés mellett.

- Tudod, miért jöttünk?

- Tudom. Tarokkozni akartok.

- Nem egészen azért.

- No, ugyan miért?

Valamivel komolyabb arcot vág a polgármester a szokottnál is, előadja:

- Hát barátom, arról van szó, hogy mint jól tudod, meghalt a képviselőnk, és most választani kell valakit helyette. Nem akarunk kapkodni ide-oda, hanem arra gondoltunk, hogy vállald el például te. Az idő igen rövid, mozogni kell. Ha beleegyezel, hozzálátunk, lanszírozzuk a nevedet, s a többi magától megy.

Toporczy, a derék, reális, igénytelen Toporczy ámuló szemeket mereszt:

- Engem? Képviselőnek? Hát az eszetek ment el? Hát értek én az effélékhez? Hát tudok én szónokolni, államügyeket megvitatni? Hát azt hiszitek ti, hogy én olyan szamár vagyok, aki nem látom be, mekkora szamár vagyok?

Erre aztán megindulnak az ellenvetések: »de így, de úgy«, Toporczy azonban nem enged:

- Egy szót se többet. Hallani sem akarok erről.

Most már el van utasítva a jelöltség, de a hiúsági bacilus ott marad a jámbor, igénytelen Toporczy fejében. Este lefekvéskor, mikor a gyertyáját eloltja, mikor a papucsát leveti, eszébe jut az eset, és még egyszer átéli, amit a polgármesterék beszéltek.

...Csak egy szavamba került volna. Csak egy szavamba...

Éjjel oda álmodja magát az országházi zöld padokba... Ott ül előtte mind a nyolc miniszter. Tisza most feláll, hozzámegy és kezet fog vele.

Toporczyt ez annyira meghatja, hogy fölébred... Egész nap gondolkozó, kedvetlen és izgatott... A hiúság bacilus dolgozik, terjeszkedik odabent.

Másnap vagy harmadnap találkozik a polgármesterékkel a kuglizóban. De az egész mulatság untatja most, a szokott tréfák, kedélyeskedések ízléstelennek látszanak előtte. Szinte bosszantja, hogy oly hamar tértek fölötte napirendre, még csak elő sem hozzák többé a jelöltségét.

Ah, végre! A polgármester mégis tesz egy észrevételt:

- Ej, ej, János, nem hittem volna, hogy olyan makacs ember vagy.

Toporczy szeme lángot vet, s hangja reszketeggé válik:

- Hát megmondom nektek őszintén - suttogja bizalmasan -, nálam pénzkérdés az egész. Ez a kis vagyonkám van, magam szereztem, éppen annyi, hogy nyugodtan, szépen megélhetek belőle, nem akarnám megapasztani.

- Hiszen ha csak pénzkérdés! - kiált fel vígan a polgármester.

- Igenis, csupán pénzkérdés.

(Lám, a politikai készületlenség már nem akadály többé.)

Hanem rá is rohannak menten:

- Miféle pénzekről beszélsz te? Költségről, vagyonapasztásról. Kell is ide pénz? Garantírozom neked, hogy egy garasodba se kerül, ha nem akarod. Hiszen élő ember vagy, magad is tudod, hát mikor került itt a választás pénzbe?

- Éppen ez! - folytatja érzékeny hangon. - Ti vagytok a legjobb barátaim, ti ösmertek. Én egyszerű ember vagyok, de egy ambícióm mégis van: hogyha mandátumot adnak a polgártársaim, hát adják bizalomból.

- Mi, hát elfogadod?

- Ha gondoljátok... ha azt hiszitek... de kijelentem, hogy én egy árva garast sem költök.

A nagy elhatározás tehát megtörtént. Toporczy neve lanszíroztatik, mint a párt jelöltjéé, s megválasztása a helyi lap szerint több mint bizonyos.

A választás néhány nap múlva lesz, s az első árnyéka, amit előrevet, megjelenik egy szép reggel Toporczynál a kortes képében.

- Tekintetes uram, azért jöttem, hogy valami kocsmát kellene bérelni nekünk is.

- Miféle kocsmát?

- Hát ahova gyülekezni fognak a híveink.

- Hagyjanak nekem békét. Nem akarok hallani se az effélékről.

- Én nem bánom, tekintetes uram, de akkor aztán magára tessék vetni, ha...

- Hát jól van, no. A maga kedvéért megteszem, ámbár elvem ellen van. Menjen hát, beszéljen valamelyik kocsmárossal.

Visszajön a kortes egy jó óra múlva, roppant megnyúlt arccal:

- Mondtam ugye? Elkéstünk! Minden kocsmát lefoglalt az ellenfél.

Toporczy ijedten ugrott fel:

- Hát most már mit csináljunk?

- Nem tudom én, kérem alássan.

- Menjen, ígérjen nekik kettős árt.

A kortes kettős árt ígért a kocsmáért és megkapta, de másnap megint beállított Toporczyhoz:

- Megint baj van, tekintetes uram.

- No, mi az?

- Banda kellene.

- Banda? Hát lakodalmat tartok én, vagy mit? Egy krajcárt sem adok, érti-e?

- Hiszen nem is kell, kérem alássan, mert már vége van, minden bandát lefoglalt az ellenfél, a Klupka Pistát, a Horthy Gyurkát - még a malacbandát is, a Kugyi Palkót. No, még így sem jártam a praxisom alatt - dörmögte fejvakarva a kortes.

Toporczy izgatottan förmedt rá:

- Hát akkor mit áll itt? Fusson rögtön a sürgönyhivatalba, és sürgönyözzön Szegedre vagy Szentesre, hogy a banda készen legyen. Bandának okvetlenül lenni kell, akármibe kerüljön is. Érti?

Másnap még savanyúbb arccal állított be a kortes.

- Mi baj van megint?

- Elvesztünk, tekintetes uram...

Toporczy elsápadt.

- Végünk van, tekintetes uram...

- Szóljon az istenért...

- Az ellenfél fizeti a voksokat... Mind vele mennek az embereink.

- Lehetetlen - hörgé Toporczy -, akkor hát mi is fizetünk... igen, fizetünk.

- Nem győzzük, tekintetes uram.

- Azt én jobban tudom, győzzük-e vagy nem győzzük. Meg kell lenni, punktum. Ha az egész vagyonom rámegy is.

Toporczy most már vesztegetni kezd és őrülten pazarol. A polgármesterék odajárnak a nyakára, és takarékosságra intik.

- Okosabban bánj a pénzzel, János. Hiszen úgyis melletted a valószínűség, ha nem költesz is olyan botorul.

Toporczy türelmetlenül üt az asztalra:

- Ej, nekem a bizonyosság kell. Ti nem értitek az efféléket. Nekem a képviselőség nem pénzkérdés.





»DEKRÉTUM BÁCSKAENSE«



1886

Teringette, hogy tudnak mulatni ezek a bácskaiak! Itthon Magyarországon is hírhedtek, megemlegetés tárgyai. Hátha még a külső országokban tudnák, ott emlegetnék csak nagy igazán.

Mintegy négy év előtt egy Alföldön fekvő ezredbe helyeztek át, melynek tisztjei jó barátságban állottak bizonyos Kapalovics Demeter nevű bácskai úrral, aki nyílt házat vitt, az ezredessel jó barátságban állt és igen gyakran hítta magához falura az egész tisztikart »egy kis kvaterkára«.

Nehányszor ő is átlátogatott hozzánk, s ilyenkor rendesen »görbe estét« csináltunk. Engem is gyakran hítt magához, de egyetlen egyszer sem mentem el, mert az orvosom óva intett:

- Ne menjen Bácskába, ha az élete kedves. Ön vézna ember, gyenge testalkatú, göthös. Nem önnek való.

- Hogyan, talán a levegője rossz ezen Bácskának?

- Nem éppen a levegője... hanem az étel-ital...

- Úgy? Rosszul főznek? Rossz boruk van?

- Nem éppen. Hanem hát csak ne menjen. Egyenesen megtiltom.

Tartottam magamat, noha erősen ostromoltak a tiszt pajtásaim is, mert szerencsétlenségemre kitűnően tudok énekelni, hogy menjek már el velök én is, míg másrészről Kapalovics mindent elkövetett, hogy a házához vihessen. Az egész tisztikar hozzájár, úgymond, csak éppen én nem. Ne tegyem neki azt a szégyent. Aztán a lánya is szeretne megismerni: látta az arcképemet és nagyon kíváncsi rám.

Hát már most csakugyan el kellett mennem. De az orvos még most sem akart elbocsátani.

- Megbánja, ha elmegy - mondá fenyegetőn. - Önnek öreg anyja van, akit nagyon megszomorítana, ha...

- De az illedelem... egyszer mégis...

- Hát tudja mit, ha már nem tudom lebeszélni, akkor legalább adok egy jó tanácsot.

- Mi az?

- Kérjen magának az öreg Kapalovicstól dekrétumot.

- Miféle dekrétumot?

- A »dekrétum Bacskaense«-t.

- Hát mi az?

- Majd meglátja, ha a kezében lesz - szólt mosolyogva a doktor -, de anélkül ne menjen: Adja szavát rá.

- Itt a kezem.

Csakugyan úgy történt, hogy legközelebb megmondtam Kapalovicsnak, adjon egy dekrétum Bacskaensét, és akkor aztán rögtön teszem nála tiszteletemet.

No, hanem föl is pattant erre Kapalovics:

- Hát sértegetni akar engem? Gondolja meg, hadnagy úr. Ezer mordizom adta, hát mit képzel ön az én házamról? Zsivány vagyok én, he? Farkasverem az én családi fészkem, he?

Dühösen csapkodott a tenyerével az asztalra és hadonászott a kezeivel a levegőben. Olyan vörös lett a kis köpcös ember a méregtől, mint a paprika.

De én nem tágítottam és a doktorral mentettem ki magamat.

- Doktor ide, doktor oda! Ne hallgasson ön a doktorokra. Ezek az emberek mindjárt dühösek, ha valaki nem az ő kezük által akar meghalni, hanem természetes módon. (Mit tartott ő természetes módnak, ezt csak később tudtam meg.)

Mikor azt látta, hogy a haragjával nem bír meg, könyörgő szavakra fogta:

- Kedves kis hadnagykám - s hangja lággyá, siránkozóvá változott -, ne kérje tőlem a dekrétumot. Tudja, hogy a lelkemet is odaadnám, kérjen valami egyebet, mindenem az öné, amim csak van, de a dekrétumot ne kérje. Mert az nekem fáj. Kíméljen meg ettől a bánattól, ha lehet. Lássa, öreg ember vagyok, becsületben őszültem meg, egyéb címem sincsen, minthogy jó »házigazda« vagyok. Hát ne korlátozzon meg ebben, az isten is megáldja.

- De, uram, nem tehetem, bármennyire sajnálom, szavamat adtam az orvosnak. S egy katonatisztnek meg kell tartania az adott szavát.

- Jól van - hörgé egy mély, bánatos sóhajtással -, a holnapi postával, isten neki, megküldöm a dekrétumot.

Harmadnapra megkaptam a következő okmányt:

Menlevél

Mi alulírottak Kapalovics Demeter, Kapalovics Demeterné született Vorcsics Anna és Kapalovics Emília becsületszavunkra fogadjuk és ígérjük, hogy önt sem etetni, sem itatni nem fogjuk, akkor jöhet-mehet, amikor önnek tetszik. Isten minket úgy segéljen!

Ez hát a dekrétum Bacskaense!

Most már rendbe vagyok, most már bízvást elrándulhatok hozzájuk a tisztikarral.

Egy szombati délután végre ott voltunk az ő szép kis falusi kastélyukban. Az úr és az asszony elénk szaladt.

- No, csakhogy itt van a kis hadnagy is - kiáltá vidáman Kapalovics -, most már a mienk. Be uraim, az ebédlőbe!

Ott már teliden volt rakva az asztal boroskupákkal. Nosza rögtön hozzá kellett fogni az iváshoz. Hajrá, igyunk uraim, rövid az élet! Asszony, valami harapni valót. Szolgák, gurítsátok ki a pincéből a legnagyobb hordót! Szepegve nézegettem körül. Az ebédlőből egy ajtó a szalonba vezetett, egy másik ajtón ellenben ez a vészjósló fölírás állott »Kórház«.

- Hát ez mi?

- Hahaha? Hogy ez mi? - rikácsolta az öreg Kapalovics, aki az első kortynál mindjárt pertu lett velem. - Ebben ágyak vannak, hogy aki elgyengül, belefektessük s mikor megerősödik, megint elővehessük. Leszel még te ott ma, cimbora.

- Nem lehet - mondám a zsebemre ütve. - Itt a dekrétum Bacskaense.

- No, az igaz. Hanem azért semmi sem bizonyos.

Egy darabig csak ittam velük, amíg magamnak is jól esett, sőt még azután is egy kicsit, mikor már nem esett jól. De akkor aztán félre is tettem a poharamat, úgy is ködös volt már előttem a világ, éppen elég volt. Most már megkapaszkodtam a dekrétumban. Mégis derék okos ember az az én orvosom.

De ebben a pillanatban megnyílt a szalon ajtaja és egy gyönyörű kisasszony lépett be.

- Leányom, Milica - mutatta be Kapalovics. - Ez meg (mondá rám mutatva) a sokat emlegetett hadnagyod, aki azonban kidőlt már.

Sohasem láttam még ennél szebb leányt. Nyulánk, sugár és a nagy fekete szemei úgy villogtak; mint két égő golyó.

A leány mellém ült és így szólt édes gúnyolódással.

- Hát ön csakugyan kidőlt már?

- Dehogy - szóltam és lehajtottam egy pohárral.

- No, még eggyel.

- Sok lesz - mondá Kapalovics.

- Az én kedvemért - licitált Milica egy gyöngéd pillantással.

- A kegyed kedvéért megiszom az egész hordót, kisasszony.

- Brávó! - kiáltották a cimborák nagy vidámsággal.

Milica egyre odaadóbb lett, egyre édesebben nézett rám; s mindig közelebb simult hozzám. Éreztem, hogy szeretem, s éreztem, hogy ő is szeret.

Kínálás nélkül ittam még egy pohárral. Bátorságot akartam inni.

Benne volt az abban a borban.

- Kisasszony - hebegém a füléhez hajolva -, én szeretem.

Elpirult s gyöngéden suttogá válaszképpen:

- Igyék.

Ittam és egyre ittam. Szemeim kidülledtek, vérem forrt. A világ forgott velem.

- Milica leányom, csókold meg a hadnagyot.

A leány hozzám hajolt és megcsókolt.

A világ megállt erre az egy másodpercre, de aztán megint csak elindult.

- Milica leányom; a hadnagyod nem iszik. Nem kínálnád meg?

Ez az utolsó szó, amire emlékszem.

Ittam, bizonyosan ittam még, azután bekerültem, magam sem tudom, hogy, a »kórházba«. Mikor másnap újra elővonszoltak mint »egészségest«, olyan sápadt voltam, mint a halál, lázam volt és vért hánytam.

- Igyál cimbora - biztatott Kapalovics. - Folytassuk! Látod a többiek még csak ma kezdenek a kórházba jutni. A kapitány pedig már másodszor lesz bent egy-két óra múlva. Az aztán a tökéletes ember.

Én szemrehányást kezdtem neki tenni, amiért nem tartotta meg a dekrétumot, és most engem ki tudja, milyen hosszú időre tönkre tett.

- Micsoda? Én nem tartottam meg a dekrétumot. Hát kínáltalak én csak egy gyűszűnyivel?

- Igen, de a kisasszony...

- No, persze a kisasszony. Bolond vagy cimbora. Az én leányomat nem is láttad te még. Hová beszélsz a világba?

- Hogyan? Hiszen mellettem ült egész este. És éppen az a célom, hogy a kezét kérjem meg tőled, azok után...

- Hehehe! - kacagott Kapalovics jóízűen. - Az a szobaleány volt, az Anica. Azt öltöztettük fel a ruháiba, minthogy ő bátran kínálhatott, mert nincs a dekrétum alá írva. Hohó, barátom, a »dekrétum Bácskaense«-t nem szokás megszegni, annak, ha már egyszer ki van állítva, minden betűje szentírás.

...Elhiszem, hanem azért még sem ajánlom senkinek, hogy ilyen dekrétummal menjen Bácskába mulatni, de még azt sem, hogy dekrétum nélkül.





A »FŐPOSTAMESTER«



1886

Erdélyben az öreg Macskássy Péter viselte a főpostamesteri címet utoljára. Olyanforma hivatal volt ez az erdélyi dietákon, mint most a visontai Kovách Lászlóé. A főpostamester volt az úr az épületben, gondoskodott a rendeletek, levelek továbbításáról. Annál jegyezték be a szolgákat és hítták főpostamesternek.

Előkelő cím volt, s előkelő úr viselte; a Macskássy család a főurakhoz tartozott Erdélyben.

Mikor az 1848-i minisztériumot kinevezték, egyszer csak levelet kap Macskássy Péter a gróf Széchenyi István aláírásával, amelynek tartalma körülbelül a következő volt:

»Az ön becses közreműködésére nagy szükségünk van. A haza kívánja fontos szolgálatait. Jöjjön azonnal Pestre, és úgy intézkedjék, hogy a lakását is mielőbb állandóan áttehesse.«

Nagy szenzációt csinált a levél egész Erdélyben. Még akkor nagy dolog volt egy miniszter. Soha elevenet itt még nem láttak. Vajon hogy nézhet az ki? (Most már tudják báró Kemény Gábor óta. )

Hát még a Macskássy barátai, jóakarói és irigyei hogy fölpaprikázódnak egyszerre. Istenem, milyen szerencséje van némely embernek! Ez a Macskássy is most milyen országos nagy méltóságra jut fel...

Maga az öreg Macskássy peckesebben járt a szokottnál, zsebében a levéllel. Új díszruhát varratott, aranyra, a kardját kirakatta boglárokkal. Négy álló hétig készült az útra, hogy illő pompával mehessen. A tekintélye bezzeg legott fölszállt. Eklézsiák, céhek és hatóságok járultanak eléje búcsút venni ékes szavakban, hogy maradjon meg ezután is kegyes patrónusok.

Macskássy uram mindent megígért, s érzékeny búcsú után elutazott Pestre, elmerengve a hosszú, fárasztó úton, hogy hát mégiscsak nagyon szép az, ha az emberben olyan kiváló tehetségek is vannak.

Hogy mik ezek a kiváló tehetségek, arról ő sohasem gondolkozott, de kell hogy legyenek, ha egy Széchenyi mondja. Alighogy Pestre ért, beszállt a »Palatinus«-ba, magyarba csapta magát, felkötötte a fringiát, és sietett beállítani Széchenyihez.

- Hivatni méltóztatott. Én Macskássy Péter vagyok.

- Jól van - felelte Széchenyi szokott nyers kurtaságával -, menjen most haza a szállására, és egy hét múlva hozzon fel nekem egy memorandumot a magyarországi postaügy rendezéséről.

- Én, kérem alássan? - kérdé Macskássy csodálkozva:

- Igen, igen.

- De kegyelmes uram...

- Semmi de. A közügy az első. Nem engedek semmi kifogásokat. Minden ember azt teszi, amit tud. Én magam is megélhetnék hanyatt fekve, mégis dolgoztam.

- De kegyelmes uram...

- Egy szó ellenvetést nem tűrök. Egy hét múlva elvárom a memorandumot.

S ezzel a nagy Széchenyi hátat fordított Macskássynak, anélkül hogy azt szóhoz engedte volna jutni.

Macskássy uram búsan, megszegett fejjel ballagott le a lépcsőkön, mert ő, még ha karóba húzzák, sem tudott volna memorandumot csinálni a postaügyről, mikor ő tulajdonképpen még soha postát nem is látott, de még levelet is most először kapott postán Széchenyitől. Azelőtt mindig lovász hozta, csatlós vitte. De ha postát látott volna is, memorandumot akkor sem írhatna, mert a nevén kívül egyebet még sohasem írt életében.

Hanem azért annyira imponált neki Széchenyi gróf, hogy egy héttel előbb nem mert hozzá menni, akkor is csak nagy szepegve nyitott be:

- No, hát elhozta a memorandumot?

- Nem biz én, kérem alássan!

- És miért nem? - förmedt rá haragosan a közlekedésügyi miniszter.

- Mert nem írtam meg.

- És miért nem írta meg?

- Mert fogalmam sincs a postához.

- Micsoda? Hát nem volt ön főpostamester?

- De bizony az voltam tizenkilenc esztendeig.

- Hát akkor? - riadt rá a gróf.

- Hát kérem, úgy áll a dolog, hogy csak híttak annak.

- És miért hítták annak? - kérdé a gróf gyanakodva, hogy tán őrülttel van dolga.

Macskássy vállat vont:

- Én azt nem tudhatom, mért híttak úgy, mert én soha postát nem láttam.

Végre nagy sokára ki bírták sütni ketten, hogy ez egy tituláris hivatal volt a dietánál.

A gróf nagy méregbe jött:

- No, most a bolondját jártuk. Az ördög vigye el az önök erdélyi titulusait. Én abban a hitben voltam, hogy ön szakember, s az országos postaügyet akartam önre bízni.

- Hát már most? - kérdé Macskássy uram.

- Hát már most, sajnálom, visszautazhat Erdélybe.

Macskássy uram nagyot rántott a mentéjén, és megköszörülte a torkát.

- De már az lehetetlen, kérem alássan.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy Erdélybe most már vissza nem mehetek valami nagy méltóság nélkül.

Széchenyi elmosolyodott:

- Ugyan miért?

- Hát azért, kérem, mert egész Erdély várja már, mind olvasta a levelet, hogy mehessek én most haza szégyenszemre, üres kézzel?

- Ez nem argumentum, ez egyszerű hiúság, az pedig betegség.

- Ha betegség, kegyelmes uram, akkor azt okvetlenül meg kell gyógyítani, mert olyan betegség, hogy én belehalok.

- Erre nekem nincs szerem. Hanem tudja mit, menjen el, barátom, Kossuthhoz. Az ebben nagy specialista.

Macskássy uram elment aztán Kossuthhoz is, Szemeréhez is, de csak mégis hivatal nélkül érkezett vissza Erdélybe.

Szegény öregúr egész holta napjáig sínylette ezt a kázust, pedig ha vár még egy-két évtizedig - most már meglenne a kvalifikációja minden állásra.





A BURECZKY-PÖR EPILÓGJA



1886

Az volt az óriási per! Állott pedig kétszázhuszonnyolc felperesből és egy alperesből. Ez a kétszázhuszonnyolc ember erősködött azzal az eggyel, és mégsem bírták leteperni, mert az alperes nagy úr volt, hatalmas dinasztia: gróf Korotnoky. A felperesek pedig egyszerű bocskoros nemesek, akik vagy egyenesen, vagy görbén, ti. oldalágon, a Bureczky de Burkosfalva nemzetségből sarjaztak.

A pör szubsztratuma csinos összeg volt alapjában, mintegy kétszázezer forint és járulékai, igen, de kétszázhuszonnyolc részre felosztva mégiscsak csekélységet tett ki egy-egy családtagnak a követelése. Hát még ott, ahol sok örökös közt oszlott fel egy ilyen kétszázhuszonnyolcad rész!

Régen vitték már a pert a Bureczkyek, egy-egy inspektort választva maguk közül, aki beszedte a költségeket a tagoktól és honorálta az ügyvédeket. Az ügyvédekből is egy egész csomó halt ki a pör mellől, mert mindig öreg ügyvédet választottak, akinek tekintélye és nagy tapasztalata van. S mire már az ember megszerzi a nagy tekintélyt - hamar aludni hívják oda, ahol örök juristitium van.

Folyt az már vagy száz esztendeig, végre is nevetséges lett a pör is, a Bureczky família is. Elég volt a Bureczky-pört említeni, hogy minden ember mosolyogjon. Ellenben a felperesek egyre szaporodtak és a költségeket kedvetlenebbül fizették.

Ejh, iszen amilyen szapora a felvidéken a Bureczky nemzetség, hát egy-két generáció múlva, ameddig még a pör eltarthat, ezerekre nőnek a felperesek s aztán tíz forint jut egy-egy családtagra, ha megnyerik.

Ugyan-ugyan, hagyjuk abba atyafiak!

Mi tűrés-tagadás, ebben a lehangoló stádiumban állott az ügy, mikor egy éppen olyan nagy dinasztia támadt, mint aminő gróf Korotnoky, aki szenvedélyes pergyűjtő volt. Báró Balácsynak nevezték. Alacsony, köpcös emberke volt, idomtalan nagy fejjel, feltűnő bozontos szemöldökkel és úgy állott a haja felfésülve, mint két szarv, amellyel mindenkit szeretett volna felöklelni.

De öklelt is. Mint már mondtam, szenvedélyes perlekedő volt. Roppant vagyona megengedte neki ezt a luxust. Olyan volt az előtte, mint a tarokk: az is kellemesen izgatta, ha vesztett, az is, ha nyert. Csakhogy ő pörökkel tarokkozott.

Egyszer az ügyvédjeivel összeszámította, hát éppen kilencvenkilenc pöre volt.

- Ejnye, kutya teremtette, kezdeni kellene még egyet, hogy száz legyen.

Gondolkozott, de nem bírt már találni semmiféle motívumot, semmiféle ellenséget. Se követelés, se becsületsértés nem jutott eszébe, se határvillongási téma. Mind ki volt már az merítve. Csak már valaki elszántana valahol a földjéből vagy valami violenciát követne el rajta. De tán aludttejet iszik az egész világ, olyan jámbor és meghunyászkodott.

»Már pedig annak a századik pörnek mégis meg kell lennie - gondolta magában. - Ha magamnak nem akad, hát veszek valahol egyet. S ha már veszek, az olyan pör lesz, hogy az egész királyi kúria megbámulja.«

El is kezdett puhatolózni a nemes báró, hogy nincs-e valahol valami eladó pör.

Valaki eszébe juttatta a Bureczky-pört.

A Bureczky-pör! Tyűh, azt én mindjárt megveszem. Az aztán pör! Száz esztendeje húzódik. No, ilyen pör még csakugyan nincs a gyűjteményemben. Egy avitikum, egy raritás! Már régen irigyeltem, megveszem, ha eladó.

Mint a ritkasággyűjtő mohón kapott utána. Legott levelet írt a Bureczky-család inspektorához, hogy ha a pör eladó, hajlandó volna megvenni, ha olcsón adják.

Az inspektor, nemes Bureczky Dániel (egy ósdi vérű, nagy fehérszakállas öregúr), gömbölyű kacskaringós betűkkel megírta, hogy igenis hajlandók eladni a pert igen jutányos áron.

A báró még aznap sürgönyözött:

»Mi az ára?«

A válasz megjött estefelé:

»Fontja egy császári arany.«

A báró beleegyezett és néhány hét múlva átvette a pört. Megmérték. Éppen nyolc mázsa volt és huszonkét font. Bureczky, az inspektor azonban a kétszázhuszonnyolc családtagtól kivett koncesszionális leveleket is meg akarta méretni: ezek is a pörhöz tartoznak, ezeknek a súlyát is meg kell fizetni, amire a báró roppant méregbe jött és külön perbe engedte magát vonatni amiatt a hét font miatt, amennyit a kétszázhuszonnyolc koncesszionális okmány kitett. De titokban persze nagyokat nevetett a markába, mert most már nem egy pert vett azon a pénzen, hanem kettőt. Jutányosabbá tette az üzletet.

És mint a következmény igazolta, néha a legnagyobb bolondságok is beütnek. A báró így okoskodott:

Az öreg ügyvédek nem érnek semmit, azok csak a rövid perekhez valók. A hosszú perhez fiatalember kell. A híres ügyvédek se érnek semmit, mert azoknak megvan a tekintélyük és éppen e tekintély miatt nem mernek soha valami bolondot cselekedni, pedig a bolondság is jó segítség néha a perben.

Kikeresett hát magának egy fiatal, hír nélküli ügyvédet, dr. Garaba Mihályt, arra bízta a Bureczky-pört.

Garaba Mihály fogta magát, nekidőlt a rettenetes tengeri kígyónak, informált, szaladgált, udvarolt a bírák feleségeinek és egy szép napon megnyerte a pört: a százesztendős Bureczky-pört.

- No, ez aztán ördöngős fickó! - mondá a báró táncolva örömében. - Ebből nagy embert kell csinálni!

Mindenekelőtt kocsira ült és elutazott a felvidékre, ahol a bocskoros Bureczkyek laknak, hogy lássa, ott legyen köztük, mikor a guta ütögeti őket. Ezt az élvezetét nem akarta elszalasztani.

De mihelyt hazaért, egy nagy lakomát rendezett a palotájában a lángeszű ügyvéd tiszteletére. Előkelő társaságot hítt össze: mágnásokat, bírákat, gazdag gyárosokat és az egész estély a Bureczky-pör és dr. Garaba Mihály dicsőségének volt szentelve. Garaba volt az ünnepély központja. A vacsora előtt megölelte, megcsókolta a báró, aztán egy e célra a szalonba készített tribünre kellett lépnie s rövid rezümében elmondani a pör történetét, amint keletkezett az első Bureczky agyában, egész az utolsó stádiumig.

Az estély igen fényesen sikerült (hiszen annak idejében, ha jól emlékszem, a Pesti Hírlap is írt róla) a pezsgő jó volt, az ételek fölségesek és általános irigylés, bámulás tárgyává emelte a fiatal ügyvédet.

Annál jobban elcsodálkozott a báró másnap, mikor az ügyvédtől (ki már hetek előtt megkapta fényes honoráriumát a Bureczky-pörért), egy új költségjegyzéket kap ilyen formán:

A tegnapi estélyen megjelenés40 frt
Szalonruha kopása5 frt
Rezümé a Bureczky-pörről 200 frt
Személyes előadás 50 frt
Fiáker oda-vissza 4 frt
Borravalók, kapupénz 3 frt 10 kr.
Összesen:302 frt 10 kr.

- Ez már mégiscsak hallatlan szemtelenség! - dühöngött a nábob. - Az ő tiszteletére adok egy estélyt s íme megfizetteti velem a megjelenést és az önmagának csinált reklámot. Jól van no... S ezzel benyúlt a tárcájába és átküldte a 302 frtot. Tiszteltetem a fiskális urat.

Mikor Garaba Mihály megkapta a pénzt, elhaloványodott ijedtében.

- Mi az ördög ez? A báró fizet!

Ez megdöbbentette. Mert ő tulajdonképp csak örömet akart szerezni a bárónak, hálából a tegnapi ünnepélyért, azon hitben, hogy majd megüzeni nagy kedélyesen: »Pörlünk, fiatal barátom«.

Ez a fordulat nem volt természetes. Aminthogy nem is maradt annyiban a dolog, mert még az nap estefelé egy rettenetes hosszú árjegyzéket hozott az inas a bárótól, melyben a tegnap kiszolgáltatott ételek, italok, szivarok s elégett milly gyertyák mind fel voltak számolva az ügyvéd részére. Summa summárum 500 frt.

Garaba a zsebébe nyúlt és kiszúrta az ötszáz forintot.

- Vigye kend, János: Tiszteltetem a méltóságos urat.

Ez a fordulat meg a bárót hökkentette meg.

- A fiskális ördöngős fickó! Annak valami okának kell lenni, hogy ezt a pénzt kifizette.

Aminthogy ez se maradt annyiban, mert egy nap citatoriumot kap a rendőrségtől a báró.

Szalad nagy kíváncsian, mi baj van.

- Nagy baj van - mondá a rendőrfőnök -, ön nem bír korcsmatartási engedéllyel.

- Hát korcsmáros vagyok én vagy mi? - förmed fel a báró méltatlankodva.

A rendőrfőnök benyúl az akták közé, és kiveszi a báró árjegyzékét az ételek és italokról.

- Hát ez mi? Ön tetten éretett és keményen meg fog bírságoltatni.

- Jól van - hörgé -, az egy zseni... az egy lángész, uram, az a kölyök... az az ügyvéd. Bonorum direktorrá teszem a gazembert! Mennyi az a bírság, hadd fizessem ki.

És ezzel ért véget a híres Buretzky-pör, melynek rezüméjét Garaba jószágigazgató úr azon a fényes estélyen elmondta. Én csak az epilógot fecsegtem el. Mert még az is hozzátartozott.





EGY FIÚNAK A FELE



(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele)



1886

I. A bevezetés

Mikor e nagytekintélyű kör[2] részéről azt a megtisztelő felszólítást kaptam, hogy felolvasást írjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

- Én megvallom, sohasem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát nem is tudom elképzelni, hogy másvalaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért mégis megapellálom mondásomat a plénum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas téli estét mégiscsak agyonütik.

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria nélkül. El is mondom, ha parancsolják - mióta Bismarck nyomán az őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?

- Nemigen.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

- Hát tarokkozni szoktak-e?

- Nagyon ritkán - felelték forrásaim.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyűlési kulisszatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka, azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok játéka.

- De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?

- A dominót!

Hohó, a dominót? No, már most tudom, mihez tartsam magamat. A dominó csendes, családos emberek kultusza. Most már megvan az útbaigazítás, mit kell ott elbeszélnem.

Mert ne is nevessenek, kérem, nagy taktika kell ahhoz.

Egy húsvét napján az történt meg Deák Ferenccel, hogy nagy beszédet tartott a belvárosi választóknak, amely roppant hatást tett. Deák Ferenccel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszemközt vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy betanulta szóról szóra, váltott hozzá egy vasúti menetjegyet, hazautazott a saját választóihoz, és elmondta azon melegében eleitől végig, magyarul is, tótul is.

A beszéd nem csinált semmi hatást.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon, és bosszankodva dörmögte:

- No, én cudarul megjártam a Deák eszével.

Ha most itt átvehetném a meseíró szerepét, és az igazság magvát bele akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi választók előtt, és amint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

- Sohasem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!

Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámított ravaszságomat, miért nem olvasom én magam ezt a kis történetet,[3] melyet a dominójáték alapján békés, családos emberek számára hoztam. Mert úgy vagyok én azzal, hogyha valamit írni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul már a szegény pára, valami nagyon messzire sohasem visz, de azért haza a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik ismerősömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostohaanyát. Annak a történetét mondom el.

Egy jó mostohaanya - fogják ellenvetni -, ugyan, hisz az lehetetlenség!

Márpedig én mégis tudok egy jó mostohaanyát.

Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.

II. Maga a történet

Hát az történt, kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszesszornak, név szerint Gáthy Lőrincnek, meghalt a szép, fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép egészséges fiúcska, megmaradt.

Gáthy Lőrincnek volt egy öregebb nőrokona, aki a temetés után fölvette karjára a kisdedet, és ami könnye megmaradt a temetésről, azt sírta el a bölcső felett.

- Szegény kis árvácskám, mi lesz belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdaasszonykodni mert - ma már senki sem diskurál ok nélkül, még egy háromnapos gyermekkel sem.)

- Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen - mondá az apa, s fölkapta a csecsemőt, és megcsókolta a gyenge piros képét -, ne félj semmit, fiam, a mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

- Csakhogy az nem édesanya lesz, Lőrinc öcsém.

- Én az édeset adom neki vissza.

- Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az már örökkön-örökké. Az, akit te hozol, mostoha lesz, Lőrinc, ha arany pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kisfiút, és otthagyta. Hideg, zárkózott jellemű ember volt, se ő nem mondta, se nem kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

- Od'adta valakinek gondviselésbe.

Két hét múlva jött vissza, és rá három hétre elvette az uradalmi jószágigazgató húgát, Zehernyei Borbálát. Az volt akkoriban a legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Az emberek erre is vállat vontak:

- Lám, eltette a porontyot az útból... Mégiscsak rossz ember ez a Gáthy.

Nem nagyon sokára, és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy kalendárium?) az új asszony szintén egy fiúcskával ajándékozta meg Lőrinc urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyermekágyból, mikor az ura megint elutazott Pestre, és megint elvitte a gyereket úgy, hogy vissza se hozta többé. Az emberek nagy szemeket meresztettek:

- Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.

Rejtélyes súgás-búgás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel? Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis ártatlanokat, hanem Budakeszire. (Ti. ott laknak a mennyország udvari szállítói.)

És míg Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is nagy sírás-rívás verte fel a kis, barátságos kastély ódon szobáit. A fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte a gyermeket; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kúszott előtte, és átkozta a feszület előtt:

- Add elő a gyermekemet, hova tetted?

De a különc ember hajthatatlan maradt.

- A gyermek jó helyen van - mondá -, megkapod majd egyszer. Ne firtasd, mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom. Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom megszegni.

Így múlt el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai szív kínja. Minden utat bejárt, minden módot megkísérelt, de egyik sem vezette sikerhez, a »kegyetlen apa« olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő. Gyakran járt fel Pestre a »gyerekeket megnézni«, de az asszonynak alig mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán így szólt Lőrinc egy héttel Borbála napja előtt:

- No, asszony, süss, főzz, az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek Pestre, és hazahozom a gyerekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfújt mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.

Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekekkel.

Nekem magamnak is van egy kisfiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak, az első gügyögéstől az első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni az eszmélkedésénél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti össze a fogalmakat, s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először csak az egyik rugó mozdul, azután az egyik kerék, ha végül valamennyi jár, az már akkor csak zakatolás.

Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólította meg kedves selypítő hangján a legelőbb: »csicsa, csicsa!« Micsoda esemény volt az a háznál! (A cica is kávét kapott aznap.)

Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivaccsal, mert az is olyan szőrmés volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta: »csicsa«. Az első kanál levesben, melyet belekényszerítettek, egy laska úszott, mint ahogy a szivacs úszott a teknőbeli vízben, a parányi laskát is megösmerte, hogy az »csicsa«.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon, s a finom pelyhek ott szálldogáltak az űrben, éppen mint a laskák. »Csicsa! Csicsa!« - kiáltozta a hópelyhekre.

Minden csicsa volt előtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, aminőket mi öreg emberek nem bírunk kigondolni.

- Hogy hívnak? - kérdeztem egy napon.

- Csicsa Pálmán - felelte váratlanul.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be, és így szólt: »Mama, más ruhát!« Mikor leesett, és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: »Mama más fület!« (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban, levelekben megírtuk, élőszóval eldicsekedtük - sőt íme még a felolvasásomba is bejutott. )

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon! Hátha még kacag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer cigány is húzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a falombokon...

Ez az én kisfiam - de valamennyinek van ilyen édes története, színekben gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörűség, ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörűség.

És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor berobogott a cséza az udvarra, s két piros, élettől pezsgő gyereket hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szívdobogva, örömrepesve rohant ki eléjük, és kitárta a karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiúk alakján, arcvonásain.

- Mamám! - kiáltá az egyik, és a nyakába ugrott.

- Mamám! - kiáltá a másik, és megölelte.

Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta eltalálni.

A férj Lacinak szólította az egyik fiút, a másikat Palinak. Arcban is hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen csak hónapok voltak köztük.

Az asszony félrehítta Gáthyt, s mohón kérdé:

Melyik az én fiam, mondd meg.

Gáthy elnevette magát kedélyesen.

- Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy egyformán szeresd mind a kettőt, hogy ne tudd, melyik a te fiad közülök.

- Ember, gondold meg, mit cselekszel!

- Meggondoltam. Légy türelemmel. Húszéves korukban, mikor anya nélkül is megállnak, megmutatom a fiadat, s átadom a bizonyítékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a fiúkat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, odaállította hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is odaállt, és összehasonlításokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utánakapott: »Ez az enyém...« a Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer Laciban találta meg, máskor meg a Pali gyerekben.

Hát az anyai szív, az a delejes, érző hús, amelyről annyit zengtek a poéták, nem súgta meg neki, melyik az ő fia?

Nem biz az! Csak a poéták csinálnak abból vagy ezer esztendeig olyan nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiú volt mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostohaanyjuk az édesanyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak így. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a lélek is. Macskahízelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok rimánkodást vele megunatta.

- Mutasd meg a fiamat... légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az élő istenre, esküszöm a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a mostoha fiam sohasem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

- Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.

(Éppen ebben a percben lépett be a szobába Pali.)

- Ez a fiad - súgta.

Az anya odaszaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette selyemszőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, ahol a fiúk labdával hajigálkoztak, egy ablaktábla kitört, a fiúk azt mondták: magától - de a mama rögtön kitalálta, hogy az alkalmasint a Laci dolga lesz, pedig a Palié volt.

És ez így ment napról napra. Gáthy észrevette.

- Ej, ej, asszony, asszony!

- Mit parancsolsz, Lőrinc?

- Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam meg a szívedben, s mindjárt kiszaladt belőle a mostohaanya. A próba nem sikerült.

- Milyen próba?

- A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, amelyik legelőbb lép be az ajtón.

- Te szörnyeteg! - kiáltá a nő vadul. - Megcsaltál.

- Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket szeretni? Lacit hanyagoltad azóta, Palinak túlságosan kedvezel. Gonosz vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És azóta sohasem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia. Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövő - a huszadik esztendő. Akkor aztán megtudja a bizonyosat.

S az az esztendő egyre közeledett. A hársfák lehányták a leveleiket az udvaron, a fiúkat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a hársfák nemcsak újra nekilombosodtak, hanem a bokrétáikat is kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az így.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyíltak a hársak az udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, ahol a rózsák nyíltak... piros vérrózsák zöld fűre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába, úgy mint máskor, de szokatlanul ünnepélyes arccal, a pedellus azonban, aki a könyveket cipelte máskor a nagytiszteletű úr után, most egy nagy nyaláb puskát hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

- Fiúk - szólt a nagytiszteletű úr a katedrára lépve -, tegyétek le azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk csak, melyitek bírná el a puskát.

Nehéz napokban könnyű a puska. Mindnyájan megbírták.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiúk is. A professzor vezette őket.

A háborúban elesett az egyik. Csak László tért haza az ősi kúriába.

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették. Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restellte az illető és mentegetőzött.

Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten adta, Isten vette el a másikat. Az anya megnyugodott lassan. Hátha éppen ez az ő fia... De jaj, hátha nem az!

Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendő volt ez már.

Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arccal.

- Borbála - mondá -, ma nevezetes nap van.

- Miféle nap? - kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget hímzett.

- Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.

Gáthyné szíve megdobbant. Arca lángba borult, majd elhalványodék.

- Mit akarsz? - kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.

Gáthy egy csomag okmányt vett ki a zsebéből.

- Ígéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Íme, tudd meg végre, melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá, s tenyerét ajkára tapasztá.

- Csitt! - kiáltá. - Egy szót se! Nem akarom... sohasem akarom megtudni.

Kezével mélabúsan simítá végig a homlokát...

- Így legalább enyém a fiúnak a fele.

Gáthy elgondolkozott.

- Igazad van... talán igazad van, Borbála. De most már mit csináljak ezekkel az okmányokkal?

- Dobd a tűzbe, kérlek!

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papírokat, a lángok összeszisszentek és fölfalták.

A fellobbanó tűz megaranyozta az anya arcát, mintha a glória ömlene el rajta.

- Most már írás többé el nem árulja - szólt halkan, bágyadtan egy sóhajjal -, most már csak te tudod a titkot.

...Azazhogy én is tudom, de ha az asszony nem akarja, hát isten neki, én sem mondom el önöknek.





TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR



1886

Kassa városában történt ezelőtt majdnem kétszáz esztendővel, egy jámbor fecskemadárnak az a passziója támadt, hogy bizony ő nem építi a fészkét kívül a falra, hanem belül a szobában valahol.

És kieszelt magának a városban egy örökké nyitott ablakot, amelyen át berepülve megcsinálta az ő művészi csőrével a leendő picinyek félkosárka alakú hajlékát a kemence tetejére.

Az a szoba éppen a tanácsház volt. Egy-két ablaka nyitva volt örökké, szellőztetés okáért. Domine Kajta, a »major domus«, észrevette ugyan, hogy a madár hova építkezik, de minthogy buzgó katolikus ember és babonás volt, meghagyta a kiszemelt fundust a »Szűz Mária madarának«: hadd legyen az ő kedve szerint. A kályhának úgysem árt.

Maga a polgármester is akképpen vélekedék, hogy nem kell a madarat bántani, nyitva kell neki hagyni az ablakot. Az csak szerencsét jelenthet a városnak.

A szerencsére pedig nagy szüksége volt, mert éppen ostromolták nemes Kassa városát. Ott künn a falaknál erős labanc hadak állottak fenyegetően. Itt benn a kétségbeesés végerőfeszítésével tartották magukat a derék kuruc érzelmű polgárok, tetőtől talpig fegyverben. Fogytán volt már az eleség és puskapor is. A lakosság éhezett napok óta. És semmi remény, hogy egyhamar jóllakhassék, mert éppen tegnap határozta el a magisztrátus, hogy a kiosztandó adagokat még jobban le kell szállítani.

Kutya állapot ez, atyafiak! Ha még e héten nem jön valami közbe, vagy éhen kell halnunk, vagy megadjuk magunkat. A »tizenkettedik« óra felé járunk.

A tizenkettedik órában azonban a főbírónak egy mentő ötlete támadt. Merész gondolat volt, mely új fordulatot adhat a város sorsának, sőt talán az egész hadjáratnak.

Összehítta a város embereiből a legelsőket, de oly titkos természetű a tanácskozás alatt lévő ügy, hogy álarcban jöjjenek a meghívottak, és álarcban távozzanak ismét. Az álarcot csak a tanácsteremben kell levetni.

Ezt az óvatos eljárást gyakran követték a középkorban, hogy a közönség ne tudhassa, ki volt jelen, s ki nem volt valamely határozatnál. Sok fej menekült meg ezzel a pallos alól, amelyik nemegyszer úgy veszett volna oda.

Ma is egy ilyen álarcos tanácskozásra gyülekezének azok, akiket titokban meghíttak.

A városban, mely most idegesebb volt, mint bármikor, csakhamar híre terjedt a dolognak, s mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan miről fognak ma tanácskozni, és nagy kíváncsi tömegek gyülekezének a városháza körül.

Történt valamivel előbb (csak néhány perccel előbb), hogy egy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska elment a városháza előtt, és eszébe jutott, hogy ott benn madárfészek van.

A fiúcska éhes volt (sehogy se kvadráltak gyomrához az ostromállapotos adagok.) Hm, hátha már benne vannak a tojások a fészekben? Azokat jó lenne meginni. (Nagy csemege volt az akkor Kassán.)

Nosza fogta magát, felmászott a nyitott ablakon át, de amint éppen fölmenne a kemence tetejére a fészekhez, a kulcs nyikorgását hallja az ajtóban.

Leugrik hirtelen, és ijedtében bebúvik a kemencébe.

Csakugyan nem csalódott. A kulcs nyikorgott ott künn. S nemsokára benyitott Kajta uram, nyomában két álarcos főember, akik helyet foglaltak a padokban. Utánok lassankint összegyülekeztek a többiek is.

A főbíró ekkor ünnepélyes arcot vágott, és így szólt:

- Esküdjenek meg kegyelmetek, hogy arról senkinek sem szólnak, amit ma határozunk.

- Esküszünk! - kiálták a város vénei.

- Mert előadom a tervemet, amely szerint megmenthető még ez a város. De ha az idő előtt elárultatnék, a város örökre elveszett, s vele mi is valamennyien.

A főbíró ekkor előadta a tervét.

Nem kevesebből állt az, mint színleg megnyitni a kaput a labanc seregeknek, de mikor azután beözönlik, az alagút aknáiban összehalmozott puskapor segélyével légbe röpíteni őket, s a maradékot három oldalról kereszttűzbe venni.

Csak a kétségbeesés sugallhat ilyen borzasztó elhatározást.

Gondterhelt fővel, összeráncolt homlokkal méregették, latolgatták az esélyeket pro és kontra a város atyái, de oly hosszasan, hogy a kályhában levő gyerek nem bírta tovább kiállani. Egy alkalmas pillanatban kiugrott onnan kormosan, mint egy macska, s uccu neki az ablaknak, azon az úton, amelyen jött, kiugrott szerencsésen az utcán levő tömeg közé, anélkül, hogy föltartóztathatták volna.

- Mi volt az? - kiálták elrémülve a szenátorok.

- Egy fiú - dadogták hüledezve azok, akik látták a fiút kiugrani.

- Végünk van. Elvesztünk!

- De hol lehetett?

- Itt volt a kályhában. Kém volt. Vége mindennek.

A főkapitány dühösen csapott kardjával az asztalra.

- Utána, Kajta uram, üldöztesse, fogattassa el; le kell nyomban fejeztetni. Mi pedig urak, folytassuk tovább a tanácskozást!

Kajta uram kiszaladt megadni a rendeletet a kívül álló drabantoknak, de a főbíró, Koós Gergely uram visszatartotta:

- Hagyja el kegyelmed, azóta már elmondta, ha akarta, tíz embernek is.

Folytatták a tanácskozást, de kedvetlenül, nyomott hangulatban. Pedig még sok fontos tárgy volt a mai napra. Csak úgy ímmel-ámmal hallgatták is, nem is, mindnek az orra vére folyt. Már régen elhangzott a déli harangszó is, de senkinek se volt étvágya.

Csak a fecske repült be az ablakon víg csicsergéssel, de látván ott a sok kopasz fejet, ijedt szárnyrebbenéssel keringett ki újra.

Pedig ugyancsak csicsereghetett volna nekik, mert ha Kassa városát meg se mentik, az ő kis fészkét már megmentették.

Alighogy kirepült a fecske, szokatlan zaj és zsibongás hömpölygött az utcán egyre közelebb-közelebb a városháza felé.

- Ugyan Kajta uram, menjen már ki, ne kímélje a lábát! Veresse szét azt a csőcseléket odakünn!

Kajta uram lihegve futott vissza egy perc múlva.

- Jaj, nemes tanács! Nagy dolog az, amit én odakünn látok.

- Ugyan mit lát kegyelmed? - fortyant fel az ideges főbíró.

- Egy tábort asszonyokból. Jönnek roppant nagy lármával. Némelyiknek piszkafa, seprő a kezében. A kegyelmed híres felesége is köztük van, főbíró uram.

No, már ez félig se tréfa dolog. Egyszerre összecsaptak aktát, protokollumot, s rohantak az ablakhoz.

Valóban az egész város asszonyai jöttek a tanácsház felé, s milyen lármával s bősz haraggal! De hát seregeknek ura, mi történhetett, mi lesz ebből?

- Menjen csak ki, Kajta uram, kérdezze meg, mit akarnak.

Kajta uram kiment és bejött.

- Egy deputációt választottak maguk közül, amelyik a tanács elé akar járulni.

- Nem fogadjuk el - szólt Bornemissza Gábor uram.

- Azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a tanácsházát.

- Hadd jöjjenek - rendelé a főbíró. - Kegyelmetek pedig tegyék fel álarcaikat.

Nemsokára megjelent a női deputáció, hét tagból. A főbíróné volt a vezető.

- Mit kívánnak? - kérdé a főbíró hivatalos hangon.

- Azt kívánjuk, nemes tanács, amihez jogunk van, hogy ezentúl minden asszony két férjet választhasson.

- Borbála! - kiáltá megfeledkezve önméltóságáról a főbíró. - Hát megbolondultál?

- Semmi Borbála! Ha kegyelmetek úgy, mi is úgy.

A tanácsurak kacagni kezdtek az álarc alatt.

- Mert tudjuk ám - folytatá a főbíróné -, hogy miről tanácskoznak kigyelmetek.

- Tudják? - hebegte a főbíró, s az álarcok alatt összevacogtak a fogaik.

- Megmondta a Schmidtné asszonyom fia, aki a kályhából kihallgatta a tanácskozást, mert idebent lepték, mikor a fecskefészket ki akarta szedni.

- Átkozott fecskefészek! - sziszegett Kajta uram.

- Beszéljünk nyugodtan, asszonyaim. Hát mit mondott az a fiú?

- A kigyelmetek arcátlanságát - vágta oda vakmerően az asszony.

- Úgy van - bizonyítá a többi hat asszony.

Ott künn vékony éneklő hangokból támadt süvítés rázta meg az ablakokat:

- Le a férfiakkal! Követeljük az asszonyi jogokat. Követeljük! Követeljük!

A főbíróné csípőjére tette kezét, látszott, hogy egy hosszabb szónoklatba kezd.

- Mi csak az igazságot követeljük. Kigyelmetek, tekintettel arra, hogy a férfinem nagyon elfogyott a csatározások alatt, és emiatt túlságosan elszaporodott az asszonyi nem, úgyhogy egy része fölöslegessé vált, azt a határozatot hozták, hogy a fölösleges asszonyoknak akképp veszik hasznát, ha mindenki kettőt választ ezentúl, de mi ezt nem tűrhetjük, ez nemcsak ellene van a világi és az egyházi törvényeknek, de az emberi nem természetének is, mert ha megfordítva vesszük...

A tanácsbeliek nagy hahotával ugráltak fel. A főbíró közbevágott:

- De hiszen mi nem határoztunk semmi ilyet.

- Hallgassanak! Megfaggattuk, megkínoztuk a Schmidtné fiát, hát kivallotta.

- Ezt vallotta ki?

- Ezt!

- No, akkor derék gyerek! - kiálták a szenátorok.

Lett nagy örvendezés efölött. S mihelyt sikerült az asszonyokat lecsillapítaniok (igaz, hogy nehezen sikerült), rögtön elküldték a város hajdúját a kis Schmidt Miklósért, akit ott a tanács előtt megdicsért hallgatásáért a főbíró, a tanács pedig az asszony lázadás emlékére végzést hozott, mely ekképpen van bejegyezve a protokollumba:

»Végeztetett pediglen, hogy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska, aki a város titkát férfiasan megőrizte, noha ezt tőle követelni nem lehetett, ezentúl a városi szenátus minden ülésén jelen lehessen és szavazhasson.«

Ha aztán tovább lapozunk a kassai krónikában vagy tizenöt évvel, még sokszor találkozunk a Schmidt Miklós nevével, ki a város főbírói székébe emelkedett, s élte fogytáig nagy szerepet vitt otthon. A király nemességre emelte; egy fecske röpköd a címerpajzsán kék mezőben.





TAVASZI RÜGYEK



1887

Egész legendakör van elterjedve Selmecen Gábel Jánosról, arról az együgyű emberről, aki szemben lakott a líceumépülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröccse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is.

No már csakugyan cudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyáravalót fogott egyszer össze Nagy Jani, és beöntötte az ablakon, éppen mikor őkegyelme vacsorált. A »Vidám« nevű lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön újságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hírekkel: Spanyolországban egy cukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No, ez nem jó dolog - sopánkodék Gábel János uram, mert egy cukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört Mehádiánál. (No, ez jó dolog - rikkantott fel vidáman, mert nagy forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az egész város elsüllyedt mindenestől.

Halálsápadtan ugrott fel, mert a lánya, a kis Mariska ott járt iskolába.

- Kocsis, fogjon! - hörögé. - Rögtön indulunk Pestre.

- De hiszen Pest nincs már meg - ellenveték pajkos tanácsadói.

- Igaz - sziszegte -, nincs már meg.

Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hideg, és fel sem kelt addig, míg jó emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga helyén van.

Ezt így egyszerűen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, akik semmi valószínűt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy csakugyan süllyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távírda drótok, melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába, nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva!

Ilyen együgyű ember volt Gábel János, akinél a Pali bátyám lakott diák korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a fivéremet, s engemet is magával vitt.

Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmec felől. Micsoda házak vannak ott, milyen ragyogó fedelű templomok! Hát még a híres Kálvária-hegy, rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hírhedt »Klopacska«! Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele: mert a másik fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest, alulról pedig még Párizsnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan különös volt itt. Nemcsak a házak, hanem de az emberek is. A hevérek furcsa öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött el.

Anyám a vendéglőbe szállt, és onnan izent a Palinak, hogy itt van. Míg a staféta odajárt, ő azalatt végigheveredett a díványon, az úti fáradtságot kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utcára, beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros városból, aminőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, akik nagy városokban úgy elvesztek, hogy sohasem találhattak rá többé a szüleikre. Éhes figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a nyakukon nő az egészségtelen ivóvíztől, a bányászok szokatlan alakú lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek, megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is voltak gombjaim, gondoltam magamban, »itt lehet valamit kezdeni«, s megálltam köztük nehány percig, de csakhamar visszafutottam a vendéglőbe.

- Anyám, anyám - kiáltám lelkendezve -, képzeld csak, itt a kisgyerekek is németül beszélnek.

Anyám mosolygott, és szeretetteljesen hátba ütött:

- Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképpen? Hiszen úgy születtek szegények.

(De előttem mégis megfoghatatlan maradt ez a dolog.)

Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve a térdénél. A szép, kék posztójú kabát, melynek olyan nagyon örültünk az ősszel, mikor a csolánczi »kecske« hazahozta, tele volt zsírfoltokkal és szakadásokkal.

És nemcsak a ruhája ment tönkre a hasadások, feslések miatt, hanem a teste is. A bal halántékán egy kék folt volt, a jobbik arcán egy félkörbe hasított vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma. Azonfelül a keze is szét volt marcangolva és az ujjai bekötözgetve.

Anyánk, aki egész úton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez (mert arról értesített Gábel János, hogyha nem jön fel valaki rendbe hozni ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a kemény szavakat, átölelte Palit, és sírni kezdett.

- Jaj, mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arcán a kék foltot.) Ki ütött meg, édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg. ) Az isten verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenként ujjain a kötelékeket, és megfújta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehelet egyszeribe meggyógyítaná.) Ó, kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé tetted, te hegyi zsivány? Ni, a nadrágod is el van szakadva a térdén. Ugye megtérdepeltettek, szegénykém? Mondd meg, beszéld el, szívem, ki vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát.

- Senki! - mondá Pali bűnbánólag lesütve a szemeit édesanyja vallató tekintete előtt...

- Senki? Hát magától lett ilyen ez a ruha, meg ez az arc?

- A pajtások - dörmögte Pali.

- Ők csinálták?

- Igen mamám, a pajtások, akiket én vertem meg.

- Ejnye, akasztófáravaló - pattant fel anyánk mérgesen -, hát te verted meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen, szépen vagyunk. Gyönyörű levelet írt a gazdád. Édesapád betegen fekszik otthon, úgy elbúsítottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a föld alá bújtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúnynyilaikkal, mert az egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál? Valld be! De ne is szólj, hallgass; aki gonosz, az hazug is, egyetlen szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a kalapjaitokat, menjünk!

Gábel János éppen az ebédtől kelt fel, és jóízűen pöfékelt a debreceni makrapipájából (mert Debrecenben a selmeci pipa a becses, Selmecen a debreceni), mikor benyitottunk hozzá. Nagy fejű, szőke ember volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan színű szemeiből nézett ki a gyámoltalanság és a jó szív.

Nagy tisztelettel ugrott fel, és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett szétkergetni a füstöt és a bajuszát megigazítani.

- No, hála istennek - kiáltott fel -, csakhogy már megjött a tekintetes asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát, kérem alássan, hozzánk kellett volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha, nini, ez a kisebbik! (És most hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No, az isten növessze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős nagy feje van, elég agyvelő lehet benne.

- Azt majd meglátjuk, Gábel úr, akkor - vágott közbe anyám -, most csak a másikról van szó, a Paliról... annak a dolgában jöttem.

- Igen, igen... mikor született ez a kisebbik?

- 1849-ben - mondá anyám.

- Tyüh, hisz akkor nagyon jó. Nyáron vagy télen?

- Télen.

- Bravó! Hisz akkor forradalmi gyerek.

- Nem ér az, kedves Gábel úr, semmit.

- Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok? Nagy rebellis. Kevés híja, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után. Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam elbújva. De aztán abbahagyták a keresést a gazemberek, és így maradtam szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, ami ne volna forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alássan. És az a szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de azokat azon az áron, amit az alumneumban fizetnének. Most is van négy ilyen, akiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez egy szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a »gyűjteményt«.

Egy perc múlva belépett három bolyhos diák, kicsattanó, pufók, piros arccal, vidoran, barna szemeik kíváncsian szegződtek ránk, és bizonyos tisztelettel Palira. Úgy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek volnának.

- Énekeljétek el a Szózatot! - rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét.

A fiúk rágyújtottak a »Hazádnak rendületlenül« dallamára, mely akkor olyan népszerű volt, mint most egy operettvalcer, arcuk még kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a homlokukra hurcolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fújták.

- Nagyon jól van. Most már énekeljétek el az én nótámat.

- Ugyan ne kínozza őket, kedves Gábel úr - szólt anyám türelmetlenkedve. - Úgyis látom, hogy kedves hangjuk van.

- Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok, kérem alássan.

A gyerekek összemosolyogtak, s aztán elkezdték szomorú, monoton hangon dalolni:

Müller Gyula nagy naptára.
Szerkesztette Friebajsz István,
Ezernyolcszázötvennégyben,
Emich Gusztáv betűivel.

Anyám meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

- Különös nótája van, Gábel úr.

De Gábel úr nem felelt; könnyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem bírt szavakat találni egy darabig.

- Különös nóta - szólt aztán, a keszkenőjével törölgetve szemeit -, különös bizony, mert temetési dal ez, tekintetes asszonyom: akkor énekeltük mi ezt, mikor a Szózatot nem volt szabad. A Szózat helyett énekeltük, mikor a haza koporsóban feküdt. Sírtunk, lelkesedtünk rajta, pedig csak egy naptárcím volt az egész. Most is összeszorul a szívem...

- Jól van, kedves Gábel úr, de talán áttérhetnénk az én dolgomra.

- Ó nem, nem, még egy produkciót akarok, még egy húrt akarok megpendíteni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészülve, hogy a legrendkívülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak Gábel János bírt összehozni.

Anyám bámészkodó várakozással függeszté rá szelíd kék szemeit.

- Gyertek idébb, fiúk - biztatta a gyerekeket Gábel úr -, egyenként közeledjetek, s mondjátok meg a neveteket, és hogy hol születtetek.

Az egyik fiú bátran előlépett:

- Én Szabó László vagyok.

- Hol születtél? - kérdé Gábel úr.

- Londonban - válaszolt a gyerek.

- Nagyon jól van. No most te, másik. Hogy hívnak?

- Daróczy Mihálynak.

- Hol születtél?

- Párizsban.

Gábel úr fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajon csodálkozik-e már, s azután előszólítá a harmadik csemetét:

- Mi a neved?

- Katányi György.

- És te hol születtél?

- San Franciscóban.

- Elég! - kiáltá Gábel úr pátosszal. - Elmehettek! Ha egy írott betű se lenne, asszonyom, arról ami történt, ennek a három magyar gyereknek a születési helyéről ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak kellett történnie. A forradalom nem szűnt meg, asszonyom, hanem csak folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni látni, éber szemmel. Száműzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekció nincs több, arról jót állok!

- Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert azért jöttem az ön sürgős levele következtében.

- Ó, igen - válaszolta Gábel úr, a kecskeszakállát simogatva. - Az egy egészen közönséges eset. Palit kicsapják.

Mintha a mennykő ütött volna le ebben a szóban.

- Hát mit tett? - kérdé anyánk türelmetlenül.

- Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alássan, mit nem tett. Ront, bont, amit ér, üt-vág, ahova ér. Az utcánkbeli lakosok ablakait összetörte. Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van már valahol az udvaron. A kereskedők formatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a csizmadiacéget kiakasztja a szűrszabónál és vice verza. Konfúziókat csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot húz végig az utcán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában van miatta, könyörgöm alássan. Itt a szentháromság átellenében dohányt árul egy vak öregasszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki kerekre, és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst hatosok. Egy egész szakajtóra való gyűlt már fel: Azt is be fog kelleni most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni kérem, hogy ez az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény?

- Jól van, jól, kedves Gábel úr - vágott vissza a mama -, a gyerek csak azt teszi, amit a császár.

- Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy a leckeórától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen levelet írt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált, és rettenetes ijedelmeket állott ki. A leckeórát természetesen nem tartotta meg.

- Úgy kell neki. Minek hagyta magát bolonddá tenni?

- Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes. De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, aki a természetrajz professzora, a tudományos reputációját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyúrt, kérem, kenyérbélből - de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette az almáriom tetejére, amíg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán odaadta a bátyámnak, hogy találta a Szittnya-hegyén. A bátyám kapott rajta, mert teljes életében ősgomba-kövületekre les, egy tudományos értekezést írt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját költségén, és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyúrta. Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak szatiszfakció kell.

Kedves anyánk jóságos arcán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra. Pali dacosan fordította el fejét, s színlelt közömbösséggel jártatta szemeit a szomszéd ház fedelén, ahol két tarka macska sétálgatott begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák ablakából.

- Nos, ha így van, hát csak adjanak szatiszfakciót a professzor úrnak, amiért gombának nézi a kenyér belét.

- Meg is kapja kétségkívül.

- Legföllebb fölszedem a gyereket és hazaviszem. Megél az otthon is.

- Hüm - felelte Gábel úr mosollyal -, még az is kérdés, hogy haza lehet-e majd vinni?

- Mit akar ezzel mondani? - kérdé anyám szorongva.

- Tessék a gyerekeket kiküldeni - szólt halkan -, négyszemközti dolog az!

Anyánk felénk fordult.

- Menjetek, fiúk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat?

Ott künn ezer érdekes látnivaló kínálkozott. Éppen utolsó farsang volt, s ilyenkor Selmecen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak az utcákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az »Arany lámpához« címzett kávéház csak úgy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn át szolgája volt az elsőéves, a »fuchs«, a negyedévesnek, a »veterán«-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy napra megfordítva van. A »fuchs« az úr s a »veterán« a szolga. De vissza is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, amit egész esztendőn át szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat, s a künn ácsorgó csőcselék hahotája közt összeverve, összeszaggatott ruhában lökdösik őket a kávéházból.

Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náckó (minden bennszülött selmecit Náckónak hívnak) víg kurjongatással dülöngve megy az utcán, böfög, közbe csuklik, s rekedtes hangon fel-felkiált:

- Félre az útból, mert halálfia, akit a botommal elérek!

- Ez ugyan sokat vett be a jóból - mondom Palinak.

- Esze ágában sem volt. Nem ivott az egy csöpp italt sem. Csak játssza a részeget, mert az itt a divat, s a Náckónak tekintélyt szerez társai és a leányok előtt.

Szegény Náckók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már úgy is születtek. - A Náckó három évig szopik, hatéves korában pipázik, és hétéves korában megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik, és új Náckót nemz, huszonnyolc éves korában meghal végelgyengülésben, és a kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja Náckóira. Az arany nyomorékká teszi az embereket. Selmecen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy újoncot - aki a katonamértéket megüsse.

Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalogátjárók csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalakban fekvő házakból lehetetlen lejönni másképp a völgykatlanban fekvő piacra, mintha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsuppra ül, keresztet vet magára, s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni, úgyhogy a csúszós, jégkérges napokon ősnomád szabadság uralkodik a hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik.

Valaha népes, élénk város volt. Hej, mikor még a szép, feslett Rösel Borbála ott táncolt, dobzódott az új vár fényes termeiben, akkor még sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az arannyal az ember is megfogyott, az ódon középkori házak, amelyeknek a homlokzata háromemeletes, a háta pedig nyomorúságosan odalapul fedelével a hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszú sor termeit átjárónak használja a lakosság.) A lakosság is végképp elszegényedett. Szerencse, hogy bigott katolikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg - mert sok a böjt benne.

Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamraépület mellett összetűzött egy csizmadiainassal, és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva futott végig a Gólya utcán, amivel föllármázta az asztalos- és pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének. Az elpáholt inas megszűnt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek bennünket nagy kiáltozásokkal.

- Hajrá, agyon kell őket ütni!

A Medve utca szögletén Cirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott az inasokhoz, és élükre állt.

- Be kell őket keríteni - mondá -, diákhúst eszünk ma, gyerekek!

Azután szétosztá a csapatot.

- Az egyik rész fusson utánuk a Gólya utcán, a másik rész rohanjon végig a Kálvária sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok, fiúk! Én magam pedig ezzel a fustéllyal a Perec utcán futok le, hogy arra felé zárjam el a menekülésüket.

Menthetetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó szinte porzott alattunk.

- Mi lesz most? - kérdém Palitól.

- Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segíthet vagy az, ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborút az inasokkal.

Már szinte hallani lehetett az üldözők lármáját.

Az elhagyott utcán kevesen jártak. Egy-két öregasszony kocogott a fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak híre-nyoma se volt, hanem amint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott homlokzatával elzárta a végtelen hosszú, de görbe Gólya utcából egy nagy darabon a kilátást, bájos gyermekleány jött velünk szembe, kecsesen tartva feje fölött az esernyőt.

Én már ki voltam merülve, lélegzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de Pali, ki gyakran hátranézett, és biztatott, még jól bírta a két lábát, s olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát.

- Pali, Pali, maga az? - szólítá meg a leány.

Erre a hangra megállt Pali és csodálkozva hebegte:

- Nini, Mariska! Hol veszi itt magát!

- A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van, Pali. Miért szalad? Egészen ki van vörösödve.

- Semmi, semmi - szólt szemlesütve Pali -, talán csak elpirultam, mert magát látom.

- Menjen, gonosz! Ó, be csúf, mikor így beszél.

Ekkorra én is odaértem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom egy leánnyal. Szép, barna szemű teremtés volt, hosszú, gesztenyeszín hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsú termetéhez csodaszépen illett egy kis prémes bunda.

- Fussunk, fussunk! - kiáltám. - Mindjárt itt lesznek.

- Kik? - kérdé a leányka ijedten.

- Üldöznek bennünket...

- Akkor fussanak, az istenért...

- Hasztalan! - szólt Pali csodálatos közömbösséggel. - Az utca felső végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két percig.

- Szent isten, mit csináljunk? - tűnődik a leány elhalványodva.

- Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama, kétségbe lesz esve.

- Micsoda, ez a fiúcska a maga öccse?

Végignézett rajtam, azután mintha egy anya lenne (pedig egyforma korú volt velem), szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet.

- No, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jöjjön ide a kapu alá.

Gépiesen követtem. Az ijedelem nem válogatós.

- Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam - szólt kedves, egyszerű hangján. - Vegye föl hamar.

Benyúlt a bundácskája alá, s a csípőjénél pepecselt valamit, majd megrázta a ruhácskáját, mire egy kék, takaros alsószoknya ereszkedett alá.

- Húzza fel hamar! - biztatott meg parancsoló arccal. - Itt van a kendőm is. Adja azt a buksi fejét. Így ni! (Még egy barackot is adott rá tetejébe kedves mosollyal.) Most már elmenekülhet, az ördög sem ösmeri meg.

Hagytam magammal cselekedni mindent, volt valami ellenállhatatlan varázs a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele.

- Hahaha - kacagott fel édesdeden, mintha ezer csengettyű csilingelne -, valóságos kis Ancsa. No, most már upre púpos, mehet, amerre akar, nem ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal szegénykével? (S egész testében megremegett.)

Mindez egy perc műve volt, amint kiléptünk az utcára, eszembe jutott megkérdezni:

- Hová vigyem el aztán a kendőt és a szoknyát?

- Ejnye, csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska vagyok, ahol a Pali lakik.

Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék:

- Glück auf - kiáltá vidáman -, csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most már sétálhatsz hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá, Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyűjteményemet.

S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hopp, hopp! Még ugrott is néha egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem.

Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogukat. Aztán sem a hátuljövők, sem az elüljövők nem lehetnek nagyon messze. Már hallatszanak is messziről zűrzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti házból, roppant kosarat emelve hátán.

Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre roppant jajveszékeléssel és sírással.

- Mi bajod, édes fiam? - kérdé a jószívű asszony.

- Jaj, jaj, anyó, kitörtem a lábamat, végem van.

- Ne sírj no, fiam, majd mindjárt bekötözöm.

- Nem, nem, ne nyúljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj... hanem vegyen fel anyókám a kosárba, és vigyen haza; otthon tudom megfizeti édesanyám a fáradságát.

- Merre lakol gyermekecském?

- A szentháromság mellett, nénike.

A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarát, beletette Palit, aztán megint fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de nehéz vagy, édes fiam!)

A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék:

- Gazdag az édesanyád, fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.

Pali, ki szerényen kuporodott meg bent, gyöngéden hátba lökte a kosár bordáin keresztül a kofát.

- Ne beszélgessen nénike, mert lépteket hallok: szégyellném magamat, ha valami ismerősök rajtakapnának, hogy én ülök itt.

Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat, amint elcsörtettek mellette a hátulról jövő üldözők, s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres torony tájékán összejöttek az elölről rohanókkal. Képzelem, mekkora szemeket meresztettek egymásra.

- Hát a diákok hova lettek?

- Csak nem nyelte el őket a föld? - kiáltá az egyik.

- Soha ennél csodálatosabb esetet!... - szól egy másik.

- Bebújtak valahol a kapu alá.

- Az nem lehet, minden kapualjat megnéztünk.

Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy élvezettel hallgatta a kosárból addig is, míg szemközt tartott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a háta mögött legyenek.

Az inasok gyanútlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul cammogó leányka - mármint én, sem tűntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos kölyök nyújtott rám nyelvet.

Hanem amint aztán túl volt Pali egypár lépésnyire az ellenségtől, egyszerre hopp - kiugrott a kofa kosarából.

- Hahó! Hahó! - kiáltá. - Alászolgája.

Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, ahogy a két lába bírta.

- Utána! - ordított a bőrkötős had.

A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bír az a törött lábával fickándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.

Pedig még hátra volt a feketeleves.

Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábú Palit, visszafordultak és nekiestek a kofának, amiért a diákot kicsempészte a kelepcéből.

Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték... Így jár a jószívűség ezen a gonosz világon.

Mi aztán szerencsésen hazaérkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte anyánknak a négyszemközti dolgot.

- Féltem vele előhozakodni - kezdé kedvetlen hangon -, mert nagyon elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyűjteményemet. Tetszik-e tudni, hogy ebből a gyűjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltűnt. Egy diák, aki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei könnyel teltek meg), áldott jó fiúcska volt és okos, olyan verseket írt az kérem, hogy Horatius se különbet abban a korban. Mintegy tíz nap előtt vakációjuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levetették magukat, én meg egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom. Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom, egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember. Én rendesen oroszlánná leszek.

- Térjünk talán a dologra, Gábel úr.

- Hát jól van, egy kis »beneficiumot« csaptam a gyerekeknek: ittak, mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél kifújja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment - és sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki.

- Szent isten!

- Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan, cafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdém a többiektől, ha nem látták-e valahol? Nem. No, semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem, s legott bejelentém a tanároknak és a hatóságnál. Az eltűnt diáknak híre ment a városban, persze, mert ki is dobolták. Egy hevér asszony jelentkezett, hogy ő látta a Gyurit künn a hegyek közt a Korpona felé vezető úton egy pajtásával, de ő bizony meg se nézte jól, nem tudja leírni a kinézését, hanem azt mondja (különös történet ez, tekintetes asszonyom), hogy az én lányom adhatna fölvilágosítást a »másik«-ról, mert Mariska éppen azon az úton jött haza egy szekéren Korponáról, ahol a nagyanyjánál töltött egy hetet, tehát látnia kellett a diákokat.

- Tovább, tovább! - sürgeté a mama, gonosz sejtelmektől elborult arccal.

- A hatóság nyomban embereket küldött Gyurit nyomozni, de nem találták meg, ami nem is könnyű dolog, mert annyi ott a hófúvás, hegyszakadék, hogyha egy ilyenbe találta Pali belökni...

- Pali? Az én fiam? - kiáltá anyánk szívszaggató hangon, és zokogva rogyott a díványra. Majd fölemelte fejét és felugrott. - Nem igaz, nem igaz! Hazugság, rágalom! Az én fiam nem tett ilyet. Én ösmerem, én hordtam a szívem alatt.

- Nonono - csillapítá Gábel úr -, elszóltam magamat. Bocsánatot kérek, én csak a gyanút jeleztem. A gyanú még semmi, még az nem úgy van. De hát az ember azért nyitja ki a száját, hogy őszintén elmondja a dolgokat, úgy, amint vannak, vagy aminőknek látszanak.

- Mindent meg akarok tudni - sóhajtá anyám, egész testében remegve -, mindent, mindent.

- Ott hagytam el, hogy a hatóság nem talált semmi nyomot, csak egy cseréppipát, melyet a nebulóim a Gyuriénak ösmertek fel. Tehát csakugyan ott járt Gyuri, és most már csak az a kérdés maradt fenn, ki volt a másik diák? És ha eddig olyanról volt szó, ami a tekintetes asszonyt keserítette el, most már olyanról lesz szó, ami engemet keserít el, mint apát. De azért nem hallgatok el semmit, mert ez nem tréfadolog.

- Köszönöm, Gábel úr.

- A Mariska lányomat, aki valóban Korponáról jött azon a délután, kivallatám, de ő makacsul tagadta, hogy látta volna a két diákot. Szurina András, a főkapitány azonban, aki - mellesleg legyen mondva - keresztapja a Mariskának, és igen furfangos, okos ember, meg nem elégedett ezzel, eljött egy este, s szép tapintatosan kérdőre vette leányomat. Az amellett maradt állhatatosan, hogy senkit sem látott. Hát most már vége, ott vagyunk, ahol voltunk; de Szurina András, nemhiába keresztkomám, az az ember, aki az almafa virágjából is ki tudja nyomkodni a cseresznyeszemet, ott vacsorált nálunk, szétnézett a bútorok és csecsebecsék közt, mígnem keze ügyébe akadt az album a diákok arcképeivel. Nosza nyomban jegyzékbe vette a benne levő képeket. Az első lapon van Szabó Laci, a másodikon Daróczy Misi, a harmadikon Török Gyuri, és így tovább mind a huszonhárom diákomat. Hogy mire való lesz, el sem képzelhettem, de feldiktáltam készséggel. Mit gondol a tekintetes asszony, mi sül ki ebből?

- Nem is képzelem.

- Az sült ki, hogy másnap a Szurina komám leánykája, akinek meg én vagyok a keresztapja, meghítta a Mariskámat uzsonnára. Szurina uram is otthon volt. Egyszer csak, amint ott fecsegnek, beállít Szurinához a hevér asszony, aki már be volt tanítva, mit mondjon. Szurina ott a lányok előtt kérdezi ki az esetet és hozzáteszi: »Megösmerné-e kend azt a másik diákot, ha látná?« - »Igenis, megösmerném« - mondá a hevér nő. - »De úgy gondolja meg, kend, szegény asszony, hogy ezzel vesztőhelyre juttatja azt, akire az ujjával rámutat.« - »Hadd lakoljon a bűnös, tekintetes főkapitány úr.« A főkapitány gondolkozva járkált egy darabig a szobában, azután így szólt a lányomhoz: »Ejnye, Mariska, egy jó gondolatom támadt. Apád említette, hogy egy albumot kapott születésnapjára a diákjaitok arcképeivel, ugyan kérlek, fiacskám ne restellj hazaszaladni érte, hadd mutassa meg ez a derék asszony, ki a bűnös.« A lányka megrezzent (legalább a koma azt mondja), de aztán szó nélkül hazament az albumért, s halott halvány volt, amikor elhozta. A főkapitány hirtelen átfutotta a lapokat, s legott észrevette, hogy az egyik diák innen is »eltűnt«. Hopp, megvan, akit keresünk. Megnézte a jegyzéket, s kitűnt, hogy az a Pali gyerek. Az a béka ki csempészte. Meg akarta menteni, s éppen ezzel vitte be a hínárba.

Édesanyánk szemei megüvegesedtek, ajkai szederjes színt vettek fel, majd szaggatott jajkiáltásokban tört ki: »a szívgörcs!« hörgé.

- Hamar a morfium-csöppeket - futott ki lihegve Gábel úr a szakácsnéhoz.

Összerohantak a cselédek, kifűzték és lefektették, mire mi odaértünk, bágyadtan, halaványan feküdt a Pali ágyában. Én még künn az utcán vettem le a kendőt a fejemről, hámoztam ki magamat a szoknyából, és a hónom alatt vittem be. Jó szerencse, mert az új kaland rossz hatással lett volna most. Így is keserves fuldokló sírásra fakadt, amint megpillantá Palit. Gábel úr legott figyelmeztette, menjen ki, »Megölöd anyádat, ha itt maradsz«.

Egy óra múlva azonban jobban lett és Palit kívánta.

- Félek - vélte Gábel úr -, kártékony lészen a jelenléte.

- Nem, nem, ki akarom vallatni.

Ünnepélyes, idegbántó csend támadt, mikor Pali belépett. Gábel úr félénken húzódott a kályha mögé. Én nem tudtam, miről van szó, de éreztem, hogy az valami rettenetes dolog lehet.

- Jer közelebb! - suttogá az az örökké szelíd hang, melynek édes zenéje még most, sok-sok év múlva is a fülemben cseng.

Pali megriadva, bizonytalan léptekkel támolygott az ágyhoz. Anyánk fél könyökére emelkedett.

- Irtózatos gyanú alatt vagy - kezdé -, nagy bűnnel vádolnak, melyet nem akarok megnevezni.

- Mamám! Mamám!

- Egy szót se felelj, mert egy szót sem kérdek, hanem emeld fel a fejedet, és nézz a szemembe!

Pali fölemelte a szemeit. A szép, fehér szegélyes, kék karikák őszintén, bizalommal tapadtak az anyai arcra. Az anya tudott azokban olvasni.

- Elég - szólt, láthatólag megkönnyebbülve. - Fölkelek. Kitisztázlak. Mikor lesz az a sedes?

- Holnap - felelte Gábel úr.

Valóban, másnap összeült a sedes. Szigorú arccal gyülekeztek fel a professzor urak a kis auditóriumba, ahol a zöld posztóval bevont nagy asztal állott. Az asztalon ott volt a rettegett »fekete könyv«, melybe az ítéleteket írják be, és a lélekharang, a kis csöngettyű, mely a pedellusnak szól, aki az ítéleteket végrehajtja.

Az iskolának nincsenek valami különös kiváltságai, de az éber protestáns szellem mégis kiszorított hosszú időkön át bizonyos úzust, a hatóság külön státusnak tekinti a líceumot és nemigen üti be az orrát mindenbe. Szurina uram ezúttal is fölment a direktor úrhoz, és jelentést tett az általa felállított albumcsapda sajátos eredményéről, mondván:

- Végezzenek előbb a gyerekkel a tekintetes urak. Az nekünk nem árt. Mi, polgári hatóság, várhatunk. Van rá időnk. Elég fiatal a gonosztevő.

Délután egy órára volt kitűzve a sedes, amikor a nagy iskolaépület néptelen. Kísértetiesen kongnak a léptek a hosszú folyosókon. Vankovics Mátyás, a pedellus, ott járt fel s alá, vészjóslón csörgetve a karcerkulcsokat. A szél gúnyosan kacagva süvített be az ablakon, s szilajon lógatta ott künn a tornászó köteleket és hintákat.

Mi anyámmal, miután Palit egy-egy csókkal beeresztettük az auditóriumba, szívdobogva húzódtunk meg egy fülkében, onnan lestük a jámbor Vankovicsot (ki úgy tűnt fel nekem, mint a hóhér, csak éppen a skarlátpiros köpeny hiányzott róla) és az érkező tanárokat. Legelőbb jött a direktor, Guzmiczky és Csacsatka professzor urakkal. Azután Koós Gábor professzor úr érkezett meg nagy, bozontos szőrű kutyájával, melyet kinn hagyott az ámbituson, míg maga eltűnt a nagy sárga ajtóban, mely mögött a mi Palink fölött ülik a törvényt. Majd előcsoszogott nagy köhögve Kapler, a matézis professzora, aki azt szokta mondogatni a diákoknak: »Minden tudomány csak a sírig tart, fiúk... latin nyelv, magyar nyelv csak a sírig való... mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek odaát az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a síron túl is csak négy lehet.« Kevés vártatva erős »kip-kop« hangzott a lépcsőkön. Két famankóján érkezett Suhajda, a Petőfi poézis-professzora. Kiaszott, sovány, madárképű emberke, sötétkék Goethe-kabátban. Minden harmadik lépcsőn megáll, és szippant egyet a burnótszelencéjéből. Nyomában lépkedett, vattával bedugott fülekkel, arany foglalatú pápaszemmel Kecskéssy tanár úr, a történelem magyarázója, aki egy napon azzal lépett be a klasszisba, ahol Ausztria térképe lógott a falon: »No, fiúk, ez a mappa is összezsugorodott egy kicsit.« Vette a vastag kék ceruzát, keresztbe törülte vele Lombard-Velencét, és örvendezve mondá: »Ez sem a miénk már.« (A napfény besütött az ablakon, s nevetve táncolt a megkrikszkrákszozott országrészen.)

Mind együtt voltak már az ítélő urak, csak még Gábel úr hiányzott, a mi Gábelünk bátyja, a természettudományok professzora.

Lihegve jött, sebesen aprózva lépteit kurta, húsos lábszáraival, mint olyan ember, aki siet. De a küszöbnél ijedten állott meg.

A Koós Gábor tanár úr fehér bundás kutyája keresztbe feküdt az auditórium küszöbén. Egy fenevad, aki rávicsorítja a fogait.

- No, Tisza, mi ez? - fenyegeté meg Gábel úr fennhéjázó hangon. - Mars innen! Takarodj, kutya! - S megpiszkálta a csontfoggantyús botjával, amire a Tisza dühösen mordult fel, de esze ágában sem volt elmozdulni.

Gábel úr hátrált vagy két lépést, s könyörgésre fogta a dolgot.

- Kedves Tisza, ne okoskodjon. (Már nem merte tegezni.) Eresszen be, kérem. Nonono, kedves Tisza, ne izéljen. Lássa, be kell mennem.

Az alázatos modor nem segített, gyámoltalanul állt ott egy darabig, mint egy féléves gyermek, aztán elindult Vankovicsot keresni, nagy kiáltozással verve fel a folyosó csendjét.

- Hej, Vankovics! Vankovics! Hol van ön, gaz kópé? Jöjjön, jöjjön! A Tisza nem akar beereszteni a sedesre. Jöjjön, kergesse el innen.

(A pedellus éppen akkor szaladt le egy percre, egyet húzni a pálinkásbutykosából, mely a földszinten, a könyvtárszoba kályhájában volt eldugva.)

Addig nyargalt föl s alá tombolva mérgében és félelmében Gábel úr, hogy végre ránk akadt.

- No mi ez? Ki ez? Illetőleg plurálisban szólva: kik önök?

- Én a fiamat várom itt - szólt anyám.

- Úgy? Hm... És?

De szigorúan összevont szemöldöke egyszerre elsimult, amint látta, hogy odaszaladok a kutyához, és egy rúgással elkergetem onnan.

- Bravó, bravisszimó, kis fiú... Belőled generális lesz. Hogy hívnak vakmerő gyermek?

Mondtam, hogy a Pali testvére vagyok.

- Abból a gyilkos vérből! Persze, persze. Értem már. Ti semmitől se féltek, imposztorok.

Valami nevetésféle nyöszörgést hallatott, és kinyitván az ajtót, begurult rajta.

Egyedül maradtunk ketten. Édesanyám roppant izgatottságban volt, egész teste reszketett, s tanácstalanul tördelte a kezeit. »Jaj istenem, mi lesz ebből, mi lesz?« Amilyen bátor volt, mikor idejöttünk, éppen oly csüggedt lett egyszerre, és nőttön-nőtt a kétségbeesése. »Becsukják, pandúrok fogják vinni szuronyok közt, penészes tömlöcben fog rothadni, az én fiam... Belehalok, megőrülök.« Kezét a fejemre tette, s végtelen szomorúsággal mondá: »Ne légy pajkos soha!« Majd előtörtek a könnyei, s görcsösen a szívéhez szorított: »Látod, látod, mi lett belőlünk.«

Azt hittem, a szívem hasad meg. Szinte megörültem, mikor Vankovics megint eljött a kulcsokkal. »Ez a pedellus! - figyelmeztettem anyámat. - Ez szokta becsukni a diákokat.«

- Beszéljünk vele - szólt, hirtelen elhatározással hozzálépve. - Kedves uram, bocsássa meg, hogy megszólítom, de én vagyok annak a fiúnak az édesanyja, aki fölött most sedest tartanak.

Vankovics egyszerre tekintélytől duzzadó ábrázatot vágott.

- Hja, bizony sok a szomorúság a gyerekekből... Súlyos eset! Valóban súlyos. Régen volt már ilyen súlyos eset. Valóban sajnálom az asszonyságot.

- Olyan súlyosnak tartja ön az esetet? - kérdé anyám félénken.

- Természetesen. Hogyne. Az ördögbe is. Egy diák eltűnéséről van szó. Egy élet. S annyi terhelő körülmény.

- És mit gondol ön, mi lesz ebből?

- Hát az lesz, kérem, hogy én becsukom a karcerbe, amennyire a professzor urak ítélik, tőlem meg aztán átveszi a drabant, és elcsukja a nagy szürke tömlöcbe, ahogy az ő világi törvényeik rendelik. A katonaságnál is úgy van: legelőször a kardbojtot tépik le az emberről, s azután adják át az igazságszolgáltatásnak. Ez a rendes út. Kicsapják a líceumból, s mikor már megszűnik diák lenni, átadják az államnak, csináljon vele, mit akar.

- Nagyon sötét a karcer?

- Olyanforma biz az, például augusztusban délben, mintha decemberben lennénk estefelé.

- Fűtenek ott?

- Fűt az isten. De az is csak egy kicsit, a kánikulában.

- De enni-inni adnak...

- Vizet és »bochnyát«. (Az alumneumbeli rossz cipókenyeret hívják bochnyának.)

Anyám belenyúlt a zsebébe, és egy kemény tallért csúsztatott a Vankovics úr markába. (Édesapám huszonöt darabot adott volt át neki otthon, hogy ha valami nagy baj lenne, azok beszéljenek a fiú mellett.)

- Legyen elnéző a szegény, szerencsétlen fiam iránt.

Vankovics arca csupa mosoly lett egyszerre.

- Hiszen tréfadolog, kérem, az egész. Legföllebb tizenkét órára csukják be. Az iskolai szabályzat nem tűr többet. Aztán be is gyújthatok neki egy kicsit, mert olyan kályha van, hogy ökröt lehetne benne sütni. De meg arra való ez a két nagy zseb, hogy befér egy kis kalács, egy kis pecsenye. Ne tessék félni, kutya baja sem lesz.

- De hát a többi?

- A többi? Hát a többi is. Hiszen végre is tegyük föl, hogy megtörtént az eset, nincs ellene komoly bizonyíték. És ha nem történt meg, kisülhet az ártatlansága igen könnyen, mert a direktor roppant okos ember, s az elnököl bent.

Édesanyám némileg megvigasztalódott.

- Ó, bárcsak bent lehetnék, bárcsak hallhatnám, mit beszélnek.

- Hm! Az nem éppen lehetetlenség - szólt Vankovics úr ravasz arcfintorítással, a kezeit dörzsölve.

Anyám még egy tallért vett ki a zsebéből, s átadta az öregnek.

- Van az auditórium-teremben egy karzat, amit nem használnak, tele van rakva székekkel, mindenféle szerszámokkal. Innen egy kis csigalépcsőről van a feljárás. Ha meghúzódnak ott, és megígérik, hogy nem köhögnek, mindent láthatnak és hallhatnak.

Egy pillanat múlva már ott guggoltunk összekuporodva a földön a tömérdek por és penész közt, pedig anyámon az ünneplő fekete selyemruhája volt, de bánta is ő most a selyemruhát!

A professzor urak körben ültek a zöld asztalnál, Pali a középen állott, mint ahogy a vádlottak szoktak. Bátran, nyugodtan viselte magát, mint egy férfi.

Úgy látszik, egy csomó kérdésen már túl voltak.

- Igaz-e - kérdék -, hogy Gábel tanár úrnak te írtad a névtelen levelet, mely szerint ebben és ebben az órában rablók szándékoznak törni a lakására?

- Igaz!

- És miért írtad a levelet?

- Mert fogadtam Szeniczey Lacival, hogy másnap nem lesz növénytani óra, és meg akartam nyerni a fogadásomat.

- Miben fogadtatok?

- Egy ezüst húszasba.

- Szeniczey László, állj elő. Igaz ez?

- Igaz - hagyta rá Szeniczey, ki tanúnak volt a sedes elé idézve.

- És megkaptad az ezüst húszast?

- Megkaptam - felelé Pali.

- Mire költötted?

- Nem emlékszem.

- Én tudom - vágott közbe Szeniczey Laci -, egy koldusasszonynak adta oda, aki beteg leánykájának orvosságra gyűjtögetett a líceum kapujában.

- Nagy könnyelműség - jegyzé meg Gábel professzor úr. - A koldusasszony hihetőleg csaló volt.

A direktor kedvetlenül jegyzé meg:

- Ne tessék fölösleges észrevételekkel nehezíteni a feladatunkat. Ez inkább dicsérni való dolog. Hanem térjünk át a gombára. Te gyúrtad azt a gombát?

Gábel úr elvörösödött, mint a pipacs. A tanárok mind őrá néztek mosolyogva.

- Igen, én gyúrtam, tréfából - vallotta be Pali -, s mikor egy idő múlva láttam, hogy úgy néz ki, mint a kövület, kíváncsi voltam kipróbálni, ha a tudomány igazán csalhatatlan-e, úgy adtam át tanár úrnak, mintha a Szittnya-hegyen találtam volna.

- Átkozott kölyke! - szisszent fel Gábel professzor úr.

- Ezek mind apró csínyek, édes fiam - kezdé most az elnöklő direktor ünnepélyesebben -, amik feddést érdemelnek, de most szállj magadba, s arra, amit kérdezni fogok, felelj töredelmesen. Úgy nézz bennünket, mintha szülőid előtt állnál, akik védeni fognak bajodban, akik előtt kiöntve szívedet, ha az indulatok gonosz szellemei rosszra is ragadtak, enyhülni fog lelkiismereted s majdan bíráid szigora. Mondd meg, hova lett Török György?

- Nem tudom.

- Te voltál vele azon a délutánon?

- Nem voltam.

- Hol voltál hát?

- Künn csúszkáltam egy jégtáblán az Ó-Várnál.

- Kivel bizonyíthatod ezt?

- Nem tudom bizonyítani, mert sok embert láttam arra, de egyre sem emlékszem.

- Látod, fiam, ez gyanús. Az is ellened bizonyít, hogy Török Györggyel gyakorta cívódtatok, ellenséges lábon álltatok.

- Hisz éppen azért nem jártam az ő társaságában - vágott közbe Pali zavartalanul.

- Hiába tagadsz mindent - folytatá az igazgató szigorral -, mert az ártatlan gyermekleány, akinek akkor az úton látnia kellett benneteket, a Gábel Mariska reád vallott.

- A Mariska! - dadogta Pali elhalványulva, és megtántorodott, szemei kidülledtek, keze remegett. - Mariska reám vallott...

- Igen, mert meg akart téged menteni és elárult. Most már veszve vagy. Vallj be mindent.

- Az nem lehet... Az teljes lehetetlenség - nyöszörgé.

A professzor urak egymáshoz hajoltak, tompa moraj hömpölygött végig a termen: »Ő volt a gyilkos.«

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és berohant lihegve egy gyermekleány.

- A húgom - hüledezik Gábel professzor úr.

Az arca piros volt, mint a bíbor. Egy könnyű batisztkendő tarkállott a nyakába vetve, az is kioldózott, a nyaka fehér volt, mint az alabástrom. Az egyik cipellőjén a zsinórok is kibomlottak, kurta szoknyácskája lefelé csúszott az egyik oldalon - de az mind jól illett neki.

A professzor urak elámulva néztek rá.

- Mit kíván, kis kisasszony? - kérdé a direktor, ki meglepetve ment eléje. - Itt most tanácskozás van.

- Éppen azért jöttem, mert meg akarom mondani - hadarta gyorsan.

- Mit akar megmondani?

- Hogy nem láttam azt a két diákot, akikről a hevér asszony szólt. Azt akarom megmondani, hogy igazságtalanul akarják elítélni Palit, és azt én nem engedem.

- Hogy mersz így beszélni itt, te tacskó? - pattant fel Gábel úr fölpaprikázva. - Takarodsz haza mindjárt! No, nézze meg az ember.

A tacskó azonban nem ijedt meg erre, hanem dacosan toppantott a lábával. »Igenis, nem engedem!« - kiáltá, s ezalatt a hajából, amint szép fejét megrázta, kiesett egy fehér rózsabimbó. Pali lehajolt, és megdicsőült arccal vette fel.

- Jól van, jól, húgocskám - vette fel a fonalat a direktor úr -, szeretem a bátor kisleányokat; de miként fogja azt nekünk megmagyarázni, hogy nem Pali a bűnös, hogy a fölismerhetés veszélye elől kegyed az ő arcképét csempészte ki az albumból?

A leány megakadt, zavartan sütötte le a szemeit és babrálta a piros fogakra szegett kötényét egy darabig. Azután fölemelte a fejét, mint egy hősnő, s bátor, csengő hangon kérdé:

- Hát megmondjam?

- Igen, ezt kell mindenekelőtt tudnunk.

- Jó. Megmondom.

De mintha egyszerre elvesztette volna bátorságát, habozva eresztette el a két kezét, mint két letört virágágat.

- Hanem, hanem - rebegte, piros ajkát harapdálva.

- No, csak semmi habozás - bátorítá a direktor -, az igazság fegyver!

- Küldjék ki... - mond Mariska egy sóhajjal -, küldjék őt ki a szobából.

- Kit?

(A leány Palira mutatott az ujjával.)

Palit kiküldték az ámbitusra, és síri csönd lett a teremben. A mama ott fönn a karzaton hallotta a saját szíve dobbanását, a professzor urak még a lélegzetüket is elfojtották.

A gyermek kackiásan csípőjére tette kezét. Abban a hitben volt, hogy az bátorságot ad az asszonyfélének, s egyet lépett előre.

- Hát megmondom. Azért vettem ki az albumból a Pali képét, mert...

Hirtelen behunyta szemeit.

- Mert szeretem a Palit. Szerelmes vagyok bele.

A csodálkozás felszisszenése hallatszott. Gábel úr eltakarta szemeit a tenyerével és közbekiáltott:

- Ó, gonosz, gonosz! Ily fiatalon.

A leány arca olyan lett, mint a láng. A szemei tündöklő fényben csillogtak.

- Azt gondoltam magamban, mikor keresztapám az albumot kérte, ha a többi diákjaink közül volt valamelyik a Török Gyurival, hadd ösmerjen rájuk a hevér asszony, de ha Pali lett volna ott, azt megmentem. Én csak Palit féltettem, tehát csak az ő arcképét vettem ki.

(Édes, édes leányocskám! - suttogta anyám a karzaton, s amint szorosan mellé voltam lapulva, néhány meleg könnycseppet éreztem a kezemre hullani, az ő drága szemeiből. )

Zűrzavaros zsongás keletkezett odalent, a tanár urak, úgy látszik, halkan tanácskoztak egymással, csak egyes töredezett szavakat lehetett hallani: »Bolondság az egész.« »Ezért kár volt sedest összehívni.« »No, no! Ki tudja?« - és a Gábel úr nyers hangját vehettük ki, amint Mariskának mondta:

- Most már elmehetsz, szép mákvirág. Gyönyörű koszorút kötöttél magadnak.

A leányka elment, a professzor urak is kezdék lassanként fölszedegetni a felsőkabátjaikat.

- Az ítélet szövegezését a fekete könyvbe és a végrehajtást Gábel kollégára bízzuk - jegyzé meg az igazgató.

Ezzel egymás után elszállingóztak, csak Gábel úr maradt ott, az ő tollának percegése hallatszott, és a nagy falióra ketyegett közbe. Olyan csöndesség volt, hogy nem mertünk megmoccanni. Kisvártatva azzal a kezével, amelyikkel nem írt, megrázta a csengettyűt, »csiling, csiling«!

Vankovics úr belépett:

- Hát maga hol volt, mikor az előbb kerestem? Halálos veszedelemben forog az ember, és ön nincs itt!

- A falitáblákat mosogattam, kérem alássan.

- Valde bene. A diák odakünn van-e, ugye?

- Igenis, odakünn járkál.

- Hát vigye be, és csukja el a kisebbik karcerbe. Ott lesz reggelig. De jól vigyázzon rá, és szigorúan bánjon vele, mert értse meg, egy gyilkossal van dolga.

- Igenis.

- Aztán jöjjön vissza, mert egy írást fog vinni a főkapitány úrhoz, addig elkészítem. S ott kapja a további rendelkezést, hogy a diákot kiereszti-e reggel, vagy pedig hatósági közeg jön érte? Úgy, úgy!

Kegyetlen mosoly játszadozott a gyámoltalan emberke ajka körül.

Vankovics eltávozott, ő pedig tovább írt; szerettük volna mi is elhagyni a karzatot, de lehetetlen volt úgy, hogy észre ne vegye, vártunk tehát, míg abbahagyja.

Ezalatt éktelen lárma, zaj keletkezett odakünn az utcán. Zűrzavaros kiáltások hangzottak:

»Éljen!« »Hurrá!« Hihetőleg a diákok kezdenek már gyülekezni a délutáni leckére, s azok zsibonganak olyan nagyon. A szegény Palit most viszik a karcerbe. Arra kiáltozzák a »Hurrá«-t. Az utcai zsivaj nőtt, mint az áradat, s hömpölyögve egyre közelebb, közelebb hangzott. Végre beömlött a kapun, és az ámbitus csöndjét verte föl. Tomboltak, ujjongtak, az orkánszerű bömböléstől kezdve a hahota, az üvöltözés, visítás minden skáláján. De az egy cseppet sem konfundálta a professzort. Hozzá volt ő már ehhez szokva.

Csak akkor ütötte fel a nagy buksi fejét az írásból, mikor az ajtó felnyílt, és nagy sebbel-lobbal berohant Vankovics úr.

- No, hát elcsukta, amicenkó? - kérdé a professzor úr szokott tótos szólásmódjával.

- Nem biz én. Szabadon eresztettem.

Gábel úr nagy szemeket meresztett, amiket hirtelen elfutott a vér.

- De hát megőrült maga, ember?

- Nem biz én, kérem alássan, hanem hát megjött a Török Gyuri.

- Az nem lehet! - A professzor úr felugrott, és az asztalt verte dühében. - Az teljes lehetetlenség!

- Odakünn van az ámbituson. Őt éljenzik a diákok.

- De hiszen az meg van ölve.

- Nincs annak kutya baja se.

Gábel úr kékült-zöldült mérgében, egyszer-kétszer fogcsikorgatva nyargalt végig a termen.

- Hát hogy merte maga elereszteni a diákot?

- Hiszen ártatlan, kérem alássan, most már a vak is látja.

- Az mindegy! - tombolt a kis kövér emberke. - Be kell azért mégis csukni.

- De mondom, kérem, hogy a Török Gyuri megkerült.

- Azt is azonnal be kell csukni. Az előbbit azért, mert már el van ítélve, a másikat azért, mert a pajtását a veszedelemben hagyta. Önt pedig azért kell becsukni, mert nem teljesítette a sedes parancsát. Most én vagyok itt a diktátor, érti-e? Egy, kettő, három... takarodjék rögtön, és teljesítse a három parancsomat.

Vankovics bácsi alázatos képet vágott, de azért esze ágában sem volt elkotródni.

- Amit kívánni tetszik, az lehetetlenség. Az első diákot azért nem csukhatom el, mert már eleresztettem; ki tudja, hol szaladgál azóta; a másikat azért nem csukhatom el, mert az megszökött Korponára a színészek közé, úgyhogy most a truppal jött ide, és estére ő lesz a Mátyás király; magamat pedig azért nem csukhatom el, mert ha én leszek a rab, ki az ördög lesz a porkoláb?

- Csodálatos konfliktus! - hörgé a professzor úr. - Adja fel hát amicenkó, legalább a kabátomat. Különös időket élünk. Mit szólnak majd ehhez a kollégák? Én utoljára is nem bánom.

S ezzel nagy dümmögve, morogva ő is eltávozott, indulatosan becsapva az ajtót maga után.

Most már mi is lejöhettünk a karzatról, édesanyám arca sugárzott a boldogságtól.

- Sohasem hittem volna, édes fiam, hogy ilyen jó az isten.

Gábel úrhoz érve már ott találtuk Palit, ki vígan ugrándozva sietett elénk, maga Gábel úr azonban haragos volt, s a kis Mariska zokogása kihallatszott a szobácskájából.

Anyám bement hozzá, és összevissza csókolta...

- Ne sírjon, kedves szívem. Magácska a legnemesebb szívű gyermek a világon.

- Hagyja a tekintetes asszony, ne kényeztesse... nagyon megszomorított engemet. Nem is tűröm tovább a háznál.

- Tudja mit, Gábel úr, adja hozzám magyar szóra, cserébe. Hadd legyen ő az én leányom.

- Cserébe? - szólt Gábel úr. - Mond a tekintetes asszony valamit.

- Ezért a boglyas gyerekért. (Engemet értett a boglyas név alatt.) Hadd maradjon ez itt, és tanuljon meg németül. Ráállasz?

- Ráállok, mamám.

- No, akkor én is ráállok - fejezé be Gábel úr. - Mennyi ruhát csomagoljak be neki?

- Valamennyit - mondá az anyám mosolyogva. - Mert az is meglehet, hogy vissza sem adom többé.

Úgy is történt, én magam ott maradtam Gábel bácsinál német szóra. Mariskát pedig anyám vitte haza magyar szóra. Aminek aztán az az eredménye lett, hogy én még mai napig nem tanultam meg németül, Mariska pedig az igaz, megtanult magyarul, de a német szót meg elfelejtette. Ha mostanában néha-néha ellátogat Palival (a férjével) Selmecre, csak töredezve tud a rokonokkal beszélgetni.





HÁROM KIRÁLYOK



Alkalmi dzsentri tárca



1886

A tarokk csak tranzit. A skíz elvégre is még kedves kölyök, aki megérdemli, hogy sok családapa éppen olyan nagyon szeresse, mint a saját gyermekeit. A pagát se kutya, kivált akkor, ha a tarokknyáj legvégén szalad, éppen mint a kutya.

Egyszóval, a tarokk jó játék, szolid embereknek való.

Én még gyermekkoromban megtanultam, s ki tudja, milyen irányzatot vesz életpályám, ha nem kellett volna abbahagynom. Azóta már sokra vihettem volna. Mert a tarokk nagy kvalifikáció Magyarországon.

Ugyanis az édesapám azért tanított meg egy télen át a tarokkra, hogy a másik télen már én is játszhassam az öregapámmal, aki rendkívüli szenvedéllyel űzte a tarokkot.

De fájdalom, csak egyetlenegyszer játszhattam a nagyapával.

A nagyapa ugyanis nyolc tarokkra licitált, s egy rossz kettest vett, amiért erősen bosszankodék.

Nekem kilenc tarokk volt a kezemben, hát természetesen hirtelen elkiáltom magam:

- Kontra!

A nagyapa dühösen ugrott fel:

- Ejnye, akasztófára való kölyke, hát az öregapádat mered megkontrázni?

S ezzel megfogott, előkereste valahonnan a nádpálcát, és úgy elagyabugyált azon melegiben, hogy örök időkre lemondtam a kártyajátékról. Nem is lett énbelőlem azután soha semmi. A társaságokba bele nem olvadhattam. Az emberek azt mondták rólam: »hasznavehetetlen fickó«. Még ma is bírósági végrehajtó vagyok.

Az életben, nem tagadom, sokszor lett volna némi szerencsém és az mind a kártyán múlott. Egyszer községi jegyzőnek akartak megválasztani Bárányházán, de a plébános, mikor már teljesen meg volt nyerve, egyszer azt találta kérdezni:

- Richtig! Tudja ön a kalabriászt?

- Semmiféle játékot sem játszom - mondám önérzetesen.

- Hm, az baj, az baj - szólt hirtelen savanyúra vált ábrázattal. - A tél hosszú, amice, és az élet rövid... Hm, az élet rövid, a tél hosszú. Itt pedig csak hárman volnánk partnerek; ha ön tudná a kalabriászt.

Láttam az arcáról, hogy végem van, megbuktat.

Máskor útitársnak akart elvinni egy gróf külföldi útra, de a pikét tudását követelte tőlem. Itthon csöppentem. Valóságos aranymadarat szalasztottam el. Azután egy doktorhoz kerültem titkárnak, ki olyan szenvedélyes játékos volt, hogy a betegek érverését így olvasta: egy... kettő... három... négy... öt... hat... hét... nyolc... kilenc... tíz... alsó... felső stb. Egyszer, ki tudja, kihez vitték ki falura kocsin, a kocsi feldőlt útközben, és a doktor kitörte a lábát. Az ágyban kellett feküdnie sokáig.

- Tud ön tartlizni? - kérdé.

- Nem.

- Sajnálom, de akkor elbocsátom, mert nekem most már olyan titkárra van szükségem, aki néhány hónapig tartlizzék velem az ágyban.

Mondom, amiért nem csináltam az életben egy kis szerencsét, azt a kártyában való járatlanságomnak tulajdoníthatom, és mégis, ha átgondolom az életet, vigasztalásul szolgál, hogy végre is tulajdonképpen a kártyából élek, mert mint bírósági végrehajtónak félannyi egzekúcióm, licitációm se lenne, ha az emberek nem kártyáznának. Logikai egymásután az. A keverés után jön az osztás, az osztás után a kiadás, aztán a pénzcsengés, aztán a dobpergés...

Sok nemesi kúriát elkevertek, elosztottak már így.

Hanem egy helyütt sem volt olyan érdekes esetünk, mint a Miliczey-kúriában, ahol Brüll Jakab javára foglaltuk le egy év előtt az özvegy Miliczeyné ingóságait.

Készséggel engedték a holmit felírni az asszony is, a kisasszonyok is. Felnyitogatták a szobákat, szekrényeket, magok is feldiktáltak egyet-mást, ha mi elfeledkeztünk róla az ügyvéddel, csak éppen egy ajtónál vettem észre némi aggodalmat az arcukon.

Ezt az ügyvéd is észrevette. Majd az ne venné észre. - Hová, nyílik, kérem, ez az ajtó?

- Ez egy egészen üres szoba - mondá az özvegy némi zavarral.

- Szabad megnézni? - kérdé az ügyvéd némi szemtelenséggel.

- Nem is tudom, hol van a kulcsa. De biztosíthatom az urakat, hogy nincs a szobában semmi bútor, csak egyetlen rossz asztal.

Az ügyvéd nem tágított. Neki, úgymond, kötelessége mindent megnézni. S még mosolygott is ehhez a mondásához a hóhér!

Végre is ki kellett nyitni a szobát. Egy kis fülke volt egyetlen zsalus ablakkal a kertre. Olyan kamaraféle. A közepén egy asztalka állt fehér lepedővel leterítve.

Az ügyvéd rögtön fölemelte a lepedőt.

- Hm. Azt hittem, valami emailírozott mahagóni - szólt csalódva, mert csak egyszerű fényezett asztalka volt -, de nini, nini, mi ez rajta? - kiálta fel élénken.

Az asztal hátához nyolc rózsaszín felületű kártya volt lepecsételve. Mindeniken négy-négy pecsét, címerrel. Szárnyas sárkány röpködött az egyik címerben, egy menyét volt látható a másikon.

- Ne írják fel, kérem, ezt az asztalt - kezdé az özvegy -, hisz úgyis értéktelen, inkább készpénzben fizetem ki az árát.

- Mit jelentenek a kártyák?

- Ezeknek nagyon szomorú története van - szólt az úrnő egy mély sóhajjal.

- Miért nem veszik le?

- Ezek a mi bizonyítékaink. Egyebünk sincs most már, csak ez a négy kártya.

- Különös dolog!

- Lehetetlen, hogy önök ne tudnák az esetet.

Kértük az özvegyet, beszélje el, mert semmit sem hallottunk.

- Nem tudom én azt elmondani, hanem majd az ebédnél elbeszéli a nagyobbik fiam.

Az ebédnél aztán el is mondta a fiatal Miliczey. Úgy látszik a szakszerű előadásáról, ő maga is ért már hozzá.

»Néhány hét előtt történt. Egy idevaló komposszesszornak egy gazdag hírben álló vendége volt, Kerekesy József Biharból. Egy délután ferblizni kezdtek a komposszesszornál. Atyám is játszott, mégpedig nagyban. Sok pénz volt nála. Azelőtt két nappal adta el a birtokát, hogy újat vegyen, egy kisebbet, és az eddigi terheket kifizesse. Szenvedélyes játékos volt szegény. Atyánk folyton vesztett, s mindig jobban-jobban melegedett bele. Egyszer a nábobnak négy felsője jött, apánk előtt pedig két király volt kicsapva.

A nábob nagy összeget hítt, apám megadta, és belenyúlván a tárcájába, minden pénzét kivette, amije volt.

- Még nyolcezer forint - mondá.

Kerekesy kivágta a nyolcezer forintot, aztán kivette a nagy bőrbugyellárisát, s leolvasott tizenhat darab ezrest.

- No, hát még tizenhatezer forint!

Atyám a zsebéhez nyúlt.

- Megadom - szólt mohón -, hogyne adnám.

- Tessék kitenni.

- Nincs pénzem, de megadom.

- Nem lehet, kérem, tessék kitenni. Az a szabály!

- De ha mondom, hogy nincs nálam. Hozom. Egész vagyonommal jót állok.

- De hisz ön a vagyonát már eladta. Tessék más biztosítékot jelölni ki. Különben behúzom a zsinórt.

A játékosok sápadtan nézték az impozáns jelenetet, a rettenetes halom bankót, egy nagy vagyont; a két küszködő halálos verejtéket izzadott.

- Jól van - hörgé apánk -, pecsételjük le a kártyákat. Én meghozom a pénzt vagy a biztosítékot.

Ebben bele kellett nyugodni, lepecsételték a kártyákat, az apám és a Kerekesy pecsétjével, és egy órára fölfüggesztették a játszmát.

Atyám rohant a takarékpénztárba, hogy ott kölcsönözzenek a kártyájára tizenhatezret, de a takarékpénztár már be volt zárva, akkor egy gazdag jó barátjához futott, hogy az adjon neki vagy váltót - de a jó barát megtagadta a kérését.

Erre mintegy félőrülten visszarohant.

- Hoztál-e pénzt? - kérdik mohón.

Atyám kivette feleletül a revolverét, eldördült a lövés, és halva rogyott össze, mintha mondaná: nem hoztam.

A játékosok felugráltak, Kerekesy elsápadt, s ezekkel a szavakkal rohant el:

- Szegény ember! Ha tudtam volna, inkább elcsapom a négy felsőmet.

A roppant összeg pénzt is ott hagyta.

Az egyik partner, a járásbíró, magához vette az összeget, de eszükbe sem jutott konstatálni a rettenetes megdöbbenésben és zavarban, ki volt »erősebb«.

Az asztalt azonban a lepecsételt nyolc kártyával elhozattuk, nem is a mienk az, azért hát ne tessék felírni.

Most a levegőben függ a dolog. Írtunk már Kerekesynek, hogy jöjjön a kártyák felbontásához. Mert az ő jelenlétében kell annak történnie.

Tehát csak az a kérdés, hárman vannak-e a királyok vagy négyen?

Mert ha hárman vannak, nem fogadjuk el a pénzt, de ha négyen vannak, még pörrel is készek vagyunk azt elvenni.«

(Igen ám - de ha négyen vannak, hogy lesz akkor ebből az esetből alkalmi tárca a Három királyok napjára?)

- Hm - szólt a foglaltató ügyvéd - kár, kár... hogy azokat a lepecsételt királyokat nem lehet lefoglalni... Mit gondol, végrehajtó úr, nem lehetne? - súgta azután, engem egy ablakmélyedésbe vonva.

- A királyok fölötte állanak a törvénynek - mondám, s ez volt az első és utolsó szellemesség tőlem életemben.

Mert jól tudom, hogy egy bírósági végrehajtónak nem illik szellemesnek lennie.





AZ ÉGI MÉRNÖK



1886

Egyszerű paraszt szekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ösmeri, még nappal is.

Hát még éjjel!

Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt.

Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol betakarta.

Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: »Herr Gott, Herr Gott!«

- Hát nem tudja az utat?

- Nem én, kérem alássan. Nem lehet azt sehogy se tudni.

- De hisz ide való születésű.

- Nem ér az, kérem alássan, semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni semmit.

- Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend - szóltam bosszúsan.

- Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez, kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítenének a földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár.

Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam, s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól. Domb, fa vagy valamely különböztető jel sehol sincs.

- Mármost mi az ördögöt csináljunk?

- Nem tudom én, uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga.

A szekér küllőkig érő lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította őket, és pokrócokat terített rájuk.

Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az úton valami világosságot láttunk volt derengeni.

- Az a biláncsai tanya - felelte a kocsis.

- Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezősködjünk.

- Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló merre van, az effélét a lónak kell kitalálni.

- Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyos találunk embert.

- Legfeljebb egy vén juhászt a bojtárjaival, az öreg Gerzson apót.

- Hátha az tudni fogja?

- Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg, uram, mert lehetetlenség!

De addig-addig nyaggattam, hogy végre is visszafordultunk, és a tanyáig döcögtünk.

Az öreg Gerzson juhász az akla mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása messziről hallatszék, az vezetett oda.

Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta.

- Ezt nem lehet fölrázni - szólt -, ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel, Gerzson apó!

Meg se moccant.

Az öreg holt részeg! - gondoltam magamban, de lesz itt bizonyosan valami bojtár is.

Menjünk beljebb a tanyához.

Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta magát valami komondor.

- Hopp! Hopp! - kiálta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. - Ki az? Ki van itt?

Csodálkozva közeledtünk az öreghez:

- Eltévedt utasok vagyunk! Költögettük már, apó, de nem bírtuk fölébreszteni.

- Hja, édes fiaim - szólt az öreg nevetve. - Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esztendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim?

- Az a bajunk, atyus - szólt a sváb kocsis -, hogy betévedtünk a nádasba és nem tudjuk a gázlót megtalálni.

- Semmi sem könnyebb annál, édes fiam, mindjárt megmutatom nektek az utat. Menjünk csak kijjebb egy kicsit! Jól van no. Itt álljunk meg. Erről éppen jól látni. De jól megfigyeljétek. Nézzetek csak oda, amerre az ujjammal mutatok.

Az öreg felmutatott az ujjával az égre. Azt hittük meg van bolondulva.

- Nini ott van az a kis eleven szemű csillag... Látjátok ott azt a csillagot jobbra, amellett a szikrázó csoport mellett? De látjátok-e?

- Látjuk. De hát aztán?

- Mellette balról van a másik csillag, az a bágyadt. Látjátok-e azt is?

- Látjuk.

- No hát az a petrence csillag. A két csillag között a kellő középről vonjatok le az eszetekben egy rudat a földre, aztán menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van a gázló, édes gyermekeim.

Nem hittük el egészen, de hát mit lehetett cselekednünk egyebet, megfogadtuk a Gerzson apó tanácsát és csakugyan ott volt pontosan a gázló a két csillag között.

Szerencsésen eljutottam, ahova kellett s harmadnap visszafelé jövet meg nem állhattam, hogy be ne nézzek a biláncsai akolba megköszönni az öreg útbaigazítását s csodálkozásomat fejezni ki a tudománya felett.

Elhárító kézmozdulatot tett a kezével:

- Szót sem érdemel. Ha még azt sem tudnám. Régen kiméricskéltem már én az égen Szegedtől Pancsováig ezt az egész vidéket.




Hátra Kezdőlap Előre