MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET



1886

Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanús, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.

Nos, uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.

Egy nap, amint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, akit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azon felül még fösvénynek is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.

- Mit parancsol? - kérdém, előzékenyen felugorva.

- Az egyik fiamat szeretném kitagadni - szólt közömbösen.

- A fiát? Melyiket?

- Az öregebbiket, a Károlyt.

- De hiszen az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.

- Megházasodott a gazember.

- Megházasodott? Lehetetlen. Kit vett el?

Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta kétfelől mérgesen a bajuszát, és megcsikorgatta a fogait.

- Hát azt a személyt, akivel az a viszonya volt... Nem rettenetes ez?

- Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt, egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermeke is van... egy fiú, és már úgy hallom, négyesztendős.

- Egy új Paróczy, hahaha! - kacagott fel keserűen. - Megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.

- Legjobb volna pedig belenyugodni.

- Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgárleány legyen a családomban, aki előbb évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez... S még idehozta a városba, szégyenszemre.

- Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már, s a világ mégis forog.

- Ilyen nem. Ilyen sohasem történt. Hiszen ha még volna valamije, de stafírungot sem hozott... Tudom, egy jó szoknya nincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgárleánynak ne legyen semmije, s mégis nemes emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?

- Semmit. Higgye meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácslom nekik.

Az öregúr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borult szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felül, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.

- Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konceptust.

Kihúzott a zsebéből egy ív papírt, és olvasta, hogy alulírott elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, akit senki többé az ő fiának ne tartson, akinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.

- Mennyibe kerül ennek a beiktatása a »Hivatalos Hírlelő«-be?

Kiszámítottam neki a taksát.

- Tizenegy forint ötven krajcár.

- Sok, sok - jegyzé meg sopánkodva. - Nem lehetne olcsóbban?

- Ez a hivatalosan kiszabott ár...

- Úgy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól felvesszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot?

- Hja, ez a szabályzat!

Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárcájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenként; az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt:

- És mikor jelenik meg az?

- A legközelebbi számban.

Erre a biztosításra letette a forintost az asztalra.

A második forintnál a lelkemre kötötte:

- Nagy betűkkel legyen, jó nagy kövér betűkkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák.

Majd idegesen csapott ki egy ötöst.

- Nyomdahiba ne legyen benne - kiáltá egy diktátor dölyfösségével. - Mennyi is már?... Hét. Ugye hét?! Itt van még a többi. Istenem, istenem, hát érdemes apának lenni?

Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordult, és így szólt:

- Aztán, ha valami akar lenni, uramöcsém, itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.

Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Parócról kis vedlett csézáján, és beszaladgálta a kancelláriákat, hagy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle, s éppen ezért teljesítette, amit kívánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: »Ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.«

Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával.

Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik meg már a kitagadás. Hétközben is beküldte a béresasszonyt vagy a kasznárját, s csak annyit írt egy cédulára: »Mi lesz már?« (Éppen az bosszantott a legjobban.)

Hát az lesz - üzentem neki -, hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hírlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elvesztett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A viceispán, aki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni föllebbvalóimnak.)

Hanem aztán egyszer csak megjelent a »Hivatalos Hírlelő«, és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.

Nosza, ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.

- No, szépen vagyunk! - kiabálta. - Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát még a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat! Mindjárt szélsőbali leszek, ebben a pillanatban.

Valahogy sikerült lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megígérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába.

De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károllyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást.

Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy nyolc nap múlva egy délután ismét begurult az öreg, s elém állt, apró szúrós szemeit rám meresztve:

- Nos?

- Leadtam már, kérem alássan - mondám ijedten (s egy kissé tán el is pirultam e füllentésre) -, azóta ki van nyomva.

- Helyes - szólt megelégedetten -, nagyon helyes.

Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd, erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten.

(Hanem most már - gondoltam magamban - csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba, s kiszedetem legott a közleményt.)

De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással, és éppen megyek lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa, és egy kis szőke fickót cipel a karján, ki makrancosan kalimpál a lábaival.

- Éppen önhöz jövök - szólt izgatottan.

- Hozzám? - dadogtam. - Hisz már ki van nyomva, kérem.

- Hm, hm... de menjünk be, kérem, a szobába. Uccu, kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.

A fiú kezében egy ostor volt, s amint ott tipegett az öreg mellett, végig a hosszú ámbituson, meg-megsuhintotta vele: »Gyü te, Sármány, gyü!«

A »Sármány« édesdeden morgott a nagy bozontos bajusza alól: »Ejnye, mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.« A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vígan csengett, a kis ostor csattogott.

- Hová megyünk? - kérdezgette váltig útközben, kíváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. - Istállóba megyünk?

- Nem, fiam, ehhez a bácsikához megyünk.

Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.

- Nagy baj van, kedves uramöcsém - kezdé odabent, s hangja egyszerre alázatos, szelíd lett -, hát csakugyan ki van nyomtatva már az izé?...

- Igen, már ki van nyomva.

Az öreg a fejét vakarta kedvetlenül.

- Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.

- Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.

- Pedig annak nem szabad megjelenni.

- De hát mi történt?

- Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyermeket. Én találtam meg. Azazhogy ő talált meg. Azazhogy egymásra akadtunk.

- Hát ez a kis fiú talán...

- Igen, ez az. Apró fickók játsztak egy kapu alatt, öten-hatan, amint itt a megyeháznál bekanyarodom. - Egyszerre csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról szóra így szólít meg: »Ember-bácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagyapám vagy.« Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. »Takarodj utadra.« Erre szembe áll velem, adta kölyke s visszafelesel: »Ne lökdösődj, bácsi, mert visszalöklek!« Kiesett szememből a könny... Meglágyultam, ember vagyok. Hát mondom neki: »No és mit akarsz?« Bátran a szemembe néz: »Cukrot akarok tőled, ha a nagyapám vagy.«

A kisfiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig, és élénken közbeszólt: »Nini, lekvár.«

- Mordizom adta gyereke - kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csíny.) - No, no nem tesz semmit... ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibuggyant a könny a szememből, fölkaptam a gyereket, összevissza csókoltam, és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj errefelé, fiacskám!

- Kedves jószág, valóban...

- Ugye, ugye - vágott közbe elérzékenyülten -, annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? - nyöszörögte félénken.

- Ó, igen, van egy. Más lapot nyomtatni.

Nyakamba ugrott örömében.

- És mibe fog kerülni? - kérdé izgatottan.

- Körülbelül negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.

- Amibe kerül, abba kerül - kiáltá -, csak tessék aztán megmondani, és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?

- Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.

- Isten önnel hát. Gyere no, kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni... Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumnál, csak nekem szóljon.

- Köszönöm.

Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.

S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utcán kikerül; a társaságban megszökik előlem.

Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképpen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajcárral.





A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE



1886

Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferenc és Gál Katalin házasságából két fiú született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált el az öreg a feleségétől. El volt, kérem, ez a házasság hibázva eleitől. Egy ügyvéd útján kötötték, pedig úgy látszik, mégiscsak az égben kell azt kötni, és nem az ügyvédi irodában.

Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makrancos bolond volt, hiszen éppen azért házasították is meg, ekképpen okoskodván a rokonai:

- Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferdíti a férje eszét. Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna bolond emberből okosat? Egy fáradsággal megy a kettő!

Ami Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan apró, s valószínűleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését. Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven szedi az áldozatokat.

Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgárleányok... Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan szerencse: átmeneti idegen földbe, idegen levegőbe?

Ha a venyige mondaná: »Ültess át engem le a virágos völgybe«, azt felelné a vincellér: »Kiment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne rád a nap, a kövér föld kiégetne...« Vagy ha a fűzfa vágyakoznék: »Ássátok ki gyökereimet ott fönt akarok élni a hegyormon« - hogy dugnák össze fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének, kicsúfolnák: »Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak elhervadni...«

Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!

Ferenc úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi kifogásokat az apró termete miatt, de arra állítólag azt felelte volna vissza a leendő anyósa:

- Ne búsoljon, Majornoky úr, semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a pénzesládájára ültetjük. (Hát persze hogy az elég magasság! )

El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen számítanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem is érdemes beszélni róla, a régi sablon: katonatiszt... párbaj... elválás. (Ismeretes három állomás a házasság országában.)

Ferenc rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva túlságosan jól bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben az a bizonyos »engesztelhetetlen gyűlölség« volt fölhozva. Két szó, olyan széles és mély, mint két nagy zsák, amibe két ember szennyese belefér.

Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem úgyis csak a fiúkkal van dolgom, akik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni. (Nem is tudom, miért nevezik szalmának, ami voltaképpen tövis?) A szappanosék még úgyis büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy a nagyasszony ne úgy említse: »Leányom, Majornokyné«. Hát még a két kis kölyköt hogy kényeztették, becézgették. Egész nevetség volt, mikor a vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára, és rigmusokban köszönté föl »Majornok urait«.

A fiúk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke; Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetű; Pali korán elárulta, hogy úrnak született, fintorította is az orrát a szappanszagra, hanem a szelíd lelkű Gyuri hévvel ragaszkodott a nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne emiatt a nemzetes uramnak.

- Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág, Pali, meglássátok, reánk nem ismer, ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbízom, az ide hajlik.

Mikor aztán a nyolcadik évben átvette a fiúkat az apjuk, hogy a városi iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeseríté az öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy búsulásba belehalt. Utánament az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már? Átkozott agyvelők kitalálták a milligyertyát. A szappanért pedig tulajdonképpen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a jövedelmet.

Hiszen, ha a milligyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy vagyont hagyott volna a leányára, és én most meg sem írhatnám ezt a történetet, de mivel a milligyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram ennek ellensúlyozásául mindenféle vállalatokba belekapott, és mire szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hírhedt vagyon, hogy maradt is, nem is valami a szalmaözvegynek.

Pedig elkelt volna a sok is, kivált aztán, ahogy a két haragvó szülő közt, akik sohasem találkoztak, sohasem látták egymást azóta, megindult az elkeseredett verseny - a két fiú szeretetéért.

Sajátságos harc volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.

A fiúkról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is. Minden héten ment a sok friss kalács Selmecre, ahol tanultak. Erre megharagudott Majornoky Ferenc és kontraktust csinált az ottani cukrásszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, amennyi a bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba: fogta magát az asszony, és a húsvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No, ez már olyan tromf volt, hogy a tekintetes úr nem tehetett mást, mint pónifogatot szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán túllicitálni.

Bizony az anyai leleményesség nem pihent... S amit az elméje kigondolt, azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky Ferenc váltig erősködött: »Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!«

Így folyt ez hosszú tíz éven keresztül; ha az asszony instruktort fogadott a fiúkhoz, Majornoky mindjárt egy prefektust szerződtetett hozzájuk. Mikor képeskönyveket, ifjúsági olvasmányokat kezdett küldözgetni, ő megvett a licitáción egy egész bibliotékát, s béresszekéren vitette föl Selmecre.

A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélkedés mellett. Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem bírták elhajigálni.

De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama már csak hímzéseket, kézimunkákat küldözgetett.

Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a »hajlékonyabb ág« szépen elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte amikor megkapta, meg is csókolgatta: »Szegény édesanyám, hány ezer öltést tett, míg ezeket varrta!«

Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi »fáradtságot«. Hja, a múlt ősszel állott ki egy követválasztást. Sok vérvesztéssel jár az!

De mindegy, hisz már úgyis be van a fiúk neveltetése fejezve. Most teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy Majornokynak.

Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt feltűnt neki, hogy Gyuri igen kopottasan néz ki az idén.

- Neked nincs különb ruhád?

- Nincs, édesapám.

- Hát hova teszed azt a sok pénzt, amit küldözgetünk?

- Elköltöm - felelt könnyed vidámsággal.

Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.

- Hogy változtál át úgy egyszerre? Tavaly még megtakarított pénzed is volt, és amellett úgy néztél ki, mint egy herceg! Mi történt veled, te fiú? Nini, hát az órád, ékszereid, gyűrűid?

- Nincsenek meg.

- Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.

- Igen, van valakim.

- No, ez bizony elég korán van, te tejfelszájú - dörmögte az öreg, összeráncolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra görbült titokban. - Ej kópé, hát nem mondanád meg, ki?

- Nem mondom meg, apám.

- Jól van, jól: most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is utánatok megyek későbben.

A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki. Talán csak lesz a fiúknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis mahagónifa szekrényeket, s kezébe akadt egy csomó postai vevény... ötven... hatvan... negyven forintról szóltak.

- Aha! - dünnyögte - megvan a valaki!

Nosza, hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt ott a vevényeken: »Gál Katalinnak«.

Hát már ennyire jutott az az asszony.

Úgy kell! Úgy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készteté, mint diadalmast. A káröröm démonai körültáncolták, s delejes ujjaikkal csiklandozták, mígnem egyszerre jött egy fagyos kéz; s rácsapott a szívére, hogy megremegett és hátratántorodék.

- Hozzá szít, engem pusztít, őt szereti! - és fölemelte ökleit dühösen. - No megállj, kígyókölyök!

Erőt vett magán, elment, és végighallgatta a vizsgát, látszólag nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.

Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott, Gyuri kitűnő sikerrel ment át.

Az apa odalépett ahhoz a fiához, amelyik megbukott, s gyöngéden csókolta meg homlokát:

- Ne félj semmit, azért te mégis úr leszel.

A másik lehajolt hozzá, hogy a kezét megcsókolja: visszavonta, s szemeiből haragos villám lövellt feléje.

- Eredj a szemem elől... Megátkozlak!

- Atyám! - kiáltá Gyuri elhalványodva. - Hát mit cselekedtem?

- Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már, hova lett az órád, hol vannak ékszereid. Meglopsz engem őmiatta...

- Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van - rebegte Gyuri, és előtörtek szemeiből a könnyek.

- Semmi közöm hozzá - szólt a szívtelen Majornoky. - Hozzád se többé. Mehetsz, ahova akarsz.

- Bocsáss meg - esengett a fiú szívszaggató hangon -, én csak a természet törvényeit követtem.

Az öreg gúnyosan kacagott fel.

- A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.

Így tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, aki elhagyatva, gyalogszerrel indult a városka felé, ahol az anyja lakott, míg Palit négylovas hintó vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky bemutatta a fiát az alispánnak.

- Ajánlom Palit a szívességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.

Az alispán nyájasan fogadta őket.

- És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?

- Arra, ami legelőbb megüresedik - felelte természetes hangon idősb Majornoky úr.

Az isteni gondviselés úgy akarta, hogy Lázár János úr, a megyei számvevő költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky Pálból néhány hónap múlva számvevő a megyénél: míg a hajlékonyabb ág, a becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be írnoknak, hogy anyja nyomorát keresményével is enyhíthesse.

Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; ami kis pénze volt, elfogyott, a nagy kőházából kilicálták, értékes ingóságai elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha úgy megindulnak!)

Hónapos szobába húzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de, hát a tű! Az még tekintetes úrnak szólíthatja a tollat is...

Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt még a férje, gyűlölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt, szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba írt egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott, adósságot csinált.

Sokszor is ülte meg emiatt a szegény anya homlokát a ború, s megrezgette hangját a keserűség.

- Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink ezen a világon.

Igaz, úgy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegítse őket. Egy nap néhai Gál Mátyás budai csizmadia végrendeletét bontották föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter, Katalin nevű leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát varrhatott az meg életében!)

Bezzeg fölvirradt megint a Majornoky fiúknak! Gyuri otthagyta a principálist, Pál úrfi is legott ráért édesanyját látogatni. De amikor itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát. Majornoky Ferencet tönkretette a képviselőség. Hja, a népbizalomnak nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt szolgabíróságot vállalni, s mindig alább-alább merült az uzsora hullámaiban. A Majornoky-kastély és a birtok árverésre került.

Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta legott a parancsot:

- Ülj kocsiba, Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül is.

Majornoky Ferencnek már nem volt semmije, de még úr volt, éspedig mekkora úr! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre, s ahol éjszakára megszállt, egy falusi kocsmában valami ennivalót kért.

A kocsmáros gondolkodóba esett, hogy mit adhatna.

- Csináltasson egy kis rántottát - szólt a vendég.

- Rántottát? - kiáltott az föl csodálkozva. - Jó helyen beszél az úr. Az egész környéken nincsen tojás.

- Hát hová lettek a tyúkjaik, azaz mivel foglalkoznak? - Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő öldöklés van itt egy év óta, ahogy Majornoky úr a szolgabíró.

- Nem értem.

- Nagyságos úr ideges, nem tud aludni, s amelyik faluban meg a járásban, ott az elöljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.

Ilyen volt a szolgabírói nimbusz valamikor. Hanem a kétszerkettő már akkor is örökké négy volt. Aki nem tudott számolni, biz az arra jutott, hogy aztán nem tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni, de a hitelezők éltek, és ébren voltak.

- Hanem iszen - fecsegett tovább a kocsmáros - nem sokáig lesz már ő szolgabíró. Nagyon a végit járja már.

- Hogyhogy?

- Éppen holnap árverezik Majornokot.

- Tudom. De szolgabíró azért megmaradhat.

A kocsmáros szemeivel hunyorgatott.

- Hát tetszik tudni, ahogy vesszük. Sok mindenféle tarka macskája van Majornokynak. Egypár nem tiszta természetű adósság, hiszen tetszik engem érteni... a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert a fiam az írnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi úr volt.

A vendég szomorúan sóhajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra, majd élénken kérdé:

- Hogy hívják önt?

- Engem Balics Gábornak.

- Akar-e egy szívességet tenni, s amellett egy jó cselekedetet?

- A dolog minéműsége válogatja - felelte ékesen Balics Gábor.

- Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferenc fia.

Az öreg kocsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüstkupakos pipa.

- Ejnye, ejnye! - dadogta kétségbeesve. - Inkább a nyelvemet vágtam volna ki... Itt állok, kötözzenek meg.

- Semmi baja sem lesz, Balics bácsi - biztatta Gyuri nyájasan -, sőt inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem...

- Életemet! - kiáltá a csacsogó öreg éledezve.

- Nem kell az élete, Balics bácsi... hanem beszéljen a fiával, és valahányszor olyan dolog talál felmerülni, ami árthatna atyámnak, jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt úgy, hogy ő észre se vegye, önnek is megfizetem a fáradságát. Megígéri?

- Itt a kezem rá. És hol keressem az úrfit?

- A Majornoky-kastélyban.

- A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.

- Éppen azért - felelte mosolyogva Gyuri. - Csak keressen föl ott; vagy ön, vagy a fia.

Másnap a Majornoky-kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem kellett megmozdítani semmit. A címer (a kard élére szúrt török fő) ott maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.

Nemsokára beköltözködött a szappanosleány azokba a termekbe, hova annyi édes reménnyel lépett egykoron fiatalon, s hol annyit szenvedett azután. Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény galagonya innen kiveszett. Pedig abban hasítottad fel egyszer homlokodat, Gyuri fiam. Ó, ó, a kis körtevessző hogy megnőtt, hogy elaggott... Az volna ez? Nézd csak, Pali abban az évben ültették, mikor te születtél. Hát a patak a kert végében megvan-e még?... csörög-e még?

Biz az csörgött-csacsogott, és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte az elszáradt faleveleket a tengerbe.

Mikor aztán kigyönyörködte magát az úri birtokban, fölosztotta a szerepeket fiai közt.

- Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni, és élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is úr leszel, édes fiam, neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast tarthatsz, pezsgőt ihatol.

Gyuri otthon cseppent, s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát, csak néha komorodott el napokra.

Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édesanyja.

- Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis fiacskám?

- Csak úgy elgondolkoztam egyről-másról.

No, ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem ismert senkit. Őhozzá sem jártak. Csak egy öregember fordult meg nála egy idő óta sűrűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba, és tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla levertség.

Az édesanyja kérdezte.

»Ez az ember szállítja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom, rájövök, ha másképp nem, fortéllyal.«

A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő volt, beállított.

- Jöjjön be hozzám - hívta nyájasan az úrnő.

- A fiatal úrhoz jöttem - húzódozott Balics uram.

- Tudom - ravaszkodék ez -, mondta a fiam, és megbízott, intézkedjem helyette. Hát mi baj van?

- Hja bizony, megint pénz kell.

- Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? - kérdé a szalmaözvegy találomra.

- Hja, hja - vakarta fejét az öreg -, a vármegye nagy kemence...

- Hozott-e valami írást?

- Hogyne? Itt a levél magától az öreg nagyságos úrtól. Tegnap függesztették fel szegényt. Hja, a vármegye nagy kemence... Mennyi pénzt hordtam, és mégis fölfüggesztették!

Míg az öreg fecsegett, addig az asszony reszkető kezekkel tartotta azt a levelet, és olvasta villámló szemekkel:

»Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Baliccsal száz forintot. Majornoky.«

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a skarlátposztó, apró szürke szemei kidülledtek, és kékes lángokat lövelltek, mint a kígyóé.

- Távozzék! - hörgé fogait megcsikorgatva. - Mert mindjárt keresztülmegyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!

Egyszerre levált róla minden máz, amit a nevelőben ráaggattak, amit a fényes kastély, a selyemkelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a szappanosleány.

Ökleit fölemelte, s nekirohant sziszegve körmeivel Balics uramnak úgy, hogy az vad futásban keresett menedéket.

És e rettenetes fúriában összeszaggatott magán minden ruhát, a földhöz vagdalta a porcelánokat, a vaskályhákhoz paskolta az üvegeket, végigfutott a folyosókon, fölrúgott dézsát, virágcserepet, amit előtalált, beszaladgálta a cselédszobákat, s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a szolgálókat.

Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyürészve lépegetett a gyalogúton a kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szűrt tej. Balról az erdő zúgott rejtélyesen, elálmosítón.

- Csukjátok be a kapukat! - rikácsolá a bőszült asszony.

A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.

- Ej no, hát mi ez? - bosszankodott Gyuri, s zörgetni kezdett. - Nyissátok ki!

Semmi nesz. Hallgatódzott, s úgy rémlett előtte, mintha belül halkan beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:

- Hej emberek! Én vagyok itt!

Fojtott, visszatartott kacaj volt a felelet.

- No, megálljatok, gazemberek.

Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ, s azzal kezdte döngetni a vaspántokat.

Egy ablak nyílt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.

- Miféle zaj ez? - kérdé egy százszor hallott hang, de mégsem ismerős.

- Én vagyok, mama.

- Kicsoda?

- Hát rám nem ismersz? - kacagott föl Gyuri. - Persze, a méreg megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.

- Én parancsoltam.

- Te? - kérdé Gyuri meghökkenve. - Te rendelted! Hogyan kell azt magyaráznom?

(Most kezdte csak észrevenni, hogy ez aligha puszta tréfa.)

- Anyám! - kiáltá remegő hangon. - Hát mi történt?

- Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet, kijátszottad jóhiszeműségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs jellemed, kitagadlak.

Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor becsapódott. Vége volt mindennek.

Gyuri odatámasztotta fejét a kapuoszlophoz, s hosszasan, megüvesedett szemekkel nézte a felhőtlen eget; ahol éppen most gyulladozott egy virgonc csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem szólította.

Azután kitörülte szemeiből a könnyeket és elindult a gyalogúton. Most már jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólította: »Neked nincs jellemed« - zúgta utána. - Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy mogyorófabokor szólt hozzá: »Vágj le rólam vándorbotot!« Sokáig keresgélt a hajtások közt, míg végre letörte a leghajlékonyabb ágat.

Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a rövidebbet húzta, míg a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert mindig a jóléthez húzódott.

Amit én elmondtam, hajszálig így történt, de azért, amit Balics uram fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy például, nem valószínű.





A GÓBÉK GÓLIÁTJA



(Öreg krónikákból)



1886

Karácsonfalván még ma is mutogatják a Dimén József uram portáját, aki anno 1820. aug. 21-én szenderült jobb létre. A »Tarka« nevű lova megbokrosodott és levetette. Olyan szerencsétlenül talált leesni róla, hogy szörnyet halt. Ha lóra nem ül, talán ma is élne, mert lehetetlen az, hogy a halál az igazi alakjában bántani merte volna Dimén uramat.

Pásztortüzek mellett, búbos kemencék kedélyes melegénél még ma is emlegeti a székelység az öreg Dimént, pedig már ritka az olyan eleven ember, aki emlékeznék rá kisgyermek korából. S minél tovább tologatják a régi esztendőket az újabbak, annál nagyobbá, ragyogóbbá válik alul a Dimén alakja; a legendák dics-sugarai rásütnek; a regés, rózsaszínű köd belepi, és mint a balzsam, épen tartja.

Ha ez így megy, nagyobb lesz idővel őkegyelme vitéz urunknál, Csabánál, különb lesz a rabonbánoknál, okosabb lesz a nagy-magyarországi Deáknál, és furfangosabb, elmésebb lészen a keletiek híres Hodzsájánál, akinek annyi pajzán tréfát, annyi virgonc ötletet tulajdonítanak az igazhivők utólagosan, hogy szeri-száma sincsen.

Ám hogy ne essék igazságtalanság se Csaba királyfin, se a rabonbánokon, írásba szedem Dimén József uramat, hogy »ennyi volt és nem több«.

Egy ölesnél magasabb ember volt, s e roppant izomú testben éppen olyan nagy lélek lakott. Bölcsességének, velős mondásainak egész Székelyországban híre vala, úgyhogy messze vidékről jövének hozzá tanácsadásért egyesek úgy, mint küldöttségek, s amire Dimén azt mondta: »úgy van és nem másképp«, az annyit ért, mintha a törvényben lenne megírva. Azzal nem is ellenkezett a székelyek közt senki: »ha Dimén mondta, akkor úgy van«.

Vagyontalan ember volt, és az iskolákból sem frekventált többet egy-két klasszisnál Enyeden, hanem a természetes esze nemcsak kipótolta a műveltség hiányát, hanem túlragyogta a tudományosságot.

Hol született, nem tudni, hanem annyi bizonyos, hogy Uzonban lakott akkoriban, midőn a karácsonfalvaiak hozzájövének egy nagy pörükben tanácsért. Dimén megmondta, mit tegyenek, és a karácsonfalvaiak azt kérdezték tisztességtudóan, mivel tartoznak a jó tanácsért.

Semmivel. De ha a pört megnyerik kegyelmetek, olyan darab földet tartoznak kihasítani nekem a határból, aminőt tizenkét miatyánk elmondása hosszáig körül tudok szántani.

- No, az bizony nem lesz sok - mondá nagy nevetve Kriston János, a bíró -, azt ugyan szívesen megadjuk.

- Tegyük írásba - sürgette Dimén.

Szerződést kötöttek, és meg is nyerték a pört, egy több mint ezerholdas pusztát. Üzentek is nyomban Diménnek nagy örömben, hogy álljon be immár az ekével, s isten nevében szántson körül magának, amit bír. Ők a maguk részéről a falu leghebegőbb emberét, Lisznyói Gábor uramat jelölik ki a miatyánkok elmondására, aki minden szót háromszor mond, s minden kimondásnál kétszer megáll.

A kitűzött napon megjelent a népszerű óriás a határ azon részén, amelyet kijelöltek, s ahol már együtt várta a magisztrátus.

Nézték, de eke nem jött utána. Egyedül jött, csak a vörnyeges »Mulko« vizslája poroszkált mellette, és a hóna alatt látszott hozni valamit, de azt a százrétű szürke köpönyege eltakarta.

- No, hát itt vagyok, atyafiak - szólt Dimén -, lássunk a dologhoz.

- Az ám - mondá a bíró -, de hol van hát az eke?

- Minden meglesz. A két tanúm is mindjárt utánam jön, aki majd ellenőrzi a Lisznyói uram miatyánkjait. Itt van-e Lisznyói uram?

- I-itt va-va-gyok-gyok - jelentkezik egy tömzsi, madárfejű alak.

- Szép beszédű ember kegyelmed! Már látom, hogy sok holdat ér nekem az elokvenciája.

A két elmaradt tanú is megjött, de biz azok sem hoztak magukkal ekét.

- Hát az eke? - türelmetlenkedett bíró uram újólag.

- Itt van a hónom alatt - szólt Dimén uram egykedvűen, s kivett egy filigrán gyermekjátéknak való ekécskét egy késpengényi nagyságú lemessel.

- Mi légyen ez? - kérdezék csodálkozva a karácsonfalvaiak.

- Hát ez az eke.

- No, ez ugyan furcsa tréfa. Hol vesz Dimén uram ehhez való jármos jószágot? - nevettek a székelyek.

- Majd mindjárt meglátják. Pszt! Gyere ide, Mulko. Pszt!

A vizsla odaszaladt a gazdájához, az kivett a zsebéből egy arra a célra készült hámot, és befogta a betanított vizslát az eke elé. A karácsonfalvai székelyek elkezdték a fejöket csóválni.

- No, most már kezdje el Lisznyói uram azt a miatyánk mondást, egy... kettő... három...

Lisznyói uram elkezdte, de a vizsla is elkezdte a népek nagy bámészkodása közt az útját, irtóztató gyorsaságban nekiindulván egy rettenetes tág cirkulusnak, mialatt a furfangosan készült kis eke pengéje spárga vékonyságú barázdát vágott mindenütt a vizsla után.

Mulkó úgy be volt dresszírozva, hogy mire Lisznyói uram a kilencedik miatyánkot elhebegte, vissza is került, de egy olyan nagy kört kerített be ezalatt, hogy nem annyira ő izzadt bele, mint inkább a tisztelt karácsonfalvai magisztrátus, kiknek homlokáról kínos verejték gyöngyözött, a krónika szerint. Mert hát egy egész kis dominium esett ki a közösből Dimén József uramnak.

A nagy csúfság megtörtént, de már ebbe bele kellett nyugodni, nem volt más mód, mint jó képet vágni az egészhez. A gonosz Góliát még ki is gúnyolta őket:

- A három miatyánkot, ami még járna, odaajándékozom a falunak, de minden lakos tartozik egy szekérnapszámot adni, ha majd a házamat fölépítem.

Dimén uram odaköltözködött aztán végképp Karácsonfalvára, s az így szerzett birtokon valóságos mintagazdaságot vitt, mai napig is a »Dimén paradicsomá«-nak nevezik azt a darab földet. Ez a csíny meg csak öregbítette nevét és népszerűségét, s később Karácsonfalva is belenyugodott a dologba, mert más réven sokat használt nekik a hatalmas székely, kit marcona alaknak, de mégis bárányszelídnek és jószívűnek rajzolnak a róla keringő hagyományok.

Később dulló-nak is megválasztották; s a megyében csakhamar legelső tekintéllyé nőtte ki magát. Olyanná, hogy mikor a székelyek lázongtak, II. József császár Dimén uramat hívatta fel Bécsbe, hogy csendesítse le őket. Dimén nagyon megtetszett a császárnak, ott tartotta több napig.

A későbbi években többször hítták Bécsbe az egyszerű székelyt ki otthon nem volt több dullónál, s fontos diplomáciai küldetésekkel bízták meg a magyarországi részekben is.

- Sohasem láttam ilyen nagyeszű embert - mondá róla egyszer József császár. - Mi lett volna ebből, ha valamit tanul is még?

Annyira kegyelték mindenfelé, a miniszterek, a nádor, a császár, hogy később nagyon elbizakodott őkelme, lemondott a dullóságról, és a főkirálybírákkal is félvállról beszélt.

Dicsősége akkor érte el tetőpontját, midőn József császár Erdélyben utazván, Dimén uramat vette a hintójába maga mellé, hogy az adjon neki információkat mindenről.

Egy ilyen párbeszédje hiteles alakban felmaradt, s megmutatja, hogy a góbéóriás milyen hangon diskurált őfelségével is.

Midőn a Balambánya felé menvén, a »Pásztor-bükke« alatt haladt el a császár kocsija, odaszól Dimén uram:

- Hic unus princeps occisus fuit.[4] (Itt egy fejedelmet megöltek. )

- Quare? - kérdé II. József.

- Quia malus fuit. (Mert rossz volt.)

A Rikán menve, aggódva kérdi a császár:

- Sunt latrones in silvis, Domine Dimén?

- Sunt, Domine Rex - felelte Dimén egykedvűen.

A császárnak nagyon tetszett egyszerű, természetes beszédmodora és rossz kulináris latinsága, melyet néhol oláh szavakkal pótolt Dimén uram, őfelsége nagy mulatságára.

Hanem a góbé magát a császárt is éppolyan furfangos módon főzte le, mint a karácsonfalvaiakat - de azt majd máskor beszélem el önöknek.





MAGYAR BOSZORKÁNYOK



(Ős mitológia)



1886

Hogy fogy és törpül az idők végtelenségében minden. Vegyük például a boszorkányokat. Valaha az ősidőkben várakban laktak, szépek, délcegek valának, arannyal átszőtt bíboros rokolyát viseltek, fényes négy lovon jártak, hadakat viseltek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyem hajzatuknak bűverejével.

Később azután oda lett a szép pofa, a vár, a négyes fogat, egyszerű seprőn vagy pemetén lovagolgattak a Gellérthegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És égették őket Szegeden, Nagyenyeden, mindenfelé.

Ma már az sincs. Ma már a Gellérthegy sem az övék, hanem Kerkápolyié. Sőt nem is lovagolnak ma már a boszorkányok, otthon húzódnak meg a csendes falukban, egyre szűkebb helyecskén, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk, csak hogy a tehenek tejét megrontsák.

Hanem valaha a pogány időkben, mikor még a rabonbánok osztogatták a parancsokat a székely földön, mikor még álltak a büszke várak, a Veneturnéé és Rapsonnéé.

Én istenem, milyen asszony volt az a Rapsonné!

Milyen harmatos volt annak az arca, milyen édes a kacsintása, hogy ringott az a szép sugár termete, mikor a tordai templomban megjelent. Nem volt az a közönyös szem, amelyik rajta ne veszett volna!

Várának nyomai még most is állnak. Még az útnak is ott van némi helye a kősziklák között, amelyiken járt prüszkölő deres paripáin Tordára.

Az út nem emberi mű; sok is volna az embertől. Rapsonné asszonyom az ördögökkel csináltatta azt.

Egy nap ugyanis magához idézte Rapsonné a főördögöt és így szólt hozzá:

- Csinálj nekem egy bűbájos utat Tordáig, alkudjunk meg, mit kérsz érte?

- Mit ígérsz, szép asszony?

- Egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt - mondá Rapsonné.

- Kész az alku - szólt az ördög -, tegyük írásba...

Ős székely betűkkel felírták a Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban az ördög piszkos fekete bőrére. Ez pótolta akkor a közjegyzői intézményt.

Az út készen lett hat nap alatt és mikor Tordán az istentiszteletre harangoztak, Rapsonné akkor indult meg aranykerekű kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülőhelyen.

Egyszer a Gergely nevű kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a fejéről és leesett az útra. A kocsis le akart szállani, hogy fölvegye.

- Ne bántsd, Gergely fiam - figyelmeztette Rapsonné. - Ülj veszteg. Öt óra járásnyi föld az, innen a kalapodig.

Pedig éppen csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s mégse volt más megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.

(Bezzeg milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta őket és nem a vármegye.)

Hanem az ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni. Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogtatta meg a hófehér fogsorát.

- Hát a hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?

- A szerződés szerint, szép nagyasszony!

- No, hát jól van.

Kivett a zsebéből egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.

- Itt a hegy arany, jó ördög.

Mire egy szempillantás alatt egyet fordított a kezén és a tenyér mélyedésbe odatette az ezüstpénzt, pajzán mosollyal mondva:

- Itt a völgy ezüst. Ki vagy fizetve.

Az ördög ámult-bámult s kétségbeesetten rohant... azaz csak rohant volna a fiskálishoz - de mikor még az ördögök itt fenn éltek, fiskálisok még nem éltek. Bölcs az isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek csináltak volna egymásnak konkurrenciát.

Ilyen pajkos, tűzről pattant s amellett szeretetreméltó boszorkány volt Rapsonné. Kifogott még az ördögön is. Nem is lett semmi baja egész holta napjáig.

Lám Veneturné asszonyom csúfosan megjárta! Nagy bajba keveredett a gonosz lányai miatt.

Pedig gyönyörűek voltak. Nemere szőke, Bóra barna.

Egyszer két fiatal levente jött a házhoz, azt mondták, hogy testvérek és megkérték Veneturnétól a két testvérleányt.

- Mi csak úgy megyünk férjhez, ha házasságunk után is együtt maradunk.

A leventék beleegyeztek.

- És csak úgy megyünk hozzátok férjhez, ha egy olyan várat fogtok nekünk építeni, amelyet az isten se tudjon bevenni.

A két levente hozzáfogott és fölépítette az erős, büszke várat, melyet ma is »Veneturné várának« neveznek a székelyek.

Mikor a Veneturné vára elkészült, az asszony a leányaival belement lakni legott, de amint beléptek a termekbe és körüljárták, egy nagy földrengés támadt legott s a vár összedült, részint lesüllyedt a két lánnyal egyetemben.

Több ezer év múlt el azóta, de a két leány még mindig ott jár-kel a föld alatt s jajszavuk kihallik a hegy gyomrából szélcsendes éjszakákon.

Egyszer a minap (úgy körülbelül a Mátyás uralkodása idejében) egy székely pásztorgyerek hozott hírt róluk.

Bemászott ti. egy sziklaüregbe kincset keresni s addig ment ment egyre beljebb a hegymélybe, hogy egyszerre rábukkant a Veneturné két leányára.

Akkor is sírtak és zokogtak.

- Meddig fogtok még itt senyvedni? - kérdé a pásztorfiú. - Mikor jöttök ki a napvilágra?

- Különböző idő múlva - feleltek a várkisasszonyok.

- Hogy értitek azt?

- Én mindaddig itt maradok, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak - zokogta a szőke Nemere.

- Én meg addig maradok - jajveszékelt Bóra -, míg a tehenek melegen adják le a tejet.

Tisztességes terminusokat szabtak a tisztelt kisasszonyok. Úgy látom, nem igen lesz többé szerencsénk hozzájuk.





A KURUCOK »LÁTÓJA«



(Régi krónikákból)



1886

Úgy áll a krónikákban, hogy a híres Czinka Panna anyja a mátyusföldi Tallós nevű községben lakott. Ott született a mi hősünk is Koncz Marci, atyja Koncz József molnár, anyja, aki korán elhalt tüdősorvadásban, Galamutha Zsófia.

Beteges vézna gyerek volt a kis Marci. Az őröltetők nemegyszer mondták a szülők szemébe is:

- Vékony jószág biz ez! Nem telelni való fiú.

Egy alkalommal az öreg cigányasszony, a Czinka Panna anyja is jelen volt egy ilyen megjegyzésnél, mire magához intette a kis Marcit:

- Gyere csak idébb, fiacskám. Hadd nézem meg a tenyeredet.

A nyomott képű szöszke kölyök félénken lépett a banyához, ki nagy figyelemmel nézegette a kék erek útját, melyek a sovány tenyerét keresztül-kasul szeldelték, azután élénken kiáltott fel:

- Hová beszélnek kendtek, hogy nem telelni való a gyerek? Úgy nézzék meg kendtek ezt a fiút, hogy ez generálisokat fog egykor vezetni s fejedelmek hajlanak a szavára.

Egy-két kétkedő mosoly futott át az őröltetők ajkán, sőt még a molnárné is azt mondta, igaz, hogy végtelen nyájasan:

- Ugyan ne beszéljen bolondokat, nénike. (Ez a »nénike« szó az anyai szívből cseppent el önkéntelen.)

- Itt áll a fiú tenyerén felírva - bizonykodott a banya. - Vakuljak meg, ha nem igaz. Ne félj, kis Marcikám, terád nagy dolgok várnak.

Ezzel a jóslattal, amelyben hittek is, nem is, nevekedett Marci, de csak örökké olyan nyápic átlátszó fülű maradt, hogy mikor aztán a szülei elhaltak és a malom rámaradt, nem bírt bele »molnárnét« kapni, mert az alsóbb népnek jóval több esze van, mint az úri renden levőknek, legelőbb is azt nézik a vőlegénynél, menyasszonynál: elég egészséges-e, nincs-e valami belső baja. Józan eszű faluban az a lány a legjobb parti, aki a legnehezebb zsákot a legkönnyebben emeli fel.

A malom meglehetősen prosperált, az egész Mátyusföldről odahordták őröltetni a kalácsra valót. Vize is volt örökké, a csöndes folyású Dudvég nem hagyta cserbe. De a fiatal molnár egyre haloványabb, merengőbb lett, száraz, ijesztő köhécselés szakadt fel koronkint a melléből, beesett szemei ábrándosan villogtak üregeikben. Egész naphosszat elbámészkodott szótalanul a hegyeken, este kifeküdt a víz partjára egy bundán és a csillagos eget nézegette. Olyan volt az egész emberke, mintha hiányoznék egy kereke. »Az egyhangú malomzúgás, vízlocsogás halk zenéje mellett - mint a krónika írja - olvasgatta a szentírást és a próféták könyveit«, s ezekben habarodék meg. Valószínűleg a cigányasszony jóslata is turkálta az elméjét.

Lőn, hogy Bercsényinek, aki ott táborozott azon időben a környéken, sokat beszéltek Koncz Marciról, aki a kuruc fegyverek diadaláról, Bécs megvételéről, a labancok irtóztató veszedelméről mond jóslatokat.

Bercsényi maga elé rendelte a falusi prófétát és meghallgatta a jövendöléseit, amik futótűz gyanánt terjedtek aztán a hadseregben, nevelve a lelkesedést és önbizalmat.

Bercsényinek megtetszett a próféta és állandóan maga mellé vette a rajongó embert. Meglehet hitt is jóslataiban, de az még valószínűbb, hogy csak a hadsereg babonás érzelmeit akarta kiaknázni. Azután akkoriban ugyancsak babonásak voltak a vezérek is. A lőcsei kalendárium volt az irányadó. Amely nap mellett ott állott az SS, ami azt jelentette »Superat Soldat«, a világért sem ütköztek meg a kuruc hadak, hanem ha C. V. volt bejegyezve a kalendáriumba, akkor elemébe jött a felkelő tábor, mert azt tartották, hogy ez azt jelenti: »Curutz Vincit«.

Mártonból minél inkább nélkülözhetetlen ember lett a Bercsényi oldalánál. A stratégiai mozdulatok helyességét ő jósolta meg, a német generálisok terveit kitalálta a csillagokból - már ti. amikor kitalálta. De bár egypárszor felült a sereg Mártonnak, úgy el tudta azt bibliai mondásaival csavargatni, hogy jóslatai, a kudarcok dacára is, készpénznek járták a táborban.

Bercsényi maga mellett hordta hintaján, s jóslatait, megjegyzéseit levelekben közölte magával a fenséges fejedelemmel is, ki szintén több ízben tudakozódik leveleiben: »mit mond erre Habakuk?« Mert a fejedelem és Bercsényi »Habakuk prófétának« nevezték Mártont egymás közt.

A próféta, ki valószínűleg kémszolgálatokat teljesített a Vág vidéki táborozásoknál, ahol igen jól ismerte az egész környéket, egyre nagyobb és nagyobb befolyásra tett szert. Később annyira elbizakodott őkegyelme, hogy akárhányszor bement a haditanácsba és megkorholta a vezéreket:

- Így van az, ha nem hallgatnak rám. Ugye megmondtam?

Csáky uram meg is apprehendált rá egyszer, de Bercsényi gróf elsimította a kedvence elleni bosszúságot. Marci folyvást jósolt s járt-kelt az ellenfelek táborában, mint az Orbán lelke, átöltözködve s a néphit szerint ezer alakot öltve.

Pedig már beteg volt. A hektika nem pihent, rohammal rágta az életgyökereit. Vért hányt. De exaltált természete nem hagyta pihenni, folyton a tábor mellett maradt és még évekig segített csinálni a stratégiát Bercsényinek.

Sajátságos alakja volt ő a Rákóczi-kornak. Thaly, aki őt a homályból előhozta, érdekesen és szépen ír róla, de ő sem dönti el egészen: egyszerű szélhámos ember volt-e vagy pedig egy hóbortos rajongó?

Átláthatlan homályban marad az is, hitte-e Rákóczi és Bercsényi a jóslatait vagy csak felhasználta.

Annyi bizonyos, hogy nagy súlyt fektettek rá. Mert mikor 1702-ben Heister fogságába került Mártonunk, Bercsényi követet küldött Heisterhez s egy csomó labanc tiszt szabadon bocsátásával akarta kicserélni tábori prófétáját.

Hanem a követ Domaházy Gábor szomorú válasszal tért vissza Nagyszombatba Bercsényihez.

A német tábornok egy memorandumban kifejtette az okokat, hogy miért nem bocsáthatja vissza Mártont.

Először azért, mert a hadi szabályok szerint Márton nem tekinthető egyszerű hadifogolynak, minthogy kém szolgálatokat is teljesített.

Másodszor azért nem eresztheti vissza, mert már egy hete, hogy felakasztották.

De ha nem akasztották volna is fel, nem teljesíthető a Bercsényi kívánsága a következő indokokból.

S itt következett aztán egy terjedelmes, igen szép logikával írt alapos indokolás, annak bizonyítékául, hogy az osztrák generálisok már kétszáz év előtt is éppen olyan praktikus és okos emberek valának, mint a maiak.





BESZÉLGETÉS A KÖZVÉLEMÉNNYEL



(Interjú)



1886

Tegnap kijelentette a szerkesztőnk, hogy igyekezzünk, csináljunk húsvétra valami jó lapot: mert egy idő óta szűkiben vagyunk az érdekes eseményeknek. »Ház« nincs, az egy kolumna üres tér, háború-kilátás sincs, az meg a táviratrovatot teszi tönkre. A cár ruhákat varrat a feleségének, Vilmos alszik, Bismarck a legyeket kergeti róla. Egyszóval nem történik semmi. Hát csináljanak, amice, valamit!

Ezeket a szerkesztő mondta.

De hát én istenem, ugyan mit csinálhatnánk mi? Az ilyen apró újságíró legfeljebb főbe lőheti magát, de az is csak kétsoros hír és csak borgis betűkkel.

Komor szerkesztőségi ráncok ültek ki a homlokokra.

A vezércikkíró így szólt:

- Majd csak találok valamit. (A vezércikkíró rendesen talál.)

- Majd csak jön valami - vigasztalódék az újdondász (mert ennek már jön az anyag, aminthogy jött is a Pécsely-eset - de ez »latinul« van írva).

- Majd csak kigondolok valamit - erősködött a tárcaíró (mert csak ez dolgozik a levegőből).

A külföldész vígan csörömpöltette az ollóját, a színházi rovatvezető fumigatíve dőlt el karszékében, mint egy hárem pasa; mert őneki éppen megfordított hivatása van. Annak, ki a politikusokat tartja szemmel, abban áll a dolga, hogy azt, amit embereiről megtud, minél érdekesebben írja meg, míg ellenben a színházi rovatvezető abban virtuóz, hogy amit a személyzetről megtud, azt minél érdekesebben hallgassa el.

De a legnagyobb úr mégis a »választási mozgalmak« vezetője, mert ez tetszés szerint kezeli a kerületeket, elhelyez jelölteket, »több, mint bizonyossá« teszi győzelmeiket és vereségeiket. Ellenjelölteket megsemmisít. Amit ötszáz hordónyi folyadék megteremtett, azt egy csöpp tintával tönkre veri, megírván: »az ellenjelöltnek nincsenek sanszai«.

Ezek mind urak, de én szegény jámbor reporter mivel biztassam meg a szerkesztőmet. Azt ígérem neki, hogy: »majd megtudok valamit« (mert a reporternek a megtudás a vezénylő műszava).

- Hát ugyan mit tud meg, amice?

- Hiszen ha én azt tudnám, hogy mit lehet megtudni...

- Hát tudja mit, interjuvoljon meg a holnapi számra valakit.

- De kit?

- Akárkit. Valami nagy potentátot, aki most divatban van.

Hm, de hát ki van most divatban? Az öreg Deák Ferenc már meghalt, Tiszát nem érdekes interjuvolni, mert ő maga magától is elmond mindent, amit el akar mondani, Apponyit pláne abszurdum lenne, mert az még olyanokat is elmond magáról, amit nem akar elmondani. Kit ostromoljak hát meg?

Szerencsére van egy ismerős képviselőm, akivel véletlenül találkoztam este hazamenet.

- Képviselő úr, kérem, egy szóra.

- Tessék.

- Ki most a legnagyobb és legérdekesebb potentát Magyarországon?

- Most? - riadt fel csodálkozva s ijedten tapogatta meg a kabátja belső zsebét. - A közvélemény, édes barátom. Teringette senki más, a közvélemény.

No, az igaz. Ezzel volna most a legérdekesebb szóba állni - gondoltam magamban nevetve, hiszen tulajdonképpen az ő livréjét viselem. Csodálatos dolog az, hogy olyan urat szolgálok, akiről sem én nem tudok semmit, sem ő nem tud rólam semmit. Sem ő nem látott engem s én sem láttam őt. S mégis neki mondom el mindennap, amit tőle szedek fel mindennap.

Ezen a témán csavargott az eszem egész este, ezzel is dőltem le ágyamba, hanem hohó, úgy látszik, az ajtómat elfelejtettem becsukni, mert íme megnyílik csikorogva és belép rajta Kopek Miska, facér újságíró, aki már nyolc hónap óta be akar jutni a lapunkhoz.

- Szervusz, Miska! Hol veszed itt magadat ilyenkor? Mit akarsz?

- Öltözz fel hamar - mondá lelkendezve. - Menjünk!

- Hová?

- Megtudtam a Közvélemény lakását, elvezetlek oda.

- Lehetetlen.

- Tudom, hogy meg akarod interjuvolni.

- Igen. Menjünk.

Felöltöztem és megindultunk; hol jártunk, merre mentünk, nem tudok róla számot adni, városok, falvak között mintha tündérbocskor volna a lábunkon, átfutottunk, majd egy kietlen mező következett, utána erdő és rét, míg végre így szólt Miska:

- Mindjárt ott vagyunk. Vigyázz, meg ne botolj itt valamibe.

Tele volt hordódarabokkal, tört zászlónyelekkel és kövekkel a hely körös-körül.

- Lassan, szépen lépdelj, mert sok harapós kutyája van.

- Kinek?

- Hát a Közvéleménynek. De hopp, helyben vagyunk.

Egy elég nagy, félig zsúppal, félig zsindellyel fedett háznál állottunk. Miska dörömbözött az ajtón.

- Ki az? Ki van odakünn? - hangzott egy szapora hang.

- Én, a »Pesti Hírlap« reportere.

- No, hát gyere be, szolgám, ha te vagy - s eltolván belülről a závárt, egy kackiás menyecske állott előttünk, szép lett volna arcban villogó szemeinél és magas fehér homlokánál fogva, de akkora nyelve volt, hogy égy félrőfnyire lógott ki a szájából.

- Mit akartok? - szólt, amikor beeresztett.

- A Közvéleménnyel akarok beszélni - mondám. - Kihez van szerencsém?

- Én a felesége vagyok az öregnek, a »Szabadszólás«. Vele akartok beszélni? Az nem úgy megy. Menjetek, beszéljetek helyette lányaimmal. Az öreg még alszik. Várjatok a sorotokra.

- De nem lehet ám, mert a holnapi számra kell.

- Micsoda?

- Az interjú.

- Hát nem követjelöltek vagytok?

- Nem.

- No, az más, mert azok alkalmatlankodnak minduntalan, pedig még korán van, az öreg még szundikál. A kedvetekért azonban fölébresztem. Azok a szemtelenek rá sem hederítettek három év óta!

A Szabadszólás bement egy kamrába, de az ajtóban megfordult.

- Jó ideig kell várakoznotok. Mert az uram aluszékony, nehezen ébred, de meg be is van hányva mindenféle szeméttel, gazzal, három év óta nem sepergettük le róla, hát eltart egy jó ideig, míg kihámozom.

El is tartott egy óráig, míg a Szabadszólás az urát felébreszté és felöltöztette.

Koronkint hallottuk a mellék kamrából, amint diskurálnak egymással.

- Ébredj, öreg.

- Ugyan hagyj békét - morgott a Közvélemény durcásan.

- Megjött az időd. Most már megint te leszel az úr, öreg. Hát ne okoskodj; kászmálódj. Glédába, ha mondom. Urak várnak reád odakünn.

- Tudom, az Eötvös Károly meg az Éles Henrik. Régen megmondtam nekik, hogy semmi keresetük nálam.

- Nem, nem, újságírók várnak rád.

Kevés vártatva bevezette a felesége karonfogva, de a szeme akkor is be volt hunyva félig.

Nagy, izmos ember az öreg, vastag erőteljes karokkal, de a lábai meg vannak dagadva úgy, hogy csak támolyogva tud menni. Bozontos szemöldei parancsolón árnyékolják be szemeit.

Meghajtottam magamat; mire a Közvélemény lustán leereszkedett egy karosszékbe, s halkan recsegtette a szavakat:

- Mi tetszik, uram?

- Hát kérem én a Pesti Hírlap reportere vagyok és azért jöttem méltóságodhoz, hogy eszmecserét folytassunk együtt s azt olvasóimmal közölhessem.

- Ne címezzen engem, barátom. Köszönöm a Kaas Ivor szíves jóindulatát, de nem élek vele. Én csak egy szegény köhögős öregember vagyok. Én nem csinálok semmit, én semmi sem vagyok; nekem semmi cím sem dukál. Én már csak alszom. Én már csak arra vagyok jó, hogy a feleségemnek legyen kit ápolni.

- De kedves bátyám - kezdém felbátorodva -, hogyan beszélhet így? Hiszen valóságos fejedelem, úr, aki diktál.

- Diktálok, édes fiam, de csak a papírkosárnak. Visszavonultam már én a közügyektől teljesen.

- Sajnálom, hogy meg kell önt cáfolnom, mert a választásokat mégiscsak ön csinálja.

- A választásokat? - mondá a Közvélemény mélabúsan. - Csalódik, fiatal ember. A választásokat a lányaim végzik el. Én már semmit sem csinálok. Be is adom nemsokára a kérvényemet Tiszához, hogy belügyminiszteri engedéllyel változtassa át a nevemet valami egyébre. Mert csak alkalmatlanságomra van ez a név. Mit gondol, uram öcsém, kell arra valami stempli?

- Ötven krajcáros!

- Az isten verje meg, aki kitalálta - pattogott az asszony.

- Csitt, anyjuk, csitt. Ne zúgolódj. Minek az? Mit érsz azzal el? Ne koptasd a szádat, anyjuk. Minden úgy van jól, ahogy van.

Felette csodálkoztam a Közvélemény e rezignációján, de hogy valami érdekeset mégis megtudhassak, ismét átvittem a szót a közelgő választásokra.

- A leányaim csinálják - ismétlé az öreg álmosan.

- Hogyan, önnek lányai vannak?

- Három lányom van - szólt szerényen. - Eredj anyjuk, szólítsd be őket, hadd lássák az urak.

Az asszony elkurjantotta magát, s a három leány megjelent előttünk sorba.

Az első, aki jött, igéző szépség volt, hosszú hajjal, piros pozsgás arccal, szép termettel.

- Ez a legidősebb leányom - mondá.

- Nagyon szép.

- Csinos, becsületes, de nem lát szegény, mind a két szemére vak.

Valóban hályog borította a szemeit.

Utána egy szőke futott be szétszórt hajjal, égszín szemeiben ábrándos tűzzel. Csupa pántlika, csupa csipke; az utálatig kacéran nézett szét, s amint a lámpához közelebb jött, észrevettem, hogy szemöldöke, arca ki van festve.

- Ez jó gyerek - súgta az öreg apó -, de végtelenül hiú. Minden szép szót készpénznek tart.

Végre bejött a harmadik leány, egy zsákot tartva a kezében. Alacsony, sovány teremtés volt, zöldes sárga arccal, kidülledt szemekkel.

- Ez a legfiatalabb leánykám. Ez is áldott jószág, csak az az egy baja van, hogy roppant kapzsi.

- Úgy? Azért van hát a kisasszony kezében a zsák?

- Természetesen - nevetett fel lustán az öreg. - Csak azt nézi az én leányocskám, ki vet zsákjába többet... Nos, mit szól a családomhoz, amice?

- Derék leányok!

- Amilyenek olyanok - morgott a foga között. - De hát mit csináljak? Én nem vesződöm semmivel. Teljesen ők viszik a választásokat. Írja ezt ki kérem a »Pesti Hírlap«-ba. Mit alkalmatlankodik nekem a programjaival az a sok ember? Én már semmi sem vagyok. A lányaim sem vesznek sokba. Ők sohase mondják senkinek, hogy »beszéljen a papával«... Hát én velem már ne is beszéljen senki. Írja ezt ki kérem a »Pesti Hírlap«-ba.

Búcsúzáskor kezet szorított velem és miután megígérte, hogy örökké járatni fogja a »Pesti Hírlap«-ot, én arra figyelmeztettem szerényen, hogy talán ideje volna már, ha a kisasszonyokat férjhez adná.

Kacagott és még jobban behunyta a szemeit.

- Oh oh! Ne is beszéljünk róla.

Erre aztán - igazán nem emlékszem, hogy mit álmodtam.





KOÓS ISTVÁN REMEKELT CSIZMADIA



1886

Váltig kapom a szemrehányó leveleket az olvasóktól, hogy csupa miniszterekről és politikusokról írok egy idő óta, pedig jó volna ám - így írják - visszamenni megint a csendes falvakba, lerázni hajnalonkint a harmatcsöppeket az ákácfákról, meglegeltetni a pegazust a taposatlan fűben, kihallgatni a zsuppfedeles méhesekben a köpűk lakóinak szelíd döngését. Azoktól lehet ám tanulni szépeket, nem abban a »tisztelt Házban«, ahol annyira megragadtam. (Dehogy ragadtam, dehogy - azaz éppen abban járok, de nincs elegendő enyvem hozzá.)

Azt is írja az egyik »jóakaróm«, hogy hol van a derék becsületes Filcsik, akiről egykor annyit írtam, az volt nekem a legjobb emberem, aki tolt fölfelé. De úgy látszik, kifogytam a Filcsikekből? stb.

Mit? Hogy kifogytam? Hiszen nekem Filcsik tulajdonképp se ingem, se gallérom. Nem varrt nekem soha. Őróla irkáltam, az igaz, mert nekem úgy tetszett, de semmi közöm az öreghez. Az apám se szerette. Az egész famíliám nemzetes Koós Istvány uramnál dolgoztatott, később Imrik Jánosnál a felsősoron, még később Tutaji Gábor uramnál. Valamennyit ösmertem. Micsoda? Hisz, ha megharagszom, egész életemben csupa merő csizmadiákról írok, annyira nem fogytam ki belőlük.

Szerettem is őket mindég. Mikor a csizmáimat varrta Koós István, reggeltől estig ott ültem a háta mögött a kerek széken. Hatalmas perszóna volt, nagy parancsoló szemekkel, szigorú ráncos homlokkal, öklelőre kifent bajusszal és deres szakállal melyet csak az álla alatt hagyott meg, s onnan vezette fölfelé a füléig. Úgy vette ki magát a méltóságos ábrázata mintha egy szakáll-rámából kukucskálna ki.

Roppant nagy embernek néztem az öreget, de csak addig, míg az én csizmámat varrta, feszült érdeklődéssel lestem minden öltését, minden mozdulatát, amint hol a furda, hol a lapos tűhöz nyúlt, amint vagy a bicskiát, vagy a hovájt, vagy a csirizt, vagy a sodrót, vagy a kármentőt, vagy a cifrázó kérget, vagy a kaptát, vagy az árt, vagy a csutakot, vagy a szöget, vagy a kalapácsot vette elő. Istenem mekkora lángész kell ahhoz, hogy annyi szerszám közt eligazodjék.

Éppen akkoriban (az én gyermek koromban) jelent meg a Jókai regénye, az »Elátkozott család«, ahol egy csizmadia van leírva, gondolom nemes Bajcsi András Komáromból, akit dacból alispánnak választottak meg a komáromiak, s akiből olyan alispánt csinált Jókai, hogy azóta se termett párja.

Mikor elolvastam, vittem a regényt Koós uramnak, hadd örüljön ennek a történetnek ő is, hogy mivé lehet egy csizmadia a gondviselés különös vezérletéből.

Elolvasta egy vasárnap délután.

- No, hát mit szól hozzá, Koós bácsi? - kérdeztem másnap.

- Nem volt valami nagyon derék ember.

- Micsoda, hogy Bajcsi nem volt derék ember?

- Nem szerette a mesterségét. Bolond volt, punktum. Hát nem szebb dolog szabni, vágni, tűvel öltögetni a gyönyörűséges, szebbnél szebb kordován és karmazsin bőröket, mint a pennával festegetni azokat a bolhányi betűket. A sok megfirkált papír-paksamétákban molyok devernálnak, a szép karmazsin csizmákban fehér lábú menyecskék lépegetnek begyesen. Hát szeretném tudni, melyik a különb mesterség?

- Igen, de egy vicispán mégiscsak szörnyű nagy ember.

- Nagy ember, hát miért nagy ember - pattant fel. - Azért mégse tudok én olyan viceispánt, aki a csizmát meg tudná fejelni, de sok olyan csizmadiát tudok, aki jó ítéletet tudna hozni.

Nagy, hatalmas perszónának látszott előttem ilyenkor Koós uram, aki fumigatíve nyilatkozott a tudósokról és a nagy emberekről. Semmi tekintélyt el nem ösmert. Még a királyt is csak annyiba vette, mint egy kuncsaftot - aki azonban másutt dolgoztat. Mert hát fogalma sincs róla, mi az igazi csizma, amit igazi régi módi, céhben növekedett, remekelt mester készít, és nem holmi dibdáb fuser, aki a remeket le se tévén, avatatlan kézzel nyúl hozzá a nemes szerszámokhoz. De még jó, hogy az a szerencsétlen kapta rá nem kiált egynémelyikre: »takarodsz innen, te szamár«.

Történt, hogy a vármegye kézre kerített egy Kusza Pista nevű, rablógyilkossággal gyanúsított egyént, aki állítólag megölte a pörmetei zsidó kocsmárost, s elszedvén a pénzét, bejött hajnalban a városba, ahol is a Koós uram csizmás boltjában megvett egy bornyúbőr csizmát hat pengő forinton és egy százassal fizetett.

A gyanúokok összegyűlvén mindenfelől, elfogták Kusza Pistát, de a dacos legény vakmerően tagadott mindent, s olyan ügyesen tagadott, hogy immár lehetetlen volt elítélni, noha a vizsgálóbíró kétségtelenül látta bűnösségét.

Természetesen Koós uramat is kihallgatták a csizmavásárlás körülményeire nézve, eleibe hozván a csizmákat.

- Valóban, ezek a csizmák tőlem valók - szólt Koós István.

- És egy százassal fizetett értök?

- Valóban egy százassal.

- Tagadja a gazember.

- Az lehetetlen - mondá Koós István rendületlen hittel. - Azt szeretném én látni.

- Hiszen előttem is mindent megtagad.

- A tekintetes úr előtt? Azt elhiszem. De én előttem, Koós István remekelt csizmadia mester előtt? Azt nem hiszem. Ohohó! Hogy gondolja azt a tekintetes úr? Hát kinek néz engem a tekintetes úr?

A vizsgálóbírót, a hiú Bubly Jánost bántotta a kevély csizmadia hencegése.

- No hát jól van, Koós uram, mindjárt megmutatom az állapotot.

S intett a hajdúnak, hogy vezettesse elő a rabot.

Szép szálas legény volt Kusza István, egyenes, mint a gyertya, és vad mint egy medve.

- Nézd meg ezt az urat, Pista - kezdé a szolgabíró -, nem ösmered?

Kusza Pista rápislantott úgy féloldalt Koós uramra, aki élesen merőn tekintett a betyár szeme közé.

- Sohasem láttam - felelte a vádlott nyugodtan.

Koós uram megcsóválta a fejét, mire diadalmas tekintettel folytatja a szolgabíró:

- Pedig azt állítja, hogy nála vetted a gyilkosság után való hajnalon azt a borjúbőr csizmát.

- Valóban azt állítom - vágott közbe Koós István. - Hát nem eljöttél a boltomba és nem ezt a párt választottad ki a nagy ládából, miután széthánytál vagy száz párt? Hát nem igaz?

- Nem igaz - ismétlé a betyár jámbor arcával.

Koós uram még jobban csóválta a fejét, de azért még nem mondott le a reményről:

- Nézz meg csak jól, hékás! És tudd meg, kivel beszélsz, hékás! Mert Koós Istvány remekelt csizmadia mester vagyon előtted, hékás, és nem valami bolond ember. Hát úgy felelj, hékás, hogy valami cáfolat ne légyen, mert különben hiába lészen, hékás. Mondjad csak még egyszer a szemembe, hogy nem igazba járó a mondásom.

- Mondtam már, hogy sohasem láttam az urat, se a csizmáját.

- No, úgy is jól van, hékás.

Egyet köhintett Koós uram, aztán nagy lelki nyugalommal megtörülgette gyöngyöző homlokát a keszkenőjével.

- Már most hát nem beszélek ezzel a tacskóval tovább, tekintetes uram. Most már a tekintetes úrhoz szólok. Hozassa csak elő azt a csizmát még egyszer.

- Mire való ez, Koós uram?

- Mintsem az én becsületemen essék csorba, tekintetes uram, azt gondolom, mégiscsak inkább essék csorba a csizma becsületén.

- Nem értem.

- Ha már szégyennek kell történni, hát a csizmán essék a szégyen, ne rajtam, pedig szeretem a kezem munkáját. Érti-e már a tekintetes úr?

- Dehogy értem, dehogy.

- Hát tessék azt a csizmát megvizsgáltatni, szakértő remekelt mesterek által kifejtetni.

- Minek?

Koós uram zavartan küszködött egy darabig, kereste a szavakat, amikkel a nagy titkot elárulja.

- Vagyon pedig azon balról a sarkától kezdődve, a második öltésnél egy vak vágás. Punktum.

S mint aki egy nagy lelki tehertől menekedett meg, megkönnyebbülten fordult a gyilkos felé, hogy igazolja előtte az eljárást.

- Azért volt az a csizma hat forint, hékás. Mert különben hét forint lett volna és ötven krajcár.

A csizmát csakugyan felfejtették szakértők előtt és megtalálták a vak vágást a második öltésnél, ahol Koós uram mondta, aki valamennyi csizmájának, amit ő varrt, minden ráncára emlékezett még évek múlva is.

Most már nem mondhatta Kusza Pista, hogy nem tőle való a csizma.

De nem is mondta többé, bevallott mindent a Koós uram nagy dicsőségére, akihez fogható csizmadia nem létezik már manapság.

Olyanok ugyanis vannak még, akik vak vágásokat tesznek a csizmákon, de olyanokat mondok, hogy nincsenek, akik az árszabásnál emlékeznének a vak vágásokra.





SOMLYÓ VÁRA



Apafi Mihály ravaszsága



1886

A Magura hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely a fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.

A somlyói vár sohasem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége, Pókay Anna útján.

A Magura hegységgel szemben fekvő »Púpos« hegy oldalában ma is mutogatják a szilágysomlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a »Pokoltó« is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a poklokra való jutásnak.

A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek, és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nemigen ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök valóságos védgyűrűvel vették körül.

Egyetlenegyszer közelítette meg az ozmán uradalom fénykorában egy jókora török csapat, miről ijedten értesíté az »Őrhegyen« állandóan tartózkodó őrszem a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.

Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony a védelem lehetetlenség.

- De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? - kérdék az udvari cselédek.

- Hasztalan. Az csak gyerekjáték! - felelte a várparancsnok, s kétségbeesetten tördelte a kezeit.

- Mennyi lehet az ellenség? - kérdé most a Koczka Gábor nevű dobos.

- Lehetnek vagy négyszázan - világosítá fel az őrszem.

- No, akkor szüret - kiáltott fel a dobos. - Elkergetem én azokat egymagam.

A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.

De Koczka jól tudta, mit beszél. Fogta a dobot, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejéből verni.

A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgő törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcoló, s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.

A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apafi Mihály idejében már inkább hadiraktárul szolgált, s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevők, gyilkosok, gyújtogatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.

Ezen időben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel őkegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.

Legott felkelt és felöltözködött.

- Mi baj van? - kérdé a bakótól.

- Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.

- Az lehetetlen. Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.

- Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtől jön.

Erre aztán nagy tünődések és fejtörések mellett megint levetkőzött Tapolcsányi Ferenc uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.

- Egy szekér van itt a fejedelem őnagyságától és egy staféta.

- A fejedelemtől? - hebegé aztán észre térve. - Mit parancsol őnagysága?

- Keljen fel kegyelmed azonnal, és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van - mondá a fejedelmi megbízott suttogva. - Ott megtudja a többit.

Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttől csillogó főúri öltözet. A kihímezett csipkés ingtől kezdve egész a kócsagos, bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.

- Kié ez a nagyszerű ajándék? - kérdé a várnagy elcsodálkozva.

- Ebbe beleöltöztet kegyelmed tíz rabot.

- Rabot? - hüledezék ez. - Hiszen sohase volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.

A fejedelmi megbízott megmutatta Apafi parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a kiküldött parancsainak, s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.

Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat, és elrejtette egy, a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.

Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.

- Mi lehet ez, atyafiak? - tanakodának egymás közt. - Talán megbolondult a fejedelem?

- Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak, és most megtesz bennünket főuraknak.

Eltalálták félig. Ott künn a hóhér ezalatt kovácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé, ismét dörömböztek a várkapun.

- Hej, ki van odakünn?

- Nem kisebb perszóna, hékás - felelte egy hang kívülről -, mint maga Teleky Mihály uram és a török császár biztosa.

Persze hogy rögtön nyílt a kapu, s hajadon fővel fogadta az őrség Teleky uramat, az Apafi hatalmas miniszterét.

Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos, Tahir nevű csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélőmester, és Krista Mihály a kancellista, egypár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.

Teleky Mihály legott félrehítta a várnagyot.

- Fel vannak a rabok öltözve? - suttogta.

- Igen.

- Helyesen van. Ki fogunk belőlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélőmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törődjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a keze ügyébe esik. Érti-e?

- Megértettem.

- No, hát lássunk hozzá.

A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára, a többiek hadd nézzék a kivégeztetést állva.

Az ítélőmester elkiáltá az első nevet:

- Bánffy Gábor!

Erre aztán elővezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár, és csak úgy zörgött a rengeteg aranycsat.

A hóhér suhintott egyet, és leesett a Juon feje.

A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betűkkel; Bánffy Gábor.

Az ítélőmester új nevet kiáltott ki:

- Béldi István.

Nemsokára a Béldi István feje is legördült. (Tulajdonképp Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetők bandájából való volt.)

A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykok, Bethlenek.

Midőn végre a tizedik vére is szétfreccsent a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály fölkelt ünnepélyesen, és megszorongatta a csausz kezeit.

- Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.

Mire a csausz kötekedve jegyzé meg:

- A felséges szultán mintegy tíz főúr kivégeztetését követelte példaadás végett az iránta tanúsított engedetlenségért, és a »mintegy« alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.

- Igen, de kilencet is.

- Jól van jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.

- Hm, akkor én meg a kilenchez.

- Feljebbezzük a dolgot a nagyvezírhez - mondá a csausz -, ha ő kerek számba tíznek mondja a »mintegy tíz«-et, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.

- Jól van! Feljebbezzük - szólott Teleky Mihály -, de akkor támassza fel nekem előbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse... és imhol a feje...

Erre aztán elnevette magát a csausz, és aláírta a protokollumot, hogy az ő jelenlétében lőn elég téve a felséges szultán kívánságának.

Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az időkben, amiket mi sóhajtozva nevezünk: »régi jó világ«-nak.





CSEJTE VÁR ÉS ASSZONYA



1886

Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:

Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.

Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan »beírás« is, ami bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, aki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.

A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.

Magyarország majd minden várát áztatta a vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.

S egyik sem olyan égre kiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére - egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)

1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.

- Mi a neve?

- Ponikan János.

- Ebből semmit sem tudok. Hová való?

- A csejtei pap.

- Be kell ereszteni - mondá a nádor, s mosolyogva fordult a környezetéhez -, hátha szerelmes üzenethordó lesz a jámbor lelkész, a szép csejtei asszonytól.

(Akkoriban a gróf Nádasdy Ferenc főlovászmester és a híres hős feleségét, Báthory Erzsébetet hítták »csejtei szép asszony«-nak.)

Belépett a lelkész.

- Mi újság, atyám, azon a vidéken? - kérdé a nyájas modorú nádorispán, ki kivált alsórendűekkel igen egyszerű és familiáris tudott lenni.

- Nagy baj van ott, kegyelmes uram - kezdé Ponikan János -, éppen panaszt tenni jöttem.

- Nono - vágott közbe Thurzó tréfásan -, mi a baj? Bizonyosan a stóla körül lesz valami hiba.

- Eltalálta, kegyelmes uram - szólt rendíthetetlen nyugalommal a lelkész -, az én vidékemen nem lesz többé se házasság, se keresztelő.

- Hogyhogy? - kiáltott fel a nádor csodálkozva.

- Báthory Erzsébet kiirtotta leányinkat, kegyelmes uram. Minden rózsát leszakított, hogy rózsavízben mosakodjék.

- Világosabban beszéljen.

- Vért használ mosdásra, fürdésre, s eddigelé hatszáz leányt öletett meg iszonyú kínzással. Irtóztató az, kegyelmes uram.

A nádor hátratántorodott.

- Gondolja meg kegyelmed, mit beszél, gondolja meg kegyelmed, kit vádol.

- Öreg ember vagyok, ősz hajam van, kétszer gondolom meg, ha egyet mondok, tudom, hogy a fejemmel játszom, ha beszélek, de azt is tudom, hogy a lelkemet játszom el, ha hallgatok.

A nádor belenézett a tisztes aggastyán okos, őszinte szemeibe, és így szólt:

- Hinnem kell kegyelmednek, és mégis... érthetetlen az egész. Beszéljen el körülményesen mindent, amit tud.

Erre aztán előadta a pap, hogy a szép Nádasdyné dolga hogy kezdődött; arcul ütötte egyszer a kiszolgáló frájját oly erősen, hogy annak a vére kiserkedt, és az ő arcára freccsent. Mikor letörülte a tükörbe nézett, s az idegen vércsepp alatt az ő arcbőre mintha virulóbbá, üdébbé vált volna egy lehelettel. Így támadt benne a szörnyeszme, leányok vérében mosdani, fürödni.

Hiú asszony volt, sokat mosdott, fürdött, tehát sok vérre volt szüksége. A leányokat összefogdosták, s addig verték, míg a testük meghasadt: kezüket ollóval metélték, hátukat fodorsütő vassal égették.

Thurzó György nagyon felindult e vádra, s rögtön útnak indult a megfelelő személyzettel Csejte várába.

- Olyan előkelő a bűnös - mondá -, hogy csak a nádor meri ott az igazságot megtalálni.

De meg is találta. Mikor a semmit nem gyanító Nádasdyné várába egy délután betoppant, éppen akkor is talált ott egy leányt agyonkínozva, két másikat meg kínzás alatt.

- Hogy tetszik a vár kegyelmeteknek? - kérdé a fonnyadó szépasszony a vendégeitől, amint azok a várat körülnézték. - Hát a szobáim, kamaráim milyenek?

- Bizony elég szépek - mondá a legidősebb lovag -, szinte sajnálom a kegyelmes húgomasszonyomat, hogy ki kell innen költözködnie.

- Nekem? Hová? - kérdé Báthory Erzsébet gúnyosan.

- Igenis kegyelmednek.

- Ugyan? Talán kegyelmed kedvéért?

- Igenis az én kedvemért.

- Hát kicsoda kegyelmed voltaképpen?

- Én Thurzó György vagyok, a nádorispán.

- Úgy - pattant fel Erzsébet, és még mindig felbiggyesztett ajakkal viszonzá. - Szép dolog, hogy a saját várában rendelkeznek gróf Nádasdy Ferencnével. És vajon hová szállásol kegyelmed, ha szabad kérdenem, talán a földszintre, a cselédek közé?

- Nem; még lejjebb valamivel.

Báthory Erzsébet most sápadt el, megértette, hogy mi van lejjebb: a börtön.

- Kegyelmed foglyom, asszonyom.

Legott bezáratta a vár egyik börtönébe, amely legalul volt, s megtartván a vizsgálatot, kitűnt az évek óta űzött leánygyilkolás idegrázó borzalmaival.

Erzsébet cinkosait is összefogatta, s 1611. január 7-én kivégeztette Furkó Jánost, Jó Ilonát és Szentes Dórát, mint akik segítségére voltak a leányok kínzatása és megöletésében.

A szépasszony sem került fel többé a föld alatti börtönből, hanem inkább nemsokára még lejjebb jutott: a kriptába.

Ott múlt ki a börtönben, ijesztő vázzá soványodva.

Szörnyű dolgairól sok tarkabarka, megrázó történetet és mesét írtak azóta.

Míg végre nemrégen akadt egy krónikás, aki most harmadfélszáz év múlva figyelmeztette Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna csukatni azt a szegény, nyomorult asszonyt, hanem az - őrültekházába.





AKI MER, AZ NYER



(Kulissza-történet)



1886

Kulissza-történet igenis, de nevek nélkül.

Őnagyságának nem írjuk ki a nevét, azaz megkereszteljük más névre, mondjuk, hogy Borosnyói Pálnak hívják.

Valamikor képviselő volt, de a kerülete unt rá, akkor aztán kiküldték valahová tanfelügyelőnek, de ott meg a megye unt rá, visszaküldte képviselőnek.

Itt ráunt a miniszter és megtette jószágigazgatónak. Egyebet lehetetlenség volt belőle faragni. És ez is volt neki a legjobb: mert az állami jószág nem unhat rá. Azok roppant türelmes ingatlanok.

A jószágigazgató úr egész megelégedetten adta át magát az új pályának, vadászgatott, kártyázott, ebédeket adott, udvarolt a környékbeli szép asszonyoknak és hogy semmit se felejtsek el a tevékenységéből, csibukozott és kocsikázott, növesztve a potrohát és a tokáját.

Hogy azonban az ügyek mégis menjenek valahogy, ott volt a titkára Koczó István (ennek se ez az igazi neve) az intézkedett helyette, vezette a könyveket és vitte a korrespondenciát. Borosnyói úr csak a nevét írogatta alá. Hanem iszen elég unalmas dolog az is, hogy mikor az ember ferblizik, minduntalan elszólítsák valamit aláírni.

A jószágigazgató úr nőtlen ember, de csak annyiban, mert özvegy. A felesége még előbb unt rá, mint a kerülete, elhagyta, meghalt, hanem egy szép leányka maradt utána, a kis Nina. Ez ennek a történetnek a hősnője. Ez a mozgatórugó. Szép, barna és kevély. Ezek az alapvonásai.

Természetesen, a titkár úr udvarol neki, de Nina kineveti. Hogy merészkedik ez az ember őhozzá emelni fel a szemeit? Pedig Koczó barátunk érzi, hogy tetszik a leánynak és csak a rangkórság tartja hidegen a szívét. A nagyságos papa is észrevette a titkár úr gerjedelmét s egy idő óta feltűnő hidegen kezd bánni a saját »jobb kezével«.

Koczó úr el van keseredve. Képzeljék, uraim, hiszen önök is voltak már abban a helyzetben, nem hogy jószágigazgatói titkárok lettek volna, hanem hogy beleszerettek valakibe és gátakat találtak. Természetesen el voltak keseredve a gátak iránt.

Történt ezen elkeseredés tartama alatt, hogy a miniszter rövidebbre kezdé fogni a kantárszárat: leírt a jószágigazgatónak, nincs megelégedve a jószág jövedelmével, különösen az erdők kezelését kifogásolván, utasította, terjesszen fel memorandumot, miként lehetne okszerűbb kezelés mellett jövedelmezőbbé tenni a nevezett birtokot.

Borosnyói úr a szekretáriusát hívatta.

- Amice Koczó, meg van-e jól pihenve az esze?

- Meg, kérem.

- Hát olvassa el ezt a rendeletet és tákolja össze azt a memorandumot.

Koczó úr (aki igazán zseniális gyerek) harmadnap már előállott a tervvel. Pompás ideái voltak. Mikor kifejtette a principálisa előtt, az odavolt örömében és kevélyen simogatta meg a hasát.

- Hát tessék - dörmögé. - Én igazán megérdemlem, hogy megbecsüljön ez a kormány. Nagyon jól van, Pista öcsém. Maga egy aranyos gyerek. Amit itt kifejtett, tegye írásba, hadd küldjük fel. Tudom, megörül neki a miniszter. És ha magának is van valami kívánsága, amice, szóljon, protezsálni fogom. Mert ön is megérdemli.

A titkár szomorúan sóhajtott:

- Nekem a miniszter nem adhat semmit.

- Ne beszéljen ilyen fumigatíve őexcellenciájáról, amice. A miniszter mindent adhat. Hát mi kellene magának?

- Egy lány - hörgé a szekretárius tompa hangon.

- Lány? Hiszen lányt minden bokorban találhat.

- De nekem csak az az egy lány kell.

- Melyik?

- A Nina kisasszony.

A jószágigazgató úr felkacagott.

- Ne bolondozzon, amice. Hogy gondolhat maga olyat? Hát azt hiszi, hogy én a szemeten szedtem fel a lányomat vagy hogy a kormánytól kaptam, és most állami dologban odaadom ösztöndíjnak a titkárom számára?

Koczó úr még jobban elkeseredett, de magába fojtá mélységes bánatát, s nehány nap múlva előterjeszté a nagyszabású memorandumot, egész vastag csomag volt, tán kilenc vagy tíz ív, szépen kalligrafice leírva.

Izgatott volt, szemei lázban égtek, a jószágigazgató úr megsajnálta, és így szólt nyájasan:

- Tíz forinttal fölemelem a fizetését, Pista öcsém. Ez derék munka volt.

- Köszönöm - szólt a fiatalember reszkető hangon -, méltóztassék átnézni a memorandumot. Azt hiszem, tökéletes.

- Majd átolvasom az este.

Másnap reggel halványan jött be a fiatalember az irodába.

- Át méltóztatott olvasni? - kérdé.

- Már be is csomagoltam, el is küldtem.

Amice Koczó szabadabban lélegzett fel. A memorandum el volt küldve.

Három vagy négy hét múlt el azóta, a jószágigazgató mindenütt nagyra volt a memorandumával és az új kezeléssel: és már türelmetlenül várta a felsőbb dicséretet, midőn végre megjött a hivatalos levél a miniszteriumtól. Feltöri, elolvassa és belesápad:

Ez áll benne szórul szóra:

»Bizalmas fölterjesztését mindenben helyeslem és annak alapján ezennel fölmentem a szolgálattól, egyszersmind köszönettel veszem az ön ajánlatát leendő utódjára, Koczó Istvánra nézve, felkérve önt, hogy addig is, míg e tekintetben véglegesen határoznék, az ügyeket ön vezesse.«

Borosnyói Pál úr azt hitte, az ördögök incselkednek vele, tízszer, százszor átolvasta a levelet. Ej, ej, miféle misztifikáció lehet ez!

De minden bolondossága mellett mégis olyan komolyan nézett ki a dolog, hogy rögtön felült a vasútra, rohant Pestre és egyenesen a miniszteriumba; nem árulom el, melyikbe, a pénzügyibe-e vagy vallásügyibe?

Ott már akkor minden díjnok és számtiszt gúnyosan mosolygott a szeme közé. Érezte, hogy őt nevetik.

Szívdobogva nyitott be az osztályfőnökhöz, annak is nevetésre ferdült a szája, mihelyt megpillantotta.

- De hát mi történhetett? - kiáltá önkéntelen. - Mit röhögtök?

- Hát még most sem tudod? - vigyorgott az osztálytanácsos.

- Semmit sem tudok - dörmögte Borosnyói kétségbeesve.

Az osztálytanácsos úr kikereste neki az akták közül a saját memorandumát.

- Itt van ni. Olvasd el a kék ceruzával aláhúzott helyeket.

Borosnyói átfutotta az egyes passzusokat s kékült, zöldült mérgében, mert ilyesféléket olvasott fel.

»Jelentem excellenciádnak, hogy én egészen tehetetlen vagyok és képtelen minden munkára, az összes dolgaimat Koczó István csinálja, ezen memorandum is az ő műve, én csak aláírni szoktam a számlákat, levelezéseket, okmányokat és jelentéseket, de azokat is a nélkül, hogy átolvasnám...

...Odáig terjed alázatos kérésem, méltóztassék engemet e nem nekem való állástól fölmenteni s ha ezen művecske megnyeri magas megelégedését, helyettem Koczó István titkáromat, aki eddig is vezette az ügyeket, kinevezni.«

Borosnyói úr fölordított dühében, és belemarkolt a hajába.

- Ármány, gyalázat! Megyek a miniszterhez!

- Oda már hiába mégy. Őexcellenciája éppen most táviratoztatott Koczónak, hogy jöjjön fel. Tudod-e, hogy ez a memorandum nagyszabású munka. Koczó kinevezése bevégzett tény. Csak nevetne rajtad a miniszter, ha hozzá mennél.

- Az a gazember megcsalt, megölt - jajveszékelt Borosnyói úr -, tönkretett. S mindezt csak azért, mert a lányomat akarta...

- Hát mért nem adtad oda neki, te bolond?

- Hiszen ha tudtam volna, hogy mi forr az alattomos eszében. De megyek, fölfedem gazságát a miniszternek.

- Inkább siess haza, és add oda neki hirtelen a leányodat.

- Hm, mondasz valamit, bizony Isten, mondasz valamit.

S nagy dörmögve ott hagyta a bürót és lihegve, magával beszélgetve csoszogott le a miniszteri palota lépcsőin vissza a vasúthoz.





A ROMANTICIZMUS



1886

[Az elbeszélés szövege már megjelent a Krk 4. kötetében Galamb a kalitkában c. kisregény első elbeszélésének vázlataként a Függelékben a 155-164. lapokon.]





BREVIARIUM BEÖTHYANUM



1886

(Bevezetés)

E gyűjtőcím alatt kívánom közrebocsátani az utókor számára azokat a történeteket, amiket a derék Beöthy Algernon elhullajtgat. A bájos Sherezade szultána minden éjjel mondott egy regét s ezzel vitte ki, hogy nem kellett meghalnia; a jó Beöthy Aldzsi mindennap mond vagy csinál egy vagy két dévaj történetet és mégse legyen halhatatlan? Nem, azt nem engedhetem. Felnyitom a szemeit - mert őneki fogalma se volt arról, hogy derűre-borúra lopják.

Vagy hat író lett már utána gazdag ember, egynémelyik akadémiai tag. Én is az övéből éldegéltem eddig, de biz én nem sokra vittem, hát kivallom bosszúságomban a kincses forrást.

Észrevehették önök, hogy egy-egy jeles írónk egyszerre kiapad. Mit jelent az? Azt, hogy Beöthy másüvé jár vacsorálni. Töri rajta a fejét mindenki, hogy mért nem tudja befejezni Gyulai Pál Romhányit? Hm, mert bizonyosan Aldzsi nem mondja neki tovább.

A Pesti Hírlapban néha sokáig nem jön »Tisztelt Ház«. Kapom sorra a szemrehányó leveleket az olvasóktól, engem szidnak a lustaságomért, pedig nem én vagyok az oka, hanem Aldzsi van oda vadászaton.

Egyszóval hadd süljön ki már egyszer a dolog úgy, amint áll. Elvégre is legyünk igazságosak, osszuk meg a dicsőséget, azaz hadd legyenek a tőle hallott történetek egészen az övéi, én csak a honoráriumokat szedegetem fel értük.

Kezdjük az elsőt.

I. A bolondos báró

Kupiczky Károly egyike volt a legügyesebb embereknek a vidéken, csakhogy sohase volt egy ügye se. Ami elég kellemetlen állapot, mert mesterségére nézve prókátor.

Hasztalan folyamodott fűhez-fához, készített elő mesterségesen zavaros helyzeteket, egyikből sem lett soha pör; sőt annyira szerencsétlen keze volt, hogyha valami csirkepörre mégis rátette, abból okvetlenül békés kiegyezés lett.

Képzelhetni, mennyire megörült egy napon, mikor az odavaló viceispán hívatja, tudtára adván, hogy beajánlotta teljhatalmú ügyvédnek egy főúrhoz, név szerint báró L... sti-hez.

- Lehetetlen az! - dadogta elálmélkodva.

- Pedig már fait accompli. A báró beleegyezett. Utazzék le azonnal.

Soha még álmodni sem mert volna az efféléről. Ez meghaladta a legkövérebb reményeit. A báró ugyan megrögzött különc. De végre is egy okos bárónál mindig különb fejőstehén egy bolondos báró.

Rózsás kedélyben utazott le az alispán kártyájával új klienséhez, aki elég udvariasan fogadta.

- No jó, hogy megjött. Isten hozta! Vegye át az ügyeket, mert tömérdek pörünk van, kedves barátom. Pörölnek minket, jól teszik. Mi azonban nem fizetünk és mi is jól tesszük. A jelszó a nem fizetés, kedves ügyvéd úr. Ön mától fogva családi ügyvédem. Jean majd elvezeti a szobájába és megmutatja a kancelláriát is. Ott abban a három hátikosárban vannak az akták. Nézegesse át egypár napig és csinálja meg, amit szükségesnek lát, a jövő héten majd felutazunk Pestre; egy kis kölcsönt szeretnék fölvenni, mert pénzre van szükségem. Megértette, kedves barátom uram?

- Igen is, méltóságos úr.

Kupiczky hozzálátott a tömérdek idézés, kereset átnézéséhez s már jól megéhezett, midőn végre bejött az inas, hogy ebédhez hívja. Lehetett vagy délutáni négy óra, úgyhogy már jó ideje morogta magában az egészséges gyomrú fiatalember: »ejnye, be átkozott későn ebédelnek ezek a nagyurak«.

Amint az ebédlőbe lépett, a báró már ott ült az asztalnál a nyakába kötött szalvétával, s mogorván intett a fiskálisnak, hogy üljön le a másik üres terítékhez. Csak kettesben ettek. A bárónak nem volt családja, csupán egyetlen testvére, akivel haragban éltek.

Némán ültek szemben egy darabig, míg végre Kupiczky törte meg a csendet:

- Ma hűvös időnk van - mondá fázékonyan.

- Meglehetősen - szólt a báró kezeit dörzsölve. - De annál jobban megmelegszünk ebéd után, ha nem lesz ellenére egy kis commotio.

- Igen szívesen.

- Tud ön a puskával bánni?

- Valóságos szenvedélyem.

- Annál jobb. Akkor hát lövünk egypár foglyot. De az ördögbe is, mért nem hozzák már azt az ételt?

Éppen e percben jelent meg az inas egy nagy fehér tállal és letette az asztalra.

- Tessék, domine spektabilis. Semmi ellenkezés. Nálam a vendég az első.

Kupiczky barátunkban megfagyott a lehellett, amint odanézett a behozott kommedenciára.

A tál teliden tele volt fagylalttal.

- Köszönöm alássan, nem eszem - dadogta és a foga összevacogott.

- Nem eszik? - csodálkozott a báró. - Hát nem szokott ön ebédelni?

- De igen. Csak éppen a fagylaltnak nem vagyok barátja ilyenkor.

- No, az különös. Ez hallatlan. Hja, nálam az ebéd a fagylaltozásból áll.

S ezzel nekilátott, bekanalazott derekasan és jóízűen, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.

- No, domine spektabilis - mondá a szalvétát leakasztva a nyakáról -, vegyen le egy puskát a falról, mert most már indulhatunk.

Micsoda, hát csakugyan nem hoznak az asztalra egyebet?

Nem ott; az inas megint eljött, elszedte a tányérokat, elvitte a kanalakat, lehámozta az asztalról az abroszt olyan egykedvű kimért pofával, mintha ez lenne a legrendesebb állapot a világon. »No, ugyan szép helyre kerültem« - tűnődött magában az új fiskális.

Azazhogy még a tűnődésre sem jutott ideje, annyira sürgette a báró:

- Menjünk az ördögbe, menjünk! Ilyenkor a commotio a fő... Gyújtson rá, spektabilis! - s odanyomott markába egy erős havanna szivart.

Egész estéig csavarogtak, de kevés vadászszerencsével, az ügyvéd már majd holtan rogyott össze az éhségtől és fáradtságtól, midőn végre a báró egy foglyot lőtt.

Nagy hirtelenséggel és ügyességgel lekopasztotta a tollait.

- Ejnye, beh szép fehér húsa van.

Megveregette a picike combjait.

- Elég kövérke - dünnyögé megelégedetten.

Majd egy salamoni rántással kétfelé szakította a madár még félig meleg testét, s lekötelező udvariassággal nyújtotta oda az egyik felét:

- Tessék, ügyvéd úr. Ejnye beh jó!

Ti ő már akkor kannibali mohósággal beleharapott a maga részébe, s nagy csámcsogással szopogatva, rágta róla a nyers húst.

A fiskális háta megborzongott, de olyan éhes volt már, hogy ő is hozzálátott s ugyancsak megnyalta még az ujját is utána.

Ez az élet így tartott a kastélyban öt napig. A szegény ügyvéd föltette magában, hogy kiállja, ha belehal is. Hátha ez csak valami juksz. Hátha csak próbára akarja tenni a méltóságos úr, s aztán jutalmazza csak meg rendületlen hűségét és alkalmazkodását.

Valóban ötöd napra változóba indult a dolog, az uraság befogatott.

- Pestre megyünk, domine spektabilis. Készüljön fel. Vegye a felsőkabátját! Pénzt kell ott minden áron kerítenünk.

Pesten legalább kedvére lehetett ennie, mert külön lótott-futott az uraság is, az ügyvéd is, pénzintézettől pénzintézethez, tőzsértől uzsoráshoz. A végzet üldözte őket. Napokig szaladgáltak, könyörögtek, fenyegetőztek, ígértek, de pénzt sehol sem bírtak felhajszolni, se birtokra, se váltóra.

- Micsoda fiskális maga? - toporzékolt az uraság. - Ha pénzt nem bír nekem szerezni. Hát mért tartom én magát?

A fiskális türelmesen nyelte el a báró kitöréseit, s csendes megadással kezdte megint a sziszifuszi munkát, de napról napra eredmény nélkül.

Egy este elkeseredetten feküdt le szobájában a »Magyar király«-ban, mert ma is csalódott azokban a kölcsönadókban, akik tegnap még biztatták, mint ahogy csalódni fog azokban, akik holnapra biztatják.

Nyugtalan lelkét csak nagy nehezen nyomta el az álom, de nem sokáig alhatott, mert éjfél tájban megjött a báró (aki a szomszéd szobában volt szállva) s nagy csattogtatva nyitván be az ajtót, vidám heveskedéssel rázta fel az alvó prókátort.

- Keljen fel, spektábilis!

- Mi baj van? - riadt fel a jurium direktor.

- Megvan a pénz, amice - kiáltá örvendezve a báró.

De már erre csakugyan kiment a Kupiczky szemeiből az álom. Mert ebből a pénzből ő is megkapja az évi fizetése felét: kétezer forintot.

- Mennyi? - kérdé felugorva.

- Húszezer forint.

- Bravó, méltóságos uram! És mennyi a kamat?

- Semmi, amice, egészen semmi.

- Hogyhogy?

- Úgy kapjuk a pénzt.

- No, az derék. És kitől kapjuk? Szabad tudnom mégis a közelebbi föltételeket?

- Egyszerű a dolog, spektabilis. Jól kieszeltem én azt. Itt van most az a Batty, az állatszelídítő, és azt ígéri a plakátokon, hogy aki az oroszlányketrecbe be mer menni, húszezer forintot kap.

- No és?

- Hát bemegyünk, amice, holnap délelőtt... természetesen bemegyünk.

- A ketrecbe? A fenevadak közé? - kiáltott fel az ügyvéd.

- Nos, természetesen a ketrecbe - mondá a báró rendületlen nyugalommal. - El vagyok tökélve rá. Ön megy be elöl, én pedig utána megyek önnek, mert az oroszlány rendesen a hátuljövőket támadja meg... De most már nem háborgatom önt, lefekszem. Apropos, reggel majd bejövök önért, s aztán fölvesszük azt a kis pénzecskét...

Be is jött reggel a báró, de már akkor hűlt helye volt a becsületes jurium direktornak.

II. Hogy oszlott fel a Pakas-banda?

Ebben a történetben már maga Beöthy a főszemély, mint az arab imposztorságok élénk kedvű, csínyeket kigondoló Hodzsája.

Incselkedő nyila, melyet a humor mézébe márt, ezúttal a szegény Pakasékat járta át, amely név alatt egy nagy alföldi város egyik cigánybandája virágzott. Nem az első banda volt, mert az a mai rangkóros világban »műtársulat« lett, sőt a második is már a »népzene társulat« címet vette fel, csak Pakasék maradtak örökké »malacbandá«-nak.

Régi firma voltak a Pakasék. Szegény emberek kedélyderítői. Nagyobb virtus az, mint a nagyságos uraknak húzni, mert nagyobb ott a bánat, vastagabb kérget kell a szívről levakarni a vonóval. Sok ideig élt együtt békés lábon a malacbanda. Olyan menyasszonynak is muzsikáltak már Pakasék, akinek a keresztelőjén is Pakasék »cselekedték«.

Éppen azon a ponton voltak már, hogy a huszonötéves jubileumot ülik meg, amikorra a patrónusuk, a városi »cassa perceptor« megígérte, hogy a nemes város költségén veres nadrágos uniformist szabat Pakasékra. Már csak egypár hónap hiányzott ehhez a nagy naphoz, amikor váratlanul hallatlan szerencse érte a harmadik bandát.

Képviselő urak érkeztek a városba az esteli vonattal és minthogy muzsikát akartak hallgatni és minthogy két házi mulatság volt a városban, ahol a két előkelő banda húzta, a »Bikához« címzett hotel »borgyereke« lélekszakadva futott az »Arany Rozmaring« csapszékbe s fülébe súgta az öreg Pakasnak, jöjjön azonnal az egész bandájával együtt a »Bikába«.

A »Bikába«! Az öreg Pakas arca olyan vörös lett a megdicsőüléstől, mint a láng. Ott a Bikában fognak játszani. Hát lehetséges ez? Nem álom, nem káprázat ez? Holnap az egész város arról fog beszélni csodálattal: »Tegnap ott húzták Pakasék a Bikában«. Azután hozzáteszik: »Nini, bizony mégis vitte valamire az öreg Pakas.«

Cihelődött is nyomban az egész banda: »Csülökre, more, utánam.« A brügőst megpirongatta: »Mért nem igazítod meg a nyakkendődet, te csóré, nagy helyre megyünk.« Azután odaszólt a klarinétoshoz: »Aztán te, bibasz, befelé tartsd a könyöködet!« (Ti. a könyökén rongyos volt a kabátja.)

Egyiken is, másikon is igazított valamit, s végigmérvén az »Arany Rozmaring« facér kocsisokból és vándorló legényekből álló közönségét, felibe szakítván a nótát, a hóna alá csapott hegedűvel kivonult a banda élén.

A Bikában csakugyan urak mulattak, nagy nevű, országtartó emberek, köztük Beöthy Aldzsi. Egy-kettőt meg is ismert az öreg Pakas és felkiáltott örömében: »Örülj, tányér, nem csörömpölsz.« (Hogy ti. hitvány piculák meg nem reszelik azt a drágalátos hófehér porcellán testét.)

A tányér. Persze a tányér. Az anyagiság ördöge bevette már magát a madárlelkű barna fickók közé is. Csak a fülemüle csinálja még ingyen. A bandában is már a tányér a főfaktor. Erről álmodnak, erről beszélnek, ezt őrzik. Olyan az nekik, mint ott az asztalnál a képviselő uraknak az alkotmány. Körülbástyázzák rendszabályokkal, óvintézkedésekkel a cigányfurfang hatalmas lakatjaival teszik hozzáférhetetlenné.

Úgy rémlik előttem, hogy évekkel azelőtt Murka Tóni, a gordonkás volt a tányérozó, s nem tudom, ráfogás-e vagy valóban a Pakasékkal történt, hogy egy eleven legyet kellett vinnie Murkának mutató és nagyujja közt, mikor tányérozni indult s azt elevenen visszahozni. Hathatós ötlet volt ez arra nézve, hogy a hatosokból el ne vehessen útközben egyet sem.

Azonban állítólag Gilagó a cimbalmos mégis rajta érte volna Murkát valami turpisságon, s azóta akként módosultak a szabályok, hogy sorba járjanak a tányérral. Mert hiába, nincs tökéletes törvény a világon. S ha már lopni lehet, lophasson valamennyi. Így mégis legközelebb járnak a tökélyhez. És aztán nem is olyan nagy baj az, hiszen annyi becsület úgyis mindenikben van, hogy csak egy csekély »körüljárkálási illetéket« csíp ki a telerakott tányérból. No bizony, jut is, marad is.

Ma is azonképpen történt. Meg kell adni, szépen húzták, kitettek magukért. Sírt-rítt a hegedű. A kevélység, hogy ilyen uraknak játszhatnak, kicsalta a húrokból a legédesebb hangokat. A nagyságos urak is pompásan mulattak, s ugyancsak megtelt forintosokkal a fehér tányér, valahányszor útra indult, sőt vagy háromszor-négyszer egy-egy ötös is mosolygott a garmada között.

Hanem ki is használták Pakasék az alkalmat, minden második nóta után ment a tányérral valaki; már egy kicsit talán sok is volt: no, de akkor kell a szerencsét megfogni, amikor közel van.

Éppen maga Pakas indult a tányérral, mely talán tizenkettedszer is megfordult már. Mindegy, azért az urak mégis rangosan csapkodták be a szép zöldhasú egyforintosokat. Csak mikor a Beöthy nagyságához ért a Pakas, az mondá félbosszúsan:

- Már megint itt vagytok? Hiszen az imént adtam egy százast.

A Pakas szíve nagyot dobbant erre a szóra. Elsápadva, izgatottan szaladott a bandához. Ott nagy morgás támadt, dühös szemforgatások és élénk gesztikulációk. Az urak is észrevehették, mert a nóta is abban maradt.

Pakas feldúlt arccal rohant vissza az uraságokhoz:

- Melyiknek tetsett adni azstat a sázsast?

- Tudja az ördög - felelte Beöthy Aldzsi. - De adtam valamelyiknek, az bizonyos.

A többi urak is erősítették a Beöthy állítását.

- Nem tetsene kérem semély serint megösmérni? - kérdi tompán Pakas. - Hej ide, ide! Gyepre more! - kiáltá izgatottan.

- Ide cigányok! Vigyen el benneteket a devla!

A cigányok előjöttek, mindenik mint vádlott és vádoló, a düh és kétségbeesés tükröződék minden arcon.

- Melyik volt, nagyságos uram, melyik volt?

Beöthy végignézegette valamennyit, s eltűnődött felettük:

- Ez volt, de talán mégsem ez volt... azazhogy... Ejh, ki emlékeznék már erre? Hagyjatok nekem békét!

A Pakas szeme lángot vetett, ökleit felemelte s ádáz haraggal fenyegette meg a bandát:

- Vetkezsés les ebből!

A mulatságnak vége szakadt: kiütött köztük a forradalom. Elhajigálták a hegedűket, irtóztató lármával követelve a vetkezést.

De hiába vetkőztek le valamennyien sorba, a százas elő nem került (amint hogy nem is kerülhetett elő, mert az a Beöthy zsebében van még ma is), mi természetesebb tehát, mint hogy a végén összeverekedtek, brugót, hegedűt, klarinétot egymás fején összetörtek s még aznap feloszlottak.

Így lett csúfondáros vége a Pakas-féle bandának éppen abban az évben, mikor már a huszonötéves jubileumot ülte volna meg.

Az egykori Pakas-banda tagjai aztán szétmentek a szélrózsa minden irányába s most is élnek, egyenkint különböző bandákban muzsikálván és mai napig tűnődnek rajta, ott, ahol vannak, hogy melyik imposztor lopta el akkor azt a százast, és hova dughatta az akasztófáravaló?





KRASZNAHORKA



1886

Tótul azt jelenti: »gyönyörű erdőcske«, hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkősziklás hegyen áll, mely éppen nem tűri meg a fát, hanem kopáran fehérlik a messze vidéknek.

A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a Gömör megyei öregek.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.

A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legelteté a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Hazavitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyerekeinek, hogy játszadozzanak vele.

Később észre veszi, hogy a kő világít éjjel.

- Hm, ez jó lesz - gondolá -, legalább nem kell fáklyát égetni!

S elvette a követ a gyermekektől.

A követ azonban meglátta egy izmaelita nála, s meg akarta tőle venni.

- Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.

Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyerekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:

- Nem adom oda a követ a tehénért sem.

- Hát tudod, mit - mondá az izmaelita -, egy egész gulyát adok érte.

Szeget ütött most a juhász fejében ez az ígéret, s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tőle a követ a környéken lakó bérlők, és még messzeföldről is jöttek e végből hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba magának a királynak.

Ült pedig a trónon ekkor IV. Béla.

Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.

Béla király megörült a kőnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.

Nagy tisztességgel látta vala el a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tőle valamit.

- Csak azt engedd meg, királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.

No, ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a szegény juhásztól.

Hazament a juhász és hét várat épített a talált pénzen, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkőt, Pelsőczöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom, megörült nekik a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.

A juhászt Bebeknek hítták, s nevével sokszor sok századon át találkozunk a történelemben.

Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindig a Bebek családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család e várral s míg csak egzisztált, mindig övé volt.

Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nemegyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midőn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyűlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel s ő meg nem jelenvén, száműzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.

1556-ban kisasszony-napja előtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra s azokat szétverték s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat s hadi felszerelvényeiket elfoglalva.

Sokáig is volt gúnyszó az osztrák pártiakra országszerte: »Mikor megyünk Krasznahorkára?«

A Bebekek után a koronáé lett a vár és királyi kapitányok védelmezték. 1575-ben Andrássy Péter uramat találjuk ott parancsnoklón, ki Erdélyben valami praktikába keveredett Báthory István fejedelem őnagysága ellen s rengeteg javaitól megfosztatván, ide Magyarországra menekült s itt Rudolf király mint »ideiglenes alkalmazást« adta neki e várkapitányságot.

De az Andrássy családnak nagyon megtetszett ez a hely s az »ideiglenességből« olyan »véglegesség« lett, hogy még a mai napig is az Andrássyaké a lakható vár.

Természetes, hogy ennek a megtartása ezentúl se volt kényelmes dolog. A kuruc csaták nem zajlottak le nyomtalanul fölötte se. Hol a kurucok lőtték, hol a labancok, amint ezek voltak künn vagy benn. Kétszer is megvolt cserélve a szerep!

Egyszer a Thököly ellen küzdő Schulcz tábornok egy álló esztendeig tartotta megszállva nagy haddal s mégsem vehette be, míg a vár ura aztán hallotta Thököly bukását, maga is átment az udvar hűségére.

Jó Rákóczi Ferenc kurucai egypár év múlva megint csak benéztek és harcoltak benne.

Hanem aztán ez »utolsó« is volt.

Azóta mély csend van Krasznahorkán. A harcos idők jeléül legfeljebb néhány ócska ágyú ásít ott a várfokon, egyik pláne ezzel a bemutatással: »Franciscus Bebek me fieri jussit 1547«.

Jó is ez a csend ott.

A vár egyik szobájában üveg koporsóban egy szép asszony fekszik fekete ruhában, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. S az a szép asszony mégsem tud egészen elaludni, mégse tud elporladni.

Csodának mutogatják a holttetemet, mely közel kétszáz éve lesz már, ott fekszik mereven, de azért úgy néz ki, mintha csak tegnap temették volna oda. A ruha elporlad rajta időnként, új fekete ruhába öltöztetik újra, de ő nem tud elenyészni, porrá lenni,... mintha várna valakire az örök hulla.





A GALAMBÓC



1886

Galambóc omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik. Galambóc még a római időkből való erősség s »Columbaria« nevet viselt.

Őseink, mikor bejöttek, teljes fényében találták a kilenc tornyú várat, s Keve vezér tette rá a kezét.

Nagyfontosságú leginkább a törökvilágban lett. A beözönlő törököknek nagyon a lába alatt volt, kivált aztán, ahogy a Duna balpartjára a magyarok Galambóccal szemben felépítették Lászlóvárát is.

Galambócot nem valami bolond mesteremberek csinálták, úgy találomra, hanem igazi hadi célzatokkal épült. A kilenc torony hármas csoportra oszlott, az egyik csoport a szikla tetején, a másik a közepén, harmadik a szikla alján állt, s mindenik csoport erős kőfallal összekötve. Egyszóval úgy volt az kieszelve, hogy a törökök közt az a rege járta, kilenc eleven ördög építette a magyaroknak remekbe.

1391-ben, mikor a törökök először jöttek ide háztűznézni, Bajazid szultánnak első dolga volt elfoglalni Galambócot, de nemigen melegedhetett benne sokáig a pogány, mert Perényi Péter rá nemsokára visszafoglalta.

A vár nagyobb szereplése Zsigmond korára esik. Ekkor ismét török kézben volt a vár, s Rozgonyi István pozsonyi gróf indult azt visszavenni 1428-ban.

Vele ment csatába s kormányzott egy-egy gályát neje, Szentgyörgyi Cecília is, a magyar történelem egyik kiváló alakja. »Röpke szellő itt lebegtette tengerzöld ruháját«, mint Arany János mondja, ki egy szép költeményében örökíté meg Rozgonyi Cecília vitézségét. Gályájáról több török hajót fölégetett a hősies asszony, de siker nem koronázta nehéz viaskodásaikat, a vár továbbra is török kézen maradt.

Hanem ötvenhárom esztendő múlva ütött a megváltás órája.

Persze, mert ekkor már a Mátyás győzelmes hollója röpködött a magyar lobogókon...

Jaksics támadta meg a várban székelő török basát ezer lovassal, embereit levágta, nagyobbrészt pedig fogollyá tette.

Kinizsy Pálhoz jutottak a foglyok, ki mind megölette azokat, egyetlenegyet kivéve. Azt hazaeresztette és úti költséggel ellátta, hogy legyen, aki otthon híradással legyen Galambóc elestéről és a többiek haláláról.

Galambócról és a vele szemben fekvő Lászlóvárról az a rege él az Al-Duna mellékén, hogy a magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezéből lövöldözték ki a kanalakat.

A török urak végre is elunták a galambóci »hozott isten«-eket s más kényelmesebb utat választottak maguknak a későbbi királyok alatt. Többnyire Erdély felől jártak be.

Ezzel Galambóc hadászati jelentősége egyre csökkent, míg a törökök végleges kihurcolkodása után végképp megszűnt.

Ma csak arra jó már az ősrégi fészek csonkán meredező nehány fala, hogy eggyel megszaporítsa az al-dunai tájék számtalan látnivalóját.

De a jámbor babonás pásztorok éjjelenkint még most is látnak a hegyen, szép fehér lovon nyargalni egy aranyba-ezüstbe öltöztetett délceg amazont.

Sisakján egy ökölnyi gyémánt világít, száguldó lova lábán pedig »villámlik a, csillámlik a fényes acél patkó«.





A KERESDI VÁR



1886

Azért mondták rá, hogy »keresd«, mert nem lehetett megtalálni.

Távol esett mindennemű hadi utaktól, városoktól, egy erdők közé bezárt völgyben úgy, hogy legfeljebb az eltévedt utazó bukkant rá s akkor aztán azt is hihette meglepetésében, hogy valami mesebeli tündérvárra akadt, ahol egy teríték várja az asztalon s láthatatlan szellemek abrakoltatják meg fáradt lovát.

Nemcsak a szép Küküllő megyének egyik nevezetessége a festői lovagvár, de egész Erdélyországnak. Még most is teljesen ép és lakható. Annyi érdekes alakzat, oly meglepően szép ajtók, párkányok, szögletek és oszlopok ékesítik a fenségesen komoly épületet, hogy mint egyik tudósunk mondja: »érdemes volna csupán a keresdi várról egy régészeti albumot készíteni«.

A vár az Árpádok idejében épült, mégpedig minden jel arra mutat, hogy II. Endre alatt Erdélyben időző német hercegek építették, mert túlnyomó a gót stíl benne, s mert az ekkortájt épült német váraknak hű mintája.

Később aztán a Bethlen család birtokába került, s azok a saját ízlésük szerint folyton hozzáépítgettek egyet-mást. Meglátszik biz ott nemcsak a román és a reneszánsz építési modor, de még a legközelebb lakó segesvári kőművesek gusztusa is.

Ostromokkal, úgy látszik, sohase volt valami nagy dolga Keresdnek. Tört kardpengéket nem találni alatta, sem golyóbisok nem hullnak ki a falaiból.

A béke hajléka volt. Az üldözött erdélyi családok itt biztos, föl nem födözhető menhelyet találtak.

Egy-egy Bethlen mindig lakott benne. Régente valamelyikök (mert a Bethlenek közt majd mindig volt író és tudós) nyomdát is állított fel a várban. Bethlen Farkas históriája itt jelent meg.

A középkor egyik komor fészkéből indult ki tehát Erdélyben az új kor erős hadserege: azok az apró ólombetűk.

A vár berendezése nagy pompaszeretetre mutat, a szobák kényelmesek és faragványokkal vannak ékesítve, a föld alatt templom van gót stílben s a faragott kőből való oltár benne igazi kis remek. Itt gyűltek össze isteni tiszteletre a Bethlenek. Külön padok állnak az asszonyok és férfiak, valamint a várbeli tisztek és családok számára. Itt imádkozgatott az ájtatos Károlyi Zsuzsanna, kinek fenn az egyik teremben még most is ott áll a fenyőfaágya 1598. felirattal.

Kemény János fejedelem sírkövét is Keresden őrzik mai napig.

Szokásban volt, hogy a Bethlen családból ha valaki megnősült, a mézes heteket a félreeső várba ment eltölteni. Mai nap is közmondás Erdélyben, ha valaki nászútra indul, »Keresdre utazik«.





KÖZÉRDEKŰ BOLONDSÁGOK



(Egy állampolgár vallomásai)



1886

Adóügy

Önök, uraim alkalmasint nem lesznek kíváncsiak, hogy én, egyszerű újságíró mennyi adót fizetek.

És én azt nem is veszem önöknek rossz néven, mert voltaképpen magam sem vagyok kíváncsi az adómra, miután úgysem tudják rajtam megvenni. Hogy pedig kisebb-e aztán az az évi összeg vagy nagyobb, amit be nem hajthatnak tőlem, az nekem tökéletesen mindegy.

Hanem ezen összegnek a kivetésében annyi komikum és változatosság van, hogy halálos vétek volna nem közölni a legközelebbi évekről egy kis táblázatos kimutatást az évi adómról, amely mindég változott, tekintet nélkül arra, hogy anyagi viszonyaim egy cseppet sem változtak.

1883-ban ki volt rám vetve 28 ft
1884-ben 60 ft
1885-ben 31 ft
1886-ban 58 ft
1887-ben 12 ft

Aki ezen számokat meg akarja tekinteni, szívesen kimutatom a szerkesztőségben az összegyűjtött adóintő céduláimon, s aki ebből kitalálja, hogy miféle kulcs szerint dolgozik velem szemben a fővárosi adókivető bizottság, annak becsületszavamra megígérem, hogy az összes hátralékos adómat kifizetem.

Bizony nem adom ezer forintért, hogy nem vagyok gazdag ember. Mert képzelem, milyen roppant nyomasztólag hathat egy adózó jómódú állampolgárra az a fönséges bizonytalanság, mellyel a nemes adókivető bizottság aktusa lebeg évenkint fölötte.

Én azt hiszem, hogy ezek az urak csak úgy belenyúlnak az elméjükkel a végtelenségbe és kihúznak a számok beláthatatlan tengeréből egyet találomra. Az aztán lehet 3 forint, de lehet 663 987 ft 26 kr is. Ennyi fizetendő, punktum.

Dohányjövedékügy

A minap egy kis szűzdohánykát kaptam Szabolcs megyéből, Kisvárdáról. Egy jó cimborám küldte onnan több csomagban, de volt benne annyi óvatosság, hogy a szállítólevélre azt írta: küldi Szondy György. Nini, nini, a becsületes Szondy Gyurka, akiről én annyi verset írtam fiatal koromban, mikor még ő sem volt dohányültető, hanem a törököket verte Drégelen.

Azaz tudtam én, kicsoda, hogy ő az én Kopácsy Laci barátom, de tettem magam, mintha nem tudnám, mert már az első csomagot is úgy kaptam, hogy csak a szállítólevelet hagyta ott a levélhordó, megmondván a feleségemnek, miszerint magát a csomagot tessék a raktárból kihozatni.

A könnyem csordult ki bánatomban, mikor hazaérve megértettem a levélhordó üzenetét.

- Szegény, nemes gálócsi dohánykám! Te ugyan rossz helyre kerültél. Észrevettek, megszagoltak, elvettek. De kiveszlek, kiváltlak a szörnyű rabságból.

Elküldtem oda egy ügyes tapogatódzó embert a szállítólevéllel, melyen ruhaneműnek volt jelezve a küldött tárgy.

- Valami ruhacsomagunk van itt - mondá a meghatalmazott miniszterem, a szerkesztőségi szolga.

A finánc vigyorogva nézte végig.

- Ruha ám, de olyan, amelyik künn a mezőn termett.

- Hát persze, amikor még kender volt.

- Nem volt az kender, barátom, soha.

- Hát akkor mi?

- Dohány az, kedves barátom. Dohány bizony. Amott van ni. Pompás dohányka.

- Jézus Mária! - kiáltá a szerkesztőségi szolga. - Lehetetlen az!

- De bizony dohány. Hát már most mi lesz?

- Nem tudom én, kérem alássan. Most talán már haza se adják azt a pakkot?

- Képzelheti, hogy nem. Hanem ha behoz este öt forintot, akkor hazaviheti.

Megjött a szolga azzal az üzenettel, hogy a dohányt ideadják, ha öt forintot beküldök.

Nosza küldtem nyomban az öt forintot, de bizony akkorra a finánc már mást gondolt. Ki nem adta a dohányt - az igaz, hogy az öt forintot meg elvette.

Egyszóval szépen lefőztek. Hanem iszen még ezzel nem volt vége. Mert a többi csomagok is már útban voltak, úgy fogván föl a dolgot az én barátom, Kopácsy Laci, hogyha több úton, több csomagot elindít, valamelyik keresztül verheti magát az ellenség falanxain, és eljuthat hozzám.

Mindjárt másnap jött megint egy csomag Nyíregyházáról. Az is két kiló súlyú volt. Küldi: Árokháti Lőrinc.

Árokháti Lőrinc szintén híres törökverő volt. De hát úgy látszik, könnyebb volt a törököt legyőzni, mint a fináncot.

Az se lehetetlen, hogy a fináncoknak feltűnt a sűrű korrespondencia, amibe a két középkori dalia kezd belebonyolódni, egyszóval rájöttek az Árokháti Lőrinc-féle csomagokra is.

Hanem én is rájöttem a raktárban működő fináncok házi politikájára, hogy becsalogatják a szegény »címzettet«, hogy a csomag elfogadása iránt nyilatkozzék, s akkor megbírságolják kegyetlenül, és a dohányt sem adják ki.

Hát én is bevonultam most már a sáncaim mögé, s napok jöttek-mentek, de csak nem küldtem senkit az Árokháti Lőrinc küldte menüjéért, pedig invitáltak is, hogy dohány érkezett a számomra.

Arra se mozdultam.

Végre azután vagy két hét múltán beállított egy finánc az igazgatóságtól. Éppen az íróasztalomnál talált nagy csibukozás közt.

- Mi tetszik? - kérdém.

- Eljöttem jegyzőkönyvet felvenni ama küldemények tárgyában, hogy aztán ennek alapján vettessék ki a bírság.

- Igaz - mondám közömbösen -, hát mit kell tennem?

- Tessék beírni a vallomását.

Megfogtam a kalamust, s a következő nehány sor védelmet firkantottam be:

»Olvasóim közül sokan lepnek meg tudtomon kívül borokkal, csemegékkel és dohánnyal is. Valószínűleg ilyen lesz ezen Árokháti Lőrinc úr is, akit én, becsületszavamra mondom, nem ösmertem soha, a nevét sem hallottam, csak a történelemből. Nem az én bűnöm, tisztelt igazgatóság, hogy engem az olvasók olyan nagyon szeretnek, valamint az önök bűne se, hogy önöket meg olyan nagyon nem szeretik. Egyébiránt pedig (ezt azért írtam be, mert az "egyébiránt" nélkül képzelni sem tudok egy magyarországi hivatalos jegyzőkönyvet) egyébiránt pedig kijelentem, hogy köztudomásúlag nem is vagyok dohányos ember. Kelt stb.«

S ezzel, amint illik, aláírtam és a csibukom hamvával beporoztam a még nedves betűket.

S átadtam a fináncnak.

Új két hét múlva megjött a végzés, hogy a jegyzőkönyvben felhozott indokoknál fogva a bírság alól fölmentenek.

Nem olyan nagyon rossz emberek ám ezek a szegény fináncok!

Rászedik az embert, az igaz, ha tehetik, de ők magok is engedik magukat rászedetni.

Szeretem az olyan államot, amelynek közegeiben ennyi a kedélyesség.

Posta-ügy

Egy államtitkár beszélte a múlt este nehány képviselőnek.

»A múlt héten a miniszteriumnak nagy szüksége volt egy iratra, amelynek elküldése iránt sürgősen megkerestem Budapest fővárosát. Várom az iratot harmad, negyed napra, nem jön, bevárom az ötödik napot, mégse jön. Fogom magam, még egy sürgető rendeletet küldök a városra, melyben már ott van a szigorú "mert különben" is... Erre a városligetben találkozom Ráth Károllyal, és szidni kezdem.

- Jézus Mária, hiszen már elküldtük postán.

- Lehetetlen az!

Este megint találkozom Ráth Károllyal a Kioszkban, önérzetesen mutatja a postai vényt. Úgy van, öt nap előtt lett a főpostán feladva az irat, és még most se kaptuk meg. Ez mégis rettenetes.

Ma, amint künnsétálnék a Hatvani utcában, elém rohan Ráth Károly:

- Megkapták-e már méltóságtok az iratot?

- Még ma sem.

- De hát akkor, az isten szerelmeért, milyen eljárást kövessünk? - kérdé és bajusza idegesen mozgott. Mint a szélmalom két szárnya.

- Milyen eljárást, kedves főpolgármester úr? Hiszen persze, persze, ezt kellene kitalálni. Hanem ez a nehéz. Hm, megálljunk csak. Hát tudja, mit? A közönséges közigazgatási ügyeket legjobb lesz, küldjék ezentúl is a postán...

- Igenis. Hát a sürgőseket?

- Ami a sürgőseket illeti, hm... ezeket legjobb lesz a posta helyett a polgármester urak közül valamelyik a zsebébe teszi, s ha alkalmilag találkozik valamelyikünkkel, átadja. Mert hiába... mert hiába, tenni kell valamit a gyorsabb adminisztráció érdekében.«




Hátra Kezdőlap Előre