A DEMOKRATA



1886

[A rajz szövege már megjelent a Krk 10. kötetében A demokraták című elbeszélés vázlata és változatai között a Függelékben a 228-231. lapokon.]





A PARASZT KONTESSZ



1886

Nagyon eluntam magam a múlt nyáron. A Hernád kiöntött odahaza, alig volt valami termésem. De szúnyog annyi termett a kiöntött réteken, hogy szinte lehetetlen volt megmaradni miattuk.

- Gyerünk fürdőre - biztatott a feleségem.

- Szívesen mennék, de akkor kölcsönt kellene fölvennem a birtokra.

- Hát végy föl.

- Igen, de nekem csak szolid kölcsön kell, például a Földhitelintézettől, oda meg nem érdemes egypár száz forintért bekopogtatni.

- Végy föl többet.

- De mit csináljak én aztán a többi pénzzel?

- Hogy mit csinálj? Lássuk csak. Lépj föl képviselőnek!

- Hm. Mondasz valamit. De hol van a kerület?

- Első a pénz. A pénz meghozza a kerületet.

- Ez igaz. De hát aztán?

- A kerület pedig visszahozza pénzt.

- Az már nem igaz. De hát aztán?

- Legalább Pesten lakhatnánk a télen. A gyerekek már nagyobbak, innen-onnan iskoláztatni kell.

No, ez már teljesen igaz. Ez az argumentum győzött.

Fölvettem egy nagyobb szabású kölcsönt, elszállítottam a feleségemet Koritnyicára, én magam pedig beállítottam a párthoz Budapesten, hogy adjanak valami kerületet.

A szélsőbal végrehajtó bizottsága (mert tetszik talán tudni, hogy szélsőbali vagyok), nagyon szívesen fogadott. Helfy megrázta a kezemet, és így szólt kedélyesen: »Van-e pénze?«

- Van - mondám.

Irányi rám nézett ünnepélyesen, mereven.

- Tudakozódni fogok az előélete után.

Törs jóakaratú nyájassággal veregette meg vállamat:

- Okvetlenül meglesz. Ilyen jó arccal.

Győry közbeszólt:

- Tud-e beszélni?

Mikor aztán valamennyi kérdésre megfeleltem, elémbe tették a Kreith-féle Magyarország mappáját:

- Tessék választani a kerületek közül.

- Akármelyiket választhatom? - kérdém remegő hangon.

- Igen, de csak azokból, amelyek nincsenek kék ceruzával megjelölve. Mert ezek már elő vannak jegyezve. A többi szabad. Méltóztassék.

Szemem végigsiklott Magyarország fölött, láttam üresen a budai kerületeket, Árvát, Trencsént, Lipótot, Zólyomot, de gondoltam magamban: »az ördögnek kell ez a kopár vidék«, s leszaladtam tekintetemmel az Alföldre, majd ott válogatok magamnak.

Bezzeg éppen ott nem volt üres hely. Itt már dolgozott a kék ceruza. Végre azonban mégis találtam egyet, s rábökve az ujjammal, hirtelen elhatározással mondám:

- Ennél maradok.

Nem nevezem meg, hogy melyik volt. De az nem is tartozik ide.

Elég az hozzá, hogy a végrehajtó bizottság nemcsak beleegyezett, hanem nyomban írt le a kerületbe a pártelnöknek, bizonyos Pereszlei Mihálynak, hogy én vagyok a jelöltjük.

Ennek az iratnak a nyomán nehány nap múlva le kellett utaznom a kerületbe. Pereszlei Mihály uram fogadott a vasútnál.

Ez egy kékbe öltözött, őszbe csavarodott parasztember, jó gömbölyű magyar arccal.

Pompás négyesfogatra ültünk fel.

- Kié ez a gyönyörű négy ló? - kérdém tőle, azon hitben, hogy tán a város küldi érettem a kocsiját.

- Az enyém - válaszolta Pereszlei uram szerényen.

Egy gyönyörű tanyaház előtt szaladt el a kocsink. Óriási búza tenger rengett acélos zöld színben köröskörül, beláthatatlanul az ég egyik hajlásától a másikig.

- Ejnye, de fölséges termés.

- Megjárja - mondá Pereszlei uram közömbösen. - Volt már itt jobb is.

- Kinek a birtoka ez?

- Az enyém.

Egy félóráig mentünk szótlanul, míg újra feltűnt balról egy másik tanya.

- Hát ez ugyan kié itt?

Pereszlei uram röstelkedve húzta be fejét a válla közé:

- Bizony az is az enyém.

- Ugyan! És mennyi holdja van itt Pereszlei uramnak?

- Ha nagyon összeszámolnám, bizony lenne vagy háromezer.

Aztán a »kilátásokra« fordítottam a beszédet.

- Mit gondol? Győzünk-e vagy nem győzünk?

Sokáig gondolkozott, pipáját agyarára szorítva, míg végre kelletlenül morogta:

- Az a Ripi Balázs uramtól függ.

- Ki az a Ripi Balázs?

- Az a sógorom.

- Olyan hatalmas ember az?

- Dehogy. Nincs annak annyi hatalma se, mint egy csirkének.

- Hát hogy mégis olyan befolyásos? Szeretik?

- Éppen megfordítva. Rettenetesen gyűlöli az egész környék. Elannyira, hogy mindig ő dönti el a választást.

- Miképpen? - kérdém kíváncsian és csodálkozva.

- Hát úgy, hogy mikor két jelölt van, ha ő hozzááll az egyikhez, biztosra meglesz a másik, amelyikhez hozzá nem áll.

- Bolond állapot! - kiáltottam fel kacagva. - Csakhogy könnyű rajta segíteni.

- Hogyhogy? - tűnődik Pereszlei uram.

- Az ember például megsérti valamivel Ripi uramat.

- No, isz csak az kellene. Akkor mindjárt kitűzi a zászlónkat. A sógor ravasz, tudja miben van az ereje, s a választásoknál ügyesen tudja értékesíteni a népszerűtlenségét.

Nem sokára egy ekhós szekér jött velünk szembe. Egy öreg paraszt asszony ült rajta, bekötött fejjel, mezítlen lábait lelógatva a hordókról, amelyeken ült.

Mosolyogva intett kezével Pereszlei uramnak.

- Ki volt ez?

- Az anyjukom. Egy kis pálinkát visz a cselédségnek a tanyákra.

Szörnyűség - gondoltam magamban -, egy ilyen pocsék paraszt asszony a felesége ennek a nábobnak!

Kevés vártatva otthon voltunk a nagy kőház udvarán. Csodálatos összevisszaságban volt itt megkeverve a jólét és a paraszt hajlam: cserepes granárium, kávás kút, vassorompós kert kukoricával beültetve, márvány válu a baromfinak.

Pereszlei uram elöl eresztett a pitvaron át, hol két kotlós tyúk ült tojásokon, az első szobába.

Benyitottam, s egy ah! kiáltás röppent el ajkamon, mint ahogy regényben szokás leírni.

Egy gyönyörű leány emelkedett föl a pamlagról. Halovány, hosszúkás arc, nemes, arisztokratikus jelleggel. Délceg, sugár termetéről fekete selyem ruha folyt le a legújabb divat szerint, nyakán gumizsinóron egy lornyett kacérkodott. Hófehér nyakát egyetlen sor keleti gyöngy ékesíté.

- Aurélia leányom - mondá Pereszlei uram kevélyen.

Lehetetlen! Az ő leánya! Ilyen csak egy comtesse lehet.

Előkelőséggel mozgott, bágyadtan, nagy unalommal konverzált, de megvolt azért minden mozdulatában, észrevételében az a kecs, az a kellem, mely a nagyúri fiatal hölgyeket oly bolondítókká teszi.

Aurélia! Pereszlei uram őkegyelmének Aurélia leánya. Milyen furcsa ez!

Sokan írtak már a bundás nábobokról, a nagy paraszt arisztokratákról, aminők az egész világon nincsenek, csak nálunk, de sohasem írtak még a kékbeli grófok gyermekeiről. Pedig voltaképpen ezek a legérdekesebb specialitások.

Egész figyelmemet Aurélia kisasszonyra fordítottam.

- Ah, ön éppen jókor jött - szólt a kisasszony raccsolva. (Még raccsolt is.) - Éppen az utolsó öltést csináltam a nevén.

- Hogyan? Talán?

- Igen, a zászlón.

- A leányom nagyon szépen tud stikkelni - vágott közbe Pereszlei uram. - Nem hiába nevelkedett a szakali kőröknél.

- A sacré coeure-öknél, papa - igazította ki Aurélia, gyengén elpirulva. - De minek azt mindig fölemlegetni?

- No, bizony. Hát csak nem rejtem véka alá, lelkem, hogy franciául is tudsz. Amit az ember tud, azt nem kell szégyenleni - dicsekedék Pereszlei uram, aki pedig szerénykedve beszélt a tanyáiról.

De meg kell adni, hogy egészen comme il faut kisasszony volt Aurélia nagysám; finom, gyöngéd, igazán éteri teremtés, ahogy a poéták mondják. Csupa válogatott szavakban és kifejezésekben beszélt, olyan szubtilitással, mint egy francia marquise.

Hát még mikor a zongorához ült! Boszorkányság volt annak a tündér fehér ujjaiban. Fölségesen játszotta Wagnert és Beethovent, s órákig eldisputált velem, az antik zene pártját fogva.

Az irodalmat úgy ismerte, mint Gyulai Pál, de valamivel jobban ítélte meg.

S milyen háziasszony tudott lenni! Mily grandezzával elnökölt s vezette a társalgást tetszése szerint. Mindig nyájas volt, kimért, okos, szerény és előkelő.

Ezerszer elgondoltam magamban: tán az az egész származási előítélet ostobaság.

Mondtam is neki egy ízben:

- Kegyed az udvar parkettjén is megállna.

- Balga vágy volna, kedves Kovács (mert Kovács Károlynak neveznek), tudja-e, mit mondott II. József?

- Ugyan mit, kedves nagysám?

- Boldog az az alattvalóm, aki otthon ül négyszáz hold földjén, és engem sohase látott.

- Nagy őszinteség egy királytól.

- Az őszinte királyok nem olyan ritkák, kedves Kovács, mint az őszinte alattvalók.

Csak egy dolgot nem szerettem a kisasszonynál, hogy nagyon is virágos nyelven beszélt.

Egy este így szólt hozzám:

- Hallja ön künn a kertben?

- Mit, kisasszony?

- Egy bájdalú zenér zengedezik a bokorban.

Máskor egy »keresztes másznok«-tól ijedt meg a falon, ki pajkosan ereszkedett le hálója himbálózó szálain. Elájult, »migraine«-t kapott.

Természetesen nőtlen embernek adtam ki magamat a kerületemben. Ki tudja, mire jó az?

S ezen a réven csaptam a levet Aurélia kisasszonynak. Úgy látszik sikerrel. Napról napra nőtt irántam a vonzalma. Gyakori elpirulásai, kezének remegése jelezték pár nap múlva, hogy szívében megindult a mozgalom.

Ezalatt azonban a választási mozgalom is megindult.

Aurélia rajongó lelkesedéssel karolta fel ügyemet. Írt, levelezett, látogatásokat tett.

S ami a legnagyobb áldozat volt tőle, a parasztok közé vegyült. Ő a parasztok közé! Hízelkedett nekik. A szomszéd gazdákat János bácsinak, Péter bácsinak szólította. Ő, aki a Sacré Coeure-öknél járt nevelőbe.

S ami a legfőbb volt, rábeszélő, mázos szavakkal megszerezte számomra a vidék leghíresebb kortesét, Buzi Ferencet.

Buzi uram lett a főintendánsom. A pénzemet, egypár ezer forintomat őrá bíztam, ő intézkedett, sürgött-forgott, csinálta a stratégiát.

Hanem egy hét múlva beállított őkegyelme nagy szomorúan.

- Mi baj van, Buzi?

- Nem elég a pénz, nagyságos uram.

- Elégnek kell lenni.

- Nem lehet, kérem alássan. Mert az emberek ingadoznak.

- Lehetetlen az! Hogy ingadoznának? Hiszen tegnap utaztam be a kerületet. Mindenütt lelkesedéssel fogadtak.

- És mégis ingadoznak, kérem alássan.

- Ugyan ki ingadoznék?

- Hát például én is ingadozom - dünnyögte Buzi apó.

No, már ez olyan argumentum volt, hogy elhatároztam, visszautazom Pestre pénzt szerezni.

Aurélia lebeszélt. Ne menjek. Rossz előérzete van, ha elmegyek. Inkább az apja ad kölcsön nehány ezer forintot.

Minden szavából látszott a ragaszkodása. De őszintén megvallom, minél jobban vonzódott hozzám ő, nekem annál inkább visszatetszett. Szemenszedett, virágos szavai, előkelő nyeglesége most mind ízetlen affektációnak látszott előttem. Biz isten nem tudnám feleségül venni. Olyan hideg, bágyadt, természetellenes az egész leány!

Szinte nevetésre ingerelt, amikor így szólt hozzám:

- Ne menjen. Maradjon itt. Várja be a választás határnapját. Mert az ön távolléte bizonyosan megnevelendi a közönyt a szavazó egyének keblében.

S egy lankadt mozdulattal intett, hogy foglaljak mellette helyet a pamlagon.

Úgy történt. Bevártam a döntő nagy napot Pereszleiéknél.

Milyen izgatott délelőtt volt az, istenem! Még most is fejemben zsong minden zaja, minden igézete, minden keserve.

Pereszlei uram kiment a szavazáshoz, én egyedül maradtam Auréliával.

Tűkön ültem. Hír hír után jött. Hol kellemes, hol kellemetlen.

Aurélia körülöttem járt, vigasztalt, szavalt Beranger-től, de szinte kiállhatatlan volt már.

Délfelé jött egy galoppin hírrel:

- Ripi Balázs bejött, és leszavazott a Kovács-pártra. A Kovács párt ennek következtében széledezni kezd.

Délben éppen harangszókor hazajött maga Pereszlei uram.

- Rosszul állunk. Az ellenfél előnyben van ötvennel.

Egy óra múlva azt jelentették:

- Még van remény. Buzi uram elindult ezer forinttal új voksokat hozni. Egész Birke község a mienk. Ha azt behozza, győzünk.

Pereszlei uram visszaszaladt és uzsonna táján azt üzente:

- Buzi még nem jő. Várjuk és tartjuk magunkat.

Este szürkületkor hazarohant Pereszlei Mihály sötét arccal:

- Vége van! - kiáltá elkeseredetten. - Megbuktunk! Buzi megcsalt, nem jött vissza. Megrészegedett valahol.

- Megcsalt - nyögtem szomorúan, és elborult előttem a világ.

- Megcsalt! - kiáltá Aurélia hirtelen felugorva s kezét csípőjére vágva parasztosan. - No, hogy a nehéz nyavalya gyűjjön rá arra a gazemberre!

Arca kipirult, ajka reszketett a dühtől.

Ránéztem. Szívem megdobbant. Olyan szép volt, hogy szerettem volna leborulni előtte.

Lehámlott róla az úri máz, s kitündöklött az igazi alakjában.

Kirohant a konyhába, földhöz vágott egy csomó bögrét, és felpofozott egy csomó szolgálót.

Ilyen csattanós vége volt az én jelöltségemnek.





MILYENEK A VÁLASZTÓK?



1886

A választások előtt két nappal a következő sürgönyt kaptam mint jelölt a kerületbeli szabadelvű párt elnökétől:

»Induljon az esti vonattal, de okvetlenül hozzon dohányengedélyt Gelencsér Mihály részére. Ettől függ minden.«

Elég baj az. Mikor a sürgönyt kaptam, két óra múlt délután. Ilyenkor már nincs a miniszteri bürókban senki. Ha minden ettől függ, hát minden elveszett.

Legfeljebb azt tehettem még, írtam egy érzékeny levelet Wekerlének, hogyha az életem kedves nekik, hát adjanak sürgönyileg dohányültetési engedélyt bizonyos Gelencsér Mihály részére. Ne menjek oda, üres kézzel.

Este felültem a vasútra, éjfélkor értem oda, lefeküdtem a vendéglőben, és aludtam egyet.

Reggel nagy kopogtatás ébresztett fel az ajtómon.

- Ki az? Mi az?

- Én vagyok - szólt egy kenetteljes hang -, Gelencsér Mihály.

- Gelencsér Mihály? Aha, maga az?

Beeresztettem.

Egy köpcös, potrohos alak gurult be, kék pitykés dolmányban, bőrfoltokkal kitarkázott nadrágban, két kis gyereket tolva maga előtt. Nagy bajusza csurgóra állt, szemei, arca, még a tokája is ragyogott az örömtől.

- Ezek az unokáim, nagyságos jelölt úr... A legkisebb unokám... Csókoljatok kezet, gyerekek a nagyságos úrnak, a mi legnagyobb jótevőnknek.

Az egyik egy mályvarózsákból kötött bokrétát nyújtott át betanított susogással, amelyből persze egy szót sem lehetett érteni.

Hát megkapta? - kérdém.

- Megjött az éjjel, kezét csókolom, telegráfon. Bizony nagy istenáldása rajtam, nagy jót tett velem a nagyságos úr. Nem is felejtem el holtig, még az imádságomba is beleszövöm a becses úri perszonáját.

- Hát csak adjon aztán az isten jó termést!

- Iszen persze. Minden az istentől függ, meg a finánctól.

Nagy hálálkodások mellett búcsúzott el. Nem is láttam többet őkegyelmét, csak a választás után itt Pesten.

A választáson tudniillik megbuktam, és elszontyolodva jöttem haza a kerületből.

A sok átvirrasztott éj és tivornyák után egy mélyet, keserveset aludtam odahaza.

Reggel kopogtatás ébresztett fel az ajtómon.

- Ki az? Mi az?

- Én vagyok - szólt egy kenetteljes hang -, Gelencsér Mihály.

Rosszul esett most ez a név, de víg ábrázatot vágtam hozzá. Ejh, ne tudják meg a kerületben, hogy nagyon le vagyok verve.

- Hozta isten, édes Gelencsér bácsi. No, mi a baj?

- Nagy baj van, kérem alássan.

- Ugyan?

- Elvették a dohányengedélyemet... Visszavették.

Bántam is én már most - de már csak szokásból tettettem a megütődést.

- Ugyan? és miféle alapon?

- Amiért a szélsőbali jelöltre szavaztam.

- Micsoda? Hát nem énrám szavazott kegyelmed?

- Nem, amoda szavaztam. Erre aztán rögtön elvették tőlem az engedélyt.

Nagy bosszúsan megvakarta a fejét Gelencsér Mihály.

- Hát már most mit csináljak, gondoltam magamban, felülök a vasútra, és felutazom az én kedves jótevőmhöz. Itt is vagyok, kérem alássan, hogy hát ha már felkötöttük a kolompot, ne maradjon annyiba. Most már a nagyságos úr becsülete forog ám kockán...

Olyan bolond jó ember vagyok, hogy ezt is elismertem neki, s megígértem, hogy majd beszélek Wekerlével - mire megint nagy hálálkodások közt csoszogott ki Gelencsér Mihály uram.

... Hanem hát csak azt várja Wekerle, hogy én beszéljek vele.





HAZAJÖN A KIRÁLY



1886

Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bőven, vad és népmese. - A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el, és leírom a mese természetes együgyűségében úgy, ahogy én hallottam.

*

Budáról Bécsbe utazott a király, s a hosszú úton éhes lett. Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához:

- Van-e valami harapnivaló, édes szolgám?

Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán utazott őfelsége) a konyhamesterhez.

- Hamar a királynak ennivalót!

A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál, és beállított a csárdáshoz:

- Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak.

Csárdásné, szép özvegyasszony, nekiperdül, a patyolat ingét felgyűri, a szakácskáját felköti, s egy-két miatyánk alatt ott párologott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt. Vitte is a konyhamester nagy diadallal a király elé.

A király megkóstolta, és így szólt az első falatnál:

- Soha még én ilyen jóízűt nem ettem.

A második falatnál hívatta az asztalnokot.

- Megérdemled az elismerést ezért a jó ételért te is, aki hoztad, az is, aki főzte.

S kivett a zsebéből egy diónyi nagyságú karbunkulust.

- Vidd ezt el az özvegy csárdásnénak, aztán te magad is válassz valamit.

A főasztalnokmester nem gondolkozott soká, hanem a csárdásnét választotta, mert így az övé maradt a karbunkuluskő is.

A király tovább falatozott a paprikás pörköltből, s mindig jobban és jobban ízlett neki. Hívatta is legott a miniszterelnököt.

- Kedves Tisza! - mondá. - Régen volt ilyen jó kedvem! Azt akarom, hogy minden magyar ember ilyen pompásan érezze magát. Kívánjon hát valamit a magyarok részére. Tudja, mennyi a kincsem, nem akarok fösvénykedni.

Egy darabig törte a fejét, nyomogatta a homlokát, igazgatta a pápaszemét a furfangos Tisza Kálmán, mígnem végre imígyen szólt:

- Felséges királyom, nem kívánok én a kincseiből semmit, hanem csak azt kérem, hogy a Szent István jobb kezét akképpen becsülje, ahogy eddig senki. Királyasszony nője öntözzön meg mindennap egy-egy rezedavirágot, s királyi felséged minden áldott nap szakítson le belőle egy szálat, s személyesen tegye első királyunk dermedt kezébe.

- Szívesen. Miért ne? - ígérte a király. - Magam is tisztelem a dicső elődöt. Mindenben meglészen a kívánsága, kár, hogy olyan csekély.

De alig eresztette el Tisza Kálmánt, berontott nagy hüledezve az osztrák miniszter, aki künn az ajtókilincsen hallgatódzék idáig:

- No hiszen szépen vagyunk. Minek ígérte meg felséged? Istenem, istenem, ezentúl már Buda lesz a birodalmi székváros.

- Hogyhogy? - csodálkozék a király. - Hiszen erről egyetlen szó nem sok, de annyit sem ejtettünk.

- Görbén jár ám a Tisza esze, felséges úr. Tudta ő, mit akar. A Szent István dermedt kezébe mindennap személyesen tesz fölséged egy rezedaszálat, melyet a királyné mindennap személyesen öntöz meg.

- Hát van ebben valami rossz?

- Van ám, mert a Szent István jobb kezét nem szabad Budáról elvinni, csak egy nap, s ekkor is csak Pestre a processzióval. Ebből tehát az következik, hogy felségednek Budán kell laknia állandóan, hogy a rezedaszálat mindennap elvihesse a holt kéznek, s a királyné asszonyunk sem mozdulhat el onnan többé, mert öntöznie kell.

- Ördöngős Tisza! - nevetett jóízűen a király. - Megint becsapott!... Hanem ha már így van, én nem sokat bánom, s ti is jól teszitek, vágjatok hozzá jó képet.

S ezzel megint vígan falatozni kezdett a paprikás pörköltből, szemei vidoran ragyogtak, arca szépen kigömbölyödött.

A masina prüszkölve rohant odább-odább. Piszkosbarna füstje fodrosan röpült a kövér szántók felett, keresztül a nevető réteken, a zúgó erdők közé, hol a fák elkapkodták fátyolnak.

A király ki-kinézett az ablakon, s elbámészkodott a vidékre: »Istenem, de szép ez az én édes hazám!«

Hanem a következő szempillantásban egyszerre elhalványodék, kifordult kezéből kés és villa, megrázkódott, összeesett.

Villámként ment a hír és ijedtség. »Jaj, az istenért, valami baja lett a királynak!« Rohantak oda az udvariak, miniszterek, orvosok, szolgák. Mi történt? Mi történt? Mitől lett a király olyan hirtelen rosszul?

Az üterét tapogatták, a szívverését hallgatták, morogtak, tanácskoztak az orvosok, de csak nem bírta egyik sem megösmerni a betegséget. (Doktorkönyvekben híre-nyoma sincsen.) Ha már a bajt sem ösmerték, a gyógyítást még úgy sem tudhatták. »Hátha az étel volt megmérgezve?« - suttogtak az udvari urak, de a beteg király nemesszívűen tiltakozott az ellen: »Hiszen a főasztalnok kóstolta meg előbb, hát akkor ő is rosszul volna.«

Hogy ím a doktorok bölcsessége kurta lett, kihirdették mindenfelé: aki a király betegségét eltalálja, az kap, amit a szeme, szíve megkíván.

Egy félóra múlva arra ment egy ősz ember, s kérdezte, miért ez a nagy ijedelem, és mi az oka, hogy a masina megállott?

Mikor megmagyarázták neki, vígan mondá:

- Én már kitaláltam a király betegségét, és meg is gyógyítom.

Megörültek, s tízen is siettek a király elé vinni.

Útközben össze is verekedtek rajta, hogy melyik viszi be és hogy melyik hallotta legelőbb az öregember biztató szavait.

- Nem szükséges a király szemei elé mennem - szólt az öregapó. - Amiatt ne essék emberhalál, hogy ki visz be.

- Micsoda, kend nem akarja a beteget megnézni? - csodálkoztak az orvosok és udvariak.

- Nem, csak azt mondják meg, mikor lett rosszul, milyen idő tájon?

- Este szürkületkor.

- Meg tudnák a helyet mondani?

- Éppen egy hídon mentünk át.

- Ez az! - kiáltott fel az öregember. - Ez a híd a Lajta hídja volt. A dolog nagyon is világos.

- Majd meglássuk - hitetlenkedének emezek.

- A király, nemde, paprikás pörköltet evett?

- Hát aztán?

- Egy falatot betett a szájába a hídon innen, s ez még a magyar királynak egészségére vált volna, de a másik szempillanatban a hídon túl, mikor a paprikás falatot lenyelte, már ekkor őfelsége osztrák császár volt, s a paprikás hús nagy betegségbe ejtette.

Nagy szemeket meresztettek erre az udvariak, »persze hogy így van«, s indították rögtön a masinát a határra visszafelé. Magyar levegőben mindjárt nem lett a magyar királynak semmi baja.

Kár, hogy mikor aztán jobban lett, mégiscsak Bécsbe mentek vele. Udvari tanácsa összejött íziben, és azt határozta: »Ha a császárnak megárt az, amit a király tesz, a császárnak nem ajánlatos betartani azt, amit a király ígért.«

De a császár nem adott semmit a tanácsadókra, nyomban elrendelte, hogy a budai palotát építsék nagyobbra.

És most ennyiben van a dolog. Építik a várat nagy sürgés-forgással. Építik, építik, míg csak meg nem unják. Kilencvenhét pallér a téglákat rakja, ezerszáz napszámos váltig adogatja. Harminc ács fűrészel, húsz kovács kalapál, s ezalatt a kertben kilenc kertészlegény rezedákat ültet.





A TÉMA



(Egy regény - a meséje nélkül)



1886

E nyáron egy vidéki fürdőben időztem vagy két hétig. Soha olyan unalmas helyet, mint az. A bor rossz volt, az asszonyok jók, s ez mindig a legnagyobb szerencsétlenség egy utasra nézve.

Mert ahol megfordítva, a bor jó és az asszonyok rosszak, ott eldorádói élet tárul a nőtelen embernek.

De az erkölcsös asszonyoktól az isten mentsen meg minden keresztény lelket: azok maradjanak otthon a férjeik mellett, és ne járjanak fürdőzni.

Rám még azért is kellemetlen volt az a szituáció, mert tetszik tudni, úgynevezett »tehetséges fiatal író« vagyok, aki elhatároztam, hogy egy nagyszabású regényt írok - amivel egyszerre levágom Jókait, ha jól sikerül, ha pedig nem jól sikerül, akkor legalább Szathmáry Károlyt. Az is csak valami.

Minden előre ki volt már gondolva, hogy kétkötetes lesz a regény, hogy elzevir betűkkel nyomatom, hogy Pataky László fogja illusztrálni, éppen csak a témám hiányzott.

Nos igen - a téma!

De hát hol veszik a nagy írók a témákat?

Kigondolják? Dehogy! Fölkeresik. Olvastam Twain Márkról, hogy télen át bemegy a fővárosba, földhöz vágja a tintatartót és a pennát, szerelmi kalandból szerelmi kalandba rohan, él, vigad, jár-kel, viszonyt köt és bont - s tavaszra, mint a méh a sok megérintett, fölszítt virágból, megtelik anyaggal, s megyen a nyári tuszkulumba, ahonnan csak ősszel mozdul ki, hogy újra kezdje a tavalyit, csakhogy már akkor egy kész regény van a hóna alatt.

Én megfordítva fogom csinálni. Nyáron szedem össze az anyagot fürdőn a magam élményeiből, s télen dolgozom fel. Ezért voltak rám leverő hatással a fürdő erkölcsös asszonyai. Mit kezdjek én ezekkel? Egy részök rút volt, más részök beteg volt. Aki pedig szemre való lett volna (egy nagyon csekély percent), az visszavonulva élt önmagának. Hiába próbálkoztam velök ismeretséget kötni vagy valami kalandba bonyolódni, sehogy se ment a dolog.

Már éppen el akartam hagyni a fürdőt, midőn egy bűbájos fiatal leány tűnt fel a láthatáron. Gyönyörű fekete szemek bátor nézéssel, délceg sugár termet, aranyos szőke haj, ehhez tündéri lábacskák, az egész lénye oly elbájoló, hogy az isten is regényhősnőnek teremtette.

Szívem megdobbant, mikor megpillantottam. Éreztem, hogy ez »ő«. Erről fogom megírni a kétkötetes regényt. Így nézhetett ki a múzsa. Ez visz fel engem az Olympra.

Még az nap kipuhatoltam, mikor jött, meddig marad ott, mi a neve és foglalkozása.

Előtte való nap jött, Kovács Erzsikének hívják, s foglalkozására nézve bonne a Fürjessy családnál.

Bonne! Pompás, felséges! A bonne-ok többnyire regényes hajlamúak. Nem adom száz forintért, hogy bonne, mert a szerelmi történetben pompásan lehet majd festeni staffázsnak a gyermekéletet. E kedves csacsogó apróságok ötleteit, ezt az irodalmi cukedlit.

Azontúl mindennap láttam a sétányokon a csipogó apróságokkal, köszöngettem neki, kacsingattam rá, mindenütt nyomába jártam, ezer feltűnő jellel mutattam érdeklődésemet, de a kis ügyetlen észre nem vette. Megközelíteni pedig szinte lehetetlen volt, mert egy öreg asszonyság mindig vele volt a gyermekkaravánnal. Hogy ezek az öreg asszonyok mindenüvé odatolakodnak!

Annyira beleképzeltem magam apródonkint, hogy nekem erről a leányról kell majd megírnom a remekművemet, hogy immár jóformán lázban égtem iránta, s átkoztam magamban; vádolva őt a nemzeti kultúra iránt elkövetett bűnnel, amiért semmi jelét nem adja a hozzám való ragaszkodásának...

De türelem, türelem. Mindent meghozhat még a jövő. Egy nap kibarangoltam a kis fenyves erdőcskébe, mely a fürdőház háta mögött terült el. Szívem tele volt szerelemmel iránta. Madarak dala, falevelek susogása tele töltötte csordultig.

Hát amint ábrándozva megyek visszafelé a gyalogúton, a galagonya bokrok között, egyszerre csak elém tűnik a tisztáson Erzsike vagy nyolc-kilenc apró gyerekkel, kik előtte-utána szaladnak, némelyik a szoknyájába kapaszkodik, egy kis gazembert pláne a hátán cipel.

Szívem összeszorult. A vén boszorkány nem volt velök.

Íme végre megérkezett a kezdet. Az első fejezetben az első lap.

S mily boldogság! Erzsike mihelyt megpillantott, irányt változtatva, egyenesen felém tart.

Aha, kis hamis! Úgy, úgy! Csiga-biga nyújtsd ki szarvacskádat. Nyújtogatod már. Látom, hogy találkozni akarsz te is.

Valóban felém tartott, kétségtelenül felém. Nos, hát tettessük magunkat kissé közömbösnek.

Se jobbra, se balra nem pillantva, egyenesen mentem a gyalogúton, a faleveleket paskolva sétabotommal.

Már csak egypár lépés választott el. No most, no most!

A leány közelembe érve megállott,... igen megállott, a gyermekek is megálltak, s valamennyi rám függesztette a szemét.

Egy szót nem bírtam kiejteni, lélegzetem elszorult, csak kezem nyúlt gépiesen a kalapomhoz.

- Uram - kezdé Erzsike csengő hangon. - Bocsássa meg, hogy megállítjuk.

- Oh, kérem - makogtam zavartan. - Parancsoljanak velem.

- Ezek a kis bolondok az okai. Mondja ön, uram, hogy»igen« vagy »nem«.

A gyermekek feszülten néztek rám, mint egy orákulumra.

- Igen - szóltam tompán, nem tudva, miről van szó.

Az »igen« szóra valóságos diadalüvöltés tört ki a picinyek közt, s nekiszilajodva rohantak balra a Kálvária felé, hova, mint később megtudtam, csak az esetre volt szabad menniök, ha az első szembejövő igent mond.

- No, ön boldoggá tette a gyermekeket, - s azok meg sem köszönik. Mennek. Jó napot, uram.

S ezzel ő is elindult.

Arcom kigyúlt most, mint a láng. Vakmerőn eléje léptem.

- Nem úgy, kisasszony - hörgém lázasan. - Most már én kérdem öntől, »igen«-e, vagy »nem«?

A leány megütődött egy percig, azután rám nézett szelíden egy másodpercig, és azt mondta dallamos édes hangján:

- Nem.

S ezzel tovaszökött a gyermeksereg után a selyem réten át, mint egy zerge.

Én pedig ott maradtam állva dermedten, szomorúan, elgondolkozva - hogyan lehetett olyan kegyetlen egy két kötetes regényt így elrontani. Mikor éppen csak egy »igen« kellett volna hozzá.





AZ ELSŐ EMINENS



1886

Az ember mindég bizonyos szeretettel emlékszik vissza iskolatársaira, azokra az arcokra, melyek a diákélet verőfényes tavaszát benépesítik. A közös padfaragás, az átélt ezer aprólékos kaland rózsaszínben tolakodik elő a múltból. Még a sötét »karcer« is nyájasan mosolyog most ránk keserű mondatokkal teleírt falaival, börtönszerű asztalkájával és a vizeskancsóval. Vankovics bácsival, a pedellussal, akit akkor hóhérnak néztem, be melegen tudnék most kezet szorítani. Egyszóval minden kedves nekem az akkori időből.

De valamennyi közt talán a legélénkebben élt emlékemben Herke János, az egykori első eminens és lakótársam, akivel egyszer együtt voltunk »szuplikálni«.

Eleven eszű, elmés fiú volt. Nagyszerűen tudott beszélni a papokkal és tanítókkal, ahol megháltunk, hát még a földesurakkal, akiktől pénzt gyűjtöttünk az iskolánkra!

Még most is emlékszem, mikor a vasúton utaztunk harmadik osztályú helyen (mert erre szólt az ingyenjegyünk), de egyik állomásnál mégis a másodosztályú étterembe mentünk be megenni egy kis gulyáshúst, amiért kérdőre vont a gonosz lelkű konduktor:

- Mi dolog az? Maguk a harmadik osztályon utaznak és a második osztályú étteremben esznek?

Én megijedtem, de Herke János megfelelt rá:

- Az onnan van bácsi, mert a gyomrunk másodosztályú.

Erre a magyarázatra megadta magát a konduktor, és nem bántott bennünket többé. A szuplikáció jól beütött. Egypár száz forintot gyűjtöttünk akkor. A tanári kar nagyon megdicsért bennünket, de különösen Herke Janit, akiről azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőle.

A következő évben elváltunk, ő Pozsonyba ment, én Pestre. Tizenöt hosszú év folyt le azóta. Sohasem láttam Herke Janit, sem nem hallottam róla semmit. Más körbe, más viszonyok közé sodort az élet. S ha nehány iskolatársammal fölemlegettük is egyszer-másszor a régi pajtásokat, ki hol van, kiből mi lett - Herke János egészen a ködbe volt veszve. Senki sem tudott róla.

Csodálatos az! Az a fiú bizonyosan nem él már. Mert ha élne, lehetetlen, hogy ki ne vált volna! Ott ülne már az azóta vagy az Akadémiában, vagy a parlamentben. Hiszen mindig első volt köztünk!

Hát az idén ősszel, amint a Kristóf téren megyek, egyszer csak a vállamra üt egy magas, sovány, rövidre nyírt hajú alak sápadt, dúlt arccal, tétova szomorú tekintettel.

- Jó napot, öreg! Emlékszel-e rám?

Megfordulok, nézem, keresgélem emlékemben az arcát, de hasztalan.

- Én a Herke Jani vagyok.

- Te vagy? Szervusz, pajtás! Persze hogy te vagy - kiáltám kitörő örömmel. - No, ez derék dolog. Csakhogy minket is összehozott egyszer az élet. No, gyere ide a kávéházba, beszélgessünk egy kicsit a múltakról.

Beültünk, két kapucínert hozattam, János szótalan ült mellettem, s izgatottan fészkelődött helyén.

- Nos, hát beszélj valamit. Életed sorja hogy folyt azóta? Mi vagy, hol vagy?

- Semmi se vagyok, és sehol se vagyok - szólt mélabúsan.

- Hogy értsem ezt?

- Úgy, hogy tanulmányaim végeztével nevelősködni mentem vidékre egy ügyvéd családhoz. Azóta ott voltam. A gyerekek megnőttek, barátom, és én nem vagyok semmi. Most ide jöttem Pestre, és a doktorátust teszem.

- Teringette! Ugyancsak elkéstél. Van-e már terminusod?

- Terminusom már van, de pénzem már nincs.

- Általános baj. Mióta vagy már Pesten?

- Egy hónapja.

- Ej, ej, és mégsem kerestél fel.

- Sok dolgom volt - mondá szórakozottan.

- Persze készültél.

- Nem, nem. Hanem Trefort után jártam.

- Mit akarsz vele?

- Egy pompás eszmém volt, de már vége. Nem tudtam hozzá bejutni. Vége van... Pedig jó gondolat volt.

- Hadd halljam!

- Rá akartam beszélni, hogy ne nevezze ki Schlauchot nagyváradi püspöknek.

- És miért?

- Mert én olcsóbban elvállalom... De már vége van, kinevezte.

- Bolond vagy, öreg - mondám nevetve. - Legalább a jó kedved, látom, megmaradt, s ez a fő.

Ő rám sem hallgatott, hanem amint utólag visszagondolok a jelenetre, elmélázott az ablakon át a járókelők tarka csoportjain.

- Hol lakol? - kérdém.

- Sehol. Két nap óta nincs lakásom, és pénzem sincs - felelte közömbösen.

- Hát csakugyan? No, ez már nem tréfadolog. Akkor hát húzódj meg nálam. Van egy kis szobám, megosztom veled addig. Mikor van a terminus?

- A jövő kedden.

Herke Jani még aznap este hozzám hozta a kis batyuját, a dívánon ágyat vetettem neki a saját fölösleges ágyneműmből, s szépen meg voltunk együtt nehány napig. Csendesen szótlanul üldögélt az ablaknál, és olvasgatott a könyveimből vagy pedig mereven gondolkozva bámult a falra órák hosszáig. Nem is igen ügyeltem rá. Néha egy-két hatost dobtam neki, akkor elment, evett valamit és visszajött.

Némelykor diskurálni kezdtem vele, de igen kurta feleleteket adott, mintha terhére volna a beszéd.

- Hát készen vagy-e már a stúdiumokból?

- Készen.

- De mégis tán jó volna egyet-mást elolvasni?

- Minek? - szólt egykedvűen.

- Min gondolkozol annyit?

- Egy regényt komponálok, pajtás.

- Regényt? No, az derék. Mi lesz a tárgya?

- Fölséges tárgy. A címe elárulja.

- Mi lesz a címe?

- »A nők a teremtés előtt.« Ugye jó cím?

Azt hittem, tréfálódzik, de egypár nap múlva éppen a lánchídfőnél véletlenül összejövök dr. Kamuthy Lajos közös iskolatársunkkal, s előhozom neki, hogy megtaláltam már, akit olyan régóta keresgélünk, Herke Janit.

- Tudom, szegényt. Szerencsétlenül járt.

- Nagyon, nagyon szerencsétlen.

- Azt is tudod már, hogy megszökött?

- Honnan? - kérdém meglepetve.

- Hát a bolondokházából.

- A bolondokházából? - dadogtam elsápadva. - És mi volt ő ott? Csak nem pénztárnok?

- Dehogy. Egyszerű őrült. Hát nem tudod? Idejött doktorátust tenni, s eközben kitört rajta a téboly: bevitték, de néhány nap óta eltűnt onnan, anélkül, hogy kigyógyult volna.

- Teringette! Én nem vettem rajta semmit észre, azazhogy egyben-másban csakugyan feltűnő a viselete, de nem ügyeltem rá... nem is gondoltam erre. No, ez szép história!

- Hol láttad?

- Nálam lakik. Az utcán találkoztam vele, és odavettem magamhoz.

- Veled hál? És nem félsz, hogy éjjel kitör rajta a düh és megfojt? Vigyázz magadra!

Szívem összefacsarodott, és a félelem hideg verejtéke ütődött ki halántékomon. Hogyan, napok óta egy őrülttel alszom becsukakozva? Siettem haza, hogy valahogy lerázzam szép szerivel. Nem, nem, többet egy percig se mernék vele egyedül lenni. Hát még egy éjszakát tölteni együtt! Okvetlenül el kell küldenem azonnal. Most már eszembe jutott dúlt arca, tétova szemjárása, visszás feleletei, az elmezavar annyi száz jele.

Hazaszaladtam, nem volt otthon. Csak a batyuja volt ott az íróasztalom mellett a földön.

Hol lehet vajon? - kérdeztem a házmestert: nem tudta.

Végre eszembe jutott, hogy ma van a terminusa.

Rohantam az egyetemre. Éppen a vizsga folyt. De mondták, hogy már mindjárt vége lesz; várjak egy kicsit.

Kevés vártatva megnyílt az ajtó, és kilépett Herke János kimelegedve és magában motyogva valamit.

- No? - kérdem. - Mi történt?

- Letettem - szólt.

- Igazán letetted?

- Hát mi van abban? - mordult rám, és úgy látszott nekem, mintha a fogait is megvicsorogtatta volna.

- Semmi, semmi - mentegetőztem. - Éppen semmi sincs benne. Nem is csodálkozom én azon egy cseppet sem. Mindég jó tanuló voltál.

Hanem azért biz én csodálkoztam, és nem állhattam meg, hogy utána ne járjak, vajon igazán letette-e a doktoratust?

De biz az csakugyan letette - még pedig kitűnő sikerrel.

- Hát találd el, miért kerestelek meg, János?

- Tudom. A miniszter küldött el értem, ki akar nevezni »Corpus Juris«-nak. De inkább legyek kutya, mint törvénykönyv.

- Nem, nem azért jöttem, hanem egy szép leánykával volt most találkozásom az utcán... megígérte, hozzám jön ma este... hiszen érted már a többit... eljön, de nem szeretném... furcsa dolog is volna ott egy harmadik. Te is fiatalember vagy, tudod már te az efféléket. Így megy ez már... Hát nem veszed rossz néven...

Szeme megvillant. Majd lehorgasztotta a fejét.

- Jó, jó... - szólt tompán. - Ha nem kergetnél is, elmennék.

- Dehogy kergetlek, hanem végre is egy pikáns kaland elől nem lehet kitérni. Egy szép leány elsőbb mindennél.

- Szép leány - vihogott -, szép leány!

Egyszerre nekem rohant, torkon ragadt, és a falhoz szorított.

- Jaj! - szisszentem fel halálra ijedve. - Mit csinálsz?

- Valld meg - hörgé -, hogy ő az.

- Kicsoda? Ne bolondozz, János!

- Hogy ő az. A Mari.

- Miféle Mari? Hisz ez Róza... becsületemre mondom, nem Mari.

- Igaz, igaz - szólt a kezeit végig simítva homlokán, - hiszen meghalt... meghalt.

S elkacagta magát, keserű, velőt tépő kacajjal.

Azután, mintha összetört volna, csendesen megkuporodva ballagott mellettem hazáig, átvette batyuját, s vígan mondá:

- No, szervusz öreg! Ne haragudj rám, hogy elmentem, de kénytelen vagyok, hívnak.

Hogy hova hívják és kik, arról nem szólott, de negyednapra olvastam azután a »rendőri hírek«-ben, hogy egy Herke János nevű dühöngő őrültet fogtak el a Bakáts téren, hol egy budai ügyvédet fojtogatott.

Talán nem is volt egészen bolond.





AZ ÁLMODOZÓK FOLYÓJA



1886

Egy este nehéz gyomorral feküdtem le s még ráadásul elolvastam egy csomó hírlapi cikket a Kongó államról, Stanleyről, M'tesáról, a híres szerecsen királyról, akinek hétezer felesége van, Livingstone-ról, aki a Nílus forrásait kereste, a főrendiház tárgyalásáról, a demokráciáról és oligarchiaról.

Ennek az lett a következése, hogy mihelyt behunytam a szemeimet, mindjárt ott voltam valahol Afrikában. Kaotikus összevisszaságban folytatódtak az események, amelyeknek szálainál elszenderedtem.

Egy erdőben jártunk, sűrű fák között sívó homokban a M'tesa feleségeivel. Odescalchy Gyula herceg udvarolt az egyiknek, a másikkal Bánffy Béla ment karonfogva. Maga M'tesa fejedelem is velünk volt, de az oda se hederített az asszonyoknak, Baksiccsel diskuráltak a demokráciáról. Horváth Gyula arra kapacitálta Bungala törzsfőnököt, hogy festessék le Tisza Kálmánt - istennek. Az szerencsét hoz a tartományra. Grünwald Béla szintén ott tipegett velünk, s minden bennszülöttől megkérdezte: »Vannak-e Afrikában tótok?«

Ahogy így mentünk, mendegéltünk, M'tesa király nagyon meg talált szomjazni.

- Ki tud itt közelben forrást? - kérdé az apródjaitól.

Senki sem tudott. Eközben a nép is megszomjazott és hangosan üvöltött víz után. A hétezer asszony a szerecsen törzsfőnökök és a mi embereink mind eloszlottak forrást keresni, de csüggedten szállingóztak vissza egyenkint: »Nincs erre víz sehol, sehol.«

Egy új csoport közelgett most s azok közt megismertem Festetics Taszilót, Andrássy Gyulát (denique Andrássynak jó a szerecsen király is) és a Czirákyakat. (Bizonyosan tigrist vadászni jöttek ide.)

Csak azzal a kérdéssel ostromolták őket is:

- Nem tudnak-e valahol vizet?

- Találtunk itt a közelben egy patakot, de nem ajánljuk.

Oda tartottunk, hát csakugyan volt ott egy patak, de milyen gyalázatosan nézett ki. Békák brekegtek benne, s állati hullák úszkáltak a tetején. A giz-gaz és rekettye zöldes barnára festette az undorító folyadékot, mely messziről terjeszté a kellemetlen szagot.

- Ebből nem is iszom - mondá megvetőleg M'tesa -, s népemnek sem engedek inni belőle, mert ez a víz a ragályos halál.

- Jól teszed király, ha nem iszol, sőt gátat kell emelned ellene, hogy országodon végig ne folyjon - tanácsolták a magyar urak-, s ne tegye bűzhödtté a levegőt.

A király helyeslőleg bólintott fejével, és az egész kíséret anélkül, hogy ivott volna a vízből, az ellenkező oldalra fordult patakot keresni.

De már eközben olyan nagy lett a szomjúság a tikkasztó hőségben, hogy számosan kidőltek.

Órákig mentek folyton ellenkező irányban, s még mindig semmi remény a szomjúzóknak.

- Mindnyájan elpusztulunk! - tördelték elgyöngült kezeiket kétségbeesetten.

Már olyanok is akadtak, kik megsajnálták, hogy nem ittak a pocsolyából.

A végszükség ez utolsó pillanatában valami roskadozó kunyhó mellől előlépett egy fehér ember ősz hajjal, ősz szakállal: úgy nézett ki körülbelül, mint Horvát Boldizsár.

- Én tudok egy forrást - mondá -, amelyből király és nép mindig üdülést nyerhet.

- Hol van, merre van? - kiabálták türelmetlenül a szomjasak.

- Innen a hetedik banánfától jobbra.

Mindnyájan odacsörtettek, a fejedelem s a nép csodálva szemléltek egy ezüstszínű csevegő patakot. Lehasaltak a dús növényzetre és ittak belőle.

- Soha még életemben ily tiszta, jó vizet nem ittam - mondá a király.

A nép is megerősödött tőle, mihelyt kóstolta.

- Hogy hívják ezt a patakot? - kérdé a király. - Uganda legjobb vize. Én e forrást saját palotámig vezettetem.

Erre kiderült az ősz férfiú arca és örömmel felelt:

- Ez a patak a demokrácia, óh király, s bölcsen teszed, ha megöntözöd vele kertedet.

Ezt hallván Beksics, ruhástul, mindenestül belefeküdt a patakba, s elkezdett benne hömpölyögni. Hanem szerencsére ott volt Vizsoly Gusztáv és Bánffy Béla, akik kihúzták és megszárították a parton az afrikai napfénynél.

- Ez tehát a demokrácia? - mormogá a király.

- Az lehetetlen, felség! - feleltek a Festeticsek. - Ne higgy ez ámító szavaknak. Uganda népe! Esküszünk neked, hogy amazt a patakot hívják demokráciának, amit mi mutattunk neked ott messze, a túlsó oldalon.

- Nono - szólt a bölcs király -, valamelyitek nem mond igazat, de az mindegy. Ezennel rendelem, hogy e tisztavizű folyócskát a kertembe vezessék, amazt, a bűzhödt patakot ellenben földdel behányják, hogy nyoma se maradjon.

Az ősz ember tiltakozó kézmozdulattal kiáltott fel:

- Azt nem tehetitek, Uganda népei. Az urak igazat mondtak. Csakhogy én is igazat mondtam. Mert a két patak csak egy patak, mely erre kanyargott el. Ahol az urak mutatták, ott a forrásnál valóban olyan a demokrácia vize: ellenben, ahol én mutatom megtisztulva, itt ilyen. Ha ott behányva eltorlaszoljátok, nem tudom, miből isztok aztán a nagy szomjúság idején.

M'tesa rám nézett apró szúrós szemeivel, s így szólt kegyesen:

- No, ez bolond egy história. Írja meg ön az utókor emlékezetére, és ezért jutalmul válasszon egyet...

- A patakok közül, felség?

- Nem, a feleségeim közül.

Mind a hétezer asszony rám nézett - s e tizennégyezer tekintettől okvetlenül fel kellett ébrednem.





KÜLÖNÖS PROTEKCIÓ



1886

Szalonnát villásreggeliztem múltkor a képviselőházi büfében és szilvóriumot ittam rá, ami nagy ritkaság egy kormánypárti vokstól. Mert az »igen«-ek »kanapét« esznek és sherryt isznak: a paprikás szalonna a »nem«-eseké. Csak egyedül üldögéltem ott szivarozva és éberen figyelve a belülről jövő csengettyűhangokra, amidőn odatelepedik mellém egyik képviselőtársam, akinek a nevét elhallgatom diszkrécióból.

Naiv, jószívű lélek, de mint hallgatag ember ismeretes. Most csodálatosan tele volt mindenféle kérdésekkel:

- Minő dohányt szoktál te színi?

- Én? Sárrétit. De legtöbbször olyat, amilyent kapok. Manapság már nehezen jut az ember szűzdohányhoz.

- Most minő van?

- Egy kis gálócsit tartogatok az asztalfiókomban, mint valami kincset.

- Ezek a nyápic képviselők többnyire cigarettákat színak.

- Bizony, hanyatlott a pipakultusz - sóhajtottam fel. - Tagadhatatlan! De már annak úgy kellett lennie. Először elmúlt a táblabíró, azután elmúlt a pipa. Egymáshoz illett a kettő. De a pipa mégis túlélte a táblabírót.

- Vannak ám azért még táblabírák, hidd meg, ebben a Házban is. Mi más például, Thaly, Eötvös, Szomjas?

- De hiszen dohányos emberek is vannak elegen. Egy szerre nem pusztul ki egy genre. Egyes példányok soká maradnak. Csakhogy a táblabíró is olcsó lett, a pipa is, és jóformán csak az antikváriusnál kapható.

- Hm. És valóban hiszed, hogy vannak még a Házban olyanok, akik szűzdohányt színak?

- De mennyien!

- Például?

- Gróf Dessewffy Aurél maga bevallotta, hogy van egypár csomó dohánya.

- Igen, de csak volt; megsemmisítette.

- Bizony lélekemelő az, ha valaki ilyen komolyan veszi a törvényt.

- Hát még kit tudsz?

- Fogadni mernék, hogy maga a Ház elnöke is nyakig benne van ebben a bűnben.

- Lehetetlen! Miből gyanítod?

- Egyszer a vasúton elbeszélt nehányunknak egy szűzdohánytörténetet s előadási hangjában az olthatatlan szenvedély tüze égett. Az csalhatatlan!

- Hát még kit tudsz?

- Itt van Krajcsik Ferenc. Annak zsákokban áll a magyar dohánya. Amikor ébren van, mindig pipázik.

- De minthogy örökké alszik, tehát sohasem pipázik...

- Sohasem ér rá kiszíni a tömérdek dohányát.

E pillanatban vidám hahota hangzott be a folyosóról.

- Kinek a nevetése lehet az?

- Bánom is én - szólt az én képviselőtársam türelmetlen kézmozdulattal -, számold elő inkább, kiknél lehetne még találni magyar dohányt.

- Ivánka Imréért sem tenném kezemet a tűzbe. Sőt tán maga Wekerle se kivétel.

- Ugyan ne beszélj - mondá nagy szemeket meresztve. - Nos és kit tudsz még?

Olyan mohón kérdezte, hogy szinte feltűnt, de azért csak úgy a szokás kedvéért kérdeztem vissza:

- Miért akarod tudni? Tán kérni akarsz tőlük?

- Dehogy - ellenveté hevesen, olyan hangon, mintha »apage satanas«-t kiáltana -, eszemben sincs, egészen más célom van vele.

- Ugyan mi?

- Megmondom neked bizalmasan. Egy szegény fiún szeretnék vele segíteni.

- Hogyhogy? Miféle fiún?

- Hát tudod a választókerületemből való afféle protezsált, mindig a nyakamra jár.

- Igen, igen, de csak azt nem értem, miképpen akarsz rajta segíteni?

- Egyszerűen - mondá az én barátom, becsületes arcán a szívjóság kinyomatával. - Finánc az illető, de csak úgy teng-leng a szegény feje, mint a Toldi Miklós lova, hát egy kis mellékes keresethez szeretném segíteni.

- Megbolondultál? - rivalltam rá, valóságosan megijedve, mikor látom, hogy arcán a rakoncátlan pajkosság mosolya helyett a honatyai kötelesség felhői borongnak. - Csak nem beszélsz talán komolyan?

- Hogyne beszélnék - szólt megütődve. - Kérlek, olyan becsületes, derék fiú, hogy megérdemli a felkarolást. Szegény öreg anyjának küldözget pénzeket sovány keresményéből.

- Ember! - kiáltok megijedve. - Valahogy meg ne tedd, amiről beszélsz, mert akkor engem denunciánsnak fognak tartani... Szerencsétlen, ki adta neked ezt a tanácsot?

- Beöthy Aldzsi!

- Persze. Hiszen mindjárt tudhattam volna.

- Vele tanácskoztam, hogy mit kellene tenni a fináncom érdekében; ő mondta, hogy legokosabb lenne a szegény fiúnak egypár jó dohánylelet.

- No, hiszen szépen megjártad volna!

- Ugyan, ne tréfálj! Azt hiszed, engem lebeszélsz az effélékkel! Egyrészt segítek a fiún, másrészt hazafias kötelességet teljesítek . . .

Ne bolond, ne! De így van az, ha valaki komolyan kezdi venni a törvényeket. Láttam, hogy nem bírok vele, kétségbeesve rohantam hát megkeresni valahol Beöthy Algernont, hogy ő próbálja lebeszélni.

Beöthy Algernon nem volt sehol; mire visszaszaladtam a büfébe, az én barátom is eltűnt onnan. Azóta nem láttam, s folytonos trémában vagyok, hogy a protezsált finánc csakugyan beállít az elősorolt urakhoz.

Azért hát egyszerűen megteszem töredelmes vallomásomat, hogy az illetők idejekorán megsemmisíthessék a dohánykészletüket, a baj minden percben lecsaphat.

Mert ha azt hiszem el büfébeli barátomról, hogy komolyan beszélt, az igaz, akkor egészen hihetetlen nagy bolond.

De ha nem ezt hiszem felőle, ha felteszem róla, hogy tréfált, akkor hihetetlen nagy humorista.

Csakhogy mégis az elsőt kell feltenni, mert az életben sokkal gyakrabban fordulnak elő a nagy bolondok, mint a nagy humoristák.





A GYANÚ



1886

Rossz nap volt az. Nem is tudom már, melyik volt. A képviselőház tanácstermében egy tiszteletreméltó aggastyánt ocsmány bűnnel gyanúsítottak. Ezt nevezik »interpellációnak« .

A folyosón dévaj nevetgélés mellett egy másik úrról folyt a triccs-traccs, elmés szóvirágokkal csipkelődve találgatták, hogy »miből él«. Ezt hívják »szellemes diskurzusnak«.

A büfében sikamlós szerelmi kalandokat meséltek, köztünk élő személyekről, a neveiket sem titkolva. Ennek van a legtalálóbb neve: reggeliztek. Igen, fölfaltak néhány tisztességes asszonyt.

Fojtó, utálatos atmoszféra ez! Mintha az ördögök fűtenék ma ezeket a helyiségeket. Valóságos pokol!

Ej, de minek vagyok én a pokolban, mikor lehetnék a mennyben is?

A mennyben otthon, kis gyerekeim között.

Leakasztottam kabátomat a fogasról, és hazamentem még a szavazás előtt. A kis báránykáim elémbe szaladtak, fölkúsztak a térdemre, megcibálták a szakállamat, összevissza nyálaztak, a mellényem gombját leszakították, Jancsika pedig beleharapott a fülembe. Hát nem többet ér ez, mint interpellációkat hallgatni a Házban?

De nem jó az ördögöt falra festeni, mert az akárhol megjelenhet. A kisebbik fiam egyszer csak előáll egy interpellációval.

- Apácskám, mikor lesz már az a karácsony?

No, erre még csak könnyű a felelet:

- Vagy hússzor lefekszünk, felkelünk, akkor aztán éppen itt lesz.

- És mit hoz nekünk a Jézuska?

- Hja, ha én azt most tudhatnám (aminthogy igazán nem tudtam, amíg előbb jelentést nem tétetek magamnak a mamával).

- És mikor hozza a Jézuska, amit nekünk szánt?

- Karácsony estéjén. Köd előtte, köd utána, hirtelen betoppan.

- Nem lehetne az, hogy mi akkor ott legyünk a Lacikával?

- Nem bizony. De miért szeretnétek ott lenni? Hogy a Jézuskát lássátok?

- Nem, de hogy azt lássuk, mit hoz. Mert a Lacika azt állítja, apa és mama a maga számára dugja el a nyalánkságok felét. - Hogy a Jézuska mindenkor többet küld, mint amennyit magok ideadnak.

- Ejnye! - szisszentem föl meglepetve. - Hát már ti, apró babszemek, is vádaskodtok? - Ártatlan lelketek máris így elhajlik? A gyanú plántája mennyben és pokolban egyformán megfogant?

De már akkor inkább csak visszamegyek a képviselőházba.





FALUSI KARÁCSONY



(Csevegés)



1886

Öregszik az ember, kezd rendes lenni.

Már évek óta jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendőimet előre. Ha aztán átszaladok egy-két lapot - az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni.

A mai napot nem ugrottam át.

Megnézem reggel, hát csak ennyi a teendőm mára.

Lacikának: lóvonatú vasutat venni.

Jancsikának: kerekes cocát.

A »Pesti Hírlap«-nak: karácsonyi tárcát írni.

Sokáig elcsavarogtam a játékkereskedésekben, míg végre egy kerekes lovat találtam, aminőt Jánoska parancsolt: »hogy a nyakán haja legyen, hogy a fején kantár legyen«.

Hát még a lóvonatú vasúttal mennyi dolgom volt: megvan-e rajta elől az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfőképpen követeli), hát azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van tömve, mert anélkül nem tökéletes a lóvonat.

Egy szóval a kis Jézuska helyett mászkáltam egész délelőtt. (Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem választó.) Most reciprocitásból a kis Jézuska adhatna nekem témát a magam dolgához.

Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán. Hátha találnék benne valami point-ot, amit még újságírói szem nem vett észre.

Lehetetlenség! Szegény Jézus! Mennyi rossz tárcát írtak már rólad az emberek a karácsonyi mellékletekre!

Nem, én sokkal jobb keresztény vagyok, nem csinálok rovásodra ízléstelen, émelygős történeteket.

Eleget szenvedtél már te a keresztfán!

Nem is való neked lejönni ide a városokba, ahol már a gyerekek sem hiszik el a te jelenlétedet (vének azok a lelkükben), itt igazán csak a kereskedők szeretnek (még ha zsidók is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon.

Hanem ott künn a falvakon vagy te szép. Aranyos köntöskéd tündöklő fényével beragyogja az alacsony falusi szobákat. Ott még hisznek benned... Oda már én is szívesen követlek a fantáziámmal!

Csikorog a hó a nagy patkós csizmák alatt. Lázas sürgésforgás van az egész faluban. Fák ünnepélyesen ütögetik össze a zúzmarás gallyaikat, a jégcsapok csillogó üde pompában lógnak le az ereszekről, az ablakok tele vannak rajzolva jégvirággal. Bent a kályhában vígan pattog a tűz, künn a konyhában kong a mozsár, amelyben a mákot törik, a szomszéd házból egy másik mozsár felel neki, sürög-forog az asszonynép, gyúrnak, dagasztanak, kenik a kalácsot tojássárgájával... Szerte a faluban minden kémény füstöl. Fehér tejszín felhő kavarog belőle. Éles rezgő hangon zúg az esti harang.

Ez az igazán szép. Mindenen meglátszik, hogy vendéget várnak.

A suhanc gyerek már hetek óta emlegeti:

- Édes szüle! Mikor lesz az a nap, ha majd úgy jóllakunk, hogy se állni, se járni, se feküdni nem fogunk tudni?

Ez az a nap. Kigyúlnak a csillagok az égen, az ablakok is megvilágosodnak. Egyszerre kihalt lesz az utca; síri csönd lepi el a tájat. Csak néha villan meg az ablak alatt, s szalad át sugarával a falon egy-egy elkésett embernek a lámpása.

Ott benn ül a család az asztalnál. Lámpafény ömlik el nyájasan a hófehér abroszon. A viháncoló, türelmetlen apróságokat, akiknek ma minden szabad, nehéz mesterség féken tartani az öregeknek.

Az anyjuk behozza a káposztás levest a kolbásszal, aztán a mákos gubót. Azután a túrós csíkot. Azután a mézes ostyát (mely hetek óta fenn függött fehér asztalkendőbe bekötve a mestergerendán, hogy az imposztorok föl ne érjék), azután a sertésaprólékot. Azután az almát, diót.

De már a diónál megmutatja az apjuk, hogy mit tud.

- Lassan, gyerekek! Ne kapkodjatok! A körmödre ütök, te Sári. Ami most jön, az nem bolondság. Nyúljatok be a szakajtóba, mindenitek vegyen ki egy diót. Te is, feleségem!

- Hát az mire való?

- Semmi se bizonyosabb annál. Amelyik olyan diót választott, hogy a magja egészséges, annak ugyan semmi baja sem lesz az idén. Olyan lesz, mint a halcsík. De ha a diója romlott vagy penészes, az nem lesz ment a nyavalyáktól. Azon szerint, amint egy gerezd vagy kettő rohadt el.

(Bolondság ehhez képest minden doktori tudomány.)

Hanem a diókról nem lehet sokáig értekezni - kérik már azokat erősen ott kívül. Fölzeng az ablak alatt az ének. Betlehemes fiúk kántálják a kis Jézuska születési történetét. Fújja tüdőszakadtából a három napkeleti király: Melchior, Gáspár, Baltazár.

S mihelyt királyok - mindjárt adó kell nekik. Szerencsére olcsók. Egy-két marok diót visz ki nekik Zsuzsi, s ezzel odább állnak.

Most aztán megindul a sok kérdezősködés a kicsinyek részéről. A szent legenda felkölti az érdeklődést. Hogy volt, mint volt?

- Hát igazán fölfeszítették a jó Jézust azok a csúf zsidók?

- Bizony fölfeszítették azt a keresztre.

A mosolygó gyermekarcok egyszerre megnyúlnak, homlokukon egy árnyék suhan át, ajkuk nyitva marad. (Mintha most lopózkodnék be szűz lelkükbe az a mag, amelyből húsz év múlva »antiszemita voks« lesz.)

Új bethlehemesek jönnek-mennek, egy-két csoportot be is szólítanak, hogy a gyerekek megnézzék a Jézust, a jászolyt, a teheneket, amelyeknek a párája melengette az »istengyermeket«. A szakajtó dió eközben persze egyre fogy. Már csak az alján csörög egy-kettő.

A későn jövőknek vesztett pöre vagyon... A diókkal fogy a vendégszeretet is.

Zsuzsi a vége felé nem győz már kiszaladgálni, hogy elkergesse őket.

- Ne csipogjatok itt! Kinek énekeltek? A mi gyerekeink már alszanak.

Aminthogy rendre elaludtak vagy az anyjuk, vagy az apjuk ölében. Édes szuszogásuk szelíden belevegyül a prücsök méla cirpelésébe.

Csak a nagyobbik fiú van még fent, aki az éjféli misére készül. Verebet is fogott, hogy majd a templomban szabadon eressze.

Ezer különös kérdésekkel zaklatja az öregeket.

- Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?

- Nemcsak a gyerekekre viselnek ők gondot, de a nagyokra is.

- Mért van az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekeknek többet visz a Mikulás, mint nekünk?

- Bizony nem tudom én, édes fiam.

- Meg kellene tőle kérdezni. (Ez a kópé már eszeli a szocializmust.)

- A csizma teszi, fiam. Az úri gyermeké finomabb.

- De a mienk nagyobb, abba több férne.

- Bolond vagy, kis cselédkém. Ne törd a fejedet ilyeneken.

De a tudákos Miska csak nem hagyja abba:

- Hát a király fia is kiteszi a csizmáját az ablakba?

- Ki bizony. Még talán maga a király is.

- Aztán mit tett abba az idén a Mikulás?

Erre már nem tud megfelelni az öreg, de még talán én se tudnék, csak találomra.

Vagy szurony volt, vagy olajág.





A MAJORNOKI LÁZADÁS



1886

Ma már okosabbak az urak is, mint valaha, de a parasztleányok is.

Ki emlékszik a Petky-esetre? (Szerelem volt a rugója - érdemes hát továbbadni.)

Abból az időből való még, mikor József volt Budán a palatinus, s Kotyogó István uram Majornokon a bíró.

Valami meseszép leánya volt az erdei major juhászának. Sokat járt a litavai templomba, mert Majornokon sem pap, sem templom, mindössze egy szegényes harangláb dicséri az urat. A litavai templomban minden szem megakadt az Erzsi nyúlánk termetén, almavirágszín arcán, koromfekete szemein; minden szem megakadt, de három megbotlott.

Ebből a három szemből Kovács Mihályé, a fiatal szűcsé volt kettő, a harmadik ellenben a földesúrnak, Petky Pálnak képezte tulajdonát (mert a másikat diákkorában kilőtték a vadászaton).

A litavai földesúr nagy gavallér volt, de a mellett zsarnok és erőszakoskodó. A főszolgabíróságot is azért viselte, hogy a vármegye hatalmát hozzácsatolhassa a magáéhoz.

Pedig jókora volt az övé is. Mikor a komposszesszorátusi gyűlésen azzal érvelt ellene a hétszilvafás Piry Gábor: »Nekem is csak olyan szavam van itt, mint nagyságodnak, az én földem is csak olyan mély, mint a nagyságodé« - ott nyomban letorkolta Petky: »Olyan mély lehet a nemzetes úré is, de nem egészen olyan széles.«

Tizenötezer hold volt egyvégben. Ha két szeme volna, sem tekinthetné be egyhuzomra a litavai toronyból, akkora darab az.

Ennek a nagy úrnak tetszett meg Erzsike, Erzsikének ellenben a szűcsmester tetszett meg.

Petky sokszor átkocsizott az erdei majorhoz; vadászat közben akárhonnan oda tért zsendicét inni, Erzsikével incselkedni, de édes szavakkal nem mehetett semmire. Azután elküldte az ispánját, Pankotai Ferenc uramat; az beszéljen a leány apjával, okos szavakkal, hogy adja a kastélyba a leányt, bizony jobb dolguk lesz mind a kettőjüknek.

Az okos szavak sem használtak. No, hát akkor meg kell próbálni a ravasz szavakat. Menjen át a majorba a kulcsárné, özvegy Demes Jánosné nemzetes asszony, majd elbánik az a fehércselédkével.

Ő mindjárt ott kezdte, hogy örökbe akarta fogadni Erzsikét: neki is volt egy szép lánya, ma már éppen ilyen volna, ha meg nem halt volna, nehéz iga a vénség, az egyedülléttel, a kis összekuporgatott szerzeményét sem tudja kire hagyni, ő bizony arra gondolt, hogy egy szerény, becsületes leányzót vesz örökbe, s viszi magához lakni.

Erzsike azt felelte erre (meglehet, élt a gyanúperrel):

- Nehéz már ebben a korban szülőket cserélni. Keressen a nemzetes asszony az apró gyermekek közt.

Mennyivel simábban ment a szűcs dolga. Pünkösd vasárnapján elment a majorba, megkérte a leányt és megkapta; még a lakodalom napját is kitűzték újborra, a dudást megfogadták nyolc váltóforinton; ha jól emlékszem, a nevezetes Lapaj Istók vállalkozott. Négy akó bor kellett a férfinépnek kilenc icce méz pálinkaédesítésre az asszonyoknak, hat fehér keszkenő a lovak kantáraira. Nagy költséggel jár az.

Mikor szétment a híre, még egyszer üzent Petky a hajdújától:

- Erzsike, Erzsike, megbánod te még azt. Kétszer siratod meg naponként. Este lefekvéskor, mikor a faggyúgyertyádat elfúvod, reggel felkeléskor, mikor a kopott, rongyos csizmácskádat felhúzod.

Erzsike vállat vont.

- Ha megbánom, azt majd akkor bánom, de amit a főbíró kíván, azt mindjárt most bánnám.

Méregbe jött Petky, felhívatta magához a szűcsöt, hogy mennyiben áll a dolog.

- Kétszer kihirdettek, nagyságos uram!

- Nem ér semmit. Nem neked való virág az, hát nem is fogod leszakítani.

Majd úgy lett. Valami gonosz praktikát csináltak a majornoki elöljárósággal. Az ispán az esküvő előtt egy-két nappal ott járt, és egy jelentést íratott alá velük.

Öregbíró uram, Kotyogó István persze aláírta szó nélkül, mint ahogy alá szokott írni mindent. Az efféléhez nincs esze, nem ad a betűre semmit, pedig hogy megjárta egyszer... mikor Börcsök uram községi bizonyítvány alapján vesztette el a malomgát-pert, s azzal fellebbezett, hogy a községi bizonyítványoknak semmiféle erejük nincsen, mert íme ő is becsatolt egyet... s ez szóról szóra így hangzott:

Mi alulírott Majornok község elöljárói, hitelesen valljuk, hogy a Börcsök-ügyben kiadott előbbi bizonyítványban hazudtunk, s kérünk magunknak a tekintetes vármegye által egyenként tizenkét botot kiutalványoztatni.

Megvolt a nagy csúfság, de azért az elöljáróság mégsem tanult, ma is aláír mindent, amit elébe tesznek.

Hát most is aláírt egy jelentést, hogy a községben elterjedt hírek szerint Kovács Mihály szűcsmester lopott juhbőrökből csinálja a ködmönöket, s hogy a lopott juhbőrt a juhász szállítja neki.

Így lőn aztán, hogy mikor az erdei majorban összegyűlt a násznép, éppen már öltöztették a menyasszonyt, odajött hat pandúr, elfogták a vőlegényt, az örömapát, s vitték őket vasban a vármegyeházára.

Hiszen egy kis »méretlen« birkahús, elhiszem, hogy minden juhász lelkén lóg - de már ez mégis szörnyűség! A násznép szétfutott ijedten, magára maradt ott a kétségbeesett menyasszony.

Azaz, ha még magára hagyták volna, de két pandúr maradt vele; azok ott várják be a főbírót, aki házkutatást jön tartani - szép história lesz ott ma este...

Az elszéledt násznép rárontott nagy lármával a Kotyogó István uram házára: miféle írást adott ki a juhászék ellen? Két ártatlan embert tömlöcbe juttatott, s egy ártatlan leányt (nyíltan kiabálták) kiszolgáltatott a főbírónak.

- Hát tudom is én, mi volt az írásban - mentegetőzék Kotyogó István. - Nem káptalan az én fejem, hogy olvasni is tudjak.

- Akkor miért nem teszi le kegyelmed a bírói pálcát! - kiabálta a nép.

- Az már más - mondá a bíró, mellére ütve -, a pálcát tudom forgatni.

S kevélyen meglóbázta a levegőben.

- Ha tudja, hát forgassa meg. Most lássuk, mekkora ember kegyelmed.

- Meg is láthatják kendtek. Hát mi a baj?

- Két ártatlan embert tömlöcbe hurcoltak.

- No bizony - szólt közbe Kotyogó uram szelíden -, ha ártatlanok, hát hazaeresztik őket, punktum.

De már ebbe belesüvített Létassi Vince, aki násznagy lett volna a lagziban:

- Ohó! Nem addig, bíró uram! Hát a leányzóval mi történik? Tudja-e kegyelmed, hogy a főbíró mindjárt ott lesz a hűlt fészekben; ahol nem neki vetették a menyasszonyi ágyat. Kinek a lelkén szárad az az alávaló istentelenség, ha nem a kelmedén?

A Kotyogó becsületes, ráncos arca elsápadt. Az összecsoportosult falusiak zsivaja egyre fenyegetőbb lett.

- Vén bűnös, nem szégyelli magát! - ordított fel Kövér Istókné, az alsóvégről. - Bíró létére! Ó! Ó!

- Föld be nem viszi a csontját! - rikácsolt Kovács Péterné, az elfogott szűcs sógornője.

- Csitt, libavásár! - csattant fel a bíró. - Lassabban legyenek kendtek, mert én meg azt mondom, hogy a főbíró nem megy oda.

- Ki mondja azt? - vágott közbe gúnyosan Barkás György, maga is bíróviselt perszóna.

- Én mondom - kiáltá harsány hangon a tömeg feje fölött. - Én, a majornoki bíró!

- Kegyelmed majd intézkedik, hahaha!

- Igenis, intézkedem.

E vakmerő szavakra mély csend lett. Csak imitt-amott hangzott fel a nevetgélés nesze. Koczó Gergely villámló szemekkel rántotta meg Túri Mátyás uram dolmányát: »Komé, de iszen kemény gyerek ez a Kotyogó mégis.«

Csak Barkás György mert élőszóval is tamáskodni.

- És ugyan ki állja a földesúr útját? Talán kee?

- Nem én, a világért sem - mondá Kotyogó csendesen.

- Hát kicsoda?

- A mi urunk, Jézus Krisztus!

De már erre kitört a kacaj. Ne bolond, ne! Tiszteletlen észrevételek csúsztak ki az ajkakon. »Az esze ment el szegénynek! Hamar, hamar, meg kell a fejét locsolni!«

Bíró uram azonban még csak oda se hunyorított a közbeszólásoknak.

- Nem az eszem ment el, atyafiak, hanem a tietek jár lassan, az enyim után. Igenis, a Jézus Krisztus állja majd el a földesúr útját, mert a hegyi út, amely az erdei úthoz visz, sziklák közé van vágva, oly szűk néhol, amint tudjátok, hogy alig fér át rajta a kocsi. Ki kell emelni nyomban a temetőből a keresztfát az üdvözítő képével, és mélyen beásni a hegyi út közepére... Ám akkor menjen aztán rajta szerelmi kalandokra a főbíró úr...

Nagy riadalom támadt. Tomboltak a lelkesedéstől, s a kalapjukat hajigálták a levegőbe. »Vivát«-ot kiáltott száz torok. Legények kapákért, ásókért futottak. S egypár óra múlva a Krisztus keresztje, mely eddig ott búsult zöld gyepes sírdombok fölött, ott állott a fordulón túl az ösvény közepén, tiltakozón, fenyegetőn.

Éppen ideje volt. A litavai országúton most bontakozott ki a négylovas könnyű kocsi, kocsissal, hajdúval a bakon.

A hegyi úton csak lassan mehetett a négy ló. Boróka bokrok sűrűn benőtték az út két szélét. Különben is már esteledett, szürke, átlátszó pára lepte el a mezőket. Az esti szél csendesen rengette a füvekre font bikanyálat. Fák gallyai behajlottak a keskeny útba, s összecsapódva egyre fenyegették az uraságnak azt az egy szemét. Az erdő felől bagolyhuhogás ijesztgette. Egy nyúl, mely a plébános kukoricásából csörtetett elő, keresztülszaladt a lovak előtt, fel a Parájka-hegynek tartva, a tarlókon át.

- Pokol pozdorjája! - káromkodott a hajdú. - Ez veszedelmet hoz ránk!

- Lődd le! - szólt a főbíró, átnyújtván a hajdúnak a puskáját, melyet mindig magánál hordott.

A hajdú célzott, de nem lőtt. Ijedten eresztette le a fegyvert.

- Miért nem lőttél? Messze van?

- Nem, de megfenyegetett.

- Kicsoda?

- A nyúl - hörgé rémülten.

- Ne beszélj bolondokat, János.

- Itt haljak meg, nagyságos uram, ha nem igaz. Amint célzok rá, megfordul, rám néz, a hátulsó két lábára áll, és az első lábával megfenyeget. Így tett, ni.

- Bolond vagy. Képzelődöl.

E pillanatban értek a kereszthez. Az esti köd egészen eltakarta. Az első két paripa meghorkant és hátrahőkölt.

- Valami korlát van az útban - vélte a kocsis.

- Ugorj le, János - parancsolja Petky. - Vágd ki!

A hajdú előkereste a fejszét, és leugrott, de egy perc múlva visszatért holthaloványan.

- Nos? Kivágtad?

- Nem, nem - dadogta -, a Krisztus az!

- A Krisztus? János, te meg vagy bolondulva.

Erre lepattant a bakról a kocsis, hogy ő is megnézze.

- Seregeknek ura! Csakugyan a Krisztus keresztje!

- Mindegy! Mi áll az útban? Vágjátok ki.

De a két szolga meg sem moccant. Ott álltak rémült tekintettel, gyámoltalanul, megmerevedve.

- Micsoda? Ti még haboztok? Hát nektek több az a fa, mint én? Léhűtő gazemberek!

Ezzel könnyedén lelépett a kocsi hágcsóján, kivette János kezéből a fejszét, s megcsóválván azt magasan, belevágta a szent jelvénybe.

A fejszecsapásra egyszerre előjött a közeli bozótból Kotyogó uram és tizedesei. Az egyik tizedes, Ács Ferenc, elkiáltá magát:

- Majornokiak!

A bömbölő hang messze elhallatszott, s meg is felelt rá rögtön a harangláb tájáról az az ünnepélyes, átható ércnyelv, mely félelmetesen bong: Jertek! Jertek!

De Petky észre sem vette. Az első fejszecsapás után jött a másik, a harmadik és a többi. A fékezhetetlen düh megacélozta erejét... Hopp! egy reccsenés, a kereszt ledőlt.

Kotyogó uram a kezeit tördelte:

- Jaj, mit cselekedett?

Petky megfordult: csak most látta meg lázas felfortyanásában Kotyogót.

- Aha! Jó, hogy itt vagy, vén gazember. Ezt a keresztet te állítottad ide, hogy át ne mehessek a majorba. Húzzátok le rögtön, János!

A huszár rá akarta magát vetni a bíróra, de az szelíd kézmozdulattal elhárítá az erőszakot.

- Lefekszem én magam is. Csak tessék feldiktálni a többit. Ha az üdvözítő megcsúfoltatott, az én csúfságom semmi se.

És a büszke Kotyogó István végigfeküdt az út porában, szétcsapván lábát, mint egy levelibéka, és szétterpesztvén nagy engedelmesen a kezeit, mintha a keresztre lenne feszítve.

- Vágj rá ötvenet!

Piff, paff! pufogtak a pálcaütések (a negyvenes évek népzenéje), de csak a kilencig...

Akkorra a vészharangszóra felriadt tömegek rohantak elő a faluból, fejszékkel, kaszákkal és vasvillákkal.

- Halál a pogányra! Üssük agyon az istentelent!

Valaki fölvett egy követ (a hagyomány szerint Vincze Pál nevezetű), és még messziről a főbíróra dobta. A kő éppen a halántékát érte, s arcát egyszerre elborította a vér.

- Nyolc, kilenc! (Megsebesülve is a botütéseket olvasta.) Tovább, tovább!

De a hű hajdú hozzárohant, átnyalábolta erővel, s feltette a kocsira.

- Gyi! Meneküljünk!

- Nem, nem! - hörgé a feldühödött kényúr, kit János erővel tartott lefogva, s öntestével befedve. - Csak legalább egyszer lőhessek a népre.

A kövek zápor módra hullottak, a vasvillákból egész erdő villogott egyre közelebb, közelebb.

De megsuhant az ostor, megiramlott a négy ló, s vitte a kocsit szélsebesen hazafelé Litavára.

Litavára vagy még tovább. Csak mikor lehűlt a vére, akkor vette észre Petky, mit csinált; egy szép parasztlánynak a két fekete szeméért, amik őrá soha édesen nem néztek...

Otthon lovat váltott, s ment, futott tovább, ki a megyéből, ki az országból.

Húsz álló évig nem látta senki. Csak a híre kísértgetett. A majornokiak mesélgették, hogy Bécsben van, hogy a papság bepanaszolta a kivágott keresztért a király előtt, hogy a király a Kotyogó uramra rámért minden botütésért egy font húst vágott ki belőle.

Kilenc bot, kilenc font hús... Ejnye no, de nagy kár, hogy a János hajdú mind az ötvenet rá nem vágta Kotyogó uramra!

Húsz év múlva aztán egyszer csak előjött Petky Pál. Kinevezték a megyébe főispánnak.

Ugyanott lakott a litvai kastélyban. Ősz haja volt és két szeme (az egyik üvegből).

A majornokiak kíváncsian nézegették, de biz abból nemhogy hiányzott volna a kilenc font hús - inkább több lett vagy egy mázsával.




Hátra Kezdőlap Előre