ELSŐ FEJEZET
NÉMELY ELŐZMÉNYEK ÉS RÉSZLETEK,
MELYEKET OKVETLENÜL SZÜKSÉGES TUDNI

Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.

Mindegy, azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom.

Görgey Pál elég jómódú úr, családja illő tekintélyben áll a Szepességen, de már mégsem az, ami volt a néhai Árpádok alatt, isten adjon neki örök nyugodalmat, ha már az országuknak örök nyugtalanságot mért.

Hja, megy az idő, megy, megy és a Görgeyek egy kicsit lejjebb csúsztak... Első ősük Arnold és a fiai még a szász grófok tisztjét viselték és a legnagyobb oligarchák voltak a lengyel széleken. Ez az Arnold csalogatta be a szászokat a néptelen Szepességre, de nem úgy, mint az erdélyi szászokat a hammelni patkánybűvölő. Ezek a szászok okosak voltak és nem imponált volna nekik a sípszó, - ígéretek és kiváltságok kellettek nekik, - meg is kapták. Sőt magának Arnoldnak is adott a király, IV. Béla őfelsége egy kis földet, a Dunajec és a selyemvizű Poprád közti területet, mert az Árpádok gavallér királyok voltak, nem katasztrális holdakban mérték a földet, hanem egyik folyamtól a másikig. Arnold fiai hasonlóan vitéz emberek voltak, kivált Jordán gróf. IV. László ezeket is megemberelte egy faluval, Görgővel. Innen írták a nevüket.

Óriás területek urai lévén, ők játszották az első hegedűt Szepesben. Egész sor comes került belőlük, majd a megye főispáni székét ülték sok nemzedéken át. Isten tudja azonban, miképpen forgott akkor a föld (talán kardhegyen forgott), elég az hozzá, hovatovább egyre szegényebbek lettek, új dinasztia családok fölibük kerekedének. Jött a hatalmas Csák, a Zápolyák, a Thurzók, ezidőszerint a Csákyak, akik elhomályosították őket s egyre lejjebb-lejjebb nyomták nimbusz és tekintély dolgában. A Dunajec meg a Poprád most is ott folydogált, ahol azelőtt, de közte a földek már nem voltak az övéik, ami maradt itt-amott, az már csekélység, a családfa is mintha elaggott volna, már nem termelt vezéreket és államférfiakat, legfeljebb egyszerű viceispánokat és főszolgabírákat, noha megjósolta a késmárki százhét éves cigányasszony Görgey Mihály uramnak, hogy a családfa csak olyan ép, mint volt, hanem most a telet éli és pihen, ez a tél pedig kétszáz évig tart, kétszáz év után megint olyan lombot ereszt, amelyik fölibe nő hetedhét országon minden családfának.

A mi hősünk, Görgey Pál, már csak az úgynevezett jobb módú nemesek közé tartozott, atyafiságban a Berzeviczyekkel, Jekelfalussyakkal, Máriássyakkal és Darvasokkal - Katalin nővére egy Darvasnál volt férjnél, Gömör megyében, Osgyánban. Azért említem főképp a nexust és nem a két-háromezer holdját, mely a görgői bástyás váracsszerű kúriához tartozott, mert a nexus volt a mértéke annak, ki milyen úr és csak másodsorban a birtok. Nagy nexussal éppen olyan könnyű volt akkoriban nagy birtokhoz jutni, mint ebben az időben (amikor én ezeket írom) nagy birtokkal nagy nexushoz. Az elevenebb vérű nagy uraknak, az olyan Balassa-, Csáky-féléknek, hol van valamijük, hol nincs, egyszer hopp, máskor kopp, néha öt-hat várat is összekaparítanak, néha meg már egyebük sincs, mint a testi ruhájuk, amelyben bujdosnak sötét erdőkben, csőszkunyhókban, nádasokban keresve menedéket, de ez úgyszólván mindegy, egy kis játék, föl se veszik. Király elveszi, meg visszaadja - mert hat a nexus; ha az egyik családtag rossz fát tesz a tűzre, a másik vagy a harmadik azalatt bizonyosan ott dörgölődik a király palástjához és apránkint rendbe jön minden.

Nem is az a különös tehát, hogy a Görgey-birtokok összezsugorodtak, inkább ne volna semmijök, de az a baj, hogy a nagy dinaszta-családok sorából kiestek. Miért történt s miképp, nem érdemes vele bíbelődni. Egy jelszó volt akkor a boldogulásra: »jól verekedni és jól házasodni«. Nos, alkalmasint rosszul házasodtak, mert hogy jól verekedtek, azt az annálék bizonyítják. Aztán egyebekben is pechjük volt; rosszul választották a királyukat Szapolyai János és Ferdinánd idejében, majd az istenüket - a Luther tanainak hódolva meg.

Valamennyi Görgey közt mégis Pál örökölt legtöbbet őseitől; a birtokaikból ugyan keveset, de a kevélységük egészen rámaradt. Nagy brontesz alak volt, szúrós, szürke szemeiből hidegség áradt ki, mintha két jéggolyó mozogna a bozontos szemöld alatt. Rút gurgulya arca volt, de ha egy megyegyűlésen szónokolt, kisugárzott belőle a lángész és szépnek látszott. Orra alul tömött bajusz lógott le, de már a szakállra nem telt, az már csak ritka, rőt szálakból állott, homloka erősen kidudorodott, s a ráncok rajta makacsságra, kegyetlenségre engedtek következtetni. Ajkait többnyire összeszorítva tartotta, mosoly ezek körül nem játszott, csak a haragtól remegtek igen gyakran. Mintha egy olyan tájék volna ez az arc, melyen sohasem süt a nap, mely sugártalan, sötét és hideg - csak néha világítják meg a villámok.

Olyan nagy feje volt, hogy külön kellett rá kalapot csináltatni Kammleitner János uramnál, a híres lőcsei kalaposnál; hanem volt is ész ebben a nagy fejben. Úgy forgatta a nemes vármegyét, ahogy őneki tetszett. Noha csak negyvenkét éves volt, már harmadszor választották meg alispánnak, mindig egyhangúlag. Erre az egyhangúságra nagy súlyt fektetett, mert minden választás után kivágta a rezet azzal a vakmerő mondattal:

- Nemes atyámfiai! Ha csak egy van is kegyelmetek közül, aki engem nem akar alispánnak, jelentkezzék, és én nem fogadom el a tisztséget, itt állok, nem tehetek másképp, isten engem úgy segéljen!

Persze rendesen síri csend következett. A nemes atyafiak dehogy szóltak volna, pedig titkon mindenki szeretné, ha a szomszédja nekiugrik. De hát ezt halálugrásnak gondolták. Maga Görgey Pál népszerűségnek vette alkalmasint egész komolyan és az egyesek is annak vették, akképpen okoskodván belül a lelkükben: »Nekem ugyan nem kell, de a többiek szeretik, majd bolond vagyok, hogy agyonverjenek.«

Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.

Görgey Pál uramat, szó, ami szó, a kutya se szerette, de annyira rajta volt száradva egyéniségén a »szeretve tisztelt« cím, hogy senki se merte lefeszegetni róla. Kegyetlen, hiú, szeszélyes, gyanakodó és gőgös, valamint lusta embernek tartották. Azonban e rossz tulajdonságok egy része is alapjában csak látszat. Kegyetlensége s úgynevezett zsarnoksága mindössze hirtelen felfortyanó természetére vezethető vissza. Ilyenkor szinte rabiátus, de ha kihűl, rendesen magába száll és megbánja, amit tett, némelykor jóvá is teszi.

Egyszer, beszélik róla, megbetegedett a megyegyűlések alatt Lőcsén, hideglelést kapott, etette vele a chinát a felcsere, tudós Plasznyik András úr, derűre-borúra, de csak rázta a hideg eszeveszetten, nem használt ellene semmi szer; napokig ott feküdvén a megyeházi szállásán, elküldte a huszárját Görgőre, hogy a gazdasszonya, Marjákné küldje el a flanell alsó ujjasát. El is hozta a huszár, de amint felhúzná, akkor veszi észre, hogy felül a gomb nincsen felvarrva, mire éktelen dühbe jött, kiugrott az ágyából, magára rángatta a ruháit, kirohant és a huszár künn kapálózó lovára ülve, elvágtatott.

- Hova-hova? - kiáltozák a megyei urak meglepődve.

- Az isten szerelméért, mit csinál spektabilis? - lelkendezett rémülten a szembe jövő felcser.

- Kénytelen vagyok hazamenni egy percre - felelte rekedten, vad szikrázó szemekkel -, hogy a gazdasszonyomat megpofozzam.

Egy félóráig nyargalt Görgő felé a régi cikcakkos országúton, azalatt kipárolgott a bosszúsága s közvetlenül Görgőnél szép csendesen visszafordult és a hideglelését is elvesztette a nagy felindulástól.

Annyira ismerte magát e tekintetben, hogy a kaloda, deres, kurtavas és egyéb közigazgatási eszközöket egy kamarában tartotta bezárva, s a kulcsot minden használat után föl kellett vinni egy-egy ostoros gyereknek az udvaron levő jegenyék valamelyik magas ágára s egy madzaggal odakötni; mikor aztán kellett, az alispán úr kihozta a puskáját s addig lövöldözött rá, míg a kulcs lepottyant. Ez némi szórakozást okozott neki, s minthogy néha egy óráig is eltartott, míg eltalálta, mert mérgében reszketett a keze, rendesen csak akkor találta el, mikor nyugodtabb lett s ennélfogva nyugodtabban, hidegebben nézte a büntetni szándékolt delikvens esetét is, magát a hóbortos ítéletektől a legtöbb esetben megkímélvén.

Az igazságra törekedett kétségkívül, ennélfogva nem volt rossz ember. Nem, nem, Görgey pusztán megsavanyodott kedély volt, kit a csapások idegessé tettek. Hiába volt a vármegye esze, ha három dolgot nem tudott. Nem tudott felejteni, nem tudott enni és nem tudott aludni. Pedig mit nem adott volna egy jó, egy igazi alvásért! A kakasok egész nemzetségét kiirtatta a kastély környékén, a szomszédos parasztokét is, a hajnalban tülkölő tehénpásztorra huszonöt botot vágatott. Kivált a délutáni szundikálását nem volt tanácsos megzavarni. Sok ember megjárta ezzel. Mert a délutáni álom az édes. Az éjjelit az isten adja, de a délutánit a megyétől lopja az ember - ha megyei tisztviselő. Azért ér ez többet.

Lábujjhegyen kellett járnia minden élőlénynek az ablakai alatt, a szomszédos malomnak, mikor felkelt az ebédtől, amit egy tarack elsütése a bástyán jelzett, be kellett szüntetnie az őrlést, mert a zúgás zavarta volna. Mindenki vigyázott, hogy zaj ne legyen; kútnak nem szabad csikorogni, lánc ne csörögjön, mozsárban ne törjenek semmit, mert az uraság szundikál. Dalolás, hangos beszélgetés tilos. Még az öreg Apró Mihály, a kertész is egy rakáson tartotta a kis eszét ilyenkor, ha valamely halaszthatatlan okból el kellett mennie az ablakok alatt, levetette a patkós bagaria csizmáját, télen botost húzott, nyáron pedig mezítláb hatolt át a veszedelmes területen.

Történt egy ízben, hogy az unokája jött látogatóba hozzájuk a vakációban. Örültek a nagyszülők a kedves fiúnak, aki már úri sorba jön, mert az apja, egy késmárki mézeskalácsos, papnak taníttatja, vézna testalkata miatt. Szegény jó öregek tejbe-vajba fürösztenék, sürögnek-forognak körülötte, még a helyet is megfújják, ahova ültetik, s íme, talán csak egy-két percig hagyják magára, mégis mi történik. (Oh, istenem, istenem, ezek a gyerekek mindig kitalálják, mit nem szabad csinálni.) Meglát a nebuló valahol a szekrény tetején egy harmonikát, fogja, kimegy vele az árnyas udvarra, leül a hársfa alá, éppen az alispán hálószobájának az ablakainál és elkezdi vígan játszani a mélabús régi dalt:

Buda, Buda hinné-e valaki?

Érted be sok magyar vér omla ki?

Nem tartott ez tovább egy percnél, csak éppen addig, míg az udvaron levők odaszaladtak őt figyelmeztetni. Apróné asszonyom (pedig már csoszogó asszonyka volt) szinte röpült, hogy csak ropogtak, suhogtak a tiszta, kikeményített szoknyái s kitépte kezéből a harmonikát.

- Csitt, te szerencsétlen! Jössz el innen mindjárt!

Magával rángatta, óvó szeretettel eltakarva őt a kötényével, vezette tüskön, bozóton, mert már hallatszott, hogy nyílik az ablak (Jaj, uram teremtőm!), s egy éles, parancsoló hang megmordul:

- No, mi az?

Semmi válasz nem jött, csak a cserjék, bokrok zizegését hallotta egyre messzebbről.

Képéből kikelve, vérben forgó szemekkel rohant ki az udvarra, melyet Apró uram hosszú kertészkedése alatt olyan széppé varázsolt, mint egy tündérkert. A faóriások közé pompás bokrokat növesztett s gyönyörű virágokból szemlélhetővé tette az idén Szepes megye címerét, mely a Thurzók, Berzeviczyek és Draveczkyek címeréből van összeállítva, az egyszarvú pedig a Korotnoky-családéból. Vasárnaponkint messze földről eljárnak a parasztok megbámulni a csodát, mert nem az Apró művészetének tulajdonítják, hanem az anyaföldnek, mely magától löki ki virágszínekben Szepes vármegye címerét annak a jeléül, hogy szepesi emberre jut most a királyság sora.

(Bizony közel jártunk hozzá, de most már vége van - Thököly uram távol keleten bujdosik valahol a feleségével.)

Éppen a szép címer plántáit öntözgették kupákból a cselédek, mikor Görgey Pál megjelent a tornácon.

- Hozzátok ide azt a harmonikást - üvölté. - Élve vagy halva kerítsétek elő, de mindjárt.

Fogait csikorgatta dühében. Csúnya, sárga fogai voltak, mivel ő is a »haladók«-hoz tartozott. (Haladóknak nevezték akkoriban azokat, kik a törököktől eltanulták és átvették a dohányzás férfias gyönyöreit.)

A cselédek dermedten nézegettek egymásra, az öreg Apró elsápadt, mint a fal, Marjákné pedig teljes erővel kezdte tisztogatni valami fehér porral az ostyasütő vasat.

- Ki volt? - kérdé zordonan.

Senki sem felelt, pedig mindenki tudta, de a cselédség szerette Apróékat s az ő kedvükért hallgatott.

- Marjákné, magának látni kellett.

- Nem láttam - felelte Marjákné vakmerően -, így görbüljek meg. (Volt annyi esze, hogy az ujjait eközben egyenesen tartotta.)

- No, szépen bántok velem - dühöngött Görgey. - Egyitek se tudja?

Megint semmi felelet.

- Te se tudod, Preszton?

Ez volt a leibhuszár neve.

- Nem tudom, tekintetes alispán úr.

- És te se, Mátyás? (A parádéskocsist hívták így.)

- Én se - hörögte csukló hangon.

- Hát jól van, nagyon jól van, fiacskáim, nagyon derék gyerekek vagytok - és vérfagyasztó nevetésre vicsorította ki a fogait (ilyenkor volt a legkíméletlenebb, mikor a nyájasat adta) -, de ha egy fél óra alatt ide nem teremtitek a harmonikást, mindnyájatokat megcsapatlak. Dixi.

Ezzel bement szörnyű morgással a kastélyba, hallani lehetett, amint csapkodta az ajtókat és rugdalta a kutyákat, melyek szanaszét jártak és feküdtek a szobákban. Siralmas vonításuk hátborzongatóan hangzott kívülre.

Bezzeg lőn nagy elszontyolodás az udvaron, a szolgák súgtak-búgtak, tanácskoztak, mitevők legyenek, kiszolgáltassák-e a diákot vagy ne, az öreganyóka, Apróné, a kezeit tördelte, hogy túl nem éli ezt a napot, készebb inkább menten a kútba ugrani, mintsem hogy az ő unokáját megfenyítés érje. (Istenem, istenem, mit szólna hozzá a szegény lányom?)

Hallván az anyókát jajveszékelni, Apró bátya is elvesztette a fejét, tutyimutyi ember lévén különben is, beszaladt a szobájába megkeresni, nem a fejét, de az olvasóját, s mint jó katolikus keresztény, azt kezdte morzsolgatni, hátha használ, csak Marjákné asszonyom rakta fel csípőjére a kezeit.

- No, hát én azt a szegény vézna gyereket bántalmazni semmiféle pogánynak kedvéért nem engedem! Ne félj, kis fiam, oltalmamba veszlek. (Megsimogatta a diák fejét, aki reszketve állott mellette.) Eredj be a konyhába, én majd rád zárom. Oda be nem jut a Herkó páter sem, míg én odaleszek és eligazítom a dolgot. Te csak eredj be és ülj ott veszteg, míg a zivatar elmúlik. Találsz ott a rurában egy kis túróslepényt, meg egy libacombot. No mármost megyek és magammal viszem a kulcsot. Legyen épséges lelki nyugalommal, Apróné asszonyom!

Marjákné pedig nyakába vette a kertet s onnan a kis ajtón egyenest a pástnak tartott, hol a falubeli cigányok vályogot vetettek. A legöregebb rajkó Peti volt, már legénysorba nőtt nagy akasztófa. Őrá vetett most szemet Marjákné s rábiztatta szép szóval, hogy vállalja a harmonikálás vétségét az alispán előtt. Nagy huzavona után végre egy négyhetes malac és két fehér cipó ellenében kötélnek állott s hagyta magát vitetni az urasági portára.

Az udvaron őgyelgő cselédek, valamint Apróék legott megértették a Marjákné miskulanciáját (de iszen hosszú ennek az esze is, nemcsak a haja), nagy barátsággal fogadták a megmentő Petit s mindenféle biztatások és lelki erősítések mellett segítették őt betuszkolni az uraság elé, csak a kétszínű Preszton ijesztgette, a fülébe súgván: »Nem szeretnék more a bőrödben lenni«.

Úgy látszik, ő maga se érezte benne most magát elég jól, s némi jelek mutatkoztak, hogy szeretne megszökni, de Marjákné görcsösen fogta gallérját s föltépvén a dolgozószoba ajtaját, egy nagy lendítéssel úgyszólván behagyította.

- Itt a delikvens, tekintetes uram - kiálta lelkendezve.

Az alispán, aki csendesen csibukozott, hanyattfekve egy medvebőrös kereveten, lustán, fáradtan odapillantott.

- Ah! - mondta közömbösen, unottan, egyet ásítva. - Szépen harmonikáztál, Petyusko! Adjon neki Marjákné egy rénusi forintot és négy sing posztót.

Sokat lehetne ilyeneket felhozni annak a bizonyítására, hogy Görgey Pállal nehéz tisztába jönni. Maga volt a kiszámíthatlanság. De akármit tett, neki nem vették rossz néven. Valami különös szerencse incselkedett az ő útjában és olyan bolondos tükröket rakott a rosszaságai elé, hogy azok szinte csinosan festettek. Más embert régen agyonvertek volna, őt védelmezték. Ugyan hagyjátok szegényt. Érteni kell azt az embert. Azt az ő nagy lelkét. Még mindig el van keseredve a felesége miatt. Gyásza van, ilyenkor nem szabad egy embert megítélni. Ingerlékeny, keserű, kegyetlen - hiszen éppen ez mutatja, hogy milyen jó szíve van.

Azonban olyasfélét is suttogtak némelyek (audiatur et altera pars), hogy a nagy gyászt már elfújta szívéből az idő, a rossz tulajdonságait meghagyta, és hogy nem olyan rideg aszkéta ő, amilyennek magát a világban mutatja, hogy mikor az est palástja ráborul a görgői kastélyra, gyakran látni libbenő árnyakat a falakon s hallani szoknyasuhogást az elhagyott folyosókon...

Akik jobban ismerték Görgey Pált, azok nem hitték, nem olyan ember az, de akik a görgői parasztmenyecskéket ismerték jobban, mint Görgey Pált, azok nem tamáskodtak, mert hát a görgői menyecskék messze földön híresek voltak szépségükről meg a kacérságukról, s bizony a férfiak javarészben otthagyták a fogukat a »késmárki király« csatáiban.

A puritán erkölcsű Görgey-család szűkebb köreiben méltó bosszúságot keltettek az ilyen szárnyra eresztett pletykák a vademberről, csak a jó humorú Görgey János, Pál jóval idősebb testvérbátyja, ütötte el tréfával:

- Nem hiszem ugyan, de ha teszi, se bűn. Tíz esztendeje már, hogy a szegény Karolina meghalt. Hiszen nincs fából s ha abból volna, se fejfa egyetlen sír fölött. Különben még az is kidől tíz év alatt. És a végén, kinek mi köze hozzá? Az ember úgy szaporítja a jobbágyait, ahogy lehet.

Ezért a szóért aztán jól hátba vágta János urat a felesége, Jánoki Mária, de a sógor dolga ezzel lekerült a fekete tábláról, nála éppúgy, mint a többi atyafiságnál, mert János úr volt a család orákuluma, ha nem is oly nagy talentum, mint Pál öccse, de jó hazafi, nagy kuruc és olyan tiszta jellem, mint a frissen esett hó.

Hát igen, Görgey Pál tíz év óta volt özvegy s azóta lett »vadember«. Így nevezték a családban. Az öreg János pláne azt szokta neki mondani: »A Görgey-címerből ugrottál ki, öcskös.«[1]

Azelőtt vidám kedélyű, nyugodt, szeretetreméltó ember volt, ez a haláleset roncsolta össze az idegeit. Azt mondják, mélyen alul sok jóság és érzés van most is a szívében, de a felesége elvesztése óta oly rétege takarja el a keserűségnek, melyen csak ritkán bírja magát átütni. Ideges, szeszélyes, zsarnok, szóval vadember akkor lett, ezért szólták meg, most pedig azért kezdik megszólni, hogy miért nem vadember még tovább is. Hát nem bolond a világ?

Ami az elhalt úrnőt illeti, azt csakugyan érdemes siratni. »Igazgyöngyöt ásunk be a földbe« - e szavakkal kezdte halotti beszédét tiszteletes Podolinczi Sámuel úr, aki maga is sírva fakadt a temetésen -, pedig oka lett volna akár káromkodni is.

Már lánynak is szép volt messze földön Jekelfalussy Karolina, hát még azután menyecskének! A Porubszky krónikájában olvassuk, hogy már tizenhét éves korában kilencvenhat kérője volt, s kevélykedő apja, Jekelfalussy György, semmi szín alatt se akarta odaadni Máriássy Kristófnak (noha úgy őneki, mint a kisasszonynak kedvére való deli és módos gavallér volt), míg nem lesz ki kerekszámba a száz kérő. Nosza fogta magát Máriássy Kristóf, fellovallta ravaszul néhány jó barátját, kérjék meg színből, hadd teljék kedve az öregnek. Így ment oda a nagyfejű Görgey Pál, a jó tréfa kedvéért, s uccu, mi lett belőle, halálosan beleszerettek egymásba, se szó, se beszéd többé Máriássyról (mind ilyen a fehérnép), megtörtént a menyegző s punktum. Maga Thököly Imre nyitotta meg a táncot a szép menyasszonnyal s úgy belemámorosodott, hogy egyszer-kétszer meg is ölelte, amiért láthatólag megneheztelt a vőlegény.

- Ej no, mi az? Mit morogsz, Görgey? - mondá a fejedelem mosolyogva az ünnepi lakomán. - Jobban az enyim ő, mint a tied. Ha én vagyok a felvidék királya (akkoriban kapta a szultántól ezt a címet), kié akkor a felvidék királynéja?

Tréfa mezbe volt bújtatva a szó, de lehetett annak komoly magja is. Még a mézeshetek alatt ott toppant Görgőn egyszer-kétszer. Inkognitó jött, egyetlen lovász kíséretében, mint valami közönséges lovag. Görgeyt bántotta és mikor egyszer egy deputációban Késmárkon járt, és Thököly nyájasan üzente a feleségének, hogy e napokban ellátogat Görgőre, egy kis jó vacsorára, Görgey elpirult s mogorván felelte:

- Nem leszünk otthon e napokban.

Thököly összeráncolta a homlokát. Berzeviczky Miklós tapintatlan jóakarattal megrántotta a Görgey dókáját s félhangosan kérlelte:

- Vigyázzon a fejére, öcsémuram, per amorem dei.

Amire kevély, elutasító mozdulatot tett a fiatal férj:

- A fejem őfelségéé, arra vigyázzon őfelsége, de a feleségem az enyém, arra majd én vigyázok.

Tetszett a válasz Thökölynek, elnevette magát:

- Ha már nem akarsz házigazdám lenni, légy legalább vendégem.

S ottmarasztotta ebédre, ami nem kis tisztesség volt a deputátus urak szemében. Nem is volt aztán Thököly Görgőn soha többet. Azért-e, mert megneheztelt? Isten tudja. Talán csak azért, mert már nem ért rá.

A napsugár, mely most sütött pályáján a legfényesebben, csakhamar lehanyatlott. Mert rossz napsugár volt. Nem az égről sütött rá, hanem a szultán szemeiből. S a szultán sokszor behunyta a szemeit, mikor nem kellett volna, vagy pedig a harag árnyéka jelent meg azokban. Szóval a dicsőséges harcoknak vége szakadt. Thököly csendes ember lett, aki valahol Törökországban mereng az emlékein. Itthon minden a régi rossz kerékvágásba fordult. Egypár unalmas, szomorú esztendő következett. Csak a görgői kúrián uralkodott boldogság és megelégedés. Karolinból bájos, megennivaló menyecske lett. Görgey Pálnak nem lehetett semmi egyéb kívánnivalója egy tökéletes paradicsomhoz. Még a féltékenység is, mely eleinte nagyon izgatta, eltűnt a szívéből. Ki rabolhatná el az ő Karolináját? Ki merné, mikor még Thököly se merte?

Pedig már akkor útban volt érte, hogy elvigye, egy nagyobb úr Thökölynél: a halál. A szép Görgey Pálné 1689-ben egy leány gyermeknek adva életet, örökre behunyta a szemeit, miután gyenge, elhaló hangon magához kérte újszülött kisdedét és meghagyta, hogy Rozáliának kereszteljék.

Görgey Pál kétségbeesése felülmúlt minden képzelhetőt. Ordított, ruháit tépte, ütni, harapni akart, mint egy fenevad. A temetésen való viselkedéséről esztendőkig beszéltek. Mikor a pap, tiszteletes Podolinczi Sámuel úr megjelent a végtisztességtételhez, rettentő dühbe lobbant.

- Ki az az ember? - riadt fel. - Mit akar itt? Nem engedem elvinni Karolinát. Nem, nem. Takarodjék innen!

- Ugyan az istenért, sógor, legyen eszed - csitította Darvas. - Nem szégyenled magad így bánni az isten szolgájával?

- Micsoda? Az isten szolgája. Éppen van egy kis számadásom a gazdáddal. Ne eresszétek el - ordítá lázas paroxismusban. - Hiszen csak éppen az kell, hogy itt kapjam a szolgáját, ha már őmagát kézbe nem keríthetem, aki elvette az én drága lelkemet. Úgy, hát a te szolgád ez, te kegyetlen isten (s kezeit fenyegetőn emelte fel az égre)? No, jól van. Hollá hajdúk, Preszton, Szlimicska, verjetek rá nyomban huszonnégyet (akkor még csak főszolgabíró volt Görgey Pál).

A gyászoló gyülekezet megrendült, hajszálaik égnek meredtek a szörnyű kifakadásokra, a lelkész szelíden emelte égre szemeit: »Bocsásd meg neki, uram, mert a fájdalma kiáltoz«, az atyafiak restellték, de nem bírták észretéríteni; végre is, hogy megtartható legyen a gyászszertartás, erőszakkal lefogták a szegény Pál urat, három erős ember: Görgey János, Jekelfalussy Kristóf és Horánszky Dávid alig bírtak vele, bezárták a pincébe és úgy temették el a százszorszép asszonyt, hogy az ura jelen se volt.


MÁSODIK FEJEZET
A GYANÚ

A gondviselés körültekintő ereje bizonyára felismerhető a legapróbb dolgokban, most is úgy intézkedett, hogy Görgey Jánosné Jánoki Máriának ugyanakkor szülessék egy kisleánykája, ki a Borbála nevet kapta és most volt hathetes. A derék úrasszony, minthogy elég teje volt, elhatározta, hogy magával viszi ezt a másik babát is és azt is ő fogja szoptatni. Iszen csak nem hagyhatja itt anyátlanul, cselédre bízva. Az akkori emberek még tudatlanok voltak, el se hitték, hogy a parasztdajka fehér tejétől kék vér képződjék az úri csemetében. Így aztán, mihelyt egy kicsit beszélni lehetett Pál sógorral, megegyeztek ebben, s a csecsemő elkerült a toporci kastélyba.

Még meg se látogathatta a búskomor apa, aki hetekig jóformán nem volt észnél s akit váltig ijesztgetett Marjákné, hogy a kis leánykának aligha lesz elegendő tápláléka, mikor híre jött, hogy a Jánosék leánykája, Birike, meghalt. Minthogy késői gyerek volt, amolyan vakarcsféle (Jánoséknak már felnőtt gyerekeik voltak), nem sokba vette az atyafiság a halálesetet. Hiszen az ilyen gyerek még senki. Idegen, ismeretlen. Úgy megy el, hogy itt se volt. Nem nagy teketóriát csináltak belőle a rokonok s mivel hófúvásos téli idő volt, nem is igen mentek el a temetésre, tekintve a rossz utakat. Egészen csendben, noha nyilván mélységes fájdalommal kísérték a szülők kis halottjukat a családi kriptába. Igazán nem történt semmi különös, de mikor aztán pünkösd táján látogatást tett Pál úr Toporcon (csodálatos, már nevetni is tudott a gyermek), sok mindenféle benyomást szedett össze. Kereste a fejletlen arcocskában a Karolina édes vonásait és nem találta. Órákig nézte ebből a szempontból. Szép, kedves volt a gyermek, de mégsem az. Oh, nem az. Néha valami olyasforma csillant meg a szemecskéjében, mintha a Karolina őzikenézéséből volna, de ez hamar kialudt, talán csak képzelődés volt. A picike kövér volt, mint ahogy az angyalokat festik a katolikus templomokban, amorettek játszottak ajkai körül, s mikor János urat meglátta, elkezdett a karjaival repesni, mintha szárnyakat emelgetne, hozzá kéredzkedett, mikor ellenben az apja karjára tette a sógorasszony, sírásra fakadt: félt tőle. Hát hol van itt a gyermeki ösztön? Különös nyugtalanság fogta el, melynek alig bírt nevet adni. Zúgott a feje, s mint a varjúk a ködben, ide-oda kóvályogtak a gondolatai. Összevonta a szemöldjeit, mikor János föl-fölkapta bölcsőjéből a kunkogó gyereket s elkezdte hajsókálni s mindenféle gyermeki szavakkal engesztelni, míg csak ki nem csikarta a napfényes mosolygását. Csodálatos, hogy nem restelli deresedő hajjal, a patvaristák szeme láttára, akik nyilván gúnyolódnak a háta mögött: »Nini, megbolondult az alispán, beállott pesztonkának.«

S ha még a maga gyermeke volna - szőtte tovább képzelete tarka vásznát, úgy, mintha a patvaristák gáncsolásait szőné, de ez a gondolat annyira az övé volt, hogy ekörül szállongtak, mint alkalmatlan legyek, sokfelé járó elméjének összes villanásai.

Miért szereti János annyira ezt a gyereket? Hát természetes az? Egy idegen gyereket? Egy komoly alispán? (Ebbe az időszakban ugyanis még Görgey János volt az alispán.) Aztán a sógorné is imádja. A maguk elhalt leánykáját pedig nem is emlegetik. Meghalt, hát nincs, föl se veszik. Pál úr egypárszor szóba hozta, de alig borult el a homlokuk. Olyanformán veszik, mint amely házban egy kanári pusztult el. János valami olyast mondott, hogy aki még nem érintette lábacskájával a földet, az még nem élt, az még az égben volt, és hát a kis Birike a pólyákban halt meg - még nem volt karonülő. Hja, a karonülő, az már más; az már kisasszony. Ugye, kis mákom, te már kisasszony vagy, no, nevess hát egy kicsit az apádra is.

De Rózsika bizony nem nevetett, visszahajolt morcosan a János feje mögé; nem is csoda, a vadember akkor kezdett vadember lenni, arca sötét volt és fanyar, a külseje teljesen elhanyagolva, szakálla kuszált, haja belógott az arcába - nemcsak a gyerekek ijedhettek meg tőle, hanem a mindkét nembeli felnőttek is.

György úrfi, egy tízéves, csinos, kamasz késmárki diák, szintén hazaszaladt a pünkösdi ünnepekre. Pál úr előfogta, mint alkalmatos matériát az észleleteihez, s messziről környékezte meg.

- Hallod-e nebuló, hát pünkösdkor is kaptok vakációt? Szeretném én tudni, mikor tanultok. Úgy látom, te is csak olyan diák vagy, mint Sváby Pista, hogy arra is hazakéredzkedik a professzoroktól, ha az anyja libát ölt.

- Én olyan diák vagyok, Pali bácsi, aki nem szokott kérni semmit, még vakációt sem.

- Hm, látom, Görgey vagy. Mi akarsz lenni?

- Katona - felelte György úrfi kevélyen.

- Úgy, de a katonának engedelmeskedni kell, atyámfia.

- Hiszen éppen az. Engedelmeskedni tudok, de kérni nem. Akkor jövök haza, amikor meg van engedve.

- Ohó, barátja az erénynek, hányszor voltál itthon az idén?

- Karácsonykor, húsvétkor és most.

- Hát mikor a kishúgod meghalt?

- Akkor nem voltam.

- És miért?

- Mert nem tudtam, hogy meghalt.

- Micsoda? Neked meg se írták?

- Nem.

- Hát mikor, kitől tudtad meg?

- Apám mondta egyszer később, mikor Késmárkon meglátogatott.

- És nagyon búsult az apád, szomorú volt az arca?

- Meglehet.

- Hogyhogy, hát nem láttad?

- Nem néztem az arcára.

- És te nagyon sajnáltad a húgocskádat?

György úrfi elgondolkozott, hogy mintegy magából kihúzza előbb az igazságot, mert arra ki volt nevelve szigorúan, hogy hazug szót soha ki ne ejtsen.

- Nem ismertem - felelte végre teljes határozottsággal.

- De hiszen látnod kellett őt karácsonykor.

- Iszen láttam, de...

- Ennélfogva tudod, milyen volt... Emlékezz csak vissza, no, erőltesd csak meg az eszedet - ösztökélte Görgey Pál.

- Hát semmilyen.

- Micsoda beszéd az? - pattant rá a nagybácsi.

- Úgy értem, Pali bácsi, hogy a kisgyerekek nem olyanok, mint a kismacskák, akik mindjárt tarkák, feketék vagy hamuszínűk és meg lehet ismerni, hogy ki melyik. A lányokat én csak akkor tudom megkülönböztetni, ha már szoknya van rajtuk.

- Eredj, te ásinus. Azt akarod ugye mondani, hogy Borbála éppen olyan volt, mint Rozália? No, ha ez így állna, miről ismerte volna anyád, hogy melyik az övé?

- Hja, őneki könnyű, mert ő tudta, milyen pántlikájú főkötőt adott az egyikre, meg a másikra.

Görgey Pált ki nem elégítette ez az együgyű beszélgetés, de némileg felizgatta és mikor harmadnapra összecsókolta leánykáját, ki édes szuszogással aludt a bölcsőjében s elbúcsúzván testvérétől és sógornéjától, megindult szürke négyesen Görgő felé, elgondolta azt a megható gyöngédséget, azt a jóságot, mellyel iránta viseltettek, csupa vidám beszéddel szórakoztatván őt, elkerülésével minden olyan vonatkozásnak, ami csak távolról érinthetné lelkének sebeit, kialakult benne egy fájdalmas gyanú, mely észrevétlenül gyűlt már benne és most egyszerre életre pattant, hogy hátha az az ő Rozáliája voltaképpen az ő Borbálájuk és Rozália meghalt.

Ah, istenem! Hát lehetséges-e ez? Fölszisszent, de azért keresni kezdte, hogy lehetséges-e.

Nos, miért ne volna lehetséges? János a legnemesebb lelkű ember és a legpéldásabb testvér a világon. Hiszen az idegenekhez is jóságos, úgy nevezi a vidék: »Patronus és pater lutheranorum.« Puha szíve fönséges dolgokat sugall neki. És Mari méltó társa. A nemes poézis megtestesülése. Több egy asszonynál. Mari egy szent.

No, mármost mondjuk, hogy Rozália meghalt, tegyük fel - okoskodott Pál úr magában -, Jánosék kétségbeestek, hogy velem mi lesz, ez a csapás okvetlenül a tébolyba kerget. S amint erről tanakodnának, miképpen értesítsenek róla, elgondolván a következményeket, Marinak vagy Jánosnak egy mentőgondolata támadt s közölte a másikkal, körülbelül ezeket szólva: »Tudod-e, fiam, mit gondoltam, a gyermek meghalt, de Pált kímélni kellene. Ez a kis lélek elköltözött az anyjához, de a Pál lelke, ha most megtudja, úgy költözik el, hogy nem a szerettei után megy, hanem az örök homályba, a zűrzavarba. Hát ne mondjuk meg neki, hogy Rozália meghalt, hanem mondjuk azt, hogy Borbála halt meg. Hisz mit vesztünk mi ezzel? A mi Borbálánk azért élve marad, szerethetjük, láthatjuk, gyönyörködhetünk benne, egyéb se történik, csak az, hogy Rozáliának hívják. Sőt egyszer talán meg is mondhatjuk neki, jöhet olyan nap, hogy visszavehetjük a leányunkat s föl se veszi, hiszen abból a bajból még eddig mindenki meggyógyult. De nézzük, mit nyer ő. Mindent. Enélkül elveszett, elkárhozott, ezzel meg van mentve az életnek, a közügynek, a hazának, visszanyerheti egyensúlyát és még boldog is lehet. Aztán nekünk még két leányunk van, az igaz, hogy már férjnél vannak, de hiszen ez is férjhez fog menni, és ne feledkezz meg arról se, hogy a férjhez ment leányaink gyermekei mihelyt megtanulnak járni, itt fognak szaladgálni a kertünkben; de őneki, Pálnak, nincs senkije.«

Mindezt így állította össze elméjében Pál úr és immár világos lett előtte, miért vették Jánosék olyan félvállról a gyermek halálát (no, mert nem volt az övék) és az is, miért imádják úgy a megmaradt gyereket (mert az öreg szüle rendesen nagyobb bolondja a gyerekinek, mint a fiatal), és világos végre, miért nem hasonlít Karolinához, s miért nem nyilatkozik meg a kicsikében a vérugyanazonosság rejtelmes ösztöne vele szemben...

Ez a különös gyanú úgy fejlődött és nőtt benne, mint egy daganat, eleinte csak feszélyezte, később már fájt, aludni nem hagyta. Két vagy három hét múlva megint átment Toporcra s egy detektív szenvedélyes buzgalmával szaglálózott, megkörnyékezett cselédeket, figyelte a testvérét, sógornéját, a legfurfangosabb módokat eszelte ki, valami bizonyosat megtudni, de a dolog csak egyre homályosabb lett. Voltak percei, amikor mindent meg tudott magyarázni az érem másik oldaláról. Oh, istenem, de bolond vagyok, ezek a szegény jó emberek azért becézgetik a gyereket, hogy e szeretettel az én sebemet gyógyítsák, azért nem emlegetik a kis Borbála halálát, hogy a szomorú témáktól lelkemet eltereljék. Hogy nem csináltak nagy teketóriát? Hát mit tudom én azt, mit éreztek. Hogy nem hasonlít a kicsike Karolinhoz? Hát ugyan hasonlít-e az embrióban levő kis alma a tavalyi nagy almához? De nem fog-e hasonlítani a nyár végén? Nem, nem, az képtelenség, amit gondoltam.

Oh, jaj, hasztalan volt menekülni, e lelket mardosó lidércek csak percekig aludtak a másik oldalukra fordulva, aztán megint föltápászkodtak és kínozták. Próbálta a mások bajába temetni a magáét. Mint főszolgabíró, bejárta a községeit, ami kis ideje maradt, vadászott, néha rogyásig, de nem ért semmit. Közbe az a vágya támadt, hogy valaki előtt megnyissa a lelkét. Hátha az, akivel közli, szembekacagja, lecáfolja s ettől megkönnyebbül. Nem bízott már a saját ítéletében, noha különben sokat adott rá ő maga is, nemcsak mások. De éppen mert eszes megfigyelő volt, tudta, hogy a legokosabb ember lovagolja be magát a legerősebb egy-egy rögeszmébe.

De kivel közölje gyanúját? Marjáknéra gondolt. Marjákné hűséges lélek, ő látta a kis Rozáliát három-négy napig, ő segédkezett a fürösztéseknél, míg el nem vitték. Marjáknét Karolina hozta magával és babonás ösztönnel valahogy úgy érezte, mintha egy köteles formának tenne ezzel eleget s egy homályos, megfoghatatlan fonalon magával Karolinával beszélgetne erről.

Az esküdt, Rolly István, nem volt otthon egy nap s a főszolgabíró egyedül ebédelt. Megszólította a pohárszéknél foglalatoskodó asszonyt.

- Ugyan mondja csak, Marjákné, kihez hasonlít a kis Róza?

- Hát ki máshoz, mint az anyjához? - felelte egyszerűen. - Vagy talán nem?

- Én legalább semmi hasonlatot nem tudok felfedezni - folytatá a főszolgabíró egy sóhajjal.

Marjákné vállat vont.

- Semmit, de semmit - panaszolta Görgey tovább. - Nem furcsa az?

- Furcsa? És miért volna furcsa? Ha van benne valami furcsaság, akkor az bizonyára nem abban az ártatlan kis angyalban van, hanem abban, hogy minden szem másképp lát. Igaz vagy nem igaz?

- Igaz, Marjákné, hiszen nem is említeném, ha nem zavarna az a körülmény, hogy a két kisbaba közül az egyik meghalt. S hozzá sok minden egyéb.

- Valami egyéb? Hm.

- Hát tudja, az embernek sok mindenféle bolondság az eszébe jut, ha álmatlanságban szenved, mint én, s ilyen körülmények között közeli az a gondolat, hogy hátha kicserélődött a leányka.

Mint a kígyó a kövér bogarat röptében, úgy kapta be Marjákné ezt a gondolatot. Mert élt-halt a pletykáért, boldog volt, ha rosszat kipiszkálhatott és terjeszthetett, de olyan ártatlan, jóságos arcot adott neki a gondviselés és olyan mély, őszinte szemeket, s a rossz nyelvét olyan művészettel használta, hogy lehetetlennek látszott őt pletykázáson vagy rosszhiszeműségen érni. Az volt a módszere, sohase állítani, csak kérdezni, mindég kérdezni s a kérdésekbe rejteni be észrevétlenül a fullánkokat.

- Azt mondja a tekintetes úr, hogy kicserélték? (És a szája is nyitva maradt az ámulattól.) Oh, istenem, istenem, hogy a mi kis Rozálink már ott volna a mamájánál. Oh, uram, szent atyám (ájtatosan keresztet vetett magára), ne vígy minket a kísértetbe! Hát hogy kicserélték?

- No, azt én nem állítom - tiltakozott Görgey -, csak úgy eszembe jutott.

- Eszébe jutott? - tűnődött a gazdasszony s egyet csavart az asztalkendőket leszorító présen. - Milyen finom esze is van a tekintetes úrnak, milyen finom esze! Hát mért nem jut nekem eszembe ilyesmi, pedig mennyi esetet hallottam?

Egy Osztroluczky-fiút említett, akit valaha az ősidőkben kicseréltek, úgyszintén hallott egy kicserélt lányról, akinek a nevét elfelejtette, csak annyit jegyezett meg magának, hogy grófkisasszony volt és Kassán laktak a szülei. Sőt hovatovább mind több-több kicserélési história bontakozott ki emlékezetéből, melybe össze volt hordva, mint egy csókafészekbe mindenféle.

- De ezek az esetek mind jól végződtek - jelenté ki. - Valami anyajegy meghozta a kibonyolódást. Az a baj, kérem alássan, hogy a mi kis szentünknek egy akkora anyajegy se volt a fehér testecskéjén, mint a mákszem. Úgy látszik, a hajdani gyerekek csupa anyajegyekkel születtek.

- Már megint együgyűséget beszél.

- Együgyűséget beszélek? - védekezett szelíd szemrehányással. - Persze, persze, én csak egy szegény szűcsnek a tudatlan özvegye vagyok. De hogy is beszélhetnék én okosakat. Mert vagy igaz a dolog, és akkor mit akar tőlem hallani, én nem segíthetek rajta, vagy pedig nem igaz a dolog és akkor mért mondja a tekintetes úr, hogy én beszélek együgyűségeket?

- Hohó, Marjákné! Maga csípős kezd lenni - mondá féltréfásan, de voltaképpen jól esett neki, hogy Marjákné gúnyolni kezdi.

- Uccu ni! Szépen vagyunk. Én vagyok a csípős, én vagyok a harapós. Azért, hogy egy szót se szólok, mert sokkal puhább az én lelkem, mintsem egy rossz lehelet támadhatna benne a toporci uraság ellen.

- Ej! - pattant fel Görgey bosszúsan -, hiszen én is csak úgy képzelem, hogy jóságból történt, ha történt.

- Az hát - kapaszkodott meg Marjákné az ildomos szóban. - Jóságból. Oh, istenem, mi másból? Avagy lehet-e nagyobb jóság a szülői szeretetnél? Jámborabb, tetszetősebb dolog lehet-e isten előtt? És telik-e a toporci uraktól egyéb, mint jóság és tökéletesség? Mennyire hálás lehet az a gyermek, kit gondos szülői kéz a földi javak paradicsomába vezérel. Kivált ha semmi élőnek nem árt vele, ha nem kell elvenni se haddal, se erőszakkal, se uzsorával. Ha csak annyit kell mondani, neveztessék ezentúl Rozáliának. Hát kinek rossz az? Senkinek se rossz, de neki jó, mert ő örökli Görgőt a kastéllyal, a rétekkel, a malmokkal és az erdőkkel.

- Ostobaság! - dünnyögte Görgey félhangon, inkább magához szólva. - Hiszen Görgőt anélkül is a bátyám gyerekei örökölnék, mert Darvasék gyermektelenek.

Marjákné le volt főzve. Behúzta a fejét a válla közé és egy darázs ellen dohogott, amelyik beszabadult az ablakon és körülötte repdesett.

- Hess, te cudar! Az ember azt se tudja miatta, hogy mit beszél. Ez is engem bánt, aki senkit se bántok soha... Hogy anélkül is ők örökölnek, mondja a tekintetes úr? Az bizony igaz lehet. A tekintetes úr jobban tudja. Én azért mondom rosszul, mert én mindent rosszul tudok. Mit tudhatna egy szűcsnek az egyszerű özvegye? Én csak azt tudom, hogy legjobban szeretem, ha minden a valóságos Rozáliának jut. De mit beszélek én valóságos Rozáliáról, mintha volna nem valóságos Rozália is? Ok nélkül semmi se lesz a világon, mindennek oka van, ami történik, mondja tiszteletes Podolinczi úr. Borbála nem lehet ok nélkül Rozália, mert Görgő így vagy úgy, odajutna idővel és jó helyen lenne, ha jobban nem lehetne, de odajutna-e minden esetben Jekelfalva és Lesznice, a Jekelfalussy-birtok? Ezt már megint csak a tekintetes úr tudja és ha akarja, nekem is megmondhatja.

Lopva vetette szelíd, őszinte tekintetét urára s látta, miképpen tántorodik hátra, mint akit láthatatlan ütés ér.

- Takarodjék innen a pokolba! - mordult meg haragosan és az asztalra csapott, mire megindultak a poharak és a tányérok a lecsuszamló abroszon, de megindult Marjákné is, nem ugyan a pokolba, csak a konyhába; a poklot otthagyta Görgeynek.

Új perspektíva nyílt meg előtte. Erre nem gondolt. Új út ez. Nemesember esze nem jár azon. Pedig ez az út mégis megvan, s a Marjákné józan esze egyszeriben ezen kereste a »rejtély« nyitját. De szabad-e Jánosékról ilyen alacsonyságot feltenni? Bizonyára nem. Haszonlesésből Görgey Jánosék nem mennek bele ilyen hazugságba. Belemennek, ha nagy jót tehetnek vele. Úgy ám, de ha az, amivel jót tehetnek, egyszersmind hasznos nekik, elvetik-e pusztán azért, mert hasznos is? Ennyire talán mégse puritánok. Végre is mindenkinek maga felé hajlik a keze és a legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Végiggondolt esze az ismerős gazdag famíliákon, ki hogy szerezte a birtokait. Egy kis szépséghiba bizony megakad mindenütt. Talán maga a császár se tiszta. Csel, furfang nem hiányzott a jogcímek közül. Az akvirálás vágya ott van minden jó magyar ember szíve fenekén és akkor ugrik ki, mikor senki nem gondolná. Jó lélekkel bizony még Jánosért se tehetné tűzre a kezét Görgey Pál. Gondolat kergetett gondolatot s az lett az eredmény, hogy Marjákné, ámbár azért közölte vele az esetet, hátha ami kőrakás a szívét nyomja, levesz abból egy-két követ, most ahelyett rágurított egy egész sziklát.

Ebben a fixa ideában tépelődött, soványodott Görgey, belső nyugtalanságban. Gyakran megfordult Toporcon, azt hitte, új benyomások elsöprik a régieket. Mindenfélét megpróbált, még ispiont is tartott a toporci kastélyban; a Marjákné lányát, Zsuzsannát fogadta meg s küldte Rozália mellé pesztonkának, különös titkos utasításokkal ellátva. De se új nyomok nem kerültek napfényre, se nem mosódtak el az eddigiek. Minden állt. Még az idő is mintha állt volna. Csak a szél suhogott Késmárk felett...

Egyszer aztán valami egyéb is suhogott. Hír jött Erdélyből, hogy Thököly Imre betört oda a szultán csapataival, s a lelkes kis ország fejedelemnek kiáltotta ki. Megbizsergett a vér az erekben, megmelegedtek a szívek. Lóra kuruc, lóra! Előkerültek az öreg nyergek a padlásokról s forgott a köszörűkő a kuruc udvarokon, élesítve a rozsdás fringiákat...

Görgey János egypár hirtelen összeszedett nemessel, kiket lándzsás nemeseknek neveztek Szepesben, nyomban elindult. A megyei karoknak és rendeknek csak egy levelet hagyott, melyben lemond az alispánságról, »mivelhogy előbbrevaló dolga jött közbe« (így nevezi a hadba való menetelt, ahelyett, hogy egy nagyzoló frázist vágna ki), s öccsét, Görgey Pált ajánlja utódjául, »mert nehéz keze van, de erős elméje és erősek az idők is«.

Mint már tudjuk, Görgey Pált egyhangúlag választották meg alispánnak. Az új tisztség, a hatalom gyakorlása, elszórakoztatta egy darabig, ez kétségkívül orvosság volt, a megyeházán a zajosabb társasélet sokat tompított a felesége utáni bánatán, az elcserélési fantazmagóriát szintén háttérbe szorította a sok tárgyalás, tanácskozás, a kedélyek izgalma, a politikai élet élénksége, de azért a lelki egyensúlya korántsem jött létre. A szú ott bujkált benne, fúrt, vájt, őrölt, nem pihent. S még a közdolgok is gyakran terelték éppen erre a gondolatait.

Az a körülmény, hogy Görgey János az új erdélyi fejedelem hadaihoz ment, némileg veszélyes ponttá tette a toporci kastélyt. Késmárk fészkelődése immár szemet szúrt Bécsben. Nem lehetetlen, hogy itt toppan valami labanc csorda és mindenekelőtt Görgey Jánoson áll bosszút. A toporci kúria lakói tehát egy percig sincsenek biztonságban.

Ennek az előrelátásnak pedig az lett volna a következménye, hogy az alispán, mint jó rokon, eleve gondoskodjék a család elhelyezéséről valamely megerősített városba, vigye például Lőcsére. Görgey ehelyett egy salamoni ötletet főz ki, hogy bizonyosságot szerezzen Rozáliára nézve.

Elhatározta, elviszi Osgyánba a húgához, Darvasnéhoz. Szépen kitervezte, együtt mentek el Darvasnéval Toporcra, s ott előadván a háborús kilátásokat, azon ürügy alatt, hogy Osgyánban (levén a különben is beteges Darvas minden pártoskodástól távolálló) teljes biztonságban lesz a kisded, holott itt veszedelemben forognék, felszólítják a sógorasszonyt, csomagolja össze a baba holmiját, mert rögtön viszik. Így hirtelen, mintegy ajtóstul rohanva be, lehetetlenné válik valamely átgondolt szerep; kihasad belőle az anya (ha csakugyan ő az), elárulja magát s nem adja oda könnyen. Ha pedig mégis könnyen adja, akkor az a Karolina leánykája.

Úgy is lett, levél útján eligazított a húgával mindent, és a nemzetes asszony, akit bátran lehetne nevezni vitézlőnek is, mert harcias, bátorszavú és szapora cselekedetű egyéniség vala, feljött szüret után Görgőre, s onnan együtt elmentek a lánykáért Toporcra, magukkal vivén Marjáknét is, kit kettős indok vezérelt: részint látni akarta Rozáliát, hogy megtehesse alkalomadtán észrevételeit, érezvén, hogy az ő összehasonlító megjegyzései a háromnapos és a mostani Rozáliát illetőleg, fontos csemege lesznek az úr számára, melybe ő, mint a pampuskákba, tetszés szerint keverhet ilyen vagy amolyan ízű lekvárokat, részint pedig azért ment, hogy Zsuzsijától elbúcsúzzék.

Kedves, napfényes őszi idők jártak, élvezet, öröm volt megtenni ezt az utat, mely gyermekéveire emlékeztette Darvasnét. Hegyen-völgyön, erdők, ligetek, vízesések közt kanyarodik az út a szepesi Kárpátok felé. Öreg várak bámulnak le a hegyekről, a falvak meglapulva, álmodni látszanak a völgyekben. Csak egy-egy malom eleven az ezüstpatak mentén. Legelésző nyáj fehérlik a sziklás domboldalakon, nehéz eltalálni messziről, melyik a birka, melyik a kő.

Örültek a vendégnek Toporcon, hanem rövid ideig tartott, mert Darvasné asszonyom nem sok teketóriát csinált, csakhamar kijelentette, hogy leánynézőbe jöttek, amire rögtön megütődött Görgey Jánosné.

- Menyecske, lelkem Katika, mind a kettő.

- No, márpedig mi mégis leánynézőbe jöttünk, éspedig nem is kérjük, hanem mindjárt visszük is a leányzót.

Mire aztán lassankint kivallogatta Pál úr a szándékát és az okot, a bátorságtalan helyzetet, amiért Osgyánba helyezi el a kicsikét.

- De hiszen a testemmel védeném - szólt a toporci úrnő, ijedt tekintettel méregetve hol az alispánt, hol az osgyáni sógorasszonyt, ha nem tréfálnak-e?

- Hja, lelkem sógorasszony, a maga teste elég testnek, de kőfalnak roppant csekélység.

Darvasné elmosolyodott, mert Mária magas termetű és hatalmas testű takaros asszony volt.

- Szívemhez nőtt, nem bírok tőle megválni, inkább halálomat akarnám - sóhajtá, miközben két forrás buggyant ki a két szeme alul.

Görgey Pál homlokán minden ellenvetésre több-több ránc gyűlt.

- Meg kell lenni, Mariska; az atyai szív aggodalma sugallja.

- Köszönöm azt az atyai szívet. Odaadja a harmadik vármegyébe az egyetlen gyermekét, ahonnan hírt se hall felőle. Oda bezzeg át nem szaladhat, ha vágya támad megcsókolni.

- Csak addig lesz ott, míg a háborús világ tart; megint visszahozzuk Toporcra.

- Hisz éppen az, hogy háború van. Az uram a csatamezőkön, a kisfiam Késmárkon, nincs más vigasztalóm, csak ez a csöppség.

- Mert nem mondja a sógorasszony - jegyzé meg gúnnyal az alispán -, hogy az egyedüli védelmezője. Mit tudna az még vigasztalni, szegényke!

Ezalatt Darvasné a karjaira vette és fölemelte.

- Olyan kövér, akár egy ágyú - mondá -, jó helye volt, kár innen elvinni, de ha az apja így kívánja, nyugodj bele, Mariska. Nálam se fog koplalni.

Visszatette a gyereket a medvebőrre, mely a szoba közepére volt kiterítve. Szép piros baba volt, puha és lusta. A tejtől már el volt választva (e napokban múlt egyéves), gagyogni már tudott, de járni nem. (Hja, a lánygyerekeknek a nyelvük mozdul meg legelőbb, a fiúknak a lábuk.) A kis Róza meg se akarta kísérleni a járást, se a csúszást vagy a négykézláb való kirándulásokat az egyik széktől a másikig, megállt egy helyben, mint egy liliputi udvari dáma és parancsolgatta Zsuzsinak vagy Görgeynének: »Vigyél ide - vigyél oda«.

Most az öreg Marjákné guggolt mellette és kellemeztette magát mindenféle gyerekvidító mondásokkal: »Jaj, a Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat«. Ropogott a sok r betű, s Róza nevetett rajta (bizony isten, egyszerre más lett a szoba, megvilágosodott a nevetésétől, és hogy fénylettek a finom szekrények és almáriumok), Marjákné jól tudott beszélni a gyermekek nyelvén.

- Hát emlékszel-e rám, kis galambom? No, ugye nem? Ejnye, te csúnya baba, mindjárt megverlek - s pif-puf, megütögette a medvebőrt. (Ez is tetszett Rózának.) Pedig engem láttál elsőnek ebből a világból, te kis mihaszna rózsabimbó. Az én kezembe voltál a legelőbb, gigom-gágom, kis virágom. Mikor a gólya hozott, én rántottalak ki a csőréből: »Csip-csup gólya, ne vidd ezt a gyereket odább, mert a mienk«. No, nézz meg hát jobban. Én vagyok az öreg Marjákné. Az meg ott az apuska, kis rubintom. Az ám, az édesapuka. No, nézz oda hát, nézz oda!

A baba odapillantott a mutatott irányba, de nem talált semmi feltűnőt és érdekeset a nagybajuszú úron, közömbösen vette le róla a szemeit.

Görgey Pál sóhajtott.

- Katalin - szólítá meg nővérét félénken, aggodalmasan, ami nem volt szokása -, mondd csak, kihez hasonlít ez a gyerek?

Darvasné, aki éppen valami érdekeset akart kérdezni sógornéjától, s most ez a közbeszólás kiverte fejéből, bosszúsan felelt:

- Minden gyerekhez, édes barátom, s minthogy az öregek fiziognómiája a gyermekarcokból képződik, következésképp Róza még egyelőre minden emberhez hasonlít, akinek két szeme, két füle és egy szája van, kivévén hozzád. Te persze azt várod tőlem, hogy hozzád hasonlítsam. Nem, csak éppen hozzád nem hasonlít, de azt jól teszi, mert különben sohase menne férjhez.

Görgey kemény vonásai elkényszeredett mosolyra ferdültek össze.

- Oh, dehogy. Csak azért kérdeztem Katarinka, mert úgy találom - és a fürkésző tekintetét gyorsan átemelte Görgeynére -, hogy tökéletesen a Mariska sógorasszony arca kicsiben.

Kétségen kívül egy előre kiszámított nyomozó megjegyzés volt, de kútba esett, mert amikor mondta, a nyitott ajtón át belépett a Rozália játszótársa, a macska, egy szárnyával vergődő szajkót tartva szájában. A szajkó idétlenül rikácsolta: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás«. A macska közvetlen maga előtt emberi hangot hallva, meghökkent e csodálatos jelenségre és megállott a gyermek előtt.

- Pipi! - gagyogta Rozália, szuverén hangnyomattal, a szajkó után kapkodva kezecskéivel. - Azt akarom, add ide.

Görgeyné felkiáltott:

- Jaj, az istenért, a Gyuri szajkója!

Nosza hamar, meg kell a macskát fogni. Görgeyné, Marjákné utána vetették magukat.

- Add ide - parancsolta a gyermek a macskának.

De annak esze ágában sem volt kiereszteni zsákmányát, ő csak eldicsekedni jött vele Rozáliának, merő pajtásságból és most látván, hogy el akarják tőle venni, megiramlott, végig a szobákon, mígnem valahol nyitott ablakot talált, kiugrott, és a jámbor madár folytonos önbátorító kiáltásaitól: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás« (amelyekre Gyuri oly fáradságosan tanította meg a vakációban) sem tántorodva meg, felkúszott a bástyára, ahol végre jól megérdemelt magányban élvezhette a kalitka előtt való hosszas és türelmes leselkedésének gyümölcsét.

Ez a kis dráma egészen felforgatta a hangulatot, melyből az alispán a teljes igazságot remélte kihalászni. Görgeyné nagyasszony roppant patáliát csinált: melyik cseléd hagyta nyitva Gyuri úrfi szobájában a kalitkaajtót, s minthogy a vigyázatlanságnak nem akadt gazdája, lehetőleg mindnyáján kitöltötte lelkének keserűségét. Utoljára annyira belebőszítette magát, hogy önkívületbe esett, ágyba kellett fektetni s mindenféle herbateákat és liktáriumokat itattak vele.

Másnap már hajnalban, hogy a beteg föl se ébredjen s ne essék ártalmára a búcsúzkodás, nagy tapintatosan befogatott Darvasné s gyöngéden elhelyezve dunyhákba, vánkosokba a még alvó Rozáliát, a Zsuzsi pesztonkával együtt megindult Osgyán felé.

Nemsokára az alispán is felkészült Marjáknéval. Marjákné természetesen a kocsis mellett foglalt helyet, de egyszer-másszor hátrahajolt, ha az úr megszólította. Mindenről beszélgethettek, a kocsis csak tótul tudott, Marjákné ellenben hibátlanul beszélt magyarul.

- Mégiscsak különös - említette az alispán, mintegy szemlét tartva a történteken -, hogy egy madár miatt annyira kétségbeesett a sógorném.

- Egy madár miatt? - tette meg a szokott kérdéseit Marjákné. - Azt gondolja a tekintetes úr, hogy a madár miatt? Hm, no, hogy a madár miatt.

Mély hallgatásba burkolózott, sötéten nézte az előbukkanó és eltünedező tájakat, hallgatta a fenyvesek zúgását, még a dohányzást is abbahagyta, órák hosszáig ült így némán, legfeljebb a két fekete szemkarikája mozdult meg, ha a kocsis vagy Marjákné figyelmeztette valamire, hogy: »Nini, mekkora nagy szára van itten a kukoricának«, vagy: »Ejnye, be gyönyörű ürük«, csak a Draveczky-féle malom tájékán szólalt meg újra, mutatva, hogy váltig egy tárgyon töprengett.

- Mondja csak Marjákné, nem vette észre, mikor a kislányról azt mondtam tegnap, hogy a sógornéhoz hasonlít, mennyire elpirult?

- Elpirult? Nem láttam, nem néztem oda. Az az utálatos macska jött közbe. Hát elpirult? (A fejét csóválta s elszörnyülközve hadonászott kezeivel, majdnem kiütötte az ostort a Matyej kocsis kezéből.) No, szépen vagyunk. Hát miért pirult el? Ugyan miért? (S ravasz együgyűséggel hozzátette.) Hát szégyen az vagy mi, egy olyan gyönyörű angyalkához hasonlítani.

Még dohogott valamit, de a kocsikerekek zörgése s a négy szürke kocogása elnyomta szavait.


HARMADIK FEJEZET
QUIETA NON MOVERE

Görgey Pál hazaérkezve, csakhamar belátta, hogy nem ért célt. Hasztalan tette meg ezt a lépést. - Az ördögnek tartozott vele - amint a magyar ember mondja, ha be nem válik valami. S tényleg az ördög incselkedett Görgeyvel, rakván alája a parazsat, a gyanút, nem hagyva azt soha elaludni; ha egy kis hamuréteg ülepedett is rá némelykor, az csak ideig-óráig tartott, alul váltig pislogott a gonosz tűz, és egy lehelet, fuvalom elég volt föléleszteni.

Zárkózott természeténél fogva senkivel se közölte többé kételyeit, csak önmagával disputált magányos óráiban, mintha két Görgey Pál ülne egymással szemben, a józan és a kételkedő s beszélgetnének csendesen.

»Ne légy bolond, Pál - mondja a józan Görgey. - Miért kellett volna éppen a te Rozáliádnak meghalni? Hiszen éppúgy meghalhatott a másik. Az esély egyforma. És ha Jánosék azt mondják, hogy a másik halt meg, milyen alapon hiszed az ellenkezőt? Vajon mit csinálnál, ha azt állítanák, hogy a te Rozáliád halt meg? Hinnéd-e akkor megfordítva, hogy életben maradt?«

»Nem hinném - feleli a kételkedő Görgey -, mert akkor nem volna többé okuk engem ámítani.«

»Jól van - vág vissza a józan Görgey -, az eset nagy fantáziával kezelve, ebben a másik formájában tényleg alkalmas lenne bizonyos nagylelkű megtévesztésre, de miből táplálkozik ez a regényes gyanúd? Főképp abból, hogy nézeted szerint Jánosék nem siratták meg eléggé az elhalt leánykájukat. Úgy, de ha a te leánykád halt volna meg és meg akarnának csalni, akkor, érezvén az elkövetett turpisságot, olyan sirámokkal temetik el a kicsikét, hogy gyanúd ugyancsak föl nem ébredhetne ezen a réven.«

No, ebben aztán igaza volt a józan Görgeynek, s hagyta magát letepertetni a kételkedő Görgey. Béke szállt belé egy időre. Nagyon rövid időre, mert a disputa csak egyre folyt s egy gyenge órában ismét a kételkedő Görgey kerekedett felülre, kiindulván a Jekelfalussy-vagyon megszerzéséből vagy valamely újonnan kiemelt argumentumból. Így ment ez hónapokon, éveken át, lelke örökösen ott hányódott a két hiedelem valamelyikén, mint az ostáblán ténfergő légy, felváltva a fehér és fekete kockákon.

Még szinte jobb lett volna, ha valamely erős bizonyíték támad, mely egyszerre eldönti, hogy Rozália halt meg, elfelejtette volna rövidesen, hiszen az emberi szív is leszámol a bevégzett dolgokkal, de éppen azért volt benne ebben a szemfényvesztő játékban az ördög keze, úgy lengette a kétely pondusát, hogy sohase érjen a bizonyosság széleihez.

Pedig lázas vággyal iparkodott oda. Volt a toporci Görgeyéknek egy öreg tót cselédjük, névszerint Görlin Verona, egy házi moly, aki mindenbe bevette magát. Ha valaki, hát ez tudhat a dologról. Görgey Pálnak eszébe jutott, hogy jó volna szolgálatába fogadni s szépszerivel kiszedni, ami benne találtatik. Nem volt ez könnyű dolog. Nagyobb fizetés az akkori cselédeknek nem imponált. Nagyobb jólétet sem ígérhetett. Hiszen tejben-vajban fürdött Toporcon. Nem volt hát más rugó, csak a mindenható szerelem. Ez többnyire beválik. Verona már ugyan a hatvan felé járó özvegyasszony volt, de hát a szerelem hatalmáról nincs még kisütve, hogy melyik évnél végződik. Görgey megpróbálta. Volt egy öreges hajdúja, Preszton, az is özvegyember, ígért neki két fejőstehenet és egyheti szabadságot, ha elveszi Veronát. Hm, két fejőstehén! Ezzel Verona egyszeribe nagy parti lett, s Preszton az egyheti szabadságot arra használta, hogy elment Toporcra, kihúzta magát egy kicsit, kifente a bajuszát, slingelt kendőt húzott az ellenzőjébe és diktum-faktum, megkérte Veronát. Verona nagy szemeket meresztett az első szavakra, hirtelen megnyálazta az őszülő haját elöl, ha netalán kosztros lenne, hogy összetapadjon, azután sírva fakadt, és lakodalom lett belőle: Preszton mindszentnapkor Görgőre hozta ládástól.

Mihelyt egy kicsit megmelegedett a portán, mindenekelőtt Marjákné vette a kezelésébe, az ő metódusával, de nem sikerült. Nem is tud az akkor semmit, mert különben Marjákné kiszedte volna belőle. Mindamellett megpróbálta maga az alispán is, hol nyájassággal, hol fenyegetésekkel megoldani a nyelvét, természetesen messziről környékezve meg a kényes kérdést, vizsgálóbírói furfanggal, hogy a vallatott ne vegye észre, melyik ponton keresgélnek. Ez a fáradság is füstbe ment. Verona ugyan zavarba jött egyszer-másszor, néha úgy rémlett, hogy tud valamit, de amit elcsevegett, az mind olyan közönséges semmiség, hogy nem érte meg a két tehenet.

Görgey már le is mondott a reményről, mikor egy este csömörről kezdett panaszkodni, s az akkori szokás szerint egy kis jó megdömöckölésre szorult rá a földi hüvelye. Verona híres kenőasszony volt s ugyancsak hozzálátott, a legfinomabb lúdzsírral kenve meg. Isten igazában nyomogatta meg a tekintetes úr hátát, űzvén belőle az istentelen nyavalyát. Ilyenkor beszélgetni szokás, hogy észrevétlenül múljék az idő, és ilyenkor az alispán is csak ember, akivel szóba lehet állni.

Locsogott is Presztonné, el nem állt a nyelve, a hasmánt fekvő alispán csak néha hallatott egy »ühm«-et vagy egy »bizony«-t.

- Talán untatom is a tekintetes urat?

- Hát szó ami szó - mondá az alispán -, valami egyébről is beszélhetne kend, mert tudna ám.

- Milyen irányban? - kérdé Verona fojtott hangon és a bütykös nagyujját nekifeszítette az alispán hátgerincének.

- A toporci házról és az ott történtekről.

- Hiszen eleget beszéltem már, egyebet se teszek.

- Jó, jó, öreg szüle, de olyan valamit is tud, amit nem akar elmondani, engem el nem ámíthat.

- Nem tudok én olyat, bizony isten.

- Ne fogadkozzék, Presztonné, mert én azt is tudom, hogy mit tud.

- Ha a tekintetes úr tud is valamit, nem tőlem tudja.

- Ki tudja, nem-e kendtől tudom? Az embernek nemcsak a szavaiban, hanem a szavai mögött is van értelem, amit az okosak észrevesznek. Az ember sohase mondhatja: »ezt vagy azt nem tőlem tudják«, hiszen az ember álmában is beszélhet.

A szüle olyat nyomott a hátán erre a szóra, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Amiből abban a pillanatban csak azt a következtetést vonta le, hogy Verona még jó erőben van, másnap azonban nagyobb jelentőséget nyert öklének ez az önkénytelen szorítása.

Reggel ugyanis összekarmolt ábrázattal állított be Preszton a kancelláriába.

- Hát neked mi a bajod? - kérdé az alispán. - Talán a macskákkal verekedtél?

Preszton savanyúan mosolygott.

- A harmadik tehén rúgott meg, kérem alássan.

- Miféle harmadik tehén?

- Hát az életpár. Nekem esett az éjjel éles körmeivel, hogy azt mondja, valami olyat súgtam be a tekintetes úrnak, amit ő álmában beszélt. A tekintetes úr tudja legjobban, hogy az nem igaz.

- Mi az ördög! - kiáltott fel élénken Görgey. - Szokott éjjel álmában beszélni?

- Nem tudom. Nem ügyeltem.

- Ejnye, de mafla vagy, ha még ennyit se figyelsz meg.

Preszton vállat vont.

- Hisz tudja a tekintetes úr, hogy ő csak olyan nappali feleség.

Most már mindent tudott Görgey. Biztos tehát, hogy Presztonné valami titkot tud, s ez nem lehet más, mint a gyermekcsere. Mi is lehetne egyéb e becsületes, nyílt emberek életében, amit a hű cselédnek takargatni kell, mert talán ő maga is ludas benne?

Elborult előtte a jövő és sajnálta már, hogy világosság támadt. Hiszen az igaz, kínozta a homály is, de mégis jó volt. Inkább hagyta volna úgy örökké. Legalább hihetné, hogy van valakije. Most egyszerre üres lett a világ. Hát számoljunk le vele. Igyuk ki a keserű poharat fenékig. Hiszen a bánatban is lehet tobzódni.

Hívatta Veronát s keményen nézett a szeme közé.

- Presztonné! Maga egy titkot tud és azt most nekem rögtön elmondja, parancsolom.

- Semmit se tudok - felelte az asszony eltökélten.

Az alispán az ujjaival fenyegette meg.

- Vigyázzon, szerencsétlen asszony. Én azt is tudom, hogy mi az, amit tud.

- Ha tudja a tekintetes úr, minek kérdezi?

- Magától akarom hallani.

Az asszony a nyakán levő olvasót morzsolgatta a remegő ujjaival, de a szava nem árult el félelmet.

- Én semmit se tudok, de ha tudnék is, inkább a nyelvemet vágatnám ki, hogysem valami rosszat mondjak a gazdáimról. Ültessen a tekintetes úr akár kalodába, akár üttesse el a fejemet pallossal, de én semmit se mondhatok.

Görgeyt a lázongó düh fogta el, hogy nem bírt vele boldogulni. Csak Marjákné tudta lecsillapítani azzal az ígérettel, hogy ő szólásra bírja, csak bízza rá; majd megmutatja ő, mennyivel jobban tud vallatni, mint a vármegye vagy a viceispán.

A következő éjjel, minthogy az alispán a hajdújával együtt Lőcsére ment, részint a kéthetenkint felszaporodott megyei ügyeket lemorzsolni, részint pedig, hogy a gyomorfájdalmai ellen gyógyíttassa magát a városban, Verona egyedül hált. Éjféltájban fehérlepedős kísértet jelent meg ágyánál, feje egész a mestergerendáig ért (ha ember volt, kecskelábakon kellett jönnie, ha lélek volt, ugyancsak sok eső eshetett a túlvilágon, hogy úgy megnyúlt.) Verona felrezzent, majd vacogó fogakkal, reszketve bújt párnáiba az elrémítő látományra, a kísértet pedig rejtelmesen suttogta:

- Verona, Verona, Verona! Könnyíts bűnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol és viszlek. Még kétszer eljövök előbb.

Veronát kilelte a hideg reggelre, egész nap kuruzsolta Apróné asszonyom. Egy kicsinyt jobban lett uzsonna táján, szentelt barkával kifüstölte a szobáját, de amint az este közelgett, halálos félelem fogta el. A selyma béresek tréfálkoztak vele, egyik is, másik is ajánlkozott, hogy bemegy strázsálni (dehát mit szólna ehhez Preszton?), nem, az ilyet nem szabad, de valamit mégis tennie kell. Megfogadta a görgői öreg harangozót, Hamelik Józsefet egy icce pálinkáért, hogy bátorság okáért a pitvarban hál. Hamelik bátyó már túl volt a hetvenen - abból már kihurcolkodott a sátán.

Késő este aztán elő is jött Hamelik, hozott magával egy vasvillát és előlegesen bevette a kísértetek elleni medicinát, az egy icce pálinkát. Verona mécsest gyújtott, Hamelik pedig előretartva a vasvillát, léptek be a kis házba, mely az urasági kamrákhoz volt ragasztva. De amint keresztülmentek a pitvaron, hirtelen elaludt a mécses s egy síri hang lekiáltott a padlásról.

- Verona, Verona, Verona! Könnyíts bűnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol. Még egyszer eljövök és aztán viszlek!

Verona sikoltott, a bátyika pedig elhagyítván a villát, rohant ki, ahogy a lába bírta, megállapítván későbben, mikor higgadtsága visszatért és gúnyolódtak vele, hogy egy icce nem icce a kísértetek irányában, holtig tanul az ember, ahhoz legalább két icce kell.

Verona Marjáknéhoz menekült a kastélyba, ott összeesett a konyhában, mikor Marjákné előkerült, mert csodálatosképpen nem volt otthon (azt mondja, a pincében rendezte a borokat), ájultan találta a tűzhely előtt, vízzel kellett fellocsolni, mint valami meghervadt plántát. Marjákné jószívű asszony volt, lefektette a saját dunyháiba, ezerjófű-teát főzött neki és úgy tett, mintha egy szót se hinne a látományaiból. - Ugyan édes lelkem, hogy képzelődhetik ennyire. No, holnap én megyek oda aludni magával és megmutatom a seprővel annak a kísértetnek, hogy merre van a temető...

Hanem biz ezt nem várta be Verona, amint reggel fölébredt, bement Lőcsére gyalog s beállított a megyeházra az alispán úrhoz, aki nagy szemeket meresztett a sápadt asszonyra; olyan fehér lett a haja két nap óta, mintha bemeszelték volna.

- Hát maga, szüle, mit keres itt? Mi történt otthon? - kérdé az alispán meglepetve.

- Eljöttem, hogy letegyem a titkomat a tekintetes úr pecsétje alá.

S körülnézett, hogy be van-e az ajtó zárva.

- Hát mégis? - mondá az alispán és a szíve hangosan vert, mint egy kalapács. - Beszéljen! Itt senki se hallja.

- Az uram se?

- Ő se. Elküldtem a városba vagy öt helyre füveket, vizikátorokat és koktumokat kérni, mert ma rosszabbodott az állapotom, és már felcser sincs; meghalt az éjjel.

(Egész Lőcse városában csak egy orvos volt s az is csak némelykor. Ebben az időben különben is csak a legnagyobb urak hozattak doktort, sokszor Bécsből, a kisebb urak a megyebeli úriasszonyokhoz küldöztek csatlósokat levéllel vagy szóbeli üzenettel, jelezvén a betegségi szimptómákat s amit az asszonyságok küldtek, tinktúrákat, liktáriumokat, azt szép csendesen beszedegették, a végeredmény azonban ugyanaz volt, ami ma, hogy vagy meggyógyultak, vagy meghaltak. Lőcsén ez könnyebben ment. A hajdú hamar beszaladgálhatta a nevezetesebb házakat. Mauks Mihályné asszonyomat, aki olyan zsírokat és balzsamokat tud főzni gyíkokból, békákból, bogarakból, egérfarkakból, hogy még a halott is lábra áll, ha megkenik a szíve táján - probatum est (azt mondják egyébiránt, hogy tetszhalott volt az illető), a tudós Klöster Matildot, akihez messze földről küldik az előkelő lányokat, hogy egy-két évig úri viseletre és mindennemű ismeretekre nevelje, amelyik pedig megbetegszik, ő maga gyógyítja, pusztán füvekből kisajtolt nedvekkel, melyeket apró palackokba szűr le a nevezett Klöster Matild nevű öreg kisasszony, ugyancsak érdemes útba ejteni a bírónét, Kramler Károlyné nemzetes asszonyomat, aki egy lembergi doktornak az unokahúga és annyi receptje van a nagybátyjától, hogy annyiféle nyavalya talán nincs is, úgyszintén járatos az effélékben a Sztehlovics vaskereskedő édesanyja, tavaly fordult bele a kilencvenes évekbe és most is olyan, mint a makk, hát akárhogy van is, tudnia kell valamit a halál ellen.)

- Nos? - kérdé az alispán türelmetlenül, mikor látta, hogy Verona reszket és némán áll előtte, zavartan babrálja a fekete kendője két lecsüngő végét. - Hallgatom.

- Hát mi tagadás benne, a szegény nagyasszony, isten bűnéül ne vegye, megtántorodott, hiszen ugye tudja a tekintetes úr?

- Természetesen - szólt az alispán szomorúan -, tudom, tudom, csak folytassa kend.

- Mindég is mondom én, hogy - de ne tessék rossz néven venni a szavamat -, aki egyszer megszokta a férfit, olyan az, mint a dohány... Nehéz tőle elszokni és hát minden asszony csak asszony és minden szalmaözvegység csak szalmából van.

- Miket beszél összevissza - vágott közbe Görgey. - Kiről beszél?

- Ki másról, mint az én édes nagyasszonyomról.

- És ki az az édes nagyasszonya?

- A tekintetes Görgey Jánosné - hebegte Verona, félig csodálkozva, félig megzavarodva.

Most már Görgeyn volt a csodálkozás sora. Talán megbolondult? Megnézegette figyelmesen. Kék patkók voltak a szemei alatt, de a szemek is kékek voltak és tiszták, becsületesek.

- Miféle férfit emleget itt maga, nem értem!

- Azt a gézengúz molnárlegényt, kérem alássan.

- Molnárlegényt? Hogy jön az ide?

- Mivelhogy ővele tántorodott meg a nagyasszony.

- Megtántorodott? Mit ért kend ezalatt?

- A szeretője neki, megkövetem alássan.

A Görgey vonásai hirtelen eltorzultak, indulatosan ütött öklével az asztalra.

- A sógorném? - ordítá, mint egy sebzett tigris.

- Nem - hebegte Verona remegve -, a molnárlegény.

- Hogy mersz ilyet beszélni, te bestia? - Feléje rohant, hogy leüti. - Ötven vesszőt vágatok rád ezért.

Feltépte az ajtószárnyakat, hogy hajdút, lándzsást szólítson be, de senki sem volt se az előszobában, sem a folyosón. A hideg tavaszi szél megfújta arcát ott künn, ziháló melle is áttért a rendes lélegzetvételre s meggondolta, hogy az efféle kínos ügyet nem szabad elhamarkodással elrontani, különben is az asszony nem fecsegő, hiszen majdnem erőszakkal próbáltak belőle kivenni titkokat, s az is, hogy most idejött ezeket elmondani, bizonyosan a Marjákné manipulációja, nem, nem, az asszonyt nem szabad bántani, nem vétkes, hogy reszket, hogy szenved, semmi esetre se pletykázik kedvtelésből. Hiszen bizonyos, hogy nem igaz, amit mond, de az ilyen bárgyú teremtés esze más alkatrészekből van, melyekbe másképp nyomódnak be a dolgok; a szavak talán mint események, a képzelődések mint szavak motoszkálnak e szegény műveletlen fejekben. - Hát nem vagyok én bolond - csitította magát -, hogy ilyenekért méregbe jövök? Nevetni kellene ezeken. Hiszen képtelenség. Hamarább piszkolódhatnak be a csillagok, mint Görgey Jánosné. Bolondság, bolondság. Az ilyennek inkább szemébe kell nézni, hogy honnan kerekedett, mintsem elfojtani. Hiszen tudnivaló, hogy valami bohókás félreértés, valami bolondgomba fog kisülni, amin majd nagyot lehet nevetni.

Visszament egész nyugodtan és szinte örült, hogy ez volt a Verona titka s nem a másik.

- Ej-ej, megijesztettem, ugye szüle - vette fel a fonalat engesztelő hangon és senki se tudott nálánál melegebb lenni, ha akart. - No, nem baj; ne féljen, nem esik semmi bántódása, mondja csak bátran, ami a lelkén van, de lássa, felháborított az eset, mert hihetetlen nekem, hogy az a derék, jó asszony...

Presztonné a kezeit tördelte.

- Hiszen az, kérem alássan, inkább hittem volna, hogy a mi urunk, Jézus Krisztus (dicsértessék mindörökké amen) nem ment fel az égbe, minthogy ez az asszony lejött onnan.

- És ebben a korban, Verona, ebben a korban - tette hozzá Görgey, ki most a csendes belenyugvás taktikáját vette elő. - Hány éves most a sógorné?

- Bizony még gyerekasszony. Hogyiscsak? Tavaly múlt negyvenegy. A kor semmi se volna, kérem alássan, hanem az, hogy olyannak hittem, mint egy szentet és ha nem a saját szemeimmel láttam volna, amit láttam, kitaposnám a lelkét, aki állítani merné.

Görgey felugrott a székéről.

- Látta? - kiáltott fel felháborodva, de csak egy percre villant meg szemében a zöldes fény, aztán újra leült, karjait leeresztette, szemeit lehunyta -, no semmi, minden jól van. Beszélje el, miképp volt, de ne hagyjon ki semmit sem. Nem fogom többé félbeszakítani. (Ezt inkább önmagának mondta.)

- Hát úgy volt, kérem alássan, hogy mióta az úr a háborúba ment, azóta én háltam a nagyasszonnyal egy szobában, mert félt egyedül. Azaz csak azontúl háltam nála, mióta Rozáliát el tetszett vitetni, mert addig a gyermek aludt ott, Marják Zsuzsival. Eleinte sokat búsult az ura miatt és a kicsike miatt is.

- A kicsike miatt is búsult? - ütötte fel Görgey a fejét és tágra nyitotta a szemeit.

- Bizony búsult.

- És miért búsult? - förmedt rá Görgey fürkésző tekintettel.

- Mert nagyon szerette a kis Rozálit.

- Mit gondol, mért szerette olyan nagyon, hiszen nem az ő gyereke?

- Azért, kérem alássan, mert az ilyen nagyurak, akiknek semmi dolguk, ráérnek szeretni a másét is, míg mi a magunkéra se érünk rá.

Ez az ostoba válasz teljesen meggyőzte, hogy Presztonnétól semmi megtudnivalója nincs a gyerekcsere ügyében.

- Csak folytassa, Presztonné, folytassa bátran.

- Hát jól van, ott hagytam el, hogy nagyon búsult. Sokszor írt és kapott levelet az urától, később aztán ritkábbak lettek a levelek, ő is ritkábban sóhajtozott, megszokta az egyedüllétet, később aztán, úgy az ősz elején, mikor hazajött Osgyánból, ahová a kis Rozálit ment meglátogatni...

- Hát volt Osgyánban? - mordult fel Görgey nyugtalanul. - Gyanús dolog ez. (Ezt is önmagának mondta.)

- Volt és mikor hazajött, többször ellátogatott a malomba. Ott kezdődik az eset. Hogy miért ment először a malomba, nem emlékszem, meglehet, a gát miatt, mert a molnár sokat járt a nyakunkra a nyáron át, hogy csináltassa meg az uraság. Elég az, hogy a malomban volt. A molnár, úgy hallatszott akkor, új legényt szerződtetett, hát a nagyasszony találkozott ott az új legénnyel, azt mondják, de úgyis kell lenni. Mi szó esett köztük, mi nem, azt csak a jó istenke tudja, meg ők, de bizonyos, hogy a nagyasszony másnap, harmadnap is elment a malomba s ilyenkor felöltözött csinosan, ahogy mi paraszti fejérnépek szoktunk, ha a kutyaság belénk száll. Hogy meddig tartott ez, nem tudom. Egyszer, mikor a csípősebb idők bejöttek, azt mondja az én lelkem galambocskám: »Te Verona, nem tudok miattad aludni éjjel, mert szörnyen hortyogsz, máshol vettetek neked ágyat ezentúl.« No, már ez nekem mindjárt nem tetszett. Nem hortyogtam én soha, se azelőtt, se azóta, megmondhatja Preszton is, ha meg tetszik kérdezni. Aztán a kisgyerek is itt sírt azelőtt és tudott aludni, most pedig nem tud, mert én hortyogok. No, csak lássuk, mi fog ebből kisülni. Hát az sült ki, hogy a molnárlegény belopózott éjjel, mikor a cselédség elaludt, az udvarba, s az a szent asszony (nem állhat már fenn a világ sokáig) kikelt az ágyból, s úgy, ahogy volt, csak egy alsószoknyát rántva magára, kiment a hideg folyosóra s bebocsátotta. Uram Jézus, ha az legalább valaki volna, de egy ilyen semmi embert.

Kínos verejték gyöngyözött a Görgey homlokán, a nemesember háborgott benne, de leküzdötte indulatát, keresztbefonván a két karját mellén, mintha nem eresztené az egyikkel a másikat.

- Kitől hallotta ezt? - kérdé sötét pillantással.

- A cselédek suttogták egymás közt, eleinte bizonytalanul. A virradat párázatában embert láttak kiosonni a kastélyajtón, mint árnyékot. Később azután rájöttek, hogy a molnárlegény jár az úrnőhöz.

- Képzelődtek, hazudtak - hörögte az alispán.

- Én is azt mondtam, amit a tekintetes úr - felelte Verona asszony szomorúan. - Megesküdtem magamban, hogy a végire járok. Kukoricahántás volt egy este a nagy ebédlőben, melyből az asszonyunk hálószobája nyílik. Így szokott ez lenni minden évben, valóságos ünnepség, melyet mindig a kastélyban tartanak meg s nem az ispánházban. Ilyenkor eljönnek segíteni a falubeliek, nemcsak a mi jobbágyaink, de a Budaméryé is, különösen a fiatalja. A nagyasszony mindenkor jelen van, még az úr is, ha otthon tartózkodik. Leölnek egy juhot s mákos kukoricát főzet a nagyasszony vacsorára. Van vidámság, dalolás, s ég a munka a sok kézben, éjfélig rendesen vége is van. Akkor aztán hamarosan kitakarítják az ebédlőből a nagy garmada csöveket, külön a pirosakat, melyek a szent Antal tüze ellen jók, meg a boglyának föltornyosodott kukoricaháncsot, valahonnan ott terem a duda, meg a juhász, aki fújja, s megindul a tánc, be az éjfélutánba, egy-két óráig. Az idén azonban alighogy elfújta a bakter a tizet, egyszercsak bejön a nagyasszony a konyhába, ahol a tokányt és a kukoricát főztük, s elrendelte, hogy neki a feje fáj, le akar pihenni s nem engedi az úgynevezett éjféli vacsorát a kastélyban, hanem vigyük el a katlanokat az étellel az ispánékhoz, majd ő most mindjárt abbahagyatja a munkát és oda küldi a hántókat. Úgy is lett, rögtön beszüntette a munkát, kialudt a világ a szobákban, az ebédlőben, s mindenki az ispánékhoz gyülekezett, csak engem furkált a kíváncsiság, éreztem, hogy most lesz, ami lesz, s ahelyett, hogy a népekkel tartsak, beosontam észrevétlenül az ebédlőbe, ahol beástam magam a háncsboglyába, úgy hogy csak a fejem búbja látszott ki. Nemsokára mély csönd állott be a kastély felső részében, csak a tücsök cirpelt a falban; figyeltem, hallgatóztam, semmi nesz sehol, végre úgy egy félóra múlva egyet-kettőt vakkantottak a komondorok, mintha valaki járna az udvaron, s éles fütty hangzott közbe. Erre gyorsan kijött a nagyasszony, keresztülment az ebédlőn, a kulcs megcsikordult, kinyitotta a külső ajtót. Még a szívem is megállt dobogni. Jaj istenem, mindjárt elsüllyedek, ha igaz lesz. A holdvilág egy picinyt beszűrődött az ablakon, csak annyira, mintha egy kis tejet öntenének a megolvadt szurokba. Megcsikorgott az ajtó, és egy férfi lépett be, széles karimájú kalapban, nehéz csizmákban: »Vigyázzon lelkem, meg ne botoljék - suttogta az asszonyunk -, mert kukoricarakások vannak szanaszét,« s nyilván kezénfogta, úgy vezette át a szobájába, de így is megropogott vagy kétszer talpa alatt egy-egy kukoricacsutka. No, erre aztán én is kibújtam a boglyából s reszketve, mint a nyárfa, rohantam el az ispánékhoz, de olyan sápadt voltam, hogy megijedtek tőlem.

Eddig tartott a Verona elbeszélése, láthatólag megkönnyebbedett, mikor megszabadult súlyos és veszedelmes titkától. Kínos csönd támadt. Várta, mit mond az alispán, de az egy szót se szólt. Ott ült a karszékében, félig megmerevedve, hamuszínű arccal. Az asszony lopva, félénken pillantott rá, úgy tetszett neki, hogy nem is él. De mégis. Hiszen az ádámcsutka mozog a nyakán, tehát lélegzik. Így telt el vagy három-négy perc. Verona egyszer-kétszer köhintett, hogy az urat figyelmeztesse jelenlétére, de az most se vett róla tudomást. Messze járt most az ő elméje! Olyan rejtélyeken tűnődött, melyeket még halandó meg nem fejtett. Miből van gyúrva az asszonyi állat? Csakugyan nem volna benne semmi keményebb anyag? Csupa csiriz, mely ragad mindenhez, mindenkihez. Csiriz felül és csiriz belül, csupa csiriz az utolsó porcikáig. Hát Karolina is ilyen lett volna? (Mélyen sóhajtott és bozontos nagy feje a mellére hanyatlott.) Az isten hát nem teremtett semmi egészen tisztát? A legtündöklőbb ékességnek, a napnak, foltjai vannak, a legátlátszóbb forrásvízben undok ázalagok hemzsegnek. A legfehérebb liliomnak is van árnyéka...

- Elmehetek? - kérdezte végre Verona.

Görgey összerezzent, akkor vette észre, hogy ott van. Beleegyezőleg biccentett, hogy elmehet, de az ajtótól visszaszólította.

- Megálljon, Presztonné, még kérdezek valamit. Gyakran előfordult ilyen eset?

- Legalábbis minden második éjszaka hallani lehetett az ismeretes füttyöt az udvaron.

- Jól van, Presztonné. Senkinek se szól többet a dologról soha és most elmehet.

Nem kételkedett többé. A természeténél fogva könnyen hívő volt, ehhez járult egy tegnapi jelenet a »Szeretseny Királ«-hoz című traktérban, hol a megyei tisztikar közösen étkezett. A vacsoránál a közügyekről beszélgetve, szóba került Görgey János táborba szállása. Marsalkó Péter mondani kezdte: »Furcsa hírek érkeztek...« Mire közbevágott a már egy kicsit becsípett protonotárius, Reviczky Dániel, mintegy kiegészíteni a mondatot: »Toporcról.« Hüledezve néztek össze a megyei urak, mint mikor valaki nagy tapintatlanságot mond, s Marsalkó uram mohón sietett kiegyengetni a hibát: »Dehogy - mondá -, Erdélyből jönnek a furcsa hírek, hogy ott mindennek vége van.« Az alispán nem értette meg tegnap, miről lehet szó, de most már minden világos. Az urak már hallottak egyet-mást a sógorné kalandjáról. Nem, ezt nem lehet tovább tűrni, ennek végét kell vetni, a szegény János becsülete kedvéért.

Alighogy megjött Preszton mindenféle bögrékkel, üvegekkel, zsírokkal, füvekkel és azokhoz való utasításokkal, legott felhívatta a két legügyesebb lándzsást,[2] Göbölyő Andrást, valamint Szabó Gergelyt s megparancsolta, hogy nyomban útra kelvén, a legnagyobb titoktartással környékezzék meg éjjel Toporcon a Görgey János kastélyát, ahol a toporci molnárnak valami újonnan szegődött legénye szokott gonosz szándékból megjelenni, fogják meg és lehetőleg feltűnés és zaj nélkül hozzák eleibe.

Ez szerdán délelőtt történt s már pénteken este, mikor az alispán éppen vetkeződni kezdett, jelenté neki Preszton:

- Egy rabot hoztak Toporcról a lándzsások. Mit mondjak nekik?

- Hogy most nem érek rá. Majd reggel beszélek vele.

Kisvártatva visszatért Preszton, hogy a lándzsások azt kérdeztetik, ne adják-e át a várnagynak?

- Eredj, mondd meg nekik, hogy semmi esetre sem. Előbb én akarok vele beszélni. Ez az én privát rabom. Csukják be ideiglenesen valami üres cellába.

Megint csak visszajött Preszton.

- Azt üzenik a lándzsások, hogy a szegény rab egész nap és egész megelőző éjjel nem evett egy falatot sem, pedig olyan rázós szekéren hozták, hogyha evett volna is, holtéhes volna azóta.

Az alispán, aki már azóta levetkőzött és a takaró alá bújt, ingerlékenyen válaszolt:

- Mondd meg a lándzsásoknak, ne üzengessenek. Mit gondolnak a beste lelkek, hogy kivel beszélnek? Előttem lehet könyörögni, de nekem üzenni nem lehet. Ha még egyszer üzenni mernek, megbotoztatom őket. Ami a rabot illeti, hadd böjtöljön az ebugatta!

Ezzel aztán rendbe jött ez a függő kérdés is. Reggelre azonban nagy elfoglaltságra kelt az alispán, már ott csoszogtak előszobájában a mindenféle ügyes-bajos felek és deputációk, azonfelül értekezletek, tárgyalások vártak rá, úgy, hogy szinte zúgott a feje, mint egy köpű, s teljesen megfeledkezett a rabról. Minthogy vasárnap jött közbe, estefelé hazahajtatott Görgőre, hol megint gazdasági ügyekben kellett traktálni. Lembergi kereskedők várták, kik a hízott ökreit akarják megvenni. Másnap cudar idő kerekedett, hó, szél, de olyan, hogy a fákat csavarta ki az erdőkben. A kutyát se való ilyenkor kihajtani. Egész nap ki nem mozdult szobájából. Csak innen szép most a világ, fehérek a fák, a házfedelek, a hegyek és minden, ameddig a szem lát, csupán messze az úton rontja a fönséges összhangot egyetlen fekete pont. A fekete pont egyre közelebb jött. Eleinte olyan piciny volt, mint egy varjú, aztán mint egy szuszék, míg végre egy hintó alakját vette föl, melyet négy sötét pej vontatott nagynehezen a kerékagyig érő hóban. Messziről jöhet, mert különben szánkó lenne - annak vetnek most puha, pihes ágyat felülről. Amint aztán a templomhoz ért a hintó, nagy ostorpattogtatás közt befordult az urasági fasorba.

- Vendéget kapunk - jegyezte meg Marjákné bosszús hangon, birsalmákat rakosgatva a meleg kályha párkányára, hogy azok ott szépen szagoljanak a tekintetes úrnak. - Megfoghatatlan az, hogy kedvük van az embereknek ilyenkor is mászkálni!

A hintó ezalatt bejárt az ambitus kiugrója alá. Görgey maga is kíváncsi volt és az udvarra nyíló ablakhoz lépve, látta, hogy a farkasbőrbundából egy nagykendőkbe keresztül-kasul bebabulyázott asszonyi alak kászmálódik ki, magával rántván sötétzöld csurapéja szárnyával téglát, palackot, melyek nyilván melegítőül szolgálhattak. Az érkező bekötött fejéből csak a két szem látszott ki és a hidegtől pirosra mart orr, lehetetlen volt felismerni. Csak miután az előszobában leszedte róla a ruhákat Preszton, a vele váltott néhány behangzó szóból ismerte meg Marjákné:

- Akármi legyek, a toporci úrasszony - s azzal eleibe rohant.

Görgey ellenben összeszorította ajkait s halántékán kidagadtak az erek. Ahelyett, hogy ő is kifelé sietne, amint azt az illedelem hozná magával, leült az íróasztalához és írni kezdett, vagy legalább mímelte, hogy ír.

Csakugyan Görgey Jánosné nyitott be. Görgey hallotta, amint belép és megsuhognak a szoknyái, de csak írt izgatottan, mérgesen és hátra nem fordult egy világért se: nem látta hát az asszony feldúlt arcát, megtört, roskadozó alakját.

Az asszony megállt egy percig a szoba közepén, mintha megütődnék, majd csendes, rekedt hangon figyelmeztette az írásban elmerültet.

- Én vagyok, sógor.

De még erre se fordult meg Görgey, szorgalmatosan írt tovább s csak úgy foghegyről szólt hátra rideg, megvető hangon:

- Mit akar?

Talán észre sem vette a hideg sértő modort, ki venné észre a tűszúrást, mikor a szívét hasogatja a legnagyobb fájdalom; ereje elhagyta, egy székbe roskadt, csak éppen hogy még szavakba bírta rakni a lesújtó hírt:

- Elfogták az uramat, a kegyelmed testvérbátyját.

Erre aztán lecsapta a tollat az alispán s keserű gúnyba tört ki:

- És kegyelmed persze búsul ezen.

- Oh, istenem - kiáltá fuldokló hangon -, hiszen vége van, gályákra viszik, vagy vesztőhelyre.

Az alispán elsápadt.

- Ki fogatta el? - kérdé izgatottan.

- Bizonyosan a császár.

- És hol van ő most?

- Nem tudom, hova vitték.

- Hol és mikor fogták el? Ütközetben vagy másképp?

- Otthon - felelte Görgeyné, s hangosan kezdett sírni.

Az alispán csodálkozó szemeket meresztett rá.

- Hát otthon volt? Én erről semmit se tudtam.

-- Mert titkolni kellett; álruhában volt meghúzódva a toporci malomban.

Az alispán halovány arca olyan vörös lett erre a szóra, mint a főtt rák, szemeiből kialudt a haragos fény s homlokáról eltűnt a bánatfelleg, egy tekintetet vetett a remegő nőre, volt abban részvét, bűnbánat, szégyen s egy hirtelen mozdulattal térdre esett előtte s fekete kötényének, mely megfeszült a térdein, megfogván egyik szélét, ajkához vitte és megcsókolta.

- Mit csinál kegyelmed? - ijedezett az úrnő s felugrott a székről.

- Valami olyast, amit vezeklésül szabtam most magamra, de amire nem vagyok érdemes. (Felkelt, lerázta térdéről a port s élénken folytatá.) Mária, kedves sógorasszony, egy percig se tartson a bánata többé, Jánost nem a császár fogatta el, hanem olyan ember, aki visszaadja.

Görgeyné nagy lélegzetet vett s félig hívőn, félig bizalmatlanul tekintett rá.

- Oh, istenem, ki hát?

- Én - felelte Görgey -, én fogattam el.

Csalódottan csüggesztette le a fejét. Milyen új szerencsétlenség! Isten csakugyan elvette az eszét, éppen a legrosszabbkor, mikor rászorult volna. Már előbb is feltűnt a különös viselkedése, de most már bizonyos.

Görgey észrevette az asszony arcán, hogy mit gondol és sietett őt megnyugtatni.

- A sógorasszony most azt hiszi, hogy megőrültem, de én nem vagyok bolond, csak gonosz. Nem tudom, megbocsájthat-e nekem valaha? Azt pletykázták előttem, hogy a sógorasszony éjjelenkint egy molnárlegényt eresztget be a szobájába, ez engem fellázított és elrendeltem a molnárlegény elfogatását. Alávaló dolog volt tőlem, hogy elhittem. Üssön pofon érte most, megérdemlem, itt van a fejem, tartom.

Oh, most kellett volna megnézni, milyen szép az, hogy nemcsak az égről jöhet napsugár, hanem megterem a könnycsepp alatt is; íme, keresztültört a mosoly a nagyasszony könnyein. Sírt és nevetett egyszersmind.

- No, csak az kellene, hogy megüssem. Hiszen igaz volt, amit beszéltek - áradozott Görgeyné, s rózsa nyílt ki az arcán, elpirult egy kicsinyt; pajkos derű repdesett amellett az ajkszögleteiben (szebb volt akármilyen üde hajadonnál). - Mi tűrés-tagadás, beeresztgettem Jánost éjjel, mint a parasztasszonyok a szeretőjüket. Hiszen annyi beszélnivalónk volt. Mert ne gondoljon valami egyebet (szemérmetesen lesütötte a szemeit). Oh, kell is már nekünk! Hanem ez is meggondolatlanság. Most már belátom. Adjunk hálát az istennek, hogy csak így végződött, nem rosszabbul. Mert fel is ismerhették volna. Ámbár szakállt növesztett, a bajuszát leborotválta és... de hiszen látta őt, mennyire át van alakítva.

- Nem, még nem láttam.

Árnyék vonult át a Mária homlokán.

- Hogy lehet az? Hát nem itt van? Hát hol van ő most?

Nyugtalanul függesztette rá a szemeit, de Görgey nem felelhetett, nyelvét ebben a szempillantásban bénítá meg a rémület, levegő után kapkodott. Eszébe jutott, hogy a foglyot nem engedte a várnagyhoz vitetni, hogy az bevegye a rendes rabok létszámába, minélfogva nincs gondoskodás a kosztjáról, éhen is halhatott azóta.

- Az isten szerelméért, mi lelte? Mért nem felel?

A finom női ösztöne súgta meg, hogy Jánossal történt valami.

Görgey az ajtóhoz szaladt, felszakította izgatottan s kikiáltott:

- Rögtön fogjátok be a legsebesebb négy lovamat! Marjákné, a bundámat, botosomat! Hamar, hamar!

- Meghalok a bizonytalanságtól, sógor, ha nem felel - esengett Görgeyné remegő hangon.

Pál úr a verejtéket törölte le homlokáról parasztosan, a kabátja ujjával.

- Meddig él meg - szólt tompán fojtott hangon -, egy ember étlen-szomjan?

- Nem tudom - nyögte Görgeyné megsemmisülve, elhalón.

- Majd talán tudja Marjákné. Hej, Marjákné! Jöjjön csak be, Marjákné! Meddig él meg egy ember étlen-szomjan?

- Sohase próbáltam - felelte Marjákné. - Hanem azt hiszem, embere válogatja. A katolikus ember kibírja egy hétig is, mert az hozzá van szokva a böjtökhöz, de a lutheránusokért nem mernék jótállni. Mikor a megboldogult uramnak, isten nyugtassa meg, az a nagy hideglelése volt...

- Menjen a bolond fecsegésével! Sürgesse inkább a kocsist!

Görgeyné kétségbeesetten ragadta meg a sógora karját:

- Mi történt az urammal?

- Az isten kezében van - felelte megtörten.

- Annyira volnánk! - sikoltott fel az asszony.

- Elfeledkeztem róla - vallotta be bűnbánó arccal. - Éjjel hozták, külön cellába zárattam, anélkül, hogy a kosztjáról gondoskodnám, persze azzal a szándékkal, hogy reggel megpirongatom, ráijesztek és kitoloncoltatom a megye területéről.

- Csak nem gondolja - vetette fel az asszony -, hogy emiatt baja lett, vagy talán...

Görgey elhárító mozdulatot tett.

- Nem. Dehogy. Isten ments. (Az erős ember egész testében reszketett, mintha láz törné.) Oh, szó sincs róla. Semmi olyanra nem gondolok, sógorasszonykám. Becsületemre mondom. Ej, mi baja lehetne? Hanem tudja, mégis, péntektől, vagy éppen csütörtöktől nem enni egy harapást sem. Nagyon éhes lehet. Azért hát készítsenek egy kis jó vacsorát, én most bemegyek érte és kihozom. Legyen addig itt nyugton, sógorasszony.

- No, én is bemegyek. Mindenesetre bemegyek.

- Ahogy tetszik. De igazán nincsen semmi ok a nyugtalanságra, semmi ok. Be se mennék, hanem egy kicsit a fejem fáj... Majd széthasad. Egy kis szánkázás, egy kis friss levegő kihúzza.

Bizalmatlanul nézegettek egymásra.

- Jó, de én mégis elkísérem, legalább nem unja magát az úton.

Ezalatt előállott a szán, a nyugtalanul kapálózó lovak szerszámán megszólaltak a csengettyűk, megannyi apró lélekharangok. Az este is kezdett leszállni, piszkos, kékes köd ereszkedett alá a tiszta fehér takaróra, a szél elállt már, de a hó még pilinkélt, mintha fehér legyek úsznának valami zavaros folyadékban.

Görgey fölsegítette sógorasszonyát az ülésre és betakargatta a lábait.

- Hát csakugyan nem restell velem jönni? Mindjárt visszajövünk, Marjákné. Jó vacsorát főzzön. Három személyre, Marjákné. El ne felejtse, három személyre. (Aztán felugrott és leült a sógorné mellé.) Lőcsére, Matyej! Ne kíméld a lovat. Ha mind a négy megdöglik is.

Matyej szót fogadott, siklott a szán a csillogó fehér havon, mint a kilőtt nyíl. Sebesen maradoztak el a gyémántos erdők, ligetek az út két felén. A lovak orrlyukaiból, szájából sárgás párafátyolok szálltak a levegőben a jármű előtt.

Görgey megbánta, hogy olyan nagy sietségre intette a kocsist. Még megijeszti vele az asszonyt. Pedig elég, hogy ő maga se él, se hal a rémülettől. Szükségét látta a magyarázatnak.

- Hamar szeretnék beérni, mert a várnagynál felejtettem a penicilusomat, s az ilyenkor vasárnap mindig hivatalos valahova vacsorára. Még majd hozzá nem juthatok a bicskámhoz, pedig valójában a bicska kedvéért megyek be. Meg vagyok lőve. Egész nap nem bírtam magamnak kalamust faragni.

Olyan közömbös hangon mondta, mintha a penicilusnál csakugyan nem volna egyéb baja. Görgeyné hasonlóképpen erőt vett magán s kivallogatta apránkint, hogy ő meg leginkább azért megy be a sógorral, mert nem szenvedheti a Marjákné üres fecsegéseit. Hovatovább már szó sem esett Jánosról, mintha a világon se volna. Igazi hősiességszámba ment ez a megnyugtatásra számító kölcsönös gyöngédség, mely csak nagy lelki erőfeszítésekkel volt fenntartható s amellett nem ért semmit, mert mindenik tudta a másikról, hogy a lelke valóságos kínpadra van feszítve. Összebeszéltek hetet-havat, mint az unatkozó utasok szokták, hogy egymást szórakoztassák, még az időjárás sem maradt megszólás nélkül, hogy igen zordnak ígérkezik az idei tél (valahol a távolban farkasüvöltést vélt hallani Görgey), mire megjegyezte a nagyasszony: »Bizony jól járt a szegény urunk, Thököly, hogy már megverték s nyugton ülhet valahol Törökországban, ahol szelídebbek a telek.«

Mindezekről még semmit se tudott Görgey Pál, mert nem villanyos dróton jártak abban az időben a hírek, de csigaháton. Utasok hozták. Kovácsműhelyekben lovaikat patkoltatták és elmesélték, ami nevezeteset hallottak, sokszor tizedik szájból. Nem ért ez semmit és rettenetes lassan ment. Először is már magában ritkaság volt az erdélyi utas a Szepességen. De ha volt is, esetleg nem tört el a szekere és nem esett le a lovainak patkója, tehát nem ment be a kovácsműhelybe. De ha bement is, hát nem mondott igazat. De ha igazat mondott is, azt senki nem vehette annak, lehetetlen lévén kihámozni az ezer meg ezer keringő s egymásnak ellentmondó tábori hírekből, melyik verzió felel meg a valóságnak. Hogy tart-e még a háború, vagy nem tart, legfeljebb a zab- és lóárakból lehetett kombinálni. A veres égalj csak a közelségből jel, egy-két meggyújtott erdélyi falu nem fest ki olyan messzire kiabáló pirosságot.

Görgeyt most még ez a leverő hír se érdekelte, csak úgy gépiesen tett néhány kérdést: »Mit? Hát le van már verve Thököly? Megint az a bizonyos szalmaláng volt. A szabadság oltárán gyúl ki, de mint a lidércfény, csak a temetőkhöz visz. Persze, no persze, hiszen különben hogyan is lenne itthon János...«

S ezzel most megint csak odacsúsztak vissza, ahonnan el akartak távolodni - Jánoshoz.

Elújságolta Görgeyné, hogy Erdély lecsendesült, elég volt a császári haderőnek bejönni, lassanként elhagyogatták Thökölyt a hívei. Az erdélyi urak teljes bűnbocsánatot kaptak, mint akik a helyi hangulatok ereje alatt cselekedtek vala, ellenben a Magyarországból zászlóihoz csatlakozottak főembereit lázadóknak tekintik, az üldözöttek listáján van János is. Parasztruhában, mint fuvaros menekült Osgyánig, ahol egy darabig Katalinéknál rejtőzött. Darvas sógor, akinek jó embere a nádorispán, Esterházy Pál, Budára ment, hogy teljes amnesztiát eszközöljön ki számára, most is ott kuncsorog valahol, bárcsak segítené meg az isten. Osgyánból Katalin értesítette őt (a nagyasszonyt), hogy az ura ott van, s így ment el hozzája szüret táján s rávette, hogy közelében, a toporci malomban tartózkodjék, ahol helyet csinált neki a hűséges, hallgatag Gáll Péter molnárnál - addig is, míg Darvas kijárja a pecsétes iratot.

Matyej hátrafordult a bakon:

- Behajtsak a kapun?

Ott voltak a megyeházánál.

- Hajts be csak. Ki tudja meddig kell itt maradnunk. - Önkénytelenül felsóhajtott.

A szán érdes sziszegéssel szaladt be a megkopott kőkockákon, a vártán álló őr szabályszerűen tisztelgett a meztelen kardjával.

Az alispán nevén szólította:

- Szaladj a várnagyhoz, Vlaszinkó. Azonnal idejöjjön!

Eközben leugrott és lesegítette sógornőjét, megszorítá a kezét. »Bátorság, Mariska«, susogta az ő rekedtes hangján, melynek mégis valami kellemetes íze, sajátságos melegsége volt.

Mária nem felelt. A boltozatról lelógó lámpa bágyadt fényt vetett arcára. Sápadt volt, szomorú szemei különös kifejezéssel tapadtak az alispánra.

- Maga reszket - mondá Görgey, megérezve a kezéről.

- Fázom - rebegte Mária. - Hűvös van.

- Mindjárt itt lesz a várnagy, mindjárt itt lesz.

Vlaszinkó visszatért.

- A várnagy úr nincs itthon, kérem alássan.

- Meg kell keresni, ha a föld alatt van is. Hej, őrök! Szólíts hamar egypár őrt.

Őrök, huszárok, poroszlók iszen ott termettek egyszerre négyen is.

- Keressétek meg a várnagyot valahol a városban - parancsolá indulatosan. - Élve vagy halva, itt legyen ebben az órában. Egy-kettő... fordulj, indulj! Te pedig, Vlaszinkó teremtsd elő szaporán a főporkolábot az összes börtönök kulcsaival.

Nagy sürgés-forgás támadt az egész roppant épületben. Ajtók csapkodása hangzott. Imbolygó fények villantak meg az udvaron és emeleten, vagyis lámpással járó emberekkel népesült be a háztáj. Híre ment, hogy az alispán váratlanul megjött és haragszik. Maga nemzetes Grodkovszkyné asszonyom, a várnagyné is kijött ropogós fehér kötényével, felgyűrt ingujjban, kipirulva, úgy, ahogy volt a tűzhelynél, s meglátván a hatalmas urat, megharsogtatta éles hangját:

- Jaj, bizony nem tudom, hova ment. Egyszer csak eltűnt, most estefelé, ma éppen úgy, mint tegnap és vacsorára se jött haza. Mindjárt nem tetszett nekem, valami rosszban töri a fejét, mert sunyi ravaszság terpeszkedett az ábrázatán, holott azelőtt mindég meghagyta, hogy hová ment. Hát tegnap este is egy staféta kereste, tűvé tettük érte az egész várost, nem volt sehol. Mikor aztán előkerült, vallattam, hogy hol volt, de ne adj isten, hogy megmondaná. Mondom neki szépen: »Grodkovszky, édes uram, hol jártál, mondd meg nekem, még ha úgy volna is, hogy asszony van a játékban, akkor is az volna rendjén, hogy töredelmesen bevalljad«. De az én Grodkovszkym csak a szakállába dörmögött valamit. No, erre aztán én is felemeltem a hangomat: »Grodkovszky, kutya teremtette, ez többet ne történjék« - s íme, ma megint eltűnt estefelé, mint a kámfor és azt se tudom a méregtől, melyik lábamra álljak, mert az bizonyos, hogy rossz úton jár és lészen itt hajak lemetélése és kontyok megkobozása, annyit mondhatok, de egy csöppet se árt, ha egy kis kóstolóul jól megpirongatja őkelmét a tekintetes alispán úr is. Azért öntöttem ki a szívemet.

Grodkovszkyné még beszélt, mikor a főporkoláb is előcsoszogott a lámpával és a kulcsokkal.

Az alispán már messziről kiáltá:

- No, mi van a rabokkal, Baltazár?

- Semmi nevezetes.

- Úgy? Semmi említésreméltó? Nagyon helyes. - Az alispán föllélegzett. - Minden megy a régiben, ugyebár?

- Tetszik valamit parancsolni?

- Egy új rab van most itt, akit azonnal látni akarok.

Baltazár gondolkozott.

- Nem igen van itt most új rab. Mikor jött volna?

- Most pénteken. Pénteken este.

- Nem tudok róla, nekem a várnagy úr semmit se szólt.

Görgey izgatottan gombolgatta prémes bekecsét szorosabbra.

- Pedig itt van. Gondolkozzék csak!

- Lehetetlen, tekintetes uram, nekem tudnom kellene; az én feleségem főz nekik.

Görgey ingerülten szakította félbe:

- Szamár kend, Baltazár. Küldje ide Szabó Gergelyt.

- Az most rablókat üldöz. Farkasfalván kifosztották a templomot.

- Hát Göbölyő hol van?

- Toporcon megfázott a szolgálatban, tüdőgyulladást kapott és haldoklik. Már meg is gyónt tegnap.

- Ez az. Ez tudja. Rohanjon hozzá tüstént, kérdezze meg tőle, hová csukták a rabot, akit pénteken hoztak Szabó Gergellyel? Ne engedje addig meghalni, míg meg nem mondja.

Szedte a lábát Baltazár, egy agár se jobban, pedig egy kis pocakja is volt, dacára, hogy a rabok főztjén élt vagy hogy éppen azért.

A Görgeyné lába megroskadt, lankadtan szorította fejét a lépcsőoszlophoz s kezével megkapaszkodott a baluszterben.

A pohár végre kicsordult. A galamb is tud a csőrével kopogni.

- Istentelen pogányok - fakadt ki. - Hát mi van itt? Még egy kutyát se zárnak úgy el a sintérek, hogy ne tudnák, melyik ólba dobták. Szégyen, gyalázat. Hát megyeház ez vagy bűntanya?

Görgey az ajkaiba harapott. Olyasvalamit érzett, hogyha a megyeház dőlne rá, az sem nyomná úgy, mint ennek az asszonynak a szavai és lehúzta az asztrakán sapkáját a fülére, hogy ne hallja a továbbiakat, mert amilyen arányban gyengült a nagyasszony testi ereje és lélekjelenléte, éppen olyan arányban növekedék meg a nyelvi bátorsága.

Sokat kibírt Görgey, de ezt nem, behúzódott mélyen az udvarba, mintha arrafelé volna valami dolga, ott járkált izgatottan fel s alá a hóban.

Szerencsére megjött lihegve Baltazár. Meghozta a hírt, hogy a toporci rabot az emeleten zárták el, a levéltár melletti üres kamrába, hol a régi világban a kínzóeszközöket tartogatták.

- Valahára - lélegzett fel az alispán.

Csakhogy ennek előbb még a kulcsát kellett megkeresni. Baltazár beszaladt a várnagynéhoz, ott voltak a használaton kívüli különböző szobák és helyiségek kulcsai egy nagy szakajtóban, mindenik hozzákötve egy kis fatáblához, melyen a helyiség száma és mineműsége volt felírva. Mialatt a kulcsok között kotorászott, elmesélte, hogy Göbölyő Andrást haldokolva találta, nem volt már eszméletnél, mikor a kérdést intézte hozzá, egy szót se felelt, csak a felesége mondta: »Szaladhat már utána a másvilágra.« »De nem addig az - feleltem -, nem rólam van itt szó, a vicispán parancsolja.« Hát erre a szóra, mintha csak a halál eresztette volna ki a karmaiból, egyszerre felnyitotta a szemeit és elmondta a dolgot értelmesen. Isten úgy segéljen, nem is fog meghalni, mert a halál a vicispán említésére ijedtében kiszaladt a kéményen.

Görgeyné ezalatt arra kérte sógorát, hogy mindenekelőtt egy kis ivóvizet szerezzen és egy csipetnyi konyhasót.

- Mi végből? - kérdé az alispán. - Eredj Vlaszinkó, hozz egy bögre vizet és egy marék sót.

- Azt akarom, hogy kéznél legyen - nyöszörögte Görgeyné rekedten -, mert ha még lesz benne egy kis élet (itt most már eltört a mécses, hangosan sírni kezdett), ez a legjobb, elsőbben egy kis sós víz s csak azután egy kis gyenge bor.

- Ne sírjon, Mária. Tartsa magát. Ne felejtse el, hogy ezeknek nem szabad megtudni, kiről van szó.

Vlaszinkó megjött a vízzel meg a sóval, Baltazár pedig azzal a tapasztalattal, hogy a kamara kulcsa nincs meg.

- Akkor hát feltörjük az ajtót! - parancsolá az alispán. - Egy pár markos ember jöjjön fel. Hozzanak baltát, feszítővasat!

Maga megindult fölfelé a lépcsőkön, a sógornőjét támogatva. Baltazár a lámpát vitte előttük, meg a bögre vizet.

Fent kísértetiesen kopogtak lábaik alatt a téglák, melyekkel a folyosó ki volt rakva. Nagy dimenziójú árnyékuk velük húzódott a falon és a boltozaton végig. Amint átmentek a főjegyző lakása mellett s befordultak a keresztfolyosóra, undok denevérek rebbentek fel a fejük fölött. Doh és penészszag áradt ki mindenünnen, a fülkékből és a fal mentén két oldalt felállított szekrényekből, melyekben régi paksaméták, régen élt emberek viszályainak, bűneinek dokumentumai szórakoztatták az egereket. Az egyik ilyen szekrényből keserves macskanyávogás hallatszott. Boldogtalan cica, alkalmasint bement a nyitott ajtón át a szekrénybe egy kis kellemetes vadászat okáért, a délutáni nagy szélből egy erősebb áram rácsapta az ajtót és most nem tud kijönni.

- Az a szegény macska be van valahol rekedve - mondá a nagyasszony. Az ő puha szíve ilyenkor sem tagadta meg magát.

Görgey nem is felelt, gépiesen ment a főporkoláb után, ki most megállott az utolsó ajtónál.

- Ez az! - mondá halkan. - Helyben vagyunk.

Mind a hárman megálltak. A többiek még alant készülődtek a szerszámaikkal. Mélységes csend támadt, mint egy kriptában. Görgey hallotta a saját szívének hangos dobogását. Milyen nagyon sietett s most, mikor már itt van a döntő pillanat, megdöbben, elsápad, nem mer átesni rajta... elfutni szeretne innen. Jaj, mi lesz most, mi lesz?

- Erősnek gondolja az ajtót, Baltazár? - kérdé olyan bátortalan, szepegő hangon, mintha gyermek volna s nem Szepes vármegye alispánja.

- Tölgyfából van - felelte a főporkoláb egyszerűen.

Letette a lámpást a földre, a vizesbögrét meg átvette tőle Görgeyné. »Nézzük csak,« szólt önmagához, megköpte a markát s egész erővel nekidőlt hatalmas vállával az ajtónak.

Görgeyné és az alispán megfeszült érdeklődéssel lesték a próbát, illetve a szakszerű nyilatkozatát (a recsegés hangjából kiösmeri ő az ajtó erejét), s íme, csak egy »jaj«-t hallanak, aztán két lábat látnak kalimpálni a levegőben, míg a felső test végképp eltűnik s amilyen hosszú volt, úgy zuhant le hanyatt a kamarába, miután az ajtó abban a szempillanatban befelé fordult szélesen.

A kamara mélyéből világosság derengett. A kályhában izzó tűz duruzsolt barátságosan. Az asztal innenső végén boros kulacs mosolygott, mellette fonatos kalács és egy megkezdett sonka. Az asztal másik szélén szemben két férfi ült, nyilván malmoztak vagy kockáztak s most a hirtelen támadt zajra bosszúsan felugrottak. Az egyiket rögtön felismerte az alispán. Az bizony Grodkovszky, a várnagy. A másikat, aki olyan piros, mint a kapos, ellenben Görgeyné ismerte fel mindjárt. Persze, hogy János úr az.

Annyira el volt változtatva, hogy az alispán csak bámult, mikor az asszony odarohant az ismeretlen emberhez és a nyakába borult.

- Hát nem haltál meg, hát élsz?

János úr kedélyesen megölelte életepárját, még fel is emelte egy kicsit örömében, szemeit élénken jártatta körül, a gúnyolódás kedve csak úgy ragyogott és szikrázott ki belőlük.

- Dehogy haltam, dehogy - felelte tréfás panaszkodással -, tengődöm valahogy a rabság keserű kenyerén (ezzel fölvett az asztalon levő zsíros papirosról egy tepertős pogácsát, hirtelen elmajszolta és kortyintott rá egyet a kulacsból). Sokat kiáll az ember, hm. De te hol veszed itt magadat, galambom? Nem vagy te már olyan fiatal, hogy az urad után mászkálj. Mit zavarjátok az embert!

Az alispán, aki a háttérben maradt, csak most, a hangját hallva, bizonyosodott meg a bátyja felől, de ezzel aztán helyre is zökkent nyomban a lelki egyensúlya és a preventív közigazgatási talentuma.

- Kászmálódjék fel, Baltazár és hordja el magát! Mondtam, hogy maga nagy szamár. Nekidőlt annak az ajtónak, ahelyett, hogy a kilincséhez nyúl. Hiszen ki volt nyitva. Bárcsak betörte volna egy pár bordáját.

Csak miután a porkoláb eltisztult onnan, lépett ő is az előtérbe, a gyér világosság vonalába.

- Adjon isten szerencsés jóestét, bátyámuram.

Képzelhetni, volt öröm a nagy ijedtségre és mindenféle kimagyarázás. Vagyis egyelőre csak a várnagy igazolta beavatkozását. Tegnap estefelé, mikor az alispán úr elkocsizott Görgőre, hívatta a súlyosan megbetegedett hajdú az ágyához, hogy, úgymond, papot akar. Ő (Grodkovszky) ki akarta próbálni, s minthogy a pap messze lakik és az idő utálatos volt, fölvetette azt a kérdést: »Nem-e jobb volna neked, fiam, ha inkább egy pint öreg bort küldenék a pap helyett?« mire azonban tagadólag rázta a fejét, amiből konstatálható lett, hogy már nincs tiszta esze. Ha pap kell neki, isten neki, legyen. Azonban a lelke titkaiból neki is meggyónt egyet. Azt, hogy a múlt éjjel egy foglyot hoztak be s csukta el a régi szerszámkamrába az alispán úr parancsára, aki már két napja nem evett egy harapatot sem, nem bírja elvinni ezt a tudatot a másvilágra.

- Nagyon helyesen cselekedett, Grodkovszky - dicsérte meg az alispán -, helyrehozta, amit én mulasztottam. Most már rajtam volna a sor helyrehozni, amit kegyelmed mulasztott, de azt nem köszönné meg (s itt elnevette magát, talán először hosszú idők óta), mert a nemzetes asszonyról van szó, aki ugyancsak feni a tenyerét a tegnapi és a mai titokzatos elmaradásáért. Ám lásson utána, miképpen igazítja el.

Ez egyszersmind szelíd figyelmeztetés volt, hogy a család tanúk nélkül akar maradni. Grodkovszky tehát elvonult és most olyan derült, meleg félóra következett, aminőt keveset ad az élet. Biz isten, érdemes bajba keveredni, ha a belőle való kimászás olyan kellemetes érzést nyújt. Mindenki egyszerre beszélt, felelt, kérdezett, szörnyűködött és kacagott. »Hát mért fogattál el, te lurkó«? Pál elmondta, János a hasát fogta, úgy nevetett. »Ej-ej, sógor, ilyet föltenni énrólam«, évelődött Görgeyné. János hamiskásan hunyorgatott: »Így járnak a kikapós menyecskék, hehehe«. Ezer tréfa csattant el, mézbe mártott nyilak, melyek nem fájnak, csak csiklandoznak.

Szinte kedvetlenül hagyták el a kamrát s egész életükben úgy fognak rá emlékezni, mint egy kedves zugra. Pál úr azt találta célszerűnek, hogy a bátyja Görgőn tartózkodjék, míg az amnesztia megjön, ott legkevésbé fogják keresni a császári fogdmegek, mert nem képzelik el azt az együgyűséget, hogy a testvérénél bújjék el. Kritikus esetekben a ravaszság fumigálása a legnagyobb ravaszság.

No, de egyelőre az a legsürgősebb veszedelem, hogy a Marjákné vacsorája elpang, tehát sietni kell hazafelé. Csakhogy ehhez az utazáshoz a Matyej jelenléte nem szükséges, mert a Matyej szája el szokott járni, ellenben szükséges a Matyej fürtös gubája, mert a János úr lisztlopó bekecse, melyben foglyul ejtették s ide hozták, nem mutatkozott a csípős időhöz elegendőnek.

Az alispán tehát lejött előre a kapuboltozat alá, a megtisztítá az utat, eltávolítván az ott ácsorgó személyzetet s hogy két legyet üssön egy csapásra, a vártán álló Vlaszinkónak parancsot adott:

- Vezesd el a kocsisomat, Vlaszinkó, a várnagyékhoz, hogy ott adjanak neki vacsorát és éji szállást. Reggel pedig adasson alája egy lovat a várnagy a megyei huszárokéból, amelyen hazajöjjön.

Ezzel most már minden tanú nélkül beülhetett a Görgey-pár a szánkóba, az alispán pedig fölvette a fürtös gubát és hajtotta hazafelé a lovakat.

Matyejnak tetszett a dolog, csak azt az egyet nem értette eleinte, hogy a gubát miért vették el tőle (mi az ördög akar ez lenni). Később aztán nem is tetszett neki a dolog, mert a jó vacsorából nem lett semmi; a várnagyi lakásból háborús tünetek mutatkoztak. Bögrék és tányérok recsegtek (talán egymáshoz hagyigálják), bútorok ropogtak, mintha dulakodnának köztük, s egy éles női hang ki-kicsapódott olykor érthetően az összefolyó zajból, lármából: »Vigyázz magadra, Grodkovszky, mert megtudom, hol flangérozol. Asszonyi pomádét érzek a ruházatodon, te lator. Ne hivatkozz nekem az alispánra, ne hazudj, az is csak olyan imposztor, mint te. Hogy az ő ügyében jártál? Hát mondd meg akkor, milyen ügyben... Huh, mindjárt kiásom azt a két göböly szemedet.«

- Menj be, Matyi öcsém - mondá Vlaszinkó -, de én be nem megyek ebbe a tigrisbarlangba ezért az egész Thurzó-házért sem.

Matyiban sem volt annyi bátorság, csak ott künn duzzogott, fel s alá járva, dideregve, étlen-szomjan s hol önmagát sajnálta, hol a szegény Grodkovszky várnagy urat. Mi azonban természetesnek tartjuk, hogy így történt, mert valahányszor a nagyurak valami galyibába keverednek, annak a levét az alantasok isszák meg. A sors Görgey János úrnak rendezte az éhezést és Görgey Pál úrnak az ezért járó szemrehányást is íme, Matyej helyettesíti az egyiket s Grodkovszky a másikat. Ej, mindég így volt és így is kell talán lenni.

Matyejt megszánta Vlaszinkó és mikor felváltották, magával vitte az »Ezüst szarvas«-hoz, ahol fölséges kocsonyát és jó bort adott egypár garasért a korcsmáros. Matykó itt kibékült sorsával, s csak az az egy ne volna már, hogy a fürtös gubát elvették. Hogy ugyan mért vették azt el?

- Ne törd rajta a koponyádat, hékás - oktatta Vlaszinkó. - Nincs az urak eszén ablak, hogy abba mi belenézhetnénk.

Mennyivel rosszabb éjszakája volt Grodkovszkynak! Majdnem éjfélig tartott a patália s alig hogy lecsendesült, vagyis megállott az asszony nyelve és egy kicsit leteheté fejét a párnákra, lovasember nyargalt be a megyeház udvarára s dörömbölni kezdett a várnagyék ajtaján.

Az asszony felriadt s ott folytatta, ahol elhagyta. Grodkovszky Mihály pedig botosokat rántván a lábára, felköltötte a szolgálót, hogy nézze meg, ki zörget és mit akar.

- Levél Görgőről - jelezte egy hang kívülről.

A levelet behozta a leány, ismeretlen írás volt, vitézlő nemes Grodkovszky Mihály uramnak szólt - cito citissime.

Hirtelen feltörte s a konyhai mécs világánál olvasta:

Jóakaratú nagy uram,

Nemzetes Castellanus uram!

Bocsássa meg kegyelmed, ha békességes álmából felszakítom, de miután becsületes hívő léleknek tanultam megösmerni, kinek az oktalan állathoz is könyörülő szíve vagyon, arra kérem kegyelmedet, hogy az ambituson, ahol az uram tömlöce volt, az egyik szekrényben valamiképpen megrekedve egy macska találtatik az éhen való halálnak kitéve, aki nem tudom mi oknál fogva és mióta van ott, úgy, hogy kijönni nem tud, levén pedig ő is a mindenható Isten teremtménye, ne restellje kegyelmed éjszakának évadján bár, kiszabadítani, akit mindjárt akkor elfelejtettem megmondani.

Datum: Görgő, Die Novembri 21.

Istennek oltalmába ajánlja kegyelmedet most is, mint közönségesen

Görgey Jánosné Jánoki Mária.

- No, az isten verje meg azt a macskát - dühöngött Grodkovszky uram, ezer darabra szakítva szét a levelet, mert benne volt a »férjem tömlöce« kifejezés, ami áruló lehetne, hanem azért mégiscsak magára rángatta a gúnyáját és fölment az emeletre kiereszteni a szomorú helyzetbe került macskát, útközben elgondolva, hogy mire való az ilyen ostobaság, dehát ilyenek az asszonyok, az ördög tudná, melyik a kellemetlenebb köztük: egy olyan nagyfullánkú áspiskígyó, mint az övé, vagy egy ilyen puhaszívű galamb, mint Görgey Jánosné.




Kezdőlap Előre