NEGYEDIK FEJEZET
NÉMELY KÖZDOLGOKNAK FECSKERÖPTÉBEN VALÓ ÉRINTÉSE

Leopoldus császár nem volt úgynevezett tehetséges ember, hanem azért mégis a stílusával verte ki Thökölyt Erdélyből. Egy szépen írt, jóságos hangú proklamáció elég volt, hogy a hívei elhagyják a kuruc-királyt. Az ócska történet ez a menekülő patkányokról. Szétszéledtek, mert már úgyse volt kilátás s a császár proklamációja felejtést ígért: »Bocsánatot biztosítunk mindenkinek - ha csak valami különös ok fenn nem forog

Görgey Jánosnak nemigen tetszett ez a szöveg, kivált mert Caraffa megüzente neki egy kicserélt fogoly által még a nyáron (de már akkor gyengén ment a kurucok dolga), hogy nézze meg jól a fejét még egyszer a tükörben, mivelhogy nemsokára el fog tőle válni.

Megértette tehát, hogy őnála az a különös ok csakugyan fennforog (ha t. i. forgatja a vállain), s még a teljes szétzüllés előtt menekült hazafelé álruhákban. Útközben hallotta, hogy csakugyan rajta van az »eltávolítandók« listáján. Az eltávolítás pedig valamely közeli vár kazamatáiba van kontemplálva, vagy egy nagyon távoleső országba, melyet a papok ígérnek, sőt ahova vágyunk is - de nem mindjárt és nem a császár segítségével.

Pál úr megértvén bátyja helyzetét, hogy hebehurgya tettének milyen következményei lehettek volna (hiszen az éhenhalás esete sem volt kizárva) és még milyenek lehetnek, ha Jánost, mikor Toporcról mint foglyot hozták a lándzsások, valaki útközben felösmerte, vagy ha Grodkovszky szája eljár, megrémült és lelkében összetört. Az összetört test a felcserre bízatik, az összetört lélek az istennél keresgél. Vallásos elmélyedésekbe merült. Miért történtek mindezek? Azért, mert elég kislelkű volt felülni egy gyanúnak, mely megcáfolhatlannak látszott. A végzet aztán olyan csodálatosan keverte az ő beavatkozó lépéseit, hogy a legnagyobb veszedelmek támadtak. Dehát nincsen-e mindenben tudatos cél, isteni erő, amit a végzet keze sző? Nem intő jel-e ez, mintha azt mondaná a gondviselés: »Vigyázz, Görgey, még egy másik gyanút is kergetsz. Látod, mire visz az efféle, szabadulj meg attól is!«

Úgy tűnt ez fel neki, mint egy égi parancs, s amint hazaértek és elhelyezte vendégeit a kastély egyik lakatlan osztályában, ahova ezentúl csak Marjáknénak lesz szabad belépni, felkereste neje szobáját, mely azon módon van fenntartva, ahogy a halál pillanatában volt, megállt a szép fiatal asszony olajképe előtt s így szólott ünnepélyesen, vagy tán nem is szólott, csak gondolta a szavakat, de nem rakta hangokba:

»Látod, mi történt velem, Karolina. Nagyon szerencsétlen vagyok. Nem tudom, a leányka nálad van-e, vagy itt van. De nem is akarom tudni többé. Úgy veszem, mintha itt volna és fölnevelem. Itt van ő bizonyosan. Százszor is azt fogom mondani: bizonyosan, bizonyosan. Ne haragudj rám ezért. Kivetem a szívemből a gyanút e pillanatban te előtted, mint ahogy az egészséges test kiveti a beleakadt szálkát. Isten engem úgy segéljen.«

Görgey Pál megkönnyebbült ezzel, szinte más ember lett belőle.

Érezvén Jánosék ellenében elkövetett igaztalanságát, édelgett azon a gondolaton, hogy azt valamely testvéri tettel ellensúlyozza. (Hiszen olyan jó volt belülről, mint egy falat kenyér.) Szinte óhajtotta, hadd keressék hát a császáriak Jánost, ő ugyan ki nem adja, pozdorjává vereti az érte küldött poroszlókat s kiszökteti Lengyelországba. Majd megmutatja ő, mi lakik benne, ha mindjárt életébe kerülne is.

Erre azonban nem nyílt alkalma, mert alig voltak ott Jánosék három napig (micsoda fölséges ebédeket főzött ezalatt Marjákné!), utánuk jött a Darvas csatlósa, aki hiába kereste a nagyasszonyt Toporcon, idehozta Görgey János számára a pecsétes menlevelet.

Ujjongott a nagyasszony, János úr azonban, aki mindenekelőtt át meg átolvasta az irat szövegét, keresve benne a reservatio mentalist, nagy flegmával vette a szabadságot.

- Milyen szerencse! S kegyelmed nem is örül - feddette az urát.

- Hiszen szerencsének szerencse - mondotta mélabúsan -, de csak olyanforma, mintha valaki, akit minden bordájában összetörve kidobnak a fűre, négyleveles lóherét találna benne s azt mondaná: Milyen szerencse!

- Mindenesetre jobb, mintha ez se volna.

- Nem tudom én - felelte Görgey János elgondolkozva -, eddig bujdosó kuruc voltam, legalább tudtam, mi vagyok, és az üldözött farkas is megszokja végre az állapotát; ezentúl pedig...

- Nos, ezentúl?

- Ezentúl szabad magyar nemes volnék, de nem tudom, mi vagyok és félek, hogy nem tudok majd belenyugodni. Mert az előbbi állapot legalább igaz volt, ez ellenben nem igaz.

- Hát mit szándékozol tenni? - kérdezte Pál.

- Egyelőre semmit. Vagyis egyelőre levetem ezt a molnáros ruhát. Adhatnál kölcsön valami habitust.

- De már azt én nem engedem - tiltakozott Görgeyné. - Csak tessék magán tartani. Így megyünk haza. Hadd lássák a cselédek, hogy ki volt az én molnárlegényem.

- Ebben a sógorasszonynak igaza van, ruhát tehát nem adok, bátya, de adok neked egy tanácsot, hogy az efféle dolgokba ne ártsd magadat többé, mert addig jár a korsó a kútra, míg eltörik.

- Igaza van, Pál sógor. A szívem közepéből olvassa ki szavait.

- Nincs ennek a nemzetnek kitartása - folytatá Pál úr. - Lehet vele kezdeni nagy dolgokat, de nem lehet bevégezni. Hasztalan erőlködések ezek.

- Tisztában vagyok már én ezzel - sóhajtott János úr s keserű íze volt minden szavának. - Kihulltak már az én csikófogaim, ne féltsetek többé. Hat ökör sem mozdít ki többé a kúriámból.

- No, no - ellenkezett az alispán -, majd mindjárt felelek én erre.

Ezzel bement a kancelláriába s csak egy negyedóra múlva tért vissza egy irattal, melyet Jánosnak nyújtott át. Az messze tartotta el magától, úgy nézett bele. Jele, hogy már gyengültek a szemei.

- De hisz ez gróf Csáky főispánnak szól, nem nekem. Mi van benne?

- Lemondásom az alispánságról. Megjöttél, visszaadom a hatalmat. Tőled származott, én csak locumtenens voltam, téged illet.

János úr átfutotta az iratot, aztán széttépte vagy hat darabra.

- Köszönöm szépen, öcsémuram, de én nem avatkozom ennek a mai világnak semminemű dolgaiba. Még csak az kellene, hogy adókat segítsek behajtani, lutheránus templomokat elvenni, meg a többi és a többi. Csendesen visszavonulok Toporcra. Punktum.

Mária szelíden hajtotta fejét a vállára.

- Az isten áldja meg, édes uram, ebben a szándékában, ámen - hangoztatá hálásan és kenetesen.

- De mit fogsz Toporcon csinálni? - ijesztgette Pál.

- Fákat ültetek.

- Az csak egy nap az évből.

- Hernyókat szedegetek le róluk.

- Az is csak egy-két nap, még üresen marad vagy háromszáz. Mivel töltöd azokat?

- Hát majd csak várni fogom - szólt elmélázva -, míg a gyerek megnő.

- No, az pedig szépen nyúlik - kottyant bele Görgeyné -, éppen elfelejtettem mondani, hogy levelet kaptam tőle múlt pénteken, mikor kegyelmedet elfogták.

- Levelet? - csodálkozott Görgey János. - Miféle gyerekről beszélsz?

- Hát Gyuriról; azt írja, hogy mind a két dolmányát kinőtte. Gondolom is, vegyünk neki most útközben egy pár sing posztót Lőcsén, mert ott olcsóbb, mint Késmárkon.

- Hm, persze persze - szólt atyai ellágyultsággal. - Neked Gyurin jár az eszed. Igazán ostoba vagyok. Erre nem is gondoltam.

- Avagy miféle gyerekről beszél akkor kegyelmed?

A János úr szeme felcsillant.

- Eh, hát a Thököly mostohafiáról, a kis Rákócziról.

Görgey Pál titkon összenézett a sógornéjával.

- Javíthatatlan - mormogta a foga közt.

Ámbár nem mutatta, mégis örült a menlevélnek János úr, mert azontúl nem volt többé maradása. Száz és száz elhalaszthatlan dolga támadt otthon. (Ejnye, ejnye, csóválta a fejét Pál úr, hátha itt kellett volna maradnod egész télen?) A nagyasszony is haza akart menni, ezer ürügyet találtak mindketten, lehetetlen volt megmarasztani tovább; hát el is mentek mindjárt ebéd után.

Mikor már fenn ültek a hintóban, az alispán még egyszer megismételte ajánlatát:

- Gondolkozzál, bátya, azokról, amelyeket mondtam, és ha akármikor kedved jönne az alispáni székhez, elég lesz csak egy intés.

- Ugyan hagyd a pokolba ezt a tervet - hárítá el János úr haragosan, de csakhogy az elérzékenyülését palástolja a haraggal -, ne add vissza, amit odaadtam, de add vissza, amit elvettél, ha valami jót akarsz velünk tenni.

- Mit?

- Hát a mi kis Rozáliánkat. De majd beszélünk még erről.

- A ti Rozáliátokat? - hebegte összeráncolódó homlokkal és a szíve összeszorult.

A kocsi megindult és kihajtatott a kapun, Görgey Pál pedig ott maradt az udvaron, szinte megmeredve, kezében tartva a süvegét, melyet azért vett le, hogy vele végső búcsút intsen, de amelyet dacára a csikorgó hidegnek, elfelejtett azután feltenni.

- Tehát mégis...

Fejéhez kapott. Eszébe jutott a szava: »Kivetem a gyanút a lelkemből, mint az egészséges test a beletört tövist.« De amit az egészséges test kivet, kiveti-e vajon a lélek is... a beteg lélek?

Ettől kezdve csak ritkán találkozott a két testvér. János úr még a megyegyűlésekre se járt, csak otthon érdeklődött a politika iránt. Újságok, az igaz, még akkor nem voltak, de voltak szomszédok a közeli falvakban s meghozták a híreket.

Bizony, nem sok öröm volt azokban! Budavár elestével letört a félhold ereje. A keresztények ujjongtak örömükben. Szamarak voltak. Hiszen ennek az országnak, minden országok közt a legszerencsétlenebbnek, egyedüli támasza az ellensége volt. (Ilyen is csak mivelünk eshetik meg.)

Mikor a törököt kikergették Budáról, akkor ijedtek meg eleink: - Mi lesz most már belőlünk a török nélkül?

Eddig csak azért bánt a magyarokkal csínján Bécs, mert megvolt a lehetőség, hogy a török kaftányába kapaszkodnak, aki mindig kész volt egy kis kellemetlenséget csinálni a németnek, valahányszor akarták. Hej, bizony a török olyan szükséges volt a politikánkban, mint a háztartásban a só.

És ha még csak a török pusztult volna (ámbátor, mondom, jó a török a háznál), de alighogy megmelegedett otthon János úr, azt verték a hírek, hogy a császár vonakodik az Apafi fiát fejedelemnek megerősíteni. A császár azt mondta volna: »Minek az a játékosdi Erdélynek?«

No, hát ezentúl már nem lesz »kisebbik haza«, ahova menekülni lehet, ha a nagyobbik megszűkül és ahonnan esetleg vissza is lehet ütni. Isten, aki ránk mérte ezt az Ausztriai Házat, adá ellenében őnagyságaikat, az örökké fészkelődő kurta királyokat az erdélyi trónuson. S most már ez se lesz. Tudja Leopoldus, mit csinál. De hogy mi mit csinálunk ezentúl, azt senki sem tudja.

Még hittek némely vérmesebb nemesek (kivált itt, Késmárk körül) a Thököly újra előtűnő szerencséjében. Jaj, jaj! Nem káposzta a szerencse, hogy föl lehetne melegíteni. Kifacsart citrom már Thököly uram, akivel a kutya se törődik.

A karlócai békét megkötötték a civakodó hatalmak, megosztozkodtak, amin lehetett, de Thökölyről szó sincs benne. A hatalmas Maurocordato, akinél Thököly, felemlítve a múltban tett szolgálatait, lépéseket tett, hogy némely kívánságait támogassa a hatalmaknál, azt felelte:

- A múltakon ne tépelődjék, a jelenről gondoskodjék maga, a jövőt pedig bízza istenre.

Sorra keringett ez a válasz a zsindelyes magyar kúriákon és a tornyos kastélyokban. Ejnye, a szemtelen! (Elég módja volt csuklani Maurocordato uramnak.)

- Thökölynek mondta - magyarázták elszomorodva -, de bizony szól a szegény magyaroknak, édes mindnyájunknak.

Így süllyedt az ország napról-napra lejjebb, tehetetlen árvaságba. Alkotmánya iszen még volt, csak éppen nem tartották meg. Nádora is volt, közvetítő a nemzet és az uralkodó közt, csakhogy a nádor mindig hallgatott, mikor a nemzettel kellett volna beszélnie, az uralkodó pedig nem hallgatott rá, ha vele beszélt. Országgyűlése is volt a nemzetnek, csak éppen nem kérdezték meg, ha valamit akartak Bécsben. Oh, szegény országgyűlés! Nem vitte többre, mint egy bábu - ha felhúzzák, hát sír.

Bécsnek Kollonich csinálta a programot: »rabbá, koldussá s aztán katolikussá tenni az országot.« Bécs nem volt pedáns ebben, nem tartotta magát a sorrendhez, csak a programhoz. Előbb is szívesen csinált a protestánsokból katolikusokat s csak azután tette koldusokká vagy rabokká.

Legrosszabb helyzetben mindenesetre a protestánsok eveztek. Volt min mérgelődni Görgey János uramnak. Mint főpatrónushoz, nap-nap után érkeztek a panaszok, itt is, ott is megint elvettek egy templomot a lutheránusoktól. Ám a katolikusok se feküdtek rózsákon, mert az elvett templomokat ugyan nekik adták, de végre is a templomokat nem lehet kenyérre kenni, azonfelül pedig tőlük a parókiákat vették el, amennyiben idegenekkel, nem magyar honosokkal töltötték be a püspökségeket, apátságokat, kanonoki stallumokat, sőt a zsírosabb plébániákat is. Mint a varjak csapatja, úgy kóvályogtak és károgtak a Burg körül a stréber papok, a jezsuiták pártfogoltjai, kiknek Magyarországon kell helyet csinálni.

A katonaság nem kapván elég zsoldot, minden fegyelem nélkül, apró bandákká oszolva csatangolt és hatalmaskodott a lakosságon. Ezek csak részben fogadták el a Kollonich programját: »Koldussá tenni Magyarországot« - harácsoltak valláskülönbség nélkül.

Az udvar az országgyűlés megkérdezése nélkül vetett ki új adókat a megyékre és a nemesekre. Erre már a nádor is fölszisszent, de hirtelen betapasztották a száját egy hercegi titulussal.

A törvényszékeket felülről szuggerálták, hogy jó néven veszi az udvar, ha némi különbséget tesznek a felek közt vallásuk és pártállásuk szerint. Amiből az lett, hogy a protestánsok csak akkor nyerhetnek pört, ha megfizetik a bírót, de ha aztán jól megfizették, akkor is pört nyertek, ha nem volt igazuk; ebből viszont az következett, hogy a katolikusoknak szintén vesztegetni kellett, ha az igazukhoz akartak jutni.

Így borult a magyar égboltozat mindig jobban, jobban. Felhők, új felhők, csupa felhők. Felhőkből születnek a villámok. De ezekből legfeljebb cseppfolyós dolgok támadtak: nemzeti könnyek. A nép és a nemesség el volt keseredve, csak a főurak burkolóztak közönybe.

A hatalom pedig egyre többet mert. A jászkun kerületet elzálogosították egy német lovagrendnek. A Frangepán-féle tengerparti jószágokat ugyancsak zálogba adták a gráci kamarának. Erre aztán a főurak is megmozdultak. No, már ez mégis gyalázat! Hiszen az ilyen gazdátlan jószágok arra valók, hogy donációkba osztogassák úriembereknek, ne pedig hogy zálogba adják. Hát gavalléros dolog az ilyen? Őfelségének az elődei, ha már fejeztettek, legalább nekünk fejeztettek, de nem maguknak vagy az aerariumnak. Nem, ezt már mégsem lehet tűrni.

És így lehetne folytatni a gravameneket végtelen sorozatban, de e sorok írójának csak addig állt érdekében, amíg a főurak is megharagusznak. (Kik közül számosan álmodoztak arról, hogy majd otthonról horgásznak a branzinókra és asinellikre a Quarneróban.)

Szóval a pohár betelt, csak még egy mozdulat és kicsordul. A mi történetünk színhelyén Görgey János volt a forróvérű nemesek orakuluma, de Görgey János inkább csendesítette az embereket, mintsem tüzelte volna.

- Várjatok, tűrjetek, hiszen a fiú még csak tizenhat éves.

Minden egyes sérelemnél csak ezt számította: »Most megy át a 17-dik évibe. Most már tizennyolc múlt... várjatok, tűrjetek«.

És ami nem történt, amióta ezen a planétán lakunk, minden magyar szem szeretettel, áhítattal fordult Bécs felé. Mint a muzulmán Mekka felé. Onnan jöttek a felhők - ez egyszer onnan várták a villámot is. Pokolból a messiást.

Hogy elálmodoztak róla azokon a szép ambitusos kúriákon. Milyen lehet most? Bizony már jó nagyocska lehet. Fekete szeme van-e vagy kék? Öreg, komoly táblabírák hányszor disputáltak erről. Anyjához hasonlít-e vagy az apjához? Bárcsak az anyjához hasonlítana. Vajon mit csinál ilyenkor? Talán éppen lovagol valahol a bécsi határban, szilaj paripán ül, kerecsentollas fövegben, aranybrokát köpenykében, sárga szattyán csizmában és ő is hazagondol.

És hát az öregek... az öregek! Száll, száll a mese őfelőlük is. Messze, túl a tengereken, Nikomédiában éldegélnek. Madár se megy oda, madár se jön onnan. Hanem valahogy mégis idejut, ami tudnivaló. Thökölyt a köszvény kínozza, a fejedelemasszony hajában a fehér szálak jutottak immár többségbe, de még mindég szép asszony. Kik tíz várban sem fértek el azelőtt, most egy kis villában, a Dsidek Majdanban éldegélnek csendesen. A Dsidek Majdant úgy tudja minden magyar úr, mintha határabeli dűlőnév volna. »Virágos mezőt« jelent törökül. Hát iszen lehet virágos, iszen lehet, de azok csak olyan ázsiai virágok, nincs azok közt muskátli, rozmaring.

Remélnek-e még? Oh, bizonyosan. Ők is nyilván azt várják, hogy a fiú felnő. Mert mondott is olyat a fejedelem egy arra utazó lublói borkereskedőnek, hogy az ezüstlakodalmat Munkácson ülik meg... (No, amikor az a lakodalom lesz, aznap én is leiszom magamat - ígérgetik rendre az öregek.)

Sajnos, sokat rontott ezeken az illúziókon herceg Apafi Mihály, akit az ördög idehozott a Szepességbe vadászni, azaz nem az ördög, hanem Rolly Sámuel uram hozta, rivalizálván Luzsénszky Péterrel. A Luzsénszky-vadászatokon ugyanis részt vett egy gróf is, amiért is fekete kabátban kellett megjelenni az ebédeken, vacsorákon. Hát erre akart rálicitálni a rangkóros Rolly s Bécsben járván, felcsípte ezt a herceget (no, most aztán még inget is feketét vehet fel Luzsénszky). A herceg egyébiránt senki más, mint a jó öreg Apafi Mihály fia, a félbenmaradt II. Apafi Mihály, kit a császár Bécsbe hítt fel, hercegnek tett meg és lumpot neveltetett belőle nagy sikerrel. Ha az apja csak félember volt, amint Teleki nevezte (ámbátor szegény Erdély azt a felet se látta), akkor ez egész ember, mert a megboldogult csak délután csípett be s így csak fél napig volt beszámíthatlan, ez ellenben már délelőtt is holtrészeg; azonfelül erkölcsökben sem kifogástalan, teljesen züllött alak.

Vagy két hétig lebzselt Rollyéknál, míg teljesen meg nem utálták. Őtőle és a vele jött bécsi korhelyektől szivárgott ki itt a Szepességben legelsőbben, hogy a kis Rákóczit papnak szánta a tutora, Kollonich. Valamint olyan részletek is napfényre kerültek a fiatalember hajlamairól, szokásairól és magaviseletéről, melyek megrendítették a belé vetett reményeket.

Csak Görgey János nem engedett a régi hitéből semmit.

- Ami nem lehet, nem lehet. Az apja Rákóczi Ferenc, a mostohaapja Thököly Imre, az édesanyja Zrínyi Ilona. Merő lehetetlen, hogy ilyen tőkén ne teremjen jó bor. A természet nem csinálhat olyan őrültséget.

- Hiszen nem mondom én azt, kedves bátyám - magyarázta ki magát Szentiványi Ádám -, de nem látott-e már kegyelmed olyan jó bort, amely a hordóban megromlott és mivel hordószagú lett, nem lehetett többé meginni?

János úr kényelmetlenül csavargatta ide-oda a nyakát.

- Hm, izé, hogy a hordó, azt mondod, hogy a hordó...

- Avagy kigyelmed olyan tiszta hordónak tartja Bécset, amiben nem romolhat meg a must?

- Nono - felelte a kuruc elgondolkozva.

Ki tudja, mit értett a »nono« alatt. Annyi azonban bizonyos, hogy még mindig nem adta meg magát. Egyik következő tavaszon Semsey Gábor uramnak akadt valami ügye-baja Bécsben. Semsey Gábor is egy követ fújt Görgey Jánossal, régi jó barátok, fegyvertársak voltak. Semsey előkelő bécsi rokonságának segítségével valahogy hozzáférkőzött az ifjú Rákóczi herceghez is, s azzal a szemmel nézte, figyelte meg, melynek a lelkében dagadozó vágy adott élességet, azzal a szemmel, mely tudja, hogy mi célra nézi, s Bécsből visszajövet, bár éjszaka ment keresztül Toporcon, bezörgetett a János kastélyában az ablakon, s mikor János úr kidugta a fejét, hogy mi az, ki zörög, mindössze ennyit mondott szomorúan:

- Láttam a fiatalembert. Beszéltem vele. Nem arra való.

Hanem Görgey Jánosnak az is mindegy volt. Az ő makacsságának nem volt határa. Az ő nehéz, vastag koponyájába nem vezetett semmi út befelé. Ezentúl is minden sérelemnél azzal biztatta meg magát, miközben megcsikorgatta a fogait:

- No, semmi az. Hiszen a fiú már a huszadikban jár. Márciusban megy át a huszonegyedikbe...

Ezalatt egyre sűrűbben jöttek a gravamenek, de jöttek az esztendők is, ámbátor csak a magok rendes tempójában; nőttön-nőtt az országban az elégületlenség, és nőtt Rákóczi Ferenc is.


ÖTÖDIK FEJEZET
A SZÁSZOK FURFANGJA

Mióta Galilei meghatározta, hogy a föld mozog, bízvást élő állatnak lehet tartani minden poétai fantázia nélkül is. Az általános törvénynek legalább megfelel: ami mozog, él. Valóban él a föld és úgy tűnik fel, mint egy sokpúpú teve, melyen rajta ül és jár billió és billió parazita, emberek, állatok, férgek stb. Milyen csalóka látszat, hogy nem él! Serkedhetne-e egy holtból élet? Alakul, változik, izzad, megrázkódik (földrengéskor), alszik (télen), bömböl (bent a vulkánikus hegyekben), táplálkozik és táplál, mint akármely más anyaállat (amit az állatok és növények elhullatnak, az az ő kosztja, amit viszont ő lök ki magából, az meg az ő kosztjuk). A pihenés erőt ad neki, mint minden más élőlénynek, a folytonos munka elgyöngíti, és mégse megy a fejünkbe, hogy ő él. Pedig csak egyben tér el a többi élőktől, abban, hogy egyetlen, hogy nincsen társa, nincsen hímje, hogy nem szaporodik, egyedül jár a nap körül.

Hanem iszen éppen azért becses, mert nem szaporodik. Azért szeret belőle minden ember egy kevéskét (többet persze még jobban szeret). A nagy anyaállat egyes tagjait a saját nevükre kebelezik be az emberek, ezek lévén a legönzőbbek, legkapzsibbak, a jámbor, derék állatok ellenben meghagyják az egészet egy darabban közösnek és szépen elférnek egymás mellett. Az emberek még a föld iránti szeretetben is perverzek. A medve az erdőt szereti, a zerge a sziklás hegyeket, a vadkacsa a tocsogókat, ereket, a daru, túzok a síkságot, de a telhetetlen ember nem elégszik meg valamely egyes részével vagy porcikájával a roppant testnek, minden az övé legyen s a saját önös érdekei és a kapzsiságon alapuló divatok szerint értékeli még ezt a legszentebb anyát is.

Csak az eleinket nézzük. Eleinte a púpokat keresték, a hegyeket, ahová biztonságot nyújtó váraikat építik. Aztán a völgyre vetették szemeiket, melyben dús legelők zöldültek s hallal gazdag folyamok hömpölyögtek. Majd az arany kalász imádata következett. Most már a laposat, az alföldet, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt kereste a bírvágy. Az arany kalászoknál akadt még becsesebb holmi. Hohó, hiszen amit a föld magától hoz, az is valami, a repce, búza és egyéb, de még többet ér, amit visszatart, amit erőszakkal kell elvenni tőle, a kőszén, s megint visszament a bírvágy a felföldre. S így vándorol hol ide, hol oda folytonosan és soha nem fog megállapodni.

Történetünk idején még ott állottunk, hogy az alföldi síkságokra nem nagyon vágyakozott senki. A jó bácskai és békési föld nem háborgatta a földművelő- és birtokososztály álmait. Mocsaras hely volt az Alföld nagy részben, tele veszedelmes miazmákkal. Idegen utasok elpusztultak hagymázban a kipárolgásoktól. A temető előszobájának nevezték az országnak ezt a részét a külföldi följegyzések. Rajta átvonuló más nemzetbeli katonákból csak egy harmadrész maradt életben az út végén. Nem is mert odáig eljönni az ellenség. Nagy erősség volt az az egészségtelen kipárolgás, a katonai létszám szükségét redukáló. La Cattori olasz tudós mint szemtanú írja: hogy ezt az országot nehéz volna meghódítani, mert senkinek se tanácsos a belsejébe hatolni, kinek az élete kedves, maguk a magyarok azonban csodálatos módon nem halnak meg ez epidémikus levegőben, de ők is fokhagymát tartanak a nyelvük alatt, mialatt a kritikus vidékeken átmennek.

Ez volt az oka, hogy az akkori gazda nem a torontáli földet emlegette, ha valami nagyot akart mondani, hanem a rimaszombati határról mesélt, ahol háromszor kaszálják a füvet évenkint s ahol a káposzta olyan nagyra nő a Rima partján, mint egy rocska. Azután Nyitra megyében emlegetett némely kövér földeket. Tokaj szőleiről legendák szálltak szerte az országban. Hevesben a dinnye dolgában jeleskedik a föld. De hát ez mind kismiska a lőcsei földekhez képest. Mert hát a lőcsei földben terem a világ legjobb és legnagyobb szemű borsója. Egy kilós földdarabból egy egész kis vagyont bír a lőcsei szász kihozni. Az aztán a föld! Abból volna jó egy olyan darab, aminőt egy jólábú ember egy félnap körüljár. De egy sánta emberébe is bele lehetne nyugodni.

A borsó nagy potentát volt. Az első a kapás termények közül. A borsó az volt a szegény felvidéki népnél, ami a kínainál a rizs. Ha bor nem termett, vagy ha kevés búza termett, ezt még lehetett pótolni, a zabkenyérke is jó, meg a szilvapálinka se kutya, hanem a borsó - annak lenni kell, anélkül nincs az innenső világban semminemű gyönyörűsége a szegény embernek. Persze ma már ez se volna igaz, mert az idők ereje ezzel a nagy potentáttal is bírt. Nemsokára bejött a krumpli. No, hát az még nagyobb potentát lett s lecsapta a borsót a közönséges fityfirity ázalékok közé. Ma már csak ott van őkelme, ahol a pohánka kása.

Nem csoda egy cseppet sem, ha a borsónak ebben a fénykorában rettenetes földéhség dühöngött Lőcsén. Amelyik polgárnak nem voltak szántóföldjei a határban, azt igen kicsibe vették még akkor is, ha a ládáiban halomban állt az ezüst, arany. A hatóság politikája tehát az volt ősidők óta: minél több szabad földet szerezni Lőcsének. Tágítani a határt, ha lehet, sőt ha nem lehet is. Erről álmodtak, ezután sóvárogtak nemzedékről-nemzedékre. Földet pedig nehéz volt szerezni, mert körös-körül uraságoké volt minden. Legfeljebb azoktól lehetett volna kapni, csakhogy attól szolgálni kellett volna, ami mélyen lealázó dolog a dölyfös lőcsei polgárokra nézve, kik annyi privilégiumot csikartak már ki a királyoktól, hogy a kis Kramler Károly, a mostani főbíró olyanféle szavakra fakadt a minap a tanácsteremben (úgy látszik, egész Európában ragadós a napkirály hencegése), melyek híven festik a lőcsei önérzetet, ezeket mondván orációjában: »A velencei nemesek után közvetlenül a lőcsei polgárok következnek világi rangra nézve«. Magunk közt maradjon, ezt egy kicsinyt meg is orrolták a megyei nemesek s Görgey Pál uram a legközelebbi sessio alkalmával vissza is vágott a főbíró szavaira: »Minek akar a bolha köhögni, mikor tüdeje nincsen?«

A kis csupor hamar felforr, méregbe jött a bíró és olyasvalamit üzent az alispánnak a városi hajdú által: »hogy a kutyabőr se tüdő, éppúgy, amint a hét szilvafa nem erdő«. Amelyeket megértvén Görgey Pál uram, lehúzatta az üzenethozó hajdút a megyeház udvarán »és huszonnégy botig vágatá vala, amiből ismétlen új és új satisfactiók vétele lészen«.

Ily kutya-macska barátságban hagyá hátra a két tiszteletreméltó férfiút a halódó század, mely tizenhetediknek nevezteték és természetesen így találta az új század első napja is. De minthogy ez a nevezetes század sok mindent rendetlenségben hagyott, ez a csekély dolga fel se tűnt. Az emberek csak olyan jókedvűek voltak szilveszter estéjén Lőcsén, mint az alispán házánál Görgőn, mintha minden pompásan el volna igazítva a világon és egyéb se hiányoznék, csak még a krampampulit kell behozni az asztalra.

Akik reggel felkeltek vagy fel nem keltek, mert csak azok kelhettek fel, akik egyáltalában lefeküdtek, szép fehérre meszelt világot találtak a tegnapi kopott helyében, úgy látszik, egész éjszaka havazott, és az úrirenden levők, ha szerencsésen kikerülték, hogy az első »boldog újévet« kívánó asszony legyen, ha aztán meghallgatták délelőtt a Podolinczi tiszteletes úr prédikációját (ma igen szépen beszélt, meg kell adni), s megették délben a szokásos sült malacot, lehetetlen, ha vadászemberek voltak, hogy már csak a komóció kedvéért is ki ne csábítsa őket puskájukkal a határba a vadak hirtelen beállott hátrányos helyzete.

Különösen a nyulakon esik ilyenkor nagy sérelem, sőt határozott jogtalanság. Nekik a gondviselés olyan színű szőrt adott, mint a föld színe, hogy hozzálapulva, úgyszólván láthatatlanok legyenek. Ez az úgynevezett mimikri. A nyulak védelmére tett isteni rendelkezés. S íme, hogy játssza ki a természet? Nem veheti el tőlük a bundácskájuk szürke színét, hanem a földet öltözteti át hófehér ruhába. S a szegény nyúl ki van ezzel szolgáltatva céltáblának messziről. Hát járja ez? Igazságos ez? Hát az isteni törvények nemcsak idelent szegetnek meg, hanem már ott fönn kezdődik az ignorálásuk?

S ha még csak a föld ruhájának kicserélése volna, hanem az a nagyobb baj, hogy amerre fut a szegény nyúl, lábaival kicsipkézi a havat s a vadász egész biztosra vetheti magát utána. Olyan ez a lyikacsos vonal az óriás fehér lapon, mint egy madzag, melynek a végében okvetlenül ott a nyúl.

Az alispán nem szerette a lármás vadászatokat, nem annyira a vadölés volt eleme, inkább a barangolás a természetben. A természet társasága fölfrissítette, idegei lecsillapodtak. Úgy szerette, mint a hívő a templomot. Jobban. Mint ahogy a szeretőjét szereti valaki; egyedül kívánt vele lenni, mert csak négyszemközt vetkeződött az le előtte s mutatta meg a bájait.

Most is mindjárt délután felhúzta bagariabőr csizmáját s egyedül indult a határba. Vagyis még két hajdú ment vele, Preszton és Kovács Pista, mindenik hozván magával egy-egy megtöltött puskát, Kovács egyet golyóra, ha netalán valami nagyvad kerülne szembe, hogy kéznél legyen (a vidék tele volt farkassal, vaddisznóval), Presztoné ellenben csak nyúlra, fogolyra volt veszedelmes, s abból a célból hordozta, hogy az alispán kétszer lőhessen egymás után, mert a kettős cső még akkor nem volt kitalálva. A puskák új szerkezetűek voltak, kerekes závárzattal ellátva, az égő kanóc már elavult, a puskaport a kovának az acéllaphoz való ütődéséből támadt szikrák gyújtották meg. A társaságot kiegészíté a Fityke nevű vizsla, Görgeynek kedvence.

Végigmentek a Haricska-dűlőn, majd befordultak a szénégetők tanyájánál a Nahore és Jazerec alatt a lőcsei határ felé. Nyomokat ugyan láttak, de vadat nem. Meg lehetett ismerni, ez nyúl-, ez farkas-, ez meg szarvasnyom, sőt Preszton esküdözött, mint a vereshagyma, egy helyütt, hogy ezek mackó talpának a lenyomatai, hanem ezeket nem érdemes követni, mert a Tarlik-hegynek tartanak, oda pedig lehetetlen most a fölmenetel, mikor a gyalogutat a hó befújta. Míg a szolgák fecsegtek, Fityke közömbösen poroszkált Görgey mellett, jeléül, hogy a közelben nem érez semmi vadat.

Görgey bosszúsan jegyezte meg:

- Úgy látom, ma a puskát se fogom elsütni. Pedig újév napja lévén, ha ma nem lövök semmit, egész évben nem lesz szerencsém a vadászatban.

Ebben a pillanatban a Nahore-erdőből fejedelmi dámvad, egy sokagancsú szarvas nyúlánk teste bontakozott ki. Fityke előreszaladt egy kissé, aztán megfordult, megállt és a gazdájára nézett, mintha intene neki az okos, barna szemeivel. A szarvas jóval túl volt a lővonalon s mint a nyíl száguldott egyenest a »Klokocs« nevű erdőfoltnak. Az egész Klokocs nem volt több tíz holdnál, a szántóföldek közepén, mint egy szemölcs a sima arcon, szép fiatal fák sűrűn egymás mellett, fácánoknak való hely, nem szarvasnak. Hogy fér az itt el a csont koronájával?

Görgey hirtelen elcserélte puskáját a Kovácséval, mely nagyvadra volt töltve s megindult a Klokocs felé. Lövésre készen hatolt be a sűrűségbe, a zúzmarát hullató fák gallyait elhárítva ment nagy izgatottságban a nyomok után, amikor egyszerre két lövést hallott elöl s nyomában emberi hangok verték fel a csendet.

Megrezzent. Mi lehet ez? De csak ment a szarvasnyomok után, melyek kivezettek az erdőcskéből. A Klokocs túlsó oldalán aztán világosan eléje tárult a szász urak vadászcsapata, kik éppen most tértek le az útról hajtóikkal, hogy innen a határuk végpontján kezdjék a körvadászatot.

- Nini, meglőtték már a szarvasunkat! - kiáltott fel Preszton.

- Ostoba szerencséjük van - jegyezte meg az alispán -, még meg se kezdték a vadászatot s már egy ilyen nagyvadat ejtenek. Sajnálom tőlük az agancsot.

A nemes állat ott feküdt élettelenül, alig egy puskalövésnyire a Görgey répaföldjeitől, a Durst-patak mentén, de már az ő határukban. Noha a rendezők úgy látszik a hajtók felállítási taktikájával voltak elfoglalva, a váratlan zsákmány egyszerre összezavarta őket, hajtók és puskások minden fegyelem nélkül a haldokló állathoz rohantak, élénk gesztusokkal és nagy ujjongással. Senki a világon nem tud úgy örülni egy-egy szerencsés lövésnek, mint a Sonntagsjäger.

Olyan közel voltak, hogy föl lehetett őket ismerni. Az a kicsiny vézna emberke a vidrasapkában és a morvaposztó rockban maga Kramler uram, a bíró, a lengő szakállas vékonyvállú úr a »scriba« Trück Sebestyén, városi nótárius, a kövér zöldkabátos Brewer Mátyás, a fertálymester (Viertelmeister), az, aki most iszik a csutorából, Gygles József, a gyógyszerész, a guggoló, aki a szarvast próbálja emelgetni, Greff Lőrinc aranyműves, míg a magas góliátalak a kék krispinben Nustkorb András szenátor uram.

Görgey felismervén a bírót, akire haragot tartott, éppen vissza akart fordulni, mikor Fityke a befagyott Durst árkából egy hatalmas tapsifülest ugratott ki, s minden vizsla hatáskörök összetévesztésével, mert őt csak a szimat illeti és nem a végrehajtási hóhérmunka, utána iramodván, átkergette a patak jegén a lőcseiek területére.

Görgey haragosan füttyentett a vizslának, de az föl se vette, valamely rossz sugallat által ösztönöztetve ment a szomorú végzete felé, mert a következő percben durrant a bíró puskája, és a szegény Fityke egyet fordult a saját tengelye körül s fájdalmas vonítással élettelenül összeesett (a nyulat ellenben a fertálymester terítette le).

Görgey Pál arcát halotti sápadtság borítá el e látványra, majd minden vér arcába futott. Előreszaladt egy darabon, aztán megállt a pataknál, lekapta válláról fegyverét és megcélozta a lőcsei bírót.

- Ebért ebet! - hörögte egész testében reszketve, és lőtt.

A bíró egy jajkiáltással a hóra zuhant. Görgey csak ennyit látott az egészből, megfordult és méltóságteljes, szilárd lépésekkel indult haza. Egy szót se szólt útközben, csak sebesebben ment a szokottnál. A két hajdú némán követte s alig bírt utána loholni. Egy kis szél támadt. A Nahoreból titokzatos zúgás keletkezett, az elhagyott Durst-patak megint előkerült a falunál s az innenső partján a megszáradt nádak fázékonyan zörögtek, míg szemben a nap vérvörös gömbje szemmel láthatóan csúszott az ég alján egyre lejjebb-lejjebb. A Görgey arca mind-mind sötétebb lett, mikor beléptek otthon a kapun, odaszólt Kovácsnak:

- Ülj hamar egy lóra, tudd meg, mi történt a bíróval s tégy rögtön jelentést.

A lőcsei bíróval pedig az történt, hogy a golyó a harmadik és negyedik bal borda közt hatolt be (ahogy az a jegyzőkönyvből kitűnik), a hajtók és a vadász urak rögtön odaszaladtak, de ami különös eset s annálékban sehol elő nem fordul, ahelyett, hogy a vérzést elállítanák és a sebet hirtelen bekötöznék, minden keresztényi könyörülettől eltekintve, a szász urak susogva tanácskozni kezdtek egymással, úgy látszik, Nustkorb András uram vitte a szót köztük, a tanácskozásban csak a hevesebb Brewer Mátyás nem vett részt, hanem a hajtókat bujtogatta.

- Hajrá! Utána fiúk, fogjátok el a gyilkos zsiványt!

- Ne okoskodjék - intette le Nustkorb. - Mit gondol kegyelmed, micsoda következményei lennének annak a városra nézve, ha a megye területén az alispánt elfogni merészelnénk.

Még egy-két percig tanácskoztak s akkor aztán egyszerre fölkapták hárman a megsebesült nemzetes Kramler Károly bíró uram őkegyelmét és szaladni kezdtek vele a Görgey-földek irányában. Nustkorb András uram a fejét fogta, Gygles József a derekát nyalábolta át, Greff Lőrinc ellenben a két lábát tartotta. A szegény sebesült rimánkodott, hogy eresszék el, tegyék le, hagyják meghalni, ne kínozzák, de ők csak mentek vele, ahogy tudtak, lihegve, izzadó üstökkel vitték, vitték az úgynevezett répaföldeken át a Klokocsig. A vér mindenütt csepegett, amerre vitték, s vörös csíkot hagyott a fehér havon. Nagy fájdalmai lehettek a szegény bírónak, kivált a zökkenőknél felordított és a száján is elindult a vér. A derék szász urak azonban mégse tették le, hanem valóságos futásnak eredtek, megkerülték a Klokocsot is és most, hogy egy szabályos négyszöget járjanak be vele, az országút felé tartottak, mialatt a test hűlni kezdett és a vérzés is szűnőfélben volt. Szemei befelé fordultak, már alig volt benne élet szegényben.

- Nyomogassa meg egy kicsit, Gygles uram - figyelmeztette a szenátor.

- Nem vagyok én hóhér - tiltakozott a gyógyszerész. - Megteszem a városomért, amit lehet, de ez már kegyetlenség volna.

- Ej, nem szabad azt úgy felfogni. Férfiak vagyunk. Őkegyelme a városért élt, a legszebb befejezés, ha most a városért hal meg. Tartozunk neki azzal - vélte Nustkorb András uram -, hogy rásegítsük erre.

S ezzel ő maga hajolt le, megnyomogatta a lágyékát, mire megint permetezni kezdett a vér, s már nem véres vonal, hanem csak elszórt piros pettyek jelezték különös útjukat.

Egyszer azután azok is megszűntek. A lőcsei bíró meg volt halva.

- Vége van - sóhajtott fel Nustkorb uram, sajnálkozással nézve hol a holtat, hol a havat. - Pályáját befejezte. Tegyük le.

Tiszteletteljesen vette le sapkáját s hajadonfővel állt meg a holttest fölött.

- Az örök világosság fényeskedjék kegyelmednek - mondá ájtatosan. - Nagy kár, hogy több vér nem volt kegyelmedben!

Azzal odaintette a hajtókat s beküldvén egy Kadulik nevű kapuőrt, hogy siessen a városba és hozzon szánt, melyen a bíró testét hazaviszik; a többiekhez ekképpen szólott, illendő méltósággal, amint Lőcse város szenátorához illik:

- Lőcse város népei, akik jelen vagytok, íme, figyelmeztetlek benneteket, nézzétek meg és mérjétek ki lépéssel ezt a területet, melyet a bíró uram vére kerít körül, talán van is egy zollstock kegyelmednél, Brewer Mátyás uram. Úgy nézem, csinos darab, megvan egy laneus.[3] De ha nincs is meg, többet nem lehetett. Hasztalan, kevés vér volt a boldogultban, nagyon kevés vér.

- Pedig mennyi veresbort ivott szegény - kottyant bele Trück Sebestyén.

- Kicsike test volt - folytatá a szenátor -, túlságosan kicsike test, mindamellett sok esze volt, igen sok esze, kár, hogy nem változott át most az utolsó pillanatban vérré. Amit azonban lehetett, megtettük. Fölemelt fejjel vihetjük őt vissza a város kapuján. Minden megtörtént, most már csak az van hátra, hogy addig is, míg a hivatalos helyszíni szemle megtörténik, jól megnézzétek a helyet, hogy esetleg esküt tehessetek rá, mekkora volt, ha netalán valamely hirtelen támadó eső vagy újabb hó elmosná a nyomokat, minthogy ez a darab föld ezentúl már Lőcse városának véren szerzett területévé változott.[4] Nem ártana, Trück uram, ha addig is egy kis protokollumot venne fel és legalább feljegyezné a jelenlevők neveit.

Mindez pedig kegyetlen, hihetetlen és amellett együgyű dolognak is látszik, komoly ábrázattal elbeszélve s még csodálatosabb színben tűnik fel, ha hozzátesszük, hogy e területet máig is bírja Lőcse város, de ha visszamegyünk a történelemben, igazat kell adnunk Nustkorb András uramnak, akinek az öt ujjában voltak a szászok jogai, s aki mint fanatikus bennszülött és szenátor, minden eszközt megragadott a kulcsos város erejének és hatalmának gyarapítására.

Tisztelet, becsület adassék a Nustkorb éles és gyors elméjének - hát úgy volt az, hogy mikor a lőcsei határt igazították, Róbert Károly király idejében, Csák Máté leveretése után, nekik jóval kisebb határuk volt, mint a mostani. Az akkori lőcsei bíró Jób, Péter fia nem lévén vele megelégedve, alázatos folyamodványt vitt fel egy küldöttséggel Visegrádra a királyhoz, melyben előadja vala, hogy ők csak a nagy kőig kapták határukat, holott pedig a Marovka-dűlőig illetné őket a föld, mert egész odáig ők védelmezték a határt s csak azontúl a vármegye; a legutoljára is Csák Máté hadait egész a Marovkáig kergette a város drabantjai élén a főbíró (maga az alulírott Jób, Péter fia), ki ott a Marovka-dűlőnél sebet is kapott, Trebel Gergely, Hain Miklós, Zellerbeck Tamás királyi katonák, kik e csatában segítségükre voltak, valamint más tanúk is, még figyelmeztették a bírót, hogy vérzik, aminthogy valóban vértócsa volt alatta a Marovka-dűlő kezdeténél stb.

Őfelsége, úgy látszik, kegyesen fogadta a lőcsei deputációt s elolvasván alázatos szupplikációjukat, mintegy utasításul saját kezűleg írta rá: »Effusio sangvinis judicis Lewchoviae terrae acquisitiones vigorem obtineat.« (A lőcsei főbíró vérének földszerző erő adassék.)

Most már megvolt a határnagyobbítás, de a király széljegyzete is ki tudja mire lesz jó, ha nem használ, nem árt s rendre becsúsztatták az V. István által adott kiváltságok és jogok lajstromába, valahányszor azokat a következő királyok alatt megerősítés céljából bemutatták. A királyok vagy észre nem vették és akkor rendben volt, vagy észrevették és értelmetlen szamárságnak tartották, amit nem veszedelmes aláírni, és ebben az esetben is rendben volt.


HATODIK FEJEZET
LŐCSE VÁROS GYÁSZBAN VAN

Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy »elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.« Kadulik, a városi kapuőr, aki szánért jött haza és a villikust (a városi gazdát) kereste az egyes borivó helyeken, hogy fogasson be, telelármázta az utcákat:

- Meghalt a bíró. Megölte a bírót a viceispán. Leesett a város koronája! Sírjatok lőcseiek!

Lőn nagy felháborodás és zűrzavar. A házak önteni kezdték az embereket, kik nagy csapatba gyülekeztek a városháza előtt, riadtan, sápadt arcokkal. Mi történt? Hogy a bírót ölték meg? Hol? Ki? Mikor? Miért? Hogy? Soha még püspök szava se volt oly becses és nagy horderejű, mint most egy hitvány kapuőré. Aki azonban nem ért rá sokat lefetyelni, hanem futott, futott kocsmától kocsmáig, míg végre megtalálta a villikust, Unglád Kristóf uramat a »Pacsirtá«-nál, egy kupa szerednyei bor mellett, nagy disputába keveredve a megyei várnaggyal, ki is hallván a kapuőr lihegve elmondott szavait, felkiáltott:

- Te Kadulik, te részeg vagy! - s felugorván, hogy pofonüsse, amint az ütéshez meglendíté karját és felsőtestét, ő esett végig a padozaton, amiből kisült, hogy ő a részeg.

Az utcán ezalatt tanácstalanul, bizonytalanságban hullámzott a tömeg, egymástól kérdezősködve. Megriadt szenátorok és patríciusok gyülekeztek a városházára díszes bundákban. Az árkádok alatt olyan volt a tolongás, hogy egy lakatosinas-gyereket valóságosan agyongázoltak. Némelyek a pixadárius után szaladtak, más csoportok ellenben, kivált a fiatalság, kifelé igyekezett a város kapuján. Egy fiatalember eközben lóra ült s csak nagynehezen tudott keresztülhatolni a sokaságon.

- Majd mindjárt hozok én hírt - szólt le az ismerősöknek.

Csinos, délceg legényke volt, valódi szász típus, hullámos szőke fürtök omlottak le a pirosleffentyűs nyestkalpag alól, sötétzöld Wammest[5] viselt, kockás dobin ujjakkal, testhezálló zsinórtalan nadrágot, alacsonyszárú sárga csizmát. A Wammes fölött panyókára vetett, rókával bélelt, szegszínű német köpenyeg egészíté ki ruházatát.

- A fiatal Fabricius - suttogták.

- Jól üli meg a lovat - jegyezték meg, akik utána néztek, amint kijutván az emberáradatból, megindította a vasderest.

Sokan még nem hitték, üres hír lesz az egész, valami gézengúz naplopó akarja felültetni a várost, ki merné Lőcse bíráját bántani, lehetetlenség az. De íme, egy szán vág magának utat most, benne ülnek Gosznovitzer és Brüneck tanácsnok uraimék, a másik utána következő szánon pedig fáklyákkal ellátott hajdúk csörtetnek el lóhalálában. Istenem, istenem, hát mégis igaz lesz!

Az őrtoronyban a Stadtpfeifer dobolása és kürtrivalgása hangzik fel. Ez a napnyugtát jelenti, a kulcsos város kapui bezárandók.

Egy csoport megkaparította valahol Kadulikot. Mindenki Kadulikot akarta hallani. Óriási tolongás támadt körüle. A Thurzó-házból hamarosan kihoztak egy asztalt, arra állították rá Kadulikot, hogy beszéljen, de Kadulik már akkor annyira el volt rekedve, hogy az édesanyja se értette volna meg a szavát. Csak jelekkel mutogatta, hogy kampec a bírónak, és hogy a golyó hova ment, meg az öklével (megfenyegetvén a vármegyeházat), hogy honnan jött.

Az est leszállt apránkint. Némi köd is volt. A Scheiben-hegy felől hideg, metsző szél kezdett fújni. De azért a tömeg nem akart oszlani. A kóválygó hírek, melyek egyre változtak, kibővültek vagy átmódosultak, folytonos feszültségben tartották az idegeket. A városház tanácstermében megvilágosodtak az ablakok, odagyülekeztek a szenátorok és patríciusok ebben a szokatlan órában, de ott se tudtak semmi bizonyosat.

Végre megint lódobogás hallatszott a távolból. A fiatal Fabricius jön vissza. Ugyan hamar megjárta az utat. Nem csoda, toronyirányában ment, el lehetett kerülnie a Scheiben és Tarlik közti völgyben kanyargó hosszadalmas országutat. Élénk mozgás támadt mindenfelé, míg végre előnyargalt párolgó, tajtékos lován és az összeverődött csoportnál megállott.

- Halljuk! Halljuk!

- A hír igazat mondott - kiáltá Fabricius messze hallható csengő hangon -, Lőcse város bírája meg van halva.

Tompa morgás hömpölygött végig a sokaságban. Egy-egy üvöltést a maga zúgásával olvasztott össze a szél, csak némelyik volt kivehető értelem tekintetében.

- No, szépen kezdődik az esztendő!

- Meg van a város gyalázva.

- Ki ölte meg? Hogy történt az eset? Halljuk, halljuk!

- A Görgey alispán kutyája átszaladt a lőcsei területre, a bíró lelőtte a kutyát, az alispán pedig erre lelőtte a bírót.

- És mi lett az alispánnal? - rivallt közbe egy pár hang.

- Haza, Görgőre menekült a gazember - felelte a fiatal Fabricius szenvedélyesen.

A fölháborodás orkánja tört ki erre. Szégyen, gyalázat! Hiszen a többieknek is volt puskájuk. Kik voltak még ott? Kik azok a gyávák? Nevezd meg őket Fabricius!

Az ifjú azonban, úgy látszik, nem akart belemenni a továbbiakba. »Helyet, helyet!« kiáltá és térdeivel megszorítá lova lágyékát, hogy odább lépegessen a városháza felé.

De ebben a szempillanatban egy kéz megragadta lova zabláját.

- No, mi az? - förmedt fel Fabricius meglepetve. - Ereszted el rögtön azt a zablát?

- Nem addig, míg nem beszélek veled, te tacskó!

Egy fiatal úr, egy másik tacskó fogta a Fabricius lovát, magyaros zsinórzatú bekecset viselt, sastollas csalmát és kard volt az oldalán, szemei vadul szikráztak. Fabricius sohase látta ezt az arcot, de úrfi volta nyilvánvaló volt.

- Mit akar ön? - kérdé magyarul. (Eddig németül folyt a párbeszéd.)

- Meg akarom mondani, hogyha ön talán nemesember, hát elégtételt ad nekem azért, hogy Görgey alispánt gazembernek nevezte. Azt én nem tűröm.

- Nem tűri? Hát ki ön?

A fiatal emberke kevélyen emelte fel dacos fejét:

- Én Görgey György vagyok.

- Pszt - vágott közbe gyorsan -, ne mondja ön a nevét olyan hangosan, mert az most veszedelmes lehetne. Ami pedig a dolog velejét illeti, hát én ugyan nem vagyok nemesember, lőcsei polgár fia, Fabricius vagyok, de azért összemérhetjük a kardunkat, ha úgy tetszik. Hol kívánja, hogy legyek?

- A csalitosban a város kertje mögött, reggel.

- Hány órakor?

- Hét órakor.

- Ott leszek.

S ezzel fövegét megbillentve, továbblépdelt, de nem mehetett messzire, valóságos ostromló tábor állta útját a megyeháznál. »Pereat Görgey«-kiáltások reszkettették meg a levegőt s recsegve hullottak alá apró törmelékben az ablakok üvegtáblái. Grodkovszky bezáratta a kaput, de eközben két kölyök ágyút, úgynevezett »Hakent«, vitetett fel az erkélyre s azokat ijesztésül a tömegre irányítá. Baltazár páncélban, rostélyos sisakkal jelent meg a két könnyű ágyú mellett:

- Aki lármázni és rendetlenkedni akar, az menjen haza - kiáltá le -, mert különben baj lesz. Az okozott kárt fizeti a város.

- Pereat Görgey!

- Görgey alispán úr nincs most itt - kiáltá le Baltazár -, mert ha ő itt volna, azóta már ti nem volnátok itt.

Hatalmas kőzápor volt a válasz alulról, de nevette azt Baltazár a páncélban, melyet a megyei fegyvertárból hozott ki erre a célra.

Ugyanakkor a városház erkélyén is megjelent az ősz hajú Mostel Ambrus szenátor, a legöregebb tanácsnok. Két fáklyás által megvilágítva, hosszú fehér haja kísértetiesen lobogott a szélben. Olyannak tűnt fel, mintha Barbarossa jött volna elő, kit veszedelmek idején vár a németség - csakhogy a veres szakálla megőszült már és még nem nőtt meg akkorára, mint a legenda előszabja. Minthogy a csengettyű el volt valahol csukva a bíró fiókjában, egy üres poharat hozott ki s az áldomásoknál divatos szász szokás szerint megcsendíté azt a hozzá vert penicilusával.

Nem volt az különb hang a zajhoz mérve, mint zsinagógában a szúnyogdöngés, mégis lett eredménye.

- Az öreg Mostel akar beszélni. Csönd legyen! Hallgassuk meg az öreg Mostelt!

Templomi csönd támadt, csak a szélkakas csikorgott a városház tornyán. Az öreg megszólalt bágyadt, gyenge hangon, mely a fogai hiánya miatt szétfolyt volna még a szobában is, de egyik a másiknak tovább adta s ha jól nem értette, saját kénye szerint egészítette ki:

- Gyermekeim! Oszoljatok szét békességben. Igaz, úgy hallatszik, városunkon sérelem esett, de még nem tudjuk, mekkora és milyen körülmények között. Ha történt valami, bízzátok annak megtorlását ránk, öregekre. Lőcse város szenátorai meg tudják őrizni a város méltóságát, meghiggyétek. Azért hát, mordizom adta teremtette, ne csináljatok azért, mert egy baj van, még hozzá egy másikat, hanem menjetek isten hírével a házaitokba és énekeljetek inkább zsoltárokat, mert ha szét nem mentek és még tovább is itt lábatlankodtok, isten engem úgy segéljen, én megyek le közétek ezzel a nádpálcával, és akit én ezzel megütök, azon rajta lesz nemcsak az ütés, hanem a szégyen is. Jó éjszakát gyerekek!

Csak egy szuverén beszélhet ilyen fensőséggel, mint az öreg Mostel, aki ezzel nyugodtan megfordult, s re bene gesta, a tanácsterembe vonult vissza, mert az egyáltalában eszébe sem jutott, hogy az ő szavának foganatja ne lenne, aminthogy a rakoncátlan tömeg valóban szó nélkül széledezni kezdett, mintha elsöpörnék onnan.

A tanácsteremben majd mind együtt voltak a szenátorok, még a podagrás lábú Bibera Antal is felkocogott két mankón. Minthogy a terem nem volt befűtve, le se vették prémes csurapéikat és le se ültek, fel s alá járva sopánkodtak nagy fejcsóválásokkal az eset fölött, türelmetlenül, míg a terem átmelegszik s míg hiteles híreket hallanak. Egy hajdútól, ki kívül a kályhák begyújtásával foglalkozott, a fiatal Fabricius üzent be, hogy az esemény színhelyéről jön, szabad-e a szenátorok termébe bejönnie?

- Hogyne! Hogyne! - kiálták egyszerre négyen is, s a türelmetlen Hulik István eleibe szaladt, de Mostel visszaintette.

- Egy szenátornak - mondá méltósággal -, sohase szabad se megijedni, se csodálkozni, se türelmetlenkedni. A világ foroghat, mehet úgy, amint neki tetszik, de a szenátor csak annyira mozdul, amennyire illik. Azért tehát maradjon veszteg Hulik uram, az a fiatalember bejöhet anélkül is, hogy eleibe szaladna és az ölében hozná be.

Fabricius megjelent és elbeszélte részletesen a látottakat. Némán hallgatták a patríciusok, csak az arcuk lett egyre fehérebb, amennyire a gyér világítású faggyúgyertyák fényénél ki lehetett venni.

- Ilyen csapás! - sopánkodott Pálfalvi Mihály. - Nem hiába álmodtam én az éjjel, mintha a városház helyén mocsár lett volna és én rákokat fogdostam volna benne.

Bibera idegesen csapott mankójával az asztalra.

- Én magam ölöm meg azt az embert, ha más nem vállalkozik rá.

- Ne ragadtassa magát könnyelmű nyilatkozatokra - utasítá rendre Mostel uram -, kivált idegen fülek előtt. (Majd Fabricius felé fordult.) Most már elmehetsz, édes öcsém. Igen helyesen cselekedtél, hogy jelentetted a látottakat. Kegyelmed pedig, Pálfalvi uram, szintén jól tenné, ha eleibe menne a holttestnek és elrendelné, hogy idehozzák.

- Ide? Minek? - pattant fel Kripélyi János. - Hiszen itt tanácsülés lesz.

- Éppen azért, Praesente cadavere, a holttest jelenlétében tartjuk meg a mai tanácsülést. A karzatokat ki kell nyitni.

- A tanácsülések nem nyilvánosak - ellenkezett Hulik uram.

- Rendes esetben - tette hozzá az aggastyán, ki fiatalos eréllyel ragadta magához a hatalom gyeplőit -, de ez rendkívüli eset. Mikor a lőcsei bírót agyonlövik, akkor minden lőcsei embernek halottja van, s a maga halottjához mindenki beengedendő.

A szenátorok a fejeikkel bólingattak. De iszen tudja Mostel uram a maga leckéjét.

A karzatokat tehát kinyitották, aminek a híre mint a futótűz terjedt el az utcán. Lett is ebből olyan nagy tülekedés, hogy a hajdúk sehogy sem bírták a rendet fenntartani. Boldog, boldogtalan tódult be. Mauks Donát szenátor uram, akit most gyanakodó szemmel néztek a többi társai, minthogy a tanácsban ő volt az egyedüli nemesember s valószínűleg odahúz titokban szíve a megyeházhoz, hogy magát némileg kimossa a gyanú alól, kiment és azt a parancsot adta ki a hajdúknak, hogy »viselős asszonyokat és nemesembereket ne bocsássanak fel a karzatokra«. Ami ugyan fölösleges intézkedés volt, mert már akkor többen voltak fent, mint amennyien befértek, úgy ülvén egymás hátán, mint a méhek. Bibera, a közerkölcsök javításával foglalkozó szenátor összeráncolta homlokát arra a látványra, hogyan gyömöszöltetnek össze vegyesen asszonyi és férfitestek, mint a fügék, mi bizonyára bűnös gondolatokat ébreszt a lakosságban s lerombolja, ami szemérmet ő furfangos statutumokban és Polizeiordnungokban egy fél életen át belenevelt a tömegbe. Valóban hajmeresztő látványt nyújtott, milyen helyzetbe jutottak a többnyire alsóbb osztályokból való szegény menyecskék és leányzók (ha ugyan érdemesek a sajnálatra), a nagy tolongásban ide-oda löketve, úgyszólván a férfiak ölében vagy azoknak a térdén kuporognak, s még csak megszólni se lehet őket, mert ha ki akarnának menni, se tehetnék (ámbár talán nem is szívesen tennék meg). Mostel apó intézkedése valóban meggondolatlanság volt, rontja nemcsak a népet, de az alkalomhoz kívántató komolyságot is, mert minduntalan felhangzik egy-egy fölszisszenés vagy női sikítás, jeléül annak, hogy a sok istentelen férfi csupa dévajságból olyan helyütt is megcsipkedi őket, ahol az illedelem nagy hátrányára esik, ha nem vesszük is számba, hogy olyan megcsipkedés sincsen kizárva a világ romlottságában, amelyet semmi fölszisszenés sem kísér.

A tanácsurak nem győzték figyelmeztetni és féken tartani a karzatot.

- Csend legyen! Nem szégyenlik magukat ilyenkor nevetgérezni? Aki valamely kihágást elkövet, két napra áristomba tétetik.

Ezzel csakugyan elértek némi csöndet, de még jobban azzal, hogy odalent is történni kezdett valami. Egyelőre csak a villikus jött be (de milyen hamar kijózanodott őkegyelme) s lehúzta a tanácskozó asztalról a ráborított zöld posztót, aztán kivitte magával.

Kisvártatva berohant Pálfalvi szenátor s lihegve mondá:

- Megérkeztek!

Majd a két ajtónálló őr (janitor) széttárta a szárnyas ajtókat, mire hűvös, dermesztő áram csapott be kívülről s a mahomet-termetű Nustkorb lépett be az ajtón, nagy vadászcsizmában, csatakosan, vértől nedves ruhában. Utána Trück Sebestyén, Gosznovitzer Dávid és Brüneck Máté következtek, mindenek piros, a hidegtől kimart képe volt, melyek nagy ellentétet képeztek itthoni társaik sápadt orcáival.

Minden szem az ajtóra volt szegezve. Nehéz léptek csoszogása hangzott az ajtó előtt. Bezzeg elcsendesült a karzat is, a légy zirrenését is meg lehetett volna hallani, s borzongás futott végig a hátgerinceken, mikor négy hajdú egy saraglyán behozta a bírót, az imént kivitt zöld posztóval betakarva. Csak a fejéből látszott egy darabka.

- Ide tegyétek - rendelkezett Mostel uram, az elnöki szék mögött elhelyezett kisebb asztalra mutatva.

A hajdúk odahelyezték a halottat.

- Elmehettek!

Némán, dermedten néztek oda a tanácstagok, a gyöngébb idegzetűek elfordították fejüket. A széláram, melyet a nyitott ajtó okozott, eloltott vagy két gyertyát. Trück Sebestyén sietett újra meggyújtani. Kínos csend állott be. Csak a karzaton indult meg halk morajban a beszélgetés, hogy milyen derék ember volt a megboldogult, és milyen jól járt a felesége, aki még a nyáron meghalt. Vajon maradt-e utána nagy vagyon? S kié lesz az? Mert se gyermeke, se rokona. Nyilván a város örökli.

Mostel Ambrus uram odajárult most a halotthoz, leemelte róla a leplet, egy pillanatig reá nézett, aztán újra betakarta s a hosszú zöld asztalhoz lépve, beült egyenesen az elnöki székbe, intvén a többieknek, hogy foglalják el helyeiket, mire csendesen beleigazíták magukat a gótstílű székekbe; legalulra jutott Trück Sebestyén, maga elé tolta az irdatlan nagyságú fa tintatartót és a többi írószereket, eleinte egy fehér lúdtollhoz nyúlt, de aztán, mintha meggondolta volna, lecsapta azt és megkereste a legfeketébbet.

Az öreg Mostel felkelt most s megvárván, míg Gosznovitzer Dávid kikrákogja magát, ekképpen kezdé, reszketeg hangon:

- Bölcs és körültekintő uraim, Lőcse város nemzetes tanácsa! Teljes számmal gyűltünk itt össze ebben az órában, de csak testileg teljesen, mert bíró uram lelke, amely lélek táplálta mindnyájunk lelkét, immár az égbe szállott, egy szerencsétlen esemény következtében...

- Ne cifrázza kegyelmed! - vágott közbe az örök ellenzéki Brüneck Máté. - Mondja meg magyarán, hogy meggyilkolták.

- Hogy én mit mondok, az az én dolgom, s amit én innen mondok, annak olyannak kell lennie, mint a biblia, és olyan is - tette hozzá méltóságteljes önérzettel -, én csak azt látom eddig hivatalosan, hogy a lőcsei bíró jelen van, de a lelke nincs jelen, minélfogva, mint a legöregebb tanácsnok, helyette én nyitom meg törvényeink szerint a mai ülést. Hogy miként fosztatott meg lelkétől e tisztes gyülekezet feje, ezt mint szemtanú, Nustkorb András tanácsnok uram van hivatva elmondani, kinek is átadom a szót.

- Halljuk! Halljuk!

Nustkorb fölemelkedett s minden részleteiben megvilágítá a szerencsétlen esetet, onnan indulva el, hogy már karácsony előtt is némely torzsalkodás volt észlelhető a város és a vármegye feje közt. Igaz ugyan, hogy künn a vadászterületen a bíró lőtt rá az alispán kutyájára, tehát ő kezdte, de ez lehetett elhirtelenkedés, ügyetlenség is, talán a nyúlra akart lőni, melyet a kutya már-már elért.

- Hát azután? - szólt közbe Mauks Donát uram.

- Mi csak azt vettük észre, hogy kevéssel ezután egy jajkiáltással bíró uram is összeesett. Ösztönszerűleg odafutottunk, anélkül, hogy az alispán lövéséről tudomásunk lett volna. Azt csak egy-két pillanattal később értünk rá konstatálni, hogy ő lőtt. Valaki közülünk még hangoztatta is, hogy menjünk utána és lőjük agyon.

- Az lett volna a legokosabb - vélte Bibera Antal -, most legalább már kvittek lennénk a vármegyével.

Nustkorb a fejét rázta.

- Sem nem lennénk kvittek, sem nem lett volna a legokosabb. Kvittek azért nem lennénk, mert ha az alispánt lelőjük, ezzel csak egy ellenségeskedést nyitunk meg a város és a megye közt - amennyinél most kevesebb van, lévén ezúttal csupán a város elkeseredve. Legokosabb pedig azért nem lett volna, mert egy jogtalan gonosztettet másik jogtalan tettel viszonozni sohasem okos dolog, azonfelül...

- Jogos lett volna in flagranti - dohogott bele Pálfalvi Mihály, mire helyeslő moraj zúgott fel a hivatalos asztal körül, mely átragadt a karzatra is.

- Azonfelül - folytatá Nustkorb zavartalanul -, a puskáink pusztán seréttel voltak megtöltve, s míg mi azokba golyót teszünk, Görgey azalatt messze túl járt volna a lőtávolon.

- Hm - dörmögte Bibera, levetvén rókaprémes csurapéját, mert már meleg kezdett lenni a teremben. - Ez már ok. Ezt mondta volna kegyelmed a legelőbb.

Gosznovitzer Dávid uramat görcsös köhögés fogta el, a vér mind arcába tolult, mindamellett integetett a kezével, hogy ő akar szólani. De ez nem történhetett meg előbb, csak miután Trück Sebestyén hátbaütögette egy kicsit a göthös tanácsurat.

- Nekem nem az a kifogásom, nemzetes tanács, Nustkorb uram, szenátortársunk ellen, hogy egy emberéletet, a Görgeyét, megkímélte, mert Lőcse városa még elég erős arra, hogy akivel akar, elbánjon, ha még olyan hatalmas lenne is, hogy a felhőket érné a feje, de arra már nem elég Lőcse városa, de semmi földi hatalom se, hogy egy embert, akinek könnyelműségből hagyják a vérét elfolyni, hogy egy életet, mely nem kíméltetett meg a kellő pillanatban, visszaadhasson.

Nyugtalan mozgás, fészkelődés keletkezett a tanácsasztal körül. A szenátorok összenéztek, csodálkozva, mi akar ez lenni.

- Csak úgy sebtiben beszéltem a hajtók közül némelyekkel, kiket a kocsinkra fölvettünk - folytatá Gosznovitzer -, az idő rövidsége és ezeknek az embereknek az együgyűsége lehetetlenné tette, hogy alapos tájékozódást szerezhessek, de annyi már világosan áll előttem, hogy egy hajmeresztő és minden esetre keresztényietlen, az emberi érzéseket megbecstelenítő eljárás történt a sebesült bíró irányában, amennyiben ahelyett, hogy a sebeit bekötözték és a vérzést elállították volna az arra hivatottak, fölkapták - úgymond -, nem tudom, igaz-e, és szaladgáltak vele, mint az őrültek, míg csak ki nem folyatták minden vérét, vagyis míg szándékosan meg nem ölték.

Erre megint rájött a köhögés Gosznovitzerre, de most már hagyta Trück Sebestyén (csak hadd fúljon meg), a szenátorok megdöbbenve ültek az asztalnál. A kiröpített vád új volt és megfoghatatlan, a helyzet kínos... A karzat felől morajló zúgás hallatszott, mint mikor vihar süvít a búzák fölött.

- Nem értem ezt a dolgot - zavarta meg a kínos hallgatást az elnöklő aggastyán, szép kék szemeit Nustkorb felé fordítva, ki nyugodtan, egykedvű arccal ült székében.

- Én értem a rókát - vágott közbe jelentős tekintettel Brüneck -, ki így közelebb jut a szőlőfürthöz.

- Mit szól ehhez Nustkorb uram? - kérdé Mostel. - Világosítson fel bennünket!

- Bevárom, míg kiköhögi magát - felelte Nustkorb egyszerűen. - Hátha még van valami megjegyzése.

- Igaz vagy nem igaz? Ez a kérdés! - pattogott Mauks Donát, öklével az asztalra ütve.

Ez volt az első ingerült mozdulat. Ez szabadította fel a féken tartott indulatokat, mint ahogy az első szikra gyújtja fel a felhalmozott puskaport. Zagyva lárma támadt. Mindenki beszélni kezdett. Tíz-húsz kéz hadonászott, mintha láthatatlan cséplőkkel ütögetnének valamit. Egy-egy értelmes kifakadás is ki-kicsendült a babiloni zajból:

- Hisz ez formális gyilkosság!

- De halljuk hát körülményesen!

- Ohó! Szép dolgok kezdenek kisülni.

Ezalatt az asztmás Gosznovitzer egyet-kettőt lélegzett, szaporán, mint a harcsa, ha ismét vízbe teszik, arca visszanyerte eredeti színét, kidülledt szemei helyreigazodtak, és így szólt felemelt hangon:

- Én a felelősséget Nustkorb András uramra hárítom, mint aki egyedül volt jelen a tanácsból.

- Trück Sebestyén is ott volt - jegyezte meg egy hang.

Trück Sebestyén sápadt volt, mint a halott, behúzta fejét a váll-lapockái közé és dideregve panaszkodott, hogy láza van, sőt már odakünn is beteg volt, neki hagyjanak békét, ő megy is, azt mondja, haza lefeküdni.

A zűrzavaros kígyósziszegés közt csak a Nustkorb ajkán játszott megvető mosoly.

- Bevégezte, Gosznovitzer uram? - kérdé zavartalan, egészséges hangon.

- Úgy látszik - felelte Gosznovitzer szárazon.

- Ennélfogva én kérek szót.

- Igaz vagy nem? - hajtotta egyre Mauks Donát. - Csak erre feleljen!

- Úgy van, nem szabad engedni sokat beszélni - vélte Brüneck Máté, kinek eleme voltak az ilyen perpatvarok -, mert ez a pokolból is képes magát belemosni a mennyországba.

Mostel uram összeráncolta a homlokát és rápörkölt:

- No, ezt ugyan eltalálta kegyelmed. Nem szégyenli magát, hogy éppen attól venné el a szót, akit támadnak? Szép igazság volna, mondhatom.

Amire Brüneck uram tényleg elszégyenelte magát és a két szőrös tenyerével takarta el a fejét. A karzat pisszegni kezdett a Nustkorb felállásánál, Mostelnek elég volt odanézni: »No, mi az?« és legott elcsendesedett. Úgy uralkodott itt ez aggastyán, mint Neptun a vizeken.

- Nemzetes tanács! - kezdé Nustkorb. - Valaki azt mondta az imént, nem figyeltem meg, melyik társam, hogy én a róka vagyok, aki a bíró halála által közelebb jutott a szőlőhöz. Hát én ezt elfogadom. Jól van, legyen úgy, legyek én a róka. De nem az az igazi róka, tisztelt tanács, amelyik róka is és rókának is látszik, hanem az az igazi és veszedelmes róka, amelyik báránynak látszik és mégis róka.

- Nem értjük - mordult bele Kripélyi.

De a karzaton értették, mindjárt melegiben akképp magyarázván, hogy az Gosznovitzer Dávidra vonatkozik, akinek Nustkorb után a legtöbb kilátása lehetett a bíróságra, minélfogva érdekében feküdhetett Nustkorbot becsületesen eláztatni.

- Ami a Gosznovitzer szenátor uram vádját illeti...

- Igaz vagy nem igaz? - ismétlé újból Mauks Donát.

- Hát igaz - felelte Nustkorb, fejét dacosan hátravetve, mint aki egy csöppet sem akar megijedni. - Mikor az alispán golyója érte a bírót s megpillantottam köntösén a kibuggyanó vért, ugyanakkor egy rég elfeledett szász privilégium villant meg fejemben, mintha azt is puskából lőtte volna bele egy láthatatlan kéz. Úgy tetszett nekem e pillanatban, mintha a gondviselés irányítaná akaratomat, s igenis, tisztelt tanács, én intézkedtem, hogy kapjuk fel a sebesült bírót karjainkra s vele, jobban mondva kiszivárgó vérével a szomszédos Görgey-féle nemesi földekből egy akkora darabot kerítsünk körül, amilyet lehet, s cselekedtem ezt, mint e város szenátora, városom érdekében, körülbelül egy laneust jelölve meg elcsurgott véréből piros szegéllyel.

- Az embernek a hajaszála is égnek mered - szólt közbe Pálfalvi, akinek különben olyan sima koponyája volt, hogy korcsolyázni lehetett volna rajta.

- Pogány! - sziszegte Kripélyi s idegesen dobolt gyűrűs ujjaival az asztalon. Foglalkozására nézve aranyműves lévén, minden alkalommal más és más gyűrűket viselt az ujjain, melyek kirakatoknak használtattak.

A közhangulat most már nyíltan és növekedő erővel fordult a Góliát ellen. Csodálkozás, megbotránkozás mutatkozott az arcokon, harag, megdöbbenés a szemekben. A karzat felől a tengermorajlás egyre erősbödött. Mauks Donát azt súgta a Brüneck Máté fülébe, melyből mint valami liliputi mókusfark, nyúlt ki néhány rőt szőrszál.

- Immár két hullát látok itt, komám uram.

- No no - jegyezte meg Brüneck Máté.

- Halljuk csak, halljuk!

- Mert az elfelejtett szász privilégium - folytatá a vádlott szenátor, fölemelve a hangját -, mely Róbert Károly királytól származik, világosan mondja, hogy a lőcsei bíró vérének földszerző ereje van.

Bibera nyugtalanul mozdult s felütötte olajbarna fejét, melyet eddig a két könyöklő karján lehajtva tartott.

- Igaz - hagyta helyben Mauks Donát, aki, mint a város hajdani levéltárnoka, a poros írások turkálásában öregedett meg. - Ez a privilégium megvan és Mátyás király is helybenhagyta.

- Igenis, helybenhagyta - fűzte be Nustkorb a Mauks uram közbeszólását a maga előadásához -, sőt helybenhagyta II. Lajos is, midőn a királyné asszonynak két láda csipkét vitt ajándékba a lőcsei deputáció, éppen a kegyelmed ősének vezetése alatt, Kripélyi uram...

Kripélyi nagy lélegzetet vett, kipirult, mint a rák a forró víztől, láthatólag jólesett neki ez a szó, mintha hájjal kennék. (Ez most már le van csendesítve.) Mauks uram sem állhatta meg, hogy bámulatának kifejezést ne adjon: - »Két láda csipke! - dünnyögte. - Kutya kutyárum. Ez az ember még azt is tudja.«

- Nem csoda tehát, hogy amint a régi privilégium eszembe nyilallott, éppen abban a pillanatban s ezt mérlegeljék leginkább kegyelmetek, mikor az alkalom is megérkezett, századok óta talán először és utoljára, valami lelki kényszer lepett meg, kipróbálni az ősi kiváltságot, hogy végképp el ne nyelje az idők feneketlen torka, mert a tengerek is elpárolognak, nemcsak a királyi szavak...

- Istenem, de szépen tud beszélni - szaladt el egy hang a karzatról, hol egyszeribe olyan csendesség támadt, hogy amint Petrás, a varga, tarkóját vakarta, az egész teremben hallani lehetett a körmei kaparászását.

- Csiklandozott egyrészt a ritka királyi jog, aminő egyetlen városnak sincs Európában, hogy használva fölújíttassék, mielőtt végképp elavulna, másrészt incselkedett velem a szerzési vágy, a város híres borsóföldjeihez hozzákapcsolni egy kövér területet, éppen a merénylő birtokából...

Bibera a fejével biccentett és behunyta apró szemeit, ami azt jelentette, hogy beszünteti a további harcot. Brüneck uram azt súgta a Mauks uram fülébe: »Bibera most arra gondol, hogy árendába veszi ki az új borsó-földeket, fogadni mernék rá négy kupa borba.« (Bizony kitelik tőle! - felelte Mauks Donát.) A karzat helyeselni kezdett. Az öreg Mostel haragosan kiáltott oda:

- Csak a fülek bocsáttattak be és nem a szájak.

- Abból a borsóból nem esztek - toldotta meg Mostelnek a karzathoz szóló intését Gosznovitzer Dávid.

Mire az elölülő Mostel mérgesen csapott az asztalra a vidrabőr sapkájával.

- Kegyelmed is pihentethetné az eszét, Gosznovitzer uram, egy kicsinyég, míg Nustkorb uram a circumstantiákat ismerteti. Ne csináljanak közbeszólásaikkal valóságos metéltet a beszédéből. Folytassa Nustkorb uram.

- Ehhez a két szemponthoz még két másik indító ok járult - folytatá Nustkorb. - Az egyik az, hogy a seb halálosnak látszott előttem és az is volt, a másik az, hogy meggyőződésem szerint magának a sebesültnek sem lehetett volna eljárásom ellen kifogása.

- Azt tőle kellett volna megkérdezni - hallatá vékony kappanhangját Makulics János, az egyetlen katolikus szenátor, aki rendesen némán meghúzódva könyökölt a sok lutheránus közt.

- Megkérdeztem volna, de már akkor nem volt szavánál, noha fölösleges lett volna a megkérdezés, mert hiszen nemegyszer hangoztatta a megboldogult, a múltkori nagy beszéde is azzal végződött, hogy városa gyarapodásáért kész áldozni az utolsó csöpp vérét is...

- Igen, az utolsó csöppet, de nem az utolsó csöpp előtti néhány iccét - jegyzé meg gúnyosan Gosznovitzer, ismét fordítva valamit az ingadozó hangulaton.

Nustkorb egy megvető legyintést tett a karjával, mintha egy legyet akarna elhajtani.

- A megboldogult bíró férfi volt - mondá csengő hangon, bizonyos oroszláni nyugalommal -, aki nem szokott a szavakkal játszani, kegyeletlenség hát...

- Mondtam, ugye, hogy ne hagyjuk beszélni - nevette Brüneck Máté. Már nem haragudott, csak nevetett.

- Kegyeletlenség hát - ismétlé Nustkorb -, jellemét kicsinyíteni. Férfi volt, akinek a szava nem üres levegő s mindig helyt állott annak, amit kimondott. Különben is ez volt munkás és érdemes életének legszebb befejezése, amint azt ott künn a mezőn is említettem, kiszivárgó vérével még haldoklásában is városát szolgálta. Fönségesebb halála még nem volt lőcsei bírónak, mióta Lőcse áll. Csak Leonidás és Zrínyi Miklós vetekedhetnek ővele az örök dicsőség országában, ahová a lelke most száll, vagy talán már oda is ért. Hogy mindez így történt, némi felelősség engem is terhel, elösmerem. Amit cselekedtem, jó lélekkel tevém. Ha büntetés jár érte, városom iránti szeretetemért fogok bűnhődni a város atyái által, ítéljenek tehát felettem kegyelmetek.

S ezzel félretaszítván székét, heves léptekkel indult az ajtó felé, hogy ott künn várja be a szentenciát. A karzatról néhány bátortalan éljen kísérte. Egy úriasan öltözött nő, kinek szöszke hajában szép piros élő rózsa volt betűzve (hogy hol vette most tél közepén!), hirtelen kihúzta és feléje dobta, amit a tanácsnok kellemetes mosollyal, ügyesen megkapott, jele, hogy nem volt felindulva, és ily nehéz körülmények közt is megtartotta nemcsak lélekjelenlétét, de teljes éberségét. (Ez ám a bírónak való ember - suttogták a karzaton.)

Az öreg Mostel utána kiáltott:

- Mi az? Hé! Nustkorb! Hova szalad kegyelmed? Jön mindjárt vissza!

Mire megfordult, visszatért, s ahogy elmenne a holt bíró előtt, megállt egy pillanatra és szépen lassan letette a rózsát a mellére. (Kutya kutyárum, hogy nem fél odaállni - csodálkozott Mauks Donát.) Majd az asztalhoz járult, de nem ült le, hanem csak megállt Mostel előtt, lehajtott fejjel, mint egy vádlott.

- Nemzetes és körültekintő tanács - szólalt meg az öreg úr csendesen -, én úgy tanultam az élet tudományát, hogy mikor bajban vagyunk és közös ellenség van a nyakunkon, a legnagyobb botorság volna egymással hajba kapni. Egyébként is olyan az eset, a Nustkorb uram esete, amelyben valamelyes hiba találtatik az isteni törvények ellen, viszont azonban valamelyes érdem a városi törvények szerint, ezt ugye senki se tagadhatja?

- Úgy van, úgy! - bólingatott a tanácsnokok többsége. (De szó ami szó, helyesen járt az öreg esze.)

- Ha mármost az érdem miatt elfelejtjük a hibát s a hiba miatt nem létezőnek vesszük az érdemet, hát ugye nem marad semmi tárgyalni való?

- Úgy van, úgy! - ismételték a szenátorok, kik szerettek a kolomp után indulni.

- Azután pedig azt kell venni, hogy mi itt a várost képviseljük és nem az istent, mert bármily vallásos emberek legyünk is, ezt mégse arrogálhatjuk magunknak, mi szegény földi férgek. És bármilyen érzéseink legyenek otthon vagy a templomban külön-külön, itt összegyűlve nem vagyunk egyebek, mint a város képviselete. Ami baja tehát Nutskorb uramnak az istennel van, azt végezze ővele, ő szent felsége elég hatalmas nélkülünk is és a keze ügyében vagyon Nustkorb uram, akkor teszi rá a haragját, amikor akarja, neki bizonyára nincs szüksége ahhoz akár a Gosznovitzer, akár a Mauks uram szavazatára. Ami azonban minket illet, kik itt pusztán a város képiben ülünk, mi inkább csak az érdemeit látjuk Nustkorb uramnak, kinek alig vethetnénk a szemére mást, mint hogy talán buzgóbb volt a város érdekeinek keresésében, mint kellene. Nos, ki állítja, hogy nincs igazam?

Szép kék szemei szúróssá váltak s fürkészve jártatta végig a tanácsnokok gyülekezetén. Egyetlenegy se mozdult, némán, csendesen ültek helyeiken, csak Gosznovitzer kacagott fel keserűen és felugrott a székéről.

- Ostobaság az egész - kiáltá -, csak a lőcsei tanácsban lehet ilyen sületlenséget így feltálalni. Jó, hogy tudjuk. Ezentúl majd mindég hektikus, vérköpős bírákat fogunk választani, akik a Róbert Károly privilégiumai szerint majd körülköpködik nekünk a szomszédos határokat. Hahaha, fel van találva a nagy arkánum. Lőcse így éri utol Londont, s földbirtoka egykor majd csak Kassa kapujánál fog végződni, hahaha.

Mire megint nagy köhögés fogta el az asztmás urat, melyből alig bírt kibonyolódni. Mostel apó egy ravasz hunyorítással odaintette a kályhánál sütkérező villikust, megsúgván neki:

- Hozd ide csak a város tyúkját, Kristóf öcsém.

Egy fél perc se múlt el, már ott volt az asztalon a város tyúkja, minden szárnyas és szárnyatlan állatok közül a legfélelmetesebb ragadozó Lőcsén, melytől a legbátrabb, legházsártosabb ember is ijedten némult meg. Egyébiránt nem volt az állat, hanem egy fekete ládikó, három lakattal bezárva oldalt és egy szűk nyílással ellátva a tetején. Legigazabban buksza volt, amibe a bírságpénzeket eregette be a tanács s azért nevezte el a város tyúkjának, mert derekasan tojt a városnak.

Gosznovitzer megszeppent s mint ahogy a kutya elereszti a csontot, ha a szájkosarat hozzák, egyszerre elhagyta a témáját s nagy zavarodottan meresztvén a szemeit a rémületes tárgyra, rekedten dadogta:

- Hát mi ez? Nekem szól ez?

Mostel csak a fejével bólintott, de nem felelt.

- És miért?

- Hát azért, kedves Gosznovitzer uram - mondá az elnöklő aggastyán szelíden -, mert illetlen magaviseletet tanúsított, lebecsmérelte a tanácsot és mert a borsóföldek dolgában megindítandó pör kilátásával szemben argumentumot segített kovácsolni az ellenfélnek a vérköpős bíró gúnyos példájával. Fizet ezekért a város tyúkjának két sárga csikót.

- Sok - hörögte Gosznovitzer elvörösödve, mert felette fösvény volt, aki akár Krakkóig elhajtott volna egy kecskét egy petákért. - Nincs nekem nagy vagyonom.

- Nem a vagyon, hanem a száj mekkoraságához méretik a nyelvbírság Lőcsén, tudja azt kegyelmed.

Minthogy a tanács szíve se volt kőből, az alkudozás nem volt kizárva a bírságok megszabásakor, s igen gyakran megtörtént, hogy arany, ezüst és egyéb ércek gyorsan változtak át cseppfolyós dolgokká, így most is közbe vetette magát Kripélyi kérlelő hangon:

- Talán elég volna, ha egy pár kupa bort fizetne?

Egy kis áldomás mindenkor szokásban volt a lőcsei városházán, ítéletek kimondásánál. In vino veritas. Themisnek csak a szeme van bekötve, a száját, gégéjét szabadon hagyta az ősfantázia, és végre is nem volna igazságos, ha egy tyúk habzsolna fel mindent.

Mostel hátra mutatott kezével a holttestre.

- Ilyenkor? Nem férne össze a tanács méltóságával és a köteles kegyelettel.

- Nem látom be - sietett Bibera a Kripélyi támogatására. - Bánatában iszik a magyar, s mi is csak magyarok volnánk, vagy mi...

(Ámbátor bizony egyikük se tudott magyarul, még a magyar nevű Pálfalvi sem, csak az egy Hulik János törte a nyelvet egy kicsit.)

- Hiszen persze magyarok vagyunk - felelte Mostel. - Az onnan is kilátszik, hogy meg akarjuk egymást enni. Hát ezért a magyar virtusáért is megérdemli Gosznovitzer uram, hogy fizesse meg a két aranyat. Dixi.

Nem volt semmi mentség, a két aranyat le kellett szúrni, nagy kínok és mogyorónyi verejtékcsöppek közt kotorászott elő a wammszt zsebéből egy aranyra való apró ezüstpénzt, azzal a kijelentéssel, hogy a többit »hozom« (ez meg egy másik magyar vonás volt benne), s azzal nagy dohogással visszaült a helyére.

- Most pedig, szent lévén a béke - mondá elégedetten az öregúr, egyet szippantva burnótszelencéjéből -, végezzünk egyelőre a borsóföldekkel. Holnap mindjárt meg kell tartani a hivatalos helyszíni szemlét, aztán hadd csinálja meg a szükséges további lépéseket a tanács nevében maga Nustkorb uram. Nem tudom, milyen formában és hová kell a pörrel fordulni, a tárnokmesterhez-e vagy a királyi személynökhöz? Ha olyan nagyon köpi a markát őkegyelme, hát lássuk.

Nustkorb meghajtotta magát, hogy engedelmeskedik a parancsnak.

- Ezek után térjünk át a legsürgősebbre, amiért voltaképpen összejöttünk, vagyis hogy megbeszéljük a végtisztesség módját, mellyel szeretett bíránknak tartozunk. Én azt indítványozom, tisztelt tanács, hogy a megboldogult a város halottjának tekintessék s annak a költségén temettessék el, még pedig a városházából. (Általános helyeslés.) A város összes középületeire a fekete lobogó tűzessék ki. A holttest három napig legyen kitéve ravatalon a városház nagytermében s négy kivont kardú s négy fáklyát tartó hajdú álljon mellette őrséget éjjel-nappal. E három nap alatt a város összes harangjai három óránként húzassanak meg. Indítványozom továbbá, hogy holtteste a katedrale-templom fala alá temettessék, hol Lőcse nagyjai pihenik örök álmukat.

- Elfogadtatik.

- A katedrale falába illesztendő sírköve pedig nemes alakjának domború másával örök emlékezetre ugyancsak a város költségén a híres Késmárki Tomis József kőfaragó által készíttessék el fehér vagy szürke márványból. Kerül, amibe kerül. Ugyancsak elrendelendő, miszerint a temetési szertartás idején a boltok becsukassanak, hogy minden élet megdermedjen, valamint becsukassanak a város kapui is, hogy a keresztülutazók szekerei ne mászkáljanak és ne zörögjenek. Ezeket tartanám szükségeseknek.

- Én azt hiszem - indítványozta Gosznovitzer, de milyen szerényen, mintha nem is a régi volna -, hogy az arcképét is meg kellene festetni a tanácsterem számára.

- Hogyne, hogyne. Magától értetődik! - hangoztatták mindenfelől.

- Tehát kimondom ezeket határozatilag - jelenté ki Mostel, fölemelkedve helyéről -, s minthogy ezzel a mostani összejövetel tárgya ki is merült...

De Bibera uram hirtelen visszarántotta a krispinjét és így szólt:

- Ohó, még nem merült ki. Maradjon még, kedves bátyámuram. Még hátra van a legégetőbb rész, a lakosság lázadozó vérének a lecsillapítása. A halottért már igen keveset tehetünk, az már nyugodt a mi intézkedéseink nélkül is, de az élők nyugalma főbenjáró dolog. Itt van a város becsülete, sérelme, ezt nem lehet egy óráig sem úgy hagyni.

- Arra még ráérünk - felelte elutasító kézmozdulattal Mostel -, arra még aludni kell egyet. A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.

Bibera most már felkelt a székről s amit közbeszólásnak szánt, egész beszéddé kerekítette ki és pedig olyan pátosszal szólt, hogy a szívek sebesebben kezdtek dobogni.

- Egyetlen óráig se érünk rá. A megtorlásról kell határozni. Minden csak ezután következhet. Ha az embert pofonütik, nem az az első dolga, hogy a megütött helyet borogassa, hanem hogy a pofont visszaadja. Lőcse valamennyi polgárának az arca szégyenpírban ég. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. (Éljenzés a karzatról.) Sőt ami a halottat illeti, annak a ravatalán sem a legnagyobb pompa a virágok, melyekkel telehintjük, se a fáklyák füstje, se a hajdúk meztelen kardjának villogása, se a harangok zúgása a tornyokban, hanem hogy még jelen lehet legalább testileg azon a gyűlésen, ahol halálának megbosszulására hoznak végzést.

Mostel a vállait vonogatva felelte:

- Nem olyan kis dolog ez, mint gondolnók. Én elképzelni sem tudom, mit tehetnénk hirtelen. Nem a késésben van a veszély, hanem a sietésben. Szerintem várni kell. Kommt Zeit, kommt Rat. De ha kegyelmetek tudnak valami csodamódot és ha gondolják, hogy polgártársainkat megnyugtatja, nem bánom, szavazásra bocsátom, hogy most bocsátkozzunk-e a kérdésbe vagy később?

- Most! Most! Most! - hangzott az asztal körül, csak Makulics és Hulik szavaztak »később«-el, az előbbi azért, mert elve volt mindent ellenezni, amit a lutheránusok akarnak, az utóbbi pedig abból az okból volt nyugtalan, mert fiatal, csinos felesége ott ült a karzaton, feltűnő, szinte önfeledt suttogásba merülve a nyalka Blom Miklóssal, aki nagy gézengúz hírében állt, s már két városból (Béláról és Késmárkról) tiltották ki családi boldogságok megrontása miatt. Hulik uramat különben is a zöldszemű szörnyeteg kínozta, képzelhetni, milyen pokoli szenvedéseket állott ki a tanácskozóasztalhoz láncolva, annál is inkább, mert a dévajabb tanácsnokok figyelmeztették is célozgató tréfákkal: »Szikrák hullanak a ház fedelére, Hulik öcsém«, vagy: »Macska van a kéményben a háj mellett.«

- Jól van - adta meg magát Mostel -, a többség most akar foglalkozni a visszatorlás módozataival. Kénytelen vagyok engedni. Hanem ilyen főbenjáró dologhoz nem kívánatosak a tanúk, azért tehát felhívom a karzatot, hogy távozzék, kegyelmeteket pedig figyelmeztetem esküjükre, hogy abból, amit itt beszélni fogunk, mélységes titok mindaz, amit nyilvánosságra hozni nem ítélünk szükségesnek, s aki ezt a titkot megszegi, árulást követ el, melynek büntetése fejvesztés vagy örökös száműzetés.

A karzat erre cihelődni kezdett, ami nem történt meg mindenféle taszigálások, tyúkszem-megtaposások, sikítások és mérges szóváltások nélkül. Mikor végre teljesen kiürült, a villikus szorgosan megvizsgálta a karzatot, nem bújt-e el valaki a padok alá, s miután meggyőződött, hogy ilyen merénylet nem történt, maga is eltávozott a teremből, megfenyegetvén kívül az ajtónál álló két hajdút:

- Ha pedig valamelyiteknek kedve kerekednék a kulcslyuknál hallgatózni, annak mind a két füle le fog vágatni a hóhér által holnap délután a piacon.

Ezzel mindeneket eligazítván, nyugodt lélekkel leballagott a városháza alatt levő pincébe (akkoriban minden városháza alatt pince volt, mert az nagy kényelem a szomjazó szenátusoknak). A pince ezúttal tele volt vendéggel, a legelőkelőbb Ringburgerok se restelltek ma ott gubbaszkodni a söröspoharak mellett, feszült érdeklődéssel várva a tanács határozatait. Nagy riadalommal fogadták a villikust, aki elmesélte a történteket, Gosznovitzer vádját, Nustkorb védekezését, valamint a temetésre vonatkozó határozatokat.

- Tehát vége a gyűlésnek?

- Dehogy. Még csak most kezdődik. A karzatot kiparancsolták, és én is kidobtam magamat. Ez eddig csak rendkívüli értekezlet volt, az igazi gyűlés most kezdődik. A szenátorok, mikor kiléptem, akkor vették magokra a hivatalos köpenyeiket.[6]

- És hát mi lesz most?

- Görgeyre nézve határoznak.

- De mit csinálhatnak vele?

- Azt csak az isten tudja - felelte a villikus, szemeit az ég felé, vagyis a pinceboltozat felé fordítva.

- Nehéz a nagyurakat leteperni. Nyársat faragnak őkegyelmeik odafönn, de a pecsenye még szabadon szaladgál az erdőben.

Ugyanilyen kérdezősködések és ilyenforma tarkabarka megjegyzések folytak odakünn is. A piacon ismét nagy sokaság hullámzott, a Mostel uram parancsa, hogy oszoljanak szét, csak egy kis időre használt, mint a kinin a láz lenyomásánál. De csak nem tudtak az emberek otthon ülni ilyen történelmi pillanatban. A tiszteletes úr, Rafanidesz Sámuel, kinyittatta a nagy székesegyházat, gyertyákat gyújtatott, mert már leszállott volt az este, az alsóbb néptömeg hirtelen megtölté a templomot s miután elhangzott az »Erős várunk nekünk az isten«, dörgedelmes beszédet vágott ki Sodoma és Gomoráról, amely városokat az isten annak idején olyan erősen meglátogatta, Lőcsének is nagy intő jel ez, büntetés ama nagyravágyásáért, mely a gazdagok lelkét egypár év óta mámorba ejtette, hogy kilépve szerénységükből, egyszerű polgári erkölcseikből, a hivalkodásnak és rangkórságnak a pokol zsarátnokaiból rakott oltárain áldoznak, hajadonaikat árucikknek bocsátják s viszik piacra, hogy nemesi összeköttetéseket szerezzenek s isten képétől elfordulva, üres, léha cifraságok után nyújtsák ki bűnös kezeiket.

A karzatról jövőket valóságosan megrohanták a künnlevők. Mi történt? Miről tanácskoznak még? Mikor lesz a temetés? Mit végeztek Görgeyre nézve? Még semmit? Ejnye, kutya mordizomadta - hencegett Bobest Tamás, Thököly Imre egykori kapitánya. - Hogy még semmit se végeztek? Öreg legény vagyok, de isten engem úgy segéljen, magam ülnék lóra s elfognám otthon, Görgőn, vason hoznám ide, majd megmutatnám én, ha...

- Ha mi?

- Ha lutheránus nem volna, de lutheránus emberre nem teszem a kezemet.

A városháza kivilágított ablakai nagyban izgatták a kedélyeket. Száz meg száz ember nézett fel kíváncsi szemmel. Néha egy-egy árnyék libbent el az átellenes falon. No, most valamelyik szenátor felkelt. Talán már jönnek. Vagy hogy talán veszekszenek, mert ha haragszik, ugrál az ember, még ha szenátor is.

Az este nem volt sötét. A hold is világított egy kicsit, a hó is. Az úton szinte térdig ért a hó, de az árkádok alól el volt söpörve, úgy, hogy kényelmesen lehetett sétálni az apró lábas házak alatt. Mert az csak mesebeszéd, amit a regényírók firkálnak a lőcsei fényes palotákról. Nem volt ott palota a Thököly utáni időkben, a Thurzó-ház, a megyeház és a városházán kívül. Apró polgári házak emelkedtek, többnyire gót stílben, háromablakos fronttal. Négy ablakra való széles fundusa senkinek se volt, ami nem is csoda. Bástyákkal körülkerített városnak minden talpalatnyi földje roppant érték és nem szabad elpazarolni úri passziókra.

Az erődített városnak nem az a politikája, hogy fényes kastélyai és kertjei legyenek, hanem hogy sok ember elférjen és szaporodjék benne, aki a falakat megvédelmezi. Történetünk idejében még ezek a házak is többnyire fából voltak, csak az előrészük épült kőből. Egész kőből nem volt több harminc háznál. Kinek is lettek volna ezek a nagy házak? Úr egy se lakott ott, meg se engedték. Az egy Máriássy-családdal tettek kivételt, 1660-ban, mert Máriássynak le volt a város kötelezve. A lőcsei házakban alul bolt volt vagy műhely és mély, széles kapuboltozat, melyben áruikat rakták ki vásárkor az idegen kereskedők. Fent az emeleten mindössze három helyiség volt: a »Stube«, az utcai vizitszoba, a »Zimmer«, az udvari lakószoba és hátul a »Kammer«, a hálószoba. Négyszobás famíliák nem laktak a városban. Mikor 1622-ben Bethlen Gábor a Magyarbród melletti táborból hazatérőben, Lőcsén akart pihenni, három szomszédos házat kellett kilakosítani és ajtókat törni a falakba, hogy szállást adhassanak neki. Ugyanebben az évben a II. Ferdinánd biztosai, Biber János váradi püspök és Révay Péter koronaőr erre hozván a Bethlentől átvett szent koronát, a legszebb magánházba, a Weissenbergerébe szállásoltattak; a püspöknek egy rendes szoba jutott, de Révay uram a koronával már csak egy kis kamrába szorult.

De ezek a kis házacskák igen kedvesek voltak azért. A három utcai ablak közül volt legalább egyikben muskátli, meg egy-egy szép leány- vagy menyecskefej, de persze ezt csak nappal lehet látni. Most az egész városban sötétek az ablakok. Mindenki az utcán van.

A bíró halálának tragédiája azonban egyre halaványodni kezdett a járókelők előtt. Minthogy mindenki künn volt, következésképp mindenki találkozhatott azokkal, akikkel akart és akik érdekelték. Valahogy csodamódon történik az ilyesmi, egy félóra alatt érdekes csoportok támadnak, zsákok a foltjaikra találnak. A lányos családokhoz odaszegődnek az ismerős fiatalemberek és megkezdődik a trécselés, a mama összeakad öreg barátnéival s kicserélődnek újabb megfigyeléseik és értesüléseik. Az agglegények a menyecskéken legeltetik szemeiket, ámbátor nem mindenki olyan szemtelen, mint a gézengúz Blom, aki, ha valami csinosabb fehérszemély elmegy mellette, erkölcstelen gondolatokkal táplálkozván, rendesen azt az észrevételt teszi vele menő barátaihoz: »Győzi a fene!«, vagy pedig csak annyit mond, fájdalmasra változtatván a hangját és rázván a kikent-kifent fejét: »Nem győzöm.« Néha a szegény asszonykák is hallják és elpirulnak. Bizony, ha szemérem volna a tanácsban, Lőcséről is kitiltaná azt a kellemetlen frátert.

Egyébiránt nemcsak a Blom-féle léha kéjencek találják fel ilyenkor a maguk kedvelt szórakozását, de úgyszólván mindenki. A mesterinasok hógolyókkal dobálják egymást, a színes bőrt készítő tímárlegények ellenségeskedésben élvén a rézműves- és bádogoslegényekkel, ádáz verekedést kezdenek a Menhárd-toronynál. A fertálymesterek nagy sebbel-lobbal hajkurásszák elő a drabantokat, hajdúkat, hogy siessenek oda és fogdossák be a legényeket, akik nem átallanak összemarakodni ilyen szomorú pillanatban.

Azaz csak szomorú volt, de hol szalad az már - mindenki elfelejtette. Hiszen azért »pillanat«. Ellenkezőleg, pompásan mulat a lakosság, vidám terefere, viháncolás, csengő kacaj hangzik mindenfelől, mintha egy maskara-bálból kivonuló közönség lepné el az utcákat. Csak a városház kivilágított ablakai juttatják eszükbe egyszer-egyszer a célt, hogy híreket jöttek hallani.

Hírek iszen teremnek. Sok koponyában sok a fantázia. Egyik is, másik is újságol valamit. Hogy azt mondja, arról van szó, zsoldosokat fogad a város, néhány százat és megostromoltatja az ürgelyukat, Görgőt, hogy kifoghassa az ürgét. Leginkább az alsó osztályok hiszik el. »Zsoldos katonák? No, az bizony nem lesz rossz« - gondolják felvillanyozva a vászonnépek.

Az előkelőbb közönség nevet rá egyet. Ostoba lefetyelés. Hiszen élő ember nem tudhatja, miről folyik fent a tanácskozás, mert zárt ajtóknál folyik.

De ezekre rácáfol a Hulik szenátor uram hirtelen megjelenése az utcán. »Hát kegyelmed honnan cseppen ide, hiszen a többiek még fönn tanácskoznak?«

Hulik uram mentegeti magát, hogy hirtelen rosszul lett, kénytelen volt otthagyni az ülést. Egyszerre egy egész embergyűrű veszi körül. Szép, előkelő asszonyok tolakodnak hozzája, kiket a kíváncsiság gyötör.

- Mi történt?

- Nem látták a feleségemet? - kérdé Hulik.

- Itt járkál valahol a Gosznovitzer-családdal. De mondja már, mit végeztek?

- Lakat van a szájamon - s a kezével is mutatta, nem a lakatot, csak a száját.

- No, de valamit mégiscsak mondhat - kérlelgették az asszonyok. - Ne legyen már olyan kényes és akaratos, szenátor uram. Látjuk az arcáról, valami rettentőt határoztak.

- Bizony nem fog az asszonyoknak tetszeni - felelte Hulik uram, komoly meggyőződéssel.

- Ugyan, menjen! Tudja is maga, mi tetszik az asszonyoknak, mi nem. Legalább azt mondja meg hát, mikor lesz a bíró temetése?

- Holnapután délután és valamikor - mondá Hulik úr rejtélyesen és tovább ment.

- Meg van ez bolondulva? - morogta az asszonyok közül valamelyik, azt hiszem, a csintalan Teöke Antalné. - Olyan különös feleleteket ad - s fitymáló arcfintorgatással kísérte szemeivel egy darabon, amint beleütődött Blom Miklósba.

Nagy kő esett le szívéről, hogy a félelmetes szoknyahőst, akire utóbb gyanakodott, nem a feleségével, hanem az unokaöccsével, bizonyos Koppen báróval találja.

- Nem láttad a feleségemet?

- Nem győzöm - hadarta Blom szórakozottan -, azaz nem láttam; azaz nem láttam, amióta a karzatról kidobtatok bennünket.

- Hova sietsz? - kérdé most már Hulik úr nyájasan.

- Haza. Lefekszem. Korán kell felkelni. Becsületbeli ügy. Egy kis vér. Hm. Egy kis kék vér, hm.

- Ne beszélj! Kik és miért?

- No persze. Bolond vagyok, hogy a hatóság orrára kössem. Menjünk, Konrád.

Eközben híre száguldott, hogy a villikust, ki a városház pincéjében búsult a bíró halálán, sürgősen felhívatta a tanács és egyszersmind elrendelte, hogy rögtön álljon elő a város fogata. Mi az ördög lehet az?

Kisvártatva csakugyan ott kapálózott a város négy pej lova a székház előtt, aztán lejött a villikus egy nagy bundában és felült. Hamar, hamar! Siessünk oda, hátha meg lehetne tőle valamit tudni.

- Hova, hova? - kérdik egyszerre tízen is a felkászmálódott urat.

- Rissdorfba megyek - szólt kedvetlenül -, Krikner doktorért.

Egy beteges Csákyné lakott Rissdorfban, aki kommenciós doktort tartott a házánál. (Ezeknek a nagyuraknak minden bolondságra telik.)

- Olyan sürgősen, éj évadján? Kinek a számára?

- A bíró számára - felelte a villikus rejtélyesen. - Azért kell pedig sürgősen indulnom, mert ha nem találnám otthon, esetleg utána kell mennem, akárhol volna is, így szól a tanács parancsa.

- De hisz a bíró meghalt. Abba már nem fújhat lelket a doktor.

A villikus vállat vont.

- Mit tudom én, mit csinál. Semmi közöm hozzá. Hajts!

A különös rendelkezés száz és száz találgatásra adott okot. Igazán megfoghatatlan. A kíváncsiság a legmagasabb fokra csigázódott.

Talán föl fogják boncolni? De minek? Hiszen tudnivaló, miben halt meg. Hátha föléledt őkegyelme? - jegyezte meg valaki. Ostobaság, hiszen kifolyatták minden csöpp vérét!

Erről folyt a beszéd, mindenféle babonás hiedelmek kezdtek elterjedni, kivált a legalsó osztály közt, mikor egyszerre megkondult a városház tornyán a kis harang.

- Ah! A Bierglocke! Milyen hamar. Hogy elsiet az idő.

A kis kotnyeles Bierglocke hangja kilenc órát jelent. Záróra Lőcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig - vagy különben hízik a város tyúkja. Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak ezentúl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van - s annak is csak lámpással a kezében. A lámpás nélküli átmenetelt, még ha a holdvilág kegyelméből a legfehérebb éjszaka volna is, szigorúan bünteti a tanács. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkás polgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait illeti, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amiről akar.

A jámbor szász városok fegyelemhez lévén szokva, a Bierglocke szavára egy negyedóra múlva üresen tátongtak az utcák. A hajdúk hazaszalasztattak a városházáról lámpásokért, maguk a szenátorok is lámpással fognak hazatérni, ha majd végeznek valamit. (Hogy mit, azt már csak reggel lehet megtudni.) Az ablakok szerte a városban megvilágosodtak, de az se tartott sokáig, tíz óra után már rendesen behunyták szemeiket a kis lábas házacskák és mély álomba merültek. A fenséges kupolán, mely a világot borítja, ezernyi csillag gyúlt ki, szikrázva, nevetve s mélységes csöndesség ereszkedett alá, ünnepélyesebb, mélyebb, zordonabb, mint az erdőkben, mert ott a fák gallyai zörögnek, vagy mint a falvakban, mert ott a kutyák ugatnak. De Lőcsén nincsen se fa, se kutya. Itt a kutyákat is a nemes tanács pótolja. Nem az ugatásban (isten ments, hogy olyat bocsátanánk ki a szájunkon), hanem abban, hogy a tanács őrzi a házat és a vagyont a Polizei-Ordnung, a tizenhárom bástya és a zárt kapuk segélyével.

*

Noha nem szerették városaikban a fákat a szász polgárok, ami nem csoda, mert hisz abból a célból jöttek be Arnold vezérükkel (a Görgeyek ősével) ide, hogy a fákat, erdőket irtsák, Lőcsének mindamellett volt egy csinos kertje a falakon kívül, tele egzotikus díszfákkal, cserjékkel, szépen gondozott utakkal. Kedves hely nyáron, hova vasárnaponként kisétált az egész város, s ahol aztán kialakultak a párok; sok szerelmes szó és sóhaj röppent el azokon a padokon és a vén fák alatt, melyekbe ezer és ezer bevésett kezdőbetű jelez hajdan kedves csengésű neveket és bűvös pillanatokat. A kert közepén állt a szép fehérre meszelt kertészlak és egy kocsma, rámázolva a homlokzatra a város címere, hármas halom kettős kereszttel s a két ezüst oroszlán, amely tartja. Nagy szőlőbirtokos lévén a város a Tokaj hegyén (egy Thurzó hagyta, testálta a városra), fölséges borokat mérnek itten nyáron, melyektől az ember maga is oroszlán lesz - ha ugyan nem lesz disznó. A patríciusok nagy előszeretettel sétálnak ki hétköznap, a céhek itt tartják mulatságaikat és a fiatalság majálisainak is ez a színhelye. Télen át azonban megdermed itt minden élet. A kertész és a kocsmáros behúzódnak a városi falak közé, mert itt a farkasok falnák fel őket. Üldözött zsiványok találnak éjszakai menedéket a padlásokon vagy a kocsma melletti félszerben.

Ezt a találkozóhelyet jelölte ki Görgey György a fiatal Fabriciusnak.

Amilyen átlátszó, világos volt az éj, éppoly homályos, ködös lett a reggel, mintha szerepet cseréltek volna egymással.

Fabricius érkezett meg elsőnek a segédeivel, a Blom Miklós cifra csengős szánján. Blom Miklós volt a segédje és egy vörös kecskeszakállas ifjú ember, báró Koppen, aki idegenszerű fekete bársonyruhát viselt s szőke allonge parókát. Franciának látszott, de drezdai szász volt. Blom Mártának fia, a Leibicon lakó öreg Blom dúsgazdag nővéréé, ki az őshazába, Szászországba ment férjhez.

A fiatal Koppen először járt Magyarországon, a rokonait látogatni s egy hetet töltött Lőcsén is, Miklós kuzinjánál. Fennhéjázó és dicsekvő fráter volt, aki meglehetős fitymálva bánt polgári rokonaival.

A köd lassan oszlott. Fabricius bosszankodva jegyezte meg:

- Hogy lehessen itt verekedni? A kardom hegyéig se látok. Ez már nem is köd, de mártás.

Egy darabig fel s alá jártak a hóban s türelmetlenül várták az ellenfelet.

- Talán el se jön - vigyorgott a báró.

- Ki van zárva - pattant fel Fabricius. - Görgey nemesember.

- Ej, majd mit mondok! - nyafogta a báró, egy megvető kézlegyintéssel. - Nem mindenki lovag, akinek sarkantyúja van. A kakasnak is van sarkantyúja, mégse lovag. A nemeslevél még nem teszi a gentlemant.

- No, a magyar nemesről mindent el lehet mondani kedves kuzin - magyarázta Blom -, de hogy a párbajnál meg ne jelenjen, olyasvalami még nem történt, amióta ez az isten van.

(Blom nagy előszeretettel használta a túlzó kifejezéseket.)

- Szűk látkör, tisztelt uraim, szűk látkör. A béka bástyafalnak nézi a keresztbe tett sétapálcát is. Mik ezek a magyar nemesek? Hát járnak ezek társaságba? Olvasnak ezek könyveket? Kifinomítja a lelküket a művészet, a zene? Parasztok ők csak, akiknek a ládafiókjában kutyabőrük van. Lompos, piszkos kúriájukban dőzsölnek, basáskodnak egypár nyomorult jobbágy fölött. Mindent felesznek, amit az állam adhat, és ők semmit se adnak az államnak. S kivált e Szepes megyei nemesek, a sovány zabföldeikkel. Csodálkozom, hogy olyan nagyra nézitek őket! És ha még volnának valamirevaló privilégiumaik.

- Van annyi, mint nektek a kis országotokban, melyet egy bolha átugrik kétszerre.

De már erre dühbe gurult Koppen Konrád.

- Hogy van-e annyi? - szólt hevesen. - A Koppeneknek például az a kiváltságuk van, hogy az asszonyaik leülhetnek, ha a fejedelemasszony leült és ülve maradhatnak, ha a fejedelem állva szólítja meg őket.

- Képzelem, mennyire meghíznak ettől a Koppen bárónők. Hát aztán?

- Nos, hát ott kezdem, hogy egy szepesi nemes be se juthat a fejedelemhez.

- Micsoda? - vágott közbe nekipirulva Fabricius. - Nagyon téved, tisztelt báró úr. A szepesi nemesekből már kettő lett Magyarország királya: Zápolya János és Thököly Imre.

A báró elkényszeredetten mosolygott.

- Mondhatom, szép polgárok, hogy így beszélnek, mikor a bírájukat egy efféle vad nemes lelövi.

- Az más. Azt meg fogjuk bosszulni.

- Alig hiszem. Mert ha már a mai napon ilyen a hangulat...

- Pedig elhiheti, ha én mondom - erősíté Fabricius nagy lendülettel. - De itt jönnek már.

Görgey György jött a két segédjével. Az ellenfelek köszöntötték egymást, a segédek kölcsönösen bemutatkoztak és kezet fogtak. Mecséry Károly, báró Koppen; ifjabb Máriássy Ferenc, Blom Miklós.

- Cudar időnk van!

- Menjünk be a félszer alá, urak, ott legalább nem kell a hóban állni.

Kardokat Fabriciusék is hoztak, Görgeyék is.

A segédek kiválasztották az élesebbeket.

- Most már mindenekelőtt azt döntsük el - indítványozta Blom Miklós -, hogy szász szokás szerint legyen-e a párbaj vagy magyar szokás szerint?

- Ebben a kihívott határoz - vélte Mecséry Károly.

Fabricius vállat vont közömbösen.

- Nekem mindegy. Átengedem a választást az ellenfelemnek.

Görgey könnyedén meghajtotta magát.

- Legyen szász szokások szerint.

A szász párbaj sokkal okosabb intézmény volt, mint az akkori másféle párbaj, mely hasonlított a mostanihoz, kivévén, hogy a most kódexekbe foglalt sok teketória nem tartatott meg. Az emberek kiálltak, verekedtek első vérig vagy utolsó vérig, doktort azonban nem vittek (kevesebb doktor volt, mint ahány vitézi perpatvar), protokollumot se vettek fel. Nem tinta folyt az akkori párbajoknál, hanem vér. A szász párbaj pedig azért volt okosabb és nobilisabb intézmény, mert a félnek megvolt a lehetősége, ha a hibáját lelkében belátta, hogy a presztízsének, gavallér-voltának hajszálnyi érintése nélkül, önérzetének és becses bőrének teljes megóvásával hagyhatta győzni a másikat - míg a többi párbajoknál a gyávaság bélyegétől való félelem, a társadalom logika nélküli felfogása, ha még úgy megbánta is a másikon ejtett sérelmet, belekényszeríti, hogy még azonfelül üsse, vágja a már különben is megsajnált ellenfelet, kit méltatlanul sértett meg, mert csak bocsánatkéréssel lehetne az ügyet simán elintézni, de a bocsánatkéréshez nincs elegendő bátorsága, csak annyi van, hogy megölesse magát vagy megölje a másikat.

A szász párbaj másként megy végbe. Blom Miklós egy meglehetősen egyenes és vékony ágat tört le egy vén, odvas fáról s az odvába három petákot potyogtatott be, mert szeretett a pénzével hencegni, s ennyi volt a kiszabott bírság a gally-letörésért, ha a villikus megtudja. A letörött ággal most már megmérte Fabriciust, mint kihívottat, a talpától a feje tetejéig (elég megnyúlt ember volt), most aztán elvágta késével a fölöslegest és két egyforma kört csinált közvetlen egymás mellett a földön, amekkorát a gally hosszúsága engedett.

- No, most már rajta!

A vívó felek beálltak a körökbe s egymáshoz közeledve, megkezdhették a vívást, miután előbb kihirdettettek a szabályok, hogy aki vívás közben heveskedésében, vagy pedig szorongatott helyzetből kifolyó hátrálásban kilép a számára megvont körből, legyőzöttnek fog tekintetni s ez a becsületnek isten és emberek előtt teljesen elég.

Nos hát, aki nem akart vért látni, szeleskedett egy kicsit, olyan nagy vehemenciával rohant rá az ellenfelére, hogy kilépett. Ezzel vége volt a duellumnak és a legyőzött lovag káromkodott egy kicsit és azontúl is megmaradt bátor gentlemannak.

Különben a szász metódusnak is megvoltak a maga hibái. A hosszú kezek előnye szembeszökő, azonfelül mindenféle szabálytalan vágás jogosult a Coup de Jarnac (a szúrás) kivételével, az »üsd, vágd, nem apád« legősibb tantétele érvényesült - vágd, ahol éred. Csel, finta, ravaszság nemcsak megengedhető, sőt hasznos.

Egy, kettő, három! Összecsaptak. A két kard megvillant, összeért, csattant, szikrát adott s csakhamar kitűnt, hogy a fiatal Fabricius, mint drezdai diák, ott künn jó mesterektől tanulta a bajvívást; biztosan, elegánsan fogta fel a vágásokat, ellenben Görgey apjától tanulta a mesterséget, magyar módra, s csak a csuklója forgatásával vagdalkozott. Hanem éppen ez hozta zavarba a »kottából« vívót és a görbe, kurtább magyar kardok feszélyezték, mert az ő keze a hegyes és a hegyén kétélű német schlägerhez volt szokva. Nem hagyta el lélekjelenléte (ami a legjobb a mérkőzésnél), ellenkezőleg, egész hidegen a helyzethez képest, arra módosította szándékát, hogy egyelőre nem támad, hanem csak a védelemre szorítkozik, míg kitanulmányozza ellenfele szerinte újdonszerű vívásának csínját-bínját, tehát csak parírozott és hátrált.

Görgey csak úgy játékszerűen kezdte a viadalt, mert rokonszenves volt neki a fiatal Fabricius, s azt tartotta, hogy a burger kezébe dikics való vagy gyalu, minélfogva illő vele gyengéden bánni s egy kis karcolással megelégedni, de ahogy evés közben jön meg az étvágy, a kemény acélpengék csattogása megmámorosította, szemei szikrákat hánytak, mint az egymást horzsoló kardok. Az ellenfél folytonos hátrálása vakmerővé tette, az incselkedő fölényes védekezése bosszússá, forró vére lázasan nyargalt ereiben, s az emberi testnek ezekből a siető folyamaiból ha iszik, megrázza magát az oroszlán, aki ott piheg minden Görgeyben. Magasztos, hősies érzésekben megmártódva, mit tudta most Görgey, hogy csak a drezdai diák Fabricius áll előtte és nem a hétfejű sárkány? Szent György lovag volt ő most a saját képzeletében, s megfeledkezvén az imént magára parancsolt kíméletről, hatalmas sújtásra lendítette meg karját, amit az észrevett s önkénytelenül félre ugrott előle balra, miközben mégis fölfogta a vágást s abban a szempillanatban ruganyos erővel egyszersmind visszasújtott, amitől viszont Görgey tántorodék meg s balra hátrált.

Mecséry fürge volt, hirtelen keresztbe fektette közéjük a kardját.

- Halt! Fabricius úr kilépett a körből.

- Ugyanezt tette Görgey úr is - sietett kijelenteni Koppen báró.

Csakugyan az történt, mind a kettő úgyszólván egyszerre hagyta ott a kijelölt kört. Nincs győztes, tehát nincs legyőzött se. Újra kell kezdeni a szász regula szerint.

- Hadd fújják ki előbb magukat - vélte Máriássy.

- Nem. Éppen nem - tiltakozott Blom az ő szokott hebehurgyaságával. - Tiltakozom a tüdők nevében, uraim. Micsoda alapon foszthatnánk meg a tüdőt az ő legszentebb jogaitól? Miért ne lehetne ő is faktor? Mindig csak azt mondják, ha valami hősi cselekedetet visz valaki véghez: »volt szíve hozzá.« Hát csak a szívnek szabad a hőst segíteni? Hadd lássuk egyszer-másszor azt is, hogy van-e tüdeje hozzá.

Ennek az érvelésnek engedni kellett. Beállottak tehát a körökbe s folytatták a viadalt. Most már megnehezült a Görgey dolga, mert Fabricius támadott hidegen, kecsesen, olyan arccal, melyen semmi indulat nem volt észrevehető, míg ellenben Görgey nekipirult, lihegett, szépen boltozott homlokán verejték csurgott, csupa tűz volt ismét, csupa elevenség, de ez nem sokat látszott használni az iskola szerinti vívással szemben, egyre hátrább szorult. Tízet lehetne tenni egy ellen, hogy Fabricius győz. Fabriciust azonban nem vezette harag, belátta, hogy a fiatal Görgey nem cselekedhetett tegnap másképp, nem akarta hát megsebesíteni s a Gribe-féle cselvágáshoz nyúlt, mely száz esetből legalább kilencvennyolcszor beválik, ki akarta kezéből ütni a kardot (ami szintén legyőzetést jelent a szász párbajnál), hadd végződjék be az egész bohóság vér nélkül, a segédjeinek esetleges vidám gúnyolódásával, hogy »szurok a markodba«. A finta pedig abból áll, hogy a kardot úgy kell emelni, mintha az ellenfél mellét akarná érni, mire az megfelelőleg készül parírozni, ahelyett azonban a csukló villámgyors fordulatával egy félívet ír le a kard a levegőben lefelé s alulról csapódik fel szilaj erővel az ellenfél pengéjére, hogy az menthetetlenül kirepül kezéből a váratlan helyről jött ütésre. Ez egyszer azonban olyan erősen fogta Görgey, hogy ki nem esett a kezéből, hanem fölvágódott a Fabricius feje fölé, s minthogy Görgey meglepetésében kinyújtotta a karját, ösztönszerűleg mintegy utána akarván kapni, leesőben a kard elnyisszantotta a Fabricius balfülének egy darabkáját és a vállába ütődött, ahol feltartotta a ruhaszövet, nem okozhatott sebet.

Maga Fabricius észre se vette ezt a megrövidítést, a megyei főjegyző patvaristája, Máriássy pillantotta meg a fülcimpa felületén kibuggyant egy-két vércsöppet.

- Vér! - kiáltá harsányan.

Mindketten leeresztették a szablyáikat s szorgosan vizsgálták egymást, hogy hol a vér.

- A füle vérzik, Fabricius úr.

- Csak talán nem? - kérdé Fabricius meglepetve.

- Sőt el van vágva egy darabja.

Fabricius odakapott az ujjaival, az érintésnél érezte az éles fájdalmat s megfestette pirosra a kezét.

Görgey hozzá lépett.

- Igen sajnálom, hogy ilyen alkalmatlanságot okoztam.

Fabricius mosolyogva nyújtotta kezét, melyet Görgey barátságosan rázott meg.

- Nem tesz semmit - szólt az előbbi vidáman. - Van már a városban sánta Fabricius, az apám félszemű Fabricius (a Thököly-harcokban szúrták ki a jobb szemét), lesz most egy csonka Fabricius is.

- Ne búsulj rajta - vigasztalta Blom -, hátha kinő, mint a szalamanderé, mire megházasodol.

Mecséry ezalatt meszet kapart le a kertészház faláról, porrá morzsolta az ujjai közt és behintette vele a Fabricius fülét, hogy a vérzésnek gát vettessék. Nem szaladtak még az akkori emberek mindenért patikába.

Aztán az is a szokáshoz tartozott, hogy a duellumnál kibékült felek együtt mutassák magukat a népek előtt, minélfogva Görgey átült a Blom szánjára, Fabricius mellé, úgy hajtattak be a városba.

Útközben, mint rendesen ilyenkor, a párbaj lefolyásáról estek megjegyzések. Moulinet-k, prím és kvint vágásokról locsogtak, báró Koppen vállveregető csodálkozását fejezte ki egyben Fabriciusnak a férfias türelmén, egykedvűségén, mellyel a sebét veszi.

- Mégiscsak kemény faj ez a szász faj - mondá -, hogy annyi század óta idegenben sem tudott elpuhulni.

- Ugyan kuzin, kuzin, ne tedd magad nevetségessé ez előtt az úr előtt! - gyúlt ki erre Blom. - Mi az a tenger sima tükréhez képest? Tudod-e, mit láttam én itt ezelőtt néhány évvel, mikor olyan tacskó voltam, mint most te? Egypár kurucot karóba húzatott Caraffa a plesznici erdő szélén. Ott ültek a karókon felnyársalva és egykedvűen pipáztak. Vesszek meg, ha nem igaz. Hát hogy tudtunk volna mi itt elpuhulni.

Görgey nem ismerte Blomot, kérdőleg nézett Fabriciusra, aki megértette a megrökönyödött tekintetet s magyarul felelt rá:

- Vesszek meg, ha igaz. Különben jó fiú és nem is mondhatni hazugnak, csak olyan egy kicsit, mint a nagyító üveg.

Beérvén a városba, a megyeház előtt leszálltak. Görgey kezet fogván valamennyiükkel, azt mondta Fabriciusnak:

- Legyünk ezentúl jó barátok.

A hangja ellágyult, s dióbarna szemeiből melegség áradt Fabricius felé.

- Szeretném - felelte ez, és mintha valami balsejtelem lepné meg, felhő vonult el homlokán -, szeretném, ha az isten úgy engedné.

- Derék fiú - dicsérte meg Blom, amint eltűnt a megyeház kapujában.

- Az - hagyta rá Fabricius. - Örülök, hogy megismerkedtem vele.

Koppen felkacagott gúnyosan.

- Hozzá kellett volna még tenni: boldog vagyok, hogy a fülemet levágta.

- Már megint nem érted a dolgot, kuzin - cáfolta le Blom. - Fabriciusnak többet ér ez a füllevágás, mint minden iskolai és egyetemi bizonyítványa, amit kapott és amit még kapni fog, ő most már úr és bevégzett ember.

- Nem értem.

- Persze hogy nem érted és soha meg se értheted, mert német ember vagy, s könnyebb az óceán vizét átfesteni, mint ezt neked megérthetővé tenni. De nini, dobolnak. Menjünk csak sebesebben!

Csakugyan dobszó hallatszott a főtér felől. Az utcai járókelők megszaporíták lépteiket, akik ellenkező irányba mentek, visszafordultak és a dobszó felé indulának. A kereskedők, iparosok kiálltak zöld kötényeikben és puha sipkáikban a boltajtókba. Hiszen ma nem valami közönséges licitációról vagy szabályrendelet kihirdetéséről lesz szó. Nagy események küszöbén állunk. A körös-körül fekvő házak ablakai is nyiladozni kezdtek, dacára hogy a hideg bemegy. A Teöke-ház emeleti ablakán a szép, csintalan Teökéné dugja ki csinos fejecskéjét, mosolygós orcája a kikeményített, fodros, fehér reggeli főkötőben olyan, mint egy papírstanicliba csomagolt piros rózsa.

Blom felpillant az ablakzörgésre, leemeli a süvegét, felülről mosoly és kecses fejbillentés a felelet.

- Isten úgy segéljen, nem győzöm - morogta a javíthatatlan agglegény panaszos hangon, a két fiatal diák irigykedésére pályázva, ami neki alkalmasint jobban esett, mint esnének a megtörtént tények.

Miklós úr ugyanis a nőhódítóknak ahhoz a nem ritka fajtájához tartozott, kik többre becsülnek egy kalandot, mely nem történt meg, de beszélnek róla, mint három olyan kalandot, amelyről nem beszélnek, de megtörtént. Sőt alapjában nem is volt nőhódító (az asszonyok nem bízzák rá magukat a dicsekvőkre), gyanítani lehet, hogy igazi kalandjai se igen voltak, inkább csak a kérkedéseivel és különös kiszólásaival verte fel veszedelmesnek a saját becses személyét. Nem a nők szerelme, hanem a férjek félelme és a pajtások irigysége okozott neki élvezetet.

A doboló hajdú bevégezte pálcikáival a tempót s a beállott csendben bikahangon olvasta az őt körülálló sokaságnak:

»Adatik tudtára, akiket illet, isten ő szent felsége akaratából, a nemzetes városi tanács nevében.

Először. Rendeltetik a néhai bíróért való fájdalmas érzésünkben, hogy az idei farsang a kalendáriumból deleáltassék, semminemű zajos vígságok és céh-lakomák ne tartassanak, a vígságra ingerlő szerszámok: hegedű, duda, cimbalom, gitár vagy harmonika erre az időre otthon és mindenütt tiltatnak, csakis a Stadtpfeifernek engedtetvén meg mesterségének gyakorlása.

Másodszor rendeltetik, hogy mától számítva nyolc nap múlva, amely ideig mindenki megszerezheti öltönyeit, Lőcse város patríciusai, nemesei és minden renden lévő polgárai, úgyszintén nejeik és hajadonaik, kivétetvén pusztán a közönséges szolgaszemélyzet, templomokban, nyilvános gyülekezetekben és bármely összejöveteleken, valamint egyéb közhelyen, úgy piacon, mint az utcákon, avagy nyáron a város kertjében, csupán fekete gyászoló ruhában mutatkozhatnak mindaddig, míg a nemes város néhai bírájának kegyetlen és szomorú haláláért magának elégtételt nem veszen, ezen ruhák, ezen fekete posztóba vont város emlékeztetvén és sürgetvén folyton és folyton minden egyes polgárt, hogy önérzetével, férfias büszkeségével, valamint a város méltóságával szemben még tartozásban vagyon. Aki pedig ez ellen vétene, tíztől ötven tallérral bűnhődik.

Harmadszor és utoljára. Item tudtára adatik mindenkinek, hogy bíró uram temetése holnap délután négy órakor történik a városházából. Jobb keze azonban elvágatván, bebalzsamoztatik és a város tanácstermében üvegszekrényben lesz kitéve, hasonlóképpen emlékeztetésre és serkentésre mindaddig, míg elégtételét meg nem kapja, hajlóbbak lévén őt ősi szokásaink szerint egyelőre inkább kéz nélkül tenni a földbe, mintsem üres kézzel. Mihelyest isten jóvoltából sikerül nekünk a becsület fájáról leszakítani a megtorlásnak gyümölcsét, az itt maradt kéz egy másodszori temetéssel fog a test mellé helyeztetni.«

Teökéné mérgesen csapta be az ablakot, mikor a hajdú elhallgatva, egy utcával odébb ment dobjával. Kezdte már érteni a Hulik tegnapi szavait. Fabricius helyeslőn bólingatott: »Ezt az egyet szépen csinálta a tanács«, Blom azonban kifakadt:

- Ehol van ni. Most már a harmadik városból teszik ki a szűrömet. Vagyis innen én menekülök. Szent isten, milyen unalmas fekete város lesz ez ezentúl! Akár mindjárt mehetünk csomagolni, kedves Konrád, hogy elköltözzünk valamerre, de hova?

- Menjünk talán Bélára, szeretném látni azokat a szép lengyel asszonyokat - indítványozta a báró.

- Nem győzöm, kuzin, nem győzöm már, ne kívánd tőlem - felelte melankolikus hangon. - Menjünk haza Leibicba az apámhoz.


HETEDIK FEJEZET
MENYECSKE PALÁNTÁK

Ez a Vendetta-szerű intézkedés nagyon emelhette a városi polgárság önérzetét és a tanács tekintélyét, de meglehetősen a zsebek ellen irányult, mert bénítólag hatott a kereskedelemre és az újabban lendületnek indult idegenforgalomra.

Első eset volt ez, hogy Lőcse tanácsa nem vette tekintetbe a polgárok anyagi érdekeit, holott máskor mindent ezeknek rendelt alá. Talán azért jutott fel a város olyan nagy virágzásra, ugyanakkor, midőn az ország szegénységbe süllyedt.

Talán az ország zsírján hízott? - mondhatná a kötekedő irigység. Nem. A maga zsírján. Hanem ezt a zsírt a hatóság kezelte.

Vagyis úgy volt az, hogy a mi magyar eleinknek olyan hatóságaik voltak (már akkor is), melyek mindent elszedtek céljaikra, amit eleink maguk el nem költöttek (innen származhat a közmondás: »Csak az a miénk, amit megeszünk«), míg ellenben a szepességi szász városok hatóságai semmit sem szedtek el a polgároktól, sőt még nekik maguknak se engedték elpocsékolni azt, amijök volt. Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották; - nekünk is voltak néha jó törvényeink, de azokat néha se tartottuk meg.

A lőcsei statútumok megtartásához egyébiránt disznószív kellett és roppant fegyelem, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a Stadt-Ordnung és Polizei-Ordnung gyámkodása alá kerül már a születése előtt és ott marad a haláláig, annak a paragrafusai által rángattatva ide-oda. A Stadt- és Polizei-Ordnung beleavatkozik úgyszólván minden lépésébe, melyet e földi planétán tesz, s kényszeríti jámbornak, takarékosnak és a végén gazdagnak lenni.

Már a viselős asszonynál gondjába veszi a polgárt s mindent megtesz, hogy első megjelenése a körülkerített városban a viszonyokhoz képest a lehető legkedvezőbb módon történjék. Mikor már eljött a kis szász, ugyancsak statútum szabja meg a család vagyoni állapota szerint, hogy a keresztszülőkön kívül hány vendéget szabad meghívni a keresztelőre, továbbá hány és név szerint milyen ételeket szabad a vendégek elé tálalni, nehogy pocsékolás történjék. Mivel a szepességi szászok is emberek (mégpedig többnyire derék emberek), hát őbennük is játszott a magyar zabszem, a törvények ügyes megkerülésére csiklandozó. Nem hívtak ugyan vendéget, csak annyit, ahányat a statútum megengedett, hanem hívtak húsz-harminc keresztapát és egy csapat keresztanyát. Hohó! lecsapott erre a magisztrátus, mint a héja, vagyoni klasszisokra osztván a polgárságot, a meghívandó keresztszülők számát is megállapítván, két, legfeljebb három komát és komaasszonyt engedvén meghívatni, vagyoni helyzet szerint.

Ez a klasszifikálás lett az ott is elharapózó rangkórságnak a szülője. Az egykomájú család, ha stréber volt, a kétkomájú családok közé szerette volna magát felküzdeni. A háromkomájú famíliák már oligarchák. A három koma pontosabb jelzője volt a vagyoni állapotnak, mint most a telekkönyv. Még a bélai Quendelt is aszerint taksálták Késmárkon vagy Lőcsén, hogy: »hívhat az talán száz komát is«.

Nagy jel az efféle; hogyha a királyok nem rontanák is népeiket rendjelekkel, címekkel, találnának azok maguknak bolondító maszlagot eleget.

A kereszteléstől a temetésig minden szabályozva volt; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei - még a muzsikusok napidíját is szenátor uraimék határozták meg.[7] Kártyát, kockát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgoztak az emberek és gyűlt a pénzük.

Mire is költhetett volna a szász polgár? Szeretőt nem volt szabad tartani, mert ha a hatóság megtudja, mind a kettőjüket száműzi a városból. De ha tartott volna is szeretőt (mondjuk, valami nagy titokban), az ugyan potom összegbe került volna. Az ékszerek közül a gyémántok, keleti gyöngyök, smaragdok és a szép piros rubinok ki voltak tiltva a városból.

A megengedett drágakövek közt az ametiszt és a cseh granát volt a comes. Násfát nem ösmernek a szász asszonyok. Legfeljebb holmi ezüst vagy arany kinyitható szívek fityegnek a nyakukban. Még a kelmékben való dúskálást se engedte meg a rendőrség.[8] A szegényebb osztály fehérnépei a morvaposztót, a csamlotot, a török bagasiát, perzsa mohárt használhatják. A leányoknál elég nagy fényűzés az is, hogy előkötőjükre, mellyel vasárnap a templomba mennek, selyemmel varrhatják ki ékes gót betűkben a nevüket: »Elisabeth Zabler«, vagy: »Katherina Friebel« (ami, valljuk be, nem rossz szokás a templom előtt szemlét tartó legények szempontjából). A cselédsorban álló leányok négy-ötféle hitvány kelmére, a tarcolán, barchet, kanavász és stamelinre voltak kárhoztatva[9] (de szerettek is elmenekülni szolgálatba a vidéki családokhoz). A több mint két segéddel dolgozó iparosok és kereskedők fehérnépei már a finomabb angol, hollandi posztókban, tafotákban is páváskodhatnak, ha a hiúság nyavalyája vérükben vagyon. A koronarása, csimazin, pokocsin csinos szoknyácskákat szolgáltat. Ami a génuai bársonyt, a velencei vagy flórenci atlasz viselését illette és a selymeket, az a gazdag patrícius asszonyok kizárólagos szabadalma, sőt meg van engedve a brokát selyem is, »ámbár tisztességes polgárnő és kisasszonya nem teszi«, a brüsszeli és másfajta drága csipke ellenben szigorúan tilalmaztatik.

A leányok fején a pártán kívül semminemű drága érc nem alkalmazható - mivelhogy a haj úgyis a legnagyobb ékesség. A ruhák derekát, vagy az úgynevezett »Wiest«-et szabad a nyaknál mélyen is kivágni (persze, mivel nem kerül pénzbe), de amellyel nem igen éltek a szépek (persze, mivel rendszerint lapos mellük volt).

Ilyen életmód mellett a könnyűvérű nemzeti önvigasztalást, hogy »szegények vagyunk, de jól élünk«, teljesen meg lehetett fordítani a szepességi szász városokban: »Gazdagok vagyunk, de rosszul élünk«.

S mégis bámulat illeti a derék városi atyákat, kik így tudtak parancsolni, s e polgárokat még inkább, kik így tanultak meg engedelmeskedni. Mert bölcs és egészében mélyen átgondolt volt e kormányzat. A lőcsei bíró egy-egy kis velencei dózse a maga szenátoraival és negyedmestereivel, rideg végrehajtója egy hatalmas izmos politikának, mely útját vágja a ragályos fényűzésnek, jól tudván, hogy a falusi nemesség életmódjának utánzása megölné városaikat, melyeknek tekintélye és privilégiuma a benne élő polgárság vagyoni erején nyugszik.

Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, melyben felvirágozának a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a »pénzzsák« polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pincéjükben, vagy akik messze földön kereskednek borokkal és állati bőrökkel, nagy tőkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen, vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak.

A meggazdagodásnak e különös városi statútumokon kívül egyébiránt még sok más oka volt. A szorgalom, takarékosság, ipari ügyesség és kereskedelem hiszen nagy faktor, de ezeket csak azok a histórikusok zengedezik a városi nagy vagyonok eredete gyanánt, akik azt hiszik, hogy ők a múltakba látnak, pedig csak egy közkeletű frázist tudnak...

Hiszen kétségkívül emelőleg hatott, hogy jó városi statutumok voltak (és hogy zsidók még nem voltak), a kereskedelmi élet pezsgése szintén megtette a magáét, de nagy vagyonokat semmikor sem lehetett gyűjteni rohamosabban a rendes foglalkozási ágak révén. Ezek csak az úgynevezett »Kleine Fische gute Fische«. A már meglevő értékek és szerzési módok tülekedést okoztak minden időben, s a szőlőtőke sok fürtje szétoszlott sok kézben. Szerencsére azonban mindenkor támadtak új értékek és új szerzési módok. Ezeknek ügyes kieszelése és megrohanása volt az úgynevezett »szerencsés kópé« feladata.

Régen, mikor még a szepességi szász városok szegények voltak, négy-öt falut jövedelmezett egy ügyesen lenyisszantott fej a csatában (ha a vezér látta), napjainkban pedig, mikor már megint szegények a szepességi városok, egyszerre gazdaggá tehet valakit egy vicinális, vagy egy kis kijárás a magas kormánynál (ha a magas kormány behunyja szemét).

A rajzolt korszakban is egy különös új érték támadt - nevezetesen a török foglyok. A vitézlő rendek a törökkel való folytonos csetepatékból olykor nagyobb csapat foglyot hoztak haza, kivált a Thököly föllépése előtt (mert azóta megritkultak a törökök, mint a vaddisznók az erdőben), majd minden előkelő portán lebzselt több-kevesebb rab, némileg hozzátartozott a pompához, mint ahogy nem nélkülözheti egy szépen bútorozott ház a szarvasagancsokat és medvebőröket.

Egymáshoz hasonló trófeák voltak azok. A vitézlő úr eldicsekedett a vendégeinek egy darabig, miképp került kézre Omár vagy Haszán, épp amint eldicsekszik az agancsok megkerítésével. S ez annyival élvezetesebb, mert az élő bizonyság is ott volt, aki megerősíthette a nemesúr vitézségét. Ennyiben többet értek a rabok. Viszont az elejtett szarvas abban ért többet, hogy meg lehetett enni, míg ellenben a török maga evett sokat, de nem tudott semmi magyar munkára rászokni, csak vizet tudott húzni, gyereket ringatni és a kertben gyomlálni.

Hát nemsokára megunta a magyar úr a foglyait, kivált, ha nagyon felszaporodtak, s dohogni kezdett:

- Mi az ördögnek hizlaljam itt azt a sok ingyenélőt?

Egyet-kettőt, mint a kopószaporodásból, el tudott sütni ide-oda sógornak, komaasszonynak ajándékba, de a többivel csakugyan nem tudott mit csinálni. Eközben a nagyasszony szíve is megesett az örökké Mekka felé sóhajtozókon s váltig ösztökélte urát:

- Ugyan eresszük haza őket. Majd meglássa kegyelmed, hogy megfizeti nekünk azt majd a keresztény isten is.

Rendesen ilyen hangulatok fölülkerekedése idején toppantak be a kastélyba a bélai Quendelek ügynökei, vagy Blom Mihály uram Lőcséről, akik csinos összeget ígértek a rabokért, szépen pengő tallérokban, vagy arany-ezüst marhákban, ha a nemesúr szemérmetesebb volt. Az urak, kivált eleinte, nagy röstelkedve mentek bele az üzletbe, de hát végre is jobb, ha Quendel uram vagy Blom uram fizet értük, mintsem hogy, a nagyasszony szerint, a keresztény istenre bízassék. Utoljára egészen beleszoktak és találván bizonyos disztingvált formát, tisztes úri jövedelemnek tekintették.[10]

Aljas dolog volt biz az, de csak az a része, amit Blomék csináltak. Oh, az övék - az teljesen comme il faut. Hiszen ők nem is szipolyozzák ki a rabokat, csak megszabadulnak tőlük. Az, hogy pénzt fogadnak el értök, való dolog, de hát miért ne fogadnák el a pénzt, mikor amazok kínálják és mikor nincs nekik? Történik-e ezzel valami helytelenség, igazságtalanság a rabokkal? Oh, istenem, hiszen nem történik más, csak Páltól átmennek Péterhez. Vagyis más szavakkal Quendel uram, Blom uram, vagy a késmárki Spitz testvérek csinálják el a hazaszállításukat. Ők nem osztályozzák, melyik mennyit ér, mennyit nem ér, mint valami emberkufárok, ők gavallérok, ők en bloc végeznek velök egy odalökött úri szóval.

Nos, és a nevezett kapzsi üzérek aztán csakugyan elcsinálják, a maguk módja szerint - de ez már más, ez már csúf dolog. Egész országrészekből összehajtják az így potom pénzen megvett rabokat s raktáron tartják őket. A Quendel-család felváltva lakik Bélán és Lőcsén, aszerint, amint a lengyelországi helyzet kedvez jobban az üzletnek vagy a magyarországi, mert Quendel uram egyszersmind borkereskedéssel foglalkozik, mint ahogy Blom Mihály uram óriás disznókereskedést űz, mellékkeresetképpen pedig mind a ketten uzsorások.

A rabokkal el van foglalva egy-egy egész iroda, melynek számtalan hivatalnokai és ügynökei vannak. Nincs az a vizikátor, aki jobban kihúzná a vért, mint ezek a derék emberek. Az iroda osztályozza a rabokat. Lajstromot csinál élettörténetükről, kikérdezi magánviszonyaikat, illetőségi helyüket, szüleik vagy hozzátartozóik vagyoni állapotát, ezeket a becses adatokat azután elküldi Sztambulba a közös irodának (melyet a három cég együtt tart fenn) s míg a sztambuli iroda utána jár, hogy a beküldött adatok mennyiben hitelesek, vagy mennyiben változtak azóta, addig a rabokat ideiglenes bérletbe adja a városi polgároknak, kőmíves vagy egyéb munkákhoz, hogy addig is keressenek. Roppant szépen van ez elrendezve, minden beleillik a rovátkáiba. Sztambulból megérkeznek végre a végleges adatok, becses észrevételekkel, melyeknek alapján szortíroztatnak a rabok és megszabatik kinek-kinek erejéhez a váltságdíj. Megérkezvén a pénz, megindulnak a rabszállítmánnyal a cég ügynökei, ugyanezek viszik egyúttal a Quendel uram borait Kelet felé; visszajövet pedig nagy sertésfalkákat hajtanak Szerbiából Blom úrnak. Olyan egyszerű ez, mint egy asszonyi varkocsot kioldani, pedig millió hajszálból áll.

A nagyobb vagyonok története tele van ilyen trükkökkel. A rézgarasok a munka és a verejték termékei, az aranyak az elmésség és a leleményé.

Mivel a pénz mind a városokba szaladt, a nemesurak semmit sem nélkülöztek úgy az ő kastélyaikban, mint a pénzt. Hihetetlen, mily kevés pénzük volt. Pénzt csak a gyapjúból kaphattak, vagy az eladott szarvasmarhákból, de a marhákat és juhokat rendesen elakvirálták a szerte csatangoló különböző csapatok - természetesen nyugta mellett. (Hogy t. i. nyugodtak lehetnek, miszerint nem kapnak értük pénzt.) Fájuk elég volt, de még akkor nem virágzottak a faüzletek, földjük is elég volt, de nem voltak még földhitelintézetek. Ki a földbirtoka révén akart pénzhez jutni, annak már harangoztak. Guzman úr régebben tizennyolc márkán vette meg örök áron Stoyanfalvát a Szepességen; ugyanezt a községet száz évvel utóbb, népei a pestisben kihalván, a tulajdonosa, egy nemeskisasszony, egy pár sárga csizmáért adta el.[11] Még hátra lenne a zálog. No, az meg éppen nevetséges, mily csekély áron rekedt meg egy-egy nagyobb birtok a hitelezőnél.

Szóval a nemesúrra pénz nem mosolyog sehonnan. (Azért voltak kénytelenek harangokból veretni Bebekék, Balassáék.) A császárnak sincs. Az aerariumnak sincs. (Azért lesz kénytelen egy napon odaadni egész Békés vármegyét Harruckern péknek, hogy egypár ezer forintnyi tartozását kiegyenlítse.)

De hát valahol csak megvan a pénz is. Mondtuk, hogy a városokba szaladt. Nohát utána! Ott kell felkeresni, ahol van. S megindult a vadászat az előkelő nemes családok fiai részéről a szepesi, főképp a lőcsei polgárlányok után. Megkezdték a sárosi úrfiak. Nekik van a legjobb szimatjuk. Utánuk nyomult Gömör és Nógrád. Ment, ment a hír tovább is, átlépte a Dunát. Bezerédy Miska onnan hozott menyecskét, Korb Ninát. (Az öreg Korb ötvenezer aranyforintot olvasott le az asztalra.) Babarczy Imre bécsi házat kapott Gawrin Johannával.

Ugyancsak megnövekedett Lőcsén az idegenforgalom. Tele volt a város, kivált így tél idején, úri fogatokkal, s ami járuléka ennek, nyalka fiatalurakkal, úri kocsisokkal és huszárokkal, kik házasulandó uraikat kísérték.

S csodálatos a gondviselés az ilyenekben! Az a rejtelmes természeti erő, mely megserkenti a kakasokat, hogy virradatot kukorítsanak, ugyanakkor a mennyboltra pirosló festéket önt, mely átmázolja az éjt nappallá s így lesz a két jelenségből összhangzó egész. Csak e fenséges tünetből magyarázható ki, hogy a városi patríciusok józan, hideg fejében az a bolondság kezdett motoszkálni, hogy nemesurakhoz adják férjhez leányaikat; valami olyan kívánatosnak kezdett az feltűnni, hogy reszkettek utána. Hát még a mamák! Tagadhatatlanul csábító volt: nexust keresni az uralkodó osztállyal. Milyen szép az, ha az embernek az unokáját például Prónaynak hívják, de Tótpróna, vagy Jekelfalussynak, de eadem, habár csak leányágon. Sőt még a szász ifjak se bosszankodtak; hiszen magyar urak lesznek a sógoraik.

Ebből a kölcsönös vágyból született egy különös gügyűség. A városban nem voltak vendégfogadók. Egyetlenegy se volt. Kocsmát, sörmérést jelezve, majd minden kapu fölött ott lengette a szél a forgácspántlikákat, a szállásadás is az összes polgárság jövedelmét képezte. Egy szobácskát tartottak hátul az épületben, néhol istállót is, melyet vásárkor kiadhattak. Egyébkor pedig nem igen fordult meg hosszabb tartózkodású idegen. Ki hitte volna azt, hogy ilyen világot érnek!

De ha lettek volna is szállodák, melyek befogadhatják a magyar gavallérokat, azzal még nem lenne megoldva, miképpen jussanak a becses portékához, melyért jöttek. Nyilvános bálok nem tartattak a városban. Céhlakomák, bíróválasztási s egyéb dínomdánomok bőven estek, de a gazdag patríciusok lányai azokon nem vettek részt. Egymás közt ugyan a patrícius-családok is összejöttek névnapokra, lakodalmakra, vagy egyéb ártatlan játékokra, de az idegenektől hermetice el voltak zárva. Hogy a párok valahogy összesodródjanak, ha nem voltak egy osztályból valók, ahhoz egy ugyanazon városban eltöltött ifjúkor kellett.

Valami olyan hely és olyan mód mutatkozott hát szükségesnek, hogy ami az akaratokba már beoltatott, az létrejöjjön. Így támadt a gügyű (házasság-összeboronáló). De nem azzal a durva ábrázatával jött, ahogy ma ösmerjük, hanem diszkréten, előkelő formában, behajporozva, menüettlépésekkel. Egy nagyműveltségű és szigorú erkölcsű öreg kisasszonynak, Klöster Matildnak, ki eddig is apró leányokat vett magához nevelésre, jutott eszébe az a gondolat (nagyon is közel feküdt), hogy kivesz három házat bérbe, falakat töret, fényes háztartást hoz össze, inasokkal, frájokkal, szakáccsal, kuktákkal népesíti be s eladó leányokat is fölvesz jó pénzért egy-egy téli tanfolyamra, előkelő magatartásra, úri allűrökre, szóval azokra a külső csecsebecsékre tanítja melyek a valódi dámát ékesítik.

No, kapott ezen a gondolaton a két egymás melegétől érlelődő vágyakozás. Pedig talán nem is tudták, csak úgy az ösztön taszította őket, hogy mi lesz ebből, mivé növi ki magát, hogy egy kirakata lesz ez a gazdag eladóleányoknak. A nemesúrfiak kényelmesen megtekinthetik így a raktáron levő összes évi termést és megtudhatják, milyen nyomtaték jár az egyikkel vagy a másikkal s ha aztán nyélbe van ütve, mert mindent a gügyű végez, egy kis aránylagos províziót, amit előre kikötött, nem lehet tőle megtagadni.

Az öreg kisasszony, egy császári ezredesnek a leánya, anyai ágon (az anyja Losonczy-lány) sok előkelő magyar családdal volt atyafiságban, jelentékeny levelezést tartott fenn öreg úrasszonyokkal, kik disznóaprólékot küldöztek neki, ő pedig híreket - szóval nagy publicitással bírt. Reklám volt intézetének az is, amit előre kikürtölt a világnak, hogy a Szepesség két hírhedt nábobja, Quendel és Blom egyívású leányai, Quendel Mária és Blom Klára (Miklósnak a húga), egyszerre vetvén le a kurta szoknyát, az idei télen őhozzá - az oltárhoz vezető pitvarba - kerültek. No, kutyateremtette, ezek azután a nagy halak. Lesz hát majd Lőcsén elevenség a farsangkor és jó kereset. Annyi pazarló gavallér gyűlik ide, hogy mindennek fölmegy az ára...

A mostani leibici Blom és a bélai Quendel unokái azoknak, kik a török foglyokon gazdagodtak. Apáik üzlettársak voltak, ők most már ellenfelek, csak a vagyon van a régi forrásból. Hogy mekkora, senki sem tudta még hozzávetőleg sem. Az ilyen vagyonokról leszalad az egyszeregy és a mese ül rájok; toldja, kevergeti, játszik velök.

Az egész Szepesség csak azt találgatta, hogy ugyan milyen hozományt ajánlanak fel leányaikkal, egyik fösvényebb lévén a másiknál. Blom uram mindjárt őszkor beadta Kláriját az intézetbe. (Csinos kis fruska volt, villogó bogárszemekkel.) Quendel ellenben csak november elején, mikor már pompás szánút volt, rándult be leányával Lőcsére. Ott már akkor széltében beszélték a Klári hozományát, de Quendel apó, akit nagy különcnek ismertek, senkivel se állt szóba, egyenesen Klöster kisasszonyhoz hajtatott Márikával (kinek viszont a termete volt szebb Kláriénál), és lefizetvén a tartásáért és neveltetéséért járó tallérokat, szívére kötötte, hogy olyan nevelést adjon neki, akár egy Csáky-kisasszonynak, mert hát ki tudja...

Az öreg itt a szürke apró szemeivel hunyorított és be nem végezte a mondatot, ami különben szokása volt: zárva tartani az erszényt és nyitva tartani a mondatot.

Klöster kisasszony, annak jeléül, hogy megértette, a fejével biccentett s cserébe tapintatos kérdést intézett Quendel uramhoz, hogy mennyi hozományt szánt Marinak, ha esetleg...

Csupa finomságból és udvariasságból ő is nyitva hagyta a mondatot.

- Hm - felelte Quendel -, és mennyit kínált fel Blom?

- Hát még nem hallotta a városban?

- Hát már tudják?

- Természetesen - felelte a kisasszony hanyagul -, hiszen arra való, hogy híre menjen.

- Senkivel se beszéltem.

Erre aztán elővette Klöster kisasszony a nagy fólió könyvet, melyben minden növendéknek külön törzslapja volt s felolvasta:

- Blom Klára kap négy házat; kettőt Kassán, egyet Budán és egyet Eperjesen, továbbá a szászoknál szokásos két tehenet.

- Csak ennyi? - szólt fitymálva Quendel. - Hm. Tehát arra való ez, hogy híre menjen? Menjen hát no a híre. Írjon be a Marinak nyolc házat, abból kettőt Bécsben.

Ezzel, mint aki emberül kivágta a rezet, nagy gőgösen hazament Bélára, hogy ez egyszer homlokon ütötte Blomot.

Otthon azonban az asszonynak kedve jött kiélvezni az elmaradhatlan csodálatot, mely e nagy hozomány nyomában keletkezhetett Lőcsén s rávette az urát mindjárt egy hét múlva, hogy töltsenek Lőcsén egypár napot, annyival is inkább, mert Miklós fiok is ott mulatozik. Mert hát mit ér, hogy olyan nagy hozományt adnak a Marinak, ha itt Bélán senkitől se hallják? Hiszen az egész áldozatért, amit az ember a leányáért hoz, az irigységnek az a szeplője az egyetlen kárpótlás, mely a többi anyák arcát kiveri. Elmentek hát Lőcsére, de micsoda csalódás várta ott Quendeléket? A város már akkor tele volt azzal a hírrel, hogy Blom uram ott járt tegnapelőtt és hallván a Quendel ajánlatát, tizenhat városi házra emelte fel a Klári hozományát, meghagyva a szászoknál szokásos két tehenet.

Csupa gúnyos mosolyok, nevetgélések fogadták a gőgös Quendeléket.

- Hallották? Tudják már, mi az újság? Teringette, ez a Blom! Ki hitte volna! Micsoda gavallér ember az!

Fejébe ment a vér Quendelnek, Quendelné asszonyom ellenben könnybe lábadt: »Nem élem át ezt a csúfságot, Gáspár, nem élem át, csinálj velem valamit.«

- A haramia! - hörögte Quendel. - Tönkre akar tenni. (Lecsapta dühösen az asztrakán süvegét a sörkocsma asztalára.) Félek, valami bolondot teszek.

A jelenlevő ismerősei, Gosznovitzer, Mauks Donát és még egy csomó komoly ember mindenáron le akarták csillapítani:

- Ugyan ne törje magát. Hagyja abba kegyelmed. Blom nehézfejű ember. Ki is nyilatkoztatta előttünk, hogy az még nem az utolsó szava, ha úgy hoznák magokkal a cirkumstanciák.

Hanem ezzel még csak annál jobban feltüzelték a hörcsögtermészetű kis embert.

- Micsoda? Hogy nem a legutolsó szava? Ki mondja azt? - rikácsolta szikrázó szemekkel. - Ő mondja? Hogy a fia mondja? No, hát én meg azt mondom, hogy isten engem úgy segéljen, a legutolsó. Majd mindjárt ütök én a szájára olyan pecsétet, hogy egy mukkot se szól többet.

S ezzel felkapva a sapkáját, otthagyva asszonyt, sört, barátokat, rohant egyenest a Bobest-házba, fel a lépcsőkön, Klöster kisasszonyhoz, ki éppen arra tanította növendékeit, milyen kígyóvonalban kell meghajolnia a női testnek, mikor a lábainál térdeplő nemes lovagot az odanyújtott kezével mintegy a fölkelésben segíti. A fele leányok, kik a lovagokat személyesítették, éppen térdepeltek, mikor az ajtót föltépte Quendel uram!

- Az isten szerelméért! - ijedezett a kisasszony, a képéből kikelt úrra sandítva. - Mi történt?

- Azt maga tudja legjobban - horkant fel az öreg, fuldokló hangon. - Az az imposztor Blom koldussá akar tenni, rám licitált nyolc házzal, úgy, hogy most már tizenhat házat akar adni a lányával. Igaz-e vagy nem?

- Az csak dicséretes dolog - jegyzé meg a kisasszony szigorúan, ráncos, sovány arcán a megbotránkozás kétségtelen jeleivel, amiért nem kellő módon és kellő helyen hozatik elő ez a kényes kérdés. - Mit tehetek én ez ellen?

- De tehetek én és teszek is - kiáltá zihálva, fenyegető hangon s olyan gesztusokkal, mintha buzogánnyal pogonyítana le valakit. - Írja be a kisasszony, hogy Quendel Gáspár a tizenhat házzal szemben tizenhat várost ajánl fel Mari leánya hozományául.

Klöster kisasszony barna szemei olyan nagyokra tágultak ki, mint egy-egy duránci szilva.

- Tizenhat várost? - hüledezett, a Quendel uram tekintetét fürkészve. - Hát lehetséges az?

- A tizenhat szepesi várost - tette hozzá Quendel és nagyot fújt, mint aki roppant erőfeszítést végzett a tüdejével.

- És képes erre?

Quendel elmosolyodott.

- Amit egy Quendel kimond, az olyan, mint a biblia, ha nem több.

Erre aztán megcsókolta a hozzá szaladt Marit s megígérvén, hogy délután a mama is meglátogatja, lassú, méltóságos léptekkel távozott; Klöster kisasszony elkápráztatva, még a lépcsőn is lekísérte a hatalmas arany-emberkét. Az utolsó lépcsőfoknál, miután már lehűlt a haragja, ezzel búcsúzott a kisasszonytól:

- Igazán felbosszantott ez a Blom. Különösen azzal a két tehénnel. És csak jó, hogy már könnyítettem magamon, mert éreztem, hogy a guta kerülget. Igen sajnálnám azonban, mert én gyöngéd ember vagyok, ha valami szó szaladt volna le a nyelvemről, amelyért megneheztelne a leánya, az az izé... az a harmadik tehénke. Ah, istenem, milyen piszlicsárság ezekkel a tehenekkel! Ámbár, hm, isten tudja. No, megálljon csak. Én is csinálok valami ilyet. Írja be, kérem, hogy a tizenhat városon fölül felajánlok még egy szamarat. A leendő vőm majd ki fogja találni, hogy az a szamár kit jelent...

Édesdeden felkacagott, végigmenve a hosszú udvaron egyre kacagott és az utcán is kacagott, de ott már a mellét is verte, magában beszélgetvén.

- Engem jelent... Engem, Quendel Gáspárt, hahaha.

A járókelők csodálkozva néztek utána, hogy talán megőrült. Arról azonban szó sincs; a fürge, nyugtalan emberke még a hó folyamán megindult kis kocsiján Krakkóba, a lengyel udvarhoz, ahol jól végzett, minélfogva nemrég egy második utat tett Bécsbe, ahol az aerarium is adósa, ott audienciát kért a császártól (aki személyesen ismeri a Felvidék különös bankárját), s alázatos instanciában, de amellett élőszóval is megtette az ajánlatot, hogy a lengyel zálogban levő szepességi tizenhat várost kiváltja a saját zsebéből,[12] a lánya hozományául szánva azokat. Hasonló joggal és módon bírná a lánya, mint eddig Lengyelország, de azzal a különbséggel, hogy most már Magyarország testéhez tartoznának s annak fizetnék a véradót. (A véradó nem kell az ő kis Marijának.)

A császárnak megtetszett a terv, s most Bécsből kezdik propagálni. Karácsony előtt közölte a főispán a megyei urakkal és rendekkel, a megyénél azonban heves ellenzésre talált, úgy, hogy aligha lesz a dologból valami.

Hogy miért? Isten tudja. Hiszen mindig azon jajgattak, hogy vissza kell a testhez csatolni az elszakadt tagokat. Alkalmasint Quendel a vörös posztó a szemükben. De akármiért ellenzik, csak köszönettel tartoznak érte az elzálogosított városok. Mert boldogabb életük van ott az idegenben, mint a közanya keblén maradt szepesi városoknak. Sőt még magyarabb életük is. A lengyel kormány kötelezővé tette iskoláikban a magyar nyelv tanítását,[13] míg ellenben a Magyarországhoz tartozó szepesi városok iskoláiban nem tanítják a magyar nyelvet.

Ilyenek voltak a viszonyok, vidám, ragyogó farsang küszöbén állott Lőcse városa, ezer álom szövődött hozzá ama muskátlis ablakok mögött és egyebütt, midőn ez a nyomorult dobszó felhangzott ma reggel a piacon és a mellékutcákban, hogy szétkergesse a rózsaszín párákat.

A mosolygó kék ég egy szempillanat alatt fekete, mérges fellegekbe öltözött.

A tanács kemény határozatai általános elégületlenséget szültek. Klöster Matild kisasszony állítólag szívgörcsöket kapott azzal a felkiáltással: »Hát mármost velünk mi lesz?« A kereskedők és iparosok élesen bírálták a magisztrátust.

- Ez mégse járja. A bírót megölték, az igaz, de miért kellene vele eltemetni a várost is, éppen mikor az a legelevenebbnek, legvirgoncabbnak indult? Tegnap csak holt bíró volt, most már van holt város is. Nem nő majd itt még fű se, ilyen bolond körülmények között!

Éppen a piac felé lépkedett Mauks Donát uram, a pulyáját vivén az iskolába, aki húzódozott, úgy, hogy néhol megkötötte magát s valóságosan vonszolni kellett a kis imposztort, mint a vágóhídra szánt tulkot. A megrökönyödött kereskedők tanácsbelit látván megjelenni, kijöttek boltjaikból, körülfogták, éles szemrehányások között tudakolták, miért kellett a várost bizonytalan időkre így megnyomorítani, mi volt az oka s milyen körülmények játszottak közbe?

Mauks uram hümmögött, vakarta a fejét, nyomkodta homlokát, ötölt-hatolt s azután elgondolkozván egy darabig, a következőket felelte:

- Nem állítom, hogy így vagy úgy, mert azt hinnék, hogy azért mondtam így, mert nem akartam amúgy mondani.

Amiből ugyan egyikük sem lett okosabb, csak a pulya, aki az öreg úr kínos vergődését felhasználva, kirántotta mancsocskáját az apja kezéből s úgy elszaladt a tekervényes utcák valamelyikébe, hogy arra a tatár se akad rá délig.

Továbbra is rágódva e szerencsétlen intézkedéseken, voltak, akik azokban a bosszúállási viszketegségen kívül valami mélyebb bölcsességet is láttak.

A hatóság ugyanis eddig se nézte jó szemmel, hogy a magyar urak ide jártak horgászni s a legsúlyosabb halacskákat kihúzták, de mert semmi regulaellenes nem volt benne és befolyásos nagy urak jónak és hasznosnak ítélték a szászoknak a magyar fajba való elvegyülését (ez volt a formula), egyenes úton semmit se lehetett ellene tenni. Hát fogták magukat és nem egyenes úton akadályozták meg, csinálván Lőcséből egy gyászoló fekete várost, ahol nincs zene, nincs mulatság, nincs élet, ahova eszébe se jut virágot tépni jönni valakinek, mert itt a virág is csak a ravatalhoz való.

...De iszen van a lőcsei tanácsban annyi ész, hogy három országnak is elég volna.




Hátra Kezdőlap Előre