NYOLCADIK FEJEZET
VITAM ET SANGUINEM PRO VICECOMITE NOSTRO

A városokban lakó nemesek nem jól érezték magukat. Mint a díszfenyőfák nem tudtak megélni elvegyülve a cserfaerdőkben. A városokban lakó nemesek nem élvezhettek más jogokat, mint a polgárok; a város statútumai kötelező erővel bírtak rájuk nézve is, szóval, a polgárok domináltak fölöttük, ezt pedig egy nemesember kevélysége nem bírhatja meg.

A nemesember tehát jobb szeretett élni a falakon kívül, ahol nagyobb veszedelem és nagyobb szabadság volt. Hadi kalandok sűrűn kínálkoztak. A nagy urak az ő nagy dologtalanságukban mindig főztek valami olyat, amihez a kurtanemesek kardja kellett. Azért aztán a falvakban szerettek lakni a hétszilvafa tövében, a parasztok közt, itt ők is urak. Az, hogy egy-egy nagyúr is lakott ott, mint például Görgőn Görgey Pál, az nem bántotta őket, sőt inkább lendületbe hozta a lelküket, mivelhogy a nagyúr is csak olyan tagja a szent koronának, mint ők, gyöngy az igazi gyöngy, ha olyan, mint egy mogyoró, vagy ha olyan, mint egy kölesszem.

Görgőn a Bibók-, Fehér- és Vállay-famíliákról maradt emlékezés, akiknek némi földecskéik voltak a határban. Házuk alig különbözött a parasztokétól, csak éppen abban, hogy ambitus volt rajta, mert az ambituson való pipázás hozzá tartozott a nemesember legjobb ismertető jeleihez.

A Bibókok háza közvetlen a Görgey-kastély déli bástyájával szemben állt. Veszedelem idején, ha az ágyúk dolgozni kezdenek, a lőréseken át éppen a torkukba esik a Bibók-kúria, s úgy leszedik egy-két köhintésre, hogy vályog vályogon nem marad. Bizony nagy ostobaság volt oda építkezni. Nemcsak én mondom, de mondták ezt a Bibókoknak mások is. Csakhogy a Bibókok erre is meg tudtak felelni, mutatván a címerük, egy fára kúszó koronás mókus köriratát: »Tunc ego vero ultra ero« - hogy hisz akkor én is odaát leszek, vagyis a lőréseken belül; amiben gyöngéden volt kifejezve az örök hűség az oligarcha Görgeyek iránt, mintegy átadva a pecsétgyűrűn és a címeren az odatartozás és ragaszkodás fogadalma a következő ivadékoknak is.

Azon a napon, mikor Lőcsén a bíró testét a ravatalra tették, körülbelül dél felé a Bibók-udvaron két fiatal suhanc, két Bibók-testvér egy fekete, makrancos lovacskával vesződött, melyet mindenképp szerettek volna nyereg alá szelídíteni; az öreg Bibók annak ígérte közülük a lovat, aki meghódoltatja, de a Horka (ez volt a kanca neve) istentől elrugaszkodott, engedetlen állat volt, rúgott, harapott, ágaskodott s a nagy ágaskodásban többnyire hanyatt vágódott. A Bibók-fiúk mindent megpróbáltak vele s rendre potyogtak le róla, ami csak olyan játék volt a nagy hó miatt, mintha valami finom dunyhára estek volna. A kopjás kis kapunál egy csomó kíváncsi ember, gyermek és öregasszony nézte a fiatal lovasok mulatságos erőlködését. Puff! Már megint leesett a Miska. Uccu most! Józsi ült fel. Hopp-hopp! Vigyázzon! Mindjárt beszalad az istállóba!

Többféle megjegyzéseket tettek a kapunál ácsorgók.

- Alkalmasint háború lesz - vélte az egyik paraszt.

- Csak nem bomlott meg, hogy legyen.

- A Bibókok nyereg alá szoktatják a lovukat, már ez csak jelent valamit.

- Honnan tudnák a Bibókok?

- Honnan? - morogja egy öreg béres, a pipája kupakját lecsattantva. - Az ilyen nemesembernek megérzi a vére. Lám, például az enyém is mindig megérzi, mikor kell neki a köpölyöző vas.

- No, ha csak akkor lesz háború, komám, mikor ez a ló odaviszi a Bibókok valamelyikét, akkorra ugyancsak hosszú üstöke nőhet a legfiatalabb csillagnak is.

- Már az igaz, hogy rakoncátlan egy dög, pedig olyan szelídnek néz ki, ha a vályúnál látja az ember, hogy cérnaszálon is el lehetne vezetni.

E pillanatban különös vándor közeledett a kapuhoz a Lőcse felől vezető országútról letérve és a kovácsműhely melletti szűk közön lépegetve. Valami tarka női wikler volt a testén, a deréknál szíjjal szorítva össze. Hosszú haja kuszáltan hullott vállára a kopott báránybőr csalma alatt, melynek elöl fölfelé hajlott a karimája. Csíkos tarisznya lógott a vállán, az egyik csizmája kását kért, és egy madzag által tartotta fenn a talp a fejjel való összefüggést. A vándor lehetett vagy ötven esztendős, erőteljes, brontesz férfi, az egész feje csupa szőr, csupa szakáll, bajusz és szemöldök, e sok szőrből villogott elő két éles, fekete szem, mint a hiénáé. A homlokon egy nagy, széles forradás futott végig félívben és a jobb fülnél végződött. A nyakában közönséges kötélen egy rezes fringia lógott, verdesve, amint lépett, hol az egyik, hol a másik lábát. Az idegen ügyet se vetve a bámészkodókra, belépett a kapuajtón a Bibók-kúriára.

- Jó napot, kedves öcséim - mondá, meg sem emelintve a fövegét.

Az egyik Bibók, aki a Horkán lecsúszott nyerget igazgatta, ki tudja már hányadszor, megütődve a »kedves öcséim« kifejezésen, bosszúsan pillantott fel s látván, hogy a jövevény szót se várva, egyenesen az ambitusra lép és a pitvarnak tart, ahonnan zenei ütemre rotyogó ételek illata párolog ki a tűzhelyről, rárivall:

- No, mit akar ott?

A jövevény elkacagja magát s feleli színészies pátosszal, minden szót megnyomva:

- Hát semmi egyebet, édes testvéröcséim, feleségemnek fiai, csak meg akarom nézni egy kicsit, él-e még édesapánk?

Valami furcsát kezdett erre sejteni a nagyobbik Bibók s otthagyván a nyerget, meg a Horkát, loholt be az idegen után a szobába, mialatt a künnlevő bámész népek s a kastélybeli dologtalan cselédség, hallván az idegen szavait, elkezdték azokat, mint valami különös lakatot, feszegetni, s elméjük kulcsával nyitogatni.

»Azt mondja, testvéröccsei? Hát talán egy öregebb fia is volt Bibóknak az első feleségétől? (Mintha hallottak volna is ilyenfélét a faluban.) De az idegen azt is mondta: »Feleségemnek fiai.« »Nem érti ezt az ember.«

Egy darabig vártak a kapunál, hogy majd kijön - mert érezték, hogy valami rendkívüli eset. Alkalmasint amolyan csatangoló katona lesz vagy spion, aki mindenféle hazug ráfogásokkal férkőzik be a családokhoz. No, majd kikergeti öreg Bibók uram a bikacsekkel. De bizony nem jött az ki, hiába várták. Sőt a Józsi gyerek is bekötötte a Horkát az istállóba és ő is bement, a Miska gyerek ellenben kijött egy zöld kancsóval és a pincekulcsokkal. Hm, hát mégis érkezett »valakijök«, bort visznek be.

Most még érdekesebbnek látszott az idegen megjelenése, hiszen olyan kevés nevezetes dolog történik a faluban, szétszéledőben is fúrta az eszüket a nagy rejtély, mígnem a Kramacskó Mátyás háza előtt a legelső öregasszonnyal, Vojka Mártonnéval találkozva, az egész fölszedett anyagot eleibe tálalták, mire az elméjének egy villanatából előrántotta az eseményt teljes egészében és rettenetes mivoltában.

- Szentisten, atyám! - kiáltá a kezeit összecsapva. - Hisz az a Bibók Zsiga, aki a Thököly-csatákban elesett.

- De ha elesett, akkor nem lehet az.

- Ha elesett, hát felkelt - vágta ki magát Vojkáné. - Ne zavarjátok az embert! Hányszor van az, hogy valaki ott marad a csatákban, ellenség fogságában, aztán mikor már régen holtnak hitték, egyszercsak megjelenik. Bibók Zsiga az, ha mondom, meg merek rá esküdni, mert úgy van az, hogy Zsiga úr már akkor házas volt, s a feleségébe, míg a táborozásokból haza várták, egyre hiába várták, beleszeretett apránkint az öreg Bibók, a vén kecskének is jó a só. Zsigáné pedig akkoriban finom só volt. A mostani viceispán édesapjaura, aki ugyancsak nagy kujon volt és megnézte a szépet, váltig ilyen sorrendben emlegette a görgői nemes családokat: »Bibókné Fehér Vállai«. No, hát ezekbe a fehér vállakba beleszeretett az öreg Bibók, s miután tanúk holtnak állították Zsiga fiát, oltárhoz vezette Zsuzsi asszonyt. Két fiú lett a házasságból s most, hogy Zsiga úr megkerült (mert itt süllyedjek el, ha nem ő az), csak ő mondhatta, amit mondott: »Kedves testvéröcséim feleségemnek fiai, él-e még édesapánk?« Szentisten, atyám! Milyen hajmeresztő dolgok sülnek ki ebből. Hát megkerült, hazajött. Oh, jaj, oh, jaj!

S ezzel megfordult s mint a nyíl, egyenest, nagy fejcsóválással és kéztördeléssel, a Bibók-portának tartott. Marjákné asszonyom (mert isten vezeti az ő kiválasztottainak lépteit), éppen akkor készült el a herőcesütéssel, melyből görgői szokás szerint, gyermekágyban fekvő komaasszonyának, a kovácsnénak, abban a szent pillanatban vitt szép fehér asztalkendővel letakart tányérban kóstolót, mikor Vojkáné a kastélykapu mellett átment; a két jeles asszony majdnem egymásba botlott.

- Tudja-e, mi történt? - kérdezte mohó lihegéssel Vojkáné, egyszersmind felelt is. - Az történt, édes lelkem, hogy hazajött az öreg Bibók Vincéné ura, Bibók Zsigmond.

Marjákné nem mindjárt fogta fel a dolgot, bizonytalanul és várakozva tekintett Vojkánéra.

- Hát nem érti? - kiáltá. - Két hites eleven ura van most otthon.

Dehogy is nem értette Marjákné! Értette az mindjárt. Lángész volt ő ezekben, hanem apránkint szerette élvezni az ily csemegét, kicsinyke kanállal szedegetni ki a jót, nem pedig felhörpinteni egyhuzomra.

- Két eleven ura, mondja? Vagyis a mostoha fia és az első ura, vagyis fia a mostani urának, akinek ő a hajdani menye! Ugye így mondja? No, hallja, ez valami irtózatos. Hát igaz lehet ez? Hát látta már valaki?

- Nem látta azt még senki. Hanem én már tudom. És látni is fogom, most egyenesen oda tartok, mert ha nem láthatnám, talán meg is bolondulnék a nagy kíváncsiságtól.

Marjákné is gondolt erre egyet. Kezében volt a herőcés tányér. Miért ne vihetné Bibókékhoz, egy kis kóstoló ürügye alatt - a komámasszony pedig hadd várjon délutánig.

- Mintha összebeszéltünk volna - felelte Marjákné -, én is éppen oda megyek, egy kis finom tésztát viszek a nemzetes asszonynak. Oh, szegény feje, mit fog csinálni? Karácsonykor egypár fürt szőlőt küldött az urunknak, bámulatos, hogy úgy megmaradt. Némely asszony tudja az ilyet eltartani. No hát, gondoltam, kéz kezet mos, s ha nem vihetek is valami ritkaságot, legalább a jó szándék nyújtsa ki, ha csak a körme hegyét is.

Együtt mentek most már Bibókékhoz, felfogván a szoknyáikat, mert az istállókból lefolyó trágyalé felolvasztotta a havat egy darabon s pocsolyává változtatta. Vojkáné elhadarta útközben a részleteket s figyelmeztette Marjáknét a pitvarban:

- Úgy tegyünk, mintha semmit se tudnánk.

- Hát tudunk valamit? - szólt Marjákné. - Hiszen nem tudunk. Csak egy kis ártatlan beszélgetés volt köztünk. Ez az egész.

Amint benyitottak a hátulsó szobába (csak azt fűtötték Bibókék télen), figyelemreméltó jelenet bontakozott ki eléjük. Ott ült az asztalfőn, kigombolkozva, az idegen, a ludaskásás tál előtt, melyből a májdarabokat halászta. Jóízűen evett, csak úgy csurgott homlokáról a verejték. Szögletes arcának minden vonaláról elégedettség sugárzott ki, nagy szakálla közepén egy vörös fonál jelezte, hogy az előbbi étel valami paradicsomos folyadék volt. Mellette ültek jobbról-balról a Bibók-fiúk, a fiúk közt az öreg Vince hófehér hajával. Ő nem evett, csak a tányérjára bámult és a reszkető ujjaival dobolt az abroszon. Bibókné asszonyom se holt, se eleven, az almáriumnál a tányérokat törülgette, mintha a sírból kelt volna ki, olyan sápadt, pedig egyébkor még helyrevaló asszony, ami nagy ritkaság, mert azt mondják, hamar elcsenevészedik a virág, ha penészes karóhoz kötik.

Nyomasztó csend uralkodott a szobában. Mindenkinek az orra vére folyt. Még a kutya is mogorván feküdt szétterpeszkedve az asztal alatt és az elhagyított lúdcsontokhoz hozzá se nyúlt.

Bibóknét kínosan érintette a két nő látogatása. De csak meg kellett erősítenie a lelkét és szóba állni velök - ha már a föld alá nem süllyedhet. Vojkáné valami rostát jött elkérni kölcsön, holnapra, Marjákné ellenben átadta a kóstolót az »alispán úr meghagyásából«.

- Köszönjük alássan - felelte az asszony gépiesen, kiborítva a süteményt a saját tányérjukra, melyet az asztalra tett.

- Örülök, hogy úgy esik ennek a kis semmiségnek az elhozatala - próbálta a társalgást megkezdeni a ravasz Marjákné -, mikor éppen vendégük van a nemzetes asszonyéknak.

S egy fürkésző, de mosollyal vegyített pillantást lövellt az idegen felé, Bibókné azonban egy szót se válaszolt. Látszott rajta, hogy terhére vannak a látogató asszonyok.

- No, ez nehéz dió - gondolta Marjákné, de azért még nem adta fel a reményt. Az öreg Bibók felé fordult.

- Meghagyta a tekintetes alispán úr, hogy adjam át a nemzetes úrnak is szíves üdvözletét.

Az aggastyán makogott valamit, amit nemigen lehetett érteni, de ahelyett váratlan helyről piroslott ki a siker. Az idegen nagyot húzott az előtte álló zománcos kancsóból és így szólt, Marjáknéra szegezve a két vérbefutott szemét.

- No, annak a bőrében se szeretnék most lenni.

- Az alispán urat tetszik érteni?

- Igen, Görgey alispán bőrét értem.

- Pedig hej, nem utolsó hely az ő bőrében lenni.

- Máskor elhiszem, hanem most nagyon fenekednek ellene Lőcsén. Onnan jövök. Olyan határozatokat hoztak ott ellene, hogy nem adnék a fejéért egy rézpitykét.

- Szentisten! - riadt meg Marjákné. - Olyan nagyon haragusznak rá? De hát miért, istenem, miért?

- Hát nem tudják, mi történt künn a vadászaton újév napján? - csodálkozott az idegen s csodálkozásában megint húzott egyet a kancsóból, majd oda tolta öreg Bibók elé vidáman.

- Igyék atyámuram is, az ebugatta. Lesz, ami lesz. Nem érdemes azon búsulni, hogy én élek.

De Marjákné nem hagyhatta a témáját, akármilyen érdekesnek ígérkezett is a másik.

- Hiszen tudjuk, jó uram, hogyne tudnánk. De amit kegyelmed mond...

- Én csak azt mondom, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Incselkedett velök egy kicsit - szépítette Marjákné.

- Köszönöm szépen az olyan incselkedést, hogy agyonlövi a bírót.

- Hiszen már úgyis hatvannégy éves volt. Csak nem akart talán örökké élni?

Nagyot kacagott az idegen.

- Kendből jó isten lett volna, anyóka - mondá és harmadszor is húzott a kancsóból, melyhez az öreg Bibók hozzá se nyúlt -, könnyen bánna el a bűntettekkel.

- Oh, pedig én buzgó keresztény vagyok, nagy jó uram. Igaz, hogy a templomba nem járok, mert az ebédet kell főznöm, a tekintetes alispán úr meg nem eheti a más főztét, hanem azért minden lefekvéskor, amint eloltom a gyertyát és leeresztem, megkövetem alássan, a szoknyáimat, elmondom az én napi imádságomat, olyan az én lelkem, nagy jó uram, mint egy fehér galambé, dehogyis pártolom én a gonosz tetteket, csak az az egy hibám van, ha hiba, hogy a véremet is odaadnám az uramért, és ha már fenekednek ellenében a lőcseiek, százszor odanyújtanám a nyakamat őhelyette. De hát csakugyan fenekednek? És mit akarnak, kérem alássan?

- Azt majd csak magának a viceispán úrnak mondom meg - felelte Bibók Zsigmond (mert csakugyan ő volt). - Délután úgyis egy kis dolgunk lesz a színe előtt. Nem készül valahova délután?

- Úgy gondolom, itthon lesz.

Marjákné nem folytathatta tovább a beszélgetést, búcsúzott és hazasietett, miután ott künn a sárga földig leszólta a hazaérkezett Bibókot.

- Utálatos egy ember. Olyat mutat, mint egy hegyi bunyik. A híres Jánosikot láttam egyszer, de jóval becsületesebb arca van. És még anyókának nevezett a szemtelen! Pedig öregebb nálamnál. Oh, szegény Bibókné, szegény Bibókné!

Elválván Vojkánétól, lihegve futott haza, hogy az alispánt értesítse a nevezetes esetről és jelezze a rossz híreket, melyeket Zsiga úr Lőcséről hozott, de már elkésett, legalább részben, mert míg ő Bibókéknál járt, azalatt a fiatal Görgey György érkezett meg a kastélyba lóháton s töviről-hegyire elbeszélte a Lőcsén történteket és a városi tanács bosszút lihegő határozatait.

Az alispán sápadt volt, mint a fal, bágyadtság, kimerülés látszott a szemein és egész magatartásán. Amint figyelmesen hallgatta öccsét, szinte fölélénkült egy kicsit.

- Azt gondolod, az életemre törnek? - kérdé csendesen.

- Azt nem mondhatom. Annyira talán mégse vakmerőek, hogy Szepes vármegye alispánjához merjenek hozzányúlni. Hanem azért jó lesz oda nem jönni, mert a szász nehezen bolondul meg, de ha egyszer megbolondul, hát nagyon megbolondul.

- Abban igazad lehet - mondá az alispán. - Azt az örömet nem teszem meg nekik, hogy odamenjek, mert ahhoz nekem kellene megbolondulni, márpedig mégiscsak inkább ők bolonduljanak meg.

- Legokosabb lenne, ha bátyámuram elvonulna innen, mondjuk, vagy egy fél esztendőre, apámuramékhoz Toporcra. Addig elpárolog a haragjuk.

- Hogy megszökjem? Nem, azt nem tehetem. Egyrészt azért, mert gazdátlanul maradván jószágom, mindenemet feldúlnák, tönkretennék. Másrészt nem tehetem, mert Görgeynek hívnak.

- Hát nem fél itt?

- Azt meg én nem mondhatom. Sőt bevallom neked, hogy félek, de nem Lőcse városától. Ezek a falak elég erősek, s ha egy kicsinyt begyakoroltatom a jobbágyaimat s egypár jó zsoldost fogadok melléjük, akárki ellen is meg tudom magamat védeni. Akitől én félek, az...

- A császár?

- Nem, az a kisbíró. Attól a kisbírótól félek én, öcsém, aki énbennem lakik, s aki már Kaint is megbüntette annak idején és azóta mindenkit, aki így vétkezett. Tegnap óta a hatalmában vagyok és érzem a sújtó kezét. Mindjárt az első perctől kezdve elvette étvágyamat, álmomat, nyugalmamat s ami egyebet a világból még meghagyott, az már igen keveset ér.

- Attól tartok, nagyon sötéten nézi a dolgot, Pali bácsi.

- Megadom magamat sorsomnak - felelte az alispán rezignációval. - Tudtam, hogy valami ilyes vége lesz egyszer szertelen heveskedésemnek, küzdöttem ellene minden erővel, úgy látszik, hasztalan volt.

Görgey Pál tényleg már tegnap meg volt rendülve, mikor a visszaküldött hajdú meghozta a hírt, hogy a lőcsei bíró meghalt. Nagy nyugtalanság fogta el. Azok a titkos hangok szólították, melyek ilyenkor a falakból is kihasadnak. Este a félhomályban a Kramler bíró alakja látszott kilépni a szobaszögletekből. Éjjel, mikor a szemét behunyta, legott jött a bíró és leült az ágya szélére. Felkelt, felöltözött inkább, minden szobában meggyújtotta a gyertyákat s úgy járkált fel s alá egész éjfélig, elgondolván az eset következményeit. Majd leült az íróasztalhoz s leveleket írt; egyet Dessewffy Károly referendáriusnak Bécsbe, másikat necpáli Justh Mihálynak Budára, melyekben vázolta a közte és a lőcsei bíró közt támadt egyenetlenséget s annak ilyen szerencsétlen kimenetelét, kérvén az illető urakat atyafiságos szeretettel, hogy az egyik az udvarnál, a másik a nádorispánnál adogassa be az esetet olyan formában, hogy az valami főbenjáró causa criminálisnak ne tekintessék. »Hiszen, ha az a kis árva lányom nem volna, nem sokba tekinteném a halálomat sem - végzé -, de így kénytelen vagyok instanciázni kegyelmeteknél. Elég baj nekem, hogy az istennél nem bírom elvégezni ezt a tettemet, ne nehezítsék meg gonddal teli fejemet az világi hatalmak, őfelsége és a méltóságos nádorispán, amilyen idők járnak, bizony még hasznomat is vehetik. N. B. Kramler bíró nem volt nemesember.«

A két levéllel mindjárt reggel útra kelt Preszton, ami egy kis enyhülést okozott neki. Azt hitte, ezzel körülbelül el van igazítva a dolog törvényes része. Arra, hogy Lőcse városa annyira élére állítsa a kérdést, nem gondolt. A macska fél Lőcsétől, nem én - gondolta magában, abban a hitben, hogy legfeljebb éles beszédek lesznek a városházán, vagy hogy egy deputáció verődik össze a főispánhoz, amelynek eredménye az lesz, hogy hosszadalmas pertraktálások után az alispán (mármint ő) egy sajnálkozó nyilatkozatot tesz a megyei közgyűlésen, mely a polgárok büszkeségét legyezgeti és vagy száz forintot izzad ki a városi kórházra, esetleg más célokra, ami viszont a kapzsiságukat elégíti ki. Ilyenben szokott a városok haragja elgőzölögni. Hanem az a határozat, hogy a város mindaddig gyászt visel, s hogy a Kramler bíró keze bebalzsamoztatván, csak akkor temettetik el, ha rajta bosszút állnak, ez mégis meghökkentette. E hókuszpókuszok neki is imponáltak. A titokzatosságban roppant erő van. Hogy mily komolyba veszi, eltitkolta Gyuri előtt, de látszott, hogy gondolatokba merül. Kezeit hátra rakva, méri a szobát s szemeiben némi élénkség gyúl ki. Az új irányból érkező veszedelem inkább felvillanyozta, mintsem leverte. Volt egy kis új táplálék a lelkének. Ellenséges mozdulataik ellen védekező mozdulatokat eszelni ki. Ez legalább szórakoztatni fogja. Hiszen mégiscsak szívesebben harcol szászokkal, mint kísértetekkel.

- És nem tudod, milyen terveik vannak?

- Nem tudom, Pali bácsi. A szászok nagyon tudnak hallgatni. De ha közlékenyek volnának, nekünk megyei embereknek akkor sem árulnák el, amit forralnak. Mi csak annyit tudtunk meg a megyeházán, amennyit ők láttak szükségesnek nyilvánosságra hozni.

- Sokat érne, ha megtudhatnál egyet-mást. Beszélj bizalmasan Grodkovszkyval, az hű emberem és a Pálfalvi feleségének udvarol. No, mért rezzentél úgy össze? Vagy talán te is fiam, Brutus?...

- Nem én, Pali bácsi.

- Elpirultál, imposztor, de én azért mégis elhiszem. Hát beszélj Grodkovszkyval. Ígérd meg neki nevemben, hogy szolgabíró lesz, ha valamit megtud az asszony révén. Pálfalvi papucs alatt van, s még a tanács titkait is ki bírja belőle húzni az asszony, különben is locsifecsi ember. Ha valami lényegeset megtudtok, staféta hozza akár éjjel, akár nappal.

- Természetesen.

- Most pedig eredj, mutasd meg magadat Marjáknénak, hadd lássa, hogy itt vagy. Talán még megszaporítja az ebédet valami kedvenc ételeddel.

Egyedül maradván, még egyszer átgondolta az eseményeket s mit lehetne ellenök tenni. Nem lehetetlen, hogy haddal támadják meg a lőcseiek, rágyújtják a kastélyt és kipörkölik belőle. A városnak ágyúi vannak és rendes, begyakorolt őrsége, mely elég jól tud bánni a fegyverrel. Egy éjjel itt toppanhatnak.

Ezeket az esélyeket görgette elméjében, mikor visszajött Gyuri.

- No, van már valaki, Pali bácsi, aki jobban tudja a történteket, mint én.

- Hol? Ki? - kiáltá mohón az alispán.

- Marjákné beszélt valakivel, aki most érkezett Lőcséről.

- Ez az asszony aranyat ér - mondá az alispán. - Hadd jöjjön be rögtön.

- Mondtam neki, de most nem jöhet be, mert éppen gyúr valamit és a rántással is baja van.

- Az ördög vigye a rántását.

Kisvártatva bejött Marjákné és elújságolta a Bibók Zsigmond megérkezését, kit eddig holtnak hittek a faluban. A múlt éjszakát Lőcsén töltötte és ott rémhíreket szedett fel. Azt mondja, egy rézpitykét sem adna a tekintetes úr fejéért. Különben eljön délután, elbeszéli, amit tud, személyesen.

- Bizony lesz vele elég baja a tekintetes úrnak - végezte Marjákné. - Nem tudom, hogy osztoztatja meg őket. Egy asszony és két törvényes férj. Az egyik a fiú, a másik az apa. Tudom, ilyen pöre se volt még a tekintetes úrnak.

- Ismertem fiú koromban ezt a Bibókot. Már akkor is sokféle zsírral volt megkenve. Zsoldos csapatot szervezett csőcselék népségből, s hol Thökölyt szolgálta, hol a császárt, aszerint, ahogy fizették. Különös, hogy most, annyi év múlva, megkerült. (Éppen akkor - tette hozzá gondolatban -, mikor ilyen emberre van szükségem.) Életerős ember még?

- Valóságos vasgyúró. Tele van a képe forradással, lógott az már talán akasztófán is.

- Küldje el hozzá a hajdút, hogy mindjárt ebéd után akarok vele beszélni. Most pedig lásson a tálaláshoz.

Egy-kettőre megvolt az ebéd. Csak ketten ültek az asztalnál. A patvaristáknak ma külön tálalnak a nagy ebédlőben. Az alispán jóval vidámabb lett, szemben ülvén öccsével, gondűző tokaji mellett. Mindenről beszélt, csak az »esetről« nem, mintha elfelejtette volna. Emlegette, hogy Osgyánba készül húsvétkor, a Rózát meglátogatni. De milyen nagy már. És milyen kedves leveleket ír. »Majd felolvasok neked egyet délután.« Akkor aztán elhallgatott, mintha a lelke e levelek tartalmában éldelegne, mire lassankint elborult a homloka s váratlanul így szólt Gyurihoz:

- És te mit tanácsolsz nekem ebben a dologban?

- Én? Melyik dologban?

- Ebben az emberölési slamasztikában.

Gyuri elmosolyodott.

- Oh, istenem! Én tanácsoljak a vármegye legokosabb emberének?

- A maga ügyében, édes öcsém, mindenki szamár, tehát mégis...

- De én a mások ügyében is szamár vagyok, Pali bácsi.

- Mindegy. Mégis mondd meg, mit tennél az én helyemben?

- Megmondjam?

- Kérlek.

- Hát én mindenekelőtt lemondanék az alispánságról.

Az alispán nyugtalanul mozdult meg.

- Látom, igazad van. Tudniillik abban, hogy szamár vagy. Miféle bohóság lenne akkor vetni le a legerősebb páncélt magadról, mikor a legtöbb golyóbis zuhog a melledre.

Görgey Gyuri elvörösödött. Bántotta, hogy a nagybácsi úgy lehurrogta.

- No, hát én úgy fogtam fel - védte magát -, hogy az alispáni tisztség nem éppen páncél, hanem gyönyörű köntös, mely nem egészen az illetőé, aki viseli, egy kicsit azoké is, akik három évi tartamra a testére húzták, hogy benne ékeskedjék. S ha mármost az a kilátás van, hogy a testemnek irányzott golyóbisok azt a szép köntöst is ki találják lyukasztani, ami nem az enyém, hát egyszerűen levetem.

Görgey Pál kezéből kiesett a villa. Ez az okoskodás homlokon ütötte. A hirtelen benyomások embere volt. Odanyújtotta a kezét öccsének.

- Úr vagy. Úri módon gondolkozol. Meggyőztél, kölyök. Lemondok az alispánságról.

S ezzel be sem várván az ebéd végét, csak az idegeinek engedelmeskedve, nyomban a patvaristák ebédlőjébe sietett, ahol vagy hat léhűtő úrfi vendégeskedett, nagy zajjal, disputával. Egy öreg írnok, Morton Muki ült az asztal végén, az töltögetett mindenkinek. Az alispán csak ritkán kívánta meg ezt az eleven társaságot. Többnyire egyedül ebédelt.

Megparancsolván, hogy mához két hétre össze kell hívni a vármegye nemességét Görgőre egy értekezletre, három csatlós vigye az összehívó leveleket a megye különböző vidékeire. Az öreg írnokot vállon érintette.

- Magával egy kis tanácskozásom lesz, Morton.

- Parancsoljon a tekintetes alispán úr.

- Jöjjön be a szobámba.

Az öreg írnok elsápadt. Még olyan se történt, hogy az alispán vele tanácskozzék.

- Nono, előbb csak egye végig az ebédet.

Az öreg Morton Muki tehetséges ember volt, mint skriba öregedett meg a szepesi alispánok oldalánál. Abban a nagy fejben annyi volt beraktározva, mint akár a rozsnyói káptalanban. Az egész akkori közigazgatási tudomány az öt ujjában volt beraktározva, amellett olyan emlékezőtehetséggel bírt, amely bámulatra ragadta az embereket, hű ember is volt, megbízható, nem korhely, nem kártyás, csupán egy hibában szenvedett, amelyért nem boldogulhatott, de ő azt nem sejtette, mert különben abbahagyta volna. Tudniillik olyan szépen tudott írni, hogy messze földön emlegették. Állítólag a nádorispán, kihez gyakran kerültek fel a szepesi alispán előterjesztései vagy valamelyes aktái, a zsebében hordozgatta, mindenfelé mutogatván, hogy mire viheti egy ügyes emberi kéz a betűvetés egyszerű mesterségét. A Morton Muki betűi élni, nevetni és csillogni látszottak a szép, komoly diósgyőri papirosokon. Olyasvalami volt már az, amiről a szepesi alispán nem mondhatott le többé. Úgy tudta már azt az emberiség, hogy a szepesi alispán iratai a legszebb manuscriptumok az országban, mint hogy a rimaszombati csutorák a legjobbak, a kassai dóm a legszebb, a bécsi Szent István-torony a legmagasabb és a miskolci pácolt sonka a legízesebb. Szegény Morton Mukit nem lehetett onnan elvenni. Örökös írnoknak kellett maradnia. Pedig az eszére nézve akár konziliarius is lehetne - csakhogy arra sok ember találtatik, míg ilyen skriba nincsen több. Nem tudom én, mi lesz, ha egyszer neki is elkezd a keze reszketni.

Alighogy megtörülte a száját, félénken bekopogott az alispánhoz.

Az alispán pertu volt vele abból az időből, amikor még ő is patvarián volt, négyszemközt tehát, ahol nem megy a méltóság rovására, csak te-nek szólította az öreget.

- Nem hallottál valaha valami Bibók Zsigmondról?

- Dehogynem - felelte a skriba, mindjárt első lélegzetre. - Az egy idevaló görgői nemes, az öreg Bibók Vincének a fia.

- Mi történt vele?

- Meghalt még valamikor a Thököly-csaták idejében.

- Bizonyosan tudod?

- Bizonyosan nem tudom, mert nem voltam ott, ahol meghalt, de azt bizonyosan tudom, hogy az utána kérdezősködő feleségének ezt feleltük, mint alispáni hivatal, még a tekintetes Görgey János úr alispánsága alatt.

- Ne beszélj! De már arra persze nem emlékszel, hogy kiféle, miféle szerzet felesége volt.

- Dehogynem. Hiszen én tisztáztam le az iratot. Krakkói asszony volt. Hogy is csak? Valami Jaszenszkája Vanda.

- Hej, ha az az irat még megvolna.

- Alkalmasint meglesz valahol a megyei levéltárban. Világosan emlékszem, hogy a krakkói polgármestertől jött a megkeresés, mintha most is előttem állna a pecsétje.

- Régen lehetett?

- Bizony van már vagy tizenhat-tizenhét esztendeje, ha nem több. Akkor Toporcon voltam az alispán oldalánál s kérdést intéztünk illető Bibók Zsigmondra vonatkozólag az itteni szolgabíróhoz, aki egyszerűen azt felelte, hogy Bibók Zsigmond meghalt, s felesége máshoz ment férjhez.

- Hm. Az a szolgabíró talán én voltam.

- Nekem akkor felötlött a dolog - folytatá a vén írnok -, mert miképpen tudakozódhatik a feleség az ura után, ha tudja, hogy meghalt, s miképpen nem tudja, hogy meghalt, ha már máshoz ment férjhez? Ezért maradt meg az eszemben.

- S nem emlegetted azt előttem is valamikor? - kérdezte az alispán.

- De bizony emlegettem egyszer, mindjárt amikor idejöttem és a volt Bibók Zsigmondnét megismertem. Igenis fölvetettem a kérdést.

- No ugye? Mert homályosan derengett a fejemben, hogy erről az imposztor Bibókról tőled hallottam valamit. De hisz ez, ha így van...

- Egy kis bigámia - egészítette ki Morton. - Ezt mindjárt akkor láttam, de mit kezdjünk a holttal patvart? Egyszerűen azt feleltük a krakkói polgármesternek, hogy meghalt.

- No, ugyan rosszul feleltétek, mert úgy hallom, él.

- Hogy él? Lehetetlen!

- De nemcsak él, hanem ma meg is érkezett a faluba. Sőt, ha nem csalódom a künn hallatszó csoszogásokban, hát éppen itt van.

A huszár lépett be, jelenteni, hogy Bibók Vince van itt a feleségével s kegyes bebocsáttatásért esedeznek a viceispán úr színe elé.

- Ketten vannak?

- Egy harmadik úr is velök van.

- Akkor én talán elmenjek? - fordult az írnok kérdőleg az ura felé.

- Várj még egy kicsit. Figyelmeztetni akarlak, hogyha még eddig nem szóltál, hallgass ezentúl. Terveim vannak ezzel a Bibókkal. Mihelyt pedig bevégzitek a meghívók szétküldését, be kell menned Lőcsére, kikeresni a krakkói iratot a levéltárban, ha még megvan.

Morton távozása után szerény kopogás és krákogás hangzott az ajtó előtt, majd a »szabad«-ra beléptek egymás után, elöl a fehérhajú Bibók, roskatag lábaival, melyek sötétszürke botosokban végződtek, felsőtestét báránybőrrel bélelt bekecs fedte, vékony, vályús nyaka ellenben vörös-fehér-zöld színű harasztból horgolt kendőbe volt becsavargatva. Az aggastyán után a közös feleség tipegett, vöröscsíkos nagykendőbe kötött fejéből csak az ijedt szemei látszottak ki és az orra. Kezében vékony kendőcskét tartott, mellyel hol az orrát, hol a könnyes szemeit törülte. Legutolsónak következett Zsigmond úr, abban a furcsa ruházatban, melyben megérkezett, csak a szablyáját hagyta otthon. Fesztelenül, otthonosan lépegetett a csinos, ősi képekkel díszített teremben, mintha örökké ilyenben mozgott volna, az íróasztalig jutva, ahol Görgey ült, pökhendi módon előre lépett s odanyújtotta kezét az alispánnak:

- Ego sum Sigismundus Bibók.

Az alispánnak azonban mind a két keze el volt foglalva; az egyikkel könyökölt, a fejét nyugtatva rá, a másikkal a csibukja szárát tartotta.

Zsiga urat ez a hidegség megzavarta, némán meredt rá. Roppant imponáló volt az alispán komoly, zordon nagy feje. Maga a megtestesült hatalom. Az öreg Vince úr lábait lassú reszketegség fogta el. Az alispán észrevette és így szólt:

- Üljön le, Bibók bátya; kegyelmed is leülhet ifiasszony.

Ami egyszersmind azt is jelentette, hogy Zsigmond úr maradjon állva.

Az aggastyánt egy hatalmas köhögési roham lepte meg, annak az ereje alatt lehuppant egy székbe. Nagy, kínos csend következett. Az alispán várakozva tekintgetett hol az egyikre, hol a másikra.

- No, mi a szó? - kérdé végre.

Mire hátravetette a fejét Bibók Zsigmond s nemesemberhez illő módon, latinul kezdte előadni az esetet. Görgey félbeszakította:

- Az öregek búzája kerül legelsőbben garatra a malomban. Kegyelmed mondja el, Bibók Vince, mi hozta hozzám.

Az aggastyán láthatólag összeszedte erejét, megrángatta elöl a bekecsét, hogy jobban álljon, megtörülte a száját a bekecse ujjával, aztán nyöszörgő, gyenge hangon, mely szinte darázsdöngéshez hasonlított, ugyancsak latinul kezdte ecsetelni, hogy életének békésen evező csónakját, mely immár a végső kikötőhelyhez közeleg, milyen csapás és veszedelem érte váratlanul.

- És mi legyen az? - kérdezte az alispán gépiesen.

- Megérkezett a fiam - nyögte fájdalmas hangon -, a fiam, akit holtnak hittem s akinek a feleségét, amint az tudja is a tekintetes alispán úr, isten és emberek előtt a hazai törvények szerint hites házastársamul vettem s vele fiakat nemzettem a hazának és a dicsőséges nemességnek.

- Hm, ez bizony baj - morogta az alispán -, de minthogy az ifiasszonyról is van szó, mért nem beszél kegyelmed magyarul? És mindenekelőtt azt mondja meg, miért jöttek ezzel hozzám?

- Azért jöttünk, rogo humillime, hogy tessék köztünk rendet csinálni - rebegte az aggastyán magyarul, kezeit könyörgésre téve össze.

- Egyenesen azért jöttünk, tudván a tekintetes alispán úr bölcsességét s mindenekben való tökéletességét - szólt közbe Zsiga úr mézes-mázos hangon.

- Mert így egy percig se élhetünk egy fedél alatt - folytatá Vince úr, hófehéren, lenge haját hátrasimítva s a magyar szöveggel kiesve egyszersmind a kifejezések előkelőségéből a népiesbe -, azt se tudván, hogy melyik malac ki ökre.

Az alispán megsajnálta a reszkető aggastyánt, kinek arcán a kétségbeesés sötétlett, egy kis ravasz rést nyitott meg előtte.

- Tehát ez az úr fia kegyelmednek? - szólt Bibók Zsigmondra mutatva. - Tényleg ő a fia? Nézze meg jól.

- A véremet csak nem tagadhatom meg - felelte az aggastyán.

- A kegyelmed egykori férje ez? - kérdé az asszonytól. - Ráismer?

- Ráismerek - mondá az rekedten, fojtott hangon, anélkül, hogy ráemelné a szemeit.

Az alispán bosszúsan morzsolgatta a bajuszát és Bibók Zsigmondhoz fordult.

- Hát hol volt annyi ideig, mért nem adott jelt életben létéről?

Hiszen csak az kellett Zsiga úrnak, hogy beszabaduljon a múltjába, kalandok, élmények, vitéz tettek színes birodalmába. Hogyan esett el a hazáért Thököly zászlói alatt az eperjesi pázsiton. A környékbeli nemesek közül többen láthatták elestét, ott küzdött mellette a Görgőre való Vállay Frici is, aztán Fehér Károly, Csemiczky Gábor Farkasfalváról, nem csoda, ha itthon halálát mondották. Ami azt illeti, nyilván eltemetik vala a halottak között, ha az egyik németnek, azok közül, akik a csatatér eltakarításával voltak megbízva, meg nem tetszett volna a szép rámás kordován csizmája (a lőcsei Mikucska varrta remekbe), s mielőtt feltették volna a sírgödörbe szállító targoncára, le nem próbálja húzni a lábáról. Ebben a nagy rángatásban a sajgó fájdalomtól egyszerre fölszisszent, s íme, látták, hogy él. Így került a kórházba s aztán a labanc sereghez. Ott volt kénytelen szolgálni évekig, míg alkalomadtán átszökött Lengyelországba. Erre az időre esik a Thököly betörése Erdélybe, amit hallván, lengyel nemesekből és vasgyúró parasztlegényekből csapatot szervezett, mellyel sok viszontagság közt behatolt ugyan Erdélybe, de szerencsétlenül a kurucok helyett Heister kezeibe került, majd évekig tartó fogságba jutott az olmützi várba, ahol egész idáig kuksolt s legfeljebb a madártól küldhetett volna üzenetet, azt is csak akkor, ha a cellájában levő patkányok változtak volna át madarakká s röpültek volna ki az ólmos ablakon, egyenest Görgő felé.

A »kapitány« mindezt hosszan, szélesen beszélte el, mindenféle kitérésekkel, mialatt az alispán hallgatta is, nem is, tudván, hogy sok ebben a mesei elem. Inkább az ügy velején forgatta elméjét s midőn Zsiga úr bevégezte a curriculum vitae-t, letette a csibukját csendesen.

- Az eset igen egyszerű - mondá jóakaratú szelídséggel s mindhárman érdekfeszülten csüggtek ajkain. - Bibók Zsigmond előadása szerint csak azt állapíthatom meg, hogy semmi üldözendő bűnt nem látok, kegyelmetek mind jóhiszeműek, tehát nem vétkesek. Dixi.

- Úgy, de atyámuram azt akarja - szólt Bibók kapitány -, hogy a tekintetes úr döntse el, kié legyen az asszony. Sőt mindnyájan ebben állapodtunk meg.

Az alispán a fejét rázta:

- Ebben én ítéletet nem mondhatok, mert a házasságok az égben köttetnek, én pedig csak Szepes vármegyében vagyok viceispán, az égben én semmi se vagyok. Az isten szolgái talán tehetnek változást, de csak más okból. Ebből nem. A törvény ebben az esetben világos. Az asszony azé, akivel előbb esküdött.

- No, ugye mondtam? - bizonykodott Zsiga úr diadalmasan.

Az öreg Bibók szeme könnybe lábadt.

- Ne vedd el tőlem a Zsuzsát, Zsiga. Te már elszoktál tőle - nyöszörögte ügyefogyottan. - Ne menj el, Zsuzsa, ne hagyj el. Mivé lennék én tenélküled? Oh, tekintetes alispán úr, könyörgöm a jóságos szívéhez, ne engedje tőlem elvenni a Zsuzsit... Inkább odaadom mindenemet. Térdre borulva kérem, tekintetes alispán úr, tekintse tisztességben megőszült fejemet, gyámoltalan öreg voltomat, tekintse azt, hogy a Bibókok mindig hű szolgái voltak a Görgey-nemzetségnek. (A kezeit tördelte.) Kihez menjek, hova menjek panaszra, én fölséges istenem?

Az alispánt mindjobban meghatotta az aggastyán bánata.

- Vigasztalódjék, bátyámuram, de lássa, ami törvény, az törvény...

- Oh, jaj, miféle törvény az! - tört ki az öreg. - Istenasszonynak festitek ti földi hatalmasok s egy vak bestia. Azt mondja a törvénytek, hogy az asszony a fiamé, holott most már körülbelül csak annyi köze van a fiamhoz, hogy egy pap egyszer beírta, mint házastársakat, egy könyvbe, míg énvelem, akinek két fiat szült, összeforrt úgyszólván egész élete. Ha nálam marad, a fiam elveszti feleségét, de ő még java férfi, könnyen találhat másikat, ha neki ítélitek, én elvesztettem a feleségemet s egyszersmind fiaim anyját. Aztán én csak rövid ideig élek, egyik lábam a sírban. Ő még visszakaphatja az asszonyt. Neki megmarad a reménye. Nekem az se marad.

- De én is szeretem ám a feleségemet, atyámuram - ellenveté Zsiga úr, nyegle hangon. - Az én szívem sincs kőből. De mert atyámuramnak is engedelmes fia óhajtanék maradni, igazán megbolondulni való, hogy mit tegyek.

- Mindig jó gyermekem voltál - s az öreg úr mécsese most már eltört, sírni kezdett, mint egy gyerek -, Zsiguca, Zsiguca, legidősebb fiacskám, kívánj tőlem akármit, csak a Zsuzsit ne kívánd!

A szeretett asszony pedig, akiért ez a versengés folyt, ott állott ezalatt némán, roskadozó inakkal, reszketve, mint a nyárfalevél, szemeit lesütötte s mereven nézte a padlón a téli napfény táncoló játékát.

- Nos, talán lehetne valamely békés megoldást keresni - mond az alispán -, de ezt nem a szepesi alispán tanácsolja, hanem csak Görgey Pál. Nem okvetetlenül szükséges mindent a papok orrára kötni. Az eset végre is rendkívüli, nem lehet közönséges mértéken latolni. Kegyelmetek úgy élnek ezentúl is, ahogy akarnak. Kinek mi köze hozzá? Hanem ez főleg attól függ, hogy az ifiasszony mit akar. Még eddig egyetlen szavát se hallottam, azért csak ki a színnel. Halljuk.

Az asszony sápadt arcát gyenge pír festette át s még lejjebb húzta a kendőt az arcára.

- Legjobb lesz - mondá akadozva -, legjobb lesz, ha a tekintetes alispán úr kivitet engem innen és lenyakaztat az udvaron, akkor legalább mind a két Bibók özvegy lesz.

- Ostoba asszonyi beszéd - bosszankodott Görgey. - Azt mondja meg, tiszta szíve szerint, kit választana élettársul, ha például a törvény megengedné? No, mért nem felel?

Habozva emelte rá lázban villogó szemeit.

- Nem merem megmondani - lihegte.

- Úgy? Ebben igaza lehet. Jöjjön át a másik szobába s ott gyónjon meg nekem, mint a papnak.

Átvezette a szomszéd benyílóba, hol nagy üggyel-bajjal kihúzta Bibóknéból az igazi véleményét.

- A mostani uramat megszoktam, hozzáöregedtem s a fiaimtól is szégyenelném visszamenni a régihez.

Az alispán, ámbár tetszett neki az asszony elhatározása, nem bírta eltitkolni meglepetését.

- Sohasem hittem volna. Hát az öregecske még...

Egy elhárító mozdulatot tett kezével az asszony, mintha vissza akarná kergetni azt a csúf gondolatot, mely az alispán szavaiból volt kilépőben.

- Nem akarok már én asszony lenni - szólt elpirulva és most szinte csinosnak látszott. - Maradok, ha lehet, a gyermekeim apjával.

Görgey szíve táján egy kis melegség támadt. Váltig lélekemelő látvány egy tiszta asszony. Ez a Bibókné legalább így festett.

- Hát majd valahogy úgy próbáljuk összeütni - biztatta meg bizonyos szokatlan gyöngédséggel, aztán kiküldte a másik szobába, beszólítván helyette a két Bibókot.

Nagy rábeszélő tehetsége volt, világosan, tisztán tudta magát kifejezni, ami sohase tévesztheti el a hatását, s milyen segítség ehhez a nimbusz, hogy a legbölcsebb ember a vármegyében, a legjobb koponya. A hit ebben többet ér a valóságnál.

- Nemes atyámfiai - kezdé a barátságos lényébe öltözködve -, én csak azt mondom tanácsképpen, ha már a sors ilyen furcsa helyzetbe keverte kegyelmeteket, vágjanak hozzá jó képet s ne vigyék ki a botrányt a véka alól a dobra. Ha a sors így intézte el, nyugodjanak bele, mert az is bíró s nem jó vele kikötni, nagyon erős ökle van. Az asszony bevallotta nekem, hogy ő maga is a nyugalomra vágyik s szívesen maradna a régi férje mellett. Hát beszéljék meg egymás közt, most itt mindjárt. Azután majd egy kis külön beszédem lesz kenddel, Bibók kapitány.

Bibók kapitány mélyen sóhajtott, az égre emelve szemeit.

- Pedig hogy szeretem ezt az asszonyt.

- De hallod, hogy velem akar maradni - mondá gyermekesen dicsekedő hangon az öreg, és szemei élénken csillogtak fel.

- Csakhogy az én jogos tulajdonom ő - vitatta a kapitány a mellére ütve.

- No, azt nem lehet egészen így mondani - vágott közbe Görgey -, mert hisz az asszony, ha akarja, megindíthatja kegyelmed ellen a válópert is s föltéve, hogy helyes okokat tud találni s talán tud, mert hiszen kegyelmed se említette, hogy kolostorban élt volna azon idő alatt, míg szabad volt, és ha esetleg tudakozódni talál valahol Lemberg vagy Krakkó körül, ahova menekült... (kiszámított ravaszsággal mélyeszté rá sejtelmes tekintetét), kisüthet valamit.

Zsiga úr összerezzent s szelídebb húrokat kezdett pengetni.

- Mondja meg hát apámuram, hogyan akarja?

- Mondtam már, fiacskám, hogy a Zsuzsi nekem maradjon.

- Az ő kedvéért jöttem haza - fakadt ki Zsiga úr keserűen.

- Isten meg fog áldani, kedves fiam - felelte az öreg kenetesen -, hogy szegény apádat meg nem fosztod egyetlen istápolójától.

- Hogy isten meg fog áldani, az igen szép és biztató jóslás kegyelmedtől, uramatyám, de a jóslásokból meg nem élek. Hiszen látja rajtam, hogy üres zsebbel jöttem haza, lerongyollott ruhában.

- Hát mit kívánsz, mondd meg?

- Úgy gondolom, hogy ha ennyire ragaszkodik Zsuzsihoz, vigye őt a kisebbik házba, nem bánom.

Az öreg elszontyolodott erre, szemrehányólag fordult a fia felé.

- Zsiga, Zsiga, hiszen te öreg szászt akarsz énbelőlem csinálni.

A szászoknál volt szokás két házat építeni egy telken; öreg napjaira a kisebbik házba, melyet »köhögő«-nek is hívtak, vonult a gazda s átadta a mesterség vagy a gazdaság vezetését a legöregebb fiának. Zsiga úr kívánsága tehát egyenesen az volt, hogy a gazdai szerepet adja át neki az öreg úr, ő maga pedig húzódjék a kertben levő házikóba, melyet Bibók Gábor, nagyapjuk, aki a család fénykorában viceszolgabíró és kutya gyerek volt, szeretőjének, a szép veres hajú Kádár Ágnesnek építtetett. Az illető perszóna ugyanis ide járt Lőcséről nyaralni.

Sehogy se tetszett az öreg Vincének, hogy a birtokot kiadja a kezéből, kézzel-lábbal kapálózott ellene, már majdnem elmérgesedett köztük a szóváltás, mikor az alispán újra fölvétette velök a tárgyalási fonalat.

- Ne akarjon mindent, bátya. Meleg cipó, meleg kályha való kendnek arra a rövid időre, ezt kösse ki magának írásban. Értem, hogy jobban szeretne ifjú szász lenni, mint öreg szász, de ha már a fia ilyen áldozatot hozott, nyissa meg a markát kegyelmed is és adja át neki a birtokot, kikötvén a tartást a saját és a másik két fia részére naturálékban és pénzekben, mindaddig, míg majd halálával a rendes megosztozkodás bekövetkezik a kiskorú testvérekkel.

Vince úr a fejét vakarta.

- Nem lehet az, tekintetes uram, hogy már én ezentúl semmi se legyek. Nem bírom én azt megszokni.

Zsiga úr elmosolyodott.

- Férje lesz a Zsuzsinak. Hát az semmi?

- Hiszen az igaz, szeretem, nem élhetek nélküle, de...

- De nem adok érte semmit - vágott a szavába gúnyosan a kapitány. - No, úgy is jól van. (Megrázta a vállait és úgy tett, mintha kifelé indulna.) Szegény Zsuzsi, téged ugyan kevésre becsülnek itt! Dehogy hagylak itt, dehogy. Magammal viszlek a nagy világba, majd csak megélünk valahogy.

Az öreg elérzékenyült, újra kibuggyant szeméből a könny, míg homlokán nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek.

- Hát nem egyeznek meg? - mondá az alispán kurtán, türelmét vesztve. - Elmehetnek.

Erre aztán megadta magát Vince úr, odanyújtván kezét a fiának.

- Isten neki, Zsigus, légy hát te a gazda ezentúl.

Ekképpen végezvén, átmentek a dolgozószobába, hol nagy szorongattatások között várakozott az asszony, hol az egyikre, hol a másikra nézett lázas szemgolyóival. Mind a két embere vidám volt. Zsiga mórikálva meghajtotta magát előtte, mímelvén az akkori nemes lovagokat:

- Megvan a kötés, mama.

Ebben aztán az is jelezve volt, hogy kinek jutott. Ő azonban apróra szerette volna tudni, de az alispán másképp parancsolta.

- Maga mármost menyecske, menjen haza, minden úgy lesz, amint akarta, de azt előbb írásba kell tenni.

Míg a kontraktust megcsinálták a patvaristák, azalatt az alispán kikérdezte Bibók kapitányt a lőcsei dolgok felől. Őtőle tudta meg azt az új adatot, hogy a bíró vérével miként kerített be Nustkorb szenátor uram egy darab területet az ő földjeiből, hogy azt a szász privilégiumok alapján, mint véren szerzettet, elpereljék. (Oda fogom nekik engedni - gondolta magában az alispán.) Zsiga úr szemfüles ember volt, azt is el tudta mesélni, hogy Nustkorb uram milyen királyi nyilatkozatra alapítja a jogigényét. Zsiga úr ott volt véges-végig a karzaton tegnap s mindent megjegyzett magának, mert Zsiga úr éles szemmel mindjárt felismeri a magot, melyből a viszályok és torzsalkodások teremnek. Zsiga úr mindenütt ott van, ahol ott kell lenni. Ma is éppen akkor ment a Görgey földje mellett hazajövet, mikor a lőcsei hivatalos közegek is megjelentek, hogy körülkarózzák a vérrel szegélyzett táblát. Majdnem szóról-szóra elmesélte a bohókás földfoglalás cinikus módját, miképpen hurcolták a megsebesült bírót hárman a nyitott sebével s nyomogatták azt, hogy a vér szivárogjék, míg csak a lelkét ki nem lehelte.

- Talán meg se halt volna - kiáltott fel az alispán megkönnyebbülten.

- Nagyonis valószínű - vélte Bibók. - Hiszen a tanácsban is az volt eleinte a nézet, míg le nem nyomta az ékesszólás, meg a kapzsiság.

Az alispán arca fölengedni látszott s majdnem vidáman kínálta meg székkel Bibókot.

- Üljön le, kapitány, és gyújtson rá. Bizonyosan pipás ember. Aztán mondja meg nekem őszintén, milyennek tartja a helyzetet? Maga tapasztalt ember, tud ítélni a jelekből, a hangulatból.

Zsiga úr nem sokat kínáltatta magát, sokkal szemtelenebb volt; levett egy csibukot a pipatóriumról, belecsiholt a taplóba, aztán elterpeszkedett egy széken, a lábait szélesen szétvetve, pöfékelni kezdett, s míg a nyirkos dohány meg nem gyúlt, hajsókálva a csibukot, egy árva szót se mondott.

- Furcsa - jegyzé meg végre, sercentve a foga közül -, hogy a kakas elalszik, ha hajsókálják, a tűz meg kigyúl.

- Nem erről kérdeztem - szólt türelmetlenül az alispán, akit kellemetlenül érintett a kapitány konfidens modora.

- De éppen hogy arról beszélek, domine spectabilis, vicecomes, mert nem bírom egyszeribe eltalálni a lőcsei viselkedésről, hogy csak kakasberzenkedés-e vagy pedig igazi tűz.

- Hm, persze - ümmögött az alispán s nem minden csodálkozás nélkül emelte szemeit a szólóra.

- Vagyis hagyni kell és nem piszkálni, hogy elaludjék, ha egyszerű kakasberzenkedés, vagy pedig mozogni kell-e a para bellum si vis pacem elve szerint, ha igazi tűz - mivel ebben a lőcsei dologban éppen megfordítva jelentkeznek a következmények.

- Kapitány! Maga, úgy látszik, okos ember.

A kapitány hunyorított bal szemével, mely jelentékenyen apróbb volt a másiknál, az arcidegnek valamely összehúzódása miatt és színre is különbözött.

- Csak tud az ember egyet-mást - vonogatta a vállát szerénykedve, mialatt olyan füstöket eresztett ki, mint egy kanonoki kémény.

- Éppen azért vagyok kíváncsi, miképpen ítéli meg az esetet.

- Igazi tűznek tartom. Mégpedig veszedelmesnek. Minden azon fordul meg, szerintem, hogy ki lesz az új lőcsei bíró. Oda kellene hatni, hogy valami békés hajlamú tutyimutyi ember kerüljön a megüresedett székbe.

- Hm. Ebben van valami - gondolkozott az alispán fennhangon s hovatovább nagyobb érdeklődéssel hallgatta a hazakerült kalandort.

- Ha Gosznovitzer lesz a bíró, mindenféle vakmerő merényletekre el lehet készülve a tekintetes úr, mert az kegyetlen, vérszomjas kutya, az arcvonásából olvastam ki; ha Nustkorb találna győzni, az kapzsi, ravasz és erélyes, képes arra, hogy bérgyilkossal vagy méregkeverővel tétesse el az útból, mert ez a legolcsóbb és legkevésbé veszélyes mód; legjobb volna, ha Mostelt választanák, jólelkű, higgadt, okos ember, kiegyenlítésekre hajlandó.

Az alispán gondolkozott. Talán csakugyan lehetne erre hatni gróf Csáky főispán vagy a tárnokmester útján. Majd így szólt:

- Nem gondolja, hogy esetleg itt Görgőn támadnak meg haddal. Nem hallott ilyesmit?

Bibók kapitány vállat vont.

- Semmit se hallottam, de mindent hihetőnek tartok, oly nagy az ingerültség.

- Tudja-e kapitány, mit gondoltam?

- Majd megtudom, ha megmondja a tekintetes úr.

- Van egy pár ágyúm s egy csomó markos jobbágyom. Azt vettem tervbe, hogy minden eshetőségre nézve megerősítem magamat, legalább ideiglenesen, míg a dolog így vagy úgy rendbe nem jön, s ebben főleg kegyelmedre gondoltam, hallván ma megérkezését. Nem volna-e hajlandó egy kis húsz-harminc főnyi zsoldos csapatot szervezni, csatangoló katonákból és lézengő nemesekből (tele van velök ez a vidék), akik fölesküdve, szolgálatomra lennének a kegyelmed vezérlete alatt s begyakorolnák hadi foglalkozásra most télen át a jobbágyaimat is?

- Hogyne volnék hajlandó - kiáltott fel a kapitány, örömtől mámoros hangon. - Hiszen a mesterségem.

- Tehát célszerűnek tartja?

- Olyan biztonságban lesz itt a tekintetes úr, mint a gyermek a Szűz Mária kötényében.

- És legalább felelünk, ha megtámadnak.

- Mit? Megtámadnak? Megeszem egész Lőcse városát.

- Mik a föltételei, kapitány? - kérdezte továbbá az alispán. - Mert clara pacta boni amici.

- A szokásos zsold, hiszen tudja a tekintetes úr, és mi is tudjuk, hogy gavallérral, Görgeyvel van dolgunk. Ami magamat illet, hát mindenekelőtt egy kis rangemelést kérek. Legyek ezentúl ezredes, ne kapitány.

- Ahogy akarja, kedves Bibók. Ezen átestünk.

- Azonfelül csinos felszerelést kívánok, mert lehet, hogy a közönséges embert nem teszi a ruha, de a katonát bizony teszi.

- Van a ruhamagazinban sokféle, maradt a régi Görgey-bandériumoktól, válasszon a kedvére, aztán olyat lehet varratni a többinek is. Ha akarja, mindjárt odavezetheti a kasznár.

- Az bizony célirányos lészen, mert szó ami szó, nem jöttem haza fejedelmi pompában, úgy, hogy még a falubeli kutyák is megugatnak ebben a gúnyában, mintha sohase láttak volna művelt embert.

- Hát megegyeztünk?

- Igenis, megegyeztünk! És amint a ruhát magamra húzom, az annyi, mint az eskü a zsoldosoknál. (Ámbátor a hitet is letehetem.) Akinek a ruháját viselem, övé az éjjelem és nappalom, vérem és életem, míg a ruhája rajtam van.

Görgey csengetett és a kasznárját, Valkányi Sámuel uramat hívatta, aki nagy alázatosan állított be.

- Vezesse el ezredes uramat a ruhamagazinba, ahol egy katonaruhát választ ki.

A magazin vagy arzenális (mert így is nevezték) hátsó részében volt az épületnek, melyhez majd minden ős ragasztott valamit, úgy, hogy a leglehetetlenebb építési abszurdumok jöttek ki; oly függeléke is volt a kastélynak, melynek hogy az emeletére jussanak, előbb a pincébe kellett lemenni s különböző alagutakon át eljutni az épület középső részébe, ott felmenni a padlásra, mely véges-végig nyitva volt, s ott ereszkedni le az épülethez ragasztott szárny első emeletére. Éppen ilyen körülményes helyen volt az arzenális - vagy csak a furfangos kasznár vezette ilyen cikornyásan a gyanús kinézésű óbestert (de ugyan melyik királynak az óbestere?), hogy ne tudjon soha magától odatalálni.

Két terjedelmes szoba volt az arzenális, négy század története hevert itt. Öreg nyergek, íjak, penészverte lándzsák, ruhák, puskák, kardok, vasak, fibulák, pallosok, bilincsek, mindenféle kínzóeszközök a régi korból, nagy összevisszaságban. Nyalka banderisták ruhái, amilyenekkel lakodalmakra vagy ünnepélyekre jelentek meg a régi oligarcha Görgeyek. Egy-két elfoglalt zászló se hiányzott. Az értékesebb holmik, úgy mondotta a kasznár, János úrnál vannak Toporcon, mert ő az öregebbik, hanem azért itt is akadt egy és más, amire vigyáznia kellett most Valkányi uramnak, egy-két ezüst kengyelvas, egy kis rubinköves buzogány, melyet valamelyik szász comes Görgey használt az Árpádok idején, ezüsttel pikkelyezett nyeregtakarók, ezüsttel kivert kantárok. Volt egy színarany patkó is, mely a Szapolyai János lakodalmán, mikor Lengyel Izabellával esküdött, a Görgey Mihály lova lábán fénylett. A lónak természetesen négy lába volt (bár lett volna több), hát patkónak is négynek kellene lenni, de elkallódtak. Darvasné vitt el egyet, János úr a másikat, a negyedik pedig állítólag már akkor, a lakodalom napján, esett le a lovacska lábáról. Ugyan jól járt, aki megtalálta.

Valkányi uram nemigen engedte szabadjára az ezredes urat, aki szédült-bódult a kedvére való látványtól, mert ő még a paradicsomot is bizonyosan úgy képzelte, hogy nyergek, lódingok, cifra tarsolyok, damaszkuszi pengék lógnak a tubafák ágairól.

Részint körös-körül a fogasokon lógtak a bandériumi ruhák, részint szuszékokban voltak elrakosgatva, az egerek és molyok paráznasága ellen, kámforporral meghintve és dohánylevelekkel beborítva; ezeket sorba kinyitogatta a kasznár: »Tessék választani, óbester uram.« Volt ott minden korbeli szabású ruhanemű, Bocskai-módi, Bethlen-módi, leffentyűs kalpagok, vitézkötéses dolmányok, kacagányok, a Görgey Márton pandúrjainak a világos mákszínű csurapéi és krispinjei, mert ez a híres katona már pedzette azt, amit csak a XX-ik században vesznek észre a potentátok, hogy a kékbe játszó, mákszín posztóba öltöztetett csapat bizonyos nagyobb distanciáról láthatatlan, összefolyván a ruhaszínek a levegő színtelenségével, hiába meresztené szemét a legélesebb látású figyelő az őrtornyokban.

Zsiga úr sokáig válogatott, nagy habozással. Éppen ahogy a mostani francia királyról, a napkirályról mesélik (bizony még Görgőre is eljutott a híre a kasznárhoz), hogy szinte egész délig nem tud felöltözködni határozatlanságában, ha a komornyikja többféle köntöst tesz eléje reggel. Zsiga úr azonban végre mégis kiválasztott egy seregélyszínű dolmányt, finom morva posztóból, egy rókamálos bekecset, meg egy vörös nadrágot, mely egész térdig sárga zsinórokkal volt kiteremtettézve s azt a kívánságát fejezte ki, hogy mindjárt szeretné felhúzni a cókmókot, hát hagyja a kasznár úr egy kicsinyt magára. Valkányi uram ürügynek gondolta ezt s kijelentette apperte:

- Már engedje meg a vitéz úr, de azt nem tehetem, ám ha tetszik, öltözködjék fel, de csak az én jelenlétemben.

Bibók úr kifakadt:

- Ejnye, a kirielajzomát, hát kinek néz engem az úr? Így mer velem beszélni? Ezer szerencséje, hogy otthon hagytam a kardomat.

Erre az indulatos kitörésre egy szót se válaszolt a kasznár, leakasztott a falról két egyenlő élesre fent kardot és átnyújtotta az egyiket.

- Ha úgy tetszik, vitéz úr. Én is voltam katona.

Bibók ezredes megvetőleg legyintett a kezével.

- No, csak ne okoskodjék. Nem akarom mindjárt vérengzésen kezdeni.

Ahelyett, hogy átvette volna a kardot, hozzáfogott a rongyai lehámozásához, szélesen ide-oda dobálva őket. A kasznár azonban mindenre kiterjedő figyelemmel, nehogy elvegyüljenek a többi ruhák közé, egy lándzsa hegyével nagy gonddal tologatta az egyes darabokat együvé s aztán felszúrta a lándzsára és egyenkint behányta a kályha torkába, hogy később megégesse, »nem a szag miatt - mint utólag indokolta -, mert az égett ruhaszagot nem szeretem, nem is a ruhák csekély értéke, hanem az esetleges lakóik miatt.«

Zsiga úr ezalatt gyorsan magára szedte a kiválogatott ruhadarabokat, csak a sarkantyús sárga csizmával, mely nagyon össze volt száradva, küszködött hosszabb ideig, de végre ez is sikerült a szokásos káromkodások ereje mellett, hogy: »Dagadjon meg az előbbeni gazdád a purgatóriumban, vagy ahol van.«

Kidülleszté a mellét s panyókára kapván a bekecsét is, békülékeny hangon kérdé, miközben kihúzta, illegette magát:

- Szép? Mi?

- Egész más ember lett kigyelmed - felelte a kasznár egykedvűen. - Az ördög se ismerné meg.

- Meghiszem azt - felelte negédesen -, de hátha még a sok mindenféle mohától megszabadíthatnám a koponyámat. Nézze csak, amice, nincsen valakije, aki fecskeröptiben lenyírná egy kicsit a hajamat és szakállamat?

- Van bizony. Az öreg Jóska.

- Ugyan legyen szíves, ha kiérünk ebből a labirintusból, adja át nekem egy pillanatra azt a borbélyt.

- Nem borbély az, hanem juhász.

- És hol tanulta a mesterségét?

- Hát iszen mindég birkákat nyírt.

- Kasznár bácsi, úgy veszem észre, maga egy lucskos szájú, impertinens ember.

Egyszerre fiatalnak képzelte magát a nyalka ruhában s lebácsizta a nálánál fiatalabb kasznárt, kinek nyers modora bántotta, de egyszersmind gondolkodóba ejtette; ezzel az emberrel nem tanácsos kikötni.

Leérve, a kasznár elvezette a juhászházba s a fizimiskáját rábízta az öreg Jóskára, aki egy-kettőre munkához látott a birkanyíró ollóval.

- Gondold meg, kivel van dolgod - ripakodott rá az ezredes. - Halál fia vagy, ha meg találsz szúrni, vagy ha garádicsokra nyírsz.

Megijedt a juhász és vigyázott, olyan csínján bánva az ezredessel, hogy egy selyemürüvel sem különben, hanem sikerült is a munka, és mikor vége volt, maga is gyönyörködve nézett végig az átalakított koponyán.

- No, ezt megnézheti akárki.

Az ezredes is meg volt elégedve s borravalót kezdett keresni a ruhák zsebében, hátha ott felejtett volna vagy egy petákot az előbbi viselőjük, hanem biz az nem tette. Bosszantani látszott őt ez a körülmény, majd hirtelen felkiáltott, mintha csak most jönne rá:

- Persze, a levetett ruhámban felejtettem az aprópénzemet. Hát addig is, isten áldja meg.

- Barátgaras - dörmögte a juhász kedvetlenül.

Bibók uramra, mire visszatért az alispán előszobájába, már az apja se ismert rá, ki pedig türelmetlenül várta a kész írással. A kényes, daliás katona amint benyitott csörömpölő kardjával, önkénytelen tisztelettel állott fel a gyönge szemű aggastyán, mert valami »nagy marhának« képzelte, és mikor az a Zsiga hangjával szólítá meg, hogy »kész-e már a kontraktus, apámuram?«, riadtan nézett szét, honnan származhat a csodálatos hang, s nem látván semmi teremtett lelket a fényes öltözetű lovagon kívül, babonás remegés szállta meg, mígnem a legvégén minden a legszebben kitudódott, s példás egyértelemmel az alispán úr színe előtt aláírták a kontraktust, mely a birtok átadásáról s ennek fejében a családnak fizetendő vitalitiumról szólt - azaz aláírták volna, de minthogy a szerződésbe az öreg úr belevétette azt is, hogy Bibók Zsigmond Flatt Zsuzsanna volt felesége, ezidőszerint Bibók Vincéné asszonyom irányában semminemű igényt nem táplál, az alispán elszakította az írást, mert azt mondja, a törvények és a társadalmi erkölcsök ellenére ilyesmit nem enged írásba tétetni, az asszony nem olyan portéka, mely adás-vevés céljaira szolgálna, az asszony olyan különös ingatlan ingó, melyet eladni, sőt haszonbérbe adni se lehet, minélfogva be kellett várni, míg a diákok még egyszer elkészítik az írást, melyben az asszonyról szó se legyen. Az ilyesmit másképp kell megcsinálni. Miért teremtett volna az isten mozgatható szemidegeket az embereknek, ha nem azért, hogy azok tetszés szerint kinyithassák vagy behunyhassák a szemeiket? Volenti non fit injuria. Ha Bibók Zsigmondnak nem kell az asszony, az asszonynak pedig nem kell Bibók Zsigmond, ellenben Bibók Vince nem élhet Bibók Zsigmondné nélkül és ő is szívesebben marad Vince mellett, miért kelljen három embert megnyomorítani, hogy a nagy Moloch, a Törvény jóllakjék?

A régi magyar urak még másképp fogták fel az igazságszolgáltatást. Nem a könyvekben lapoztak, mikor az igazságot keresték, hanem azoknak az életviszonyaiban, akik az igazságért hozzájuk fordultak. Fiskálisok még akkor nem voltak. Az állami gondviselés még akkor nem volt olyan hóbortos, hogy szándékosan kreált volna kitanult mestereket, kik az emberek közt támadt egyenetlenségeket, patvarokat, melyeket neki (az állami gondviselésnek) hivatása gyorsan elsimítani, orvosolni, ébren tartsák, piszkálják, mélyítsék és sokszorosítsák. Még akkor másképp volt minden. A bírói székben rendszerint egy-egy patriárka ült, egy mérlegelő bölcs, egy hatalmas úr és nem a paragrafusoknak egy rabszolgája. A törvény különben is gyarló volt, a kiszolgáltatói ellenben józan eszű tekintélyek, hát mért kellett volna a gyarló törvényt mindenképp respektálni? Azelőtt a bírák voltak jobbak, mint a törvények, tehát a bírák ítéltek, nem a király őfelsége, hanem az ő saját nevükben a saját eszükből. Azóta, úgy látszik, a törvények jobbak a bíráknál és minden megváltozott. De ezen a napon még azt hitte Görgey alispán, hogy istenes cselekedetet mívelt megmentve egy öreg ember életalkonyának nyugalmát s megkímélve egy rokonszenves asszonyt, hogy egy gazember kezeibe jusson, merthogy Bibók Zsigmond mindenféle rossz zsírokkal van megkenve, afelől nem táplált kétséget. Egyben annak is örült, hogy a züllött embert, aki bizonyosan sok bajt csinálna majd a faluban nyugtalan vérével, a zsoldosok szervezésére használja. Hiszen éppen az az alapja a leleményes jó kormányzatnak, minden erőt felhasználni, még a rosszindulatú erőket is, olyan szükséges dolgokra, melyekre alkalmatosak. Már a sáska csak elég pusztító istencsapás és még azt is lehet jóra használni - mert zsákba szedve, megszárítva pompás, jóízű csemege a baromfinak, s íme, az élelempusztító élelemnövesztő lesz bizonyos okos és körültekintő kezeléssel.

Csalódott azonban Görgey Pál, ha azt hitte, hogy állandóan el lehet igazítani valamit, aminek a tengelye egy asszony. A nap elmúlt szerencsésen. Bibók ezredes látogatásokat tett Fehéréknél, Vállayéknál. Kényesen, begyesen lépkedett végig az utcán. Az egyik öreg paraszttól, Kercel Gábortól megkérdezte állítólag, mert a tiszteletes úrnál is tett látogatást, hogy merre van a parókia, mire az megjegyezte volna nagy alázatosan:

- Ott, ahol volt, hiszen csak emlékszik rá Zsiga úr.

- Az ördög emlékezhetik minden apró ólra - felelte fennhéjázón, hogy minden szaváról szinte csepegett a gőg.

Volt mit beszélni a faluban. Hogy lesz? Mint lesz? Roppant zűrzavar keletkezett. Némelyek azt állították, hogy mint rongyos csavargó jött haza Bibók Zsigmond, mások megfordítva, esküdöztek, mint a vereshagyma, hogy pompás ruhában jött haza, mint egy király, csupa zsinór, csupa paszománt. Utálatos szörnyeteg, forradásos pofával, mondta az egyik rész; gyönyörű szál ember, akár a jegenye, férfias sebhelyekkel vitézi arcán, magasztalta a másik rész. Tessék aztán eligazodni. Pedig mind a két rész igazat beszélt, aszerint, amikor látta. Kétféleképpen csak a saját asszonya látta. Este az idevaló nemesek mind visszalátogatták, mert az az igazi, otthon kell Bibókot látni, az a pikáns. Nagy összeröffenés volt hát Bibókéknál. Az öreg Vince víg volt, boldog volt, madarat lehetett vele fogatni, az egész frekvenciát ott marasztalta vacsorára, váltig hajtogatta, emlegette: megjött a fiam, az elveszett fiam, igyunk rá egyet. (No, erre aztán még jobban csodálkoztak.) Nosza, hozzá kellett látni szegény Bibóknénak főzéshez-sütéshez. A vacsora alatt pedig az történt, hogy (legalább Fehér Péterné megesküszik rá) az asztal alatt Bibók Zsiga is váltig a Vállay Eszter (özvegy Perle Pálné) lábát nyomogatta. Az pedig ugyancsak tűrte, talán viszonozta is - lehet sejteni a következményekből, mert a jó borocska mellett olyan kedve szottyant a társaságnak, hogy az egyik Bibók-fiú elszaladt a Görgeyék gazdasági udvarára s felköltötte az öreg Jóska juhászt, hogy rögtön jöjjön a dudájával. No, lett erre olyan mulatság, tánc, hogy csak a hajnal harapta el a végét, Bibók Zsigmond pedig életre-halálra ropta a Vállayék özvegy menyecskéjével, de egyszer a saját feleségét is megforgatta. Mindez olyan furcsa volt. Különösen mikor a feleségét rezegtette. A Bibók-fiúk úgy néztek rá, mint az ugrásra kész tigrisek... Az öreg Vince pedig kacagott és a kezével verte a taktust a dudaszóhoz. Minden jel arra mutat, hogy részeg volt és nem tudta, mit csinál.

Éppen ezeket a már korán reggel összekapkodott részleteket, melyeknek útvesztőjében még nem bírt eligazodni, mesélte Marjákné a reggeliző alispánnak, mikor a huszár, ki friss ivóvizet hozott be, jelentette, hogy Bibókné van az előszobában.

- Kivel van? - kérdé az alispán meglepődve.

- Egyedül.

- Küldd be.

Bibókné belépett, de mennyivel más asszony volt most. Ki volt öltözve derekasan, csak úgy ropogott, suhogott rajta a sok keményített szoknya. Sötétkék mentét viselt, filigrán ezüst kapoccsal, a nyaknál medveprémmel. A fején pillangós főkötő volt, varrottas fityegőkkel a fülek táján. A tegnapi összetört teremtésnek se híre, se hamva. Egyenesen tartja magát, ruganyosan lép, fiatalosan csikorognak a kis kordován csizmái, és szinte ringatódzik hajlékony dereka a csípőin, szelíd arcát, melyet a nagy kendő takart el tegnap, egy kis pirosság önti el (teringette, csak talán nincsen kifestve), míg a szomorú szemeiben a bánat helyett ma valami álmatag merengés ül.

- Mi jót hozott az ifiasszony? - kérdezte az alispán nyájasan, miközben lopva nézegette, sehogy se bírván benne felismerni azt a szenvedő mártírt, akinek tegnap képzelte.

- Bizony semmi jót, tekintetes alispán úr, semmi jót. Össze vagyok zúzva, tönkre vagyok téve.

- Ugyan, ne beszéljen! Mondja inkább, hogy meg van reparálva. Legalább tíz évet fiatalodott tegnap óta.

- Az csak látszik, egy kis színhez jutottam - felelte idegesen, az ajkaihoz emelt csipkés kendőt harapdálva, mint paripa a zablát -, mert haragtól gyulladozik az orcám.

- És ugyan kire haragszik, lelkem?

- Mindenkire; az istenre, az emberekre, magamra, még a tekintetes alispán úrra is.

Álmatag, kék, kissé zavaros, hisztériát eláruló, de okos szeme, mely csontos s mégis kellemetes, sőt kecses arcát megvilágítá, szinte kacérkodón tapadt az alispánra.

- Nem értem, miről beszél! - hebegte az zavartan, csodálkozásba esve a különös nézés és a vakmerő hang fölött, mely szokatlanul hangzott a tegnapi siránkozó madonna szájából.

- Kisemmiztek, kijátszottak, szerencsétlenné tettek, eltéptek az uramtól, hát eljöttem megmondani, hogy abból semmi sem lesz - tört ki az asszonyból elementáris erővel a panasz, vad, forró beszédében élet lüktetett s elfojtott szenvedélyek mámora.

Görgey a fejét csóválta.

- Ejnye, ejnye, menyecske, miket csacsog itt össze! Hiszen azon rimánkodott tegnap, hogy mentsem meg az urától. Értem Bibók Zsigmondot.

- Mit tudtam én, hogy a lelketlen kutya mindjárt az első este kimutatja a foga fehérét, hogy szégyenszemre összeadja magát Vállay Eszterrel, az özveggyel. Hiszen ismeri a tekintetes úr. Szép rozmaring, mondhatom. Nincsen abban annyi szemérem sem, mint egy mákszem. Ha látta volna a tekintetes alispán úr, hogyan riszálta, kellemeztette magát, hogyan tapadt hozzá, hogyan sütött rá az a két nagy bögölyszeme, mint két tüzes vasaló és nekem ezt látni kellett, anélkül, hogy jussom lett volna megtépázni, amiben pedig már nem egy ősz szál is van, a kontyát. (Szilaj, indulatos tépési mozdulatot tett a két kezével, miközben összeszorította ajkát s megcsikordítá a fogait.) Nem lehet, megpukkadok, ezt nem bírom meg tovább.

- Furcsa isten teremtései az asszonyok! Tegnap nem kellett Bibók Zsigmond, mikor a hűsége még érintetlen volt az ifiasszony szemében; most, hogy mással legyeskedett, mindjárt kell! Hát legyen most az ember okos a maguk viselkedéséből.

Bibókné a fejét rázta, csak úgy zörögtek-zizegtek a pillangós főkötő rézpikkelyei.

- Már tegnap is tele volt az én életpoharam keserűséggel, elhiheti a tekintetes úr. Éppen csak ez a csöpp kellett, hogy kicsorduljon. Mert nem tudok én a kis házban meglakni zsellérségben, földek nélkül. Több könnyet sírtam én tegnap, mint amennyit szent Magdolna a mi urunk Jézus Krisztusnak a sírjánál. Mindjárt elszállt az én jó kedvem, mint az elhessegetett madár, mihelyt megtudtam a szerződés mibenlétét.

Görgey a vállát vonogatta.

- Arról én nem tehetek.

- A tekintetes úr mindent tehet, mert a tekintetes úr hatalma beborít mindent.

- Nem tudok rá módot, jó asszony.

- Tudok én. Tessék elhívatni a Bibókokat és kimondani a szentenciát, hogy az asszony, mármint én, a földbirtokkal jár. Minthogy pedig a birtok a szerződés szerint a Zsiga kezeiben van...

Az alispán elmosolyodott s közbevágott:

- Nem épület az asszony, édes lelkem, hogy az a földbirtokkal járna. Hogy lehetne olyat kimondani?

- Márpedig én nem zsellérhez mentem férjhez, se koldushoz - ellenveté az asszony hányaveti hangon, egyik kezét a csípőjére rakva -, birtokos nemeshez mentem, annál is akarok maradni.

- Egyszerűen Bibók Zsigmondhoz ment, Zsigmondnak pedig alapjában nem volt földbirtoka, mert az apjáé volt.

- Úgy, de egyetlen fia volt az apjának - feleselt az asszony -, most pedig hárman vannak arra a csöpp tepertyűre.

- Igaz - incselkedett vele az alispán, kit immár mulattatni kezdett a lehetetlen helyzet -, de ne feledje el, hogy a másik kettőt maga szülte. A másik kettőt, akik most már a sógorai is volnának.

- Nem bánom én, akárhogy van is - szólt a fejét lesütve, némi röstelkedéssel. - Ami van, istentől van, én nem vagyok az oka, de bolond se vagyok, hogy ne oda álljak, ahol a birtok van.

- Éppen csak ez az egy nem lehet - nevetett az alispán -, mert ha olyan ítéletet mondanék, föltéve, hogy jogom lenne hozzá, amint nincs, hogy azé az asszony, akihez a birtok jut, akkor aztán igazán nem tudom, hova jutna az ifiasszony. Mert most Bibók Zsigmondnál van a birtok, de ha az ifiasszony Zsigmondhoz akar visszamenni, amit kétségen kívül megtehet, akkor a birtokot rögtön visszaveszi az öreg Vince, s ha most ennek alapján megint Vincéhez kívánkoznék, akkor Zsigmond követeli vissza, mint törvényes feleségét.

- Az írás írás, azt a macska se kaparhatja ki többé - védte az asszony az álláspontját. - Ott pedig az van, hogy Zsigmond kezeli a birtokot, neki engedte át az apja.

- Persze, de az ifiasszony nála való maradása volt a föltétel.

- Arról az írás nem tud semmit - vágta vissza az asszony cinikusan.

Ez láthatólag kellemetlenül érintette Görgeyt.

- De tudok én - felelte nyomatékkal, összevonván szemöldjeit -, és igen csodálkozom, hogy hajlandó volna nemcsak elhagyni a gyámoltalan aggastyánt, de még gazdai mivoltából is kifordítaná. Csalódtam az ifiasszonyban. Tegnap másformának mutatkozott. Úgy látom azonban, hogy az ifiasszony is csak olyan asszony, mint a többi. Hát mármost csak menjen haza és igazítsa el a dolgát a két férjével, mint a többi asszony, úgy, ahogy tudja. Én többet bele nem ártom magamat.

Bibókné elhalványodott, szólni akart, de Görgey leintette, a durva, ellentmondást nem tűrő hangját használva.

- Elmehet, isten hírével.

Marjákné a kulcslyuknál hallgatózott, de csak annyit bírt összefogdosni és nyilvánosságra hozni, hogy az alispán ingerült volt és hogy Bibókné kisírt szemekkel távozott tőle. Hanem azért ez is elég csemege volt a görgői érdeklődő köröknek, kiket ekkora szenzáció, mint a Bibók-eset, teljesen kiforgatott hétköznapi szokásaiból. Emberemlékezet óta nem volt még ilyen mulatságos tél Görgőn. Hát még ami jött! Bibók ezredes csakhamar összetoborzott egypár léhűtő fickót a környékről, a »nemesi testőrség« számára, akik libériába bújtatva, nagy szenvedélyeket kevertek fel a görgői menyecskék és lányok lelkében. Az ezredes a két mostoha öccsét is bevette »az ármádiá«-ba, kinevezvén őket hadnagyoknak. Mindez nagyban élénkítette a görgői életet, mert a vitézek eljártak esténkint a fonókba és szívesen emelték fel a fejérnépek elejtett orsóját, mert az egész csak a sorrend dolga. Elesett orsón kezdődik s elesett asszonyon végződik.

A Görgey jobbágyai hadgyakorlatokra hívattak be vasárnaponkint, ami roppant mulatság volt; a kastély udvarán folyt az egzercírozás, szeno-szlama, szeno-szlama - mert tót volt a vezénynyelv (szalmás lábad - szénás lábad), amely látványosságra összecsődültek a népek, kivált a szoknyába öltözöttek, nemcsak az idevalók, de a szomszédos majorokból: Brásnyikból, Odoricáról, Pisarócról. És még ebben se merültek ki a görgői szép napok, melyekről sokat fecsegtek odaát Lőcsén az öntelt szász polgárok, hallván a hadikészületekről egyet-mást. Hm, hát fél Görgey uram? Zsoldosokkal őrizteti magát szegény feje!

Görgey most már vadászni is a felfegyverzett katonáival járt. Ennek a hírén is mosolyogtak a szászok, mondogatván: Azért ő mégis a markunkba kerül. Hiszen itt van a megyeháza. Az nem megy el utána. Egyszer csak ide kell jönnie akárhogy is.

Közeledvén a január 20-ikára kitűzött értekezlet, egymás után érkezni kezdtek a vármegye nemesurai, ki hintón, ki lóháton, még olyan is akadt (az öreg Tarnóczy Ádám), aki ökrös szekéren vontatta be magát a nagy saraknak miatta. Jöttek a Draveczkyek, Kolacskovszkyak, Jekelfalussyak, a felsőoroszlányi Kissek, az Abhortisok, három testvér, mindenik öles ember. (Ugyan anya volt, aki ezeket szülte.) Luzsénszkyak, Matyasovszkyak, Máriássy Imre új bécsi kocsiján, Andreánszky Jób négy fekete csődörön és ki győzné valamennyit elszámlálni. Nyüzsgött tőlük a kis falu, mint egy méhkaptár, mert az urak ugyan a kastélyban szállásoltattak el, de huszárokat, kocsisokat is hoztak magokkal, s ezek nem fértek már el az urasági épületekben, hanem a jobbágyok istállóiba helyeztettek el a lovaik s a kocsisok, huszárok is szétosztattak a községbe, csupán az élelmet adta az uraság, délben és este egy-egy ökröt sütvén meg a szabad ég alatt, a Sztrelnyikék pajtája mögötti térségen. Ugyancsak ott főzték a juhhúsos kását a falu öregasszonyai, s egy-egy hordó bor is került minden étkezéshez az urasági pincéből. Elemében volt Bibók ezredes, ki a rendet tartotta fenn a vendégek cselédsége között.

Mivelhogy az utak járhatlanok voltak akkoriban s mindenféle akadályokkal küzdött az utas, éppúgy, mint a rákosi országgyűlésen, szokás volt az effajta értekezleteken egy-két napig bevárni az útonlevőket. Nem volt az valami nagyon unalmas, csak egy kis jó bor kellett hozzá és egy kis kártya. Hát az pedig volt Görgőn. Az alispánnak három szőlő jutott az osztálynál a Hegyalján, kártya meg iszen minden nemesi háznál akad. De minthogy nem volt elegendő, külön küldöncöt menesztettek Lőcsére, hogy egy pár »Teufels Gebetbuch«-ot küldjön ki a Gyuri gyerek. A ferbli még akkor nem volt kitalálva, hanem a pharao és a baccarat már ismeretes. Szolidabb öreg urak a biribit játszották vagy a passedixet. A szepesi nemesség kiváltképpen a »trente et une«-t és a »crep«-et kedvelte. Sváby, a javíthatatlan »spieler«, nyaranta Olaszországba utazott, egy csomó tallért hozott haza, mint nyereséget, meg egy-egy új játékot. De hol lehet most?

Másodnap megérkezett Sváby is, meg a többiek, szinte többen eggyel, mint kellett volna és mégis kevesebben. Kevesebben azért, mert Görgey Jánosra vártak, pedig nem jött, és többen azért, mert Quendel uram, aki a múlt hónap elején kapta a nemességet, mintegy kárpótlásul, hogy a szepesi városok kiváltása iránti kérelme megtört a szepesi nemesség ellenzésén, beállított nyihóc szekerén, parasztbundában, pedig a kutya se hívta.

A magyar nemesség nem volt exkluzív intézmény. Nem isten csodája, hogy még áll hazánk, mint a poéta énekli, hanem ennek az intézménynek egyszerű következménye. Jól kigondolták azt az ősapák, isten nyugosztalja őket a haló porukban. Ahol egy kis erő mutatkozott, akár értelmi, akár vagyoni erő, azt mindjárt fölszippantotta a nemesség. Akinek sok esze volt, vagy sok pénze, azt bevették az alkotmány sáncai közé, kívül csak az erőtlenség maradt.

Nem haragudott hát azért a nemesség, ha egy-egy új tagja támadt, mint ahogy a pók nem haragszik, ha egy kövér legyet lenyel, a kis vézna Quendel azonban már régen ellenszenves volt a megyében, vagyonának eredete és a személyisége miatt, mostani megnemesítését pedig úgy kellett venni, mint egy pofont, mely éppen a szepesi nemességnek szól a bécsi Burgból.

Quendel uram megérkezése tehát némi kedvetlenséget okozott, a házigazda mentegette is magát a bizalmasabb emberei előtt, hogy Quendelt nem hívta meg, de ha már itt van, olyan vendége, mint a többi, és nem szeretné, ha az ő házában megsértené valaki.

Quendel egyébiránt maga se titkolta, hogy nem kapott meghívást, sőt azzal állított be meggörnyedve és alázatosan:

- Értesítést ugyan nem kaptam, de mint új nemesembernek, úgy gondoltam, nekem is jogom van résztvenni az összehítt értekezleten.

Görgey udvariasan mentegetőzött.

- Mindenesetre. Oh, bizonnyal. A diákjaimé a mulasztás, akik még a régi lajstrom szerint állították ki a meghívóleveleket. Isten hozta.

- Hát magam is siettem - hadarta nagy hajlongások közt -, mert már túl vagyok a hatvanon, erősen túl és úgy érzem magamat a kutyabőrrel, mint a gyerek, ha új bicskát kap, alig várja, hogy használhassa, hogy már faraghasson vele valamit.

- No, itt nem sok faragni való lesz - mosolygott Görgey.

Egy szó nem sok, de ezenkívül egy mukkot se árult el az összegyűltek előtt, hogy mi lesz a rendkívüli módon és időben összehítt értekezlet tárgya, hiába faggatták mindenünnen.

Quendel apó bizony kellemetlen volt eleinte; még ha legalább kártyázni akart volna, hogy az urak megcsapolhassák egy kicsit, de nem állt kötélnek, hogy mit mondana a világ, ha ő, Quendel, aki igazi királyokkal áll üzleti összeköttetésben, most papiros királyokra rakná a pénzét? Ez dölyfös megjegyzés még jobban ellene hangolta az urakat, hanem azután később, mikor egyiknek-másiknak elnyerték a pénzét, egyszerre megjött a szerepe, ide is, oda is egy kis parázs kölcsön kellett, s olyan Gáspár bácsi lett belőle, mint a pinty.

Meg kell adni különben, hogy az a bolond kutyabőr már egypár hét alatt is kékített valamennyit a véren, mert a híres uzsorás minden obligáció és biztosíték nélkül, menten eleget tett a felmerült bizalmas kívánságoknak, maga szaladt ki a kocsijához, kinyitotta a pokróccal befedett ládát (mely egyszersmind ülésül szolgált), s a ládában levő csíkos tarisznyából előhozta a kért összegeket. De minthogy sokat kellett kiszaladgálnia, azt tanácsolta neki a fiatal Máriássy:

- Legjobb, ha felhozatja Quendel bácsi az egész ládát.

- No, az bizony nem lesz rossz - kacagott Quendel uram -, se nekem, se nektek. Bánja a szösz, küldjünk le érte valakit.

Csakhamar felhozatta Bibók a katonáival és odaállíttatta, mint egy frigyládát, a nagy, zöldposztós asztal tetejére, mely a terem közepén nyúlt végig.

Csodálkoztak és nem értették, hogy mért nem lesz az neki (Quendelnek) se rossz, hogy a láda fel van hozva. Este az is kisült. Quendel uram vacsora után csakhamar elálmosodott, mire leakasztotta a zsebében zörgő kulcscsomagról a ládába valót és beletette a zárba.

- No, én most már elmegyek lefeküdni, mert én már öreg ember vagyok, de nehogy felköltsön valaki a teremburáját, mert azt én nem szeretem, hát itt hagyom az uraknak a kulcsot, akinek pénzre van szüksége, vegyen ki magának és írja be egy cédulára, hogy mennyit vett ki, nehogy aztán többet találjon visszaadni. Hanem azt nem ajánlom, hogy engem valaki felköltsön, mert én ölni-vágni szeretnék, mióta vitézlő vagyok.

Ez az öngúnyolódás általános mosolyt csalt ki az ajkakra, a kulcs gavalléros otthagyása pedig hirtelen megfordította a közvélekedést. Nini, a kis Quendel! Hisz ez egy kapitális emberke! Meg lehet azt szeretni. Kolacskovszky László a természetrajzból magyarázta, hogy a megnemesítés isteni bűverőt rejt magában s éppen olyan megmagyarázhatatlan, mint mikor a hernyóból, mely utálatos, pillangó lesz, mely tündöklő szép.

Biz ott reggelig folyt a kártya, másnap a reggeli után ló-cserebere következett. Nagy élvezet az, utánajárni, hogy melyik lóban mi lakik, hogyan egyezik a párjával alakra, színre, vérre. Aztán kiválasztani a legillőbbet. A nyerő felek mi egyebet csináljanak a pénzükkel, ha két lovon jöttek, négyen mennek vissza, ha pedig négyen jöttek, jobb négyet szereznek. A vesztő is csak abban regresszálhatja magát, ha valami ráfizetéssel elsütheti a lovait s otthon azt füllentheti az asszonynak, hogy ezek a jobbak és hogy ő fizetett rá. Volt hát alkudozás, próbálgatás, előzködés, cigánykodás, ami a lócsaklizással jár. E derék gavallérok, kiket hazug vagy léha beszéden nem lehet rajtakapni egy életen át, most összebeszélnek kéket-zöldet, saját lovaik dicséretére, egyben leszólva velős kupeckifejezésekkel az idegenekét:

»Olyan ló ez, hogy csak beszélni nem tud.«

»Mindent tud ez, csak az ostor felől nem tud.«

»Zabot nem eszik és soha ki nem fárad.«

»Nem járás már az, ahogy jár, hanem muzsika.«

»Olyan a tartása, mint egy kastélyos kisasszonyé.«

»Jámbor, szelíd, lekvárt lehet főzni a hátán.«

Ez a megunt és elsózandó lovakról szól, az óhajtottakról megfordítva hangzik az alkudozási frazeológia:

»Annyi hibája van ennek, ahány éves.«

»Érzi az egyik lábát.«

»Nem lát ez az egyik szemére annyit sem, mint a Matuzsálem nagynénje.«

»Úgy tartja a fejét, mintha öszvértől lopta volna.«

Befogtak, kifogtak, átfogtak, ami mind gyönyörködtető látvány a lókultusz országában, a született huszárok és kocsisok szemében. Ki tudja, meddig tartott volna a rögtönzött vásár ezer apró bohóságaival, ha a házigazda el nem szólítja, hogy: »most pedig már lássunk a közügyekhez«, mire a született huszárok, kocsisok és kártyások egy karikacsapásra átvedlenek komoly tekintetes karokká és rendekké.

Görgey ugyanis a bátyját, Jánost várta, de miután ekkoráig sem jött, nem akarta az értekezletet ebéd utánra halasztani (tiszta fejekhez akart beszélni). A nagytermet ezalatt átalakították, kihordván a kártya-asztalokat, padokat rögtönöztek helyükre. Csak a középső zöldposztós asztal maradt a helyén. Ekörül telepedtek le a »négylovas famíliák«. A többiek is elfoglalván helyeiket a padokon, Görgey rövid szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket, kik télben-fagyban megjelentek az ő hívó szavára, s kiket meleg szeretettel fogadott, mint vendégeit, most azonban arra kéri, hogy ne tekintsék őt házigazdájuknak, gondolják el az ő kedvéért, hogy semleges területen tanácskoznak, vegyék úgy, hogy nem vendégei.

- Mi az ördög? - lepődött meg hangosan az egyik Abhortis. - No, azt bizony nem tesszük.

- Hohó! - morogta Monoky Ferenc.

- Csak arra a fél órára, ameddig a konferencia tart - tette hozzá az alispán, némi derültséget keltve.

- Az már más.

Egyben indítványozta az alispán, hogy a prezídiumot foglalja el Luzsénszky Péter uram.

- Miért nem az alispán? - mozgolódtak nehányan. - Hiszen ő a vármegye feje.

Az alispán közbeszólt és ámbár mosolygott, mégis baljóslatú volt, amit mondott s lehangoló érzeteket keltett.

- Megengedem, de éppen azért kezdjünk a dologhoz így. Mert bizony mondom kegyelmeteknek, hogy előbbvaló most fejet cserélni, mint lovat vagy egyebet. Kezdjük hát el a kicserélést apródonkint. Üljön csak felülre, bátyámuram! Úgy tudom, kegyelmed itt a legöregebb.

A nyolcvanéves Luzsénszky biccentett a kedves galambfehér fejével.

- Nem vagyok én még öreg - ellenveté vidáman -, csak éppen az van benne, hogy a legrégibb idő óta tartózkodom itt ezen a rossz planétán. De ha mégis így parancsolja a viceispány uram, hát engedelmeskedem.

Ezzel beült a díszes karosszékbe, melynek támlányából két aranyozott hegyű lándzsa nyúlt ki, de nem lett volna magyar ember Luzsénszky Péter, ha dikció nélkül üli meg a helyét, pedig hát ki lehetne akkor még magyar ember, ha a húsz sebbel borított aggastyán se volna az? Rágyújtott tehát a következő ósdi elnöki megnyitóra:

- Nemzetes és vitézlő nemes társaim! Európa kereszténységének végőrző serege! A Thököly-háborúk idején egy zászló alatt szolgáltam vala a pogánysággal, akik egyébiránt derék ellenség voltak, nagy kár, hogy immár elfogytak. Volt ezek közt egy jó vitéz barátom, Hamen bég, akit úgy szerettem, mintha testvérem lett volna. Ez mondta nekem egyszer, midőn mindenféléről beszélgettünk: »Ti magyarok és keresztények okosabbaknak tartjátok magatokat nálunknál, pedig ti vagytok a legostobább emberek.« »Miért?« - kérdeztem Hamen bégtől. - »Azért - mondá ő -, mert ha ti valakit meg akartok tisztelni a lakomáitoknál, hát a legcsúnyább, legöregebb asszony mellé ültetitek, holott a legszebb és legfiatalabb odaliszk mellett esik a legjobb, legcsiklandozóbb ülés.« (Élénk derültség.) Igazat kellett adnom Hamen bégnek, kinek mondása eszembe jön most, magamon tapasztalva egy másik ilyen különös szokásunkat, hogy a legkomolyabb, néha főben járó értekezleteink vezetésére rendszerint a leggyámoltalanabb, szellemi erejükben is megrokkant öreg embereket ültetjük az elnöki székbe. (Zajos ellenmondások.) Nem tudom, mi lesz a mai értekezlet tárgya, de gondolom, hogy viceispány uramnak nagy és fontos oka lehet, ha minket ilyen időben járhatatlan utakon mozdított ki csendes téli odvainkból. És bár csekélynek tartom magamat a tiszthez, mégis, mert nemzeti szokás, elfoglalom a helyet, melyet nem érdemeim szereztek, de csupán öregségem.

Egyetlen száj lett az egész gyülekezet, s dőlt ki belőle a vivát. Egy patvariás diák behozta eközben az alispán rezes kardját, meg egy kis fadobozt, de csak a dobozt vette át s letette maga elé a zöld asztalra, a kardot ellenben nem kötötte fel, visszaküldé.

Erre felállt s lassú nyugodt hangon, kronológiai sorrendben előadta, miképpen keletkezett apró mustármagból a vármegye és a lőcsei nagyképű tanács közt az egyenetlenkedés, miként mérgesedett el apránként izzó gyűlöletté a megyei nemesek és a városi polgárok érintkezésében. Ecsetelte a személyes torzsalkodást is a lőcsei bíróval, mely később őt, szólót, erős lelki felindulásában egy sajnálatos tettre ragadta ennek a most folyó esztendőnek első napján, amint talán hírből már hallották is.

- Tudjuk, hallottuk - felelték innen-onnan.

- Nem akarok mentegetőzni kegyelmetek előtt - folytatá -, mert nem bíráim. Főképp isten elé terjesztem ügyemet, ott a legkönnyebb a védekezésem, mert ő adta ingerlékeny természetemet. Egyszerűen a tényeket sorolom elő, hogy azokból levonjam a konzekvenciát. Lőcse városa, amint az előrelátható volt, nem vehette közömbösen a megtörtént szerencsétlenséget, melyet szívemből szánok-bánok, sőt annyira érzékenyen vette, hogy ez már meghaladja a természetes határokat. Ahelyett, hogy a felsőbb hatóságoknál emelt volna panaszt, ő maga akar bíráskodni. Én pillanatnyi fölhevülésben estem bűnbe, ők a fölhevülésnek ezt a pillanatát mesterségesen akarják fenntartani. A bosszút lihegő városi tanács az ősnémetek borzalmas, sötét eszközeihez nyúlt, levágatta a bíró kezét és csak azután fogja eltemetni teste mellé, miután velem végeztek; addig mindig inteni fog nekik a közszemlére kitett, bebalzsamozott kéz, hogy még üres, hogy még nincs benne a válasz, mely a megtorlásról visz hírt a föld alá - a porladozó testtörzsnek...

Szavának szárnya támadt, szemei lázban égtek, arca azonban egyre fehérebb lett s a tömegben nyugtalan hullámzás támadt. Horánszky Dávid felkiáltott:

- Eb ijed meg a szásztól!

- Hogy mennyire körültekintő a tanács, az a rendelete mutatja, mellyel a bosszúállás gondolatát belevitte a lakosság legszélesebb rétegeibe, gyászruhák viselését tévén kötelezővé...

- Valóságos fekete város, mint a mesékben - dünnyögte Kis Jób -, tegnap mentem arra, mikor a bíróválasztás folyt, a nép künn volt az utcákon gyászköntösökben.

- Majd elkopik az a fekete ruha - vélte Sváby uram. - Láttam már én karón varjút.

Abhortis Sándor megrázta a hatalmas ökleit fenyegetőn:

- A fekete városból könnyen csinálunk piros várost, ha ugyan vér folyik a szászban és nem aludttej.

Az elnök elégedetlen fejcsóválással követelte a csendet.

- Ugyan, ugyan! Hát hallgassuk meg viceispány uramat. Minek raknak kegyelmetek holmi mellékleteket az előterjesztéshez? Elég erős ember ő ahhoz, hogy beletegye, ami bele való.

Erre csakugyan megszégyenelték magukat és Görgey tovább mehetett egy mondattal.

- Ilyen körülmények közt, tisztelt értekezlet, könnyen föltehető, sőt valószínű, hogy engem előbb-utóbb valamely rendkívüli baleset ér.

- No, azt szeretnénk mi látni - süvített közbe egy éles hang.

- Éppen ez az - folytatta Görgey, arrafelé tekintve, ahonnan a kiáltás jött -, éppen ez az, amit a legerősebb indoknak tartok ahhoz a lépéshez, melyre elhatároztam magamat. Ha Lőcse városa megtorolja rajtam a sérelmet, amely bírájában érte, pedig alkalmasint megtorolja, a tekintetes vármegye sem lehet alábbvaló, majd a városon torolja meg a sérelmet, mely alispánjában érte. Kérdem most, hova fog mindez vezetni, tisztelt értekezlet? Kivált, ha azután is folytatódik, mivelhogy a nagyobbra fölpiszkált tüzek nehezebben alusznak el, mint a kisebbek. Szomorú tapasztalataim vannak erre nézve a családi krónikákból, a viszálykodások, melyek a Berzeviczyek és Görgeyek közt folytak az Árpád-korban, s amelyekben mind a két család elgyengült. Ám ez csak két család volt! De mi lesz, ha egy vármegye és egy hatalmas város tülekednek? Mintha már nem lenne elég rom és elég pusztulás ebben a szegény országban. Ilyen esetekben nem szabad az embernek elveszteni a hideg eszét, s preventíve kell menteni, amit lehet. Én mindenekelőtt a vármegyét mentem, olyan helyzetbe akarván azt hozni, hogy ne legyen sorsomhoz semmi köze. Vagyis ezennel leteszem alispáni hivatalomat és átadom a vármegye pecsétjét további rendelkezésre elölülő Luzsénszky Péter uramnak.

Ohó! Hohó! Leírhatatlan kaosz támadt. Néhányan felugráltak. Düh, ingerültség, ellágyulás, aggodalom, tűnődés rajzolódott az arcokra. Luzsénszky visszatolta a neki nyújtott dobozt, melyben a megye pecsétje volt. Összecseng ez a nemesség, mintha egy nehéz kő zuhant volna egy cimbalomra, minden húrja nyög, kong, rezdül. Nem lehet az! No, csak az kellene még! Vonja vissza!

Felpattant erre, mint a megsebzett tigris, Draveczky Imre, kevés szavú, de nagy tekintélyű primipilus s a lassan helyreállított fegyelem közt mondá a következőket:

- Nem osztom az előttem szóló érdemes alispán úr szavait, s ha osztanám is az eszemmel, nem oszthatom szívemmel és a lovagiasság érzéseivel. Őkegyelme a megyei nemesség érdekeinek buzgó szolgálatában, megengedem, elhirtelenkedve cselekszik, de miérettünk háborog fel akkora hullámokban indulatja. A mi bosszankodásunk neveli az ő haragját a kitörésig, ha nem lett volna a mi élünkön, talán meg sem érinti ujjával azt a végzetes puskakakast, s most ő, aki előttünk járt, mikor ezt elkövette, azt kívánja, hogy mi ne legyünk a háta mögött, mikor ezért a veszedelem környékezi. Nem oda Buda, tekintetes vitézlő uraim. Ha vicispány uram nemesember tud lenni, aki elszakítja magát mitőlünk, hogy a gondjaiban ne kelljen osztozkodnunk, engedje meg, hogy mi is nemesemberek maradhassunk, akik az ő háta mögül el nem mozdulunk. Gondolják meg kegyelmetek és gondolja meg ő is, hogy milyen dicstelenség lenne ránk nézve, ha őt magára hagyva, mintegy a saját fejünket eleve vágjuk le, mert az a lőcseieknek nem tetszik. Ám jöjjön, aminek jönnie kell, de én ezt a lemondást nem fogadom el, s ha nemes atyámfiai elfogadnák, isten engem úgy segéljen, legottan kiköltözködném ebből a megyéből és elvitetném innen poraikban őseimet is, akik itt többé nem tudnának pihenni.

Lelkes éljenzúgás követte szavait. Éljen Draveczky! Éljen Görgey!

- Egy halálunk, egy alispánunk! - kiáltott fel Monoky, mire megint új vivátozás tört ki, amint ez már szokás a gyülekezetekben.

Görgey kemény arcvonalai láthatólag meglágyultak és szemeinek szapora pislogása azt jelentette, hogy alattuk valahonnan könnyek kívánkoznak fel s azokat a szemgolyók gyors forgatásával igyekszik visszatolni.

- Köszönöm hűséges ragaszkodásukat - mondá lassú, tompa, eleinte szinte reszkető hangon -, örökös büszkeségem ez, de tegyenek le kérem erről a gondolatról, mely kivihetetlen. Én nem kormányozhatom többé a vármegyét, mert erre nézve Lőcsén kellene laknom, ahol a megyeháza van, márpedig minden józan ember láthatja, hogy ez nem áll módomban, csak ha hadakkal állítanék be, amihez pedig királyi engedély kellenék, no meg hadak.

Elkedvetlenedő némaság állt be erre. A zöld asztal körül ülő potentátok egymásra néztek tanácstalanul és talán egyet gondoltak: hogy az alispánnak ebben igaza van. Lőcsén a mérges burgerek legott elfognák, elpáholnák a szegény embert, talán börtönbe is vetnék (amilyen szemtelenek), úgy, hogy a nemességnek föl kellene kelnie a bandériumaival és ízzé-porrá törni, fölperzselni, sóval bevetni Lőcsét, hogy a tekintélyüket visszaszerezzék, csakhogy abba beleszólna a császár is és lenne belőle olyan háború, hogy isten a megmondhatója.

E kínos csöndben, míg a koponyákban ez főtt, egyszerre csak fölállt hátul a negyedik padban a kis Quendel. De bizony nem lehetett volna meglátni a sok széles hátú úr mögött, hát oldalba lökte a szomszédja, gradeci Lánczy Ferenc uram, hogy álljon fel a padra, ha valami mondanivalója lehet még. Mire fürgén felugrott, megsimogatta kis kecskeszakállát és a kezében szorongó báránybőr sapkájával gesztikulálva, mintha legyeket kergetne el magától, ígyen szólt:

- Meguntam már a sok beszédet, tekintetes nemes atyámfiai, amihez hozzájárul az is, hogy nálam már delet harangoztak, azaz, hogy szeretnék már az ebédhez hozzájutni...

A megütődés és a megbotránkozás moraja kezdett jelentkezni, de ez csak annyiban hozta zavarba Quendel uramat, hogy elvesztette az előre kieszelt és kicsiszolt mondatait és beletévedt a hétköznapi, lengyelből és németből fordított kifejezéseibe.

- No, no, ne tessék rajtam nevetni. Én nem vagyok régi orátor, vagyok csak új nemes, új seprő, aki jól sepri. Én kigondolom valami jót és elmondok rosszul, magok kigondolják valami rosszat és elmondanak jól. Itt fexik a kutya. Hát én elvágok disputát egy ajánlattal, hogy a tekintetes alispán úr maradja és hogy hamarább mehessünk ebédelni. Én Quendel Gáspár de Paszta et Alsókend (és itt a mellére ütött paraszt gőggel) fölépítek saját pénzemen itt Görgőn egy megyeházat, amelyik úgy fogja hasonlítani lőcseihez, mint a másik tojás az egyikhez, amit tojta egy tyúk és odaprezentelem azt örök időkre a téns vármegyének. Dixi, punctum.

De iszen nem volt már ez nevetséges alak többé. Nagy dolog az ékesszólás, de a pénz se bolondság, annak is megvan a maga kisugárzása (kivált ha jóra használják), mint a hatalomnak vagy a lángésznek, mely glóriát fon a homlok körül. Hatan is odaugrottak Quendelhez, fölkapták, vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Ő kézzel-lábbal kapálózott, s rettentőn izzadt egész teste.

- Sohase még nem mentem ilyen forsponton. Ne okoskodjék kegyelmetek. Hihihi! Jajajaj! Csiklandós vagyok.

Csupán egyetlen hang ellenkezett.

- Hebehurgya beszéd! Majd mi visszük el a megyeházunkat. Azért sem. Ők vigyék el onnan a városukat, ha nem tetszik nekik.

Ezt a kappanhangot legott lehurrogták volna, ha nem lett volna a fiatal Palocsayé, s ha a fiatal Palocsay nem lett volna báró.

A bárót ugyanis bosszantotta, hogy a bélai kupec egy csapásra ilyen pozíciót szerzett magának a szepesi nemességnél.

Szerencsére azonban ott volt a gyülekezetben Máriássy György, akit viszont az bosszantott, hogy ő nem báró, minélfogva erős ostora és nyesegetője volt az arisztokrata nyegleségeknek. Ő emelkedett most fel s korholó hangon célzott egy, az imént hallott, közbeszólásra. Nem tudja, ki mondta, de nem is akarja tudni, mert hálátlan szó volt az egy derék férfiú iránt, ki áldozatkészségét a maga egyszerű modorában nyilvánítá, amiért nem gáncs illeti, de koszorú. (Felkiáltások: Éljen Quendel!) Bár ebben az alakjában ő se fogadja el Quendel uram nagylelkűségét, mert minek volna ide megyeházat építeni arra a rövid időre? Hiszen még a tenger is elpárolog lassankint, nemhogy a lőcseiek haragja el ne párologjék! Hanem mégis a Quendel uram indítványában van benne a tetszetős kibontakozás magja. Ne építsünk semmit, hiszen itt van ez a vendégszerető tágas kastély, határozzuk el, hogy a megyegyűléseinket ezentúl bizonytalan ideig Görgőn tartjuk. Olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása és van, sajnos elég precedens ilyenre. Lám, Pest vármegye is mennyi ideig tartotta a gyűléseit Nógrád megyében, Füleken.

- Úgy van! Helyes! Ez az igaz. Elfogadjuk!

Luzsénszky föltette a kérdést:

- Akik elfogadják, emeljék fel a kezeiket!

Mintha madársereg rebben, olyan sustorgással emelkedtek fel a kezek a levegőbe, csak Görgey dobolt a magáéival idegesen a zöld posztón.

- Halljuk Görgeyt. Halljuk, halljuk!

Görgey felállt s fejét töredelmesen lehajtván, tompa hangon mondá, mintha egy pincéből beszélne föl:

- Kénytelen vagyok elszenvedni mindazokat, miket az isten rám mért, s ezek közé sorozom azt is, amit a vármegye parancsol. Vagyis, maradok a helyemen.

A nagy szó végre ki volt mondva. Olyan éljenzés hasadt fel erre, mely a szó szoros értelmében megrengette a falakat, mert szakasztott abban a szempillanatban, mikor a »maradok«-ot kimondta, egy majdnem öles nagyságú olajkép, mely Görgey Pál édesanyját, Palásthy Erzsébetet ábrázolta, zöld bársony mentében, strucctollas csepesszel a fején, leesett a falról s nagy robajjal zúzódott össze rámája a padozaton.

- Rossz ómen - súgta Horánszky Dávid Jekelfalussy Balázsnak. - Erzsi néni megmozdult a falon. Ezt a Palit szerette, becézte legjobban a gyerekei közül.

Görgey maga is elsápadt a látványra s fázékonyan folytatá:

- Megmaradok, de kívánom, hogy erről a mai értekezletről protokollum készíttessék, s azt minden jelenlevő aláírja. Megmaradok, de csak azon föltétel alatt, ha egy lélek sincs jelen, aki távozásomat kívánja.

Körülnézett a sas-szemeivel, de bizony nem volt itt olyan életunt ember.

- Nincs, nincs, egyetlen lélek se!

Pedig ki tudja? Hátha mégis volt egy lélek; egy, aki már a testét levetette és itt lebeg abban a teremben, ahol a fia felől határoznak. Egy lélek, aki megmondta a falnak: »ereszd el azt a szöget« és megmondta a szögnek: »ereszd el azt a képet, aki én voltam, hogy jelt adhassak.«

Így intéztetvén el közmegelégedésre a kínos ügy komoly oldala, a többi részletek az óvrendszabályok, a taktikai eljárás inter pocula kerülnek tapétára; az ebéd készen volt, szakácsnék, kukták, felszolgáló huszárok nagy lázban sürögtek-forogtak Marjákné lármás felügyelete alatt, csak feltálalni nem tudtak, mert a nagy termet előbb ki kellett szellőztetni s aztán megteríteni, de ez olyan sebesen ment, hogy szinte egy percnek látszott, kivált mert azalatt betoppant Lőcséről Grodkovszky várnagy friss hírekkel, melyek köz a legnevezetesebb, hogy a tegnapi bíróválasztáson, mely késő estig tartott Gosznovitzer és Nustkorb között, nagy küzdelem után Nustkorb András uram győzött hét szavazattal s igen békés természetű beköszöntő beszédet tartott, melyben egyáltalán célzás sem történt a Görgey elleni bosszúállásra.

Mindez vidám hangulatot teremtett a megyei uraknál, még maga a mindig komor alispán is, aki az asztalfőn ült Palocsay báró és Luzsénszky közt, amint a finom lúdgégelevest odahozták, egy kis tréfát csinált, a felszolgáló huszárt figyelmeztetvén:

- Quendel uramhoz kell vinni a tálat először, mert őkegyelme a legéhesebb, s az ő éhsége adta neki az ötletet, mely voltaképpeni igazi fundamentuma annak, hogy én ezentúl is kenyérben maradhattam.

Quendel uram arca csupa napsugár lett, hálásan pislogott erre a kitüntetésre, a szemeit is behunyta, mintha rózsavízzel fecskendeznék.

Azután is derült volt az alispán egész nap, nyájasan búcsúzgatva a széledező vendégektől. Egyike volt a legutolsó távozóknak Quendel, aki magát az alispán gráciájába ajánlva, kifejtette, hogy ha már megmondta, mégis szeretne itt Görgőn építeni valamit, amivel segítségére legyen a jó ügynek, bosszantaná, ha azt mondanák, hogy csak a szája jár, azért hát adjon el neki az alispán úr egy darab fundust itt valahol, nem messze a kastélytól, hogy ő oda egy fényes vendégfogadót emeltet, kocsiszínekkel, istállókkal, a vitézlő nemesség kényelmére, előrelátható lévén, hogy ha a gyűlésekre, restorációkra nagy számmal érkeznek, nem férnek el mind a kastélyban, de mit is keresnének ott, kivált a bocskoros gyöngyei a szent koronának? Ha azok is a kastélyba szállnának, akkor az úri része nem érezné magát jól. Egyébként a nagyobb urak is szeretik a fogadói életet, ahol a saját ízlésük szerint mulathatnak, kivált ha jók a borok és szépek a szobalányok.

Görgey a szokásos szólamokkal szabadkozott, hogy sok jó elfér együtt arra a kis időre, s hogy nem fogadhat el ilyen szívességet senkitől, minek okozna magának haszontalan költséget Quendel uram.

- Hiszen úgy értek, instálom, hogy a vendéglő az enyim lenne, vagyis én adnám bérbe egy arra való traktérosnak, ki tejbe-vajba fürösztené a tekintetes nemességet. Ha a saját kedveért nem engedi a téns alispán úr, hát engedje enyim kedvemért.

Az alispán a vállát vonogatta.

- Hiszen ha mindenáron ablakon akarja kidobálni a pénzét, hát énmiattam építtethet.

Elnéptelenedvén a ház, a gazda mégis nyájas és közlékeny maradt s este jóízűen elborozgatott Grodkovszkyval, kit ott marasztott éjszakára (no, lesz ebből otthon patália), s miután jó későn hálószobájába vonult, az ambituson találta Bibókot, ki a karabélyos, lándzsás őröket változtatta ajtaja előtt, barátságosan beszólítá a levetkőzéshez, hogy azalatt, míg Preszton a csizmáit lehúzza és a lábait vakarja (melyek egy téli táborozáskor elfagyván, azóta rettentő módon viszkettek), megbeszélje vele a védekezési intézkedéseket. Preszton eltávozásával, miután megállapodtak arra nézve, hogy Toporcról, ahol Görgey Jánosnak három ágyúja van, mihelyt az utak megjavulnak, el kell hozatni mind a hármat, azt kérdezte Görgey:

- Van-e valakije, akit a kezelésükre be lehetne tanítani?

- Van. A két öcsém. Értelmes, ügyes fickók.

- A Bibókok született jó katonák.

- Gondolom - felelte kurtán, dölyfösen.

- Nos, és hogy van most a család együtt? - tudakolta kíváncsian.

- Béke van.

- Csodálkozom a történtek után - dünnyögte az alispán -, igazán csodálkozom.

- Hát annak az a titka...

- Ugyan mi?

- Hogy az öreg már semmit sem tud és még semmit sem gyanít, hogy az asszony már semmit sem nélkülöz és még semmit se fecseg ki...

- Ördögöt! - csóválta a fejét Görgey ironikus mosollyal. - Hát kegyelmed, ezredes?

- Én meg hozzájárulok és nem unok meg semmit - egészíté ki Bibók.

- Szóval maga tökéletes ember, ezredes - fejezte be Görgey, egy hatalmas ásítással. - Úgy látszik, ma aludni fogok. Csak hadd járjanak az emberek odakünn, csak járjanak, s jól kopogtassák lándzsanyéllel a köveket.

Így volt nekik megparancsolva, mert a kopogás, vagyis a biztonságérzet csillapította a fölzaklatott idegeit, ha a kopogás megszűnt a folyosón, a beállott halálos csendben ijedten riadozott fel.




Hátra Kezdőlap Előre