MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI EMLÉKEI AZ 1896. ÉVI EZREDÉVES ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁSON

A CSÚCSÍVES MŰIZLÉS ÖTVÖSMŰVÉSZETÉNEK EMLÉKEI.
IRTA: MIHALIK JÓZSEF

Amily ritkák hazánkban az ötvösművészet emlékei a román műízlés s a csúcsíves stílus első idejéből, oly gyakoriak a XV. századtól kezdve úgy a XVI. század közepe tájáig, elvétve pedig egész a XVII. század derekáig, a meddig ez az ízlés főkép egyházi emlékeinken divatban marad.

A vajdahunyadi vár elsőemeleti termében kiállított ötvösművek kápráztatóan nagy tömege és soknak magas művészi kvalitása fényes bizonyítékot szolgáltatott csúcsíveskori ötvösségünk fejlettségéről.

A magyar ötvösség Nagy Lajos királyunk áldásos uralkodása alatt kezd kifejleni a maga igazi erejében; a czéhek kifejlődésével az ő idejében nyeri betetőzését formailag az iparművészet is s az ő uralma alatt s a XV. század elején alakulnak meg a magyarországi rendszeres ötvösczéhek Kolozsvárt, Kassán, Brassóban, Beszterczebányán, Komáromban, Trencsénben, Pesten, Debreczenben stb., a mely helyeken azonban már jóval előbb is erős művészi élet lüktetett, de a mely művészet csak a később megindult nagyobb városi templomok építése, az általánossá vált hitbuzgóság s királyaink bőkezű pártfogása kapcsolatán a XV. században éli igazi aranykorát s eltart a mohácsi gyászos ütközetig, a melyben nemcsak hazánk szine-virága törik le, de fényesen indulni kezdő művészetünk is hosszú időre a porba hanyatlik.

Az ötvösség, mint a művelt külföldön egyáltalán, hazánkban is már kezdet óta megkülönböztetett foglalkozás volt s a «liberalis ars»-nak ezt a művészi nivóját külsőképen is kifejezve látjuk, mert az ötvöschéhek ugyanazt a művészczímert használják, melyet Zsigmond király és német császár 1414-ben Strassburgban császári ítélettel az építészek részére megállapított.1

Hogy hazai ötvösczéheink e tekintetben nem állottak a külföldiek mögött, bizonyság lehet rá a kassai ötvösczéh, mely 1476-ban készült pecsétlőjébe az ötvösök védőszentjének, Szent Eligius limogesi püspöknek alakja mellé a grand art három ágát jelképező három mesterpaizsot is felveszi és használja.2 Ezt a czímert használja a selmeczbányai ötvösczéh még 1630-ban is, a midőn a három mesterpajzsot egy fedeles serleg társaságában pecsétlőjébe véseti.3

A csúcsíves műízlés korában a magyar ötvösművek egy sajátos diszítmény, az ú. n. sodrony-zománcz alkalmazása által valósággal európai hírre tesznek szert. Ez a diszítő elem jóllehet nem magyarországi eredetű, mert minden jel arra mutat, hogy Olaszországban keletkezik, s valószinűleg Velenczéből sugárzik ki a XIV. század második felében, magyarországi alkalmazásában mégis annyira sajátos és minden mástól merőben különböző módon nyilatkozik meg, hogy azt joggal nevezhetjük specziális magyar műgyakorlatnak. De nemcsak ebben különböznek e korbeli ötvösműveink a külföldiektől. Az összehasonlító tanulmányok arra a tapasztalatra vezettek, hogy XV. századi ötvösségünk önállóan fejlődött, nevezetesen azt a szomszéd német ötvösség ebben a korban nem befolyásolta. Ezt főkép az egyházi ötvösműveken, kivált pedig kelyheinken tapasztaljuk. Középkori kelyheink ugyanis a nagyobb méret, a diszítés gazdagsága és a formák és arányok szigorú keresztülvitele által szembetünő módon különböznek amazoktól, a melyeknek átlagos magassága alig üti meg a 20 centimétert, míg a mieink magassága a 22– 25 cm. között váltakozik. Ez a jelenség nem a szeszély, vagy a puszta véletlen műve, de annak a kifolyása, hogy a régi magyar kelyheken a többnyire stilizált virágot ábrázoló nódus szokatlanul van kiképezve. Ezenkívül a magyar középkori kelyhek talpa rendesen hat karélyú szokott lenni, a német kelyheké kerek, továbbá a hatos beosztás a magyar kelyheknek a talpán, szárán, nódusán és a kupa kosarán is következetesen és szigorúan van keresztülvive, míg a német kelyheken ezt a beosztást legfeljebb csak a hat rotulus sejteti, végre a magyar kelyheken meglep a talpra, a szárra, a nódusra és a kupára egyformán kiterjedő diszítmény gazdag alkalmazása, ebben pedig a virágmotivum előszeretettel való felhasználása, míg a német s a vele rokon művészetű kelyhek szegényebb diszítésűek s virágok helyett inkább a mértani művek felvételére szorítkoznak.4Hazánkban, mint már a győri Szent László-herma tárgyalásánál említve volt, a XIV. század legvégén jelentkezik ez a műgyakorlat először, de technikában s az esztétikai kivitel szépségében csak a XV. század közepén fejlődik ki a maga teljességében. Közkedveltségéről a nagyszámú emlékek mellett főkép az tanúskodik, hogy csakhamar elterjed idegen, kivált a hazánkkal élénk kereskedelmi s politikai összeköttetésben álló országokban, így Lengyelországban, a hol már a XV. század első felében megjelenik5 s Ausztriában, a hol több helyt, Klosterneuburgban, Bécs-Ujhelyen stb. még ma is őriznek minden időben nagy becsben tartott sodrony zománczos ötvösműveket, a legújabban felmerült adat szerint pedig magában Bécs városában is tért hódított ez a műgyakorlat.

Emlékeink zömét, a melyeken a sodronyzománcz alkalmazását konstatáljuk, az egyházi szerelvények, a kelyhek és a keresztek adják ugyan, de előfordulnak világi rendeltetésű sodronyzománczos tárgyak is.

HAMPEL JÓZSEF tanulságos kutatásai alapján a sodronyzománczos emlékeinken fellépő színeket két sorozatba, az ő általa melegnek és hidegnek elnevezett skálába oszthatjuk. Az első skála a vörös, fehér, zöld, kék, viola, barna és a fekete színeket öleli fel, az utóbbiból hiányzik a vörös, a barna és a fekete, mi által hatása komorrá válik. A tapasztalatok arra vezettek, hogy a meleg skála színei a régebbi s különösen a felső- és nyugatmagyarországi emlékeken lépnek fel, míg a hideg sorozat színei leginkább erdélyi ötvösműveket konstatálhatók. E skálához a legkésőbben, mintegy a XVI. század közepén, a sárgaszinű zománcz csatlakozik, így tehát annak jelenléte az illető sodronyzománczos emléket a technika elhanyatlásának végső évtizedeire helyezi s ez által azt kronológia tekintetében is meglehetős biztossággal fixirozza.

Kiállított sodronyzománczos műveink gazdag sorozatának ismertetését az esztergomi főszékesegyház kincstárában őrzött amaz ezüstből készült s újonnan megaranyozott kehelylyel kezdjük meg, mely egykor SZÉCHY DÉNES bibornok és esztergomi primás tulajdonát képezte s a melynek képét a 265. ábrában mutatjuk be. A kehely talpa hat karélyú s oldalán áttört négyes karélyokból alakított pártával van díszítve. A talpának felső részén elterülő hat mező felváltva sodronyzománczczal és filigránművel ékes. Az első mező aranyozott ezüstlemezén Széchy Dénes czímerét látjuk alkalmazva, mely alul hegyes, felül egyenes vágású paizsban vörös champlevé zománczalapon koronázott kétfejű aranysast kiterjesztett szárnyakkal s lábakkal ábrázol. A paizs fölött emelkedő kereszten vörös főpapi kalap van s belsejéből kétoldalt a rangjelző bojtok csüngnek alá. A czímertől jobbra következő második mezőt font sodronyból S alakban hajlított virágmustra ékesíti, melynek hét görbületében vörösszínű virággal vörös és zöld leveleket, a mustra két végén pedig hasonló levelek között zöldszínű bimbót s vörösre és zöldre zománczozott bogyóalakú díszeket látunk kék zománczalapon. A következő mezőben aranyozott lapon olyan filigrán rombuszokat alkalmazott a művész, a melyek mindegyikébe egy nagyobb kört, ezekbe ismét három kisebb kört illesztett filigránból, az érintkezési pontokat úgy ezen, mint pedig a rombuszokon apró fémgömböcskékkel diszítvén. A negyedik mező kék zománczalapon a második mező növénymustrájának dupla megismétlése, az ötödik a filigrános harmadiknak a szakasztott mása, míg végre az utolsó a negyediknek csekély eltéréssel való másolata. A talp imént leírt mezőit erőteljes, fonott lánczalakú sodronykeret veszi körül, a melyeknek végei a szár élein a kehely alsó gyürűje alatt helyet foglaló ízületig felfutnak. A szár alsó részének lemezei felváltva zománczosak és filigránosak. A szár mezőinek befejezése gyanánt hatszögletű, élein a szárból kiszökő oszlopkákkal ékesített ízület foglal helyet; lapjainak áttört díszei a talp peremén fellépő négyes karélyoknak szakasztott másai. A kehely gyürűi hatlapúak s kék zománczos mezőkben egyenként got hilf és marria feliratot viselnek. A gyürűk között elhelyezett nódus, vagyis kehelygomb lapított ellipszoidalakú s a talp mezőin konstatált lánczszerű fonattal beszegett hat lehajló s ugyanannyi fölfelé hajló levélke által van tagozva. Az alsó levelek pusztán csak filigránnal diszítvék, a felsők ellenben felváltva zománczosak és filigránosak.6

A kelyhet SIMOR JÁNOS bibornok-primás 1868-ban a bécsi Anders és Brix ötvösczégnél restauráltatta, minek emlékére azt talpa peremén a következő felírással látta el: Hunc. Dionys: Card. de Széch. Prim: et Aeppi Strigon . calicem . renovari . jussit successor Joannes Simor † 1868.

A donátor, SZÉCHY DÉNES, előbb egri püspök, később (1440– 1465-ig) esztergomi bibornok-érsek, Olaszországban végezvén tanulmányait, a művészetekben nagy jártasságot szerzett s ebbeli jártasságának mint bőkezű maecenás gyakorlatilag is kifejezést adott. Ő építtetett a pozsonyi érseki palotában egy szép csúcsíves házikápolnát egy szárnyoltárral és egy ereklyeszekrénynyel, mely kápolna 1787-ig állott fenn,7 ő fejezte be a Niccolo Acciapacci caprai érsektől megvásárolt palotának az építését is Rómában a St Maria in via lata mellett a Corson s végre ő restauráltatta a kívül-belül hanyatlásnak indult esztergomi régi főegyházat is.8

Míg a donátori czimer révén megállapíthatjuk, hogy a becses kehely készítési ideje az 1440– 1465. évek közé esik s benne ez által oly tárgyat nyerünk, mely a XV. század középi sodronyzománczos kelyhek typusa gyanánt tekinthető, méltán felvethetjük azt a kérdést is, ki és hol készítette azt? Az első kérdésre ma még felelni nem tudunk s ennek tisztázására a jövő kutatások hivatvák. A második kérdésre azonban bízvást kimondhatjuk, hogy a kehely magyarországi mű, a melynek szűkebb keletkezési köre felső-, vagy éjszaknyugati Magyarországon keresendő. Az a körülmény, hogy a zománczok színei a meleg skálához tartoznak, a fentebb kifejtett elmélet értelmében éjszaknyugati vagy felsőmagyarországi proveniencziájúnak minősíti a kelyhet, mit az a körülmény, hogy a gyürűkön látható «got hilf» felirat német nyelven van tartva, még csak jobban megerősíti, mert e felírás azt dokumentálja, hogy a kehely Magyarország olyan vidékén készült, a hol a XV. század közepén a műiparosok németek voltak. Idevágó analógiaként hozzuk fel a korláthi (Abauj-Tornamegye) evang. ref. templom tulajdonában lévő XV. századbeli csúcsives kelyhet, melynek gyürűin got huf aus not felírást látunk,9 s egy másik, a zágoni kelyhet, melyen MARIAH IWAVSN (Maria hilf aus Noth) felírás ékesíti a gyürűket,10 továbbá a győri székesegyház egyik XIV. századbeli kelyhét, felső gyürűjén hilf maria felírással,11 a szinye-lipóczi XIV. századi kelyhet got hilf maria berov (Gott hilf. Maria beruf), végre a tornai templomból származó, most a M. Nemzeti Múzeumban őrzött XV. századbeli kelyhet maria hilf felírással.12

Lehetetlen észre nem vennünk, hogy a német feliratos kelyhek Felsőmagyarország és Erdély ama részein oszlanak el, a melyeken német elemek laktak, a Széchy-féle kehely Erdélyben való keletkezésének azonban ellentmondanak a zománczok színei. De nem is valószínű, hogy Széchy Dénes erdélyi ötvösökhöz fordult volna kehely készíttetése czéljából. Mint egri püspök már 1440 előtt jól ismerhette Felsőmagyarországot s az odavaló műipart s bizonyára jól tudta, hogy Kassán, Beszterczebányán, Pozsonyban, Lőcsén, Bártfán stb. magas fokon álló ötvösművészet virágzik a czéhekben, melyek ebben a korban valósággal még tisztán németajkú elemekből állanak, de a sodronyzománczos művek készítésében jártassággal bírnak, a mit kassai, beszterczebányai és pozsonyi egyházakban ma is meglévő, bizonyára ott helyben készült művekkel beigazolva látunk. Készíttette légyen tehát e kelyhet akár még egri püspök korában, akár mint esztergomi biboros-érsek SZÉCHY DÉNES, annyi mindenesetre áll, hogy annak mesterét Felső- vagy Éjszaknyugat-Magyarország ötvösei sorában kell keresnünk.


265. ábra. Széchy Dénes kelyhe. XV. század. Az esztergomi székesegyház kincstáráé.

Művészi conceptio, részeinek bámulatos összhangja, a zománczszínek harmonikus egybeolvadása s az öntő és czizeláló művészet mesteri kivitele folytán csúcsíves sodronyzománczos kelyheink legszebb példányát az esztergomi főszékesegyház kincstárában lévő ú. n. Súky-féle kehely képezi. (A 148. lapot követő XXX. tábla.) Anyaga aranyozott ezüst; talpa a gothikában divó hatos karélyt mutatja, az érintkezési körökben egy-egy fialákkal beszegett és arcztalonnak fedett csúcsíves kis fülkével, a baldachinok alatt az Atya Isten, Jézus mint gyermek, mint zarándok és mint világ birája s végül Szűz-Mária kicsiny öntött szobrocskájával.13 A talp ferdén emelkedő oldalán, az imént említett fülkék által meg-megszakasztva, kék zománczalapon kidomborodón vésett eme góth minusculás felirat olvasható: Uve § vas clemencie § scrinivm dulcoris § Sacramentv § gre § pabulv § amoris § In qvo § sunt § delicie § celt (Ave vas clementiae, scrinium dulcoris, Sacramentum gratiae, pabulum amoris. In quo sunt deliciae coeli).

A felírás fölött hullámosan haladó központi száron leveleket és szőlőfürt alakú gyümölcsöket ábrázoló párta töri át a talapzat oldalát; a nyél felső lapján hat tojásidomú s hegyesedő végével a szár felé néző mező ül, melynek egyikében csillagokkal behintett s zöldre zománczozott alapon donátori czímert látunk: kék mezőben ötágú nyilt koronából növekvő farkast, hegyezett fülekkel, nyitott szájjal. A talp többi öt mezeje sodronyzománczczal van díszítve. A nyél hat oldalát ötszögidomú lapocskák díszítik, melyek egyenként zománczozott virágot tüntetnek elő.


266. ábra. Sodronyzománczos kehely. XV. század. A kassai ev. ref. templomé.


267. ábra. Sodronyzománczos kehely. XV. század. A gyulafejérvári székesegyházé.

A szárnak befejezését az alsó gyürű felé egy kiugró s a talpon látott fülkékhez hasonló baldachinos ízület képezi, melyeknek nyilásában Krisztus, Mária, Szent-Péter, evangelista Szent-János és Szent-Lőrincz plasztikus mellszobrocskái láthatók. A két gyürű mindegyik lapja csúcsívvel födött hat-hat kis baldachint ábrázol, a melyekben fent és alant ismétlődve Szent-Péter, Szent-Jakab és Szent-Tamás miniatür kivitelben öntött egész alakjai állanak. A nódus lapított szferoid s hat csúcsíves fülkével, ezek között pedig összesen 18, hármasával egymás alá helyezett ötszirmú aranyozott ezüstvirággal van ékesítve, ezenkívül a két szélső virág tövében egy-egy, összesen tehát 12 zománczos ötszirmú virág ül a nóduson. A kosár legalsó részének keskeny szelvénye a talp mezőin fellépő zománczos virágokat ismétlő, a nyélen ábrázolt sodronyzománczos motivumok kisebbített példányait pedig a kosár hat köralakú medaillonjainak üresen maradt felső szegélyeiben látjuk viszont, míg az alsó szelvényeket három fehérre zománczolt kör és ugyanannyi hegyesedő levélke tölti ki. A kupa testét hármas architektonikus szegélylyel körített hat kerek medaillon diszíti; ezekben egyenként Krisztust a keresztfán Máriával, Szent-Jánossal és egy angyallal, a Pietát, Krisztus a koporsóban két angyal között, az angyali üdvözletet, a három király imádását és Máriát mint egek királynéját a gyermek Jézussal látjuk domborműben előállítva. Az áttört liliompártával beszegett kosár felső peremén csúcsíves minusculákkal a donátor ajánló sorai vannak bevésve:

Calice § isiv fecit § fieri § bnedictus § de Swf § nobilis § tnssilvanvs § p § ipm § qz § hvic § eclie § co § donatvs § melynek értelme: Calicem istum fecit fieri Benedictus de Suk, nobilis Transsylvanus, per ipsumquae huic Ecclesiae condonatus. E felirat szerint tehát a kehely egy SÚK BENEDEK nevű erdélyi nemes donátiójából készült, mindenesetre a XV. században, mire stílusa is vall. A kehely eredetileg a gyulafehérvári székesegyház tulajdona volt, a honnét ismeretlen úton az esztergomi főszékesegyház kincstárába került.

Tizenötödik századi sodronyzománczos kelyheink egyik szintén jeles példányát képezi a kassai szent Erzsébet-plébániatemplomnak aranyozott ezüstből való kelyhe. (A 148. lapot követő XXX. tábla.)14 Talpa ennek is hat karélyú, lombozatokkal áttört pártáját a sima peremtől bevagdalt élű erőteljes sodrony választja el, a karélyok összeszögellésénél pedig plasztikusan kiképzett csúcsíves levelek ülnek. A sima nyelet keskeny és egyszerű architektonikus tagozású íz zárja be, mely fölött a nódust 8 támasztó pillér között 2– 2 csavart oszloppal határolt s felül szamárhátú ívvel diszített fülke ékesíti, melyek mögött aranyozatlan hatszirmú virágok ülnek.

A fülkékben kisebb állványokon szenteknek apró szobrocskái állnak: a felső gyürű felváltva vésett rombuszalakot és kettős csúcsíves ablakot ábrázol, a kehely cuppáját pedig sodronyzománczczal és filigránnal gazdagon diszített s keresztvirágpártával áttört kosár veszi körül.

Karcsú, nyúlánk szerkezetével s gazdagon kiképzett sodronyzománcz-diszítésével előkelően hat a beszterczebányai r. kath. székesegyház XV. századi kelyhe. (A 156. lapot követő XXXI. tábla.)

Egész kiképzésében pompás és a sablonos diszítésű kelyhektől merőben különböző a poprádi róm. kath. templom aranyozott ezüstkelyhe (a 156. lapot követő XXXI. tábla).15 Hatkarélyú talpát, pártáját, szárának mezőit, gyürűit és gombját gazdagon áttört lombozat ékesíti, a melyben tölgylevelek, makkok, szőlőlevelek és virágok s egykor fehérre, kékre és zöldre zománczozott bogyók dúsan fordulnak elő. A kehely egyik nevezetességét a talp erdőt ábrázoló áttört, lombozatában fellépő alakok képezik. A jelenet némely műtörténetírónk szerint Szent-Egyed vadászatát ábrázolja, de nem valószinűtlen, hogy az egyháznak a gonosz szellem elleni küzdelmét jelképezi. A nodus hat rotulusa sötétkék zománczban ihesus feliratot viselnek. Az egy lemezből készült kosár sötétkék zománczalapján különféle leveleket és virágokat szemlélünk, sárga, kék, zöld, viola és fehér zománczczal kitöltve. Hampel József elmélete szerint, tekintve, hogy a kelyhen a sárga szín előfordul, készítésének időpontját a XVI. századba kell helyeznünk.

Másként áll a dolog a szepesi székesegyház amaz aranyozott ezüstből készült kelyhével, melynek ábráját a 156. lapot követő XXXI. tábla közepén találjuk meg.16 Ez a kehely is a legdíszesebb példányok egyike, miket a hazai ötvösség létrehozott s habár talpának és stílusának szerkezete, kosarának gazdag levéldiszítésű, áttört pártája, a gyürűk betűi s a kosár mezőinek beosztása egészben véve csúcsíves műízlésű kelyheink szerkezeti szabályait követi, mégis gombjának inkább gömbölyű mint lapított idoma, az egyik medaillonban s a talp egyik mezejében fellépő czímerpaizs alakja és a virágok egynémelyikének erősen naturalisztikus jellege arra utal, hogy ezt a kelyhet már a renaissance lehellete érintette. E mellett technikai szempontból is fölöttébb érdekes e kehely, mert eredetileg tisztán filigránműnek volt készítve s csak később vonták be annak egyes részeit az ú. n. hideg zománczczal, tompa kék, fehér, vörös és kékes-zöld színben. Közülök a kék, a fehér és a kékes-zöld látszik tartalmazni a szervetlen részeket (üvegport és a czementet), mert ezek a szinek iszap módjára vannak a sodronyok közé lerakodva, ellenben a vörös csaknem teljesen áttetsző és nagyon vékony; olyan mint egy finom hártya, melyen a kehelynek aranyozott felülete keresztül csillámlik.

Nevezetes, mert e korbeli ötvösműveink között eddig páratlanul áll, hogy a fehér virágok szirmai vörös és kék színnel vannak luminálva, vagyis felülfestve. Ez az eljárás is későbbinek látszik előttünk, mely véleményünket egyrészt a luminálási technikának hazánkban a XVII. században való föllépésére, másrészt arra alapítjuk, hogy a luminálásra használt vörös szín nem az a translucid, a melylyel a sodronyok rekeszeit diszítették, de egy más, ibolyába játszó festék, a melynek jellemző szinét a XVIII. századból hazai fayence-edényeink festményeiben látjuk megjelenni, a nélkül azonban, hogy a kelyhen lévő festéket az utóbbiakéval összeköttetésben lenni vélnénk.

Magának a kehelynek készítési korát a XV. század legvégére, vagy a XVI. elejére helyezzük s technikailag szoros összeköttetésben lévőnek látjuk a beszterczebányai sodronyzománczos kehelylyel, (ugyancsak a XXXI. táblán az első kép) a melynek zománczos mezőiben a domborműves tekercsek szintén megjelennek.

Műmellékleteink közül a 172. lapot követő XXXIV. táblán szélről a Szűz-Máriáról czímzett Szent Ferencz-rendiek pozsonyi rendháza birtokából két kelyhet mutatunk be. Közülök a balról álló hajdan az egri székesegyházé volt, mire a kupa eme felírása vezet rá: ecclesie agriensis calir sancte crucis. Sima peremű, hatkarélyú talpát vakablakokhoz hasonló kivert párta övezi; tizenkét osztályú talpának tojásidomú mezőiben felváltva sodronyzománczos virágok és az angyali üdvözlet domborművű jelenetei áttetsző zománczban láthatók. A sodronyzománczos mezők alapja kék, a virágok és bimbók pedig zöld, fehér, viola és vörös szinekben állítvák elő. A translucid zománczczal borított domborművek közül az első Máriát kék mezőben lilaszinű padon ülve, oldalánál imazsámolylyal ábrázolja; arcza sárgás, dicsfénye és tunikája viola, köpenye zöld. A második mezőben az első mező kiegészítő alakja: a boldogságos Szűz felé forduló Gábor arkangyal térdképe látszik; jobbját áldásra emeli, baljában pedig mondatszalagot tart, mely felírás nélküli. Az angyal testrészei hússzínűek, haja és szárnyai sárgák, öltönye zöld és violaszinű. A harmadik mezőben szemben álló szárnyas angyalnak térdképe van ábrázolva, az előző mezőével csaknem mindenben egyező színezéssel. Az angyal mondatszalagot tart, melyen egy i betű látható. A nyél keskenyebb mezői aranyozatlan gombokkal és sodronykacsokkal czifrázvák. A nyelet a gombtól elválasztó kiugró izületen a talp peremének motivumai vannak megismételve, míg a gyürűkön értelem nélküli betűket s egymás fölé helyezett arczokat látunk. A gomb kissé lapított gömbidomú s fölül-alul hat czikkel tagozott s váltakozva sodronyzománczos virágdíszekkel és aranyozatlan filigránművekkel van diszítve, a rotulusokon pedig hatszirmú aranyozatlan virágok ülnek. Az áttört levélkoszorúval ékes kosár testén aranyozott csíkokkal övezett hat köralakú medaillonban középütt egy-egy laposan kezelt négyszirmú kis virágot s ebből kiinduló három stilizált levelet szemlélünk. E medaillonok egykor a talp analóg műveihez hasonlóan szintén translucid zománczczal voltak fedve.

Az érdekes kehely magyar származását a sodronyzománczos mezők elvitathatatlanná teszik, a lapos reliefzománczczal fedett domborművek azonban olasz befolyásra vallanak, a hol a zománczozásnak ez a neme VASARI szerint már a XIII. század vége felé lép fel s a renaissance-művészet hatalmas kifejlődése idejében a virágzás tetőpontjára emelkedik. Technikáját BENVENUTO CELLINI is a zománczozás művészetére legméltóbb, legigazibb s legszebb fajtájának tartja, de egyszersmind a legnehezebb munkák közé sorozza, mert kiváló ügyességet kiván a domborművek előállításánál s a zománczok beolvasztásánál.

A nevezett rendháznak másik, sodronyzománczczal és filigránnal ékesített, aranyozott ezüstkelyhét a 172. lapot követő XXXIV. táblánkon jobbról mutatjuk be. Ennek szintén hatkarélyú s négyes karélyokat feltüntető talpa áttört rombuszalakú rácsművel van diszítve. A talp mezején hat fonott sodronynyal beszegett tojásdad medaillon, a szár alsó részén pedig ugyanannyi ötszög-alakú mező van megerősítve, melyek közül öt medaillon felváltva sodronyzománczczal és filigránnal, a hatodik pedig a kelyhet restauráltató TELEGDY JÁNOS kalocsai érsek czimerpaizsával van diszítve, kék zománczkeretben emez aranybetüs felirattal: IOAN: TELEGDINVS: ARCHIEPI: COL. 1629. A hasított paizsban jobbról kék alapon kardra húzott háromlevelű koronát s fölötte hatágú csillagot, a baloldal három részre vágott felső kék mezejében ötszirmú aranyrózsát, a középső testszinűben egyenlőkarú keresztet, végre az alsóban kék alapon aranyliliomot látunk. A czimerpaizs fölött főpapi jelvények: infula, kereszt és pásztorbot foglalnak helyet. A filigrános mezők gömböcskékkel diszített kisebb-nagyobb köröket tüntetnek elő nyolczágú csillagidom közé foglalva, a sodronyzománczosak pedig sötétzöld opák zománczalapon virágcsokrokat ábrázolnak, a melyekben öt- és hatszirmú sárga, fehér és világoskék virágok, hármas levelek és domborúan kiemelkedő sodronyspirálisok foglalnak helyet. A sárga virágszirmok zöld, a fehérek kék és sárga, a kékek pedig sárga pettyekkel vannak diszítve. A kosár sodronyzománczos mezőiből csupán egy maradt fenn napjainkig. Ez sötétkék alapon öt virágból alakított sárga pettyes fehér és világos kékpettyes viola virágszirmokat, csipkés ezüstleveleket és domborúan kiemelkedő sodronyspirálisokat tüntet elő.

A kehely a XV. század közepéről való munka; sodronyspiráljai abba a technikai körbe utalják, melyben a poprádi, a szepesi és a beszterczebányai kelyhek készültek, de sodronyzománczainak fentebb jelzett pettyes diszítése későbbi keletű s akkor keletkezett, a midőn a kelyhet TELEGDY JÁNOS érsek 1629-ben restauráltatta, a zománczokat átfestette s a talpra saját czimerét erősíttette.17

Ugyanez a rendház őrzi azt a sordonyzománczos aranykelyhet is,18 mely kissé esetlen formája daczára hazai emlékeink között a zománczok pompája, tüzes ragyogása s a drót egyenlően finom s művészi kanyarodása folytán a legkiválóbb. A kelyhet az 1617-ben elhunyt HETHESI PETHE LÁSZLÓ hagyta a pozsonyi Ferenczeseknek, mit a talpa peremébe vésett eme felirat jelez: MAG. D. • LADISLAI • PETHE • PATRISo SPIRITVALIS • POSONIENS • LEGATVM.

Kétséget kizárólag magyar s zománczainak szinei miatt a felvidéki csoporthoz tartozik a kassai evang. ref. templom tulajdonát képező aranyozott ezüstkehely is.19

A harangalakú s kissé kifelé hajló peremű kupa felirata szerint a kehely a XVII. század ötvenes éveiben KÁTAY FERENCZ birtokában volt, kiben a magyar történelemben szerepet játszó Kátay-család 1670 táján kihalt s a ki 1653-ban «ex munificentia» a kassai református ekklézsiának adományozta azt.

A gyulafehérvári aranyozott ezüstből készült és sodronyzománczczal diszített XV. századbeli kehely20 szintén az érdekesebb ötvösművek sorába tartozik, bár 1877-ben eszközölt restaurácziója a zománczos mezőkben változásokat okozott.

Bár a modern s szakavatatlan restaurálás régi képéből csaknem teljesen kiforgatta, mégis becses emlékünket képezi a győri székesegyház tulajdonában lévő ama aranyozott ezüstkehely is,21 melyet régebben, az egyik rotulusán látható czimer miatt, Corvin-kehelynek neveztek. (268. ábra.)


268. ábra. A Chupor-féle sodronyzománczos kehely. XV. század. A győri székesegyházé.

Kelyhünk legérdekesebb részét a rotuluson látható s most említett czimer képezi. Ezzel a czimerrel az alább következő Bornemissza Pál-féle kelyhen is találkozunk. Itt konstatáljuk, hogy a czimer nem Corvin Jánosé, hanem a monoszlói Csupor-nemzetségé volt, a mivel a kehelyhez fűzött régebbi s téves Corvin-tradicziók természetszerűleg elesnek.

A monoszlói Csupor-családból CSUPOR DEMETER 1442-től 1465-ig knini, 1465-től 1466-ig zágrábi, végre 1466-tól 1480-ig győri püspök volt22 s így a kelyhet teljes bizonyossággal a püspök donátiójának tekinthetjük. Ezt a czimertani kutatásokon alapuló eredményt fényesen igazolják a kehely fenekébe karczolt CHU betűk is, a melyeket a kehely régebbi leírója23 valamely szó kezdőbetűinek tart, a mely szóból a többi betű le van súrolva. Most tudjuk, hogy e betűk a CHUPOR családnév első szótagját képezik s ha nem a donátióra vonatkozó szokásos hosszabb feliratból származnak is, bizonyára vagy azért vannak a fenékbe bekarczolva, hogy azokkal a kehelynek Csupor püspök kincstárához való tartozását jelezzék, vagy hogy azok a győri székesegyház későbbi custosait a donátor kilétéről tájékoztassák.

A czimer s a bekarczolt betűk alapján a donátor személye iránt kétségünk nem lévén, a kehely készíttetési évének meghatározása nem okozhat nehézséget, tudva, hogy CSUPOR DEMETER 1466-tól 1480-ig ült a győri püspöki székben. A kehely készítésének évét tehát ebben az időben kell keresnünk, föltéve, hogy Csupor azt nem knini vagy zágrábi, de győri püspök korában készíttette, a mit valószinűnek is tartunk.

A szendrői ev. ref. templom birtokában lévő, de egykor nyilván valamely róm. kath. templom tulajdonához tartozott sodronyzománczos kehely mai megrongált állapotában nem elsőrendű emlékünk ugyan, de még így is arányos beosztásával s szerkezetének nemességével a jobbak közé sorolható. (269. ábra.) Ennek ellenében a garamszentkereszti róm. kath. templom sodronyzománczos kelyhét már feltünően nemes arányok, elegáns karcsúság s finoman részletezett munka jellemzi, miáltal az legjobb e fajta műveink sorába tartozik.


269. ábra. Sodronyzománczos kehely. XVI. század eleje, A szendrői evang. ref. templomé.

Donatori czimerrel ékesített paizsot visel a trencséni róm. kath. templom két aranyozott ezüstből készült és sodronyzománczczal diszített kelyhe, melyek közül az egyiket XLIV. táblánkon 2. sz. a. mutatjuk be. Hatkarélyú talpa első mezejének diszítésében felső jobbrészélén kajácsosan metszett, egyenes fejű s csúcsos végű paizsban kék zománczmezőben kardot tartó pánczélos kar, a jobb felső szögletben hatágú csillaggal és alatta félholddal látható. A gyürűkön kék zománczalapon ihesus maria felírás.

A jelzett czimer a XV. századi gazdag felföldi Kosztka-család tulajdona volt. A trencséni plébániatemplom csarnokában egy érdekes középkori sírkövön találkozunk vele az 1498. évszám és részben elmosódott minusculás dominus Martinus, fama decorus, Vexilifer fuerat et civis felirat kiséretében, a mely feliratot talán így kell kiegészíteni: Obiit (dátum) Dominus Martinus fama decorus, Vexilifer fuerat et civis Trenchiniensis.24 A felirat értelme szerint tehát a sírkő az «ékes hírű» és «zászlóvivő» Márton trencséni polgáré, a kit a középkori egyházjog szerint bizonyára az egyház körül szerzett érdemeiért, vagy mint alapítót, vagy mint a templom egyéb benefactorát temettek el a templomban. Nyilvánvaló, hogy az imént leírt kehely is párjával együtt ama donátori javak közé tartozik, a melyekkel KOSZTKA MÁRTON a trencséni templomot gazdagította s így készíttetésének éve is hozzávetőleg megállapítható. Ez, a dolog természetéből kifolyólag, az 1498. évet megelőzi.

Középkori kelyheink ama gazdag csoportjából, melyeknek diszítésénél régi ötvöseink pusztán nemes fémet s legfeljebb még drágaköveket és gyöngyöket alkalmaztak, szintén bemutatunk egynéhányat. A sorozatot ANDRÁSSY GÉZA gróf kincstárának szép aranyozott ezüstkelyhével kezdjük meg. (270. ábra.)


270. ábra. Kehely. Gróf Andrássy Géza kincstárából, Budapesten.

Egész valójában öntött, trébelt és czizelált munka, hatkarélyú talppal, melynek peremén gazdag növénylombozat vonul el. A peremtől vastag s rovátkás élű dróttal elválasztott párta hasonló lombozattal áttört; a karélyok egybeszögellésénél szentek öntött, domborműves térdképei foglalnak helyet. Közülök Borbála, alexandriai Katalin, Orsolya és Apollónia felismerhetők, a hatodik fiatal szent meghatározhatlan. A talp reczés sodronynyal beszegett felső mezőire gazdag tagozású növényornamentum borul a szár felé emelkedő architekturás talapzatokkal, melyek mindenikén egy-egy szent: Mária a gyermek Jézussal, Péter, Pál, egy püspök és két nőszent állt. A kehely a XV. századból származó mű. Ugyanebből a századból való, de már a renaissance félreismerhetetlen befolyása alatt készült az eredetileg a garamszentbenedeki benczés templom tulajdonát képezett s most az esztergomi főszékesegyház tulajdonában lévő aranyozott ezüstkehely is, melynek képét a 271. számú ábrában adjuk. – A XLIV. számú táblán 1. sz. a. mutatjuk be a kassai Szent-Erzsébet székesegyház kincstárából kiállított remekmívű aranykelyhet, melyet a szárán látható felírás szerint 1502-ben készíttetett Kassa városa. A kehely 172 aranyat nyom, 18 drágakővel és 10 nagy gyöngygyel van diszítve. A kehely talpára van ráerősítve a Kassa városának II. Ulászló által Budán «in festo conceptionis Virginis gloriosae» kelt adományozó levele által megbővített czimerét hordozó zománczozott paizs, felül a három liliommal, középütt a négy folyóval s a lengyel félsassal, alul pedig a Candaleai Anna czimeréből vett franczia liliomokkal, melyet a czimertörésre vonatkozó rézsútos ferde pólya oszt két mezőre.


271. ábra. A garamszentbenedeki XVI. századbeli kehely. Az esztergomi főszékesegyház kincstárában.

A kehely valóban remek darab s még most is a kassai kincstár legbecsesebb tárgyát képezi. A templom drágaságairól felvett leltárak közül első ízben az 1516. évi emlékezik meg róla: «Item j kelch mit lobwerck vnd perleyn vnd gesteynen, an eyn paten, continet Marcas iiij».25 Az 1552. évben a Gáspár Diák és Eötves János által felvett leltárban, pusztán darabszámra sorolván ez fel az ötvösműveket, nem konstatálható annak jelenléte, de az 1604. január 9-én felvett inventáriumban, végre az 1737. évi összeírásban a következő bejegyzésekben ismét rátalálunk a kehelyre: «Ein kelch mit 18 gemmis, 10 grossen Perlen, von ganczen Goldt, wiegt 172 dukaten» és «Tiszta arany kehely, patenástul, mely kövekkel és gyöngyökkel ékesítve; írás rajta: Qui cunque manducaverit panem hung etc».26

Bár erre a direkt adatok hiányoznak, kombináczió és a rendelkezésünkre álló történeti adatokból való következtetés útján mégis megállapíthatjuk a kehely mesterét, a ki nem lehetett más, mint az az ANTHONIUS nevű ötvös, a ki 1493-tól 1520-ig működött Kassán s 1504-ben a városi tanács részére s bizonyára annak megrendeléséből a város czimerét metszette, ma a Kassai Múzeumban őrzött nagy ezüstpecsétlőbe. Ezen kívül Anthoniusról feljegyezve találjuk, hogy a tanács megbízásából az Erzsébet-templom számára egész 1520-ban bekövetkezett haláláig készített ezüstszerelvényeket,27 s jóllehet a kehely készítése évében még öt más mester is él és működik Kassán, de mert ezek közül egyik sem dolgozott a templom számára s mert a pecsétlőből meggyőződhettünk, hogy Anthonius kitünően értette művészetét s végre mert a kehely talpára erősített czimerpaizs a pecsétlőn ábrázolt renaissance paizsnak szakasztott mása: arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a leírt aranykehely mestere csakis Anthonius lehetett, kinek híre szükebb hazája körén túl is eljutott, nevezetesen Bártfára, a honnét az odavaló biró, STÖCKEL LÉNÁRT, 1520-ban azzal bízza meg, hogy a város részére, bizonyára az odavaló szt. Egyed-templom számára, Szent-Pál ezüstszobrát elkészítse.

Áttört diszítő motivumaiknál fogva egy csoportba s a XVI. századi ízlés műkörébe vág a trencsén-turnai, a trencsén-bolessói és a kolozsvári egyetemi templom aranyozott ezüstkelyhe is.

A trencsén-turnai r. kath. templom kelyhe hatkarélyú, lombos peremmel áttört talpának öt mezeje sima, a hatodik a donátori Thurzó-czimert viseli CGT PPDA betűkkel. A kehely a XV. század végéről való.

A trencsén-bolessói r. kath. templom részben újból aranyozott, restaurált s a XVI. század elejéről származó kelyhe azért érdekes, mert kupájába § és § betűk vannak bevésve, a melyek talán Nagy-Szeben városának (Cibin) a rövidítése és így valószinűleg a provenientiára utalnak.

A kolozsvári kehely28 szintén aranyozott ezüstből készült mű, vert diszítményekkel. Angyalfőkkel és gyümölcsös kötegekkel ékesített pereme fölött ellipszisekből és rombuszokból szerkesztett párta foglal helyet. Talpának mezőin felváltva arabeszkek között gyermekfej és liliomvirág látható. A hatoldalú gyürűk mezőibe rózsaidomú czifraságok bevésvék; a gerezdekkel tagolt s a rotulusok felé haladó lomblevelekkel ékített gomb öt rotulusu virágot ábrázol, melynek kelyhe négy csipkés szélű levélkéből, pártája pedig hat aranyozott sziromból áll, közepén ezüstbibével. A tölcséralakú kupa kosarán gyümölcsökkel megrakott arabeszkek között három szárnyas angyalfő van kiverve, vékony lemezből kimetszett koszorúja pedig bekarczolt diszítményeivel a liliomvirágalakú pártát utánozza. A kehely 1531-ből való.

Minden ízében magyar munka a szepesbélai róm. kath. templom aranyozott ezüstkelyhe is s bár alakjával kedvező benyomást kelt, kivitelében mégis csak a másodrendű munkák sorába helyezhető, mert diszítő motivumaiban alig mutat valami változatosságot, az öntött s minden czizelálás nélkül való lombozat pedig művészibb kelyheinkhez viszonyítva elég durva. (XLIV. tábla 3. sz.). A kupa testén két-két keskeny párhuzamos vonaltag között a donátorra s az adományozás évére vonatkozó eme felirat van bevésve:

§ grof § hanns § de § bella § 15 § 1 § 5.

A donátori feliratban előforduló évszám körülbelől megfelel a kehely készítési évének, mert ha a kehely egész habitusában tiszta csúcsíves ízlésű is, több tapasztalat erősítette meg, hogy a góthikus formák a renaissance elemektől menten a XVI. század elején is még dívtak hazánk egyes vidékein, sőt mint alább látni fogjuk, elvétve egész a XVII. század közepéig is fentartották magukat.

Másként áll a dolog a nyitrai székesegyház aranykelyhével (XLIV. tábla 4. sz.), mely góthikus részletei mellett is az első pillanatra elárulja, hogy keletkezésére egy a többitől lényegesen eltérő műízlés volt befolyással, habár mai állapotában nem is mutatja többé az eredeti alakot, mert azt 1564-ben kijavították, illetve újabb dekorativ elemekkel szaporították. A nehézkes idomú kehely talpa hatkarélyú és sima peremén e bevésett feliratot viseli:

§

A talp három nagyobb mezejében sodronyzománczos alapon három czímert, kettőben egy-egy szentet, a hatodikban pedig ismét egy czimert látunk. Az első czimer egyenes fejű, alul kerek, osztott paizsban felül hatágú aranycsillagot, a második czimer az elsőhöz hasonló paizsban két egymás ellen szökő, mellső karmaikban egy-egy golyót (czipót) tartó oroszlánt, a harmadik infulával és stólával födött PB és ET betűkkel oldalozott barok paizsban csőrében leveles ágat tartó ludat, végre az utolsó kajácsos paizsban sarkára állított sakktáblát s ezen pihenő madarat ábrázol. A paizson násfával ékesített sisak foglal helyet, melynek oromdísze a paizsalak. A takarók a medaillon mezejében szerteágazó csúcsíves lombozatot képeznek. Az ötödik mezőben Máriát a gyermek Jézussal, végre a hatodikban egy férfi-szentet (solentinói Szent-Miklós?) látunk.

Az első és második czimer a Frangepán-család által használt czimerek két változatát tünteti elő;29 a harmadik BORNEMISSZA vagy ABSTEMIUS PÁLÉ, ki 1550-ben veszprémi, 1552-ben erdélyi, majd nyitrai püspök és 1568-tól királyi helytartó volt. A mitrát és czimerpaizsot oldalazó betűk értelme tehát: Paulus Bornemissza Episcopus Transsilvaniae.


272. ábra. A káposztafalvi ciborium. XVI. század eleje.

Végre az utolsó czimer a Csupor-nemzetséget illeti, miként arról már a győri székesegyház sodronyzománczos kelyhének leírásánál megemlékeztünk. A győri kehely rotulusán, a hely szűk volta miatt, csupán a paizsalak van ábrázolva, a nyitrai aranykehely ellenben a czimert a maga teljességében mutatja be. A csúcsíves egyházi paramentumok sorából egy áldoztató kelyhet, vagyis úgynevezett ciboriumot és egy ciboriumalakú provideáló edényt a káposztafalvi és a lőcsei róm. kath. templomok tulajdonából mutatunk be olvasóinknak. A káposztafalvi ciborium (272. ábra) vörösrézből, a késő csúcsíves stílus ízlésében van készítve s a XVI. század elejéről való egyszerűbb, igénytelenebb alkotás. A lőcsei provideáló edények (273. ábra) anyaga szintén aranyozott vörösréz. A belsejében tintával írt XV. századi Ad ecclesiam leprosorum p(er)tinet szavak szerint a provideáló edény egykor a bélpoklosok templomáé volt. Készült a XV. század végén.30


273. ábra. A lőcsei ciboriumalakú provideáló edény. XV. század vége.

Eredetileg világi czélokra szolgáltak, de az egyházak által a szentelt olajok, néha ereklyék tartására gyakran felhasználtattak a többnyire bivalyszarvból készült ama kürtalakú s néha nagyon becses és drága foglalatokkal ellátott edények is, a melyekből három igen díszes példányt az esztergomi főszékesegyház kincstára állított ki s a melyeknek képét a 132. lapot követő XXVII., a 140. lapot követő XXVIII. és a 144. lapot követő XXIX. táblákon szemléljük.

Az első (XVII. tábla) példánynak31 aranyozott ezüstfoglalata négy félköralakú s két levágott csúcsú lándzsaidomú karélylyal ékes talpon nyugszik, mely lépcsőzetesen tagolt peremmel s négyes köröcskéket ábrázoló áttört pártával, a karélyok összeszögelésénél pedig egy-egy háromszögben kiugró kis izülettel van diszítve. A lapos talpmezőket a szár izületéig fekete nielló-művű lombdiszítés ékesíti, két oldalról pedig egy-egy domborművű, felemelt fejű, tátott szájú s farkukkal az izülethez támaszkodó sárkányalakot látunk. A szár két köralakú karélyban végződő mezejére egymással szemben egy-egy czimerpaizs van erősítve, melynek egyikében niello-műben a német birodalmi kétfejű sas, másikában az övező gyürűn is előforduló s alább leirandó könyvet tartó férfialak van ábrázolva.

A talp fölött architektonikusan tagozott hatszögű talpon ugyanannyi sima oldalú, stilizált levelekből kiképzett fejű oszlopka emelkedik, melyen egymásnak háttal félig guggoló, félig ülő helyzetben, felső testükkel előrehajló szárnyas angyalok vannak plasztikusan ábrázolva; az egyik kezeiben hangjegyes füzetet, a másik nyolcz-sípú kis kézi orgonát tart, melyen balkezével játszik. Köztük kétoldalt egy-egy felkunkorodó farkával a szarvat övező pántot érintő sárkányalak lapul meg s az előbbi alakokkal együtt a szarvat hordozó tagot képezi. Magát a szarvat középütt gyürűalakú, két szélén áttört liliomvirágpártával beszegett pánt fogja körül, mely alsó részén szélesebb, felfelé pedig keskenyedő. Testéből a szarv két oldalán, valamint alsó s felső részén egy-egy, összesen négy, élben kiemelkedő gerinczes pánt halad, melyeknek oldalaiból hármas levélkéket ábrázoló áttört párta nő ki.

Az övező lemez három négyszögű mezőre van osztva; az alsóban niello-műben gazdag lombozatot, a fölötte fekvő mezőkben egyenes fejű, csúcsosan végződő czimerpaizsot, paizstartók gyanánt pedig jobb- s balfelől niellóval előállítva egy-egy pompásan stilizált sast találunk, a melyek a paizs szélét karmaikkal s csőreikkel fogják. Az egyik paizsban hármas levélkoronából kinövő hosszúhajú szakállas férfi térdképe van ábrázolva, derekához szorított köntösben, baljában könyvet tart, jobbkezével pedig hosszú szakálát fogja össze. A másik hasonló idomú és szintén niellóval készült paizs czimeralakja vörösre zománczozott mezőben a jobbra tekintő, ágaskodó, kétfarkú koronás cseh oroszlánt ábrázolja. E két czimerpaizs úgy van külön fémlemezből kivágva s a pántra utólag felforrasztva, az edénynek 1880-ban Simor János herczegprimás megbízásából eszközölt restaurálása során azonban kiderült, hogy e paizsok alatt még más, régebbi, helyesebben: az eredeti paizsok is léteznek, még pedig az elsőnek leírt czimer alatt az elsővel tökéletesen megegyező alakú paizsban egy központi háromszögből kiinduló s térdben derékszögben meghajló, sodronynadrágba öltözött és taréjos sarkantyúval fegyverzett úgynevezett hármas lovagláb (Triquètre), a második alatt pedig a német birodalmi kétfejű sast ábrázoló czimerpaizs, a melyet azonban az utólag ráerősített czímer erősen megrongált.

A szarv nyilását alul az övező pántokéhoz hasonló liliomvirágú áttört pártával övezett fémlemez köríti, melynek négy mezőre osztott lapja közül az elsőben nielló-műben lombozat között stilizált oroszlánon nyargaló gyermeket látunk; balkezével az oroszlán sörényébe kapaszkodik, jobbjával pedig az állat testét érinti, mintegy arra támaszkodván. Ruházata pusztán egy nyakába vetett ránczos köpenyből áll, mely a gyors futás következtében szélben lobog. A második mezőben szintén niellós kivitelben balra lépő stilizált oroszlán van ábrázolva; hátán, derekán övvel átszorított és bő ujjakkal ellátott ruhába öltözött nő ül, fején abroncsidomú hajékkel. A harmadik mezőnek alakja egy befont sörényű, vágtató ló; hátán mezítelen fiú ül, ki egyik kezével a lovat simogatja, a másikban pedig hármaságú, gömbösvégű korbácsot tart. A negyedik mezőben végre griff-fejű, oroszlántestű s nyelvét kiöltő szörnyalak hátán amorette ül, két kezével az állat füleibe kapaszkodván.

Ezek az ábrázolások nyilván a szerelmi dalok köréből vett szimbolikus ábrázolások, mert köztudomás szerint a lovagrend virágzásával karöltve járt egy külön énekfaj, az úgynevezett Minnesang fejlődése. A lemez fölött egymásra következő három sorban félgömbidomú hólyagokból kivert s közepén ormós fogsorral ékesített födelet találunk; a két alsó hólyagsor egyforma nagyságú, a felette lévők kisebbek s belőlük piramisszerű gerezdes nyúlvány emelkedik, mely kettős keresztvirágból alakított díszt visel. – Az alsó hólyagok tövére egy-egy, háromszögalakú paizs van erősítve, melyeknek czimeralakja felváltva aranyozott mezőben egyfejű sast és vörös mezőben kettősfarkú oroszlánt ábrázol.

A fedél belsejében mondatszalagon az edény restaurálására vonatkozó e bevésett felírás olvasható:

pristinae • decori • et • integritati • restituit • Joannes • card. Simor • 1880.

Az edénynek vékonyodó végét hatoldalú oszlopkában végződő pilléridomú tag zárja el, mely oroszlánfejű vízhányókkal, levélcsomókkal és czipőczímvirágokkal gazdagon ékesített kápolnaszerű építményt hord. A fülkében egy-egy kisebb, jobbra dűlt háromszögű czimerpaizsot tartó szobrocska áll. A paizsokon a szarv szájnyilásánál lévő czimeralakok vannak ábrázolva, de a mely paizsok szintén kettősek, mert az egyfejű sast ábrázoló alatt ötszirmú rózsából álló, vert mívezetű paizsocskát találtak a kijavítás alkalmával, a kettősfarkú cseh oroszlánt ábrázoló alatt lévő szintén vert paizs czimeralakja nagymérvű megrongálódása miatt ki nem vehető.

A fülkés építmény fölött sziklás talajt ábrázoló zöld zománczos alapon Szent-Györgynek lovasszobrát látjuk, a mint lándzsáját a sárkány torkába döfi.

Az újabb történeti kutatások és publikácziók nyomán sikerült megállapítani, hogy ez az olajtartó szarvkupa egy második hasonló társával eredetileg a német lovagrend tulajdonában volt s hogy azt a rend nagymestere, JUNGINGENI ULRIK (1407– 1409) 1408-ban egy másik szarvalakú erdénynyel együtt Zsigmond magyar király és német császárnak, a német lovagrend nagy barátjának és pártfogójának, ajándékba küldte Magyarországba.

Mielőtt a szarvakat útnak indította volna, megbízta WERNER ötvöst, hogy az edényeket megtisztogassa és megaranyozza, a miért az ötvös a rend kincstartójától 1408. február 5-én 5 és fél márkát kapott. Ugyanekkor, hogy a szállítás alatt az edényekben kár ne essék, két tok készült a szarvakhoz, melyekért másfél márkát fizettek ki. – A rend, Jungingeni Ulrik SAYNE grófot, a balgai parancsnokot bízta meg a szarvaknak Zsigmondhoz való elszállításával, kinek útiköltségek fejében febr. 12-én 350, majd pedig 150, összesen tehát 500 márkát utalványozott. Sayne gróf, Hannes Raschov nevű szolgája és egy lovász-kocsis kiséretében 1408. Szent-Bálint napja (febr. 14.) előtti vasárnapon kelt útra a kupákkal Magyarország felé.32

E nagybecsű történelmi adatok egyszeribe megvilágítják a szarvon lévő régebbi czimerpaizsok jelentőségét. A talpon s az övező-pánton ábrázolt kétfejű német birodalmi sas, az ugyanezen pánton lévő s a fedél peremén és a befejező dísz fülkéiben lévő kétfarkú cseh oroszlánt ábrázoló czimerpaizsok a Zsigmondot mint német császárt és cseh királyt megillető czimerek, az egyfejű sast ábrázolók pedig a német lovagrendnek czimerét képezik, a melyet a rend a lovagkereszt közepén viselt. A fentebb idézett «Tresslerbuch» feljegyzései között megemlítve találjuk, hogy Werner ötvös 1405-től fogva működik a rend szolgálatában s magyar ezüstforintokból a konvent számára késnyeleket, ezüstkanalakat, aranyozott templomi gyertyatartókat, ezüsttálat, ezüstpántokkal és karikákkal diszített kardhüvelyeket, kardmarkolatokat s ezüstpoharakat készített; megaranyozta a rigi érseknek szánt nagy serleget és még más kettőt, miket a nagymester a kurlandi és a refelni új püspöknek ajándékozott; aranyozott továbbá kelyhet, amforákat s végre, a mi reánk igen fontos, készített apró paizsokat a rend jelvényével, melyeket a rend mestere két lovagnak ajándékozott.33

Ezek után nem lehet benne kétség, hogy a szarvra a lovagrend egyfejű sasos czimerén kívül ebből az alkalomból kerültek rá a többi, nevezetesen a német birodalmi sast és a cseh oroszlánt ábrázoló czimerek is, a melyeknek vonatkozása az imént előadott történeti tények során immár egészen világos.

A hármas lovaglábat ábrázoló czimerpaizs jelentése iránt azonban mindeddig nem vagyunk tisztában, de sejtjük, hogy annak a német lovagrenddel vagy Jungingeni Ulrikkal szoros összefüggésben kell állnia.

Nyilvánvaló s önként folyó dolog, hogy a szarv talpán s övező lemezén látható többi három paizs utóbb került az edényre s közülök a könyvet tartó férfit ábrázoló két czimer egy későbbi tulajdonosnak a czimerét képezi. A czimer a pálóczi Pálóczy-család jellemző czimere lévén,34 kész a következtetés, hogy a szarv e nagynevű család birtokába jutott, a mely családból a XV. században többet találunk magas méltóságokban. Így DOMOKOST, ki leleszi prépost s a nagy egyházszakadás idején az összes Magyarországon lakó premontrei szerzetesek előljárója, később danami tiszteletbeli püspök volt; GYÖRGYÖT, ki 1408-tól 1419-ig szepesi prépost, 1419-től 1423-ig erdélyi püspök, 1423-tól 1439-ig esztergomi érsek, a király távollétében 1432-től 1433-ig, 1436-tól 1437-ig pedig nádor helytartó volt. Ő koronázta meg Albert királyt s a király jutalmul a drégelyi várat a hozzátartozó uradalommal együtt ajándékozta az esztergomi érsekségnek.

Ide tartozik végre LÁSZLÓ, ki előbb Zsigmondnak udvari katonája, Rómába tett útjában kisérője, I. Ulászlónak királyi udvarmestere, V. László és Hunyady Mátyás alatt pedig országbiró volt.

A három Pálóczy közül Domokost nem tarthatjuk a szarvkupa tulajdonosául, mert ő az 1403. év elején hunyt el; valószinű tehát, hogy vagy PÁLÓCZY GYÖRGY, vagy LÁSZLÓ bírták azt, bizonyára királyi ajándék útján s tekintve, hogy a kupa ma az esztergomi főszékesegyház tulajdonában van s hogy György esztergomi érsek volt, a kupa egykori tulajdonosát, ki arra czimerét pótlólag applikálta, nagy valószinűség szerint PÁLÓCZY GYÖRGYBEN kell keresnünk.

Az esztergomi főszékesegyház második, az előzőnél valamivel kisebb szarvkupája (XXVIII. tábla) több tekintetben eltér társától. Így a testet nem architektonikus talp, de három, griff-karmokban végződő széjjelterpesztett lábacska tartja. Az első szarvéhoz hasonló övező-gyűrűje szélén apró hármaslevelű áttört pártával diszített, ugyanilyen ékesítésűek a szarvat négy oldalról övező pántok is, melyeknek középső sodronyai haránt irányban bevagdalt vonalkákkal reczézettek. A szarv végén pikkelyalakú vésett diszítéssel ellátott keskenyedő s levéllombbal ékesített cső halad, melyen zöldre zománczozott s talajt ábrázoló felületen a sárkányölő Szent-Györgynek plasztikus alakja látható. A kupa szájnyilását reczézett élű páros sodrony között keskenyebb pánt futja körül, melyen vésett lombdiszítést ábrázolt a művész. A fedél szerkezetére s beosztására nézve az első szarvéval mindenben megegyező. Az övező pánt két oldalán lombos ornamentumot látunk nielló-műben, ezekre az egyik oldalon alul csúcsban végződő, egyenes fejű czimerpaizs van erősítve, melyben aranyozott alapon fekete champlevé-zománczczal a kétfejű német birodalmi sas van ábrázolva; a másik oldalon hasonló paizsban s szintén fekete champlevé-zománczos műben a luxemburgi egyfejű sas látható, végre ezek fölött a mező felső részén a szarv ívhajlásában rovátkás sodronynyal köralakú, kidomborodó medaillonban megint csak fekete champlevé zománcz-technikával Keresztelő Szent-János van ábrázolva.

A szarv XV. századbeli munka, de több részében 1880-ban az elsővel együtt Lippert tervei nyomán restaurálták.

A harmadik szarv (XXIX. tábla) a legegyszerűbb s szintén hármas griff-körmű, pálczaalakú lábacskán áll; övező-pántja a két szélen áttört levélidomú pártával, közepe pedig áttört csúcsíves lombozattal diszített, melyek fölött a szarv belső ívhajlásában plasztikusan kiképzett tátottszájú s kunkorodott farkú sárkányalak áll. A szárat befogó pántok áttört levélidomból vannak összerakva; a szájnyilást az övező-lemez pártájához hasonló áttört mű futja körül, mely fölött a pántok elemeiből összeállított koszorú van páros, rovátkolt élű sodrony között. A fedél lapos hólyagokkal kivert peremét áttört leveles párta övezi, csúcsa felé keresztvirágokból alakított dísz s ezen alacsony posztamentumon kopját tartó férfialak. A szarv csúcsán lőrésekkel ellátott ormós várfal, ezen belül pedig négy fialával ékesített kúpidomú torony van, ormán keresztvirággal. Az edény fedeles és tornyos vége az 1880. évi restauráláskor készült, a többi rész XV. századbeli munka.

Középkori pásztorbotjaink csak aránylag nagyon kevés számban fenmaradt példányai közül a 164. lapot követő XXXIII. táblán a szepesi róm. kath. székesegyházét s az esztergomi főszékesegyház kincstárában őrzött egyik példány képét látjuk.

A szepesi pásztorbot35 a XVI. század elején készült; nódusa egy csúcsíves épületet ábrázol fialákkal, keresztvirággal s fülkékkel, melyekben párosával a tizenkét apostol kicsiny öntött szobra áll. Az építményt hálószerű renaissance ornamentummal borított fedél zárja be, melyből a pásztorbotnak a csúcsíves műízlés korától dívó körben haladó görbülete nő ki. Ennek oldala, változatos mozdulatokban ábrázolt, ezüst lemezből kimetszett s a görbület lapjára szegecselt szárnyas angyalkákkal van diszítve. A görbület külső lapjára későbbi, ezüstlemezből kivágott s bordázott barokk levelek simulnak, tetejét a holdsarlón álló s karján a gyermek Jézust tartó boldogságos Szűz alakja ékesíti, a mely szobrocska a pásztorbot renoválása előtt a görbületben állott, ma görbületének belsejében Szent-Márton lovas alakja látható, a mint köpenyének egy darabját levágja, hogy azt a földön heverő s hónaljában mankóra támaszkodó koldusnak nyujtsa. Alatta barokk paizsban foglalt ellipszisalakú ékkő ül, a görbületben pedig az 1600. évszám olvasható, mi valószinűleg a pastorale barokk modorban való restaurálásának idejét jelzi.

A szepesinél sokkal díszesebb s tökéletesebb munkájánál fogva műbecs tekintetében is magasabb fokon álló az esztergomi pásztorbot, mely 1.87 m. magas és aranyozott ezüstből készült. Rúdjának felülete pikkelyszerű bevésett levelekkel diszített; alsó részén renaissance czifraságokkal ékített gombja czikkelyes, gyürűje tagozott s rovátkás élű sodronygyürű fölött hatoldalú posztamentumon áttört csúcsíves kápolnát hord, mely fialákkal, mérműves ablakokkal, szamárhátú ívekkel, cypripediumokkal és keresztvirágokkal van czifrázva. Az architektonikusan tagozott lapos fővel ellátott hatoldalú oszlopból kinövő görbület két szalagidomú mezőben áttört lombokból alakított pártát visel s középső mezejében à cabochon foglalt ékkövekkel díszes. Élén lemetszett ágakkal ékesített fatörzset ábrázoló alapon kunkorodó levélbimbók ülnek, melyek fölfelé mindinkább kisebbednek. A görbület végén holdszarvon a két angyalka által koronázott Patrona Hungariae alakja látható sugárkoszorúban. (A XXXIII. tábla fedő lapján a megnevezések fel vannak cserélve). – Nemcsak a millenniumi kiállításon bemutatott, de egyáltalán a hazánkban létező régi pásztorbotok sorában is a zágrábi székesegyházé a legkitünőbb.36 (274. ábra.) Hegyén sárkányfővel diszített szárának alsó végét hatoldalú kettős csonka gula képezi, mely fölé, a hatoldalú szárnak két architektonikusan tagozott gyürűje közé, a szár egyes czikkelyei esnek. E czikkek az egyes lapokon vésett, csúcsíves ízlésű növényindákból s ágakból, a lombozat között madarak- s mókusokból, végre renaissance ízlésű díszedényekből, lomb- és gyümölcsfüzérekből álló bevésett ornamentummal diszítvék.


274. ábra. A Thúz Osváth-féle pásztorbot. XV. század. A zágrábi székesegyház kincstárából.

A legelső tagozott párkányon, hatoldalú ormós talapzaton, fialákkal, támasztó-ívekkel, sárkányokkal és ablakokkal diszített kétemeletes góthikus épület áll. Az alsó rész egymás fölé helyezett kettős ablakait halhólyagidomok és mértani művek törik át, a kettő között pedig egy-egy nagyobb halhólyag-idomokkal diszített rózsaablak foglal helyet. Az emeleti rész kettős ablakai egysorosak s íveik legfelső részében halhólyagos rózsaidomú ablakkal diszítvék. A talapzat két oldalára egymással szemben szárnyas angyal által tartott egyenesfejű, alul köríves czimerpaizs van erősítve, a melyen infulával és két stólával diszített kisebb paizsot s ebben háromágú, leveles nyilt koronából növő, jobbra fordult szárnyas griffet látunk, a mely czimer szentlászlói THÚZ OSVÁTH czimerét képezi. A többi négy oldalmezőben egy-egy mondatszalagot tartó angyal van. A csúcsíves épület fölött renaissance elemekkel diszített, architektonikusan tagozott hatoldalú izületből a pásztorbot görbülete nő ki, melynek minden oldala áttört csúcsíves lombékítménynyel borított; magában a görbületben, ormós fogsorral diszített hatoldalú talapzaton, az angyali üdvözlet jelenete van szabadon kiképzett alakokkal előállítva. Mária imazsámoly előtt térdel s felnyitott könyvéből a baloldalról álló angyal felé tekint, ki kezeiben mondatszalagot tart.

THÚZ OSVÁTH, Mátyás király kedvelt embere, 1466-tól 1499-ig foglalván el a zágrábi püspöki széket, a nagybecsű pásztorbot keletkezését a XV. század végső éveire, vagyis abba a korba kell helyeznünk, a midőn a renaissance műízlés szelleme hazánkban már ötvösműveinken is jelentkezik, de a góthikus formák még mindig előtérben álló uralma mellett hódítása még csak a részletekre terjed ki.

Végre egy ötödik pásztorbotot37 a nyitrai székesegyház kincstárából mutattunk be a tárlaton. E jeles pásztorbot görbületének végén gömbidomú gránátvirág foglal helyet, a melyen sugárzó és lángoló dicskörben Mária, jobbjában jogarral, bal karján a gyermek Jézussal ül. Hátlapján zománczos ezüstlemezen a Perényi-család megbővített czimerpaizsát láttuk a Báthory-czimerrel, mely a pásztorbot egykori tulajdonosa, Perényi Ferencz püspök édesanyjának, Báthory Magdolnának czimerét képezi. A sárkánynyal övezett s püspöksüveggel és stólával ékesített czimerpaizsot szárnyas angyal tartja. A paizs czimeralakjai kék mezőben aranynyal, a czimer többi járuléka a külső lemezen zöld mezőben aranynyal van előállítva.

A pásztorbot alsó részén ábrázolt mondatszalag évszámáról s a czimer alapján konstatálhatjuk, hogy annak tulajdonosa PERÉNYI FERENCZ volt, ki 1513-tól 1526-ig ült a váradi püspöki széken s a ki egész ifjan a mohácsi ütközetben esett el, a hol fejét levágták s Szolimán szultánnak vitték Budára.

A pásztorboton megjelenő renaissance elemek túlnyomó volta a renaissance műízlésnek hazánkban való gyökeresebb térfoglalásáról tanúskodik ugyan, de egyszersmind azt is igazolja, hogy habár a XVI. század huszas éveiben már intenzivebb mértékben jelentkezik is az, a csúcsíves dekorativ elemek tradiczióit még sem tudja teljesen háttérbe szorítani.

A csúcsíves stílus a monstrancziákon, vagyis az úgynevezett úrmutatókon is teljes mértékben érvényesül, a mely egyházi készletek a középkori ostenzoriumokból alakulva, 1264-től fogva, a midőn t. i. az oltári szentség ünnepe megállapíttatott, jönnek használatba s az odáig ciboriumokban rejtve tartott ostyának a hivők előtt isteni tisztelet alatt vagy körmenetek alkalmával való bemutatására rendeltettek.

A kiállított s a XLV. táblán bemutatott sorozatból a legkiválóbb kétségen kívül a zágrábi székesegyháznak aranyozott ezüstből készült XV. századbeli monstrancziája, melynek áttört pártával diszített talpa a csúcsíves egyházi ötvösművek szokásos hat karélyától annyiban eltér, hogy ennek két oldalsó karélya a többinél valamivel hosszabb és tompított hegygyel bír. Szárának izületei egymást metsző pálczatagokat ábrázolnak, nódusát pedig támasztó-pillérekkel, fialákkal és czipőczím-virágokkal ékesített szamárhátú ívvel díszes hat páros áttört művű ablak diszíti, mindenik fölött halhólyagidomokkal áttört rózsaidomú ablak foglalván helyet. A nódus fölött az alsó izület megismétlődik s az abból kinövő, felfelé szélesedő hatoldalú kurta oszlop viseli a talapzat gyanánt szolgáló tagozatot, mely középütt a lombdiszítéssel beszegett kerek ostyatartót s ettől jobb- s balfelé egymást ívalakban metsző s éles szögletű ághoz hasonló bázist visel. A nyél tövéből jobbra balra levelekkel és bogyóalakú gyümölcsökkel megrakott indák nőnek ki. Az úrmutató három hajóból áll, melyek egyenes s hajlított fialákkal, csúcsívvel, horonyozott pillérekkel s végre az ormókon csavart sodronyokból képezett boltozattal van diszítve. A középső hajó három, külön boltozattal fedett fülkéből áll; a legalsóban lombbal ékített alacsony talapzaton Anna Mettercia (t. i. Anna, karján Jézussal és Máriával) szobrocskája áll, a fölötte lévő második fülkében Ecce Homo, végre a harmadikban a Mária koronázását ábrázoló szobrocska van elhelyezve. Az úrmutató ormát a felfeszített üdvözítő szobrocskája fejezi be. A két oldalhajó alsó fülkéjének alacsony talapzatán balról alexandriai Szent Katalint, jobbról magyarországi Szent Erzsébetet látjuk plasztikus szobrocskákban, a fölöttük lévő kisebb fülkét egy-egy szárnyas kis angyalalak, az ormot végre balról Mária, jobbról pedig Szent-János apostol alakjai foglalják el. E két utóbbi a feszületnek a művészeti előállításokban rendesen felhasználni szokott kiséretét képezi.

A zágrábi úrmutató nemességét és bájos hatását a maga egyszerűségében viseli. Készítési idejére s provenientiájára, esetleg donátorára, a talpába karczolt XV. századbeli felirat talán tájékozást nyujtana, ha azt kibetüzni lehetséges volna. Ez a felirat idáig megfejtetlen lévén, egyelőre meg kell elégednünk annak a konstatálásával, hogy a zágrábi úrmutató XV. századi csúcsíves ötvösségünknek egyik olyan kiváló darabja, a melyhez hasonlót csak ritkán találunk hazánkban. Stílus-tisztaság és nemes egyszerűségre nézve az iglói parochiális-templom úrmutatója (LXV. tábla) össze nem mérhető a zágrábival.

Úgyszintén nem sorolható elsőrendű monstrancziáink közé, de a csúcsívesből a renaissanceba való átmenetelt feltüntető részleteinél fogva érdekes az esztergomi főszékesegyház egyik XVII. századbeli úrmutatója,38 mely czikkelyes lappal bír s nódusán és szára felső részén angyalfejekkel diszített (LXV. tábla).

Proveniencziája felől a talpába vésett eme fölirat nyujt tájékoztatást: JOANNES • PODSKALICENVS HVNGARO BRODENVS CON • ZBEN (= Confrater Sodalitatis Benedictinorum) ET MATHIAS BAKAY CASTELLANVS EIVSDE • CLAVSTRI FF AN 1640.


275. ábra. A csikkarczfalvi úrmutató 1653-ból.

A csíkkarczfalvi úrmutató39 (275. ábra) az előbbi kettőnél jóval egyszerűbb ugyan, de részeinek arányossága következtében kisebb templomaink jobb úrmutatói közé tartozik. E mellett hazai ötvösségünk történetének szempontjából az teszi érdekessé, hogy a renaissance és barokk diszítő elemek mellett, rajta túlnyomók a csúcsíves részletek, mi azt igazolja, hogy az úrmutatót készítő mester készletében még bőven előfordultak csúcsíves architektónikus részletek, baldachinok, ívek, fialák, támasztó-oszlopok stb., a miket ő eme 1653-ban készített úrmutatóján vegyesen felhasznált s ezzel dokumentálta, hogy a csúcsíves műízlés tradicziói, ha nem rendszeresen, de elvétve még a tizenhetedik század közepén is élnek hazai ötvösségünk műgyakorlatában. Az úrmutató oldalain látható fülalakú diszítés s a felső emeleti szakaszok talpaira alkalmazott két kő a későbbi renoválás eredménye, miről a lunulába vésett felirat tanuskodik, mely szerint az úrmutatót 1736-ban Ferenczi vicarius újíttatta meg.

A csúcsíves korszak ötvösségét képviselő készletek tömegében jókora számban láttunk egyházi kereszteket is, melyeknek sorából elsőnek a szepesiglói római katholikus plébániatemplom díszes, részben aranyozott ezüstből készült példányát mutatjuk be.40 (276. ábra.) A körteidomú nódusból virágok és eperalakú gyümölcsök közül nő ki jobb és bal felé a két S alakban meghajlított ág, melynek egyikén Mária, másikán szent János evangelista plasztikusan öntött szobrocskái állanak. A kereszt egyik oldalán a gerendákból kiemelkedő kisebb méretű kereszten a felfeszített Üdvözítő öntött alakja függ, fölötte mondatszalagon I § N § R § I felirat, a hátlapon a gerendák kereszteződésénél sugarak és lángzó dicsfényben a gyermek Jézust tartó Mária domború szobra áll alacsony talapzaton. A kereszt alkotási hibái daczára is a rendkívül pompás, gazdag tárgy benyomását teszi s technikájában, különösen a metszett, hajlított és bordázott virágszirmok kezelésében teljes azonosságot mutat a 235. lapon ismertetett kassai aranykehelylyel, melynek mestere gyanánt ANTHONIUS kassai ötvöst tartjuk. Részint a technikai és stílusbeli közösség alapján, részint mivel a kassai Szent Erzsébet-székesegyház kincseinek 1516. évi összeírásánál egy «weyszcreucz, mit Johanne und Maria, continet Marc. VII. piset XII.» említtetik, a mely kereszt az 1604-ben felvett inventáriumból már hiányzik s végre, mert tudjuk, hogy Kassa város tanácsa az 1556-iki tűzvész után a székesegyház kincstárából tetemes mennyiségű darabot, a többiek között négy keresztet is eladott;41 igen valószinűnek tartjuk, hogy ez a kereszt Kassáról ez alkalommal került Iglóra s hogy annak készítője a fentebb említett ANTHONIUS kassai mester volt.


276. ábra. Antonius kassai ötvösmester keresztje. XVI. század eleje. A szepes-iglói róm. kath. plébánia-templomé.

Az iglóinál régebbi, mert a XV. század végén készült a pozsonyi szent Ferencz-rendiek kincstárából kiállított aranyozott ezüstből vert pacificale,42 melynek négy félgömbalakú lábacskán nyugvó talpa négy levél által közbefogott négy félköralakú karélyból van megszerkesztve (277. ábra).


277. ábra. Pacificale XV. sz. vége. A pozsonyi szt. ferenczrendi templomé.

A keresztek sorozatát az esztergomi főszékesegyház kincstárának azzal a pompás és nagybecsű darabjával fejezzük be, a melyet BARÁT ISTVÁN primási jószágigazgató és esztergomi főispán 1607-ben ajándékozott az esztergomi főszékesegyháznak,43 de amely kereszt az 1781-ben eszközölt revonálás után ma már megújítva áll előttünk (283. ábra). Egész szerkezetében a hanyatló csúcsíves ízlésre valló keresztünk talpa karélyokkal tagolt, az egyiknek mezején a donátornak négyelt paizsban szarvasokat és rózsákat feltüntető czimere a bevésett ajánlattal látható: GEN. DO. ST. BARÁTI GENLIS ADMINISTATOR ARCHIEPPS STRIGONS EIUSDEMQUE COTTUS COMES PRED. NOB. PAT. SACRAE CAES. REG. ETC. AD LAUDEM DEI OMNIPOTENTIS FIERI FECIT ET RSSSO DOO IO. TELEGDI PREP. MAJOR. ET EP. T. BOZ. EXIST. VEN. CAPIT. STRIG. DONAVIT. ANNO DOMINI 1607. Négyoldalú s felfelé keskenyedő szára metszett s bordázott levelekből alakított virágboglárokkal ékes, melyeknek közepén drágakő ül; gombja erősen lapított ellipszoid s hasonló boglárokkal diszített. A kereszt karélyosan végződő ágaiba kristálylapok foglalvák; maga a feszület kisebb csúcsives fülkékkel s bennük Mária, Jézus és Magdolna apró szobrocskáival diszített központi szélesebb ereklyetartón csüng, a nagy kereszt karélyainak élein pedig ellipszisalakú áttört keretekben à cabochon csiszolt keleti gránátokkal diszített 3– 3 dísz ül, a melyek egyenként a keresztágak metszésénél is föllelhetők. A központi ereklyetartó hátsó lapján szintén csúcsíves baldachinok alatt allegorikus alakok foglalnak helyet. Belsejében ma a szent kereszt egy hitelesített részecskéjét őrzik.44 Három műízléshez tartozó, részletei közül a központi ereklyetartó és a metszett s bordázott virágok a hanyatló csúcsívnek, feszülete, gránáttal diszített keresztágai a renaissance, egyéb apró részei vÉgre a barokk stílusnak szülöttei lévén, a kereszten is tanulságos példáját nyerjük annak a már több ízben konstatált ténynek, hogy az ötvösség terén a régebbi műízlés tradicziói conservativ módon öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra.

Ugyancsak az esztergomi főszékesegyház kincstárából mutatunk be a mellékelt ábrákban két úgynevezett monilét, vagyis olyan ereklyetartásra szolgáló ötvösművet, a melyeket a régi egyházi leltárak hol agrappák-nak, hol formáliumok-nak, fibulák-nak és morsusok-nak neveznek. A szóban forgó monilék közül az egyik45 aranyozott ezüstből készült kerek korongot képez, melynek peremén mindkét oldalon rovátkolt élű párhuzamos két-két sodrony között áttört művezetű s egymásba fonódott, de levelekkel csak gyéren megrakott gallyakat ábrázoló dísz halad körben (279. ábra). A lombozatot az egyik oldalon háromszirmú virágkehelyben nyugvó hét gyöngyszem, kilencz apró gránát és két kis türkisz élénkíti. A kereten belül körGyürű idomÚ lemezke nyugszik, melybe apró négyszögek vannak bevésve, ezt ismét rovátkolt élű sodrony követi, a melyhez lemezes gyürű járul, háromszög alakú apró fogakkal, mik a formálium közepét elfoglaló aranyozott ezüst s kék zománczalapon domborműben az Annuntiatio jelenetét ábrázoló lemezkét keret gyanánt övezik és tartják. A boldogságos Szűz, feje körött dicskörrel, hosszú redős öltönyben imazsámoly előtt ül s jobbjával a zsámolyon fekvő nyitott imakönyvre mutat. Jobbra tőle Gábor arkangyal van ábrázolva féltérdre ereszkedve, balját ölébe helyezve, jobbjával pedig a köszöntést tartalmazó mondatszalagot tartva, a melyen azonban a szokásos szavak helyett csupán egy s-alakú jegy van ábrázolva.

A formálium itt látható hátlapján gyöngyház-domborművet találunk, mely Krisztus sírbatételét ábrázolja. Az előlapján körökkel s alatta árkádos ívekkel czifrázott szarkofágba jobb- s balfelől egy-egy térdelő szárnyas angyal lepedőben bocsátja le az Úr holt testét, mely a jeleneten félig van ábrázolva, keresztbe helyezett kezekkel, feje fölött szent fénynyel s vállára leomló hosszú hajjal. Ha a formálium két domborművét a fentebb ismertetett Súky-féle kehely reliefjeivel összehasonlítjuk, lehetetlen nem konstatálnunk, hogy az Annuntiatio jelenete mindkettőn szembeötlően hasonlít egymáshoz, de annyi különbséggel mégis, hogy a formálium domborművének kivitele a kehelyénél jóval gyengébb, minélfogva az előbbit legfeljebb az utóbbi utánzatának tekinthetjük, de semmi esetre sem tarthatjuk a kettőt ugyanazon kézből eredő alkotásnak.

A másik 116 milliméter átmérőjű és kerek capsula-idomú monile szintén aranyozott ezüstből készült. Keretét csavarmódra alakított, szalagidomú vastagabb kettős sodrony képezi, melynek bensejében négy négy csipkézett levélből s ugyanannyi bimbóból szerkesztett boglár van megerősítve, központjában virágokat példázó négyszögalakú zafir- és smaragdkövekkel. A kereten belől sima és lejtősen lefelé haladó cartoucheban gyöngyházból faragott dombormű foglal helyet, mely a boldogságos Szűz halálát ábrázolja. Mária teste fialákkal és arcz talOnos ívekkel diszített mennyezetes nyugágyon pihen, körülötte a tizenkét apostol álló és térdelő alakja látható; Péter apostol szenteltvíz-hintőt, János apostol szenteltvíz-edényt, más két apostol égő gyertyát tart, a többi imádkozik. A boldogságos Szűz vánkosát két angyal tartja s a harmadik és még más kettő fejénél s az apostolok mögött imádkozik. A csoportozat fölött karján a boldogságos Szűz lelkét ábrázoló kisdedet tartó Megváltó keresztes nimbusú koronás alakja látható, a mint baljával a haldokló felé áldást nyújt (278. ábra).


278. ábra. Monile. XV. század. Az esztergomi főszékesegyház kincstárából.


279. ábra. Monile. XV. század. Az esztergomi főszékesegyház kincstárából.

A monile hátlapjának diszítése hasonló az előlapéhoz, a boglárok azonban, erőteljesebb kezelésűek s a bimbók felváltva fehér, vörös és zöld szinű bogyókat tartalmaznak. Köralakú mezejének középső részén sodronynyal Pártázott ablakszerű nyilás foglal helyet, mely kristálylappal van fedve. A gyöngyház-lap olasz mester műve a XV. század közepéről, foglalata valószinűleg hazai munka.

A csúcsíves ötvösség egyházi vonatkozású kisebb művei sorából végre két pluviale-csattot mutatunk be olvasóinknak. Ezek rendeltetése, miként nevük is mutatja, az volt, hogy a pap pluviale-köpenyének összefoglalására szolgáljon. Egyszerű szerepük daczára a csúcsíves ötvösség sok pompát fejt ki készítésük körül s a szerényebb lombdiszítésű példányoktól az architektonikus fülkékkel, mennyezettel, fialákkal és szentek apró szobrocskáival diszített példányokig a legnagyobb változatossággal állítja azokat elő. Ábráink a budapesti kegyesrendiek társháza kincstárából kettőt mutatnak be. Az első (280. ábra) a XVI. század elejéről való s lánczszemekből font sodrony által keretelt köralakú mezőben gazdagon áttört csúcsíves lombozatot, ezek között gyöngyszemű bibével diszített s bevagdalt élű szirmokból álló virágokat, végül spirál-idomban csúcsosodó rovátkás drótokat tüntet elő, egész felületén gazdagon kirakva tokokba foglalt és à cabochon köszörült ékkövekkel. Közepét sarkán letompított nagyobb négyszögű álékkő foglalja el.


280. ábra. Pluviale-csatt. XVI. század eleje. A budapesti kegyesrendiek templomáé.

A másik csatt a XV. század végéről vagy a XVI. század elejéről való s diszítésének jellemében amattól annyiban eltér, hogy a csúcsíves lombok között a csatt közepét hármas góthikus fülke alkotja, melynek középsőjében Szűz Mária a gyermek Jézussal foglal helyet, a balban szent Katalin, a jobban pedig szent Ilona plasztikusan öntött alakjait látjuk a megfelelő attributumok kiséretében. A csatt ezen kívül zománczczal, gyöngyökkel és kövekkel van ékesítve (281. ábra).


281. ábra. Pluviale-csatt. XV. század vége vagy a XVI. eleje. A budapesti kegyesrendiek templomáé.

Itt adjuk (282. ábra) az esztergomi kincsek közül Egri Imre kanonok († 1630) remek XV. századi ereklyetartóját, melyben az 1659. évi leltár szerint Krisztus palástjának darabkája volt. A két kristály félgömbből álló edény aranyozott ezüstbe van foglalva. Talpa várbástyát ábrázol, melynek zománczozott sziklás gyepet jelképező udvarán birkák és juhászkutya állanak. Markolatát fatörzshöz támaszkodó csuklyás, rongyos ruhájú alak, pásztor (?) képezi. A kupa peremét rubinokkal és csokrokkal váltakozva diszített karika foglalja be. Fedelének gombja, keresztrózsához hasonló, kékre zománczozott virágot ábrázol.


282. ábra. Olajtartó csésze. XV. sz. Az esztergomi főszékesegyház kincstárából.

Jóllehet hazai ötvösségünk a csúcsíves műízlés korából javarészt a templom számára készített műalkotásait hagyta reánk s ezek mellett a világi czélú ötvösmunkák száma csaknem elenyészőleg csekély, még sem szabad hinnünk, hogy a profán élet az ötvösséget e korban nem foglalkoztatta eléggé. Ellenkezőleg, eleget produkált az a világi élet számára is, csakhogy e nemű emléktárgyaink a századok viharos mozgalmaiban javarészt elpusztultak, a külföldre vagy az olvasztó-kemenczébe kerültek. De az egyházi és világi rendeltetésű ötvösművek között fennálló számbeli aránytalanság érthetővé is válik, ha meggondoljuk, hogy az egyházak kincstárai minden időben hivatásos és szigorú gondozói voltak a fundus instructust képező kincseknek, míg a magánbirtokos világi elemek tetszésök szerint szabadon rendelkezhettek velök.

Hogy a csúcsíves-kori világi ötvösség fényűző készleteiről némi fogalmat alkossunk, utalnunk kell idevágó történelmi feljegyzéseinkre, a melyek a magyar királyi udvar és főuraink s nemességünk szemkápráztató fényes életének ha ma már csak puszta írásos bizonyítékai is, mindamellett igen alkalmasak arra, hogy velök ama kor fényes pompaszeretét dokumentáljuk. Bonfinius írja például, hogy abban a küldöttségben, melyet Mátyás 1487-ben Velenczén, Ferrarán és Milánón át VIII. Károly franczia királyhoz menesztetett, háromszáz szép, egyszinű és egyforma nagyságú lovon háromszáz ifjú vitéz haladt kiséretül.46 Hosszú palást és biborszinű bársony egyenruha borította testüket, midőn egy-egy városba bevonultak; egy részök arany lánczot viselt, a szőke hajúak pedig fejükön gyöngyökkel diszített zsinórzatot. Az ajándékok, miket a magyar király a kisérettel küldött, drága lovakban és lószerszámokban, ruhákban, arany- és ezüst edényekben és ékszerekben, értékben meghaladták a 25,000 forintot. Számra még nagyobb volt az a követség, melyet Mátyás 1476-ban menyasszonya elé küldött Nápolyba. A küldöttség nem hogy használja, de hogy mutogassa, nagy értékű arany- és ezüstedényeket és ékszereket vitt magával. A királyi arának a budai várba történt bevonulása alkalmával a királyt követő lovasvitéz lószerszámát 4000 magyar aranyra becsülték, kivált pedig nagyértékű volt a lónak koronához hasonló homlokdísze, maga a lovag pedig a Hunyadi- és Aragon-czimerekkel diszített két aranypaizst vitt.

A pfalzi választófejedelem követe és a boroszlói jegyző adatai révén pontos leírás maradt fenn a menyegzőn használt arany- s ezüstkészletek bámulatos sokaságáról is, a mely szerint a terem közepén a király asztala előtt kőoszlop mellett állt a négyoldalú, nyolcz lépcsőjű pohárszék. Az első lépcsőn tálak és medenczék s a királyi pár asztalához tartozók poharak és boros edények voltak elhelyezve; a többi két polcz köröskörül megrakva a hatalmas nagyságú ezüstkancsók, korsók, serlegek és poharak mindenféle nemével, melyek száma ezen az egy állványon ötszáznál többre rugott. Ezeken kívül a legalsó lépcsőt 700 márka ezüstből vert két pompás egyszarvú diszítette, homlokukon valóságos szarvval, nyakukon a király hollós czimerével. Az asztal előtt egy 300 font ezüstből készült, részben megaranyozott művészi kivitelű, embermagasságú kút állott a padozaton, mellette öt ezüst kenyérkosár kétakós öböllel, vastag oldalfalakkal. Távolabb a mennyezetről kétakós ezüsthordó függött, oldalán számos csappal és csővel, belül a különféle italok számára több részre osztva. Helylyel-közzel még más nyolcz asztal állott a teremben, egyen-egyen ötvennél több ezüstedénynyel. Ezenkívül a királyi pár előtt egy színaranyból készült, lovat ábrázoló, roppant értékű asztali ék állott az asztalon, aranyból vert tálakkal, tányérokkal, serlegekkel, csészékkel s egyéb készletekkel.

A királyi udvarnál megfordult idegen követek jelentései is gyakran beszámolnak a magyar főúri világ pompájáról. Ezek közül kiemelkedőnek találjuk egy olasz fejedelem udvari követének 1521. évi július 29-ről keltezett ama jelentését, mely BAKÓCZ TAMÁS primás hagyatékára vonatkozik. Ebben a jelentésben olvashatjuk, hogy «három napon át az ezüstedényeket úgy hurczolták ide-oda, mintha cserépedények lettek volna. Némelyek szerint 300 mázsát tett ki súlyuk; egy aranyműves állította, hogy 100 mázsánál mindenesetre több volt. E kincsek sorában látni lehetett szarvasokat, madarakat és szarvakat ábrázoló asztaldíszeket, roppant nagyságú edényeket, melyek császári udvartartáshoz sem lettek volna méltatlanok.»47


283. ábra. Baráth István keresztje. XVI. század. Az esztergomi főszékesegyház kincstárából.

Ha ezek az adatok nincsenek is minden tulzás nélkül s ha különösen a becslés anyagi értékét nem is lehet szó szerint vennünk, annyi mégis bizonyos, hogy a világi pompaszeretet a csúcsíves műízlés korában nálunk roppant mértékben ki volt fejlődve s az ötvösséget is a virágzás soha többé nem látott magas fokára emelte. Sajnos, emlékeikből csak nagyon kevés maradt reánk. Ilyen nagybecsű tárgy e korból a Bécs-Ujhely városa tulajdonát képező úgynevezett Corvin-serleg, melyet Mátyás királyunk ajándékozott a várost hősiesen megvédelmezett polgároknak s a melyet állítólag egy Bécs-Ujhelyben letelepedett magyar ötvösnek az ivadéka készített. Ezt a serleget azonban minden utánjárás daczára sem sikerült a kiállítás számára megnyerni.

Egyéb világi tárgyú tizenötödik századbeli ötvösművünk sorából a karloviczi szerb orthodox szertartású egyház ama sodronyzománczos, aranyozott, ezüstfedeles serlegét írjuk le, a mely a divat sablonos alakításától alakjában egészen eltér, mert teste közepén összekötött olyan rőzseköteget ábrázol, melynek vesszői befelé fokozatosan magasabban vannak lemetszve, miáltal a belső sor az előbbinél valamivel magasabban fekszik. A fedél belsejében gyöngyökben renaissance paizsot látunk, melynek két részre osztott mezejében egy L alakban meghajlított szalagforma-idom s alatta egy csillag van ábrázolva. A czimer a serleg készítésénél újabb keletű s tudtunkkal még blasonálatlan (284. ábra).


284. ábra. Fedeles pohár. XV. század. A karlóczai gör. kel. érsekség tulajdona.

Részben aranyozott ezüstből készült a 172. lapot követő XXXIV. táblán bemutatott ama hólyagos billikom is, mely a talpába vésett felirat szerint Miskolczy Gergely ajándéka révén került 1649-ben a miskolczi ev. ref. templom tulajdonába, a hol azt mai napig is őrzik. Már alakja is elárulja, hogy nem egyházi czélra, de világi rendeltetésre készült. Felirata: VETUSTATE ATTRITUM NOVITATI RESTITUIT JOANNES SZEPESI DE NEGYES ANN 1740. IPSA FERIA PASCHATOS. A talp felirata: MISKOLCZI: GERGEL URAM : AIANDEKOZTA… MISKOLCZI : TEMPLU . . AN : ISTENI : TIZTEL… K : KI : SZOLGALTATA… A : ANNO 1649.

A billikom egykor fedéllel bírt, ma már ez nincs meg, a jelenleg hozzá használt aranyozott ezüstpatenán a kassai ötvösczéh hitelesítő jegye s KÁLLAI MIHÁLY kassai mester (1639– 1662) bélyege van beütve, az 1649-ből datált s a fentebb adományozásra vonatkozó felirattal.

A csúcsíves ötvösség korában s azután a renaissanceban sok ízléssel, sok szeretettel s néha valóban bámulatos ügyességgel készítették az ötvösök a gyürűket is, melyeknek sorából, mint történeti becscsel bírót, a Metternich-Winneburg Pál herczeg által Königswartból kiállított zománczozott s fejében egy rendkívül hegyes, természetes gyémántjegeczczel diszített aranygyürűt ábrában közlünk (LIV. tábla 5. sz.). A hagyomány szerint a gyürű valaha Mátyás királyé volt; ha nincs is erre okmányszerű bizonyítékunk, a gyürű XV. század végére utaló stílusa ellene nem mond ennek a hagyománynak. E gyürűvel kapcsolatosan mutatjuk be az Andrássy Géza gróf által kiállított, vésett és zöld, vörös, kék, fehér és fekete színre zománczozott czifragásokkal gazdagon diszített aranygyürűt, melynek fejébe az oldalokon öt-öt táblakő, a közepébe pedig gulaformájú gyémánt van foglalva (LIV. tábla 4. sz.). A belső részébe vésett és zománczozott YSAB * S * F * V * betűk igazolják, hogy a gyürű Szapolyai János feleségeé, Izabelláé volt, kinek hagyományos Sic fata volunt jelmondatát az utóbbi három betű rejti magában.


  1. Báró Nyáry Albert: Arch. Ért. 1879., 360. l.[VISSZA]
  2. Mihalik J.: Kassa város ötvösségének története. 19– 20. l.[VISSZA]
  3. Mihalik J.: Arch. Ért. 1891., 93. l.[VISSZA]
  4. Radisics Jenő: Arch. Ért. 1887., 395– 404. l.[VISSZA]
  5. Lepszy Lénárd: Arch. Ért. 1890., 46– 59. l.[VISSZA]
  6. Egyházművészeti Lap. IV., 304– 310. l.[VISSZA]
  7. Dankó: Történelmi, műirodalmi és okmánytári részletek az esztergomi főszékesegyház kincstárából, 49– 51. old. 13. sz. jegyz.[VISSZA]
  8. Dankó: Id. mű. 11. l.[VISSZA]
  9. Mihalik J.: Arch. Ért. 1899., 314. l.[VISSZA]
  10. Arch. Ért. 1892.[VISSZA]
  11. Egyházm. lap, VI. köt. 266. l.[VISSZA]
  12. Egyházm. lap, III. köt. 275– 277. l.[VISSZA]
  13. Dankó: Id. mű 75., 76. lap. – Pulszky-Radisics: Az ötvösség remekei II. 129. l. – Egyházművészeti lap. II. k. 180., 200., 246., 275. l.[VISSZA]
  14. Ötvöskiállítási Kalauz, II. ter. 82. l. 53. sz. tárgy.[VISSZA]
  15. Ötvöskiállítási Kalauz, II. ter. 89. – Egyházművészeti Lap, VI., 341– 342. l. – Ötvösség Remekei, II. köt. 87. l.[VISSZA]
  16. Ötvösség Remekei: I. köt. 105. l. – Hampel József: Arch. Ért. 1887. – Ötvösműkiáll. Kalauz, II. ter. 88. l. – Mihalik J.: Arch. Ért. 1901. II. füzet. – Egyházművészeti Lap. VI. köt. 343– 344.[VISSZA]
  17. Egyházművészeti Lap, VI. köt. 302– 303. l.[VISSZA]
  18. Ötvöskiáll. Kalauz, II. ter. 106. lap. 109. tárgy. – Egyházm. Lap, VI. köt. 338– 340. l.[VISSZA]
  19. Mihalik J.: Arch. Ért. 1893., 68– 72. l.[VISSZA]
  20. Egyházművészeti Lap, VI. köt. 305– 306. l.[VISSZA]
  21. Egyházm. Lap, VI. köt. 307. l.[VISSZA]
  22. Arch. Ért. 1889. 226. l. Hivatkozva: Csontosi utáni Danica Hirska 1863 és Orsz. levéltár, Dipl. oszt. 35., 339., 34., 772 stb.[VISSZA]
  23. Egyházm. Lap, VI. köt. 307. l.[VISSZA]
  24. Sándorfi N.: Egy trencséni czímerről. Arch. Ért. 366– 368. l.[VISSZA]
  25. Mihalik J.: Kassa város ötvösségének története, 18. lap.[VISSZA]
  26. T. i. az írás a patenán volt.[VISSZA]
  27. 1520. Feria quinta in die Lucie virginis: Vorbot hern Mathia Greff. Hat der namhaftig her Mathias Greff rottman dy czeyt eyn vorbot gethan off alle gutter Anthony goltshmydyen von wegen etlich Sylbers, das er noch yrem herrn zwm dem Kyrchen scte Elizabeth zcw arbeyten gegeben hatt.» Mihalik J.: Kassa város ötv. tört. 130. lap.[VISSZA]
  28. Egyházműv. Lap, VI. köt. 293. lap.[VISSZA]
  29. Csergheö H.: Arch. Ért. 1888. 134. lap.[VISSZA]
  30. Egyházm. Lap, VI. köt. 293. l.[VISSZA]
  31. Egyházm. Lap, III. köt. 21., 147., 338., 353. l. – Dankó: Id. mű, 83. lap. XXII. tábla.[VISSZA]
  32. Némethy Lajos: Zsigmond király és a német lovagrend. 1399– 1409., dr. Joachimnak: «Das Marienburger Tresslerbuch der Jahre 1399– 1409» czímű műve adataiból közölve. Századok. 1899. 140– 141. lap.[VISSZA]
  33. Némethy: U. o. 142. lap.[VISSZA]
  34. Csergheö G.: Wappenbuch des Adels von Ungarn. Text. 477. lap és IX. 94. lap.[VISSZA]
  35. Egyházm. Lap, VI. köt. 357. l. – Ötvöskiáll. Kalauz, II. ter. 113. lap, 133. számú tárgy.[VISSZA]
  36. Ötvösség Remekei, I. köt. 47– 48. – Ötvösműkiáll. Kalauz, II. ter. 93. l. 82. tárgy.[VISSZA]
  37. U. o. II. ter. 93. l., 83. tárgy. – Ötvösség Remekei, I. köt. 90. l.[VISSZA]
  38. Egyházművészeti lap, I. köt. 362. l.[VISSZA]
  39. Arch. Értesítő. 1892., 328– 330. l. – Ötvösműkiáll. kalauz. 115. lap, 138. sz. tárgy.[VISSZA]
  40. Ötvösműkiáll. kalauz. II. ter., 62– 63. l. 2. tárgy. – Ötvösség Remekei. I. 92. lap.[VISSZA]
  41. Mihalik J.: Kassa város ötv. tört. 37. és 192. lap.[VISSZA]
  42. Egyházművészeti lap, VI. köt., 297. l.[VISSZA]
  43. Dankó: Id. mű, 73. l. – Egyházművészeti lap, I. köt. 348. l.[VISSZA]
  44. Dankó:Id. mű, 121. l. 19. jegyzet.[VISSZA]
  45. Dankó: Id. mű, 77. lap. – Egyházművészeti lap, II. 336. l., III. 346. l., IV. köt. 15., 45., 111. lap.[VISSZA]
  46. Csánki Dezső: I. Mátyás udvara.[VISSZA]
  47. Fraknói: Erdődi Bakócz Tamás élete. 201. l.[VISSZA]