MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI EMLÉKEI AZ 1896. ÉVI EZREDÉVES ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁSON

ÉPÍTÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI MŰEMLÉKEINK A HUNYADIAK KORA ÓTA.
IRTA: GERECZE PÉTER

HAZÁNKBAN sokkal korábban érvényesültek Olaszország renaissance-művészetének kihatásai, mint az Alpeseken innen eső országok bármelyikében, következése volt ez ama számos kölcsönhatásnak, a mely a két ország között kereskedelmi és politikai tekintetben fennállott, mindenek fölött azonban Mátyás királynak házassága által Olaszországhoz való szoros viszonyának és az olasz művészet iránti személyes érdeklődésének köszönhető. Ismeretes, hogy már Masolino hosszabb időn át festett Magyarországon Ozorai Pipo (Filippo Scolari) számára. Hogy kívüle azidőtájt még sok más olasz művész is fölkereste hazánkat, bizonyítja nemcsak Scolari életrajzírójának az a jelentése, hogy ez utóbbi magyar földön száznyolczvan kápolnát építtetett, hanem Vasarinak az a megjegyzése is, hogy Scolari pártfogása minden olasz művésznek, a ki Magyarországba vándorolt, ott barátságos fogadtatást biztosított.

A későbbi kedvezőtlen idők az olasz korai renaissance művészetünkre való ez első hatásának minden nyomát eltörülték. És a mikor Magyarország és Olaszország művészeti kapcsolata még bensőbbé vált, Mátyás király korszakáról sem mondhatunk ítéletet magának a kornak alkotásai alapján, a melyek néhány jelentéktelen maradvány kivételével elpusztultak, hanem csak írott források segítségül vételével, a melyek azonban, sajnos, szintén nagyon gyérek és homályosak. Tudjuk, hogy Mátyás király nemcsak Olaszország különböző művészeitől szerez meg műveket, mint például Attavante degli Attavanti-tól, a miniatortól, a kinek kezéből a híres Corvin-codexek egész sora származik, Filippino Lippitől, a kit még udvarába is meghívott, Verrocchiotól, a kinek néhány domborművét Medici Lorenzo ajándékul küldte Mátyás királynak, hanem még egész sor olasz művészt is tartott udvarában és a maga közvetlen szolgálatára. Ilyenek voltak Benedetto da Majano, Chimenti Camicia, Baccio és Francesco Cellini (Benvenuto Cellini két nagybátyja), Aristotele Fioravanti, Traui János, más néven Giovanni Dalmata és Statilics akab, más néven Traui Jakab. Mint a névsorból látható, Firenze adta azon kor sok más fejedelmi udvarának példájára Corvin Mátyás művészeit is, mert az említett két dalmata: Traui Jakab és János is a firenzei iskolához tartozott. Az előbbi, mint Averulino Filarete megjegyzi, 1460 körül működött Firenzében s az utóbbi hosszabb ideig műhelytársa volt Mino da Fiesolenak.

Mindez adatok mellett sem tudjuk azonban, vajjon Mátyás király építkezései valóban mind olasz renaissance-stílusban voltak-e építve, vagy vajjon az említett olasz művészek által csak a már meglevő épületeket alakíttatta át és diszíttette a renaissance-ízlés szerint. Az a kevés oszlop-, pillér- és párkánytöredék, a melyet különböző ásatásoknál az egykori pompa utolsó és egyedüli maradványaképen találtak, s melyekből egynehányat a 334. számú ábránkon mutatunk be, ugyan igen finom korai renaissance ízlést árul el, de csak a palotának diszítéséről ad halvány képet, a nélkül, hogy annak elrendezésére és fölépítésére nézve bennünket tájékoztatna. Mátyás király udvari történetírója, Bonfinius, a ki olyan dagályos bőbeszédűséggel tud beszélni a királyi paloták és kastélyok belső diszítéséről, igen szófukar ezeknek stílusa és szerkezete dolgában.


334. ábra. Márványtöredékek Mátyás király palotájából. A M. Nemzeti Múzeumban.

Hogy Mátyás király példája birodalma nagyjainál és az egyházfejedelmeknél utánzásra talált, az nem csak természetes, hanem kútfők által is be van bizonyítva. Egyebek között tudjuk azt, hogy Vitéz János érsek Esztergomban olasz ízlés szerint való palotát építtetett magának és hogy Báthory Miklós, váczi püspök székesegyházának és palotájának újjáépítésére Olaszországból hozatott művészeket. De mindez épületeknek nyoma sincs már, és az a kevés tiszta renaissance épület, a mi reánk maradt, már csak a Mátyás király halála után időből származik. Ezek közt első sorban említendő az esztergomi Bakócz-kápolna.

A kápolna, mely az ezredévi kiállításon eredeti méreteiben és vörös márvány anyagának utánzásával volt felépítve, görög keresztformájú és firenzei modorban készült kupolával van koronázva. Az architravon olvasható felírás szerint a kápolnát Bakócz Tamás bibornok építtette 1508-ban. A kápolnában levő oltár azonban csak 1524-ben került oda Firenzéből és Andrea Ferrucci da Fiesole, firenzei szobrász műve.


346. ábra. Csáktornyai Zsigmond pécsi püspök czímere 1488.

A renaissancenak buzgó terjesztője volt Szakmári György esztergomi érsek is, a ki, pécsi püspök korában (1506– 1521) az odavaló székesegyházat tiszta renaissance-stílusú, rendkívül szép pastoforiummal gazdagította. Ez a pastoforium, a melyet a Corpus Domini kápolnában oltárul használnak, teljesen hasonlít ahhoz a két renaissance-pastoforiumhoz, a mely a budapesti belvárosi plébániában van s egy felírás szerint 1507-ből való. Szakmári püspök Pécsett nagy palotát is építtetett, a melyből azonban csak kevés maradt meg. Elődjének, Csáktornyai Zsigmond püspöknek tiszta renaissance czímerét 1488-ból a 346. számú-, Pázmány Péternek már barokízlésű czímerét pedig a 438. számú ábrán mutatjuk be.


438. ábra. Sátrak és fegyverek a XVI. és XVII. századból a történelmi főcsoport bástyáján és várudvarán.

Pompás emléke a hazánkbeli olasz renaissance-művészetnek a gyulafejérvári székesegyház északi előcsarnokának belső kapuja (332. ábra), a melyet 1512-ben Lászai János kanonok építtetett. Az előcsarnok szerkezete és homlokzatának, valamint kiváltkép a sarokpilléreknek és a kapúzatnak gazdag ornamentikája az északi olasz művészet befolyására utal. Ezekben az emlékekben, a melyekhez még néhány mást is lehetne sorolni Erdélyből, találjuk meg Mátyás király Maecenas-korának végső utóhatásait, a melyeknek nyomai, mint láttuk, az ország közepétől a déli határig, egész Pécsig és messze keletre, egész Erdélyig húzódnak. A mohácsi vész után azonban Mátyás király nagy korának végső utóhatásai is megszűnnek hazánk eme részeiben. Művészetre és építkezésre az embereknek nincs többé sem idejük, sem pénzük, sem munkásuk; minden erőt, az anyagit és a szellemit egyaránt igénybe veszi, lefoglalja a törökök elleni küzdelem. A kulturának és a művészet iránt való szeretetnek végső maradványai az ország északi részében, a Kárpátok hegyvidékére húzódtak vissza. Nemcsak azért, mert odáig nem nyomult el a török, hanem mert ott az ipar, a kereskedelem és a munkásszorgalom már a XV. században erősebb gyökeret vert, mint az Alföldön és előmozdította a városi élet és a polgárság kifejlődését.


332. ábra. A gyulafejérvári székesegyház északi előcsarnokának belső kapuja.

Ha ez a fejlődés nem is volt olyan nagymértékű, mint például Németország déli, vagy nyugati részében, azért itt is egészen sajátos művészeti fejlődés keletkezett. Az olasz renaissance, bár kerülő utakon, eljutott ide, Felső-Magyarországnak a művelődési központoktül meglehetősen félreeső városaiba is. Itt azonban olyan eredeti, sajátszerű alakot öltött, olyan módosuláson ment keresztül, hogy talán külön felsőmagyarországi renaissanceról szólhatunk, a mely ha nem is tűnik ki alkotásainak finom stílszerűségével, mégis sajátosságáért, jellegzetességeért figyelmet érdemel. Zólyom-megyében, legkivált azonban a Szepességben és Sárosban sok olyan felsőmagyarországi renaissance-épületet találunk, a melynek jellemvonása a homlokzat gazdagon diszített oromfala, a mely a párkány helyébe lép. Ezeken az épületeken három különböző elemet találunk meg. Egyrészt megállapíthatjuk azoknak a lombardiai mestereknek befolyását, a kik a XVI. század elején Lengyelországban működtek. A poseni városház és a posztó-készítők czéhháza Krakóban nyilvánvalóan mintaképül szolgáltak a felsőmagyarországi építőmestereknek. Ez különben a felsőmagyarországi és kivált a szepességi városoknak Lengyelországgal való szoros politikai és kereskedelmi összeköttetése mellett nem is csoda.

A felsőmagyarországi renaissanceban azonban határozottan némi firenzei befolyást is tapasztalunk. Ezt kétségtelenül azoknak az olasz művészeknek köszönhetjük, a kik Corvin Mátyás uralkodása idején Magyarországba jöttek s a kiknek egy része, éppen úgy, mint annyi magyar, a török elől menekülve Felső-Magyarországba vonult. A felsőmagyarországi renaissance-épületek harmadik eleme azonban már semmi összefüggésben sincs Olaszországgal. Ezek a keleti diszítőmotivumok. A felsőmagyarországi városokban több olasz építőmestert névről is ismerünk. Így Raghuzai Vincenzo mester 1513-ban a héthársi templomot igen szép renaissance-részletekkel diszítette és valószinűleg neki köszönhető a kisszebeni csúcsíves templom szép renaissance-kapuzata is. Említés tétetik a Luganoból ide szakadt Pel testvérekről is, mint bártfai építőmesterekről. Eperjesen, Bártfán, Lőcsén, Késmárkon, Kassán és másutt a felső-olaszországi renaissance modorában készült legtöbb ház, a melyekről a műemlékek országos bizottsága számos rajzot állított ki, sgraffitto-diszítményeivel, loggiaszerű udvarával hazai építőmesterekről származik, a kik a kőművesek és kőfaragók egyesült czéhéhez tartoztak. Ilyen czéh majd minden magyar városban volt. A XVII. század második felében már a barok hatását is észlelhetjük a felsőmagyarországi építészetben, éppen úgy, mint a XVIII. században, a mikor a rococco befolyásolja azt.

Ez a befolyás egészen a XIX. század első negyedéig tart, a mikor az építőkedv Felső-Magyarországon, úgy látszik, teljesen megszűnt. Magyarország többi részében a török hódoltság alatt művészi irányú építő tevékenységről nincs tudomásunk. Az ország nyugati részén egyes építkezésekben ugyan érvényesül a német renaissance, de tulajdonképeni tevékenység az országnak ezeken a vidékein csak a XVII. században kezdődött. Itt különösen erősen előtérbe lép az ellenreformáczió két legbuzgóbb harczosának, Pázmány Péter esztergomi primásnak és Esterházy Miklós nádornak befolyása. A sok nagyszabású, gazdag belső diszítésű barok épületet, a mely Nagyszombatban, Trencsénben, Nyitrán és még sok más helyütt van, vagy közvetlenül a két említett férfiúnak vagy legalább is az ő befolyásuknak köszönhetjük. A XVIII. század közepe táján ezt a barok stílt fölváltotta a rococco Mária Terézia-stílus, melyet Fischer von Erlach szellemében Magyarországon főkép Hillebrand Róbert császári építőmester képviselt. Ő építette a budai királyi várpalotát is.

Építészetünk ezen útjával nem teljesen párhuzamos az az út, a melyen szobrászatunk haladt.

Mátyás király udvarában mindenben úgy, a hogy az építészetben, a szobrászat terén is az olasz, különösen a firenzei korai renaissance ízlés uralkodik. E mellett szólnak egészen világosan a király által foglalkoztatott azon olasz művészek nevei, a kik éppen a dekorativ művészet terén váltak legismertebbekké. Ezeknek a művészeknek egy része intarsiator volt, a kikről föltehetjük, hogy Mátyás király budai várpalotájának belső diszítésében közreműködtek. Ez intarsiatorok mellett megfordultak Budán egyéb munkások is, a kik a fa művészi földolgozásának különféle ágaival foglalkoztak. Sorukban találjuk magát Benedetto da Majanot is, a ki, mint Vasari írja, Mátyás királynak szállított is berakott diszszel ékes ládákat. Ez a kiváló mester, a kitől nemcsak Olaszország néhány legnagyszerűbb épülete, hanem éppen oly kiváló szobrászati alkotások is származnak (pl. a főoltár nagyszerű márványciboriuma, a S. Domenico templomban, a megkapó harmoniával megalkotott szószék a firenzei S. Croce-ben, valamint Szent Savinus sírja a faenzai székesegyházban) bizonyára éppen olyan szép szobrászmunkákkal diszítette Mátyás király kastélyait és várait is. Chimenti– Camiciáról, Baccio és Francesco Celliniről ugyan semmiféle adatunk sincs, a mely azt mutatná, hogy szintén ilyen jelentékeny szobrászok lettek volna, de Aristotele, helyesebben Bartolommeo Ridolfo Fioravanteról tudjuk, hogy éppen úgy, mint híresebb művésztársai, Leone Battista Alberti és Leonardo da Vinci, a művészet legkülönbözőbb ágaiban járatos volt. A két dalmát mesterről, a ki Mátyás király udvarában nyert alkalmazást, Traui Jakabról és Jánosról is tudjuk, hogy a diszítő szobrászat terén is sikeresen működtek. Sőt Jánosról még azt is tudjuk, hogy Mino da Fiesoleval közösen II. Pál pápa síremlékén dolgozott s hogy a műtörténeti kutatás csak a legújabb időben kezdi e két mester munkáit egymástól alaposabban megkülönböztetni. Sajnos, ennek a kornak minden szobrászati emléke eltűnt és a híres hét bronzszoborból, a mely egykor Mátyás király budai palotájának udvarát diszítette s a mely Hunyady Jánost, Hunyady Lászlót, Mátyás királyt, Minervát, Herkulest, Apollót és Dianát ábrázolta, reánk csak a puszta név maradt.

A későbbi, egész a mohácsi csatáig terjedő korból is vajmi kevés tiszta renaissance-stílusú szobrászati munka maradt fenn számunkra. A Bakócz-kápolna szép oltáráról hiányzanak, sajnos, a szobrok. A nagyobbik, középső fülkében Szűz Mára szobra állott, a két oldalfülkében szent István és Adalbert szobrai. Mégis az oltárt koronázó angyali üdvözlet, valamint a négy evangelista mellképei, a melyek szerencsére ép állapotban maradtak reánk, legszebb példái a magyarországi olasz renaissance szobrászatnak.

Az építészetétől sokban eltérő irányban fejlődött a szobrászművészet Felső-Magyarországon. Míg oda aránylag már nagyon korán két oldalról behatol a renaissance építészet, tudniillik egyrészt északról, Lengyelországból, másrészt délről a Magyarországba vándorolt olasz művészek révén és ott aránylag gyorsan kiszorítja a csúcsíves stílust, addig Felső-Magyarország szobrászművészetében a csúcsíves modor egészen a XVI. század közepéig megtartja helyét és befolyását. Ennek a gothikus szobrászművészetnek legjellemzőbb alkotásai a szárnyas oltárok. Teljességgel úgy mint Németország iparűző városaiban, Felső-Magyarország iparűző városaiban is, a melyek kereskedelmi úton régen és a reformáczió óta szellemileg is élénk összeköttetésben állottak Németországgal, büszkesége volt a városok polgárainak, hogy templomaikat lehetőleg gazdagon diszítsék fel. Ezeknek a városoknak némelyik templomában még ma is három, négy, sőt ennél is több ilyen oltárt találunk. Pasteiner Gyula bizonynyal nem mond túlsokat, a mikor azt a feltevését fejezi ki, hogy a XV. század közepétől egész a XVI. század első negyedéig öt-hatszáz ilyen oltárt készítettek Felső-Magyarországon. Ezek közül még napjainkig fenmaradt mintegy nyolczvan szárnyas oltár. A művészeti tevékenységnek erre az ágára kétségtelenül befolyást gyakorolt két német művész, Veith Stoss és Michel Wohlgemuth, a kik tudvalevően hosszabb ideig tartózkodtak Krakóban és ott dolgoztak is. Befolyásuk kétségtelen, még ha nem is sikerült eddig megdönthetetlen adatokkal bebizonyítani, hogy a két művész egyike Magyarországon tartózkodott. E helyütt négyet mutatunk be ezen művészeti irányhoz tartozó művek közül.


331. ábra. Szt. György lovasszobra. XV. sz. vége. A lőcsei r. kath. plébánia-templomban.

A 331. számú ábrán bemutatott Szent György lovas szobra a lőcsei székesegyházból való, teljesen a felsőmagyarországi szobrászművészet jellegét viseli magán és valószinűleg hazai munka. Hisz a krónikák is egész sorát említik a hazai festőknek és szobrászoknak, a kik ebben a korban éltek s azt is tudjuk, hogy a lőcsei székesegyházban, a hol kilencz oltár maradt fenn, a főoltárt Pál mester odavaló szobrász tervezte és 1508 és 1515 között el is készítette. Nagyon szép oltár a liptószentandrási (336. ábra), a melyen különösen az olvasó szent alakja érdemel figyelmet karakterisztikus kifejezésével.


336. ábra. Szárnyas oltár. XVI. sz. eleje. A liptó-szent-andrási r. kath. templomból.


335. ábra. Szárnyas oltár. XVI. sz. eleje. A szepes-szombati r. kath. templomban.

A 335. számú ábrán bemutatott Szt. Antal-oltár Szepes-Szombatból való és részint a szobrász-, részint a festőművészet eszközeivel Szent Antal legendáját mutatja, míg a dobronyai oltár (333. ábra) bizonyítja, hogy hazai művészeink az elbeszélő ábrázolással is meg tudtak birkózni. Volt ugyan a kiállításon még számos más szárnyas oltár, de az itt bemutatottak kielégítő képet adnak a művészet ez ágának megítélésére. Emlékezzünk azonban meg még a kassai székesegyház főoltáráról, mely ebben a nemben a legnagyobb emlékek egyike. Több, életnagyságot meghaladó, faragott alakkal van diszítve és szárnyain nem kevesebb, mint negyvennyolcz festett jelenet van.


333. ábra. Faragott oltár. XVI. sz. eleje. A dobronyai róm. kath. templomból.

Bár szobrászművészetünk, kivált a szárnyas oltároknál ilyen konzervativ maradt, még sem zárkózott el teljesen a renaissance befolyása elől. Ez az újabb művészeti irány a síremlékeken jut érvényre, a melyek fegyverzet, viselet és az ábrázolt személyek tekintetében is, egyaránt érdekesek. Hisz ez is éppen az olasz renaissance szellemének következése, mert ez volt az, a mely először ragadta meg az egyéni dicsőség fogalmát és érzését. A városok és testületek buzgalma, hogy a hozzájuk tartozó híres embereket megtiszteljék, valamint az egyes ember vágya, hogy nevének halhatatlanságot szerezzen, az építészet mellett, a mely a legmaradandóbbnak látszott, a diszes síremléket juttatja előtérbe. A sobrászat és dekorativ művészet eközben a legbensőbben egybeolvad, hogy mennél feltünőbbet és jelentékenyebbet teremthessen. Hiába keresnénk minálunk olyan nagyszabású, művészi síremlékeket, a milyenek Olaszország templomaiban maradtak fönn. Magyarországon, bár az újkor szelleme nem ismerhető félre, az csak szerény mértékben juthatott kifejezésre.


330. ábra. Báró Viczay Ádám síremléke 1650. A hédervári templomban.

Ezek közül a síremlékek közül, a melyekből a kiállításon igen tekintélyes szám gypszöntvényben volt látható, többet mutatunk be e helyütt. Említsük itt Báró Viczay Ádám sírkövét 1650-ből (330. ábra). Míg ebben a szobrászati munkában, mely a hédervári templomban van, már a késő kor barok ízlését fedezzük föl, addig Cherődy János egri püspök (1586– 1597) síremléke a nagyszombati káptalani templomban (344. ábra), a mely egy fél századdal korábban készült, még renaissance ízlésű, bár ezen stíl végső korának jelei félre nem ismerhetők rajta. A főpap nem álló helyzetben van ábrázolva, hanem teljes papi díszben, a feszület előtt térdelve. A mű karakterében már barok vonások is mutatkoznak. Naturalisztikus szabatosság keresése egészen sajátszerű hibákkal társul benne. Míg az arcz és ruházat nagy gonddal van kivésve, hogy mennél egyénibb benyomást keltsen, addig a testarányok teljesen hibásak, s különösen a fej túlságosan nagy.


344. ábra. Cherődy János síremléke 1597. A nagyszombati káptalani templomban.

A 341-ik ábra Izabella királyné nagy kősarkophagját mutatja be, a mely Gyulafehérvárott van a székesegyházban. Ez a síremlék hatalmas méreteiért és gazdag szobrászati és ornamentális díszéért érdemli meg figyelmünket. Míg egyik oldalán az irgalmas szamaritánus történetét ábrázoló domborművű jelenetek sorakoznak, addig tetején a királynőnek erősen kiemelkedő domborművű, teljes koronázási díszben levő alakját látjuk. Ebben a műben is bizonyos hanyatlást konstatálhatunk, a mely a mesteri technika mellett valamelyes ügyetlen hatásvadászatban nyilatkozik meg.


341. ábra. Izabella királyné síremléke. XVI. sz. a gyulafehérvári székesegyházban.

Legszebb renaissance ízlésű szobrászati műveink közé tartozik Thurzó Elek (megh. 1543.) sírtáblája a lőcsei plebánia-templomban (345. ábra), a mely az elhunytat, német szokás szerint, családja nőtagjaival együtt feszület előtt térdelve ábrázolja.


345. ábra. Thurzó Elek sírtáblája a lőcsei plebánia-templomban.

Mordax Jakab pozsonyi alkapitánynak és feleségének 340. számú ábránkon bemutatott síremléke a szentgyörgyi (Pozsonymegye) templomban, mint a felirat mondja, 1572-ben készült. Ez a kőlap a térdeplő házaspárt mutatja be, közöttük létrával, a melyen három, távlatban ábrázolt angyal megy fölfelé. Az angyalok közül a legalsó az imádkozó asszonyra mutat. Legfelül felhők között az Atya-Isten és négy angyalfej jelenik meg. Kis mérete mellett is igen csinos, rendkívül gondos kivitelű munka s a német renaissance hatását mutatja. A dombormű kehleimi kőbe van faragva, a gazdag, díszes keret közönséges homokkőbe. Hasonló, bár nem oly szép kivitelű volt a Kögl család sírtáblája, a melyet szintén kiállítottunk.


340. ábra. Mordax Jakab pozsonyi alkapitány síremléke. XVI. sz. a szentgyörgyi róm. kath. templomban.

A német renaissance befolyására valló síremlékek közé tartozik még a síremlékek egész sorozata, a melyeket kivált hazánk nyugoti részében találunk, mint a hol az osztrák befolyás legközvetlenebbül hatott a művészet fejlődésére.

El nem mulaszthatjuk itt egy világi emlékünkre, a pozsonyi városháztéren álló kútra utalni, a melynek gypszöntvénye a csúcsíves épületcsoportban az ú. n. vajda-hunyadi várnak udvarát diszítette (l. a 102. lapot követő XX. táblát); ez a II. Miksa császár úgynevezett díszkútja, a melyet a rajta levő felírások szerint 1563 és 1572 között emeltek. Közvetlenül a földből emelkedik ki a kút alsó medenczéje, a melynek nyolcz oldalát egy-egy pompásan faragott arcz diszíti. Az alsó medenczéből középütt formás szár egy csészealakú felső medenczét tart, melyet szintén álarczok diszítenek. Ezeknek nyílásán lövel ki a víz. Ebből a felső medenczéből négy alakkal és ugyancsak álarczokkal diszített szár nyulik ki. A négy alak kariatidképen tartja a talapzat koczkát, a melyen magyar czímeres pánczélos alak áll karddal és földre támasztott pajzszsal, állítólag II. Miksa császárt ábrázolva. A szobor talapzatán Pozsony város czímere négyszer ismétlődik. A szobrászmunka elég jó. Különösen kiemelkedő a felső medenczének az alsóhoz való igen szépen ható aránya, valamint a felső tartószárnak a rajta levő talapzattal és emberalakkal együtt való rendkívül karcsú és elegáns silhouetteje. A kivitel elég naturalisztikus, de már a barokba hajló néhány czafranggal van megrontva. A szobor és az alatta levő feliratos talapzat be van festve és aranyozva.

A XVII. század szobrászati művei, ha kisebb méretben is, még mindig a XVI. századbeli szobrászat keretében mozognak. Nagyobbára síremlékek, a melyeket a templomokban állítottak fel. Az ország nyugati és északi részében már érezhetővé válik rajtuk a hanyatló renaissance hatása. Hazai szoboremlékeink között a legszebbek egyike a győri hős Pálffy Miklós emléke († 1600); ezt az emléket a nélkül is gyér hazai szobrászatunk örök kárára a pozsonyi koronázó-templom stílszerű helyreállításakor tökéletesen félreértett stíl-érzékből eltávolították s a pozsonyi ispotály-templomban – a melybe bele sem fér – megcsonkítva helyezték el. A restaurálásnak ez a barbár, másutt sehol sem található módja, sajnos, már követőkre is talált a kassai és a pécsi dómok restauratoraiban. Pálffy Miklós nagy kőemlékének, fából faragott mintájára, melyet később házi oltárrá alakítottak át, kiállításunk hadtörténelmi csoportjában volt bemutatva. Az emlék e minta szerint négy, kariatidek és félhengeroszlopok által alkotott fülkéből, az ezeken nyugvó architrávból és erre tett czímerből állott. A fülkékben középen Pálffy pánczélos alakja látható, jobb és balfelől Mihály és Rafael arkangyalok alakja, a czímer alatt pedig érdekes dombormű, melyet kiállításunkban eredetiben láttunk, s a mely törökök és magyarok csatáját ábrázolja. A tömérdek alakból álló, rendkívül mozgalmas csatakép e nemben a legkiválóbbak közé sorolható. Egyházi és világi nagyjaink síremlékei után készült gipszöntvények egész sorozatát mutattuk még be a renaissance csoportban, melyek elárulják, mily általános volt ez időben Magyarországon is a szobrászatnak ez az ága. Főpapjaink síremlékei általában valami konservativ vonást tüntetnek föl. A művészek mozdulatlan, merev helyzetben ábrázolják őket és rendesen nagyobb súlyt fektetnek a részletek, a pompás palástok, hímzett infulák díszes pásztorbotok, keresztek részletes kivitelére, mint az elhunyt egyéniségének jellemzésére. Ilyen síremlékek Ujlaky Ferencz győri püspöké (megh. 1555) a pozsonyi koronázási templomban, Oláh Miklós esztergomi érseké (megh. 1578) és Kutassy János esztergomi érseké (megh. 1601) a nagyszombati káptalani templomban, hetesi Pethe Márton győri püspöké (megh. 1605) Pozsonyban, stb. Változatosabbak és részben elevenebbek, művésziebbek főuraink, világi előkelő férfiak síremlékei, a melyek az elhunytak ruházatának, fegyverzetének hű ábrázolásánál fogva gyakran viselettörténeti szempontból is érdekes források. Ez alkalommal csak néhány jellemző példát említünk meg. Még a régibb formát követi Serédy Gáspár, Magyarország felső részei főkapitányának (meghalt 1550) síremléke a pozsony-szentgyörgyi templomban vagy báró Batthyány Ferencé (meghalt 1566) a német ujvári ferenczrendi templomban, sőt még Thurzó Szaniszló, Magyarország 1625-ben elhunyt nádorának nagyméretű lőcsei sírköve is.

Eleven mozdulata révén figyelemreméltó a hírhedt Balassa Menyhért (meghalt 1568-ban) síremléke Pozsony-Széleskúton. – Tumba fedőlapján mozdulatlanul fekvő, nem épen művészi kivitelű, de nyilván élethű alak Dobó Istváné, az egri hősé (megh. 1575), a mely Dobó-Ruszkáról az egri várba került. A legfejlettebb formát képviselik Illésházy István nádor (megh. 1609) és homonnai Drugeth György országbiró (megh. 1620) síremlékei, amaz a bazini, ez a nagyszombati káptalani templomban. Életnagyságú alakok, fülkékben állanak és testök tartásával erősen kifejezik azt a fölfogást, a melyet a XVII. század vitt be a szobrászat történetébe.

A magyarországitól eltérő, igen jellemző modorú szobrászművészet fejlődött ki Erdélyben a szászok lakta vidékeken; alapját, meglehet, olasz befolyásban kereshetjük, a mely nemzeties diszítő motivumokkal párosult; mindenekelőtt azonban az elhunytat teljes realismussal, látható arczképhasonlatossággal s a mi ezen sírköveknek nagy érdekességet kölcsönöz, costumetanilag híven ábrázolja. Ezen sírkövek legnagyobb része a XVII. század második feléből, nehánya a XVIII. század elejéről való s többeknek különös élénkséget kölcsönöz polychrom voltuk.


337. ábra. Apaffi György síremlékének fedőlapja. Almakerékről. XVII. sz.


339. ábra. Apaffi György síremlékének egyik hosszoldala Almakerékről. XVII. sz.

Ezeket a sírköveket az erdélyi teremben állítottuk ki, a melynek jellegzetes voltát nagyban emelték. Legkiválóbb közöttük Apaffi Györgynek, I. Apaffi Mihály fejedelem atyjának, († 1635) és családjának díszes tumbája, melynek azonban csak fedőlapja és az egyik hosszoldala volt gypszmásolatban kiállítva; a fedőlap Apaffi Györgyöt ábrázolja vértezetben (337. ábra), jobbra fordulva, párnán nyugvó helyzetben, a vértezet oly gondos kivitelű, hogy okvetlenül az eredeti hű másolatának kell lennie, a fedőlap pazar ornamentikájú foglalatát szőlőindák közé foglalt hadjelvények, az élet és halál jelképei és családi czímerek képezik. Hasonlóan gazdag diszítés veszi körül az egyik hosszoldal feliratos tábláját is (339. ábra), a mely Apaffi György 19 éves korában elhunyt fiának, Gergelynek van szentelve, míg a másik hosszoldal, a mely Apaffi György nejének, Petki Borbálának emlékét örökíti meg, jóval egyszerűbb. Az egész emléknek talán legvonzóbb része Apaffi kis korában elhunyt három gyermekének domborművű képe a láb felőli keskeny oldalon. A síremlék négy sarkát egy-egy női alak diszíti, a Hit, Remény, Szeretet és Igazság személyesítő, érdekes egykorú viseletekben. Ez az erdélyi márványból faragott tumba, a mely a kiállítás idején még az almakeréki sírkápolnában volt, azóta azonban a M. Nemzeti Múzeumba került, Nicolai Illés nagyszebeni mester műve, épp úgy, mint Theilesius György síremléke is (343. ábra), melynek eredetije a berethalmi evang. templomban van. Nicolai, a ki 1660 körül nagyszebeni lakos volt,bizonyára előkelő szerepet játszott a szászok szobrászai között. Egyéb síremlékei nem állanak az almakeréki díszes emlék művészi magaslatán, de mégis előnyösen válnak ki a szász szobrászok rendes, helyenkint erősen nyárspolgárias készítményei közül. A kiállítva volt többi sírtáblák sorából felemlítjük itt Frank Valentin nagyszebeni királybiró († 1648), a 342. ábrán bemutatott Semriger Mátyás († 1680), a három Drauth testvér, Fleischer András († 1676), Weber Péter († 1710) emlékeit a nagyszebeni evang. templomban, Albelius Simon evang. lelkész, Rether András városbiró († 1707) emlékeit a brassai és Mann Istvánét († 1647) a segesvári evang. templomból.


343. ábra. Theilesius György síremléke 1649. A berethalmi evang. templomban.


342. ábra. Semriger Mátyás síremléke 1680. A nagyszebeni evang. plébániatemplomban.

A fából faragott szobrok színezése, melyre több példát láttunk kiállításunkon is, az egész középkorban általános. Kiválóan szépek e tekintetben a liptó-szentmiklósi Szent András, a lőcsei Szent György és más csúcsíves ízlésű szobrunk és domborművünk. Az erdélyi síremlékek színezése ezekkel nem vetekedhetik. A ruhák diszítményei, az ékszerek néhol aranyozva vannak; másutt meg, mint Albelius sírkövén, maga a kő, a gyász jeléül, fekete s csak az arcz testszínű. Mégis e gyarló színezés, melyet különben az idő, néhol előnyösen megviselt, emez emlékeknek sajátságos helyi jelleget ad.

A maga nemében minálunk szinte páratlan az a márványból faragott pompás sírszobor, a mely a Nemzeti Múzeum szobrászati gyűjteményének egyik dísze. Az országos kiállításon Bornemissza néven szerepelt, de azóta Mihalik József kiderítette, hogy gróf Rueber Jánosnak, Felső-Magyarország és Kassa katonai főparancsnokának a sírszobra, a mely a grófnak 1584 márczius 12-én történt elhalálozása után a kassai székesegyház déli kápolnájában állíttatott föl. A szobor, mely a kassai székesegyház első helyreállítása alkalmából került a Nemzeti Múzeumba, nyugodt álló helyzetben mutatja be az elhunytat. Arcza egyéni kifejezésű, fegyverzetének egyes darabjai nagy technikai készséggel vannak kifaragva.


347. ábra. Esterházy Imre sírszobra. Donner Rafael műve a pozsonyi koronázó templomban.

A XVIII. században szobrászatunk teljesen Donner Rafael bécsi szobrász (1692– 1741) befolyása alatt állott, a ki azonban, mint Esterházy herczegprimás udvari építőmestere és szobrásza, műveinek legnagyobb részét nemcsak Magyarország számára, hanem Magyarországon is alkotta meg. Tőle való az itt reprodukált szobor is (347. ábra), a mely Esterházy Imre herczegprimást ábrázolja. Donner Rafael, a ki 1727-ben telepedett meg Pozsonyban, e művével abban a korban egészen ritka, életteljes naturalizmust mutat, a mely úgyszólván teljesen ment a haldokló barok túlhajtásaitól és felfujt czifrálkodásától. Az erős hajlás, a részletek barok formái daczára a térdelő főpap alakja sokkal természetesebb, egyénibb, mint e kor alkotásai általában. Donner az újabb szobrászat legkiválóbb mestereinek egyike, hasonló szerepet játszott Bécsben, mint Schlüter Berlinben. Nemcsak a bécsi Neuer Markton levő kút híres alakjait készítette Pozsonyban, hanem még egész sor más rendkívül érdekes művet is alkotott Pozsony számára. Ő építette a koronázási szt. Márton-templom baloldali mellékhajójához csatlakozó ú. n. elemosinarius kápolnát, tőle valók a kápolna domborművei, Esterházy Imrének ugyanott levő, most említett szobra és az oltár két bronz-kandelaberje is, a mely utóbbiak a XVIII. század legszebb és legművészibb alkotásai közé tartoznak. Főműve azonban a pozsonyi székesegyház egykori főoltára. Az oltár főcsoportja: Szent Márton, a magyar testőrök viseletében, ágaskodó lovon, előtte mezítelen koldus. Mozgalmassága, elevensége, pompás dekorativ hatása révén a barok szobrászat legjellemzőbb, legtökéletesebb alkotásai közé tartozik. Most üvegtető alatt a templom apsisa mögött áll, míg az oltár két, életnagyságon felüli angyalszobrát, a melyek a pozsonyi koronázó dóm restaurálása alkalmából már beolvasztásra voltak szánva. Pulszky Ferencz és Rómer Flóris közbenjárásának sikerült a Nemzeti Múzeum számára megmenteni.