NYOLCADIK FEJEZET
A TÍZEK

Az írói élet, melyhez egészen átpártolt már a mi Jókaink, szép és mulatságos volt akkor. Több melegség, nagyobb ragaszkodás volt egymás iránt, a közönség részéről pedig bizonyos nimbuszt és csodálatot élveztek, ami szegénységüket megcukrozta.

De ez a csodálat és nimbusz csak úgy a felületen élt. Nem gyökerezett ez a komoly érzések között. Mindenki szívesen látott egy költőt vagy írót a házánál, tejbe, vajba fürösztötte, a nagyobbaknak még fáklyát is vitt, de azért senki se szerette volna, hogy a fia író legyen vagy hogy a lányát író vegye el. Az író fogalma alatt egy szegény ördög értetődött, akinek annyi sok esze van, hogy a fölöslege versekben vagy mesékben csurran ki. A fölösleges ész és a fölösleges háj nem visz jóra. A távol keleten az őrülteket tisztelik. Itt e félőrülteknek jutott ki a reverencia. De a kenyér meg a kalács az a tekintetes uraké. A poéta-féle embert nem tekintették alkalmasnak hivatalra. Legföljebb főjegyzőnek csúszott be imitt-amott »arany tollú« titulussal, de ez ellen is érvek hozattak fel, hogy »nem énekel a csíz, ha bőven van a kendermagja«, isten ellen való vétek egy ilyen talentumot kenyérbe hozni. Az íróféle tehát valóságosan száműzve volt abból a társadalomból, mely valamelyes módon egzisztenciát alapíthat a maga és családja számára. Kiválóságát mint nyűgöt cipelte. S teljesen magára volt hagyatva a társadalomban. És milyen volt ez a társadalom! Az ő számukra mostoha és rideg. Más országokban az udvar pártolta a poétákat. Királyok évdíjakat adtak nekik. Itt nem volt udvar és a Bécsben levő tudomást csak akkor vett az irkászokról, ha kellemetlenekké kezdtek válni. A főpapság művészet- és költészet-pártolása csak a szentképekig és az egyházi énekig terjedt. A dús latifundiumok urai ellenben a táncosnőket választották a különböző művészi válfajokból. Örök szégyene e gazdag arisztokratáknak, hogy Petőfi Sándor költeményei csak úgy jelenhettek meg, hogy Tóth Gáspár szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére. Pedig ez akkor volt, mikor a pazarlás valóságos orgiáit ülte, mikor két gavallér úr két uradalmat emelt el egy kártyalapon »Szalárd vagy Mácsa«, mikor egy diétai követ a Párizsból hozatott hintajában elnyújtózkodván, minthogy alkalmatlan volt neki az ékszertok, melyben húszezer forintot érő mentelánca és kardja volt, szándékosan lelökte lábaival a kocsiból. Még élt az a Festetich gróf, ki a fösvény Ferenc császárt látván vendégül, a két gyertyánál, amellyel magas vendégét hálószobájába kísérte, harminc darab ezrest elégetett abban a naiv hitben, hogy az a császár zsebébe megy - mint aki ennyivel több bankót nyomhat magának.

Száz és száz ilyen stikli híre szerte keringett akkor az országban, kápráztatva a fantáziákat, mikor Vörösmarty, Bajza szegénységben élt s ha valamelyik kisebb író meghalt, gyűjtés útján kellett eltemetni. De még az itt felhozott ellentétnél is jobban szemet szúrt, hogy a kiadók gazdagodtak, Heckenast, Enlich, Hartleben, Geibel vagyont szereztek, ami igen nagy panaszokat szült a Közvélemény asztalánál és a Csigában, ahová a fiatal írók jártak, Az ingerültség nőttön-nőtt, mert az emberi gyengeség mindig a legközelebbi oknál áll meg. (Senki sem kutatta azt, hogy a közönség kicsiny és hogy a kiadók haszna inkább az iskolai könyvekből származik.) Körülbelül e kategóriába estek a szerkesztők is, kik (akár az ő vállalatuk volt a lap, akár nem) szintén rosszul fizették a dolgozatokat. A munka és gyümölcsének egyenlőtlen felosztása képezte az elégedetlenség kútforrását. A minorum gentiumban az első sztrájk eszméje kezdett kicsírázni.

Jókaitól egy számításunk maradt fenn, mely mutatja, hogy az akkori élet Pesten olcsóságra nézve a meseszerűt kerülgeti, elősorolja, hogy miért mit fizetett és a végén mintegy felkiált: Tizenöt forintból úri módon lehetett akkor megélni!

De Jókai felületes számító, (hogyan is lehetne más?) arra nem gondolt, hogy ruhát is kellett csináltatni és cipőt, a mosóné számlája sincs benne a kalkulusaiban, aztán Jókai se nem ivott, se nem pipázott, se nem vacsorázott, se nem udvarolt senkinek. Harminc forint lehetett az a minimum, ami nélkül egy takarékos kabátos ember nem élhetett meg Pesten. És ezt nem is lett volna nehéz megszerezni, ha egy-egy novelláért tizenöt húsz forintot fizettek a kiadók és szerkesztők. A bökkenő nem is abban volt, hogy annyi árú írói terméket ne produkálhatott volna valamely talentumos ember, hanem abban, hogy nem tudta hol elhelyezni. Szépirodalmi lap csak három volt, a Pesti Divatlap, Életképek és Honderű. Mármost, ha minden lap két novellát közölt is évenkint egy írótól, az azokkal csak félévi szükségleteit bírta fedezni; többet pedig a változatosság elvénél fogva se közölhetett.

Íróink közül némileg nyomormentesen csak azok élhettek, akik valamely lap rovatait csinálták állandó havi fizetéssel. Ezek a helyek olyanok voltak e szegényes világban, mint a »kanonoki stallumok«. A Honderű újdondásza nagyúr volt, Jókai maga is csakhamar a pénzzsákok közé tartozott, miután az Életképekhez jutott be színibírálónak. Könnyű annak, akinek Petőfi a barátja. De ez csak pünkösdi királyság. Frankenburg nem volt vele megelégedve. Rendre dicsérte a színészeket; aki nem való prókátornak, még kevésbé való színi referensnek. Ahhoz keménység kell és oroszlánszív. Neki minden előadás remek volt és minden színész egy-egy Fáncsy vagy Lendvay. Az Életképek színi rovatja meggyöngült, Frankenburg hiába bíztatta, hogy csipkedjen, üssön, vágjon, a puha szíve nem vitte rá, utoljára is válni kellett a rovatjától és a laptól is. Az öreg Helmeczy átvitte a Jelenkorhoz újdondásznak, ami harmincöt forint fizetéssel járt. A hírszolgálat teljes hiányában igen fontos volt az újdondász szerepe a lapoknál, úgyszólván neki kellett azokat megteremteni, majdnem hasonlóan az escamoteurhöz, ki az üres levegőből fogdossa ki a húszasokat. Jókai fölfrissítette a rovatot, legalább Királyi Pál, a főszerkesztő meg volt vele elégedve. A dolgok megítélésében, mert egy újdondásznak naponkint sokféléről kell írni, egy kis zöldség és naivság látszott, de a megírás, a feltálalás többnyire mulatságos volt.

A lapnál nem alkalmazott írók sorából csak Nagy Ignácnak ment jól a dolga és Kuthy Lajosnak, kik hosszú regényeket írtak s azokat füzetekben adták ki előre jelentkező előfizetőiknek. E regények sok pénzt hoztak, Nagy Ignácnak vagyona volt, Kuthy pedig nagyúrias fényben élt s pezsgős vacsorákat adott a bohémeknek pompával berendezett lakásán. De hiszen ők ketten is kiadó számba mehettek, azzal a különbséggel, hogy ők egyszerűsítették a magok dolgát, sem munkásra, sem munkaadóra nem lévén szükségük.

És furcsa, mégis a kenyérben levő írók körében ütött ki a lázadás. A nyugtalan, szilajszellemű Petőfi rúgott ki a hámból legelőbb, súrlódásai folytán, melyek mindinkább kiélesedtek principálisával, Vahot Imrével. Petőfiben az a szándék érlelődött meg mindjobban, hogy a fiatal írók emancipálják magokat a szerkesztők és kiadók uralma alól. Tíz fiatal, tehetséges írónak kellene összeállni szerinte egy társasággá, mely kötelezné magát egy évre nem dolgozni idegen lapba, hanem ők magok alapítanak újságot, ahol kedvükre írhatnak s melytől munkásságuknak jobb díjazását várhatják.

A tervezet, ha ma jön létre, inkább viseli magán a gazdasági prosperálás utáni törekvést, de Petőfitől eredve, inkább a lap szellemi tartalmának függetlenségét célozta s inkább csak támogató érvnek van a jobb díjazás felhozva.

Petőfi legelőbb az ő engedelmes »Marci«-jával, Jókaival közölte tervét 1846 elején. Marci természetesen nem mondott ellent. Sőt azonnal hozzáláttak ketten a társaság szervezéséhez, Noé módjára gondolkozva, hogy a bárkában minden válfaj képviselve legyen. Szereztek is két színműírót (no, ugyan rosszul kezdték, mert a színműíró felesleges egy lapnál) Obernyikot és Degrét. De Degré legalább elbeszélni is tudott. Az elbeszélők közt tényleg a két legtehetségesebbet csípték el, Pálffy Albertet és a csinos Bérczy Károlyt, a rajzírókból Pákh Albertet nyerték meg az eszmének (Pákh Albert Kaján Ábel név alatt volt a közönségben kedvelt). Gyorsan haladt előre a szövetkezés ügye. A terv tetszetős volt mindenki előtt, a kiszivárgott részletek általános beszélgetés tárgyai voltak a város társadalmi köreiben. Hiszen oly kevés dolog történt akkor. A Közvélemény asztala minden délután megtelt, a legritkábban mutatkozó tagok is megjelentek a szervezkedés hírére. Hányan vannak már? Ez a kérdés lebegett mindenki ajkán. Heten vannak. Vajon ki lesz a nyolcadik? És hát hol fog ez kilyukadni? Mi lesz ebből? Istenem, mi lesz? Talán a világ is felfordul!

Lázas kiváncsiság ült ki az arcokon és milyen gyűlöletes zöldes fény gyúlt ki némely szemekben, ha Petőfi vagy Jókai félrehítt valakit a szomszéd asztalhoz, hogy elvonulva, bizalmasan beszéljen vele. Mint most, mikor kabinetalakítás idején a dezignált miniszterelnök egy-egy politikust szólít fel bizalmas beszélgetésre. Hullámzás támadt a sorokban. Ah, tehát megvan a nyolcadik!

Csakhamar összetoborozták az egész tábort. Bevettek két poétát: Lisznyay Kálmánt és Tompa Mihályt, csak a tizedik helyet hagyták üresen, amit aztán áprilisban Kerényi Frigyes foglalt el.

A vállalkozásnak örült a közönség s jóakarattal várta, mit sütnek ki a fiatal óriások, de a szerkesztők savanyú arcot vágtak hozzá. Főleg a három szépirodalmi lap volt, melyeket közelebbről érintett ez a kis összeesküvés.

Az egyik a Honderű volt, konzervatív lap, melyet Petrichevich Horváth Lázár szerkesztett; a kis púpos ember az arisztokráciának hízelgett. Lapjában a finom tónust és a francia esprit-t negélyezte, egyetlen képviselőjének tartotta magát. Tényleg szellemes ember volt, aki ügyesen bánt a tollal. A tízek sztrájkját játszi gúnnyal tárgyalta a lapjában és sértett hiúságuknak tudta be. Ellenben a Frankenburg Életképeinek melléklete, az Irodalmi Őr komolyan és tisztes hangon foglalkozott az eseménnyel. Frankenburg lapja előreláthatólag legtöbbet veszt a tízek szövetségével, mert a legfőbb vonzereje abban állott, hogy a legtöbb friss tehetséget tudta maga körül csoportosítani a jólelkű, tisztes szerkesztő, kinek, maga is igazi író lévén, szívesebben dolgoztak az írók.

Az Irodalmi Őr a következőket írta március 14-iki számában:

»Fájdalommal hallottuk, ha a kósza hírnek még hitelt lehet adnunk, hogy fiatalabb íróink jobbjai, úgymint: Jókai, Tompa, Petőfi, Kaján Ábel, Obernyik, Pálffy, Lisznyay, Degré stb. aláírás és becsületszó mellett elhatározták, miszerint ezentúl egyetlenegy szépliteratúrai lapba sem fognak többé dolgozni. Nem akarjuk ezt elhinni a szépirodalom s különösen a szép olvasó hölgyvilág érdekében, mert ha valósulna ily jeles ifjú tehetségek elvonulása e térről, érezhető csapásnak tekinthetnénk. Legyen szabad őket megkérni, nyilatkozzanak e hír valótlanságáról, ezáltal bennünket tisztelt pályatársainkkal s olvasóinkkal együtt megnyugtatandók.«

A »tízek« erre az udvarias kérdésre április 8-ikán szintén udvariasan válaszoltak; válaszuk, melyet az Irodalmi Őr április 12-ikén közölt, így szólt:

»Miután e hír és közlés alulírottakat illeti, s miután néhány lap újdonságírói s levelezői e közlés nyomán alulírottakról s szándékukról elferdített tudósításokat és epés megjegyzéseket kezdtek hintegetni a közönség előtt: szükségesnek látják alulírottak kinyilatkoztatni, miszerint igenis ők elhatározták, hogy folyó év július első napjától kezdve munkálkodásukat a szépirodalmi lapoktól megvonják, s erejöket nagyobb dolgozatok s különösen majdan egy általuk közös erővel megindítandó irodalmi vállalat létesítése célján kívül semminemű mellékes, vagy talán, mint némelyek hinni és állítani akarják - szenvedélyszülte cél nem vezeté.«

A harmadik lap, a Vahot Imre-féle Pesti Divatlap, mely ellen alapjában a mozgalom megindult, mélyen hallgatott, »mint a süket malac a rozsban« - ahogy magát Lisznyay kifejezte. Hallgatott, holott ütőkártyája volt a kezéből kiesőben Petőfivel. Mindegy. Azért rejtélyesen hallgatott. Mintha készülne valamire. A szövetségesek ezalatt tanácskoztak, értekezleteztek, ahogy ezt már magyar emberek szokták, ha valamit csinálnak. Kifundálták, milyen nagyságú lesz az új lap, mi lesz a címe (Pesti Füzetek címben állapodtak meg), kinél nyomják, mi lesz az első szám tartalma. Míg efelől azzal a szeretettel tanácskozának, mint a szegény ember, hogy mivel veti be az első földecskéjét, amit végre a magáénak mondhat, addig szinte nyugtalanítá őket az a furcsa körülmény, hogy a goromba Vahot közikbe nem csördít vaskos vagy jobban mondva bárdolatlan pennájával, szerettek volna már túlesni rajta.

De Vahot Imre csak ezentúl is egykedvűen csoszogott szürke hálókabátjában, török fezével, nagy csibukjával a redakcióban és se egyetlen élő szóval nem panaszkodott, se pedig egyetlen sort nem írt a Pesti Divatlapokban.

Bevárta nyugodtan, csendesen július elsejének elkövetkezését, amely időn túl a fogadás érvénybe lépett, hogy más lapba nem írnak s ekkor kihalászván fiókjaiból a tízeknek régibb időtől ott heverő kéziratait, leközölte lapjában az ámuló közönség nagy hahotája közt, Petőfitől, Lisznyaitól, Obernyiktől, Degré és Tompától hozván egyszerre kisebb-nagyobb közleményeket. A pompás tréfa - melyhez hozzá kell képzelni a naiv, nyájas olvasókat, kik e kis istenek harcias lépéseit szent áhítattal figyelték - Vahot részére hajlítá az olvasókat. A közönség mindig azé, aki megnevetteti. Különösen ebben az esetben, nem lévén járatos a szerkesztési misztériumokban, el nem bírta képzelni, másként hogyan juthattak volna a közlemények a lapba, ha nem a tízek akaratával.

A tízek le voltak sújtva, mintha egy ütközetet vesztettek volna. Érdekes, hogy a közönség is így fogta fel. A szemérmetesebb tízek az utcán se mertek mutatkozni, annyira szégyenlették. Petőfi ingerültségében párbajra hívta ki Vahotot, de Vahot nem volt hajlandó, azt felelte, hogy Petőfinek apja lehetne. Valami három évvel volt idősebb.

Most aztán hozzá kellett látni a lap kiadásához s menteni a becsületből, amennyit lehet. De az efféle sok vesződséggel jár, nyomdát keresni, hitelt találni. Telt az idő, egyik hónap a másik után. A nem-dolgozás kényelmes program, magyar ember szereti, de Wertheim-szekrény kell hozzá. A nyár még csak hagyján, volt ürügy, hogy ilyenkor nem lehet lapot kezdeni, a közönség csépeltet, fürdőzik, de az ősz is beköszönt és beállott a röstelkedés; megfelelni az ezernyi kérdésre, hogy mi lesz hát az új vállalattal? Megkezdték volna már, de ahhoz még engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, mint a patika s aki egy negyedik lapra adott engedélyt, megrontotta a többi háromnak a prosperálását. Azért tehát az engedély nem ment; egészen egyszerűen. Ahhoz protekció, kuncsorgás kellett. Azaz, hogy ebben az esetben nagyon is egyszerűen ment: megtagadták. Három kaptárba sok méz elfér, négy lap nem engedélyeztetik, punktum. Vahot nagyokat nevetett befelé. A tízek kétségbe voltak esve. A helyzet kritikus volt. Mit tegyenek most? Írók maradjanak-e vagy gentlemanek? Egy évi némaság, vagy a derékbeadás szégyenérzete?

Okos, tapintatos levelet főzött ki eközben Frankenburg az ő gondos választékú fejében. Rózsavíztől és balzsamtól csöpögő udvariassággal hítta meg a hajótörött kompániát az Életképekhez. A meghívás jó hangulatot szült, s nevelte a Frankenburg iránti rokonszenvet, ki különben igen szépen viselte magát eddig is a különváltakkal szemben, - ellenség korában ösmeri meg az ember a barátját. A tízek gyűlést tartottak nov. 16-án s elfogadták Frankenburg ajánlatát.

Tisztelt szerkesztő úr! Önnek folyó (1846.) évi november 7-dikén hozzánk intézett, s reánk nézve több tekintetben hízelgő fölszólítása által nem csekély mértékben érezzük magunkat megtisztelve. Egymásközti kölcsönös szerződésünk múlt évi július 1-jétől egy évre köttetett, s így önnek baráti fölszólítása nélkül, legalább nemleges tekintetben jövő 1847-dik július 1-ig tartott volna. Tettleges része alakulásunk céljának, nem nyilvánítható akadályok miatt; teljesülésbe nem mehetvén, ön fölhívásának vétele után, de leginkább az ön által előadott motívumoknál s a divatlapok nagyobb része által szorosabban kifejtett irány és programnál fogva, társulatunk a jelenvoltak s a beküldött nyilatkozatok közmegegyeztével, fölbontottnak nyilváníttatott, s az adott szó kölcsönösen visszaadatott. Ha a magyar irodalmi körülmények az eddigieknél netalán jobbra változnának, most szándéklott, de foganatba nem hozathatott célunk bizonyosan újra egyesítend bennünket. Most azonban szívesen engedünk ön fölszólításának, és - közremunkálásunkat előlegesen is ígérve - mi által a szépirodalom emelésére s ennek folytán a közügy előmozdítására nézve csekély tehetségeink elibe föllépni; különösen a dolgok jelen állapotában, legszentebb kötelességünknek ismerjük. Kelt a Társulat 1846-ki november 16-iki gyűléséből. Kaján Ábel, m. k. társulati jegyző.

Így keletkezett és így végződött a tízek társulata, mindössze azzal az eredménnyel, hogy egy kicsit fölkavarta a vért. »Bohémiában« ez volt az első forrongás, ami jelentette, hogy az irodalmi világ nagyobbodik és erősödik, mert immár torzsalkodik is egymással. Hajdanta szórványosan éltek és mint az augurok dicsérték egymást.

Csakhamar megkezdték működésüket Frankenburg lapjánál. Jókaitól a »Sonkolyi Gergely« jelent meg, mely örömteljesen villanyozta fel a közönséget. Falták, mint a mennyei mannát. Akinek megvolt, fűnek, fának küldözgette, hogy a nevezetes élvezetet másokkal is megossza. Petőfi az »Őrült«-et közölte, egy későbbi számban Pálffytól, Lisznyaitól, Degrétől hasonlóképp jelentek meg dolgozatok, csak Obernyik Károly és Pákh Albert maradtak meg amellett, hogy amit mondtak, megfogadták, 1847. július 1-jéig nem írnak semmit és nem is írtak - amihez egyébiránt megvolt a természettől velök született hajlandóságuk.

Az Életképek a jó írók tollától pezsdülni kezdtek, az előfizetők rohamosan szaporodtak - míg a Vahotéi, hol kezdő írók tömérdek zöldséget termesztettek, elmaradoztak apránkint. S így aztán Vahot se nevetett többé befelé, hanem mogorván szítta a csibukját és szidta a tízek tagjait - kik bizonyos összetartozandóságot fognak érezni azután is, mikor a dübörögve érkező dráma szétszórja őket.



KILENCEDIK FEJEZET
EGY KIS HULLÁMZÁS

Párizs felől fújt a szél; onnan jöttek a divatok, az olvasmányok, az eszmék. Mire már a maga nagy mámorát kialudta a roppant világváros, a sutba dobott frígiai sapkához való fejek más országokban kezdtek nőni.

A magyar társadalom nagy átalakuláshoz fogott. Lázas készülődés indult meg a szívekben és elmékben. Egy láthatatlan szellem fúr, farag, olt és idomít. Gróf Széchenyi István már évek előtt jobban és hívebben megírta, mi fog a jövő évben (1848-ban) bekövetkezni, mint ahogy majd megírja főtisztelendő Horváth Mihály évek múlva, hogy mi következett be. Az írók is ezekkel az eszmékkel vannak szaturálva. Az ókori klasszikusokat, amelyekkel az iskolában növekedtek, úgyszólván elcsapták, a szomszédos német nagy elmék mellett közömbösen mentek el.

A Marseillaise-t fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az Arany Sas csaposa. A Jókai asztalán Hugó Viktor, Michelet, Béranger, Louis Blanc, Sue hevertek, Petőfi szobája falain ott lógtak Mirabeau, Danton, Marat, Robespierre és a többiek, a forradalom izzó tüzében istenekké vált szörnyetegek. A nagy francia kultuszban még a szakállát is franciásan hagyta meg. Ugyanilyen szakállt viselt a bohókás Lauka (ami Don Gunárosznak stílszerű is volt), Télfy, Irányi, Czakó, Kecskeméthy hasonlóan cselekedtek. Jókai szakálla még csak akkor ütközött, azt még nem lehetett idomítani. De az irályát, elbeszélői modorát próbálta. Különösen Eugène Sue imponált neki. Nevetséges, mintha egy párduckölyök a macskától tanulna ugrani. Az utánzási vágy mint a harmadnapos hideglelés egész írói pályáján vissza-visszatéreget hozzá. Hogy nem rontotta meg, az csak annak köszönhető, hogy eredetisége olyan, mint a vízhatlan szövet, amin semmi idegen nedv át nem hatol. E franciáskodási epochában írt dolgai is olyan magyarok, hogy szinte bennök van erdeink zúgása, patakaink csörgése, vadvirágaink illata. Amit a franciáktól, Sue-tól, Dumas-tól tényleg átvett, az a rendkívülinek, a meglepőnek, a csattanósnak, a csodálatosnak hajszolása.

Ebben az évben különben keveset írt. »Sonkolyi Gergely« nagy sikere után »A bűntárs« jött az Életképekben, majd »A serfőző«, »Az egyiptusi rózsa« és »Keselyeő Péter«, négy kisebb novella és néhány jelentékenyebb cikkecske.

De a sovány termést hosszabb betegsége magyarázza, egy erős tüdőgyulladás, mely hajszál híja, hogy rosszul nem végződött. Mint lábadozó beteg hosszú sétákat tett a ligetben s az Akadémiától egykor dicséretet nyert »A zsidó fiú« regénynek való átdolgozását tervezte annál is inkább, mert azt Bajza élőszóval is dicsérte előtte. Majd édesanyja és Eszter nénje érkezett meg a Császárfürdő használatára, amikor megint nem dolgozott, mert naponta kijárt a Kék szőlőhöz, ahol szállva voltak. Petőfi se volt otthon, hogy tespedéséből fölrázza hű mamelukját. Szerelemben járt Szatmár megyében s nagy civakodásokról adtak hírt a Lauka levelei, melyek a leánykérés körül a leány apja Szendrey és Petőfi közt támadtak. Ezekhez járult, ti. a nem dolgozáshoz, a sok dolog, mely a Jókai nyakába váratlanul szakadt. Véletlen-e, nem tudni, de a fiatal írói csoport (minden ily fajta csoport szereti a maga jelentőségét nagyítani) abban a hitben élt, hogy az a bizonyos »bécsi kéz«, mely jó időben, rossz időben előre szereti a felhőket elsimítani a saját egének pereméről, messze tekintő politikából lenyúlt és áthelyezte Frankenburg Adolfot a pesti Helytartó Tanácstól Bécsbe -, hogy a gyékényt, illetve a lapot kihúzza a veszedelmes irányú ifjak alól. Már a Pesti Füzetek nem engedélyezését is e »bécsi kéznek« tulajdoníták, bár sem az előbbi, sem az utóbbi esetben nem valószínű. Először azért, mert az ifjú szépírók éppen nem voltak még veszedelmesek, másodszor azért, mert ha veszedelmesek lettek volna, akkor a »bécsi kéz« szívesebben hagyja őket a jó érzésű Frankenburg keze alatt, mint saját magukra.

Frankenburg átadta a lapot Jókainak, ki most váratlanul szerkesztő lett s ideje nagy részét a szerkesztés apró-cseprő gondjai és teendői vették igénybe. Sok jó erőt bírt a laphoz kötni s ezeket jól fizette. Gonddal és változatosan csinálta az egyes rovatokat, úgyhogy a lap virágozni kezdett, ezerötszáz előfizetője volt, ami tekintélyes jövedelmet jelentett. Petőfinek 50 forintot volt képes fizetni egy-egy verséért.

De kellett is a fokozottabb honorárium a konyhára, mert Petőfi ősszel megházasodott s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek féleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ide költözött Szigligetiéktől. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak, Jókai pedig a konyhántúli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Petőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.

Megelégedettek voltak. Anyagi gond nem vont homlokukra felhőt. Petőfi csak nemrég kétezer pengőt kapott Emichtől a verseiért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztak, terveztek, tele voltak témákkal és volt otthon mindjárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, aki felszolgálta nekik a párolgó teát és hozzászólt a terveikhez. Ő volt a harmadik pajtás, ide illő, szabad, merész, gondolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. »Nem oly szép - írja Jókai -, aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás, - amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.«

Minden dolgukba be volt avatva, részt vett a lap szerkesztésében is, mert együtt hárman tervelték ki, míg a szél a kéményben vígan dudorászott s a tűz pattogott, pörölt a belül nyíló kályhában, hogy milyen eszméket vessenek fel az Életképekben, s milyen cikkeket hozzanak.

... Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget!

A szokott langyos tavaszi fuvalmakba a szabadság illata vegyült. Valami titkos sejtelem lappangott a szívekben. Reméltek. Sőt vártak - lázasak voltak és mámorosak, mintha a rügyfakadás izgatná őket.

Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi országgyűlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy efölött már Kossuth volt az úr s a reformokra nézve az összes tekintetes karok és rendek meg voltak már puhítva. Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai előkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sőt elméletben már meg is vannak az összes nagy reformok, a felelős kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik s még hosszú küzdelmek, nagy huzavonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzá jutunk. Mert nem elég, hogy a fa meghozza, a napsugarak megérleljék, még az is kell, hogy a csősz a leszakításukat megengedje.

De míg az országgyűlés piszmogott, a felső tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövőnek ebben a zenéjében, addig Párizsból megérkezett a párizsi forradalom híre. Az ifjúság már eddig is türelmetlen volt a januári olasz forradalmak hatása alatt s már januárban kimondta, hogy az országgyűlési halasztásokkal elégedetlen. E nyilatkozatra akkoriban visszhangot adott a pesti fiatalság, mely a Pilvax kávéházban tartott gyűléséről együttérzésre és cselekedetre hívta fel a pozsonyiakat.

A párizsi forradalom híre március elsején ért Pozsonyba, éppen nyolc egész nap kellett ehhez az útjához. Kossuth rögtön kifeszíté hajója vitorláit, hadd hajtsa őket a forradalmi szellő s megtette híres indítványát a telelős kormányról, melyet a követek többsége március 4-én elfogadott, a főrendek azonban (sok óvatos alak volt köztük) elszökdöstek előle Bécsbe, hogy ne lehessen ülést tartani. Hanem hiszen jó helyre vitték őméltóságaik a bőrüket, mert ott már a bécsi forradalmat találták.

Nem lehet már az elől menekülni sehová. Mindenütt inficiálva van vele a levegő. A főrendek akarata tehát megtört, elfogadták a javaslatot és március 15-én külön küldöttség vitte a királyhoz Bécsbe.

Ami Pozsonyban főtt, ugyanaz forrt Pesten is. Csakhogy Pesten nagyobb tüzet rakott a fazekak alá a sajtó. Az ifjúság magára hagyatva, türelmetlen szenvedélyességgel tárgyalta a reformokat s elhatározta a Pilvaxban, hogy egy nagy népgyűlést és lakomát rendez a francia forradalmi lakomák mintájára a Rákosmezőn, ahová meghívja az egyetemi ifjúságot, a népet és még nyolcvan meghívót küld szét egyleteknek, intézeteknek.

A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.

Klauzálnak nem tetszett a dolog. Félt, hogy az ifjak odébb mennek, mint kellene s ezzel veszélyeztetik azt is, amit el lehetne érni. Mindjárt is mondta Fényes Eleknek, az alelnöknek (az elnök, Batthyány Lajos gróf; Pozsonyban az országgyűlésen ült most), hogy aggályai vannak, közbe kellene lépnie.

- De hát mi nem tetszik? - faggatta Fényes.

- Az egész - felelte Klauzál furfangosan. - A mi kezünkben kell lenni a gyeplőnek.

Valamit tenni kellene! De hát mit? Az ifjúság élén Petőfi állt. Az pedig már akkor nem volt akárki. Nevét már akkor diadalmasan hordozta meg a hír az egész országban.

De Klauzál okos ember volt, messzelátó államférfi, jó hazafi és becsületes ember, aki nem pihen, ha a vélt veszedelmet el tudna hárítani. Kieszelte ő a módját, hogy mit kell tenni. Értett egy kicsinyt a pszichológiához is.

Látszólag helyeselte az ifjúság rákosi lakomáját és felajánlta nekik az előkészületekre az Ellenzéki Kör helyiségeit. (Hadd dolgozzanak itt a szeme előtt.) Azok örömmel, lelkesedéssel fogadták. (Boltomban vagytok már, gondolta magában Klauzál.)

Azontúl aztán a helyiségekben készülődtek, tanácskozván odarendelt szállítókkal, korcsmárosokkal, rendezőkkel s lótó-futókkal.

E lázas munkálkodás közben észrevétlenül preparálta Klauzál az ifjúság vezéreit.

- Jó volna, ha előbb önök gondolnák át azokat a pontokat, mert sok szem többet lát, de sok száj kevesebbet határoz. Jó volna azokkal már készen menni Rákosra.

No, az bizony jó volna. Ráálltak gyanútlanul. Irinyi József megindítványozta, a kör pedig szövegező-bizottságot küldött ki az ifjakból, Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky Gyula személyében. Csináljanak mindent a fiúk. Egyetlen öreg se lábatlankodjék nekik.

A fiúk meg is csinálták. Könnyű volt. Hiszen nem kellett kigondolni semmit. A kívánalmak a levegőben röpködtek, nem kellett őket kisajátítani, mindenkiéi voltak. Ha mutatkozott nehézség, az abban állt, hogy mit kell kihagyni? Melyik tizenkét kívánság a fontosabb? Hogy miért kötötték magukat éppen 12 ponthoz? Lehetett volna hét pont, vagy tizenhét pont is, de ők makacsul megmaradtak a tizenkettő mellett s készebbek voltak minduntalan hol egy, hol más kívánalmat kidobni, hogy újat és újat tegyenek helyébe.

Még aznap nyélbe ütötték a tizenkét pontot s másnap, március tizenkettedikén egy értekezleten előterjesztették. Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehetett elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörülték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?) és a nemzeti bankot tették helyébe. Egyúttal azt az indítványt is magáévá tette az értekezlet, hogy petíció alakjában terjesztessenek az országgyűlés elé.

A pontozatok, melyeket Jókai az Irinyi szövegezéséből öntött át népszerűbb alakba, gyorsan szivárogtak ki a lakosság közé. Pest még kis város volt; az intelligencia úgyszólván egy csomóban élt és mindjárt értesült mindenről. A lateinerek lelkesedtek, a bennszülött polgárok mint látványosságot fogták föl a tavaszi napfényen özönlő ujjongó tömegeket, kik megéljenezik az utcákon mutatkozó Petőfit, vagy a szép Herr von Vasvárit, kinek gyertyaszál termetét, nagy homlokát, élénken villogó fekete szemeit de sok úriasszony és kisasszony nézi nagy epekedéssel.

- A császár kezei hosszúak - mondják a budai spíszbürgerek -, ebből még baj is lehet.

A helytartótanács öreg tagjai, Odry, Nyéki nagyságos urak, kik lejártak kávézni Budáról a Török Tsászárba, fitymálva mosolyogtak:

- A császár kezei be vannak csukva; nem lesz a dologból semmi.

De a közönség fittyet hányt a százados történelemnek, a hagyományos bécsi kéznek, a keserű tapasztalatoknak. Csodálatos, erős hit férkőzött a szívekbe, hogy valami nagy dolog sziluettje rezeg a levegőben. Senki se látta, de mindenki érezte.

Mindenki arcán öröm ült. A pipere-üzletekben nemzeti színű kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltől estig tele volt, mint egy búcsújáró hely. Az emberek azt mondták, hogy egy kis szabad friss levegőt mennek oda szívni, pedig ott csak pörkölt kávé szag volt, de az is jól esett a tüdőnek e nevezetes helyen.

Az ifjak ellenben nem voltak jó kedélyben. A hályog kezdett a szemeikről leesni. Nini, hiszen az Ellenzéki Kör voltaképpen megcsinálta a tizenkét pontot. A kérvényt megszerkesztette az országgyűléshez, mit keressünk hát mi ezentúl a Rákoson? Hiszen a programunkat elsajátította Klauzál! No, ugyan szépen becsapott bennünket.

Felmentek, szemrehányást tettek Fényesnek, aki maga se értette Klauzált s egyre dohogott:

- Mi az ördögért mondta hát, hogy aggályos az ifjúság mozgalma, ha megcsinálta belőle a pontokat, meg a kérvényt? Mit nem akart hát? Mitől félt hát? Hiszen Rákosra már nem maradna egyéb, csak az ökörsütés. A sült ökör pedig még soha fel nem öklelt senkit.

Néhányan, a mérgesebbek, magát Klauzált keresték fel március tizenkettedikén és megtámadták, hogy gyanús okokból eltapintatozta a rákosi ünnepüket. Klauzál azonban kivágta magát:

- Nem értem önöket, kedves barátim, akik a főrendiház halasztási manőverei ellen álltak talpra, most azért veszekednek, hogy valami előbb csináltatott meg, mint ahogy önök tervelték. Önök vasárnap lettek volna készen a Rákoson, most pedig, ha holnap megtartanók például a népgyűlést, már kedden készen lehetnénk. Öt nap is nagy idő lehet nagy időkben.

Az ifjak, kik támadni jöttek, arra hagyták magukat kapacitálni, hogy tűzessék ki hát a népgyűlés az Ellenzéki Körbe március tizennegyedikére délután három órára. Meg is jelentek a plakátok ilyen értelemben, de a Pilvaxban volt elég zenebona este. Lárma, kiabálás, panasz, hogy Klauzál elsikkasztotta március tizenkilencedikét. A vékony, nyurga, ünnepélyes Irányi Dániel a kamarilla ellen tartott egy kirohanást, Vasvári Fehér Pál ellenben arról érvelt, hogy most már egyenesen a királyhoz kell felvinni a tizenkét pontot, nem az országgyűléshez. Mit beszéljünk mi a lábakkal, mikor a fejjel is lehet? Ő ezt fogja indítványozni a holnapi népgyűlésen. Az ifjak többnyire mellette foglaltak állást. Jókai ide-oda ingadozott. Petőfi véletlenül nem volt jelen, nélküle pedig nem volt véleménye. Inkább hazaosont. Úgysem mert Petőfi nélkül hosszan kimaradni, nehogy zavarja a háziakat. Az ilyenekben is gyöngéd volt. Örült, mikor most tizenegykor még kivilágítva találta a kis lakást a Dohány utcában.

Petőfi akkor tette a végsimításokat a »Nemzeti dal«-on, melyet egész délután és este komponált. Petőfiné magyar pillangós főkötőt varrt a lámpánál, csak »a legszeretettebb anya« aludott csöndesen a másik szobában, mert Petrovicsné éppen látogatóban volt menyénél.

Hallván az érkező Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a »Nemzeti dal«-t. Jókai elragadtatásában a költő nyakába esett és majdnem agyoncsókolta.

Petőfi azonban igen bosszankodott, mikor Jókai elújságolta neki, hogy a március tizenkilencediki ünnepély, melyre a verset írta, most már elmarad s helyette az Ellenzéki Körben tartják meg holnap.

- Nem megyek el rá - felelte mérgesen.

Másnap délután három órakor csakugyan megnyitotta Fényes Elek a népgyűlést, az elsőt Magyarországon, mióta Dózsa Györgyöt megsütötték Temesváron az urak. A fellobogózott nagy terem zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. Ott künn az utcán is hullámzott a nép, az udvar, a lépcsőház tele volt hölgyekkel, kik az érkező jurátusok iránt érdeklődtek. Egész a Cziráky-házig hömpölygött a sokaság, mely az érkező Jókait megéljenezte[39].

A gyűlés elfogadta a petíciót, zajosan nyilvánuló lelkesedéssel. Ekkor Vasvári állott fel. Gyönyörű atléta alak, a szépség, ifjúság minden varázsával, s azt indítványozta szépen, folyékonyan, nemes méltósággal elmondott beszédében, hogy a petíciót egyenesen a királyhoz kell elvinni. Frenetikus tetszészaj tört ki a bátor szavakra, melynek végét alig lehetett kivárni. Vasvári első felszólalása oly rokonszenveket csalt ki a szívekből iránta, aminőkre alig van példa e napokból, mikor az óriások olyan szaporán termettek, mint a gombák az erdők harasztja közt.

- A te karriéred meg van állapítva pajtás - mondá a szónokhoz lépő Székely József; akit olyan nagy talentumnak tartottak akkoriban, hogy a prognosztikonok szerint Kossuth Lajost fogja elérni.[40]

Bevárva a roppant hatás elhalványulását, Klauzál Gábor emelkedett szólásra, kifejtvén, hogy a petíció súlyát mindenekelőtt emelni kell, hogy az ne mint egy töredék, de mint az egész nemzet kívánsága mehessen a királyhoz; nem szabad tehát elhamarkodni. Véleménye szerint közlendő az országgyűlési ellenzék értekezletével, és ha az elfogadja, akkor ki kell vinni minél szélesebb néprétegekbe és több százezernyi aláírással ellátva bocsátani szabályszerű útjára.

A jurátusok nyugtalanul feszengtek. Kellemetlen, lehűtő beszéd volt, mint a hideg zuhany. De meg kellett adni, hogy igaza van. S 1848-ban még respektálták az igazat. Imitt-amott csípős ellentmondás zúdult a szónok ellen. Morogtak, zavarták a terem túlsó oldaláról. »Furfangos halasztás!« - ordítá egy mérges hang. »Ki vagyunk játszva!« - ismétlé egy másik, de a diadal a mérsékelteké lett: a népgyűlés elfogadta a Klauzál indítványát.

A jurátusok nagy csörtetéssel hagyták el a termet és átvonultak a szomszédos Pilvaxba, hová az írók is gyülekezni kezdtek nagy dérrel-dúrral. No, szépen vagyunk. Naiv balekok vagyunk. A formákkal agyonütik a lényeget. Elkedvetlenedés és lehangoltság mutatkozott. Vacsora után eljött Petőfi is. Mogorva volt és Klauzált szidta. Teljes depresszió uralkodott az ifjú óriások barlangjában, már éppen szétszéledni készültek tíz óra tájt, midőn egy szürkeruhás ifjú lépett be az ajtón, akit senki sem ismert. Könnyen elvegyülhetett volna az apatikus mogorva közönségben, melyet semmi se érdekelt most, de ő ezt éppen nem akarhatta, mert egyenesen felugrott egy biliárd-asztalra. No, erre aztán csakugyan észre kellett őt venni.

- Pozsonyból jövök - szólt lelkendezve, mohón. - Az ifjúság küldötte vagyok. Bécsben kitört a forradalom. Metternichet elkergette a nép és most barikádokat emel.

Csak a Gábriel harsonájától fog így megelevenedni még egyszer a sokaság. Forradalom van Bécsben? Micsoda ostorpattogtatás ez az erekben folydogáló magyar vérnek. Elkergették Metternichet! Ah, tehát őt is, nemcsak Lajos Fülöpöt. Istenem, milyen szép a világ e jámbor Lajos Fülöp és a furfangos Metternich nélkül! Az emberek egyszerre rózsaszínűnek láttak mindent. Az ifjak egymást ölelték. Hát már a bécsiek is dolgoznak, csak mi vagyunk tétlenek? Pokolba a formákkal!

- Cselekedjünk, uraim! Ne tétovázzunk tovább, polgártársak!

Ez a Petőfi fanatikus hangja volt. Az ifjak felugráltak. Úgy van, cselekedjünk! Munkára fel! Vezessetek bennünket! Ezalatt folyton nyíltak a kávéház ajtai és új alakok jöttek új hírekkel. Csodálkozást keltett Vahot Imre és Klauzál Gábor megjelenése. A bécsi forradalom híreit megerősítették a jöttek. A szembenlakó Koplánszky kesztyűcsinálónak a fia érkezett meg Bécsből, aki színről-színre látott egyet-mást az utcai tüntetésekből. Koplánszky elhozta a Pilvaxba a tanút is. Künn az utcán is gyülekeztek zsibongó, álmélkodó és magyarázó tömegek. A Pozsony felől érkező hajó utasai egy félóra alatt szétterjesztették a hírt a városban, egész Pest talpon volt és az Ellenzéki Kör meg a Pilvax előtt tolongott. Egymást ölelgették az emberek és pátosszal beszéltek, mintha színpadon volnának.

Bent a kávéházban az izzó hangulat ereje alatt Irinyi kezdett beszélni, kire nehezteltek egy kicsit, mert az Ellenzéki Kör titkos emberének hitték, aki együtt keverte a kártyákat Klauzállal.

- Polgártársak - szólt Irinyi -, Petőfinek igaza van. Ne hagyjuk magunkat a formák korlátai közé szorítani, most már én is azt mondom. A délutáni népgyűlés határozata fölöslegessé vált. Mondjuk ki, hogy a tizenkét pont rögtöni életbeléptetését követeljük.

- Úgy van! Mondjuk ki!

Izgalmas vita fejlődék ebből. Klauzál, ki azért jött, hogy ismét mérséklőleg hasson, elkezdi érvekkel bizonyítani, hogy nem volna ildomos a népgyűlés határozatát ily rövidesen megváltoztatni.

Többen helyeslőleg bólintgatnak. Így Jókai, Emődy, a Tisza-fiúk nevelője, Vahot. A jurátusok nagy része gondolkozóba esik. Némi zsibbadtság, habozás volt érezhető, mikor Sükei Károly beleszólt az ő hebegő modorában:

- Nem kell most az ok-oko-kos ember!

Zajos derültség tör fel s elmossa a Klauzál felszólalásának hatását. Utána Petőfi szól s újra felpezsdíti egy-két szóval az ingadozókat. Irányi Dániel fölkiált: »Fogjunk fegyvert«. Nagy összevisszaságban gomolyog az ifjúság. Tízen is szólni akarnak. Klauzál látja, hogy nem boldogul, elhagyja a kávéházat.

Az ifjúság most már magára marad, de a jelenet mindjobban fölveszi a káosz jellegét. Már egymás szavát se értik. Vasvári a stilétás botjával hadonász és fenyegeti a gyávákat. Az óramutató az éjfél felé közeleg, néhányan távozni készülnek, Jókai is.

- Aludjunk rá egyet - mondja.

- Ne aludjunk »Marci« - mennydörgi Petőfi. - Határozzunk előbb!

Vajda János az ajtóhoz rohan és becsukja:

- Uraim, addig innen ki nem mennek, míg nem határoznak!

Ez döntött. Az ifjúság vezetői most már hamarosan s egyetértőleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, sőt ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.

Kiosztották egymás közt a szerepeket; Irinyi Petőfit kívánta megbízni a tizenkét pont proklamálásával. Petőfi szabadkozott, hogy ő egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerű bevezetéssel Jókai terjessze elő a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadon bocsátását is, mire ebben is megállapodtak és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló tizedik és tizenegyedik pontot összevonván, a tizenegyedik helyére »a politikai államfoglyok szabadon bocsátását« szúrták be. A szövegezéssel Jókai bízatott meg.

Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a »Közvélemény asztala« eloszlott azzal a jelszóval: »Nyolc órakor reggel itt legyünk!«

Jókai és Petőfi sietve lépegettek Lendvay-köpenyegeikbe burkolózva a Dohány utca felé a közös lakásra. A lámpák bágyadtan pislákoltak az utcákon, mindjárt kiégnek. Nyugat felől szürke felhők száguldottak az égbolton (holnap nem lesz jó idő), a hold sietve bújt a felhőrongyok alá.

Holnap talán megint visszatér, de az öreg Magyarországot nem találja itt többé.



TIZEDIK FEJEZET
A NAGY NAP

Kétségtelenül nagy nap ez a március 15-ike Magyarország életében is, pedig az ezeréves élet, mennyivel nagyobb nap a Jókai életében, tekintve, hogy semmi jelentékeny se történt e napon a nemzetre nézve, amiben Jókainak (ki ezentúl elhagyja neve mellől az ipszilont) része ne lett volna, holott Jókait egy, a tömegek figyelmét elkerülő másik nagy esemény is érte a nap legvégén, miután a nemzet már becsomagolta a maga ajándékait és elraktározta azoknak érdemeit, dicsőségét, akik rászolgáltak.

Erre a napra sok munka vár és mind be fog végeztetni. Pedig a Pilvaxbeli ifjak öt-hat órát átaludtak, szóval nyolc-kilenc óra már elveszett és mégis elegendő a még megmaradt tizenöt óra.

Úgy tűnik fel nekünk Jókai innentől kezdve, mintha mindaz, ami ővele amott történt, nem léteznék, mintha ő is e napon keletkezett volna. Páratlan népszerűségének lombozata e naptól kezdődik és innen veszi táplálékát, mint a fa koronája a földtől, amelybe a gyökere lenyúlik. Ebből él, ebből lélegzik. Ennek a napnak az isteni nedveit felszíjja, ha a népszerűség hervadozik és rögtön vele lesz megint. Gyűrűjét ha elveszti, ennek a napnak az évfordulója visszahozza. Több mint ötvenszer tér vissza, még azután is ötvenszer fényesíti meg Jókain, ami esetleg megkopott vagy megpattogott volna rajta.

Ha ez a nap nincs, élete más irányt vesz, munkáit hiszen megírja, az európai hírt is megszerzi velük, de tényes karrierjének másik fele, melyet nemzetének vezérfiai közt töltött az ország első tanácsában és mindenütt, ahol a történelem szövődött, elmarad.

Petőfi talán le se feküdt vagy ha lefeküdt, nemigen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szinte a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípős szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit.

A Pilvaxban még nem volt senki, csak a koránkelő Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezető szó fölött, mellyel a tizenkét pontot proklamálni fogja.

Kevéssel nyolc óra előtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petőfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi »héroszok«. Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emődy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyáry Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékről jött, egy pár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalomcsinálásához. Nem rebellis a magyar korán reggel - sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra.

Jókai felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

»Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat - írja ő maga -, érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.«

Utána Petőfi olvasta el a »Nemzeti dal«-t. Ekkorra már mind odagyűltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták ők is: »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk«.

A »főpróba«, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani és az Újvilág utca sarkán levő épület udvarára.

Még mindig nagyon kicsiny volt a csoport, de a felkokárdázott ifjak, kik előtt egy trikolórt vitt egy nagytermetű jurátus, felköltötték útközben az érdeklődést. Minden lépésnél nőtt a csoport: »Éljen a szabadság! Egyenlőség! Éljen Kossuth!« kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, ott hagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét.

»Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel.«

Petőfi elszavalta a Talpra magyart[41] s a menet most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egyetem térről újra visszaindult ezerekre és ezerekre szaporodva, megállt a Hatvani utcában a Pálffy-ház előtt, amelynek földszintjén akkoriban a »Landerer és Heckenast« nyomda volt.

Petőfi felállt a kapu alatti szögletkőre.

- Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben.

- A nemzeti dalt is nyomassák ki - követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

- Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?

Mire suhogás támadt a levegőben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyő kapcsolódott le.

Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta őket.

- Azért jöttünk - fordult Petőfi Landererhez -, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

- Lehetetlen - felelte szárazon -, nincs rajta a cenzor engedélye.

A nép küldöttjei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek:

- Foglaljanak le egy sajtógépet!

Egy géphez lépett most Irinyi.

- E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomatását.

- Az erőszaknak nem állhatok ellent - felelte Landerer ünnepélyesen és megparancsolta szedőinek, hogy munkába fogjanak.

A kéziratokat apró darabokra metélték, hogy minél gyorsabban kiszedhessék, addig a nép türelmesen várt és ázott odakünn, anélkül, hogy esernyőjét használta volna.

Hogy együtt tarthassák, Degré, Irányi, Jókai és Egressy beszédeket tartottak. Különösen Jókai derekasan viselte magát. Belemelegedett. Térült, fordult, mindenütt ott volt, mintha három példányban lenne meg. Majd a nyomdába szaladt, majd künn lelkesíté a közönséget. Az emeleten levő Kaszinóból egy mágnás magához hívatta eközben és azt a tanácsot adta az ifjúságnak, hogy be kellene venni egyik pontnak a papi jószágok elvételét is.

- Persze - jegyezte meg Jókai -, hogy ezzel a ponttal összetörjük a többi tizenegyet.[42]

Végre ki volt szedve a kézirat, betették a gépbe s Petőfi, Jókai tették az első mozdulatot a gépen, hogy mintegy jelképileg a magok munkájának vállalják az előállítás tényét is. Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az első példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára.

Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgő hangon kiáltá:

- Március tizenötödike délelőtt féltizenkettőre nagy időszak a magyarok történetében. Íme itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.

De már ez előtt a szentség előtt, e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.

A nép hatalma tehát megteremté első gyümölcsét. De milyen csodás ez a hatalom, melynek külső formáit sohase látták a magyarok, mint az istenét, alig állt egyébből, mint egy kis akaratból. Olyan egyszerűen, simán ment minden, hogy szinte hihetetlen. Legyen világosság, mondja a nép és világosság támad. Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sűrű tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedők becsukták boltjaikat a vonalon és beálltak tüntetőknek. Az ifjúság félénkebb alakjai előkerültek. Déltájban az arisztokrácia néhány tagja is ott volt látható, várakozva a nyomtatvány egy-egy példányára. A legnagyobbakhoz, a leggazdagabbhoz hozzá csatlakozott a salak is. Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt s kiből a hetvenes évek »Moháci báci«-ja lesz, nemzeti színű szűrben, »Éljen III. Lajos« feliratú lengő kakas-tollal kereste a feltűnést, de csakhamar letépték róla, hogy az ünnep méltóságát megőrizzék. Bizait, a hírhedt »nemzet báróját« hasonlóan eltiltották a szerepléstől. Az ifjúság vigyázott a szabadság első napjának jó hírére. Ellenben szélesre ereszté fantáziáját, s minthogy e bűvös szerdai napon csak kívánni kellett valamit, mintha az Aladin csodalámpája gyúlt volna ki, egyszeribe minden teljesedett, hát támadtak is kívánalmak. Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen előadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elő estére Bánk bánt. A küldöttség csak nagy nehezen bírt elhatolni a színházig, de az előadás meglett. Délután a múzeum előtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendők a múzeumba, az első szabad sajtótermékeket. A künn összegyűlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.

Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a rotyogó fazekakba, ahol azokat főzték, szemlélhetővé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elővarázsolni a hangulatot, a miliőt, melyben történtek. Ki értené meg, a mai lehűlt vérrel, az ifjaknak e Betlehemjáráshoz hasonlatos meneteiből az extázisnak azt a paroxizmusát, amelyet mindannyiszor előidéztek a pontokkal és a forradalmi dallal? Amilyen tökéletes törvényeken nyugszik a föld forgása, hogy együtt mozog a levegő rétegeivel - olyan tökéletlen a történelem, ahol az események a levegőjük nélkül raktároztatnak el.

A múzeumtól a városházára tódult a tömeg. Irinyinek jutott eszébe, hogy a városi tanács is írja alá a tizenkét pontot.

Petőfit, Jókait, Irinyit, Irányit, Vasvárit és Egressyt választották meg küldöttségnek. Útközben Klauzál és Nyáry Pál csatlakozott hozzájuk, mely utóbbi karonfogva Jókait, beszéltette el magának a nap eseményeit.

A városi tanács éppen gyűlésezett, mikor odakünn a tenger morajlásához hasonló zaj jelezte a nép érkezését. Kevés vártatva betoppant a küldöttség. Irányi adta elő a nép kívánságát, mire Kacskovics Lajos főjegyző felelt, hogy a városi tanács is üdvözli s kis módosítással elfogadja a reformokat. Szepessy Ferenc a polgármester törökösen bólingatott a fejével. Holovics Boldizsár tanácsnok ellenben kirúgta maga alól a széket, hogy ő nem engedi magát elvek elfogadására kényszeríteni, zárt ülést kér előbb, ahol előbb beszélje meg a tanács a pontokat. Kínos csend következett. A tanácsnokok zavartan néznek össze. Rottenbiller elsápadt mint a fal. A nyitva hagyott ajtón özönlik be a nép a tanácsterembe s a méltatlankodás moraja hömpölyög végig. Irányi Dániel felugrik a zöld asztalra, feldönt egy tintatartót s aztán egyenest az asztal túlsó végén elnöklő Szepessy előtt terem.

- Mi nem érünk rá várakozni - kiáltja ingerülten. - Kívánjuk a 12 pont rögtöni aláírását.

Nyáry Pál szólni akar. Holovics nekivörösödve ágál kezeivel a levegőben. Tízen-húszan az ifjakból vetik magukat arra felé, hogy Holovicshoz érjenek. Jó szerencse, Szepessy átérti a helyzetet. Hirtelen megragad egy tollat és aláírja a tizenkét pontot s éppolyan hirtelen ráüti a város pecsétjét.

Erre aztán lecsendesedett minden s a tanács zavartalanul folytathatta ülését, melynek legfontosabb határozata a nemzetőrség szervezése, melybe tömegesen beálltak az ifjak, természetesen Jókai és Petőfi is.

De a nap programja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhető (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? Egyszerre kimondhatatlan óhaj lepte meg a tízezernyi tömeget Táncsicsot hazahozni. Fel Budára! kiáltozák. S mint a hömpölygő tengeráradat Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt.

Útközben el kellett menniök a tüzérség mellett, hol égő kanócokkal álltak ágyúik mellett a katonák.

Éljen a szabadság! kiálták a tömegek. A tüzérség nem mozdult.

A helytartótanács együtt volt még, pedig a gyertyákat már meggyújtották. Itt is üléseztek éppen, mint a városházán, mikor az ifjak beléptek. A nép elfoglalta az udvart, a lépcsőket, a folyosókat. Attól lehetett félni, hogy a vén épület beszakad a teher alatt.

Az elnöklő gróf Zichy nyájas mosollyal kelt fel s hellyel kínálta meg az ifjúság küldötteit a zöld asztalnál. Azok természetesnek találták, leültek, nagyon el voltak már kényeztetve. Nyéki, a cenzor, arany burnótos szelencéjét tolta oda nekik. Degré kicsípett egy szemernyit és jóízűen prüsszentett.

A küldöttség három kívánságot nyilvánított. Bemutatták a 12 pontot. Zichy elolvasta figyelmesen, miközben homloka erősen izzadott, azután így szólt: »Semmit se tehetek ez ellen«. Kifejezték ekkor, hogy a sajtószabadságot mondja ki a helytartótanács és mozdítsa el a cenzorokat. »Rendben van - felelte Zichy -, a cenzorok elmozdíttatnak.« (Nyéki arca zöldbe-sárgába játszott.) Harmadikul az államfoglyok kibocsátását kérték. Zichy a fejével bólintott s kiadta a rendeletet kesernyés mosollyal.

»Pedig csak a kaput kellett volna bezáratnia és el van fogva az egész forradalom vezetőivel és kezdeményezőivel együtt.«[43] De amily észrevétlenül válik a nép akarata hatalommá, éppen oly észrevétlenül válik a hatalom semmivé. Egy ismeretlen erő, melynek oszlopai többnyire csak látszatok. A hatalom, bárhogyan abszorbeálja is az egyik fél, örök időkig a sokaságok és a trónok közt lesz megoszolva. S minél jobban eltávolodnak egymástól, annál félelmetesebbnek mutatkozik a távolból a másik ereje. Néha e szepegést okozó fallácia tartja fenn a rendet és a legkorhadtabb állapotokat. Népek és trónok viszályai többnyire elhibázott taktikával kezeltetnek. Mert a szemmérték sehol se hibázik annyit, mint ezeknek az erőknek megítélésénél. Ha a királyok tudnák, hogy a népnek akarata mennyire széthúzó és mennyire tökéletlen, másképp csinálnák dolgaikat, de ha viszont a népek is tudnák, hogy milyen törékeny puha fából van némely trónus, - hát mégiscsak minden a régiben maradna.

Zichy Ferenc kétségkívül a kényszernek engedett. Ő az udvaron zajongó sokaság mögött egy háborgó várost s amögött egy háborgó országot látott és semmi kedve se volt magát feláldozni, míg Bécsből napok múlva parancsot kap. Örült, hogy semmi instrukciója nincs s így engedhet. Megnyittatta a börtönt. Már akkor beállt az esti szürkület is, s jó Táncsics kituszkoltatván cellájából, nagy szemeket meresztett, midőn a börtönajtóban az alispánok alispánja, a hatalmas Nyáry Pál fogadja dikcióval, a »tavasz első virágának« nevezve őt. A tavasznak ez a torzonborz elhanyagolt virága, zavartan mereszté rá szemét - hogy álmot lát-e?

Nem, nem. Tiszta valóság mindez. Nyugodj meg jó ember, ez csakugyan Nyáry Pál! De ez az üdvrivalgás nem annyira neked szól, mint inkább a véletlenek szeszélyének, melyeknek labdája lettél. Nem a te kiszabadulásodért eped a nép, hanem egy börtönt akart megnyitni, mint ahogy Viktória mondá, mikor trónralépését jelentették: »Hozzátok ide a Timest és egy csésze teát«, s mikor a Timest és a teát előhozták, nyugodtan küldte vissza. »Most már látom, hogy én uralkodom.«

Mindegy, ne félj azért, ebben az esetben nem fogja mondani, hogy zárjátok vissza. Nyújtózkodj ki, egyenesítsd fel derekadat szegény rab, e percben csakugyan te vagy a nemzet legünnepeltebb embere, ülj fel hát a diadalszekérre, mely visszavisz a sötétségből a szürkeségbe.

Már beköszönt a nyirkos este. A vízivárosi templomtoronyban az esti harangszó kondult meg. Az utcai lámpák kigyúltak. A kiszabadított írót kocsira emelték. A kormányszéki tagok, gróf Almássy Mór és gróf Török Bálint magok vezették a kocsihoz, ott kezet fogtak vele, hogy a népnek kedveskedjenek, amelyet pedig szerettek volna epéjükbe belefojtani. Sok ezer ember sokat kitalál, valahol előkerestek egy mézeskalácsos boltot, megvették a fáklyákat és azoknak lobogó tüze mellett haladt a Táncsics diadalszekere a rivalgó, tomboló sokaság közt. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép s maga húzta a kocsit a Kerepesi út torkolatáig.

Már ekkorra megkezdődött a Nemzeti Színházban az ingyen előadás. Théâtre paré meghívott vendégekkel gyönyörű látvány, de egy ingyen előadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, előkelő delnők az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni s még sincs orrfintorgatás, sem otkolonos üvegre szükség. Hiszen az egyenlőség még csak egynapos. Ilyen csecsemővel nem szabad máris rosszul bánni. »Bánk bán« volt ugyan kitűzve, de az ünnepélyes alkalom okáért a személyzet a »Szózat«-ot énekelte el. Ekkor Egressy Gábor állt ki fekete attilában, görbe jurátus-karddal és elszavalta a Talpra magyart. Akkor aztán egy hang elkiáltja: »Lássuk Táncsicsot«. Néhány hang gyengén ismétli: »Hozzák ide Táncsicsot!« »Hol van Táncsics?« A zaj folyton erősbödik, míg végre orkánná fajul. Degré egy páholyból próbált beszélni, hogy Táncsics el van törődve, otthon pihen. Vasvári a karzatról kiáltozott valami beszédfélét. Petőfi egy zártszékre állt fel, hogy a közönséget kívánságáról lebeszélje, nem akarván a nap komoly eredményeit a színházi komédiákkal és esetleges derült jelenetekkel összekeverni. De a lármában elvesztek szavai. Mindenki beszélt, mindenki dühhel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és a lábaikkal dobogtak, hogy nekik a világon senki se kell, csak Táncsics.

Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez.

Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpönyegében s erősen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett.

Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon.

Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.

Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitűzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt előtte, mint egy álom.



TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉRFI SORSA A NŐ

Inter arma silent musae. A március tizenötödikét követő mozgalmak igénybe vették az Életképek írói csoportját, a nemzetőrség szervezése, fölfegyverzése sok utánjárást igényelt, amiben Jókai élénk részt vett. A föllelkesített nép nap nap után a Nemzeti Múzeum elé gyülekezett, azt folyton ébren kellett tartani beszédekkel. Mert ha egyszer a lelkesedés elalszik, azt nem lehet többé felkölteni. Annak a táplálékáról folytonosan gondoskodni kell a szakácsoknak. A tápláléka pedig egy kevés tenni való és lehetőleg sok várni való. Ebben kellett segédkezniök az íróknak. Csendes irodalmi foglalkozásra, novellák, regények komponálására és megírására nem jutott idő. Furcsán fog kinézni az idén a karácsonyi könyvpiac. Az Életképeken hamar észrevehető a hanyatlás. A munkatársak nem dolgoznak - úgyszólván maga kénytelen megírni az egész lapot - azt is sebesen, mert meg kell jelennie a gyűléseken; végre is szónokolni nagyobb élvezet az írásnál, mert itt a szellemi aprópénzt rögtön beváltja a nép éljenekre, holott az irodalmi nagy bankóért is csak nagy sokára csöppen innen-onnan egy kis elismerés.

A haza ügyein kívül a szerkesztőnek még más dolga is van. Gyakran látni őt beosonni a Hatvani utca egyik házába, ahol egy nagyon szép nő lakik. Abba a házba jönnek-mennek mások is, de ez az egy gyanússá teszi magát azzal, hogy óvatosan, félénken körülnéz előbb az utcán, nem látják-e? Az Életképeket pedig teleírják ezalatt a »Közli Jánosok«, a vidéki levelezők és a zöldségtermesztő legifjabb generáció. Gazdával kezdődik a lap veszte. Mindenki hanyag, ha a gazda az. A korrektor bent hagyja a legszarvasabb hibákat, csak az ipszilonokat törli ki mert jó hazafi és mert már az első számban eltörülte az Életképek az összes nemességeket, kijelentvén ezt az újdonságok rovata élén, minélfogva most már Zichyt Zicsinek írja, Dessewffyt Dezsőfinek. De ha a belső tartalomban talán vesztett a lap, az áprilisi 30-iki szám kellemes meglepetést hozott a közönségnek. A lap homlokán együtt jelent meg a két leghangzatosabb név: Felelős szerkesztők: Petőfi és Jókai. »Lapunk minden számában leend Petőfitől költemény - jelezte a lap -, ki ezentúl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni.«

Petőfi közreműködése csak abból állott, hogy verseket írt az Életképekbe s ezért 100 forint havi fizetést kapott. Egyéb szerkesztési gond maradt a Jókai vállán. Petőfi neve azonban nem hozott szerencsét a lapnak. Pedig már akkor Petőfi oly népszerű volt, hogy Pozsonyban a diéta, Bécsben az udvar is félni kezdett tőle, és mikor március vége felé az a hírkacsa kelt szárnyra, hogy harmincezer ember élén áll a Rákoson, mind a két helyen elhitték és meghökkentek. Csakhogy a Petőfi népszerűsége éppen azokra a körökre terjedt, melyek nem szoktak lapra előfizetni. A komolyabb körökben országháborítónak tartották.

A vitézlő és tekintetes urak előtt - amit csodálni nem igen lehet - az ő nézetei nemhogy akkor, de még ma is túl radikálisok volnának. Szóval a lap nemhogy emelkedett volna, de hanyatlott. Márciusban még ezerötszáz előfizetője volt, az áprilisi évnegyedben, mikor Petőfi neve került a lapra, elmaradt ötszáz (ami nagy pénzveszteséget jelentett). Az augusztusi évnegyedben az ezerből megint elmaradt hatszáz és beállt a deficit. Jókai, Petőfi demagógízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta, mint amelyektől visszariadtak a Horváth Lázár limonádés irályához szokott úri olvasók. Hiszen az is hozzájárult, de leginkább a laza szerkesztés és az a körülmény buktatta meg az Életképeket, hogy nem hozott divatképeket. Az asszonyok pedig megkövetelték, mert a többi szépirodalmi lapok mindnyájan gondot fordítottak erre s többnyire színes képeket hoztak, vegyesen párizsi és bécsi divatokat.

Jókai igen fájlalta, hogy a lap így tönkrement, sőt adósságokba is keveredett. Petőfit bosszantotta, hogy Jókai őt okolja s Orestes-Piladesi viszonyuk apránként lazulni kezdett. Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösdkor otthagyta a Dohány utcai lakást, hol annyi kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágyban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott s magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó tömegektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehetett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt oroszlán s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt »Juliskának«, oly mértéken felüli ingerültséggel tette szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott onnan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában.

Nagyobb szakadás nem történt: haragját megbánta Petőfi. Kezet nyújtott, mosolygós képpel, egy-két nap múlva, »Marcikám«-nak szólította Jókait, mire a barátság ismét össze volt enyvezve, de talán már mégsem volt oly erős, mint azelőtt. Az elhurcolkodás egy kis pletykára is adott okot. A március tizenötödiki kokárda, meg az új lakás, meg a szép Róza. Hm. Ebből lehetett kombinálni. Faragtak is rá elég pajzán célzást a Pilvaxban, ami ellen persze Jókai pirulva szabadkozott. Egyébként se vették komolyan a pletykát, csak éppen a trécselés kedvéért szülemlett. A szende Jókai nem úgy festett, mint aki egy színésznő hálójában megakad. Kirké jól felkösse a szoknyáját. Minden azt mutatta, ha valaha nősül is, egy falusi liliomot fog elvenni, aki zsoltárokat énekel és sírva fakad a novellák hőseinek sorsán. S másrészt a szép Róza se azokból a naiv libácska színésznőkből való, akik egy írócskát szeretnek meg, mert abból a tintatartóból nem igen kerülnek ki briliánsok és smaragdok. Ejh bohóság! Ha Rózának szerető kell, választ magának egyet a mágnások közül. Okos leány, aki már keresztül ment az élet iskoláján és tudja a leckéjét, meg az egyszeregyet. Ha kacérkodik is egy kicsit a szép Jókaival, hát ez csak arra való, hogy egy kis melegebb kritikát csaljon ki a pennájából.

De a pletyka úgy látszik, mégis mélyebb alappal bírt. Degrének egy bizalmas órában egy házi sapkát mutatott Jókai, amit Laborfalvi Róza horgolt neki a márciusi nagy nap emlékéül. Sőt hovatovább egyéb jelek is mutatkoztak, hogy »a gyerek jól tölti üres óráit«. Hanem iszen az se nagy baj. Juventus ventus. Ezen is át kell esni, mint a fogzáson, a vörhenyen és a tengeri betegségen. A darabírás voltaképpen azon kezdődik, hogy az ember megszeret egy színésznőt és ír neki szerepet. Irigyelték, de nem sajnálták. Maga Petőfi is hamiskásan mosolygott, mikor Jókai el-eltűnt a társaságból különböző ürügyek alatt.

De azalatt elmúlt a tavasz, elkövetkezett a nyár és az »ügy« két oldalról is fejlődött. Jókai tényleg viszonyt szőtt Laborfalvi Benke Rózával, kinek valódi neve Judit volt. Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. A világ előtt a kokárda feltűzése képezi a kezdet kezdetét s maga Jókai is ezt az epizódot említi. De ez nem valószínű. Jókai már Szigligetiéknél kell, hogy találkozott legyen vele. Tudjuk, hogy oda sokszor járt Fánikához és azt is tudjuk, hogy Jókai napjainak egy részét a Szigligetiék társaságában töltötte játszadozva a Szigligeti gyerekekkel. Lehetetlen tehát, hogy Szigligetiéknél ne jöttek volna össze. Sőt Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. (Csupán Jókai betegsége alatt háromszor-négyszer fordult ott meg.) Jókai fényes jövője már akkor nyilvánvaló volt. Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos leány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mezsgyén, mikor a hervadás közeleg, a harmincegyedik esztendőben járt, mikor már tanácsos valami révbe kijutni. Lehet, hogy a szíve is lobot vetett, mert olyan deli volt Jókai és amellett előkelő modorú, nemes szerénységgel párosult vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált leány előtt is kívánatosnak tűnhetett fel. De ha pusztán a rideg okosságtól kér tanácsot, az még inkább javallja. Mert ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, teljesen rabjává tegye. Ehhez járult az az isteni szemüveg, nem látni azokban, akiket megszeret, semmit, csak jót és szépet. Ennek az égbe és földbe látó embernek, kinek annyi minden jutott, ez a csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, mellyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát s ezt helyében mindenki így cselekedte volna. Laborfalvi Rózának, mint ebben az időben (és még talán azelőttiben is) majd minden színésznőnek, megvolt a színes kalandokkal telt pikáns múltja, a színpadok végre is nem kolostorok. Ha nem lett volna is, ki hinné el egy harmincegy esztendős hódító szépségről, hogy szűzies tisztaságban vándorolta be az országot? Ki hinné el? Elhiszi Jókai. Igen, ez a Jókai semmit sem tud, semmit sem gyanít. A mély hódolat, az illedelmes tisztelet szinte kacagásra hangolná a szépséges Rózát, ha nem esne neki jól. Hát csakugyan nem tud, nem hallott róla ez az ember semmi rosszat, semmi gyanúsat? Érzi kezének remegését, ha megfogja, látja vérének fejébe való tódulását, ha a ruháját megérinti. Ez a fiatalember úgy szereti őt, ahogy egy bakfist szerethet egy diák. Tetszett Rózának, új volt ez a hangulat, mert nagyon régi volt, s ő, a színpadok hősnője, a kis ártatlan Gretchent kezdi adni Jókai előtt. Eleinte csak tréfa, incselkedés az egész, mert hátha a kis Jókai csak egy alattomos macska, aki teszi magát, lassan azonban komollyá lett a játék. Jókai szerelme izzó szenvedéllyé fajult. Elhatározták, hogy férj és feleség lesznek. De sietni kellett. Rózának oka volt siettetni az eseményeket. Egyrészt, mert a szerep unalmas lesz, ha hosszadalmas, másrészt mert mindig előjöhetnek kellemetlen non putaremek. Ilyen lehet például, ha Móric megtudja, hogy gyermekei voltak és hogy egy leánya most is vele van, mégpedig már az is bakfis; azt hirtelen nevelőintézetbe kellett dugni, amint március 15-ike után megengedte, hogy a lakásán látogatása. A leány felől hiszen az egész város tud, de Jókai csodálatosképpen nem tud róla és jó is lesz, ha csak a »falt accompli« után sül ki egy megrázó, szépen megcsinált jelenetben. A nyár derekán Róza szemrehányást tett neki, hogy a dolguk nem megy előre, se Komáromba nem megy, hogy az anyjánál kieszközölje az engedélyt, sem a barátjainak nem szól. Végre már egyszer cselekedni kell, ő nem vár tovább. Jókainak nem volt bátorsága anyját értesíteni, sok huzavona után elejtették hát ezt a tervet, de a legbensőbb barátjaival mégis tudatni fogja s aztán hirtelen megesküsznek. Erre nézve Róza, ki a nyarat egy svábhegyi villában töltötte, azt a tervet forralta ki, hogy ebédet ad a Svábhegyen, melyre Jókai barát

Erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, villát Petőfi és egyetlen szót se szólva, rohant le a hegyről a szőlő barázdáján - a többiek ellenben, ahogy illett, gratuláltak a boldog párnak és vidáman koccintgatának napszállatig.

De másnap jött a fekete leves, Petőfi ádáz dühhel támadta meg Jókait e lépése miatt, szemtelenségnek nevezve azt. »Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben sohase fogok veled kezet.« Jókai kikérte az effajta beavatkozást, ő azt teszi amit akar. Éles összezördülés történt a szerkesztőség belső szobájában. Petőfi indulatosan rohant el, de még bekiáltott a küszöbről: »Nem engedem, hogy vesztedbe rohanj«.

Petőfi otthon mérgében levelet írt Válynénak, megírva a tervbe vett házasságot, de még napokig nem küldte el, megpróbálván minden eszközt Jókai észretérítésére.

Ez idő tájra esik a »német vezényszó« kérdése a nemzetgyűlésben. A ház többsége az augusztus 21-iki szavazásnál meghagyta a katonaságot eddigi osztrák szervezetében 222 szavazattal 115 szavazat ellen. Petőfi roppant megbotránkozott, különösen Vörösmarty Mihály ellen fordult haragja, aki a többséggel szavazott. Mint egy tűzokádó, úgy önté epéjét a »Vörösmartyhoz« című költeményben, melyet azonnal az Életképekhez vitt. Jókainál Emődyt találta. Felolvasta nekik a költeményt. Jókai kijelentette, hogy ezt nem adhatja ki. Vörösmarty mindig atyai szeretettel viseltetett mindkettőjük iránt, bevezette őket az irodalomba. Gondolja ezt meg Petőfi és semmisítse meg a verset; a higgadt Emődy is ezen a véleményen volt. Petőfi látszólag le hagyta magát beszélni és ezekkel a szavakkal ment el: »Jól van Móric, én engedek neked, de csak úgy, ha te is engedsz nekem abban az ügyben, hiszen tudod melyikben«. »Nem - soha« - felelte Jókai.

Erre aztán Petőfi elküldte a levelet Válynénak, amit megsejtett Jókai és nehogy idegenek által előztessék meg, augusztus 20-iki kelettel a következő levelet küldte anyjának:

»Hiszem, hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömöm s az én boldogságomat kedves anyám is úgy érzi, mint én magam. Hiszem, hogy isten áldása leend lépésemen s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyáry Pál, az övé Ráday.

Kedves anyámat szeretve tisztelő fia

Mór.«

Képzelhetni a család kétségbeesését, megbotránkozását. A levél augusztus 21-én érkezett Komáromba és a beteg öreg asszony már délután Pestre küldte Károlyt Mórichoz, hogy e végzetes lépésről, melyhez ő csak átkával járulhatna, beszélje le.

Mialatt Károly odajárt, addig se pihent, levelet írt magához Nyáry Pálhoz, melyben felemlítvén a tekintetes alispán úrhoz való rokoni viszonyát Szücsné révén, alázatosan kéri tekintetes uraöccsét, értesülvén fiának leveléből, hogy ő lesz a násznagya, mentse meg őt a romlástól, amennyiben meggondolatlan lépését ő is szerencsétlennek találná, mert ha nem ítéli annak, ebben az ő aggódó anyai szíve is jobban megnyugodnék.

Nyáry Pált úgy látszik rossz szeszélyben találta a Jókay-né levele, mert egyik közbenjáró barátnéjának, aki személyesen vette át a levelet, hidegen felelte, hogy ebben ő semmit se tehet, ilyenekbe nem avatkozik, hagyjanak neki békét.

Károly is meglehetősen lanyhán járt el a dologban s harmadnapra azzal a lehangoló jelentéssel tért vissza a tűkön várakozó családhoz, hogy Móricot nem sikerült észre térítenie.

- Akkor hát magam megyek - mondta eltökéléssel a szomorú anya s bár még nem gyógyult meg, aug. 24-én Eszter leányával útra kelt.

A hölgyek Pestre érve a Fehér Hattyúba szállottak s onnan másnap Petőfit keresték fel a Dohány utcában, hogy az segítségükre legyen.

Petőfi készséggel ajánlkozott s elvezette őket Jókai szállására a Hatvani utcába, ahol anya és fiú közt kínos, szívszaggató jelenet folyt le. Az anya fájdalmában becsmérlő szavakkal illette a »vén személyt«, akinek másoktól vannak már gyermekei a aki őt gonoszul behálózta. A jámbor jó fiú, aki soha semmiben nem ellenkezett anyjával, most egyszerre föllázadt és haragosan rázta ökleit, hogy az ő szíve szerelmét gyalázzák. »Megtiltom anyám, hogy őt valaki sértegesse.« Az öregasszony, kinek lelki erejét soha semmi se törte össze, a hatalmas asszony-viceispán most egyszerre megsemmisült, lerogyott az ágyra és sírt, sírt keservesen, de a fiú hajthatatlan maradt.

Petőfi azt tanácsolta titokban Eszternek, hogy még egy próbát kellene tenni Móriccal, elvezetni őt valamely jól kigondolt ürügy alatt abba az intézetbe, ahol Laborfalvi Róza leánya van elhelyezve, hátha személyesen győződvén meg létezéséről, még az utolsó percben eszére tér. Mert különös ő: amit hall, nem veszi be. Termékeny fantáziája visszaszépíti menyasszonya múltjában a felmutatott dísztelen helyeket.

Vályné megtette ezt a kísérletet, felszólítva Móricot, hogy kísérje el egy helyre, ahol látogatást kíván tenni, amit a szorongatott ifjú szívesen megtett. Legalább addig a mama is lecsillapodik egy keveset.

Míg Petőfi az öregasszonnyal maradt, Móric a nénjével kocsizott ki.

A kocsi Budán állott meg a Csapliczky Lilla intézete előtt. Vályné beüzente a tulajdonosnőnek, hogy egy vidéki hölgy akarja látni egy ismerőse itt lévő leánykáját, mire egy nevelőnő jött elébök és bevezette e társalgóba.

- A Laborfalvi Róza leányát szeretném látni - szólt Vályné elfogulatlan hangon.

Jókai halotthalvány lett. A nevelőnő udvariasan eltűnt.

- Mit cselekszel? - dadogta tehetetlenül egy karszékbe kapaszkodva.

- Azt akarom, hogy tisztán láss.

Kis vártatva visszajött a nevelőnő egy göndör, szénfekete hajú magas, karcsú, eleven leánykával, ki a jobb cipőjét feltűnően ferdén tartotta.

Asszonyok szerfelett ügyesek és tapintatosak a hevenyészett jelenetek vezetésében. Vályné egy betanult szerep raffinériájával játszta el a Petőfi által sugalmazott mentő drámát.

- Sokat hallottam önt emlegetni édesem és óhajtottam megösmerni, mint a nagy művésznő leányát, - mondá szelíden, megnevezve magát. - Ugyebár szintén színésznő lesz?

- A mama egy ideig annak szánt - csicsergett a leány -, de most letett róla. Azért adott be az intézetbe, hogy a színházba ne járhassak és egészen elfelejtessék velem a színpadot.

- Valószínűleg nyugalmasabb életet óhajt a leányának, mint neki van.

- Dehogy - szólt a rokonszenves, kedves jószág, csitri fejét megrázva -, egyszerűen restelli, hogy öregítem.

- Ugyan Róza! - szót közbe szemrehányóan a nevelőnő, ki nem tulajdonított valami különösebb jelentőséget az egész látogatásnak, melynek most már gyorsan vetett végett Vályné. Jókai téveteg léptekkel jött le a kocsihoz s azzal roskadt le a kocsiülésbe - veletek megyek Komáromba.

Megtörténvén az ügyesen kieszelt látogatás, úgy látszik mély és lesújtó benyomást tett a szerelmes ifjúra. Azzal jöttek vissza a Hattyúba, hogy Móric meggondolta a dolgot, lemond a házassági tervről és másnap hazamegy övéivel egy pár hétre felejteni.

Nagyobb örömhírt alig hallhatott volna Jókayné, mint mikor erről értesült. Hogy fölpezsdült egyszerre, madarat lehetett volna vele fogatni! Hazajön a fiú Komáromba. Hisz akkor minden még jóra fordulhat, a nagy szégyen lemúlik a családról. Próbálta faggatni Esztert, kíváncsi volt, mi történt, hogyan történt. De az csak integetett a szemeivel, hogy ne is emlegessük. Jól van hát, ne legyen szó se a »vén személyről«. Határozatba ment, hogy holnap hazautaznak, ezt Petőfi is helyeselte és vacsorára hítta, meg Jókaiékat. Jókai hamar hazament, állítólag csomagolni az útra, de az asszonyok majdnem éjfélig ott maradtak. A Jókai előbbi szobáját az öreg Petrovics pár foglalta el. Ezek is ott ültek az asztalnál és étkezés után Petőfiné kezet csókolt anyósának és apósának és a saját pici kezével tömte meg utóbbinak a tajtékpipáját.

A körülményekhez mérve, elég vidáman folyt le a lakoma, melyen Petőfiék jó tanáccsal látták el a komáromi hölgyeket, hogyan kell Móriccal bánni, társaságba kell vinni, kisasszonyokat kell a házhoz híni, szerelmet szerelemmel gyógyítani. Sokat csuklott a »vén személy« is, bár őrá az öregasszony nem haragudott, mert hogy Móricot szereti, azt ő természetesnek találta - inkább Móricra volt nehéz szíve.

Reggelre kelve azonban hiába várták a »bűnbánót«, nem jött: várták délig, nem jött, sőt délután se került elő, Petőfi vállalta a nyomozást. Kereste otthon, ott azt mondták, hogy reggel elment s azóta nem jött elő. Innen a Laborfalvi Róza lakására ment tudakozódni. Ott meg azt az értesítést kapta, hogy az úrnő a svábhegyi lakásán tartózkodik már pár nap óta. Elment a színházhoz, ott azt tudta meg, hogy a művésznő két heti szabadságot kért tegnap. Visszament tehát Jókayékhoz, azzal a megállapított ténnyel, hogy az úrfi a svábhegyi kalitkában van. Onnan fogjuk reggel haza hozni.

Reggel, mert aznap már nem lehetett mozdulni, bérkocsit fogadtak. Jókaynét az új csapás teljesen összezúzta, nem mehetett, egész nap feküdt Petőfiéknél. Petőfi és Vályné indultak el a nyaralóba, melynek helyét bajos most megállapítani, mert akkor még nem volt utcákra osztva a Svábhegy és gyalázatos meredek utak vezettek fel. Egy nagy, kockáztatott utazás volt az ilyen, már rég elharangozták a delet, mire a villához vergődhettek, melyet Petőfi ösmert már az előző napokról.

Az udvaron egy szurtos szolgáló üldögélt egy fa alatt. Látván belépni az idegeneket, közömbösen szólt oda:

- Őnagysága falura utazott.

Eközben azonban Vályné megpillantotta a veranda egyik sarkába támasztva a Móric ezüst fogantyús ismert botját és ebből reményt merítve, hogy hátha mégis itt van elrejtve, követelték a lakás felnyitását.

Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan.

- Mikor utazott el úrnője? - kérdé Petőfi.

- Lehet egy kis órája, hogy elmentek - felelte a leány.

- Tehát más valakivel ment el. Kivel ment el?

- Jókai úrral.

- És hová mentek?

A leány vállat vont, hogy nem tudja. Adtak neki tíz napi szabadságot és lementek. Körülbelül így is volt. A leány csak abban hazudott, hogy egy óra előtt mentek el. Nem voltak azok még tán két puskalövésnyire se akkor (amint az utólag kisült), látván a közelgőket a verandáról, úgy, ahogy voltak, tüskön-bokron keresztül csörtetve futottak a veszedelem elől. Jókai a kalapját se ért rá megkeresni, egy házi sapkában menekült, ugyanabban, amit Róza készített neki.

Jókayné hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza leányával, sírva beszélvén el otthon a történteket.

És ahogy három nap előtt ők nem voltak megelégedve a Károly eljárásával, ezúttal Károly úr tört ki keserűen, hogy az asszonyok semmit se tudnak jól elvégezni, hanem hiszen majd elbánik ő a fiúval.

Augusztus 28-án nagy dérrel-dúrral újra nekiindult Pestnek.

Ő is egyenesen Petőfihez fordult, de hiába tették tűvé érte a várost, nem találták meg Móricot sehol, úgyhogy Károly végre is eredmény nélkül volt kénytelen visszatérni. Hazamenet azonban kiszállott Esztergomban, megtudni a vikáriustól, vett-e ki Laborfalvi Róza diszpenzációt?

A vikárius megmondta, hogy bizony kapott diszpenzációt Jókai Mórral való egybekeléshez már néhány nap előtt és hogy Jókai reverzálist is adott a születendő gyermekek vallására nézve.

Ez már aztán több volt a soknál. Erre már ez a példátlan jó ember is lelke mélyén fölháborodott. A haragos testvérhez hozzácsatlakozott a méltatlankodó kálvinista is. Másnap a következő levelet írván öccsének, megnyomta a pennát úgy, mint életében még sohasem. »Hogy egy ilyen... nőért reverzálist adtál, értesültem s hogy véreid elől bujkáltál, lapodat édesanyám visszaküldte, ezentúl nem kell többé, nem lesz okod előlünk rejtőzni«.

Hogy pedig Móricot meg nem találta Petőfi és Károly úr Pesten, annak az az alapos oka volt, mert amikor a svábhegyi villából menekült Petőfi és Eszter elől, meg sem állott szíve választottjával, csak Piliscsabán. Gondolták, hogy ott lesznek a legjobban elrejtve. Onnan írtak Szigligetiéknek, hogy a még szükséges okmányokat szerezzék meg és küldjék gyorsan. Ami megtörténvén, hamarosan egybe is keltek: násznagyuk a harangozó és az egyházfi volt - Jókai szerint. Egy pár nap múlva mint szenzáció járta be az érdekes házasság híre a fővárost. Nagy meglepetés volt különösen Komáromban, ahová Petőfi írta meg a családnak az első hírt szept. 6-áról keltezett levelében, úgy látszik, az anya tudakozódására.

Levelét,[45] melyben sokkal durvábban és kegyetlenebbül ír, mint egy anyának szabad volna a fiáról, azzal kezdi, hogy »a küldött egyet-mást szíves köszönettel vettük«, ami mutatja, hogy Jókayné asszonyom jó falusi szokás szerint egy kis ízelítőt is küldött a szigeti kertekből, meg a komáromi baromfiólból, Juliska asszonynak.

Az említett egy pár köszönő szó után áttér a lényegre, hogy igenis »Laborfalvay Móric« már hazaérkezett a nejével s ő (Petőfi) óhajtott volna is vele találkozni (a laphoz való szerződéses viszony szabályozása végett). Üzent is neki a Nemzeti Körbe Emődytől, hogy jöjjön hozzá, de Móric visszaüzente, hogy Petőfinek is éppen annyira van odajönni. Emiatt fölötte fel van háborodva s a becsmérlő kifejezések egész raktárát zúdítja rá. Kijelentvén, hogy köztük a régi bensőség megszakadt örökre, ami által Jókai vesztett többet, mert neki még maradtak barátjai, de Jókainak csak egy barátja volt, az ő. (No, ugyan az az egy se bánt vele valami gyöngéden élete legkritikusabb napjaiban.)

»Mindig gyönge embernek ismertem - végzé levelét -, de azt hittem, hogy később megváltozik. Tőlem ne is tessék felőle tudakozódni többé, én nem tudok semmit és jövőben sem akarok tudni. Egyébbel nem vigasztalhatom asszonynénémet, mint hogy elvesztett egy fiút, de igen rossz fiút vesztett, ki után nem érdemes bánkódni.«

Még ez a levél hiányzott volt, hogy megteljék a pohár és kicsorduljon. A szegény anya megroskadt ennyi bánat alatt. Befeküdt az ágyba, hogy ő meg akar halni és elhívatván Vály professzor vejét, gyermekeinek ellenzése dacára végrendeletet diktált neki, melyben Móric fiát mindennemű földi vagyonából kitagadta.



TIZENKETTEDIK FEJEZET
SZOMORÚ NAPOK

Íme a Jókai első önálló lépése, a fészekrakás, ahogy közönségesen mondják, milyen zűrzavart, feldúlást és összeomlást okozott.

Az anyja kitagadta, távollétében Petőfi az Életképek augusztus 21-iki számában leközölte a Vörösmartyhoz címzett verset, emiatt elhidegült tőle Vörösmarty és annak köre, az olvasók pedig rendre vissza kezdték küldeni az úgyis véggyengülésben levő lapot, miáltal a megélhetési alap vétetik ki a lába alól.

Jókai falusi magányából tiltakozott az ellen, hogy távollétében Petőfi közölte a verset. Petőfi erre a szeptember 10-iki számban felmondta az év végére a társszerkesztést, mire viszont Jókai szeptember 18-án válaszolt és többi közt ezt mondja: »Petőfi kíméletlen, de erről nem tehet, mert ő úgy született.«

Ezt a gerinces nyilatkozatot már Laborfalvi Róza sugallta, de ez aztán végképp szét is törte a baráti kapcsot a két halhatatlan közt, melyet az időnek már nem volt alkalma többé összeforrasztani. Így vesztette el Jókai anyját, barátját, egzisztenciáját és nimbuszát egyetlen lépése miatt.

Hiszen kétségtelenül egyenlőtlen volt ez a házasság, de bár közel hatvan év van az esemény mögött, úgyhogy más volt akkor a közfelfogás, a bűnhődés azt a fokát, mellyel a végzet Jókait sújtotta, mégis túl keménynek kell tartani.

Hiszen az anya álláspontja még tiszta; e derék, puritán jellemű tekintetes asszonynak volt oka megbotránkozni fia házasságán, akár azt vegyük, hogy színésznőt vett el, akár azt, hogy egy magánál nyolc évvel idősebb nőt, ami a rendes polgári életben is balul szokott kiütni, akár azt, hogy a leánynak leánya van; egy ok is elegendő a háromból, hogy az anya szívét összetörje. Hát még, hogy a fia ünnepélyesen ígéri a viszony megszakítását és rögtön megszegi a szavát. Bizonyára ez az utóbbi a legrútabb és a legvisszataszítóbb az egész ügyben, mert a Jókai akaraterejének gyengeségére vet világot.

Nem akarjuk mi menteni, kik azt hisszük, hogy a Halhatatlanság kapujánál virágzó ócskaruhaüzletek vannak, mivelhogy a bemenőknek túl kell adniok előbb akár hétköznapi, akár ünneplő ruháikon, pőrére vetkőzve, igazi termetükkel, igazi izmaikkal, esetleg ferdén nőtt vállukkal, szóval a maguk valódi formáiban kell ott járniok.

Nem akarjuk őt menteni azért, ami férfiatlan volt, sőt rásütjük, de a Petőfi álláspontját lehetetlen indokoltnak tartani. A barátságnak is vannak határai. Hogy éppen egy költő ne akarja elösmerni a szerelem hatalmát, az legalábbis különös. Egy Petőfi sohase ítélhet meg úgy effajta dolgokat, mint egy filiszter, vagy egy gouvernante. Jókai végre is szerelmes volt Laborfalvi Rózába és Laborfalvi Róza végre is nagy művésznő volt. A szellem birodalmában egyrangúak. Hogy öregebb volt, az igaz, de ha Jókait mégis lángra lobbantotta. Hogy félrelépett, az is igaz, de ha Jókai ezt megbocsátotta, mi köze hozzá Petőfinek?

De hogyan is maradhatott volna ártatlan e szegény Laborfalvi Róza, a természetnek ez a kedvence, ki föl van ékesítve mind azokkal a bájakkal, melyek után a férfivilág fut - és amellett oda van helyezve egy kerítés nélküli helyre, a vidéki színpadokra?

Ha kolostorban nőtt volna fel, tán a kolostor falait is ledöntötték volna érte - de a vidéki színpadokon nőtt fel. Nem a legnagyobb csoda lett volna-e, ha mégis megtartja érintetlenségét?

Nos, hát ez a csoda nem történt meg, ennyi az egész. Hiszen a csodák ritkák. De végre is, hogy csoda nem történt vele, ezért még nem lehet agyonütni. Más színésznőkkel se történtek csodák, azért mégis joguk volt nekik tisztességes főkötő alá jutni. Miért éppen csak Laborfalvi Rózának nem? A rossz világ bizonyos hajszát indított meg ellene, bizonyos bojkottszerű stratégiát. Igazán érthetetlen volt ez a közhangulat. Hiszen más esetben inkább sajnálkoznak az emberek egy leányka felett, akivel ilyen szerencsétlenség történik.

Igen egy leányka felett - de Laborfalvi Róza már 31 éves! Hát az volt az összes bűne, hogy 31 éves volt.

Úgy, de Laborfalvi Róza is csak Rózika volt még, mikor ez a hiba megtörtént és azóta, ha a pletyka beszélt is egyet-mást egy daliás grófról, ha fölhajítottak is a színpadra egy-egy gyanús bukétot egyszer-egyszer, az ő magánéletén semmi kifogásolni valót nem találhatott a legvizslább szemű páholynyitogatónő sem. (Tudvalevőleg ezek tudják a színésznők összes titkait.)

Okos, jószívű, ezt tudták róla, takarékosan él, egy cselédet tart és mégis tele van adóssággal (jele, hogy nincs senkije). Ez adóssággal, mint erkölcsi bizonyítvánnyal dicsekedett az új férj.

Most aztán mindent felkotorásztak a múltjából. Még szerencse, hogy nem sokáig hánytorgott a szegény új menyecske a tapétán, mert holmi egyebek is történtek. De azért mégis mindenki tudta, hogy az apja Laborfalvi Benke József is színész volt (különben székely nemes ember). Az anyja is színésznő: Veleszi Rácz Zsuzsánna. Arról is szerettek volna valamit tudni, de csakhamar másfajta rácok kezdték az érdeklődést lekötni.

Benke Judit Miskolcon született 1817-ben, április 8-án, hol később apja megunván a színészetet, leányiskolát nyitott. A színészet iránt korán mutatott hő vágyat s hamar jutott színpadra Laborfalvi Róza név alatt Budán a Komlóssy színtársulatnál, hol a híres Kántorné nagy diadalait színről színre látta és páratlan művészetét mohó szomjúsággal úgyszólván fölszítta. Eleinte csak kis szerepeket játszott, Náni szobaleányt a »Benjamin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi« című kedvelt darabban, de mikor a társulat Székesfejérvárra ment s Kántorné nem követte a vakmerő direktort, átadta szerepeit a »világszép Rózának«, ki azokban mindjárt jelentékeny sikert ért el.

Mikor 1837-ben a pesti állandó színházat megnyitották és Kántorné valahol vidéken betegen feküdt, úgyhogy szerződtetni nem lehetett, helyét itt is Laborfalvi Róza foglalta el. Déryné, aki a gyönyörű gyermeket még Miskolcról ösmerte a szülői házból, némileg konsternálva írja naplójában, hogy »senkit sem találtak alkalmasabbnak, mint az ily matronák és hősnők szerepeiben gyakorlatlan fiatal Laborfalvi Rózát«.

A közönség azonban szívesen bevette azt, hogy fiatalon matronákat játszott, de visszatetszést szült, mikor most Jókaival szemben, megfordítva, előhaladott korában a fiatalt játszotta.

Roppant igyekezettel haladt előre nagy etapokban, míg végre az elsők közé küzdte fel magát. »De volt is hozzá királyi termete, klasszikus szépsége, és azok a nagy fekete beszélő szemek« - jegyzi meg ismét Déryné... Úgy ám, de voltak is hozzá nehezen utolérhető elsők! - jegyezzük meg mi. Egy Lendvay, egy Egressy, egy Szerdahelyi. És olyan kritikusok rakták le lábaihoz az elismerés virágait, mint Vörösmarty és Bajza.

De mindegy, az anyai átok megkezdte a maga romboló útját. A piliscsabai nász után visszatért Jókai, aki ünnepelt volt, gazdag és kedvelt, becézett és irigyelt - most idegen lett és szegény, elhagyatott és reménytelen jövőjű. A lap, a fejős tehénke, bukófélben volt, nem jövedelmezett semmit, most már a felesége keresményére lesz utalva. Mert a komáromi harisnya nem fogja többé ontani a szép öreg tallérokat. Ez rettentő még gondolatnak is, kivált ha a feleség is el van adósodva. A Petőfivel való meghasonlás elvette kedvét az írói kompániáktól. Hitelezői értesülvén a komáromi végrendeletről, egyszerre szorongatni kezdték. Komárom felől fagyasztó hidegség fújt, csak Károly bátyja írt egy rövid levelet latinul, hogyha az asszony kezébe kerülne, ne értse. Egy sor volt benne az egyetlen fénysugár a sötétségben: »Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak«. S tényleg nem hagyta el. Nemsokára látogatást tett náluk s elhozta azt a száz és nehány forintot, melyet Móric a múlt évben félretett irodalmi keresményéből átadott neki, hogy azt megőrizze számára.[46]

Minden rossz összejött, hogy ellensúlyozza azt a csöpp mézet, amit a házasság nyújtott. Móric megrendült, tanácstalanul réveteg tekintettel állt meg e romokon. Mihez nyúljon, mit kezdjen? A munkába temesse gondját? De milyen munkába? Regényírásba fogjon? Most, midőn a végzet bonyolítja a nagy drámát, melyben az ország minden lakosa szereplő személy? És ki olvasna most költött eseményeket, mikor a valódiak is örökös hátborzongatásban tartják az embereket?

Oly üres volt neki ez a forrongó, hüledező és megriadt város, hol mint hab a habot az egyik esemény gyorsan elmossa a másikat, hogy örült, mikor a nemzetőr ifjúság közül kíséretet kezdtek toborzani Kossuth mellé, aki az Alföldre volt indulóban, a népfölkelés szervezésére a fellázadt rácok ellen.

A legintelligensebb ifjakat keresték (ámbár kellett is azokat keresni?), akik testőrök is legyenek (ámbár kell is az Kossuthnak az Alföldön?), de legyenek esetleg szónokok is, ha ő elfárad, és amellett legyenek olyan értelmesek, hogy a »saját képében« küldhesse ide-oda szerepekben, üzenetekkel, megbízásokkal.

Jókai is vele ment erre a toborzó útra - de beszédet nem mondott, mert Kossuth ugyan el nem fáradt (de ki is mert volna Kossuth jelenlétében beszélni?), pedig gyűjtött egy egész hadsereget. Jókait ez alkalommal egy érdekes, írónak való feladattal bízta meg, hogy keresse fel a híres haramiát, Rózsa Sándort, aki százötven főnyi betyár csapattal szabadságharcosnak ajánlkozott, ha amnesztiát kap, és vigye meg neki a pecsétes menlevelet. A mindenre kiterjedő figyelmű Kossuth fölemlíté, hogy a betyárok portyázásukkal sok bajt, zűrzavart csinálhatnak az ellenségnek, másfelől pedig a becsületes alföldi nép jár jól, ha a zsiványaitól megszabadul.

Rózsa Sándor megbízottja, aki Kossuthnak a levelet hozta, elkalauzolta egy laptikán, szuroksötét éjjel, torony irányában, lápon, kukoricáson, ördögön, poklon keresztül egy tiszai füzes szigetre. A régi lovagregényekben a szemét kötik be az idegennek, akit valamely titkos helyre visznek, hogy fogalma se legyen, merre járt. Hát ez itt is meg volt, de új formában. A tiszai szigeten átvette egy zsivány, az elvitte egy lápos helyre, ahol egy másik zsivány lakott, míg végre eljutott nagy ceremóniák után a legutolsó zsivány kalauzolásával Rózsa Sándorhoz, akinek volt magához való esze, dacára, hogy nem fésülködött tükörből.

Jókai nagyra volt ezzel a megbízatással, átadta, úgymond, a menlevelet a zsiványkirálynak és beszélt hozzá annak ezentúli magasztos hivatásáról, de az csak a pipáját szítta, ásítozott és azt kérdezte: Kitől kapja ő majd a kapitányi lénungot?

Pompásan írja le e találkozást és színesen jellemzi Rózsa Sándort memoárszerű munkájában »Az én életem regényé«-ben, elfeledkezve, hogy egy jelentése lehet valahol, melyet 1848. október 31-én reggel félnyolckor az állítólagos találkozás után Félegyházáról intézett Kossuthhoz és melyben tudatja a »Teljes hatalmú országos biztos úrral«, hogy küldetésének csak részben felelhetett meg, mert Rózsa Sándorral nem bírt találkozni, minélfogva a bocsánathirdető levelet egyik emberének, Lukácsy Károlynak adta át.[47]

Ily csodálatos módon veszett el nála a valóság a fantáziában. Adatai, visszaemlékezései többé-kevésbé megbízhatatlanok. Az elbeszélők általában rossz historikusok, mert a képzelőtehetségen kívül, mely az események megkorrigálója, még a formába öntés művészete is ellenállhatatlan erővel csábítja őket áthágni a valóság határait, ha ezáltal az események megszépülnek. Még a nagy történetírók is beleesnek ily hibákba, ha sok szépirodalmi elementum van bennök, így például Macaulay a Warren Hastings esszében. Fáj neki, hogy a hálátlan Anglia igazságtalanul ítélte el a nagy államférfit, s midőn valahol a parlament naplóiban kutatva egy jelentéktelen adatot talál, hogy Warren Hastingst valamely apró-cseprő ügyben elaggott korában mint tanút sorompói elé idézi az alsóház s egy »Éljenzés« szócskát lát zárjelben a szöveg közé beszúrva, megkapja ezt a kis zárjeles szót, kidomborítja fantáziájával a jelenetet, mily mozgás támadt a ház mezőin, mikor az aggastyán belép; többen felállnak, innen-onnan éljen hangzik fel, némelyek a kalapjukat lengetik - szóval ebből az egy szócskából nyájas verőfényt kalapácsol ki az igazságtalanul elítélt nagy ember életalkonyatára és jóvá iparkodik tenni, amit Anglia elhibázott - megkorrigálva a végzetet.

Jókai Pestre térvén vissza, újságának szerkesztésébe akart merülni; minden baj ellen a munka a legjobb orvosság, de rá is volt utalva a munkára, mert a mozgalmak szétszórták az írókat, ki a táborban volt, ki valami hivatalban ült, de a folyton bonyolódó helyzet őt is minduntalan kizavarta íróasztala mellől, hol az őrségre kellett mennie egész éjjel razziát tartani a csavargók közt, hol a horvátok ellen készülő sáncmunkához rendelték a katonaságnak segíteni. Mozgalmas, az idegeket folytonos feszültségben tartó események nyomon érték egymást. Lamberg gróf megöletése rémes szenzációt teremtett a fővárosiaknak. Egész éjjel verték a dobot a nemzetőrök s szepegve várta a lakosság, hogy a katonaság megkezdi a város lövetését.

Majd megint Kossuth küldte el Csernátony Cseh Lajossal kettőjüket Bécsbe, üzenettel a bécsi forradalmi kormányhoz, hogy akadályozza meg a rendelkezésére álló csapatokkal Jellasicsnak közeledését Bécs felé. Oda ugyan hiába mentek, mert a bécsi forradalmi kormány ugyancsak nem parancsolt már akkor senkinek, a fejetlenség káoszában fetrengett, de azért csak Csernátony járt hiába - mert Jókai e visszaemlékezések nyomán írta meg évek után »A kőszívű ember fiai«-nak Bécsben lejátszódó epizódjait.

A bécsi út után, bár az idő nem volt rá kedvező, mégis regénybe kezdett az Életképekben, a »Szomorú napok«-ba. A cím ráillett a mostani napokra, hanem a tartalmat tapintatlannak találták a helyzethez, a félvidéki tót nép gazságát festvén a regény a nagy kolera idejéből - holott ez idő szerint éppen a tót nép mutatott rajongó lelkesedést a magyar ügy iránt. Többen kifogásolták a regényt, sopánkodva, hogy meg találnak a tótok sértődni... No, bizony gyengén állhatott már a dolog, mikor a szegény tótocskák érzékenysége is faktor lett.

Jókai félbenhagyta a regényt, de talán nem a tótok miatt és még kevésbé, mint maga jajdul fel később egy hazafiúi frázisban, mert a nagy nemzeti bajok közt cserben hagyta a fantáziája. Volt arra számos ok. Nevezetesen az Életképek beszüntetése előfizetők hiányában elkerülhetetlenné vált, mindegy volt tehát, hogy a harmadik folytatásnál szünteti-e be a regényt vagy az ötödiknél. Hatodik szám már úgy sem jelenik meg.

E súlyos helyzetben minden omlott-bomlott; vesztett csaták hírei érkeztek, Mészáros hadügyminiszter elfátyolozott hangon jelenté az országgyűlésen: »Szeretnék pincéből szólani, hogy ne látszassék arcom pirulása.« A lakosságot megdermesztette a félelem. Amilyen könnyen buzdult, éppen olyan könnyen kétségbe is esett. Egy-egy nyert csetepaté után Európát akarta földarabolni, vesztett csata azonban egyszerre kiölte belőle a remény utolsó szikráját is. Ez az elkényeztetett városi közönség mindig a két véglet közt himbálózott.

Most csupa Hiób-hírek jöttek. Jókai maga is fölkiált: »Senki se voltam már. Ha van valami a világon, ami még a semminél is kevesebb, az egy férj, akinek a létezése a felesége jóvoltából áll fönn.«

Érezte elhagyottságát, a szegénység nyomasztó erejét, egyedül állott, sokszor volt azon a ponton, hogy hazamegy Komáromba, anyja lábaihoz borul és otthon marad. És még mindig romlott a helyzet. A Nemzeti Színházba se járt senki. Néha alig öten-hatan jelentek meg az előadáson, világos immár, hogy az előadásokat meg kell szüntetni. Most már a felesége egzisztenciája is kétségessé vált, most lett csak szegény ember, mert most már meg sem szökhet mellőle.

Egy kis szerencse mosolygott rá. A Pesti Hírlap szerkesztője, Csengery Antal kormányhivatalt vállalt s a Heckenast és Landerer cég Jókait szerződtette szerkesztőnek újévtől kezdve. Szép pozíciónak látszott, de hol vegyen hozzá írókat? A Pilvax-asztalt, ahol piaca volt az ilyennek, ugyancsak elsöpörte a politika és a háború. Az egyes szereplő nagy embereknek ez idő szerint lapjuk van. Akkor nem telt mindenkinek külön lap, de egy-egy külön írója majd mindeniknek volt és azt magával vitte. A Pilvax-asztal néptelen volt, az aggódó cívisek itták körülötte a krampampulit esténkint. Jókai úgy segített magán, hogy már decemberben kezdte írni a Pesti Hírlap cikkeit, hogy újévkor egy kis készlettel foghasson a szerkesztéshez. Ez volt a »Szomorú napok« félbeszakításának valódi oka.

Eközben a móri csata váratlanul eldöntötte Pest sorsát és a Pesti Hírlapét is. A főváros most már nyitva maradt az ellenség előtt s páni félelem fogta el a lakosságot, kivált mikor kiszivárgott, hogy az országgyűlés biztonság okáért Debrecenbe akarja áttenni székhelyét.

Az év utolsó napja volt, csikorgó hideg idő. A régi Vigadó zúzmarás ablaka mögött tanácskozott az országgyűlés. A tárgyalás benyúlt az éjszakába, künn izgatott tömegek várták a határozatot. Végre valamivel tíz óra után oszlani kezdett a ház. »Mi történt«? - kérdék. »Debrecenbe megyünk« - újságolták a teremből kiözönlő képviselők. A határozat futótűzként járta be a várost, mely mint a fölpiszkált hangyaboly mozogni kezdett. Éjnek évadján népesekké váltak az utcák. Az emberek lótottak-futottak, csomagoltak. Ahány szekér és ló volt, az mind előkerült most. A Vác, Kerepes és Üllő felé vezető úton éjfélkor már ezrével húzódtak a szekerek, hintók és mindenféle járművek a térdig érő hóban, telve menekülőkkel. Jókai a képviselők nappali tanácskozásából sejtette a határozatot s már a délután folyamán kölcsön kért Pállfy Alberttől száz forintot, becsomagolta legszükségesebb holmiját, hogy a kormánnyal együtt menjen Debrecenbe. Jókainé még maradhatott volna, de ő is követni akarta férjét. Már este tizenegykor kimentek az indóházhoz, de málháikat el nem fogadták a vasútra, mely különben csak Szolnokig volt akkor kiépítve, azt adván okul, hogy a poggyász-szállító kocsik az állam holmijának vannak fönntartva. E holmi nemsokára meg is érkezett. Közte volt a bankónyomtató-prés is, melyet a Kossuth-család málháival hoztak ki egyszerre. Ilyen szerszámmal útiköltség nélkül is élvezet lehet utazni. De lesz ennél még becsesebb holmi is a vasúton. Most vesz le egy ládát egy kocsiról két zúzmarás bajuszú katona s a láda mellől Bónis Samu száll le, nagy asztrakán sapkáját egészen lehúzva a fülére. Ebben a ládában a szent korona van. Percenként sereglenek zászlós urak, főrendek, képviselők családjaikkal. Az indóház megtelik sokasággal, ember ember hátán hullámzik. Mekkora vonatnak kellene annak lenni, amely ennyi embert elszállítson! Egy gép nem bírja meg. Kevéssel éjfél előtt megérkezik Kossuth családjával. A kisfiúk farkasprémes szürke bundát viselnek, Kossuthné előkelő tartású, szigorú tekintetű úrnő, ki nyugodt, finom mosollyal fogadja a köszönéseket. Kíséretükben Duschek miniszter van, egy komorna, egy inas és gouvernante.

A vendéglős, minthogy Szilveszter estéje van (mily vidám dévaj éj más alkalommal), az ősi szokáshoz képest grogot szolgál fel az előkelő utasoknak. A fiúk álmosak, elutasítják a grogot. Vilma kisasszony szívesen elfogadja és egy pár kanálnyit iszik. Kossuth gondolkozva jár fel s alá az elsőosztályú váróteremben s jelentéseket fogad, parancsokat ad ki. Láthatólag nyomott hangulatban van. Néhány népképviselő legott udvart képez körüle. A grogot Kossuth is átveszi a hajladozó kocsmárostól, ki érzi a pillanat fontosságát, amely neki a sors által nyújtatott. Kossuth hozzákoccintja poharát a képviselőkéhez, a Duschekéhez. Az óramutató átlépi az öreg esztendő mezsgyéjét s a következő percenete már 1849-re esik. »Adjon az isten jobb esztendőt a hazára« - mondja a szónokok szónoka és szürcsöl a párolgó italból egy pár kortyot, aztán leteszi szórakozottan és ott felejti, mert száz emberrel kell beszélnie, száz dolgot eligazítania. De mégis lassan megy minden a kisded pályaudvarban. Egész hajnali három óráig kell várni, míg a vonat elindul. A személyek egy része is visszautasíttatik, a poggyász pedig mind ott marad bizonytalan ideig, míg sorra kerül. Így a Jókaiék poggyásza is, melyet Szolnokon fognak megvárni. Itt is bevárhatnák még, hiszen Windischgrätz herceg még messze van, de már türelmetlenek, ég a lábuk alatt a föld. Gertrudis fiatal férje karjába kapaszkodik és a világot jelentő deszkákat elhagyva, felszáll egyikébe a harmadik osztályú vagonoknak, mert egy Rothschild is csak ilyeneken utazhatnék most; az első- és másodosztályú kocsikat Kossuth Lajos és környezete, valamint az országgyűlés két házának notabilitásai töltvén meg.

Szolnokon napokig vesztegeltek Jókaiék, tizedmagukkal lakván egy szobában, köztük Szilágyiné, Bulyovszky Gyula anyósa, kinek a málhája szintén visszamaradt a pesti indóházban. Minden vonathoz kimentek, de biz azt egyik se hozta, katonákat és hadi cikkeket szállítván folytonosan. Az első egy-két nap csak gond a poggyászvárás, de harmadik nap már életszükség a fehérnemű, negyedik-ötödik nap pedig megsemmisül nélküle az úriember. Jókai hatodnapra keserű elszántsággal jelenté ki, megunván a kétségbeesett asszonyok sopánkodását hallgatni, hogy elmegy Pestre és ha térdig koptatja is a lábát érte, elhozza a poggyászukat.

El is indult, de a ceglédi megállónál a szembejövő vonaton megpillantja Madarász József képviselőt, kivel, minthogy a két vonat megállott egy percig, szót válthatott. Elmondván, hogy Pestre megy a színésznők poggyászát megkeresni, Madarász figyelmeztette, hogy azt nem ajánlhatja jó szívvel, mert Windischgrätz már Budán van és a fehérnemű helyett könnyen csak nyakravalóhoz jut, mert a herceg éppen nem tréfál a skriblerekkel -, ami pedig a színésznők málháját illeti, az alkalmasint a vonaton van; mire Jókai megértvén a circumstanciákat, egy perc alatt átugrott a másik vonatra, amelyen csakugyan megtalálta a poggyászt. Így aztán visszaérkezvén Szolnokra, még aznap egy gyékényes szekeret fogadtak és megindultak a kálomista Róma felé; velük ment Szigligeti Ede is, aki, mint Jókai írja, szintén nem volt hajlandó Pesten bevárni a Windischgrätz herceg kritikáját »II. Rákóczi Ferenc fogsága« felől.

Keserves út volt ez a 20 fokos hidegben, városi embereknek, az akkori vendéglők mellett, szalonnán, túrón táplálkozva, néhol az se volt, mert a menekülők mindent fölettek, fűtetlen szobában hálni, néha szalmán, mert ágynemű se jutott. Valóságos megváltásnak tartották, mikor végre egy örökkévalóság után a gyékényes szekér megállhatott Debrecenben a városháza előtt s a csontig átfagyott Jókai leszállhatott, lakás iránt tudakozódni a főbírónál, aki egyszerre kicsiny úr lett Debrecenben, megtelvén a város nálánál nagyobb urakkal, hatalmas államférfiakkal, akik valamennyien parancsolni akartak valakinek.

Éppen volt még egy lakás Dudás szűrszabónál a Nagy Péterfia utcában, pedig ugyancsak nehéz volt kapni; egymásra licitálva kapkodták el a napok óta érkező úri népek. Bizony sokat ért most egy debreceni ház és keveset ért egy pesti. A lakás egyetlen szobából állt, mégis húsz pengő forintot kellett érte leszúrni egy hónapra. Itt rendezkedtek el Jókaiék; volt a szobában egy belül fűtő kemence, annak a tüzénél főzött Jókainé, miután beszerezvén a főzőeszközöket, férj uram maga ment ki reggelenkint szatyorral a szatócsoktól és a kofáktól bevásárolni az élelmicikkeket. A piacra járásnak több hasznát vette később, mint a politikusok körül való kuncsorgásnak. Életelevenen beállítani a kofákat és vevőiket regényeibe, itt tanulta.

Idilli élet lett volna ez két romantikus lélek számára például a Senki szigetén, de még Debrecenben is, ha a gond nem veszi el a menyecske főztjének pompás ízét. A gond, hogy a Pálffy Alberttől kölcsön vett száz forint szédületesen fogy és más pénz nem mutatkozik. Jókainé nem kap most fizetést, Jókainak pedig semmi foglalkozása sincs. Az egyetlen Nyáry Pálban bízott, ki Schodelné útján jó embere, sőt távoli rokona. Unalmában minden nap ellátogatott hozzá, egy szobában lakott Patay Józseffel. Két íróasztal volt a szobában, egyszerű fenyőfából (be se volt festve). Az egyik, amelyiknél Nyáry Pál ült, volt a belügyminisztérium, a másik asztal, a Patayé, volt a közlekedési minisztérium. Ha sok írni valójuk akadt, akkor befogták Jókait is, tehát hol a közlekedési, hol a belügyi minisztérium személyzete volt, de fizetést nem kapott sem az egyiktől, sem a másiktól.

Nemsokára azonban Nyáry Pál csakugyan kenyérbe tette, reá bízván 150 forint havi fizetéssel a hivatalos Közlöny szerkesztését, melyet Gyurmán Adolf, a »forradalom viperája« látott el eddig mérgezett nyilakkal. A nagy tisztesség és a százötven forint egyszerre lázas örömre gyújtotta a Dudás uram lakóit. Jókainé kivette Dudáséktól a fele konyhát és fele takaréktűzhelyet, sőt szolgálót is fogadott, mert most már az úr nem járhatott ki a piacra, pékhez, mészároshoz, politikát kellett csinálnia, mégpedig a Nyáry Pál ízlése szerint.

Hiszen nem is volt az rossz ízlés. Nyáry Pál egyike az elmúlt század legjobb koponyáinak, hatalmas judicium, éleslátás, praktikus világnézlet és az igazság rendületlen szeretete jellemezték, oroszláni tekintet a haragos szemöldök alatt, de a szív egy bárányé. Aki nem ismeri Nyáry Pált és életét, annak nincs fogalma arról, hegy kis pozíción mekkora naggyá lehet valaki.

Bizonyára könnyű lett volna őt vakon is követni, ha nem lett volna már ekkor minden út veszedelmes, mert a nagyok útjai már ekkor nagyban divergáltak. Ahány, annyi felé húzott. Gyűlölték egymást. Irigyelték ezt, féltek emettől. Nem kellett ide már Windischgrätz, se a Miklós cár segítsége. Bent volt már a legyőzhetetlen ellenség, a viszálykodás a magyar urak közt.

Jókait nem lehet se dicsérni, se gáncsolni a cikkeiért, neki nem voltak erős meggyőződései. Egy nagy gyerek volt, semmi egyéb. Tavaly még Petőfi tutélája alatt radikális, a legvörösebb vörös, ami csak lehet, most a mérsékelt Nyáry tutélája alatt, megtöltve annak eszejárásával, egy bölcs aggastyán higgadtságával kezdi működését a Közlönyben. Cikkei szakasztott azon a hűvös magaslaton tárgyalják az izzó kérdéseket, mint ahogy azokat ma, ötven esztendő után látjuk és kívánjuk megítéltetni. A nemzet nem az uralkodó ellen küzd, írja, hanem a reakció ellen; a nemzet nem támad, csak védekezik. Legyen bárki a kormányon, aki alkotmányos szabadságainkat nem bántja, mi helyet adunk neki mindjárt -, enélkül pedig soha. Ezek a Közlöny vezércikktémái.

Ezek a nézetek arra a kis csoportra vallanak, melyet közönségesen »Kazinczy-körnek« neveztek. Ide tartozott Csányi, Nyáry, Kazinczy Gábor, Szemere Bertalan, Patay József, Kovács Lajos, Klauzál, b. Kemény Zsigmond, szóval a mérsékeltek, az »okos emberek«, akiket még tavaly Sükeyvel lehurrogattak, hogy »nem kellenek ilyenkor«. A cikkeket legnagyobb részt Kovács Lajos és Kazinczy Gábor írták.

A többség, az engesztelhetetlenek, a szakításra törekvők, a vérmesek, a felbőszültek és a hazardőrök, felháborodva olvasták a cikkeket. Micsoda sárga-fekete limonádé ez? A Gyurmán vitriolba mártott tolla után micsoda visszaesés? Mit akar ez az ember? Ki van mögötte? Titkos célzatokat kerestek s egy könnyen benépesíthető hátteret kanyarítottak a cikkek mögé. Ohó! Hiszen ott valamit főznek. Hiszen ezek békét akarnak. Összesúgtak, kieresztették kalitkájából a gyanút. Elhomályosult tekintetükkel látni vélték a bécsi kezet.

A Pálffy Albert radikális lapja, Március tizenötödike, hevesen megtámadta Jókait és a szerkesztő gyerekes módon rögtön visszakövetelte a kölcsön adott száz forintját. Jókai hüledezve látta, hogy egyszerre milyen nagy port vert fel. Kétségkívül gyenge politikus és felületes újságíró volt, de bizonyos tulajdonságai a publicisták fölé emelik. Jelszavakat tudott kidobni a közönség közé s egy sikerült jelszó többet segít mázsaszámra menő bölcs érveknél. Egy ötlet, egy bonmot megöli a legfönségesebb beszédet és megállítja a legdühösebb rohanó tömeget. Láttuk e fiatalembert a Lederer-féle macskazenénél, mikor azt mondja a Lederer vesztét kívánó népnek: »A hazáért könnyű meghalni, de nehéz ölni«. Láttuk a Landerer-nyomda előtt, mikor szakadó esőben letéteti a tömeggel az esernyőket. Az ilyen embernek az elmeszikrái veszedelmesek, ha rosszra használja. Azért hát vigyázni kell, hogy olajat csöppent-e a tűzre, vagy oltó vizet. Hát ez bizony most vizet csöpögtet, még pedig tiszta vizet. A képviselők pro és kontra foglaltak állást, már ti. azok a néhányan, akik csinálták a dolgokat. Mert a többi jóízűen kártyázott éjjel és nappal a Fürdő vendéglőben és nem olvasta a Közlöny cikkeit. Mindegy, azért ők is hallani fognak róla, mert hát ebből interpelláció lesz a házban. Hiszen fontos eset ez, mert Nyáry ellen megy az éle. Már pedig ez idő szerint nincs sürgősebb dolog az országban, mint Nyáryt és társait összetörni. Igaz, hogy Pesten derűre-borúra löveti és akasztja a mieinket Windischgrätz herceg, de az messze van és itt is csak mozogni kell. A cikkek ügye tehát az országgyűlés elé kerül. A február 10-iki ülést egészen kitölti ez a kérdés. Madarász László nagy kedvteléssel látszik utat egyengetni annak a bizonyos kis gépecskének, mely a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán. Egy nap marciális törvényeket sürget Madarász László a meg nem jelent képviselők ellen, most Nyáry Pált és társait szeretné eltenni láb alól. A ház hangulata neki kedvez. A ház hangulata Jókai-ellenes. Bár Jókai személye csak az a bizonyos fogpiszkáló, mely az elítéltetés okául szolgáljon. Nyáry Pál védekezését ingerülten hallgatják vagy nem is hallgatják, zajjal és ellentmondásokkal van megszaggatva. Február 12-én Kossuthnak is nyilatkoznia kell; ékesszólásával, találó érveivel lecsillapítja az ingerültséget; nyilatkozatának az a veleje, hogy a kormánynak semmi köze a cikkekhez, a szerző aláírta nevét, akinek kifogása van, végezzen vele. Mindamellett »ad audiendum« idézte magához Jókait, ki meg is jelent a kitűzött órában a városházán, hol Kossuth székelt.

Kossuth, kit pedig azzal gyanúsítanak immár, hogy meg akarja magát koronáztatni, igen egyszerű módon él és viselkedik. Egész nap íróasztalánál ül, levelez, fogad, intézkedik, rendeleteket fogalmaz, gyorsan ebédel s rögtön visszatér a munkához. Egész szórakozása abból áll, hogy kétszer hetenkint whistet játszik. Gróf Esterházy Mihály a »játékmester«, rokonszenves partnerek összehívásával van megbízva a kijelölt estékre. Nagy kitüntetés, akit partira meghínak. A kitüntetések közül ez pótolja az »arany gyapjút« a királytalan királyságban. Egyébként semmi fény, semmi ceremónia nem jelzi, hogy az ország leghatalmasabb embere ott lakik. A debreceni főbíró is nagyobb flanccal kezeli a közhatalmat. Jókait nem jelenti be lakáj vagy sima képű titkár, kopogtat az ajtón és a patriarchális »szabad«-ra benyit Kossuth szobájába, melynek falait különféle színű gombostűkkel kiszurkált térképek borítják. Jókai részletesen írja le ezt az audienciát, de az ő előadását, okulva egy pár eseten, nem fogadhatjuk el készpénznek. Kossuth úgy látszik nem fektetett nagy súlyt a cikk-dologra, bár nem helyeselte a békésebb hangok pengetését, de nem is helyeselhette, mivelhogy inkább a közönség feltüzelése, mint józanítása állott a hadviselés érdekében. Az ő szemében már el volt vetve a kocka. Neki már nem volt visszatérése. A nemzetnek még lehetett. De akarhatta-e ő azt, hogy a nemzet ne vele menjen? Hiszen csak ember volt.

Annyit tudunk biztosan, hogy az ad audiendum nem volt valami dörgedelmes jelenet. Kossuth azt a kérdést intézte, hogy ki sugalmazta a cikkeket? Jókai természetesen nem vallott Nyáry Pálra. De ez nem is lett volna igaz. Sugalmazásról szó se lehetett. Nem is kellett őt sugalmazni, nagyjából olyan volt, mint a fonográf, aki legutoljára beszélt bele, annak a hangját adta vissza - csakhogy jobban. Jókai ügyesen védekezett a Kossuth beszédjeiből vett idézetekkel (aki annyit beszélt, annak a beszédjeiben mindent találni), mire azzal bocsátotta el, hogy folytassa ezután is a szerkesztést, de legyen egy kicsit forradalmibb és beszélje meg cikkei témáját báró Jósika Miklóssal, aki a honvédelmi bizottmány és így a kormány tagja volt és a közoktatásügyi tárcát vitte.

Mindez idáig szerencsésen ment és ki tudja, miként végződik, ha Jósika rossz modora és kategorikus kijelentése, hogy csak olyan cikke mehet le a nyomdába ezentúl, amit ő előzetesen elolvas és helybenhagy, az ő báránylelkét is lázongásba nem hozza. Nyomasztó, sőt reménytelen anyagi viszonyai közt talán elfogadta volna ezt a föltételt egy más politikustól, egy laikustól. De Jósika egyúttal író volt. És, Jókai azt is érezte, hogy nálánál kisebb író. No, mármost hogy egy kisebb író cenzúráján menjen át egy nagyobb író elmeszüleménye, ez sok, olyant még Torquemada se gondolt ki, akkora türelmet és önmegvetést krónika föl nem jegyzett. Jókai még aznap benyújtotta lemondását a Közlöny szerkesztéséről, persze a felesége helyeslésével. És most már megvolt a fél takaréktűzhely Dudáséknál, de nem volt rajta mit főzni.

Nem volt egyebük, mint egy kosztosuk, a kákabélű Farkas János kormánytanácsos, aki a fejébe vette, hogy ő a Jókainé kosztján fog kitelelni s ezért az akkori debreceni árak szerint hatvan forintot fizetett havonkint, de a bort napról-napra maga hozta a köpenyege alatt. E hatvan forinton tengtek-lengtek valahogy kis ideig, mert tudni lehetett, hogy Nyáry Pál nem abból a fából van, aki a maga embereit könnyen elhagyja.

Egy nap indítványba hozta a minisztertanácsban, hogy adják ki azoknak a színészeknek a fizetését, akik a kormányt Debrecenbe kísérték. Jósika nem ellenezte, Patay meg éppen javasolta. Kossuth ugyan közbeszólt némi bosszúsággal: »A komédiások az utolsók«, de miután a takarékos Duschek is hozzájárult, több ellenvetést ő se tett. Hisz úgyis ott volt a bankóprés...

...De a Jókai bajai ezzel még korántsem szűntek meg. A debreceni mérsékelt pártot mind jobban-jobban kezdték Madarászék piszkálni, szorongatni, kivált a Március 15-ben Pálffy intézett erős támadásokat. Nyáryék belátták, hogy orgánumra volna szükségük, mire megalapítá Jókai a debreceni Esti Lapokat az ő biztatásukra ugyan, de a saját szakállára. Az első szám február 22-én jelent meg azzal a programmal, hogy a megtámadott hazát és a 48-iki törvényeket megvédje a külellenség és a túlzók ellen. A lap szenzációt okozott. Mindjárt az első számból, melyet elejétől végig maga Jókai írt meg, elfogyott ezer példány e minthogy fele bevételre voltak szerződve Csáthy nyomdásszal, az ötven forint jövedelemből huszonöt forint jutott Jókainak, huszonöt a nyomásért. »Ha ez így megy - mondá Csáthynak Jókai -, ezentúl két bankóprés lesz Debrecenben«. Hát úgy is ment, a közönség, melynek mindig nagy delicia, ha a hatalmasokat csipkedik, ha nem volt is a Nyáryék pártján, kapkodta az újságot. De az ellenpárt se pihent, a radikális lapok beteges rángatózással marták Jókait, illetve a csoportot, mely Jókait és lapját támogatta. Különösen Madarász László, a rendőrminiszter, égett kiolthatatlan gyűlöletben irántuk, ő lévén az Esti Lapok stichblattja. Halálos párbaj folyt itt, ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy a felek közül egyik a fűbe harap. De melyik? Nem az, amelyiknek nincs igaza, hanem alkalmasint, amelyik ügyetlenebb vagy amelyik tisztességesebb. A sajtó piszkolódásai, gyanúsításai csalhatatlan mód, de lassú, s ha a támadó félnek sok tarka macskája van, akkor egy kicsit bizonytalan is. Madarász tehát taktikát változtatott. Eddig a kicsinyeket üldöztette lapjai által, hogy a Nyáry Pál táborát szétrobbantsa, de miután ez nem sikerült, elhatározta, hogy egyenesen Nyáry Pálra utazik. Az anyaméhet kell kiölni és szétmegy a raj.

Ebből az időből datálódnak azok a sablonos alakok, sánta, púpos emberkék, nagyszakállú rongyos zsidók, kik kifúrt mankójukban vagy valami köntösükre vetett foltban tudósításokat hordozgattak a mindenható rendőrminiszternek az ország minden részéből, ellenség mozdulatairól és egyéb dolgokról. Sok krónika beszél ezekről. A fürge Madarász László igen jól tudta, hogy a kezében levő szakmából mi mindent lehet okos embernek csinálni. E sifrirozott vagy nyílt tudósítások közül sok volt a »doma robiensis«,[48] melyeket vagy a maguk, vagy a rendőrminiszter kedvéért otthon készítettek a »flamingók«.[49]

A március 7-iki minisztertanácsban nagy jelenetet inszcenírozott egy ilyen kifúrt botban érkezett tudósítással a miniszter polgártárs, ki magát Robespierre-nek képzelte. Halotti sápadtság ült ki az arcokra, midőn a kínos leleplezést tette, hogy egy tudósítást kapott Pestről, megbízható, kipróbált kézből, mely szerint Schodelné énekesnő (Nyáry Pál többször említett barátnője) mindennapos vendég Windischgrätz herceg szállásán. E fölfedezés drámai erővel hatott a jelenvoltakra. Ez nagy dolog és tisztán, világosan áll. Minden szem Nyáryra szegődött. Mert ha Schodelné a Windischgrätz szállásán bennfentes, akkor titkokat szállít neki s ezeket a titkokat akkor a magyar hadállásokról és intézkedésekről Nyáry Pál küldözi Schodelnének, minélfogva a békésre hajló hangulatáért már eddig is gyanús Nyáry Pál hazaáruló.

- Mi van ebben a dologban? - kérdé zordon arccal, a kínos csendet megszakítva, az elnöklő Kossuth.

- Az van benne, hogy nem igaz, - felelte Nyáry, nyugodt oroszlántekintetét végighordozva a teremben.

- De a tudósítás...

- Ostobaság - vágott közbe Nyáry, egy kicsit röstelkedve -, Schodelné velünk egyszerre jött Debrecenbe és azóta is itt van mindig.

- De hogy én erről nem tudok? - csodálkozott Madarász László.

- Mert nem jelentkezett szállásért a városházán, mint a többiek, hanem egyenesen Buzás Pál öcsémhez szállt, akinek itt háza van.

- És hogy te nekem erről nem szóltál? - csóválta a fejét Kossuth, de már csak féltréfásan.

- Azért titkoltam el ittlétét - felelte Nyáry Pál egyszerűen -, hogy megtehessem múltkori indítványomat a színészek fizetése dolgában, mert ezt csak úgy tehettem, hogy Schodelné abban ne részesüljön.

Madarászt e nagy felsülés nemhogy megakasztotta volna, sőt még élesebb támadásokra tüzelte, különösen Jókaira uszítá lapjait, melyeknek sikerült is meglehetősen felingerelni ellene a politizáló köröket, kikiáltván őt hazaárulónak, ami akkoriban nem volt kellemes, mert a vésztörvényszék nem tréfált és »elhamarkodott lépései« sem estek valami erősebb kritika alá. Éppen március tizenötödike volt, évfordulója a tavalyi dicsőségnek, mikor ez a gyalázó titulus rázúdult. Tavaly ilyenkor ezernyi torok éljenezte Pest utcáin, most összesúgtak mögötte a cívisek, a hivatalnokok, a képviselők: »ott megy az áruló; főbe kellene lövetni, mégis rettenetes, hogy így szabadon hagyják ezek a puhányok.« Jókai, ki Ikaroszként szállt följebb-följebb az Esti Lapokban a békegalamb testéhez enyvezett szárnyaival, most egyszerre meghökkent. Érezni kezdte, hogy veszélyben van. Látta, hogy Madarász semmitől se riad vissza. Kossuth sem titkolta ellenszenvét irányában. Dermesztő hideg fújt rá mindenünnen. Babona fogta el. Az anyai átok sötét szárnyain vitte őt az elzüllés, a romlás vagy még valami végzetesebb felé. Menekülésre gondolt e rettenetes napokban. Éppen Debrecenben járt egy tavalyi pajtása, Vasvári Pál, az megsajnálta és el akarta innen vinni a szabadcsapatjához kapitánynak a mócok ellen, de a férfias lelkű Laborfalvi Róza ellenszegült, mikor Jókai előadta a szándékát, hogy így-úgy megunta a tintával való vitézkedést, ő is odamegy a golyók, fegyverek elé, ahol az igazi helye van most egy igazi férfinak, a mélyen látó asszony rápirított: »Móric, te félsz!«

A megpróbáltatásnak e keserves óráiban kezdett elétűnni ennek az okos, higgadt és jellemes asszonynak értéke. Milyen szánalmas alak lett volna nélküle az elpárolgott redaktor. Ő öntött bele lelket és harci kedvet. Jó volt most az érettebb higgadtság. Egy fiatal szerelmes asszonyka a mézes év első felében bizonyára azt mondta volna: meneküljünk innen, ő azt mondta: egy tapodtat sem mégysz, megküzdesz ellenségeiddel, vagy elesel, vagy győzni fogsz, harmadik »vagy« nincs. Ő jól tudta, hogy a Jókai védelmezői még elég hatalmasak, az is tisztán állt előtte, hogyha Jókai most kitér a harc elől, akkor semmi jövője nincs; a gyámoltalanságból nincs feltámadás, a sírból legalább meg van ígérve. De Jókai még győzhet is.

Az asszony szuggerálja, lelkesíti, úgyszólván hipnotizálja az élethalálharcban, mely most kettejök közt megindul: a toll és a hatalom embere közt. A toll embere puha, ingadozó, szelíd, megfélemlíthető, ellenben a hatalom embere vakmerő, irgalmatlan és furfangos. A harc hát egyenlőtlen. De a golyók egyformán öldöklők. Jókait hazaárulónak vádolja ő, őt meg azzal vádolja Jókai az Esti Lapokban, hogy a Zichy-féle kincsekből ellopta a gyémántokat. Nagy konsternációt okoz ez a rettenetes vád a népszerű miniszter ellen. Szinte égnek mered az emberek haja-szála. Madarász László, mint a megsebzett vad, rohamra készült; egy törvényjavaslatot fogadtatott el lázas gyorsasággal a pártjával, mely szerint halállal büntetendő mindenki, akire gyanú van, hogy az ellenséggel cimborál. E guillotine-ízű javaslatnak az volt nyilvánvaló célja elsősorban, hogy Jókait eltegye láb alól. De éppen a vérpad faragásakor annak forgácsai közt érte utól a Nemezis.

Az Esti Lapok közleménye a gyémántokról, mielőtt ott kipattant volna, közsuttogás tárgyát képezte politikai körökben. Gróf Andrássy Manónak, kinek remek karrikatúrái maradtak fenn ebből az időből, egy torzrajza már cirkulált a képviselők közt, mely Madarász Lászlót ábrázolta orángutáng alakjában, fején tollas kalábriai kalap, jobb kezében »forradalom« feliratú zászló, a balban guillotine, míg a két alsó kezével egy »Zichy« feliratú ládából gyöngyfüzéreket emelget ki. De ez mind nem volt komoly dolog. Az emberek csak olyanok voltak akkor is, mint mindig, óvatosak. Mosolyogtak a képen, fejet csóváltak a pletykán, de ezzel vége is volt, sok ember titka maradt. De a nyomtatott betű már nagy lárma, azt nem lehet többé megállítani. Madarásznak tennie kellett valamit. Kínálta a ládákat Duscheknek, az nem vállalta, mert a ládákról le voltak a pecsétek szaggatva, jele, hogy fel voltak valamikor törve.

Most már az országgyűlés is foglalkozott velök. A Kazinczy-kör (hogy ne kelljen békepártnak nevezni, mert az nem volt) a ládák felnyitását követelvén, Madarász ezt úgy vélte elsimítani, hogy maga nyújtott be javaslatot a »tartás közben el nem tartható tárgyak«[50] elárverezésére, miáltal a ládák felnyitása e célból látszott elrendeltetni. Ez elmérgesedett viszálykodások a kabinetben és az országgyűlésen elkedvetlenítették Kossuthot, kitért előlük azzal, hogy a Tisza melletti táborba ment szemlét tartani. De a rendőrminiszter ráküldött emberei, mert a megszorult róka minden utat megpróbál, még itt is ingereltek az Esti Lapok ellen s néhány nap múlva a táborból küld sürgönyt Nyáry Pálnak azzal az értesítéssel és paranccsal, hogy - Klapka seregében nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál, az Esti Lapok ellen, mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg elárulására izgat - minélfogva azonnal indítsa meg a szigorú vizsgálatot.

Bizony gyengén állott volna már e percben a Jókai szénája, ha Kossuth nem szigorú tisztelője a formáknak, úgyhogy ami belügy, azt a belügyminiszterre bízza még akkor is, ha elfogultnak tartja -, így aztán a Jókai feje a Nyáry kezében csak olyan biztos volt, mintha az édesanyja ölében lett volna.

Megmutatta Kossuth sürgönyét az Esti Lapok híveinek, mire elhatározták, hogy Klapkát fel fogják világosítani a vád alaptalanságáról. Jókai legott összeszedte az Esti Lapok megjelent számait, kérve a tábornokot, méltóztassék átnézni és kijelölni, melyik számban van hazaárulás és hadsereg elleni izgatás?

Mily isteni naivitás kellett ahhoz, hogy valaki ilyen lappaliával szuttyongasson meg egy harcoló hadvezért, ki hadra kel, lóháton ebédel, táborban alszik a köpenyegén, hogy az neki régi újságokból böngéssze ki a hazafiúi reputációját.

De a harcok vitéz oroszlánjában gyöngéd érzés lakott, úgy látszik haladéktalanul elolvasta az Esti Lapok összes számait és még a tápió-bicskei győzelem mámorában április első napjaiban levelet írt Jókaihoz, melyben lojálisan kijelenti, hogy az a vád, amit Kossuth előtt mások állítása nyomán hangoztatott, most az összes cikkek elolvasása után teljesen alaptalan s ő azt készséggel visszavonja.[51]

Jókainak kincseket ért a levél, melyet azonnal közzé tett az Esti Lapokban. Klapkának ekkor nagy nimbusza volt, még Kossuth is respektálta. Ezentúl Jókainak békét hagytak. A Kazinczy-kör föllélegzett e diadalon és most már erőre kapva nem engedte a Madarász-ügyet elaludni. A gyémánt-pörben kiküldött bizottság a Nyáryék hatalmas nyomása alatt kimondta a sikkasztás vádját egy napon s a rákövetkező éjjel örökre eltűnt a szemek elől Madarász szomorú alakja; udvarán készenlétben egy menekülésre alkalmas fogat állt éjjel és nappal, mióta Debrecenbe érkezett.

Jókai tehát személyében elégtételt kapott és annyira vitte, hogy életét nem kellett legalább a magyaroktól félteni, sőt a gyanakodások, gonosz intrikák és keserű lelki szenvedések, melyeknek iskoláján Debrecenben átment, a megszabadulás, az enyhülés és élet forrásaivá válnak e csodálatos világban, hol a feltartózhatlan átalakulás törvényei alá esnek testtel bíró és testetlen dolgok egyaránt. Az Esti Lapok, melyek úgyszólván életveszedelembe keverték mindazokat, kik bele írtak, az ő rossz hírüknél fogva immunitásul fognak szolgálni egy év múlva mindazoknak, kikbe a bosszút álló hatalom bele fog kötni, hogy őket egy vagy más módon félretegye. Elég arra hivatkozni valakinek, hogy az Esti Lapokba dolgozott s egyszeribe mint javítható anyag löketik vissza a közönséges lakosság közé. Természetes, hogy a Jókai-féle Esti Lapoknak csak a híre ilyen »jó«, maguk a lapok alapjában semmiben se különböznek egyéb, a forradalom idejében írt nyomtatványoktól, a hang csípősségét kivéve. Éppen csak annyi vérpadot és akasztófát lehetett volna összerakni az Esti Lapok betűerdeiből is, mint a többiből, ha ez a hírük nincs s ha a becsületes Kossalkó, a rémnapok egyik államügyésze, szíve mélyén magyar ember, a lap egyetlen megmaradt példányát jól el nem dugja, hogy a bírák meg ne ösmerkedhessenek a tartalmával, hanem csak a híre szerint, mint életmentő dobassék latba az igazságszolgáltatásnak a véres serpenyőjén.[52]

Magának Jókainak és a Nyáry-körnek azonban nem használt a Madarász feletti győzelem semmit. Április 14-én a radikálisok trónvesztettnek nyilvánították a debreceni öreg templomban a Habsburg-családot s ezzel a békepárt el volt söpörve a föld színéről, a hadsereg üdvrivalgással fogadta a bevégzett tényt. Dupla lénung, nincs király. Nyáryék kedvszegetten állottak félre. Jókai pedig semmit se tanult a múltakból, tovább szerkesztette az Esti Lapokat, de most mát radikális köztársasági párti szellemben. Jókainak ez a köpenyforgatása különféleképp magyaráztatott, de egyféleképpen sem előnyére. A politikai meggyőződésekben is lehetnek átalakulások, de ilyen ugrások nem lehetnek. Ha valaki Kossuthon innen volt, közeledhetik Kossuthoz, de hogy még át is ugorja, ilyesmi nehezen indokolható. Ha még legalább opportúnus lett volna a Jókai pálfordulása! Ellenkezőleg: régi barátait, támogatóit elvesztette anélkül, hogy ellenfeleiben bizalmat keltve barátokat szerezzen. Ő maga ugyan azzal indokolta később ezt a lépését, hogy a Kossuth királlyá való választását óhajtotta elkerülni, éppúgy, mint Szemere Bertalan miniszterelnök s ezért állt a legszélsőbb álláspontra, a köztársaságnak csinálván propagandát. De ez csak hajánál fogva előrántott érvelésnek látszik, a valódi ok abban van, hogy komoly meggyőződései a politikában nem voltak, csak szerepeket vett fel s azokat jól vagy rosszul megjátszotta. Nem a rosszhiszemű politikusok közül való volt, önző célokat nem ösmert, az intrikáktól távol állott, hanem javíthatatlan impresszionista volt, akivel utoljára beszélt, annak adott igazat, de ha valami szerepbe így vagy úgy, ezért vagy azért belecsöppent, azt aztán kényelmi okokból állotta végig, anélkül, hogy komolyan hitt volna iránya helyességében. Különben nem szabad feledni erről az esetről külön szólva, hogy Jókai mindössze huszonnégy éves volt, nagy gyerek, nagy poéta és azonfelül humorista, akinek a szemlencséje nevetségesre ferdíti és liliputi módon kicsinyíti meg a komoly koponyák nagyképű működését.

A hadi szerencse jobbra fordultával, midőn az osztrák fősereg elhagyta a fővárost, Jókai visszavágyott Pestre, elhatározván, hogy onnan folytatja lapját, mely így, debreceni dátummal, mégis csak vidéki lap. Bár a kormánykörök is a visszaköltözésre készülődtek, Jókai mégse hozta magával a feleségét, mert a végleges győzelemre nagyon kevés volt a remény.

Siralmas állapotban találta a fővárost. Egy paliszádsor szelte ketté. Az Újépülettől a hajóhídig cölöp volt leverve cölöp mellé, amely palánk arra szolgált, hogy ha a pesti lakosság fellázadna s ostrom alá venné a kaszárnyát, annak helyőrsége fedett úton vonulhasson át a budai várba. Pest lakossága! Volt is annak most lakossága?

Fényes délben is ritkaság volt az utcán egy-két embert látni. Ahelyett gazdátlan, éhes ebek csatangoltak az utcákon. Budára nem lehetett átmenni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a Lánchídnak még nem volt talapzata. De ez inkább csak Vahot Imrének volt kellemetlen, aki e nehéz időkben is szerkeszté a maga jámbor Pesti Divatlapját (az asszonyok a forradalom rémnapjai alatt is érdeklődnek a szoknya és a ruhaderék szabásának változatai iránt) s aki szerette estéit a budai kis kocsmákban tölteni. Kívüle más író nemigen volt a fővárosban.

Ily viszonyok közt a visszaérkezett Jókai kapós volt. Valóságosan megrohanták a kiadók és nyomdászok. Nemcsak az Esti Lapok kiadását folytathatta innen minden rázkódtatás nélkül, de a Heckenast Pesti Hírlapjának szerkesztését is átvette, havi kétszáz forint szerkesztői díjban állapodva meg.

Hanem ez a szépen, nyugodalmasan induló szalmaözvegység hamar meg lett zavarva. Görgey Buda alá jött s Hentzi megkezdte Pest bombáztatását. A veszedelem hírére Jókainé itthon termett az ura mellett s vele együtt élte át azokat a borzalmakat, míg az ostrom folyt s azt a diadalmámort, melyet Buda bevétele okozott.

De e győzelmi ragyogáson is átveri magát a sötét ruhába öltözött jövendő sziluettje. Szépen adja ezt vissza a Jókai memoárjaiban megörökített ünnepély hangulatos képe, melyet a Múzeum nagytermében rendeztek Buda bevételének örömére. Jókai még egyszer összejön itt állítólag[53] Petőfivel. Az asztal végén ülnek jelentéktelen hadnagyok közt. Kis emberek ők itt, ahol nagytekintélyű képviselők és generálisok banketteznek, lelkükre nehezedik a megsemmisülés érzete. Milyen volt a kezdet és milyen a vég! Az ő művük ez, gondolják, de őrájuk senki se gondol. Mellőzött szürke alakok, egy »besteck«, egy numerus mindenik. S még ők magok is úgy tesznek, mintha nem ösmernének többé egymásra. Cseng a pohár, előkerül a kappan, közéletünk szónoklati szárnyasa (május vége lévén, nem válthatja fél az elegánsabb fácán), megerednek a tósztok, emelik poharukat ezért, azért, hallani kívánja a társaság ezt vagy azt, de se Petőfit, se Jókait nem, nem emlékszik már erre a két úrra senki. E tábornokok, ezredesek és hadnagyok, akik mind abból a március tizenötödikéből születtek, amely az ő napjuk volt, most mind valami egyébről beszélnek az amábilis konfúzióban, mely a bankettek aranyos köde gyanánt ösmeretes; de Jókaiból is kikívánkozik egy bizarr ötlet, úgylehet csak a vad tósztok közt. »Iszom azokra a hősökre - mondja -, akik még ezután fognak elesni.«

Síri csönd követte a baljóslatú szavakat, egy-két ember megkérdezte: »ki az a szőke tacskó, aki most beszélt«, aztán napirendre tértek fölötte, csak asztalbontáskor lépett hozzá még egyszer, utoljára a régi jóbarát Petőfi, odakoccintván poharát a Jókaiéhoz:

- Köszönöm, hogy rám köszöntötted a poharadat!

Ez volt az első békülő szó köztük a »nagy harag« óta, s ez volt az utolsó szó is, melyet a halhatatlan dalnok hozzá intézett; többet az életben nem beszéltek egymással.

Nem volt most Pesten valami kellemes élet. Kivált Jókainak látnia kellett, hogy zérussá lett, ahol nagy numerus kezdett lenni másfél év előtt. A szerkesztés is divatját múlta. A lap nem volt már hatalom, mint azelőtt. Egyáltalában nem volt már semmi hatalom. Senki se fogadott szót senkinek. A parancsolók megvoltak, többen, mint kellett volna, de az engedelmeskedők vesztek ki. Pest majdnem néptelen volt. A házak nagy része összerombolva, a boltok becsukva. A kereskedők kezdtek nem bízni többé a magyar bankóban, inkább eldugták portékáikat. A vendéglőkből csak néhányban füstölt a kémény. A lapcsinálás rosszul ment, senki se prenumerált, sőt már nem is olvasott senki. Megunták a híreket. Annyi hírt hallott az ember minden percben ingyen jövő-menőktől, hogy végre megundorodott a hírektől, melyeknek csak egy századrésze volt igaz. Az országgyűlés el volt napolva négy hétre, a képviselők szerte széledtek az országban, a kormány egészben el nem jött Pestre, sőt maga a kormányzó is Debrecenben maradt még. Görgey egyik rosszul irányzott kartácsától meggyulladt a királyi rezidencia. A közönség rögtön megcsinálta a legendát, mintha mindez azért történt volna, hogy Kossuth bele ne költözhessék.

Tehát témák se voltak, amelyekért Debrecent elhagyni érdemes volt. Az Esti Lapok és a Pesti Hírlap, dacára a Jókai ötletességének, azzal a generális mártással dolgoztak, mely a nagy frázisok puffogtatásával bírta még a hiszékenységét vesztő közönséget a nagy álmok világában tartani, bár már akkor szinte kétségtelennek látszott, hogy az orosz hadsereg átlépi határainkat.

Pálffy, a »halálos ellenség« is eljött Debrecenből, ő is a fővárosból akarta szerkeszteni Márciusát, s mivelhogy az előbbi kormány megbukott, angol ésszel élesen bírálta a mostani kormány tetteit. Jókai ezúttal kevésbé veszedelmes cikkanyagot talált, Kossuthnak Pestre jövetelét sürgetve lapjaiban, hiszen valamit csak mégis követelni kell. Kossuth csakugyan el is jött később Pestre, de Pálffy Albert megjárta a maga témájával, mert a rendőrfőnök, Hajnik Pál az éles kritikáért egyszerűen becsukatta - a sajtószabadság kikiáltásának második esztendejében. Érdemes említeni, hogy maga Jókai ment könyörögni Hajnikhoz, eresszék ki az ellenségét. Az ilyen nagylelkűségi frappáns pózokat mindig szerette. Hősei mind ilyenek. S ő maga is hőseit játszotta, ha tehette és ha nem nagyon kényelmetlen volt a játék.

Különben ez az egész pesti élet már csak rövid ideig tartó fény. Alkonyodik már és borul észak felől. A szent harc végéhez közeledik. Az egyik császárt levertük, mert ha nem vertük volna le, bizony nem kiáltana segítségért a másikra: »Gyere, mert nem bírok velök«.

S a másik császár friss hada megindul erre ölni ismeretlen népeket, akik neki nem vétettek. Ez az ördögök etikája. És amint országokon körösztül egyre közelebb-közelebb hangzanak az ütemes lépések s a kozáklovak csattogó patkói, a végleges győzelem iránti remény egyre halványodik a szívekben. Az országgyűlés tagjai a határozathoz képest mindamellett összegyülekeznek a szünet után Pesten, de Kossuth nem titkolta, hogy egy napra se biztosíthatja őket arról, hogy a muszka itt nem terem, az pedig nem respektálja az immunitást. A képviselők erre, megbeszélés szerint, Szegednek kezdték fordítani a kocsirudat, hová nemsokára a kormány is követte őket. Jókai is a menekülőkkel tartott, megértetvén Heckenasttal, hogy a lapot lehetne még ugyan folytatni ameddig lehetne, de az előfizetőknek már nem lehetne megküldeni, mert azok már mind futnak a világ minden része felé, ahol még nincs muszka vagy német és éppenséggel nem küldik be a lakcímeiket a kiadóhivatalba.

Heckenast belátta és fölmenté a szerkesztés alól, száz forintot adván végkielégítésül, amellyel megkezdje bujdosó pályáját. Nejét nem vitte egyelőre magával, mert teljes bizonytalansággal indult meg minden cél nélkül Kecskemétnek, majd Szegednek, hol rekruta-tábor gyülekezett a város alá: de már ez aligha fog verekedni. A gyülekező tábor híre oda csábítá a menekülőket. Jókait is kioktatta Heckenast, hogy csak arra tartson, oda igyekezzék, ahol a nagyurak vannak, ott nem éri semmi baj. Ez idő szerint pedig Szegeden voltak a nagyurak, a kormány és országgyűlés tagjai, grófok és bárók, sőt még Gertrudis királyné is megérkezett Kőrösi Sándorné barátnéjával, nem akarván sokáig magára hagyni ifjú férjét.

Szeged annyira tele volt idegenekkel, hogy nem mindenkinek jutott lakás. Jókai meg a nagyurak is a gyékényes szekereken háltak, melyek a nagy piacot és a többi tereket ellepték. Emberemlékezet óta nem volt olyan forgalom Szegeden. Pedig a forradalom alatt ugyancsak sokszor ébredtek arra a szegediek, hogy tele van a város nyalka úrfi honvédtisztekkel. »Csata van valahol!« - mondották gúnyosan a cívisek és többnyire kisült másnap-harmadnap, hogy csata volt valahol a környéken. Ez egyszer azonban civil urak és nagyúri dámák sáskányi sokasága nyüzsgött az utcákon s elfoglalt minden zig-zúgot a városban, úgyhogy az élelmiszerekben is beállott a drágaság. Degré Alajos huszárkapitány följegyzése szerint egy forint volt a leves a két szegedi vendéglőben, három forint egy pecsenye, de a főpincér még azt is megkérdezte, hogy milyen pénzzel fizet az illető, mert a Kossuth-bankó már abba kezdte hagyni a járást.

Szegedről nejével menekült odább Jókai. Ez a kalandos útja adja az inspirációt a »Bujdosó naplója« című töredékhez és az »Életem legszomorúbb napjai«-hoz. De előkerül az a »Politikai divatok«-ban és egyebütt is, összekeverve költött dolog való dolgokkal, mint az ördög mákja a gazdag ember kölesével.

Ezer rettegés közt, megbízhatatlan hírek és önijesztések közt folyik le az út. Ott a muszka, erre jön a muszka, akármerre indulsz, mindenütt bele lehet szaladni a muszkába, mert bizonyosan nem lehet megállapítani, hol van, honnan jön és hová megy. Csak úgy gondolom szerint húzódnak a menekülők szekerei a mellékutakon messze, ameddig a szem lát, mint alig észrevehetőn mászó cserebogarak feketednek az augusztusi napfény szikrázó aranyában. Mily szívet facsaró látvány e bizonytalan végzete felé haladó tömeg!

S még talán valamennyi menekülőnél legelhagyottabb, legszánandóbb a szerencsétlen Jókai, neki jutott a forradalomból a legnyomorultabb osztályrész; mikor a többiek élvezték a küzdelem mámorát, a dicsőség édességét, a barátjaik tapsát, ő már akkor is csak szenvedett övéitől s most, noha bizonyos lenézéssel méregetik a »tintalovagot« katona egyenruhába bújt ismerősei, végig kell járnia velök a kínszenvedések egész kálváriáját. Aztán mindenkinek van valami helye, ahova igyekszik, ahol szeretettel elrejtik, egész bizonyosan el nem árulják, csak őneki nincsen; megy, megy, amint Heckenast mondta, a nagyurak után, mert ezekre kerül legutoljára a sor. De egyszer ezek a nagyurak is elfogynak. Fenyegetőn int csontos kezével a rettenet ruháiba öltözött Jövő.

Rózát Gyulán hagyta, mert egy szépasszony anélkül is veszedelmes poggyász, figyelmet von magára, egy híres asszony pedig azonkívül ismertető jel is lehet, kivált ha az álöltözet szüksége talál beállni. Egyedül indult Aradra, értesülvén, hogy ott van a kormány és az országgyűlés. Itt még egyszer együtt találja a debreceni sakk-játszma figuráit, a fehéreket és vörösöket. De mily változás! Kik ott egymást ütötték, most a sors csapásai alatt összesimulva egyek szeretetben és patriarkális érzésekben!

Még egy titkos értekezletet tart augusztus 8-án (mintha bizony titkolni lehetne az agóniát). Az értekezletnek egyetlen tárgya volt: a kormány kijelentése, hogy az országgyűlés biztonságáról nem képes többé gondoskodni se itt, sem sehol. Sokan a képviselők közül még aznap menekültek, ki-ki ahova legjobbnak találta. Jókait Nyáry Pál vette oltalmába, Szalonta felé víve őt. Vörösmarty Bajzával egy másik kocsin ugyanezen a vonalon lopták az életüket. Simándon azt hallották, hogy az orosz tábor már Nagyváradnál áll. Simándon megháltak s másnap mentek be Szalontára, hol Jókai Arany Jánost látogatta meg. De nem ízlett a költészetről, irodalomról való beszélgetés s a politikához túlságos egyszerűnek látszott a »szalontai hajdú«, hát inkább Leiningen és Nyáry társaságában töltötte Szalontán az idejét, mígnem az Arad felé vonuló Görgey seregéhez látszott nekik legokosabbnak csatlakozni és megint visszatérni Aradra. Közvetlen közelből hallhatta a nagy nemzeti tragédia végjeleneteit, sajnos, hogy nem tudta híven leírni; amit leírt annyira nem hasonlít ahhoz, ami történt, hogy szinte olybá tűnik fel, hogy csak harangozni hallott valamit.

Máris tárgyalások indultak meg a kormány és az odaérkezett Görgey közt, ki már akkor a fegyverletétel szomorú órájára készült. Gyorsan fejlődött e keserű gyümölcs. Görgey személyesen is tárgyalt Kossuthtal, de főleg sűrű levélváltások folytak a Görgey lakása Ó-Arad és a vár közt, ahol Kossuth lakott és a Csányi lakása közt, ahol a kormány egy-két tagja mindig található volt éjjel és nappal. Nyargoncok szaladgáltak üzenetekkel, levelekkel, meghívásokkal. Augusztus 10-ikén estefelé plakátok jelentek meg az utcákon, melyeken összehívatik az országgyűlés másnap reggeli 9 órára. Az országgyűlés? Hol van az már! Hanem azért mégis megjelentek a városház termében nehányan. Besze János, Szacsvai Imre, Nyáry Pál, Ivánka Zsigmond, mindössze tízen. Komoly, szomorú alakok, sápadt arccal, álmatlan szemekkel, s mintha halott feküdnék a ház asztalán, suttogva beszéltek. Ez volt a világnak a legcsendesebb országgyűlése, ez is Aradnak jutott ki, talán reciprocitásképpen, mert itt tartatott a leghangosabb is II. Béla idejében.

Pont kilenc órakor megnyitotta az öreg Palóczy László, ekképpen szólván reszketeg hangon:

- A tetszhalott lengyel nemzet 4-ik ezredének az osztrolenkai csata után csak tíz bajnoka maradt életben. De ez a tíz hős megvédte a harci zászlaját s így az egész ezredet képviselte, mit fel is jegyzett a történelem. Mi is, noha csak tízen vagyunk, mert együtt vagyunk, ez órában még a nemzetet képviseljük. És most közlöm a tisztelt házzal a kormányzó által közölni meghagyott helyzetet.

Jelentette, hogy fegyverletétel el van határozva az orosz sereg előtt, hogy a haza elveszett s könnyekre fakadt, mire az egész tisztelt ház könnyezni kezdett, a karzat is sírt odafenn. És az ég csatornái megeredtek ezalatt odakünn. Így záródott be a legharagosabb országgyűlés, mely a száz Caesárok családját trónvesztettnek nyilvánította.

Csányi közlekedési miniszter szakmája volt most a legfontosabb. A többi reszort nem ért semmit. Igen, ha lett volna egy jövendő-mondó miniszter, aki a viszont-nem-látásra búcsúzó és egymást ölelgető képviselőknek megjósolja, hogy tizenegy év múlva megint együtt lesznek, megint »tisztelt ház« lesznek, az nagy követ gurít le szíveikről, de jövendő-mondó miniszter nem volt. Azért volt pedig kizárólagos becse a közlekedési reszortnak, mert ezt úgy fogták fel még akkor, hogy a közlekedési miniszter feladata tudni az utakat, hol biztosabb, veszélytelenebb a közlekedés. Két szobából álló lakása tele volt tudakozódókkal, búcsúzókkal egész nap. Csányi két szobája volt az utolsó terület, amit még »hazának« nevezhettek. Itt tartózkodott Jókai is. Miniszterek jöttek-mentek. Ez volt a központ.

Nyáry Pál arra beszéli rá a képviselőket, hogy maradjanak a táborral, ne meneküljenek.

- Történjék, aminek történni kell. Legalább ne essék az a szégyen, hogy a nemzet képviselőit kukoricák közt, mocsarakban fogdossák össze.

Csányi ellenben a menekülés mellett van, ő már sejti, hogy miért, az öregember ösztöne csalhatatlan, mégpedig Facset felé mondja az utat járhatónak s a külföldre való menekülést ajánlja. »Én is csak azért maradok, mert már öreg vagyok és ebben a földben akarok pihenni.« Nyugodt, ruganyos, ír, tárgyal, dolgozik s közbe még anekdotákat is mond Jókainak. Ezer meg ezer dolga van. Folyton jönnek-mennek az emberek és történnek frappáns epizódok és még történni fognak a mai napon. Itt írják alá lemondásukat a miniszterek, részben itt készül a szomorú okmány, melyben Görgeyre ruháztatik a diktátorság. A két szobában alig lehet mozogni délfelé és kora délután. Csak azután kezdenek megfogyni a látogatók s velük a két szoba holmija is. Apró csecsebecséit, tőreit, pipáit, óráit, kardjait, gyűrűit, láncait, pisztolyait, becses műtárgyait szétajándékozza a menekülő barátoknak - neki már nincs azokra szüksége. Könnyekig megindító látvány volt ez aggastyánnak készülődése a halálra.

Ő már látja azt feléje lépegetni. Ő már tud mindent. Olvasta az okmányt, melynek kinyomatását itt az ő szobáiban várja az igazságügyminiszter s melyben ki lesz jelentve, hogy este nyolc órától kezdve Görgey a diktátor. Az óramutató kettőn jár. Most gurul ki a várból egy négylovas hintó és sebes vágtatva robog a Radna felé vezető utcákon. Mélyen behúzódva a fedél leghátuljába egyetlen alak ül bent sötét gondolatokkal, akik véletlenül megpillanthatják, egymásnak adják a leverő hírt: »Kossuth menekül.«

Görgey már délelőtt megkapta az átruházó okmány eredetijét, s a minisztérium lemondását, de a hatalom csak este kezdődik.[54] Nyolc-tíz óráig nincs úr a nemzet felett, beáll az ős állapot. Kossuth óvatos volt, attól is tarthatott, hogy Görgey azzal kezdi a diktátorságot, hogy őt vagy a kormány valamely tagját elfogatja. Titokzatosnak, félelmetesnek látszott a zseniális szepességi ember, aki tényleg nem volt őszinte. Erre a néhány órára esetleg szükség lehet. Ez az ember siet. Mihelyt kezébe jut az átruházó okmány, az első dolga, hogy a koronáért küld. De Szemere is sietett és már egy félórával előbb elutazott a szent koronával és jelvényeivel. Mindebből az következik, hogy Kossuthnak is jó lesz sietnie, aminthogy vágtat is már a hintó Radna felé és a szikrázó nap még magasan van. Hatalmas órajelző az utas előtt, amint száll alább-alább, úgy jut közelebb-közelebb Görgey, minőt kevés halandó nyerhet e földi pályán, a roppant hatalomhoz. Roppant hatalom! Ugyan-ugyan ne legyetek nevetségesek elszéledő vezérek, kik a halál elől és a halál elé siettek s te se nemzeted szívéhez nőtt óriás! Miféle hatalmat adtatok ti át annak az embernek, akit mindnyájan gyűlöltök? Egy rakásra raktátok a felelősségeiteket és azt mondtátok: itt a legfőbb hatalom, letesszük kezeidbe a haza sorsát. Volt is már a ti kezetekben a haza sorsából valami?

És ha a nap lenyugszik, mit tegyen szegény feje az úgynevezett diktátori hatalommal? Leül vele íróasztalához a fegyverletételi módozatokat megfogalmazni...

De a megrázó jelenetek, melyek még ezután következnek, nem ennek a munkának a keretébe esnek. Jókai nem várta be azokat. Kezdte már észrevenni a Heckenast bölcsességének sántikálását. Ez egyszer éppen a nagyurak közt ólálkodik a legnagyobb veszedelem. »Az én életem regényé«-ben közli e napokról való emlékeit. Kár, hogy késő aggkorában, mikor már elhomályosultak és révetegek. Mondja, hogy ő maga is öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, de annyi pátoszt és cikornyát vegyít előadásába, hogy ez a szándéka is csak művészi hangulatcsinálásnak tetszik. Azt írja, hogy Csányi és Nyáry beszélték le e lépésről. De ez végre is irreleváns. Az akarás a leghosszabb létrája az emberi természetnek, amelynek tömérdek foka van. Hiszen valószínű, hogy nem maradtak rá, a nagy impresszionistára mély hatás nélkül a látottak, kivált nagyon megrendíthette, mikor a vészbíróság elnöke (régi principálisa), Molnár József volt pesti ügyvéd, szeme láttára lőtte meg magát. És különben is el lehetett keseredve, bizonytalan, sőt visszaijesztő jövő várt rá, mert noha egy uncia vért nem ontott ki az ellenségből, mégis el lehetett készülve, hogy halállal lakol a cikkeiért, ha elfogják.

Valóban a gondviselés sajátszerű műve, hogy amint másnap lehorgasztott fejjel megy az utcán, a mellette elhaladó fürhéces bricska kocsiról rászól a paraszt kocsis:

- Gyere, ülj fel Jókai!

Habozva tekint szét az utcán, ki szól hozzá, de más élő lény nincs, csak a paraszt.

- Elviszlek a feleségedhez - mondja a lobogós ingű kocsis - Gyulára.

Jókai megnézi figyelmesen, s Kossuth titkárjára, Rákóczy Jánosra, elkeseredett politikai ellenfelére ösmer benne. De volt is most már politika! A pártoskodást, mint egy rossz álmot elhessenté egy dermesztő fuvalom, Világos felől jövő. Veszedelemben egymásra találnak a magyarok.

Elfogadta az ajánlatot s a Rákóczy kocsiján menekült a megelevenedett országutakon, melyek tele vannak menekülők sokaságával: kopott ruhájú honvéd, ijedt arcú polgár, roskatag siránkozó gyermek tarka zűrzavaros egyvelegben. Poggyászos szekér, száguldó lovas. Megy-megy vaktában, hajtva a rémület és életösztön által. Van, aki szembe jön, az is menekül, van aki oldalt megy úttalan utaknak csapva, az is menekül. És egyik se tudja, nem megy-e éppen a veszedelembe?

Így ért be Jókai Gyulára, teljes lelkéből megunva a bujdosást, barangolást, pedig még csak augusztus közepe van s ez így fog tartani a zimankós karácsonyig.

Nejét ott találta, kinek már kész terve volt a férje elrejtésére. Ebben irkált, ebben tanácskozott fűvel-fával. Végre a kis kövér Telepi György, a színház komikusa tanácsolta neki a legjobb helyet, Tardona községet a borsodi hegyek közt, ahol a felesége nővére, Csányiné lakik. Itt olyan biztonságban lesz, mintha az észak-amerikai prérikben volna.

Rákóczy János az asszony kérésére késznek nyilatkozott oda fuvarozni Móricot - akkor még voltak szolgálatkész lovagok. A Sajó völgyétől oldalt, hegyektől környezve fekszik e kis falu, melybe begyepesedett dűlőút vezet. Egy-két keréknyom rajta, mintha valaki eltévedt volna. Elrejtett zúg, alacsony házikók a völgykatlanban, kis patak szeli át. Ösmerhetjük az egész vidéket »A barátfalvi levitá«-ból.

A falu felső végén állt a Csányi Benjaminné háza (vagy talán ott áll még most is). Ide fordult be egy úri forma bricska (nagy esemény a faluban), a bakon erős nézésű, nagy bajuszú kocsis és egy csinos szőke inas ült, hátul pedig feltűnő szépségű, magas, sugártermetű úrhölgy dobozok, táskák, bőröndök sokasága közt. Mondanunk is fölösleges, hogy a kocsis Rákóczy János volt, az inas Jókai Mór, az úrnő pedig Jókainé. Csányiék nagy szívességgel fogadták az érdekes vendégeket, úgyszintén Csányi sógora, Rácz Endre, a tardonai pap. A parasztok nem sokat törődtek velök, más kabátos ember pedig nem lakott a faluban.

Jókainé ott maradt néhány napig, de Rákóczy csak a fáradságot pihente ki, s másnap már Csányi vitte el kocsiján, mint cselédjét Gömörbe Runyára, hol ismerősei laktak.[55] Visszatérvén, a Csányi kocsija néhány nap múlva Jókainét vitte be Miskolcra, ki már sietett Pestre, mert játszania kellett a Nemzeti Színházban.

A bujdosó egyedül maradt most töprengéseivel, fájó emlékeivel és a bizonytalan jövő rémképeivel a csendes Borsod megyei faluban, ahova csak a madár jár. Jó dolga volt itt aránylag, mert még gyanút se keltett a köznépnél. Inkább félkegyelmű embernek tartották, mintsem rejtőzködő vitéznek. Erre különösen némely furcsaságai szolgáltattak okot, hogy mikor a határban sétált, el-elhajította görbe botját s rögtön szaladt utána fölkapni. Apró malmokat készített, bicskájával örökké faragcsálván, elbocsátotta a patak vizén s a falusiak rámondták: a gyermek.[56]

Nagy sétákat tett egész a dédesi várromhoz, a Bükk sziklatömbjére, az Odvas kőre vagy a Szentlélek hegyre a pálos kolostor romjaihoz, hol elvadult gyümölcsfákat és kerti virágokat lehet találni. Némelykor szalonnát vitt magával tarisznyában, tüzet rakott és ott sütötte meg nyárson kenyérre csöpögtetve. Ez egyedül való bolyongásaiban szerette meg úgy a zordon természetet, amellyel összepajtáskodott. Ez abszolút magány kellett neki. Ez volt az utolsó iskola.

Itt, az ember-nem-járta helyeken jobban, szabadabban érezte magát, mint a négy fal közt, hova az őszi esős idők mindinkább beszorították. Mindig szívdobogva tért meg a csendes Csányi-házba, rettegve, hogy mi vár ott rá. Szerencsésen elkerülte a veszedelem, de a rémhírek ide is eljutottak, hogy Klapka föladta Komáromot (mégse volt hát bevehetetlen vár), hogy mi történt Aradon október elején és hogy mi történik az Újépületben folytonosan.

Elfogatásokról, bebörtönzésekről járt a hír, ami meg is szomorította, meg is vigasztalta, mert az ő sorsa legalább ez ideig kedvezőbb volt ama sok érdemes emberénél, kik Olmütz és Kufstein kazamatáiban sínylődnek. És voltak napsugaras napok is Tardonán, amikor ott toppant a színháztól szökve s veszedelmes utakon érkezve a szerető asszony, aki megvigasztalta ilyenkor s reményeket élesztett benne a jövő iránt.

Az utóbbi azonban nem sikerült teljesen, munkakedvét az egész idő alatt nem találta fel, ami jele a fásult eltompultságnak, egyszer se nyúlt a tollhoz; s mikor a háziúr, különösen a tiszteletes úr, akivel sakkozni szokott, erre ösztönözték, azzal hárítá el magától: »Minek írjak? Hiszen azt se tudom, van-e még nemzet, mely olvas s van-e haza odakünn?«

Semmi se hasonlítható e szomorú napokhoz. Szeretteire gondolni, otthon a lerombolt, összebombázott Komáromban, akik őreá talán nem is gondolnak, akik őt a szíveikből kizárták. Rettegni minden következő pillanattól, hogy a zsandárok nyomára jönnek, elfogják, felakasztják. És rettegni attól is, hogy mi lesz vele, ha el nem fogják és fel nem akasztják, mihez fog, miből él meg? Kevélységét, önérzetét összetörte a vigasztalan helyzet. Ismételve fordul anyjához leveleivel, melyeket feleségétől küldött s melyeket Csengeriné közvetített, bocsánatát és segítségét kéri, miután azonban az öregasszony makacs és kiengesztelhetetlen, Móric sem tartózkodó tovább. Kivált az október 18-án kelt levele nem éppen rokonszenves. Arra igyekszik rávenni anyját, adja el a földbirtokot (amelyből élt) és annak az árából elégítse ki. Az anya neheztelését még csak szítják a levelek s a fiú keserűségét növeli a szülő anya rideg közönye ennyi balszerencse közt.

Közel négy hónapig tartózkodott a jólelkű Csányi családnál, hol egyforma vendégszeretettel gondozták, kényeztették, mint egy kedves családtagot, nyár végén jött oda és még a zúzmarás december is ott találta. Karácsony szombatján azonban megjött Róza asszony, nagy wiklerekbe bepólyázva, a hidegtől kimart arccal, fülekkel és orral, de a boldogságtól csillámló szemekkel. Volt öröm, ölelkezés, de hát még mikor keblébe nyúlt s egy összehajtogatott levelet húzott ki onnan, oda nyújtván azt mosolygó arccal az urának.

Jókai mohón bontotta fel. Egy komáromi menlevél volt, az úgynevezett »Geleitschein«, melyet Klapka a vár föladásánál kötött ki katonáinak. Ezt nevezték akkor »jó papirosnak«, nem a bankok részvényeit. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédkapitány, szerzett egy ilyen kitöltetlen űrlapot, melybe aztán a Jókai személyleírása került. Általában feltűnő az a sajátságos belejátszása Szigligetiéknek a Jókaiék sorsába, valahányszor egy-egy forduló ponthoz érnek.

Az asszony tehát nagy karácsonyi ajándékot hozott, de még talán nagyobb az, melyért a zsebébe nyúlt, mikor már Jókai kigyönyörködte magát a Geleitscheinben: ez egy kis csomag arany volt, melyet Csengeriné sikeres közbenjárására öreg Jókay Józsefné küld bujdosó fiának némi segítségül.

Örömkönnyek öntötték el Jókainak az arcát. Ereiben más vér kezdett nyargalni, mintha kicserélték volna. Ez sok, nagyon sok volt egyszerre.

A menlevél a szabadságát adta vissza. A küldött segítség pedig leveszi róla a nyűgöt, a varázslatot, a balsorsot, az átkot. A bosszúálló démon visszahívatik az anyai imádság erejével.

Immár megint fordulhat a pályája a mélységből a magasságba, a csillagok felé.



TIZENHARMADIK FEJEZET
ÉLET A HÓ ALATT

Jókainé rögtön vinni akarta megmentett férjét, Jókai is menni vágyott, mert hiába, akármilyen kedvesek voltak is Csányiék, azért mégiscsak börtön volt a kis Tardona, de a háziakat annyira búsította a gyors elszakadás menekültjüktől, hogy a karácsonyi ünnepek ott töltésével kellett őket kárpótolni. Csak kevéssel újév előtt indultak Miskolcnak, honnan »Kovács János« névre kiállított útlevéllel utazott Jókai Pestre.

Mert a menlevél ott volt ugyan a zsebében, de az csak az életét védte meg talán; az ellen, hogy be ne sorozzák az osztrák hadseregbe közkatonának, éppen nem oltalmazta. Azonfelül híre járt, hogy harminckét író van a kivégzendők lajstromán a vértörvényszék előtt s ezek közt Jókai is.[57] Geleitschein vagy nem Geleitschein, mégis csak jobb volt Kovács Jánosnak lenni.

A szabadság meglett volna, de vele élni nem látszott tanácsosnak. Azért hát Pestre érve jobban szeretett volna Tardonán lenni. Mert biz itt sem igen lehetett korzózni az Úri utcán a déli órákban, sem a Pilvax-asztalnál disputálni írótársakkal vidáman, feketekávé mellett, se a Nemzeti Színház valamelyik zártszékében feszíteni esténkint, ahol pedig szépen énekel La Grange asszony, ki most a közönség kedvence, mióta Hollóssy Kornélia ott hagyta a színházat - hanem rejtőzködnie kellett hol a neje lakásán, hol a budai hegyekben az Adliczer-vendéglőben.

De ha szabadon járhatna-kelhetne is, mit érne vele? Pest már nem Pest többé, csak egy temető. Egész utcák hevernek romban. A város minden vonalán takarítják el a törmeléket tót napszámosok. Úgy látszik, mégis valami élet készül. De milyen élet lehet az? A házak nagy része lakatlan, az üzletek jobbadán be vannak zárva. Valami kezdetleges kereskedelem indul meg, leginkább a szegényebb zsidólakta részekben, mint mikor a kivágott fűzfa alul hajt ki. Az utcákon néhány ember lézeng. Az ismerős alakok mind eltűntek. Akinek neve volt, vagy be van zárva valahol az országban, vagy ki van zárva az országból. Szinte nem is az a város ez, mert semmi se maradt régiben, csak az öreg Gellért, de annak a fejebúbjára is föltették nemsokára a császári királyi sapkát - a citadellát. Az írók szétszóródtak, egyikről-másikról semmi hír - egyikről-másikról rossz hír. Czuczor Gergely, Tompa állítólag börtönben ül. A vidám Gaál József, a »Peleskei nótárius« szerzője Aradra van internálva, Petőfiről az a hír, hogy elesett, a legtöbbje bujdosik. De kinek is írnának? Lap nincs, az utcákon nem hallani magyar szót. Talán el is pusztul a magyar nyelv. Német szó hangzik az utcákon és néha dobpergés. Apró őrjáratokkal találkozni. Mintha elfogni mennének valakit. Az egyetemen alig lézeng egy pár elszontyolodott jogász. Hová lettek a nyalka bátor juristák? Szemben az egyetemmel a Károlyiak fényes palotájában Haynau báró székel és gyilkol, a palota tulajdonosa pedig bent ül az Újépület börtönében. A szó szoros értelmében tabula rasa lett Pestből. Itt már vagy minden bevégződött, vagy mindennek újra kell kezdődnie.

Csak szigetei vannak még a magyarságnak. Az Arany Sasba száll be egy-két magyar úr a vidékről. De ezek is keveset beszélgetnek óvatosak, visszatartók, egymásban sem bíznak. Hiszen aki most szabadon van, az mind gyanús a másik előtt, hogy mért van szabadon? Mikor a jók a börtönökben ülnek, csak természetes, hogy a szabadon lévők a rosszak, azoktól kell félni. Még mulatnak is az Arany Sasban, muzsikáltatják magukat, de e mulatságok már csak paródiái a régieknek. A nóta, amely fájó rezgésbe hozza szívüket, amely megríkatja őket, egy kalendáriumnak a címlapja:

Müller Gyula Nagy-Naptára,
Szerkesztette Fribeisz István stb.

Igazi akasztófahumor, ilyent kigondolni, ilyen színtelen szavakkal tartani ébren a tudatot, hogy ők rabok. E kis szigeten a fehér asztalnál bizalmasabb emberek közt még célzások is esnek, még biztatások is hangzanak, de ezek mind át vannak már öltöztetve ártatlan jelmezekbe:

- Lesz még sátoros ünnep.

Ami azt jelenti, hogy fognak még hadi sátrak fehérleni a magyar mezőkön.

Irodalom! Ki beszél még irodalomról? Írója iszen a kis szigetnek is van, kit vállon veregetnek patrio more, de ez is csak paródiája az írónak és irodalomkedvelőnek. Az élősdi Bernáth Gazsi lebzsel ott a Sasban, groteszk mondásait, melyek inkább szemen-szedett ostobaságok, megmosolyogják és kifizetik ebédjét vagy vacsoráját.

Kezdetben az irodalomnak is alig van többje, mint egy ilyen kis szigete, a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő Magyar Emléklapok. Ebben kezdi meg Jókai a munkálkodást Sajó álnév alatt. Az Adliczer-vendéglőbeli szobában írja meg kis lélegzetű dolgait, melyek kifejezik az ő hangulatát, de a közönségével is harmóniában lévén, méltó feltűnést keltenek. Ilyen a »Gyémántos miniszter« (mindenki eltalálja, hogy Madarász Lászlóról szól). Azután sorba jelennek meg: »Az érc leány«, »A székely asszony«,«Szenttamássy György«, »A tarcali hadnagy«, mind a szabadságharcból vett témák, vázlatosan odavetett rajzok és történetkék. Sötét világnézlet, sok keserűség és pátosz van az apróságokban, de az üres frázisok, a dagályosság se hiányzanak. »A fránya hadnagy« ellenben már az egészséges humor aranyával van behintve és egy pajkos hadnagyocska csínytevései képezik meséjét. A Sajó név kevés ideig volt ismeretlen (némelyek Petőfit is gondolták alatta), de csakhamar felösmerték, hogy ez csak a »Hétköznapok« írója lehet. A Sajó név csak Prottmannak szólt.

Az akkoriban Pestre került Erdélyi János Szemere Miklóshoz Lasztócra írt levelében e kevés író ellen is panaszkodik, hogy kotériákat csinálnak, egy-egy journal körül megtelepedve. »Kotériát képez az a néhány ifjú, aki a 'történetrontó' Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kófic napi irodalom körül, az Emléklapok és Füzetek mellett. Hasonló a Nagy Ignác-féle Hölgyfutár néhány csatlósa. Sok lárma, kevés becs, céljuk a megélhetés. Általában az élelmesség kezd felburjánozni a művészet szent berkeiben.«

Az öregebb írókat még egyre széjjelszórva tartja a haza sorsa. Vörösmarty Mihály Baracskán lakik, onnan jár be az akadémiai ülésekre. Jó emberek közt él; az öreg Pázmándy adott neki lakást, más barátai ki egy, ki más segítséget, de azért fásult, kedvtelen, megtört.

Garay másodrendű hivatalt visel az egyetemi könyvtárnál. A szélhűdés ugyan elmúlt róla, de nagyon ingerült, nagyon elgyengült testileg és szellemileg. Vitában nagyon ingerült, ideges és önfelejtő. Vachott Sándor Gyöngyös határában háromezer forintért vett jószágát eladta tízezren, most Rédén lakik és újra földet akar venni. A Pestre való jövetelre nem is gondol. Annál többet ír Imre, új néven Imrefi, de nem sok köszönet van benne. Imre úr inkább üzletember, mint író. Bajza Komáromban tartózkodik a felesége rokonainál. Trefort Pesten volt, tehát Eötvöst is várták, mert ahol az árnyék van, a testnek is ott kell lenni. Csengery és Kemény Zsigmond »A magyar státusférfiak«-at írták.

Körülbelül ennyit lehetett tudni az írókról, kiket kiválóan kezdtek értékelni Bécsből is. Egy Hugo Károly nevű zsidó zsurnalisztát a bécsi kormány bőségesen látott el pénzzel avégből, hogy a magyar írókat rávegye hivatalvállalásra. Hugo Károly úr[58] pezsgős ebédeket rendezett számukra, hogy az eszmének propagandát csináljon, de az írók, a legszegényebbek, a legágrólszakadtabbak is, visszautasították, az egy Kuthy Lajost kivéve. Ő egyenesen ellene szegült a magyar fajnak: »Mit - mondá ő - huszonöt magyar íróért tartani külön nemzetiséget!«

E különböző kotériák közt egyedül állt Jókai. Majd mindenüvé írt, de sehova se tartozott. Az asszony nyakán élt, ahogy mondani szokták s ez nem igen vált előnyére. Maga is restellte s kétségbeesve jövője iránt, kereste a szálakat, hogy anyjával teljesen kibéküljön.

Egyetlen rokona volt Pesten, özvegy Szücs Lajosné, ki megsajnálta Móricot s megbarátkozván Rózával is, kezébe vette ügyüket s mint közbenjáró szívóssággal és asszonyi tapintattal annyira meghajlítá a szigorú Jókay Józsefnét komáromi látogatásai alkalmával, hogy már 1850 nyarán azt a jó hírt hozhatta onnan, hogy Jókayné is békülni akar és szívesen veszi, ha fia és menye meglátogatják.

Ez a látogatás csakhamar meg is történt s a teljes kibékülést eredményezte. Laborfalvi Róza hódító szépsége még az anyát is elvarázsolta. Nagy latba esett hitvesi hűsége és gondoskodása, melyet a forradalom alatt tanúsított férje iránt. Emellett hízelgett özvegy Jókaynénak az a hódolat és bámulat, mellyel a komáromiak adóztak a nagy művésznőnek és a nagy szépségnek, kinek termetéről és kék brokát selyemruhájáról, melyben a komáromi templomban megjelent, évek hosszú soráig álmélkodással meséltek.

A nők gyorsan megértik egymást. Ama rövid idő alatt is, míg Komáromban tartózkodtak, teljesen beférkőzött az asszony viceispán bizalmába. Különösen az nyerte meg az anyát, amitől Róza legjobban félt. A vallomás, mellyel zilált anyagi viszonyaikat föltárta, melyek őt művészetében, Móricot pedig szellemi munkájában megbénítják. Nemhogy felhőket vont volna a vallomás homlokára, sőt inkább a szigorúan összevont rendes ráncokat is lesimítá a szemöldök közt. »Látom, hogy okos asszony vagy - szólt menyéhez - és őszintébb hozzám, mint a fiam. Majd meglátom, hogy mit tehetnék értetek.«

S nyomban a látogatás után nagylelkű határozatot érlelt meg, hogy Móricékra való tekintettel felosztja az összes vagyonát három gyermeke közt. E vagyon legtekintélyesebb része a Fejér megyei kápolnásnyéki és pettendi határban fekvő földbirtok volt. Ehhez tartoztak a komáromi ház, a szigeti kertek, a gárdonyi föld (szintén Fejér megyében), a banai földek, az öregasszony öröksége, az ógyallai birtokrész, mert az özvegy eltelve a magyar nemesasszony csodálatos ragaszkodásával az ősi barázdákhoz, e csip-csup birtokrészekből egyetlen egy rögtől se tudott volna megválni, noha a gazdálkodás oly szétszórt birtok-darabkákon igen szövevényes volt, nagy fáradságot okozott és kevés hasznot hajtott. Néhol felébe volt a birtok, néhol bérbe. De a felesek csaltak s a bérlők nem fizettek.

Közölte tervét Károly fiával és Válynéval, kik örömmel ragadták meg azt, különben is gyöngéden ragaszkodván öccsükhöz, s már szeptember tizenkettedikén 1850-ben megtörtént az osztály a testvérek közt. Az osztály alá tartozó értékek atyafiságos becsü szerint 31,372 pengő forintban állapíttatván meg, Móric örökségi része tizezernégyszázötvenhat forintot tett ki. Ugyanekkor a testvérek az osztály erejéig fenntartották magvaszakadás esetén az oldalágas örökösödést kölcsönösen. Minthogy azonban Válynénak és Károlynak is gyermekeik voltak, ez a pont egyelőre főleg Móricra vonatkozott, ki maga ajánlotta azt fel. Elsőben Károlynak: a) A komáromi ingatlan javak átadattak 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 2/3 része 1500 pfrtban. c) A nyéki és pettendi javak becsárából 4200 frt pp. d) Az ingóságokból átvett becsár szerint 7577 frt 362/3 kr, melyekkel osztályrésze ki lett elégítve, u. m. 10,477 frt 362/3 kr. Másodszor Eszter Vály Ferencné általvette: a) A gyallai tagosított ingatlan javakat 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 1/3 részét, 750 pfrt. c) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárából 2042 frt 232/3 kr. d) Kész tőkepénzben 3200 frt. e) Az ingóságokból becsár szerint; 465 frt 131/3 kr. E szerint Eszter illetőségére nézve 10,457 frt 362/3 kr. szinte kielégíttetett. Harmadszor Móric illetőségébe kapta: a) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárának még fennmaradott részét, u. m. 9457 frt 362/3 kr. b) A gárdonyi ingatlan javakat becsár szerint 800 frt c) és az ingóságokból becsár szerint, mely öszlet egybevéve tészen 10,457 frt 36 kr. és így Móric osztályrésze szinte kielégíttetett. Azonban kedves anyánk a komáromi ingatlan javaknak, mint boldogult édes atyánkkal való köz szerzeményének és a banai ősi birtokának haszonvételét magának holta napjáig fenntartotta. Ekképpen mindegyikünk az ő osztályrészét, úgymint tizezernégyszázötvenhét forint harminczhat és kétharmadrész krajcárt ezüstpénzben a fenn elősorolt realitásokban hiány nélkül kezéhez vevén, ezen atyafiságos osztály szerint ki vagyunk elégítve. Magvaszakadás esetére azonban az oldalágas örökösödést, ezen osztályrészünk erejéig kölcsönösen fenntartjuk és kikötjük, megjegyezvén különösen, hogy mivel Móric öcsénknek ez idő szerint gyermekei nincsenek, ugyanazért, ha felesége özvegyen találna maradni, ezen osztályrésze biztosíttatván, annak haszonvételét élvezheti addig, míg férjének nevét viselni fogja. Mely osztályunkat minden pontjaiban elfogadván, annak hitelére ezen osztálylevelünket saját aláírásunkkal és szokott pecsétünkkel megerősítve, három példányban kiadtuk. Költ Komáromban, September 12-én 1850. Esztendőben. Ásvai Jókay Károly s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Eszter, Vály Ferencné s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Móric s. k. (P. h.)

Jókai élete nyugodtabb irányba terelődött a kibéküléssel, bár a szerződés úgy látszik csak elméletileg állapítá meg, kire mi jut és a tényleges birtoklás, valamint haszonélvezet az anya kezén maradt, mégis lélegzetvételhez juttatta a hitelezőkkel szemben az öröklés biztos kilátása, lelke visszanyeri egyensúlyát, élni és dolgozni akar, bár a politikai viszonyok nyomottsága még uralkodik hangulatán. Bolondos terveket sző. Diplomáját akarja elővenni. Földbirtok vásárlását tervezi az örökségen. Miskolc vidékére vágyik, ezt szerette meg Tardonán. Ha egy kis birtoka volna Miskolc mellett s ő maga ügyvédséget folytatna Miskolcon, pompásan megélnének ketten a feleségével.

Ez a vágya egész szenvedéllyé növi ki magát s derűre-borúra irkál, tudakozódik egy ilyen megszerezhető birtok után. Múzsája csodálatos módon nem tartóztatja. Hát miféle múzsa az, aki nem tudja, hogy kegyeltjére itt milyen szerep vár? De tudja már, vagy legalább sejti Róza asszony és vétót mond a tervnek, bár Miskolc az ő szülőföldje. Irodalmi munkásságra élesztgeti kedvét, felkölti benne a szomjúságok legnagyobbikát, a dicsőség utánit.

Pesten maradt tehát és most már csakugyan komolyan látott hozzá az irodalmi foglalkozáshoz. Mert nem szabad elhallgatnunk, hogy ő, ki a világ legtermékenyebb írói közt is elöl fog állni, éppen nem mutatkozott termékenynek eddig. Hat-hét esztendeje innen-onnan, ahogy a tollat jól bírja és még mindig alig produkált valamit. Holott abban a tintaöntő korban van, mikor az íróféle embernek az volna a hő óhajtása, hogy mindent ő írjon tele. Még a nem hivatottból is kikívánkozik az érzések zuhatagja s csinálja a sok makulatúra-papirost, hát aki oly kedvező viszonyok közé jut, hogy minden sorát kritika nélkül publikálhatja? A mi Jókaink, úgy kell lenni, alapjában szeretett édes semmittevésben álmodozni, mint egy keleti ember a datolyafa alatt. Jókainak és az irodalomnak szüksége volt Laborfalvi Rózára. Ez az asszony ébren tartotta hiúságát, acélozta munkakedvét, nem engedte se elcsüggedni, se elbizakodni. Zsarnoka volt, aki uralkodott felette és jó szelleme, aki piedesztált építgetett alája.

Mint a téli zöld a hó alól, úgy támadtak apró lapocskák efemer vállalatok, Pesti Röpívek, Magyar írók füzetei. Ezek mind hoznak apróságokat Sajótól. Az utóbbiban jelenik meg a »Bujdosó naplója«, »A csonka vitéz«, »Az eltűnt leányok« - az előbbiben »Sic vos non vobis«, »Az erdők leánya« és »A poétaviselt ember levele«.

Haynau bukása után enyhült a helyzet kissé, Jókai most már teljes biztonságban, rendes dolgozószobát kap, rendes íróasztalt és rendes Cerberust, aki kétfelől őrzi, önmaga elől és a látogatók elől. Róza gondja mindenre kiterjed, hegy jó sima papírja legyen, mert csak simára szeret írni, jó tolla, jó tintája (a tintából a lilát szereti), a látogatók elé ő megy ki, egy detektív éles szemével vizsgálja meg s kérdezi ki, mit akarnak s aztán elutasítja, ha csak nem okvetlenül szükséges, hogy beeresztessenek. Könnyebb egy tevének a tű fokán keresztülmenni, mint egy a Jókai működési periferiájához nem tartozó lénynek Jókaihoz bejutni. Szűz Mária kötényében nem volna olyan jó helyen, mint az asszonya árnyékában. A cselédeknek nem szabad énekelni, az ajtókkal nem szabad zörögni mert az úr ír. Még a mákot is a szomszédban töreti meg, nehogy a mozsár döngése Móricot zavarja. Ír és egyre ír. Este vagy délben mulatságnak felolvassa az asszony előtt, amit írt, az beleszól s megjegyzései folytán igazít rajta, kihúz egy mondatot, hozzá tenni javasol egy másikat s együtt gondolkozik a férjével, hogy mi legyen a folytatás.

Így írja meg 1851-ben »Erdély aranykorá«-t, ezt a bájos regényt, melynek hátterét a kis erdélyi udvar képezi. Apafi és neje, Bornemissza Anna, az apró cselszövények, török-magyar világ elegyesen, kedélyes és megható epizódokban gazdagon. Új hang, merész friss fölfogása a kornak. Nem ragaszkodik szorosan a történelemhez s nem fonja be vele meséjét túlságosan; az alakok élni látszanak, vérből valók és megragadják az olvasót. Olvashatsz utána száz történelmet, Apafi vagy Teleki Mihály mégis csak az marad, aminek Jókai állította be.

E három kis köteten kívül a Pesti Napló tárcájában egy egész sora jelenik meg elbeszéléseinek. »A kalózkirály« s »A varchoniták«, mindenik hosszabb beszély, egyik messze levő országból, másik messze levő időkből, mind a két messzeséget szereti, mert szabadon eresztheti képzelete sárkányát; a végtelenben, az ellenőrizhetlenben érzi magát jól. Ugyanebben az évben írja meg ugyancsak e helyütt a »Kétszarvú ember«-t, egy erdélyi krónikás históriát és megvalósítja régi tervét: »A zsidó fiú«-t, melyet még Kecskemétről küldött be verses drámának az Akadémiához, most prózában írja meg »Fortunatus Imre« címen, csakhogy most még rosszabb romantikus história s éppen nem emeli hírnevét. De baj is az? A nagy folyamok vegyesen viszik a gizgazt is, ami beléjük esik, deszkát, hordódongát, háztetőt, rongyos szalmakalapot, csak a kis kerti patakra kell vigyázni, mert egy kis szemét elékteleníti.

Ennek az évnek az elején az élelmes Vahot Imre, aki a kőből is tejet tud facsarni, az oroszok által fölperzselt Losonc város és a saját javára kiadta a Losonci Phönixet, melynek főtartalmát Jókai »A láthatatlan csillag« és »Rozgonyi Cecilia« című műve képezte. Ez volt az első magyar könyv, mely a szabadságharc után megjelent. Reményen felül ütött be, sok ezer előfizető és vevő jelentkezett, tetemes összeg jutott a jótékony célnak is.

Vahot vérszemet kapván e nem remélt népszerűségtől, egy Remény című füzetes vállalatot indított abban a hitben, hogy az majd aranybánya lesz. A Remény meg is jelent 1851 elején, de az előfizetők gyéren érkeztek. Vahot ebből, mint okos ember, kikombinálta, hogy nem ő volt a népszerű a Phönix vevőinek özönlésénél, hanem Jókai, minélfogva Jókait sietett szerződtetni a Reményhez, ki a második félévben társszerkesztő lett s több kisebb novellát és rajzot közölt, így »A népdalok hősé«-t, »Salamon álmá«-t, »Csong Nu«, »Egy lakoma a hun királynál« stb., de a közönség most se tódult és Vahot most végre rájött, hogy sem ő, se Jókai, hanem Losonc volt népszerű.

Mindezeket egy évben írta, 1851-ben és még a Magyar Hírlapba is dolgozott ezenkívül. Igaz, hogy a felsorolt munkákban sok az apróság, de a rövid lélegzetű dolgok szinte nagyobb terhére voltak, mint a hosszabbak, legalább váltig szerette hirdetni, ha a kiadók vagy szerkesztők, nagy elfoglaltságára hivatkozva, legalább egy-egy nyúlfarknyi dolgot kezdtek tőle kuncsorogni.

- No, persze. Egy órásboltban fordultam meg a minap. Kérdezem az órástól egy nagy klepszidra aranyóra árát, mondja: nyolcvan forint. Aztán egy piciny, krajcár nagyságú órát veszek a kezembe: »Hát ezt a fityfirittyet hogy adja? - Százharminc forint - feleli a mester. - Megbolondult? hiszen a negyedrésze se az előbbinek? Éppen azért - feleli az órás - kétszer annyi ideig kellett vele piszmognom.«

Ez apróságok egy része a »Csataképek« és a »Bujdosó naplója« címen terjedt el a közönség minden rétegében, mely a sorok közt való olvasást kezdte megszeretni s különösen a forradalmi dolgok után kapkodott, mintegy dőzsölve a saját fájdalmában. Annyival is inkább, mert a »Csataképek« nem egy darabja való eseményt ölelt fel.

Bár a »Sajó« név áll a köteteken, mégis folyton-folyvást hangzatosabbá válik a Jókai név. Talentuma és sikerei a Tudományos Akadémia figyelmét is felköltötték. 1851-ben levelező tagjának választja; amit akkor tudomásvétel okáért a főparancsnoksághoz is föl kellett terjeszteni.

De az Akadémiánál sokkal jobban, sokkal több kedvvel emelte a közönség, mély letargiájából felocsúdva, érdeklődéssel fordult nagy veszteségei után ahhoz, amije még megmaradt. A gondviselés és az idő minden sebet beforraszt apránkint. Hát bizony szűk világ ez. Nincsenek már hadvezéreik, akiknek a mozdulatai érdekelnék a közönséget, nincsenek államférfiaik, vagy ha vannak, isten tudja hol vannak; kis istenek és nagy istenek eltűntek, mindenét elvették a magyarnak, de a kis virágos kertje, az irodalma, még megmaradt, s ki látta kitépve a fenséges tölgyeket, romba dőlni a templomokat és oltárokat, most szegénységében egy rezedaszál föllendülésének is örül, mert a rezedaszál életet jelent.

Az irodalmi termékek felé fordult a közfigyelem oly mértékben, mint soha azelőtt. Egy szép versecske elterjedt az egész országban. Egy bátor szó végignyilallott a nemzeten, habár költött alak szájából származott költött helyzetre, a közönség értett ahhoz, hogy azt a maga helyére áttegye.

A váratlan napfényre, mint az »isten tehénkéi« előbújnak a rögök alól, mindenféle írók és lantpengetők bontakoztak ki a szürke homályból, észrevevén, hogy mi most a becses. Tehetség nem kellett, se művészet, elég volt a puszta bátorság, paprikás mondásokat eregetni, puffogó frázisokat elsütni; akinek pedig ehhez sem volt bátorsága a cenzor miatt (könnyen lakat alá kerülhetett a nagy bátorság), még mindig nimbuszra tehetett szert, ha jobban tudott a haza vesztén sírni a többinél. Vállalatok, lapok keletkeztek, könyvek, albumok jelentek meg derűre-borúra. Az irodalmi dicsőséghez vezető utakat ismeretlen satnya alakok lepték el. Soha nem hallott nevek bukkantak ki. A közönség jámbor kegyelettel sereglett köréjük, mert hiszen a jól csengő neveknek is ismeretlenekké kellett átalakulniok. És mármost mi különbség legyen az ismeretlen név közt, mely alatt ismerős rejtőzik és az ismeretlen név közt, mely ismeretlen személyt takar? Ha Sajó Jókait jelenti, miért ne jelenthetne az Ormódi vagy a Tündefi név Petőfit vagy Tompát? A selmecbányai pékek ősi szokása játszódott le, mikor Mindszentek napján öt aranyat rejtettek el hatósági ellenőrzés mellett finom, apró zsemlyéikbe. Az aranyak kétségkívül ott voltak a zsemlyék egyikében vagy másikában, de a közönségnek igen sok üres zsemlyét kellett feltörni, míg egyet talált.

Az egyes dolgozatokért, habár a vállalatok jól is mentek, rosszul fizettek a vállalkozó szerkesztők és kiadók. A vers ára öt forint lett, egy három-négy számra terjedő novelláért legjobb esetben húsz-harminc forintot lehetett a szó szoros értelmében kivasalni. Ily viszonyok közt mindent kénytelen volt Jókai megpróbálni. A színpadot is. A Nemzeti Színház már 1846-ban előadta tőle a »Két gyám« című színművet, de kevés sikerrel. Tavaly, 1851-ben »A hulla férje« című darabját adták, de két előadása után már az is lekerült a színpadról. Jókainé maga is játszott benne s néhányszor kissé akadozott, mire mosolyogva jegyzé meg Veres Pálné: »Jól teszi, hiszen nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mindig csak azt mondjuk, amit férjünk előnkbe ír.« E két gyönge darab után, melyeknek a nyoma is elveszett, végre 1852-ben nov. 27-én a »Dalma« került színre Jókainéval a címszerepben. Ez már egész sikert aratott s Jókai boldogan írja anyjának 1852. dec. 6-ikáról:

Kedves Anyám!

Nagyon sajnálom hogy darabom előadásán nem lehetett szerencsém kedves anyámhoz, úgy hiszem a legtisztább örömöt érezte volna kedves anyám azon lelkes részvét fölött, mellyel a közönség művemet fogadta, amit leginkább igazol az, hogy nyolc nap alatt háromszor adatott elé, mindig tele színház előtt. Az első előadás után ugyan rátette kezét a polícia, azon feladás miatt, amit a vén Sz. lapjában ellenem tett, de az igazgató maga érte menvén, rögtön visszanyerte a darabot. Eddigelé közel háromszáz pengőt kaptam belőle. E napokban jelenik meg előfizetési felhívásunk a gróf Festetics által megnyert divatlapra, melynek szerkesztésére én vagyok meghíva - de minden felelősség nélkül. Szép jövőt jósolnak ennek is. Rajta leszek, hogy a jóslás teljesüljön. Vály bátyámnak is küldtem egy előfizetési ívet; reménylem, hogy ezen az úton legjobban megkezdhetjük az új ismeretséget, egyenesen rajta állván, hogy elfogadja-e az első kéznyújtást, vagy sem?

Kedves anyám kezeit nőmmel együtt csókoljuk, úgy szinte Károlyt kedves családjával együtt, s az óhajtott viszontlátásig maradok kedves anyámnak szeretve tisztelő fia.

J. Mór.

U. i. Az almánk fogytán van; ha küldhetne kedves anyám, nagyon megköszönném, de ne sokat, mert nincs hol tartanom.

J. M.

E levélből kétségtelenül megállapítható a benső, meleg viszony, mely a családtagok közt most már zavartalanul fennállott az egy Vály professzort kivéve, kivel Jókai szintén keresi és meg is fogja találni. Élénken megvilágítja a régi színházi honoráriumokat is; ma már egyetlen előadás többet jövedelmez mint akkor három. Ámbár iszen háromszáz forint nagy pénz volt 1852-ben, mikor Jókai 3 forinton varratta cipőit Kázsmár János mesterrel, mint azt egy megőrzött számla bizonyítja.

Sok pénzt szerezni irodalomból csak lapvállalat útján volt lehetséges. Nem csoda, hogy ily viszonyok közt Jókai is inkább akart rabszolgatartó lenni, mint rabszolga, ahogy magukat a lapok munkatársai nevezni szeretik. A Délibáb című szépirodalmi lapot tervezte, mely meg is jelent 1853-ban, de nem a Jókai neve alatt, mert ő nem kapott engedélyt rá a hatóságtól, minthogy az ő neve még a proskribáltak lajstromán állt. Az engedélyt tehát a Festetics Leó gróf nevére kellett kérni, minélfogva Festetics figurált szerkesztőnek, míg a Jókai neve mint főmunkatársé fordul elő a címlapon, még pedig váratlanul ilyen flanccal: »Ásvai Jókay Mór«. Amit a rossz nyelvek arra magyaráztak, hogy Hasselt-Barth asszony, operaénekesnő, a közönség kegyében Jókainénak erős versenytársa, a színlapokon »Von Hasselt-Barth«-nak jegyezte nevét, mire Jókainé ráparancsolta urára, hogy tessék a predikátumot és ipszilonját neki is elő keresni a rozsdás vasak közül, ahová 1848. március 15-én behajította.

Festeticsnek nem volt jó neve, nem vonzott, sőt visszataszított, a Délibáb nem sok pénzt hozott tehát a konyhára és Festetics hamar bekövetkezett bukásával befejezte pályáját. 1854-ben megjelent azonban benne a »Janicsárok végnapjai«, bűbájos török regényeinek elseje. Semmi sem lehet csodásabb, mint e mesék szépsége, melyek a keleti napfény szemvakító ragyogásában látszottak születni, mint fiatalabb s üdébb testvérei az Ezeregy éjszakának. E muzulmán világ festésében utolérhetlen, szinte tökéletes, a perzsa szőnyeg színpompájára emlékeztető leírásaival, hasonlataival, nyelvével. Tehetsége sehol se érvényesül ily bravúrral; koloritja itt a legstílszerűbb, képzelmének bujasága itt nem túlságos, pszichológiája csak itt nem fogyatékos, jellemei ebben az egyetlen fantasztikus, bűvös és babonás légkörben nem groteszkek.

Hiszen persze, hogy ez is csak csalódás részünkről. De egy esztétikai eszközökkel előidézett csalódás, hol az illúzió mindvégig érintetlen épségben marad meg. Bár tudjuk, hogy ha a magyar embert sem írja le reális hűséggel, kit pedig ösmer, hogyan írná le a törököt híven, kit nem ösmer? De itt az az előnye, hogy a törököt mi se ösmerjük és hogy úgy tudja elénk teremteni, ahogy mi képzeljük őt; - ha valóban úgy írná le aminő, Zola vagy Gogol tollával, közel sem érne el oly nagy hatást.

A »Janicsárok végnapjai«-nak nagy port fölvert sikere sokszorozza kedvét, mind jobban-jobban elmélyed a török dolgokba, beutazza Erdélyt, a »Törökvilág Magyarországon« című regényéhez keresve adatokat és hangulatot, de már ugyanekkor a »Fehér rózsa« meséje is megfogamzik fejében és bejegyeztetik kis noteszébe, a megírandó regények sorába.

A Délibáb megszűnésével majdnem egyidejűleg Heckenast Gusztáv könyvkiadó szólította fel egy illusztrált hetilap szerkesztőjének. Az első illusztrált magyar lap. Nagy dolog volt az. Kimondani is vakmerőség, hát megcsinálni? A fényképészet még pólyákban volt, a cinkográfiát az ördög ösmerte. Nagy fáradsággal előállított fa- és rézmetszetekkel dolgoztak a német és angol képes lapok. Talán bizony az Aladin engedelmes dzsinjeit fogja be a munkába Heckenast úr? De mindegy, Jókainak tetszett az eszme, minél lehetetlenebb, annál jobban. Vállalta a szerkesztést, hanem a kormány megtagadta tőle a felelős szerkesztői minőséget. Veszedelmes ember, nem való gyeplő a kezébe. A többi munkatársakkal is próbálkozott Heckenast, de csupa neves, tehát »rovott« írók voltak, tehát nem kapták meg az engedélyt. Addig-addig törték a fejüket, hol vegyenek egy ártatlan írót, hogy eszükbe jutott Pákh Albert, az egykori tízek tagja, ki makacs betegsége miatt Graefenbergben töltötte a szabadságharc két esztendejét és most is Graefenbergben volt kezelés alatt. Ez nem vétett semmit az osztráknak, hát ő legyen a szerkesztő. Az ő neve alatt folyamodtak s kapták meg az engedélyt. Így született meg a Vasárnapi Újság 1854-ben, mely azóta együtt növekedett, izmosodott a magyar műveltséggel.

Pákh Albert egy idő múlva ismét Graefenbergbe lévén kénytelen elmenni, azalatt Jókai szerkesztette a lapot, növelve a lap tekintélyét és az előfizetők számát. Az akkoriban legizmosabb fiatal tehetségek dolgoztak bele, úgyhogy csakhamar versenyen kívül állott az összes szépirodalmi lapok között s ezt a fölényét ötven éven át megtartotta. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Vajda János támogatták, Arany János is itt közölte egy-egy versét, Tompa Mihály, Lévay József, Szilágyi Sándor gyakran küldik be poémáikat, Szász Károly sokat ír bele. A közönség kedvezőn fogadja s a török-orosz háború alatt tizenkétezer példányban terjed el. A primitív gólyás házikó és a csibukozó bácsi, mely a címlapját ékesíti, majd minden magyar családnak kedves ismerőse lesz.

Ismeretterjesztő iránya mellett az egész család kielégítésére törekszik, volt benne vers, novella, hasznos tudnivaló, az aktuális eseményekről néhány kép, de a legfőbb vonzerejét Jókai negyven-ötven sornyi humorisztikus heti szemléje képezi, melyet Kakas Márton levelei címen írt. Kacagtató, humortól duzzadó olvasmány volt ez a hét eseményeiről, néha csak egy színházi előadásról, de olyan modorban és olyan oldaláról, hogy a vidéki olvasó is érthette és élvezhette. Sőt még a »Szerkesztői Üzenetek«-ből is mohón olvasott és várvavárt rovatot tudott csinálni elmés feleleteivel, melyek mintegy sejtetni engedték a küldeményt. Valakinek azt feleli: »Kiki egye meg a maga anekdotáját«. (Ebből aztán érteni lehet, milyen természetű lehetett az adoma, amit beküldött.) Egy másik ezt a választ kapja:

Mathetidesz pajtás ucscseg isten rosz te magyar vagy.

Nyilvánvaló ebből, hogy Mathetidesz uram görbén esztergályozott hexametert küldött be az újságnak.

Mikor Pákh meggyógyult és átvette a tényleges szerkesztést, Jókai akkor is megmaradt a Vasárnapi Újság rendes munkatársa. Pákh maga is jóízű humorista lévén, a szerkesztői üzeneteket a Jókai nívóján tudta tartani, de a Kakas Márton leveleit senki sem bírta volna pótolni, még közel hasonlókkal sem. Heckenast tehát külön ezerkétszáz forintot fizetett a rendes munkatársi díjon fölül, ha minden számban egy pár sor Kakas Márton lesz.

Az elmés szerkesztői üzeneteket csak a kötekedő Gyulai Pál kifogásolta, azt állítván, hogy csak a kinyomatott munkákról illik bírálatot mondani. Gyulait, ki már akkor szenvedélyes disputáló volt, még jobban elidegenítette a Vasárnapi Újságtól egy kritika, mely valami rossz munkát szertelenül megdicsért, egy efölött támadt vita hevében kivált a szerkesztőségből, de megmaradt Pákhkal a közös lakásban s minden vasárnap reggel, mikor a lap megjelent, benyitott szobájába:

- Jó napot. Jobb lapot!

S kegyetlenül végigbírálta az összes megjelent cikkeket, különösen a Jókai dolgait, ki csodálatos termékenységet fejtett most ki, mintha száz kézzel dolgozott volna. A kisebb novellákat csak úgy a kabátja ujjából rázza ki, ír mindenüvé, albumokba, naptárakba, a Pesti Naplóba (hol a »Carinus« című novella jelent meg legutóbb s roppant tetszett a közönségnek), a Hölgyfutárba, a Szépirodalmi Lapokba »Magyarország és Erdély képekben« című vállalatba, azonfelül maga is kiad egy kalendáriumot »Jókai országos nagy naptára« címmel és azt elejétől végig ő írja, de nincsen szerencséje vele, mert úgyszólván magának kell elolvasnia is; nem tudta a közönség közé kivetni, nem értett a naptárüzlethez. De még ez nem minden. Csak az imént fejezte be »Manlius Sinister« drámáját, megírta erdélyi úti emlékeit és máris új regény írására vállalkozik a Pesti Naplónak, mely az »Erdély aranykorá«-nak nagy sikerén mintegy megittasodva, megoldotta erszényét és ezer pengő forintokat előre leszúrt a népszerű írónak, ami abban az időben hallatlan és érthetetlen összeg volt egy mese elmondásáért.

Egy regény akkor legfeljebb százötven-kétszáz forintot ért piaci áron. A »Törökvilág Magyarországon« három köteteért Müller Gyula ötszázötven forintot fizetett 1852-ben s már ez is horribilis összeg számba ment. Ennél nagyobb honoráriumot csak Eötvös József szokott kapni, száz forintot ívenként és Kuthy Lajos azelőtt - mikor még becsületes ember volt.

Felette jellemző az előttem fekvő szerződés néhány pontja. Így a 2-ik élénk világot vet Jókai termékenységére és lázas munkájára. A regény első kötet kéziratát a szerződés aláírásakor 1852. szept. 29-én adja át, a második kötet átadására október végére kötelezi magát, a harmadik kötetet pedig november tizenötödikére szállítja. Tehát összesen tizenöt nap kell neki egy kötet megírására, míg egy francia vagy német író legalább egy félesztendőt igényel.

A 3-ik pont arról szól, hogy a munkának harminckét ívesnek kell lenni; ha több lesz több írói díj azért nem jár.

A 4-ik pontban részletezve van a tulajdonjog. Jókai öt évig senki másnak nem adhatja el e munkáját, a kiadó ellenben öt év múlva is nyomathat belőle, ha neki úgy tetszik, habár Jókai is használhatja.

Az 5. pont arra az esetre provideál, ha a rendőrhatóság a már kinyomtatott regényt nem engedné megjelentetni, vagy annak némely lapjait kivágni s helyükbe újakat kellene nyomatni, az ebből eredő kárt a szerző tartozik viselni.

A legérdekesebb az, hogy Jókai temérdek egyéb munkája mellett a kikötött időre szállította a gyönyörű török-magyar mesét, melyet üde költészet leng át, méltó folytatása »Erdély aranykorá«-nak.

A roppant termékenység valóságos ámulatba ejtette a közönséget, az írókat szintén: »Sok adóssága van - találgatták -, bizonyosan azért dolgozik annyit.« »A felesége dolgoztatja - vélték mások -, hamar kiírja magát.«

Eleinte tényleg szorongatták a hitelezői, de már 1854-ben, mikor az ezer forintos regényt, az »Egy magyar nábob«-ot kezdte írni a Pesti Naplóba, teljesen kitisztázta magát s az ezer forinton egy hepehupás telket, elhanyagolt bányát szerzett a Svábhegyen, a mostani Költő utcában, melyre később villáját építtette. Az ezer forint azonban csak a vételár felét fedezte, a másik felét hadd fizesse az utód, Kárpáthy Zoltán.

Ezt a regényét s jövő évben folytatását, »Kárpáthy Zoltán«-t, nap-nap után tárcánkint írta, úgyhogy előtte való nap még nem tudta, mi lesz a következő számban. Egyszer gyűlés támadt a jobb kezén, nem bírta folytatni. A regény félbemaradt napokig, mert regényt diktálni Jókai nem tudott, de nem is lehet. Tollbamondással többé-kevésbé csak fércművek jöhetnek létre. A műalkotás a toll alatt nő. Diktálni íróművésznek épp annyira nem lehet, mint a festőnek. Raffael-kép lenne-e, ha Raffael mondaná egy kisebb mesternek: most kék színt, most szürke színt, most ilyen vonást, amolyan vonást? Az egész világirodalomban igazi költői munkát talán csak az egy Milton mondott tollba. De Milton vak volt s ebből keletkezett nála az a megnevezhetetlen érzék, mely az írónál abban nyilatkozik, hogy az általa leírt szavak és mondatok, amint tolla alól kikerülnek, színek, képek és ékkövek alakjában csillognak a papíron, úgy, hogy csak így, szemlélve képes ízlése szerint azokból elvenni vagy azokhoz hozzátenni valamit.

Mily balgaság, hogy a közönség laikusabb rétegeiben az a legenda kezdett keletkezni, mely egész mai napig fenntartotta magát, hogy Jókai diktálva írja, sőt másokkal is íratja némely regényeit, ő maga (mint ahogy idősb Dumasról mesélik) csak a meséket bízza rá irnokaira. Holott senkinek se volt egyénibb irálya, mint neki, úgyhogy ha a szövegben valahol a korrektor egy mondatkát megváltoztatott vagy egy szót hátrább vagy előbbre tett, mint ahogy azt ő írta, az olvasó a fülével hallotta a zökkenést, mely a Jókai ritmusán esett.

Az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« élete végéig a legkedvesebb könyve maradt,[59] ha nem a legjobb. Alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel előbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkő vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költői szabadsággal. A hetvenéves öreg főúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nőül,[60] kitől Balassa Antal báró született.

Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértőket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetből és mellékepizódjaiból van szőve az »Egy magyar nábob« meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitázhatlanul legnagyobb elbeszélőjévé emelte.

A vaskalaposok, az akadémikus körök és a tanügyi bácsik ugyan még mindig báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond elsősége felett vitatkoztak, az »új csillagot« nem engedve velök egy sorba állítani, de hogy népszerűbb ezeknél, azt el kellett ismerniök. E népszerűség annyira nőtt-nőtt, kivált a »Kárpáthy Zoltán« után, mely a következő évben követte az »Egy magyar nábob«-ot a Pesti Napló tárcájában, új ezer forintot hozva a szerzőnek, hogy a magasztalásoktól áradozó kritikák ellensúlyozására volt immár szükség. Különösen Gyulai Pál és Salamon Ferenc buzgólkodtak ebben, kik Jókai lélektani botlásait, történelmi, helyrajzi és természetrajzi megbízhatlanságát, léhán fölépített meséit, jellemfestési fogyatékosságát állították élénk világításba a közönség tapsaival szemben. Hiszen e kritikákban volt némi igazság, Jókai kétségtelenül lényeges hibákban szenvedett. De végre is hibátlan ló, hibátlan asszony és hibátlan regény nincs. Csak nem lett volna szabad feledni, hogy Jókainak e hibáival szemben olyan kiváló tulajdonai vannak, melyekből egy is elég, hogy egy lángelmét ékesítsen, oly tulajdonai, melyek a világliteratúrát véve is, ritkaságok egy írónál. E kritikusok igazat írtak, látták az erényeket és hibákat, de összeadni és kivonni nem tudtak vagy nem akartak. Mert az írói kvalitások is kisebbek-nagyobbak, mint a pénznemek, vannak poltúrák, húszasok, tallérok: hiszen igaz, hogy a Kemény tartalmassága, mélysége, ember- és korismerete, mély tudása, jellemzési képessége, analizáló ereje, becses tulajdonságok, mondjuk olyanok, mint a tallérok a pénznemek között. Jókainak sok nincs meg ezekből, de a humora arany sovereign, az előadási bűbája másik sovereign, a poézise harmadik sovereign, fantáziája közel éri a Hugó Viktorét, mesemondási képessége Dumas Sándorét, hát tessék ebből a hiányzó tallérokat és hatosokat levonni és bizonnyal csinos plussza marad a többiek felett, akiknek viszont abból hiányzik sok, amije Jókainak megvan. Főleg azt nem lett volna szabad feledniök a kritikusoknak, hogy egy dolgot kifogástalanul elmondani nem annyi, mint egy dologgal valakit elragadni, ha az nem kifogástalan is.

Különben érzi ezt jól Gyulai és senki sem bírta nálánál jobban kiemelni előnyeit:

»Jókainak kitűnő elbeszélő tehetsége van - írja - s e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos s egy pár vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek, könnyedén lebeg az elbeszélés folyásának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege, s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy süllyed posványba. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.«

Tömör és mesteri jellemzése ez a Jókai művészetének, érdemes volna az iskolai olvasókönyvekben tanítani, mint mintát, de hogyan jut ezekből arra a következtetésre Gyulai Pál, hogy Jókai nem elsőrangú regényíró?

E kritikák, bár nagyon is bántották az érzékeny szerzőt, nimbuszának nem ártottak s őrajta nem javítottak semmit. Egy író népszerűségét a maga korában csak egy új író veheti el vagy oszthatja meg, a kritikusok soha. Ilyen új írók pedig nem támadtak. Jósika »Eszter szerzője« név alatt küldözte be font számra a kéziratokat Brüsszelből s a túltermeléssel saját magának csinált konkurrenciát, regényei mindinkább megszokottabbak lettek, előadási módja unalmasnak tetszett a Jókai pezsgő elevensége, fordulatossága mellett, ki sehol se volt unalmas, és ha következtek is hosszabb leíró részek a mese gördülése közben, valóságos eldorádói cukorhegyek voltak, amelyeken szívesen ette magát keresztül az olvasó. Kuthy Lajos, a másik népszerű író, kinek pazar pompájú ellicitált bútorait gyűjtés útján váltották vissza annak idején a pesti előkelő hölgyek, a míg rövid ideig divatban volt, ahogy divatba jön a tapló-sipka vagy valamely különös prém, most kormányhivatalt vállalt, minélfogva elhagyták a múzsák, de ha nem hagyták volna is el, elhagyta volna a közönség. Pálffy Albert nem bírt az aranyos középszerűségből kievezni. Az új elbeszélő írók, akik azóta támadtak, mint Halmágyi Sándor, Ábrai Károly, Podmaniczky Frigyes, P. Szathmáry Károly, Vadnay Károly, ellenben hónaljáig se értek Jókainak. Úgy állt köztük, mint egy hatalmas termőfa, cserjéktől körülvéve.

Ezekben az időkben Jókainé is művészete tetőpontján állt, úgyhogy a dicsőség egyformán ragyogta be őket s játszva simítá el a korkülönbséget köztük. Az anyagi gondok is eltűntek.

Csak kevés volt a felhő most már. Legfeljebb apró torzsalkodások, házi perpatvarok zavarták meg pillanatnyira a művészi fészek csöndjét. Jókainé zsarnokoskodó és házsártos volt, gyúlékony, hirtelen haragú, de jószívű is. Sokszor önfeláldozó és gyorsan engesztelhető. Egy kicsit féltette is az urát s emiatt gyakran voltak a háznál jelenetek. A zöld szemű szörnyeteg hamar megjelent a láthatáron. Élénk világot vet arra akaratlanul Jókai egyik följegyzése a forradalom napjaiból, midőn felesége nélkül jött el Debrecenből amaz éjszakán, melyen Hentzi Pestet bombáztatta, elmenekült lakásából, hogy valahol a bombák lőtávolán kívül keressen éji szállást, egy ismerős színésznő, aki valahol a Kálvárián túl lakott, felajánlotta neki lakását, mire félrevonta Kovácsné, a színház komikája s nejének bizalmasa, azzal a figyelmeztetéssel:

- El ne fogadja ön ezt a meghívást, mert sok háborúság lenne belőle.

És Jókai el nem fogadta, inkább künn csatangolt egész éjjel, mert jobban félt a feleségétől, mint a haláltól. Jókainé egész gyűjteményt tartott maga körül különféle öregasszonyokból, hogy legyenek, akik a zöld szemű szörnyeteget etetik s akiket viszont ő etet. A nap minden órájában bennfentesek voltak a Jókai-házba öreg, nyugalmazott színésznők (fiatal színésznőt nem fogadott),[61] páholynyitogatónők, volt cselédjei (mert a cselédjei is vén asszonyok voltak) és a szomszédból előkerült egyéb nénikék. Gertrudis királyné nem szeretett magához hasonlókkal érintkezni, magánál följebb rangúakkal meg éppen nem, de elemében volt hódoló boszorkányai közt, kik minden pletykát, amit hallottak és kigondoltak, a házhoz hoztak. Jókaiék nem messze laktak a színháztól, a mostani Múzeum körúton egy rokonuk, az említett Szücsné tulajdonát képező csinos, új házban, mely egyszersmind átjáróul szolgált a Magyar utcába, ahol a Vasárnapi Újság szerkesztősége volt. Egész nap égett a tűz a téres konyhában, sütöttek, főztek a nénikék számára, kik egyébként is igénybe vették Jókainé erszényét. Különben ez idő szerint még takarékosságra volt szorítva. Fizetése félhavonkint nyolcvan forintra rúgott s ebből kellett a jelmezeket is venni. Ehhez az összeghez körülbelül 30-40 frttal járult Jókai. Ebből telt ki a háztartás, a kiszolgáló személyzet, az élelmi cikkek, szóval minden apró kiadás. A rendkívülieket, mint a házbért, mely 125 frtot tett ki negyedévenkint, Jókai fizette, valamint a nagyobb beruházásokat is; ő váltogatta ki jó napokban az ezüstneműt, mely gyakran vándorolt be a zálogba, hol 200 frtot szoktak rá kölcsönözni.

A számadási könyvecskéből, melybe Róza asszony sajátkezűleg jegyezte be kiadásait, azt látjuk, hogy nagyon megnézte a garast. Rendszerint két cselédet tartott, akik öt-öt forintot kaptak havonkint. A fűszert számlára hozatta és pontosan fizette a konyhapénzből elsején és tizenhatodikán. Saját házi zsidójánál, Rosenfeldnél, mindig el volt adósodva, törlesztett öt forintos részletekben. Aránytalanul nagy összegeket csak kesztyűkre költ, havonkint közel tíz párt használva el. Úgyszinte sokba kerültek a mosónék, minden héten legalább háromszor van mosás a házban, ami arra hagy következtetni, hogy a ház nem volt elegendőképp ellátva fehérneművel. Oh, az elsárgult könyvecske nagy bepillantást enged az éléskamrába és a ruhaszekrényekbe, megolvashatjuk a nagy költő ingeit, számszerint 14-et és tudjuk, hogy az elmúlt egész évben csak egy rendbeli ruhát varratott. Látjuk Jókainét, mint anyát és nem foghatjuk rá, hogy pazarol; a kisasszony (II. Róza) csak igen ritkán kap valamely piperecikket, s az is szerény és olcsó. Látjuk mint leányt, aki apjának egyszer-másszor ruhát varrat, de nem valami finom szabónál, mert csak 10 forint a ruha ára. Sűrűn fordul elő számadásaiban ilyen tétel: »Atyusnak 1 forint«. Ez is az öreg Benkének jár ki dohánykára, felette szerény mértékben. Látjuk mint kartárst; részt vesz színész társai mozgalmában, adakozásaiban, de az összegek takarékos asszonyra vallanak. Egy forint a szokásos áldozati obulus, csak egyszer, az Egressy-emlékére áldoz két forintot.

Hónapról-hónapra ott vagyunk - e számadási könyv révén - a Jókai-házban. Látjuk ki s be járni Vargánét, akinek az ura fuvarozza ki a Svábhegyre és vissza, este pedig rossz időben a színházba. Csinos kis összeget szed el a fuvarért a Jókai-háztól. Ugyancsak bennfentes itt Traubauerné, aki a Róza asszony színházi toalettjeit készíti. Vannak bezzeg nagy tanácskozások némely új darab előadása küszöbén. A kis könyvecske mindent előadna, de nem szól semmi rendkívülit, semmi meglepőt, semmi rosszat. Megmondja, hogy néha nyomott anyagi helyzete van, de viszont máskor sok pénz jön a házhoz és Rosenfeld is húsz forintot kap egyszerre, a régi bútorok eladatnak s új, csinosabbakat szállítanak a házhoz. Valamely nagyobbszerű luxus és pazarlás azonban nem űzetik. Polgári levegőben vagyunk egészen. A legendás fácánok, tengeri rákok és pezsgővel főzött töltött káposzták csak még ezután lesznek eljövendők.

Ez volt Jókainé, mint gazdasszony, az ötvenes évek közepén, melyek »szűk éveknek« nevezhetők; inkább takarékosnak mondható, mint prédának.

Jókai sokkal könnyelműbb volt pénzdolgokban. Otthon nagy kordában lévén, s egyszersmind nagy őrizet alatt, nem történt semmi baj, de künn a világban, csak az nem iratott vele alá váltót, aki nem akart. Így aztán a szaporodó, sőt jelentékeny jövedelem mellett is örökös zavarai voltak, amelyeket titkolt a felesége előtt s eligazítani sem tudott, mert a kézirataiért járó összegekről be kellett otthon számolnia.

Különben közösen csinált adósságok is nyomták, mert a Svábhegyen épült villa költségeit kölcsönből fedezték. Mintegy négyezer forintba került, az akkori olcsó építkezés mellett s egyike volt a Svábhegy szebb villáinak, tündérszép kilátásával verandájáról, a hegy lábainál elterülő városra.

Nagy esemény volt ez Bohémiában. Egy kastélyt összeírni! Az ördögbe is, nem tréfa dolog! Még szinte a nemzet önérzetét is emelte, hogy már ő így képes honorálni az íróit. Mesék keringtek azokról az összegekről, melyeket a Pesti Napló fizet Jókainak, ahol egymás után jelentek meg az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« után »A régi jó táblabírák«, »Szomorú napok« (a forradalomban félben maradt regény) és »Az elátkozott család«, a komáromi földrengések, valamint a csizmadiából lett alispán, Bajcsi András uram érdekes históriája.

A svábhegyi villa körül egy egész mítosz képződött. Beszéltek, írtak róla. Ilyen paradicsom, olyan paradicsom. Szépsége, pompája nőtt a fantáziákban. Voltak, akik vasárnaponkint csak azért mentek ki a Svábhegyre, hogy a Jókai-villát lássák, sőt még a vidékről jött emberek is kíváncsiak voltak rá, éppúgy, mint a Lánchídra vagy a Múzeumra és a Nagy Kristófra, mert egyéb látnivaló nem volt Pesten.

De az ország sok millió lakosa közül bizonyára egy ráncos arcú öregasszonyt izgatott leginkább a kíváncsiság, a Jókai anyját. Fel is kerekedett egy nyári napon, vele Eszter lánya is és Vály Mária kisasszony, az unoka. Nagy áldozat volt ez, mert az öregasszony már régen lemondott az utazás kedvteléseiről, nehezére esett a kimozdulás és megválás karszékétől, ágyától, napi teendőitől és szokásaitól.

Az Arany Sasba szálltak és onnan üzenték meg Jókainak a Svábhegyre, hogy itt vannak. Jókai rögtön jött és azzal kezdte, hogy nagyon kikapott Rózától, amiért édesanyjának meg nem írta, hogyha megérkezik, szálljon egyenesen a lakásukra, csak néhány lépés innen, ott főzetni is lehetett volna.

Rózának ez az állítólagos zsörtölődése jól esett az öregasszonynak s megállapították, hogy másnap reggel Jókai a Svábhegyről kocsit küld értük, mert a fiákkerek lovai nem megbízhatók a hegyi utaknál.

A kocsi elő is állott másnap s a nevezetes látogatás megtörtént.

A villa bizony nem volt olyan szép, aminőnek elképzelni lehetett otthonról, Komáromból, de nagyban és egészben kellemetes látványt nyújtott, midőn a kocsi a hegyről ereszkedőben egy nyitott kapun át behajtott, növendék hársakkal szegélyezett úton s megállt egy alacsony házikó előtt, ahol már Jókai várt rájuk veressel szegélyezett hálóköntösében és házi sapkával a fején (ez volt rendes svábhegyi öltözete), majd előkerült Róza asszony is feltűrt ruhaujjával, fehérbabos piros selyemkendővel hátrakötött hullámos fekete hajával, örömtől sugárzó arcával, gyönyörű jelenség volt.

Nem csekély szerencse e könyvre nézve, hogy bírjuk e nevezetes látogatás részletes leírását[62] s ezáltal mintegy bepillantást vethetünk Jókaiék akkori házába és életviszonyaiba. Látjuk a kis fácskákat, bokrokat, melyeket tavaly hozatott a komáromi szigeti kertből, valamint a jázminokat és centifoliákat a veranda előtti terasz két oldalán, amelyek szintén az édesanyja kertjéből kerültek ide; látjuk alant a sivár területet, ahol egykor híres szüreteket fog tartani, most csupa szikla, csupa hasadék, hepehupa, imitt-amott egy borókabokor. Bejárhatjuk a fundus elejét, ahol egy fabódé áll, közel a kapuhoz s abban a költő állatjai, a »Szegfű« tehén és a vízhordó csacsi, a »Csárdás« - a dajka és a kertész.

Jókainét éppen libabontásban találják, mert a szakácsné, aki tömte a libát, annyira megszerette, hogy a világ semmi kincséért sem vállalkozott megölni. Az eperfa alatt a nagy malomkő-asztalon bontotta a libát, jól a keze ügyében állt a munka, gyönyörködve nézte öreg Jókayné asszonyom. Mikor aztán készen lett, megmutogatták az épületet. A remek kilátásra, mely a tornácról nyílt a Gellértre, a Dunára, a két városra, elragadtatva kiáltott fel az öregasszony, hogy még olyan szépet sohase látott.

- Bizony, jól tettétek édes gyerekeim, hogy megszereztétek magatoknak ezt a fölséges helyet.

Az anya arcából valami édes patriarkális megelégedés sugárzott ki most.

Mikor mindent megnéztek, még az északi kis nyitott verandát is meg kellett mutatni. Ott fent egy asztalkánál csinos fiatal kisasszony ült, hímződobon valami kézimunkát öltögetve.

Kedvetlen mozdulattal, mintegy megriadva kelt fel, a vendégeket üdvözölni.

- Róza leányunk. Szépen hímez - sietett Jókai bemutatni s egyszersmind a hímzésre átterelni a szót. - Te értesz az ilyesmikhez Esztikém.

A puritán kálvinista asszony arca elsötétült, a vidám hangulat elröpült, mint a fölriasztott madár. De a jó ebéd enyhített rajta valamit. Künn a verandán terítettek s az ebédhez megjelent Jókainé atyja is, egy hosszú, sovány öregúr, Benke bácsi, úgyszinte a lelkem Kovácsné, a Jókainé elválhatatlan pajtásnéja, kinek a közeli Sauer-vendéglőben volt egy kis szobácskája. Benke Bebus, a Jókainé öccse, már nem élt akkor.

Minden nagyszerű volt - amint forrásunk megjegyzi -, a szőlőlevelekbe takart töltöttkáposzta, a liba, a dinnye, a saláta, meg a kávé, úgyhogy a nagyasszony a legjobb hangulatban vált meg uzsonna táján »pesti gyerekeitől« s nemsokára azt írta fiának e látogatásra célozva: »a feleségedet pedig becsüld meg, mert jobbat, neked valót, lámpással se tudtunk volna találni«.




Hátra Kezdőlap Előre