Trencsénben a »Nagy Szamár«-nál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.

- Sohasem láttam még ilyen hízott lovakat - vélte Malinka. - Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!

- Meghiszem azt - kevélykedett Kopereczky. - De nézze csak, mit esznek!

Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos tarisznyába, ahonnan egy marék zabot emelt ki.

- Tegye vissza megint és most nézze meg a tenyerét.

Mit lát rajta?

- Semmit.

- Ugye? - ujjongott a báró. - Hiszen éppen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim mosott zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat a Caligula lova se.

Trencsénben egyébiránt éppen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak és ünnepelték »a család gyöngyét«, aki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt és az új főispánt derekasan megkopasztották.

- Nem maradt egyebem - panaszkodott reggel Malinkának, üres tárcájára mutatva -, csak a rokonaim szeretete.

Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még sohase látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az Alföldről. Szarvasról való: anyja, lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre és megnyitotta a »Cinkotai itcé«-t, mikor még Kornél csak tizenöt éves volt.

Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyílt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a páncélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a múltakba téved. Hejh, hogy mindennek el kell múlni, ami volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor! És a rigók is éppen olyan vígan fütyülnek az erdőkben. Az őzek kíváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken és olyan félénkek, szelídek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol poralakban, ha utána dőlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, ahogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. »Ni, a tót flotta!« Rajta kedélyes parasztok pipáznak »a király dohányá«-ból nagy kalapjaik alatt, melyeket cérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.

Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz, vagy két helyütt, ahol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok, leányok melankolikus nótákat daloltak, minden áron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és etnográfus, aki gyűjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat, de Kopereczky nem engedte:

- Ugyan ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyűjtve. A skatulyával együtt - tette hozzá vigyorogva.

Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított hegyek kevésbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt is csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: »Teremj, kutya! Azt, amit mi vetünk beléd. Muszáj.«

Az út mellett nehány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.

- Ez már az én pusztám - mondá Kopereczky. - Ez az egyik. Még egy van ezentúl, a Kicka nevű. Majd azt is útba ejtjük.

- Hát ezt hogy nevezik?

- Ez a Szedres.

- Hány hold a Szedres?

- Kétezer; a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.

- Alkalmasint annál többet ér a másik fele.

- Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.

- Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig elfogy.

- Emiatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt »Isten útjá«-nak hívják. Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülő templomoknak, amiért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a »nagylelkű« jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, amennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom és ember szinte bizonyosan otthagyja a foga fehérét.

- De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istentelenség.

- Egy kis családi flanc. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.

Közel a tanyákhoz nehány eke mozgott, girhes apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.

Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, amint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját s függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró színe előtt áll.

- No, mi az újság, Klincsók bátya? - kérdé a főúr nyájasan. - Mi történt egy hét alatt?

- Semmise nem, nevezetesebb - felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.

- Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert nagyon meg vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!

- Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt becsületes, jó arca eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késő, beüti orrát tél. Ők nem szólják semmit, ahogy én ösmerek őket, már ti. birkákat, de ahogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fekszik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no az pedig találtatik.

- Miféle ökörbőrről beszél ön?

- Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket - sóhajtott Klincsók -, éppen tegnapelőtt virradóra.

- Mi baja történt?

Klincsók úr égre emelte a szemeit.

- Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.

- Bizony nagyon soványok a többi ökrök is - jegyezte meg Malinka -, meg lehet a bordáikat olvasni.

Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, amit lehetett.

- Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.

- Ennek én vagyok az oka - szólt a főispán -, mert kevés szénám és lóherém terem s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak és ő ahhoz tartja magát.

- Elég nem igazságos az, méltóságos uram - okvetlenkedett Malinka. - A szegény ökrök keserves izzadtságából, munkájából hozza terményeit a föld s csak éppen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják föl.

- Isten úgy segéljen, igaza van - kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. - Vesszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis dinereken megeszi a termények javát és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, amit mondott.

Egy fél óráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, ahogy eddig, csak a bőrök eladását parancsolta meg s azzal a kövér lovak tovább indultak.

- Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember és főleg szófogadó - dicsérte Malinkának útközben -, igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kicka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.

- A Kicka tehát a jobbik birtok?

- Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, akit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy éppen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?

- És mennyi mármost a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmiről kérdezősködni?

- Ráfizetek.

- Ráfizet? - kérdezte csodálkozva Malinka. - Minek gazdálkodik akkor méltóságod?

- Minek? - förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű kérdésen. - Hát akkor miből éljek?

- Úgy értem, hogy ha talán bérbeadná méltóságod a birtokot.

- Ugyan hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.

- Bár csak nekem lett volna ilyen két pusztám! - sóhajtott Malinka.

- Ne kívánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higgye meg nekem. Ne kísértse az Istent, Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadiköltséget és a civillistát. A többség az úr s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs s ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, akiknek nincs semmijök, kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon és akkor ők az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen háládatlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!

Malinka sehogyse tudott tisztába jönni a principálisával, pedig megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.

Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtűnt a hitvány Krapec falu, fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia korabeli manzárd fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő tornyával.

- Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidenciám!

A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csúfította el, mellyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.

Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, amely ínycsiklandozó látvány jól esett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő megnövelte.

- No, Ancsura, hogy van az asszony?

- A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.

- Hát a kis báró mit csinál?

Ancsura félregörbítette a száját, mely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont:

- Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.

- Mit beszélsz? - szólt közbe a báró mohón és vidáman. - És mit nézeget, te Ancsura?

- Hát például engem is, ha bent vagyok.

- Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.

Rohant fel a lépcsőkön az emeletre s meg sem állt, csak az asszony szobájában, aki még gyönge volt, a díványon feküdt s Rozália a komornája, regényt olvasott fel neki. A szoba túlsó szögletében bölcső ringott s a kis Kopereczky aludt benne.

- Pszt, ne kopogjon olyan nagyon - riadt fel Vilma. - Alszik a gyerek. Olvasson, Rozália, csak olvasson!

- És te hogy vagy, édesem?

- Köszönöm... és te? Rendbejöttél a főispánsággal?

- Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.

- Szent Isten, olyan hamar?

- A miniszterelnök kívánta, hogy siessek.

- De hiszen az lehetetlen - szólt a menyecske elképedve. - A lakást nem lehet addig berendezni.

- Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.

- És én?

- Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.

- Atyám hogy van?

- Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.

- Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.

- Mit? - pattant fel a báró harsogó kacajjal. - Így csaljátok meg a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra akvirálod el szegénytől?... Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!

Ezen aztán Vilma is elmosolyodott és kikergette urát a szobából.

- Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!

- Hallottál te valaha medvét nevetni?

- Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.

És a nagy brontesz ember megjuhászodva lábujjhegyen tipegett el a kis bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vággyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirult arcocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.

Szobájában nehány levelet talált, a legfelül egyet Bontóvárról, a Noszty Pál írásával. Ez érdekelte legjobban.

»Kedves Izrael! - így szólt a levél. - Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfőispánhoz ragaszkodtak, részint pedig azok, akik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhíresztelték mindenféle bogaraidat s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a céljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképpen nem is tehetnek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, amely miatt nem húzhat csizmát s nem mehet elédbe a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankett-rendezésről. Egy harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcionáriusok közül, hogy azt mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a malíciózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval, úgy ítélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit, egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy (már mi szerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanul küldj biztos ember által kétezer bikát. Szívesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. Ami pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyi érdekű - azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat, stb.«

Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betűk találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyolodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: »Hát kellett ez neked, te mamlasz?«

S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gúnyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. »Szép zabtermésed volt az idén, Kopereczky - végzi az egyik névtelen "jóakaró" -, maradj te csak otthon, a jászolnál.«

Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az előcsarnokba. »Bubenyik!« - kiáltá dühösen.

De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant biliárdon, az útitáskája mellett várakozva, hogy hát ővele mi lesz?

- Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog ez? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az az átkozott Bubenyik?

Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátos termetű Ancsura, aki az előbb a pontyot tisztította az udvaron.

- Bubenyik a kertben van - jelentette Ancsura. - A jégvermet fedeti.

- Micsoda jégvermet? - csodálkozott a báró. - Nincsen nekünk jégvermünk.

- Van, kérem alásan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.

- De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell csapni. Szaladj el érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz híreket kaptam a vármegyémből... vagy mit is beszéljek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyúljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tíz forintot.

Haragos sötét arca szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a baloldali folyosón s útközben megkérdé Malinkától:

- Szereti a zenét?

- Magam is muzsikális vagyok.

- Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.

Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyújtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve, csak a közepén volt egy kis, bokáig érő zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.

Az első, ami a kertben szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiúz képű, fürge emberke, szürke kockás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett és egy kopott, kékes mándliban, melyet új korában valami tímár vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain s hallani lehetett a békák cuppogását, amint ijedten visszaugráltak a tóba, amerre ment.

Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kíváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arcvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:

- Majd megtudja, de előbb egy kis konferenciát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.

- Ki a Bubenyik?

- Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és ami egyéb hozzátartozik a komforthoz.

- Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.

- Tudom, barátom, de ami jár, jár: a szobaleány behozza a szükséges macskákat, mindjárt kiadom a rendeletet.

- Milyen macskákat?

- Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán cincognak, rágcsálnak, kaparnak és futkároznak, mint a csikók a szabad szérűn és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek s büszkén mondhatom, kitűnő saját tenyésztésű macskáim vannak, príma macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagy díjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, amit Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egyablakos szobákra, a két ablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, amennyit éppen akar.

- Köszönöm, elég lesz kettő is.

- Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátra látnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.

Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.

- Itt vagy, híres? - förmedt rá a báró gúnyoros, rikácsoló hangon. - Ilyenkor kell jönni, mi?

Bubenyik vállat vont.

- Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.

- Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.

Bubenyik erre is vállat vont.

- Nem tört el benne a keze - mondá félvállról.

- Nem ám - felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát -, de a fizetésedből levonok ezért két hatost.

- Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.

- Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?

- A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.

- Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?

- Említette, hogy jó volna egy jégverem.

- Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.

- Hiszen nem is került az semmibe.

- Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? - horkant fel Kopereczky és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait csikorgatta.

- Nem mondom, hogy ingyen, mert...

- No látod.

- Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.

- Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.

Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz fűződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. Amint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet őméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségből többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. »Ott kincs van - mondá -, nem vagyok bolond, hogy megengedjem.« A parasztok a józan eszére apelláltak: »Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet.« - »Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos - ellenveté Bubenyik -, a ti osztalékotok pedig nem biztos.« A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben - így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.

Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:

- Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!

A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arca és így folytatá:

- De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, még pedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installációhoz, adj hamar tanácsot, honnan szerezzem meg?

- Vegyen föl a takarékpénztártól.

- Ott már kimerítettem a hitelemet.

- Úgy ám, de fölfrissült azóta.

- Mitől?

- Hát a prágai örökség kutya? - kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.

- Nem kutya - felelte a báró. - Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátor kezén. Pör alatt.

Bubenyik erre sem jött zavarba.

- Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.

- No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.

- Akkor azután nincs más hátra - vélte Bubenyik -, össze kell hívni a főkötő-őröket.

Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint akit a kígyó csípett meg.

- A főkötő-őröket? - dadogta és szemei kitágultak a rémülettől. - Nem, nem, Bubenyik. Múljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem bírom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem bírom meg.

- Pedig más mód nem igen van...

Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka előtt s felsóhajtott: »Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám«, majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.

- Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.

Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos módon színezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek. Lelkiismerete megmozdulni készült. Itt most valami rendkívüli történik. Meglehet, bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt tudná, mik azok a főkötő-őrök.

Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky-családra egy ereklye maradt az Anjou-királyok korából, egy főkötő, vagy amint abban az időben nevezték magyarul, csepesz, melyet állítólag a Kopereczkyek egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával viselt, midőn Róbert Károly királyunk kis fiát, Lajost, a szent keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a Kopereczky-család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább, mert a keresztgyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a keresztanyja, hanem csak az Endréé, aki aztán a Nápolyi Johanna gonosz körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban és a fákon laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.

Bizony most már, annyi idő múltán, nehéz eldönteni, ott volt-e, nem volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, amibe állítólag akkor verte magát a Kopereczky család, színvalóság. A főkötő megvan a mai napig is, még pedig Krapecen van, a kastély úgynevezett kék szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen, hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska, tudom, nem tenné a fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő létezése családi titok, a »végső forrás«, mivelhogy a főkötőn azon a bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal nejének, ama bizonyos Podjebrád-kisasszonynak ajándékozott, akit a király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott oda 1573-ban Turzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.) Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján pusztult el. Elvitték a törökök s a török kincstárból valami módon az angolokhoz került (hiszen ami érték, minden oda kerül végezetül), és ez idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf, hogy ezt a tizenhármas szám okozza s 1715-ben a gyöngyökből négyet eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot Hont megyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát (Feketegyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltó forintokat. A megmaradt kilenc gyöngy mint firól-fira származott örökség, a mi Izraelünk apjának a kezén volt s ő mint fiatal gárdista, Bécsben kettőből fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek, Fligori Matildnak, aki bevallott szeretője volt a császárvárosban. Nagy szoknyahős lehetett különben. Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a rajeci fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel s megitta a szép Motesiczky Klára egészségéért, akit ez annyira meghatott, hogy utána szaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.

Mikor Izraelünk anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét), különös végrendeletet csinált, aminőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy három lakatra nyíló vasládát csináltatott s elrendelte, hogy a családi főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség esetén nyúlhassanak leszármazottjai, mi végből két főkötő-őrt nevezett ki, az egyiket Mutnyánszky Marcella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné, szül. Kopereczky Ágnes özvegy dzsidás kapitányné személyében, akik ezen tisztükért egyenkint kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben mindenik főkötő-őr jogosult utódot nevezni ki halála esetére ugyanolyan jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogbaadását s kiosztá közöttük a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötő-őr a másik kettőt.

Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három kulcstulajdonos egy akaraton van s minthogy történetünk idejében Omode Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a Bubenyik pénzszerzési indítványa sok nehézségbe ütközött. A báró érezte ezt s fázott tőle. Mert a két öreg főkötő-őr ugyancsak kitűnően volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye tűnt el a Grácban lakó nővéréhez. Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy éppen otthon voltak, akkor a nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit, ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a perc, amikor a főkötő-őri fizetése megszűnik s ő a lésza alatt hal meg, mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt, hogy ne kívánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi lesz ővele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire a báró, mint már nehányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: »Hát meddig akar még maga élni, vén csoroszlya?«, de aztán ellágyul, megrendül egész valójában, mert alapjában jó szíve van és magától eláll a tervtől.

Ám ha el nem állna, ott van a másik custos, a kapitányné. Az bezzeg nem ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a kastélyba szalad, sarkára áll, a csípőjére teszi a kezét, toppant a lábával:

»Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe? Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled magad, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky! Bújj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki őseid csontjait a kriptákból, javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tőlem? A kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem? Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nősülni? Mi közöm nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges, hogy én az egzisztenciám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, ahogy tudod, szépítsd meg a bagolyfészkedet, amint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom a vasládát, addig nem. Anyádnak úgy tettem az esküt és így tartom meg, amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No nézze meg az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet, hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, melyekre lerakódott vagy két font borkő, a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkő az egyetlen, amit életedben szereztél.

Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre és arra, hogy ha megnősülsz, neked is lesznek gyermekeid s azokra is hagyni kell valamit. Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya főkötőjén, hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettő? Egy szót se többet, Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek beszélni.«

Ettől a más hangtól félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet hát az a »más hang«, mikor már ez sincsen selyemből szőve?

Nem kis feladat volt ennélfogva, amit Bubenyikre bízott a báró. Mert bizonyára könnyebb és kevésbé fájdalmas azoknak a szegény csigaállatoknak ott a perzsa-öbölben kiizzadni e tündéries csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtől.

- Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.

Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.

- Nem tudom, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öregasszonyok?

- Itthon vannak.

- Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprűnyélre ülnek és ellovagolnak a Gellértre.

- Van nekem az ellen arkánumom. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy kell?

- Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegből kétezer forintot Malinka úrnak, aki onnan négyesfogattal tovább megy Bontóvárra és átadja a pénzt apósomnak. A fogat aztán ott is marad.

- És én hogy jövök vissza?

- Magaddal viszed a hátaslovamat.

Egyszerű volt a Bubenyik terve, mint a Kolombus tojása. Ebéd előtt, éppen még kifutotta, magával vitte Malinkát egy sétát tenni a faluban (ez, úgymond, hozzátartozik a taktikához, amit az mint szenvedélyes etnográfus, szívesen megcselekedett. Egész a kovácsműhelyig mentek és vissza; nagy érdeklődéssel nézegette a parasztházacskák építészeti módját, a kapuk alakját, faragását s festett tulipánjait, a kendertilók s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeci tótocskák, kik ritkán látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapcáskodó kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé, vagy legalább a pitvarajtóba, hasonlóan nem kis kíváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatalurat. Ki lehet, mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel és alighanem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de ahogy a fa nagyobbra nő egy-egy érkező eső után, ez is mindig nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerű viskók között. Nehányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz s ha szerét tehetik őt négyszem közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illető s Bubenyik ez egyszer nincs begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó, titokzatosságot fitogtató hangon közli:

- Ez bizony egy furcsa mesterségű úr Pestről. Vasfúró mesterember. Ma hozta magával az úr.

- Vasfúró mesterember? Hát mi az?

- Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét vagy a tököt. Egyet-kettőt húz a legerősebb vason a kis szerszámával, kriksz-kraksz és megvan a nyílás, úgy hogy egy emberi kéz befér rajta (s hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.

- És mitől jó a'? - firtatá egyik-másik, aki szeret a dolgok velejébe látni.

Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezve, hogy hallgatni kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.

- Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van s nem jó mindig tudni, mit csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény ember is kitalálhatja. Teszem azt, szépszerivel kivenni valamit olyan helyről, amit kinyitni lehetetlen...

Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, ahol megálltak, majd visszakísérte Malinkát a kastélyba, ahol már éppen csak őt várták, hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba s odarendelte az ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az úrnő nem ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyott utána, álmodott róla s mikor közel jött, megdöbbent tőle. Csak ketten ültek az asztalnál s Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: »Minden jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában«; de az kétkedőn mereszté rá szemeit.

- Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, nagy zivatart zúdítasz a fejemre és a végén is nem lesz az egészből semmi. Rossz előérzetem van, nagyon rossz.

Tényleg hallgatag volt és elmélyedő az ebéd folyamán, alig szólt néhány szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját és megkérdezte Malinkát, szokott-e ebéd után aludni, mert ő maga mindig alszik egy csöppet, csak éppen annyit, hogy a szemét elbolondítja.

- Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.

- Hát mit szokott csinálni?

- Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotéka?

- Nincs.

- De könyvek mégiscsak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.

- Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az állatok tanítványa vagyok.

- Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyűjteményt, amit útközben ígért méltóságod.

Kopereczky arca földerült.

- Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek ígértem. No, csak menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.

Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdőlt nagy lustán a zöld ripsz díványon s bodor füstöket fújt a levegőbe. Elgondolkozott, hogy ugyan megérzi-e Kopereczkyné az ő ittlétét! Ő megérezné az ő helyében. Vajon milyen lesz a találkozás? Mit fognak mondani? Megijed-e vagy megörül? Feltette eközben magában, hogy történjék bármi, uralkodni fog a szívén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott vadászgatott az ágy alatt s mereven szegezte mind a kettő a tekintetét egy padlóhasadékra, ahonnan valószínűleg a zsákmányt várták, mely oda menekült.

Malinka unalmában a vadászoknak gibickedett, a jóllakott ember nagylekűségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák törekvéseit, annyiban, hogy ő is érdeklődéssel, szinte türelmetlenül várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer előjönni a kis gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért! Mégis csak jobb főispáni titkárnak lenni.

De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midőn kopogás hallatszott az ajtón és a »szabad«-ra benyitott egy körülbelül a negyvenes évek tájékán levő, kerek, pirosarcú, tömpe orrú parasztnő.

- Kit keres? - kérdé Malinka.

- Azt a fiatalurat, aki Pestről jött, gondolom, maga az.

- Hát maga ki?

- Én a kis báró dajkája vagyok - szólt nyájasan s megnyálazván ujjait, kacérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az odavaló agyagföld.

- A dajka? - csodálkozott Malinka. - Hát mit akar velem? Nem élek én embertejjel.

- Nincsen nekem tejem - tiltakozott, kacéran illegetvén magát -, nem én vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen felsóhajtott), de most én csak az éneklő dajka vagyok. Én dalolgatok a kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Márta megszoptatta.

- No és mit akar velem, jó asszony?

- Leány vagyok még, hála Istennek - igazítá helyre -, Koleszár Mária hajadon.

- Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy amint mondja, már szoptatósdajka is volt...

- Ejh, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak éppen rútak, egy kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap - tette hozzá - s én se vagyok apáca.

- Jó, jó - türelmetlenkedett Malinka, mind nagyobb-nagyobb bámulatba esve -, de mit akar velem?

- Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? - S ránézett hamiskásan, várakozóan.

- Én? Semmit.

- Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr?

Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját. Ez lesz az a népdalgyűjtemény.

- Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugye?

- Ami igaz, igaz. Nagy dalos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én minden nótát, ami csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édesanyám, Isten nyugosztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott minden nóta megfordult.

Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a principálisa, dühöngött is magában ezért (hanem iszen visszafizethetem én még azt), de már most legokosabb nem mutatni, és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag nélkül kisiklani.

- Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat, éppen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani a lombok közül, úgy a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki kérem a kertbe és danoljon, én majd kinyitom az ablakot és úgy hallgatom.

Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kívánságon, de hát az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát fiatalosan, mint az orsó.

- Ahogy akarja, galambocskám.

Ezzel kiszaladt a szobából s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy döngése:

Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
Nefelejts szeménél, lenszínű hajánál;
Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
Az égből esett le valami nyíláson.
Nyílást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak...
Jaj, meghalok, anyám!...

Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik és Koleszár Mária ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Králik Gyuri kesergését, onnan aztán átugrott a Jánosik betyár nótáira, majd a katonának besorozott legények hetyke vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta. Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a legbiztosabbak... okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz belőle. A tót nép felette változatos dalaiban, nemcsak a szerelmet és a birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy románcokba, ezer meg ezer apró baját is színes rímekbe fonja.

Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is írt magának) a törvényszékekkel évelődik, hogy ti. a három fórum háromféle ítéletet hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a hármat »a király nevében«.

Ha én király volnék,
Mindég egyet mondanék,
Királynak úgy illik, tralalala;
Összevissza én nem beszélnék;
Királynak nem illik, tralalala.

Míg Malinka úr ekképpen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötő-őr, kiket nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúró mester megérkezését és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozta el a fúrómestert. Azt is kombinálta Bubenyik, hogy amelyik asszony előbb hallja meg a riasztó hírt, az rögtön kapja a nyakába a kendőjét, napernyőjét és szalad a másikhoz, hogy a közös veszélyben egy kis cikóriás kávécska mellett megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz, elkérni tőle a Szibilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken). Útközben egy álmot gondolt ki, amit a Szibilla megfejtsen, leadván róla a lutriba beteendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége, mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel nekikerekedett és a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle téglaégető kemencéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő gyümölcsös kertjébe, ahonnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt kertjében, annak a gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, amitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind odagyűlt) és vagy elpusztultak vagy megéltek, de a fű roppant hírben állott az egész vidéken és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset. Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűnyi gyökeret, a lutheránusok öt garasért, Krapecen ellenben mind a két vallásfelekezetnek ingyen járt ki a »mindenható« gyökér, ahogy nevezték.

Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már két nap óta nem eszik.

A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában, kávés ibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban volt, a kulcsárné arcát szembetűnő sápadtság vonta be, a kapitányné ajkai pedig idegesen rángatóztak, ami mindég előfordult, ha valami belső nyugtalanság kínozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag meglepte őket. Különösen a harcias kapitánynén látszott a zavar. Halántéka kivörösödött, szemei vésztjóslón meredtek Bubenyikra, majd a szobaszögletébe tévedt a tekintete, ahol a cirokseprő szokott állni.

De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kíváncsiság (asszonynál ez az erősebb érzés). Vajon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt vett magán s még szinte nyájasan fogadta köszönését.

- Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik ti. keze után nyúlt, hogy megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?

Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát és a mindenható gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó pletykát a vasfúró pesti emberről, az ő fantáziájuk és kombináló tehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. Ami a falusi parasztok előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötő-őr szemében nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva, hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával Kopereczky, aki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót, vagy isten tudja, kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle s ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortéllyal és keresztkérdésekkel, s meglehet, letörpül üres ostobasággá az egész vészhír vagy pedig megerősödik a gyanújuk s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.

- Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék - mosolygott a kapitányné -, Bubenyiknek még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem és beszéljen nekünk valamit.

- Nem igen érek rá, csókolom kezeit, mert megjött ma az úr és rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy percig nem vagyok ott, már dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, amiért a kos, mely mindig ott settenkedik körüle, valahogy a lábára hágott, éppen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is szikrázik a balszemem.

- Bizony nem szépen bánnak magával, kedves Bubenyikom - sajnálkozott a kapitányné -, másutt a helyét is megfújnák az ilyen embernek - tette hozzá, a vén Marcellához intézve a szavait.

Bubenyiknek nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a kapitányné, mint a légy a becukrozott légypapirosra. Amint a mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott egy félig telt boros palackot és egy tányér töpörtős pogácsát, amit az asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.

- No, ugyan kóstolja meg, mit szól hozzá?

Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folyatta, csámcsogtatta a nyelvén.

- Döfi - szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró szemeit és felhajtotta a poharat egészen. - Héha! - kiáltott fel, jeléül, hogy nagyszerű bor.

- A váci kanonok rokonom küldte - dicsekedett a kapitányné és megint töltött. - No, még eggyel!

- Nem magamféle szegény embernek való - ellenkezett Bubenyik a fejét rázva, és különös logikával egy lélekzetre kiürítette megint a poharát.

- Úgy hát megjött az úr? - ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy óvatosan a kapitányné. - Egyedül jött?

- Nem biz az. Valami kupcihért hozott magával.

- Miféle fajtájút? Talán kártyapajtást?

Bubenyik a fejét rázta.

- Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki, amint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van eszem, és végre is... szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé... mit is akartam csak mondani... no hát nem kóser ember.

A kapitányné megint töltött a poharába.

- Igyék még, Bubenyik, no még egy kicsikét.

Bubenyik megtörülgette a homlokát és kigombolt a mellényén két gombot.

- Nem, nem, már elég lesz.

- Ejh, ezt a gyűszűnyit, ami még a palackban van, nem érdemes már eltenni.

Bubenyiket meggyőzte ez az érvelés.

- Hallom - kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján -, hogy most sok pénze van az új fispánnak. (Fispán halcsontot jelent tótul; a két hölgy így csúfolta új állása óta egymásközt Kopereczkyt.)

- Ki mondja azt? - röhögött Bubenyik. - Volt, nincs. A kocsis beszélte, hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a múlt éjjel; azt mondja, egy fityingje se maradt.

A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: »Jól kombináltunk.«

- Pedig most sok aprópénzre lesz szüksége az installációnál - vélte a kapitányné. - Kíváncsi vagyok, hol veszi?

Bubenyik vállat vont.

- Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.

- Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?

Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, oh, a világért sem, ő csak azt tudja, hogy teremt pénzt... mert hát no - és hamiskásan hunyorított a szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? »A mienk férges volt az idén - hadarta -, körte pedig éppenséggel nem termett!«

- Az ördög vigye a maguk körtéjét - szólta el magát lázas türelmetlenséggel a kapitányné -, arról beszéljen nekünk inkább: kicsoda, micsoda az az ember, akit magával hozott és mit akar itt?

- Semmit se hallottam - felelte Bubenyik tartózkodva -, csak azt, hogy reggel visszautazik. Én is elkísérem Trencsénig. De én majd csak a Szedrespusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram az ispánhoz és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem, miért kívánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem úgyszólván se levetkőzni, se felöltözködni nem tud.

- Hát én értem - mondá pátosszal a kapitányné és arca szederjes színt váltott. - Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a kastélyban, érti? És nem akarnak tanút hozzá.

- Bűntény! - dadogta Bubenyik és a szemei megüvegesedve meredtek a kapitánynéra.

- Bubenyik! - kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. - Rettenetes dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát és kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért hozta, és magát azért küldik el a pusztára.

Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.

- Hogy a gyöngyöket... hogy kiveszik, feltörik a vasládát? - dadogta, mint a felrázott holdkóros.

- Mi lesz velem? - tördelte a kezeit Mutnyánszky Marcella.

A kapitányné mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy nagy karosszékbe rogyott s arcát kezeibe temetve sopánkodott:

- Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van Isten, Marcella? Oh, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a sírodban!

- De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka - hüledezett még egyre Bubenyik.

- Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya nénitől tudom.

- Ki az az Orsolya néni?

- Az ősanyánk, Bubenyik, aki Róbert Károly idejében élt, aki a gyöngyöket gyűjtötte.

- Hát hány éves a méltóságos asszonyka? - csodálkozott Bubenyik.

- Ejnye, maga szemtelen! - esett ki a sodrából a kapitányné. - Asztalt táncoltattunk és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marcelka?

A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig ájtatosan vetett magára kereszteket.

- Most értek hát én mindent - eszmélkedett a komornyik. - Most lesznek előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét félremagyaráztam... (Röstelkedve csóválta a fejét.) No, már nagy birka vagyok. Ej, ej!

- Eszerint mégis hallott valamit?

- Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés közben a pesti emberrel s mikor hirtelen elhallgattak.

- Például? - kiáltá mind a két nő egyszerre.

- Hát például egy percre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az uram így szólt: »Csak egy kell, csak egy is elég volna«, mire az idegen közbevágott: »Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a négyet«. Az uram erre azt kérdezte : »Nem jó volna betenni helyükbe hamisakat?« Mire ő megint azt felelte: »Minek? Olcsóbb a semmi.« Mondja már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihúzatni, a fogmester pedig arra kapacitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet és ne tetessen helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?

Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Oh, hiszen ez teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe terített szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták, kigombostűzték, azután megint összefércelték, minélfogva a következőleg nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint, de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni a törvénytelenül kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva és fél, hogy a főkötő-őrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a gyöngyöket és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában, mert a hamis gyöngyök után még azontúl is fizetnie kellene a főkötő-őröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente előtt!

Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát s hazament - anélkül, hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerült a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképpen észre se vette a Bubenyik távozását, még kevésbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.

A kapitányné lihegett a haragtól s rikácsoló hangon tört ki:

- No, Marcella, hát már most mit csináljunk ezekkel a tolvajokkal? Ne pityeregj nekem itt, hanem beszélj!

- Mit gondol a báróné?

- Azt gondolom, hogy odamegyek és összetöröm a gazembert, így ni.

S ezzel megfogta az ibriket az asztalról s a padlóhoz vágta, hogy ezer darabra tört össze.

A kulcsárné ellenkező nézeten volt.

- Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a drága egészségének és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik és következik a többi kár... Mert ha odamegy a báróné a kastélyba és akármilyen patáliát csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, amíg ki nem tesszük a lábunkat, de mihelyt kitesszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy honnan vesz pénzt az installációhoz s bizony kiszedi a gyöngyöket, ha egyszer hozzákészül.

- Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni! Nem félek én a magam igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér. Leülök a vasládára és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem takarodik innen a cinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?

- Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megunja a báróné, mert az embernek gyomra is van, és a láda nem ad enni, mégiscsak nem ülhet rajta örökké és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, amit akar. Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog viselkedni, mintha semmi se történt volna és fizeti az évjáradékainkat.

- No persze! Hallgassunk, ugye, mint a siket disznók a rozsban? Nem. Soha!

- De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképpen csak annyit érnek, mint az igaziak.

- Nekem nem - fortyant fel kevélyen a kapitányné -, mert engem nemcsak a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is Kopereczky vagyok, még pedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem a szívem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.

- Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt ez lesz a nyugodalom, mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbé fogja beszüntetni az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörette a ládát - ami egyenesen kriminális ügy.

- Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög - ellenveté a kapitányné -, és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a láda üres volta s magától szűnik meg a mi járadékunk. Nem ért maga ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket, galambocskám Marcelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, akik eddig mindenképpen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni kezdünk az életéért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.

A kulcsárné kedvetlenül csapta le kötését kosarába, éppen felelni akart, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökereket.

- Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem...

- Nem éppen, de... dehogy - hebegte a kapitányné oly zavartan, hogy csak megerősítette azt, amit tagadott.

- Hiszen tudom én... és már megyek is... Természetes az, kérem alásan, hogy ilyenkor, veszedelem idején, akiket illet, megbeszéljék a dolgaikat. Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy zavarom. Hiszen van nekem szívem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik), és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp (a feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit, ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.

A kapitányné kikísérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan körülnézett, mintegy megijedve egy lúgzókádnak a folytonos csöpögésétől, mintha azt hajtaná valaki: »poty, poty« (ami annyit jelent tótul: gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a kapitányné sárga arcához, úgy, hogy az finom orrával kiérezte a szájából kiáradó pálinkaszagot, ami roppant csodálkozásba ejtette, mert Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, amit Bubenyik megsúgott.

- Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.

- Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?

- Tessék odamenni az uramhoz, és felajánlani önként egy gyöngynek a kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti embert.

- Azt gondolja! - dünnyögte a kapitányné hálás szempislogással.

- Jótállok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három gyöngy eszerint megmarad s ha a prágai örökséget átveszi, ami kis idő kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorul rá a megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit. Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!

Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős címert, melynek kőkockáit és ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára fölilleszteni, két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!

Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki, hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagyteremben.

Szíve nagyot dobbant. Szepegve, rossz sejtelmek közt ment be, gondolván, hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arcokkal találta magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné pedig ekképpen kezdé:

- Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk jövünk ide megkérdezni, hogy nem kívánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?

Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondult meg vagy a kapitányné, vagy pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.

Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.

- Ah, moja zlata nyanyika! (Oh, aranyos nénikém.) Milyen édes, jó szíved van. És pacsi magának is, Marcelka asszony!

- Jaj, eressz el, Izrael, jaj minden csontomat összetöröd. Eredj már, ne okoskodj. Lenmagkötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit nyúlkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted, mint a haragod. No, nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugye, négy van még?

- A legszebb, legnagyobb négy, ma ch&0232;re tante, az egyik pláne százkarátos, királynak való.

- Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is...

- Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.

- Igazán szép tőled - mondá gúnyos mosollyal a kapitányné. - Menjünk, essünk át rajta!

Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez ragasztott dependence-ban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy cigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban; nem volt tehát a dependence-on semmi éghető anyag, még ablakfa se, a világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból, vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.

Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt főztek a béresasszonyok. Bubenyik, aki ott legyeskedett - mert szép volt az egyik, ej, de szép - éppen a zsarátnokot paráholta el, mikor az ura szólította.

- Bubenyik, a kulcsokat!

- Milyen kulcsokat? - kérdé az együgyű, jámbor arccal.

- A kék szobától. Hozd utánunk!

Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen fölülről mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a piszok és mindenféle gizgaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.

- Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem bírom.

A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan nagy volt, mint egy szúszék, tömör kovácsolt vasból, roppant vaskarikákkal a falhoz erősítve.

A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.

- Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében - mondá és megfordította a jobb szélén levő zárban a kulcsot.

Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán nekirugaszkodtak ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a Kopereczky-címer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.

Bent a ládában, elsárgult írások tetején volt egy bársony tok, a kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és hangtalanul imádkozott.

- Hány gyöngyöt akarsz? - kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez fordulva.

- Elég volna csak egy is - felelte Kopereczky, szintén bizonyos meghatottsággal -, de mivel oly szívesek voltak hozzám, egyiküket sem akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe, mintha mindenikük adott volna egyet.

Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etüiből ollót vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.

- Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Íme, a másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe, Kopereczky, a jóslat - szólt aztán ünnepélyesen -, mikor az utolsó gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz többé. Fiad van.

- Ej - felelte Kopereczky félvállról -, hisz ez a kettő is csak egy kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak zálogba adom, hogy kiválthassam.

- Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se tért vissza.

Így jutott Kopereczky könnyűszerrel két fekete gyöngyhöz, ami szertelen jókedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind eltávoztak.

- Te Bubenyik! - mondá, visszatérvén a kaputól, ameddig a kapitánynét elkísérte. - Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál be ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én ilyent.

Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.

- Ej, Istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.

A báróné vacsorára sem jelent meg.

- A feleségem korán fekszik le - említé a főispán a kávénál. - Még nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.

A titkár szomorúan mosolygott.

- Talán nem hiszi? - förmedt rá Kopereczky.

- Oh, miért ne?

- És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna; költészetről, írókról, színészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy Kopereczkyt megszülni.

Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.

- Én a tyúkokkal fekszem - mondotta -, mert én az állatok tanítványa vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára elémbe jön, s az eddig szerzett tapasztalatokról és a megállapított legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom. Van is arra valami szer vagy micsoda. Éppen azon gondolkozom egész nap. Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá.

- Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.

- No, mindegy, kigondoltam én egy másik metódust, lefordíttatom az egész beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett, mikor aztán tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már bliktri s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy »Tisztelt Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette...« Gondolom, így kezdődik? Hát csak ne féltsen engem, amice. Jó éjszakát.

Rossz éjszakája volt. Az örömből, mellyel új állását fogadta, gyorsan kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből vette a színeket ehhez a krapeci úthoz és mind ahhoz, ami a titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már a másé. Hogy ez már nem is az, aki volt. Nem a kis eleven bakfis, akivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.

Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába. Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az! Jártak-keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanul, piszkálták, gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból s nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres ebben az ősi kastélyban. »Fuss innen - szólott egy hang -, te betörő! Mit akarsz itt? Mi a végcélod?« A rombolás.

Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal, hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar, mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz? Engedtem annak a titkos erőnek, mely idehajtott, mert nem tehettem másképp. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább), hogy a végén övék lett az asszony. Nincsen ebben kárhozatos, amit ő tett. Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy őneki jól esik ez a tobzódás a fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy megszakadt a fonál... amit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés folytatása beleömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s kisietett a friss levegőre.

Ott künn akkor kelt a nap, szelíd pompával a kopasz, rőt Brána-hegy mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség. Csak inkább megszokásból megy, mendegél az ég kék boltozatján. Tudja, hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi tüzet hoz magával az útra, amennyi arra elég, hogy föligya a harmatcsöppeket az őszirózsákról és a füvekről és csak annyi fényt bocsát ki magából, amennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, amely még megmaradt.

Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán húzogatták fel a címer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz, hogy a kert veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami egzotikus virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta, szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.

Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton szembejött a titkárral.

- Felkelt már a méltóságos úr? - kérdezte ez.

Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.

- Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.

- Miről tudja?

- Mert látom az ablakon.

- A bárónét? - kérdé mohón. - Hol?

- Ott ül ni - felelt Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az emeleten, ahol egy angoramacska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.

- Hisz az macska.

- Az mindegy. Ahol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a macska is.

- Tehát az a báróné nappali szobája?

- Igen, az, ahol a csiga jár.

- Még nem láttam a bárónét - jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen. - Nem szokott a férjével étkezni?

- Dehogynem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.

- Szép asszony?

- Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól, mi volnék most. Bizony, ha úgy szépen kiöltözne...

- Hát nem öltözködik szépen?

- No, tudja, úgy értem, ha a sok selyem retye-rutya, lipitke helyett harmonikás szoknyát kötne fel, amellé slingelt kötényt, rámás csizmát, gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak úri asszony.

Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel ráülepedett hamu alól, ellenállhatatlan vágy gyúlt ki benne, meglátni Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.

Egyenest a kőművesek felé tartott.

- Várjanak csak egy kicsit - kiáltá feléjök messziről. - Húzzanak fel engem is az állványra!

A pallér, aki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.

- Szép kilátás lehet onnan felülről, - mondta Malinka és szivarral kínálta meg a pallért.

A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy tovább tartson), rágyújtott és így szólt vállat vonva:

- Ha éppen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.

Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal ütemeire egyet-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindig megingott a kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács, mert elérte az emeletet. Még egy rántás odalent és a kosár a nyitott ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába s a Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen balszerencse!... A báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, éppen átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját, mely mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arcot, se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár húzódott, mikor sikolyt hallott és tompa zuhanást majdnem egyszerre.

Mi volt ez? - tűnődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor leereszkedett, visszafelé, már zárva találta az ablakot (rossz jel - gondolta boldogtalan szívszorongással); egyet fordult még azután a parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.

- Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.

A reggelinél elújságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is nyomban fellármázták, alig bírták föléleszteni ecettel, vízzel, hogy azt mondják, valami látománya volt.

- Szent Isten! De már magához jött?

- Hogyne! Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.

- Miféle látománya? - kérdezte Malinka és egész testében reszketett.

- Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki, megjelentette magát, ahogy azt szokták az olyanok, akik valahol a távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak asszony.

Malinka kezéből kiesett a kávéskanál; hirtelen eltalálta a valóságot s szíve körül jótékony meleg áradt:

- Menjen fel kérem Bubenyik, hívassa ki a méltóságos urat és mondja meg neki, hogy az a látomány én voltam; fölhúzattam magam a báróné ablaka irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét, a tükör előtt, mely nyilván neki is megmutatta alakomat s amint följebb húztak, hallottam a sikoltást, de nem bírtam elgondolni, mi lehet.

- Hehehe, - nevetett Bubenyik jóízűen és kezeit dörzsölte.

Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal...

Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhúzatta magát. De ha már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a következményeket. A báró, aki eddig alkalmasint nem tett róla említést, most meg fogja mondani az asszonynak: »Hiszen ez csak a titkárom volt, aki felhúzatta magát az állványra.«

Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: »Hogyan hívják a titkárodat?« - »Malinka Kornélnak« - fogja a báró mondani. »Ki ajánlotta?« - »A bátyád, Feri.« - »Megmondta neked, hogy ki az?« - kiált majd föl a báróné fölháborodva. »Nem szólt nekem egy szót se, csak ajánlotta« »Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flörtöltem vele, mert az utamba esett és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a szemtelen, azzal a célzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat... Kergesd el rögtön a nyomorultat...«

Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.

Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig múlt egy negyedóra, midőn belépett Kopereczky.

Halotti sápadtság borította el Malinka arcát, nem mert ránézni.

- No, maga ugyan szép gyerek - támadt rá a főispán derülten. - Nem tudtam, hogy olyan kitűnő kísértet.

Malinka föllélegzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmúlt.

- Igen sajnálom - dadogta -, de gondolhattam volna-e ilyesmire?

- Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön veszedelmesen hasonlít, úgy tetszik, valami rokonához vagy ismerőséhez. Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én fogam is vacogni kezdene.

- De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.

- Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a címerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a csiga dolgozik odakünn.

- Említette a nevemet is méltóságod?

- Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését. Kíváncsi, ugye, hogy mit mondtam?

- Sokkal inkább vagyok kíváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?

- Hát semmit - felelte Kopereczky. - Mi az ördögöt mondhatott volna?

És ez volt az a semmi, ami sokkal többet ért a valaminél. Malinka megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá. Elpirult örömében s boldogan indult el egy félóra múlva Bubenyikkal Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen, hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint egy kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a »Nagy Szamár«-nál megebédeltek, ahol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes vígan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakocogott lóháton Krapecre.

Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az édes-bús fiziognómiáját, amellyel legjobban meg tud varázsolni; a szedresi ispán, Klincsók úr, személyesen járt jelenteni, hogy az »Isten útja« erdőben vadkecskék (muflonok) mutatkoznak, egy egész csapat. Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.

- Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem most beszédet kell tanulni.

Amilyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan idegessé tette a terminus közelsége. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az nekiálljon, mint valami diák, beszédet betanulni, ahelyett, hogy bemenne Trencsénbe egy kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.

De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, ami teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével, hogy nem volna-e jó elhalasztani az installációt?

- De milyen címen?

- Közbejött családi események miatt.

- Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.

Volt futkározás a szegény »Jóska« miatt (így hívták a kost). Bubenyik kihozta Trencsénből a megyei fizikust, aki dühbe jött, hogy őt állathoz hívják, persze segíteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost agyon kell ütni és elásni, amit meghallottak a prileszi cigányok és eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a bőrét majd visszaadják.

- Nem, a kost nem adom oda - ellenkezett a báró.

- De há úgyis elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.

- De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.

- Bizstosán megves, kérem álásan. Bibást legyek, há meg nem ves.

- Akkor legalább látok veszett kost is - mondá a báró szomorúan.

- Hát nem lenne sebb, kenyergem, há vesett csigányokat látná a méltóságos úr?

Végre is akkép egyezett meg a cigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik megfigyelés végett, hét nap múlva jelentést tartoznak tenni, van-e valami baja; ugyanazt teszik hét hét múlva, majd végül hét hónap múlva, ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szedresen, aki megnézi a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy Isten hírével megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg cigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még cigányt nem.

Ezt a fennforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván, szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből áll), és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna (csakhogy az akkor péntek lenne), érzékenyen elbúcsúzván Vilmától, kis fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, aki új vadászruhát kapott, ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek, ahol még sok csip-csup elintéznivaló akadt. Ott kellett átvenni a magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két miniszternek stb.

Az »Angol királynő«-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs után tudakozódni.

- Nem küldtek ide semmi kulcsot - jelentette a kapus. - Ami levél vagy csomag jött, mind elküldtem Krapecre, ahogy parancsolni méltóztatott.

- No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?

- Miféle kulcsról van szó? - kérdé Bubenyik.

- Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ideküldi és anélkül ne induljak el.

- Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.

- Egyebet nem tehetek.

Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, amiről a miniszter beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova, valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni, mi van a kulccsal, azalatt szívélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóízű, kordiális ember volt az államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak, figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el magát.

- Óvatos leszek.

- Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, amiből szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám s éppen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, amely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, amit mondtam... Voltál-e valamikor szolgabíró?

- Nem voltam.

- No, én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos s láttam, hogy a delikvens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.

Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy visszatért a titkár jelenteni:

- A kulcs már a múlt héten elküldetett a Bontó megyei főispán úrnak az »Angol királynő«-be.

Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden zegzugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte dühében, hogy mit fog most csinálni. Kikereste táskájából a minisztériumtól kapott leveleket, melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen olvasott el s íme, megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a kulcs hiányzott. Tűnődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs, hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, ami szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen amiatt elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos vagy mi a szösz?

Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár felé.

Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programhoz híven Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.

Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a vasutat. Malinkát alig bírta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant kis táskájával.

- Ide, ide! - kiáltá eléje kappan-hangján Bubenyik.

Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a kupéba.

- No, csakhogy már látok valakit - szólt a főispán örvendezve. - Alig ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.

Új fekete Ferenc József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke nadrágot.

- Csináltatnom kellett egy öltözetet - mentegetőzött Malinka. - Nagyon szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a főispánjának.

- Okosan tette - hagyta rá a báró. - Deák Ferenc maga is azt mondta egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki, de az ne a térdekalácsán mutatkozzék.

Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polcra, háttal fordult a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany láncon.

- Azonban - tette hozzá rögtön -, a túlságos fényűzéstől mégis jó tartózkodni, mert azt már Esterházy herceg se teszi, amice, amit maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a westminsteri hercegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió fontsterlinges bankóját az istállójában tartja berámázva, csakhogy az istállót mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegényember észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fennforgó viszonyok közt.

Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a főispánra, s csak éppen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát csakugyan egy óra volt ott összegubancolódva, amit akarata ellen akkor ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsúfolt váróteremben, mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.

Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.

- No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy és mint állnak a dolgok?

- Hát csak úgy lassan - felelte a titkár a vállát vonogatva. - Sok baj van.

- Mondjon például egyet.

- A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piacon, mint a jó tojásoké.

- Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! - szólt a főispán fejcsóválva.

Malinka csak a fejével bólintott.

- Magam is úgy gondolom.

- És az apósom mit mond ezekhez?

- Ő mindent elkövetett, amit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a fogadtatás.

- A záptojások miatt gondolja?

- Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, amit a város szélén voltaképpen őnagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi pénzünkön, az éjjel összetörték.

- Szép história!

- Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni ténykedését, ha kell, botrányokkal is.

- És ugyan mi kifogásuk van ellenem?

- Mindent megmondjak?

- Csak rázza ki bátran az egész zsákot.

- Az mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kívánatos volna.

- Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.

- Hogy inkább a Jóska kost nevezte volna ki Noszty úr főispánnak, mintsem méltóságodat.

- Ah, szegény Jóska - sóhajtott fel a főispán -, ő már átesett az ilyesmin, őt már egypár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.

- Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, ami azonban magát a beiktatást illeti, a közgyűlési teremben, ott már nem igen lehet félni, ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy éppen goromba közbeszólás.

- Az nem tör csontot - jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva -, hanem a rántottát nem szeretem.

- A közgyűlési teremben - folytatá Malinka - már jelentékeny számmal lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek, várakozó álláspontúak, stréberek és azok a parasztbizottsági tagok, akiknek Noszty úr napidíjat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek legfeljebb a másik fele lesz rakoncátlan. Meglepetések azonban itt sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polipot kapott a gégéjébe, most operálni kell.

- Még ez is? Ki tartja most a beszédet?

- Noszty úr az alispán urat, Poltáry Györgyöt kérte fel ma reggel, csak úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot ígért neki. Ad vocem beszéd! Tudja a beszédét?

- A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.

- Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbízott engem, hogy négyszemközt valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert...

Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.

Kopereczky gondolkozott egy percig: a kupé azokban az időkben készült, mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet kiküldeni.

- Bubenyik! - kiáltott rá - beszélsz te németül?

Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:

- A katonaságnál megtanultam.

- Marha vagy - förmedt rá ingerülten. - Semmire se használhatlak. Hogy lehet németül tudni!

Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, amire jódtinktúrát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, amennyire csak lehet, nem törődve a figyelmeztető táblácskával, hogy: »Ne tessék kihajolni«.

- Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen foglak eltemettetni.

Most aztán beszélhetett Malinka:

- Hát az a terv, méltóságos uram - suttogta -, hogy a bevonulást elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti személyét. Bontóváron innen van Rekettyés község, ahol Tóth Mihálynál vidám vadásztársaság van.

- Ki az a Tóth Mihály?

- Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen »Amerikánus«-nak hívják és állítólag gyönyörű lánya van, nagy parti.

- Ahá! Hallottam már erről valamit.

- Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő, Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be vannak avatva a tervbe, de csak éppen ők ketten. Mind a kettő igen derék ember, akik...

- Ne kezdje nekem Ádám és Évától, amice - vágott közbe türelmetlenül.

- A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyési indóházhoz ér, akkor a vadászlakból a bizalmasok véletlenül éppen ott lesznek s Homlódy úr (akit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a vonat eközben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának, az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, ahol mi megvetett ággyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.

- Hm - szólt Kopereczky hálásan pislogva. - Egy kicsit restellem, hátha gyávának fognak tartani?

- Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.

- És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat, mi?

- A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség, ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, aki nekünk elhiszi a fatális elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas csínyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt, vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi csinálunk tőkét belőle.

Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáció.

- És az utcákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? - kérdezte vigyorogva.

- Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.

- Ha csak az üres hintómat nem.

- Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk, nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, ahol lemaradt, de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen tudja a többit Homlódy úr.

- Körülbelül én is tudom - felelte Kopereczky fölélénkülve és egy nagyot ütött a Bubenyik hátára. - No, pupák, behúzhatod már a tökfejedet.

Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az urak, akik a kormánnyal éreztek, azért bosszankodtak, mert nem közülök nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt itt idegen főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor. Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval. Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert a Caligula lova legalább a Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták, mint valami ínycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellentállási étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és az iparosok az ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez. A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyík-szabályozási panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert katolikus, a katolikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lázadozott minden ember, csak a Noszty-rokonság állt szilárdul, mint egy falanksz, az új főispán mellett. De talán csak felületen tarajosodnak ezek a habok ily nagy háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak rajta vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.

A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az egyik, aki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére nézve konzervatív, haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes filozófiával vagy keleti apátiával nézi az új időket - a másik, aki magára veszi a közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál vagy a zöldasztalnál könyököl, ez liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít, mindenképpen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az ösztöne vagy a kiadott jelszavak szerint s még a búza sikértartalmát is politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak egy kis külső incidens kell hozzá, s az egyik beadja a derekát a másik előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodásba, hogy amikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.

A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: »Hej, okos egy ember, de sokat pisszegtem neki«, míg ellenben megesik, hogy mikor egy-egy népszerű emberét megéljenzi, hozzáteszi kritikaképpen: »Nagy svihák biz' ő, de jól szaval.«

Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáció ügyesen volt csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz még abból követ is, ha így folytatja), legfőképpen azzal gyújtotta fel nagyarányúvá a heccet, hogy tömérdek bizottságot alakított. Az ellenálló-bizottság annyi mellékrajt eresztett ki a tüntető-bizottság, a romboló-bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság, a záptojásgyűjtő-bizottság, a kapacitáló-bizottság és más mindenféle nevű és célú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek díszes szerephez juthattak, részint mint elnökök, alelnökök, igazgató-választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep, egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is gondoskodott azon a vonalon, amelyen a főispán bevonul. Minden húsz-harminc lépésnyire, minden utcaszögletre jusson egy krakéler, aki birizgálja, animálja a közönybe könnyen süllyedő tömegeket. E krakélereknek viszont a paszkvil csinálóbizottság osztott ki részint csúfondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait parittyából lőni s evégből mintegy háromszáz parittyát osztott ki, kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.

Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások, s minden a legjobb mederben folyt, hogy országos skandallum legyen a fogadtatás - a többi azután magától jön -, az ellenállási bizottság nemcsak az ellenzék nagy rétegeit állította talpra, hanem a kapacitáló albizottság a Nosztyék nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, aki az utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott szónoknak s ezzel minden ódium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még alispánválasztás!)

Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a Csipke utcától a megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női fejek hajoltak ki. »Lesz itt ma virághullás - jegyezte meg Demeczky József, a megyei ellenzék feje -, de cserepestől.« A »Klenpa és Komp« vaskereskedése előtt a venicei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb fajzat a vármegyében, gyújtó harci dalukat fújva:

Bujdosik a disznó, kilenc malacával,
Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.

Nincs az a vörös posztó, amitől a bika annyira megdühödik, mint a venicei nemes ettől a mámorító, régi kortesnótától.

Az utcákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonultak ki négy óra felé az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott rákiáltott a hullámzó csoportokra:

- Rendet tartsanak, atyafiak, rendet, mert aki a rendet megbontja, hátraköttetem a sarkát.

Ami annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreatúrája és nem bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.

A Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyesfogaton, ki ahogy bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, cifratarsolyos hajdúval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét. (Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert lehetett látni, amint mélyen behúzta ősz fejét a krispinjébe. (Szégyenli magát a jámbor.)

De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött éjjeli őr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor, élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés, lehangoló morajjal fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:

- Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.

A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, összevissza kuszálódnak rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás volt-e vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?

- Az Isten is a nagyurakkal tart - dühösködik Tari Gábor, a politikus varga.

Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a kalauzt és a vonatvezetőt - tehát mégis csak »véletlen eset« volt.

A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárai észtvesztve szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden bizonnyal megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak állítani a város végére lóháton, akik híradással legyenek. A titkárja elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem különvonatot rendel. Okvetlenül itt lesz estére, nem kell szétszéledni. Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utcán, majd ügyelni fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud, ámbátor a kétfejű sas nemzette.

De a népszeszély is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben ítéletnapig. Uccu, bele kell hajítani valakibe s olyan valaki mindég akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is dobálják nagy röhejjel és viháncolással. Az inasgyerekek is hasznát akarják venni a csúzlinak s útközben különféle célpontokat találnak, de legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A venicei nemesek torka kiszáradt, be kellett térniök a »Két gránátos«-hoz és ott egymással verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a doktoroknak holnap a látleletekért.

Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott az este. A kudarc épp úgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és mulatozó bennszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek. A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogathattak a meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a port, mintha a főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a ravatalon feküdnék égő viaszgyertyák között.

A Kopereczky-párt a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott volt a »boszorkánykonyha« - ahogy a városban nevezték. Nagy sárga ház ez, a lutheránus templommal átellenben, pompás angol kerttel, mely tíz holdra terjed. Bontóvárnak voltaképpen a Rágányosok az ős földesurai, valaha minden az övék volt itt s most is ők a legelőkelőbb emberek. Rágányos Tivadar követségi tanácsos volt a francia követségnél és állítólag sohasem akart megnősülni, minden vagyona a Noszty-gyerekekre, Vilmára és Ferire volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor egyszer, ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párizsban összefeleselt egy polgárral, különben honfitárssal, egy pár paprikás szót mondtak egymásnak, mire Rágányos kihívatta segédjeivel egy szomszéd szobában, de a polgár nem fogadta el a párbajt, okul hozván fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő, mert neki fiatal felesége van, akivel most éli a mézesheteket itt Párizsban; ilyenkor - úgymond - nehéz meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis csendes lévén, semmi különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a segédek elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak: »legyetek szívesek és várjatok itt egy percig« - s azzal hátralépett a falhoz támasztott székekhez, ahol a kisasszonyok ültek a mamáikkal s kiszemelvén közülök egyet (alkalmasint aki legjobban tetszett neki), bizonyos Viliers grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a kezét (megjegyzendő, hogy gyönyörű férfi volt) s most már azt üzente a segédekkel, hogy a mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van. Így történt meg másnap a párbaj s akkor kapta azt a szép vágást a bal arcán, mely úgy néz ki ott, mint egy piros paszománt.

Kétségkívül Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodnak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az a divat, amit ők kezdeményeznek. Ha egy Horth-kisasszony pelyhes szoknyát venne fel, egy hónap múlva mindenki pelyhes szoknyában járna Bontóváron.

Ezek a családok erősen zárt kört képeznek s idegen ritkán jut be ide. Az asszonyaik majdnem kivétel nélkül szépek és disztingváltak, a férfiak pedig rendszerint cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett kivételt, akit kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem folyamodta meg az arany kulcsot, mert a politikában nem használ; a nép szívéhez nem kulcs, vagy ha kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak elzáródik.

Ma különben vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek kapuja hermetice van elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a francia forradalom szele még mostanáig sem fújt be, de a korteskedés kivételes etikettbontó valami, a kék vér háttérbe szorul egy napra és a kék foltok érvényesülnek, melyeket a párttorzsalkodásban az ellenfél oszt. Ma azok hivatalosak, akik legjobban tették ki magukat Nosztyék mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis, a nejével. Mert ez nagy szenzációt fog okozni az egész vármegyében. Hogyan? Hát az egykori kassziros kisasszony, Wild Fanny, ott fog ma táncolni a hajporozott ősanyák, grófnők, udvari dámák és történelmi nevű asszonyok képei alatt? Ahol ők táncoltak egykor. S a kevély, nyolcvanéves aggastyán, Rágányos Imre, talán éppen őt fogja vezetni karonfogva a családi asztalhoz. Őt, aki likőrös üvegek közt trónolt s akit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt. Ő fogja vezetni, aki egyébkor szinte kipukkad a gőgtől; ő, akinek az a mondása maradt meg a negyvenes évek végéről: »Milyen különös ember ez a Kossuth. Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem.«

Poltáry ügyvédbojtár korában habarodott bele a szőke Hébe bájaiba s nőül vette. Azt mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi bizonyíték, csak a hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is szép és tekintélyes.

Akkoriban azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkretette karrierjét, de vannak, akik azt állítják, hogy éppen ennek a házasságnak köszönheti amivé lett, mert Findzsát (Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mefisztók az egykori kávéházi Hébét) nem fogadván a Bontó megyei jobb társaságok, kénytelen volt otthon ülni a férjemuram is mellette (ki pedig szerette volna a léha társaságokat, a kártyát, meg a bort). Mit tegyen unalmában, képezi magát. Így lett könyveken hízott elme s mint ilyen, tiszti ügyész, majd aranytollú főjegyző és végre alispán. A Findzsa asszony nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, ahogy beszélik, két legyet ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a másik pedig ez a meghívó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy közül ez az utóbbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné előtt minden ajtó. Ezzel a meghívóval el van fogadva dámának.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (Poltáry ezentúl semmi embernek fog tartatni), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin - Poltáryné ezentúl fehér liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát egy beszédbe, olyan nehéz pillanatban, amikor senki sem vállalkozott rá. Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!

Egy beszéd nem nagy munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el kell rá készülni, mert sokan fogják bírálgatni. Ellenséges szemek a kis hibákat is nagyoknak látják. Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni a rezet s már jóval éjfél előtt elkezdte szólítgatni a kártyaasztalhoz telepedett urát:

- Gyuri lelkem, nem akar maga még hazamenni?

Ezt a »maga« szót a mai napra vette fel a bonton kedvéért, mert ez volt a szokás az előkelő famíliákban.

Gyuri lelkem szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a jó szóra, a partnerek se igen akarták még ereszteni.

- Hagyj még egy kicsit, Fánnykám. Egy-két tourt.

- Kegyelem az öreg bűnösnek - esengtek érte a játszótársak.

Az alispánné azonban türelmetlen volt, kisvártatva megint a kártyaszobákba sompolygott.

- Gondolja meg - mondá félhalkan -, hogy még beszédet kell írnia az éjjel.

Ah, a beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden előtt. Most már nem ellenezték a partnerek, sőt mikor Nosztyra került az osztás sora, már nem is adott Poltárynak kártyát.

- Te pedig eredj a kötelességed után.

Így aztán még éjfél se volt, mikor a Poltáry-pár elhagyta a kastélyt. Útközben elmenve a megyeháza mellett, kíváncsi volt Poltáry, hogy megérkezett-e már a főispán.

A vártán álló hajdú azt felelte, hogy ő nem tudja, mert csak most nem régen váltották fel.

- Hát a másik őr hol van? Kit váltottál fel?

- Pimpósi Jánost, ott fekszik a várnagy előszobájában.

- Eredj, költsd fel azonnal.

- Ugyan, minek háborgatod a szegényt! - bosszankodott az alispánné, ki talán fázott is egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.

- Ej, az ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a témájával. Hátha agyonütötték?

- Amit persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.

- Bizony, megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Éppen most kezdett egy kis jobb kártyám járni.

Kisvártatva előkerült az előbbi várta, nagy álmosan.

- Megjött a méltóságos úr? - kérdezte az alispán.

- Dehogy jött - felelte az a bizonyos Pimpósi János.

- Nem láttad a főispán úr titkárját?

- Dehogy nem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadásszal, aki ma jött, aztán úgy tíz óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház előtt, egy szürke köpenyeges zsidó szállt le róla s felment velök az emeletre.

- Milyen volt?

- Magas és vöröses szakállú.

- Nem jött aztán le?

- Nem.

- No hát, akkor az volt a főispán, te oktondi.

Az utcákon még mindig őgyelegtek járókelők, kocsmákból hazatérő csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverődött mesterlegények, kik Liszyt éltették. - Puttonyba Kopereczkyvel! - hallatszott egy-egy borízű kiáltás a mellékutcákból.

Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni. Ezek hihetőleg a főispáni kocsi érkezését várják.

Az alispánné megreszketett.

- Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.

- Hát aztán? Nem vagyok-e itt? - felelte Poltáry, aki bátor ember volt.

- De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki megtámadhat orvul, különösen most, mikor haragusznak rád.

- Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a kardodat, Pimpósi és gyere utánunk - parancsolá az alispán.

Megindultak hárman, minthogy sár volt és csak a házak és palánkok mellett kínálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek az alispán lakása felé a Fürmender utcába. Elöl az alispán ment, hogy ha valami ellenség szembe jön, őt érje elsőbb, hátul a hajdú, hogy a hátulról jövő ellenséggel ő bánjon el. Findzsa asszony ment a középen, mindenképp biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért váltig biztatta Pimpósit:

- Rántsa ki a kardját, Pimpósi, meztelenül vigye, magasra emelve, hadd villogjon a sötétben. Aztán, ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa össze, kedves Pimpósi.

Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen Fürmender utcába, csak éppen a Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett, egész közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda ember, rekedten kiabálva:

- Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz.

- Ejnye, akasztófára való! - bosszankodott az alispán.

- Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.

S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet, úgy hogy a feje odakoppant a deszkákhoz.

Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal, de akkor már össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy káromlások között.

- Hol a nyaka, hol a nyaka? - kiabálta Pimpósi, a karddal hadonászva. - Hadd válasszam el a fejétől.

- Hozzá ne nyúlj! - inté le az alispán. - Én magam akarok vele végezni.

- Pedig jó volna, ha hazavinnők a fejét - morogta Pimpósi elégedetlenül -, legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.

De a parancs, parancs. A hajdú némán nézte a birkózást. Rettentő dolog az, hogy a vármegye első emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét és az ég nem horpad össze. Az alispán erős ember volt, fölemelte, megforgatta a levegőben, de nem bírta a földhöz vágni, majd az idegen kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni kezdte és a térdeivel odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezőjével verte a támadó fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt, meg káromkodott, vegyesen, mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy mesterfogással legyűrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére és gyűrűs kezével ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.

- Eredj már most panaszra a császárodhoz, ha az ő embere vagy - mondta végre kielégített bosszúérzettel. - Hogy hínak?

- Nagy Pálnak.

- Rekruta vagy?

- Igen, rekruta vagyok. Tegnap soroztak be.

- No, most már elég volt - szólt kiengesztelt, szelíd hangon. - Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy a börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek.

A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viceispánok.

Erre aztán egész jókedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is útközben:

- Legalább kiverte az álmot a szememből ez a kis jelenet. Most már igazán jó beszédet csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.

Hanem iszen volt otthon egyéb is, ami kiverte szeméből az álmot, a lakás összes ablakai be voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a behullott kövektől. A megszeppent cselédek hajmeresztő részleteket beszéltek, melyek a csataképek borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy óra kellett hozzá, míg a lakást valahogy rendbe hozták, az ablakokat a »Pesti Napló« régi számaival beragasztgatták. Tessék mármost ebben a hangulatban beszédet komponálni!

És ha csak ez lett volna, hanem amint az alispánné vetkőzni kezdett, amint kioldá vállfűzőjét s levette fejéről a chignont, egyszerre rémülve veszi észre, hogy a drága gyémántos tűje, mely bele volt szúrva s mely a Poltáry-címert ábrázolta, a gyémántokból kirakott medvét, csak a szeme volt két kis rubint, nincs a helyén. Izgatottan kereste mindenütt, de híre-hamva sincs.

Sápadtan rohant be az ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:

Méltóságos báró úr,
Szeretve tisztelt főispánunk!
Minekutána...

Csodálatos - gondolá -, mióta nem vagyok »aranytollú jegyző«, azóta nincs meg az a stílusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott volna.

- Jézus Mária - rázta föl az ihletre várakozó férfiút a neje hangja -, elvesztettem a gyémánttűmet.

No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, éppen egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.

- Lehetetlen! - dadogta Poltáry. - Keresd jobban.

- Kereshetem már - szólt halotthalványan az asszony. - Nincs, nincs, (majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, ahol te verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez kapkodtam. Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá és most vége van. Megölöm magamat, Poltáry, megölöm magamat.

- És hol volt? Hol viselted?

- Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész társaság azt bámulta.

- Meg kellett volna érezned, amikor kiesett.

- Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.

- Nem értem azt az undok szokást - dörmögte Poltáry -, hogyan viselheti egy úri asszony egy másik asszonynak a haját a fején.

A Findzsa halvány arcát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a csípőre.

- Hát te meg, hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?

- No, no, ne tüzelj azért - kérlelte Poltáry. - Hát mit akarsz? Hát mit csináljak?

- Eredj, végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton, különösen a dulakodás helyén.

- Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem találom?

- Nem, nem, oda elküldöm a szobaleányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.

- Köszönöm szépen. Éppen kedvező rá a hangulat. Ahelyett, hogy szimiléket, parabolákat keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem. Mondhatom, nagy mulatság.

De azért szót fogadott s órák hosszáig kereste az utcán a cselédekkel hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdú jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt leesve a kis asztalka alatt.