Virágnyelven

Nem tudom, azok a csúnya destruktívok mért beszélnek mindig úgy, mintha minálunk mindenkit meg lehetne vásárolni. Hiszen a korrupció, a panama, a baksis csupa idegen szó, amely csak indigenátust nyert nálunk, mint a magas arisztokráciához tartozó nagynevű famíliák. Az egyik latin, a másik indián, a harmadik török, de egyik se szittya. Nyelvészeti alapon is bizonyítani tudom, hogy a törzsökös magyarnál nincs puritánabb náció. Hiszen szava sincsen ezekre a gonosz fogalmakra.

Mert a vesztegetés honi termék ugyan, de abban nincsen semmi rossz se. Az csak annyit jelent, hogy az embertől azt kívánják, maradjon veszteg, ne csináljon semmit. Márpedig aki semmit se csinál, az nem csinál rosszat se, aki pedig nem csinál rosszat, az jó ember. Ez olyan kifogástalan szillogizmus, hogy még akkora filozófus is jóváhagyhatja, mint Kuna P. András.

Aztán volna még a kenés. Nem lehet letagadni, hogy ez magyar műszó, de ebben sincs semmi erkölcstelen. Ez orvosi kifejezés, amely talán még a turáni sámánok idejéből ered. Akinek valamije fáj, arra ma is ráolvasnak a javasasszonyok, és a fájós tagot megkenik tűröm-olajjal, hogy ne fájjon. Ebben nincsen semmi kivetni való, mert a tűröm-olaj a kormány gyógyszerkönyvében is igen tekintélyes szerepet visz, és nem is igen rendelnek mást. Egyformán jó lábtörésről, szívfájásról, atrocitásról, koronaromlásról, szanál ez mindent. Még a mondókájuk is az a szakállas javasasszonyoknak, mint a falusi kuruzslóknak. A Jézuska nevével kezdik, és azon végzik, hogy "nyúlháj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj". (Legföljebb a honoráriumban van egy kis különbség. A pesti doktor mindig drágább.)

Egyszóval a kenés nem tilalmas dolog, sőt nagyon is érdemes cselekedet, miért is ezt őseink is sűrűn gyakorolták, hol ők kenvén meg a konstantinápolyi basákat - azokat ugyan meg is rakták néha, ha helyükbe jöttek -, hol ők kenetvén meg a felséges ausztriai ház által. ("Az Isten se győzi az magyari urakat pénzzel" - sóhajtott föl Ferdinánd, az első "magyar" Habsburg, mikor a szabadkirályválasztás kortesköltségeit ki kellett fizetni.) De panamáról, korrupcióról ki hallott minálunk a régi jó időkben!

Egészen másképp csinálták azt akkor, mert akkor még tudtak szemérmet az emberek.

A tanyai magyar, akit akkor még csak parasztnak hívtak, mindenféle ügyes-bajos dologban bekövetkezett a városba, és kinézelődvén magát a piacon, bekocogott a hivataltévő házba.

Először is főbíró uramhoz ment igazságért, beáztatván előtte azt a pokolbul szalajtott hátulsó szomszédot, aki már megint rábabonázott a tehenekre.

- Értöm - eresztette vékonyan a szót a pipacsutora mellől a hivataltévő nagy úr, aki soha ítéletet alapos kifaggatás nélkül nem hozott. - Most már azt kérdöm én kendtül, hogy honnan jött kend ide énelébem?

- Hát a Szremác bótjábul, mert annak adtam el a korpát. Osztán onnan mög bementem áldomást inni a Pávába...

Még azt is elmondta volna, hogy a palánki templomba is be akart menni, ami ugyan nem volt igaz, de akkor se ártott az, ha istenfélő kegyes hírbe keveredett az ember - hanem akkorára a főbíró közbeszólt. De olyan szigorúan ám, hogy még a pipacsutorát is kivette a szájából.

- No hát, ha igazságot keres kend, akkor máskor ne a Pávából gyűjjék kend, hanem hazulról gyűjjék kend. Érti kend? Möhet kend Isten hírivel.

A magyar megkaparta az üstökét, billegette a nyakát jobb válláról a bal vállára meg vissza, ami mind azt jelentette tanyai idiómában, hogy érti a fene. De akkor már taszította kifelé a főbíró huszárja az ajtón, úgy, hogy a szemben levő ajtón beesett a nótáriushoz.

No, az se volt baj, mert ott is volt valami kis eligazítani valója. Még az azelőtt való esztendőben legelőt váltott a várostól a birkáinak, de a birkák eldöglöttek, és most már az volt a kérdés, hogy ki legelje le a füvet, amelyikért előre ki van fizetve a fűbér?

De itt még bele se kezdhetett a szíve szándékába, mikor a nótárius már rámordult, füle mögé csapva a lúdtollat:

- Honnan jön kend?

A magyar most már óvatosabb volt. Nem szólt se borról, se kocsmáról, se templomról, hanem megmondta úgy, ahogy volt:

- Főbíró uram őkegyelmétől.

- Úgy? - csapott az asztalra mérgesen a nótárius. - Hát akkor mönjön kend vissza őhozzá! Hát annyit se tud kend, hogy ha énvelem van dolga kendnek, akkor hazulról gyűjjék kend!

S amerre járt a város nagy házában, ott mindenütt ez volt a törvény. Utcakapitány, vásárbiztos, fertálymester, koncipista mind azzal utasította el, hogy ők nem állnak szóba az olyan emberrel, aki nem hazulról jött.

Szomorúan lógatta a fejét szegény igazságkereső, mire leért a kapualjba, s ott nagyot rúgott a kerékvető kövön.

- Vesszön mög a gazdád a nevenapján!

A hajdú, aki ott támogatta a nagy sárga falat, hogy ki ne dűljön, fölkapta a fejét a zokszóra:

- Hát kendnek mi baja az én gazdáimmal?

- Nem ögyéb, mint hogy mög vannak háborodva az elméjökben.

- Hogyhogy?

- Mind azt parancsolják, hogy máskor hazulról gyűjjek.

- Hát osztán?

- Hát ez mán csak bolond beszéd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én honnan gyüvök?

- De nagyon is okos beszéd az, hanem kend a tökfejű - kapta meg a hajdú a magyarnak a ködmöngombját. - Mert ha kend nem hazulról gyün, akkor kend üres kézzel gyün, de ha kend hazulról gyün, mán akkor csak nem gyün el anélkül hogy vagy egy pulykát ne fogna a hóna alá, vagy egy malackát ne gurítana maga előtt, vagy egy-két kötés dohányt ne gombolna a ködmön alá, aszerint hogy kinél keresi kend az igazságot.

- Így mán értöm - fanyalodott nevetésre az ábrázata a magyarnak, és hazasietett, hogy hazulról jöhessen a hivatal tévő urak elébe. Közéjük számítva a hajdút is, aki utána kurjantott:

- De ha be akar kend még egyszer jutni, akkor énhozzám is hazulról gyűjjék kend!

...Hála Istennek, most már nem ilyen szigorúak etikett dolgában az emberek.



Triász és társai

Az Ovidius Metamorfózisai-ban - majd azt írtam: Dekameronjában - szép hexameterbe van szedve az Aktaeon harmincnyolc kutyája közül vagy húsznak a neve. Van azok közt Nyomozó (Ichnobates). Feketelábú (Melampus), Csikóölő (Nebrophonos), Csordás (Poemenes), Bojtos (Lachne), Szárnyas (Ptereles), még farkaskutya is van, a Lyciste. Ha nagyon megszorítanának, még talán el is tudnám mondani a verset, hanem harmincnyolc magyar kutyanevet még az akadémiai nagydíjért se tudnék összehexameterezni.

Tudniillik a legtöbb magyar kutyanév folyóvíznek a neve, mert az ősi hit szerint, amelyik kutyának folyóvízneve van, az nem kap víziszonyt, ahogy a finom nyelvű hivatalosság nevezi a veszettséget.

Ez jutott eszembe a minap, mikor egy túlatiszai nagy uradalomban loptam a napot, és hallottam, hogy az öregbéres Triásznak tiszteli az udvaron csellengő kuvaszt, bújtatván beléje az ördögöt valamely csínyjéért, amit a süldőnyulakkal szemben követett el.

- Ejnye, de furcsa neve van a kutyájuknak, János - mondom az embernek.

Azt mondja rá János, hogy van ennél furcsább is.

- No?

- A másikat mög - azt mondja - Burkusnak hívják.

Ebből egyrészt azt állapítottam meg, hogy az ifjabb öregbéres-nemzedék nem volt ott a königgréci nagy szaladáson, mert akkor nem találná a burkus szót olyan különösen cifrának, másrészt pedig mégiscsak nyomra találtam. A Burkus név eszembe juttatta Bismarckot, őróla pedig mindjárt ráemlékeztem a híres kutyájára, a Tyrasra. Nagy emberek dicsőségében a kutyájuk is osztozik, itt valamikor olyan uraság lakhatott, aki nagy híve volt a hármas-szövetségnek. Bismarck iránt való tiszteletből ő is Tyrasnak nevezte a vadászebét, ebből lett aztán plebejus körökben Triász. És így találkozik az ember itt, az isten háta mögött, a hármas-szövetséggel, még akkor is, mikor már egyéb sem maradt belőle, mint egy kutya-név.

Persze, az öregbéres sokkal okosabb ember, semhogy történetfilozófiai elmélkedésekbe bocsátkozhattam volna vele, hanem a tiszttartóval tettem kísérletet ebéd alatt.

- Ejnye, jó, hogy eszembe juttatod - kapott a szón a gazdám, s mindjárt kihujjantott az udvarra, hogy egy kanászgyerek hívja be a gulyától a számadót.

Ebéd végire be is ért a gulyás.

- Hallod-e, András - kérdezi tőle a tiszttartó -, hány kutyátok van most?

- Gulyánál, nyájnál, majorokban löhet összevissza vagy tizenkettő.

- Haszonravalók-e?

A gulyás csak a szemivel kérdezte, mi a ménta leli a tiszttartó urat, hogy már ilyenekbe is beleártja magát, de azért felelt tisztességtudással:

- Hát löhetősek. Csak mögvannak, mint afféle ebállatok. Kicsit ugatnak, nagyot harapnak.

- No jó, majd a napokban kimustráljuk őket.

András olyan hitetlenkedő mosollyal fogadta a létszámapasztási tervet, mintha valami antant-komiszáros volna.

- Ki vannak mán ezök mustrálva, tekintetös úr! Aki hitványos van köztük, kimarja azt a többi maga közül. Az ilyen aztán addig ténförög, még be nem talál a faluba. Aszongyák, a Halbűr zsidó úgy keresködik velük, akár a csirkével, még tán külországba is szállítsa űket. De nem hiszöm én azt, hogy vóna olyan bolond embör, aki kutyáért pénzt adna.

De már erre a tiszttartó is elmosolyodott.

- No hát akkor csak jól megnézzen kend, András, mert én is olyan vagyok. Most olvasom az újságban, hogy valami kitűnő fajkutyákat árulnak Bécsben. Kezességet vállal értük a német, hogy a farkast is leszedik a lábáról. Igaz, hogy kereken száz pengőt kér darabjáért, de azért hozatunk próbára hármat.

- No-no - rántott a vállán András. Errefelé úgy mondják ezt, hogy panyókára rángatta a vállát, jelenteni pedig ez annyit jelent, hogy András, amint visszaért a gulyához, nagyon elkeseredve rúgott bele a Gurujj kutyába, meg a Lapujj kutyába, amikor bizodalmasan ráugráltak.

- Csiba te, a rossz nyavalya törje ki a gazdátokat! Nektök mán kitelt az esztendőtök, möhettök ürgézni, gyünnek a bécsi kutyák!

Nem vagyok tudója, milyen szisztéma szerint adnak egymásnak vészjeleket a pusztai kutyák, de az bizonyos, hogy mire beesteledett, akkorára a Triász is meg a Burkus is olyan hangulatban voltak, mintha már kikézbesítették volna nekik a B-listás végzést. Leeresztett farkkal, lesunyt fejjel oldalogtak előre-hátra, éjszaka pedig olyan keservesen vonyítottak, mintha csak a Jack London alaszkai könyveiből tanulták volna.

A magam részéről örültem az ebek mélabújának, mert ettől fogva szabadon csavaroghattam a pusztán, nem kérték tőlem a passzust a Nyomozók és Csordások, akármerre jártam. Hanem a gulyások, kanászok, béresek, csőszök nem tudtak belegyőződni a dologba. Konyhán, kútnál, istállóban, ha összejöttek, mind csak azon folyt a diéta, hogy lesz, mint lesz most már, ha a milliomos kutyák megjönnek.

- Úgy lössz - mondta a gulyás az öreg béresnek -, hogy a nyáron neköd köll űket az öledbe hordanod.

- Már mér'?

- Már azér', hogy a királydinnye bele ne mönjön abba a kényös talpukba.

- Hát a kórság! - káromkodta el magát a béres. - Hanem kend majd nyargalászhat, ha a krumplistarhonyában mögégeti a szájukat a paprika, oszt kínjukban szétugatják a gulyát.

- Nem félök én attul - legyintett a vén gulyás. - Nagy böcsben tartják azokat az úri dögöket, majd möglássátok, hogy bográcsbul kávéznak.

Erre meg a béres mondta, hogy "nono", és azt is hozzátette, hogy ehetnek ám azok a bécsi kutyák olyant is, amitől másnapra fölfordulnak.

- Ótott meszetöt köll a moslékjukba keverni, arra nagyot isznak, oszt úgy mögdagad bennük, hogy szétfeszejti űket - adta a tanácsot egy nagyra menendő bojtárgyerek.

- Nem fogod be a szád, te girhös? - förmedt rá a számadó gulyás, de a szeme összevillant az öreg béresével.

Én a sövény mögül néztem őket, ahol az uradalom sánta hollója mutogatta a bölcsességét. (Csakugyan bölcs madár, mindig azt hajtja, hogy "urak a papok".) Láttam, hogy itt többszörös ebhalál lesz, de hát mi közöm hozzá? Lehet, hogy én is csakúgy tennék az ő helyükben. Mégse hagyhatja azt az ember, hogy mindenféle jöttment ebbel csúffá tegyék a tulajdon maga kutyáját.

Az ügy különben elég gyorsan elintéződött. A tiszttartó utasítást küldött a maga diplomáciai megbízottjának Bécsbe, s épp eljövetelem előtt való nap lovasposta hozta a hírt a faluból, hogy megjöttek az úri kutyák, lehet értük menni szekérrel. Akkora ólban hozta őket a vasút, hogy beillene faluházának.

Estefelé járt az idő, mikor a szekér kiérkezett a pusztára. Ott várta a majorudvaron a puszta minden épkézláb embere. Triász és társai is mind ott szűköltek a kút körül. Érezték, hogy nagy baj lehet, mert ekkora embersokadalmat itt csak temetésen szoktak látni.

A ketrecajtót maga a tiszttartó nyitotta ki:

- No, nézzük azokat a híres bécsi kutyákat!

A híresek azonban nemigen igyekeztek kifelé. Haragos morgás hallatszott ki a ketrecből, mintha mindenik a másikat akarná előreereszteni. Persze Bécsben még a kutyák is mind udvariasságra vannak nevelve.

- Bújjatok már ki no, fene belétek! - rúgta meg a tiszttartó a ketrecet.

Erre aztán csakugyan ki is ugrott a ketrecből - egy kuvasz. Aztán a második kuvasz, aztán a harmadik kuvasz. De nem olyan akárhová-való kuvasz ám, hanem csupa idevaló Triász-féle kuvasz. Éppen olyan lomposak, kócosak, bozontos farkúak, még a nyelvükön is értettek az itthonvalóknak. Az volt az első kérdésük:

- Eh-eh-ehhehe, szokott-e még finánc erre járni?

- Ahhá-ahhá-ahhá, több, mint ezelőtt!

Andrásék nem szóltak semmit, mert tudják, hogy nem való az urakat szemtől szembe kinevetni - csak lejjebb tolták a szemükbe a sapkát. Hanem a tiszttartó egy kicsit kelletlenül nevette el magát:

- A kutyateremtésit neki. Bizonyosan a Halbűr kuvaszaiból valók. Látod, így kell a magyar embernek még azt is a külfölditől megtanulni, hogy mennyit ér a kutyája.

Most meg én mondtam, hogy "nono". Nemcsak a kutyáival van így a magyar ember.



Nagyeszű kripóciak

A-y Péter nyírségi kiskirály volt, de a királysága szanaszét feküdt az országban. Itt is egy erdeje, amott is egy pusztája, egyik hagyaték ősöktől, rokonoktól, a másik szerzemény, ki kártyán, ki asszonyon. (Hosszúéletű, nagy asszonyszaggató urak voltak az A-yak, Péter úr is három asszonyt nyűtt el, s őt csak a negyedik szaggatta el.)

De akármilyen jól bírta magát a nyíri kiskirály, hírül se emlegették annyit a vagyonáról, mint a tréfáiról.

- Többet ér egy tréfa száz temetésnél - ez volt a szavajárása, s ebben igen csak igazat ad neki minden okos ember. Hanem abban már nem volt igaza, hogy ott is űzte a tréfát, ahol nem kellett volna. Ebben nem volt előtte semmi személy válogatás. Neki mindegy volt, ha úr, ha szegény, mindenkit csúffá tett, aki útjába akadt.

Akkor is az eszét járta, mikor egyszer nyár végén valami fölvidéki fürdőhelyről kocsikázott hazafelé. Kocsisgúnyát szedett magára, s úgy megsüvegelte úton-útfélen a jámbor tótokat, hogy alig győztek neki visszaköszöngetni.

Valamelyik fatornyos falucska határában úgy megbecsülték a tisztességtudásáért, hogy még füstölt túróval is megkínálták. Merthogy éppen a reggeli falatozásnál érte a falubelieket, akik a zabocskájukat aratgatták.

Péter úr belekóstolt a túróba tisztesség okáért, a zabkenyérbe is beleharapott, aztán azt kérdezte, ki ebben a faluban a legnagyobb úr?

- Én volnék - lépett elő a legnagyobb bocskorú ember. - Uhrin Matyejnak hívnak. Én vagyok itt a bíró.

- No szép úri név - bólogatott a kocsis -, bizonyosan ehhez mérték kelmédnek a földet is.

- Dejszen, jó ember - nyögött nagyot Matyej -, kifelejtett minket az Istenke, mikor földet osztogatott. Egynek adta ezt mind.

- Hát ki itt a gazda?

- Nagy úr az, földi, láthatatlan, mint az Isten - emelte meg Matyej a taslakalapját -, A-y Péternek hívják.

A-y Pétert hirtelen megköhögtette a füstölt túró. Hm, mégiscsak könnyelműség az, hogy ő ennek a falujának soha színét se látta. Pedig szép darab földecske ez. Igaz, hogy az ember zabnál egyebet nem termelhet rajta, de termelt az Úristen akkora fenyőerdőt, hogy gyalog meg nem kerülné egy százasért.

Hanem azért nem szólt egyebet, csak megköszönte a vendégséget, s azt kérdezte, milyen volt a termés az idén.

- Ojjé - vigyorgott Matyej boldogan -, annyi a zab, hogy az idén még kalácsot is süthetünk belőle.

Péter úr aztán kocsira kapott, s csak úgy visszaszóltában kérdezte meg, minek hívják ezt a falut?

- Kripócnak.

Otthon aztán utána járatott Kripócnak. Kiderült, hogy az odavaló tótok nagyon derék emberek, de még most is adósak a tavalyi árendával is.

A-y Péter nem az az ember volt, aki az ilyesmiért megharagudjon. Inkább örült neki, hogy megint alkalma van megjátszani magát, s elővette az íródeákját.

- Hamar valami szép levelet a kripóciaknak, öcsémuram. Írja meg nekik, hallottam, milyen szép termésük volt az idén. Ennek örömére megengedem nekik, hogy ebben az esztendőben kétszer arathassanak.

Nevetett A-y Péter az ötletének, de csak akkor jött meg igazán a jókedve, mikor meghozta a posta az Uhrin Matyej válaszát. Hogy alássan köszönik a szíves engedelmet, majd máskor is kérnek a nagyságos úr jóakaratából.

A földesúr csak úgy rengett a kacagástól. Megint bekurjantotta az íródeákját.

- Írja meg nekik, öcsémuram, hogy ha már két aratást engedtem az idén, most már az árendát is duplán fizessék.

Hát nem is lett abban semmi hiányosság. Igaz, hogy csak advent első hetire állítottak be a tótok a dupla árendával, de legalább harmadmagával maga Matyej tette tiszteletét. Nem győztek hálálkodni az úrnak, akiben a világért se ismerték volna fel azt a bizonyos kocsist. Hiszen a szemüket se merték fölvetni, olyan alázatosak voltak.

- Menjetek már, no - hárította el őket Péter úr -, szót se érdemel az egész.

- De nem mehetünk, mert van még egy nagy kérésünk - motyogta a szónok zavarodottan.

- Mi lehet az? Ki vele! - nyitotta kerekre a földesúr szemét a csodálkozás.

- Szeretnénk egy kis karácsonyfának valót szedni a kripóci fenyvesben.

- Szamarak, hát mit kéritek ezt? - mosolygott A-y. - Amennyit csak jólesik.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor Matyej írásban kérte az engedelmet.

- Mit, hogy én ezért az egy-két hitvány gallyért betintázzam az ujjamat?

De a kripóciakat addig nem lehetett kitessékelni, míg a kezükben nem volt az írott engedelem. Vághatnak karácsonyfát, amennyi tetszik.

Félóra múlva elfelejtette Kripócot bíróstul, bocskorostul. Nem is jutott eszébe vagy öt esztendeig, akkor is csak azért, mert akkorra már nem maradt más eladni valója. Eladta potom pénzért az erdőt valami nyíregyházi szálfásnak, csak azt kötötte ki, hogy még egyszer kivadássza magát benne.

Egy hét múlva meg is érkezett Kripócra vagy tizedmagával, nyírségi úri vadászokkal. Kripócot, meg is találták bocskorosaival egyetemben, de a fenyves nem volt sehol. Leúszott a Garamon az egész. A tótok mind kivágták a fenyőket karácsonyfának, s eladták szerteszéjjel az országban. Annyit pénzeltek belőle, hogy többet ért tíz aratásnál. S egy szót se lehetett szólni, mert írás volt a kezükben.

Ez volt az egyetlen tréfa, amit A-y Péter nem tudott visszaadni. Esztendő múlva Pesten halt meg a szegények házában.



Magyarok szénája

Akkor történt, amikor a nagy körkép készült, A magyarok bejövetele. Azaz hogy már készen is volt, csak az előteret kellett rendezni, s éppen itt akadtak meg a piktorok. Egy-két marék fűre lett volna szükségük, de olyanra, amelyik el tudja magáról hitetni, hogy ő nem polgáriasodott pesti fű, hanem valóságos honfoglaláskori, hosszú szálú, puha levelű, harsogó zöld selyemfű. A publikumnak, persze, az ilyesmi tökéletesen mindegy. Annak egyik fű olyan, mint a másik fű, mert egyikre csakúgy tilos rálépni, mint a másikra. (Ezer szerencsénk, hogy a honfoglalóknak meg nem tiltották a közrendészeti hatóságok a fűre lépést, mert akkor még most is Ugriában vigadnánk lótejen.)

Abban az időben azonban, a millenáris esztendőben nagyon divatban volt a történeti hitel, s különösen a körkép-festők, Feszty Árpád, Vágó Pál s Újváry Ignác nagyon sokat adtak rá, lévén külön-külön is lelkiismeretes emberek, hát még együtt! Napokig hányták-vetették az elméjüket, hol lehetne egy kis stílusos fővárosi füvet szerezni.

- Hát sehol se - adta le a voksát Újváry. - Itt csak műfüvet találunk. Azt indítványozom, hozassunk hiteles füvet az őshazából, Etelkuzuból vagy Lebediából.

Vágó Pál azonban ellentmondott. Miért kellene azért olyan messzi menni, mikor az ő faluja, Jászapáti sokkal közelebb van? Olyan fű sehol a világon nem terem, mint ott. Egészen bizonyos, hogy az első magyar nagykövet és meghatalmazott miniszter, Kusid is ott szaggatta a magyar fűből azt a kóstolót, ami Anonymusba is belekerült, s a Névtelen Jegyző csak irigységből hallgatta el Jászapátit. Tudniillik ő nem jászember volt, csak dunántúli.

Feszty Árpád azonban még Jászapátit is messzillette.

- Ha időnk volna, akkor Kingyesből hoznánk a füvet, az én komáromi pusztámról, mert erre a dicsőségre csak az volna méltó. De kifogytunk az időből, most már be kell érni istenhegyi fűvel, szalajtsatok át érte Budára. Az is olyan szép fű, hogy éppen azért nem merek érte magam menni. Ha én azt meglátom, mindjárt hanyatt vágódom benne, és föl se kelek estig.

- No majd itt leszek én vele mindjárt - fogadkozott Vágó Pál durcásan -, pedig tudom, hogy a jászapáti fűhöz képest az csak spenót.

Azzal fölkapott a műtermi szerelvények közül egy kis kosarat, kocsiba ült, és áthajtatott Budára.

Azaz csak áthajtatott volna, de a Lánchídon megállította egy barátja. Országgyűlési képviselő, neves jogász, akinek később tragikus vége lett.

- Hova, hova, te kosaras ember?

- Átmegyek az Istenhegyre, szedek egy kis füvet.

- Aha! Értem. Ha kedvemre való lesz a libapásztor, megveszem a képet.

- Azt ugyan nem! - nevetett Vágó. - A körképhez kell a fű. Szervusz.

- Hohó, ne szaladj csak! - komolyodott el a törvényhozó. - Van rá engedélyed?

- Mire? - hűlt el a piktor.

- Hát a fűszedésre. Arra hatósági engedély kell, mert nem a Balkánon élünk ám itt. Ha rajta ér a csősz a fűszedésen, ráfestheted magad a körképre, mint eke elé fogott rabot.

- Ne bolondozz - hitetlenkedett a piktor.

- Eszem ágában sincs, pajtás. De tudd meg, hogy amit el akarsz követni, azt úgy hívják, hogy közvagyon eltulajdonítása. Szervusz!

A politikus intőleg emelte föl a jobb keze mutatóujját, mert hatvanhetes politikus volt. (Az ellenzéki politikusok abban az időben a bal kezükkel gesztikuláltak.)

Vágó éppen a törvényhozó ujja tartásából látta, hogy a dolog csakugyan komoly. Visszafordította a kocsit, és a rendőrségre hajtatott. Ott azonban azt mondták neki, hogy az ügy nem rájuk tartozik, ebben az illető kerületi elöljáróság az illetékes.

- Hát az hol lakik?

- Fönt a várban.

- No azt útba ejthetem egy kis kerülővel.

Útba is ejtette, elő is adta az instanciáját. Kedvesen, mosolyogva - mindössze egy kis formalitásról van szó.

Ezzel aztán el is rontotta a dolgát. Az illetékes hatóság úgy nézett rá, mint a vasvilla.

- Kérem, ez komoly hivatal. Itt nem ismerünk formalitásokat.

- De tessék meghallgatni, könyörgöm. Egy-két marék füvet szednék az Istenhegyen. Csak amennyi a kis kosárba belefér.

Az illetékes hatóság gúnyosan mosolygott.

- Úgy? És ez önnek formalitás? Azt hiszik az urak, a közvagyon Csáky szalmája?

- De kérem, megfizetem.

- Az más, arról lehet beszélni. Tessék írásos ajánlatot tenni, aztán majd nyilvános árverést hirdetünk, s a legelőnyösebb ajánlattevő megkapja a füvet.

- Uram - tette össze Vágó a kezét -, egy kosárka fűért alakítsunk részvénytársaságot az istenhegyi rét kibérlésére?

- Hja, én nem tehetek semmit, a szabály, szabály.

- Hát ki tehet?

- Talán a polgármester úr.

A polgármester Haberhauer János volt abban az időben - ugyan a millenáris évben már Halmos János. Törvénytisztelő, rendes, derék úriember, aki türelmesen végighallgatta a piktort, és igazat adott - a kerületi elöljáróságnak.

- Itt én nem tehetek semmit, kérem. A fű nem az enyém, hanem a fővárosé. Hanem tessék a fűbiztosi hivatalhoz fordulni. Az átteszi az ön kérelmét a közkerti bizottsághoz, az a legközelebbi havi ülésén jelentést tesz a tanácsnak, s én azon leszek, hogy a tanács pártolólag tegye át az ügyet a közgyűléshez...

- De nagyságos uram, nem egyszerűbb volna az, ha méltóztatnék nekem egypár sor írást adni?

- Szó sem lehet róla. Az ellenzék rögtön rendkívüli közgyűlést hívatna össze a főváros szénájának a polgármester általi ellopatása ügyében. Nem, nem, a főváros nyugalma érdekében ezt én meg nem tehetem. Hanem tudja mit? Próbáljon szerencsét a belügyminiszter úrnál, az tud önön segíteni, ha akar.

Vágónak szerencséje volt. Egy miniszteriális földije protekciójával azonnal bejutott Perczel Dezső elé, aki mosolyogva hallgatta végig, és mosolyogva utasította el.

- Hát hogy gondolod te azt, fiam, hogy én megsérthetném a főváros autonómiáját? Tudod, mi lenne ebből? Kormányválság a millennium örömére! No csak az kellene még nekünk!

Vágó Pálból most már kirobbant a jász temperamentum. Az asztalhoz vágta a kosárkát.

- Verje meg a hadúr azt is, aki a honfoglalást kitalálta! Mennyivel jobb lett volna nekünk otthonmaradni Ázsiában!

A miniszter elnevette magát.

- Okvetlen kell nektek ez a fű? Muszáj annak istenhegyinek lenni?

- Muszáj.

A miniszter körülnézett a szobában, megnézte, jól be van-e téve az ajtó, aztán megveregette a piktor vállát.

- Hát akkor eredj az Istenhegyre, fiam, adj egy hatost a csősznek, és lop az neked annyi füvet, amennyit akarsz.

Vágó úgy elszaladt örömében, hogy tán köszönni is elfelejtett. Meg se állt az Istenhegyig, ott addig tévelygett, míg talált valami szárnyékot, abban aludt egy ember, éppen erről a tevékenységéről ismert rá. Aki délután négy órakor alszik, az nem lehet más, csak a csősz.

- Hé, bácsi! - rázta életre - maga a csősz?

- Én vagyok, tekintetes úr.

- No nézze, itt egy korona, vágjon nekem ezért egy kis kosár füvet.

- Sok lesz az, tekintetes uram - tétovázott a csősz.

- Ne beszéljen kend annyit, hanem vágja már azt a füvet.

Egy-két kaszasuhintásra megtelt a kosárka, és Vágó boldogan rohant vele a Városligetbe. Olyan füvellő mezőt szerkesztettek belőle előtérnek, hogy attól féltek, reggelre megelevenednek örömükben a honfoglalók festett táltosai, s a főváros rögtön megadóztatja őket.

De még ennél is különösebb eset történt. Másnap délután kihívták Vágót a honfoglalók közül. Az istenhegyi csősz kereste.

- No mi baj, bácsi?

- Tekintetes uram, mitévő legyek a többi fűvel?

- Micsoda többi fűvel?

- Hát ami még jár a koronáért, mert az úr csak egy hatos árát hozott el, a többi ottmaradt lekaszálva. Hát, mondom, csak bejövök megkérdezni, hogy ki eszi azt most már meg?


Körülbelül huszonöt esztendeje, hogy Vágó Pál, a nagy piktor ezt a történetet mesélte nekem, a kis szaladj ide, szaladj oda riporternek a kis kocsmánk bohémasztalánál. De úgy nézem, a magyarok szénája tekintetében azóta se változott a rend. Legföljebb, hogy ma már nem olyan becsületesek a csőszök.



Zsiráfok utazása

Olvastam a napokban a spanyol pillangók viszontagságos utazását Ibériától Budapestig. Ez juttatta eszembe a zsiráfok utazását, amely még viszontagságosabb volt, mint a lepkéké. Koruk és társadalmi állásuk szerint meg is illette a zsiráfokat, hogy a honi közigazgatás fokozottabb figyelemben részesítse őket. Végre is a pillangók "apró állatok", ahogy a vámvizsgálat megállapította róluk. Hát ezt a zsiráfokra igazán nem mondhatja a legelnézőbb finánc se. Aztán a pillangók döglött állapotban utaztak, ennélfogva nem kellett attól félni, hogy fölforgatják az ország nyugalmát. (Nem is szólva arról, hogy Primo de Rivera országából jöttek, s onnan csak jó erkölcsöket hozhattak magukkal.) Ellenben az élő zsiráffal szemben indokolt minden elővigyázatosság, mert az olyan kalandos külsejű teremtéstől minden kitelik. A feje ló, a nyaka teve, a füle szarvasmarha, a farka szamár, a lábszára antilop, a bőre párduc - hát akkor a világnézete milyen tarka lehet! Ma tán be se eresztenének ilyen gyanús egzisztenciát Magyarországra - legföljebb úgy, ha külön-külön megfizetné a vámot mint ló, teve, szarvasmarha, szamár stb.

Abban az időben azonban, mikor utoljára kaptak beutazási engedélyt a zsiráfok hazánkba, az illetékes körök még nem voltak olyan rigorózusok a világfelfogás tekintetében. Tudniillik az még akkor történt, mikor Bárczy István volt Budapest polgármestere, és Lendl Adolf igazgatta az Állatkertet. Ők voltak azok, akik a fővárossal egy zsiráfházaspárt rendeltettek Hagenbecknél az új Állatkert részére.

Hagenbeck méltóképpen akarta kiszolgálni a legmodernebb európai állatkertet. A maga stellingeni civilizált zsiráfjait nem találta méltóknak az állatkert új paradicsoma számára, hanem fogatott egy zsiráfházaspárt az őshazában, valahol a Kilimandzsáró körül, azt Mombázában hajóra rakatta, és a hajót egyenesen Fiuméba irányíttatta. A zsiráfok baj nélkül megtették a hosszú tengeri utat, csak akkor fogta el őket a honvágy, mikor a fiumei szabadkikötőben partra tétetvén, szénát raktak eléjük. Hiába, a zsiráfok ilyenek: először a gyomrukban ébred fel a honvágy.

- Csak nem mimózalevél ez - köpte ki a zsiráf haragosan a sovány osztrák-magyar szénát.

Erre a zsiráfné, mint neménél fogva hajlamosabb a lírára, behunyta szelíd szemét, és elsóhajtotta magát:

- Ah, Afrika! Micsoda más szaga van annak!

A mélabú azonban erőt vett a zsiráfok kísérőszemélyzetén is. Mombázától Fiuméig könnyű volt az út, mert a hajón úgy nyújtogathatták a nyakukat Afrika gyermekei, ahogy akarták. De mi lesz velük a vasúton? Zárt vagonba bele nem férnek. Ha nyílt kocsiba rakják, mikor alagúthoz érnek, az szedi le a fejüket. Ejnye, ejnye, hogy erre nem gondolt az a Lendl, hiába olyan nagyeszű ember! No pedig itt csak neki kell törni a fejét a zsiráfok fejéért. Sürgönyöztek neki, adjon tanácsot, mitévők legyenek?

Hát az ördöngös Lendl erre is tudott kádenciát. Visszasürgönyzött, hogy bőrnyaklókat kell csinálni, a zsiráfokat nyitott kocsiba rakni, s mikor alagúthoz érnek, a nyakukat a nyaklóval le kell húzni. Hadd tanulják meg idejében az afrikaiak, hogy most már civilizált világ polgáraivá váltak, ahol bizonyos esetekben még a zsiráfok se hordhatják fönn az orrukat.

Mire a nyaklók elkészültek, akkorra Afrika gyermekei is beletörődtek sorsukba, sőt egész vidáman szedegették el látogatóik kezéből a kiflivégeket. A dicsőség megszédíti a legpuritánabb zsiráfkeblet is, és egészen bizonyos, hogy a Kilimandzsáró tövében soha nem ünnepelték úgy a zsiráfokat, mint ahogy a fiumeiek ünnepelték. Zsiráfné ugyan kezdetben rossz néven vette, hogy a zsiráf hosszú nyelvével leszedegeti a fiumei hölgyek kalapjáról a művirágokat, azonban a félreértés hamar kiderült. A zsiráf nem emlékbe gyűjtögette a fantasztikus virágokat, hanem mert ízük emlékeztetett a hazai mimózáéra. Ettől fogva zavartalan volt a családi béke, az utolsó napon pedig határozottan derű költözött a bevándorlók szívébe. A látogatók közt volt valami magyar ember, aki azt mondta, hogy az ő gyerekkorában a zsiráfot párduc-teve-nyakorjánnak hívták magyarul. Ezt meghallották a zsiráfok, és ettől kezdve ha egymásra néztek, mindig elnevették magukat.

Sajnos, a magyar beszédet nemcsak a zsiráfok hallgatták meg, hanem meghallotta a fiumei állatorvos is, aki nem hivatalosan tekintette ugyan föl a nyakorjánokat, csak mint magánember, de utóbbi minőségében is rendelkezett lelkiismerettel.

- Mit? - fordult a zsiráfok gondozójához. - Ezeket a hasított csülkű állatokat Magyarországra akarják vinni? Szó se lehet róla. Ott most a keleti marhavész miatt beviteli tilalom van, és én ezen hasított csülkűeket engedély nélkül innen oda ki nem ereszthetem.

Az őr és a hasított csülkűek összenéztek. Mi lesz ebből már megint? Kinek a nyakába teszik most már a szép szíjnyaklókat?

Az lett belőle, hogy megint szalajtottak egy táviratot Lendlhez. Tessék leküldeni Fiuméba valami okos embert, aki szót értsen az állatorvosi tudományok képviselőjével.

Hát okos embert lehetett is találni, aki birtokában volt a modern állatkertészet minden vívmányának. Le is ment Fiuméba, el is magyarázta az állatorvosnak, hogy a zsiráfok nem származnak terhelt családból, nincs is semmi tehetségük a keleti marhavészre, és oly jó erkölcsű teremtések, hogy kezességet mer értük vállalni: soha azok semmiféle tulokkal, birkával, kecskével közelebbi barátságra nem lépnek, sőt le is tagadják ezt a sok szegény rokont.

- Ezt én mind tudom, uram - rázta a fejét az állatorvos. - De ami törvény, törvény. A hasított csülkűek tilalom alatt vannak. Én nagy tisztelője vagyok a zsiráf géniusznak, de kivételt vele se tehetek. Kivételt csak a magyar földművelésügyi kormány tehet.

Mit volt mit tenni, zsiráf nélkül kellett visszamenni Budapestre, és a zsiráfproblémával fölkeresni a földművelésügyi kormányt, mégpedig annak is a marhatenyésztési osztályát, mert a zsiráf oda tartozik rokonsága szerint.

Itt azonban szóba se álltak a zsiráfproblémával. Az osztály vezetője éppen szabadságon volt, márpedig ilyen kényes ügyhöz, tetszik tudni, a maga szakállára senki se szívesen nyúl.

- De hát csak van helyettese őméltóságának?

- Igenis van. A lótenyésztési osztály főnöke.

Azonban ez a probléma azt is zavarba hozta.

- Nehéz ügy ez - próbált szabadulni az osztályfőnök. - Ha a saját reszortomról volna szó, a legnagyobb készséggel adnám meg az engedélyt, mert én liberálisan kezelem, ami rám van bízva. De hát énhozzám csak a hasítatlan csülkűek tartoznak. Nem lehetne a zsiráf helyett például rinoceroszt vagy zebrát behozni?

Most derült ki, milyen jó az, hogy a zsiráfnak lófeje és szamárfarka van. Ilyenformán a lótenyésztési ügyosztály azt mondhatja, hogy üsse kő, hát hadd jöjjön az a hasított csülkű Budapestig, ha már Fiuméig eljött!

Már írták is az engedélyt, mikor az osztályfőnök a homlokára ütött.

- Hopp, a terítésit neki, baj van! Hiszen nekünk viszonossági szerződésünk van Ausztriával! Csak úgy lehet behozni a zsiráfokat, ha az osztrák földművelésügyi kormánynak is bejelentjük a dolgot. Reméljük, ott is megértő lelkekre találunk.

A remény nem volt hiú. Az osztrák kormány belenyugodott abba, hogy Magyarország állatállománya két darabbal gyarapodjék. Éppen csak azt kötötte ki, vállaljon a főváros garanciát, hogy a zsiráfok nem mennek ki legelni a budai hegyekbe. (Pedig biztos, hogy nem a budafoki teheneket féltették tőlük, hanem a gödöllői koronauradalom őzeit.) És mivel a polgármester a főváros nevében vállalta a garanciát - még akkor olyan világ volt, hogy legalább a zsiráfokban meg lehetett bízni -, végre leérkezett Fiuméba az írás: jöhetnek a nyakorjánok.

- No, vesszetek meg - lengette meg az engedélyt a zsiráfok pásztora az érdekeltek előtt -, holnap ilyenkor már Pesten mondják nektek is, hogy tente, baba, tente!

Zsiráfné kinyújtotta a nyakát az írás felé, szippantott egyet, és boldog bőgést hallatott.

- Mi lelt? - nézett rá a másik zsiráf.

- Hat hét óta először érzek hazai szagot. Ó, Afrika!



Cs. és kir. sas a Kunságon

Egy esztendő még Bécsben is nagy idő, hát még egy kunsági városban! A tanár úr már emlék gyanánt se igen gondolt Thallóczyra, mikor egyszer csak benyit hozzá a bibliotékába az igazgatója, s mutat neki egy szürke táblájú, vaskos kis könyvet.

- Nézze már, kolléga, maga úgyis olyan betűféreg, hátha ezt a literátort is ismeri?

- Hogy hívják, könyörgöm?

- Nem is tudom így könyv nélkül - kereste a direktor a zsebeiben a pápaszemét. - Sáska-e, Szöcske-e, de bizonyosan valami tücsök. Keresztneve Károly.

- Károly? Akkor már tudom - bólintott a tanár úr. - Sasku Károly magyar illemtana 1856-ból. A mívelt Társalkodó, vagy is az illendőség és jó erkölcsű magaviselet szabályai. Hiú útmutatás, miképp kelljen magát a társas élet különféle viszonyaiban illendően s megkedveltetőleg viselni.

Az igazgatónak leesett az álla.

- Kollégám, ez nincs istenhírivel. Hogy lehet ezt kívülről tudni?

- Sokat volt kezemben a könyv Bécsben. Thallóczy Lajos egyszer valami antikváriumban talált belőle vagy ötszáz fölvágatlan példányt, s azt mind megvette.

- Ejnye, hát olyan bolond ember a maga Thallóczyja?

- De nagyon is okos ember. Mert ha valakit figyelmeztetni akart néminemű világi dolgokra, nem szólt neki semmit, csak megajándékozta egy illemtannal, ráírván annak a táblájára, hogy melyik oldalon találja meg az illető a számára rendeltetett üdvözítő paragrafust. Egyszer nekem is a markomba nyomott egy Sasku Károlyt, hogy majd nézzem meg otthon a 237-ik oldalt. Meg is néztem, meg is tanultam, amit ott kékplajbásszal aláhúzott. "Ha dámával, vagyis női hölggyel sétálsz, ne hagyd őt az utsza közepén, hanem kísértsd el haza, vagy a hova neki jólesik." Szabad megnézni, igazgató úr, jól tudom-e még a leckét.

- Szabad, szabad - sietett a direktor a könyvtől szabadulni -, itt is hagyom magának, kegyetlen dohos szaga van ennek a salabakternek.

Pár perc múlva berohant a tanár úr az igazgatói irodába.

- Direktor úr! Ki küldte, kinek küldte, honnan küldte ezt a könyvet?

- Az ördög tudja, én bizony meg se néztem, honnan jött. De a címszalag itt van a papírkosárban. Tessék. Az igazgatóságnak van címezve, ugye?

A tanár úr megvakarta a fejét.

- Kérem, én már azt is tudom, ki küldte. Thallóczy Lajos, tetszik látni, itt van a tábláján. L. 119. oldal! Nézzük csak, mi lehet ott!

Hát biz ott az volt, hogy "Tisztességtudó ember még a fogpiszkálót is megköszöni". S a margón a Thallóczy szálkás betűi: "Hát még egy cs. és kir. sasmadarat!"

A tanár úr a homlokára ütött.

- Direktor úr, nem hozott nekünk mostanában valamit a posta Bécsből?

- Nem vélek rá - csóválta fehér fejét a direktor úr azzal a léleknyugalommal, amely körülbelül egyetlen eredménye a philosophia propedeutika középiskolai tanításának. - Nem szoktunk mink Béccsel levelezni, kérem.

Ebben határozottan volt valami hazafias kevélység, s talán egy kis fullánkos célzás is a tanár úr éves bécsi csellengésére. A fiatalabb generáció meg is szégyellte magát, s visszavonuló mozdulatokat tett az ajtó irányában. De a direktor visszakiáltotta.

- Hohó, megálljon csak, kolléga! Valami mégis rémlik nekem, nézzük meg csak az iktatót!

Megnézték, de nem találtak benne semmit. A direktor összeráncolta a homlokát.

- Mi az ördög lehetett hát? Most már határozottan emlékszem valami vörhenyes borítékra. Vastag, nehéz papír volt. Persze, bizonyosan a papírkosárba dobtam. Majd kiderül mindjárt.

Azzal leguggolt, és kihúzta az íróasztal alól a kosarat.

- De hát mikor lehetett az, direktor úr? - izgult a tanár úr.

- Úgy négy hónapja, karácsony körül.

- Hiszen azt akkor régen elhasználta a János - tekingetett a tanár úr a kályha felé.

- Nem lehessen tudni. Vastag levél volt, esetleg leszorult a kosár fenekére. Amilyen kényelmes ember a János, kitelt tőle, hogy ott hagyta. No, nem mondtam?

Diadalmasan dobta az asztalra a nagy hivatalos borítékot, rajta a magas pénzügyi kormány K. und k. pecsétje feltöretlenül.

- K. u. k., látja? Valami girhes udvari könyvkereskedő küldhette.

- Dehogy az, dehogy! - törte fel a tanár úr a borítékot. - A cs. és kir. közös pénzügyminisztériumból jött ez. Thallóczy Lajos őnagyméltósága tudatja benne, hogy egy kitömött boszniai sast ajándékozott az intézetnek.

Most már az igazgató vakarta a fejét.

- A fene gondolta. Ő a hibás, mért nem tett rá magyar pecsétet. Tudhatná, hogy ez magyar iskola.

A tanár úr megnyugtatja a feljebbvalóját. Hiszen még nem történt semmi baj. A fő az, hogy nem a cs. és kir. sas került a papírkosárba.

- Az ám, ni, de hát hol is van a sas? Thallóczy azt írja hogy egyidejűleg postára adatta. Négy hónappal ezelőtt. Azóta ide kellett neki érni.

- Ide nem ért, ebben aztán egészen biztos vagyok - mondta határozottan az igazgató. -Visszarepült Banjalukába.

- Kitömve?

- Hagyja el - legyintett a direktor -, egy közös sastól minden kitelik.

A tanár urat azonban bántotta a dolog. A sas miatt is, Thallóczy miatt is. Térült-fordult, s Jánost mint koronatanút állította a direktor elé.

- Azt mondja ez a férfiú, jött valami csomag a télen Bécsből.

- Nem, azt nem állítom - sietett János a helyreigazítással. - Arról nem tudok, hogy kiváltottuk volna, de a frakk-levelet itthagyta a postás, én vettem át, át is adtam a tekintetes igazgató úrnak.

Az igazgató úr elgondolkozott.

- Mond valamit ez a János. Mintha a télikabátom belső zsebében csakugyan hurcolásztam volna egy szállítólevelet. Ejnye, ejnye, éppen tegnap cseréltem ki a nagykabátot überciherrel, azt most már bizonyosan benaftalinozta a feleségem. Nem baj na, szaladjon csak érte haza, János.

A fuvarlevél csakugyan előkerült, s az igazgató arca egyszerre kiderült, ahogy belenézett.

- Itt van ni, ezért nem váltottam ki. Valami König és Adler küldi a nyakunkra. Márpedig én csak magyar cégtől vásárlok. Bécsi rongy nekem nem kell. Se König, se Adler, se külön, se együtt.

A tanár úr alig mert megszólalni.

- Drága jó direktor úr, nem König és Adler az, hanem König-Adler. Királysas volt a ládában.

Az igazgatót most se hagyta el a filozófia.

- Hát ha az volt benne, akkor még most is benne van. Nézzünk csak szét a postán, megtaláljuk ott bizonyosan.

- Ha vissza nem küldték azóta.

- Mért küldték volna? Nem kért az enni.

Hát azt a csúfot csakugyan nem tették vele, hogy visszaküldték volna.

- Úgy kezeltük, mint a többi gazdátlan tárgyat - magyarázták a postán. - Egyszerűen elárvereztük, éppen ma egy hónapja.

- Ki vette meg?

- Ez meg ez az ügyvéd - keresték ki a hivatalos könyvből. - Tizenhárom korona ötven fillért fizetett érte.

Ezt a postafőnök referálta. A gyakornok közbekiáltott.

- Ez meg ez az ügyvéd verte rá.

Ez az úr szintén nevezetes ember volt helyben. A tanár úr nem tudta mire magyarázni, hogy az ügyvédi karban ekkora sas-szenvedelem tört ki. A direktor ellenben érthetőnek találta a dolgot.

- Tudja, hogy ezek mindig versengenek egymással. Az egyik kormánypárti elnök, a másik negyvennyolcaspárti elnök.

Természetesen az volt a hatvanhetes elnök, akinek kezén maradt a sas. Az ő pártkasszája jobban futotta. A két pedagógus elment hozzá. A politikus meghallgatta őket, aztán levett a szekrény tetejéről egy nagy kalapskatulyát.

- Sajnálom, az én birtokomban már csak ennyi van a cs. és kir. sasból.

A skatulya tele volt fehérre festett sastollakkal. Minden tollhoz papírból készült zöld falevél, azon arany betűs nyomás: Éljen dr. X. Y. kormánypárti követünk.

- Tetszik tudni, a választásokra. A főkorteseknek meg a bizalmiaknak.

- Megkopasztották a cs. és kir. sast? - kérdezte hüledezve az igazgató.

- No, nem az egészet, maradt még rajta toll.

- És most hol van a madár?

A hatvanhetes elnök megnevezte negyvennyolcas kollégáját. Mint lovagias ellenfélhez illik, átengedte neki a félig levetkőztetett madarat, természetesen félórára.

- Ők is hadd éljenek, szegények.

- Ha már benne vagyunk, járjunk a végére - értettek szót egymással a pedagógusok, és fölkeresték a másik ügyvédet is. Az természetesen piros tollakkal kápráztatta el őket. Rajtuk az arany nyomásos zöldlevél: Éljen Y. X. negyvennyolcas követünk!

- Elszámították magukat a mungók - kacsintott az ügyvéd. - Ők a nagyját válogatták a tollnak, a farkból meg a szárnyakból, de az apraja kétannyi, s az jobban simul a kalaphoz.

- És mi lett a sassal, ügyvéd úr?

- Nemigen maradt már annak sasformája, kérem, kidobták. Ott van ni, a kutyák játszanak vele az udvaron.

- Szegényen ezen csakugyan nem maradt emberi ábrázat - vette fel a tanár úr Zeus madarát, szétkurjantván a játékos agárfiúkat.

- De talán azért múzeumba jó lesz - próbálta helyresímogatni az igazgató a maradék tollakat. - A fő az, hogy leltári számot írhassunk a kőszínű levélre. Aztán majd ki lehet selejtezni.

De nem selejtezték ki. Jöttek az összevissza esztendők, és elment Thallóczy Lajos is, a filozófus igazgató is. A cs. és kir. sas ottfelejtődött a szertárban, s ott van ma is. Emléknek. Nézik egymást az óriáskígyóval.



Tetrakontaoktaéderek

Ma reggel, ahogy átmentem egy kis zöldszagért Újszegedre a füzesbe, örvendetes találkozásom esett egy régi ismerősömmel, akihez harmincvalahány esztendeje nem volt szerencsém. Neki, szegénynek, most se volt se öröme, se szerencséje, amennyiben meglehetősen züllötten feküdt egy pad alatt, mind a negyvennyolc oldalán.

Nem móka ez, kérem szépen; a szóban forgó egyénnek a szó legszorosabb értelmében negyvennyolc oldala van, tehát nagyszerű városatya lenne belőle. (Hirtelenében nem jut eszembe sokoldalúbb foglalkozás, de úgy látom, a városatyák csakugyan mindenhez hozzászólnak. Bizonyosan azért, mert mindenhez értenek.) Éle is van vagy hetven, tehát lehetne színikritikus is. Sarka, gondolom, huszonhat van, tehát kész politikai talentum, mert minden helyzetben a sarkára tud állni. S ez a tömérdek képességű egyén mégse megy se városatyának, se színikritikusnak, se követnek, hanem beéri azzal, hogy test gyanánt szolgál a haza ifjúságának. No, nem kell rosszat gondolni így érettségis időben; csak olyan mértani testet értek, akin a kisdiákok a kristályalakokat tanulmányozzák.

Az én ismeretségem is még diákkoromból való a tetrakontaoktaéderrel. Innen a gyűlölség is, amely harminckét esztendő után durva bosszút állatott velem a tetrán a világ minden kisdiákjai nevében.

- Ó, gonosz, gonosz, gonosz! - döfködtem bele a botomat az ocsmány kéregpapírfigurába, és addig tapostam a cipőm sarkával, míg nem maradt rajta mértani ábrázat.

Mert én is voltam valaha kisdiák, én is tanultam testeket szerkeszteni!

Ó, milyen öröm volt a nádtetejes házakban, mikor a szabályos jegecrendszer első alakjait összebarmoltuk, mink, nehézkezű szegényember-gyerekei!

- Mártony - állt ki estefelé a kisajtóba Puci takács, a homlokára tolt okuláréval -, oktajédert csinál a gyerek! Mit szól ehhöz, Mártony?

Márton, az édesapám, nem szólt semmit e hívságos kérkedésre. Volt neki magának is elég ügye-baja - mert szűcsmester volt, s abban az időben mifelénk még a szenátor is subában reprezentált -, és soha nem avatkozott a gyerekei dolgába. Ha tanultunk, tanultunk, ha nem, nem - bizony miértünk nem hajtogattak malacot a professzor urak udvarába. Legföljebb én voltam a malac, mire elkészültem egy-egy testtel. De azért megcsináltam őket, ha nyakig belecsirizesedtem is az igyekezetbe. A hexaéder, az oktaéder, az ikositetraéder, a pentagondodekaéder mind ott mereszkedett már a kemencenyakon. Igazság szerint nem ott lett volna a helyük, de szegény anyám így könnyebben fölhívhatta rájuk a szomszédasszony figyelmét. Most is hallom, ahogy mondja panasznak álorcázott szemérmes kevélységgel:

- Nézze már, Ágneskám, milyen bolondokat csináltatnak mostanában a szegény diákfiammal azok a kórságos perfesztorok. Nagy ész kell ehhez, tudja, meg az a temérdek petlóreum, mikor hajnalig is elkínlódik velük.

Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolclapú, a hetvenélű, a huszonhatsarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogy se. Összenyirbáltam a test vázának egy félmázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek - csak nem akart az szerves egésszé kövülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az első ősz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.

Mikor aztán semmi se segített, a legősibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam, és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bőrömből), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt.

- A tetrakontaoktaéder... - bömböltem keservesen.

Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal: - Apám, nem tudom megcsinálni a testet, a negyvennyolcast...

Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! - S fölugrott a verpánk mellől, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt, s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.

Ki nem mondhatom, micsoda örömmel vittem az iskolába a nevezetes állatot. Először annak örültem, hogy nekem van, másodszor annak, hogy másnak nincs. Negyvenünk közül egy se tudta megcsinálni. Tanárom a szívére ölelt, és genie-nek nevezett. (Persze e nélkül, de g-vel.) Én ugyan zs-vel se tudtam volna, mi az, de így is nagyon tetszett a szó. Elhatároztam azonban, hogy jogos tulajdonosának, az apámnak nem adom át, mert megint megver. Azt hiszi, csúfolom.

A tetrakontaoktaéder elemeit ilyenformán egész az év végéig az én példányomon tanulmányozta az osztály. Exámen után szétbontottam a kishúgom kedvéért. S akkor derült ki, hogy nem is negyvennyolc oldala volt, hanem negyvenkilenc. Szegény apám szélső függetlenségi volt világéletében.



Öt póknak hány lábáról

Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.


- Ha én most azt kérdezném tőled - kezdte a barátom -, hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy "ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?"

Pedig az én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak.

Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyú ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítő gyermeki csók talál homlokon, hanem ez az alattomos kérdés:

- Apukám, hány lába van a póknak?

- Mi közöd hozzá? - bújtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába.

Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtand-könyvét.

- Tessék, apukám. Ebben van a kérdés.

Megnézem a könyvet. Schulz Imre művelte az elemi második osztály számára, és Klinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van?

- Ehhe, ehhe - vett erőt rajtam a köhögés -, aztán ez leckére van?

- Dehogy, apuka - mondta a gyerek fölényes mosollyal -, ezt csak vizsgai példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű.

Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyefogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: "ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod" - aztán mérgesen fölkapná az újságot, és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha, s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint a vörös bor a fehér abroszba.

- Olvassuk meg, az a legegyszerűbb - mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával, és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát.

Mert persze hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot?

Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.

Anyuka olyan nagy mester, hogy előbb-utóbb a fiastyúkot is lehozza az égről a mi kedvünkért - könnyebb is az, mint a piacon vásárolni -, de pókot ő se tudott adni.

- Honnan a pokolbul vegyek én pókot? - nézett körül kétségbeesetten. - Svábbogár nem jó lesz?

Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva.

- Talán kérhetnénk a házmesteréktől - orientálódott a gyerek új lehetőségek felé.

Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkus. Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincs!

Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fia pók se sehol.

Hanem találtam a sifonér sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni - az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistállónak szánta.

- Nézd-e - tartom oda a gyerek kisírt szeme elé -, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.

- Nem ér az semmit - eredt el a könnye megint szegénykémnek. - Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van.

De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem akkor cipővel?

- Megállj, gyermekem - vettem erőt magamon -, majd mindjárt kerítek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak.

Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons-Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre.

Nekivágtam a világnak - s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelezőtagtól és a kerületi rendőrfőkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyiknek se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelőt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat.


Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik - de most már nem kerül erre a sor. Összeszedtem a tudományomat, és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tűzhelyhez. Ő már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen, és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben.



A herepfedény

A herepfedényről mindenki tudja, hogy... Nem, ez így nem jó lesz. Mi az ördögnek mondjam el a herepfedényről, amit úgyis mindenki tud róla? Inkább azt mondom el, amit tán még azok se tudnak, akik a herepfedényből élnek. Legalább egyszer már olyant is írok, amiből tanulni lehet.

Mikor én kisdeák voltam, minden tanárom szeretett, és mind jövendölgetett rólam valami szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költő lesz belőlem, mert szép nagy fejem van, és abban sok ész elfér, Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem van, és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki képviselőt nézett, ki belőlem - akkor még nagyon tiszteletre méltó pálya volt az -, Trungel tisztelendő úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius, és menjek el Kínába vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban, de az édesapám nagyon megmérgesedett.

- Mit? - ütött a szűcsasztalra a bőrtörő gamóval. - Hát nem láttad tavaly Ürge Ignácot, a kínai jezsovitát?

- Dehogynem láttam - mosolyodott el édesanyám. - Szép nagy, derék ember volt, látszott rajta, hogy Kínában jól megy dolguk a vértanúknak. Éppen azért nem bánnám, ha a gyerek is erre a pályára adná magát.

- Olyan nincs - mondta ki a döntést apám. - Az én fiamnak ne fonják copfba a haját.

- No hallja! - nevetett szegény szülém - lehet még olyan copf-divat minálunk is.

De nemcsak édesanyámnak volt látnoki lelke, hanem apámnak is.

- No hát én mégiscsak azt mondom - felelt -, hogy a gyerek nem mén Kínába. Utóvégre itthon is lehet vértanú, ha ahhoz lesz neki kedve.

A jövendőmet azért mégiscsak Kunz tanár úr találta el legjobban.

- Sohase lesz belőled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád - ez volt a szentenciája rólam.

Kunz tanár úr az ábrázoló geometriát tanította, és e minőségében szerezte azt a tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos ember volt, és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sőt énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.

- Ej - gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta -, neked is jobb lett volna nem születni, te Isten szegénykéje.

Az édesapám is mindig így szokta húsvét előtt azt a kisbárányt megsimogatni, amelyikről tudta, hogy nem lesz belőle birka.

- Te, Ferkóka - fogta egyszer két rajztanáros puha keze közé a fejemet -, láttál-e már te herepfedényt?

Szőkebajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.

- I... igen - vágtam ki elszántan.

- Nagyszerű! - nevette el magát. - Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik?

Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta a kék bársony kalapját, és kiment, de még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már herepfedényt.


Trigonometriából érettségiztem, és a trigonometriába semmivel se voltam szerelmesebb, mint a geometriába. Illetékes körök ugyan már fedeztek fel bennem némi fantáziát, de az egész más irányba szolgált, mint a sinus-tétel.

- Rajzoljon föl egy mértani idomot - kezdte az inkvizíciót Mihálovits tanár úr.

Némi habozás után felrajzoltam egy idomot, amelyet talpával felfelé fordított csizmának éppúgy lehetett nézni, mint üstökös csillagnak.

- A legritkább mértani idomok közé tartozik - mondta halálos gúnnyal Mihálovits tanár úr. - Meg tudná mondani, miféle idom ez?

Éreztem, hogy éjszaka ereszkedik az agyamra. De azt is éreztem, hogy hirtelen belehasít egy fénysugár. Mit? A legritkább idomok közé tartozik?

- Herepfedény - susogtam bátortalanul.

- Mi-i? - mereszkedett rám döbbenten a tanár úr.

- Hangosan, fiam, hangosan! - biztatott harsányan a főigazgató. - Amit tud az ember, azt ne szégyellje. Márpedig ezt csak tudja az ilyen jeles deák, mint maga?

- Herepfedény! - csattant a hangom akkorát, hogy a professzor mathezeosz összerezzent bele.

Az is lehet, hogy nem a hangtól rezzent össze. De már mindegy volt, mert a főigazgató beletapsolt a tenyerébe.

- Bravó, hát persze hogy herepfedény. Ebből elég is lesz, tanár úr, ex ungue leonem! Maga pedig jegyezze meg, édes fiam, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s az életben hangosan kell beszélni.


Közigazgatási riporter voltam, s a közgyűlés az iskolák államosítását tárgyalta. A nem államosítók vezére nagytudományú papember volt, aki nagyszerűen tudott bánni a mezei hadakkal. Szédület volt hallgatni, mikor fölsorakoztatta azokat a német és spanyol auktorokat, akik kimutatják, hogy az államosítók az ördöggel cimborálnak. Szerepelt azok közt még Páduai Szent Antal is, márpedig azzal rendes ember nem húz ujjat, mert az keríti meg az elveszett tehenet.

Szemmel látható volt, hogy itt az államnak kitelt a becsülete, ha szavazásra kerül a sor. Hiábavaló volt még az is, hogy egy államosító öreg fiskális belekurjantott a főtisztelendő beszédjébe.

- Hja, könnyű a papoknak!

- Mért volna könnyű? - kérdezte a szónok.

- Azért, mert összetett kézzel keresik a kenyerüket!

Csak a szónok nevetett a tréfán a conscia mens recti nyugalmával, a nem államosítók ingerülten harsogták: "szavazzunk, szavazzunk!"

- Doktor úr - javasoltam az ügyvédnek -, kérdezze meg a főurat, mi az a herepfedény.

A szónok pártja zúgó tapsai közt leült, az ügyvéd felállt, és azon kezdte:

- Tisztelt közgyűlés, mindenekelőtt azt kérdezem a főtisztelendő úrtól, tudja-e, mi az a herepfedény?

Erre a szóra hirtelen csönd támadt. Mindenki a főúrra nézett, aki fülét a tenyerébe tölcsérezve előrehajolt.

- Megismétlem a kérdést - dörögte az állam patrónusa. - Feleljen nekem őszintén a főtisztelendő úr, tudja vagy nem tudja, mi az a herepfedény?

A főúr elsápadt, a szeme pillája megrebbent.

- Ezzel az úrral nem állok szóba - fordult hátra a híveihez.

- Akkor rendben vagyunk, méltóságos főispán úr - fordult az ügyvéd az elnöki szék felé. - Aki azt se tudja, mi az a herepfedény, azzal én igazán nem kezdhetek vitát.

A főispán baljóslatú morajlás közt rendelte el a szavazást. Akkora többség állt föl az államosítás mellett, hogy az ellenzék még ellenpróbát se kért.

Az elnök öt percre felfüggesztette az ülést. Szaladtam a telefonhoz. Csak futtában hallottam, ahogy az ügyvéd magyarázott a barátainak.

- Mégis hallatlan, hogy valaki iskolaügyhöz hozzá merjen szólni, aki azt se tudja, mi az a herepfedény.

- Hihetetlen - csóválta a fejét az egész társaság.


Szerkesztő voltam, és kétségbeesett harcokat vívtam a cenzúrával. Csak úgy becsületből, a siker minden reménye nélkül. A cenzorok rendkívül vitéz emberek voltak, és a vörös plajbász mindig miszlikbe vágta a frontot az ólomszérűkön. Egyszer valami harctéri tudósítónk azt találta írni, hogy Mackensen kis lovon lovagol.

- Halt! - csapott le a vörös plajbász. - Ez sérthetné nagy szövetségesünk érzékenységét!

És kitörülte a kis szót. Másnap lapunk olvasói kissé csodálkozva olvasták, hogy "Mackensen lovon lovagol", nem nádpálcán. De legalább Vilmos császár nem kötötte hátra a sarkunkat.

Mikor azt írtuk, hogy "egy részeg huszár rálőtt Tisza Istvánra a parlamentben", a cenzor nemcsak kitörülte a részeg szót, de még tán bicskával is kivágta. És megüzente, hogy a magyar huszárról nem szabad azt írni, hogy részeg!

Erre kaptam magam, és lenyomattam vezércikknek az egyszeregyet. No cenzor, erre mit mondasz már.

Hát azt mondta rá, hogy "közvetlenül sérti a hadviselés érdekeit", és kegyetlenül törülte az egészet. Azt hitte a jámbor, hogy most már a kétszer kettő nem négy lesz.

Most már aztán én is megharagudtam, és írtam egy vezércikket, amelyiknek az volt a címe: Herepfedény. Azon kezdődött, hogy "hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki olyan ostoba volt, hogy azt se tudta, mi az a herepfedény". Hogy miképpen folytatódott, arról jobb nem is beszélni. Tudtam, hogy egy szó se jelenik meg belőle, de legalább a cenzor megtudja, mit gondolok én őróla. A cikk csakugyan alászálla poklokra, de a címet meg a két első sort keresztülengedte a vörös plajbászos férfiú. Ő meg így adta tudtomra, hogy nem ő az az ostoba ember, aki még azt se tudja, mi az a herepfedény.


Tavaly tárcát kértek tőlem valami amerikai magyar almanachba. Már nem nagyon emlékszem, mit írtam, valami figurás gyerekdolog lehetett, s mivel éppen akkor hallottam hírét, hogy Kunz tanár urat magához rendelte szolgálattételre a jó Isten - bizonyosan a Triangulus csillagba kvártélyozta be -, halotti áldozatul azt a címet adtam a tárcának: Herepfedény. Biz én már ezt is elfelejtettem volna régen, ha valamelyik amerikai kollégám arra nem vetemedik, hogy lefordítja a tárcát angolra. Ezt persze elfelejtette nekem megírni, mint ahogy én is elfelejtettem szerkesztőkoromban Csehovot vagy Gerolamo Rovettát értesíteni, hogy lapom tárcaírójává fogadtam. Ellenben azt írja most nekem G. I. King úr Cincinnatiból, hogy olvasta a Herepfedényt, igen tetszett neki, s mivel úgy vette ki a lapjából, hogy az valami játékszer, ha megadnám neki a részletes leírását, hajlandó lenne azt a játékgyárába bevezetni, s érte illő percentet felajánlani, ami jelentősen növekedne akkor, ha az általa előállított herepfedénynek Hungaryban is piacot lehetne csinálni.

Hiszen ha én tudnám, hogy mi az a herepfedény! De azt hiszem, azt csak Kunz tanár úr tudta, ámbár abban se vagyok egészen bizonyos. Azt az egyet azonban megírom mister Kingnek, hogy Hungaryt hagyja békén, van annak annyi herepfedénye, hogy arról koldul.



A tudós meg a csizmadia

Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni.


Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék egymást félre a népek, és mikor a németek "fáért" kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok "vizet" emlegetnek, akkor nem akarnának azon a németek mindjárt "hájat" kaszálni.

Mármost hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.

Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok hajaszála hullt ki a filozófiáért, s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyűlölőjévé, mint inkább az ital kedvelése. Ő úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot, és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa, és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el.

Mármost ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus - érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe, és a két rokonlélek közt megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját meg a középső ujját. Következett a filozófus részéről a három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele langauszt táncolni a kocsiúton.

- No, uram, sikerült? - kérdezte szuszogva a kalauz.

- Hogyne, nagyszerűen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk.

- Hogyhogy?

- Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság - mutattam neki három ujjal. Jó, jó, fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.

A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.

- No, mester, megértették egymást a némettel?

- Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! - forgatta dühösen a dikicsét a mester. - Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert!

- Hogyhogy?

- Hát kérem, bejön, és mutatja nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nála nélkül az ebszülte.


Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással...



Tápéi furfangosok

Ez még a régi szolgabíró-világban történt, ha történt - de a tápéiak már akkor is híresek voltak a furfangosságukról. Igaz, hogy maguk is szerettek elkérkedni a nagy eszükkel. Egyszer követséget is küldtek miatta Dorozsmára a szolgabíróhoz.

- No, mi jót hoztatok, tápéi emberek? - kérdezte tőlük a szolgabíró.

- Hoztunk is, vinnénk is.

- Magyarán beszéljetek!

- Hoztunk észt, vinnénk pénzt - hunyorogtak ravaszul a tápéiak.

De már erre egészen kijött a sodrából a szolgabíró, s megráncigálta az ingeujját az elülálló követnek. Az aztán sietett is kitálalni a szívük szándékát.

- Az a mi bajunk, nagy jó uram, hogy csak az eszünk sok, de a pénzünk kevés. Azért alásan megkérnénk az urat, doboltassa ki a birodalmában, hogy aki keveselli az eszét, olcsón vehet hozzá mitőlünk, mert nekünk úgyis annyi van, hogy nem tudunk vele mit csinálni.

- Azt már látom - mosolyodott el a szolgabíró, s vállon veregette a tápéi szószólót -, hogy is hívják kendet, bátya?

- Szépszavú Ime Jánosnak, szolgálatjára - hajlongott a főkövet.

- No hát én azt mondom kelmeteknek - nyitotta ki az ajtót a szolgabíró -, hogy rakják csűrbe az eszüket, míg vevő találkozik rá, csak arra vigyázzanak, hogy az egér meg ne rágja.

A tápéi követek szépen megköszönték a szolgabíró jóakaratát, s a tutajbajuszú Mike Pál még a tornácról is visszaszaladt.

- Nini, főbíró uram - kukkantott be az ajtón -, csak azt akarom mondani, hogy az úrnak ingyen is szolgálhatnánk egy kis tápéi ésszel, ha a magáéval nem volna megelégedve.

Azzal visszakapta a fejét, s ezt igen okosan tette, mert a főbíró egészen úgy emelte föl a kalamárist, mint aki nem a helyére akarja azt szép csendesen visszatenni.

- Láttam az ábrázatán, hogy igen jólesett neki a kedveskedésünk - jelentette Mike Pál odakint a többieknek -, látjátok, így kell a nagyurakkal bánni. Fogadok veletek a félfejembe, hogy ebben a főbíróban holtig való jóbarátot szereztünk magunknak.

Az ám, egy hét múlva azt a parancsolatot doboltatta ki a főbíró a tápéi piacon, hogy senki ne merjen többet a puskájával nyulat lőni a baktói erdőben, mert aki megteszi, azzal eljáratják a kutyakopogóst.

- Hej, csak nagy úr a főbíró! - csóválták a fejüket a tápéiak, s másnap a fél falu kint nyulászott a Baktóban.

- Hát kendtek nem tudják, mi a törvény? - dobbantak oda a nagy mordálydurrogásra az erdőkerülők.

- Hát már hogyne tudnánk! - vontak vállat a tápéiak. - Azt dobolták ki nálunk, hogy puskával nem szabad nyulat lőni.

- No? Ezek nem puskák? - mutattak a hivatalos emberek a füstölgő fegyverekre.

- Nem hát - rázták a fejüket a tápéiak. - Hogy volnának ezek puskák, mikor a puskákra tilalom van kiadva?

- Hát akkor mi a ménták?

- Ezek csak gereblyék, mert mink gereblyének hívjuk a puskát, mióta puskának tilalmas.

Biz azt nem sokáig hívták gereblyének se, mert a szolgabíró minden puskát összeszedetett a faluban. S hogy még jobban megbosszantsa a tápéiakat, most meg már azt a parancsot adta ki nekik, hogy csak annak szabad halászni, aki kiváltja róla az írást, annak pedig egy máriáshúszas az ára.

Persze nem akadt olyan bolond tápéi, aki hajlandó lett volna pénzt adni azért, amit az Úristen ingyen teremtett. Mike Pál és Szépszavú Ime János még azon az éjszakán megvetették a rokolyahálót, s adta a Tisza a halat írás nélkül.

Annyi volt a hálóban az ezüstös pérhal, a pirosszemű kele, a kövér potyka, a virgonc sügér, a selymes durbincs, hogy alig bírták kihúzni. Éppen mikor a legjobban nyögtek bele, akkor ütöttek rajtuk a hajdúk.

- Ohó, atyafiak - fogták fülön a két szabadhalászt -, hát nem tudják kendtek, hogy szabadságlevél nélkül tilos a halászás?

A tápéiak nem ijedtek meg, inkább még nekik állt feljebb. Micsoda beszéd az, hogy ők nem tudnák a törvényt?

- Hát akkor, hogy mertek kendtek halászni?

- Eszünk ágában sem volt - mérgeskedtek -, mert mink csak holdaztunk.

- Hogyhogy holdaztak? Hát ez a tömérdek hal a hálóban?

- Arról mi nem tehetünk, hogy a hal oktalan állat, és abba a halóba is belemegy, amit nem neki vetettek. Mi csak a holdat akartuk kifogni a vízből, mert igen beleesett, láthassa, akinek szeme van.

A telihold képe csakugyan ott ringott a vízen, mint valami arany halsütő tepsi. De a hajdúk nem akarták elérteni a tréfát. Azt mondták, ezt már olvasták a komáromi kis kalendáriumban, és szigorúan fogtomra vették a két holdhalászt.

- Gyerünk csak a főbíró elé!

- Most? Éjszakának idején? Hát már hogy verhetnénk ki ilyenkor az álmot az olyan finom úriember szeméből? - lett egyszerre nagyon illendőségtudó a két tápéi.

A hajdúk is megvakarták a fülük tövét.

- Nono, hiszen holnap is nap lesz, s akkor is megtaláljuk kendteket. Most beérjük a nevükkel is. Hogy is hívják kendet, vén rőzsérevaló?

Tutajbajuszú Mike Pál úgy érezte, hogy ő a címzett, s elmosolyodott a tutajbajusz alatt. Korábban keljen az föl, aki a tápéi észen túl akar járni! Rákacsintott a cimborájára.

- Engem hogy hívnak? Engem Szépszavú Ime Jánosnak hívnak. Nem tagadom én azt le senki előtt.

A hajdúk most már a másik nagyeszű emberhez fordultak:

- Hát kendnek mi a neve, bátya?

- Nekem? Nekem Mike Pál, ha tudni akarják! - ütött kevélyen a mellére, és adta vissza a kacsintást Szépszavú Ime János Mike Pálnak.

Mikor aztán a hajdúk jóéjszakát kívántak, a tápéi furfangosok összenevettek.

- No ezeket lóvá tettük!

Mikor aztán másnap deresre fektették őket, nem győztek rajta csodálkozni, hogy hogyan jöhettek rá a huncutságukra, mikor egyik se a maga nevét vallotta be.


Hogy miről jutott eszembe ez a krónikás história? Arról, hogy végigálmatlankodtam az éjszakát, újságolvasás közben hajnalodott rám, nem ugrottam át még a politikát se, ahogy máskor szoktam, inkább végigrágtam magam Európa, Ázsia, Amerika politikáján, s megint megbizonyosodtam róla, hogy nem tudok eligazodni a politikán. Különösen azt nem értem, hogy mért hívják az egyik fajta politikát így, a másikat meg amúgy, mikor az egyik is azt teszi, amit a másik. Azt hiszem, ebben valami csalafintaság van, s akik ma az emberiség sorsát igazgatják, azok mind tápéi furfangosok.



A honti igricek

Jókai megírta annak idején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdők sűrűjében, ki csordakútnál, hol kutyatejes parlagon, hol csárda asztalánál. Én meg megírom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hogyan lesz abból tudomány és múzeumok kincse. Mert most már igen csak az lesz belőle, hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendővel is. Mit lehet tudni, mikor danoljuk el az ezer esztendős országunkat egészen, hát legalább a fonográf lemezeken maradjon meg a nyoma annak, hogy szépen danoltunk. S nehogy száz esztendő múlva valami zenemandarinnak majd az a gyanúja támadjon, hogy ezeket a fölvételeket is hamisítottuk, külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet.

(Csak előbb még a tandalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebből is. A Tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt, hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltők a régi világban is csakolyan istentelen emberek voltak, mint most, s mikor az ihlet kerülgette őket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdalokat át kellett költeni tandalokká. Én például csupa ilyen megnemesített tandalt tanultam annak idején, s ennek köszönhetem, hogy öregkoromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni:

Lyuk-lyuk-lyuk-lyuk-lyukas a kis táskám közepe.
Kiesett a tankönyvem belőle,
Elvesztettem könyvem, az olvasót,
Nem az a tanítóm, aki vót

Ez szép is volt, magyar is volt, s az ártatlan lelkeket se rongálta meg. Belőlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon. Kár, hogy kimentek a divatból - meg is látszik az ifjabb nemzedéken.)


1910-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított be az alispánhoz, Marék Károlyhoz. Szép pirospozsgás képe volt az úriembernek, a termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért is igen meglepődött az alispán, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta:

- Györffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum őre, gyűjtő úton járok Hontban.

- Úgy? - mosolyodott el az alispán. - No, igen örülök. Talált-e már sok kanásztülköt, doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné, és elvinné Pestre. Vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem fölkurjongatnak minden hajnalban, mikor legjobb ízűt alszom.

A tudós igen kapott a szón, mert éppen kanászok irányában kopogtatott be a vármegye urához. Nem elég a kanászhangszert berakni a múzeumi üvegszekrénybe, a belőle kizengő dallamot is meg kellene valahogy fogni, és skatulyába rakni. A módja is megvolna annak, csak éppen hogy a kanász nem akar kötélnek állni. Nemcsak hogy nem produkálja a tudományát, ha kérik rá, hanem akkor is abbahagyja, ha rajtakapják, mikor a maga gyönyörűségére tutul. Hát ha a vármegye itt segíteni tudna, nagy hálára kötelezné a tudományt.

A néprajzi tudósnak szerencséje volt.

A honti alispánban olyan emberre talált, aki mindjárt elértette, miről van szó. Se ki nem nevette a tudóst, se azt nem mondta neki, hogy majd jövő ilyenkorra tessék jönni, mert most nem érünk rá, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot. Kiadta az ordrét a lovas hajdúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi meg a báti járást, s aki kanászt találnak, azt erre meg erre a napra állítsák elő. De mind hozza magával a muzsikát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek a mestere.

Amikor Györffy látta, hogy itt nagy dolog van készülőben, ő is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt. S mire ötven kanász fölgyülekezett az ipolysági megyeház előtt, akkorra Pestről megérkezett a segítségül hítt másik garabonciás is. Az pedig nem volt más, mint - Bartók Béla. Megborzadt a boldogságtól, ahogy a szűrös igricek hadát meglátta. Pántlikás kalapú bámész sihederek, tölgyfából faragott délceg legények, bocskoros, komor nézésű öreg magyarok, akiknek úgy csavarodik a bajusza, mint a kos szarva. Hont megye zegzugaiból előparancsolt maradványa a Vatha népének. Ha fokosra kaphatnának, lenne itt mindjárt olyan ördögi "huj-huj", hogy a föld alatt is elszörnyednének bele a néhai premontreiek. (Az Árpádok idejében ők voltak a sági földesurak.) Úgy látszik, a verekedésre nem is igen kellene őket biztatni. De ki fogja ezt a pogány népet megmuzsikáltatni meg megdanoltatni?

- Bízzák azt csak énrám az urak - pödörgette a bajuszát az alispán. - Lesz itt annyi nóta, hogy nem győzik kottával, lemezzel.

Azzal odalépett a Vatha népéhez.

- Melyiktek az a Guga Péter? Álljon elő!

A had közepéből előtaszigáltak egy keménykötésű legényt. Kelletlenül odakeszegelt az alispán elé.

- Ne félj, fiam, nem élek én kanászhússal. Nézd, levelet kaptam Bécsből király őfelségétől, azt kérdi, te vagy-e az a híres százdi kanász?

- Eén vaónék - vont vállat a legény.

- Azt is kérdezteti, volna-e kedved fölmenni hozzá Bécsbe, mert szeretne megösmerkedni veled.

A fiú természetesen azt felelte, hogy menjen Bécsbe a hólyagos himlő, az alispánt azonban ez se hozta ki a sodrából. Szép nyugodtan magyarázott tovább.

- Mert tudod, fiam, az a baja király őfelségének, hogy mindig elalussza a reggeli kirukkolást. Nincs, aki idejében fölébressze szegényt, hát ahogy a te híredet hallotta, mindjárt azt mondta, hogy no, fogadom, az a százdi kanász föl tudna engem tülkölni.

- Én föl - csillant föl a legénynek a szeme, s előkapva a szűr alól a kürtjét, olyan ébresztőt cifrázott ki rajta, hogy nyilván Guge úr is fölkapta rá a fejét valahol Hadúr lábánál a füvellő égi mezőkön. (Guge úr is honti földesúr volt, árpádkori oklevelekből ismerjük. Lehet, hogy az ősapja volt Guga Péter kanásznak.)

- Hát érted a mesterséged, fiam - veregette meg az alispán a legény vállát -, én rád is voksolnék szívesen, de nem tudom, ezek az urak mit szólnak hozzá. Ezek a király őfelsége pedinterjei.

A pedinterek azt szólták, hogy ők csak akkor tudnak igazságot tenni, ha mindenki megmutatja, mit tud. Király őfelségét nemcsak ébreszteni kell, hanem vidítani is, mert bizony sokat erőt vesz rajta a szomorúság, mióta Kossuth Lajos meghalt. Hanem azért a dudaszótól még táncra is szokott kerekedni, este pedig csak furulyaszó mellett tud elaludni. Azaz hogy most sehogy se tud az istenadta, mert csupa német kanászai vannak, azok pedig nem tudnak semmit. Még a dudát csak elmekegtetik valahogy, de se a tülköt, se a furulyát nem győzik szusszal. Ezért aztán király őfelségének most minden bizodalma a honti kanászokban van.

Ennél egyéb aztán nem is kellett a Vatha népének. Előálltak szép sorjába, és tülökkel, furulyával, dudával rendeztek olyan dalnokversenyt, hogy olyant Wagner Richárd álmában se pipált. (A dudaverseny volt a legszebb, mert azt nemcsak fújták, hanem járták is. Úgy csinálja azt minden rendes dudás.) És a megyeház tér megtelt olyan különös ősi dallamokkal, amikre tán még Dúl király lányai lejtettek táncot, mikor a maeotisi réteken tündérséget tanultak. Ezer esztendő után kanásznóta lett belőlük, mint ahogy disznópásztor lett Guge úr sarjadékából.

Az igricek versenyét természetesen végignézte az egész város, déli harangszóig. Akkor a publikum elszéledt, s a pedinterek észrevették, hogy a kanászokban is kezd elcsöndesedni a virtus. Nem is csoda, hiszen nagy részük még hajnalban útnak indult hazulról, s megunja az ember a dicsőséget is, ha éhkoppot kell mellette nyelni. A két tudós javasolta is az alispánnak, hogy meg kellene söröztetni a művészeket, mielőtt a dalverseny megkezdődne, de az azt mondta, hogy arról szó se lehet.

- Ezt a társaságot az Isten se szedi így össze többet, ha egyszer elszéled. Danoltassák meg az urak őket, még együtt vannak.

Nagyobb biztonság okáért betereltette az egész hadat a vármegyeház udvarára, bezáratta a kaput, és megkérdezte tőlük, hogy tudják-e a Simon nótáját?

Hát hogyne tudták volna. Az a legismertebb kanásznóta. Mindjárt el is fújta egy öreg szittya.

Elment Simon disznót lopnyi,
Nem jó helyre talált mennyi.
Ottan várta egypár fegyver:
Így jár, kit az Isten megver.

Nincs Simonnak siratója,
Nincs is annak pártfogója:
Cifra szűre koporsója,
Bikkfalevél takarója.

Hát van-e még több ilyen szép kanásznóta? Bizony van ennél még szebb, csak tessék ide hallgatni a pedinter uraknak.

Délután öt órakor még mindig ontották a sose hallott nótákat. Hanem akkor Guga Péter félreintette Györffy Istvánt:

- Ha Istent ismer az úr, csak tíz percre eresztessen ki. Csak egy korty italra. Az egy óráig való életemre mondom, tíz perc múlva megint itt leszek.

- Hja, cantores amant liquores - esett meg a tudós szíve a legényen, és ki suttyantotta a kapun, hogy a többi észre ne vegye. Hiszen abból nem is lett volna baj, hogy elment, az volt a baj, hogy állta a szavát, és tíz perc múlva visszatért. Rugdosta a kaput, hogy csak úgy rengett bele a megyeháza, és ordított veszettül:

- Erisszenek be, mert én vagyok a király kanásza.

Úgy be volt állítva, hogy alig tudott a lábán állni. Pedig igazán nem ivott többet egy kortynál, de azt söröshordóból itta.

Az egy részeg ember aztán megvadította az egész társaságot. A két tudós ugyan reggelig eltanulmányozta volna őket étlen-szomjan, de most már nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna Vatha népét. Megindult az egész had, végigkáromkodták a nagy utcát, a város szélén találtak egy kocsmát, abban éppen cselédbál volt, arról a férfinépet kiverték, csak a cigányt fogták vissza, és megkezdődött a mulatozás úgy szentgalleni módon.

A toronyba ugyan nem másztak föl a honti pogányok, hanem csináltak annál bolondabbat. Hajnalfelé elfogyott a dohányuk, akkorára Guga Péter kijózanodott annyira, hogy el lehetett küldeni, kerítsen valahol egy korán kelő trafikost. A király kanásza aztán addig bolyongott az alvó városban, míg a hajnal szűkülésében meglátta egy házon a magyar címert, amivel a dohányárulók szokták díszíteni a boltjukat. Ott elkezdte döngetni az ajtót ököllel, aztán folytatta lábbal, s mikor az se használt, akkor elővette a fokost is, közben pedig elimádkozta a mindenszentek litániáját kanászos stilizálásban. Azonban az ilyen keltegetésre a legudvariasabb trafikos is keresztet vet magára, a fülére húzza a dunnát, és igyekszik nagyot álmodni.

Utoljára aztán igazán megharagudott a legény, és megfenyegette az öklével a házat:

- No, megállj, kutya, majd teszek én a bajodról mindjárt.

Azzal kiment a szérűskertbe, fölszedett egy nyaláb szalmát, abból csóvát sodort, azt bedugta a tető alá, és meggyújtotta:

- No, kutya, tudd meg, kivel volt dolgod!

Piac kezdetére aztán szépen le is égett az ipolysági m. kir. posta. Tudniillik annak a magyar címerét nézte a király kanásza trafik-siltnek.



Istenáldotta búza

A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.

Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett.

- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.

- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.

Fölkaptam a vállamra a Mári néni "nehéz körösztjét", és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:

- Adja az Isten lelke üdvösségire.

Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom: - Adja az Isten lelke üdvösségire...


Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.

- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.

- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?

- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.

- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?

Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:

- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!

Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.

Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.

- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.

Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni.

Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.

- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.

- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.

Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.

- Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.

Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.

- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.

- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.

- Isten segítsen meg jó szándékodban! - igazította az asszony a vállára a zsákot.

Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.

- Te vagy az, öcsém?

- Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.

- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregember is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.

Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.

- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolyodott le az Isten az égből.

S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...


- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.




Hátra Kezdőlap Előre