Szép Erippe kétezernéhányszáz esztendővel ezelőtt a legszebb asszonya volt Miletosznak, aminél nagyobb dicséretet azidőbeli görög nőre nem lehet mondani. Ha a halhatatlan istenek még akkoriban is lejártak volna a földre, akkor bizonyosan nagy bicskázás lett volna az Olimposzon az ibolyaszemű miletoszi asszony miatt, és szép Erippe csakúgy felkerült volna az égre csillagnak, mint Androméda, Berenice vagy a többi antik dáma.

Mivel azonban a halhatatlan istenek már akkor megöregedtek, és otthon maradtak a suton, szép Erippének be kellett érni egy földi halandóval, akit úgy hívtak, hogy Xanthosz. És szép Erippének nem volt semmi oka megbánni, hogy nem a halhatatlan istenekkel lépett balkézről kötött házasságra, hanem egy halandó terménykereskedőnek lett törvényes hitvese. Mert Xanthosz a szárnyas bokájú Hermesz isten pártfogásával kereste kenyerét, és olyan fürge üzletember volt, hogy nem akadt párja a jóniai kalmárok közt. Boldogulását a miletoszi pletyka azzal magyarázta, hogy az istenek hírnökével is üzletet kötött, aki tulajdon bokáiról kölcsönözte neki oda a szárnyakat, külön oltárt kötvén ki ezért magának. Már tudniillik a konkurrens Apolló isten bosszantására, akinek híres jövendőmondó szentélyt emeltek a miletosziak, nem csekély hasznára városuk idegenforgalmának. Mi volt igaz a pletykából, mi nem, azt ne keressük, mert mi értelme volna egy olyan boltosnak az üzleti könyveit felturkálni, akit már úgyse lehet megadóztatni? Érjük be vele, hogy Xanthosznak tíz hajója nyüzsgött a Meander torkolatában, görög árut és művelődést cserélve a keleti barbárok javaival. Miletoszból vitték a rózsát, a gyapjút és a tajtékot, és hozták helyettük a gabonát, szárított halat, a vadbőrt és az eleven rabszolgát. Olyan ügyesen forgatta magát ezekben a dolgokban a kalmár, hogy nemcsak bíborban, bársonyban járathatta szép Erippét, hanem még rangot is szerzett neki.

Az történt ugyanis, hogy a miletoszi törvényhatóságban hajbakaptak egymással a város vénei és írástudói, de olyan csúnyán, hogy a belviszályoktól megcibált üstöküket a legügyesebb miletoszi fodrászok se tudták kigubancolni. Annyira nem találták az eszüket a miletosziak, hogy el kellett menni a szomszédba, Párosz szigetére, ami olyan borzasztó dolog volt, mintha Kecskemét Nagykőröstől kérne tanácsot. A párosziak jószívű emberek voltak, igazlátókat küldtek Miletoszba, akik olyan bölcs tanácsot adtak, amilyen csak kétezer évvel ezelőtt telhetett az emberektől. Azt mondták, ki kell keresni, melyik miletoszi polgár tartja legnagyobb rendben a házatáját, s azt kell megtenni polgármesternek, mert annak a keze alatt bizonyosan rendben lesz a község szénája is. Így lett miletoszi főember Xanthoszból, s így lett főasszony szép Erippéből is. Eddig csak a férfinemen levők forogtak utána, mint a trójai öreg huncutok szép Heléna után, de most már asszonytársai is olyan tiszteletet adtak neki, hogy mind felállással köszöntötték, ha szép Erippe betette a lábát az amfiteátrumba.

Szép Erippe meg is érdemelte ezt a nagy megbecsülést, mert ő is beleadta az eszét a közügyekbe, s ki tudta segíteni az urát, ahol az megakadt. Mert a miletoszi polgárokat ráncbaszedte Xanthosz a maga emberségéből is, de már az asszonyok kifogtak rajta. Ugyan nem is az asszonyok, hanem a hajadon lányok. Azok közt akkor az volt a divat, hogy nem várták meg, míg valaki rászánta magát, hogy beköti a fejüket, hanem jobbnak tartották lányfejjel kiszökni az életből. Azt mondták otthon, hogy elmennek pántlikát venni, aztán kikeresték a parton a legmagasabb sziklát, és arról levetették magukat a tengerbe. Lehet, hogy ez szép járvány volt, lehet, hogy nem, de Xanthosznak mint polgárnagynak, kötelessége volt véget vetni neki. Meg is próbálta, összehívta az eladó lányokat, és magas szárnyalású beszédet intézett hozzájuk. Az a haszon lett belőle, hogy másnap kétszer annyi miletoszi szűz ölte magát a tengerbe, mint előtte való nap. Erre Xanthosz elállatta törvényszolgákkal a tengerpartot, és meghagyta nekik, hogy amelyik kisasszonyt ugró szándékon kapják, annak tövig kell nyírni a haját, és három esztendőre el kell tiltani a szájpirosítótól. Ez se ért semmit, a miletoszi lányok most már nem a tengerpartra mentek pántlikát venni, hanem a szőlőbe, és fölakasztották magukat a cseresznyefára a saját hajukkal.

Xanthosz már arra gondolt kétségbeesésében, hogy leteszi a hivatalát, mikor szép Erippe a nyakába borult.

- Ne emészd magad, édes uram, tudok én rajtad segíteni. Olyan az én fajtám, hogy mentül magasabban akasztják neki a tilalmast, annál jobban kapkod utána. Látod, egy asszonynak se jut eszébe levágni az orrát, de ha törvényt hoznál róla, mindnyájan orrunk-vágottan szaladoznánk. Nem az élőket kell büntetni, hanem a holtakat. Hirdettesd ki, hogy aki megöli magát, annak a mezítelen tetemét kitéteted a tanácsház asztalára, hogy az egész város rátáthassa a száját. Majd meglátod, mi lesz ebből.

Az lett abból, hogy egy miletoszi lány se ment el többet maga jószántából asphodelust szaggatni az elíziumi mezőkre. S ebből nemcsak az látható, hogy milyen nagyeszű asszony volt szép Erippe, hanem az is, hogy milyen szégyenlős természetű. Ami annál nagyobb dicséretére vált, mert akkor már egy kis Xanthosz meg egy kisebb Erippe kapaszkodott a khitonjába.

A jó Xanthosz, példás férjek szokása szerint, fűnek-fának eldicsekedett vele, hogy házának úrnője ész dolgában felveszi a versenyt Pallasz Athenével, amit a miletoszi hölgyek azzal honoráltak, hogy szép Erippét megválasztották nőegyleti elnöknőnek, noha ez a tisztesség abban az időben csak korosabb úrhölgyek osztályrésze szokott lenni. Nagy tapasztaltságot kívánó tiszt volt ez, mert a thesmophoriák rendezése járt vele. Azok voltak a férjes görög asszonyok legnagyobb ünnepei; olyankor négy napra kivették magukat valamelyik szent ligetbe, s ott mindenféle ájtatoskodásokkal tisztelték Demetert, aki nem az Olimposz bajuszos lakói közé tartozott, hanem a termőföld és vele együtt a szép családi élet istenasszonya volt. Hogy miben álltak igazában azok az ájtatoskodások, azt máig se tudja senki, mert a thesmophoriákra férfi be nem tehette a lábát, titkot pedig a görög asszonyok is tudtak tartani, ha az rájuk vonatkozott.

Elég az hozzá, hogy három nap eltelt a kegyes ünnepekből, s a tömérdek asszony addig szépen megfért egymással, de bizonyosan megfért volna még a negyedik napon is, amit Kalligéneiának, vagyis szépgyerekes anyák napjának hívtak, csakhogy akkorára beütött az ördög a határba. Férfiak törtek be a szent ligetbe, mégpedig nem az istenfélő férjek, nem is valami csellengő görög férfiak, hanem lovas barbárok, otromba, rőt hajú óriások, akik fülükben aranykarikát viseltek, és szőrös mellüket nemigen lehetett megkülönböztetni a medvebőrtől, amit ezüstlánc fogott össze a vállukon. Azok a rettenetes gallusok voltak ezek, akik valahol a ködös Okeanosz partjain elhatározták, hogy most már ők is belépnek a világtörténelembe, s először kirabolták Rómát, cserében otthagyván a megjavított mértékrendszert, s azt a mindmáig érvényes szállóigét, hogy "jaj a legyőzötteknek!", aztán pedig körülnéztek egy kicsit a hellének földjén. Hogy miféle istentelenségeket műveltek ott, az megtudható Diodorus Siculusból és Pausaniasból, mind a kettő hiteles haditudósító, aki még olyan apróságokat is följegyzett az utókor számára, hogy a gallusok győzelmi lakomáik céljaira gyerekeket hizlaltak. Ami olyan szép adat a francia konyha történetéhez, hogy Brillat-Savarin bizonyosan bevette volna a könyvébe, ha tudott volna róla.

A miletoszi raid alkalmával azonban kiderült, hogy a barbárok nem is olyan válogatósak, s jobb híján asszonyhússal is beérik. Nyájas vigyorgással nyeregbe emeltek egy-egy sikoltozó nőszemélyt, volt olyan, akinek kettőt is megbírt a lova, s mire kihajnallott, akkorra elnyelte őket a Tartarosz, amely kiköpte őket magából. A márványpalotás várost meg se nézték az érzéketlen barbárok, oda csak az a néhány korosabb hölgy vitte meg a rémhírt, akiknek már nem jutott hely a nyeregben.

Miletoszban nagy volt a megrökönyödés, de csak ideig-óráig, mert a görög férjek mind született filozófusok voltak, és különben is nagy megnyugtatásukra szolgált Xanthosz bölcs intézkedése, amely véget vetett a lányok öngyilkossági járványának. Az egyetlen Xanthosz volt az, aki pótolhatatlannak érezte veszteségét, s nem találta helyét sehol, különösen mikor a szem- és fültanúktól a részleteket is megtudta. Szép Erippét úgy körüldongották a barbárok, mint legyek a mézet, de egy nagy, piros képű gigász szétkardlapozta őket. Az lehetett a zsiványok vezére, mert a legkócosabb volt köztük, s aranyperec világított a nyakában. Ő kapta aztán az ölébe szép Erippét, aki védte magát foggal, körömmel, s az ő jajgatása hallatszott legtovább:

- Xanthosz, Xanthosz, szabadíts meg!

A boldogtalan kalmár éjjel-nappal hallotta ezt a sikoltozást, s elhatározta, hogy megszabadítja az asszonyt, ha a világ végéig kell is utánamenni. Csakhogy a világnak több vége van, merre induljon? Elment jóslatért Apolló szentélyébe, s egy ezüst drachmáért a következő választ kapta:

Fölleled napnyugaton, mit csillagos éjszaka vitt el,
És igaz értéke hajnalon tárul eléd.

Ez olyan rejtélyes jóslat volt, hogy hitelességéhez szó nem férhetett, ezt csak maga Apolló adhatta. Annyi azonban világos volt benne, hogy az elgurult gyöngyöt nyugaton kell keresni, s Xanthosz nem is kívánt többet. Pénzzé tette hajóit, raktárait, földjeit, palotáit, s kapott értük ötezer arany dareikoszt. Aztán a két kisgyereket a rokonság gondjaiba ajánlva, kiválasztotta négy leghűbb rabszolgáját, mindegyiknek a bocskorába rejtett ezer-ezer dareikoszt, ezret magánál dugott el, s kézügyben tartván egy kis költőpénzt, elindult a négy helótával asszonyt szabadítani, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, mindig csak nyugatnak. Átment a griffmadarak országán, akik emberi nyelven beszélnek, és a tollukkal lövöldöznek; áthaladt azon a tartományon, ahol a népeknek csak egy lábuk van, de azon akkora talp, hogy azt esőben, kánikulában tető helyett tarthatják maguk fölé; járt az egyszemű emberek közt, megismerkedett a fejetlenekkel, akiknek a mellükön nyílik a szájuk, s összekerült a lótestű emberekkel, akiket görögül kentauroszoknak hívnak. Sehol se történt semmi baj, sőt minden szörnyetegnek a szíve megesett rajta, mikor elmondta nekik, mi járatban van, s megkérdezte tőlük, nem látták-e, akiket ő keres. De bizony mindenütt azt a választ kapta, hogy odább van az az idébbnél, ahol a gallusok laknak.

Három esztendő telt el, és tizenkétszer kellett bocskort cserélni, mire Xanthosz eljutott Massiliába, a nagy víz mellé, ahol magaformájú görögöket talált. Azok ijesztgették is, hogy tovább már ne menjen, mert ide már egészen közel van a világ vége, csak ennek meg ennek a gallus királynak a birodalma esik még közbe, annak pedig olyan bolond törvénye van, a tökéletlennek, hogy nemkevésbé tökéletlen istenei tiszteletére minden idegen piros vérét kiontatja a fehér kövön. S mondtak valami olyan barbár nevet, hogy azt Xanthosz hiába próbálta utánuk mondani, mindig tüsszentés lett belőle. Utoljára megkérdezte honfitársait, hogy nem lehetne-e ezt a nevet görögül mondani.

- Lehetni lehet - válaszolták azok -, görögül körülbelül annyit tesz az, hogy "Csillagos Éjszaka".

- Hiszen ezt keresem! - gyúlt világosság a miletoszi vándor fejében. - Megmondta nekem Apolló, hogy a Csillagos Éjszaka vitte el a feleségem! Át is íratom rá a Hermesz oltárát, mihelyst hazakerülünk.

Ötödnapra már ott volt Xanthosz az embereivel a Csillagos Éjszaka székvárosában, sőt magában a királyi palotában. Persze csak annyiban volt az palota, amennyiben város a székhely. Agyagputrik közt egy nagy fahodály, az ajtó szemöldökfája fölé egy farkasfej kiszegezve címernek. Lobogó, nagy tűz a közepén, körülötte vadbőrök, azokon hever félkönyéken a Csillagos Éjszaka, tulajdon az a bikaölő nagy brontesz, amilyennek a miletoszi matrónák leírták. Csak éppen a sörénye nem olyan gubancos, de nagyon is rendben tartott, ahogy olvadt bronz módjára lezuhog az aranydiadéma alól, amit térden állva éppen most csatol össze szép Erippe, a rabszolganők térdig érő, ujjatlan, durva vászon tunikájában.

- Ó, te szegény! - jajdította el magát Xanthosz, ahelyett, hogy azt mondta volna, hála Zeusnak, mégse ette meg a drágát ez a fenevad!

Szép Erippe pedig először fehér lett, mint a vászon, azután piros lett, mint a tűz, s mikor egy kicsit magához tért a nagy örömtől, úgy ugrott az ura nyakába, hogy a két fehér lábát is fölkapta a levegőbe, százat csókolt rajta egy végből, s az volt hozzá az első szava:

- Ej, de soká jöttél értem, milyen csúnya nagy szakállad nőtt azóta, te rossz ember!

Az óriás mordult egyet, szép Erippe ráeszmélt, hogy nem otthon vannak, s bemutatta egymásnak a két urat. "Az uram." "A gazdám." Először görögül, aztán gallusul.

- Ámbár - tette hozzá mosolyogva - ő is gagyog már annyit a mi nyelvünkön, mint én az övén.

A barbár csakugyan törte annyira a görögöt, hogy a maga nyelvén üdvözölte Xanthoszt, letessékelve a tűz mellé. Az pedig elmondta, ahogy kellett, szép Erippe tolmácsolásával, hogy haza akarja vinni az asszonyát, akiért három év óta járja a világot.

A barbárt szemmel láthatóan meghatotta, hogy egy görög férfiban ennyi hűség van.

- Barátommá fogadlak - nyújtott neki kezet elérzékenyedve, aztán háromszor tapsolt, s a belépő pohárnokkal előhozatta a méhsörös fakupát. Egy kicsit beleloccsantott áldozatul a tűzbe, aztán maga vette elsőnek a szájára. Hadd lássa az új barát, hogy nincsen benne bolondító.

A görög fintorogva húzott egyet a barbár italból, s mint jó kereskedő mindjárt áttért az üzletre.

- Ezer aranyat ajánlok föl az asszonyomért, uram, minden vagyonomat - szedelődzött elő a gubája alól. Azonban szép Erippe elszisszentette magát, a Csillagos Éjszaka pedig megszólalt:

- Megállj, barátom. Te meg az asszonyod meg a két gyereked, az ugye négy? Úgy oszd el a vagyonodat, hogy neked négyszerannyi maradjon belőle, mint amit nekem adsz váltságul. Ez a barátság, és ezt az igazságot kívánják az istenek.

Xanthosz megnémult csodálkozásában, hogy a barbárok isteneiből mennyire hiányzik minden üzleti érzék. Szép Erippe azonban mindjárt föltalálta magát. Asszonyos könnyedséggel ütött az óriás vállára.

- Ej, hát ilyen keveset érek én az én gazdámnak, és ilyen könnyen elengedi leghűségesebb szolgálóját?

A vacsoránál, ahol szép Erippe szolgálta ki mindkettőjüket, hol az új férje, hol a volt gazdája mögött állva, ki-derült, hogy helyénvaló ez az enyelgő hang. Szép Erippének nem volt rossz dolga a gallusnál, se kocsit nem húzatott, se malmot nem forgattatott vele, mint a többi rabnővel, csak éppen a haja rendbentartását bízta rá. Márpedig az olyan szolgálat, tudhatja mindenki a borbélyáról, hogy egyszerre összekomáztatja az embereket.

Vacsora után a Csillagos Éjszaka saját hálókamráját engedte át a vendégnek, aki nem is nagyon kérette magát. Indulni akart első kakasszóval, rövidre fogta a búcsúzást. A gazda szerencsés utat kívánt mind a kettőjüknek, megölelte a férjet, térdet hajtott az asszony előtt, aki úrnő lett a rabnőből.

- Nem hittem volna, hogy egy barbárban ennyi emberség legyen - nézett Xanthosz az asszony szemébe, ahogy egyedül maradtak.

Szép Erippe azonban durcásan megvonta a gömbölyű vállát.

- Én meg nem hittem volna, hogy egy miletoszi kereskedő ilyen esztelenséget csináljon! Micsoda ostobaság volt ezer aranyat ígérned értem, mikor egész biztosan nincs is ennyi pénzed. Rá se merek gondolni, mi lett volna belőle, ha ez a medve szavadon fog.

Xanthosz halkan felkacagott.

- Még négyezer arany van a négy emberem bocskorában, mind neki szántam én azt. Van-e a világnak annyi kincse, amit oda ne adnék teérted!

- Csöndesebben, te legdrágább! - fogta be szép Erippe az ura száját.

Mikor aztán olyan csönd lett, hogy egyéb nesz se hallatszott a világon, mint Xanthosz horkolása, de az lármának is kiadósán, akkor szép Erippe kisuttyant az ura mellől, besuttyant a gazdájához, elmondta neki, amit megtudott, és megkérdezte tőle, ennyi hűségért csak nem azzal fizet, hogy odaadja annak a toprongyos görögnek, aki többet nem kell se testének, se lelkének?

A barbár nem szólt semmit, csak megsimogatta szép Erippe aranyhaját, és megcsókolta ibolyakék szemét. S mire a kakas megszólalt, a miletoszi asszony hajszálai hegyével csiklandozta éberre az ura szemét.

- Hát nem akarsz velem hazaindulni, te álomszuszék?

Szép Erippét nem is lepte meg olyan nagyon, hogy a palota kapujában a barbár várta őket.

- Meggondoltam a dolgot - mondta ásítozva. - Elkísérlek benneteket a határig. Gyanús nekem ez a négy rabszolga.

Xanthosz elsápadt, szép Erippe mosolygott. A két hallgatag férfi közt ő vitte a szót egész a határig. Ott a félhomályban fehér kő derengett.

- Megálljatok - dobbantott a Csillagos Éjszaka -, szerencsés utazási okért áldozatot akarok bemutatni az isteneknek.

Elkurjantotta magát, két szakállas druida fehér üszőt vezetett elő a cserjék mögül.

- Fogd csak a kötelét - mondta szép Erippének, aki mosolyogva fogadott szót.

Az óriás pedig kirántotta a kardját, és úgy ütötte le a fejét szép Erippének, hogy az még a porban is mosolygott.

Xanthosz elüvöltötte magát, és ráugrott a gallusra, de az ellibbentette magától.

- Ide hallgass, jó ember - ölelte aztán magához, és odább rúgván szép Erippe fejetlen testét, elmondta a görögnek, hogy ki volt ez az asszony. Aztán megcsókolta mind a két arcát:

- Menj békével, testvér.

Miletoszi Xanthosz felnézett az égre, amelyen éppen úgy piroslott a hajnal, mint otthon.

- "És igaz értéke hajnalon tárul eléd" - morogta maga elé, ahogy megindult az úton, amely Massiliának vezet.

Ezt a történetet Parthenius kollégám írta el a filmírók elől, az Erotika pathematában, ami annyit tesz, hogy Szerelem fájdalmai. A kolléga rabszolga volt Rómában, Miletosz vidékéről került oda, és ő tanította görögre Vergiliust. Nem nehéz eltalálni, hogy szép Erippe történetét sokkal klasszikusabban írta meg, mint én.

Őszintén megvallva, a montpellieri gólyáról csak annyit tudok, hogy van, de ezt a csekély tudományomat is csak a logikának köszönhetem. Mikor Montpellierben jártam, borzasztó nagy hordókat láttam az utcán, s azok körül nagyon apró gyerekek nyihároztak. Hát ebből gondolom, hogy ott is muszáj gólyának lenni, mert ezeket a kisgyerekeket okvetlen hozni kellett valakinek. Ebből a szemérmes bevezetésből aztán észreveszi, aki akarja, hogy ehhez a címhez nem olyan történet fog tartozni, amit ajánlatos volna ismeretterjesztő olvasmánynak a zsenge ifjúság kezébe adni. Itt határozottan "zsindely van a tetőn", tehát a gyerekeket jó lesz kiküldeni egy pohár vízért. A nagyok azonban bátran idehallgathatnak. Most először is megtanulhatják azt, hogy a közérdek szolgálata mindennél előbbvaló, s amit az parancsol, azt meg kell tenni, ha tetszik, ha nem. Másodszor annál erkölcsösebb gólyatörténetet kívánni se lehet, mint ami itt következik. Másképp fel se jegyezte volna En Ramon Muntaner, a nemes katalán krónikás, akit a spanyol történetírás olyan kútfőnek tisztel, mint amilyennek a magyar historikusok például Küküllei János mestert becsülik. Körülbelül kortárs volt a két krónikás, csak a spanyol nem magister volt, hanem don. S nem az írónád végét rágta, hanem a kutyahitű mórok fejét aprítgatta, mint meghitt kapitánya királyi urának, En Jacménak, akiből mint Hódító Jakabból szoktak felelni a spanyol diákok, mikor nincsenek forradalommal elfoglalva.

Ezt a Hódító Jakabot szállította a spanyol történelemnek a montpellieri gólya.

En Jacménak az apja En Pere volt - így mondják katalánul a Don Pedrót -, Aragónia királya, Barcelóna és Urgek grófja és Montpellier hercege. Montpellier ugyan akkor is innen volt a Pireneusokon, de az öreg Guillaume herceg a lányával együtt nekiadta azt az aragon királynak. Egy kicsit mésalliance volt biz az, mert a vő ugyan király volt, és a lány csak hercegkisasszony, de a király ősei csak marhapásztorok voltak, ellenben montpellieri Mária a bizánci császárok unokája volt. Az öreg herceg azonban demokrata ember volt, kicsire nem nézett, és úgy számított, hogy az ő unokájából is lehet még bizánci császár, ha a veje jól forgatja magát.

Az unokát azonban nem győzte kivárni az öreg herceg, mert En Pere jól forgatta ugyan magát, de nem ott, ahol kellett volna. Nagyon kerek szeme volt ennek az úriembernek, belefért minden nőszemély, akit csak meglátott, csak éppen a felesége számára nem volt benne hely. Míg az após élt, addig hébe-hóba hazanézett az asszonyhoz Montpellierbe, de arra sohase volt érkezése, hogy hozzámelegedjen. Mindig fontos tanácskozása volt másnapra, s ami kis időt az asszonnyal töltött, azt politikai előadásokra herdálta el.

- Hja, édes fiam - magyarázta elkeseredetten -, nem olyan kezesbárányok ám a barcelónai hidalgók, mint a montpellieri boltosok. Vérmedvék az én nemeseim, s mindjárt szétszaggatnak, ha köztük nem vagyok.

Mikor aztán a jó öreg herceg mögött betették a kriptaajtót, a felséges úr még korhelylevesre se ment haza többet. Ha tél volt, akkor nem lehetett a hegyeken átmenni a hótól, ha kitavaszodott, akkor megáradtak a patakok; mikor a mórok békességben voltak, akkor egy kasztíliai betörést kellett visszaverni, s a főhadiszálláson olyan cúg érte szegény királyt, hogy hónapokig mozdítani se tudta a csúzos derekát.

- Lelkem, uram - üzente erre Montpellieri Mária -, éppen ilyenkor van legnagyobb szükség az ápolgató, takargató asszonyi kézre.

En Pere még aznap visszakergette a futárt.

- Hódolatunkkal együtt azt a parancsunkat add át úrnőnknek, hogy ki ne tegye most a lábát az ő békességes városából. Itt olyan állandó válság van, hogy magas személye nem lenne biztonságban. Jelentsd neki alázatosan, hogy királyi szánkat összeharapdosott állapotban láttad, amiből megértheti, milyen bosszúságban vagyunk mi itt a karok és rendek közt.

Az ifjú királyné tisztában volt vele, hogy miféle karok és rendek közt kell a felséges úrnak örökös válságokkal küzdeni. Tudta azt ország-világ, hogy Aragónia királya minden éjszaka együtt tivornyázik vazallusaival, s csak akkor teszi le a kupát, mikor három koppanás hallatszik a hálókamrája ajtaján.

- Szent János-áldást, urak - mondja ilyenkor a király, s erre valamennyi vazallus átvonul serlegével a fürdőszobába, s kimerigetik a márványmedencéből az ámbra szagú langyos vizet, amiből kicsivel előbb szállt ki a király kedvese.

Volt ennél kellemetlenebb módja is abban az időben az alattvalói hódolat bemutatásának.

Azt is pletykálták falun-városon, hogy volt egy hűbérese a királynak, akinek a gyomra nem akarta bevenni az ámbra-vizet. En Garciának hívták, tökéletes lovag volt, az asszonyi nemnek is nagy tisztelője volt, hanem azért mikor a búcsúpohárra került a sor, földhöz vágta a kupáját.

Mindenki egyszerre kijózanodott a rémülettől, a királynak fejébe szaladt a vér.

- Mit merészeltél, lázadó? - kapott a kardjához.

- Csöndesülj, uram - mosolygott hidegvérrel az udvaronc. - Azért nem kóstolok bele a levesbe, mert hátha aztán a húsra is kedvet kapnék.

En Pere elnevette magát, és ettől fogva En Garcia lett a legbizalmasabb embere. Mindig ő zárta rá a hálószobát a királyra, s ő strázsálta az ajtót reggelig.

Ezt az En Garciát keresték fel egyszer a montpellieri tanácsurak. (A konzulok, ahogy a krónikás mondja.) Előadták neki, milyen gondban vannak ők amiatt, hogy Montpellieri Mária nem királyné, csak királynő.

- Az az ő baja, mit fáj ez nektek? - nevetett a főajtónálló.

- De nem addig van az - mondták a követek. - A közérdek beszél mibelőlünk. Mi lesz az országunkból, ha a felséges úr utód nélkül talál meghalni? Marakodjanak és osztozkodjanak rajtunk a hatalom farkasai? Az államrezon megköveteli, hogy nekünk törvényes trónörökösünk legyen.

En Garcia nemcsak vitéz lovag volt, hanem értelmes államférfi is. Belátta, hogy a közérdeknek eleget kell tenni. De hát hogy fogjanak hozzá? Legelőször is a királyt fel kell vinni Montpellierbe.

- Az a legkönnyebb - mondta az udvaronc. - Építsetek urunknak egy új kastélyt, megígérem nektek, hogy felviszem a házszentelőre, a többi aztán a királynő dolga.

Soha még királyi kastély olyan gyorsan fel nem épült. En Garcia is állta a szavát, sőt többet is annál. Nemcsak a királyt szállította a montpellierieknek, hanem donna Izabelt is, akibe En Pere jobban bele volt habarodva, mint azelőtt akármelyik szerelmébe. Ezen aztán megbukott minden alattvalói jószándék. Akármit próbáltak a montpellieri doktorok, a királyon nem fogott semmi szerelmi varázslat. Ha mandragóra porát keverték az italába, megitta; ha a királyné három szál haját belesütötték a pogácsájába, megette, de a szíve hideg maradt. Mint országa első lovagjához illett, reggeltől estig finoman bánt Donna Máriával, lovagi tornákon jobbjára vette, virágcsatákon győzelmet nyeretett vele, díszebédeken madrigálokkal hódolt neki, de vacsora után mindig donna Izabelt hívatta magához, mielőtt En Garcia rázárta volna az ajtót.

- Nini - fogták egyszer közre a montpellieri konzulok Garcia urat -, mi lenne abból, ha a donna Izabel helyett egy éjszakára donna Máriát zárnád össze felséges urunkkal?

- Hm - simogatta az állát az udvaronc -, azt hiszem, államérdekből meg lehet tenni. Az a kérdés, mit szól hozzá donna Mária.

Donna Mária ezt szólta hozzá - szó szerint idézem a krónikát:

- Mindig tudta az egész világ, hogy Montpellierben vannak a legokosabb tanácsnokok, de most már én is azt mondom. Megfogadom a tanácsotokat, bár lenne rajta az Isten áldása.

- Majd azt is kieszközöljük - bólogattak a tanácsurak, s az egyházi emberekkel szót értve, kiadták a rendeletet, hogy a hívők egy hétig tartsanak bűnbánatot, böjtöljenek, zsolozsmázzanak, és kérjék az Istent, hogy fordítson jóra minden rosszat.

Mikor aztán letelt a hét, és eljött a vasárnap este, akkor akcióba lépett En Garcia mint főrendező. Bevitte a nagyurat a hálóterembe, eloltotta a gyertyákat, nyugodalmas jóéjszakát kívánt neki, és - mint ahogy máskor is szokta - egy kis időre nyitva hagyta maga után az ajtót. De itt aztán már igazán szóról szóra idézni kell a krónikást, hogy e középkori riport naiv bájából semmi el ne vesszen:

- És amikor mindenek elcsendesedtek vala, akkor a királyi hálókamra előszobájába belépett huszonnégy tanácsúr és az apátok és a priorok, valamint tizenkét nemes asszonyok és kisasszonyok, mindnyájan gyertyával a kezükben, nemkülönben két hites törvényszéki írnok. És mikor valamennyien elhelyezkedének, akkor bejött a királyné, bement az ő hitveséhez, akik pedig kívül maradtak, azok térdre estek, és buzgó imádságba fogtak. És a király és a királyné elmulatozának egymással, mert a király úr azt hitte, most is az a hölgy van nála, akit igen szeret vala. És egész éjszaka nyitva valának a város minden templomai, és minden népek imádkozva kérték a mi Urunkat, Istenünket és a mi asszonyunkat, Szűzanya Máriát, hogy az egész világnak örömére megszenteltessék ez az éjszaka.

Mikor aztán virradni kezdett, akkor En Garcia, továbbá a tanácsurak, az apátok és priorok, a nemes asszonyságok és kisasszonyok, kezükben az égő gyertyákkal, nemkülönben a hites törvényszéki írnokok a felvett jegyzőkönyvvel beléptek a hálókamrába, amelynek ajtaját Garcia úr sarokra kitárta.

- Mit akartok? - riadt fel a nyüzsgésre a király, és felkapta az ágya végéhez támasztott kardot.

Az egész gyülekezet térdre hullott, és felemelt karral kiáltotta:

- Irgalom, kegyelem, urunk-királyunk, nézd meg csak, ki van melletted!

Erre a királyné is felemelkedett, úgyhogy a király felismerhette, és elképedve kérdezte:

- De hát hogyan történhetett ez?

Töredelmes vallomást tettek a montpellieriek, és - mint a krónikás végzi a fejezetet - a jámbor király elmosolyodott, mondván:

- Ha már így esett, teljesítse Isten a kívánságtokat!

Teljesítette is. Montpellieri Mária világra hozta a trónörököst, En Jacmét, aki Hódító Jakab néven vonult be a spanyol történelembe, s aki Violanta magyar királykisasszonyt vette feleségül, a mi II. Endre királyunk leányát.

Mikor a boldogemlékezetű VI. Károly igazgatta Franciaországot, akit különben Bolond Károly néven lajstromozott el a történelem, élt Reims városában egy nagytekintélyű takácsmester, Thibaut nevezetű, aki dísze, virága volt a maga szakmájának. Ügyes keze olyan hírnevet szerzett neki, hogy a jámbor király mindig vele szövette a szeretői ingeit, és ezért minden hónapban színe elé hívatta bizalmas tanácskozásra. A reimsi takácsok büszkék is voltak arra a dicsőségre, amely kitűnő kartársuk révén egész iparukra háramlott, és mindnyájan egyetértettek abban, hogy őt illetné a céhmester tisztessége, azonban a tisztesség megadásának elvi akadálya volt. A takácsok védőszentje minden időben Szent Pál volt, aki tudvalevőleg fiatal korában kitanulta a sátorkészítés mesterségét, és mint apostol is azzal kereste kenyerét, mikor országról országra hordozta a hit világosságát a világtalan világban. Thibaut mester is tudta ezt mint jó keresztény és tanult ember, azonban mégis pártot ütött ellene, mégpedig a lakodalma éjszakáján. Azért történt-e, mert az esküvőre menet nagyon megcsodálta azt a vízköpő manót, amelyik a reimsi katedrális esőcsatornájáról lógatta a nyelvét a világba, vagy mert a jó Isten próbára akarta tenni, azt véges emberi elme meg nem mondhatja; de az biztos, hogy hajnaltájban a démon odakuporodott az új házasok közé, és sugdolódzni kezdett az új férj fülébe. Az, abban a hitben, hogy Nicolette kér tőle vizet - így hívták a menyecskét -, elkezdett tapogatni a kancsó után, és nagyon meglepődött, mikor két kemény szarvacska került a kezébe.

- Én vagyok - hallott valami duruzsolást, és mintha valami büdöskőszag is megcsapta volna az orrát -, nem ismersz rám?

Thibaut mester egyszerre tisztában volt vele, kinek a szarvát szorongatja, és ez nagyon megnyugtatta. Ha a vendég a templom tetejéről jött, akkor nem lehet pokolszaga.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a különös szentet.

- Azt akarom, hogy engem válassz védőszentednek és gyújts gyertyát minden pénteken a tiszteletemre.

- Miért tegyem én azt?

- Azért, mert nagyon megtetszettél nekem, és téged választottalak ki arra, hogy jóban legyek veled. Ha te barátságot mutatsz énhozzám, én is tejbe fürdetlek, mézbe hempergetlek, lángosba törülgetlek téged.

Thibaut mester értelmes férfi volt, és kézadással válaszolt az ajánlatra. Kissé hosszúaknak találta ugyan a védőszent körmeit, de ezt az észrevételét abban a pillanatban el is felejtette, mert Nicolette asszony is akkor nyújtotta ki álmában a kezét, és éppen urának a szívére találta ejteni.

Reggel azonban az volt az első dolga a mesternek, amint az álmot kimosta a szeméből, hogy elszaladt a katedrálishoz, és megkereste rajta az éjszakai látogatót. Ott könyökölt az most is az esőcsatorna felett, két hegyes szarvval, kos orral, szilvamag szemekkel és egy kicsit álmosan, bizonyosan az éjszakai csavargástól. Thibaut mester kénytelen volt belátni, hogy az ő szabad akaratából választott védőszentje határozottan ördögöt formáz.

Kétséget kivetni, megkérdezte az első tisztelendőt, aki a sekrestye ajtaján kilépett:

- Atyám, miféle szent az?

A páter elnevette magát.

- Az a lógós nyelvű, Thibaut mester? Az bizony maga a valóságos Belfegor.

- Aztán mit tud ez a Belfegor?

- Az sok mindent tud, fiam, mert a bujaság ördöge.

- De hát hogy kerül az ördög a templom tetejére?

- Ő is Isten teremtése, fiam - vont vállat a jó tisztelendő -, s látod, ezen a helyen ő is Neki szolgál; mert itt nem mocskosságot művel, hanem a tisztaságot munkálja.

A takácsot egészen megnyugtatta ez a felvilágosítás, s pénteken reggel minden aggodalom nélkül meggyújtotta a gyertyát a műhely sarkába állított tőkén. S amikor megkérdezték tőle, hogy mi az ördögnek mécsel fényes nappal, bátran felelte:

- Mi az ördögnek? Hát Szent Belfegornak.

- Hát az miféle szent?

- Az az én védőszentem.

Mást az ilyen eretnekségért érdeme szerint megégettek volna, azonban Thibaut mesternek hajaszála se görbült. Mert tovább is megmaradt istenfélő jó kereszténynek, a templomból sohasem hiányzott, körmeneteken ő vitte a zászlót mint jó kiállású, szép szál ember, s fogolymadaras oltárterítőkkel ő látta el nemcsak a székesegyházat, hanem még Szent Remigius templomát is. Ennyi jámborságáért elnézték neki a bogarát, s az atyamesterséget se tagadták volna meg tőle a remekes takácsok, ha csak egy szóval is megtagadja a bolondságát. Thibaut mester azonban erre nem volt hajlandó, először azért, mert nem kapkodott világi hiúságokon, másodszor azért, mert szavatartó ember volt, s az volt a hite, hogy még az ördögnek adott szót is meg kell tartani. Különösen az olyan jó ördögnek adottat, aki a templom tetején lakik, nem leselkedik az ember lelkiüdvössége után, semmi dolgába nem üti bele az orrát, s csak egy-egy kacsintással adja tudtára, ha föltekint rá, hogy ők jóban vannak egymással.

Mert azt valóban jó lélekkel elmondhatta a takács, hogy amit szerzett, házat, földet, szőlőskertet, tallérokkal telt ládát, azt a maga szorgalmával és becsületességével szerzette. Hogy az Isten áldása van-e rajta vagy az ördögé, azt nem kereste, ámbár nyugodtan kereshette volna, mert az egyszál gyertyán kívül semmivel se rövidítette meg az Úristent, s Belfegor a szerződés megkötése után csak öt év múlva ült megint a vánkosára. Akkor is jót súgott neki, amivel nagy bajból segítette ki Franciaországot. Őfelsége, a király beleunt a szeretőibe, s azt vette a fejébe, hogy ő uralkodni fog, s csakugyan minden dolgába beleszólt az országnak, akárhogy próbálták erről a bolondságról lebeszélni a miniszterei. Ami a sok nagyeszű államférfinak nem sikerült, azt elérte az egyszerű reimsi takács. Kartonlapokra mindenféle figurákat festett, tollbarétos udvaroncokat, akiket elnevezett filkóknak, ártatlanságukon kívül semmi egyébbe nem öltözködő dámákat, és azokat elnevezte malacoknak, ezeket kiegészítette parasztokkal, favágókkal, mindenféle rongyosokkal, és az új találmányt a király lába elé fektette, mondván:

- Uram, ezeken a festett lapokon együtt van az egész országod, rakhatod, keverheted, oszthatod, pároztathatod őket kedved szerint, és akárhogy uralkodsz felettük, abból sohase lesz forradalom.

A király nagyon megszerette a kártyajátékot, s ezzel ő is jól járt, meg az ország is, amellyel nem törődött többet. Persze legjobban jártak a miniszterek, akik örömükben annyi font aranyat utalványoztak ki az állampénztárból a reimsi takácsnak mint az ország jótevőjének, ahány kartonlapból állt a pakli kártya.

Thibaut mester ezt a tömérdek kincset, amit nem a jó Istennek, hanem az ördögnek köszönhetett, mind a Nicolette asszony örömére szánta. Lehet, hogy ezt is a Belfegor sugallatára cselekedte, de az sincs kizárva, hogy csak a tulajdon szerelmes szívére hallgatott. Mert Nicolette asszony olyan tökéletes szépség volt, birtokában minden asszonyi gömbölydedségnek és minden asszonyi karcsúságnak, hogy mikor a reimsi szobrászok mintát kerestek a Porte de Mars elé tervezett kút márvány Vénuszához, nem találtak nála különbet. Ezt természetesen nagyon rossznéven vették a többi reimsi takácsnék, de még jobban felbosszantotta őket az, hogy Nicolette asszonyt üveghintóban járatta az ura, abban is aranypapucsban, aminek piros szattyánból volt a sarka, amihez pedig királyi dekrétum szerint csak a király szeretőinek volt jussa, ennélfogva minden asszonynak belefájósodott a szíve. Tenni azonban nem lehetett ellene semmit, mert mikor a városbíró le akarta húzni a tilalmas papucsot a szépasszony lábáról, az pecsétes írást vett ki a kebeléből, és nevetve dörgölte a városbíró orra alá:

- Tessék, királyi engedelemlevelem van rá.

S ha a városbíró olvasni tudott volna, ráismerhetett volna azon a kancellár aláírására, akinek jussa volt a király aláírását hamisítani, mivel őfelsége már nem tudott írni.

De nemcsak a reimsi takácsnék mozgolódtak, hanem a reimsi takácsok is, különösen a hajlottabb korúak. Thibaut mester akkor éppen negyvenesztendős volt, és az öreg emberek nagy erkölcstelenségnek találták azt, hogy ilyen fiatal férfiú ennyire cicomáz egy asszonyszemélyt, aki még harmincesztendős sincs. Mitévők legyenek akkor a roskadt inú öreg takácsok, akiknek már a tejbegrízbe is beletörik a foga!

Valószínű, hogy az az erkölcsi felháborodás, amely egyesítette a férfiakat és nőket, előbb-utóbb nyakát szegte volna a mesteréknek, ha Nicolette asszony elejét nem veszi a társadalmi igazságszolgáltatásnak azzal, hogy egy reggel semmi keltegetésére nem ébredt fel szerelmes urának. Szép szeme zárva maradt minden csókra, karja nem adta vissza az ölelést: Nicolette asszony halott volt.

Annak is maradt hét nap, hét éjszaka, de az enyészet még akkor se tudott erőt venni rajta, mert Thibaut mester szerelme legyőzte a természet törvényét. Felöltöztette a halottat legszebb brokátruhájába, lábára húzta az aranycipőt, karján hordozta egyik szobából a másikba, délben asztalhoz ültette, azután szép nótákkal elmulattatta, vacsora után levetkeztette, ágyat bontott neki, hideg két kezét a magáéba kulcsolta, megimádkoztatta Miasszonyunkhoz, a Boldogságoshoz, megcsókolta a homlokát, betakargatta a pehelypaplannal, reggelig vigyázta, hogy le ne csússzon róla, s akkor újra kezdte vele az élet játékát.

Hetedik éjszaka, mécsoltás után megkoccant az ablak. Mire a mester fölkapta a fejét, már ott ült az ágy szélén Belfegor. Csakhogy most nem kénkőszagú volt, hanem damaszkuszi rózsaillatú, és olyan pirosan izzott a szilvamagszeme, hogy megszínesedett tőle a halott arca.

- Látod-e, cimbora? - vigyorgott a takácsra.

- Az én szerelmem teszi ezt - emelte fel a fejét nem minden büszkeség nélkül Thibaut mester.

- Ördögöt - nevetett az ördög. - Az én munkám ez, hé, mert én gondoltam rád, ha te elfelejtkeztél is rólam. Ha énhozzám imádkoztál volna, én már rég segítettem volna rajtad.

- Mit lehet itt segíteni? - sóhajtott a takács.

- Ha akarod, visszakaphatod az asszonyodat - parázslott az ördög szeme.

- Ezt? Nicolette-et? A legszebb asszonyt, a leghűbb asszonyt? - esett térdre a férj.

- Azt - nyújtotta Belfegor a kezét. - De jól vigyázz, ennek nagy ára van! Húsz esztendőt kell érte adnod az életedből. Nicolette olyan fiatalnak ébred föl, mint amilyennek meghalt, de te ebben a pillanatban hatvanévessé változol!

Ha tíz keze lett volna a mesternek, mind a tízzel kapott volna az ördög után. Az örömtől megszédültén bukott az ágy elé, s arra neszelt fel, hogy mozgolódást hall az ágyban. De már az ásítást is hallotta.

- Á - nyújtódzott Nicolette asszony -, de rég nem aludtam ilyen jót!

Thibaut mester feltápászkodott, és odahajolt az ágy fölé. Már akkor besütött a hajnal piros lámpása az ablakon. A szép takácsné elsikoltotta magát.

- Jézus, Mária, hogy kerülsz ide, te vén pemete?

Thibaut mester boldogan elmosolyodott, és odakapott az állához. A mosolygásán megérezte, hogy szakálla nőtt. Szép, hosszú, szürke szakálla. A fejéhez kapott, s azt találta, amit sejtett. Illetve semmit se talált, mert a haja költözködött le szakállnak. Amikor megszólalt, olyan rozsdásnak találta a hangját, hogy maga se ismert rá.

- Én vagyok, drága szívem, a te szerelmes urad, aki a magam fiatalságával váltottalak vissza a haláltól.

Kireggeledett, mire végére ért a történetnek, amibe ő belepirosodott, az asszony belesápadt. Szegényke úgy meg volt illetődve, hogy több volt a könnye, mint a csókja. Térden állva fogadkozott, hogy föl se áll többet, mert ilyen áldozatot, amilyenben még asszonyi állatnak nem volt része, másképp nem lehet illendően megköszönni.

- Dehogynem, édes asszonyom - vette az ölébe Thibaut mester -, hiszen nem sírás-rívásra támasztottalak én fel, hanem örömre. Örülj a ruhádnak, a szép cipődnek...

Nicolette asszony közbevágott, hogy nem örül ő többet ebben az életben semmi cifraságnak, csak a csudatevő édes urának.

- Annál jobb - bólintott Thibaut mester. - Mert én is úgy gondoltam, hogy itthagyjuk Reims városát, ahol mindenféle mendemonda lenne abból, ha engem ilyen hirtelen megöregedettnek látnának. Mikor beesteledik, itthagyjuk a házat, s nem viszünk el belőle mást, csak egy tarisznya aranyat. Tudok én a környéken egy falut, ahol nem ismer bennünket senki, ott házacskát veszünk, s eltöltjük egymás örömében azt az egy-két esztendőt, ami nekem még hátra van.

- Ne úgy mondd, hogy "nekem", hanem úgy, hogy "nekünk" - tapasztotta be Nicolette asszony kis tenyerével az ura száját. - Csak nem gondolod, hogy ne mennék a halálba azzal, aki visszahozott belőle?

Ez olyan szép mondás volt, hogy Thibaut mester most már nem is egy tarisznya aranyat akasztott a nyakába, hanem kettőt. És éltek örömben a szép falusi kastélyban egy egész hétig. Akkor körülcirógatta Nicolette asszony az urát, és azt mondta neki:

- Jaj, édes uram, de csak sajnálom mégis, hogy a szép brokátruhámat is el nem hoztuk a régi házból, abban bizonyosan még jobban tetszenék neked.

A takács még azon az éjszakán beszökött Reimsbe, meghozta a brokátruhát, és még tízszer szebbnek látta benne az asszonyát.

Második héten megint átnyalábolta Nicolette asszony a mestert:

- Jaj, édes uram, hátha még az aranypapucsom is itt volna, akkor hogy szeretnél te engem!

Thibaut mester megint becsoszogott Reimsbe, kihozta az aranypapucsot, és ha olyan fáradt nem lett volna, bizonyosan még százszor szebbnek találta volna benne az asszonyát.

A harmadik héten nagy sokadalom volt a falu piacán, egy vándormuzsikus fújta a klarinétot, azt ugrálták körül a mindkét nemen lévő fiatalok.

- Jaj, édes uram - ugrott az ura nyakába Nicolette asszony -, mit szólnál hozzá, ha lemennék egyet perdülni? Olyan jó volna már megpezsdíteni a lábamba aludt vért.

- Azt szólnám, hogy eredj, drága szívem - mosolygott Thibaut mester -, én majd elgyönyörködök benned innen az ablakból.

Gyönyörködött benne egy óráig, kettőig, akkor kiszólt a szépasszonynak:

- Gyere már föl, édes asszonyom, tudod, a jóból is megárt a sok.

A törődött öreg hangot foszlányokra tépte a szél. A peckes dragonyos, aki a szép Nicolette-tel járta a gigue-et, megkérdezte tőle:

- Menyecske, nem téged hívnak?

- Kicsoda? - pittyesztette el a száját a szépasszony. - Az a nyeszlett, vén pemete? Örülök, ha nem látom.

- Akkor tán azt se bánnád, ha soha többet nem látnád? - kacsintott a katona.

- Képpel se fordulnék többet felé, ha te szövetkeznél össze velem - nézett a szemébe Nicolette a táncosának.

Azzal szépen kitáncoltak a piacról, s mire Thibaut mester lekattyogott a házból, akkorára elfordultak az utca sarkán.

- Utánuk, utánuk! - kiabálta a takács, s a falusiak csakugyan neki is eredtek az üldözésnek, de mire a nyomukba értek, már akkorra lefogták őket a reimsi poroszlók. A takács pedig benyitott a városbíróhoz.

- Thibaut mester vagyok, ha hiszed, ha nem - mondta neki. - Hívd össze a tanácsurakat meg a főtisztelendő papságot, mert olyan vallomást akarok tenni, aminőt még nem hallott a világ.

A tiszteletre méltó gyülekezet végighallgatta a történetet, s nem győzött álmélkodni az isteni bölcsességen, amely utoljára mindig diadalt vesz az ördögi praktikán.

- Még egy próbát akarok tenni, jó uraim, ha megengednétek - végezte be különös elbeszélését Thibaut mester. - Hátha megmenthetné ama boldogtalan némber lelke üdvösségét.

A gyülekezet úgy rendelkezett, ahogy a takács kívánta. Nicolette asszonyt a terem közepére állították. Baljára a dragonyost parancsolták. Jobb oldalán állt Thibaut mester, és nagy fennszóval megszólította:

- Asszony, asszony, nem én váltottalak-e vissza húsz esztendőm árán a halál karjaiból? Akarod-e nekem nyújtani a kezedet, hogy éljünk együtt Isten félelmében és egymás örömében?

Nicolette asszony pedig a dragonyos nyakát átölelvén, felelte:

- Ez az, akit én választottam magamnak az én korom szerint, te pedig nem kellesz se Istennek, se lelkemnek, te ördöggel cimboráló, penészles vénség.

- Akkor tegyen igazságot köztünk Miasszonyunk, a reimsi Szent Szűz! - kiáltotta Thibaut mester, felemelvén jobb karját, mint Szent Pál apostol a reimsi takácsok céhzászlaján.

S Nicolette asszony abban a percben zörgős csonttá és ragadós rothadássá omlott szét, amit a dragonyos utálkozva törölt le magáról. Thibaut mester pedig ott állt, húsz esztendejét visszanyervén mint piros orcájú és barna fürtű deli férfi.

Miután Isten irgalma ily csodálatosan igazolta őt, többé semmi akadálya nem volt annak, hogy a reimsi takácsok megválasszák őt érdemes céhjük atyamesterévé. Ebben a minőségben - vezeklésül és Isten dicsőségére - ékes gobelinbe szőtte csodálatos történetét, s azt felfüggesztette a székesegyház falára, Szent Pálnak, a takácsok védőszentjének oltára mellett.

A gobelin elégett a nagy háborúban, de a történetet, mielőtt feledésbe veszne, érdemesnek tartottam följegyezni értelmes férfiak okulására.

IV. Murad szultán Bethlen Gábor idejében viselte Allah képét e földön. Mégpedig olyan érdemesen, hogy az dicsőségére vált Allahnak is, meg neki is. Akkora rendtartó uralkodó volt, hogy azóta se pipálta le senki. S nem kellett neki hozzá alkotmány, népképviselet, országgyűlés s más efféle csiricsáré találmány, kitelt minden egymagából. Valamikor az iskolakönyvek az ilyen uralkodóról azt tanították, hogy zsarnok. (Persze, az orosz gyerekeknek német példán demonstrálták a zsarnokot, a németeknek francián, a franciáknak angolon.) Úgylehet, megéri még a világ azt az időt, mikor IV. Muradot úgy ajánlják be a fogékony gyermeki léleknek, mint olyan államférfit, aki évszázadokkal megelőzte korát.

- Igen temérdek testi vagyon az nagyúrnak és igen bellicosus komor ábrázattya - írta haza a fényes portáról az öreg Toldalaghi erdélyi követ.

A nagyúr valóban hadakozott az egész világgal, folyatta a vért perzsa, orosz, lengyel, magyar, velencei területeken, meg is nyert több háborút, mint amennyit elveszített, de olyan állandó és olyan eredményes háborút senki ellen se viselt, mint a saját népe ellen. A magyar és a német lexikonok huszonötezerre teszik áldozatainak számát, mert azok lusták voltak megnézni öt sor kedvéért Hammer-Purgstallt, aki vagy négyezer oldalon írta meg az ozmán birodalom történetét, és abból kétszázat ennek a nagy államférfinak szentel. Az Encyclopaedia Britannica már nem restellt utánanézni a nevezetes padisah viselt dolgainak, és úgy számítja, hogy nem is egészen húsz esztendő alatt százezer igazhitű muzulmánt segített át az Alsiráth hídján a tubafa alá.

A tárgyilagos történetírás azonban, anélkül hogy érdemcsorbító szándéka volna, kénytelen megállapítani, hogy a nagyúr nem mindig saját kezűleg csinálta a rendet. Végre is egy szultánnak egyéb dolga is volt, mint alattvalóinak a fejét elcsapkodni. Elkerülhetetlen volt segítségül venni a hóhért is, akinek a nevét még Hammer-Purgstall se jegyezte fel, ami nagy mulasztás volt tőle, mert hiszen ebben az időben mégiscsak ő viselte a legfontosabb miniszteri tárcát. Ő végezte ki nagynevű és szépcímű kollégáit, az összes nagyvezíreket, kapudán basákat, kislaragákat és kaszinedárokat. Az ökörbőrbe varrás, a szurokba főzés, s a mozsárba törés és az államrend más ilyen biztosítékai több technikai készséget igényeltek, mint amennyi egy kalifától telik, ha mégolyán tehetséges is.

De ahol tehette, ott saját kezűleg statuált példát a szultán. Elég gyakran megesett, hogy a dívánban - így hívták a koronatanácsot - az országnagyok eszmecseréjének a hóhér vetett véget, aki állandóan inspekciót tartott a bíbor superlátok mögött. Volt úgy is, hogy a nagyúr szíve megesett hű szolgáján, kivette fáradt kezéből a pallost, és ő maga szedte le a dívánülő pasák turbános fejét, mint szép, érett mákfejeket. Mint egykorú írástudó jámbor ulemák följegyezték róla, könnyű kézzel, mintaszerűen, gyorsan és biztosan dolgozott. Edzett testű, nagyerejű és férfias sportok minden ágában gyakorlott ember volt. Egy apródot, aki dzsirid-hajigálás közben, amit most gerelydobásnak neveznek, vakmerően kikerülte a halálos biztonsággal célzó padisah dárdáját, egyetlen kardvágással kettéhasított. Egyszer lovaglás közben az országúton keresztbeakadt szénásszekér állította meg, s a szultán nem dühöngött, egy haragos szó nélkül, méltósága teljes megőrzésével eresztett nyilat a parasztba, mégpedig messziről, és szalajtotta a szárnysegédjét, hogy vágja le a fejét az istentelennek.

- Mash' Allah - tért vissza a szolga -, nem kell oda kés, ahol a padisah nyila járt, tökéletes halott az már.

Ilyen bosszúságok azonban csak külterületen érhették a fényes ábrázatú urat. Sztambul utcáin mindig kétszáz bosztandsi járt előtte, botokkal és kövekkel takarítván el az útjából minden halandót, ámbár akinek esze volt, az kotródott magától is esze nélkül. Veszélyes dolog volt az igazhivők urával találkozni minden igazhivőnek. Egyszer, amikor lóháton a drinápolyi híd felé közeledett, harminc kolduló dervis ijedtében a híd alá bújt. Az egyiknek azonban kilátszott a hegyes süvege, a ló megbokrosodott és levetette urát. Egy órát kapott a harminc hadsi, hogy elimádkozhassa a Koránból a Yes szúrát, a haldoklók imádságát, belefoglalván abba a kalifát is - aki igen sokat adott erre, mert nagyon vallásos férfiú volt, s kivégzések alatt mindig morzsolgatta a nagyszemű alabástrom-olvasót a hóhérkézre adottak lelkiüdvéért. (Nem sokkal később Leopoldus császár is így mondatta a misék százait Zrínyiért és Frangepánért - futotta a kincseikből.) S egy óra leteltével harminc fejetlen dervis hirdette a drinápolyi hídon az izlám fejének dicsőségét.

Asszonyoknak azonban sohase vette vérét a szultán, mert az nem illett volna lovagias emberhez. Azokat csak vízbe fojtatta, mint a kutyakölyköket, mert így illik az asszonyokhoz, mint Allah olyan teremtéseihez, akiknek nincsen lelkük. Egyszer egy sereg asszonyt azért hajigáltatott a Boszporusba, mert cicamacáztak, danoltak és nevettek a réten. Ez a szultán csak a csöndet szerette. Épp azért a piacon se tűrte, hogy két asszony szóba álljon egymással. Akit a kavaszok trécselésen kaptak, annak a talpára vertek. Visszaeső bűnösnek megpörkölték a nyelvét. Naplemente után egy órával minden házban el kellett fújni a pilácsot, mert sötétben nem esik jól a beszélgetés, s aki nem beszélget, arról föl lehet tenni, hogy jó ember. Háromszáz kávéháza volt azidőben Sztambulnak, azt bezáratta, mind a háromszázat. Mégpedig úgy, hogy a tilalmat lehetetlen volt kijátszani; tövig leromboltatott minden kafanát. Az igazhitűeknek most már nem maradt egyéb köpködőjük, csak a borbélyműhely, amely minden időkben melegágya volt a honfibúnak és a forradalomnak. Murad szultán tudott kádenciát erről is. Megparancsolta a borbélyoknak, hogy csak egyesével eresszék be a vendéget. Amelyik borbélynak az officinájában két megszőrtelenítendő muzulmán találtatott egyszerre, annak a tulajdon feje tétetik a réztányérba, s a boltajtó fölé állíttatik címerül.

Ebben pedig nincs egy szó mendemonda se, ez mind hiteles történelem, amely konstantinápolyi állami levéltárakban és európai követjelentésekben maradt az utókorra. S ez a szultán nem volt se féleszű, se egészen őrült, sőt határozottan volt benne valami zord nagyság, amit azonban jobb csak így, háromszáz év tisztes távolából konstatálni.

Egészen okos szerződéseket kötött azokkal a kollégáival, akiket hol kincsekkel, hol selyemzsinórral megajándékozott hadvezérei elraktak. Műveletlen ember se volt, mert nemcsak teológiai értekezéseket írt, hanem állítólag Macchiavellit is olvasta. Néha egészen úgy viselkedett, mint az Ezeregyéjszaka kedélyes kalifái. Egyszer egy Musztafa Bekri nevű csavargót hurcoltak eléje, akit boriváson értek, holott azért fejvesztés járt.

- Igaz-e az, te kutyától-szakadt - kérdezte tőle a szultán -, hogy te engem részegen rabszolgaivadéknak szidtál, és azt mondtad, hogy ha lesz egy piasztered, azon engem megvásárolsz?

A csavargó, akinek még mindig nem akartak szót fogadni a lábai, előhúzott a rongyai közül egy borosüveget, és vigyorogva meglötyögtette a szultán előtt:

- Mit tudom, igazhitűek ura, mondtam-e vagy se? Ha mondtam, se én mondtam, hanem ez a folyékony arany, amely többet ér a világ minden kincsénél, mert ez szultánt csinál a csavargóból, és hőssé teszi az ilyen magamforma gyáva kutyát is. Ha nem hiszed, tegyél vele próbát.

A szultánt elképesztette ez az arcátlanság, szájára vette az üveget, megitta egy csöppig a csavargó borát, és rögtön díszkaftánt húzatott Musztafa Bekrire, megtévén őt udvari tanácsosnak, amely cím ezúttal csakugyan meg volt érdemelve.

Ebből is látnivaló, hogy nem volt ez a szultán bolond ember, csak éppen hogy - Allah árnyéka volt e földön. Ez benne volt a kalifák hivatalos címében, s Murad nagyon komolyan vette ezt a címet. Ő is úgy akarta üdvözíteni az embereket, hogy nem kérdezte meg tőlük, tetszik-e nekik üdvözülni vagy nem.

Mikor már minden tilalmat kipróbált, betetejezte az egészet azzal, hogy kivette alattvalói szájából a pipát. Először megzsinegeltette a tutun-basit, aztán eltiltotta az ottomán birodalomban a dohányzást, mint az ördög találmányát. A pipafüst veszedelmes dolog, még rosszabb, mint a kávé, mert ez még a magános embert is rendbontó gondolatokra ingerli. Fekszik az adófizető polgár a díványon, s a legártatlanabb képpel eregeti a füstkarikákat, de valahányszor kiereszt egy szép, kék hurkot a száján, mindig beleképzeli abba valakinek a nyakát. Az ottomán birodalom rendje megkívánja, hogy az ilyen elvetemedett emberek nyaka szakadjon.

Nem lehet mondani, hogy az új rendelet valami morgolódást ébresztett volna az igazhitűek közt. Leszoktak azok már nemcsak a morgolódásról, hanem a beszédről is. Történelmi tény, hogy a sztambuli utcák sohase voltak olyan csöndesek, mint IV. Murad idejében. Aki hangosan beszélt, az vagy a rendőr volt, vagy besúgó. Más ember jelekkel segített magán, mint a süketnémák. Ha a nagyvezír a szultán előszobájában találkozott a sejk-ül-izlámmal, akkor a jobb szemöldöke sarkát fölküldte vendégségbe a turbánjához, a bal szája sarkát pedig úgy leeresztette, mintha meg akarná vele harapni a tulajdon állat. Ami azt jelentette, hogy "megint kutyavilág van már odabent, cimbora". Amire az egyházi renden lévő nagyúr Allahba vetett hittel megrázta a kaftán sarkát, mintha port verne le róla, aztán rántott egyet a nyakravalóján, hogy szorosabban álljon. Vagyis, hogy "nem hal az meg négyszögletesen, akit kerekre szánt a sors".

A nappalok csöndjével tehát meg lehetett elégedve a szultán, de ő az éjszakák rendjéről is biztos akart lenni. Szokása volt naplemente után egyszerű kalmárnak öltözve csavarogni a sztambuli utcákon, ellenőrizve nemcsak a rendetlenkedőket, hanem a rendőröket is.

A dohánytilalom első napjaiban egyszer Szkutariban ténfergett, be-belesve a karavánszerájokba. De sehol se füstölt a csibuk, nem szortyogott a nargiléh, üldögéltek a polgárok maguk alá szedett lábakkal, s legföljebb azzal szórakoztak, hogy legyet fogdostak a lábuk szárán. Ha jól meggondolja az ember, tulajdonképp ez is forradalmi cselekedet, mert az igaz hit csak azt engedi meg, hogy vakarja az ember, ahol viszket, de ne szálljon szembe a sorssal, amely arra teremtette a legyet, hogy csípjen.

De hát a naplement olyan szép volt, és annyira nem zavarta semmi asszonyzsibongás, hogy a szultán egész elégedetten ballagott le a tengerpartra, s ott intett egy csónakosnak, hogy vigye át Sztambulba. Ahogy megindul vele a ladik, utánaordítanak a partról:

- Hé, jaldas, megállj csak!

Egy nagy bajuszú szpáhi bajtársazta le a szultánt, s arra kérte, vigye magával, majd leimádkoztatja a viteldíjat az édesanyjával, annak úgyis ez a mestersége, mert halottsirató asszony Anadoliban.

A jókedvében talált szultán felvette a katonát, aki igen derék fiúnak látszott, s hosszú történetet tudott arról, milyen tolvaj az aleppói basa, akit úgy hívnak, hogy Arszlán basa, pedig inkább hívhatnák úgy, hogy Pocok basa. Ez nagyon tetszett a szultánnak, hanem mikor a víz közepére értek, ráncot vetett a homloka. A szpáhi piros tányérpipát szedett elő a köpönyege alul, és elkezdte tömögetni.

- Vigyázz, jaldas, baj lesz ebből. A szultán ideláthat az ablakából, akkor reggelre a Monkir és Nakir angyalok számolnak veled. Az ember feje nem füge, hogy másik nőhetne helyette, ha levágják.

- Nem ám, ebben igazad van, testvér - csiholt rá a pipára a szpáhi. - Csakhogy nekem is igazam van, mikor pipával verem el az éhemet, mert az a sátán fattya padisah két hét óta egy asper zsoldot se fizetett.

Mérgesen pöffentette a füstöt a szultán arcába, annak egyszerre teleszaladt a szeme könnyel. Az irgalmatlan bűzű kapadohánytól is, meg a visszafojtott dühtől is. A szpáhi szívreszítt hosszú szippantás után folytatta:

- Egyszer hal meg az ember, testvér, s talán Izrafil angyal ez év könyvébe már nevemet is beírta az igazolás éjjelén. Legyen meg a jóságos, az irgalmas, a győzelemosztó Isten akarata. Neked is azt mondom, ne gondolj arra a himarogli padisahra, hanem szépítsd meg egy nyelet füsttel hitvány földi életedet. Gyere, dugd ide a köpönyegem alá a fejedet, ha félsz, mert másképp azt mondom, te is csak olyan himarogli vagy, mint a padisah.

Mivel pedig a himarogli annyit tesz, hogy "szamár fia", s ez eddig nem tartozott a kalifa díszítő címei közé, Murad beletántorodott a dühbe. De a szpáhi ormótlan nagy legény volt, a kalmárgúnyában semmi öldöklő szerszám nem találtatott. Mit volt mit tenni, szippantani kellett egyet a köpönyeg alá rejtett pipából, ha a fél nyelv bőre nélkül marad is utána.

- Úgy, jaldas, úgy - bólogatott a szpáhi -, egy szippantást te, egy szippantást én. Látod, milyen hamar összetestvéresedik a szegény ember. Majd meglásd, ott is együtt leszünk, mikor Sztambulban szultánt sütnek elevenen.

Ez így magában is szívderítő program volt, de a részleteket színezni pedig olyan kecsegtetően tudta a szpáhi, hogy a szultán kínjában elharapta a pipaszárat. Akkorára besötétedett, partot is értek, a Topháné mellett, s a szpáhi övébe akarta rejteni a csizmája orrán kivert pipát.

- Sose duggasd, jaldas - kapott a karjába a szultán, akinek azt a szép jelmondatát is följegyezte a történelem, hogy "a bosszú megőszülhet, de meg nem öregedhet". Most virágjában élvezni akarta ő azt. - Most már megmondom neked, hogy vagyunk ám többen is, akiknek nem parancsol a padisah. Gyere velem, tudok ám egy titkos helyet, ahol úgy elpipázhatsz, hogy halálodig megemlegeted. Van nekem ott egy-két jó barátom, ha azok a körmük közé kaphatnak egy ilyen derék embert, mint te vagy, majd meglátod, ki se eresztenek többet.

A jaldas megcsóválta nagy fejét.

- Mézet köpsz, testvér, de epe bugyborékol benne. A sejtán szaggassa ki a szemed szőrit, te vagy a padisah kopója vagy maga a padisah. Amannak pipaszárral is ellátnám a baját, de a nagyúrnak több jár, s mivel én nem vagyok biztos, ki fia-csikaja vagy, hát kiadom a részed mind a kettőből.

Azzal előrántotta a kurta szárú buzogányát is, és úgy eldögönyözte Allah árnyékát e földön, hogy a csontjai is ropogtak belé.

A szultán még azon az éjszakán lenyakaztatta a top-hánéi rendőrfőnököt, és sorra botoztatta a kavaszokat és kémeket, senki sem tudta, miért. Némi világosságot csak az derített a dologra, hogy másnap falragaszok jelentek meg az Atmeidánon, amelyek annak a szpáhinak, aki egy effendit megvert a Top-háné környékén, tíz zacskó aranyat és teljes amnesztiát ígértek, ha jelentkezik a szultánnál.

Nagy csődület támadt az oszlopok előtt, s ez egyszer nem találtatott az bűnnek. De véleményt nem mondott senki, csak úgy süketnéma nyelven, fülig szaladt szájjal biztosították róla egymást az emberek, hogy "ez már döfi".

Mikor aztán oszladoztak a népek, egy nagy bajuszú szpáhi megfogott egy ulémát:

- Írástudó vagy, uram?

- Az vagyok, jó ember.

- Olvasd el nekem, uram, mi van ideírva. Majd imádkoztatok érted édesanyámmal, annak úgyis ez a mestersége, mert halottsirató asszony Anadoliban.

Az uléma felolvasta a hirdetést. A szpáhi megvakarta a fejét mindkét kezével, aztán megcsóválta, fölnézett az égre, széttekintett a téren, egyik sarkán volt egy leégett ház, onnan hozott egy szénné feketedett karót, és azt odanyújtotta az ulémának:

- Odaírod ezzel arra az izére, amit kérek?

- Allah nevében?

- Allah nevében, igen.

A szpáhi diktálta, és az írástudó írta:

- Az ember feje nem füge.

Háromszáz egynéhány esztendővel ezelőtt egy Don Mohabim nevezetű kikeresztelkedett mór kalmár volt Andalúzia leggazdagabb embere. Abból is látnivaló, milyen gazdag lehetett, hogy mikor a moriszkókat kikergették az országból, őrá törtek először kórót a törvénykező emberek. Ki volt adva az ordré a sevillai alcaldénak, hogy legelőbb az ő talpára kössön útilaput.

Don Mohabim azonban nemcsak földi javakban dúskálkodott, hanem minden világi dolgokban is nagyon járatos férfiú volt. Az arabok mindig híres kuruzslók voltak, s az andalúziai kalmár a kincsein kívül valami különös orvosi titkot is örökölhetett az őseitől. Úgy beszélték, olyan csodálatos kenőcs van a birtokában, hogy akinek a markát azzal megkeni, az se hall, se lát többet, s olyan hullajtós lesz az esze, mint a kilyukadt mákfej. Mi volt igaz belőle, mi se, azt most már nehéz volna megállapítani - az bizonyos, hogy Don Mohabimnak sohase kézbesítették a kilakoltatási végzést.

Fajrokonait már rég világgá kergették a jámbor spanyolok, aki nem akart menni, azt kegyes énekszó mellett megsütögették, neki azonban a hajaszála se görbült. Ménesei, gulyái szaporodtak, csűreiben aranyduerókat lapátoltak, s ami ezüstocsú kicsorgott az utcára, azt otthagyatta a szegényeknek.

Nem is lett volna semmi baj se, ha a spanyol gályák be nem hurcolnak az Újvilágból valami förtelmes nyavalyát, ami úgy ráijesztett a népekre, hogy még a csókolódzástól is elment a kedvük. Az orvosok kapkodtak fűhöz-fához, a nagy inkvizítor pedig fölment a királyhoz.

- Uram, én megmondom neked, mért haragszik ránk az Isten. Kapzsi szolgáid elvontak az igazságszolgáltatás elől egy átkozott eretneket. Látomás tudatta velem az éjszaka, hogy az ég haragját csak Don Mohabim tűzhalálával lehet megengesztelni.

A király hívatta miniszterét, Lerma herceget, és tudatta vele a nagy inkvizítor jámbor óhaját. A herceg meghajtotta magát, gyors intézkedést ígért, pár nap múlva azonban zavart hajlongással állított be a királyhoz.

- Baj van, felség. Az utolsó moriszkónak nagyon magas protektora akadt. Álmomban megjelent egy nagyszakállú, ősz, öreg ember...

A király közbenevetett.

- Ugyan ne beszéljen, herceg! Hát magának is megjelent? És mondja, mit felejtett magánál? Mert énnekem ezt a bőrzacskót hagyta itt, nézze, látott-e már ilyent?

Kifordította a zacskót, és a herceg káprázó szeme elé kapta a kezét. Gyémántmogyorók, zafírdiók, rubinból való gránátalmák szikráztak az asztalon.

- Az utolsó mór királyok elrejtett kincsei, amiket száz évig hiába kerestünk. Hát kívánhatok én magamnak igazhitűbb alattvalót ennél a moriszkónál? Nem vagyok bolond, hogy megsüssem a karbunkulus-tojó tyúkot. Közölje, kérem, a nagy inkvizítorral, hogy ha eretnek kell neki, keressen magának három izgága grandot, de ezt a becsületes arabot nem adjuk.

Így mentette meg Don Mohabimot a máglyától a király embersége, ami bizony elég elhamarkodott dolog volt. Az utolsó moriszkó nemcsak mint eretnek érdemelte volna meg a tűzhalált, hanem mint hazaáruló is. Akármilyen igaz kereszténynek játszotta meg magát a világ előtt, titokban a mohamedán szentekkel szűrte össze a levet, és mindig azon törte a fejét, hogy az ő segítségükkel hogyan lehetne a spanyol földet visszajuttatni Allah impériuma alá. És addig főzte a taplót, hogy egyszer neki is megjelent álmában a nagyszakállú, ősz, öreg ember, csakhogy persze ő mindjárt tudta róla, hogy az senki más, mint maga a próféta. Aminthogy az is volt, ami abból is megtetszik, hogy Allah üzenetét közölte a kalmárral.

- Édes fiam, csak terajtad áll, hogy a Giralda erkélyéről megint müezzin énekelje a világba a szúrát. A szegény emberek úgyis mind téged szolgálnak, mindenféle mesterek és árusok neked fizetik a sarcot. Most már csak az van hátra, hogy a spanyol büszkeséget is megalázd. Mihelyst a spanyol vitézség, a spanyol költészet és a spanyol tudomány is beáll a te szolgálatodba, abban a percben elviszi az iblisz a gyaurokat, és megint mink leszünk az urak Gibraltártól Iránig.

- De hát hogy csinálhatnám én azt meg, uram, szegény tudatlan ember létemre? - fohászkodott a kalmár.

- Azért adta neked Allah a lányaidat, hogy az ő szemükkel hódítsd meg azt, amit a kincseiden meg nem vásárolhatsz - csattantotta össze a papucsát a próféta, és visszautazott a tubafa alá.

Három lánya volt Don Mohabimnak, az egyiket hívták Mirandolának, a másikat Soñorának, a harmadikat Consuelának. Ez volt a legkisebb, olyan, mint a hold ezüstsarlója; Soñora olyan félhold korú volt, Mirandola azonban már a valóságos teliholdnak felelt meg. Ő járt minden esthajnalon ezüstkorsóval a márványkútra, amit még az arabok hagytak ott a katedrális udvarán, s őt rajzotta ott körül a legtöbb széptevő, mint szenderpillék az oleandervirágot. Mind azon könyörgött, hogy vihesse haza a megmerített ezüstkorsót, de Mirandola mindenkinek azzal felelt, hogy vont egyet a gömbölyű vállán.

- Mit érnétek vele, ha a kapuig elkísérhetnétek? Azon úgyse engedne be benneteket az édesapám.

Egyszer azonban talált a lány olyan lovagot, akinek a csillagszóró szemétől lángba borult az arca.

- Jó uram, nehéz nekem ez a korsó, nem segítenél vinni? Majd meglátod, nem hagy jutalmazatlan az édesapám.

Don Mohabim csakugyan szívesen fogadta a lovagot. Megkínálta sörbettel a pálmafák alatt, s megkérdezte tőle, nem volna-e kedve egy kicsit körülnézni a kincsesházában.

- Nem érdekel engem a kincsesházad, uram - állt fel büszkén a lovag. - Guzman de Forgola az én nevem, kardforgatás a mesterségem, mint minden ősömé ezer esztendő óta. Mit szólsz hozzá, ha bevallom, hogy szeretem a lányodat?

- Azt mondom, Don Guzman, hogy jól teszed. Arra való a lány, hogy szeressék.

- Add őt nekem feleségül.

- Egy föltétel alatt. Csak úgy lehetsz ura a lányomnak, ha három esztendőre beszegődsz hozzám szolgának.

- Spanyol lovag csak királyokat szolgálhat - szegte fel a fejét gőgösen Don Guzman.

- Akkor énhozzám beállhatsz - simogatta a moriszkó nyugodtan a szakállát. - Az én nagyapám volt az utolsó granadai emír.

Don Guzman lehorgasztotta a fejét, megakadt a szeme a Mirandola piros papucsán, aztán a lelke is rajta veszett. Elhajította a kardját, s lehántotta magáról a lovagruhát. Föl se vette három esztendeig, amikorra kitelt a szolgálata, s hazavitte a várába a szép Mirandolát.

Akkorra már Soñora járt a kútra az ezüstkorsóval, s ő is hamar megtalálta a maga szenderpilléjét. Hosszú hajú, lányképű fiú volt, alig mert ránézni a lányra, mikor odasúgta neki:

- Señora, én meghalok érted.

- No, ne siesd úgy el a dolgot - mosolyodott el a lány -, kérdezd meg az apámtól, mit szól hozzá?

- Hol találom az apádat?

- Fogd meg a korsóm, gyere utánam. Don Mohabim éppen a csalogányokat hallgatta a rózsaligetben, mikor a lányképű költő elébe állt.

- Uram, mondd meg nekem, bűn-e a rózsát szeretni, meg a napot, a csillagokat meg a bülbül dalát?

- Nem hinném - mosolyodott el az öreg -, ezeket én is mind szeretem.

- Én pedig valamennyit egyszerre megtaláltam a te lányodban. Ha hozzám adod, gránátvirágokból vetek neki ágyat, és mantillának lehozom számára a szivárványt.

- Te alighanem költő vagy, ugye?

- Az vagyok, uram, Gonzales Riosnak hívnak, ismerheted hírből a nevemet, királynék szoktak az én madrigáljaimon elaludni.

- No azzal én nem nagyon dicsekednék a te helyedben - kötözködött tréfásan a kalmár, s előadta a költőnek a kikötést. Tessék három esztendeig az ő béresével egy sorban kaszálni, aztán madrigálozhatnak, amennyit akarnak.

A költő ránézett a lányra, akinek arcán nyíltak a rózsák, szeméből ragyogtak a csillagok, s aki éppen úgy félrebillentette a fejét, mint mikor a fülemüle lesi a fészkéből, hogy jön-e már a párja. Természetesen vállalta a háromesztendei béreskedést, s mikor kitelt az ideje, vitte is Soñorát a fülemülefészekbe, amit a jó Mohabim bélelt ki pehellyel.

Az esküvő után az ölébe vette a kalmár Consuelát, a legkisebb lányát, és azt mondta neki:

- Szemem fénye, kertem legszebb lilioma, az egyik nénédért megalázta magát előttem a spanyol vitézség, a másikért a spanyol költészet, teneked a spanyol tudományt kell szolgámmá tenned. De már a te esküvődet, Allah-uccse, nem a toledói érsek áldja meg, hanem Bagdadból hozatom el a nagy-imámot, hogy dugja a szádba a mézes datolyát.

Nem hiába, hogy Consuela volt a három lány közt a legszebb, szerencséje is akadt neki mindjárt az első kútramenéskor. Két hidalgó is kapott egyszerre a korsójáért, az egyik csupa selyem-bársony, arany lúdtollal a csúcsos barettja mellett, amiből a vak is láthatta, hogy írástudó ember; a másik egyszerű fekete ruhát viselt, annak meg a puha, fehér kezén látszott, hogy az is könnyű szerszámmal keresi a kenyerét, s nem nagyon töri magát a nehéz munkával. A vizeskorsóért se nagyon viaskodott, egészen odaengedte vetélytársának, beérte ő azzal is, hogy hazáig a lány kezét cirógathatta.

- Kik vagytok, mik vagytok? - vette őket szemügyre Don Mohabim.

A cifrább kérő rúgtatott előre.

- Az én nevem Juan Torilla, én vagyok őfelsége udvari csillagásza, s úgy olvastam ki a csillagokból, hogy a sors engemet szemelt ki e tökéletes ragyogású planéta kísérő csillagának.

Don Mohabim a szokott választ adta. Semmi kifogása a csillagász ellen, ha beszegődik hozzá három esztendőre csizmapucolónak.

- Vállalom, uram - felelte habozás nélkül a csillagász -, s fogadom, hogy még úgy sohase fénylett a csizmád, mint ha én pucolom.

Az öreg eretnek boldogan dörzsölte össze a két tenyerét. Most már biztos, hogy megint müezzin fog kukorékolni a Giraldán. Csak már a próféta megint lelátogatna egy kis tereferére, hogy megüzenhetné tőle Allahnak a jó hírt! Nevetve paskolta meg a lánya arcát.

- Hát te, tuba galambom, vállalod-e?

A lány az apja szakálla alá bújt, és onnan pusmogott ki.

- Én úgy szeretném, apám, ha a másik señort is megkérdeznéd.

Don Mohabim csak most vette észre a fekete ruhás fiatalt, aki egy márványoszlopnak támaszkodott.

- Ezt gondolod, lányom? Hiszen ő is hallotta a feltételt. Beszélj, señor, van-e kedved hozzá?

- Szó sincs róla, Don Mohabim. Én csak a lányod ura és szolgája leszek, de tetőled nem fogadok el parancsot.

- Hát te különb embernek tartod magad, mint a többi? - ráncolta össze a szemöldökét a kalmár.

- Különb is - suttogta a lány. - Ez az igazi spanyol férfi.

- Micsoda? - dühödött fel az apa. - Hát Don Guzmant meg Gonzalest, a költőt tán a gólya költötte?

- Mégpedig valami mór gólya - legyintett a fiatalember. - Az csak fattyú spanyol lehet, aki megalázkodással szerez asszonyt.

Don Mohabim reszketett az izgalomtól.

- Hátha a fele vagyonom neked adom?

- Hátha a spanyol koronával kínálnál, lennék-e érte cseléded csak egy napra is?

- Tudd meg, hogy az én ereimben régibb királyok vére folyik. Én a Boabdil unokája vagyok.

- Te meg tudd meg, hogy én meg annak a borbélynak az unokája vagyok, aki a Boabdil uraságot utoljára borotválta meg, mikor kiszaladt az országból.

- De hát ki vagy te tulajdonképpen, hogy ennyi gőg szorult beléd?

- Én Aeneas Parafucillo vagyok, a sevillai borbély.

Az utolsó moriszkó kimeresztette a szemét, előrekapott mind a két kezével, alighanem a próféta köpönyegébe akart belekapaszkodni, aztán arcra bukott, és föl se kelt többet.

Így mentette meg a hazáját a sevillai borbély attól a szégyentől, amit az jelentene, ha most nem igazhitű keresztények köpködnének a Szent Ferdinánd szobra körül, hanem kutyahitű muszlimok. S a történelmi jelenet megérdemelte azt a nagy vásznat, amelyiken a barcelonai képtárban ma is látható a megbűnhődött eretnek, a világszép Consuela, a megszégyenült csillagász és a büszke borbély.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer... Hopp, ha így kezdem ezt a fejezetet, akkor sose jutok be az Akadémiába. Márpedig ez nekem mindig ambícióm volt; azt hiszem, most már egészen jó úton vagyok felé. Mikor a madridi Nemzeti Könyvtárat megnéztem, a jogtudományi szakban találomra kihúztam a sorból egy disznóbőr kötéses, rézkapcsos, régi salabaktert. Tulajdonképpen csak azt akartam megtudni, hogy Ibériában olyan kellemes penészszaguk van-e a halott könyveknek, mint mifelénk, s hogy a spanyol könyvskorpió olyan szimpatikus teremtés-e, mint a mienk. De ahogy kinyitottam a könyvet, olyan érdekes dolgon akadt meg a szemem, hogy rögtön elfelejtettem, amit kerestem. Jogi dolgokhoz semmit se konyítok ugyan, de azt hiszem, a salabakterban talált ötszáz éves jogeset megismertetéséért nagy hálára kötelezem a jurisprudentiát. Nem mondom, hogy sose hallottam még ilyet, mert az Ezeregyéjszakában is ilyenforma a jogszolgáltatás. De a madridi incunabula nem meséskönyv, nagyon is komoly szakmunka. Practica Judicialis a címe, és Johannes Petrus de Ferrariis a szerzője, aki a XIV. század fordulóján jeles doktora volt a ferrarai egyetemnek. El lehet gondolni, ebben is milyen tudós ember lehetett, hogy Jean de Vingle érdemesnek tartotta kinyomatni a kéziratát Lugdunumban, 1494-ben, ékes gót betűkkel.

Abban az időben, mikor a spanyolok még össze voltak házasodva a mórokkal meg a zsidókkal, élt Madrid városában egy Salamon nevű, becsületes kocsmáros. Természetesen minden kocsmáros becsületes ember volt már akkor is, de ez a Salamon különösen az volt. Tudniillik a Manzanaresban olyan kevés a víz, hogy azt sohase lehetett borkeresztelésre prédálni, a spanyol bornak meg már annyira bővében voltak, hogy kánikulában azzal mentették meg az érdemes folyót a kiszáradástól.

Hát ehhez a becsületes Salamonhoz beállított egyszer két nemes spanyol lovag. Ugyan nem is mentek be a csárdába, csak kifüttyentették a csárdást.

- Hozzál ki nekünk egy serpenyőt, te zsidó.

Salamon kitüsténkedett a serpenyővel, abba a lovagok beleraktak hat megkopasztott fogolymadarat, szalonnával, hagymával, mindenféle ízesítőkkel együtt, s azt mondták a hajlongó csárdásnak:

- Mink most kerülünk-fordulunk egyet, mire visszaérünk, akkorra megsütöd nekünk a foglyokat. De ha azt nem akarod, hogy szakálladnál fogva megmártogassunk a Manzanaresban, akkor gondod legyen rá, hogy se meg ne égjenek, se nyersen ne maradjanak; főképpen arra vigyázz, zsidó, hogy a hitetlen kezeddel hozzá ne érj a pecsenyénkhez, és ne csipegesd róla a ropogóspiros bőrét, mert akkor téged húzunk nyársra, és addig forgatunk rajta, míg ropogósra nem pirulsz.

Salamon a szívére tette mind a két kezét, aztán tüzet rakott; megsütötte a foglyokat, ahogy parancsolva volt, és kiállt az ajtóba, várva a vendégeit.

A két lovag helyett azonban Juszuf toppant elébe, a madridi bíró.

- Micsoda drága jó szagot érzek én itt, te zsidó? - kérdezte nyájasan, ahogy a pecsenyegőz megcsapta az orrát.

- Én meg nem mondom, szidi - vont vállat Salamon. - Két gyaur bízta rám a pecsenyéjét, föltettem a tűzre, de hozzá se értem, mert az nekem meg van tiltva.

- Neked igen, de nekem nem - mosolygott a bíró, és megemelte a fedőt. - Allahra, ezt nekem meg kell kóstolnom!

- Ne tedd ezt, uram! - állt elébe a csárdás - mert ez olyan pecsenye, hogy ha te eszed meg, az én fogam törik bele.

- Csak éppen ezt a szép piros bőrét hámozom le, ni - cuppogott kedvetelten a bíró.

- De éppen azért húznak engem nyársra! - tördöste a kezét Salamon.

- No akkor meg már mindegy - nevetett az arab, és odaintette az egyik szerecsen fogdmegjét. - Kapd föl ezt a serpenyőt, vidd haza, mire megterítenek, én is otthon leszek.

A másik szerecsent pedig odaültette a küszöbre, és azt mondta a halálra ijedt Salamonnak:

- Ne félj te semmit, az én emberem szeme láttára nem mernek veled semmi csintalanságot tenni a gyaurok. Legföljebb fülön fognak, és bevádolnak nálam mint bírónál. Én pedig majd eligazítom a bajukat. Mondom, ne jajgass, a hajadszála se görbül, míg engem látsz.

- Jó, jó, uram - rázta a hideg Salamont -, de mi lesz velem addig, míg téged nem látlak? Mit mondjak a két mérges lovag úrnak?

- Mit mondj, mit mondj? - tűnődött el a bíró. - Hát csak annyit mondj, hogy a foglyok kirepültek a kéményen. Azzal a bíró el is ment, a lovagok pedig megjöttek.

- No, zsidó, kész-e a pecsenyénk?

- Kész, nemesuraim, kész - görnyedt kétrét Salamon a szolgálatkészségtől, s csak akkor merevedett egyenesre, mikor a tűzhely felé fordult. Szólni se tudott a meglepetéstől, csak a karjaival legyezett, mint a szélmalom.

- Mi lelt, zsidó? - nézték csodálkozva a spanyolok.

Salamon merigetett a fejével a tűzhelyről a kéménybe, a kéményből a tűzhelyre.

- Még az előbb itt voltak. Elmentek, kirepültek.

- Kicsodák?

- A foglyok, nemesuraim. Elszálltak a kéményen keresztül. Izrael istene csodát tett.

A spanyolok nem voltak hajlandók hitelt adni olyan csodának, amit Izrael művelt. Kirántották spádéjukat, és compostellai Szent Jakabot hívták tanúul ahhoz a kegyes szándékukhoz, hogy fölnyársalják az átkozott zsidót.

A bíró szerecsenje beköhintett a küszöbről, és Salamonon erőt vett a bátorság.

- Igenis, nagy jó uraim, azonnal beleszaladok a kardotokba. Csak előbb kiszolgálom szíves engedelmetekkel ezt a fiút. A mi legkegyelmesebb urunknak, a fényes orcájú madridi bírónak a szolgája.

A spanyolok meggondolták a dolgot, lemondtak a szemtanú előtt való zsidósütögetés öröméről. Ahelyett rúgtak egyet a bűnösön.

- Előre, zsidó! Gyerünk csak a bíróhoz, kérdezzük meg, mit szól a csodádhoz.

Ahogy megindulnak hármasban, valamelyik kutyaszorítóban szembe jön velük egy jókedvű szamárhajcsár, tereli maga előtt a szamarát fütyörészve. Mármost a lovagok sarkantyúpengésétől-e, a Salamon kaftánja lobogásától-e, megrökönyödik a szamárka, és leheveredik az utca közepére. Könyörög neki a gazdája, paskolja tenyerével, nevezi édes galambjának, döfködi bottal, szidja ördögök nagyanyjának, a szamárka nem mozdul. Utoljára nekiállnak valamennyien, a hajcsár emeli az akaratos állat fejét, a két lovag emeli kétoldalt, Salamon ösztökéli farkánál fogva, erre aztán föl is ugrik a jámbor, de a farka ott marad Salamon kezében.

- A toledói Szűzre! - ordított versenyt a hajcsár a szamarával - most meghalsz, zsidó! Csúffá tetted Ó-Kasztília legbüszkébb szamarát!

Mivel a furkóval hadonászó hajcsár csúnya nagy góliát ember volt, a kocsmáros pedig nyeszlett kis ember, illára vette a dolgot, és beszaladt az első nyitott kapun. Az pedig a mosé kapuja volt, Salamon esze nélkül szaladt föl a toronyba, futott vagy száz lépcsőt, ott megállt egy kicsit kipihenni magát. De mikor meghallotta, hogy a sarkában kopog a szamaras ember, nem följebb szaladt, hanem kiugrott az ablakon, a nyakába annak a derék csizmapucolónak, aki a templom sarkán űzte a mesterségét.

Salamon ilyenformán puhára esett, hanem a csizmapucoló beadta a kulcsot. Illetve letette a kefét egész életére, azaz hogy utolsó mozdulatával ráruházta fiára és örökösére. Annak azonban az volt az első dolga, hogy utánarugaszkodott az éghullajtotta csárdásnak, s most már négyen kergették a boldogtalant.

- Elébe! Utána! Fogjátok meg a tolvajt! A szamárfark szaggatót! A gyilkost!

A sokféle gonoszság elkövetőjének pedig most már volt annyi esze, hogy nem fölfelé szaladt, hanem lefelé. Beugrott egy patiós udvarba, éppen egy kardcsiszárnak a karjába zuhant bele. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a kardcsiszárnak a felesége is ott hűsölt a gránátbokrok alatt, az pedig éppen olyan ijedős állapotban volt, amilyenben akkor szoktak lenni az asszonyok, mikor gólyát várnak. Meg is ijedt szegény a zenebonától, úgyhogy nagyot sikoltott, és behunyta a szemét. Hát mikor kinyitotta, egy halott kisbaba feküdt a kötőjében - úgy látszik, a gólya is csak addig tudja az egyszeregyet, míg fél lábra áll, de röptében mindjárt elveszti a fejét.

Szerencsére a kardcsiszár nem volt olyan vérszomjas ember, mint ahogy a mestersége magával hozta volna. Nem vágta miszlikbe a gólyaijesztgetőt, csak magához szorította mind a két karjával.

- Tőlem nem szabadulsz, lator. Viszlek a bíróhoz, ő mondja meg, milyen kárpótlás jár nekem azért, hogy mikor tízévi házasság után végre fiam született volna, azt koporsóba fektethetem, bölcső helyett.

Vitték tehát Salamont a bíróhoz, most már öten, egyik mérgesebb ember, mint a másik. Az pedig már várta őket a nagy vánkosszékben, a pálmafa alatt, amelyiknek a hegyiben a szerecsen guggolt a lombsátorban, kezében az üres serpenyővel.

- Csak okosan azzal a kis ésszel - tanította ki a bíró. - Mikor én azt kérdem a két kutyahitű lovagtól, hogy mi panaszuk van, te akkor ejtsd ide a serpenyőt a lábam elé.

De mikor a sok panaszost meglátta a kádi az egy zsidó körül, neki is elborult egy kicsit a homloka. Sejtán vigye a dolgát ennek a Salamon zsidónak, bizony ennyi farkasveremből nehéz lesz kihúzni. De hát azért csak megpróbálta.

- Mi panaszotok van, gyaur vitézek? - nézett komoran a lovagokra.

- Nekünk - kezdte nagy grandezzával az egyik -, nekünk...

Tovább azonban nem mondta, mert a rézserpenyő nagy csörömpöléssel hullott a fahegyből az asztal közepére. Szemmel láthatóan a Salamon zsidó serpenyője.

- Hm - nézett össze a két hidalgó -, ezt mintha csak az égből hajították volna le! Mármost ha a serpenyő így röpül, pedig az nem is lelkes állat, akkor mégiscsak lehet abban valami igaz, hogy a foglyok elrepültek a tűzhelyről a kéményen keresztül. - Nagy boszorkánymester lehet ez a zsidó, nem jó lesz ezzel kikezdeni, hanem inkább tanácsos lesz fordítani egyet a mantillán.

- Nekünk - kezdték újra még nagyobb grandezzával -, nekünk semmi egyéb kívánságunk nem volt, mint uraságod fényes arcában gyönyörködni.

- No, azt megtehetitek - vigyorodott el a bíró -, beszéljen a többi panaszos.

- Rajtam a sor - lengette a hajcsár a tövéből kiszakított szamárfarkat, és előadta a vele esett sérelmet.

- Nem értettem jól a dolgot - csóválta a fejét a bíró -, melyiktek húzta a szamárnak a fejét?

- Azt én húztam, uram.

- Biztos ez?

- Hogyne volna biztos, hiszen még sugdostam is neki.

A bíró nagyot csapott az asztalra.

- Úgy, hát még sugdostál is neki? Látod, most magadra vallottál, ebszülte. Összebeszéltél a szamárral, hogy bajba hozzátok ezt a jámbor zsidót. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy ez a káposztatorzsából faragott nyápic ember a te segítséged nélkül csúffá tehette volna a szamaradat? Hanem te rántottál az állat fején akkorát, hogy a farka amannak a markába szakadt! Kenjétek meg csak a talpát egy kis mogyorófahájjal! Hát téged mi lelt, te subickolt nyelvű legény?

A csizmapucoló fia teljes hűséggel adta elő apja tragikus halálát. Ez már komoly ügy volt, előhozatta a bíró a Koránt, és elkezdte vallatni a szúrákat. Sok idő telt bele, de csak meglelte, amit keresett.

- Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája! Neked igazad van, jó fiú, s jogod van apád haláláért a zsidó életét követelni. A zsidó üljön le a templom tövébe, arra a helyre, ahol az édesapád ült, te pedig eredj föl a toronyablakba, és úgy ugorj rá erre a jámbor férfiúra, hogy rögtön nyaka törjön. Meg vagy elégedve?

- Meg, uram - vakarta a fejét az ifjú csizmafényesítő. - Nagy a te bölcsességed, de most nem kérek belőle.

- Masallah! - bólintott a bíró, és intett a kardcsiszárnak. - Hát te mit hoztál, fiam?

A kardcsiszár azalatt nagy számvetést végzett magában. Ha a fia élve született volna, és megnőtt volna, akkor bizonyosan olyan vitéz ember lett volna, hogy lovaggá ütötték volna. Ha lovag lett volna, akkor bizonyosan az estramadurai herceg lányát vette volna el, azzal kapott volna egy palotát, abban megtette volna kapusnak az apját, s a donok és donnák minden kapunyitáskor aranyat ejtettek volna a kalapjába. Ezen az alapon aztán ezzel fejezte be a panaszát:

- Tízezer maravédivel kárpótoljon engem a zsidó azért, hogy őmiatta halva született a gyermekem.

- Hm - simogatta a bíró a szakállát -, nincs több gyereked?

- Nincs, uram. Attól félek, nem is lesz. Ezt is tíz esztendőre adta az ég.

- Hát neked hány gyereked van, zsidó? - fordult a bölcs bíró a vádlotthoz.

- Ojjé, szidi, ne is kérdezd, mert beszélni se jó róla - horgasztotta le a fejét Salamon. - Most fekszik az asszony a tizenkettedik gyerekkel.

- Dicsőség Allahnak - ragyogott fel a bíró képe, és barátságosan megveregette a kardcsiszár vállát! - Látod, fiam, nincs itt semmi hiba. Ez a jámbor zsidó nagyon jó családnevelő, s ha te kilenc hónapra hozzáadod a feleségedet, mire visszaveszed, megkapod a kárpótlást elveszett fiadért, sőt úgy lehet, kettőt is kapsz egy helyett.

Hogy elfogadta-e a megítélt kárpótlást a csiszár, arról nem szól a ferrarai Johannes Petrus mester. De a középkori "jó bíró" portréja enélkül is tökéletes.

Pár esztendeje egy történeti regényhez kerestem adatokat, s a miliő műtanrendőri bejárása során akadtam rá Karafulára. A regényt a legnagyobb valószínűség szerint sohasem fogom megírni, de legalább Karafulát feltámasztom huszonnégy órára. Először azért, hogy hadd sajnálja az olvasó, milyen érdekes regénytől esik el, másodszor azért, mert így jóváteszem, amit a regényben vétettem volna Karafula ellen. Ott tudniillik levágta volna a nyakát a párizsi hóhér vagy esetleg a budai. (Mert a szegény magyar író kétszer is meggondolja a mai világban, hogy idegenbe menjen-e azért, amit itthon is el lehet végeztetni.)

Pedig kár lett volna a Karafula fejéért, mert úgy nézem, ő volt kora legokosabb embere, amennyiben ő volt I. Ferenc francia királynak az udvari bolondja. Különben ez a derék úr is okos ember volt, mert ő meg az asszonyok bolondja volt, ami szintén nem utolsó foglalkozás, sőt királyoknál némineműképpen közérdekű is, mert akkor kevesebb idejük van nekik veszedelmesebb bolondságokra.

Karafula, a neve szerint, alighanem olasz eredetű lehetett, és így nagy sérelem érte Troyes-t, mikor őt választotta udvari bolondjának a francia király. A középkorban ugyanis Troyes városának volt privilégium-levele arra, hogy ő legyen a francia királyok udvaribolond-szállítója, és a troyes-i bábák, ha egy-egy újszülöttet felfürösztöttek, bizonyosan azzal tették azt a boldog apa karjaiba, hogy ha az Isten megsegíti, lehet abból még udvari bolond is.

I. Ferenc azonban már modern uralkodó volt, és szeretett a maga feje után járni. Akkor ugyan inkább egy kis péklány után járt, mikor bevetődött a roueni községházára, és szóba ereszkedett ott Karafulával, aki mint községi írnok már reggel nyolc órakor ott rágta a lúdtollat a kancellárián. Reggel nyolc órakor Rouenban is csak írnokokat lehetett találni a hivatalban, és így Ferenc király is csak a kancellistával cserélhetett eszmét a világ folyásáról. Többek közt megkérdezte tőle, hogy hogy vannak megelégedve a roueniak a polgármesterükkel.

- Szidják a vén tolvajt, mint a bokrot - vallotta őszintén Karafula, akinek sejtelme se volt róla, kiféle lehet az a nagyorrú jöttment, aki még a roueni polgármestert se ismeri. Ő aztán megismertette vele olyan alaposan, ahogy csak egy jólértesült írnoktól telik.

- Hű, de nagy lator lehet! - szörnyűlködött a király -, de hát mért nem tesznek ellene panaszt a királynál?

- A királynál? - legyintett az írnok. - Hiszen az még nagyobb lator, mint az én gazdám, az isten tüze égetné meg mind a kettőjüket!

Erre aztán a király se kívánt több őszinte szót hallani, Karafula is visszagörnyedt a munkába, s csak akkor ütötte fel a fejét, mikor kipattant az ajtó, s begurult rajta a polgármester a községi tanáccsal.

- Sire, alázatos hódolatunkat tesszük lábaihoz - lihegte a maître.

De már akkor Karafula is észbe kapott, odasomfordált a király mellé, s megrántva a zekéje ujját, azt súgta neki:

- Sire, amit mondtam, maradjon kettőnk közt, más úgyse hallotta, csak a jó Isten, az meg már úgyis régen tudja.

Mivel abban az időben a fejedelmek sokkal büszkébbek voltak egy-egy jól sikerült udvari bolondra, mint egy-egy jeles kancellárra - igaz, hogy kancellárhoz könnyebb is volt jutni, mint bolondhoz -, Ferenc király úgy számított: jó vásárt csinál, ha Karafulát odaveszi az udvarába bolondnak. Úgy is lehetne mondani, hogy udvari igazmondónak fogadja föl, de hiszen egészen egyre megy a kettő. A különbség csak annyi volt, hogy a bolondot legföljebb hátba ütötték azért, amibe a kancellárnak nyaka szakadt volna. (Hja, már akkor is tudták azt az igazságot, hogy quod licet bovi, non licet Jovi.)

Hát ami az igazmondást illeti, Karafula azt felelős bolond korában is csakúgy gyakorolta, mint mikor a troyes-i maître de ville volt a principálisa. S bele is beszélt minden államügybe, akár kérdezték, akár nem.

- Nem gondolnád, hogy tán hivatalt cserélnénk? - mordult rá egyszer bosszúsan Ferenc. - Te lennél a király, én meg a bolondod, mi?

- Azt már nem! - tiltakozott erélyesen a bolond.

- Hogyhogy? - nevetett Ferenc. - Csak nem szégyellnél tán király lenni?

- Király lenni nem szégyellnék, de szégyellném, ha olyan bolondom lenne, mint te - magyarázta ki magát a csörgősapkás államférfi.

Egyszer V. Károly arra kért engedelmet Ferenctől, hogy Madridból francia földön keresztül mehessen haza Németországba. Ferenc mint Európa leggavallérabb lovagja, természetesen nemcsak a vízumot adta meg legnagyobb ellenségének, hanem a legpazarabb pompával készült fogadni. Az egész udvar csinosította magát a nagy dínomdánomra, csak a bolond ült mord képpel az egyik zugban, ölében a Bölcsek könyvével. Ez valami irgalmatlan nagy salabakter volt, amibe Karafula a körülötte történő nagyúri ostobaságokat bejegyezte. A könyvet ismerte egész Párizs, természetesen a király is, aki éppen arra menvén, jókedvűen megkérdezte Karafulát:

- No komám, miféle új bolonddal gazdagodott a gyűjteményed?

- Károly császár őfelségével - felelt a bolond szárazon.

- Vigyázz a nyelvedre, hé! - dörrent rá a király.

- No igen, nem tudok nagyobb bolondot elképzelni, mint aki helyébe jön a legnagyobb ellenségének, és muzsikaszó mellett táncol bele a fogságba.

- Ejnye, te cudar! - hördült fel Ferenc. - Hát csak nem gondolod, hogy a francia király fogságba veti a vendégét?

- Bocsánat, sire - bókolt mélyen Karafula -, már ki is töröltem a császár nevét, és helyébe az önét írtam be, mert ön valóban sokkal nagyobb bolond.

Valami igazsága lehetett is neki, mert V. Károlyon nem fogott a lovagiasság, s a páviai csata után egy esztendeig fogságban tartotta Ferencet.

Természetes, hogy Karafulának sok volt az ellensége az udvarnál, de nem az aprószentek, hanem a főméltóságok között.

Egyszer, ahogy Bourbon herceg, a gőgös connétable, a Louvre épülését nézegette, Karafula odaállt a jobb oldalára, és magyarázta neki, hogy a király mégiscsak figyelmes férj, akárki mit mond. Lám, most is a rossz lábú királynét helyezte el a földszinten, s a szeretői lakosztályait rendezteti be az emeleten.

- Menj innét - fordított neki hátat a nagyúr -, nem szívelek bolondot a jobb oldalamon.

- De én igen - ugrott át Karafula a herceg bal oldalára, hogy most már az essen az ő jobbja felől.

Annál jobban szerették a bolondot az udvar kezei-lábai, a kukták, a kertészlegények, az udvarseprők, a teddide-szaladjoda cselédek. Ha egyebet nem is, legalább jó szót mindig adott nekik, s ügyes-bajos dolgaikban a király előtt se sajnálta értük a jó szót.

Akkor is hozzáfordultak, mikor Ferenc elrendelte az első létszámcsökkentést, amit ismer a történelem. Tömérdek pénzbe került a szüntelen építkezés, még többe az örökös háborúskodás, legtöbbe Étampes hercegnő meg De Foix Franciska, meg a szép Feronières meg a még szebb Bourdaisière asszony. Csak a történelmileg nyilvántartott neveket említem, a mindenféle anonimáról nem beszélek, mert a nagy számokba én mindig bele szoktam zavarodni. Egyszóval a király belátta, hogy a csődtől csak a legnagyobb takarékosság mentheti meg. Ha már akkor divatban lett volna a fogpiszkáló, akkor bizonyosan azt törli a költségvetésből, így azonban csak a létszámot csökkentette. Természetesen nem a szépasszonyoknak mondott fel, se a sok csatát vesztett öreg tábornokoknak, se az aranyba-ezüstbe öltöztetett lovászmestereknek, asztalnokoknak, pohárnokoknak és egyéb udvari légyfogóknak - hanem csupa kis csiribiri ember került a Duprat kancellár B-listájára.

Kapkodtak a szegény proskribáltak fűhöz-fához, de csak a bolond szíve esett meg rajtuk.

Mivel éjjel-nappal szabad bejárása volt a királyhoz, egyszer korán reggel állított be a hálószobájába, nagy dérrel-durral, hat szobán keresztül fellökdösve a székeket.

- Hát tebeléd mi az ördög bújt? - nézett ki a király dühösen az ágy bíbor superlátjai közül.

- Hja, sire, nagy méreg ám az, mikor az ember haragszik - fújtatott mérgesen Karafula, belevágva magát egy bársonyhasú székbe.

- Hát aztán mért haragszol mester? - kérdezte Ferenc ásítozva.

- Képzelje, sire, Gudula, az öreg cselédem nagytakarítást rendezett.

- Az bizony elég nagy méreg.

- Ez még semmi, sire, hallgassa csak tovább. Nekiállt a vén szamár a lépcsőt súrolni, de úgy, hogy először a legalsót mosta fel, úgy haladt fölfelé, s mire fölért a legfelsőre, úgy végigcsurgatta dézsalével a tisztára mosott alsókat is, hogy most még rondábbak, mint azelőtt voltak. Hát hogy mer az nagytakarításba fogni, aki még annyit se tud, hogy a nagytakarítást felülről kell kezdeni? Nincs igazam, uram?

De e mellé a kérdés mellé már olyant kacsintott Karafula, hogy a királynak is el kellett magát nevetnie.

- Nagy bolond vagy te, Karafula, de megmentetted a barátaidat.

A csiribiri emberek helyett Étampes hercegnőt bocsátotta el a király az udvari szolgálatból. Igaz, hogy már akkor ötvenedik esztendejébe fordult a szépasszony.

Mikor az Ungargasse-i házból az első tepsicsörömpölés kihallatszott az utcára, hamar híre szaladt a szomszédok közt, hogy az öreg Keller borbély hazajáró lelke verdesi a földhöz a gazdátlan maradt borbélytányérokat. Nem ijedtség volt ez, hanem öröm. Mária Terézia idején a bécsi külvárosokban csak úgy hemzsegtek a hazajáró lelkek, s nem is számított rendes utcának, amelyiknek kísértete nem volt.

- Hála annak a nagyon jó Istennek - vetettek keresztet az öregasszonyok -, most már nem kell kísértetért a másik utcába menni. Ijesztgetjük a gyerekeket a magunkéval.

Akadt ugyan olyan jótét lélek is, akinek az jutott eszébe, hogy van a néhai borbélynak egy apáca lánya, ha annak szólnának, az ő közbenjárására mindjárt megnyugodna a tepsicsörgető lélek, de ezt a jámbort letorkolta a többi vénasszony. Hiszen az öreg Hans borbély nagyon jóra való ember volt, s nem muszájból jár haza, hanem a maga jószántából. Abból is látnivaló ez, hogy nem éjszakának idején mulatja magát, hanem mindig olyankor, mikor delet harangoznak.

Később azonban bizonyos kétségek támadtak a kísértő borbély rendessége felől. Volt úgy, hogy az időbeosztást is elvétette, s kiderült róla az is, hogy nem ragaszkodik a borbélytányérokhoz, hanem a levesestálat is földhöz vágja, s olyankor határozottan visító hangokat hallat, amelyek inkább eszeveszett némberre vallanak, mint becsületes, megállapodott férfikísértetre. A legkülönösebb pedig az volt, hogy a kísértet csak olyankor csinálta a zenebonát, mikor a Haydn muzsikusék szállták meg az öreg házat. Akármilyen rosszul esett az Ungargasse-i öregasszonyoknak, bele kellett törődniök, hogy az ő kísértetük nem a túlvilágról jár haza, csak a túlsó országból, a Lajtán túlról. Nem a derék halott borbély, hanem az öregebb lánya, akinek az ura beszegődött udvari muzsikusnak az Esterházy hercegekhez. Anna Mária Aloysia Apollonia asszony. Akit négy szent pártfogásába ajánlottak, mikor megkeresztelték, mégis olyan menyecske lett belőle, hogy az ördögök eresztették ki a pokolból kezességre.

Haydn már akkor - túl az ötvenen - olyan ember volt, akire udvari hintóból kiköszöntek, de azért az Ungargasse nevezetessége mégse ő volt, hanem Anna Mária, szintén túl az ötvenen, sőt az urán is túl négy esztendővel. Soha annyit az utcabeli öregasszonyok nem szaladoztak a kútra, mint ha a muzsikusék otthon vakációztak.

Nem a muzsikus világoskék frakkját, ezüstsujtásos nadrágját csodálták meg - a karmesternek szerződés írta elő az Esterházy hercegek libériájának viselését -, se nagyparókás fejét, amin csakugyan nem sok látnivaló volt. Hanem amint Anna Mária minden reggel más selyemben suhogott el a misére, és minden délután másképp fodorított hajjal pípeskedett el a vecsernyére, azt már érdemes volt megnézni. Az igazi gyönyörűség azonban az volt, amikor megszólalt a házban a spinét, s az angyalok muzsikájába belerikácsolt az asszony hangja. A spinét hamar elhallgatott, de az asszony nem.

- Anna Mária - mondta a férj csendesen -, hát muszáj nekünk mindig utcahírével lennünk? Húsz év óta mindig csődület van a kapunkban, ha te elkezdesz társalogni velem.

A rikácsolás erre süvöltözésbe ment át, amit gyakran csörömpölés is követett. A hangok zűrzavarából csak egy szó szokott értelmesen kiérni az utcára, de az sokszor:

- Pénzt!

Haydn, a szerény és igénytelen nyárspolgár zseni, akkor már rég elszabadult a máról holnapra élés úszó szigetéről. Gazdájától, a hercegtől hatszáz forint salláriumot kapott évente a természetbeni járandóságokon felül, s a lipcsei nagy cég, a Breitkopf és Härtel a korhoz képest emberségesen honorálta zeneműveit. Anna Mária ujjai közül azonban olvadt hó módjára csörgött el a pénz. Elcifrálkodott, elbegyeskedett és eldínomdánomozott mindent. A nagy lakomákon, amelyeket leginkább egyházi renden levő barátainak rendezett, a mester nem szokott részt venni. Ő csak egy-két pohár borra láthatta vendégül muzsikus barátait, arra is csak olyankor, ha Anna Mária látogatóban járt valahol, vagy olyan ritka hangulatba jött, hogy elnézte házuknál a "naplopó népséget" - közéjük számítván az urát is.

- Az a szerencsém, hogy Anna Máriában semmi gőg sincs - kérkedett ilyenkor keserű mosolygással a férj. - Látjátok, néha még nekem is megbocsátja, hogy nem fodrász vagyok vagy suszter.

De gyakran megesett, hogy a barátok már a kapuból visszafordultak. Olyankor mindig, ha nagyon kihallatszott Anna Mária szava az utcára.

Egyszer Mozart rántotta vissza a küszöbről Dittersdorfot, az aranysarkantyús zeneszerzőt. (Az is magyar kenyeret evett akkoriban, Patachich nagyváradi püspök karnagya volt.)

- Rosszkor jöttünk. Kiszabadultak a pokol minden fúriái.

- Micsoda harmóniátlan hangok! - kapott a füléhez a karnagy. - És ezek közt kell élni Haydnnak!

- Ki tudja? - vont vállat Mozart. - Talán éppen ezért lett ő a harmóniák fejedelme. Az egek legmagasabb régióiba menekült a pokol elől.

- Mindig így éltek?

- Az esküvőjük óta.

- Nem szerelmi házasság volt?

- Nem. A másikat szerette. Aki apáca lett.

- Mért vette el, ha nem szerette?

- Az öreg borbély kedvéért, akit szeretett. Barátságból. Jóságból. Becsületből. Ostobaságból. Mit lehet az ilyent tudni?

Mozart nagyot sóhajtott. Ő is Weber Aloysiát szerette, és Weber Konstanzét vette el.

Lehajtott fejjel ballagtak a napszállatban. A karnagy újra kezdte:

- Két gályarab egy bilincsen. Mért nem válnak el? Mi köti a királyt a cselédhez?

Wolfgang Amadeus legyintett.

- Jóság. Becsület. Eskü. Ostobaság. Mit lehet az ilyent tudni?

...Az Ungargasse-i házban pedig kicsordult a keserű pohár. Haydn egy új szimfóniája kéziratát kereste.

- Itthagytam délben a spinéten. Te tetted el, Anna Mária?

Anna Mária vuklijait sütögette a tükör előtt. Ez fontos és nehéz munka. Alkotó művészet. Az alkotó művészek haragszanak, ha zavarják őket. Anna Mária csak a harmadik kérdésre szólalt meg.

- Elég nekem a magam gondja. Ezután már a te firkáidat is én tartsam számon?

A harmóniák fejedelme összeharapta a száját, és kihúzta helyéből a spinétet. De a kézirat nem csúszott mögé. Az asztalfiókban sem találta, a szekrények tetején se.

- Mit forgatod fel az egész házat? Igazán nem érdemled meg, hogy takarítson rád az ember - hördült fel Anna Mária, és mérgesen odébb rúgta azt a papírdarabot, amit félig megégve hullajtott ki a sütővas.

Haydn odaugrott és fölkapta a papírt. Nem káromkodta el magát, életében soha nem bántotta az Istent, csak kacagott úgy, hogy az asszony megdöbbenve nézett rá.

- Hát te minek örülsz?

- Annak, hogy végre megbecsülsz.

- Félrebeszélsz?

- Dehogy. Idenézz! Ezelőtt csak tortapapírnak, pástétompapírnak használtad a kézirataimat, de most már hajsütögetésre szeded el.

Anna Mária megrázta a fejét. Annyira nem értette a dolgot, hogy még csak föl se háborodott. Szokatlan csendesen mondta:

- Most már még ebbe is belekötsz? Meg kellene köszönnöd, hogy nem a tiszta papírt fogyasztom, hanem azt, amit te összefirkáltál. És még te mondasz engem tékozlónak?

Most az egyszer Haydn volt az, aki csörömpölt és tombolt. Földhöz vágta a hajsütővasat, és nem törődött vele, hogy most az ő hangját hallják meg az öregasszonyok.

- Hogy a szász király aranymedaillonját eladtad az ötvösnek, elnéztem. Hogy a porosz király gyémántgyűrűjét elpuccoskodtad, lenyeltem. Hogy minden kimegy a kéményen, amit összeverejtékezek, abba már beletörődtem. De hogy a lelkemet megöld, azt nem tűröm el, te, te...

Az ablak pelargóniumai előtt Anna Mária két barátnője tipegett el, s már kopogtattak is az ajtón. Haydn áttámolygott a másik szobába, s kigyulladt homlokát rányomta az ablaküvegre. Lefogta a szemét, mégis maga előtt látta az élet egész nyomorúságát. Romokat maga mögött, és romokat maga előtt. A Krisztust és a Szűz Anyát, akikhez minden reggel imádkozott, és akik cserébe neki adták töviskoronájukat és hét tőrüket.

Sokáig állt ott, és észre se vette, hogy a ház elcsöndesedett. Arra riadt fel, hogy valaki veregeti a vállát, és mormog valamit. Egy rendesen öltözött, deresedő polgárember állt előtte.

- Kicsoda ön?

- Mondtam már, kérem. Mészárosmester vagyok.

- Mit akar?

- Nagy kérésem van nekem, kéremalássan. Nincs a világon több olyan muzsikus, mint az úr, de olyan tisztelője sincs a világon az úrnak, mint én vagyok.

Haydn elmosolyodott. Van olyan perc, mikor a mészárosmesterek hódolata többet jelent, mint a királyoké.

- Mivel szolgálhatok?

- Mához egy hónapra lesz a lányom esküvője. Az a kérésem, hogy tessék arra valami muzsikát komponálni. Arra az én lányom olyan büszke lesz, hogy nem cserélne a császárnővel. Meg azt is tudom, hogy az úr kedvéért az Isten is megáldja a lányom házasságát.

Haydn szívében már zengett is a nászmuzsika. Megölelgette a mészárosmestert.

- Holnap ilyenkorra eljöhet érte, barátom.

Másnap este meg is kapta a mészáros a legszebb nászajándékot, amit valaha mészároscsalád látott.

- Egy menüettet csináltam, barátom, csak címet nem tudtam neki adni, pedig ez azzal egész. De lakodalomig majd csak kerül az is.

Egy hét múlva kinéz Haydn az ablakon, mert mintha valami cincogást hallana az udvaron. Hegedűs, klarinétos emberek nyüzsögnek, rendezkednek odakint. Mire kinyitja az ablakot, már munkában is van a banda: játsszák az ő ajándékminétjét, s befejezik nagy éljen-kurjongatással.

Behívni nem merte a jó embereket, hanem ő sompolygott ki közéjük egy üveg borral. Megújul az éljenzés, s előlép a mészárosmester.

- Uram, én hallottam arról, hogy császárok, királyok mivel szokták megbecsülni az urat, ki-ki a maga tehetsége szerint. Tessék éntőlem is elfogadni, ami tőlem telik.

Három tenyércsattanásra kinyílt a kapu, s a vőlegény meg a menyasszony bevezetett rajta egy megaranyozott szarvú, fölpántlikázott göbölymarhát.

- A legszebb jószágom, uram, tiszteljen meg vele, hogy elfogadja.

- Hát hogyne fogadnám el, jó ember - nyújtott kezet a hangokban dolgozó mester a vérben dolgozó mesternek, és fölcsillant a szemében a jókedv. Arra gondolt, hogy ha ezt Anna Mária meglátja, még az is kénytelen lesz beismerni, hogy néha zeneszerző feleségének is érdemes lenni.

- Anna Mária, Anna Mária! - kiáltott be a házba.

- Itt vagyok! - harsogott vissza a zeneköltő hitvese, de olyan hangon, amelyből ki lehetett érezni, hogy ott is akar maradni.

- Nézd, Anna Mária, mit kaptunk! - ment helyébe a mester. - Legalább az ablakból tekintsd meg ezt a gyönyörű jószágot!

Anna Mária kikukucskált az ablakon, és elpittyesztette a száját.

- Soványnak elég sovány, nyilván tehozzád mérték az ökröt.

A harmóniák fejedelme a homlokára ütött.

- Megvan, megvan!

- Mi van meg? - nézett rá Anna Mária.

- A cím, a menüett címe.

Azzal előkereste a kottát, és fölé jegyezte apró betűivel: Ochsen-menüett.

És úgy mosolygott hozzá, hogy a könny is kiesett a szeméből.

Jean Bouret fiatal szatócs volt valami béarni faluban, mérte a pántlikát az asszonyoknak és a pálinkát a férfiaknak, imádta az Istent, és tisztelte a királyt, ami elég ritka dolog volt ebben az időben Franciaországban. Mert XV. Lajos volt akkor a király, akit nehéz volt tisztelni, és nem volt könnyű imádni az Istent, akinek kegyelme a rothadtságnak ilyen tömegével töltötte be Szent Lajos királyi székét.

A szatócs azonban jámbor szívű ember volt, született megelégedő, aki a pántlikának mindig csak a színét dicsérgette, és az életnek se tapogatta soha a fonákját.

- Minden úgy van jól, ahogy van - csitítgatta mosolyogva a meg-megvaduló parasztokat -, a fő az, hogy kövér legyen az asszony, mert akkor győzi szoptatni a gyereket, és nem kell bele annyi kenyeret tömködni.

Olyan jó ember volt a szatócs, hogy menedéket adott még az adószedőnek is, mikor a parasztok azzal az istentelen szándékkal kergették végig a falun, hogy belefojtják az Adourba.

- Isten óvja a királyt! - nyitott neki ajtót Jean Bouret, akinek alázatos szíve a végrehajtóban is tisztelte az Isten kegyelméből való hatalom kisugárzását. S úgy vettette meg az elcsigázott embernek a saját ágyát a feleségével, mintha maga a király tévedt volna be hozzájuk, s fele annyi vizet öntött a pohár tejébe, mint a magáéba.

A végrehajtó hálás ember volt, s mikor másnap éjszaka elhagyta a falut, hogy dragonyosokat kérjen Toulouse-ból, egy levelet adott a szatócsnak.

- Eredj be ezzel Lyonba, jó ember, hogyha ráérsz, és vidd el arra a címre, amit ráírtam. Ott megkeresed az én nagybátyámat, aki selyemtakács, és a hozzám való emberségedért megtömi a zsákod selyemnyesedékkel, amivel te itt nagy vásárt csinálhatsz. Én pedig megígérem neked, hogy majd csak akkor hozom ide a dragonyosokat, mikor te már eladtad a portékádat. Mert ha én kaszáltatok előbb, mint te, akkor neked itt egy szál széna se marad.

A szatócs még azon a hajnalon föltarisznyázta magát a lyoni útra, hiába akaszkodott a nyakába a felesége, hogy legalább egy hetet várjon még, mert ő úgy érzi, hogy akkor már mint apa indulhat útnak.

- Nem úgy lesz ez - nevetett boldogan Jean Bouret -, akkor kell belemarkolni a szerencse kötőjébe, mikor elénk tartja. Én majd csak a keresztelőre érek haza, de akkorra olyan selyempólyát hozok a fiadnak, amilyenben a bayonne-i Szent Szűz tartja az övét.

Azzal megcsókolta az asszonyt, igaz béarni módjára keresztet vetett neki a homlokára, a két szemére és a megáldott ölére, aztán fölült az öszvérére, és nekivágott a nagy útnak. A bayonne-i Madonna megőrizte minden bajtól, tizednapra szerencsésen megérkezett Lyonba, de mivel már rásötétedett, nem indult el az idegen városba a selyemtakácsot megkeresni, hanem megszállt egy városszéli fogadóban, ahol olcsón mérték a kosztot és a kvártélyt. Itt megette a kásalevesét, megitta az almaborát, aztán fölment a szobájába, hogy eltegye magát másnapra. Ahogy vetkőzni kezd, hallja, hogy nyílik és csapódik a mellette levő szoba ajtaja, aztán beszélgetés szűrődik át a vékony falon. Jean Bouret, mint afféle szatócs, kíváncsi természetű ember volt, egy-egy elejtett szóból a király nevét is kivette, azért odanyomta a fülét a vékony falra.

- Vállalta Damiens? - hallott egy kérdő hangot.

- Rá esett a sors - felelte egy másik hang. - Vagy ő öl, vagy őt ölik. Franciaországot meg kell menteni.

A szatócsnak a torkába szaladt a szíve. Szeretett volna cselekedni, de még jobban hozzátapadt a falhoz.

- Tőrrel?

- Az a legbiztosabb.

- Hol?

- Ahol éri. A ringyóinál legkönnyebb megtalálni.

Jean Bouret elnyújtott ásítást hallott, székek tologatását, ágyrecsegést, aztán csönd lett. Kitámolygott a havas udvarra, és elkezdett töprengeni. Biztos, hogy a királyt akarják megölni, mitévő legyen? Ha lármát üt, magát keveri bajba, és mégse menti meg őfelségét. Ha okosan végzi a dolgát, megszabadul a király, és őbelőle nagy embert csinál.

Az ivóban még világosságot látott, félrehívta a kocsmárost. Kiket szállásolt az övével szomszéd szobába? A fogadós vállat vont, tudja is ő. Jómódú emberek lehetnek, mert nagyon gorombák voltak, mikor megérkeztek. De mért kérdezi az úr?

A szatócs nagyon ravasz akart lenni. Azt mondta, úgy vette ki a beszélgetésükből, hogy a spanyol király kémei, jó lenne őket szemmel tartani. A fogadós fanyalogva vakarta a tarkóját. Mit ártsa ő magát a királyok dolgába? Azokból ő meg nem él, mert azok nem őnála vesznek kvártélyt.

- De azért csak őriztesse reggelig az ajtójukat - erősködött Jean Bouret -, vagy legalábbis addig, még én a rendőrinspektort előkerítem.

Reggelre a rendőrinspektor elő is került, de akkorára a két spanyol kémnek hűlt helye volt. A fogadós nagyot nézett, mikor számon kérték tőle a meglépett vendégeket. Mi köze neki hozzá, hogy hova lettek? Kifizették a számlájukat, és elmentek. Neki nem mondta senki, hogy kapaszkodjon a gallérjukba. Nem tudja, hogy ez az úr mit beszél, őt nem figyelmeztette semmire, alighanem álmodta az egészet az almabortól.

- Az bizony meglehet - nevetett a rendőrinspektor, és a szatócs is legjobbnak látta mentegetődzni, és bocsánatot kérni. Még örült, hogy ő nem keveredett gyanúba, és elhatározta, hogy fölmegy Párizsba, magának a királynak tesz jelentést. Öszvérháton való megtételre azonban rosszallotta az utat, azért eladta az öszvért, és jegyet váltott magának a postakocsira.

- Hiszen visszafelé úgyis a magam négylovas batárján teszem meg az utat. Ha ugyan visszaereszt a király, és nem Bouret asszonyt hozatja fel az udvarhoz - számolgatta magában a jövendőt.

Azonban gazda nélkül számított, azaz hogy a király nélkül. Éppen karácsony napján érkezett meg Párizsba, s rögtön tisztába jött vele, hogy ezen a napon ővele senki szóba nem áll. Másnap megtudta azt is, hogy magafajtájú embert hétköznap se eresztenek a király elé.

- De ha valami nagyon nagy dolgot akarnék tudomására adni? - kérdezte a svájci gárdistát, aki másnapos hangulatban leereszkedett hozzá.

A svájci elnevette magát, és elkezdte dúdolni a friss chansont, amelynek szerzőjét épp akkor kerestette madame du Barry a titkos políciával:

Diane, Bacchus et Cythère
De ta vie abrêgent le cours...

- A király életéről van szó - pirult el a szemérmes béarni.

- Az más, barátom - füttyentette el magát a zsoldos -, az Berryer úrra tartozik, ez a zug éppen oda visz az ő minisztériumába.

Berryer úr volt a rendőrminiszter, akit a király rendkívül nagyra becsült mint írót is. Tudniillik minden reggel ő foglalta írásba azokat a friss szerelmi pletykákat és kalandokat, amiket hajnalig összeszedett a rendőrség a főurakról és dámákról. A rapportot mindig együtt szervírozták a felségnek a csokoládéjával; volt úgy, hogy a csokoládéhoz hozzá se nyúlt, de a jelentéseket mindig élvezte.

A rendőrminiszterhez, aki éppen a rapporton dolgozott, nem volt könnyű bejutni, de a falusi embert földúlt ábrázata mégis besegítette a nagyúr elé.

- Mit akarsz? - förmedt rá mérgesen.

- Uram, meg akarják ölni a királyt - nyöszörögte a szatócs.

- Kicsoda? - mosolygott gúnyosan Berryer úr, aki nem volt ijedős ember, és különben is megszokta már a rémhíreket.

Ez a mosolygás egészen elvette az eszét a jó Bouretnek. Egyszerre kitörte a verejték, dörzsölgette a homlokát - hiába, nem tudja kimondani a gyilkos jelölt nevét.

- Dad... Did... nem, nem tudom most, pedig a nyelvemen forog a neve... Tőrrel öli meg! Esküszöm a bayonne-i szent szűzre! A lyoni fogadóban beszélték... A spanyol kémek... Igen, tudom már... Domi... mégse az volt... mindjárt csak...

A rendőrminiszternek megesett a szíve a dadogó emberen, barátságosan elküldte haza, hogy írja meg otthon, amit mondani akar, hátha úgy jobban szolgál az emlékezőtehetsége. Bouret szót is fogadott, elindult a szállására, mire hazaért, eszébe jutott neki a Damiens neve, mindjárt neki is veselkedett a jelentésnek, s írta reggelig, s nagyon szép volt tőle, hogy akkorára készen lett vele. Mert ő otthon csak krétával szokott írni, azzal is csak az ajtóra, oda is csak jeleket, amiket a francia akadémia bizonyosan druida-írásnak tartott volna. Mindegy az, majd elolvassa ezt ő maga a miniszternek.

Oda azonban nem eresztették többet, az írást elvette tőle valami scriba, be is vitte a miniszternek, de az csak azt üzente neki, hogy menjen dolgára, és ne ártsa magát a máséba, hanem örüljön, még szépen van. Az se ért semmit, hogy félóra múlva megint ott volt, és követelte, rögtön vigyék a miniszter elé, mert neki nagyon nevezetes mondanivalója van, a Három íjászhoz címzett fogadóban, ahol ő lakik, most szállt meg egy papformájú ember, és ő hallotta, hogy azt Damiens úrnak szólították.

Erre azután nemcsak kinevették, hanem ki is dobták, és megmondták neki, hogy ha még egyszer odatolakszik, akkor úgy beeresztik, hogy ki se eresztik többet.

Jean Bouret egyszerre kijózanodott, meg is haragudott, meg is szégyellte magát, mi köze neki a más dolgához, Berryer úr vigyázzon a királyára, ahogy tud, ő bizony hazamegy Béarnba keresztelőre, mégpedig gyalog, mert most már se öszvére, se pénzecskéje, az eleségét is majd úgy kell összekoldulni az úton.

Még nem ért el másfélnapi járásföldre, mikor Robert François Damiens, a hányt-vetett életű lakatos Versaillesban beleszúrta a kését a trianoni kastélyból kilépett francia királyba.

- Hopp, itt nagy baj van - sápadt el Berryer úr, mikor a hírt megjelentették neki. Nem a felségre gondolt, hanem a béarni szatócsra. Hiszen ha annak eljár a szája, és eldicsekszik vele fűnek-fának, hogy megmondta ő ezt előre, akkor ő nem szerkeszt többet pikáns rapportokat a legkeresztényibb király őfelségének, hanem mehet pókokat szelídíteni a Bastille-ba.

Első dolga volt a szatócs írásos jelentését tűzbe vetni, a második, kiküldeni fogdmegeit, hogy eredjenek a nyomába a piros képű béarninek a lyoni úton, és nála nélkül vissza ne térjenek.

Harmadnapra lefogták Jean Bouret istenfélő és királytisztelő francia polgárt, vason cipelték vissza Párizsba, és anélkül hogy kihallgatták volna, bedugták a Bastille-ba, a nagy bűnösök cellasorába, és ottfelejtették harminckét esztendeig. A nagy forradalom szabadította ki 1789-ben mint magával tehetetlen, vak és süket aggastyánt. Malesherbes, aki memoárjaiban följegyezte az esetet, azt mondja, Jean Bouret volt az egyetlen ember a világon, aki a Bastille pusztulását megsiratta, és nyöszörögve kérdezte fűtől-fától, hogy hol lakjon ő ezután?

A tizennyolcadik század végén a francia forradalom hullámai a csöndes Stralsundba is elértek, amely abban az időben svéd impérium alá tartozott. Az egykori hanzaváros már akkor régen eljátszotta történeti szerepét, egyéb hősökkel nem dicsekedhetett, csak akik a Nicolai-Kirchében, meg a St. Marienben márványból kifaragva álltak őrséget a saját hamvaik felett. Békés halászok, jámbor kalmárok, lomhán totyogó serfőzők lakták az ódon paloták városát, akik már abban se voltak egészen biztosak, hogy az a fene oroszlán, amely a híres Rathaus kapuja felett ágaskodott a város címerében, kardot tart-e a szájában vagy malátakeverő kanalat.

Nem is kell azt gondolni, hogy a stralsundi Burgerek Grève teret akartak volna csinálni az Alte Marktból, és a zsarnok vérével akarták volna csillapítani a szomjukat. A sört sokkal üdítőbb italnak tartották, s a svéd király igen messze lakott tőlük. Aki pedig mint helytartó a király képét viselte, a holsteini herceg, igen testes férfiú volt ugyan, de olyan kis madárfejet viselt a két válla közt, hogy azt nem lett volna passzió lenyiszálni.

Nem tűzvészre kívánkoztak a stralsundi jakobinusok, hanem világosságra. Elhatározták a városi tanácsban, hogy utcai lámpát állítanak fel a nagy piacon, a kannaöntők utcájában meg a Semlower-kapuban. Hadd legyen már egyszer Stralsundból is modern város.

A határozat a helytartóhoz került megerősítés végett, s most derült ki, hogy mennyi bölcsesség tartózkodik abban a kis aszalt madárfejben.

- Ohó - ütött az asztalra a nagyúr -, hiszen ez tiszta forradalom! Azt hiszik ezek a pugrisok, hogy én nem tudom, miben sántikálnak! Közvilágítás kellene nekik, hogy lámpaoszlopra köthessék a felsőbbséget! No, majd megmutatom én ennek a csőcseléknek, hogy itt nem lehet Párizst játszani.

Megüzente a tanácsuraknak, hogy az országfelforgató tervhez nem adja beleegyezését, mert abból mindenféle veszedelmek származnának. A lámpaoszlopok útjában állnának a közlekedésnek, kerülgetni kellene őket, a kocsisok dühbe jönnének, levernék az olajmécseseket, a tűz szétfolyna az utcán, s leéghetne az egész város, ki lesz akkor a felelős?

A tanácsurak megint összeültek, meghányták-vetették a dolgot, s találtak rá módot, hogy a krigli is megteljen, a habja se fusson ki. (A pomeránok így szövegezik a kecske és a káposzta problémáját.) Nem oszlopra fogják állítani a lámpákat, hanem a szemben levő házak közt kifüggesztett láncokról lógatják le. Így aztán tűztől se kell félni, mégis meglesz a világosság.

Most tudódott ki a helytartóról, hogy ha fejet szűken mértek is neki, nyak dolgában annál inkább ki van ruházkodva. Magához parancsolta Albert Dinninest, a stralsundi polgármestert, és megmondta neki, hogy ha a fejük tetejére állnak, akkor se lesz semmi az országháborító tervből. Ilyen nyugtalan időkben nem lehet a világossággal játszani.

- De hiszen eszünk ágában sincs nekünk ilyesmi - mentegette a polgármester a közakaratot. - Mi éppen csak látni akarunk olyankor is, mikor nem süt a hold.

- Szóval az Úristennel is ujjat húznátok? - nézett vasvilla-szemmel a nagyúr. - Beszélhettek, amit akartok, de engem nem tesztek lóvá!

- Semmi ilyen tiszteletlen szándékunk nekünk kegyelmességeddel szemben nincs - vetett fodrot a mosolygás a polgármester szája szögletében. - Nem avatkozunk mi az Úristen dolgába. Három lámpától még éppen elég sötétség marad a világon.

A nagyúr képét elöntötte a láng.

- Ismerlek benneteket, csupa rozikruciánusok és illuminátusok vagytok, azért emlegetitek mindig a világosságot. No megálljatok: ha csak az kell, majd adok én nektek világosságot, de fogadom, hogy megemlegetitek.

Másnap minden sarkon kidobolták a herceg úr őmagassága legkegyelmesebb közvilágítási rendeletét. Aki napszállat után kiteszi a lábát az utcára, mindenki tartozik magával lámpást vinni. Akit a darabontok lámpa nélkül érnek, azt mindjárt viszik az őrszobára, és öt botot mérnek rá, oda, ahol leggömbölyűbb.

Albert Dinnines összehívatta a kommunitást, és fölszólította a nép írástudóit és véneit, hogy mindenki adja bele az eszét a tanácskozásba. Természetesen volt egy-két malátakeverő patrícius, aki annak a véleményének adott kifejezést, hogy az lenne a legszebb kivilágítás, ha őkegyelmességét húznák fel a piactéren, már az mindegy, lámpaoszlopra-e vagy láncra, árnyalati különbségeken ne múljon a dolog. A polgármester megrázta az elnöki csengőt, és megállította a szónokot, aki különben a városka legtekintélyesebb halkereskedője volt.

- És uraságod hajlandó lesz ezen ünnepi alkalommal a kötelet húzni?

A haragos kalmár elfehéredett, és tátogott a szája, mint a horogra került halé.

- Isten őrizz, kitörne a nyavalya már a látásától is.

- No látjátok - mosolyodott el a polgármester -, akkor mit jár a szátok? Nem vagyunk mi kénesővel töltött franciák, hanem vagyunk pumpernickelen hízott, józan pomeránok. A stralsundi nemzet mindig híres volt a lojalitásáról, és most se fogja azt engedetlenséggel bemocskolni. Ami törvény, törvény, és annak eleget kell tenni. Mégpedig szó szerint. Aki a rendeletet nem teljesíti, arra helytartó urunk őkegyelmessége ötöt vágat, és ezellen nincs apelláta. De aki többet tesz a törvénynél, arra én tízet vágatok, és azellen se lesz apelláta. Megértettétek?

Megértette azt mindenki. Este egész Stralsund kint nyüzsgött a főtéren, mindenki ott lógázta a kezében a lámpást, de a lámpába senki se tett gyertyát. Hiába jártak körül a darabontok, mint az ordító oroszlán, nem nyelhettek el senkit, mert a törvénynek mindenki eleget tett.

Mit volt mit tenni, a helytartónak ki kellett doboltatni a pótrendeletet: a kormány mindenkinek kemény kötelességévé teszi, hogy a lámpába gyertyát is illesszen, mert különben felsőbb hatóságilag megtanítják rá, hány a nyolc.

A sörfőzők erre is azt mondták, jól van, s betették a kézilámpába a gyertyát, csak éppen nem gyújtották meg, mert azt már nem parancsolta senki.

A herceg olyan dührohamot kapott, hogy egy hétig rakni kellett rá a szelídítő piócát. Most már bánta egy kicsit, hogy belekeverte magát a pugrisok korpájába, de már nem lehetett visszafordulni. A tekintélyt meg kellett mentem mindenáron. Közhírré tétette, hogy nem elég lámpát hordani, nem elég abba gyertyát tenni, hanem azt meg is kell gyújtani. Aki szót nem fogad, azt nemcsak mogyorófahájjal kenik meg, hanem internálják is a Rügen-szigetre, ott aztán eheti a meszet, és ihatja rá a tengervizet.

A stralsundiak erre is rábólintottak mint született törvénytisztelők. Nemcsak föl nem horkantak a rendelet ellen, hanem még örültek is neki. Minél több próbáját adhatják annak, milyen hűséges és engedelmes alattvalók, annál jobb. Most már meggyújtották a lámpásban a gyertyát, de a lámpást betették a kerek malaclopó köpönyeg alá, s csak akkor vették elő, mikor a darabontok rájuk estek.

- Tessék, itt a lámpás, van benne gyertya is, meg is van gyújtva úgy, ahogy a törvény rendeli. Mivel azonban az nincs benne a törvényben, hogy a lámpát az orrunk előtt kell tartani, mink bent tartjuk a köpönyeg alatt, így legalább nem verjük ki vele egymás szemét.

Erre aztán már nem tudott a maga fejétől kádenciát a herceg. Rögtön futárt küldött a királyhoz Stockholmba, s feltárván neki a példátlan gonosztettet egész pokoli teljességében, megkérdezte tőle, mitévő legyen ezzel az elvetemedett várossal. Alighanem olyan választ várt rá, hogy Stralsund lerombolandó, a helye felszántandó és sóval behintendő.

III. Gusztáv azonban azok közé az uralkodók közé tartozott, akiknek világnézetét úgy nevezi a történelem, hogy felvilágosult abszolutizmus. (Olyan lett a vége is, a felvilágosult abszolút uralkodót néhány év múlva tőrrel szurkálták agyon nem kevésbé felvilágosult udvaroncai.) Nagyon jót mulatott a stralsundi obstrukción, és helytartójának a következő utasítást küldte:

- Legokosabb lesz, ha a malátakeverők olyan világosságot csinálnak maguknak, amilyent akarnak, hercegséged pedig úgy áll bosszút rajtuk, hogy otthagyja őket.

Holstein hercege erre csakugyan nem tehetett mást, mint hogy hazahurcolkodott, és képpel se fordult többet Stralsund felé. A malátafőzők pedig három lámpa képében bevezették a közvilágítást, és a nagy esemény emlékére Hackert mesterrel a tanácsterem mennyezetére freskót készíttettek, amely az ítélet napját ábrázolja. Rajta van a holsteini herceg is, természetesen az Atyaistentől bal kéz felől eső társaságban, s a feje olyan lámpának van megfestve, amelynek nincsen kanóca.

I. Miklós, a vas-cár, egyike volt a legboldogtalanabb embereknek. Egész életében fanatikusan kereste a női tisztaságot, de nem sok szerencsével. Mert ha szerencséje volt, akkor nem azt találta, amit keresett; ha meg rátalált, akkor nem volt szerencséje.

A rettegett zsarnok nem az az ember volt, akit magáért is meg lehetett volna szeretni, ő pedig olyan nőről álmodozott, aki nem keresi, hogy arkangyal-e vagy patkoló-kovács, csak a nyakába veti magát, hogy "te az enyém, én a tied, édes szívem, ásó, kapa válasszon el bennünket egymástól".

Ilyen nőt azonban egész birodalmában nem talált a vas-cár, pedig már kezdett rozsdásodni, és a homloka már fölmagasodott a feje tetejéig. Még a cári udvar hölgyei is kezdtek már beteget jelenteni, ha a cár nagyon rajtuk felejtette a szemét. Volt olyan hercegnő is, aki annak a napnak a reggelén szökött meg a kocsisával, amelyiknek az estéjére a cár ígérkezett be teára. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet a nagyúr, mint hogy példát statuált az erkölcsök védelmére. Vagyis Szibériába száműzte a férjet, "mert nem vigyázott jobban a feleségére".

Annál nagyobb volt aztán szegény boldogtalan vas-cárnak az öröme, mikor egy esti sétáján a Néva-parton meglátott egy fiatal lányt, akit félreismerhetetlenül az ártatlanság glóriája ragyogott körül. Termete, mint az őzé, mozgása, mint a széllengette liliomé, szemében a mennyország tiszta kékje, kis sapkája alól úgy aranylott ki a haja, mint a szentek koronája. Csak azért nem vállalták volna az orosz templomok oltárképnek, mert ott az a szentek törvénye, hogy csak a csúnyát eresztik maguk közé.

De látnivaló volt, hogy a kislány egyelőre nem is erre a pályára készül: kottacsomót szorongatott a hóna alatt. Ha csak úgy játékosan lóbálta volna a kezében, az annyit jelentett volna, hogy úri kisasszony, jön a zongoraóráról, s örül, hogy megszabadult a fehér és fekete fogú szörnyetegtől. De aki nagyon magához szorítja a kottákat, az bizonyosan abból él, hogy zongoraszelídítésre tanítja az úri kisasszonyokat. A cár nemcsak ezt állapította meg, hanem azt is, hogy végre megtalálta, amit egész életében keresett. Ez az az Istentől neki rendelt ártatlanság, akivel egyszer minden férfi találkozik. Az ilyesmit megérzi az eltikkadt szív, mint gímszarvas a patakot.

- Jó estét, kisasszony - lépett oda a cár a lányhoz, szemébe húzván a tiszti sapkát, és összébb fogván magán a kerek gallért. Csak úgy ösztönös óvatosságból, mert a Nevszki-proszpekt nyüzsgésében senki se vetett ügyet a szürke katonatisztre, s legkevésbé a kislány sejtette, hogy a világ legnagyobb ura szalutál neki. Egy csöppet elpirult, de az csak a meglepett gyereklány szemérme volt. Különben tökéletes elfogulatlansággal mosolygott a cárra, aki egész életében csak riadt vagy szemérmetlen asszonyi mosolyokkal találkozott.

A kislány nem volt se ijedt, se kacér. Végtelen szerényen, de minden zavar nélkül felelgetett a tisztnek. Zongoraóráról jön, az apja német ember, nyelvmester volt, míg meg nem süketült, s most a szegényfertályban, a Sorokhovain utcában laknak, és abból élnek nagyon szűkösen, amit ő keres. A cár megkérdezte, hogy nem kompromittáló-e rá, ha egy idegen férfi csatlakozik hozzá - a lány imádandó együgyűséggel azt felelte, hogy inkább az volna jó, ha egész hazáig kísérné a kardos ember, mert őfeléjük nagyon sok a hamis kutya. A cár vérszemet kapott, és a Sorokhovain utca legelhagyatottabb háza kapujában megkérdezte a lányt, hogy nem kísérhetné-e föl a lakásába. A kislány egy pillanatig gondolkozott, azután megrázta a fejét. Nem, ma nem lehet, mert az apja már lefeküdt, hanem, ha beéri a tiszt úr káposztalevessel meg rántott hallal, akkor holnap ebben az órában szívesen látják vacsorára.

A cár hódolatteljesen kezet csókolt, és olyan boldogan vett búcsút a viszontlátásig, mint egy kadét, aki először találkozik a szerelemmel. Persze, egy cár sokkal hatásosabban ki tudja mutatni a hódolatát, mint egy kadét: másnap reggel pecérek jelentek meg a Sorokhovain utcában, mégpedig a pétervári rendőrfőnök vezetésével, és minden házból elhurcolták a kutyákat, senki se tudta, miért. Ugyan nem is kereste senki, mindenki örült, hogy nem az embereket hurcolták el, holott annyi erővel azt is megtehették volna.

Esti harangszókor pedig a vas-cár szikár alakja suhant végig a megkutyátlanított utcán, a kopott szürke uniformisban. A rongyos házat könnyen megtalálta, hanem a harmadik emeletre már nehezen botorkált fel a sötét lépcsőház nyikorgó grádicsain. Az emeleten zárva minden ajtó, világítatlan minden ablak - csak a káposztaleves szaga szolgált kalauzul a lángoló nagyúrnak.

A szag egy pléhvel beszegezett konyhaajtóig vezette, idegesen zörgette meg a kilincset.

- No, ki az? - morogta egy mérges hang, s öreg asszonyarc kukkantott ki az ajtórésen. - Mit akarsz, batyuska?

- Itthon-e a tanár úr, matuska?

- Nincs, batyuska, eredj dolgodra - kaffogott az öreg szüle, és becsapta az ajtót.

A cár újra megverte a kilincset.

- Hát a kisasszony?

- Még most se mentél el, batyuska? - horkantott ki a házőrző. - Nem, a kisasszony sincs itthon. Senki sincs itthon. Én se vagyok itthon. Mondtam már, hogy eredj a pokolba.

A cár meghökkent. Ő ugyan mindenkihez goromba volt a világon, de ővele még senki sem gorombáskodott az életben. Egy darabig zavartan topogott a becsapott ajtó előtt, de aztán harmadszor is csak bekopogtatott. Most azonban, ahogy nyílt az ajtó, mindjárt betolta rajta a vállát. A szüle azonban nagyot lökött rajta, ő is a vállával. A kezének nem vehette hasznát, mert abban egy megirdalt harcsaderekat szorongatott.

- Kívül tágas, batyuska. Mondtam már, hogy nincs itt semmi kereseted.

- Dehogyis nincs, matuska - furakodott tovább a cár -, hiszen engem várnak itt, te is nekem sütöd a harcsát.

- No, ezt eltaláltad, te szotyák! - kacagta el magát az öregasszony. - Ha te azt meghallod, hogy kit várunk mink, mindjárt belebújsz az egérlyukba.

- Kit vártok, matuskám, galambom? - évődött a cár. - Csak nem a cárevicset várjátok káposztalevessel?

- Nem ám, batyuska, hanem az atyuskát, magát a cárt.

- A cárt? - verte ki a verejték a cár homlokát.

- Azt bizony - magyarázta a vén cseléd fülig vigyorodó szájjal. - Úgy beleszeretett a kisasszonykámba az este az utcán, hogy még kezet is csókolt neki, és azzal táncolt be a lelkecském az ajtón, hogy no dadus, mit szólsz hozzá, cárné lesz belőlem?

- Így mondta? - kérdezte gúnyosan a cár.

- Igenis így, batyuska - tette csípőre a kezét az asszony, büszkeségében azzal se törődve, hogy mind összevérezi magát a hallal. - Tetszik, nem tetszik, mit szólsz hozzá?

- Azt szólom, hogy nem lesz cárné a kisasszonyodból, hanem megmarad annak, ami: ostoba libának. Én üzenem neki, a cár.

Másnap szigorú cári ukáz minden idegen zongoramestert kitiltott Pétervárról. Az orthodox történetírás föl is jegyezte a vas-cárról, hogy ezzel a rendelettel is a puritán orosz szellem védelmét célozta. Hogy mi rejlett a puritán orosz szellem mögött, az csak húsz évvel ezelőtt tudódott ki, amikor a cári levéltárból Szokolov hercegnő egykorú emlékiratai napvilágra kerültek.

Alfred de Musset-ről, a született halhatatlanságról, csak az okleveles irodalomszakosok tudják, hogy volt neki hivatalos halhatatlansága is. A francia akadémiától kapta, írást is adtak neki róla.

Csakhogy nehezen ment a dolog. A hivatalos halhatatlanság sehogy se akarta magáénak vállalni szegény Alfrédot.

- Érje be a maga halhatatlanságával - acsarogták el a kapuból az Olimpus portásai. - Aki nem tiszteli a tekintélyeket, az ne kívánkozzék közéjük.

Egy darabig csakugyan el is volt a költő a halhatatlanság nélkül, s egészen jól beérte a halandó élet örömeivel. Csak amikor ezek rendre elhagyogatták, akkor áhított rá Alfred Musset az akadémiai frakkra. És ekkor derült ki, hogy nem is olyan szőrös szívű emberek azok az akadémikusok, aminőknek az újságírók híresztelik őket. Mikor a Musset orvosaitól garanciát kaptak rá, hogy a költő már félig az ördög zsákjában van, s az egy-két esztendő alatt menthetetlenül elviszi, egyszerre azt mondták, hogy üsse part, annyi időt ki lehet bírni még ővele is, hát tessék helyet foglalni a zöld-frakkosok közt.

Azaz, hogy volt néhány nyakas halhatatlan, aki még a haldokló költőnek se tudta megbocsátani a tehetségét. Különösen De Saint-Aulaire úr fújta ellene a követ pár öreg kollégájával. Ma már nemigen lehet tudni a jó úrról, hogy az okszerű birkatenyésztés irodalmát művelte-e, vagy a birtokán lelt druida légyfogók kultúrtörténeti fontosságára mutatott rá, de az bizonyos, hogy a maga idejében sokkal nagyobb tekintély volt, mint a Les nuits züllött költője.

- Minden tőle függ - mondták Musset-nek a barátai, s rávették, hogy tegye meg a grófnál azt a tisztelgő látogatást, amit nem kerülhet el senki, aki életében meg akarja élni a halhatatlanságát.

A gróf Párizs környékén nyaralt falusi birtokán, s Alfréd, aki vagyona roncsait gálaruhába ölte, gyalogszerrel tette meg az utat. Egy kicsit ki is melegedett, mire elérte a tetthelyet, de a kastély kapujában mégis hideg verejték verte ki. Egy piszkos, gubancos eb állta útját mérges mormogással a küszöbön. Régen hálhatott vetett ágyban, ahogy a subáján látszott, és valahol favéget kóstoltathattak vele, mert húzta az egyik hátulsó lábát.

- Ronda dög - gondolta a költő, és nagy hajlandóságot érzett rá, hogy oldalba rúgja az ebet. Azonban mint óvatos városi ember, jobbnak látta ki nem mutatni őszinte érzelmeit, inkább nagyon barátságosan pisszentett az útónállónak.

- Ez derék ember lehet - gondolta a négylábú szőrgombolyag, és nemcsak utat engedett a költőnek, hanem utána is iramodott.

- Vesztél volna meg a gazdáddal együtt! - forgott hátra idegesen a költő, és a lírikusok kétszínűségével gügyögött a kellemetlen díszkíséretnek mindenféle szép trópusokat, hogy megnyerje baráti indulatát.

- Ez már igen - vette készpénznek a kutya a hízelgést, és a világért el nem maradt volna a költőtől. Farkcsóválva kísérte végig a szilfasoron, utánaloholt a gömbölyűre nyírt puszpángok között, és felkocogott vele a márványlépcsőn.

- Úgy látszik, a házhoz tartozol - nyugodott meg a költő, és hízelegve veregette meg a kutya kócos fejét. Mint finom lélek mindent utált ugyan, ami nem szép, de mint vicomte-nak tele volt a szíve megértéssel az arisztokrácia iránt.

- Úgy látszik, nagyon jó társaságba kerültem - nyalta végig a kutya a költő kezét, és ahogy nyílt az ajtó, elsőnek osont be rajta.

Az ajtót maga De Saint-Aulaire úr nyitotta ki, aki rózsát szedni indult a parkba. A grófot nem érte váratlanul a látogatás, ellenben a költő kutyája igen meglepte. El is határozta magában, hogy inkább a nyaktiló alá hajtja a fejét, mint hogy a halhatatlansághoz segítsen olyan embert, akinek ilyen kutyája van. Azonban sokkal finomabb úr volt, semhogy kimutatta volna, amit gondolt. Mosolygó udvariassággal tessékelte be a vendéget a szobába.

- Parancsoljon - mutatott rá a címeres zsöllyére.

A kutya fürgébb volt, mint a költő, fölugrott a székre, és sáros testét végignyújtotta a bársonyon. Alfréd zavartan mosolygott, mert nem tudta, hogy mit kell csinálni a vendégnek, ha helyét a ház kedvence foglalja el.

- Nem tesz semmit - segítette ki zavarából a gróf, és őszinte undorral megvakarva a kutya hasát, másik széket ajánlott fel a vendégnek.

- Úgy látom, gróf úr szereti az állatokat - kezdte a társalgást Alfréd, mire De Saint-Aulaire úr kényszeredett mosollyal jelentette ki, hogy különösen a kutyákban leli nagy örömét. Alfréd erre Lukréciusból idézett valamit, amivel egyrészt mint a kutyák barátjának akart kedveset mondani a grófnak, másrészt be akarta bizonyítani, hogy ő dekadens költő létére se ellensége a régi klasszikusoknak. A gróf udvariasan elismerte, hogy nagy kincs a hű kutya, és hogy kedvében járjon a költőnek, elmondta neki Aubry úr kutyájának esetét, aki Charlemagne idejében élt, és párviadalban mentette meg ura becsületét, amivel örök időkre méltóvá tette magát a francia olvasókönyv-írók hálájára.

- Auah! - ásított bele a kutya a diskurzusba, és hunyorgó szemmel biztosította a két urat arról, hogy ő is az Aubry-kutyák nemzetségéből való, s bármikor kész életét áldozni gazdája becsületéért. Közben azonban olyan mozdulatokat tett a fejével, amelyek akkor jellemzik a kutyákat, mikor álmukban légy után kapkodnak.

De Saint-Aulaire úr idegei nem bírták ezt a plebejus tempót.

- Talán sétálnánk egyet a parkban - indítványozta vendégének.

Most derült ki, hogy a kutya csak tettette az alvást. Rögtön oda sederedett a két úr közé, és mivel egyik se merte odébb rúgni a másik miatt, ellenállás nélkül átvette a kertben az impériumot. Összevissza ugrált, csaholt, kapart, hempergett a virágágyak közt, és megszaggatta a pávák farkát.

Ezt már Musset mégse állhatta meg szó nélkül.

- Talán ezt mégse kellene engedni - vélte bátortalanul.

- Szót sem érdemel, kérem, hadd töltse kedvét - legyintett bosszúsan a gróf.

A költő elpirult, mert rendreutasítást érzett ki a háziúr szavaiból. Csakugyan, mi köze is neki ahhoz, hogy a gróf bele van őrülve ebbe a förtelmes jószágba? A nyavalya nem egyforma. Elhatározta, hogy többé nem szól bele a ház belső ügyeibe, s ha véleményt nyilvánít a kutyáról, az csupa elragadtatás lesz.

Az eb pedig igyekezett rászolgálni az elragadtatásra. Fellökdöste a virágágyakat őrző törpéket, beható kutatásokat végzett a szemétgödörben, s végre az aranyhalak után való érdeklődésből belevetette magát a szökőkút medencéjébe. Ott jó darabig el is időzött, de végszóra jelentkezett.

Akkor, mikor a gróf azt mondta a költőnek:

- Örülnék, ha itt maradna ebédre, legalább a családom is megismerné.

A kutya megrázta magát, és telefröcskölte vízzel a gróf nadrágját. Mintha csak azt akarta volna mondani:

- Mehetünk. Én már megtisztálkodtam, s nincs az a grófi asztal, aminek díszére ne válnék.

Musset elhatározásához híven nyájasan veregette meg a kutya sovány nyakát:

- Velünk tartasz te is, barátom?

- Ó, hogyne! - mosolygott a gróf, mint aki vadalmába harapott. - Ha már egyszer úgy van szoktatva.

- Tiszta őrület - gondolta a költő, de azért alapjában örült neki, hogy a kutya ennyire ragaszkodott hozzá, s őmellé furakodva lép az ebédlőbe. Most már biztosra vette a gróf szavazatát.

De Saint-Aulaire úr hölgyei lekötelező nyájassággal fogadták a költőt és kutyáját. Gyöngéd tapintattal néztek össze, s a ház ura is rájuk hunyorított, hogy ha már egyszer a ház vendége a hóbortos poéta, tiszteljék négylábú bogarát.

Egy darabig nem is történt semmi baj. Diszkréten csörögtek kések, villák, macskatalpon járt a felszolgáló személyzet, halkan beszéltek a lóversenyekről, s a kutya is tisztességtudóan sündörgött az asztal körül, hol egyik, hol másik dámának a térdéhez fenvén a fejét. A dámák ugyan ilyenkor összerezzentek, de a gróf összevont szemöldöke nyugalmat parancsolt.

- Még egy kis türelem, és mindjárt kidobjuk őket!

A kutyai türelem azonban nem tartott annyi ideig, mint a grófi. Az eb először csak a lábait rakosgatta föl az asztalra, aztán a fejével is érdeklődött, a helyzet egyre tűrhetetlenebbé vált, és senki se tudta, mit kellene csinálni. Végre a kutya mutatta meg, hogy nemcsak bátorság van benne, hanem okosság is. A kínos helyzetnek azzal vetett véget, hogy elkapta a kappant az asztalról, és befeküdt vele a tálaló alá.

A grófot még ez az arcátlanság se hozta ki a sodrából. Finom mosollyal fordult a költőhöz:

- Az ön kutyájának jó ízlése van, uram.

- Az én kutyámnak? - ugrott fel Musset halálravált arccal. - Hát ön azt hiszi, hogy az ön kutyája az én kutyám? Ez az utálatos szörnyeteg?

- Hogyan? - állt föl a gróf is. - Hát nem az öné? Hiszen ön hozta. Mi nem tartunk kutyát.

- A kastély kapujában találkoztam vele - magyarázkodott a költő -, s nem mertem elkergetni, mert azt hittem, a gróf úr kutyája.

- Én pedig a költő kutyáját tiszteltem benne - kacagott De Saint-Aulaire úr, de most már szívéből. - S megvallhatom azt is, hogy ha a félreértés ki nem derül, sohase lett volna önből akadémiai tag. Így azonban tartozom önnek azzal az elégtétellel, hogy legodaadóbb hívéül ajánljam föl magamat. Hanem most már ki innen azzal az undok döggel!

A lakájok kinyitották az ajtót, és nekigyürkőztek a szörnyeteg kidobásának. Mivel azonban a grófoknál minden szertartásosan történik, míg a megfelelő botot keresték, a gubancos kalandor kisuttyant az ajtón, és eltűnt az élet vadonában a kappannal. El kell ismerni, hogy rászolgált, mert egy költőt hozzásegített a halhatatlansághoz, és két ember közt holtig való barátságot szerzett.

Jules Janin jegyezte fel ennek a történetnek a magját, mint adalékot az akadémiai halhatatlanság természetrajzához, s én érdemesnek tartottam utánamesélni. Sohase tudhatja az ember, ki veszi hasznát a történelem tanításának.

Vértanúhatnám Sámuel ötven évvel ezelőtt dúsgazdag gyapjúkereskedő volt Tennessee-ben. Ott, ahol most újra akarják kezdeni a daytoni majompört, amint olvasom, s éppen ez juttatja eszembe a vértanúhatnám polgár tanulságos történetét, amely annak idején éppen olyan mulatsága volt a világsajtónak, mint most a majompör.

Vértanúhatnám Sámuelt egész negyvenéves koráig Samuel Francis Trainnek hívták, s igen nagy tiszteletet szerzett ennek a névnek, úgy is mint gyapjúkereskedő, úgy is mint gentleman. Ő se bántott senkit, őt se bántotta senki, végezte a dolgát békességben, hétköznap olvasta a dollárjait, vasárnap pedig olvasta a bibliát, ahogy az egy tennessee-i polgárhoz illett akkoriban, és természetesen illik ma is.

Történt azonban, hogy S. F. Train városában egy istenfélő hajadon közzétette azokat a leveleket, amelyeket a nagyon tisztelendő Ezmegaz intézett hozzá, mint az Igaz Tökéletességű Keresztyének Társaságának elnöke. Mi volt a levelekben, mi se, azt tán ne keressük, de ami bennük volt, az alighanem meghaladta a hitvédelem szokott határait. A nagyon tisztelendő prédikátor ugyanis becsületsértésért pörölte be az istenfélő hajadont, az igaz tökéletességűek pedig azon a címen követelték a letartóztatását, hogy erkölcstelen iratokkal fertőzte meg a város társadalmát. És mivel Amerikában mindig vigyáztak az erkölcsökre, az államügyész csakugyan le is tartóztatta a jámbor hajadont, és a szabadlábra helyezés biztosítékát akkora összegben állapította meg, hogy azt csak milliomos tudta volna letenni.

S. F. Train ugyan többszörös milliomos volt, s ha ő csak egy közönséges lovagias gyapjúkereskedő, még abban az órában kiszabadíthatja az üldözött ártatlanságot. S. F. Train azonban negyvenéves korára fölfedezte magában, hogy ő tulajdonképp az igazság lovagja, ennélfogva nem hitvány dollárokat mozgósított, hanem a szellem fegyvereit. Mint a biblia szorgalmas olvasója és alapos ismerője, nekiült az ótestamentumnak, kiszedegette belőle az öreg Juda és a menye történetét, a Lót családi históriáját, a szemérmes József esetét a nem szemérmes Koleikhábbal, az Ámonét Thámárral, a Dávidét a szunámi leányzóval, s nem feledkezvén meg a rágeszi nászéjszakáról sem, az Énekek énekéről sem, sőt a szókimondó kisebb-nagyobb prófétákat is idézvén, mindezeket kinyomatta egy épületes könyvecskében, meginterpellálván az előszóban az államügyész urat, hogy vajon erkölcsös históriáknak tartja-e ezeket? S ha nem, hát akkor kit fog értük zár alá tenni?

A kérdés első felét nyilván nem latolgatta az államügyész, hanem a másodikra habozás nélkül megfelelt: lecsukatta a derék gyapjúkereskedőt, aki válogatott kiadást rendezett a bibliából.

A vizsgálóbíró azonban, bizonyos Davis nevezetű mister, akiből később az Unió legfőbb törvényszéki bírája lett, okos ember volt. Előre látta, hogy ez a pör sok galibát csinál, ha egyszer elindítják, tehát idejekorán elejét állta. A vádat valami formai okból elutasította, és Samuel Francis Traint hazaküldte gyapjút mérni, a lelkére kötvén, hogy hagyjon fel a teológiai tanulmányokkal.

Igen ám, csakhogy az "igaz tökéletességű keresztyének" nem voltak hajlandók belenyugodni abba, hogy az istentől elrugaszkodott Train ilyen könnyűszerrel szabaduljon, annál kevésbé, mert az volt az első dolga a gyehennára valónak, hogy új kiadást rendezett a válogatott ótestamentumi fejezetekből, mivel az első kiadást azon frissiben szétkapkodták, lévén a tennessee-iek nagyon jámbor szívű puritánok.

Kapták magukat az igaz tökéletességűek, népgyűlést hívtak össze, aláírásokat gyűjtögettek, s most már bibliagyalázás címén követelték Mr. Train lefogását. A népharaggal nem lehet szembeszállni, különösen, mikor linccsel fenyegetőzik, s a gyapjúkereskedőt már csak azért is letartóztatták, hogy az igaz tökéletességűek meg ne mártogassák szurokba és meg ne hempergessék tollba. Sietni azonban nem akart a bíró az üggyel, gondolta, majd előveszi pár hónap múlva, mikor már elmúlik a mérge.

Csakhogy pár hónap múlva az volt a helyzet, hogy Tennessee-t a polgárháború szélére juttatták az öreg Judának meg a többi ótestamentumi hébereknek a kujonkodásai. Nemcsak az igaz tökéletességűek forrongtak, hanem a tökéletlen keresztyének is. Mit volt mit tenni, ki kellett tűzni a tárgyalást. A tárgyalás előtt való nap azonban a bíró magához hívatta az igaz tökéletességűeket.

- Hát mit csináljunk Mr. Trainnel?

- Akasztófát neki! - verték az asztalt a tökéletesek.

- Vigyázzunk csak - kopogott csöndet a bíró. - Ha elítélem a polgártársat, akkor elítélem a bibliát is! Ez pedig nagy örömére lesz az istenteleneknek.

- Ez bizony így igaz - juhádzottak meg az igaz tökéletességűek. - Akkor hát mégiscsak jobb lesz fölmenteni a birkanyírót!

- De akkor lesz csak igazán elítélve a biblia! - mutatott rá a következményekre a bíró. - Gondolják csak el, mi lesz abból, ha a független amerikai polgárok esküdtbírósága azt mondja egy orcátlan bibliagyalázóra, hogy derék ember az, nem tett semmi rosszat, csak népszerűsítette a bibliát. Ezért kellett volna ezt a pört idejében meggondolni!

Az igaz tökéletességűek erre nem tudtak mit mondani, csak megvakarták a bal kezükkel a jobb fülüket. Az pedig puritán nyelven is csak azt teszi, hogy szamárság biz ez, ki teszi ezt már most jóvá?

A bíró vállalta, hogy majd eligazít ő mindent. S másnap megkezdődvén a tárgyalás, föltette a vádlottnak az egyetlen kérdést, amihez az amerikai törvényszéknek joga van. (Akkor legalább így volt.)

- Bűnösnek érzi-e magát?

Mármost ha erre azt mondja Train, hogy "nem", akkor a bírónak joga van megfelelő indokolással, minden további tárgyalás nélkül szabadlábra helyezni a vádlottat.

Mr. Train meg is felelt a kérdésre szép nyugodtan.

- Igenis, bűnösnek érzem magamat, és várom az ítéletet, amelyik vagy engem marasztal el, vagy a bibliát.

A bibliás embert visszavezették a börtönbe, és ott hetekig puhították, hogy vallja magát ártatlannak. Nem ért semmit, nincs az a birka, amely úgy ragaszkodnék a gyapjához, mint Mr. Train ragaszkodott az ítélethez. Utoljára ravasz fondorlathoz folyamodtak az igaz tökéletességűek. Rábeszélték a makacs ember feleségét, hogy utazzék át Európába, a férjnek megengedték, hogy fölkísérhesse az asszonyt a hajóra, a hajóskapitánnyal pedig szót értettek, hogy azonnal indítsa meg a hajót, és szöktesse meg a rabot.

De S. F. Train már akkor Vértanúhatnám Sámuel volt. Elkísérte ugyan a feleségét, de csak a hajóhíd innenső végéig, ott megállt, és csak onnan lengette a sapkáját az induló hajó felé:

- Aztán majd írjál!

Erre újabb trükkel próbálkoztak a tökéletesek. (Már akkor esztendeig tartott a tennessee-i pör, közörömére az egész újságolvasó világnak.) Elhatározták, hogy Traint hivatalosan őrültnek nyilvánítják. Ehhez külön esküdtszéket kellett összehívni, amely tizenkilenc napig vizsgálta Train elmeállapotát néhány tucat szakértővel, a legszélesebb körű nyilvánosság előtt. Ilyen bohózatot még Amerikában is keveset láttak, s úgy látszott, hogy az esküdtek rokonszenve a tökéletesek szakértői felé fordul, elhiszik nekik, hogy Train bolond. Erre azonban annyira vérszemet kaptak a szakértők, hogy az egyik frenológ bonckéssel akart nekimenni a Train fejének, hogy pontosan körülhatárolja a koponyán az őrültség régióját. Ezen aztán feldühödött az esküdtszék, s egyhangú határozattal kimondta, hogy Mr. Train nem bolond, legalábbis van annyi esze, mint a szakértőknek.

- No, ha nem bolond, akkor semmi akadálya sincs a pör lefolytatásának - mondta a bíró, és kitűzte a főtárgyalás napját: a gyapjúkereskedőnek pedig, kívánságához képest, adatott egy bibliát, hogy abból fegyverezhesse fel magát a nagy napra.

A felkészülés azonban hiába esett. A bíró a főtárgyaláson kijelentette, hogy a biblia a pör anyagába bele nem vonható, mert itt nem a bibliáról, hanem a vádlott szemérmetlen könyvéről van szó.

Mr. Train védőügyvédei egyszerre észrevették a hurkot, amit a bíró védencük nyakába vetett. Siettek is segíteni rajta.

- Ha a Mr. Train könyve valóban szemérmetlen, annak csak az lehet a magyarázata, hogy felünk nem beszámítható.

- Tudják ezt bizonyítani? - kapott a szón a bíró.

Hát hogyne tudták volna! Egyszerűen hivatkoztak az igaz tökéletességű keresztyének szakértőire, akik a minap oly nagyszerűen bebizonyították Mr. Train elmeháborodottságát. Az, hogy az esküdtszék nem hitt nekik, nem tesz semmit, ők mérget vesznek rá, hogy a kiváló szakértőknek igazuk van, szegény Mr. Train csakugyan tökéletes bolond.

A bíró a vádat képviselő ügyész véleményét kérte, aki szédelegve fogadta ezt a váratlan fordulatot. A saját szakértőit nem hazudtolhatta meg, s így kénytelen volt kijelenteni, hogy a maga részéről sem ellenzi a vádlott elmeháborodottságát. Zajos taps és viharos kacagás az egész teremben. Most már fölöslegessé vált tanúkihallgatás, vádlóbeszéd, védőbeszéd, minden. Az esküdtszék egyhangúlag felmentette Mr. Traint a bibliagyalázás vádja alól, azzal az indoklással, hogy beszámíthatatlan.

- Megnyugszanak az ítéletben? - nézett a bíró először az igaz tökéletességűekre, aztán Mr. Train védőire. Mindkét részről azt jelentették, hogy megnyugszanak, csak a vértanúhatnám férfiú kezdett el ugrándozni.

- Maga hallgasson, Mr. Train - pisszentette le a bíró. - Magát felmentették, mint elmeháborodottat, és én magát mint elmeháborodottat ezennel beutalom az állami tébolydába, ahol mindaddig kezelni fogják, míg a törvény másképp nem intézkedik róla!

A teremben mindenki felugrott a helyéről, és össze-vissza kiabált, ami természetesen mind hiábavaló volt, mert az amerikai bíró mindenható. Legnagyobbat ugrott azonban Mr. Train, aki az ablakon vetette ki magát, ezzel adván bizonyságát annak, hogy se nem szent, se nem őrült, hanem igen is értelmes amerikai polgár, aki tisztában van vele, hogy tébolydában lakni nem jó. Siettében még a bibliáját is otthagyta, és soha többet nem foglalkozott ótestamentumi stúdiumokkal, beérte a dollárolvasással.

Az igaz tökéletességű keresztények pedig tovább nemesítették a tennessee-i erkölcsöket, s a majompör mutatja, hogy az elvetett mag nem hullott kősziklára, hanem igen szépen megeredt.

Liguria gyöngye rivierai fogalmak szerint elég jelentékeny hely. Nem hiszem, hogy tizenötször bele lehetne rakni Tápéba, legföljebb tizennégyszer, és akkor már csak annyi hely maradna, hogy legfeljebb még Portofinót és San Nicolát lehetne beleszorítani. Hogy milyen kicsire szabták ezt a Santa Margheritát, abból látni legjobban, hogy csak három templom van benne. Hotelja van tizenhét, és utcája kettő.

Mindez a Reiseführerekben is megtalálható, van azonban két nevezetessége a falunak, ami tudtommal még eddig sehol sincs följegyezve. Az egyik az, hogy van egy Viktor Emánuel-szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harangszót meghallja, akkor mindig megemeli a kalapját. Ami nem kis dolog, mert pofoncsapott bronzkalapja van, és az lehet vagy fél mázsa súlyú. Igaz viszont, hogy bronzkarja is van a kalapemelgetéshez.

Mármost ebben az az érdekes, hogy Szegeden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza-szabályozó Vásárhelyi Pál mérnök szobráról. Valamint Bod Péter is azt írja a Szent Herteokratészben - ilyen messziről nem tudom a pontos címét a kétszáz esztendős könyvnek -, hogy Rotterodamus város piacán ama nevezetes Rézmán, vagyis Erasmus doktor szobra mindig becsapja a kezében levő nyitott rézbibliát, valahányszor meghallja a déli harangszót. A dologban persze az a huncutság, hogy sohase hallja meg a harangszót se a rézdoktor, se a rézmérnök, se a rézkirály. És aki erre rá nem jön, azt kinevetik Szegeden is, Rotterdamban is meg Santa Margheritában is. Egy nótára megy az egész világ.

A másik nevezetessége az a jelen levelem dátumában jelzett helynek, ahová reggelenként átsétálok Rapallóból, hogy ma találtam benne egy hazai lapot. Ott feküdt a Giardino Publico márványlócáján. Nem kell mondanom, hogy nagyon megörültem neki, és az első percben azt hittem, hogy ezt egyenesen nekem hozták hazulról az angyalok. Otthon nem vagyok én ilyen naiv, de itt úgy körül van véve angyalokkal az ember, hogy egész természetesnek tartja az ilyen szívességet. Mihelyst azonban éppen a tulajdon tárcámban paprikás szalonnára valló ujjlenyomatokat találtam, mindjárt láttam, hogy rossz nyomon járok. (Nota bene: a tárcámra a sajtóhibákról ismertem rá.)

Mindegy no, ismeretlen honfitársamnak mindenesetre hálás köszönetet mondok e helyen, szíves feledékenységéért, amellyel hozzájuttatott ahhoz az örömhöz, hogy otthon érezhettem magam a vérrel virágzó kaméliafák alatt. Főképp azért éreztem magam otthon, mert az újság éppen négyhetes volt, s én otthon se igen szoktam frissebben olvasni az újságot. Olyan öreg újságírónak, mint én vagyok, meg lehet ezt bocsátani, s különben szegény édesapámat, az öreg szűcsmestert is mindig csak viselt subában láttam, holott ő maga csupa új subákat csinált.

Köhécselős napom lévén, először természetesen az időjárást néztem meg, mert már kezdek belejönni a köhögés lélektanába. Ha azt hallom, hogy otthon jobb idő jár, mint itt, akkor mindjárt erőt vesz rajtam az elkeseredett köhögés, de mihelyst arról kapok hírt, hogy otthon sokkal jobban köhögnék, mint itt, azonnal elhallgatnak a mellemben mindazon hangszerek - hegedűk, cimbalmok és hárfák -, amelyeket családi körben becéző néven cinicáknak hívunk.

Most is mindjárt megnyugodtam, mihelyst azt olvastam, hogy otthon fújdogál a szelecske, és hősüllyedés várható, csapadékkal. Ezen föllelkesedve olvastam aztán el annak a gyúrói postásnak a történetét, akit majd agyonvertek az ismeretlen tettesek, mert nem fogadott szót a hatóságnak, és nem bontotta le a házát. Hát ez olyan szép történet, hogy most már nem is olvasom tovább az újságot, míg olasz párját nem hasítom ennek a történetnek. Ez lesz a Zia Nia históriája.

Zia annyit tesz, hogy "néni", a Nia pedig a Szidóniának a megrövidítése. Zia Nia tehát nem egyéb, mint Szidi néni. Szidi néni Magyarországon is eléggé ismeretes személy, mindenki tudja róla, hogy őelőtte nem mer Berci páros csókot adni, az idevaló Szidi néninek azonban más jelessége van, noha az szintén a párossággal függ össze. Zia Niának a gyerekei születtek párosával. Először született neki két fia. Másodszor született két leánya. Harmadszor született két fia és két lánya. Hogy aztán negyedszerre mi történt volna, azt nem lehet tudni, mert a négyes keresztelő után nemsokára Zio Ignaziónak az az érthetetlen gondolata támadt, hogy ő megfürdik a tengerben. Meg is tette, bele is fulladt. (Egyike a legritkább halálnemeknek az olasz falusi népnél; aki csecsemőkorában bele nem fullad a fürösztőteknőbe, azt később nem fenyegeti enemű veszedelem.)

Zia Nia fölvette a vedova nevet és rangot, és viseli öt év óta becsülettel. Nyitott egy kis bottiglieriát, és abban méri a vino cattivót. (Az olaszoknak - az Isten tudja, milyen eszmetársítás révén - a viharos tenger és a rossz bor egyformán cattivó.) A halászok és bárkások igen kultiválják is a csárdát, mert nagyon jó helyen van, két penzió-palota közül közvetlenül a tengerbe ugrik ki, úgyhogy az ajtaján kitántorgó hazafi közvetlenül a csónakjába eshet bele, ami olyan szép berendezés, hogy a legdrágább hotelben sem található.

Történik azonban egyszer, hogy mikor Zia Nia éppen a reggeli pappát kanalazza szét a nyolc gyereknek, beállít hozzá az ispettore, ez olyan utcakapitány-féle hivatalos ember, két guardiával meg hat darab csákányos férfiúval.

- Hát tik? - merészkedik rájuk Zia Nia. - Mi jóban jártok?

- Mink bizony utcát igazítunk, Zia - mondja az ispettore.

- Ejnye, hejnye - csóválta meg fejét Nia nenő -, még ilyent se hallottam. De csak mindenre ráértek! Hát aztán hogy igazítjátok az utcát?

- Úgy, Zia, hogy lebontjuk ezt a te házadat, mert nagyon kiugrik az utca sorjából. Küldött már teneked efelűl a borgomastro elég írást, de te mind hallatlanná tetted, hát most már elküldött minket.

Zia Nia erős, zömök menyecske, az ispettorét akár megdagaszthatta volna, ha négyszemközt kapja, de már a bakteroknak meg a csákányos embereknek mégse mehetett nekik. De nem is volt az neki eszeágában sem, inkább betessékelte őket a küszöbről a tavernába.

- Ami parancs, parancs, annak eleget kell tenni. De már éhgyomorral mégse fogjatok hozzá, harapjatok egyet előbb, ti perdigiornók.

Ha az embert füstölt asinellivel kínálják, akkor azt se bánja, ha lenaplopózzák. De a füstölt tengeri-szamárkát nagyon sok szálkával ruházta föl a Jóisten, az csak ákovitába áztatva üdítő eledel. Az első butéliánál azt mondták az emberek, hogy kár ezért a szép házért, de ami rend, az rend, aztán az angoloknak más az ízlésük, azok beszélték tele a borgomastro fejét. A második butéliánál azt mondták, hogy de bizony ők inkább a borgomastróba vágják a csákányt, mint ebbe a szép házba. A harmadiknál aztán már nem mondtak semmit, mert ki az asztal tetejére borulva szenderedett el, ki az asztal alatt húzta a bőrt.

Zia Nia meg csak ezt várta, akkor előhúzta a nagy, kétkerekű lettigát, abba befogta az öszvért, ülésnek föltett rá egy szál deszkát, a háta mögé behajigálta a nyolc gyereket, azzal a nyaka közé szedett a mulónak, s most már uccu neki a világnak!

- Mammina, mammina! - riadoztak a gyerekek, ahogy nagyokat zökkentett rajtuk a kóla a meredek lejtő sziklatuskóin.

Zia Nia hátracsapott az ostorral, a gyerekek elkezdtek bőgni, ettől az öszvér kótyagosodott meg, s most már úgy nekilódult a zörgős kolesszal, mint a veszett sárkány. Az emberek mindenütt szájtátva néztek utánuk, s akinek ráérő ideje volt - az pedig itt mindenkinek van -, az mind a nyomukba szegődött, kíváncsian arra, hogy mért akar Zia Nia kikocsikázni a világból.

A furfangos nenő pedig éppen ezt akarta, a mentül nagyobb spektákulumot. Mire odacsörömpölt a rossz kocsi a municipio elé, akkorára az angol király őfelségének több alattvalója is odacsődült, s a nagy zörgésre, lármára, gyerekordításra ijedten szaladt ki a borgomastro is a porticusba.

- Mi dolog ez, asszony? Kié ez a sok gyerek, és mit akarsz velük?

Zia Nia leugrott az ülésről, internacionális asszonygesztussal a csípőjére tette a kezét, és rászikrázott a szemével Liguria gyöngyének leghatalmasabb urára.

- A nyolc gyerek eddig az enyim volt, de ezután a tied lesz, borgomastro, mert ha lebontatod a fejük felől a házat, akkor vidd őket a te házadba, és ezután keress nekik kenyeret te!

A borgomastro visszaugrott a szobájába, és nem telt bele egy miatyánknyi idő, Zia Nia már sigillós írást kapott róla, hogy az ő életében senki a házához nyúlni nem fog.

Ha Cornelius Nepos ezt megérte volna, Zia Nia bizonyosan a Gracchusok anyja mellé kerülne a középiskolai oktatásban.

Ha már éppen virágcsatát értem Nizzában, hát én is megnéztem. Már csak úgy öregesen, fél szemmel, ahogy koromhoz és mesterségemhez illik. A virágokért álltam be a tízfrankos oldalba, nem azokért, akik csatáztak a bukétákkal. Inkább még felhőztem is tőle, hogy mi lesz velem, a szégyenlős természetemmel, ha valami hercegkisasszony engem talál szembegyöngyvirágozni. De hát hiába rántottam meg kétszer is a mellényem alját - a férfirenden lévőknél ez az ösztönös gesztus szokta azt jelenteni, hogy minket érdemes megnézni, a jó reggelét neki -, engem nem inzultáltak a démonok. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem szíves okulásul. Nehogy azt gondolja, aki csak moziban látta a bataille de fleurs-t, hogy aki a Promenade des Anglais-be beteszi a lábát, azt mindjárt agyba-főbe verik orgonahusángokkal meg jácint-piszkafákkal. Nem, ne tessék hinni a mozinak, az sok mindent mutogat, ami nincs, és nem mutat meg mindent, ami van. Én még sose láttam a vászonbeli virágcsatán az ismeretlen katonát, akire most rátaláltam az ütközet hevében. Nem egészen a tetthelyen, néhány lépésre a világ úri naplopóinak tékozlásától. Egy hajításra a promenádtól, lent a tengerszélen, a kőpart tövében.

Hogy Jean volt-e az ismeretlen katona neve vagy Luigi, azzal nem szolgálhatok. Aligha tudja azt valaki a Jóistenen kívül, s ha egyáltalán vezetnek róla nyivántartást a mennyei kancellárián, ott is csak mint létszám feletti szerepel. Az meg egészen bizonyos, hogy idelent a földön a legfölöslegesebb ember, akivel nem akkor van baj, ha elvész, hanem ha megkerül. Sokfelé megfordultam már a nyomorúság szemétdombjain, de soha még ilyen ágrulszakadt csavargót nem láttam.

Igen, az ismeretlen katona csavargó, mert nem szolgált neki a szerencse. Ha szolgált volna, akkor elrothadt volna valahol az Ardennekben, aztán kiásták volna, bevitték volna a Pantheonba, csupa generálisok silbakoltak volna körülötte, s maga a monsieur président is hős bajtársnak szólította volna, ami annál szebb lett volna tőle, mert őrajta nem polkáztak a patkányok a lövészárokban. Vagy ha nem lett volna is belőle prédikációs halott, csak a tücskök citeráztak volna neki a poraiból nőtt vadkóróban, akkor is szép karriert csinált volna. Belekerült volna az olvasókönyvekbe, és valahányszor a francia kisfiúk verset mondanak a gloárról, mindig büszkén zördíthette volna össze a bokacsontját: engem emlegetnek... De neki nem volt szerencséje. Életben maradt, kiadták neki az obsitot, és mehetett, amerre látott. Talán Marseille-be ment, és nem találta meg a régi bárkáját, talán Cannes-ba ment, és nem találta meg a régi kertjét, talán hazament, és nem találta meg az otthonát. Talán megszokta, hogy tétlen heverjen a napon, és nézze a szitakötők játékát, hogy bodzabokor alatt aludjon, és nyers répát ebédeljen, hogy tyúkot rekviráljon magának, és szomszédtalan tanya asszonyára törje rá az ajtót. Akárhogy volt, az ismeretlen katonából csavargó lett, kisgyermekek réme és nemzeti szégyen, akivel még a szolidabb koldus se ül le egy kőpadkára a kikötőben.

Az ismeretlen katonán azonban nemigen látszik, hogy haragban volna a világgal. Természettől vidor kedély és gyakorlati filozófus. Nemcsak a rongyosságában fakír, hanem a világszemléletében is. Lábánál a búzavirágkék tenger, fölötte a borágókék ég, és olyan elégedetten nyújtózik ki a fehér porondon, mintha Buddha tenyerén hemperegne. Játékos gyermek módjára mulatja magát. Meghajigálja kaviccsal a sirályokat. A meztelen lábasarkával kutat fúr a homokba, a másik lábán bocskor van, azt kirázogatja, s elkezdi táncoltatni a napnak fordított talpán. Aztán azzal szórakozik, hogy kidugdossa ujjait a rongyos köpönyege lyukain. Van rajta olyan is, amelyiken kiszalad az egész ökle. Körülnéz, valamit keres, alighanem kaktusztüskét, amit a sorsa is biztosítótűnek teremtett. Megakad a szeme a rézmedálián, ami a köpönyeg mellén lóg. Az is lehet, hogy gomb, innen fölülről nem lehet kivenni. Ürgeti-forgatja, éremfénnyel csillan a napsütésben, mégiscsak érdemfityegő. A gloár legszerényebb fajtájából. Mégiscsak büszkeség. Ráköp a köpönyege fölhajtott szélire, és fényesíti a gloárt. Szétveti kezét-lábát András-kereszt módjára, és lehunyja a szemét.

A virágcsatában a kétszázkilencvenes számú hintó gurul elő. Nem is hintó ez, hanem asszír harci szekér. A gránátalma mellű Isztár hajt ilyent a nippuri rompalota freskóin. Klematisz-virág a kereke, a bakja, az ernyője, a hám, az ostor, a szemellenző; Isztár is klematisz-koszorút visel, s hajnalszín tunikája ujjából klematisz-szirmokat záporoz az útra. "Negyvenezer frank" - mondja valaki mellettem. Az embertenger nagy harsanással köszönti a bíborálmot. Odalent az ismeretlen katona felüti a fejét. Szép feje van, borzas fekete haja már ősszel szegett, ha volna olyan fésű, amelyik fogná, meg lehetne festeni borbélycímernek, és a szakértő följegyezné az útinaplójába, hogy a nizzai hajművész-iparnak Daudet a védszentje. Egy kicsit pislog, kinyújtja a nyakát, aztán megint lehorgad a feje. Nem kell rohamra menni, ez csak virágcsata, lehet aludni tovább.

Lehetni lehet, de valami nem hagyja nyugodni az ismeretlen katonát. Hánykolódik, fintorokat vág, dörgöli egyik lábaszárát a másikhoz, hol az egyik kezével vakaródzik, hol a másikkal, hol mind a kettővel.

Odafönt megint csattog a taps. A háromszáztízes számú kocsi már a vezérkarhoz tartozhat, csupa kamélia. Ahogy végiglángol a tömegben, zuhog rá a virág-gránát. Egy ibolya-srapnel célt téveszt, átrepül a csatatér felett, s az ismeretlen katona fejére esik. Dühösen felriad, az orrához viszi a csokrot, aztán nagyot lóbál rajta, és belehajítja a tengerbe. A sirályok rögtön lecsapnak rá, s ártatlan kárörömtől szalad nevetősre a rongyos ember arca. Most már kiment az álom a szeméből. Ülve marad, rákönyököl felhúzott térdére, s olyan komolyan mered maga elé, mintha haditerven törné a fejét. Alighanem azt is csinálja, mert hirtelen elhatározással lerázza magáról a köpönyeget. A fronton sokszor lelkesítették azzal, hogy rajta van a világ szeme. Ha a világ most is őrajta tartaná a szemét, meglepetve látná, hogy az ismeretlen katonának inge is van. A világ azonban mással van elfoglalva, s az ismeretlen katona hadműveleteit nem zavarja semmi. Szétteríti a posztórongyot a napon, és végigmotozza földerítő mozdulatokkal. Nem hagy ki egyetlen ráncot sem, óvatosan benyomul minden feslésbe és szakadékba, olyan készséggel, amiből látnivaló, hogy még nem jött ki a háborús gyakorlatból. Néha megcsóválja a fejét. Nem haragosan, inkább a hadvezér derűs nyugalmával, aki gyűlölet nélkül teljesíti a kötelességét. A szája mozgásán látni, hogy beszélget a köpönyeggel. "Hja, ez a háború!" - mondja elégedetten, ahogy a csata után végignéz a harctéren.

Kirázza a köpönyeget, összegöngyöli, és odábblöki, aztán leveti az ingét, és azt teríti szét a térdén. Olyan, mint egy bronz faun, ahogy összehúzott szemmel hajol az új frontszakasz fölé.

Ugyanakkor odafönt megjelenik a driász, a háromszázötvenes számú diadalszekéren, narancsvirágok fehér orgiájában. Egész narancserdőt taroltatott le, s maga is olyan karcsú és olyan fehér, mintha virágzó narancsfa kérgéből hasadt volna ki. Még a harmatcseppek is ott szikráznak a nyakán, a fülén, szivárványjátékú drágakövek. Az ölében fehér selyemkosár, tele a Hesperidák aranyalmáival, azokkal dobálja meg, akik nevetve, tapsolva integetnek felé, és nárciszcsomókat, krókuszcsokrokat, anemone-nyalábokat hajigálnak az ölébe.

Egy vaktában eldobott narancs a tollászkodó embert éri odalent a parton. Telitalálat éri a magános harcost, kiüti a kezéből a munkába vett inget. Irtózatos düh torzítja el az arcát, és valami rettenetes átkot kiálthat a világra, ahogy felugrik, és hadonász az összeszorított öklével. De csak alvilági üvöltést hallani. A széttátott szájban, a fogak fehér sövénye mögött, csak egy kis összeszáradt, fekete húscafat ficánkol, mint a papagáj nyelve. Az ismeretlen katonának kioperált nyelvéért adta hálás hazája a rézgloárt.

Lehajolt a narancsot belecsavarta az ingébe, fél kezével felhúzta magát a kőfalra, a másikkal pedig beledobta a férges inget a narancstündér ölébe.

Világtörténelem volt, Nizzában, a Promenade des Anglais-n, a virágcsata második órájában. Kár, hogy nemzetközi oktatófilmet nem csináltak róla.

Bizonyisten nem olyan különös dolog, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, a ferde torony mindenkivel szóba áll, aki úgy csinál, mint én csináltam.

Először is az ember nem megy ebédelni a Hotel Nettunóba, hanem az egyik boltban vesz egy darab sajtot, a másikban vesz egy darab kenyeret, a harmadikban vesz két darab narancsot, azzal kimegy a Dóm térre, leül a Battistero márványlépcsőire, és megebédel köröm közül, szemben a Duomóval, amely mögül a ferde torony kileselkedik, vagy, ha már éppen eszegetünk, mondjuk azt, hogy szájába néz az embernek. A frugális kosztból a torony mindjárt látja, hogy itt valóban kegyes zarándokkal van dolga, nem valami puruttya szájtátóval, akinek Baedeker szerkesztette az evangéliumát.

Mikor aztán az ember az ammenig ért, azaz beletörölte az ujjait a sajt-takaró papírba, akkor a márványlépcsőről lehemperedik a fűbe, amelyre itt nem tilos rálépni, hanem igenis ajánlatos. Először is jólesik az embernek az a tudat, hogy ő a Campo Santo falán kívül hever a szép zöld gyepen, nem a Campo Santo falán belül a szép fekete földben, amit hétszáz esztendővel ezelőtt Jeruzsálemből hozattak maguknak az istenfélő signorok és signorinák. Másodszor sehol a világon nem ilyen smaragdszín a fű, és ha az beletörik az ember nadrágjába, örök életre benne marad. Ennél alkalmasabb ajándékot az otthonvalók számára képzelni sem lehet. Meglepetés is, nem is nagyon drága, s a fináncok szó nélkül keresztüleresztik a vámon. Otthon aztán be lehet akasztani a sifonérba, s ha meg nem etetik a mollyal, még évszázadok múlva is elcsodálkozhatnak rajta a késő unokák:

- Látjátok, ebben a nadrágban beszélgetett ősapánk a pisai ferde toronnyal.

Utóvégre az én maradékaimtól igazán nem lehet kívánni, hogy azt a páncélinget mutogassák, amelyben mint keresztes vitéz Szaladdin szultánt lelöktem a lóról. Különben is, ahogy én ismerem magamat, inkább Szaladdin lökött volna le a lóról engem, aminthogy a toronnyal való beszélgetésben is meglehetősen passzív szerepet vittem. A beszélgetést nem én kezdtem, hanem ő. Én csak néztem a zöld fűből a kék eget, és hallgattam a körülöttem gágogó libákat. Hattyúval vetekszenek itt az olasz libák, amelyek pár lépésre tőlem ott legelnek a temetőcsarnok falán is, Benozzo szívvidámító freskójában, ahol az öreg Noé tollas barettben, térdig felgyűrt nadrágban tapossa a szőlőt a kádban, míg körülötte híres fiai, Sem, Khám és Jáfet járják a forlánát, olyan széles csípejű toscanai menyecskékkel, akiknek rögtön elhiszi az ember, hogy három világrészt népesítettek be fiaikkal. De mi lelhette azokat a trecento-mestereket, akik a déli falra olyan borzalmait festették a Utolsó ítéletnek, a Pokolnak és a Halál triumfusának, hogy az ember úgy érzi magát, mint mikor kisgyermek korában vasvillás ördöggel álmodott? Valami nagyon megijeszthette, és nagyon megharagíthatta ezeket a szegény piktorokat. Talán nekik is a lábukra hágtak a csavargó angolok, mikor így hevertek a fűben, arkangyalokkal álmodván, és mikor kinyitották a szemüket, pápaszemes meszelőnyeleket láttak maguk előtt.

Én nem tudok a pemzlivel bánni, hát másképp adtam ki a mérgemet. Vettem az anziksz-áruló rokkanttól egy ferde tornyos kártyát, és megcímeztem egy mérnök barátomnak. Tudom, hogy minden jóravaló mérnök örül neki, ha a másik mérnök rosszul csinál valamit. S hogy az öröme még nagyobb legyen, kommentárt is írtam a kép alá.

Ferde torony körül amíg handabandál
Angol, orosz, német, francia s más vandál,
Rád gondol barátod, s ilyen rímet skandál:
Nincs több a világon ily mérnöki skandál!

Az utolsó sort már akadozó pillával írtam le. Hol leejtettem, hol fölkaptam a fejemet, mint a döfni készülő kecske. Egyszer aztán úgy föl találtam kapni, hogy majd beleütöttem a toronyba. Nem mintha én törekedtem volna a magasba, hanem a torony hajlott felém. Meg is szólított. Egész tisztán értettem, pedig a nyolcadik emeletről jött, a hang.

- Mit szólsz hozzám, nyájas idegen?

Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepődtem. Hiszen a Szentírásban is benne van, hogy saxa loquuntur, s ha a Bálám szamarai mindennap megszólalhatnak, egyszer ez a márványcsoda is megpróbálhatja. Inkább az zavart meg egy percre, hogy nem tudtam, minek szólítsam a tornyot. De hát a magyar ember címzés tekintetében mindjárt föltalálja magát, ötvennégy méteres tornyot nem lehet másnak szólítani, csak Magasságodnak.

- Örvendek, hogy jól szolgál az egészsége Magasságodnak. Látom, mind a száznyolcvan oszlopa megvan, és egyáltalán nem látszik meg rajta az a hétszázötven esztendő. A mi kultúrpalotánk Szegeden még csak harmincesztendős, de sokkal inkább műemléknek látszik, mint Magasságod. Tudniillik, annak már régen nincs egy ép porcikája.

- Igen, de az idegeim! - nyögött a torony.

- Persze, a sok látogató, ugye? Rá is ijesztettek az újságok a világra, hogy Magasságod mostanában szédül egy kicsit.

A toronynak szemmel láthatólag jólesett, hogy foglalkoznak vele az újságok. Azt hiszem, e tekintetben még a babiloni torony is értelmes ember módjára viselkedne. Tódítottam is a bókot tovább.

- Kellemetlen volna, ha a modern mérnöki tudomány Magasságodat kiegyenesítené. Akkor a világhírű pisai ferde torony minden varázsát elveszítené. Olyan campanile lenne belőle, mint a többi.

Úgy láttam, mint most látom, hogy a torony megcsóválta a legfelső galériáját. Kongott-bongott valamennyi harangja, alig tudtam tőlük szót érteni.

- Látod, idegen, ez idegesít engem halálra - dörmögött komoran. - Miért hívnak engem ferde toronynak? Mivel szolgáltam én rá erre a gyalázkodó gúnyolódásra?

- Tessék? - ámultam el. - Hát Magasságod nem tudja, hogy annak idején messer Bonannus és messer Guglielmo rosszul alapozták meg, és ezért lett belőle világhírű ferde torony?

- Hazugság! - remegtette meg a torony domború mellét a fölháborodás. - Az ellenségeim találták ki ezt a gaz rágalmat. Hétszáz éve folyik ellenem ez az aknamunka, és hétszáz éve nem veszi észre senki, hogy olyan egyenes vagyok, mint egy márványból faragott gyertyaszál!

Határozottan mondhatom, hogy a torony e percben ferdébb volt, mint valaha. De hát az ilyesmit bajos nyíltan kimondani. Csak úgy hebegve véltem, hogy itt valami tévedés lehet.

- A legőrültebb tévedés - bólogatott a torony. - A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak én vagyok az egyenes.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsapott a márvány hűvössége. Mit tegyen az ember, mikor egy ötvennégy méteres ferde torony agyonütéssel fenyegeti, ha el nem hiszi neki, hogy ő az egyenes, és a világ a tántorgó? Inkább elhittem neki, és megígértem azt is, hogy fölvilágosítom az igazságról a világot.

Íme, meg is tettem. Hátha tanulnak belőle a többi ferde tornyok.

Éppen a magyar kisipar szomorú helyzetéről szóló elkeseredett vezércikket fejeztem be a helyi lap számára, mikor hallom, hogy valaki az udvaron a mindenszentek litániáját imádkozza.

Ez a ház, amelyikben lakom, nincs éppen kongregációs szellemmel telítve, azért kissé meglepődve néztem ki az ajtón. Tán búcsúsok mennek keresztül a két utcára néző udvarunkon?

Nem, csak a feleségem állt a spájz-ajtóban kisírt szemekkel, és éppen ott tartott, hogy "Szent Özséb püspök, könyörögj érettünk!"

- Mért éppen Szent Özséb? - bámultam rá.

- Azért, mert az lakatos volt, mielőtt püspök lett volna. Én még szegény nagyanyámtól tanultam, hogy azt kell segítségül hívni, ha a kulcs nem akar kijönni a zárból.

- Hát mért nem szólsz nekem? - kérdem bosszúsan. - Nem vagyok én még annyira az ördögé, hogy egy megvetemedett kulcsot ki ne bírnék rántani az ajtóból!

Kár volt az ördögöt emlegetni, mert a tenyerem már olyan volt, mint egy vértanúé, de a kulcs csak nem akarta a jót követni. Pedig már a martirológiát is elmondtam, noha más hangsúllyal, mint a feleségem.

- Mért szólsz ilyenkor nekem? - fakadtam ki utoljára férfiúi következetességgel. - Én író vagyok, nem lakatos.

A feleségem csak rám nézett, de nem mondta ki, amit gondolt: hogy mennyivel többet érne, ha lakatos volnék!

Ami igaz is, mert akkor helyben lett volna a lakatos, de így el kellett érte küldeni a Jolán szobalányt. (Mári ugyan ő és szolgáló, de ha már belekerül az újságba, mégiscsak előkelőbb így.)

Jolán tehát elment lakatosért déli harangszókor, és odajárt érte esti harangszóig. Nyolc lakatosműhelyben járt, és mind a nyolc helyen azt mondták neki, hogy ebben a drága világban egy rongyos kulcsért nem érdemes kifáradni. Már azon tűnődtem, hogy minden zárat elpusztítunk a spájzajtó kedvéért - vannak erre történelmi analógiák is -, de akkorára megérkezett Jolán a kilencedik lakatostól. Ez a kilencedik lakatos nagyon emberséges ember volt, fölemelte az eléje térdelő leánykát, és megígérte neki, hogy ha legközelebb dolga akad valahol a környéken, akkor ide is benéz, de azt csakugyan ne kívánják tőle, hogy ilyen loccs-poccs időben, pocsolyákon keresztül ugráljon ide egy kulcsért. Ha meg lefagy a hólé, akkor nagyon csúszós lesz, és ő már negyven év óta nem szeret iringálni.

Úgy számítottuk ki, hogy ilyen körülmények közt húsvétig nemigen számíthatunk a lakatos látogatására, és mivel élni addig is kell, legjobb lesz érte egy konflist küldeni.

A feleségem ugyan attól félt, hogy megsértődik a mester, amiért nem kétfogatút küldtem érte, de úgy látszik, a szerencse mellém szegődött, mert a mester az egyfogatún is megjelent. Elszívta egy szivaromat, megcsipkedte Jolánt, kifejtette, hogy a lakatosipar helyzetén csak az segítene, ha minden városban csinálnának internáló tábort, és annak minden celláján két lakat volna, aztán föltette a szemüvegét, megnézte a kulcsot és azt mondta:

- A helyzet behatóbb körültekintést igényel.

- Mi? - meredtem rá megdöbbenve.

- Igen, igen - azt mondja -, holnap is el fogok jönni. Akkorára talán a helyzet is megfordul, és felülkerekedik az országos kormányzatban a zsenialitási eszmeerő.

Nem mondhatom, hogy a mester ne lett volna szótartó, mert csakugyan megjelent másnap, és most már sokkal itthonosabbnak érezte magát nálunk. Megjegyezte, hogy ő a kubát jobb szereti, mint a rövid szivart, a nagyságos asszony jobban tetszik neki, mint a szobalány, ha zsidók volnánk, akkor nem állna velünk szóba - végre pedig fölszólított, hogy menjek be a spájzba, és toljam belülről a kulcsot, ő majd húzza kívülről.

Alázatosan szót fogadtam, s el kell ismernem, hogy a mester értette a dolgát... Nem telt bele félóra, mire elkiáltotta magát:

- Megfordult már!

Nem a kormányzati helyzetre értette, hanem a kulcsra, amely nagy csattanással csakugyan elfordult, azonban úgy látszik, megbánta elhamarkodott lépését, mert aztán többet nem fordult se té, se tova.

- No, ezzel megjártuk! - kacagta a mester elégedetten.

Én azonban rosszat sejtve, rugdostam meg az ajtót:

- Nyissa ki!

- Nono, kérem - nyugtatott meg a zsenialitási eszmeerő hitvallója -, sohse volt jó az a nagy sietség. Majd később visszajövök.

Ennek már négy órája, de a mester még nem jött vissza. Pedig már háromszor küldtünk érte, ígérve neki négylovas hintót, esperesi cingulusos szivart és a Notre Dame de Sionból kikerült valódi szobalányt. Attól tartok, hogy legközelebbi vezércikkemet a lakatosipar szomorú helyzetéről még mindig mint internált fogom megírni.

Házassági háromszög. Ezt a címet is adhatnám neki, de hát én csak olyan "célszörű szögény emböre" vagyok az irodalomnak, minek urizálnék? Aztán meg nem is a házasságról van itt szó, hanem az igazságról. Azt keresi két ember meg egy asszony a bíró előtt.

Azaz hogy tulajdonképp csak Mátyás keresi az igazságot, mert ő a panaszos. Meg is látszik rajta, mert nagyon a szügyibe ereszti a kócos, szürke fejét. Nagy, lompos bajuszú öreg magyar különben. Ötömösről való, s ha Kuthen vezér még egyszer összekürtöltetné a népét, szó nélkül bevenné valami kánsegédnek, mirzának vagy a mándruc tudja kívülről, minek hívták a kunoknál a zupás őrmestert. Legföljebb azt mondaná neki:

- Nem sokat változtál azóta, öregem, mióta a tatár idekergetett bennünket, hanem a csizmádon meg egészen meglátszik, hogy azt még valamelyik novgorodi varga szerkesztette.

Csakugyan régi alkotmány a Mátyás csizmája, még a szárán is foltokat visel, ami a csizma-genealógiában föltétlen bizonysága a nagy múltnak, és mivel a talpa szét van nyílva, a deszkapallón is olyan plattyogó hangot ad, mintha pocsolyát gázolna. A magamformájú városi úrféle szinte megilletődve nézi, hogy közelről ilyen az a csizma, amely tíz esztendő óta mint indok szerepel a közvélemény asztalán. Tudniillik, mint a búza drágaságának indoka.

A Tóni lábán cipő van, sárga cipő, ami nagyon alkalmas viselet így krumpliszedős-időben az olyan suhancár legény lábán, mint Tóni, és a Tóni kis fekete bajuszán kívül ennek a sárga cipőnek lehet legfőbb része abban, hogy Mátyáséknál beütött az ördög a határba. A természet rendje szerint való, hogy az asszonyszem szívesebben állapszik meg a Tónik sárga cipőjén, mint a Mátyások sokat próbált és sok mindenben megfordult csizmáján.

Az asszonynak pillangós-papucs van a lábán, de csak úgy pillangótlanul, mert az asszony, noha öregnek még menyecske, menyecskének már öreg egy kicsit. Kuthen vezér leginkább csak markotányosnőnek vállalná már. Pedig amúgy nagyon illendőségtudó, nem pillog a legényre, szemlesütve simít egyet-egyet a selyemkötőjén, mert így való az, mikor az ember törvényben van.

- Hát hogy volt az, atyus? - kérdezi Mátyást a hivatalos ember.

- Hát az úgy volt, kéröm, hogy nem lött volna itten semmi baj az égvilágon, ha rosszkor nem möntem volna haza - mondja Mátyás megfontoltan, de itt aztán meg is áll. Utóvégre azért fizetik a bírót, hogy ő kérdezzen.

- Hát mért ment kend haza rosszkor?

- Mert éppen a kukoricát kerültem, oszt észrevöttem, hogy otthonfelejtöttem az acskót.

- Tudom, tudom, de mért mondja kend, hogy rosszkor ment haza?

- Hát csak azért, hogy éppen akkor volt ott a Tóni is, ni. Az asszonynak az izéje...

- Mizéje no, csak mondja kend ki bátran!

- Hát azt mán űk tudják jobban, hogy micsodája. Én csak úgy mondom, hogy az izéje.

Az asszony egy kicsit lejjebb húzza a szemére a kendőjét, a sárga cipő pedig roppan egyet a padlón.

- Ángyikám neköm ez az asszony, kéröm - mondja Tóni, mert a sárga cipővel vele jár a gavallérság. - Osztán lepködik azt más szomszédok is, töszöm azt...

A hivatalos embör azt mondja Tóninak, hogy majd akkor beszéljen, ha kérdezik, aztán nyájasan int Mátyásnak, hogy mondja csak tovább. Mi lett aztán abból, hogy éppen ott érte az izét?

- Az lött, kéröm, hogy a Tóni mingyárt az ereszet alatt két kézre kapott, oszt úgy mögrakott, hogy még most is hordom a kékjit.

Mátyás ezt némi derűvel mondja, egyrészt mert kellemes az elmúlt bajoknak emléke, másrészt, mert jólesik az embernek, ha az ellenségét lecsökkentik, és az ő szavát akarják hallani az úri népek.

- Kézzel verte kendet?

- Löhet, hogy kézzel is vert, de az agykoponyámat mög zsindöllyel ütötte, azt mögmondhati az asszony is, mert ha ű ki nem szabadít a keze közül, tán agyon is vert volna.

- Hogyhogy? - mosolyodik el a bíró. - Hát akkor mégiscsak kendhez húz az asszony, ha ő mentette meg?

- Az ű kötelessége volt, mert ű szőrözte a bajt - vonja föl Mátyás magyarázatul a fél vállát. Amiben az is benne foglaltatik, hogy lám, mégiscsak értetlenek ezek a városi népek.

Úgy kell lenni, hogy a bíró elértette a kritikát, mert most már elkomolyodva adja fel a szót:

- Tehát azért panaszolja be kend a Tónit, mert megverte kendet a saját házában?

- Dehogy azért! - legyint Mátyás az öreg kezivel. - Hanem ami borzasztó nagy kárt tött, az asszony miatt...

- Értem - mondja a bíró, és fölkászálódik az asztaltól. - Kend el akar válni az asszonytól. Csakhogy abban én nem vagyok illetékes, az más bíróhoz tartozik.

Mátyás most már megmérgesedik, és nekivörösödve hadonász a kezivel.

- Ugyan, ne tanálgassa mán, mikor azt úgyse löhet eltanálni, azt a röttentőségöt, amit ez a legény tött az asszony miatt. Mert ahogy mögmérgesödött, amért az asszony kivött a kezibül, hát leszúrta mérgiben az udvaron az egyik malacot. Ezért nyújtom panaszomat a Tóni ellen, mert ez mán mégse való.

Akaratlanul rábólint a menyecske is, hogy akárhogy volt, mint volt, abban igaza van Mátyásnak, a malacban mégse kellett volna kárt tenni.

- Hát hogy volt az, menyecske? - kérdezi a bíró. - Mi járatban volt maguknál ez a fiatalember, mikor a gazda a kukoricát kerülte?

A menyecskének lobbot vet a képe, szorosabbra rántja az álla alatt a fejkendője csomóját, és negédesen megrántja a vállát.

- Mit tudom én? Erőszakosan jött be a tanyába.

Tóni, noha sárga cipőt hord, mégis csizmaszárba dugja ez alkalommal a gavallérságot. Dacosan felüti a fejét:

- Az se igaz ám, ángyi. Hivatalos voltam én oda éppen akkorára, mikor Mátyás bácsi kerülni ment.

- Hát osztán ki hítt oda? - kérdezi Mátyás, és odavillan a bíróra a szeme sarkával, hogy ide vigyázzon, mert most bújik ki a szög a zsákból.

- Ki hítt? Hát az asszony hítt, a kend felesége, ha tudni akarja kend - kapja föl a fejét dacosan a legény.

Mátyás kiegyenesíti a derekát, és fölényes bölcsességgel néz a fiúra.

- Minek möntél, ebadta? Hiszön embör létödre neköd köllött volna több eszödnek lönni, mint az asszonynak.