Kincsásás halottal

Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott neki:

- Hé?

- No?

- Mán mögént vizslatik.

- A szőlőt?

- Azt.

- Kicsodák?

- Mögént azok. A két úrforma.

- Az Istenüket! - vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki őket.

Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis partszőlőt, ahol húsz esztendővel ezelőtt aranyabroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket, az öregjét bőrszivarral, a sarjúját cigaretlivel.

A szilvafa körül rugdossuk a homokot, mikor Imre a csősszel odaér a pászta végére. Megállnak, néznek bennünket, tanakszanak. Egy-egy szavukat hozzámig kapja a szél. "Mit sanyargatik az embört?" "A nehézség üsse mög üket." "Ha én mondom, nem löhet a gránicon."

Ezt a tilalmat a csősz mondja, nagy fönnhangon, miközben előkotorássza a pipát, és úgy tapogat a dohányzacskó után, mint aki biztosan tudja, hogy otthon felejtette. Imre húzza ki a magáét az ingderékból.

- Ehun-e, az én acskóm.

Szóval Imre is korrumpál. Nem is lep most már meg, mikor a csősz odaoldalog hozzám, és fölkérdez, ki vagyok, mi vagyok, és mi jussom van nekem a gránicon kereskedni?

- Mert ottan már a szervök az urak! - biccent a nyárfák felé, ahol csakugyan idegen mundéros katona cselleg. Ez már olyan terület, ahol csak a nyúl gyüszmékelhet igazolvány nélkül, húsz kilométerre a szegedi várostul.

Nekem van hivatalos írásom mindenféle felsőbbségtől, de mind otthon felejtődött. Nincs nálam egyéb személyazonossági igazolvány, mint valami freiburgi Buchhandlung levele, az is csak azért, mert az autószemüvegem abba van csavarva. Fölteszem a szemüveget, és a freiburgi német boltos levelét átadom a hivatalos embernek.

- Tessék, itt az igazolvány. Hogy hívják kendet?

A hang a lehető legszigorúbb, ami tőlem kitelik. (Ki van próbálva, ezt használom, mikor bumbust játszom otthon az unokámmal.) Itt azonban még tökéletesebb bumbus akarok lenni. A noteszt is előveszem meg az aranyplajbászt is.

- No mondja már, hogy hívják kendet?

A hivatalos ember nyel egyet, és zavarodottan pillog oda Imrére. Hú, barátom, ez valami nagy úr lehet, mert rettentő mérges ember!

- Izé... engöm... hogy is csak...

- Putyi Császár Rókus - segít neki valamelyik szomszéd.

- Putyi... Császár... Rókus... így ni - írom fel a nevet, és nagyobb ijedelem okából szemmel láthatóan keresztet teszek utána, mégpedig piros plajbásszal. Igaz, hogy a télen erről sok szóbeszéd lesz a disznótorokon, és Putyi Császár Rókust még a halála óráján is nyugtalanságban tartja, hogy miért is írhatott ez a városi úr az ő neve mellé piros keresztet - de hát a cél szentesíti az eszközöket. Íme, a hivatalos ember most már letett a hatalmaskodásról, és csak szelíd rábeszéléssel akar levenni a lábamról. Hiába, a hivatalos metódus mindenütt egyforma.

- Kár magának itt vergődni, hallja, mert nem ebben a szőlőben van elrejtve a kincs.

- Nem?

- Nem hát. A majsi partban van.

- Hogy tudja?

- Az öregapám látta, mikor fölvetődzött a lángja. Aztán mög az a jelönsége is mögvan, hogy amölyik tyúk oda mén kaparni, az kakassá változik.

- No - mondom -, akkor vigyázni kell, hogy az asszonyok oda ne menjenek.

Erre még Imrének is mosolygásra moccan a bajusza vége. A csősznek bátorítóan villan rá a szeme. "Ne félj, testvér, már most lóvá töszöm a garabonciást!"

Visszaadja a német levelet, és tisztességtudóan mondja:

- Hát ha mög akar tisztölni, elvezetöm a tötthelyre.

- A majsi partra?

- Csakis.

- Gyerünk, no. Kotormány, maga csak nézelődjön itt addig. Mennyire van az a majsi part?

- Kinek hogy - méreget a szemivel a csősz. - Magának löhet olyan két fertályóra.

De nem megyünk, csak tíz lépést, a tanya végéig. Onnan már úgy fordulunk vissza, hogy a csősznek nem rövidszivar füstöl a szájában, mint az enyémben, hanem pántlikás. Tekintélyismerő ember vagyok én, tudom, kinek mi dukál.

- Emerre kerüljünk vissza, nézze, itt rövidebb az út - mondja olyan készséggel, amilyennel Ephialtesz vezette egykor Leonidasz hátába a perzsa királyt.

Imre sötéten néz az árulóra, de az ügyet se vet rá. Most már ő emlékszik leghangosabban, hogy melyik fa irányában is akadt az ásó az aranyabroncsba annak idején.

- Ezön a tájon löhetött - rúg meg egy nagy körtefát. - Itt hevertek a többi encsömbencsömök is.

- Kend látta őket?

- Tulajdon két szömömmel. Olyan muszáj-oskolás vótam mán akkor, nagyobbacska gyerök, itt haladtunk el mindönnap, oszt teleraktuk a zsebünket ezökkel a cifrasági tanálmányokkal, csereberéltük üket az oskolában sült tökért mög almáért.

Velünk együtt nekiguggolt ő is, markolászta két kézzel a homokot, mondhatom, ekkora hatósági támogatásban még sohase volt részem - de foganatja csak nem akart lenni.

- Aztán sok volt az az encsömbencsöm? - álltam fel kinyújtódzani.

- Hát egy kubikos talicska félig lött vóna vele.

Nagyon nyugodtan mondta, engem a hideg rázott.

- Attól tartok, mind elsülttöközték azt maguk.

- Nem - rázta a fejit -, sok betaposódott, letemetődött abbú.

Már kezdett odaérni a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget, fájt a derekunk a sok hajladozástól, minden száraz levelet szétmorzsoltunk a fák alatt, mikor egyszer csak Kotormány János felmutat az égre:

- Nini, mennyi daru!

Fölszegi az égre a fejét az egész társaság, csak én nézek a János összeszorított markára: ahogy hirtelen felém csavarintja, kivillan belőle egy aranycsat.

- No, akkor én is mutatok madarat! - mosolygom el magam, és rákiáltok az embereimre. - Káprázik a maga szeme, János, amott szállnak a darvak!

Én is odafordítom János felé a felnyújtott kezem, abból is kicsillámlik egy gránáttal berakott aranylemezke.

Igen, így kell azt csinálni, nem üthetjük dobra, hogy nyomon vagyunk, mert akkor reggelre elviszi a kincset a markoláb. Hazaküldjük a szomszédokat azzal, hogy csakugyan nincs itt mit keresni, meg most már nekünk is dolgunk van otthon, beletelik abba két hét, míg megint kijöhetünk napot lopni.

Mert csakugyan kell is egy-két hét a diplomáciai tárgyalásokra.

Sokkal nehezebb egy aranyleletet előkészíteni, mint egy világháborút.

Kezdi az ember a tanya legkisebb lakóján, a hathónapos pólyásbabán. A karjára veszi a kis szittyát, csetteg-hüppög neki, rátapsikol ott, ahol a leggömbölyűbb, a maszatos képecskéjét hozzádörgöli a magáéhoz, és kijelenti, hogy ekkora gyerekben se ilyen szépet, se ilyen okosat nem látott még ebben a határban. Egyszer látta a Vaslapszky hercegék porontyát, az volt ilyen szép kis, gomborrú gyerek - ugyan nem szokott erre nyulászni az a Vaslapszky herceg? Ezen a csintalan beszéden aztán elmosolyodik a menyecske, és előhívja a kukoricagóréból a másik hun utódot - no nem tudsz szépen köszönni a nagyságos úrnak, te külűfejű?

- Annak örüljön, lelkem - parolázok a külűfejűvel -, úgy szép a gyerek, ha nagyfejű. Nagy fejbe fér a sok ész, ugye, fiam?

A menyecske elszomorodva teszi tisztába a másik princ orrát.

- Az ám, de ennek mög szegénykémnek, nézze, milyen kicsire maradt a feje.

- Az meg azért jó, mert nem szaladhat benne szét az ész - nyugtatom meg az anyaszívet, s hozzáteszem azt is, hogy a mai világban az viszi legtöbbre, akinek egy csöpp feje sincs.

- Hát magának van-e? - igazgatja az asszony az álla alatt a fejkendője csokrát.

Most aztán rajtam az elszomorodás sora. Bizony az én fejem alighanem nagyobb egy kicsit, mint kellene. Az asszony azonban kimagyarázza, hogy nem úgy értette. Azt akarta megtudni, hogy nekem van-e kis családom. Előkerül a zsebből az unokáim arcképe, és vélemények cseréltetnek a fogzásról. Közben János megtanítja a gyerekeket városi hengerbuckót vetni, és zsenge lelküket megmételyezi egy marék lopott mogyoróval. (Nagyobb igazság okáért az ő bokrukról lopta a mogyorót, amit megetet velük. A büntetőjogászok bicskája törjön bele, büntetendő cselekmény-e ez vagy nem.)

Most már nyugodtan hazamehetünk ásóért, kapáért, homokrostáért, miegymásért, ami a kincskereső fölszereléshez tartozik. Ittmarad helyettünk a menyecske nagykövetnek és a két trajcigfircig ügyvivőnek. Szerződtetésünknek az az egyetlen pontja, hogy ha megengedi az édesapjuk az áskálást a bácsinak, a bácsi annyi gombócacukrot hoz nekik, hogy kalappal mérhetik.

Nem is lehet mondani, hogy Imre nagyon kéretné magát, mikor újra megszállom a tanyát, most már napszámosokkal. Van egy-két kikötése, de azokat vállalom. Ami gödröt ásunk, azt be is kell húzni. Behúzzuk. Ha a kútból vizet merítünk, ne zavarjuk föl nagyon a vizet. Nem zavarjuk föl. Ha szerdán be kell nekik menni a városba piacra, legeltessük addig a tehenet. Én magam állok be tehénpásztornak. Van-e még valami?

- Hát vóna még egy - vakarja Imre a fülemögit. - Egyször elvesztöttem a halbicskámat itt a szőlőben. Kötözéskor csúszott ki a zsebömbül, tudja. Löhet vagy tizenkét esztendeje, azúta is mindig vigyázom. Hát az engöm illet, ha mögtanálják.

- A magáé lesz - mondom, és magamban nekiszánom Imrének az én angol bicskámat. - Hát kezdhetjük?

- Éntűlem kezdhetik - von vállat Imre -, hiszön nem az enyim a szőlő.

- Nem a magáé? - döbbenek rá. - Hát ki az ördögé?

- Az édösatyámé itt mindön, másnak ebben nincs szava, csak űneki. Ű mög mögmondta, hogy az égvilágon semmiért se engedi csúffá tönni a szőlejit.

Az ám, csakugyan, most kezd rémleni, hogy az öreg Mátyás itt a gazda, mondták azt már nekem a szomszédok is, a fia csak olyan helytartó. Azt is megmondták, hogy az öreg Mátyás nagy természetű ember, nehéz lesz vele boldogulni. Talán két esztendeje birkahúsra éhezett, volt is neki egy szép, kövér birkája, de sajnálta levágni azért a fertálykiló húsért, aminek az ő öreg gyomra meg tud felelni. Megmérte a birkát, aztán összekurjantatta Imrével a szomszédokat, fölkérdeztette őket, ki mennyi húst venne át, s csak akkor történt halála a birkának, mikor a szomszédok lejegyezték az egészet a fertálykiló híján.

Mindegy no, csak próbát kell tenni az öreg Mátyással, akármilyen fahitű ember. A fő az, hogy szóba álljon velem, aztán majd vezetem én, ahová akarom.

Sok nehéz csomót kibontottam már a homokos mezőkön, de ehhez nem tudtam hozzáférni. Bent pipált az eresnyakú, hosszú, sovány, ősz ember az ereszet alatt, és se tett, se vett, akárhogy udvaroltam neki, megbuktam mindjárt az első diplomáciai fortélyommal. Hiába tartottam elé a szivartárcámat, visszatolta.

- Tögye el - utasított rendre -, majd jó lössz az még magának is.

Kirukkoltam a kéréssel: engedje meg, hogy megkeressem a földjén az Átilla királyt.

Ki sem vette a pipát a szájából, ahogy meghozta a döntést.

- Azt az egyet nem töhetöm.

- Miért?

- Csak.

Ha a paraszt csak-oz, föl kell hagyni minden reménnyel. Mert az körülbelül olyan, mint mikor az asszony indokol azzal, hogy "csak".

- Attól fél, hogy forgalmiadót köll fizetni az Átillátul?

- Nem félök én.

- Mondja meg hát, miért kötelődzik, az Isten szentelje meg magát!

Rám vetette hályogos tekintetét a nagyszélű kalap alól.

- Nem engedöm a szőlőmet csúffá tönni, no. Mögmondtam már az Imrének is, mit farcinál engöm az úr!

Odanéztem a levelerúgott, zörgős kórójú, gazdátlan parasztszőlőre, amely alig látszott ki a hónaljig érő csikófarkfű meg daruháj közül.

- Mennyi bora termett kendnek az idén ezen a száz út szőlőn?

- Termött vagy húsz liter - felelte mogorván.

Akármilyen mérges voltam, elmosolyodtam.

- Hát akkor, öregem, ezt már úgy csúffá tette az Úristen, hogy én jobban el nem csúfíthatom.

Elővettem a pénztárcámat.

- Ide hallgasson kend. Az egész szőleje nem ér kendnek száz pengőt. Én előre adok kendnek kétszázat, és lehet, hogy kap kend még másik kettőt is. Attól függ, mit találunk. De ha semmit nem találunk is, ez a kétszáz a kendé. Kárt nem teszünk semmiben. De ha tennénk is fában, tőkében, mindent külön megtérítünk. Érti-e kend?

Odatettem a pénzt a térdére. Visszatolta.

- Nem löhet. Nem engedhetöm.

- Miért?

- Mert úgyis hiába szögényítené magát. Nincs ott semmi. Ha löhetött is valami, elkeverődött mán az onnan.

Elővettem a két aranyleletet.

- Ezt mind a kettőt ott találtuk a körtefa alatt.

- Möglöhet, de az nem arany. Ez a föld nem termi mög az aranyat.

- Azzal már kend ne törődjön. Ha én olyan bolond vagyok, hogy aranynak nézem, és úgy fizetem, akkor kendnek egy szava se lehet.

Nem is volt. Csak a pipa szortyogott. Belegyűrtem a bankókat a zsebibe.

- Most pedig megásatom a körtefa alját, akár engedi kend, akár nem.

A nagyhatalmak mindig így szoktak elbánni a kishatalmakkal. Nekem nem szívem szerint való eljárás, de mást nem tehettem.

Tíz perc múlva már a kezemben volt az első almandinos aranyfityegő. Nagy lárma kerekedett belőle, összeszaladt az egész tanyai nemzet, az öreg Mátyás is kitaslagott az ereszet alul.

- No, bátya, ugye hogy nekem volt igazam?

Mondott valami ühümöt a pipa mellől, de különös örömet nem mutatott. Még akkor se, mikor azt mondtam neki:

- Most már a másik kétszáz pengő is biztos. Azonfelül ahány himmi-hummit találunk, minden darabért kap kend egy pengőt.

Leült a szőlő hátjára, és nézte a munkát. Egész estig ott gubbasztott, mint az orosz síkok kurgánjain azok a ködmönös, süveges bálványok, amiket rég semmivé lett turáni népek állítottak oda valaha. Csak éppen hogy Mátyás nem csészét fogott a kezében, hanem pipát a foga közt, és abban jóféle krumplilevél sercegett a hitvány trafik közt.

Másnap már egy kicsit fölengedett az öreg kán. A pipát ugyan nem bírtam kidiskurálni a szájából, de azért elmondta, hogy nagyon esett akkor az eső, mikor itt a körtefa alatt ültette a szőlőt. Ugyan együtt ültették a Rózával, az asszonnyal, mert még akkor az is élt, Isten nyugtassa, s igazság szerint az is az asszony gondolata volt, hogy szőlővesszőt kellene ebbe a rossz homokba duggatni, hátha megeredne. Hát meg is eredt, de azt már nem érte meg az asszony.

- Hála Istennek, hogy kend megérte ezt a nagy termést is - simogattam meg a vállát. - Mert csak kendnek van itt haszna az aranybogyóból, nem nekem. Nekem csak a gondom lesz vele több, amikor majd üveg alatt mutogatom a népeknek.

Minél mélyebbre kerültünk, annál virgoncabb lett Mátyás. Kifényesedett tekintetét le nem vette embereimnek a szőlőgyökerek közt matató kezéről, és meg-megreszkető szájával egyre szaporábban szedte a lélegzetet.

Az arany mérge - gondoltam magamban. A kapzsiság reszketteti, hogy ugyan ki lesz-e a száz darab.

A kilencvenkilencediket írtam be, valami madárfejet formázó arany díszt, és incselkedve fordultam hozzá:

- No, bátya, ha az ötszázadik pengőt is megtaláljuk kendnek, akkor megisszuk áldomásnak az idei termést.

Abban a percben reccsent a tőke a János ásója alatt. Egyetlen halottja a kincsásásnak. Mátyás fölugrott, kikapta a pipát a szájából, és elordította magát a szíven szúrt fájdalmával:

- Hé, Imre, ide gyertök! Tudtam, hogy ez lössz belüle! Bántik a szőlőt... Az urak... a szőlőmet... akit anyátokkal... ültettünk...

A végét már csak nyöszörögte. Hideg vízzel locsoltuk fel, és úgy támogattuk be Imrével az ereszet alá. Akkorra az eső is szemerkélni kezdett. Lehet, hogy a Róza lelke szálldosott ott, és siratta a tőkét, akit együtt ültettek az urával, és most megöltek a városi urak.



Heverünk a gyöpszélen

Igen, tizenkettedmagammal heverek a gyöpszélen, amelyik a zabtarlót beszegi, és ez elég furcsa ténykörülmény. Még nem lehet több délután három óránál, ahogy a csordakút gémjének árnyékából látom - ehhez szoktam az órámat igazítani, ha megáll -, és ez nem számít a nap heverdel-szakaszai közé. De van itt még furcsább dolog is. Tizenkettőnk közül csak nekem van jussom a napot lopni, mert csak én vagyok úr, és mégis egyedül én követek el fegyelmi vétséget, mikor végighemperedek a papsajtok közt. A tizenegy célszerű szegényember, akiket ősök keresésére fogadtam napszámba, csak a parancsomnak tesz eleget:

- No, emberek, heverünk egyet, míg elhalad fölöttünk a meleg. Legalább kibeszélgetjük egy kicsit magunkat.

Szó sincs róla, nem olyan parancs ez, hogy kétszer kellene kiadni egymás után. Heverni is jó, meg beszélgetni is. Mikor az ásók és lapátok munkában vannak, és az ősök csontjait kocogtatják, olyankor nincs helye a beszédnek. Olyankor legföljebb rövid dialógusok vannak, amelyeknek nagyon kevés a tudományos értékük. Úgyszólván csak akadémikus értékük van. Például mikor tisztába teszünk egy csontvázat, vagyis lehámozzuk róla a földet, és söprűvel, kefével megagyusztáljuk, hogy illendőképp jelenhessen meg a fotografálógép előtt, olyankor csak a meghatódás szuszogásai hallhatók. A szívére mén az embernek az a gondolat, hogy lám, egy-két ezer év alatt mi lesz az adófizető polgárból.

Csöndes elmosolyodások történnek a lompos bajuszok alatt, de tovább nincs a diéta. Mert ha már olyan bolond ez a városi úrféle, hogy ilyesmire költi a pénzét - az Isten tartsa meg sokáig ebben a tökéletlenségében -, hát ne mondhassa, hogy nem szolgálnak meg érte a népek. Hiszen annyi esze úgyis van az embernek, hogy egy kormos cserépbögréért vagy egy rozsdás bicskáért nem szakajtja meg magát a dologban, de sok olyan fajtája van a naplopásnak, amiért nem érheti szó az embert. Például kikapja a szél a kezéből a cigarettapapírt, azt félóráig kergeti a tarlón, s csak mikor visszahozza, akkor veszi észre, hogy nini, a masinatartóját meg elejtette útközben, most azért kell visszamenni. A másiknak megvan a pipája, de az meg az acskót keresi félóráig. A fene teremti, hová lehetett, mikor olyan biztos helyre tette az elébb, mérgiben, hogy akkor is úgy elbújt? Biz az a gatyakorcban tartózkodik, mert itten másféle retikül nem használatos, és nem is azért van keresőben, mintha elvitte volna a markoláb, hanem hát ezzel is csak telik az idő. Az is rendjén való dolog, hogy az ember időnként vasával fordítja fölfelé az ásót, végighúzza az élén az ujját, aztán megcsóválja a fejét, és morog hozzá valamit. Hogy mit, azt nem érteni, s nem is miránk tartozik, hanem a távollevő vasárosra, aki most valami hűvös sörházban üldögél, nem is sejtvén, hogy minden órában egy ördög küldetik hozzá a Lehegő-halomról, azzal az instrukcióval, hogy bújjon bele a vasárosba. Ez az ásónézegetés valami ősi sámán szertartás lehet, éppen azért nem is tehet ellene kifogást az ember, különösen aki úgy ragaszkodik a tradíciókhoz, mint én.

Hát ezek mind megengedett dolgok, és bele vannak értve a napszámba. Ellenben az már fegyelmi vétség részemről, mikor én magam parancsolom a népeknek, hogy tegyék le a szerszámot, és húzódjanak egy kicsit az árnyékba, míg a nap mérge elhúzódik egy kicsit a kopasz halom fölül. Réaumur találmánya negyven fokot mutat a napon - ugyan ő mutatna többet is, de az üvegfújó zsugori ember volt, és kurtára szabta a csövet a kénesőnek. Én magam állom a meleget, de ha megszédülnék is bele, énértem nem lenne kár, mert én destruktív ember vagyok. De az embereimet néhány esztendővel ezelőtt még úgy hívták, hogy nemzetfönntartó elem - ugyan most már nem hívják semminek se - hát őértük felelős vagyok, és igenis, lehevertetem őket a gyöpszélbe.

De nemcsak az emberség teszi, no. Van ennek most nagyobb oka is. A rémhír, amit Szirovica hozott a halomra.


Szirovica kukoricacsősz, ennélfogva ki merem írni a nevét mint rémhírterjesztőét. A csősz hivatalos ember, tehát jussa van neki rémhírt terjeszteni. Aztán meg igazság szerint nem is terjesztette ő a rémhírt, csak úgy négyszemközt adta tovább. Hivataltársával, a pulival közölte értesülését, de azzal se soravégrül. Nem elijeszteni akarta, hanem megnyugtatni.

A puli ugyanis, míg a gazdája föltekintette, hogy mennyire haladtunk tegnap óta az ősökkel, megorrontotta az egyik gödörben a vizeskorsónkat. Nagy úr itt az embernek való víz, messziről kell hozni, biciklin is félórába kerül, míg térül-fordul vele az inspekciós. A cserépkorsónak külön fészket ásunk a legmélyebb sírban, ahol már nyirkosodik a föld, s ott is betakarjuk ponyvával, hogy föl ne forralja és el ne szívja a forróság.

Annyira eljutott a puli, hogy lekacimbálta a ponyvát a korsóról, sőt azt is felfedezte, hogy van annak az oldalán egy lyuk, amely drótos híján csak úgy házilag foltoztatott be, pecsétviasszal. Azt is fölérte ésszel a puli, hogy ha ezt a foltot fel lehetne törni, akkor hozzájutna a vizecskéhez, és elkezdte nyalogatni a pecsétviaszkot. A hivataltársnak ez a hiába való erőlködése buggyantotta ki Szirovicából a rémhírt:

- No, puli, fene beléd, mögbuktál, mint a kórmány.

Hiszen bizonyosan tudott volna más hasonlatot is, de a csőszök olyan emberek, akiknek van érzékük az aktualitásokhoz.

Nem mondhatnám, hogy a rémhírre kiesett az ásó az embereim kezéből, de énbennem még mindig maradt annyi a városi emberből, hogy fölkaptam a fejem.

- Mit beszél maga, Szirovica? Kitől hallotta, hogy megbukott a kormány?

A csősz megvonta a vállát.

- A községházán beszélték röggel. Mögjátszotta magát a Lócsild.

- A Lócsild?

- Hát. Vagy nem úgy hívják az illetőt, aki föl szokta fogadni a kórmányt, miúta a király elmúlt? Neköm így mondta az Ábel, a dobos. Köröszttestvéröm, tudja, tán üsmeri is.

Nem ismerem Ábelt, de nagyon eredeti felfogású közjogász lehet. Őszinte érdeklődéssel faggattam tovább Szirovicát a válság részleteiről.

- De hát mégis mi lelte azt a Lócsildot?

- Úgy löhet, mögharagudott.

- Nem hallotta, miért?

- Azt mán ű tudja. Úgy rebösgetik, mögsértötték. Mög vót ebédre híva a kórmányhoz, oszt csúfot töttek vele.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy a kórmányminiszterök mind aranytányérrul öttek, a Lócsild elé mög csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött, és kiadta a nyargalót az egésznek.

- Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal?

Szirovica megbillentette a fejét.

- Hát mi lönne? Fogad a Lócsild új kórmányt. Tudja, csak úgy mén az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció.

Erre mondtam én aztán, hogy no, emberek, hűvösöljünk egy kicsit. Megesett a szívem a kormányon, hogy ilyen hirtelen kiesett a Lócsild gráciájából. Valahogy kifejezésre akartam juttatni a részvétemet. Megállítottam egy órára a munka vonatát, s fölkészültem rá, hogy majd meghányjuk-vetjük, ami volt meg ami lesz.

De hát egészen más lett belőle, mint amit én vártam. Nem érdekelt a nagy eset az én embereim közül egyet se. S nem én vizsgáztattam őket, hanem ők engem. Hogy miféle népek voltak azok, akiket itten felturkálunk? Aztán meg, hogy meg nem ette őket a föld annyi idő óta? Bizonyosan leöntötték a halottakat spiritusszal. Én erre azt vetem, hogy az lehetetlen, mert még akkor nem volt pálinkafőzés. Nem mondják ki, de érzik a szavukból, hogy nagyon lecsökkentett a szemükben ez a tudatlan beszéd. Pálinkának meg pipának mindig lenni kellett, mióta Isten a világot megteremtette.

- Hát nézze, itt vannak ezök a kis bögrék a holttetemök fejinél - kacsint rám az egyik szittya. - Mit gondol maga, igazgató úr, mire valók voltak ezök?

- Ezekbe ételt tettek a halottaknak, hogy ne éhezzenek, míg átérnek a másvilágra.

- Látja, ezt nem jól tudja, engödelmet kérök. Ezökbül pipáltak a régi öregök.

- Azám - mondom -, csak az a hiba, hogy még akkor nem ismerték a dohányt.

- Hiszön nem dohányt pipáltak azok, kéröm. Vizet öntöttek a bögrébe, abba nádcsövet dugtak, azon bugyborékoltak, így múlatták az időt.

Be kell látnom, hogy ez sokkal ésszerűbb magyarázat, mint az enyém. Viszont én is tudok olyant, amit ők hagynak helyben. Az nagyon tetszik nekik, hogy a nagyúrral a szolgáit is eltemették, csak az a kár, hogy ez a szép szokás kiment a divatból. Milyen jó lenne, ha most a Wekerle kegyelmes úrral a végrehajtókat is eltemetnék.

Persze ezt nem ők mondják, mert ők nem ismerik név szerint a kegyelmes urakat. Én se mondom, csak gondolom, egy suhanó pillanatra, aztán magam is elfelejtem az egész krízist. Előszedem a ládából a régészeti atlaszokat, és mutogatom a mindenféle kőből, csontból, cserépből való cifraságokat. Elmagyarázom azt is, melyik mire szolgálhatott. Közelebb hajolnak, elnémulnak, van, aki a száját is eltátja, a tudomány szemmel láthatóan erőt vesz a lelkeken. Még Szirovica se menekedhet az igézet alól, ő is közénk fúrja a fejét.

Csak azt nem szeretem, hogy a csőszön olyan különös formában vesz erőt a megilletődés. Végigmosolyogja az egész előadásomat. Nem is állhatom tovább, megkérdezem tőle, mi tetszik úgy neki.

- Tetszik neköm ez az egész kitalálás - mondja zavartalan derűvel.

- De hát mégis, min mosolyog úgy? De lélekre, Szirovica!

- Azon, hogy mi lössz abbul, ha egyször az én öregapámat mögtanálják az urak.

- Hát mi lenne? - vonok vállat. - Ha ilyen szép nagy szál ember volt, mint maga, nagyon nekiörülnek ezer esztendő múlva, és beviszik a múzeumba. Azt hiszik, hogy ő volt a Rudolf trónörökös.

- De hisznek arrul mást is, hallja. Mert, tudja, különös törvénye volt az én öregapámnak. Nyolcvanhárom esztendős korában halt mög, mindön foga rég kihullott mán akkor, de azért mind magával vitte a sírba.

- No?

- Volt neki egy bőr-acskója, abba gyűjtötte össze a kihullott fogait, mind a harminckettőt, oszt möghagyta, hogy ha möghal, tögyük az ölibe az acskót, mert ű úgy szeretné, hogy a föltámadáskor a kezeügyiben lögyenek a fogai. Hát azon mosolyogtam én most, hogy milyen kitalálás lössz abbul, ha egyször olyan ősembört találnak, akinek az öliben vannak a fogai.

Hát azt magam is szeretném látni, akár onnan felülről, akár innen alulról, milyen lázba hozza ezer esztendő múlva a hajdovai csősz öregapja a Régészeti Akadémiák Nemzetközi Szövetségét.


A biciklis ember megjött a vízzel. Kézről kézre jár a korsó, nagyot húz belőle a csősz is, a puli kétségbeesetten ráncigálja a gazdája gatyaszárát.

- Gyere no, te veszött - veregeti meg a kis szőrgombóc fejét a csősz, s körülnéz a tarlón. Biz itt nincs semmi itatóedény. Újra a szájára veszi a korsót, s egy kicsit megrökönyödve gondolom, hogy a csősz a tulajdon szájából fogja megitatni a pulit.

Nem, csak kegyetlen jólesik neki a hideg víz. De ahogy megelégíti magát, leveszi a tasla kalapját, leteszi a földre, behorpasztja a tetejét, s teleönti a posztótányért.

- No, te bojnyik, ez a tied.

S míg a kutya szétvetett lábbal lefetyel, arra gondolok, levelet kellene írni annak a Lócsildnak. Ha van még üresedés nála, ezt a Szirovicát okvetlen fogadja föl. Mert ez olyan országcsősze lesz, aki elől sohase apad el a víz.



Mit tud a vajz?

Hiszen majd kitudódik, mit tud a vajz, de előbb tán annak kellene kitudódni, eszik-e vagy isszák azt a vajzot.

Nem, ilyesmi még soha nem történt vajzzal, még akkor se, mikor a háború vége diétás konyhára kapatta a vitézlő embereket. Már olyanformán, hogy "ételem lóbul, italom tóbul". A vajz azonban még akkor se nyert ilyen irányú alkalmazást. A vajzot se nem eszik, se nem isszák, csak ássák, ásóval. De csak akkor, ha van olyan bolond, aki fizet érte, és akit igazgató úrnak kell szólítani. De ha az igazgató úr nincs jelenlétben, akkor nem ássák a vajzot az ásóval, hanem összetörik vele, csak éppen a koponyáját tartják tiszteletben. No, nem éppen azért, mert a koponya a gondolatok elhagyott dómja, hanem inkább azért, mert a koponya a legcélirányosabb galambitató. Az alföldi nemzet úgy tudja, hogy amelyik galamb koponyából iszik, az nem megy el a háztól. Én meg ahogy az alföldi nemzetet ismerem, azt tartom, hogy az Attila koponyájából régen galambitatót csináltak a hun utódok. Ugyan az is lehel, hogy úrfélének a kezébe került, de azzal se igen járt jobban az Isten ostora, mert az meg mint hamutartót léptette a közérdek szolgálatába.

Ezekből az okos ember már tisztában van vele, mi az a vajz. Az a valóságos holttetem az, akit egy-kétezer évvel ezelőtt duggattak le dombos helyekre, partok oldalába, kit lovastól, kit cserépfazekastól, ugyan olyan is volt, főrenden levő, akire vadonatúj halmot hánytak, s még azt is jól rátaposták, hogy vissza ne jöjjön valahogy. (Azt hiszem, a fáraókra is ilyen kegyeletes szándékkal rakta a piramisokat az akkori lojalitás. De azért mindig visszajöttek a gézengúzok.) Persze az ősök egészen jól elszundikáltak az élők lába alatt, küldözve föl nekik üzenetet a szívük porából, pipacsot, pimpimpárét, pipitérvirágot, és csak akkor néznek nagyot, mikor a malacka, mint a hazai régészet egyik legfontosabb tényezője, kitúrja őket síri álmukból.

- Röf-röf - örül neki a malacka a leletnek, és megdöfögeti az ormányával, hogy ugyan csörög-e benne egy kis kukorica. Ez semmi esetre se szép vonás a malackától, és az idealizmus teljes hiányát mutatja az, hogy miután reményeiben csalatkozik, megvetéssel gungorgatja bele a koponyát a pocsolyába. Ezt a megjegyzést azonban halkan tegyük, hogy a malacka meg ne hallja, mert esetleg neki is lehet valami megfigyelése az emberről. A malacka ugyanis folytatni akarja régészeti stúdiumait, abba vetvén reménye horgonyát, hogy hátha mégiscsak akad egy kis giliszta vagy más földi féreg a domboldalban, azonban az ember éppen arra halad, vállán a nyitókapával, és meglátja a porhanyó földből kifehéredő csontokat.

- Kuss, te! - suhogtatja a kapanyelet, mint a konkurrencia meg nem engedett eszközét, és most már ő folytatja a csontok szétturkálását. Rúg egyet a veres lapockán, szétkoppantja a karcsontot, a tenyerére téve nézegeti a térdkalácsot, mikor a másik ember átszól a kerítésen:

- Arany-e, szomszéd?

- Fene, aki öszi - mondja a gazda -, nem ögyéb ez, mint hótt embör.

A holt ember aztán az is marad mindaddig, míg tetemeit a civilizált világ híre nélkül veri az eső, süti a nap, és mállasztja a szél. Magasabb sarzsi akkor lesz belőle, mikor valami becsületen kapó ember besúgja a dolgot a múzeumnak, és az igazgató úr képében megszállja a tanyát a kultúra réme. Azaz hogy kezdetben nem is olyan ijesztő a rém, mert az igazgató úr huncut ember, és úgy forgatja magát, hogy az ördög se nézné ki belőle, milyen rosszban töri a fejét. Egy ital vizet kér mint szomjas vándor, megkérdi, milyen mély a kút, és hogy ugyan él-e még annak a mestere, mert nagy kár volna az olyan jeles emberért, ha végképp kilépett volna már a csizmából. Az adó felől is érdeklődik, az urakat is segít szidni, azt is megkérdezi, hány család van, s hogy hát ez a kis Rossz-András szereti-e a medvecukrot. De még azt is megteszi, hogy bemegy a házba, leül a padkára, kiveszi a bölcsőből a legkisebb szittyát, rápaskol ott, ahol leggömbölyűbb, és azt mondja neki, hogy "eszem a szented, de olyan vagy, mintha a száján köpött vóna ki az apád". S mivel ebben a bókban az asszony megbecsülése is benne foglaltatik, az igazgató úr most már teljesen tökéletes embernek ítéltetik, megkínáltatik törkölypálinkával, és méltónak ítéltetik arra, hogy föltekintse az egész birodalmat. Az istállótól a kutyaólig és a lucernástól a dinnyeföldig. Eközben véletlenül meglátja a holt ember maradványait, de világért se állna meg mellettük, csak úgy ballagóban kérdezi:

- Hát ez? Tán szappanfőzés lesz?

- Á, dehogy - mondja a gazda, és érződik némi büszkeség a hangjában -, ez egy vajz.

- Vajz? - toppan meg az igazgató úr, aki most őszintén értetlen, de hamar föltalálja magát. - Volt maga katona?

- Hát hogyne. Mégpedig ténybeli. A Doberdőben, ötte volna mög a fene, aki ültette.

Az igazgató úr most már tisztában van a dologgal. Régebben hullámnak tisztelték a holt embert a homoki népek, ha urakkal beszéltek, és meg akarták mutatni, hogy tudnak ők az urak nyelvén is. Úgy látszik, mióta kijárták a háborút, azóta ők is haladnak a korral, és vajzzá finomították a csontvázat.

Már most mindegy, ha vajz, ha hullám, két hét óta a harmincadikat szedjük ki a nagy partból, és már a dudást is megtaláltuk köztük. Duda ugyan nem szolgál különös ismertető jeléül, mert csak kőbaltája van meg kalárisa kifúrott farkas-szemfogakból, és neki magának is olyan farkas-fogai vannak, hogy ha adóbevallási ívet kellene róla kitöltenem, én okvetlenül királynak írnám be foglalkozása szerint - akkor úgyse fizetne adót az istenadta. Ellenben a napszámosaim azt mondják, hogy ez csak dudás lehetett, mert még most is úgy félregörbíti a száját, mintha dudálna, s én hitelt adok nekik. Hiszen ők is elhiszik nekem, hogy ezek a vajzok ötezer évvel ezelőtt élték világukat, pedig én se igen tudnék bizonyítani. De hát, miért ne hinnénk egymásnak csak úgy emberségből is? Hiszen nem vagyunk mi diplomaták.

Eleinte ugyan egy kicsit vadaskodtak tőlem, de az csak azért volt, mert azt gondolták, hogy aranyat kerestetek velük, de nem akarom nekik megmondani. Hanem aztán megtértek, amikor látták, hogy jó nekem a cserépdarab is, a csontár is meg a kaszakő is, amire én azt mondom, hogy balta. És számot írok mindenre, mércsikélem a vajzok hosszát-szélét, és skatulyába teszem még a pernyét is. Nini, kacsintottak össze fölöttem az apró tatárszemek, ahogy a gödrökben bujkáltam, hiszen nem huncut ez, csak bolond. Ilyennek is csak lenni kell, s jó is, hogy van, mert ehol, mennyi pénzt kifizetett már ebben a keserves világban. Aztán még nem is sietteti a munkát, nem töri az embert, inkább mindig azt hajtja:

- Lassan, lassan, emberek, csak a hegyivel szedegessék az ásónak a földet!

Nem, tegnapig csakugyan nem volt köztünk semmi viloncia, hanem tegnap délben beütött az ördög a határba. Ugyan abban se az ördög volt a hibás, hanem én.

Csak úgy köröm közül ebédeltem a papsajtvirágos árokparton, s ahogy becsattantom a bicskám, és összemarkolom a szalámibőrt, eszembe jut a Többsincs. Mármint az a kis fehér ebállat, amelyikkel tegnapelőtt a dűlőúton barátságot kötöttem. Először megvakkantott, arra én rámosolyogtam, és megkérdeztem tőle, hogy "hogy vagy Többsi?", ami neki igen jóleshetett, lehet, hogy kis életében először mosolyogtak rá emberi szemek. Erre ő is elvigyorodott, kisgyerek nevetéssel, s addig ugrált a térdemre, míg meg nem veregettem a kócos kis fejét. Világos, hogy ez a legönzetlenebb szeretet volt a kis szőrmók részéről, hiszen nem tudhatta, hogy én másnap szalámit fogok ebédelni, s talán azzal se sértem meg társadalmi helyzetét, ha fölteszem róla, hogy hírét se hallotta a szaláminak. De éppen az önzetlen szeretet érdemel jutalmat, ennélfogva elhatároztam, hogy fölkeresem kis pajtásomat, s megkérdem tőle, szimpatikusnak találja-e azt a kultúrát, amely a szalámit ajándékozta az emberiségnek.

Meg is találtam a négylábú szőrgombolyagot, meg is etettem, hancúroztunk is egy kicsit az őszibarackfák alatt, amik nem sajnálták tőlem gránátszirmaik esőjét, s talán tovább is elandalogtam a virágzáporban, mint szabad lett volna. Az embereim ezalatt új árkot kezdtek, s annyi cserepet kihánytak, hogy belesajgott a derekam a leltározásukba.

De egyszerre úgy pattantam fel, mint a tele gumiból való labda. Egy zöld rézmorzsát találtam a cserepek közt. Akkorát, mint egy kölesszem. De hát az is ezer esztendő különbség! Hiszen ez akkor nem tiszta kőkor, hanem rézkor. Egy lépéssel közelebb a mához!

- Emberek, melyikük honnan dobta ezt ki?

Az emberek vonogatták a vállukat. A macska tudja, honnan való a rézköles. Ki látná meg az ilyen semmiséget?

Hát nagy patáliát csaptam. Lehordtam az egész társaságot, persze csak úgy magamban. De nyilván meglátszott rajtam, hogy haragszom. Én is elhallgattam, ők is. Napáldozatkor ott maradtam hanyatt fekve a gyepen. Máskor el szoktam őket kísérni a keresztdűlőig, s aközben tanítjuk egymást mindenféle szegényemberes tudományokra. Most meg se moccantam, pedig tudtam, hogy a hosszú szedelődzésük békítési kísérlet. Még a "jó éjszakát" is csak nagyon foghegyről adtam vissza. Csak akkor szégyelltem meg magam, mikor lehajtott fejjel eltűntek a kanyarodónál.

Ma hetipiacos nap volt, sok tanyai kocsit kellett kerülgetni az autónak, kicsit később értem ki a rendesnél. Már messziről láttam, hogy nagy a nyüzsgölődés a halmon, egy seregben mind a nyolc emberem, s nagyon tanakszanak valamin.

Ahogy kiszállok az autóból, felém fordulnak mind a nyolcan. Süt az öröm az arcukról, előlép az öreg Csonttörő mint meghatalmazott követ és miniszter:

- Gyüjjön hamar! Nézze mög, mit tud ez a vajz.

- No, nézzük, mit tud a vajz?

A vajz fekszik a hátán, és barátságosan vigyorog, mintha ő is a bandába tartozna. A hóna alatt pedig szorongat egy hosszú bronzcsövet, amelynek gyönyörű kékes patinája van. Csakhogy a patinát a bronzcső nem kívül hordozza, hanem belül. Tudniillik a bronzcső egy szőlőpermetező edénynek a csöve, amelyikbe beleszáradt a gálic.

- Így találták? - kérdeztem komolyan.

- Így - mondják mind a nyolcan.

- A kékkővel együtt?

- Hát ügön... Ahogy van... - mondják vontatva.

- A tanító úr szemétdombján?

- Nem, nem ott tanáltuk - mondja az öreg Csonttörő. A többi már hallgat.

- Akkor hát lopták?

Erre már Csonttörőben is megáll az ütő.

- Nem szégyellik magukat? - fordítok nekik hátat, és leguggolok a cserepekhez.

A meghatalmazott követ és miniszter megfogja a karomat. Egy kicsit haragosan nézek hátra, csak úgy a vállam felett.

- No?

- Nézze... igazgató úr... nem akartunk mink rosszat magának... Csak... hogy az este úgy szívire vötte... azt a kis réz-morzsát vagy mit... azt gondoltuk, hogy majd mögörül ennek a nagy darab réznek...

Bizonyisten jobban reszketett a szava, mint a nagyköveteknek, mikor a háborút proklamálták.



Kéményseprőéknél Szőregen

Levelet írtam egy nagyúrnak, alázatosan megkértem, engedje meg, hogy nagy határ földje egyik kis foltján fölásathassam azt a honfoglaláskori temetőt, amiről az egyik tücski-hajcski jobbágya beszélt. A nagyúr nem válaszolt, nem is válaszolhatott. Nem nagyon lepődtem meg. Hallottam én azt már a pesti könyvkereskedőmtől, hogy a nagyurak nem nagyon szeretgetik az írásaimat olvasni, még azokat se, amik nem nekik vannak írva. Hát akkor hogy kívánhatnám azt, hogy arról vegyenek tudomást, amit nekik írtam! De hát a honfoglalókat se hagyhatom, nekem azokat felkarolni hivatalos kötelességem. Most már nem a nagyúrnak írtam, hanem egyik pedinterének, bizonyos múzeumi törvényre való hivatkozással. Erre aztán meg is kaptam a választ. Rövidet, világosat, magyarosat. Nem engedhetik meg az ásatást - a mai nehéz gazdasági viszonyokra való hivatkozással.

Hát ezt is köszönöm. Tudniillik azt, hogy nem a pallosjogra hivatkoznak. A dolog ezzel el is van intézve. Nem beszélünk róla többet. Inkább beszéljünk a szőregi kincses kéményseprőékről.


Máder Ferencnek hívják azt az öregurat, akinek én a múlt esztendőben elszedtem a kincseit a szőregi Szív utcában. De hogy adóemelése ne legyen belőle, sietek hozzátenni, hogy ezek a kincsek nemigen alkalmasak adóalapnak még minálunk se. Részben négyezer éves csontok képében tartózkodtak a Máder Ferenc földjében, részben az öreg kéményseprő szívében bujkáltak. Ilyenformán nehezen voltak hozzáférhetők mind a két helyen, s nekem is meg kellett öregednem, míg rájuk találtam.

Mert híréből régen ismertem én Máder bácsit, sokkal előbb, mint hogy szembesültem vele. Hiszen még az én hajam is koromszínű volt, mikor először jártam Szőregen ősöket keresni. Már akkor hallottam róla, hogy van ebben a faluban egy kéményseprő, akinek koponyákkal van kirakva az udvara, kertje. De hát azzal ne is próbálkozzak, mert az... izé, nehéz ember.

- Mért volna nehéz? Láttam én már karón varjút máskor is, mégis galambnak szállt a kezembe, ha bevárt.

- Nono - mondták a szőregi informátoraim -, csakhogy ez a varjú nem várja ám be az embert. Amúgy jó ember, dolgos ember a Máder úr, de nagyon magának való, s az istennek se engedi meg, hogy a földjét felturkálják.

Tovább aztán nem is érdeklődtem. Szőreg az én régészeti diáriumomban vagy húsz esztendőn keresztül három kereszttel megjelölt hely volt. Ez annyit jelentett, hogy ott olyan mélyen van elhantolva minden ásatási lehetőség, mintha nem is szegénysorú falu lenne, hanem sokezer holdas uradalom. Pedig leletek dolgában Szőreg még Szegednél is gazdagabb hely. A mi kultúránk alighanem ott kezdődött még ötezer évvel ezelőtt, mikor nem a modern technika vívmányaival, hanem egyszerű kőbaltával vertük be egymás fejét, s nem a szabónál rendeltük meg a városi bundát, hanem saját kezűleg gomboltuk le a farkasról, aki nem adta részletre. S azóta minden történeti korszak otthagyta a nyomát. Az egész falu egy mintaszerű régészeti kézikönyv, s ha én gazdag ember volnék, megvenném az egészet, s akkor lenne mit ásatni még a dédunokámnak is.

De a szőregiek sehogy se akartak rákívánni a múzeumi dicsőségre. Még kínálva se kellett nekik. Savanyú arcok, kelletlen hümmögések fogadtak mindenütt. Mindenki tudott a régiségekről, de mindenki a szomszédja földjében. Úgy jártam, mint a csépai magyar, aki először vetődött Pestre, s a Rákóczi úton azt kérdezte a rendőrtől, melyik az utcának a másik oldala.

- Melyik? Hát az ni! - mutatott át a rendőr a túlsó oldalra.

- A fene tud eligazodni ezeken a pestieken! - keseredett el a csépai ember. - Az elébb azon az oldalon kérdezősködtem, ott meg mindenki azt mondta, hogy ez a túlsó oldal.

Természetes, hogy Máder úrral sohase tettem próbát. Akire még maguk a szőregiek is azt mondják, hogy nehéz ember, azzal én nem vesztem a lelkem.

Tavaly aztán muszáj volt vele megismerkednem. A szomszédjában vallattunk valami kiárendált földet, felástunk is benne egy-két krampuszt, de kicsi volt a földecske, hamar kifogyott.

- A kéményseprőnél kellene megpróbálni - vélte Jánosom, mint jobbkezem a destrukcióban, aki jó néhány ezer embert segített már nekem kiforgatni az örök nyugodalom ágyából. - Én átnézek hozzá.

Bennem megmozdult az emberséges főnöki szív.

- Családos ember maga, János. Hagyjon békét a kéményseprőnek, mert azt hallottam, hogy az hörcsögös ember, és mindjárt füstre akarja tenni, akire megharagszik.

De János vásárhelyi ember, ennélfogva nem riad vissza a legfeketébb kéményseprűtől se. Ráadta a fejét, hogy beviszi hozzá, és sikerült neki visszahozni is.

- Lehet ásatni. Nem is olyan nagyon vonakodott az öreg, csak azt kötötte ki, hogy szőlőben, fában kárt ne tegyünk, a salátát le ne tapossuk, a birsalmát ne hozzuk el emlékbe, a méhecskéket ne zavargassuk, és mikor az árkokat behúzzuk, a termőföldet ne keverjük a vad föld alá.

Hát erre mink mind vigyázunk, ahol ki nem kötik is. Új pont itt csak egy van a paktumban. Az, hogy a méhecskéket ne zavargassuk. De ez nem is tartozik a mi szokott szórakozásaink közé, csak a méhecskék ne zavargassanak minket.

Megkezdtük az ásást, s az első napon be is fejeztük szerencsésen. Már nem nekünk volt szerencsénk, hanem a halottaknak. Nem találtuk meg őket. Egy feneketlen pernyés gödröt kotortunk ki fenékig, s azt határoztuk, hogy másnap elmegyünk jobb tájékra. Akkor odalépett hozzánk Máder úr, aki addig a kerítés mögül nézte, hogy megtartjuk-e a törvényt.

- Aj - mondta -, nem otan kel keresni üket, igazgató úr. Otan én már felaskaltalak üket, sok csontokat, begréket, koponyákat.

- Hát aztán hová tette őket, Máder bácsi? Összetörte ugye?

- Nem eszetertem, dehogyse. Én nem terem essze semmit. Koponyat tetem ablakba, utcára, hű, ijedezték tőle népek, és montak, azért feljelentenek engem jedző úrnál. Na, mondom, enim koponyaval azt teszek, amit en akarom.

Kezdtem megérteni, hogy mért tartják a szőregi kéményseprőt különös embernek a népek. Mégse lehet az egészen tökéletes ember, aki nem töri össze a régiségeket.

- Hát az edények, Máder bácsi?

- Azok elvittek tőlem, hogy majd adjak múzeomba.

Megmondta, hogy kicsodák. Én is megmondtam, hogy nem kapott azokból a múzeum semmit. Erre Máder úr is haragudott, meg én is, de nem egymásra haragudtunk. Inkább nagyon is összebarátkoztatott bennünket a közös harag.

- Hozok térképet. Mutatok, hogy állt ház, telek, porta, míg nem enyim volt.

Kihozott valami telekkönyvi térképvázlatot, és elkezdte azt nekem magyarázni. De olyan világosan, mint egy mérnök. Őszinte tisztelettel néztem Máder úrra. Azzal viszonozta, hogy megmutatta, hol sejti még bolygatatlannak a földet. Ott találtuk meg másnap reggel az első zsugorított csontvázat, akkora tállal, hogy belefért négy sonka. Ez nem szemléltető képnek van kitalálva: csakugyan négy sonkacsontot találtunk a tálban. A húst persze már lerágta róluk az arra illetékes egyén. Nem is csoda, hiszen négyezer esztendeje volt rá.

- Ó, lesz itt még több is! - lelkesedett egy kedves öreg néni - itt, a saláta végiben!

- No, ott nem bántjuk - mondom -, nem akarunk kárt tenni a gazdáéknak.

- Egy-két salátapalánta nem tesz semmit - mondta a néni, akiről kiderült, hogy neki joga van úgy vélekedni, mert ő a Máderné asszony.

Ellenben egy szelíd arcú, szép, fiatal menyecske egész nap bánatosan keringélt a szomszédbeli nézelődők közt az árkaink körül. Megszántam, megkérdeztem, mi baja.

- Nem bírom innen becsalni az uramat, itt ácsinkózik reggel óta, pedig annyi volna az őszi munka a ház körül, azt se tudom, melyikhez kapjunk.

- Melyik az ura?

- Ez ni - mutatott rá egy jókötésű, ifjú emberre, aki egy szétnyomott ibrik darabjait állította össze nagy szakértelemmel az árok partján.

Arról meg az derült ki, hogy ő az ifjabb Máder, s ez idő szerint az övé már az impérium a szőregi kémények felett. Afféle társuralkodó, s ha a Máderek pénzt veretnének, mind a ketten rá veretnék a képüket, mint valamikor a bizánci császárok szokták. Aztán meg az is kitudódott, hogy az egyik kutatóárkot már az ifjabb Máder domíniumán futtattuk végig, anélkül hogy engedélyt kértünk volna rá.

Harmadnap reggel, ahogy számbaveszem a hadamat, tizenegy munkást olvasok össze. Hát ez meg már hogy lehet? Mikor én csak tízet fogadtam, azt is sok tusakodás után, mert esztendő vége felé nagy szeme van már a múzeumi dénárnak.

- Hát úgy, igazgató úr - mosolyog a szelíd arcú menyecske -, hogy a Pisti meggondolta magát. Azt mondja, addig, míg az ásatás tart, úgyse tud az izgatottságtól mit csinálni, hát akkor több haszna lesz belőle, ha lent dolgozik a gödörben, mint ha idefönt tátja a száját.

Én már öreg munkás vagyok a halottak kikubikolása terén, de még ilyent nem értem. Hogy egy család, amelyiknek egyetlen tagja se volt még soha múzeumban, így tudjon lelkesedni olyan dolgok iránt, amire a tanult emberek ügyet se vetnek! Ha én ezt kiírnám az újságba, azt mondanák, kitaláltam.

A nagy öröm aztán egy kicsit meg is szelesíti az embert. Bizony a salátára is rátapostunk egy kicsit, meg egykét szőlőgyökérben is megreccsent az ásó. Vigyázatra intettem a munkásaim, és mentegettem magam Máder úr előtt.

- Az nem tesz semmit se, nem - vonogatta a vállát -, szegényebb már mi azzal se nem leszünk.

Valahányadik nap este aztán, ahogy kihagyom a másnapi munkát, s nézegetjük a kétméteres gödrökben a tarka foltokat, amik elárulják a sírt, azt mondom Jánosnak:

- Itt csontváz van!

- Az, látszik a vonala is - mutatja János a kis ásóval a barna léniát a sárga homokban.

- Ezt azonban itt kell hagynunk, az ördög vigye el, körülbelül a fele a nagy cseresznyefa alá esik, annak meg nem rongálhatjuk meg a gyökerét.

- Szó sincs róla - mondja János is, aki velem együtt jobban vigyáz a máséra, mint a magunkéra.

Másnap reggel ahogy kimegyek, már úgy posta után, jön elébem János.

- Nagy sír. Bronzmancsettás krampusz fekszik benne.

Leszállok a gödörbe, feljövök, nézem az ásatási térképünket, nem tudok orientálódni sehogy se.

- Nézzük csak, hogy is állunk. Itt a nagy cseresznyefa... Azaz nini, hol a cseresznyefa?

- Ahol van ni - mutat János egy vastag faderékra, amely legallyazva hever a földön. - Máder úr kivágatta a fát, hogy utunkban ne legyen. Ugyan maga is segített kivágni.

Ahogy magamhoz tértem az ámulatból, lélekben kalapot emeltem a kéményseprőipar előtt, és megszorítottam az öreg szittya kezét, akinek élete végéig idegen maradt a mi idiómánk.

- Máder bácsi, honnan került maga ebbe a faluba?

- Szegedébül - mondta önérzetesen. - Otan vóltam én legén a mesterségbe, magyarul is otan megtanultam.

No, gondoltam magamban, ottan nemigen tanulhatta meg, hogy egy bronzkarika megér egy cseresznyefát. Mert én ott méltóságos urat is ismerek olyant, aki nekem magamnak megmondta, hogy az egész tudományért nem adna egy kiszáradt szőlővesszőt.

De mondani nem mondtam, mert akkorra odabicegett elém a legkisebb Máder, és megbökte a térdemet, mert följebb nem ért.

- Csecse bácsi, csottja - emelgetett fel vékony kis karjával egy cserépdarabot. Ami azt jelentette, hogy elhozta az eleven bácsinak a halott bácsi csontját.

Ez is nagyon szép teljesítmény volt a kétéves és háromhónapos princtől, aki egykor örökölni fogja a Máderék családi címerét, a kormos fityulát és a kéménykotró drótseprűt. Egyelőre azonban ő is a hazai régészetnek szentelte minden energiáját. Egész nap ott csetlett-botlott az emberi vakondtúrások közt, kis ásókanállal döfködte a földet, és bogárszemével elhárította magától az anyját, ha az csókkal akarta zavarni az ősöket felderítő munka folyását.

- Ne báccs - rázta okos kis fejét -, Mádej dódoz.

Nemcsak a bronzkori emberek hagyatékát hoztam el megőrzésre Szőregről, hanem a dolgozó öreg és ifjú Máderékét is. Jó az nekem a magyar kultúrfölényt bizonyítani olyan pillanatokban, mikor nagyurak teszik előttem illuzóriussá.



Dusán a múzeumba kerül

Nem hiszem, hogy Dusánnak azért kötötték volna hátra a sarkát kiskorában, mert azt kiabálta, hogy nem akar üveg alá kerülni a múzeumba. Sőt bizonyosan még akkor se gondolt ilyen borzasztóságra, mikor először mondtam neki dobar dant.

Ez is ott történt Szőregen, a Szív utcában, ahonnan a Máder kéményseprő urat beleraktam az újságba mint olyan derék magyar embert, akit én mindjárt megtennék felsőházi tagnak, ha rajtam állna.

Hiszen van ott más is, úgy lehet, nem is egy, aki olyan idegen zamattal beszéli a magyart, mint az öreg Máder úr. De már olyanok, nem tudom, hányan vannak, akik kivágnák a cseresznyefájukat a tudományért, és nem kérnék meg az árát, belekalkulálva harminc esztendei termést. Félreértés ne legyen belőle, nem általánosítok. Tudok én olyan országnagyot is, aki nem kever üzleti szempontokat a dologba, hanem elvi alapon nem engedi be a régészt az uradalmába. Igen derék úr különben, szívesen látott, mikor fölkerestem, és nagyon barátságosan kérdezte meg, hogy mivel lehet szolgálatomra.

- Nekem semmivel, méltóságos uram, mert én ezen a vidéken teljesen érdektelen jöttment vagyok. De reggel séta közben észrevettem, hogy a gőzeke ősi csontokat ropogtat a nagyparti dűlőben...

Hanggal, arccal éreztettem vele, milyen nagy öröm az nekem, hogy örömet mondhatok neki ezzel az újsággal. Ő is mosolyogva vágott a szavamba:

- Ó, nemcsak ott! Az egész uradalomban. Emlékszem, már gyerekkoromban is mindenfelé fehérlettek szántáskor a csontok.

- És ásattak valamikor méltóságos uramék?

Megütődve nézett rám.

- Az nem a mi dolgunk, kérem.

- Nem úgy gondoltam, kérem szépen - siettem jóvátenni a sértést. - Méltóztattak figyelmeztetni talán a Nemzeti Múzeumot?

- Ugyan kérem! Ezek miatt az izék miatt?

- Ma avar koponyákat rugdostak szét a béresek. Azok voltak itt az ős földesurak. Csupa lovas földesúr.

Egy kicsit értetlenül nézett rám. Szemmel láthatólag nem volt elragadtatva az avar ősöktől. De ezt nem mondta ki, átterelte a dolgot vallásfilozófiai térre.

- Tudja, én azt tartom, amit az Isten a föld alá szánt, legjobb azt ott hagyni. Nem igaz?

Kérdésre felelni illik. Ezt feleltem:

- Méltóságos uram, akkor a krumplit meg a répát mért méltóztatik fölszedetni? Hiszen az Úristen azt is a föld alá szánta. Nem igaz?

A méltóságos úr nem mondott véleményt, és azt hiszem, nagyon sietett a nevemet elfelejteni. Én se teszem nevezetessé az övét, mert többre tartom a Dusánét, aki a tudomány révén nemcsak az újságba kerül be, hanem a múzeumba is. Mármint a sokezer éves tálak és csuprok révén, amiket a németek olyan komoly tudománynak tartanak, hogy nemrég adtak ki róluk egy tizenöt kötetes lexikont. Néhány magyar helynév is akad benne - fogadom, hogy a második kiadásban Szőreg oldalakat kap. És Szőreg híressé tételében nagy része lesz ennek a Dusánnak.

Valamelyik napszámosom említette, hogy Dusán szomszéd is talált egy-két agykoponyát a kertjében. A Sztojkov Dusán, ha ismerem.

Nem, egy-két ezer ismerősöm közt Dusán szomszéd eddig nem szerepelt. Nem is szívesen nyitottam rá a kisajtót. A falu magyarjai nem nagyon kényeztették el a múzeumot. Kutyát ugyan nem uszítottak rám sehol se, de vasvillaszemet vetettek rám. Hát akkor mit várjak az olyan magyartól, akit Dusánnak hívnak?

Hiszen, ami azt illeti, nem is fogadott úgy, ahogy a régészt rendes magyar fogadni szokta. A rendes magyar csöndesen elnézi a konyhaajtóból, hogy ugyan mire mennek a kutyák a garabonciás deákkal, aki belül akar kerülni a kerítésen. Ha a garabonciás ijedten polkázik, vagy segítségért rimánkodik, akkor már vesztett ügye van. Haladni kell szép nyugodtan a fenevadak közt, és gügyögni nekik barátságos szavakat, olyanokhoz azok nincsenek szokva, ennélfogva zavarodottan elsompolyognak. Erre aztán a gazda, beletörődvén abba, hogy a házőrzők nem eszik meg a vendéget, indíttatva érzi magát, hogy éppen most menjen be a színbe a köszörűkövet megkeresni, s a hasidékon lesni, hogy ugyan visszafordul-e a vendég. Ha azonban a vendég olyan szemtelen, hogy leül várakozni a gerenda fogára, akkor a rendes ember mégiscsak előjön, de a köszönést hallatlanná teszi, illetve úgy viszonozza, hogy hasba vágja a legközelebb ért pulit, mondván:

- Ött vóna mög a fene a nevednapján.

Ha a vendég úgy teszi magát, mintha ez a jámbor kívánság nem neki szólt volna, hanem a kutyának, és ellenvéleményt jelent be, amely szerint nagy kár érné a világot, ha e nélkül az ejnye, de takaros kis kutya nélkül maradna - akkor aztán be lehet adni az instanciát az ősök irányában.

Ahogy Dusán fogadott engem, abban nem volt semmi magamegjátszás. Éppen az uborkaágyban guggolt - nem tudom, egyenesítette-e az uborkákat vagy görbítette -, de mindjárt fölegyenesedett az ajtócsikordulásra. Nem azért, hogy a köszörűkőhöz meneküljön, hanem hogy elém jöjjön. Azzal adta vissza a köszöntésemet, hogy már várt is. Csakugyan csontokba, cserepekbe akadozik az ő ásója is, mint minden szegény emberé ezen a tájon.

- Hát egy kis próbát tehetnénk-e?

- Lehetségesnek lehetséges - mondja Dusán, de némi akadozással.

- Csak bátran, jó ember, hiszen maga a gazda, én kérek szívességet. Azt megígérem, hogy a földjét nem rontjuk el. A termőt, az első két ásónyomot külön lapátoljuk, hogy behúzáskor ne a nyers föld maradjon felülre.

- Á, nem az - csóválja Dusán a fejét. Afelől nincs semmi nyugtalansága, látta ő már azt a szomszédoknál is, hogy csináljuk. Hanem azt mondjam meg neki nyíltan, ki fizeti ezután az adót?

- Mi után?

- A találmányok után, amik a földben vannak.

Megintem, hogy ne olyan hangosan, mert valami illetékes meg találja hallani, s besúgja a harminchármas bizottságnak, hogy ebből valóban nagyszerű új adót lehet kreálni. S megígérem neki, hogy akárhogy fordul a dolog, én állok helyt mindenért.

- Hát akkor kész az engedelem - hatalmasít föl Dusán, csak arra kér, hogy a kis körtefájára vigyáztassak. Apró kis fa, alig ér derékig, de van rajta öt-hat olyan télikörte, amiben csak királyok foga vásik. A nevét is megmondta, mert Dusán kertészember, de én bizony elfelejtettem, csak a dudvák, parajok nevét tudva kívülről, a királyok gyümölcseiben nemigen vagyok járatos.

A próbaásás nem sok jóval biztatott, mert csak a laposon húzhattunk árkot, a kertben még paradicsom volt. Hanem a királyok fogára való körtében mégiscsak kár esett, de azt maga a gazda csinálta. Tudniillik megkínáltam Dusánt szivarral, az egyetlennel, amely még nem esett áldozatul a zsebemben a régészetnek, és Dusán revánsot adott. Leszakította a legszebb körtéjét, és a táskámba tette a használati utasítással együtt. Dugjam el otthon az ágyam szalmájába, ott érik az meg legszebben karácsonyra. Ez volt huszonhét esztendő alatt az egyetlen múzeumi keresetem a fizetésemen fölül. Igaz, hogy ezzel se volt szerencsém, mert táskástól együtt elhagytam valamerre, mire hazavergődtem. De tán jobb is így, legalább nem haragudhatnak meg rám a királyok, hogy elettem előlük.

Hát ez nagy eset volt, ez a körte, mint Dusán irántam való jóindulatának a bizonysága, de ért ennél nagyobb meglepetés is. Dusán negyednapra felkeresett.

- No, mi újság, Dusán? Csak nem ért meg ilyen hirtelen a paradicsom?

- Nem, még nem egészen. Még jócskán volt közte zöld.

- Akkor nem lehet még ásni?

- Dehogynem. Hiszen azért szedtem le zöldjében a paradicsomot. Hogy ásathasson az igazgató úr addig, míg a szép időben tart.

De hát nem hagyhattam ott azt a temetőt, amelyikben éppen benne voltunk, míg minden őst ki nem szedtek belőle az utolsó térdkalácsig. (Értendő alatta az ellenség térdkalácsa, amiből kanálfejet faragott az ősember. Hogy lepipált az minket fantázia dolgában! Az ellensége térde kalácsával kavarta az aludttejet! Hány mai embernek az étvágyát helyrehozná, ha fölújíthatná ezt a divatot!)

Álló hétig mindennap megérdeklődte Dusán, mikor megyünk már őhozzá. Végre aztán csak odajutottunk, sőt már tovább is hurcolkodtunk.

Ma délben szedtük föl Kotormány úrral az utolsó csontvázat, míg a többiek az ebédhez kijáró pihenőjüket fogyasztották. Ilyenkor szokta a principálist bizalmasan informálni.

- Dusánnak egy kikötése volna, igazgató úr.

- Jókor jut eszibe - mondom meglepetve. - Mi kívánnivalója van?

- Hogy tetszene beletenni az újságba, mit találtunk az ő földjén. Szeretne rá büszke lenni. Meg is ígértem neki, hogy kitesszük.

Egy kicsit eltűnődtem, egy kicsit el is borulok rajta. Mikor lesz az én vér szerint való fajtámnak ilyen ambíciója?

De nem erről van most szó, hanem arról, hogy a szolgám ígéretét be kellene váltani. Csakhogy ahhoz ez a hely kicsi. Nagy könyv kellene ahhoz, majd meg is írja azt egyszer valaki, ha megint jó világ lesz, s én már most gratulálok neki az akadémiai tagsághoz, ami azért bizonyosan kijár. Én készen hagyok rá mindent, ásatási naplókat, térképeket, fotográfiákat, cserépből, kőből, bronzból való, keresztlevelezett himmi-hummik százait meg ezreit, őneki csak éppen az észt kell adni hozzá, amivel rendszerbe zavarja az egészet. Hiszen utóvégre, ha nekiveselkednék, én is össze tudnék szedni egy kis szisztematikás fantáziát, de nem is való az ilyen parasztrégészhez, meg nem is vagyok én olyan telhetetlen ember, hogy mindent eldolgozzak az utódaim elől.

Itt van például a Dusán kertjében egy őskori tűzhely. Hamujában három óriásedény, amiknek a tiszteletére külön ládákat kellett készíttetni, hogy egészben beléjük lehessen őket bújtatni; mellettük egy kiégetett kis agyagpadka, azzal szemben a gödör falába fúrva egy borzasztó hatalmas isten. Igenis, egy arasz hosszú isten, valami kemény kőből szerkesztve. Most már ugyan csak elhajított fenőkőnek nézné az ember, ha meglátná az árokparton, és arra se tartaná érdemesnek, hogy odább rúgja, de négy-ötezer esztendővel ezelőtt őelőtte kuporgott itt a padkán a bronzkori Dusán, kérvén tőle napot és esőt, barmok hízását, csigák és kagylók szaporaságát, kelevények, köhögések és hazajáró lelkek távoltartását, aszerint mérvén a tiszteletet, ahogy az isten viselte magát. Ha kövérre nevelte a malackát, akkor a bronzkori ember kent hozzá egy kis hájat, és loccsantott rá a méhsörös köcsögből; ha derékfájatással mutatta meg a hatalmát, akkor leütötte a fejét a bronzcsákánnyal, belehajította a pörnyésgödörbe, és fabrikált magának emberségesebb új istent, kő helyett csontból.

Mármost jó volna tudni, hogy hova szaladt a bronzember ebből a gödörből, és miért bízta rá a fenőkő-istenre, hogy vigyázzon a tűzre, míg ő visszajön, és hol csellenghetett el úgy, hogy még máig se jött vissza - azonban ez részben a tudomány dolga, részben a bronzember feleségéé -, nem találgatom. Inkább a gazdának szólok:

- No, Dusán, kuporodjon oda egy kicsit arra a padkára.

Kéreti magát, sokallja ezt a tisztességet.

- Hamar. Hamar. Azért kell egy embernek ott lenni a képen, hogy mértéke legyen az edények nagyságának.

Ez már más, a tudományért ezt az áldozatot is meghozza Dusán. De én még most se vagyok megelégedve.

- Vegye le a kalapját, ne takarja el az arcát.

- Jaj, akkor meglátják, hogy kopasz vagyok - tör ki Dusánból a nemes férfihiúság, de azért csak szót fogad, mint a családi tűzhelyen engedelmességhez szoktatott férfiú.

És így Dusán ott guggol földje kincsei mellett, egy kicsit büszkén, egy kicsit megilletődötten és becsületes képével, nyílt homlokával így fog bekerülni a múzeumba, üveg alá, hogy ott megláthassák mindenféle népek és nemzetek, és irigykedve mondogathassák, hogy lám, milyen sokra vitte ez a Dusán, holott se császár, se király, se kegyelmes, se méltóságos, csak egy halljakend kertész a faluszélen.

Hátha kedvet kapnak tőle a nagymájúak is!



Arany!

Ez kell nekünk, nem a dolog, meg a motívum-vándorlás a szíjvégeken! Nem az Átilla, csak a koporsója. Legalább egy-két tenyérnyi az aranydeszkából, amibe belezárták! Mindjárt vennénk belőle egy-két tehenecskét az őszi vásáron!

Lehet, nem szép tőlem bevallani, hogy ilyenek vagyunk, de hát mit csináljunk neki? Akkor is csak ilyenek vagyunk, ha szép pátoszos hazugságokat fogunk magunkra.

Nagyon meg voltam illetődve, mikor Kiszomboron rátaláltam Szent László nyilas vitézeire. Magam is éreztem a hangomon, ahogy kiemeltem a sírból a vékony kis ezüstpénzt, és összekurjantottam a magyarjaimat.

- Hát tudják meg, emberek, hogy ez László szent királyunk pénze. Az ő népe csontjai fekszenek itt.

Még a sapkám is levettem. Nem mintha színházat akartam volna játszani, hanem, mert lekívánkozott a fejemről. És akaratlanul is biztattam a szememmel a magyarjaim, hogy ők is adjanak ennyi tiszteletet az ősöknek. Tátogtak értetlenül egy pillanatig, aztán az öreg keserű hangot is adott a közvéleménynek.

- No az is szögény királ löhetött, ha ilyen kis hitvány péze volt. Azért nincs hát ezökkel a halottakkal se arany, se semmi, amibe értelöm vóna.

Mert értelem csak akkor volna az ásatásokban, ha mindennap találnánk legalább egy kalap aranyat. Gondolom, nagyobb urak is így tartják ezt, csak azok nem merik úgy kimondani, mint a paraszt, s ez is valami. A kultúrérzék szimulálása már nagyon jelentékeny haladás a kultúra felé.

Kiskunjaimon azonban mindjárt az első nap láttam, hogy nem hajlandók ilyen áldott tettetésre. Ha a lelkem kiteszem nekik, akkor se hiszik el, hogy én nem kincset keresek a Fehértóban. Úrnak néznek, ennélfogva elvből nem hisznek nekem. Nem is bosszant, ismerem a fajtámat, én is ilyen volnék, ha köztük maradtam volna. Ezer év óta minden úrfélével megjártuk, akivel dolgunk volt. Gyámoltalanságunkban nekünk olyan természetes oltalmunk ez a bizalmatlanság, mint a nyúlnak a futás, vagy a sündisznónak a tüske-ruha.

Hanem azért én mégis kifogtam a véreim hitetlenségén. Azt mondtam nekik:

- Értsék meg, emberek, hogy én nem kincskereső vagyok. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk, kik voltak, hogy éltek, mit dolgoztak, s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem törni semmit, nekem egy csont-késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany. Tudják mit? Azt se bánom, ha ami aranyat találunk, az a maguké lesz, csak én előbb föltekinthessem meg lerajzolhassam.

Hát ez elég meggondolatlan beszéd volt és egészen fölösleges ígéret. Hiszen én fizetek, én parancsolok, és az enyém minden, ha hatot, ha vakot vet a kocka. Mért fájjon azért az én fejem, mit hisz a paraszt, mit nem? Hiszen világos dolog az is, hogy a kincskeresőnek nagyobb becsülete van, mint a tudósnak. Aztán meg hátha bolondjában itt találjuk meg nagyurunkat, Átillát, egy tarisznya arannyal a feje alatt? No, hiszen Schliemann is ököllel törülhette volna a szemét, ha a Priamosz kincseit bizalomkeltés céljából vaktában odaígérte volna a hisszarliki Juszuf bácsiknak meg Jakub bácsiknak!

Persze Schliemann okos ember volt, és nem csinált ilyen bolondot. Ő elküldte a muzulmánjait kukoricát sütni, és addig a felesége kötőjébe rakta a néhai trójai király lopva kiásott smukkjait. De hát én semmit se akarok lopva csinálni. Én nem teszem bolonddá a népemet. Azt akarom, hogy higgyen bennem, és ne tartson úri huncutnak.

El is értem a célomat. A kiskunjaim tisztába jöttek vele, hogy nem huncut vagyok én, csak olyan bolondforma. Nem egészen megkeveredett, csak olyan nem egészen tökéletes. Olyan "többel jó", ahogy fehértói virágnyelven mondják. Akinek nem jól szolgál a belső világossága, ha maga van, de ha a többiek fölkarolják, akkor rendes emberszámba megy. Szemmel láthatóan fölkarolt a tizenkét kiskunom. Ugyan csak tizenegy, de a tizenkettedik nem számít. Azt ők maguk is úgy hívják, hogy a "kutyahitű Döncő". Csúnya mord kiskun, kötözködő, aggatódzó, mindent másképp tudó, igazi "szögrehúzó" ember, ahogy errefelé mondják. Ha jövök, ha megyek, a köszönésem nem fogadja, cigarettát, szivart ha kap, a fejét se biccenti érte. Tisztán olvasok a szemében, ahogy belém döfi a tekintetét az ereszetes szemöldöke alól. "Engöm le nem vösző a lábamrul, akárhogy tömködsz. Én tudom, hogy csak úr vagy te is, kutya van benned." Döncőbe valamelyik királygyilkos ősének a lelke szorulhatott. Ha "jól születik", nagy országháborító lehetett volna belőle, aki oroszlánvirtussal bömbölne a zabért, így paraszti sorban csak kaffogó kócos kuvasz. A maga fajtája se szereti, de határozottan van tekintélye. Még én is respektálom, aki mindig érzem magamon a görbe tekintetét.

Azért mégse ő csinálta a bajt, hanem én magam. Akkor, amikor Jánost, a helytartómat számkivetésbe küldtem. Egy kis differencia támadt köztünk - "mi régészek" is az irritabile genusba tartozunk. János keresztbe akarta húzatni az árkokat, én meg hosszában, s mivel a nyílt összeütközésre nincs elég férfias bátorságom, az óvatos tirannusok példájára tettem el Jánost láb alól. Elküldtem négynapos felderítő szolgálatra a harmadik vármegyébe, s a fehértói frontra kihirdettem a legszigorúbb diktatúrát.

- Csak ott szabad ásni, ahol én kijelölöm. A maga szakállára senki se turkálhat. Mindenütt lemenni az eleven földig. Akinek az ásója csontot ér, az abbahagyja a munkát, és jelentést tesz. A csontvázhoz senki nem nyúl, a föltakarítás az én dolgom. Míg én ki nem érek, semmit megbolygatni nem szabad.

Az első két nap nem is volt semmi baj se, vasfegyelem nehezedett a kiskun nemzetre. Este bekísértek az emberek a vasútig, és szíves barátsággal kívántunk egymásnak nyugodalmas, jó éjszakát.

Másnap azonban nagyon kelletlenül köszöntötték rám a jó reggelt. Pedig szerencsésen indult a nap, hat sírban is csonthoz koccant az ásó, mire kiértem. Früstök után egy-egy tréfával is megszereztem a cigaretta porciót. Kényszeredett fogadtatásra talált mindenütt. Éreztem, hogy van valami a levegőben. A vihar előtti csönd, ahogy a politikában mondják. Valamiért feneevésben vannak, a kiskunok. Valamit kevesellnek, vagy valamit sokallnak. Alighanem hogy sokallják a munkát, és keveslik a napszámot. De hát akkor mért nem mondják? Csak nem kívánhatják, hogy én kérdezzem meg őket, nem sértődnének-e meg, ha felemelném a zsoldot. Az ördög látott ilyen nagyerkölcsű népet. Mindnyájának úgy lóg az orra, mint akinek a tyúk megette a kenyerét. No, majd ha kisüt a nap, ők is földerülnek. Énvelem is van az úgy, hogy a rossz idő ráfekszik a kedvemre, másnak is jussa van felhúzni az orrát.

A nap kisütött, de a kedélyek nem. Máskor együtt költi el a népem a köröm közül való ebédet figurázva, nevetgélve, egymást ugratva, de most kettes-hármas csoportokra szakadoznak. Halkan, de izgatottan vitatkoznak itt is, ott is. Ahova odalépek, elhallgatnak, és tömik befelé a sós-paprikás kenyeret, mintha attól nem tudnának szólni. Kutyahitű Döncő az akácfának vetett háttal ül a dűlőúton, és gledicsiatüsökkel döfködi a fogát. Mint a lakoma hulladékaiból látom, hideg hajába-krumpli mehetett bele, s Döncő a fogpiszkálással húsevés illúzióját akarja kelteni, inkább bennem, mint önmagában. A nagylelkű ellenség tudatos lojalitásával motozok a táskámban - különben is rántott csirke tartózkodik benne, s azt én mind az ellenséggel etetném meg.

- No, Döncő - kezdem nyájasan -, hogy legyen mért piszkálni a fogát.

Döncő keresztbeveti a lábát a keskeny ösvényen, hogy vagy álljak meg, vagy lépjek be a friss szántásba, ahol egyszerre teleszalad a félcipőm homokkal.

- Hja, az úr a pokolban is úr, tudja - néz rám valami érthetetlen dühvel, és a végén csattan a szava, mint az ostor. De azért a jobb lábát mégiscsak visszahúzza, lassan, gondolkozva, aztán hirtelen elhatározással megint kilöki, hogy csak úgy koppan a bocskora sarka.

Egy pillanatra szeretnék belerúgni édes atyámfiába, de rögtön a helyzet magaslatára emelkedem, és nevetve visszavonulok. Megértem, hogy ez volt a hadüzenet, és most már kíváncsian lesem, mikor dördül el az ágyú az ismeretlen hadicélért. Ahogy ebéd után munkába állunk, az én szavam is keményen pattog. "Ügyetlen," "Utat." "Odább!" "Ásót!" "Okosabb embert kérek." "Mozogjunk, mozogjunk." "Ne aludjunk, tatám." "Tebelőled is jó halál lenne, öcsém!"

Aki parancsolni tud, annak van tekintélye. Senki se mer rám visszamordulni. Az emberek lehajtott fejjel dolgoznak, hidegen villognak az ásók, és nekikeseredve zuhognak a csákányok.

- Hat óra - hajtogatom össze az írásaimat. Az emberek kiugrálnak a gödrökből és szedelődzködnek. Előveszem a cigarettadobozt, és kiporciózok harminchat Hunniát. - Döncő! - szólítom, aki legközelebb van hozzám, és nyújtom neki a részit.

A kutyahitű ember megcsóválja a fejét.

- Tögye el az úr a cigarettlijit. Nem vagyunk mink mán arra rászorulva. Csak azt az egyet mongya mög, hogy gilt-e még, amit ígért? Csak aztat szeretnénk tudni.

- Mit ígértem én? - kérdem őszinte csodálkozással.

- Hogy ami aranyat tanálunk, az a mienk löhet. Tizenkét embör hallotta, mög az élő Isten. Ugyan a János is hallotta, de az nem számít, mert az a maga zsoldjában van. Hát a miénk vagy nem a miénk?

Majd beleszédülök a gödörbe. Köhögtetem magam félreszívott füsttel, hogy észre ne vegyék az elsápadásom, és időm legyen gondolkozni. Tizenkét éhes szempár villog rám komolyan. Félelmes csönd, hallom a szívem verését. Felelem, ahogy a becsület és az okosság követeli.

- Amit mondtam, megmondtam. Ki talált aranyat?

- Én tanáltam, kéröm - mondja Döncő a fegyverszünet követelte nyugalommal. - Nem kerestem, csak mögláttam, ahogy a koponya véletlenül kigurult az ásóm alul. A száztizenhetes sírban. Az arany ott volt a koponya alatt. Akkora, mint az öklöm.

Fúrom a sarkam a földbe, hogy keményen álljak rajta. Egy kicsit rekedten kérdezem, hol az arany.

- A Jakab bácsi tarisznyájában. Rábíztam, mert ű köztünk a legöregebb.

- Nézzem!

Jakab bácsi leakasztja a nyakából a vándortarisznyát. Először megtapogatja kívülről, aztán belenyúl. Ugrál benne a keze előre-hátra, mint a fogoly nyúlfiók. Az emberek rámerednek, ki ijedten, ki nevetve. Kezdek reménykedni. Az aprajából való lehet az a hunok kincsének, amelyik így el tud veszni abban a zacskóban.

- Ne te, ne! - kezd verejtékezni a Jakab bácsi halántéka. S biztatja a kincset hol szépen, hol csúnyán. Kedveskedik neki, hogy "gyere mán, te büdös", és eteti a fenével azt is, aki kitalálta, azt is, aki megtalálta.

Az ad personam érintett kutyahitű férfiúban talpra ugrik az érzékenység. Mérgesen kap a tarisznya után.

- Hoci mán no, azt az ijedt szentségit kendnek!

- Nonono - derült föl a Jakab bácsi képe -, mit kapkodsz, mint Bernát a ménkűhöz, hiszön tudod, hogy nem vitte el a Markoláb. Ehun van-e, ödd mög.

Most aztán rajtam van a nevetés sora. Először is az ökölnyi aranydarab akkora, amekkora Döncő ökle ezelőtt negyven esztendővel lehetett, egynapos korában. Másodszor ez az arany nem arany, hanem pirit. De még annak is kalchopirit. Ismerem jól a betyárt, mert harminc esztendővel ezelőtt ebből nyaggatott az ásványtani alapvizsgán Krenner tanár úr, Isten nyugtassa. Szemre szebb, mint az arany, de nem haszonra való. Se vasat, se rezet nem lehet belőle olvasztani, mert a kén törékennyé teszi. De szikrát lehet belőle csiholni, s alighanem ilyen hivatala volt a hun vitéz birtokában is. Ez volt neki az acélkovája a taplóhoz. De az is lehet, hogy ő is úgy járt vele, mint a hun utódok. Aranynak nézte, s úgy tetette a feje alá a másvilági útra, hogy jobb szívvel fogadják odaát.

- Hát ez nem arany, emberek - mondom a népemnek, s elmagyarázom nekik, miféle állat az a kalchopirit. Azt hiszem, sokkal értelmesebben beszéltem, mint a tanári vizsgán, de sokkal kevesebb eredménnyel.

- Egy szó se igaz belüle - vette fel Döncő a harcot. - Hanem az az igaz, hogy maga is csak olyan úr, mint a többi, és mög akari csalni a szögényi népet.

Körülnéztem a szögényi népet, és láttam rajtuk, hegy "kétfelé kételkednek szőrös mellükben", ahogy a klasszikus mondja. Visszaadtam a kutyahitű népvezérnek a fortélyos leletet.

- Majd reggel hozok ki aranyat a múzeumból, vessék össze azzal, aztán beszéljenek. Addig maga őrizze, de vigyázzon rá, mint a két szemire, mert maga felel érte.

Nem tudom, volt-e már koronaőrnek olyan nyugtalan éjszakája, mint amilyent a kalchopirit őrének át kellett kínlódni. Nem vallattam ki efelül, de láttam reggel a bicskával faragott ábrázatán, hogy egész éjszaka rajta táncolhattak a korai népvándorlás boszorkányai. Én ellenben egy triumfátor dölyfével szálltam le az autóról, letévén a kiskun nemzet asztalára, mármint a tanyakút tetejére egy tenyérnyi körmöci kvarcitot, amit termésarany erecskéi szeldesnek át.

- Tessék. Így terem az igazi arany.

Nem mozdul senki. Úgy kellett őket bátorítanom, hogy nem harap az, bátran kézbe lehet venni. Jakab bácsi fölbátorodott, és megemelte. Méricskélte először a jobb, azután a bal tenyerén.

- Hát ölég nehéz. Nézd-e, Pétör!

A Pétör nevezetű szakértő fejbólintással járult az előtte szóló véleményéhez, és továbbadta a követ. Járt kézről kézre. Szólni nem szólt senki, csak nézett Döncőre mint a közbizalom letéteményesére. Magam is úgy tettem, s meglepetve láttam, hogy a kutyahitű emberben lábra állt az önbizalom. Megfrissült az arca, hetykén rántott egyet a vállán, végigpillantotta a szemét a gyülekezeten, s ledobta az aranykőzetet a kútfödélre.

- Mit mutogat ezön az úr? - fúrta belém a szeme pengéjét. - Ez csak békásó, kár volt vele kicipeködni a múziumbul, ott a vasúti töltésön mázsás darabok is vannak.

- De ember - dühödtem rá -, hát nem látja benne ezeket a csíkokat? Ezt ni, meg emezt, ni! Hát ez az arany!

- Biztosan tudja?

- Bizonyistennel mondom.

Diadalmasan elvigyorodott. Brennus nézhette ilyen gőgösen a megalázott Rómát, mikor az a híres aranymázsálás volt.

- No, ha olyan bizonyos benne, akkor érje be vele. Mink is beérjük a magunkéval, igaz-e, embörök?

- Csakis! Jól mondja! Döncő érti magát! - voksoltak le a kiskunok.

Az igazat ismerő lélek nyugalmával tettem meg az intézkedéseket a frontáttörésre. - Hát nézze, Döncő, mondok én maguknak valamit. Itt az a talált arany?

- Itt ám - ütött a kislajbi-zsebre.

- Nekem meg itt van az autóm. Üljön bele valamelyik emberrel, menjenek be Szegedre, értsen szót azzal az ékszerésszel, amelyikkel akar, és adja el az aranyát úgy, ahogy tudja, aztán majd elosztoznak rajta, amit kap érte. Jó lesz-e így?

- Így mán ügön! Ez beszéd! - hangzott a nép szava.

Döncő a nyakát csavargatta. - Ebbe beleegyesülök, de Szögedébe nem mögyök. Mert maga mán ottan szót érthetött a többi zsidóval. Nem azért mondom, nézze, hogy mögsértsem, csak úgy töszöm föl. Hanem van Kistelekön egy hitelös zsidó...

- No, nekem ahhoz nincs szerencsém. Hát akkor menjenek ahhoz, és értsenek szót a tulajdon hiteles zsidajukkal.

Varga úr, a városi autó sofőrje bizodalmasan odasúgta hozzám, míg Döncő és Péter fölszöszmötölődtek az útra:

- Nehogy a rendőrségre vigyem őket, igazgató úr?

- Isten őrizz! Hiszen nem tettek ezek semmi rosszat. Az igazságukat keresik.

A szikpor fehér felhője kísérte az autót, még látszott; de az emberek akkor is elgondolkozva néztek utána, mikor már nem látták. Nem volt szívem munkára zavarni őket. Hadd álmodjanak szegények abba a porfelhőbe egy-egy fél házacskát a hozzátartozó tehénkével, malackával együtt! Elég hamar szétfoszlik a csudamutogató felhő úgyis!

Jó óra múlva foszlott szét. Én még csak annyit láttam, hogy jön vissza az autónk borzasztó sebesen. De a Jakab bácsi pusztán élesedett szeme már ki tudta venni az arcokat is, sőt olvasott is belőlük. Fölkapta az ásóját, és összehujantotta a bandát.

- Lássunk hozzá, embörök, mert abbul mög nem élünk, ha csak a szánk jár. Az csak ennek a nagyszájú Döncőnek való.

Mire Döncő kivackolódott az ördögszekérből, mindenki végezte a dolgát, ügyet se vetett rá senki. Lesunyt fejjel állt elém, és a markomba csúsztatta a kincset, rövid beszéd kíséretében. Nagyon szégyellhette magát, mert nagyon cifrázta a stílust.

- Le vagyok csökkentve, kéröm szépen... Möghiggye, sose avatkozok többet az ilyen tudományi ténybe.

Azzal nagyot rúgott a Teca kutyán, mint a tudományi tények alkalmi áldozatán. Péter azonban mint csöndös társ, igen elégedetten szólt ki a szőr közül.

- No, így legalább eccör az életbe a város kocsiján is ültem. Hát jobb is az a Szent Mihály lovánál.



Bokrétolás

Ugye, milyen szép magyar szó ez, még ha ki nem lehet is találni, eszik-e vagy isszák? Akár ráfoghatnám, hogy hun menyecskék feje alól ástam ki a fehértói szikből. De hát minek hazudnám ősleletnek azt, ami nagyon is friss szerzemény, mégpedig háborús. Már csak azért is érdemes eldicsekedni vele. Ne mondhassák ránk a maradékaink, hogy egészen haszon nélkül kártyáztuk el az országot.

Különben annyiban csakugyan régészeti lelet a szó, hogy néhány évvel ezelőtt ásatás közben hallottam először, mégpedig pitvarosi tótoktól.

- Mindjárt itt az eső - ugrott ki valamelyik szlovák az árokból -, jó lesz poprétolni.

Nem kérdeztem, mi az, gondoltam, majd meglátom úgyis, hogy csinálják: hát úgy csinálták, hogy mindenki összekapkodta a kerítésre aggatott motyóját, és fedezékbe húzódott vele, ki a szalmakazalba, ki az ereszet alá. Egyszóval a pitvarosi tótok cihelődnek, mikor poprétolnak. De mindjárt sejtettem azt is, hogy ezért a szóért nem a tót idióma felelős. Megkérdeztem az embert, volt-e háborúban. Igenis volt, az orosz fronton.

- Közös, ugye?

- Hát igen, közösbe dolgoztunk a németekkel.

- Akkor azoktól tanult meg poprétolni, ugye?

- Nem tudom én már. A mi őrmesterünk is mindig így adta ki az ordrét.

Nem nagy tudomány kell hozzá, hogy az ember füle kiérezze a poprétből a latin nyelv német fattyát, a Proprietätet. Azt is mindjárt fölértem ésszel, hogy ez nagyon haszonravaló szó annak a szájában, aki bánni tud vele.

- No János, ezt meg kell tanulni - mondtam az adlátusomnak. - Ez nagyon emeli tekintélyünket otthon, mert ott még ezt sose hallották.

Jánosnak jó feje van, csakugyan megjegyezte a szót, sőt hozzá is idomította egy kicsit a szittya szájhoz. Nem úgy mondta, hogy poprétolni, hanem úgy, hogy pokrétolni, de így is bevált az vezényszónak. Ha napszálltakor elkiáltotta magát, hogy "pokrétoljunk, embörök!", mindenki szót fogadott neki. Legalább még eddig nem tapasztaltam, hogy valamelyik magyarom hozzávágta volna mérgében az ásót, és dühösen nekilátott volna a túlórázásnak.

Ellenben valamelyik nap hallom, hogy az egyik kiskun, akinek meleg ételt hozott a felesége, ebéd után odalöki a csajkát, kanalat az asszonynak, és azt mondja neki: - no, bokrétolj, oszt eriggy, hogy el ne ríjja magát otthon a malac.

Így már igen, ezt nevezem tökéletes nyelvújításnak. A Proprietät ugyan úgy elváltozott, hogy a tulajdon édesanyja se ismerne rá, de legalább szépült is, meg most már értelem is van benne. Mikor az ember bokrétól, akkor bokrétába szedi a munkaközben széthagyogatott celleculláját. Király a koronáját, arany nádpálcáját, ezüst cigaretlispiccét, gyémánt-fütyürűjét, szegény ember pedig a tarisznyáját, vizeskorsóját, dohányacskóját. No igen, meg azt a kis réz encsembencsemet is, amit elcsent a sírból, mikor a helytartó úr, a János, odahívta gyöngyöt keresni. Akkor tette rá a talpát az encsembencsemre, de olyan ügyesen, hogy senki se vette észre, még János se, ámbár ő észrevehette volna, mert éppen ő ejtette oda az illető cifraságot, ami nem egyéb volt, mint egy régi réz masinatartónak a teteje. Jánosnak mindig tele van a zsebe sörösüvegekről való kupak cintányérokkal, rossz bicskanyelekről való rezekkel, cigánygyűrűkkel, mikkel, s azokat mindig úgy rejti el a csontvázak mellett, hogy szemet szúrjanak, és könnyen eltakarhassák őket a kiskun talpak. Mert János pszichológus, és ismeri a fajtát, amelyhez ő is tartozik velem együtt. Titokban minden rendes ember szerez magának egy kis ásatási "emléköt", és már akkor mégiscsak inkább a valamiformájú katonagomb kerüljön a bugyellárisába a Ferenc Jóska monogramjával, mint az Attila király koporsószöge. Mert azzal nem károsodik a múzeum, és a célnak is megfelel. Tudniillik a cél az, hogy majd ha a télen disznótor lesz a komáéknál, és ott mindenféle világi dolgoknak kijön a sora, akkor ki lehessen vágni a rezet a bugyellárisból, és azt mondani a népeknek:

- Hát ide nézzenek kendtök, embörök! Én mög ilyenöket áskáltam az őszön a Fehértó partján, mikor a múzeumot fölkaroltam.

És akkor a népeknek be kell majd ismerni, hogy ezt a sógort csakugyan nem a gólya költötte, mert az nagyon is tanulmányos ember.

De nemcsak az embereim szedelődzködnek, hanem én magam is bokrétolok. Én többek közt ezt a latin-germán-tót-kiskun szót csenem el ásatási emléknek. Ha annyiféle nemzet eltiedelhette egymástól, én is pártját foghatom. Egyebet már úgyse igen találok ezen a tájon, mert a jó Isten is hozzálátott a bokrétoláshoz. Elcsomagolta a délibábot, elsöprette a szelekkel a tarlóvirágokat, elparancsolta innen a bíbiceket meg a barázdabillegetőket, még az ürgéket is hazaküldte aludni, csak éppen a legyeket felejtette kint. Nem akarunk a jó Isten dolgaiba beleszólni, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy jobb lett volna ezeken kezdeni a sort. Aki csak a városi legyet ismeri, az el se tudja képzelni, milyen vérszomjas dúvad a pusztai légy. A városi légy elkultúrálódott, úri tempói vannak, ha habos kávéba fulladhat, nem szurkálja a bicskáját az emberi nem térdekalácsába, s így őszi időben már rokkantállományba vonul. A sovány, avas szalonna színű pusztai légynemzet lehetett az, aminek az őseivel a Jehova az egyiptusi kisgazdákat megverte, s utódaik ma is ótestamentumi szigorral teljesítik kívánságukat a Fehértó partján. Ezrével járnak, s válogatás nélkül nekiesnek szemnek, fülnek, orrnak, sapkának, ködmönnek, bocskornak, tarisznyaszíjnak, mindennek, amire a nap süt, s aminek emberszagát érzik. A gödörben guggoló Jánoson néha rezsegnek, hogy óriási mákosnudlinak látszik tőlük, akinek minden igyekezete hiábavaló, hogy lerázza magáról a zsibogó mákszemeket. Utoljára végigereszt úgy visszakézből a hátán egy hosszú lábszárcsontot, és a kis ásójával közévág a fölrebbenő siserahadnak.

- No - kapja vissza a fejét a légyfelhő elől -, ha ezt is megadóztatná a pénzügyminiszter úr, akkor én bizonyosan első virilista lennék.

- Jól mondja - kap a szón Balázs bácsi, aki a szomszéd sírban hadakozik a legyekkel -, mind oda köllene ezöket küldeni.

- Hová, Balázs bácsi?

- Hát a pénzügyminiszterhön. Hagy vakaródzna mán ű is eccör, ne csak mindég a szögényi nép.

Balázs bácsi bátran beleköthet a fődefterdárba, mert olyan rongyos szegényi nép, hogy száz macska se fogna meg a ruhájában egy egeret, vagyis hogy száz pénzügyminiszter se tudna tőle ellicitáltatni egy malacot. Ellenben gazdánk-urunk, Lippay Sándor ijedten megellenzi a jámbor óhajt.

- Nocsak az köllene még, hogy aludni se tudjon a miniszter a legyektül, osztán új adókat gondoljon ki kínjában. Én inkább mákot főzetnék neki mindön este, hogy nagyokat aludjon, és addig se jártassa az eszit. Nem jól mondom, igazgató úr?

Ráhagyom egy szótlan fejbiccentéssel, de nincs kedvem a tréfát tódítani. Napok óta az orrom vére folyik, ha arra gondolok, hogy elfogynak az ősök, és az utolsó sírt kell berajzolni a mappába. Mindig sírhatnékom van, mikor egy-egy nagy ásatás véget ér, és ott kell hagynom a kukoricaföldeket, a búzatarlókat, a kedves, öreg hunokat és gepidákat, akikkel olyan áldott békességben megvoltam hetekig, hónapokig. Nem bakafántoskodtak, nem irigykedtek, nem súgtak össze a hátam mögött, nem kérdeztek, hogy érzem magam, nem néztek ki maguk közül azért, hogy rám hetesedett a szakállam, nem nyaggattak kéziratért, még csak váltóaláírást se kértek tőlem autogram gyanánt. Könnyű a kiskunoknak összebokrétolni, mert ők otthon is éppen olyan "célszörű szögény embörök" maradnak, amilyenek a hunok közt voltak. De nekem úrnak kell visszamennem, tükörből fésülködnöm, töltött paprikát ennem paradicsomlében, és "Mahlzeit"-ot mondani utána, városatyát választanom, újságot olvasnom, regényt írnom, és hőmérőt duggatnom a hónom alá, hogy lázam legyen, holott csak melegem van! És éppen most, mikor kezdenek violásodni a reggeli meg a napszállati ködök, és találtam a semlyék mögött egy árvalányhajas, száraz halmot, amin őszi tücskök pirregnek, és az ember azt hiheti, hogy az egész világ az ő Senki-szigete...

Rábízom Jánosra az utolsó hunokat, és elmegyek búcsút venni fűtől, fától, a kiszáradt nádaktól, az arany szemű homoktól, a vak sziktől, a szittyós értől, a varjúfészkes jegenyéktől. Amikor visszaérek, egy nyaláb székisaláta kéklik a karomon, ennek a száraz virága majd eszembe juttatja a télen is a Fehértót, mikor szélcsikók nyihognak fölötte, és a csillagokig vágják a szikráló havat.

A kiskunok delelnek a sövény tövében, és szidják a szelet, amely éppen most támad fel, telecsapkodni a szájukat homokkal. Jakab bácsi, akinek pietista hajlamai vannak, mivel az apja harangozó volt, pártját fogta a szélnek, mert úgy tudja a régi öregektől, hogy az a Szentlélek szájából jön, ennélfogva vétkezik, aki káromolja. Erre fogja magát a szél, lekapja Jakab bácsi fejéről a kalapot, kergeti előtte vagy másfél kilométerre, angyalhullásos szántóföldeken keresztül, ott lecsapja valami pocsolyába, s mikor az öreg föl akarja venni, szusszan egyet a betyár, s most már visszafelé hempergeti Jakab bácsi fejének ékességét, úgyhogy csak három ember segítségével sikerül elfogni. A pietista kiskun erre feladja a régi öregektől tanult dogmát, s úgy eteti a fenével a szelet, hogy az rögtön eláll ijedtében, a kiskunokat pedig rázza a nevetés. Mivel pedig azt minden századik ember se szereti, ha kinevetik, Jakab bácsi gondol egyet, és megbiccenti fejét a visszahódított kalapban tarlóvirágaim felé.

- Szereti a virágot a tekintetös úr. Hát csak szeresse is, még töheti.

- Hogyhogy míg tehetem? Hát ki rendelkezik abból énvelem?

- Nini, hát az a nagyon jó Isten. Magával is, mög énvelem is. Maga pedig, úgy nézöm, mán nem ér több tavaszt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örömömben a nyakába borultam Jakab bácsinak. Megdöbbenve meredtem rá az öreg halálmadárra.

- Nem értem, Jakab bácsi. Hát miből gondolja?

- Nem gondolom én, hanem tudom. Fogadni is mernék tíz darab gubaszivarba, hogy maga mán nem ér több tavaszt. Hát a tekintetös úr merne-e fogadni? De előre mögmondom, hogy mindön-okvetetlen elveszejti, hát előre köll fizetni. No, mit szól hozzá?

Hát mit szólhattam volna? A kiskunok kezdtek hangosan derülni, s én is az a századik ember vagyok, aki nem szereti, ha kinevetik.

- Itt a kezem, Jakab bácsi.

Kérges öreg marka átfogta a kezemet, és huncutul fénylő szeme rám pislogott a kalap alul.

- Úgy hallottam a helytartójátul, hogy a tekintetös úr velembeli.

Vén szamár, gondoltam magamban, ez azt hiszi, hogy én is együtt gyerekeskedtem Rózsa Sándorral. Miért van az, hogy az ember úgy szereti öregnek látni a másikat? No, ezt megfigurázom. Ráhagyom, hogy csakugyan egyidős vagyok vele.

- Hát hány éves maga, Jakab bácsi?

- Mondom, velebeli az úrral. Az ötvenegyediket gázolom.

Hm. Milyen alapon is tituláltam én az előbb magamban vén szamárnak ezt a kortársat? Megszégyenlem magam egy kicsit, és megnyájasítom a szót.

- No hát, mit akar ebbül kihozni? Mondja csak tovább, Jakab bácsi!

- No mögálljon csak. Akkor maga mán ötven tavaszt látott, ugye?

- Annyit. Hát aztán?

- Hát aztán akkor legföljebb ennyit láthat még, kívánom is az Istentül, hogy lásson, de ötvennél többet mán semmi esetre se teccik látni, kéröm szépen.

A kiskunok karajban nevetnek, mert nagy öröm az, mikor úr van csúffá téve. Mégpedig úgy, hogy árat is fizet érte. Valamelyik siheder odakurjant Jakabnak:

- Osztán a gubában részeltet-e kend bennünket?

Jakab bácsi leinti a gyerkőcöt, és mentegetődzve fordul hozzám.

- Nem vötte tán sértésnek a tekintetös úr? Hiszön csak afféle tréfabeszéd vót ez, éppen hogy a szó több lögyön vele. Nézze, bolonddá töttem én ezzel mán a végrehajtót is.

No, akkor csakugyan nincsen semmi hiba, mert a végrehajtó bizonyosan sokkal okosabb ember, mint én vagyok. Kiolvasom az öregnek a tíz kubát, s a többinek a száját is helyreigazítom egy-egy bőrszivarral. Ahogy a kutyahitű Döncőhöz érek az utolsóval, megszólal az ember.

- Szeretnék magával valamit tudatni.

Meglepetve nézek rá. Mióta az aranyeset óta lecsökkent a tekintélye, azóta a kutyahitű úgy elcsöndesedett, mint egy bukott miniszter, noha nem esett olyan puhára, mint a bukott miniszterek szoktak.

- Hát csak tudassa, Döncő. Mi a baj?

- Az, hogy egy sírt elhagytunk a nyáron. A negyvenhármas, a negyvennégyes mög a hetvenkettes közt. Ott, ni!

Mutat a tarló közepe felé, de hát nekem hiába mutogat. Egyforma fekete homok mindenütt a behúzott árkok fölött.

- Nézze csak mög a tekintetes úr a mappát.

Megnézem a térképet, hát csakugyan üresség van a három sír közt. Olyan jó háromméteres csík, éppen elférhet benne az Átilla koporsója. Ejnye, hogy maradhatott ez el?

- Úgy, hogy sündisznófészökbe vágott bele az ásó, oszt azt mondta a tekintetös úr, hogy ne bántsuk, az is csak lelkös állat.

Igen? Lehet, nem emlékszem. Mármost mit csináljunk? Kérdezem Jánost, érdemes lenne-e visszamenni? János azt mondja, nem érdemes. Úgyis sok a tószélben a behúzni való árok, a nap meg nagyon halad lefelé, minek szaporítanánk a munkát? A kiskunok is kelletlenkednek. Ez az utolsó nap, szeretnének korán végezni. Döncőnek mindig jár a szája, nem érdemes arra hallgatni.

A bukott népvezérnek lobbot vet a szeme. Foga közé harapja a szivart, és daccal vágja ki a szót.

- Kiásom én azt egymagam is, nem köll neköm ahhoz segítség - indul meg vállravetett ásóval, lapáttal.

János utánaszólt:

- Megálljon, Döncő. Kitámasztás nélkül le ne mönjön a gödörbe, mert három oldalrul is mög van ásva a föld, könnyen rászakadhat.

Döncő csak úgy futtában szólt vissza olyanformát, hogy nem tartozik a bőre felül senkinek számadással, de aztán csak bement a tanyaudvarra sprajcdeszkát keresni, amivel a szakadós földet ki szokás pöckölni. Jó óráig aztán eszünkbe se jutott, pár száz méternyire tőle végeztük dolgunkat a tóparton. Az emberek berángatták a hosszú árkokat, én meg a napszámkimutatást szerkesztettem össze az ásató-láda tetején nem csekély orcaverejtékezéssel. Még tán most is abba volnék belezavarodva, ha Sándor gazda rám nem kurjongat a tarlóról:

- Gyüjjön mán, nézze, mit tanált a Döncő!

Először Döncőt kellett megtalálni. Guggoló alakja egész beleveszett a háromméteres mélység feketeségébe. Elszörnyedve kiáltottam rá:

- De ember, hát megkeveredett maga? Mi a fenének hozta ide a deszkákat, ha nem sprájcolta ki a falakat? Jön ki mindjárt abbul a gödörbül!

- Nem löhet - feleselt ki a kutyahitű, de csupa jókedv volt a hangja. - Olyan halottat tanáltam, hogy ennek még mekekukája is van a derekán.

Annyit már tudok nyelvünk rejtelmeiből, hogy a mekekuka abba a családba tartozik, amelyikbe a herebere meg a herkentyű. Kiskunul az olyan furcsaságot hívják mekekukának, amiről ésszel élő ember ki nem találhatja, hogy micsoda. Más körülmények közt én is nagyot ugrottam volna a mekekukának, de itt szándékos emberölés számba ment volna az ugrándozás. Hiszen attól kellett félni, hogy egy tüsszentéstől is beszakad a gödör.

- Döncő, ne kísértse az Istent, hanem jöjjön ki, még szépen van, mert mindjárt elviszi az ördög.

- Mindjárt, csak még ezt a másik sarkát is kiszabadítom a mekekukának a körösztcsont alul, ha fene...

Már a fene akcióba léptetésére nem volt ideje. Egy kis por csapódott ki a gödör jobboldali falából, csak annyi, mint egy cigarettaszippantás füstje, tán csak egy cserebogár-kukac nyújtódzott egyet álmában, s mire eljajdítottuk magunkat Sándor gazdával, akkorra már leszakadt a homoklavina olyan három méter hosszúságban. A zuhanás megrázta a földet, leszakadt a baloldali fal is, alig bírtunk odábbugrani, különben mink is a hegyibe hullottunk volna a kiskun Thonuzobának, akinek kihallatszott a nyögése a föld alól:

- Ham-mar... ham-mar... ide... ide...

Alulról már nekem is volt részem földszakadásban, de felülről még nem láttam. Éreztem, ahogy a szemembe hull a homlokomról a hideg verejték, és észrevettem, hogy hiába tátogatom a számat, nem jön ki rajta hang. Helyettem is Sándor gazda ordítozott a tenyerei tölcsérén keresztül.

- Embörööök! Gyeék kendtök hamar, Döncőt betemette a főd!

Még az emberek odarohantak, nekiguggoltam két kézzel kaparni a homokot, mint a kutya. Addig csak biztattam magam, még hangot hallottam a föld alul, de soha még lelkiismeretfurdalást így nem éreztem. A vak macskakölykök jutottak eszembe, akiket gyerekkoromban tavaszonta elástunk a folyókába. Akárhogy rájuk gázoltuk a földet, még másnap is föl-fölhallatszott az életért való sírásuk. Csak negyven esztendővel ezelőtt nem hallottam olyan tisztán, mint most.

- Ham-mar, ham-mar... ham... - egyre vékonyodott a betemetett ember hangja, aztán egészen elhalt. Csak a macskasírásokat hallottam mindenfelől.

- Sándor - kérdeztem fogvacogva -, kibír az ember annyit, mint a macska?

Sándor gazda megvonta a vállát.

- Löhetségös, én még egyiket se próbáltam... Hanem ha élve szabadítsuk ki Döncőt, adok neki egy pohár rizlingöt a nagy ijedtségre.

A kiskunok rohanvást dobogtak föl a tarlóra. Nem mertem tőlük véleményt kérni, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Jakab bácsi kiverte a pipát, újra is töltötte. (A szivarok vasárnapokra tevődnek el, hogy a Körben uradzhasson velük az ember.)

- Mely tájon érhette a szakadás?

Megmutattam, de Sándor más helyre mutatott. Jakab bácsi lehasalt a földre, és elordította magát.

- Döncööő! Adj hangot, merre vagy!

Döncő nem adott hangot. Jakab bácsi új rendelést tett.

- Mölyik a legnehezebb két embör? Pétör, Imre! Ugorjatok csak rá!

A kiválasztott két kiskun tehetett együtt vagy másfél mázsát. Ezt a differenciát meg kellett érezni a kutyahitűnek. Meg is érezte.

- Jaj... - szólalt meg a súlytöbblet alatt - itt... itt...

Három perc alatt úgy elkapkodták róla két kézzel azt a tömérdek földet, hogy napszámba három óra alatt nem ásnak annyit.

- Ez mán az ű gallérja! - rikkantotta el magát az egyik legény.

- Fogd hozzá a bűrit is, hogy el ne szakadjon a ruhája - vezényelte Jakab bácsi. - Ne sokat kénlódjatok vele, hanem rántsátok ki tüvestül.

Öten is megmarkolták, s úgy kirántották, hogy még a bocskora se maradt le. Persze nem volt rajta emberi ábrázat, feketéllett, mint a küldött ördög, szeme, orra, füle, szája tele homokkal, de csontja nem törhetett, mert állt egyenesen, mint a pecek.

- Mögijedtél-e, Döncő? - kérdezte a gazda.

Nem tudott szólni, csak a fejit rázta. Szitálta magárul a homokot, mint ázott kutya a vizet.

- No, ilyen a te szöröncséd - nevette el magát Sándor gazda, a pohár rizlingre gondolva, amivel most már több megmarad. - Vezessétök a vályúhoz, és mártsátok mög benne eccör-kéccör a fejit.

Hát persze hogy ilyen az ember. Én se vagyok kivétel. Ahelyett hogy odaszaladtam volna hozzá, és testvér gyanánt megölelgettem volna, bosszús incselkedéssel szóltam utána.

- Látja, maga feljött, de a mekekuka lent maradt.

A kutyahitű visszafordult, krákogott egyet, kitisztította a torkából a homokot, és megszólalt.

- Dehogy maradt. Ehun-e, itt szorongatom a markomban.

Avval szétnyitotta a markát: hát egy kis ezüst övfityegő volt benne, kifliformájú; sörényes lófej mind a két végén, amilyen a Dárius király perzepoliszi palotájának az ormain merészkedett. Most már örömemben rázott ki a hideg.

- No, ez derék dolog volt, Döncő. Ha király volnék, arany érdemkeresztet akasztanék érte a nyakába. De hát, hogy az ördögbe nem hajította el ijedtében, mikor a föld rászakadt.

Hidegvizes vályú se kellett már Döncőnek, emberré tette a jó szó. Egész sor foga kifehérlett nevettében.

- Hát már hogy eresztöttem vóna el? - fordult felém - mikor abba kapaszkodtam mög, hogy el ne vigyön az ördög!

- Hej, kutya gyerök a Döncő! - adott kifejezést a közvéleménynek Jakab bácsi, és a kutyahitű büszkén emelte fel a fejét. Megértette, hogy a becsület helyre van állítva, és a bandában megint ő a vezér.

És telik-múlik az idő, egyszer majd csakugyan nem érünk több tavaszt, se én, se az olvasó, mindnyájan elmegyünk ősöknek, és a varjú se károg utánunk, magát Döncőt is megeszi a fagyökér, mint ahogy a többi nagy hadvezéreket és státusférfiakat megette, de az emlékezete föntmarad, mert a kiskunok még száz esztendő múlva is mondogatni fogják, hogy: mögkapaszkodott, mint Döncő a mekekukába.

Az olvasó pedig most már nemcsak azt tanulta meg, hogy hogyan készül egy új szó, hanem azt is, hogyan születik a közmondás.



Mihály folyamatbatétele

Mihály, akit jelen pár sor írásomban a világ színe elé karoltatok, az átokházi pusztán lakik. Ugyan aki ránéz Mihályra, az magától is kitalálja, hogy ez nem lehet boldogházi ember, e Mihály nevű elem csak Átokházán tarthatja fönn a nemzetet. A bölcsek azt mondják, hogy az ember mindenütt azt a földet formázza, amelyből vétetett s e tantétel igazolásául Mihályt mutogatni lehetne az egyetem földrajzi szemináriumában. Legföljebb azon lehetne eldisputálni, hogy Átokházát teremtette-e az Úristen Mihály számára, vagy Mihályt alkotta a szeretett puszta kedvéért. Én úgy képzelem, hogy ugyanazon perc ihlete termette meg őket. Persze ez régen lehetett, tán még a bronzkorszak előtt is néhány százezer évvel. Akkoriban, mikor a teremtő Isten elparancsolta innen a vizeket, és szárazföldet állított a helyükbe. Maga elé tétette az angyalokkal a világ nagy mappáját, és két ujja közül egy csipet homokot szórt arra a foltocskára, ahonnan legtökéletesebben eltakarodtak a vizek. Olyan tökéletesen, hogy még csak harmat képében sem jártak vissza többé.

- Legyen ezen a helyen tovább is tenger, de most már ne vízből, hanem homokból. Legyen annak folyása és örvénye, hullámzása és feneketlensége, és nőjön abból ki olyan ember, akinek egy-egy csöpp verejtékkel kelljen megkötni minden szem homokot.

És azóta jöttek-mentek a népek, de ezt a helyet mind Átokházának hívta a maga nyelvén. És mindig olyan Mihályok éltek rajta és temetkeztek bele, akik verejtékkel ragasztották össze a homokszemeket, és miután elverejtékezték életüket a homokban, csontjaiknak is benne vetettek ágyat. Mert az örökkévaló álom is csak itt esik jól ezeknek a Mihályoknak, akik szürkék és mégis aranycsillámosak, puhák és mégis sziklánál keményebbek, minden lábtól taposottak és mégis elpusztíthatatlanok. Olyanok ők, mint a homok, amiről a tudatlan városi ember azt szokta mondani, hogy ej, de borzasztó nagy homok van itt. Ami olyan tökéletlen beszéd, hogy a Mihályok mindig megmosolyogják, és fölokosítják a gyönge felfogású városit, mondván:

- Nem nagy ez, uram, inkább igen apró, hanem sok.

Hát ennek a sok homoknak egyik szeme ez a bizonyos Mihály. Azonos azzal a másik Mihállyal, akinek italmérési engedélyt jártam ki a tavaszon, egy szóval se mondom, hogy önzetlenségi alapon. Nem vagyok én politikus, ennélfogva engem nem kötelez az önzetlenség. Üzleti szerződést kötöttünk Mihállyal, mint azon ősöknek a tulajdonosával, akik az ő udvara földjében tartózkodnak már vagy négyezer esztendeje. Mihály kötelezte magát, hogy megadja nekem az engedelmet ezen néhai Mihályok kiásatására, ha én megszerzem neki a magyar állam engedelmét arra, hogy ő mint bormérő szolgálhassa a hon üdvét és a dűlőúton járó többi Mihályok testi szenvedelmét.

Megírtam én azt akkor, és akkor szerepelt Mihály először úri társaságban. Szerencse, hogy Mihály nem tudott róla, hogy milyen nagy urakkal cseresznyéztettem egy tálból, mert ha tudta volna, még megakadt volna a torkán a cseresznyemag, olyan szégyenlős ember ez a Mihály. S mivel a nagy urakban, ha jól keressük, néha több az emberség, mint a kis urakban, Mihály megkapta a jusst az italméréshez, és én is megkaptam az ősökhöz.

Személyesen vittem ki a nagy hírt, ami sokkal boldogabbá tette Mihályt, mintha himmi-hummi grófi hivatalt vagy hercegi rangot kapott volna. Lelki szemei előtt rögtön megjelent az új hivatás esztendővégi zárószámadása és mérlege. Látta Misikén az új csizmácskát, Rozikán a meleg kendőt, Rózán az ördögbőrszoknyát, és hallotta vígan kornyikálni a két hízót a hozzájuk méltó ólban, amelynek még hídlása is lesz, ha az a nagyon jó Isten is úgy akarja.

- Hát egy kis áldomást, igazgató úr - sütött ki Mihály szeméből a hála, és Róza munkába vette a kötője sarkával a radnai poharat, amely mint a régi világból való búcsúfia foglalja el a díszhelyet a sublót közepén.

Régebbi tapasztalatból ismertem már a Mihály borát, amely a háromemberes márkájú italok közé tartozik. Tudniillik két embernek fogni kell a harmadikat, az ivót, hogy el ne szaladjon.

- Nem úgy lesz az, Mihály - hárítottam el magamtól a tisztességet. - Majd ha egyszer erre járnak azok a nagy urak, akik jót tettek magukkal, azokat becsülje meg a borával. Nekem nincs ebben a dologban semmi érdemem. Hanem inkább arról beszéljünk most már, kezdhetjük-e holnap az ásatást.

- Hát hogyne - tüsténkedett Mihály. Sőt ő maga is beáll a napszámosok közé, ha rossz néven nem veszem. Napszámot se kér, ingyen ajánlja magát, kocsiját is, lovát is. Mert ha már fölássuk az udvart, lehordana a partosából a laposba, javítani a földet.

- Nem úgy lesz az, Mihály - háláltam vissza a jó szándékot. - Nem fogadhatom el az ingyenmunkát. Mi itt a folyó napszám?

- Kettőnyolcvan, ugyan most van, aki hármat is megad.

- Nono, munkája válogatja. Amit én kívánok, abba nem törik csontja senkinek. Fogadjon nekem holnap reggelre hat embert kettőnyolcvanával. Maga beáll hetediknek. Nyolcadik lesz az iga, az is egy napszámot számít. Jó lesz-e így, Mihály?

Szó sincs róla, hogy ne lett volna jó. Ez is több egy deszkával a malacok számára emelendő ólban. Ha az ilyen úrféle bolond, akkor nagyon bolond, de hát ilyennek is csak lenni kell.

A Mihály meglepetését harmadnapon követte az enyém. Nyavalyogtam aznap, nem mehettem ki az ősökhöz, átadtam az impériumot Kotormány Jánosnak, mint személyem körüli miniszternek. Meg a napszámokat is őrá bíztam, mert éppen szombat volt.

Megjön este a miniszterem, lerakja a paplanomra a bronz encsembencsemeket, leteszi az éjjeliszekrényre a napszámbankókat.

- Nem tudtam kiegyenlíteni a napszámbéli mikéntet - lógatta a fejét.

János rendes körülmények közt nem szokott a diplomaták nyelvén beszélni. Ha már ő arra vetemedik, akkor beütött az ördög a határba.

- No, mi a baj ?

- Mihállyal van a baj. Azt mondja neki négy napszám jár.

- Megkeveredett az az ember?

- Nem ő, hanem a szüle.

- A szüle? Hát az kicsoda?

- Az anyósa a Mihálynak. Az adta a motoszt a fejibe. Úgy számít a paraszt, hogy ő egy napszám, a kocsija a második, a két ló pedig a harmadik és negyedik.

- Két ló? Hiszen csak egy lova van a Mihálynak.

- Igen, de erre az alkalomra szerzett valahol még egy rossz lovat.

- Szóval Mihály nem vette fel a napszámot?

- Nem. Azt mondja, ha nem kapja meg, amit követel, jelentést tesz a panaszbíróságnak.

- No, majd én is ott leszek. De hát a többi napszámos? Azok is külön fölszámítják az ásót meg a lapátot?

- Nem, dehogy, csakhogy ki komája, ki sógora, ki kereszttestvére Mihálynak, és tartják vele az egyensúlyt a szolidaritásban.

Ebből a szép beszédből láttam, hogy János nagyon föl lehet háborodva, ha így elvesztette az egyensúlyt. Én is fölháborodtam, de az nekem jót szokott tenni. Most már tudtam, hogy azért van lázam, mert haragszom. Hétfőn reggel már én osztogattam a parancsot a Mihályék udvarán. Ment minden, mint a karikacsapás, egész héten keresztül. Az affér szóba se került szombat estig. Akkorra megvallattuk az egész udvart, az ősök ideadták, amijök volt, becsomagoltunk mindent, föl is rakattam a kocsira mindent, mert ami biztos, az biztos. Magam is beültem a sofőr mellé - s most hadd jöjjön a vihar.

Elővettem a napszámos-listát, és szólítottam Mihályt.

- Magának ennyi, meg ennyi nap után ez jár - guberáltam ki a pénzét -, tegye el, csináltassa meg belőle a tetőt, mert láttam tegnap, hogy beázott a padlás, és az éjszaka is vizes szalmán kellett feküdni Rozikának. Aztán majd mehet pörösködni, Mihály, örülök is neki, az életben még sohasem volt pöröm, legalább majd ezt is megpróbálom.

- Neköm se volt, tekintetös úr - mondta Mihály csöndesen.

- No most, hallom, majd lesz. Hány tanút állítsak rá, Mihály, mi volt az egyezségünk?

- Egyet se, tekintetös úr. Mert nézze...

Nem mondhatom meg, mit akart velem nézetni Mihály, mert a csipkebokrok közül közénk littyent a szüle. Tudtam, hogy nem lehet más a kis öreg, olyan volt, mintha régi fametszetek máglyáiról szabadult volna el.

- Majd én mondom el, hallja - lökte odább az embert, s aszott kis kezével elkezdett hadonászni. - Én okosítottam föl ezt az illetőt, hogy mán csak mégse adhassuk egészen ingyönbe ezt a tömérdök kincsöket...

Félreszegte a nyakát, mint a káráló öreg bóbás tyúk, mikor fölnéz az emberre; nem lehetett rá haragudni.

- Kicsoda maga, szüle? - mosolyogtam rá.

- Az anyósa vagyok ennek az illetőnek - rántotta szorosabbra a kendőt az álla alatt, ahogy a kintvaló illemkódex rendeli bemutatkozáskor.

- Hát aztán ismerte-e maga Kálmán királyt?

Egy kicsit eltűnődött, aztán megrázta a fejét.

- Nem vélök rá, hogy járt volna erre.

- Nem, én se hiszem - ráztam meg én is a fejem. - Tudja, ez volt az a király, aki törvénybe adta, hogy boszorkányok nincsenek.

A komák, sógorok, keresztfiak vállán összekoccant az ásó a lapáttal. A népek nevettek. Akármilyen nehezemre esett, elő kellett vennem a hivatalos hangot.

- No, odébb innen, szüle. Kend majd csak akkor beszéljen, ha kendet veszik föl a napszámba. Én nem kendet kérdezem, hanem ezt az illetőt: mondja meg, Mihály, hitire, nem az volt az egyességünk, hogy egy napszám jár magának, egy meg az iga után.

- Szórul szóra, tekintetös úr. Kész vagyok a törvény előtt is tanúsítani.

- Mit? - vágtam az arcába a hangomat. - Azt, hogy maga ilyen semmi ember? Nem szégyenli magát, Mihály?

Lekussadt a feje. Alig értettem a szavát.

- Holtig szégyönlöm, tekintetös úr.

Meg kellett simogatni a megtért bárányt. Eléje tartottam a szivartárcám.

- No, gyújtsunk rá, Mihály, aztán felejtsük el. Csak azt ne felejtse el, hogy nem szabad ilyen kapzsinak lenni. Maga most azt gondolta, hogy nini, ez olyan úrféle, aki nagyon engedi magát nyírni, hát akkor ezt meg is lehet nyúzni. Látja, Mihály, maga most rosszabb volt az uraknál. Megmondom magának, ahogy van: nagyon rosszul esett. Igaz embernek gondoltam magát, s nem sajnálnék úgy száz pengőt, mint azt, hogy megcsalódtam magában.

A naptól kicserzett arcok nemigen tudnak elsápadni. Most még a szájaszéle is elfehéredett Mihálynak.

- Nem jól gondolja, tekintetös uram. Möghiggye, nem a pézért töttem.

- Nem, ugye?

- Nem. Egy óráig való életömre mondom itt mindönki előtt. Űk is tanúsíthatják, hogy csak a békességért töttem. Hogy a szüle csúfot ne tögyön belűlem.

Persze, az anyós, az "allmächtiges Weib". Kerestem a szülét a szememmel, de már akkor nem volt ott. Alighanem ő ült fekete varjú képében a kútágas hegyibe. Így aztán csak tiszteletemet küldtem neki, miután az embereimnek kézhez adtam a porciójukat. Napszámból, cigarettából, emberségből. Kézfogásnál Mihály alig mert az ujjaimhoz érni. Lettyedt tenyerű urak módjára kezelt velem.

- Nincs harag, ugye? - pislogott ki a kalap alól.

- Erő, egészség! - intettem vissza a férfiúnak, aki mindent a békességért tett. Mintha nem is célszerű szegény ember volna Átokházán, hanem valami nagymájú hogyishívjákcsak Genfben.

Telt-múlt az idő, és Mihálynak színét se láttam hónapokig. Ugyan hónapok múlva se az övét láttam, hanem a Rózáét. Arra is alig ismertem rá, mikor bekeszegelt hozzám. Szent Isten, de megöregedett ez a menyecske, mióta nem láttam, mi érhette ezeket? - ezt gondoltam, de csak azt kérdeztem, mi jót hozott?

- Ezzel kedvesködnék a tekintetös úrnak, ha mög nem veti - tett elém egy kis füles kosarat. - Sült tök, ha mög nem veti.

- Jaj, dehogy - méltánylom a harminc kilométerről hozott figyelmet -, az éjszaka is ezzel álmodtam. Hanem mondja már, mi bajuk maguknak?

- Azt csak a szentségös Úristen tudja - sóhajtott keserveset, s mintha egy csöpp szemrehányással nézett volna rám. - Ugyan löhet, hogy maga is tudhassa. Az állami polgársággal van a baj, tudja.

Nem tudom én, honnan az ördögből tudnám. Bele is került vagy félórába, míg kihalászgattam a szavak árjából a tények morzsáit. Valami hivatalos írást kapott Mihály, pecsétes papírt, és abban az van, hogy igazolni kell az állami polgárságot.

- No, az még nem ördögi mesterség - nyugtattam meg az asszonyt.

- De van abba más is, az Isten lögyön irgalmas nekünk!

De ezt már olyan szívbéli kétségbeeséssel mondta Rozál, hogy meg kellett a vállát veregetnem.

- Ejnye, ejnye, hogy hagyhatja így el magát ilyen nagydarab asszony? No, mi van még abban az írásban?

- Hiszön az a borzasztó, hogy azt az égvilágért mög nem mondja Mihály. Csak öszi, marja magát, mintha az esze elmönt volna. Különösen, hogy így az ammenre értünk.

- Hogyhogy az ammenre?

- Hát mán péntökhöz két hétre letelik a hat hét. Addig köll öleget tönni az írásnak.

- Ügyvédnél jártak már vele?

- Nem - ingatta Róza a fejit -, még a régebbi szűvesködésért sincs kifizetve a prókátor. Mög aztat mondja Mihály, hogy szégyönletiben se mutatná mög senkinek azt az írást.

- Hm, hátha nekem megmutatná? Mit gondol, Róza? Ha kimennék magukhoz vasárnap? Róza megpirult egy kicsit.

- Nem köll kifárasztani magát a tekintetes úrnak. Inkább Mihály helyibe gyünne, ha mögkapja rá az engedélt.

- Engedélyt? Kitül?

- Hát a tekintetes úrtul. Ha nem tetszik mán rá bosszúsnak lönni. Akkor majd betisztölög, úgy löhet, még máma.

- Hát idebent van Mihály is?

- Nem, még nincs idebent, csak odakint van a folyosón. Nézögeti a Kossuthot mög a többi királyokat.

- Ejnye, ejnye, de tökéletlen emberek maguk. No hívja hamar az urát.

Mihálynak nem volt elég a hívás, egy kicsit húzni is kellett. De csak a küszöbömig. Ott kihúzta magát, és hátraszegett hüvelykujjával utasítást adott Rózának. Kifelé! Emberek dolga lesz itten, nem kell ide fehérnép.

Aztán megállt előttem, ijedten is, dacosan is, s köszönés nélkül átnyújtotta a pecsétes írást.

- Itt van, nézze mög, ezt tötték velem. Hát ezt érdemöltem én a magyar állomtul?

Volt abban valami vad, keserű félelem, ahogy ezt a szót kimondta. Mostanában sokszor hallom én ezt gerendás szobákban és jegenyék alatt. Valahol a Volgán túl, az őshazánk körül van valami ördögimádó szekta, az mondhatja ki ezen a hangon a sorsát igazgató misztikus hatalom nevét.

De hát én nem vagyok magyar állam, és nem tettem Mihállyal semmi rosszat. Teljes léleknyugalommal néztem meg az írást. Sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály fölszólíttatik, hogy magyar állampolgárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott italmérési engedély megvonása iránt.

- Kis mise, nagy mise, nincs itt baj semmi se, Mihály - adtam vissza az írást, és vettem elő a szivarosládát. - Azt csak be tudjuk bizonyítani, hogy maga magyar állampolgár. Tudja, a törvényt tisztelni kell.

Furcsállom ugyan a törvénytől, hogy ennek a Mihálynak, aki együtt teremtődött a magyar homokkal, bizonyítani kell, hogy ő nem patagóniai vagy libériai állampolgár, hanem valódilagos magyar állampolgár. Az is furcsa, hogy mikor a Doberdóra elvitték, akkor nem kérték tőle az állampolgársági bizonyítványt, aminthogy az adóhivatalban se mondják neki, hogy eridj a pokolba jó ember, az adóddal együtt, azt majd csak akkor fogadjuk el tőled, ha a belügyminiszter úr írást ád róla, hogy ő ismer téged, mint magyar állampolgárt. Azonban minek mondanék ilyeneket Mihálynak, mikor nekem az a honpolgári kötelességem, hogy őt a törvény tiszteletére lelkesítsem?

- Úgy? - tolta el Mihály a könyökével a mákonyos dobozt. - Hát én tisztöljem azt a törvényt, amelyik engöm folyamatba akar mártani, mikor én semmit se vétöttem?

- Mit akarnak magával? - bámultam rá.

Most aztán kitört Átokháza fiából a vulkán. Ráütött a hivatalos papírt szorító öklével az asztalra.

- Hát benne van az írásban, láthassa! Hogy engöm hat hét múlva folyamatba tösznek! Engömet, aki a légynek se vétöttem soha! Forduljon el a csillagos ég a halála óráján is attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embört! Inkább fogom az asszonyt mög a két gyerököt, oszt magam jószántábul nekimögyök velük a Tiszának, de azt nem engedöm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártogasson! Érti-e, mögmondom magának szömibe!

Nem volt énnekem egy csöpp nevethetnékem se, míg hányta Mihály a füstöt meg a szikrát. Arra a gyötrelemre gondoltam, amely négy hétig marta ezt az együgyű embert. Az éjszakákra, amelyeken álmában vízbe mártogatták a csendőrök, és mikor fölébredt, olyan vizesen, hogy nem volt a testén tenyérnyi száraz, nem tudott többet elaludni az éber rettegéstől. Ó, tudom én azt még gyerekkoromból, hazulról, hogy elállt a házunk szívverése hetekre, ha a bakter pecsétes írást adott be az ablakon. Pedig az csak adócédula volt, nem folyamatba mártogatás.

Megvártam, míg kiadja a mérgit, akkor vettem ki a végzést a keziből.

- Hallgasson ide, ember, majd én olvasom el. Érti már? Nem arról van itt szó, hogy maga tétetik folyamatba, hanem az eljárás. Az se folyamba, hanem folyamatba.

- Hát igön. Maguk úgy mondják, hogy folyam vagy folyamat. Mink mög csak úgy mondjuk, hogy a víz. Ha folyamvíz, akkor Tisza.

- Az - mondom -, de az se bizonyos. Látja, a maguk pulija is Tisza, mégse folyamvíz.

- No, az nem - mosolyodott el. - Nem is jó volna, ha az volna, mert éppen most fiadzott ötöt.

Most már lehetett vele okosan beszélni, mert mosolygott.

- Látja, Mihály, az ennek az írásnak az értelme, hogyha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt.

- Az van benne? - ámult el Mihály. - Így mög löhet érteni, de hát akkor mért nem így írják?

Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt.

Most már rágyújtott Mihály, és mire elment, egészen összetestvéresedtünk. Kézfogáskor azt mondja:

- Hanem azért, tudja, nem lött volna kár legalább a szülét mögmártani vagy háromszor a folyamatba, ott, ahol a legmélyebb.

De ezt már csak súgva mondta, mosolygó bajusza alól. Mert Róza, akit nem tudott megnyugtatni Kossuth meg a többi király, éppen ránk nyitotta az ajtót.



Aranyfibula
vagy
a világ így megyen

Ezerötszáz évig feküdt a földben az aranyfibula, de mikor előbújt belőle, nem vette észre, hogy a világot valami különösebb változás érte volna, mióta ő leköltözött a partoldalba. Bőgött a tehén, egy mérges kakas megkergette a sovány birkát, s egy kíváncsi disznó szaglászta az aranyfibulát, ahogy a hangjából kiérzett, határozott jóindulattal.

- Röff, röff - taszította meg az orrával -, éppen téged kerestelek, giliszták császára.

A disznóorr drótkarikája megcsikordult az ékszer kőbetétjén. A megkarikázott orrhoz tartozó sertésállat bosszúsan kapta föl a fejét.

- Röff, röff - lökte odább a fibulát, s a hangban most már leplezetlen megvetés nyilvánult.

A disznó a művelt emberi társadalomban is megmaradt őszinte lénynek, s nem szimulál érdeklődést a régészet iránt. Ha akarná, joggal mondhatná el, hogy a régészet föllendítése körül nagyobb érdeme van neki, mint a világ hatalmasainak, de senki se hallott még tőle ilyen kijelentést. Lehet hogy ez azért van, mert a disznó ismer szégyent, de az is lehet, hogy a disznó korlátoltsága nem ismer határokat.

Elég az hozzá, hogy a szenvedelmes turkálót az a csalódottság fogta el, amelynek keserűsége nem ismeretlen azoknál, akik tudományos kutatásokkal foglalkoznak. Gilisztát keresni és aranyfibulát találni semmivel se kellemesebb dolog, mint aranyért turkálni és gilisztát lelni.

- Röfff, röfff, röfff - mondta harmadszor is a disznó, és a hang tónusában most már volt valami a szívből jött káromkodásból. További fejleményeknek, amelyek megpecsételték volna a fibula sorsát, a gondviselés vetett véget, amely ha egyáltalán megérkezik, mindig a végszóra érkezik, bizonyosan azért, mert ha korábban érkezne, akkor senki se venné észre.

- Kani, te, fene az orrodba, mán mögint kitúrod a káposztát - kurjantott a gondviselés, és egy ecetfasuttyogóval le is csapott az illetékes fül tövére.

- Rö-őf, rö-őf, rö-őf - mérte föl az utat a tudományos művelkedésben megzavart kutató, nyomon követve a gondviselést képviselő Andris gyerektől, aki disznókergetés közben rálépett a fibulára, úgyhogy annak leroppant a tűje.

Ilyesmi sebesülés aktív brosstűnél százszázalékos rokkantságot jelent, az olyan agg harcosnak azonban, aki az ántivilágból maradt meg mutatóba, még jól is áll. A mérges kakas például egyáltalán nem vette figyelembe ezt a sérülést, amikor megállt a homokban nyugodtan fekvő fibula előtt, és szemügyre vette jobb válláról bal vállára és bal válláról jobb vállára fordított nyakkal. Ő csak a piros, zöld és kék gömbölyűségeket látta benne mint újfajta kukoricaszemeket. Pislogott egy darabig, mint aki előtt új elmélet alakul ki, aztán megrázta a taraját, és a gyakorlati kísérletezés mezejére lépett.

- Csipp, csipp - kapott egy piros kukoricaszemhez, de keménynek és mozdíthatatlannak találta. A zöld se akarta a jót követni, a kék se. A rubinok, türkizek és zafírok állták a helyüket az aranyrekesztékekben. A kakas tovább csípkedte őket, azzal az ostoba csökönyösséggel, amire csak kakas képes. Nem ért semmit, de azért utoljára mégiscsak diadalt kukorított. A tyúkokban nem szabad megingatni az illúziót.

Mire a tyúkocskák előgurultak, akkorára a kakas már fölszállt a kocsirúd végére, rúdvégéről a köcsögtartóra, s onnan biztatta házanépét, hogy lássanak hozzá, amit meghagyott nekik. A tapasztalt tyúkok azonban mindjárt szétszéledtek, mihelyst egyet koppant a csőrük a cifra kukoricán. Csak egy jérce szentelt neki nagyobb figyelmet, az is azért, mert kellette magát a kakas előtt. Addig ürgette-forgatta, míg élére állította a fibulát. A napsugarak úgy vágódtak bele, hogy a disznókergetésből visszafordult Andrisnak a szemét majd kiverte a nagy fényesség.

- Hű, de szép metália - vette a tenyerére a gyerek -, ugyan ki veszítött el tégödet, te?

A fibula nem tudja megmondani, hogy őt egy gót királykisasszony viselte a vállán, és ha tudta volna is, Andris azért nem lett volna okosabb, mert sose hallotta még hírét a gót királyoknak, se ő, se senki ebben a tartományban. Királyfélék se szoktak itten lófringolni, egyszer járt erre a Rudol a följebbvaló esztendőkben, de az se az volt.

- Valami tiszti encsömbencsöm löhetött - mondta a delezéskor a gyereknek az apja. - Negyvennyócban vertek ezön a tájon agyon a népek egy tüszturat.

- Csak nem aranybul van tán? - nézegette az asszony is a cifrasági találmányt.

- Eszöd levele - nevetett az ember. - Hiszön látod, milyen sárga. Réz mög üveg.

De azért kipróbálta a szélit a bicska élével. Faragni lehetett, mint az ólmot. El is farigcsálta volna játékból, ha a gyerek utána nem kap.

- Adja neköm, édösapám, én tanáltam.

- Megállj, jó lössz ez óranehezéknek - mondta az ember, de olyan rettentő könyörgősen nézett rá a gyerek, hogy mégiscsak odadobta neki a bolondságot - Ne no, de hát mit tudsz vele csinálni?

Egyebet nem tudott vele csinálni, mint hogy napnak vagy lámpafénynek tartotta, s elnézegette, ahogy szórta a szivárványos szikrát. Hordta az ingderékban, a lajbizsebben, utoljára meg azt találta ki, hogy a kalapja pántlikájába tűzte, mint az útkaparók a réznumerust. Nevetett is rajta az egész dűlő, nem is hívták már másképp, csak Aranyos Andrisnak.

- Bolondot csinálsz magadbul, te gyerök - pirongatta az öreganyja, a szüle, aki öregasszony szokás szerint, mindenkinek az örömét irigyelte. Nem is nyugodott addig, míg le nem kapta a kalapról a medáliát, s bele nem hajította a kútba. A víz fenekén aztán, a kantacserepek, törött kaszakövek, tolluktört, rozsdás kulcsok és néhai macskák közt egészen otthon érezhette magát a gót királyok klenódiuma. Azoknak ugyan mesélhette, hogy ő milyen nagy nemből származik. A kút fenekén olyan egyenlőség van, hogy annál tökéletesebbet a nagyvilágon se lehet kívánni.

A demokrácia azonban itt se örökös. Mikor a vödör már több iszappal szivárog tele, mint vízzel, akkor a gazda szól a kúttisztítónak, bizonyos nevezetű Mityók szomszédnak, és az leszáll a mélységbe rendet csinálni. Ugyanazt cselekszi, amit a nagy vizeken a kotrógépek, csakhogy ő több ésszel él, mint azok. A törött vaslábat fölküldi ugyan jogos tulajdonosának, de már a rozsdás ollót nem adja át a nyilvánosságnak, mert abból ügyes ember nagyon alkalmas kukoricamorzsoló vasat szerkeszthet a kisszék végébe, Mityók pedig az az ember, akiről azt szokás mondani, hogy érti magát, amit, magunk közt beismerhetjük, valóban nem minden emberről lehet elmondani. Amikor az aranyfibulát kitapogatja először a lábafejével, aztán megemeli a tenyerével, mindjárt tisztában van vele, hogy ez megérdemli a hazavitelt. Nem is hajaz ugyan hozzá, mi lehet, a csillogása is gyenge a kútfenék homályában, de azért mindjárt eldugta az inge derekába. Ha már megvan, majd csak akad valami rendeltetése is. S ha nem, az se baj, legalább lesz valami a háznál, amiről nem tudják, mirevaló.

S az aranyfibula csakugyan sokáig hányódik Mityókéknál, hol a kemencenyakon, hol az asztalfiában, míg végre Mityók rájön, hogy azt az Isten is dísznek szánta az ő tarisznyája szíjára. Lám, van is rajta két lyuk, amivel rá lehet erősíteni, s Mityók magatelten mosolyog, amikor így fölcifrítja a szegény embernek való bőröndöt. Előre örül neki, hogy csodálkozik majd az asszony, és hogy adják meg az elismerést a cimborák, mondván, hogy fene az eszébe ennek a Mityóknak, mindig vannak neki ilyen kitalálásai.

És valóban nincs is semmi hiba, az emberek megint beismerik, hogy Mityóknak jól vált az esze, és az aranyfibula is egészen jól érzi magát a szegény ember tarisznyáján. Az arany csak villogni akar, és mindegy neki, hol villog, csak sokan lássák - az aranynak ilyen a természete. És úgy lehet, hogy mikor királyokat szolgált az aranyfibula, akkor nem is villogott olyan tömérdek népek közt, mint most, mert mi volt a gót királyok udvara egy mostani hetipiachoz képest? Igaz, hogy az emberek nem állnak meg a csodára, amely egy parasztember tarisznyáján tündöklik feléjük, de ebben csak az emberek a hibásak, akik sose ott keresik a csodát, ahol van. Mityók különben nem is igényli a közbámulatot, sőt szinte megalszik benne a vér a nagy ijedségtől, mikor elhalad a boltok előtt, és rászól egy úriember:

- Hé, földi, jöjjön csak be egy szóra, hadd nézzem, miféle csat van a maga tarisznyáján?

Mityóknak most egyáltalán nem vált az esze, mert ha váltana, akkor elszaladna tarisznyástól. Így azonban engedi magát behúzatni a boltba, tűri, hogy a tarisznyát leszedjék a válláról, és egy szót se mer szólni, mikor az úriember lefeszegeti a szíjról a csatot.

- Nézze, atyámfia - mondja nagyon barátságosan az úriember -, hagyja itt nálam ezt az izét, aztán majd nézzen be érte mához egy hétre, addig adok róla írást, jó?

- Adhat, ha akar - mondja Mityók kelletlenül, mert a barátságos hangra ugyan fölenged a dermedtsége, de eszébe jut az is, hogy az írások bajt szoktak csinálni. De hát nem tett ő semmi rosszat - nyugtatja magát, és míg az írás készül, körülnéz a boltban, s észreveszi, hogy olyan bolt az, ahol az aranyat adják, veszik. Nem járt ő soha ilyen helyen, s nem is jön ide többet, az Isten süllyessze el, csak még egyszer kiszabadulhasson innen.

- No itt az írás, jó ember, mához egy hétre jöjjön vissza, ne féljen, nem bánja meg, énbennem megbízhat.

Mityóknak éppen csak ez a bátorítás kellett, hogy egészen megkeveredjen. Mért mondhatta neki az az úriember, hogy ne féljen? Valami gyanúba fogták? Hiszen nem mondja, van úgy, hogy a város füvére ereszti legelni a tehenet, de csak olyankor, mikor az Úristennél egyéb nem látja, s azt is minden esztendőben meggyónja a tisztelendő úrnak. Meg ehhez mi köze volna az aranyművesnek? A csat körül lehet valami hiba. De abban nem ő a hibás. Ő be tudja bizonyítani, kinek a kútjában találta. Be? Hiszen nem szólt róla senkinek. De meghitel rá, az asszonnyal együtt.

Úgy ért haza Mityók, mint akit a rossz lelkek kergetnek, s egy álló hétig minden éjszaka olyan nyögéssel volt álmában, hogy az asszonynak kellett fölrángatni.

- Mögint azzal álmodott kend?

- Azzal, verje mög az Isten, aki kitalálta - törülgette a homlokát Mityók, s ki nem mondta volna annak az átkozott csatnak a nevét.

Az aranyfibula pedig azalatt megkezdte városi pályafutását. Az ékszeres az a fajta ember volt, aki szeretett vasárnap délelőttönként elidőzni a múzeumi üvegszekrények előtt, elmélázni az ősök hagyatékán, és fölépítgetni lelkében az elomlott időket, mikor nagyobb volt a forgalom és kevesebb az adó. Megméricskélte a tarisznyacsatot, tanácsot kért a kollégáitól, s utoljára mégiscsak magára hallgatott, bevitte az aranyfibulát a múzeumba.

- Igazgató úr, tetszik tudni, micsoda ez?

Az igazgató úr egy kicsit megszédült, a szivarját is az égő végivel dugta vissza a szájába, de ettől észre is tért. Megmondta, hogy ez meroving-fibula, ebbül meg ebbül az időből, csak éppen azt nem tudta megmondani, mennyit ér.

- Azt majd én mondom meg - vette elő a boltos a jegyzőkönyvét. - Az aranyértéke ennyi meg ennyi. A kövek is érnek valamit. A régiségi becséhez én nem értek. Az anyagi értéke kilencszáz pengő körül van. De a paraszt, akitől elvettem, be fogja érni kétszázötven pengővel. Meg is veszem annyiért, ha igazgató úr ád nekem érte ötszázat.

Az igazgató úron meglátszott, hogy szeretne a nyakába borulni a derék embernek. Éppen csak az tartotta tőle vissza, hogy arra azt a választ kaphatta volna, "hoci, nesze". De hát honnan teremtsen ő elő ötszáz pengőt a magyar glóbuszon?

- Kedves barátom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs. Azt nekem előbb össze kell szedni. De összeszedem, ha térdig kopik is érte a lábam. Adjon háromnapi haladékot, de addig is hagyja itt a fibulát.

Három nap alatt együtt volt a pénz, még egy kis föle is került. Borzasztó ravasz emberek a múzeumigazgatók, mikor múzeumi üzletről van szó. Előguberálta az utolsó ötvenpengősét, és fölment vele a gazdájához, a Városhoz.

- Kedves gazdám, nézd meg ezt a kincset, ez valamikor Attilának a bíborpalástját fűzte össze. Lehet, hogy éppen akkor, mikor az esküvőjét tartotta Ildikóval. Ez úgy megér nyolcezer pengőt, mint nyolc fillért. Én azonban meg tudom szerezni ezerért. Ha te adsz ötszázat, a másik ötszázat összekoldulom a hun utódoktól. Tulajdonképpen már el is van jegyezve az egész, most inkasszálják a szolgák, nézd, ötven pengőt már össze is szedtem.

- Hát te ilyen üzletember vagy? - mosolyodott el a Város, részben az igazgató úrra, részben az Attila sicherheits-tűjére. - Persze hogy ezt nem szalajthatjuk el. Hát majd kapirgálunk egy kicsit a láda fenekén.

Az igazgató úr ezután nyakába vette a várost, most már kis betűvel, és mindenkinek elpanaszolta, milyen bajban van. Ötszáz pengőt ugyan adott a Város, de hát az nem elég. Itt muszáj lesz kinyitni a bugyellárisát mindenkinek, aki el nem fajzott Attilától.

Isten ostorának még ma is nagy a tekintélye. Három nap alatt befolyt az ötszáz pengő sarc a Nagy tiszteletére. Akkor a Város is hozzátette a maga ötszáz pengőjét.

- Kész az üzlet - telefonált az igazgató úr az aranyművesnek. - Most már a fibula párját is meg lehet találni.

- Hiszen majd szót értek a paraszttal, csak bejöjjön - ígérte a boltos.

S Mityók, ha némi kétségek között is, mégiscsak megjelent időre. Bátorítónak maga mellé vette az asszonyt is.

- Itt mögvársz - mondta neki a sarkon. - Látod, az az a bolt. Ha egy óra hosszáig ki nem eresztenének belűle, akkor a te dolgod, hogy szabadítasz ki.

De nem telt bele félóra se, mikor már Mityók igen széles kedvben mártogatta a kalácscipó fehér belét a piros paprikáslébe, az asszonynak pedig serrel kedveskedett. Az ékszerész pedig ugyanakkor átadta a nyugtát az igazgató úrnak az ötszáz pengő ellenében.

- Nagyon köszönöm a múzeumhoz való jóságát - szorongatta a kezét az igazgató úr. - Hát most már, ugye, rendben vagyunk?

- Nem - mondta egy kicsit restelkedve az aranyműves -, még nem vagyunk rendben. Valami alázatos kérésem volna.

- Tessék - döbbent meg a múzeumos ember, és rátenyerelt a fibulára. - De azt előre megmondom, hogy nekem a többi pénz tartaléknak kell...

- Ó, nem arról van szó - köhécselt a boltos. - Csak írást szeretnék kapni arról, hogy ezer pengőért adtam el a fibulát.

- Nem értem.

- Kérem... tetszik tudni, a mai világban milyenek az emberek... Engem a kollégáim leszamaraztak, hogy mit szaladozok én a múzeumba, ahelyett hogy beolvasztanám azt a finom színaranyat, amilyen már nem is terem mostanában... Tetszik tudni, nem szereti az ember, ha kinevetik. Ezért kellene az írás, könyörgöm.

- Így már igen - derült fel az igazgató úr, és átadta az írást, amivel a derék ember igazolhatta, hogy de bizony érdemes a múzeummal üzletet kötni.

- Most már igazán rendben vagyunk - fogta a kalapját az ékszerész.

De most meg az igazgató úrnak támadt kétsége, hogy csakugyan rendben van-e minden.

- Kérem, ne haragudjon meg a kérdésért, de csakugyan kifizette ön a kétszázötven pengőt annak a tanyai embernek? Tudja, engem bánt egy kicsit a lelkiismeret, és ha nem volna így kisemmizve a múzeum, a magam pénztárából dupláznám meg annak a szegény embernek a járandóságát. Azért kérdezem meg, hogy csakugyan megkapta-e legalább azt, amit ön?

A kereskedő elővette az irattáskáját, és mosolyogva kiszedte belőle az üzleti könyvét.

- Tessék. Számítottam rá, hogy igazgató úr ezt meg fogja kérdezni tőlem. Itt van beírva, kérem. S tessék elhinni, hogy nagyon jól járt velünk ez a Mityók. Hiszen még sokallta is, amit kapott. Írást kért tőlem, hogy tíz pengőt fizettem neki a tarisznyacsatjáért.

- Írást? De hát mit akart azzal?

- Istenem, hát ő is ésszel élő ember. Kétszáznegyven pengőt eltitkolt az asszony elől.

A kereskedő elment, mosolyogva, és mosolygott az igazgató úr is.

- A londoni börze - gondolta magában.

Az aranyfibula is mosolyog az üvegszekrényben. Azt mosolyogja, hogy nincs szebb az igazmondásnál.



Illés megtette a törvényt

Illés - a Vecsernyés nemzetségből - jó ötvenes ember, nemzetfönntartó elem, ennélfogva alul-fölül rongyos, ami azért célszerű viselet, mert a sok lyukon nemcsak bemehet a szél, hanem ki is jöhet, és így mindig frissen tartja az embert.

A mostani magyar viseletnek ezt az érdemét a többi rongyosok magyarázták el nekem, akikkel az Illés szomszédja földjéből ősöket szabadíttattam ki. Nevetgéltek is hozzá, mert akinek olyan jóra fordult a sora, hogy két pengő napszámot kap, annak mindjárt elönti a napsütés a lelkét. Illés azonban hallatlanná tette a nevetgélést is meg a legújabb férfidivatról való eszmecserét is. Egy az, hogy Illésnek négy hold örök földje van, meg azon tanya, amelyik tanyának olyan rongyos, mint ő embernek. De csak vagyon az mégis, no; mert ha az nem volna, akkor miért vetne ki utána olyan rettentő nagy sarcot a felsőbbség? A napszámosokat olyan tökéletes nincsetleneknek nézi Illés, hogy azokba nem lehet semmi bizodalma a felsőbbségnek, meg nem is ebből a határból valók, ennélfogva nem rongálhatja végettük a tekintélyit. "Adjon isten", "fogadj isten", az igen, ahogy az emberség kívánja, de komázás nincs, addig még be nem ismerkedik velük az ember.

A másik baj az volt, hogy énbelőlem se tudta kinézni Illés, kiféle-miféle vagyok. Tett ugyan próbát, de azzal nem sokra ment. A szomszédnak adta fel a kérdést, fülem hallatára:

- Hát te, szomszéd? Tán eladtad a cserebogár-kukacokat, akik a földedben termöttek?

- Nem én - nézett rám a szeme sarkábul a szomszéd -, ez a nagyságos úr munkáltati.

- Ez? Osztán mi végre?

A szomszéd vállvonásának az volt az értelme, hogy tudja a hóhér. Én elfordítottam a fejemet. Fiatal koromban kaptam az alkalmon, ha elmagyarázhattam, hogy nem kincskereső vagyok, mert azt hittem, a tudósnak nagyobb a becsülete. Most már ésszel élő ember vagyok, és nem kérkedem vele, hogy nem kincset keresek, hanem ősöket. Mégiscsak többet tartanak az ember felől, ha nem nézik bolondnak.

- Vigyázat! - kiáltottam oda az egyik embernek, akinek koccant az ásója. - Lábszárcsont, össze ne törje!

Illés úgy vette, mintha neki feleltem volna.

- Értöm - biccentette meg a fejét. - Hát nagy turkálás ez.

Ebben a kijelentésben árnyéka sem tartózkodott a helyeslésnek. Elővettem az emberszelídítés kipróbált eszközét, a szivartárcát. - Gyújtson rá, öregem.

Illés megrázta a fejét.

- Tögye csak el, majd jó lössz az még magának is.

Nem erőltettem, mert láttam, hogy ez a férfi nem akar velem barátsági szerződést kötni. Nem is soká gyönyörködött bennünk, bevette magát a tanyába, és csak estefelé óvakodott oda megint hozzánk. Akkor aztán megkérdezte tőlem, ahogy a sírokat számolgattam:

- Átaljában vötte mög, vagy mázsára szödi?

- Micsodát?

- Hát a csontot.

Most már mégiscsak le kellett leplezni magamat.

- Hallotta-e már hírit a múzeumnak?

Nem hallotta. Nagy feneket kellett kerítenem a múzeum-ismének.

- Érti-e már?

- Így már igön, de nem hagyom helyben.

- Mért?

- Mert maga is csak úgy csinálja, mint a mi pulink.

- Hát az hogy csinálja?

- Úgy, mint maga. Kikapari a csontot, aztán mög bekapari.

- A maga földjén is vannak csontvázak?

Nagyon érdekelt a puli régészeti tevékenysége.

- Hát hogyne volnának - felelte egy kicsit sértődötten, és áthajított egy hancsikot az árpaföldjére. - Látta, hová esött? No, ott a széle ennek a temetőnek, mert addig mindig mög-mögröccsen szántáskor az eke. Azon túl osztán nem akadozik semmiben.

Látszott rajta, hogy nagy lecsökkentésnek erezné, ha nem hinném el neki, hogy az ő földjében is tartózkodnak csontvázak. Megnyugtattam, hogy azokat is majd előhívjuk. Azt mondta rá, hogy ,,nono", és ez a világon a legokosabb mondás, mert ebből mindenki azt érti ki, amit akar.

Így indult meg a barátkozásunk lassan, de biztosan. Mentül többet voltunk együtt, annál nagyobb örömünk volt egymásban.

- Elnézöm - azt mondja egyszer -, milyen sebösen szalad a maga plajbásza, pedig nem is nyálazza.

- Maga meg a kapával van így - adtam neki vissza a bókot -, pedig az nehezebb szerszám ennél.

Fölemelte a töltőtollat, kezébe vette, s igen elcsodálkozott rajta, hogy összetintázta magát vele.

- Fene teremti, hiszön ez nem is plajbász, hanem kalamus. Maga valami írnokféle, ugye?

- Igen, olyanforma.

Most mutatkozott meg, milyen megértő ember ez az Illés, mikor visszaadta a tollat, igen óvatosan fogván a két ujja közé azt a végit, amelyik nem harap.

- No, nem tösz az semmit, olyannak is csak muszáj valakinek lönni. Osztán nem is volna az az írnokság rossz mesterség, csak írni ne köllene, azt hiszöm.

Mivel magam is azt hiszem, indíttatva éreztem magamat szemébe megmondani Illésnek, hogy ritkán láttam még olyan okos embert, mint ő.

- Löhetségös - erősített meg Illés a hitemben, és bement a tanyába, kihozott egy rossz subát, és alám gyűrte, hogy jobb ülés essen a gödör partján.

- Az asszonynak is amiatt történt halomása, hogy fölfázott a hideg földön.

- A feleséginek?

- Annak. Tüdőlötyögése származott belüle.

De nemcsak a föld fölött vigyázott rám Illés, hanem a föld alatt is. Mindig az ő kezébe kapaszkodtam, ha napvilágra ugrottam valamelyik mély sírból. Határozottan éreztem, hogy ez az ember engem megkedvelt. Hanem a mesterségemmel nem tudott megbarátkozni. Nem az írnoksággal, hanem a csontszedéssel. Hiába mutogattam neki a bronzfüggőket, meg a kengyelvasat, ő csak a földet markolászgatta, amit az ásó, lapát kihajigált a mélységekből. Ez kék agyag, vályognak való. Ez sárga agyag, tapasztóföldnek való. Isten ellen való vétek így fölforgatni a földet, összekeverni a rosszat a jóval, majd megemlegeti jövő ilyenkorra a szomszéd is, hogy beleszabadította a múzeumot a birtokába.

- Meg ám - próbáltam okosítani -, mert ebben a megforgatott földben nagyobb dinnye terem, mint a másikban tök. Hiszen láthatja, hogy vigyázva húzzuk be az árkokat, mindenütt a rossz földet terítjük alulra. Nem teszek én kárt senkinek, csak hasznot.

- Nono - vonogatta a vállát -, hiszön a maga dolga. Mög a szomszédé.

Másnap nem tisztelt meg bennünket Illés, harmadnap átküldtem hozzá egy napszámost. Szeretnék vele beszélni, mert itt már készen vagyunk, az ő földjére kerül a sor.

Illés visszaüzent, hogy nem ér rá.

- Mit dolgozik?

- Madzagot fűzött a bocskorába - mosolyodott el az emberem. - Az van abban, hogy nem akar jönni. Fahitű embör az nagyon.

Igaza is van neki, be kellett látnom. Nekem van kérnivalóm, nekem kell őt uralnom. Átmentem magam, s föltekintettem az árpavetést, amely az Illés birtokában tartózkodó ősöket takarja. Nem nagy darab föld, harminc lépés lehet a széle, hossza. A vetésért adok Illésnek tizenöt pengő kárpótlást, noha a kára nem lesz több tíznél. Nem, még annyi se, hiszen a jövő héten bevetheti újra. Eh, nagyon rongyos ember ez az Illés, adok neki húsz pengőt.

A tanya sarkánál megálltam egy percre. Ágasfákkal volt megtámogatva az összevissza repedezett fal: ahol kimállott belőle a vályog, kukoricaszárral betömve a lyuk, kihallatszott rajta a gyerekköhögés. Tíz pengővel megint megemeltem a kártérítést. De kikötöm, hogy abból új falat kell verni.

Ahogy befordultam az udvarra, mérgesen nekem ugrott a puli. Már akár mint házfelügyelő, akár mint a csontok amatőr felkaparója, aki haragszik a konkurrenciára.

- Csiba te! Az anyád! - kurjantott rá Illés, és hozzávágta a megreformált bocskort.

Kedvező auspiciumnak láttam, hogy a bocskor nem énhozzám vágódott. Baráti üdvözlettel közeledtem a ház urához, aki a padlás szájához támasztott létra fokán ült.

- ...sten!

- ...sten! - adta vissza a köszöntést Illés, de kissé kelletlenül, és nem emelkedett fel a trónusról.

- Kérdezze már, mért jöttem - kezdtem a diplomáciai tárgyalást a tradíciók stílusában. Azt hiszem, már Kusid is, az első magyar nagykövet ezzel állított be Zalán király ő felségéhez. S ő is azt a feleletet kapta, amit én.

- Majd mögmondja, ha akarja.

- Rosszacska már ez a maga tanyája, Illés. Meg kellene foltozni egy kis új vályoggal.

Illés meglepetve kapta föl a fejét, és csusszant egyet a létrafokon, mintha föl akarna kelni.

- Mibül, uram, mibül?

A tenyeremre tettem egy ötvenest, és odatartottam elé.

- Ehol-e, ebbül csak futja. Magának hoztam.

Illés visszaigazodott a létrán. Meg is kapaszkodott benne mind a két kezével a nagy kísértésre.

- Neköm? Mért adná azt maga neköm?

- Holnap beleállunk a maga földjibe. Abba a kis csücsökbe csak, amit mutatott. Elpusztítjuk az árpáját, hát azért.

- Nem ér az annyit, hírül se - csóválta Illés a fejét.

Most meg már én voltam meglepve. Meg is zavarodtam egy kicsit, hogy ilyen nagyszívű ember ez az Illés.

- Én jó szívvel adnám, nézze. Ráférne magára ez a kis segítség. Gondolom, ezen nem is veszünk össze, majd eligazítjuk ezt, ha meglátjuk, mi van a földjibe.

- Csakhogy azt nem láthassa mög - emelte föl Illés a fejét, és még csak nem is tüsszentett, pedig napba nézett.

- Nem?

- Nem ám. Nem engedöm csúffá tönni a földemet.

- Mért nem engedi?

- Csak.

Ezt olyan hidegvérrel mondta, ami mindig velejár az indokolásnak ezzel a fajtájával. Nem tudom, indulatszó-e a ,,csak", vagy határozószó, de a világ minden igéjében nincs annyi erő, mint ebben.

Reménytelennek láttam minden küzdelmet, és teljes vereséggel hagytam ott a csatateret. A puli diadalcsaholással követett a határmezsgyéig.

A napszámosaimnak megmondtam, hogy kitelt az esztendejük. Káromkodva kérdezték, hogy nincs az ilyen fahitű ember ellen törvény?

Ezt a kérdést sokszor hallom, és érdekes, hogy mindig parasztoktól. Ilyenkor nyelni szoktam egyet, mielőtt felelnék. Mert most már van törvényünk, jó pár esztendeje, szentesítve is van, de ez olyan törvény, amit csak azért hoztak, hogy el lehessen tűnődni rajta, mért hozták? Nyilván csak azért, hogy ilyen is legyen a háznál. Ásni éppen úgy nem lehet vele, mint a nyeletlen ásóval, aminek vasa nincs. Mert nincs hozzá végrehajtási utasítás. Érik a szalmában, mint a vadkörte.

De ezt nem mondhatom meg a magyarjaimnak, mert borzasztó csökkenti a tekintélyemet. Ők azt hiszik, hogy énmögöttem csakúgy ott áll a nagytekintetű államhatalom, mint a finánc mögött, vagy a végrehajtó mögött. Ha kitudódik rólam, hogy akkora hatalmam sincs, mint egy falusi bakternek, akkor kitelik minden becsületem.

Azért most is inkább nyeltem egyet, és azt mondtam:

- Persze hogy van törvény, s ha arra muszájít ez az oktalan ember, azt megemlegetheti. Majd a tavaszra, mikor az árpát levágja.

Illés alighanem meghallott valamit ebből a szóbeszédből, mert ahogy a hó eltakarodott a földekről, beállított hozzám. Nem talált otthon, de meghagyta, hogy nagyon szeretett volna velem beszélni. Azt is megüzente, hogy a törvény dolgában.

Észretért a fahitű - gondoltam magamban, ahogy húsvét előtt kikocsiztam hozzá. A sár miatt hátulról kerültem a tanyába, amit még jobban megtépáztak a téli szelek. Illésen annyi változást találtam, hogy kissé vázlatosan volt öltözve, az őszi rongyokból egyet-mást lehányt magáról.

Le se szálltam a kocsiról, már kérdeztem is a törvényadta fölénnyel:

- No Illés, tán melegházban tartotta az árpáját, hogy már vágni akarja?

- Az árpát? - húzódott mosolygásra a kócos bajusza - elmúlt az már a múlt hétön. Kiszántottam, céklát töttem a helyibe.

De már erre csak leugrottam a kocsiról, és szaladtam a tanya elé. Megkeveredett ez az ember a télen?

Nem, nem szántotta ki mindenütt az őszi árpát. Csak a halottak csücskén éktelenkedett friss fekete folt a vetés szép zöld selyemkendőjében.

- Értem - mondtam szigorúan. - Azért vetett céklát abba a darab földbe, mert akkor késő őszig nem juthat hozzá a múzeum.

- Akkor se, hallja - mondta Illés csöndesen. - Mert abba az órába mögint fölszántom árpának, ahogy a céklát kiszödöm belüle. Ez is törvény.

- Micsoda törvény?

- Az én törvényöm. Hogy azt csinálok a földemmel, amit akarok. Ezt nem ronthati le a maga törvénye se.

- Dehogynem - adtam a hatalmasat. - Ha megtérítem a kárt, akkor magának semmi szava sincs.

- No jó - fogta marékra Illés a bajuszát, az igazat ismerő lélek nyugalmával -, de hát mindön kár benne van törvényben?

- Benne.

- Hát akkor csináljunk szerződést. Írást.

- Maga megmondja, mennyire saccolja a kárát, azt én megfizetem, ha méltányosnak találom, és arrul maga írást ad nekem. Így gondolja, ugye?

- Nem, hanem maga ád neköm írást, akiben a ló is benne lögyön.

- Nem értem.

- Pedig én magyarán mondom. Maga fölásati a földet, ugye? No jó. Be is húzati. Az is jó. De azért a föld itt-ott csak mögsüpped, ahogy az esső mögszalad rajta. Kigödrösödik.

- Hát aztán? Nem töri ki benne a nyakát.

- Én nem, hanem a lovam kitörheti a lábát.

- Hát van magának lova?

- Neköm? Nincsen énneköm. De tögyük föl, hogy lössz. Azért köll énneköm az írás. Tíz esztendőre. Hogy ha addig akármikor kitörik a lovam lába, a múzeum köteles neköm másik lovat létesíteni.

Abból, hogy Illés kezdte hivatalos cifrázattal ellátni a szót, láttam, hogy nagyon komoly a dolog, s egész télen hányta-vetette ő azt magában.

- Nagyeszű ember maga, Illés - ültem vissza a kocsiba. - Hát aztán miről tudom én azt meg, hogy csakugyan a mi ásásunkban törte-e ki a lova a lábát, majd ha lesz lova? És ki áll azért jót, hogy a környék minden lova nem itt töri-e majd ki a lábát?

Illés följebb húzta a rongyos sipkát a homlokán. Hogy még jobban láthassam a nagy észt.

- Az már a maga dolga, kéröm szépen. Mög a törvényé.

- Hát igen, a törvény. Az majd igazságot tesz - kiáltottam vissza, ahogy kigurultunk a tanyából.

Nem fenyegetésképp mondtam, csak a vereséget lepleztem vele. Azt is csak egy hétig. Akkorra meggondoltam a dolgot. Nem lehet azokat a sírokat otthagyni egy fahitű ember csökönyössége miatt. Aztán meg ha harminc év óta egy ló se törte ki énmiattam a lábát, most is vállalhatom a felelősséget. Üsse part, megkötöm azt a szerződést, már csak kuriozitásból is.

Kiküldtem a Jánosomat mint követet és megbízott minisztert a legrongyosabb nagyhatalomhoz, kösse meg vele a szerződést. Aztán éjszakázzon meg nála, reggelre kint leszek én is, s kiszabadítjuk az ősöket.

De Jánosom még aznap visszaérkezett. Letett elém egy ezüsttel kivert kengyeldarabot. Az elsőt, amit életemben láttam.

- Tessék, ez maradt az egészből. A paraszt kikubikozta azt a csücsköt, azt mondja, nyolc sírt talált benne, mindenféle encsömbencsömökkel, de elkeverödtek a sárba, illetve a vályogba, mert azt vert az agyagból, azt mondja, rájuk szakadt volna az a rossz tanya, hát mögagyusztálta egy kicsit. Pedig ez alighanem valami király löhetött, ez az ezüstkengyelös.

Shakespeare jutott eszembe: "Fejedelmi Cézár, ha föld röge lett, lyukat töm, hogy kizárja a szelet." Hiszen az is szép foglalkozás egy néhai fejedelemtől, ha a kis Vecsernyéseket betakarja a szél elül. Lehet, hogy egész életében nem tett annyi jót, mint most vályog korában.

János pótjelentést adott le az ajtóból:

- Különben tisztölteti az igazgató urat az Illés. Valami olyasfélét is mondott, ugyan nem nagyon értöttem, hogy ű most már mögtötte a törvényt.

De én értettem, s most már úgy láttam magam előtt fahitű Illést, mint illusztrációt Kozma Andornak gyerekkoromban megtanult verséhez: "de saját jussából nem ad egy arasztot, - szeretem a büszke, jó magyar parasztot."




Hátra Kezdőlap Előre