REGE A CSODASZARVASRÓL




REGE A CSODASZARVASRÓL


Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...
[1]

Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.

Hallgassátok meg!

Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé, volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.

Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.

Mondta is neki a felesége, Enéh királynő:

- Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.

- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.

Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.

A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.

- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.

- Legjobb volna elevenen elfogni és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.

Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.

A daliák egymásra néztek.

- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.

Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.

- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.

- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.

- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!

Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:

- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?

- Majd csak ad az isten arra is valakit - biztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dúl királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.

Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.

- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!

Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:

- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.

Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.



A HUNOK HAZÁT KERESNEK


Sok-sok esztendeig békességben éltek Szittyaországban Hunor és Magyar ivadékai. Úgy elszaporodtak, mint fűszál a réten, s alig fértek el egymástól. Ha a hun halász ki akarta vetni hálóját a folyóba, rátámadt a magyar halász:

- Ez az én folyóm, keress magadnak halat máshol!

Máskor meg a hun pásztor kergette el a magyar pásztor barmát a legelőről:

- Itt az én marhámnak terem fű, szedd fel innét a sátorfádat!

Egyszer aztán azt mondták a hunok vezérei a magyarok vezéreinek:

- Az itt a hiba, testvérek, hogy kicsiny már Szittyaország két ilyen nagy népnek. Gyertek, keressünk közösen más hazát, ahol jobban elférünk.

- Nem úgy lesz az - felelték a magyarok. - Ha megint közös hazában telepszünk meg, megint csak nem férünk meg egymástól. Hanem ha ti itt hagytok bennünket, és kerestek magatoknak új hazát, akkor nekünk, magyaroknak elég nagy lesz Szittyaország.

- Igazatok van - mondták a hunok, és fölszedve sátraikat, elbúcsúztak a magyar testvérektől. Megígérték nekik, hogy ha olyan hazára találnak, amely őket is be tudja fogadni, akkor hírt adnak magukról.

Volt a hunoknak egy szentnek tartott sasféle madaruk, a turulmadár. Az röpködött előttük, az utat mutatva, mikor megindultak új hazát keresni napnyugat felé.

Sok országot bejártak, sok népet legyőztek a hunok, míg elértek a Duna mellé, a mai Magyarországra. Itt a római nép volt akkor az úr, mégpedig igen nagy úr. A világ egyik szélétől a másikig ért a római császár hatalma.

Nem is nagyon ijedt meg a római császár, mikor meghallotta, hogy jönnek a hunok.

- Legalább egy néppel több lesz, aki engem szolgál - mondta kevélyen, s megüzente a hunok királyának, hogy aranyban fizesse neki az adót.

A hunok királya pedig azt üzente vissza:

- Én az adót nem arannyal fizetem, hanem vassal. Küldeni se küldöm, hanem magam viszem.

S amit ígért, állta is. Úgy zúdult a hun lovasok förgetege a római császár hadinépére, hogy lehetetlen volt előttük megállni. Futott a római, győzött a hun, s véres csaták után megdobbantotta a hunok királya lábával a földet:

- Ez a föld pedig most már az én fajtámé marad a világ végeztéig!

Ezt a hun királyt, aki népének új hazát szerzett a Duna-Tisza mentén, Attilának hívták.



AZ ISTEN KARDJA


Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.

- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.

- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.

- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.

Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.

- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belőle.

Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!

- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.

Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam![2]



A HADAK ÚTJA


Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:

- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.

Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.

- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.

Azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:

Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.

- Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is.

Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket.

Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.

A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:

- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!

Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.

Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!

Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:

- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!

Bizony, most is megsegítette.

Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt:

- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!

Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.

- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! - Új erőre kaptak a székelyek.

Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?

A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.



A MAGYAROK ÚTRA KELNEK


Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.

Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.

Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.

A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.

Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.

Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.

A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva, kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették; Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.



PERESZKA FUTÁSA


Abban az időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember.

Akkor még, ezer esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert tótok lakták akkor a Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.

Árpád tábora éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.

Árpád vezér kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.

- Emberek - mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát megadom.

Az öreg tót összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.

- Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.

A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében.

- Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!

Árpádnak tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt, amilyent még nem értek a tótok.

El is indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:

- Hej, Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!

Pereszka csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is vége volt.

Úgy szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.

Mindjárt a csata után odaállt Pereszka Árpád elé.

- Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.

- Beszélj!

- Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.

- Amit mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!

A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Nem is futott: repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt szem elől.

A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:

- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.

Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca, mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégis csak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.

A magyarok integettek, kiabáltak neki:

- Elég lesz már, te boldogtalan!

De akkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.

Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.



EGEREK MEZEJE


Egerek mezejének azt a tájat hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon porladó csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.

- Nagy temető lehetett itt valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvető ember.

Nagy volt biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet: a nyilazó besenyőké.

A besenyő nép atyafi volt a magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat magának, s hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.

A besenyőnek nem volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.

Utoljára László király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres arcú hírnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és összekürtöltette fegyvereseit.

Mire Várad alá értek a magyarok, akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad harcosok elől, és térden állva könyörgött László királynak:

- Fordulj vissza, urunk királyunk! Csekély erőddel a halál torkába igyekszel. A besenyők annyian vannak, mint a sáskák.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis seregét a Berettyó völgyéig.

Éppen napszállat idején értek oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a keresztszegi monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent paripájáról, és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az égre.

- Urunk, Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk[3]!

Abban a pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban megriasztott sereg pedig ijedten rebegte:

- A besenyők!

Hirtelen körös-körül kigyulladtak az erdők, és vérvörös világot vetettek a besenyő csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte hajladozott alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.

A besenyők fekete tömegéből nagy hamar kivált egy marcona harcos, s kezébe ragadva egy égő fenyőszálat, odadobogott a magyarokhoz. Azok pedig utat nyitottak neki a királyhoz, mint követnek szokás.

A besenyő vitéznek könnyű volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy fejjel minden katonája közül.

- Azt üzeni neked az én királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gőgösen a besenyő.

Szent László pedig megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:

- Azt üzenem a te királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.

Ebben a percben egy egérke szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival fölkúszva a csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.

- Rossz jel! - súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:

- Ha Isten velünk, ki ellenünk?

- Az Isten messzebb van ám, mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyő, s visszament az üzenettel a többiekhez.

Azoknak azonban semmi kedvük se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt gondolták, hogy ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha csak szárnyuk nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják őket, mint a verebet.

A magyarok is érezték, hogy a halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak a király parancsát várták. Akkor aztán neki a besenyő tengernek, ahol legsűrűbb!

László király azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fűben, és kedvtelve simogatta az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar hozzáédesedett. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. Még cincogott is, mintha csak a cimboráit hívogatná.

A vezérek csudálkozva nézték a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe:

- A besenyők elcsendesedtek, királyom. Csak az őrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha keresztülvághatnánk magunkat!

- Nincs még itt a mi óránk - nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette tenyeréből az egerecskét.

A kis állat cincogva tűnt el a fűben, de kisvártatva megint előkerült, mégpedig másodmagával. Körös-körül futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták volna, aztán nekivágtak a tücsökmuzsikától hangos mezőnek.

Bese nádor nemsokára megint odaállt a király elé. Engedelmet kért tőle, hogy közelebb lopódzhasson a besenyőkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.

- Eredj! - intett neki a király.

A nádor meg is indult, de alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.

- Uramkirály, úgy nyüzsög a mezőn az egér, hogy nem lehet tőlük járni. Mintha lába nőtt volna minden göröngynek.

Csakugyan úgy látszott a csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mező, s millió apró láb tipegése nyomta el a tücsökszót.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött, és hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!

Kezdett már bukdácsolni a hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok nekivágtak az ellennek.

- Fegyverre, fegyverre! - rikoltoztak a besenyő őrök.

Abban a percben talpon volt az egész tábor. Minden besenyő vitéz előkapta a feje alól a nyílfegyverét, s mind megriadtan dobta el magától.

- Hova lett a nyilamnak a húrja?

Hiába kapkodtak fűhöz-fához: az egész besenyőtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel lőni lehetett volna. Egytől egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek.

Nyíl nélkül a besenyő nem tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította rémületében, és futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és belekergette őket a magyar fegyverekbe.

Mire a nap fölkelt, akkorra csak volt a besenyő nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat, azokat László király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a magyarságban, mint esőcseppek a tengerben.

Híre-neve se maradt a besenyő nemzetnek. Hanem temetőhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a nép.



ÁRPÁD, A HONALAPÍTÓ


Sokféle nép lakta a magyar földet ezer esztendővel azelőtt, mikor honfoglaló őseink ideértek. Legtöbbet számított köztük a morva nép meg a bolgár.

Azt mondja a rege, hogy Árpád fejedelem aranyos nyerget, gyémántos fékű fehér paripát küldött ajándékba a morva királynak. Nagyon megörült a morva király az ajándéknak, és azt mondta Árpád követének:

- Tisztelem gazdádat, mondd meg neki, hogy jó szívvel vettem ajándékát. Azt látom belőle, hogy engedelmes szolgám akar lenni.

- Megmondom, uram - mosolygott a követ. Hamarosan azonban megint visszatért.

- Mit hoztál már megint? - kíváncsiskodott a morva király.

- Üzenetet hoztam a magyarok fejedelmétől. Azt üzeni, hogy most már tisztulj az országodból, ha eladtad nekünk.

- Hogy adtam volna el?

- Bizony eladtad. Megvettük tőled az aranyos nyergű, gyémántos fékű fehér paripán.

Felingerült erre a morva király, és azt felelte:

- A fehér lovat agyonüttetem, aranyos nyergét vízbe vettetem, a gyémántos féket fűbe rejtetem.

- Nem tesz semmit - legyintett a követ. - Az agyonütött ló húsát a mi kutyáink eszik meg, az aranyos nyerget a mi halászaink halásszák ki, a gyémántos féket a mi vitézeink találják meg.

Megfúvatta erre a kürtöt a morva király, de nem ért az semmit. Seregét úgy szétkergették a magyarok, mint a forgószél a szalmát.

Azután a bolgár királynak küldött Árpád dús ajándékokat. Az is nagyon megörült, s azt kérdezte a követtől, mit adjon ő ezért.

- Nem kíván az én uram semmit - felelte a követ -, csak egy kulacs vizet a Tiszából, egy marék földet a mezőből meg egy marék füvet a rétről.

- No, a te urad nagyon szerény ember - mondta a bolgár király -, szívesen látnám vendégül.

Csak akkor hűlt el szegény feje, mikor Árpád nagyon sokadmagával állított be vendégségbe, s a vendégek kardot, buzogányt hoztak magukkal kés, villa helyett.

- Mit akartok? - kérdezte ijedten.

A magyarok azt felelték, hogy az országot akarják, amelyből már zálogot adott víz, föld és fű képében. El is vették az országot az alpári csatában.

Ez mind csak rege, annyi igazság azonban van benne, hogy Árpád ésszel és karddal szerezte a hazát.

De nemcsak földet szerzett a népének, hanem törvényt is adott nekik, amellyel megtarthassa az új hazát a világ végezetéig. Pusztaszer síkján tartották az első országgyűlést, amely érdem szerint felosztotta az országot a honfoglalók közt.



NAGYÉTKŰ KÓROGYI


Nagyétkű Kórogyi nem volt valami deli levente, akinek vitézi tetteit ország-világ ismerte volna. Jámbor kukta volt a Nagy Lajos király udvarában, s késnél, villánál egyébbel nem tudott hadakozni. Azzal azonban igen tudott bánni. Amelyik sült malacra ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó sem maradt meg magnak. De még egy kemence rétest is megevett rá, s egy tarisznya diót azon hajastól elropogtatott utána. Akkor aztán azt mondta, hogy most már elverte az éhét.

Az udvari apródok sokat elévődtek a nagy étkű kuktával, hanem a főszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyőzni a Kórogyi Péter étvágyát.

- Föleszi az egész udvari konyhát, királyom - panaszolta félig bosszúsan, félig nevetve.

Lajos király nem szerette maga körül a sok léhűtő népet, de a nagy étkű Kórogyi dolgán mégis csak elnevette magát.

- Amúgy békességes, jó fiú?

- Nem vét az a légynek se, uram király, csak éppen az étvágyával nem bír. Semmit rá nem bízhatok a konyhán, mert amit süt-főz, mind maga éli el.

- Sebaj - nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara. Viseljétek gondját, hogy panasza ne lehessen ránk. Ritka tudomány az övé, hátha még hasznát is vehetjük valamikor.

Ettől fogva aztán igazán gyöngyélete volt a nagy étkű Kórogyinak. Most már nemcsak az éhét verhette el, hanem jól is lakhatott kénye-kedve szerint. Ki is gömbölyödött, mint a duda, s mikor az olasz hadjáratba indult Lajos király, gurítani kellett a táborban a nagy étkű Kórogyit, mint a hordót. Rimánkodott is a főszakácsnak, hogy hadd maradhasson ő otthon házőrző pásztornak, de azt meg nem indította a könyörgés.

- Minden gulyánkat fölennéd, mire hazakerülnénk! Kiinnád rájuk a Duna vizét! Gyere velünk, atyámfia, böjtöld meg egy kicsit a sok dínomdánomot.

Nem is szenvedte meg úgy senki az olasz hadjáratot, mint a nagy étkű Kórogyi. Maga a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, s bizony a jámbor kuktának se igen terítgettek asztalt. Csak akkor volt jó neki, ha egy-egy narancserdőbe bevehette magát. Úgy ette az aranyalmát, mint más ember a cseresznyét szokta. Hanem azért mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Egyéb húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték a magyar tábort, annyit riasztgatta őket nagy étkű Kórogyi.

Három hétig tartott Nápoly ostroma, mikor a szorongatott olaszok követeket küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Nagy kísérettel jöttek a követek, válogatott hadinéppel, szálfa termetű vitézekkel. Mutogatni akarták a magyaroknak, hogy nincs nekik mit félni a magyaroktól.

Maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezőn, dárdát hánytak, kopját törtek, s utoljára egy toronytermetű olasz levente nekiugrott a tábor mellett legelésző gulyának, fölkapta a legerősebb ökröt, s odatette Lajos király elé.

- Ilyen legényeket nevel az olasz föld, magyar urak! - fordultak oda kérkedve a nápolyi követek a királyhoz.

Csudálkozó morgás futott végig a magyar urakon, Lajos király azonban kicsinylőleg legyintett a kezével.

- Különbet tudnak ennél a magyar legények! A legkisebb kuktám is megeszi azt az ökröt, amit ti megemeltetek!

Az olaszok nevettek a tréfán, azonban Lajos király komolyan előparancsolta a nagy étkű Kórogyit. Éppen sáskákat szedett az istenadta a mezőn, s átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.

- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta a főszakács -, meg kell mentened a magyar becsületet. Meg kell enned az ökröt.

Azt mondta rá Péter kukta, hogy ő arra mindig készen van, csak az ebéd készen legyen. S addig is, míg elkészül, megevett elüljáróba két kukoricakenyeret. A követek közül pedig az egyik kiment a konyhába, vigyázni, hogy elkészítik-e az egész ökröt. A másik meg odaült a nagy étkű Kórogyi mellé, hogy ugyan hova teszi azt a tenger húst.

Hát biz azt nézhette egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé hajigálja. Remekelt a főszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörből. Sütötte pecsenyének, főzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fűszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire mindent leeresztgetett a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:

- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!

Lajos király olyan jóízűen nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele, a követek pedig ész nélkül takarodtak vissza Nápolyba, s kinyitották a város kapuit a magyarok előtt. Olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik közül a legalábbvaló is egy ökröt eszik meg együltében, s még akkor azt kérdezi, hogy hol van a többi.

Így vette hasznát Lajos király a nagy étkű Kórogyi tudományának, s volt rá gondja, hogy többet ne kelljen neki tücskön, verében élni.



HERVOJA HAZATÉRÉSE


Közel a Dráva vizéhez, rengeteg erdők közt, magas hegy ormán meredt az égnek Hervoja vára. Most már jóformán csak a helye meg a neve van meg. Egy-két omladékfal, egy-egy rakás kő, benőve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sűrű bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nőnek, mint ezen a vad helyen. Ember soha nem jár erre, madárnak is csak a legvadabbja vetődik ide: a ragadozó sas, a kegyetlen sólyom.

Sok száz esztendővel ezelőtt nem volt pompásabb vára az országnak Hervoja váránál, hatalmasabb ura Hervoja vajdánál. Tíz vármegye hallgatott a parancsára. Kétheti járóföld mind őt vallotta gazdájának. Várából sohase fogyott ki a vendég. Örökös dínomdánom volt ott az élet. Hébe-hóba Zsigmond király is megfordult a nagyúrnál, aki nagy szívességgel fogadta ugyan, de dölyfösségét nem tudta eltakarni. Egyszer nagy magabíztában azt mondta a királynak:

- Úgy nézz engem, uram király, hogy a te trónusodat az én vállam tartja. Ha én egyszer megrázom magamat, összedől a trónod.

Zsigmond király elnyelte a sértést, mert csakugyan szüksége volt Hervoja barátságára. Kívül-belül sok volt az ellensége. Hanem azért csak nem soká tartott a barátság.

A Dráva mentén a fejedelmi birtokok határosak voltak a Hervoja erdejével. Egyszer a király vadászai egy hatalmas szarvast kergettek, amely átmenekült a Hervoja tölgyeseibe. A vadászok utánairamodtak, de mire lenyilazták, akkorra ott termettek a vajda szolgái is. Magukénak követelték a vadat, mert az ő földjükön esett el. Az udvari vadászok nem engedtek, nagy csetepaté támadt, s a vajda emberei véres fejjel mentek haza panaszt tenni.

Másnap Hervoja összeszedte a csatlósait, berontott a fejedelem erdeibe, s bosszújában olyan garázdálkodást vitt benne véghez, hogy ezt már Zsigmond se hagyhatta szó nélkül. Katonákat küldött a dölyfös nagyúr ellen, hogy láncra verve vigyék eléje. Hervoja nem hagyta magát, szembeszállt velük, de bizony elvesztette a csatát. A király hadai minden birtokát elszedték, s körülvették a várat is, ahol meghúzta magát.

A bosszút lihegő embernek egy gonosz gondolata támadt. Behívta a maga segítségére a törököt, akik akkor jártak először Magyarországon. Mind szétverték Zsigmond hadait, s elborították az egész Dráva mentét. Égettek, pusztítottak, amerre jártak, földönfutóvá tették sok vármegye népét, s ezerszámra hurcolták ki magukkal a rabul ejtett magyarokat.

Hervojának nem telt öröme a diadalban. Mikor meglátta a szörnyű pusztítást, felébredt a lelkiismerete. Nézte a vár bástyáiról, hogy a török hadak kitakarodtak az országból, s mikor látta, hogy szidalmazzák ég felé emelt ököllel a szerencsétlen rab magyarok, kétségbeesve kiáltott fel:

- Jaj nekem, jaj nekem, amiért eladtam a hazát!

Hajadonfővel futott le a várból, ahová vissza se tért többé. Ész nélkül bujdosott a vadon erdőkben hosszú esztendőkön keresztül. Vadállatokkal lakott, s maga is egészen vadállat formájú lett. Haja, szakálla földig nőtt, ruhája lerongyolódott, ijedten menekültek el a favágók, erdőkerülők, ha olykor találkoztak az erdei rémmel, aki mindig csak azt hajtogatta:

- Jaj annak, aki eladja a hazáját!

De jaj volt Hervoja várának is. Abban a percben, ahogy a vajda elfutott belőle, elszáradtak a várkert hatalmas fái, pompás virágai. Lehányták levelüket a szomszéd erdők, elfonnyadt az utolsó fűszál is. Kiapadt a várkút, kiapadt a vár alatt csörgő kis patak. Az Isten sújtó keze nehezedett mindenre.

Jött egyik tavasz a másik után, de Hervoja várában nem virított ki soha többé a virág. Borzadva kerülte a tájat mindenki, s a nép közt szájról szájra járt az a jóslat, amit egy remete mondott:

- Hervoja vára addig marad puszta, míg a gazdája haza nem tér. Mikor majd egyszer visszajön, nagy pompával, diadalmenettel, akkor megindul a csörgő patak, kihajtanak a fák, füvek, virágok.

Senki nem bízott abban, hogy teljesedjék a jóslat. Az erdő vad lakója úgy eltűnt, hogy senki se látta többet. Hiába kereste ifjú felesége, hiába várta vissza aranyhajú kisfia. Apa nélkül kellett felnőni az istenadtának, és öröm nélkül. Nem állt vele szóba még az utolsó szolgagyerek se. Egy játszótársa volt csak, szomorú édesanyja, akit sohase látott nevetni. Sírva kelt, sírva feküdt, s viaszsárga orcával, mint az árnyék, bolyongott az elhagyatott várban.

Mikor az aranyhajú gyermek legénnyé cseperedett, egy reggel odaállt az édesanyja elé kigyulladt szemmel.

- Édesanyám, én elmegyek katonának, a hazát szolgálni. Addig nem látsz, míg le nem mosom az apám gyalázatát.

Az anyja ráborult, szerette volna ölelő karjával örökre magánál tartani. Kije marad a nagy üres várban, az egész világon, ha a fia is elhagyja? De azért csak annyit mondott neki:

- Áldjon meg az Isten! Segítsen meg az Isten!

Az ifjú Hervoja elment. Névtelenül beállt közkatonának Hunyadi János seregébe. Nagy szükség volt a fiatal, erős karra. A török, mióta Hervoja vajda behívta, úgy megszerette ezt a szép országot, mint az árvíz, s csak Hunyadi seregei bírtak nekik ellenállni.

Nagyobb ijedelme nem volt a töröknek az ifjú Hervojánál. Haragos oroszlán nem harcolhatott volna nála nagyobb dühösséggel. Mindig elöl járt a csatákban. Hunyadi nemsokára vezérnek tette meg a fiatal hőst, akiről senki se tudta, kicsoda. Csak mikor egy diadalmas csatában szíven szúrta a török kopja, és haldokolva hullott le a lováról, ezzel a vallomással sóhajtotta ki a lelkét:

- A Hervoja fia vagyok. Jóvátettem az apám bűnét.

Az elhagyatott várban pedig a szegény öregasszony egyre várta, jön-e már az ő fia, akinek hírét se hallotta sok esztendő óta. Éjt-napot ott töltött ablaka könyöklőjén, hogy minél előbb láthassa jövetelét.

Jött is nagy pompával, diadalmenettel. Elöl ötven gyászruhás vitéz, hátul ötven gyászruhás vitéz. Közben hat fekete lovas halottasszekér, rajta nehéz koporsóban az ifjú Hervoja. Mosolygott, mintha élne, s halott kezével szorította hősi kardját.

Mikor a menet a várútra kanyarodott, az erdőből lihegve törtetett elő egy fehér hajú, fehér szakállú, törődött öregember, s az ég felé emelt fejjel fölkiáltott:

- Hervoja hazatér!

Abban a percben elvágódott, s többé föl se kelt. Az öreg Hervoja volt. Azon a helyen temették el, s azon a helyen, az erdők sűrűjében ma is kopár, fekete a föld. Nem terem rajta semmi.

A föld érzi, hogy keblében hazaáruló porlad.

De a várkert egyszerre virágba borult, ahogy a kapun befordult az ifjú Hervoja diadalszekere. A patak vize fölfakadt szelíd csobogással, s kihajtottak a fák és bokrok, hogy még nagyobb legyen a temetési pompa.

Az ifjú hős után nemsokára meghalt az anya is. Oda temették a fia mellé. Hervoja vára pedig elpusztult, kő kövön alig van már belőle, benőve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sűrű bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nőnek, mint azon a helyen, ahová az utolsó Hervoját temették. Még a temető földje is háládatos ahhoz, aki a hazáját szereti.



A PÁPRÁDI RAB


Zsigmond magyar királyról föl van jegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal különb volt, mint királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is szeretett külső országokban élni, mint itthon.

Egyszer úgy meg talált ülni a csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe se jutott a tulajdon országa. Akkor is csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta is haza a kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony csúfra marad idegen országban.

A magyaroknak már akkor fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy jött. Azt mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni, mert olyan rég nem látták a királyt, hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.

No, erre Zsigmond király se tehetett egyebet, mint hogy a kardjára ütött nagy mérgesen.

- Hát hiszen, ha egyéb bajuk nincs, erről majd teszünk! Majd megemlegettetem velük, mikor látták Zsigmond király képét.

Kiválasztott a mulató cimborái közül valami cseh herceget meg egy német grófot. Meg se állt velük az ország határáig, ott is csak azért, mert víg harsonaszóval, nagy lobogólengetéssel álltak elejbe a magyar urak, fehér szakállú országtanácsosok, tüzes szemű harcos daliák.

- Hozott Isten, urunk királyunk! - hajlongtak nagy tisztességtudással.

- De bizony magam igyekeztem - csapta félre Zsigmond mogorván a kócsagtollas süvegét -, mert számolnivalóm van veletek.

- Nekünk is fölségeddel - emelte fel méltóságosan ősz fejét az öreg Bebek nádor.

- Ítéletet akarok mondani fölöttetek, amiért megsértettétek királyi személyem! - villogott a szeme Zsigmondnak.

Most Gara Imre állt elő, a zászlós bajuszú országbíró.

- Az ország már meg is hozta az ítéletét, királyom-uram - húzta elő bíborbársony köntöse alól az ítéletet, mely kutyabőr pergamenre volt ráfestve szép tarka betűkkel. - Sok hanyagságért, idegenben való csavargásaiért, saját országának elhagyásáért bezárja Zsigmond királyt tulajdon népe harminc napra a páprádi várba.

Kapott volna szegény király a kardjához, de már ekkorra nem volt az oldalán. Elvették tőle, mert nem illeti kard a rabot. S akárhogy hányta-vetette magát, bizony rácsukták a páprádi vár legbelső szobájának az ajtaját. Az előtte való szobába a cseh herceget rekesztették, azon innen meg a német grófnak adtak szállást. Ha egyek voltak a királlyal jóban, legyenek egyek a rosszban is.

Hogy aztán sok kulcscsörömpölés, ajtócsapkodás, kapunyikorgás után elszéledtek a magyar urak, Zsigmondnak az volt az első gondolata, hogy lehetne ebből a kalickából kiszabadulni.

- Hiszen csak még egyszer kardot vehessek a kezembe! - csikorgatta a fogát, s tehetetlen dühében nagyot ütött az ajtó kilincsére.

Abban a percben felpattant az ajtó, s a rab király szemben találta magát a rab herceggel.

- Nini, hát te is itt vagy? - bámult rája. - Ej, de jó, hogy ezt az ajtót elfelejtették bezárni! Nézzük meg csak a másikat is!

Hát a másik ajtó is kinyílt. A szoba sarkában ott törte az ijedség a német grófot, se holt, se eleven nem volt, csak akkor tért magához, mikor Zsigmond megbiztatta:

- Ne félj, szolgám, úgy nézem, nem is vagyunk mi itt foglyok!

A nagy puszta termekben, a kongó folyosókon, az üres várudvarban egy lelket se találtak. Hanem a konyhában megtalálták a szakácsot, aki valami rettenetesen nagy tortát gömbölygetett a sütődeszkán. Nem sok ügyet vetett a látogatókra, s nagyon foghegyről válaszolt, mikor a király azt kérdezte tőle, hogy ki őrzi őket ebben a záratlan tömlöcben.

- Hát kit-kit a saját becsülete. Engem ez a nagy bolond torta, ni, mert már ki se férek tőle az ajtón.

No, a Zsigmond rabtársainak se kellett egyéb! Szaladtak a várkapura: hát nyitva volt az is! El is nyargaltak úgy, hogy csak futtukban kiabáltak vissza Zsigmondnak: tartson velük ő is!

- Nekem nem lehet - csóválta a fejét a rab király. - Engem őriz a becsületem. Tisztelnem kell azt a népet, amelyik még akkor is bízik a királyában, mikor fogollyá teszi.

S amit mondott, állta is Zsigmond király. Harminc napig nem lépte át a páprádi vár nyitott kapuját. Igaz, hogy akkor vállukon vitték ki a magyar urak. Azt mondták, meg kell becsülni azt a királyt, aki nemzete ítéletét még akkor is tiszteletben tartja, mikor az rabbá teszi őt.





HUNYADI KARDJA




HUNYADI KARDJA


A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalaiba törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött, kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé.

Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz az mind elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Meg nehéz is volt, hogy két kézzel alig lehetett megemelni. Az volt Hunyadi kardja.

Egyszer aztán ennek is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta ki a várost. A vezérük valami Privoda nevű kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

- Minek lesz az neked, Privoda? - incselkedtek vele a cimborái -, elhúzza az azt a káposztatorzsából faragott karodat.

- Ne tanítsátok ti Privodát - vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.

Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

- Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet az mást most nagy Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes vitézi gúnyát.

Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, míg ki nem buggyant a könnye.

- Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország! - sóhajtotta keserű szívvel, s indult kifelé a fegyveres teremből. De Privoda ijedten állotta útját.

- Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?

- Az ám, majd el is felejtettem! - mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az őrszobára: - Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!

Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

- Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról - mutatott rá a reszkető Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!

Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta a Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján, belehajította a Dunába.

- Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.

Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna haragos hullámokat.



HENDÓK MESTER ÉS BUSA DEÁK


Hendók mester a Mátyás király legkedvesebb íródeákja volt, Busa deák pedig a Hendók mester leghaszontalanabb szolgája. Hendók mesternek négyszögletes kis feje volt, összeszorult benne a sok tudomány; Busa deáknak nagy buksi feje, abban meg szétszaladt az a kis ész is, ami kerülközött benne.

Akkor még más világ volt, mert még akkor nem volt ábécéskönyv. Azért nem volt pedig ábécéskönyv, mert még nem tudtak könyvet nyomtatni, hanem ha valami okos ember írt valami szép könyvet, azt a tudós emberek szépen lekörmölgették ízről ízre, betűről betűre.

Mivel pedig ilyen tudós emberek abban az időben kevesen voltak, igen nagy volt az ő becsületük. Különösen nagy volt pedig Hendók mesteré, aki a kutyabőrből készült papirosra olyan szép kerek betűket pingált lúdtollal, hogy majd legurultak onnan. De még tán le is gurultak volna, ha Hendók mester olyan szép tuli-tarka rózsákat, tulipántokat, szarvasokat, madarakat nem pingált volna a papír szélére, amilyeneket erdőn, mezőn sohase látni. S éppen azért nem kívánkoztak sehova se a gyönyörű betűk, mert ilyen szép társaságot úgyse találtak volna máshol, mint a Hendók mester könyveiben.

Mivel ez a Hendók mester ilyen nagyon tudós férfi volt, Mátyás király nagyon szerette a keze munkáját s arannyal váltotta be a királyi könyvtárba. S megengedte neki, hogy mind a két füle mellett hordhasson egy-egy kihegyezett lúdtollat, mely engedelemre büszke is volt Hendók mester.

- No, az nem nagy sor - pittyesztette el a száját Busa deák -, nekem két lúdtoll helyett egész kócsagszárnyam van. Csakhogy nem a fülem mellett hordom, hanem a süvegemen.

- Bizony, Busa deák, látszik, hogy nem jártál ott, ahol a tudományt osztogatják - pirongatta Hendók mester.

Busa deák erre nagyot rántott erős, izmos vállán.

- De bizony nem is kívánkozok én arra a tájékra! Úgy vélem, nagyon zörgős marad annak a csontja, aki tudományt abrakol.

Szó, ami szó, nagyon cingár kis ember volt Hendók mester, s csakugyan zörögtek a csontjai, mikor rákiáltott a deákra:

- Azért adott pedig a király a kezem alá, hogy írástudót neveljek belőled! Vagy jobban szeretnél olyan csetlő-botló katona lenni, mint az apád volt?

Busa deáknak az apja Mátyás király katonája volt. Szabács ostrománál találta szíven egy török nyíl, éppen a király mellett. S ott fogadta meg a király, hogy embert neveltet hű katonája árvájából.

A király állta is a fogadást, hanem az csak nem akart ember lenni. Vidám, pajkos fiúvá serdült, de mindig csak a játékon járt az esze. Nagy, barna szeme csak olyankor homályosodott el, ha az apját emlegették.

Hendók mester nagyon kapott az ilyen ritka percen. Odaszólt a papirosai közül a deáknak:

- Add errébb a piros festékes békateknőt!

Busa deák erre odanyújtotta azt a békateknőt, amelyikben a kék festék állt. Nem volt őneki se esze, se kedve ehhez a pepecseléshez. S bizony, ilyenkor megesett, hogy Hendók mester haragjában nem a papirost festette ki az ecsettel tili-tarkára, hanem a Busa deák képét.

- Sose lesz belőled két lúdtollas tudós, nagy mihaszna!

Bizony kevés reménység volt ahhoz. Sehogy se tudott Busa deák a lúdtollal bánni. Igaz, hogy nem is igen törte magát érte. Ha csak szerit ejthette, kifeküdt a ház végébe a nagy eperfák alá, s azzal mulatta magát, hogy mindenféle dirib-darab fából éppen olyan virágokat, madarakat, szarvasokat faragott, mint amilyeneket odabent Hendók mester pingált. Össze is faragcsált mindent, ami keze ügyébe esett.

- Nincs is neked egyébre eszed! - csúfolódott vele Hendók mester. - Megeszem a fejemet, ha az ecsetnek is olyan mestere leszel, mint a bicskának.

- No, azzal nem nagyon lakik jól Hendók mester - nevetett a deák, s leguggolt az asztal alá, amelyiken Hendók mester írt, festett nagy buzgalommal. S addig-addig nézte a mester nyolclábú szarvasait, hogy utoljára ő is a kezébe kapta az ecsetet. Nem is tette le addig, míg tele nem pingálta a mester szép fehér palástját mindenféle tarkabarka ákombákomokkal. Úgy beletemetkezett a jámbor a kutyabőrökbe, hogy se látott, se hallott szegény feje. Csak arra riadt föl, mikor Busa deák meglebegtette rajta a palást két szárnyát.

- Jó étvágyat, Hendók mester! Megeheti már kelmed a fejét.

Nincs az a piros festék, amelyiknél Hendók mestert pirosabbra ne festette volna a harag. S lett volna drága dolga a bőrsimító somfa botnak, ha ebben a percben egy nagy orrnak az árnyéka nem vetődik a fehér ablakfüggönyre.

- Jaj, a király! - serdült ki az ajtón Hendók mester, Busa deák pedig a kezébe kaparította a somfa botot, elővette a bicskáját, és becsusszant az asztal alá.

De csusszanhatott volna ő a föld alá is, még tán oda is lehallatszott volna a Mátyás jóízű nevetése, ahogy Hendók mestert meglátta a tuli-tarka palástban.

- Nini, mester, tán be akarsz állni Mihóknak, hogy ilyen cifra gúnyába öltöztél a tiszteletemre?

Mivel pedig Mihók nem egyéb volt, mint a Mátyás király udvari bolondja, Hendók nagyon zavarodottan kapkodta össze magán a csúffá tett palástot.

- Nem ismered te Busa deákot, uram király! Csúffá tenné az még a te királyi palástod is, ha a keze ügyébe kerülne.

- Az ám - mosolygott a király -, régen nem hallottam a hírét a Busa deáknak. Lesz-e belőle ember, Hendók mester?

- Soha biz abból, uram királyom. Úgy áll a kezében a lúdtoll, mint a meszelőnyél. Le nem tud vele írni egy i betűt se.

- De fából kifaragom még a gácsérfarkú betűt is - futott elő az asztal alól a deák, s odatartotta a király elé a botot. Olyan r betű volt annak a végére faragva, hogy Hendók mester se rajzolt különbet.

- Hát mért gácsérfarkú ez, öccse? - kérdezte a király.

- Hát azért, mert a gácsérnak is éppen így áll a farka - magyarázta a deák. - Van még nekem ilyen cifraságom több is.

Azzal odaszaladt a vakablakhoz, s elejbe szórt a királynak egy marék fából faragott betűt. Megvolt ott az egész ábécé, csakhogy Busa deák egynek se tudta a becsületes nevét.

- Ez a kerek képű, ez a háromlábú, ez a kis egyenes, ez a nagy hasú, ez a félnyakú, ez meg a Hendók mester formájú.

A kerekképű volt az o betű, az m a háromlábú, az i a kis egyenes, a b a nagyhasú, az f a félnyakú, az x meg a Hendók mester formájú.

Különösen ez az utolsó esett zokon Hendók mesternek. Táncolt is mérgében a két lúdtoll le s fel a füle mellett, mintha csak az udvari hegedűs húzta volna nekik. Csak akkor pihentek meg, mikor Mátyás odafordult Hendókhoz:

- Mondsza csak, mester: sebes munka-e az az írás?

- Ojjé - mosolygott boldogan a mester -, ha jó kedvemben vagyok, tíz betűt is lepingálok egy óra alatt!

Azt mondja erre a király:

- Akkor a Busa deák tudománya többet ér, mint a tied. Mert azzal százszor sebesebben megy az írás.

Azzal fogta a somfabotot, belemártotta a gácsérfarkút a fekete festékbe, s egy szempillantás alatt tíz r betűt lenyomott vele a papirosra. Aztán hol az egyik, hol a másik fabetűt mázolta be saját királyi kezével, s azt nyomogatta oda velük egy aranyszélű kutyabőrre.

Busa deák
udvari könyvnyomtató mester

- Hogy lehessen ez - csóválta Hendók a fejét -, hiszen olvasni se tud a málé?

- Majd megtanul - nézett rá a király a Busa deákra.

De úgy ám, hogy a deák lesütötte a fejét, mert nem bírta ki azt a parancsoló tekintetet.

S nem telt bele egy hét, úgy olvasott a deák, mint a parancsolat. Ő lett az első könyvnyomdász Magyarországon.

- Nem sokat ér az a sebes mesterség - vélte Hendók mester, aki most már csak a maga gyönyörűségére pingálta az ecsettel a szép gömbölyű betűket. Hanem azért halála napjáig azt vallotta, hogy igazában ő találta ki a könyvnyomtatást. Mert ha ő nem festegetett volna, Busa deák sohasem faragott volna fából betűt.

Mátyás király nem szólt semmit, hanem azért én mégiscsak azt hiszem, hogy az ő esze találta ki igazán a könyvnyomtatást.



A PALOTAI VARGA


Egyszer, ahogy Mátyás király a Bakony erdeiben vadászgatott udvari népével, valami sebes lábú őzike elcsalogatta őket egész a palotai határba. Hanem ott aztán úgy nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el, pedig hat hajdú tizenkétfelé szaladt utána.

- Sose hajszoljátok szegény párát - hívta őket vissza a király -, inkább keressetek valami szép gyepes helyet, hol a délebédet elkölthetjük.

No, a palotai erdőkben nem nagyon kellett keresni a gyepes helyet.

- Itt telepedjél meg, uram király - jelentette az egyik vadász -, mert itt zöld bársony az abrosz.

- Jobb helyet tudok én ennél - mondta a másik -, mert ott zöld selyemsátor is van a zöld bársonyabrosz felett: öreg bükkfák hűvös sátra.

- Térdig érő fűben, topolyafák alatt, nefelejcsringató csörgő patak szalad - hívogatta a királyt a harmadik.

- Mindnyájánál különb hely az, amit én találtam! - szaladt oda lihegve egy öreg csatlós. - Gyere, uram király, csodát látni: térdig érő havat nyáridőben.

- Káprázott a szemed ebben a nagy melegben - nevetett a király, de azért csak megindult az öreg csatlós nyomában csodát látni.

- No, nézze meg fölséged ezt a nagy halmot, tövétől hegyéig tele van friss hóval.

Azzal lehajolt az öreg, belemarkolt a szép fehér hóba, de jajgatva kapta vissza a kezét, mert mind telemaradt a tenyere tüskével.

- Juj, ilyen havat se láttam még életemben!

Nem is hó volt, hanem virág. Menyasszonyruhás galagonyabokrok meg kökénybokrok nőtték be az egész halmot, de olyan sűrűn, úgy egymásba fonódva, hogy nem eresztették maguk közé az embert.

Mátyás úgy rajta felejtette a szemét a virágtengeren, hogy eszibe se jutott többet a délebéd. Pedig az udvari szakács a nefelejcses patakparton ugyancsak bontogatta kifelé a tarisznyából a fácáncombot.

- Ráérünk arra, szolgám - legyintett a király -, előbb megnézzük, meg lehetne-e úszni ezt a virágtengert.

Megkerülték a halmot, s a másik oldalon csakugyan találtak egy keskeny gyalogösvényt. A nagy fehérségben, mint valami fekete kígyó, csavargott föl a domb tetejére. Ott végződött egy düledező sárkunyhó füves küszöbénél.

- Soha ilyen szépet! - mondta a király, ahogy körülnézett a tájon. - Ezt a helyet az Isten is arra teremtette, hogy én itt palotát építtessek magamnak. Éppen ennek a bagolyfészeknek a helyére.

- Hohó, vadász úr - dörmögött vissza valami haragos hang -, csak a maga portáján parancsolgasson kelmed! Már itt csak én leszek az úr.

Azzal nagy csikorogva kinyílik a fakilincses ajtó, és kigurul rajta egy töpörödött kis ember, akinek majd nagyobb volt fehér szakálla, mint ő maga. Bőrkötő előtte, tátott szájú csizma a kezében, azzal hadonászik rettentő mérgesen a király előtt.

- Míg én élek, egy nádszálat se visztek el a gunyhómból! Annyi nekem ez a bagolyfészek, mint a királynak Budavára, atyámfia!

Az udvari cselédek már a kardjukhoz kapkodtak, Mátyás meg tettetett bosszúsággal förmedt rá a csupa szakáll kis emberre:

- Tudod-e, kivel beszélsz, hé?!

- Tudja a macska. Majd megmondod, ha akarod.

- Én Mátyás vadász vagyok - mondta a király.

- Isten éltessen - felelte foghegyről a kis ember -, én meg Tamás varga vagyok.

- Én a király jó pajtása vagyok - fűzte tovább a szót a király -, én adok neki tanácsot, ő ad nekem kalácsot.

- Az is szép mesterség - vonogatta a vállát a gazda -, én meg a palotai varga vagyok. Én foltozom meg a palotaiak csizmáját, s ők tartanak el engem kenyérrel. Nézd meg, ha nem hiszed!

Azzal előrántott a bőrkötője alól egy nagy karaj fekete kenyeret, mire a király elmosolyogta magát:

- Látod, Tamás varga, ha nekem adod a gunyhódat, kapsz érte száz aranyat. Abból olyan úr leszel, hogy mindennap kakastejes cipót ehetsz.

- Tartsd meg a száz aranyadat - rázta meg a fejét Tamás varga. - Nem eladó a gunyhó ezerannyiért se!

- Ha nem adod szépen, elvesszük csúnyán - legyintett a király. - Csak egyet hunyorítok, s nyoma se marad a gunyhódnak. Másodikat hunyorítok, s olyan palota lesz a helyén, hogy belefájdul a nyakad, mire fölér a tekinteted a tornyára.

Az egyik vadász csakugyan emelte is már a lándzsáját a gunyhó korhadt szarufájára, de a kis varga úgy ugrott neki, mint a hörcsög:

- Azt szeretném én látni, hogy ki merne csak egy ujjal is hozzányúlni! Majd megtaníttatom én az emberségre! Van ám még ebben az országban tenálad nagyobb úr is, Mátyás vadász!

- Ugyan úgy-e? Ki volna az, te földhözragadt varga?

A kis ember megemelte báránybőr sapkáját.

- Igazságos Mátyás király!

Az udvari emberek elmosolyodtak, a király pedig félrefordult, hogy a meghatottságtól könnyes szemét meg ne lássa a palotai varga. Kisvártatva megint odaállt Tamás varga elé:

- Ejnye, ejnye, jó ember, hát csak nem adod nekem jó szóért se a házacskádat?

A Tamás varga képit egyszerre elöntötte a jókedv. Akkorát csapott a király tenyerébe, hogy csak úgy hajladozott bele a kis ház.

- Hát már hogyne adnám jó szóért, atyámfia? Csak az a kár, hogy mindjárt az elején nem azon kezdted.

Így vette meg Mátyás király a palotai varga házát jó szóért. S építtetett a helyére olyan kastélyt, hogy nem volt párja az országban. Márványoszlopai, tükrös tornáca, kilencvenkilenc szobája.

Azazhogy száz volt biz annak: a századikban Tamás varga szabta Mátyás királynak az ünneplő csizmákat. Mert udvari fővarga lett a palotai vargából.

...A palotai határban ma is megvan még egy-két köve Mátyás király kastélyának. S tövükben ma is virágzanak a kökények és a galagonyák, s el-elbólogatnak bokrétás fejükkel, mikor az erdők szellője mesélget nekik az igazságos Mátyásról.



A SZALONTAI KOVÁCS


Mátyás király egyszer, mikor szokása szerint szegény vándorlegénynek öltözve járta az országot, jó napszállat után érkezett be Nagyszalontára. A cudar téli zimankó bekergette az embereket a tűzhely mellé, hiába bolyongott a király a csendes utcákon, sem egy lelket, sem egy nyitott ajtót nem talált sehol.

Fáradt volt pedig a király, fázott is kegyetlen, az éhség is elcsigázta: ugyan megörült, mikor a város szélén meglátott egy kovácsműhelyt. Könnyű volt meglátni, mert a nyitott ajtón röpködtek kifelé a szikrák, ahogy a mester odabent kalapálta a vasat az üllőn.

- Szerencsés jó estét - köszönt be Mátyás a kovácsműhelybe.

- Mi járatban vagy, öcsém, ebben a kutyának se való időben? - biccentett a kovács.

- Szegény vándorló vagyok, rám szakadt az este, nincsen hova lennem. Megáldaná kelmedet az Isten, ha juttatna szegény fejemnek valami kis zugot éjszakára.

A kovács letette a kalapácsot, beletörülte a kezét a bőr kötője sarkába, aztán a karjába kapaszkodott a királynak.

- Kerülj beljebb, öcsém, a tisztaszobába, hátha kerül valami harapnivaló is.

Szabadkozott a király, hogy nincs ő az ilyesmihez hozzászokva, jó lesz neki a műhely sarkában is egy falat kenyér, egy kis szalmavacok. De a kovács barátságosan a vállára ütött neki.

- Otthon parancsolgass, öcsém! Márton kovács csak olyan úr a maga viskójában, akár a király Budavárában.

"Igaza van ennek a jó embernek" - gondolta Mátyás, s nem kérette magát tovább, hanem letelepedett az asztal mellé, amely már akkor le is volt terítve szép fehér abrosszal. Szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban forró tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.

- Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen Márton kovácsné.

- Jó étel ez annak, aki szereti - biztatta Márton kovács a vendéget, s jó példaadás okáért úgy belekanalazott a tálba, hogy öröm volt nézni.

Mátyás is nekifohászkodott, hanem inkább csak a mazsoláját halászgatta a rózsás fakanállal, s mosolyogva mondogatta:

- Jó nekem a mazsolája is. Odafönt is ezzel élek péntek napokon.

- Hol légyen az az odafönt? - kérdezte Márton kovács.

- Hát Budavárban, a király házában.

Márton kovácsnak torkán akadt a forró tejbekása, alig bírt szóhoz jutni tőle:

- Hát miféle szerzet vagy te tulajdonképpen?

- Mátyás varga vagyok, a Mátyás király udvari vargája, kezem munkájából élő szegény ember.

- Az már más - nyugodott meg a kovács -, majd megijedtem, hogy tán valami előkelőség vagy, aki a király őfelségével mártogat egy tálba. De ha te is csak ilyen magamformájú szegény ember vagy, éltessen az isten mazsolaszőlővel! Hintsd meg vele még egyszer ezt a kását, anyjuk!

Ahogy az asszony kiperdül a konyhára, azt kérdi a kovács a vendégtől:

- Hát aztán hogy mondja a szolgálat? Van-e jó gazdád?

- Nincsen rá panaszom, ámbátor néha nagyon is kötözködő kedvében van a király. A minap is úgy vágott a fejemhez egy fejelés csizmát, hogy mind kihullott belőle az aranypatkó.

- Nono, öcsém, bizonyosan benned volt akkor is a hiba! Nem az az ember Mátyás király, aki ok nélkül bántaná a kisebbet. Tán nagyon is ormótlan foltot vetettél a csizmájára.

- Szó, ami szó, biz én elnagyjáztam rajta az öltést. De nem csuda, mikor a királyné asszony is egyre zavarta hozzám az inasát: hogy hát az ő templombajáró csizmácskája mikor lesz már készen.

Éppen erre lépett be Márton kovácsné, s megszólalt nagy ájtatosan, míg teleszórta a kását mazsolával:

- Ó, de szeretném én egyszer a királyné asszony csizmácskáját látni! Valami szépség lehet az, ugye, lelkem Mátyás varga?

- Biz azon van mit nézni; hanem mást mondok én kigyelmednek. Szalajtsa föl egyszer a gazdát Budavárába: küldök tőle ezért a mazsolás kásáért szakasztott olyan egy pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján húz a lábára.

Olyan jóízűt nevetett erre a tréfabeszédre Márton kovács meg a felesége, hogy alig győzték a könnyüket törülgetni. Hát mire egészen szárazra törülköznek, egy szem mazsola nem sok, már annyi sincs a kásán.

- Ugorj már egy kis mazsoláért, asszony - mondja megint a kovács -, ne éhezzék ez a szegény fiú.

- Sose menjen, nénémasszony - szabódott Mátyás -, ne fossza ki énmiattam az éléskamráját!

- Jut is, marad is - nevetett Márton kovácsné, s úgy meghintette még egyszer a tálat, hogy több volt már benne a mazsola, mint a kása. S mire Mátyás megfelelt a vacsorának, akkorra már ágyat is vetett neki a jó asszony a kuckóban, a Márton kovács subájára. Nem is álmodott a király a selyemvánkoson soha olyan szépet, mint most a tulipántos subán. Nem is ébredt fel addig, míg a kovács másnap reggel ki nem verte a szeméből az álmot egy nagy libazsíros lángossal.

- Ezt majd elviszem az útra - mondta Mátyás -, mert nem időzhetek tovább. Sietős az utam, nagyon várnak már otthon a király csizmái. Hanem annyit mondhatok gazduramnak, hogy nem bánja meg, ha fölkeresi Mátyás vargát a budai Várban.

Kezet adott rá Márton kovács, hanem azért harmadnapra már úgy elfelejtette Mátyás vargát, mintha soha hírét se hallotta volna. Nem adhat hitelt az ember minden jöttment vándorló szavának. Meg aztán volt őneki egyéb dolga is. Jött a szalontai vásár, arra készülődött, kalapálva a sok patkót, járomszöget, kocsivasalást. Ahogy javában dolgozgat, egyszer csak leugrik ám a műhelyajtóban egy habos paripáról egy kényes dalia. Ezüst a ruhája, uras a tartása, haragos a szava, a szeme járása.

- Itt lakik-e Márton kovács?

- Én vagyok az, vitéz úr. Szolgálhatok valami rangos acélpatkóval?

- Nem kell énnekem a te rangos acélpatkód, hanem kellesz te magad, Márton kovács! Mátyás király hívat magához Budavárába, azt mondják, valami rosszat beszéltél róla minapában holmi vándorló legénynek.

Elállt Márton kovácsnak a szíve verése. Elbúcsúzott a síró-rívó feleségétől, aztán fölkapaszkodott a szamarára, s megindultak a királyhoz nagy csendességben. Csak akkor szólalt meg Márton kovács, mikor fölértek Budára:

- Szépen megkérem vitéz uramat, ne vezessen engem addig őfelsége színe elé, míg Mátyás vargával nem beszéltem. Hadd váltanék egy-két szót azzal a haszontalan csavargóval.

- Magam is úgy akarom - felelte a király vitéze, s vezette a kovácsot márványlépcsőkön, bíborszőnyegeken keresztül föl a Várba. A szemét se merte fölvetni szegény kovács, csak mikor a vitéz a fülébe súgott neki:

- Ott ül Mátyás varga a sarokban!

Csakugyan ott ült Mátyás király nagy arany karszékben, korona a fején, bársonyköntös a vállán. Nevetve csapott a tenyerébe a szalontai kovácsnak.

- Isten hozott, Márton kovács! Hát csak nem jöttél volna el, ha érted nem küldök. No, kerüljünk beljebb a tisztaszobába, hátha akad valami harapnivaló.

Azzal karra kapta a kovácsot, s vitte befelé egy kis benyílóba, ahol már meg volt terítve az asztal szép fehér abrosszal, szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.

- Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen a királyné, aki egyszerre csak bent termett a szobában.

- Jó étel ez annak, aki szereti - mosolygott a király a kovácsra, akinek nem kellett nagy biztatás, mert még ki is kaparta a tálat.

- Jólesik, szolgám? - kérdezte a király, s intett a királynénak, aki kivitte az üres tálat, meg visszahozta tele mazsolás kásával. Csakhogy most már ezüst volt a kásája, vert arany a mazsolája.

- Láss hozzá, Márton kovács - unszolta a király a vendéget -, szereted te a tejbekását.

- Jó nekem a mazsolája is - felelte a kovács -, ilyet nem minden pénteken lehet enni Szalontán.

A király elmosolyodott, s maga is segített telerakni a kovács zsebét arannyal, hogy csak úgy dagadt bele. Aztán odaszólt a királynénak:

- Ugorj már, hékám, egy kis mazsoláért, hadd teljen be vele ez a szegény ember!

- Sose menjen, fölséges asszonyom - szabódott a kovács -, ne fossza ki énmiattam a kincseskamráját!

- Jut is, marad is - nevetett a királyné, s megint telehintette arannyal a tálat. Jutott már belőle még a csizma szárába is Márton kovácsnak. Mikor aztán felkészülődött a jámbor, s nagy hálálkodva elköszönt királyi gazdájától, az ajtóból visszaintetté Mátyás:

- Hej, de csak eszefelejti ember lettél, Márton kovács! Mit szól otthon az asszony, ha itt felejted ezt a pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján szokott a lábára húzni?

Azzal a karjára akasztott egy pár bársonycsizmát, aminek ezüst volt a sarka, arany a dratvája, két karbunkuluskő a két pitykegombja.

- Tisztelem a feleséged, Márton kovács! Egészséggel szaggassa el a Mátyás varga ajándékát!

Jaj, dehogy szaggatta, dehogy! Élete fogytáig külön polcon tartogatta Márton kovácsné a kamrában a királyné csizmáit, s még a komaasszonyának is csak sátoros ünnepeken mutatta meg.



A KIRÁLY FÁJA


A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.

- Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.

- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.

Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.

Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.

Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.

- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.

Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.

- Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen. - Kinek tiszteljelek?

- Támadi Balázs a becsületes nevem.

- Vitézhez illő név - mosolygott a király.

- Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.

- Hát most mi vagy? - kérdezte a király.

- Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.

Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.

- Gödör biz ebből, tiszt úr.

- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?

- Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.

- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?

- Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. - De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.

Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.

- No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.

Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.

- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?!

A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.

- Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!

Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.



A SOLYMÁRI CSÓKA


Igazságos Mátyás királyról tudnivaló, hogy úrtól, szegénytől egyformán megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.

- Azt üzente urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá, a solymári bíró, mert beszélni akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári piacon. - Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje.

Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.

- Eb legyen Solymáron bíró, nem én! - fohászkodta el magát. - Keressetek a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!

Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak előle, ki padlásra, ki pincébe. Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.

Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a rigó.

- No, öcsém - toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári bírónak teremtett.

- Már mért teremtett volna? - tátotta el száját a legényke.

- Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.

- Hát ez szép törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom?

- Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod és fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megösmerkedni.

- Én is ővele - bólintott rá a legényke jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azazhogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést.

- No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.

Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette előtte az ásóját.

- Ki vagy, mit akarsz?

- Én bizony a solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni.

- Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába.

Mert hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belőlük egész erdőre valót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyőkével, a tenyerében meg valami külső országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba.

- Szép jó estét! - billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király.

- Én vagyok - szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki fia-csikaja vagy?

- Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári bojtár. - Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.

- Úgy, te vagy az a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?

- Micsoda? - csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj!

No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek; de az megneszelte a szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

- Eressz ki, te ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a legényke együgyűsége.

- Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem - alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó.

Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából:

- Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!

- Nagyon szívesen - egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. - Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge portéka ám ez!

Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült belőle a csóka, mintha soha benne se lett volna.

- Ejnye, te csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen nem is rigó volt az, hanem csóka!

- Hát persze hogy az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudnivaló, hogy Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó.

- No, azt szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. - A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő csókát nem hoztok!

- Add írásban, uram királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ orra alá:

- Nem találtuk még meg a fütyülő csókát!

A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.



A GYEVI TÖRVÉNY


Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.

Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:

- Leginkább csak Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.

No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.

- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.

- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.

Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.

- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.

Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt:

- Kivéve a gyevi bírót.

Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

- Csárda ez, atyafiak?

- Az ez.

- Van-e benne fehér cipó?

- A váci püspök se eszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.

- Hát piros bor?

- A török császár se iszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.

- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!

Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

- Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában - ütött a vállára a király barátságosan.

- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.

- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.

- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.

- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

- Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

- De bizony azt vigye el legelőbb!

- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. - Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?

- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.

- No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.

- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!

- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.

- Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé?! - meresztett nagy szemet a bíró.

- Jobban süt ez még annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.

Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta.

- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.

Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:

- Olvasd, ispán, olvasd!

- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.

- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

- Kivéve a gyevi bírót!

- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Ezüsttálból aranykanállal egyen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.

Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!



A MINDENTUDÓ


Kancsófülű, lapátfogú, hosszú, sovány ember állított be egyszer Mátyás királyhoz. Két pöttöm kis szőke gyerek ténfergett körülötte, alig értek a térdéig.

- Vendel vágyom - hajtotta magát kétrétbe a nagy égimeszelő a király előtt.

- Elhiszem, fiam - biccentett rá a király. - Hát aztán mi vagy még?

- Csak cseh vágyom - mondta kicsit szégyenlősen a hosszú ember.

- No, azt látom - mosolygott Mátyás -, hát aztán mit akarnál tőlem, cseh Vendel?

- Kenyeret akarom - tette össze kezét a cseh.

- Hja, atyámfia, azt meg is kell érdemelni! - mondta a király. - Mit adsz nekem, ha én kenyeret adok neked?

- Tudományt ádom.

- Mi a tudományod?

- Tudok megolvasni, hány sugara van a napnak - feszítette ki kevélyen a mellét Vendel.

- No, az nem sokat ér - legyintett a király. - Esős időben ennek a tudománynak nem lehet hasznát venni.

- Mást is tudom. Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog.

- Hordjon el a gólya, csípjen el a fecske! - kiáltott rá bosszúsan a király. - Ezért a tudományért nem adok kenyeret.

Elszomorodott a cseh, szeplős, vörös arcán csak úgy omlottak a s könnyei, eltört a mécsese a két porontynak is. Mátyás jó szíve megesett a jámborokon.

- Tudod mit, Vendel? - ütött a vállára a mindentudónak. - Két gyerekedet itt fogom magamnál, te pedig nézz körül egy kicsit a világban, szerezz valami érdemes tudományt magadnak.

Nagy örömben ment el Vendel, hogy a király szárnyai alá adhatta a kicsinyeit, nem is került vissza, csak egy esztendő múlva, de akkor még soványabb volt, mint mikor elment.

- Megmentem, elgyüttem, itt vágyom - keszegelt a király elé. - Mindent tudom már!

- Hadd halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király.

- Tudom egyszeregyet, tudom kétszerkettőt, tudok visszafelé mondani az ábécét, tudok mondani, hány foga van az egérnek, tudom pipaszárát fúrni a lószőrből.

- No, ezt jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt tudod-e, mennyire van az ég a földtől?

- Aztat csak nem tudok - horgasztotta le nagy fejét a mindentudó. - Nem volt az benne a nagy könyvekben.

- No, megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én oda, ahol ezt is megtanulod. Eredj te fél esztendőre iskolába a szegedi juhászok közé. Fogadom, ott ember lesz belőled.

Letelik a fél esztendő, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste, széles a válla, piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni.

- Te vagy-e az, Vendel? - felejtkezett rá a király.

- Testestül-lelkestül.

- Hát hány hét a világ?

- Mával is kevesebb.

- Hát az ég mennyire van a földtől?

- Amennyire a föld az égtől.

- Emberül megfeleltél, Vendel. No, ugye, csak jó iskola az a szegedi juhászoké?

- Uram királyom, se iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el Vendel képe. - Nem konyítanak azok a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz. Nem lettem én ott okosabb egy mákszemet se.

Nem szólt Mátyás semmit, csak mosolygott, s kiadta a parancsot, hogy a cseh Vendel most már ne maradjon többet el mellőle. Vitte magával, akármerre ment, egyszer még a palotai erdőkbe is kivitte vadászni.

No, a vadászat nem sokat ért, egeret se láttak, nemhogy őzet, de azért úgy eltévedtek, mint hangya a búzában. Tévelyegtek előre-hátra, egyszer csak elsóhajtotta magát a király:

- Jaj, fiam, de megéheztem!

Az ám, de már délben megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol egy falat harapnivaló, mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra való vadkacsatojást a mocsárszélben, azt odakínálta a királynak.

- Süsd meg! - mondta bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást.

Úgy ugrott oda Vendel, mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó.

- Megsütöm én, uram király!

- Miben, te heprecsóré? Hol a hozzá való edény?

- Ahol a! - mutatott rá Vendel vigyorogva a mocsárra, s könyökig feltűrte a köntösét. - Rakj tüzet, csatlós komám!

Mire a tűz lobogott, minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba mindentudó Vendel, s úgy dugta bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint kiszedte őket, letisztogatta róluk a rájuk égett tapasztást: olyan szépen megsült hajában a tojás, hogy öröm volt nézni.

Hát még a drága jó íze! Nem is győzött a király hálálkodni, meg is kérdezte mindjárt Vendelt, hol tett szert erre a jeles tudományra.

- Hol-e? - mondta kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász a hirtelen-hamarjó vacsorát.

- Nini, Vendel, hát mégiscsak tanultál valamit azoktól a tudatlan emberektől? - nevetett a király, s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a mindentudó feje búbjára. - Ládd, megvan a tudomány, most már megérdemled a hozzá való kenyeret!

Másnap reggel meg is tette a boldog csehet udvari tojásgyűjtögetőjének. Az is maradt halála napjáig, s könnyű volt a mestersége, mert a két kis porontya is segített neki benne.



KI ÁLMODTA A LEGSZEBBET?


Sokat változtak a budai erdők azóta, mióta Mátyás király kergette bennük az őzet meg a szarvast. Abban az egyben bizonyosan nagyon megváltoztak, hogy most már nem lakik bennük se szarvas, se őz. Hanem abban meg egy cseppet se változtak, hogy ma is könnyebb köztük eltévedni, mint eligazodni.

Megesett biz az egyszer Mátyás királyon is, hogy akárhogy tudakozta kifelé az utat a rengetegből, ott lepte az éjszaka. Szerencse, hogy szép, csillagos nyáréj volt, amit vétek lett volna szobában tölteni. Többet ért a pattogó rőzsetűznél heverészni, ahol az udvari vadászok mindjárt nyársra húzták a vadat. Kristályvízzel a csörgő hegyi patak szolgált, s hogy hiányosság semmiben se legyen, a falatozás végeztével Nekemiás mester is odatelepedett a király lábához, az udvari csillagász.

- No, tudós mester - intett neki Mátyás -, hadd lássuk, el tudsz-e altatni a tudományoddal!

Tudós Nekemiás mester csakugyan locsogott-fecsegett is a csillagokról annyit, hogy az udvari vadászok mind elaludtak bele. De még a fülemilék is elhallgattak, még a patak is halkabban mormogott, mikor egyszerre csak megszólalt a király:

- Azt mondd meg, mester, ha olyan nagy tudós vagy: micsoda tűzpillangók röpködnek ott az erdő mélyében?

Nekemiás mester nem szólt arra semmit, hanem horkantott akkorát, hogy a király a kardjához kapott.

- Azt gondoltam, vaddisznó! - ütött a mester vállára, de az még összébb görnyedt, olyan jóízűen aludt a jámbor.

- Mégiscsak magamnak kell megnéznem azokat a tűzpillangókat! - ugrott talpra Mátyás, s kezébe kapva a puskáját, szép csendesen nekivágott a sűrűnek.

No, a tűzpillangók nem voltak valami ijedős teremtések. Annál nagyobb rajokban röpködtek, minél közelebb ért hozzájuk Mátyás, s utoljára úgy nekibátorodtak, hogy a király arcába is beleröppentek.

- Ohó - hessegette el őket magától a király -, hiszen nem pillangók vagytok ti, hanem szikrák!

A tűzpillangók csakugyan egy nagy máglyából táncoltak kifelé, amely az erdő közepén úgy lobogott, mintha óriások lobogtatnának valami piros kendőt. Három szénégető legény hevert a máglya körül: azok meg igazi óriásoknak tetszettek a piros fényben.

- Jó estét, jó emberek - lépett oda hozzájuk Mátyás -, no, mire végzitek?

A jó emberek nagyon szűken eresztgették a szót a foguk közül. Nem csinálnak biz ők egyebet, mint feketét a fehérből. Fekete szenet a szép fehér fahasábokból.

- No, ennél különb mesterséget is tudnék - telepedett közéjük a király. - Nem fákat kellene nektek vágni, hanem törököt.

- Mivel, atyafi? - mordult rá az egyik legény. - Fejszével-e vagy fűrésszel?

- Hja, legények, nem a fegyver teszi a katonát, hanem a jóra való katonának a király adja a fegyvert! Látjátok, hogy engemet is hogy fölékesített Mátyás király.

Ezzel szétlebbentette magán a köpenyeget, s kicsillantotta alóla az aranyos kardot, az elefántcsontos puskát. A három legénynek összevillant a szeme, s mindjárt közelebb hívták Mátyást a tűzhöz.

- De bizony legjobb lesz, ha az éjszakát itt tölti, katona uram. Futja a derékalj mindnyájunknak, de még a takaródzót se húzzuk le egymásról.

No, az igaz is volt, mert a derékalj a puha pázsit volt, a takaródzó meg a csillagos ég. Aludt is a király olyan jóízűt, hogy még a feketerigók költögetésére se ébredt fel hajnalban. Hanem arra felébredt, mikor az egyik kormos képű legény oldozgatta le az oldaláról az aranyos kardot.

- Mit csinálsz, te legény? - riadt föl Mátyás, s úgy szórta a szeme haragjában a szikrát, akár a szentjánosbogár. De nem ért az semmit, mert a három legény nagyon barátságosan nyomogatta lefelé a földre.

- Sose ugrándozzon, katona uram, hanem csak pihenjen szépen. Hiszen nincs nekünk rossz szándékunk, csak igazságot teszünk.

- Hát aztán micsoda tifelétek az igazság?

- Az, hogy reggel ki-ki elmondja, mit álmodott az éjszaka, s annak ha törik, ha szakad, teljesednie kell.

- Szép kis igazság! Hát aztán mit álmodtatok?

- Én csak annyit - nevetett a legöregebb legény -, hogy ez az aranyos kard az én oldalamon ragyogott, s ezzel álltam be katonának Mátyás királyhoz.

S már akkor csakugyan oldalára kötötte a kardot.

- Én meg ezzel a gyöngyös puskával mentem vitézkedni - szólt a középső testvér, s már akkor csakugyan illegette a vállához a puskát.

A legkisebb fiú elszontyolodott, hogy így kisemmizték a bátyjai, hanem ahogy végignézett Mátyáson, egyszerre elrikkantotta magát, mert megakadt a szeme a vadászkürtön.

- Nini, tulajdon ezzel a kürttel álmodtam az éjszaka! Még a zsinórja is csupa ezüst volt, mint ennek.

Mátyás király azonban mindig jó helyen tartotta az eszét, s nagyon vidáman mosolyodott el.

- Hát a szava ilyen volt-e annak a kürtnek, öcsém?

- Majd kipróbáljuk - kapott a szón a legény, s akkorát harsantott a kürttel, hogy az tán Budaváráig is elhallatszott. De a vadásztanyáig biztosan el, mert mire a legény harmadikat harsantott, akkorára már ott termettek a király vadászai.

A három szeneslegény négyfelé ugrott, de a király rájuk rivallt, erősebben a kürt szavánál:

- Hohó, ha én meghallgattam a ti álmotokat, ti is hallgassátok meg az enyémet! Azt álmodtam, olyan szorosra kötöttem a nyakravalótokat, hogy sose oldódzott meg többet.

Nekemiás mester már akkor kiválasztotta, melyik bükkfa lesz a legmagasabb a három legénynek. Azok meg úgy álltak ott, mint a jégverte búza, s alig hittek a fülüknek, mikor a király szelídebbre fogta a szót:

- Ti sem akartatok nekem rosszat, én se akarok nektek. Olyan feketék vagytok, hogy nem tehetek veletek mást, mint hogy beveszlek benneteket katonának a fekete seregbe.



A VADKÖRTÉS EMBER


Akkor történt, mikor Mátyás király Bécsnek büszke várát ostromolta. Mégpedig a döntő roham előtt való estén. A király túri süveget nyomott a fejébe, ütött-kopott gubát kerített a vállára, s karon kapta Magyar Balázst, a fővezért.

- Gyere, Balázs, nézzünk körül a táborban. Hadd lám, hogy várják jó vitézeim a holnapot.

Biz azok nagyon nyugodtan várták. Mintha nem is ellenséget kellene kaszálni másnap, hanem búzát. Mesélgetve, danolászva heverték körül a tábortüzeket, és nem sok ügyet vetettek a két gubás emberre. Azt gondolták, eleségszállító fuvarosok.

Mátyásék megkerülték az egész tábort, s visszatérőben voltak, mikor a várfalak felől nagy huppanás hallatszott. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várbeliek.

Nem zsák volt pediglen az, hanem ember. Lassan-lassan kivált a sötétségből, s közeledett a táborhoz. Őszbe csavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája mutatta, hogy a fekete seregből való vitéz, a sisakját nem a fején tartotta, hanem a kezében, s ez mindjárt szemet szúrt a királynak.

- Megállj, Balázs - intett a vezérnek -, lessük meg ezt az embert, miben töri a fejét.

Nem törte az a jámbor semmiben sem. Leült a tábor szélén hamvadó tűz mellé, az ölébe vette a sisakját, eszegette belőle szép csendesen a frissen szedett vadkörtét.

A vezér meg a király összenézett.

- No, ennek helyén van a szíve - nevetett Magyar Balázs -, bizonyosan a vár tövében szedte azt a finom csemegét, pedig ott könnyen otthagyhatta volna a fogát.

A király is elmosolyogta magát.

- Hiszed-e, Balázs, hogy magam is megkívántam a vadkörtét?

- No, csak ennél nagyobb kívánsága sose legyen felségednek - szólt a fővezér, s odament a kis emberhez. Sebesen ment, de lassan jött vissza: mert csak úgy döcögtette a nevetés.

- Uram király, ma nem csemegézel vadkörtét. Azt mondta az a kis ember, hogy nem adna ő még magának Mátyás királynak se.

- No, ennek az embernek már magam is a szemébe nézek - mondta Mátyás kedvetelten, s még összébb húzta magán a gubát, odaballagott a tűzhöz.

- Jó estét, földi! - köszöntötte a vadkörtés embert. Az meg csak annyit mondott rá foghegyről:

- Edd meg, ha jó!

Mátyást elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig. Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan adta ki a szót:

- Inkább ennék egy kis vadkörtét, ha jó volna.

- Jó ez annak, aki szereti. Eredj, van a vár tövében belőle egész erdő.

- Jaj, dehogy megyek én oda - játszotta Mátyás az ijedtet -, még a fejemre esne valami bolond német! Hanem teneked adok egy körtéért egy aranyat.

- Nem eladó - majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét már vagy megérem, vagy se, osztán nem akarnék éhen menni a másvilágra.

Mátyásnak nagyon megtetszett a mokány kis ember, de úgy tett, mint aki megbosszankodott.

- Nem is vagy te magyar ember - csóválta a fejét -, ha így elereszted a vendégedet.

- Micsoda?! - ugrott fel a kis ember, mint a hörcsög. De aztán csak visszaült a körte mellé, s nyugodtan folytatta: - Látod, pedig én is nagyon sokszor jártam már az udvarodon, de egyszer se vendégeltél meg.

- Hát te tudod, hogy én ki vagyok? - hökkent meg Mátyás.

- Hát a király. Láttam az elébb, mikor kiegyenesedtél, hogy te csak a király lehetsz. Más nem tudja úgy tartani a fejét.

- Hm - mosolygott Mátyás -, hát most már csak megvendégelhetsz.

- Meg ám, ha te is megígéred, uram király, hogy megvendégelsz egyszer, ha innen hazakerülünk.

- Farkas mondja: borjúláb - nevetett Mátyás, és kezet adott a furcsa alkura. Kapott is vadkörtét, de olyan fojtós, fanyar volt, hogy csupa becsületből evett meg belőle egyet.

Aztán befordult a sátrába, aludt egyet a medvebőrön, s másnap csakugyan elfoglalta Bécs városát. Csaptak is nagy áldomást. Tartott vagy félesztendeig. Hanem persze a vadkörtés embert úgy elfelejtette Mátyás, mintha sose látta volna.

De még akkor se emlékezett rá, mikor egy esztendő múlva azt jelentették neki a budai Várban, hogy valami ütött-kopott öreg katona erőnek erejével be akar jutni az ebédlőszobába. Azt mondja, hivatalos ő oda régen.

A király csupa püspökökkel, hercegekkel ült az asztalnál, de azért bebocsátotta az embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a tiszteletet annak rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják.

- Ki vagy, mi vagy, jó ember? - kérdezte a király.

- Találdki Máté.

- Biz én ki nem találom, ha meg nem mondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s valami homályos emlék elevenedett meg az eszében.

- A vadkörtés ember!

- Az ám, ni! - örvendett Mátyás, s odaszólt a fölszolgáló inasoknak: - Nosza, tegyetek ennek a jó embernek egy terítéket a ti asztalotokra.

- Ohó, fölséges király - kottyant bele Máté vitéz a parancsba -, én téged vendégeltelek meg, nem az inasaidat.

Igazságos Mátyás király, talán először életében, megszégyellte magát, és megkérte a jobbján ülő nádort:

- Nádor uram, engedjen itt énmellettem helyet ennek az embernek, mert csakugyan az igazság beszél belőle.

S így esett az, hogy a fekete sereg legrongyosabb vitéze Magyarország legelső uraival mártogatott egy tálba a király asztalánál. De biz ő ezt nem akarta észrevenni egész az ebéd végéig. Csak akkor szólt oda nagy ijedten Mátyásnak:

- Nini, uram király, tán nem is illik az, hogy én szegény közember létemre itt éktelenkedjek a te asztalodnál!

- Megint igazad van, hívem - kacagott a király, s abban a percben megtette Máté vitézt a fekete seregben a nemesek hadnagyának. De még nemeslevelet is festetett neki: három vadkörtét aranyos mezőben.

Így lett Máté vitéz ősapja a nemes és nemzetes Körtési családnak.



ZSOMBOR DEÁK


Három deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.

- Jeromos deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú.

- Vládó deák vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülű.

- Zsombor deák vagyok Debrecenből - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.

- Hát aztán mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király.

A deákok azt mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegődni őfelségéhez íródeáknak.

- Hja, deák urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király. - Akit én megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.

- No, én az vagyok - tolta előre magát a cseh deák.

- Szeretném én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.

A magyar deák hallgatott, mint a tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a vállára nem ütött.

- Hát te, öcskös, tudsz-e valamit, amit ők nem tudnak?

- Tudok, királyom - mondta csendesen Zsombor deák.

- Hát mit tudsz, amit ők nem tudnak?

- Meg tudom tanulni, amit eddig nem tudtam.

- Hát mitőlünk lehet is - vigyorgott össze a másik kettő.

Abban a percben a király leejtette a gyűrűjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a lengyel keze volt a leghosszabb. Ő kapta föl a gyűrűt, de bele is vágta a fejét az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.

- Fájt-e, fiam? - nézett rá Mátyás.

- De még holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.

- Nini, deák urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná azt megmondani, hogy hát az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül fölokosít engem, az lesz az íródeákom.

- No, ez könnyű kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.

- Én már ma este készen leszek vele - legyintett a lengyel.

A magyar deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.

"No, énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná ezt megmondani, nemhogy én tudnám."

Bezzeg meg tudta a lengyel. Tizenkét kutyabőr hártyát teleszántott estélig a felelettel. Vitte is a királyhoz sebesen.

- No, uram király, ez majd fölokosít. Megtudod belőle, hogy a márványba olaj van belekövesedve, azért nem törik be rajta az ember feje.

- Én elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.

Reggelre Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irkafirkát.

- Ez az igaz, amit én írtam - bizonykodott erősen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja a márványt.

- Igaz lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a harmadik cimborátokat is.

No, azt várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt. Utoljára a király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor deák.

- Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. - Odalent van az apródszobában.

- Hát aztán mivel mulatja ott magát?

- Biz az a fejét borogatja levendulalevéllel.

- De már azt megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.

- No, deák - hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha márványfalba veri a fejét?

- Tudom ám, fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.

- Jól van, fiú - veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.

Azon nyomban fel is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat dugtak a füle mögé. A másik kettő meg nem győzött irigyen settegni-suttogni: hogy hát ővelük már most mi lesz?

- Menjetek márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még akkor is nevette őket, mikor már rég elporzottak Budavárából.

Így volt, eddig volt, ezután is így lesz: aki azon erősködik, amit nem tud, megérdemli, hogy kinevessék.



AZ ARANYCSINÁLÓ


Mátyás király idejében éjjel-nappal tárva-nyitva állott a budai Vár nagy érckapuja. Szabadon járhatott rajta ki s be a szegény jobbágy csakúgy, mint a zászlósúr.

- Nem az én házam ez, hanem az országé - mondogatta a nagy király. - Én magam csak zsellér vagyok benne. Kötelességem szívesen látni a gazdát, ha szűrdolmányban jön, ha bársonymentében.

Nem is volt a Mátyás udvara soha ügyes-bajos ember nélkül. Egymás sarkát taposták a kócsagtollas vitézek, a nagy szakállú tudósok, a nagy szavú kalmárok, a csendes mesteremberek. A királynak mindenkihez volt egy-két jó szava.

Legtöbb becsülete volt pedig előtte az olyan embernek, aki valami okos találmánnyal állított be hozzá. Azt soha ajándék nélkül el nem eresztette. Annak az Orbán nevű öreg puskaművesnek, aki az első ágyút öntötte, annyi aranyat adott, amennyi az ágyú szájába belefért. Az pedig bolond nagy állat volt, huszonnégy ökör húzta föl a budai Várba. Világra is szólt a híre Mátyás bőkezűségének, s külső országokból is özönlött a budai Várba a sok feltaláló. Volt azok közt nagyeszű ember is, volt világcsaló is, s a Mátyás éles szeme a szívébe látott mindnyájának.

Egyszer egy magyar, egy olasz meg egy cseh ember kívánkozott a király elé. Mind a három azt mondta, hogy ő valami nevezetes dolgot eszelt ki. Legelőször a magyar emberrel eredt beszédbe Mátyás, mert az volt köztük a legöregebb. Foltos süvegét ahogy lekapta galambősz fejéről, elmosolyodott a király.

- No, öreg, mi tudományt árulsz?

- Hát csak olyan szegényembereset, királyom. Arra jöttem rá, hogy kétannyi ideig tart a csizma, ha rezet ütnek az orrára.

- Dicsérem az eszedet, öreg - bólintott a király -, magam is megrezeltetem a katonáim csizmáját. Hej, öreg, ha ilyen öreg nem volnál, magadat is bevennélek a fekete seregbe.

- De uram király, nem vagyok én még olyan öreg, mert még ma is harminckettőnek adok enni - mosolyodott el az öreg, de úgy ám, hogy minden foga kilátszott. Harminckettő volt az csakugyan.

- Ember vagy, szolgám! - nevette el magát a király, s hátraintett a kincstárnokjának: - Harminckét aranyat adjatok ennek a jó embernek. Hát te mit hoztál, Tamás mester?

A Tamás névre egy olasz hallgatott, ijedt nézésű, kis, keszeg ember volt, alig tudott előkotorászni a fekete köntöse alól egy bot formájú, üres fatokot. Annak a két végébe egy-egy gömbölyű üveglencse volt beleillesztve.

- Nézz ebbe bele, uram király! Tekints le a Dunára!

Mátyás a szeméhez tartotta a tokot, és ijedten kapta el a fejét.

- Ohó, micsoda ördöngös mesterség ez?! Olyan közel láttam benne a Dunát, hogy éppen csak a locsogása nem hallatszott.

- Fordítsd meg a csövet, királyom, és nézz föl a vár tornyára - tanította a királyt csendesen a kis olasz ember.

Mátyás szót fogadott, és elkiáltotta magát:

- Olyan kicsike lett, hogy a tenyeremmel eltakarhatom! Gyertek, urak, csudáljátok ti is, micsoda csudát eszelt ki a Tamás mester nagy tudománya!

Míg az urak a messzelátóval mulatták magukat, Mátyás megint parancsot adott a kincstartójának:

- Száz aranyat rendelek Tamás mesternek. Holtig való ellátást az udvaromnál. Tiszteletet, becsületet ország-világ előtt.

De már ezt a cseh tudós nem állhatta szó nélkül. A nagy, vörös képű ember nagy merészen megkapta a király karját.

- Megállj, király! Ha az ilyen dibdáb dolgokat így megjutalmazod, mit adsz az én tudományomért?

- Mit tudsz? - kérdezte a király rosszkedvűen a hányaveti csehet.

- Tudok aranyat csinálni - felelte az kevélyen, s akkorát ütött a mellére, hogy csak úgy dongott bele.

A király kíséretén csudálkozó moraj futott végig. Sok balgatag ember kereste abban az időben az aranycsinálás titkát, a Mátyás józan elméje azonban nem hitt benne.

- No, az is szép mesterség - intett barátságosan a tudósnak. - Hát aztán miből csinálod az aranyat?

- Akármiből, uram. Amit én a forralóüstömbe teszek, ha vas, ha kő, ha sár, abból arany lesz.

- No, ez derék dolog, mester - mosolygott a király. - Ekkora tudományt méltó jutalomban kell részesíteni. Hamar hozzatok egy nagy üres zsákot.

"No, azt mind kinccsel töltik tele" - gondolta magában az aranycsináló, s még jobban felfújta magát. Csak akkor képedt el, mikor Mátyás odaborította vállára az üres zsákot.

- Nesze, mester, a jutalom. Használd jó egészséggel.

- Uram király - hebegett megütődve az aranycsináló -, miért űzöl belőlem csúfot? Hát mit csináljak én ezzel az üres zsákkal?

- Nini, mester - nevetett a király -, hát rakd bele azt az aranyat, amit magad csinálsz!

De úgy elkotródott az aranycsináló mester, hogy képpel se fordult többet Buda vára felé, ahol annyi ragyogó arany közt mégiscsak a Mátyás király esze volt a legragyogóbb arany.



A BÉCSI DIÁKOK


Világbíró Mátyás királyhoz egyszer három bécsi diák állított be a budai Várba. Jeles három szerzet volt: az egyiknek szép nagy, szélfogó fülei voltak, mint a túri kancsónak, a másiknak kávésfindzsával vetekedett a szeme, a harmadiknak olyan hosszú volt az orra, hogy két araszttal előtte járt a gazdájának.

- Kik vagytok, mik vagytok? - mosolyodott el Mátyás az érdemes társaság láttára.

- Bécsi diákok vagyunk, urunk királyunk - hajlongott a három legény.

- Hát aztán mi járatban volnátok? - tudakozta Mátyás.

- Le akarjuk főzni a pesti diákokat. Hallottuk hírét, hogy fölvitte isten a dolgukat. Bársonyba járatod, kaláccsal eteted őket.

- Úgy igaz az - bólintott a király. - Úgy kell megbecsülni a tudományt, ahogy megérdemli.

- No, akkor minket aranyba foglaltass, marcipánnal tarts, magyarok királya! Szem nem látta, fül nem hallotta párját a mi tudományunknak. Erdő az, nem berek, tenger az, nem patak, mint a pesti diákoké.

- Megnézzük, hány zsákkal telik - mosolygott Mátyás csendesen, s odafordult a lapátfülűhöz: - No, fiam, hát mit árulsz?

A diák meglegyezgette magát a füleivel, s kevélyen jelentette:

- Olyan fülem van, hogy még a fű növését is meghallom vele!

- No, te ugyan kivágtad a rezet - intett neki Mátyás kegyesen. - Olyan jutalmat adok a tudományodért, amilyent érdemelsz. Megengedem neked, hogy ott hallgasd az országban a fű növését, ahol csak tetszik.

A tudós bécsi diák úgy ballagott ki az ajtón, mint akit leforráztak.

Szégyenletében úgy beletakaródzott a fülébe, hogy azt se hallotta, mikor a findzsaszemű a helyébe toppant.

- Hát te mit tudsz, szolgám? - kérdezte nyájasan Mátyás.

- Még ennél is különbet - forgatta szemét a findzsaszemű. - Olyan éles a szemem, hogy még annak a hangyának a pislogását is látom, amelyik a köntösöd ujján mászik.

- Az ám, csakugyan - pillantott Mátyás a dolmánya ujjara. - Bizonyosan a kertben hullott rám az előbb. Nesze, fiam, megjutalmazlak vele. Legalább lesz min gyakorolni a tudományodat.

Azzal a markába nyomta a hangyácskát a findzsaszeműnek. De úgy megzavarodott az az istenadta, hogy az ajtót se látta meg az éles szemével, hanem mindenáron az ablakon akart kimenni.

Annál vígabban táncoltatta az orrát a harmadik bécsi diák.

- Az ér a legtöbbet, amit én tudok - hunyorított Mátyásra a fél szemével. - Olyan orrom van, hogy a hetedik határból is megérzi a pecsenye szagát.

S akkorát szippantott a takaros orrával, hogy csak úgy lebegtek bele a bíbor függönyök. Mátyásnak meg a könnye hullott nevettében.

- Szaladjatok hamar! - kiáltotta oda a kamarásainak. - Hozzatok egy fehér cipót ennek a tudós embernek a pecsenyeszag mellé, hadd mártogathassa meg benne!

De nem várta az a cipót, hanem esze nélkül kisomfordált a palotából. Hanem az orra még egyszer olyan hosszúra nőtt, mint azelőtt volt, úgy kellett neki külön kocsin vitetni.

Azóta se főzték le a bécsi diákok a pestieket.



HARMATOS ZÖLD FŰBEN...


Nyitra megyének kellős közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak, hogyha a piaca közepén elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélső viskóban is hideg rázza az egereket. El se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény kis faluban hogy fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király.

Úgy volt az, hogy akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken. Fagyos nyár, esős tél, száraz tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében. Hullott az ember, mint ősszel a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király udvarába is.

Így esett aztán, hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta kíséretével az ínséges tájakat. Vigasztalta, biztatgatta a föld népét, s nyújtotta a tanács mellé a kalácsot is. Nagy társzekerek hordták szét a piros búzát, a fehér lisztet, amilyent azon a tájon boldogabb világban se látott a szegény ember.

Áldotta is jótevőjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta, amerre járt, s csókolgatták a köntöse szélét!

- Áldja meg az Isten a lába nyomát is!

A nyitrai kis faluban is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy kiugratott az erdőből aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora éljent kurjantottak neki, hogy megreszketett bele az egész falu.

Pedig nem is a király volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött, szürke köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor fölemelte a karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek dübörögtek:

- Ez a tiétek!

Örömében egyszerre térdre borul az egész falu a harmatos zöld fűben. Nem maradt ott talpon egyéb, csak a király meg egy szöszke siheder gyerek.

Rángatták is a suhancot, előre-hátra.

- Térdre, Béni!

- Nagy úr ám ez, hékás!

- Tán gyökeret eresztett a lábad?

A kisbíró röstellte a legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a gyereknek:

- Mindjárt leütteti a király a fejedet, ha le nem térdelsz előtte.

Megzavarodott a gyerek, tekingetett előre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de utoljára mégiscsak azt mondta:

- Nem lehet.

De ezt aztán olyan keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek elé, és rászögezte szúrós szemét.

- Mi nem lehet, te gyerek?

A fiú állta a nézést, nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat.

- Az nem lehet, hogy én letérdeljek.

- Miért nem lehet az, te gyerek?

- Azért, mert az ünneplő nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld fűben. Pedig édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két szememre, mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg...

De itt már úgy nyögött a gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül.

- Mondjad csak, fiam, bátran, mondjad!

- Meg azt is mondta - sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot, bizony a király nem ad helyette másikat.

A király olyan jóízűt nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek lángba borult képét.

- Mi a neved, fiacskám?

- Birinkei Béni.

- Mi az édesanyád?

- Gyapjúnyíró özvegyasszony.

- No, fiam, Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg neki, ezután majd én varratom neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek vagy.

A király szavának állt, s egész életében gondot viselt Birinkei Bénire. Nagy úr lett belőle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem volt több az országban, amilyen az övé. Harmatos zöld fűbe mezítlábos parasztfiúcskát festett a címerfestő, ahogy a kezével a nadrágját simogatja.



AZ ARANYALMA


Mátyás király egyszer éppen haditanácsot tartott vezéreivel, mikor ajtónállója jelentette, hogy hírnök jött a lengyel határról.

- Várjon egy kicsit - rendelkezett Mátyás.

- Lóhalálában jött, olyan fáradt, alig tántorog.

- Pihenje ki magát.

- Háborús hírt hozott.

- No, azzal meg különösen ráér. Abból már van három fogásra való. Az övét eltesszük csemegének.

Háromfelől is fenyegette ellenség az országot, éppen azokon osztozott Mátyás a vezéreivel.

- A török császárt megtartom magamnak - mosolygott jókedvűen. - Az ellenségnek csak a nagyját szeretem. Hát a német szomszédot ki vállalja?

Tízen is csörgették kardjukat, a király az öreg Perényi nádort választotta közülük.

- Kelmedet már megszokta a német. Jól se esnék neki, ha más porolná ki a bugyogóját. Hát a cseheknek ki mond fogadjistent?

Erre meg az erdélyi vajda ugrott fel a székről. Nagy harcsabajuszát úgy mozgatta, mintha máris csehet enne.

- De már azokat nem engedem másnak! Én hozom el felségednek Mátyás-napi ajándékul a cseh királyt.

- Derék lesz - hagyta helyben Mátyás. - Hát most nézzük a csemegét.

Bebocsátották a pihegő hírnököt. Azt az újságot hozta, hogy a lengyel király is táborba szólította hadinépét. Étvágyat kapott a többitől, ő is akar harapni egy darabot Magyarországból.

Nagy csattanás hallatszott erre, pedig nem is villámlott. Kinizsi Pál ütött az asztalra. A király legkedvesebb emberének ez is szabad volt.

- Kitöröm a fogát! - dörögte szikrázó szemmel.

- Pál, Pál, minek ez a nagy dér-dúr? - feddette mosolyogva a király. - Mióta vadászik egerekre az oroszlán? Macska is elég lesz a lengyel határra.

Macskáknak az apródjait hívta Mátyás. És megtette azt a csúfot a lengyel királlyal, hogy csakugyan macskát küldött ellene.

Hét kis apródját behívatta magához. Lobot vetett a képük, parázslott a szemük, mikor meghallották, mekkora tisztesség várakozik reájuk.

- Hét vezért persze nem küldhetek egy ellenség ellen - nézett végig rajtuk kedvtelve Mátyás. - Hadd látom, melyik közületek a legarravalóbb.

- Apróra vágom a lengyelt! - fogadkozott az egyik.

- Makká töröm! - bizonykodott a másik.

Volt olyan is, aki répává akarta darabolni, olyan is, aki korpává őrölte volna.

- Kis csupor hamar forr - nevetett Mátyás. - Azt választom, aki nemcsak erővel, hanem ésszel is győzi.

Azzal bevezette őket a címeres terembe. Annak a közepén le volt terítve egy nagy szőnyeg, annak a közepén feküdt egy aranyalma.

- No, úrfiak, az lesz a vezér, aki fölveszi az almát a szőnyegről - intett Mátyás az apródoknak.

Heten nyolcfelől szaladtak volna érte, de a király rájuk kiáltott:

- Ohó, lassan a testtel! Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szőnyegre lépni.

Visszahőköltek a fiúk, és megzavarodva néztek egymásra. A legbátrabb aztán megszólalt közülük:

- Bottal is szabad hozzáérni?

- Ahogy csak jólesik, fiúk - biztatta őket Mátyás.

Szaladnak aztán botért, hálóért, horogért, de mind nem ért az semmit, egy sem ért el az almáig.

- Lehetetlen, amit kívánsz, urunk királyunk - csüggesztették le szomorúan a fejüket az apródok.

- Az én apródaimnak nem szabad ilyent mondani - húzta össze a szemöldökét Mátyás. - Ész kell ide, hamar kész.

Az egyik fiúnak - hosszú szőke fürtű, jegenyenövésű, szelíd szemű legényke volt - hirtelen megvillant a szeme.

- Én már tudom - mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szőnyeget az egyik sarkánál fogva, s addig göngyölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a tenyerére, s térden állva tartotta oda Mátyás elé.

- Parancsolj, uram királyom!

- Tedd el, fiam, tied a vezérség - ütött a vállára Mátyás. - Hajnalra indulhatsz is a sereggel. Ha a karod is úgy helyén van, mint az eszed, szerencsével jársz.

Két hét múlva Jajcában ostromolta a törököt Mátyás, mikor megint hírnök kereste a lengyel határról. A magyarok körülfogták a lengyel hadat, megadta magát kényre-kegyre: ezt a hírt hozta.

- Köszöntöm a kis vezért - üzente vissza Mátyás -, remélem, nem esett semmi baja.

- Lándzsaszúrás érte a vállán.

- Küldünk a sebére puha takarót.

Drága bársonypalástot kapott a kis apród, és nemesi címert: páncélos kar tart aranyalmát égszínkék mezőben. Ő lett az őse az Almássy nemzetségnek.



A GYÖNGYÖSI TANÍTÓMESTER


Gyöngyös város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélű selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni, mikor legelőször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.

- Biz ezt, királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.

- No, ezután Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király, és mindjárt bele készíttetett egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon oda a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra.

Maga gyúrta, maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütőlapátra is maga tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.

- Kéz után keletlen, lapát után sütetlen - csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az őzeket.

- Gyertek, urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta őket.

Meg kell adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a nagy templom előtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszra rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellől nézték, hogy töltik kedvüket a nagyurak.

No, azt meg kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal hányták a sok jó ételt a gallérjuk mögé. Hanem azért a királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopasz fejű vénembert meglátott a sokadalomban.

- Nini, Bálint tanítómester, te vagy az?! - ugrott oda hozzá, s úgy megölelgette, hogy mindenki elbámult bele.

Bálint gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében ő igazgatta valamikor az írónádat.

- Bizony, neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tőled! Viszlek magammal Budára udvarmesternek.

No, egyéb se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.

- Jaj, uram király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé! - mondta szabadkozva. - Ki viselné akkor gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak?

- No, jól van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak meg téged minden hónapban.

Bálint örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.

- Mi lesz belőlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? - dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak tanácsért.

- Okos ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is - mondták neki.

Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki. Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki.

- No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le mosolyogva a falról egy aranyláncot.

- Nem az kell nekem, uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.

- Micsoda törvény?

- Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.

- No, az nem sokba kerül - mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az íródeákjával, arany papírra, ezüst betűkkel, de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak.

- Használd egészséggel addig is, míg meglátogatlak.

No, arra nem soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével, s az volt az első szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó?

- Most nem szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye.

Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit:

- Ne félj, bíró, visszajövök még!

Vissza is jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a parancsot, hogy kő kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert űzni a király személyéből.

Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király előtt a sok kegyelemkérő követség.

- Se irgalom, se kegyelem! - intette el őket maga elől a király. Szegény gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.

- A te szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled, megkegyelmez a városnak.

Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplő ruháját, és kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király szigorú szavát.

- Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a kérésedet!

- Már én arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kő kövön ne maradjon benne!

Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a gyöngyösiek.

- No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. - Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok többé tőlem!

Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba is jutott belőle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.



JÁNOS REMETE


Sok nagy úrnak a nevét elnyelte az idő, aki a Mátyás király udvarában pusztította a kenyeret, de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony nem sokat koptatta a budai Vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai hegyek közt, azok közül a legmagasabbat máig is őróla nevezik János-hegynek.

Afféle mezítlábas remete volt az a János, mégis fél ország tele volt a hírével. Azt tartották róla, hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Még maga Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a barlangja körül vadászgatott, pedig ő nemigen szokott észért a szomszédba menni.

Egyszer a szemére is térítették az udvari urak a János remetéhez való jóindulatát.

- Miért van az, urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú remetét? - kérdezték tőle zúgolódva.

- Azért, mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el magát a király. Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga Mátyás is megbánta a nagy őszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei bosszúságát.

- Tegyünk egy próbát, urak! Idehozatom János remetét, hadd látom, ki tudtok-e fogni rajta!

El is ment az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos hintó, de János csak mögötte ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva, hogy kocsin járjon.

- Lenyelem a fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyű embert - súgta oda az udvari kapitány az udvari könyvtárosnak, ahogy a budai remetét meglátta.

Jánosnak csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni. Kopott ruhája kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában egy-két szénaszál is bujkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok nagyurat meglátta.

- Ne félj, szolgám - bátorította a király nyájasan -, azt akarják kipróbálni az urak, mekkora a tudományod.

De bizony János erre a biztatásra sem mert föltekinteni, s a nagy tudományú udvari püspök szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette oda neki a kérdést:

- Hát azt tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?

- Nem lehet biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János.

Lett erre nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök pedig haragosan kérdezte:

- Hát mit nem tehet meg az Úristen?

- Hegyet völgy nélkül ő sem teremthet - felelte szelíden János. De úgy hátrahúzódott erre a püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se lássa meg. Annál biztosabb volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan kérdést adott, amire maga se tudott volna felelni:

- Azt mondd meg, te remete, hol van a világ közepe?

- Éppen itt, ahol állok - felelt meg János -, ha nem hiszed, uram, mérd utána!

A tudós könyvtáros úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét. Annál hányavetibben állt elő az udvari kapitány.

- No, remete, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit mindenki tud. Azt mondd meg, mi a különbség köztem meg a lovam közt?

- Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.

Lett erre olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült, meg a tudós könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott kardjához.

- Sose bántsd azt a gyíklesőt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább a kést, villát forgassuk helyette.

Azzal az egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlőbe, hol csupa arannyal volt fölterítve a nagy diófa asztal. Jutott ott hely mindenkinek, Jánosnak éppen a király mellett.

- Fogj hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe az aranykanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.

Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy a sok nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán ő is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fejér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a drága jó levest, hogy öröm volt nézni.

Hamarább készen lett, mint a többi az aranykanállal. Akkor aztán szépen kétfelé szakította a cipóhajat, és utánaküldte a levesnek:

- Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a királyra.

De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstől, s attól fogva senki se vetette szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a nagyeszű János remetét.



TÓBIÁS MESTER


Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagyurakkal a Mátra széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Űzték a szarvast, s dél idején terebélyes fák árnyában jóízűen megették a cigánypecsenyét.

- No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfűben, urak - heveredett le ebéd után a király. - Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg mi szundikálunk.

Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a királyt. Szörnyű okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan nyelveken, amiken semmi élő ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendővel ezelőtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e, vagy eső esett. Tudta, hogy mért dong a szúnyog, és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon, mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt egyet-kettőt.

Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédéből.

- Neked szóltam, mester - kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved bojtárkodni?!

Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg.

- Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezőben.

Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most őrajta. Nagy mérgesen bújt vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belőle, míg napáldozat táján a király föl nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat.

- Gyerünk, urak, gyerünk, megfőtt már azóta otthon a malackörmös bableves.

Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvet, és megdörzsölte a szemét:

- Mehetünk, királyom, mehetünk.

No, pedig nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán elveszett a király fakó lova.

- No, híres bölcs, most add elő a tudományod! - ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. - Elveszett a fakó, te felelsz érte.

- Engedelmet kérek - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester -, nem veszett az el. Azt mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol.

- Süsd meg a tudományodat! - legyintett a király. - A lovat add elő akárhonnan, vagy utána mehetsz magad is.

Nosza, a válla közé kapta a nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat keresni. A harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tűt megtalálni a szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában.

- Pardon-grácia fejemnek - somfordált oda a király elé -, bizonyosan a farkasok ették meg a fakót.

- Farkasok nyár derekán? - csóválta a fejét bosszúsan a király. - Különben eredj utánuk, tudsz te a farkasok nyelvén is.

A kíséret elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sűrűbe. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé.

- Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.

- Sebaj, no, mester - esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. - Én majd fölülök a nádor lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban esik.

Már éppen indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szűre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a száján.

- No, mire végzik? - azt mondja. - Hazafelé igyekeznek?

- Igyekeznénk ám, ha kár nem ért volna - feleli rá a király.

- Kis kár nem nagy kár - azt mondja a pásztor.

- De nagy kár ám az, hogy a fakó lovam elveszett - magyarázta Mátyás. - Nem találkoztál vele jártodban-keltedben, jó ember?

- Színét se láttam - nézett körül a pásztor -, hát aztán legalább keresték-e valahol?

- Mindenütt, ahol nincs - kottyant bele mérgesen Tóbiás.

- Hát ott kell megnézni, ahol van - mondta komolyan a pásztor. - Meg kell nézni a szarkafészekben.

Szép kerek szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát:

- Hihi! Lovat a szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.

- Meg kell pedig azt próbálni, mester! - ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. - Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket!

Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát s nekirugaszkodni a fának.

Hosszú lábával egykettőre fönt termett, s le is kiáltott csúfolódva:

- Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!

- Nono - szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a fahegyből, hátha látsz valami szépet.

Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdő sárgarigó:

- Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel, ni, az érparton, a másik erdőszélen!

Nem telt bele egy jó harapásnyi idő, már a fakón ült a király, de addig el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.

- No, jó ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat előre.

Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolturánál.

- Sebaj, no - nevetett a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat!

Ezüst volt annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskővel kirakott a nyele. Azóta se evett magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.



KŐLEVES


Egyszer Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára ő maga tévedt el köztük. Mentől jobban igyekezett ki az erdőkből, annál jobban közéjük keverődzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égről, s a vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében.

No, az éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt ő máskor is harmatos derékaljon, takaródzott ő máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét.

Bezzeg neki is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta ő, Pomázra viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson.

Az országút meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu volt, hogy ha az innenső végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.

- Adjon isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.

- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján.

- Meg is enném én, atyámfia, akármi jót - fűzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.

Erre már a kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.

- Ejnye, ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelőtt fogyott el vacsorára.

"No, Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben" - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában.

- Mit vizslálkodsz, földi? - kérdezte tőle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt.

- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király.

- Már mire mennél te azzal a kővel, atyámfia?

- Főznék belőle kőlevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény.

De már erre a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.

- De már azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kőből levest főzni.

- Hamar hozzatok hát levesnek valót - azt mondja a király, s előkereste a tarisznyájából a szegedi halbicskáját.

Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötője sarkát:

- Hohó, hékám! Nem lehet úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb kővel is beéri ez a jó ember.

Azzal keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé.

- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled a betevő falatot.

- No, ezt az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király -, csak most már melegítsetek egy kis vizet, amiben megfőzzem.

Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettőre olyan tűz lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni.

Mátyás pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba.

- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kőlevesnek.

Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belőlük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy olyant nem látott a kalázi bíró.

- Forr már a kőleves - jelentette ki a bíróné, mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat.

- Lehet már teríteni, asszonynéném!

A kalázi bíróné előszedte a ládafiából a legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögről a legrózsásabb tányérját - abból kanalazta le Mátyás király fakanállal a kőlevest.

- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott feleségestül együtt.

- Jó lesz annak a köve is!

- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésű - biztatta őket a király.

Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a bogrács fölé, kivette belőle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta.

- Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.

Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltűnt, mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utánaszaladjanak.

- Nini, apja, csupa színarannyá változott a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! - lelkendezett az asszony.

A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot katlanostól, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a hetedik határba.

- Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné.

- Az lelt, hogyha a káposztáskövet főzte volna meg az a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában!

Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig. Szaladtak is utána eszük nélkül, tűvé tették érte az egész határt, de máig se találták meg.

Hanem a szalonnásgombóc-levest máig is kőlevesnek hívják Kalázon.




Kezdőlap Előre