Sándor Petőfi
Sangar János

Tőlkinud: Ellen Niit.
Eesti Raamat, Tallinn, 1973.

Magyar forrás:
Petőfi Sándor: Válogatott versek.
Válogatta: Ferencz Győző.
A szöveggondozás: Kiss József munkája.
Európa, Budapest, [1991].
62-118. o.

Skaneerinud: Zsolt Werner
Korrektuuri lugenud: Sander Liivak



1

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba';
Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
Kukorica Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukorica Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

"Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
Kukorica Jancsi igy szólott hozzája:
"Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"

"Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert máskép velem roszul bánnak
Mostohagyermeke vagyok én anyámnak."

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

"Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen."

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókoita száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.

1

Kuumi kiiri heidab suvepäike hele
taevaharjalt kaela lambakarjusele.
Kas on mőtet nőnda paista, helde looja!
Karjapoisil sees on niigi küllalt sooja.

Armastus ta pőues tulikuumalt loidab.
Nii ta lambakarja küla taga toidab.
Kari küla taga sööb ja uitab hajal.
Kasuka peal rohus hea on karjatajal.

Meri lilli paotab poisi ümber pungi.
Neile silma heita poiss ei tunne tungi.
Kivivise eemal aga voolab oja,
sinna kinni jäänud silmitsi on poja.

Vaevalt poiss seal oja sihiks nőnda pikalt:
silm ei saa tal lahti valgepäiselt plikalt,
selle nőtkelt vöölt ja pikalt juustepőimult,
ümmarguse pőue soojalt vőluvőimult.

Valgepäine piiga ülalt vööst on veidi
ojas pesu pestes üles käärind kleidi.
Kukuruusi Jancsi őnneks-rőőmuks nagu
kaunid pőlved veest on paistmas omajagu.

Sest kes muu seal ikka lesiks mätta varjus!
Kukuruusi Jancsi on seal aelev karjus.
Iluska on tüdruk - kes seal's mősta larbiks!
Tema'p ongi Jancsi hinge pärlikarbiks!

"Sa mu pärlikarp, mu Iluska, mu armas!"
hüüdma Jancsi-poja Iluskat on varmas.
"Vaata siia, paike, sina minu silmas
oled kőik mu lust ja lőbu siin maailmas.

Oma ploomisilmist pilk mu peale heida!
Tule! Ära ennast kauem vette peida.
Tule kallistama! Ära mőtle muule!
Suudlen oma hinge sinu punasuule!"

"Tuleksin, mu süda, poleks pikka juttu -
kui mul pesu pesta siin ei tuleks ruttu,
ning mul rutt on taga, sest et tőrelema
kodus hakkab muidu minu vőőrasema."

Nőnda ütles tüdruk őhetavi pősi
ning sealjuures ise ühtesoodu mősi.
Aga lambur tőusis murult musujanus,
oja äärde läks ja meelitavalt anus:

"Tule välja, tuike, tule, turteltuvi!
Kas siis suudlust saada sul ei ole huvi?!
Vőőrasema, vaata, pole ka ju ligi.
Ära oma kallist solva ometigi!"

Välja pettis plika meelituse väega,
ning tal ümber piha haaras kahe käega.
Suudles. Palju? Tea nüüd? Korra? Vői ehk sada?
Kőigeteadja teab ehk kokku arvutada.

2

Az idő akközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
Követték ezek a szók a gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jókedvvel ejtette ki,)
"Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!"

Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

"Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
Lopod a napot, és istentelenkedel...
Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el -"

"Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai."

Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:

"Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Úgyis töri magát, dolgozik eleget,
És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. -
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál."

Kukorica Jancsi fölkapta subáját,
S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

2

Juba ojavesi punas őhturahus,
kodus vőőrasema oli vihast vahus.
Raevu täis, mőtles juba vőőrasema:
"Kuhu on see tüdruk jäänud vedelema?"

Tige vanamoor seal mőttes piigat mőnas
ning need mőtted laskis kuuldavale sőnas.
Ütles lahkelt nii ta: "Oot, ma lähen vaatan!
Kui ta ringi aeleb - hoidku nahka, saatan!"

Iluska, mu arm! Oh vaese orvu saatust!
Selja taga seisab eit sul! Ettevaatust!
Ajab lahti suu ja pungi tőmbab kopsu -
armu-unes saad talt niisuguse lopsu!

"Oh sind reod ja litat! Oh sind ilmahulgust!
Näe, mis tembuks temal hullul jätkub julgust!
Taeva pőlgab ära, neetud päevavaras!
Et sind pagan vőtaks, oleks sulle paras!"

"Aitab, vakka suuvärk! Vői kas teate, ema,
me teil hoopis kinni kliisterdame tema.
Veel üks jäme sőna öelge Iluskale -
viimsest hambast ilma jääte nii et hale!"

Oma kalli kaitseks nőndaviisi karjus
vanamoori vastu vahva lambakarjus
ning siis sőnadele, mis ta talle kisas,
pőrnitseval pilgul üpris süngelt lisas:

"Kui te siin ei vannu Ilkat sőimust säästa -
oma käega löön te toale tule räästa!
Nagunii ta rühmab teiie tööd et kole,
muud kui kuiva leiba aga näinud pole.

Mine, Iluska, ja mulle kaeba kohe,
nii kui sulle liiga teeb see eidelohe.
Teie - - Mis? Ah t e i s e d? See on tühi vada.
Pole tolku sest, kui katelt sőimab pada!"

Vőttis turgi ülle Kukuruusi Jancsi
Mis seal muud, kui karja üles leidma vantsi!
Kuid oh häda! Varsti nägi noormees ära:
karjast alles on vaid őige pisku pära!

3

A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már odavan;
Búsulás, keresés, minden haszontalan.
Most hát mihez fogjon? nekiszánva magát,
Hazafelé hajtja a megmaradt falkát.

"Majd lesz neked Jancsi... no hiszen lesz neked!"
Szomorún kullogva gondolta ezeket,
"Gazduramnak ugyis rosz a csillagzatja,
Hát még... de legyen meg isten akaratja."

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
Kapu előtt állt az indulatos gazda,
Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

"Sose olvassa biz azt kelmed gazduram!
Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
Szánom-bánom, de már nem tehetek róla,
Kukorica Jancsi e szavakat szólta.

Gazdája meg ezt a feleletet adta,
S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
"Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem."

Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült:
"Vasvillát, vasvillát!... hadd szúrjam keresztül!

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!...
Ezért tartottalak? ezért etettelek?
Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.

Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!"
Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen egy petrencés rudat,
A petrencés ruddal Jancsi után szaladt.

Kukorica Jancsi elfutott előle,
De koránsem azért, mintha talán félne,
Markos gyerek volt ő; husz legényen kitett,
Noha nem érte meg még husszor a telet.

Csak azért futott, mert világosan látta,
Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája;
S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje,
Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte?

Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar?
Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

3

Silmapiiri taha vajus päike vainult -
Jancsi oli leidnud poole karja ainult.
Mine tea, mis saatus oli teisel poolel,
kas on varga viidud vői on hundi hoolel.

Mis on läind, on läinud. Küsida ei tasu.
Kurvast otsimisest pole miskit kasu.
Pooli lambaid Jancsi ennast kokku vőttes
ajas kodu poole üpris sünges mőttes.

Ning ta mőtles: "Saab seal jubedasti vőtta,
longid vői ei longi, tőttad vői ei tőtta.
Kurja tähe all on sündind peremees mul...
Jumal ise teab, mis kodus seisab ees mul..."

Rohkem mőtteid mőelda polnudki tal mahti,
kari jőudis koju - värav oli lahti.
Peremees seal juba pilves näoga vahtis,
lambaid, nagu ikka, lugeda ta tahtis.

Kukuruusi Jancsi suu siis lahti tegi:
"Täna ärge parem mitte lugegegi!
Täna on mul tőesti suured puudujäägid...
Väga kahju... aga mis sa enam räägid..."

Aga peremees, see oma nőust ei nihku,
keerab ühte vuntsi, haarab teise pihku:
"Kas sa, poiss, seal jätad nalja tühipalja!
Ära narri mind, sest ma ei salli nalja!"

Ent kui tuli välja, et see polnud nali,
peremees läks arust, kisa tőusis vali:
"Lontrus! Koju tulla sul ei ole häbi!
Hangu! Andke hangu! Pistan raisa läbi!

Röövel! Hoidnud olen sind veel omas tares!
Silmad mőlemad sul pistku välja vares!
Selle eest sind sööta?! Selle eest sind joota?!
Vőllast möödapääsu ära elus oota!

Lontrus, kao!" Ja pritsis nii ta vuntsist sőnu,
et ei olnud seda näha miski mőnu.
Hangu sai ta pihku siis ja müdinaga
Kukuruusi Jancsit ajas őues taga.

Jancsi jooksis, jättes sinnapaika talu,
ei küll hirmust andnud jalgele ta valu.
Kuigi kahtekümmend talve polnud täis ta,
kahekümnest poisist rammult üle käis ta.

Jancsi jooksis, kuna pidi ise möönma:
"Vanal őigus on, ja veel kui teda löön ma,
jah, kui läheb löömaks, häbile toob lisa,
kui ma peksan meest, kes pooliti mu isa."

Jancsi jooksis, kuni vanal vőhm läks välja.
Siis ta aeglasemalt astus mööda välja
ega teadnud, kuhu läks vői mida tegi,
nőnda väga oli kőik ta meeltes segi.

4

Mikorra a patak vize tükörré lett,
Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját,
Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Iluska már aludt. A pitvar eleje
Volt nyár idejében rendes fekvőhelye.
Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

Jancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
"Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?"

"Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány,
Mikor szép orcádat utószor látom tán..."
"Jancsikám, látásod ugyis megrémített:
Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!"

"Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek; utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!"

Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
Ráborúlt zokogó kedvese keblére,
Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult:
Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

"Most hát, szép Iluskám most hát, édes rozsám!
Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe."

"Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
A jóisten legyen minden lépéseddel.
Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe."

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut,
Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt a gulya... ő észre sem vette.

A falu messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyot sóhajtani;
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.

4

Siis kui ojavesi muutus peegliks, mille
sisse vaatas taevast tuhat tähelille,
Ilka aia tagant Jancsi leidis enda...
Kuis ta sinna sattus? Mine küsi venda...

Seal ta vőttis vile, mis tal ikka taskus,
kurba viisi voolas kőik ta meelte raskus.
Kaste, millest säras maa kui pärlikülvist,
mőne härda tähe silmist langes küll vist.

Ilka magas kojas, kus tal suvel ase,
kui ta äkki taipas: magada ei lase
teda Jancsi-poisi pehmed pilliviisid,
ning ta jalad teda kojast őue viisid.

Jancsi nägemine tal ei tőstnud tuju,
nägu oli Jancsil kurb ja kurb ta kuju.
"Jancsi, millest said nii kahvatuma suu sa?
Millest oled nagu sügisöine kuu sa?"

"Kahvatu ma pole, kallis, ilmaaegu,
kui ehk viimast korda näen su ilu praegu."
"Hirmutas mind niigi, Jancs, su nägemine...
Ja see jutt? Mis see's on? Jumal hoidku! Mine!"

"Viimast korda näen su pilgu kevadlilli,
viimast korda kuulsid siin sa minu pilli,
viimast korda vőin sind praegu kallistada,
sest et igaveseks lähen teab mis rada."

Siis ta rääkis kőik - ja teise valu tajus,
oma nutva armsa rinnale ta vajus,
kallistas - kuid näo tast ära pööras kähku:
pisaraid ta silmis neiu ärgu nähku!

"lluska, mu kallis, oled kaunis nagu
roosinupp! Sind jumal ikka őnnistagu.
Kui sa kuiva kőrt näed, kőrt, mis tormis hulgub,
siis su hulkuv kallim sulle meelde tulgu!"

"Jancsi, minu hing - kui pead, siis teele mine.
Olgu jumal ikka sulle armuline.
Kui näed närtsind lille visatuna teele,
siis su närtsiv armsam tulgu sulle meele."

Läksid lahku nii kui sügislehed puu pealt.
Süda - puhus üle kőle sügistuul sealt.
Kukkus neiu silmist pisaraid kui rabin,
Jancs neid pühkis laia särgikäise abil.

Ummissilmi läks ta: tee on lőpuks sama!
Kuhu välja viib, see oli talle kama.
Karjalapsed tee peal vilkalt vilet lasid,
veisekarjad vaikselt kelli kőlistasid.

Tšikošite lőkkeid vilkus pusta süles...
ta ei näinud, kuulnud, pead ei tőstnud üles.
Kui siis vaatas - külast nägi veel vaid torni
uduhämus nagu mingit tonti morni.

Tema kőrval käies oleks vőinud kuulda,
kuidas omaette őhkas nukral suul ta.
Taevas kureparv vaid lőikas tumma őhku,
nendeni ei kostnud őhkest mitte mőhku.

Lonkimisi astus, polnud öös tal ruttu,
tulup nahisedes ajas turjal juttu.
Mőtles poiss, et ränk on kasuk-juudaline -
süda oli hoopis seitsmepuudaline.

5

Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;
A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
A harmat apró gyér fűveken csillogott;
Oldalvást a napnak első sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

A tónak szélénél a káka közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
S elméjének sötét gondolkozásával;
Az egész pusztában széjjel sütött a nap,
De az ő szivében éjek éje maradt.

Mikor a nap elért az ég tetejére,
Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban evett utójára,
Meg alig is bírta már lankadó lába.

Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
Megette maradék kevés szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a fényes nap... alább
Ragyogó szemével a tündér délibáb.

A kis ebéd neki jóizűen esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
Kalapjának belemártá karimáját,
Ekkép enyhitette égő szomjuságát.

A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakondturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

Az álom őt odavitte, ahonnan jött,
Iluskája pihent hű karjai között,
Mikor a kisleányt csókolni akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
Nagy égiháború volt keletkezőben.
Oly hamar támadott az égiháború,
Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Végtére megnyílt a felhők csatornája,
S a tó vize sűrű buborékot hánya.

Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
Lekonyította a karimás kalapot,
Nagyszőrű subáját meg kifordította,
Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

De a vihar ami hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukorica Jancsit még vitte két lába.

Vitte őt két lába erdő közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe;
Ott őt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
Kukorica Jancsi ment a maga utján;
Erdő közepében sötét ösvényére
Leküldte világát a hold sárga fénye.

5

Tőusis päev ja kuu läks pimeduse peri,
poisi ümber pusta laius nagu meri,
sirutades laia ühetasast välja
päiksetőusust kuni loojakuni välja.

Polnud lillepoega, pőősast ega puud seal,
heinakőrred kastes - näha polnud muud seal.
Siis ta kura käe pool äkki märkas järve
kőrkjais peegeldamas koidu punavärve.

Seal, kus järvevesi őőtsus halja rooga,
otsis pikk-kael haigur nobedasti rooga.
Keskel kalurlinnud, pikad tiivad valla,
libisesid őhus kärmelt üles-alla.

Jancsi aga lonkis oma noore ea sees,
mustav vari kannul, mustad mőtted pea sees.
Üle pusta valgus päikse lahke sära,
ööde öö ei läinud poisi pőuest ära.

Kui siis päike kerkis taeva katusele,
tundis poiss, et kere on tal üpris hele.
Eile ta vist vőttis väikse linnupette,
nüüd ei tőuse jalg tal enam jala ette.

Maha istus. Välja vőttis moonaseki,
kinni pistis viimse sinna jäänud peki.
Kaesid teda päev ja taeva sinisilmad,
kaesid kangastuste helkjad siniilmad.

Pisku lőuna maitses talle toredasti.
Suud ta järve kaldal veidike veel kastis:
laia kübarasse vőttis järvest vett ta
ning sai keelekuuma nőnda ära petta.

Siis ta järve randa heitis rahus maha,
uni tikkus peale, tahad vői ei taha.
Mutimätta vastu toetas väsind pea ta,
lootis väsind liikmeid unes joonde seada.

Sinna, kust ta tuli, uni jälle viis ta:
kalli käte vahel puhkas jälle siis ta,
kuid kui suud ta tahtis Iluskale anda,
ehmatas ta mürast keset taevaranda.

Jancsi üle pusta pilku heitma tőttas:
taevalaotus ennast seadis suurde sőtta.
Sama kähku taevas puhkes metsik vaatus,
nagu oli kurvaks muutund Jancsi saatus.

Taevas raksus. Musta terve ilm end rüütas.
Välk seal välgu järel tulinooli süütas.
Lőpuks pilveluugid äike lahti kiskus,
järvevee pealt vilkaid mulle üles viskus.

Oma pika kepi peale Jancsi tuges,
peaga sügavamalt kaabu pőhja puges,
kasukmantli karva keeras vee eest sisse
ning siis vahtis tormi hullu möllamisse.

Aga piksepuhang, mis nii järsku hakkas,
sama kähku jälle ragisemast lakkas.
Tuul viis kärmelt lendu musta pilvesaare,
taevas läitis idas kirju vikerkaare.

Karjaturgilt maha rapsas Jancsi vee siis -
raps! - ja jalge alla jälle vőttis tee siis.
Päev sai juba öös end mahti sängi matta,
Jancs läks ikka, jalad lahti kängimata...

Jancsi läks, ja vaata - juba jőudnud on ta
suure halja laane musta sisikonda.
Kaarnakraaksust kajas metsa mustav taaren:
lőpnud hirve silma seal just nokkis kaaren.

Pőrmugi ei häirind mets ja kaaren Jancsit,
oma teed ta astus, kuhu jalad kandsid.
Pime rada siugles läbi metsamaistust,
täiskuu ainult heitis ülalt kollast paistust.

6

Az idő járása éjfél lehetett már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
Ablakból világít az erdő legmélyén.

Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
"Ez a világ aligha csárdában nem ég;
Bizonyára ugy lesz - hál' a jóistennek!
Bemegyek az éjre, benne megpihenek."

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten odabenn valának.

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok...
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
Azért is közéjök nagy bátran belépe.

"Adjon az úristen szerencsés jó estét!"
Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

"Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
Akármid van, nem fog többé látni téged."

Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
A zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

"Akinek életét van miért félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet védeni nem fogom."

Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva,
A tizenkét zsivány csodálkozására.
A kapitány ilyen szókat váltott véle:
"Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
Téged az isten is zsiványnak teremtett.
Éltedet megveted, a halált nem féled...
Te kellesz minekünk... kezet csapunk véled!

Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?...
Nos hát elfogadod a cimboraságot?"

Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen:
"Cimborátok vagyok, itt a kezem rája!
Rút életemnek ez a legszebb órája."

"No, hogy még szebb legyen," felelt a kapitány,
"Lássunk, embereim, az áldomás után;
Papok pincéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!"

S a kancsók mélységes fenekére néztek,
S lett eltemetése fejökben az észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

Álmot hozott a bor latrok pillájára...
Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek,
Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

"Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más,
Majd csak az itéletnapi trombitálás!
Élete gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök én örökös éjszakát reátok.

Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám!
Cudar mostohádnak nem lész többé rabja,
Feleségül veszlek... isten is akarja.

Házat építtetek a falu közepén,
Ékes menyecskének odavezetlek én;
Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a paradicsomban...

Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?

Hozzájok sem nyúlok... azt én nem tehetem,
Nincs elromolva a lelkiisméretem. -
Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
Bízd a jóistenre árva életedet!"

Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
Az égő gyertyával a házból kilépett,
Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
Elharapózott a mérges láng sebesen.

Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.

A szokatlan világ amint elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
A falombozatok nyugalmát fölrázta.

A föltámadó nap legelső sugára
Lesütött a háznak füstölgő romjára
Pusztult ablakán át benézett a házba,
Ott a haramjáknak csontvázait látta.

6

Aeg vist näitas juba homse päeva algust,
kui ta viimaks märkas vilkumas üht valgust.
Lähenedes nägi Jancsi aknahelki,
mis seal kumas keset musta metsatelki.

Ning ta järelduse tegi selle puhul:
"Küllap seal vist kőrts on. Kindel. Igal juhul.
Tänu jumalale! Küll on rőőm, sa pagan,
et saan ulualla ning end välja magan!"

Kuid see polnud kőrts... Oh pettumusevalu:
kaksteist röövlit hoopis pidas metsas talu.
Ning ei olnud tühi urg neil. Jancsi tundis:
kőik kaksteist nad olid kodus koos ja pundis.

Kaksteist röövlit, kirved, pistolid ja puha...
Oi, kas külmavärin selga teil ei uha?
Aga Jancsil oli süda őiges paigas:
astus nende sekka, pihus kepp kui kaigas:

"Andku issand ise hüva őhtut teile!"
nőnda lausus Jancsi tervituseks neile.
Relvad haaras kamp ja Jancsit tappa püüdis,
aga nende pealik peatas nad ja hüüdis:

"Őnnetuse laps - sa oled arust täitsa!
Kuidas jalga tősta siia üldse täid sa?
On sul isa-ema? On sul abikaasa?
Enam eluilmas näha neid ei saa sa."

Jancsi süda sees ei löönud liigset pőksu,
ei ta kahvatanud näost, et sattus lőksu.
Temal-mehel hirm ju meeldegi ei tule -
kohkumatult kostis Jancsi pealikule:

"See, kes eluhirmul kardab saatust santi,
targasti teeb küll, kui väldib siinset kanti.
Mulle pole elu armas igatahes,
nii et ma jään siia, olge te kes tahes.

Kui see teile meeldib, siis mind ellu jätke,
heidan magama, muud soovi pőu ei kätke.
Kui ei meeldi, andke kirvestele takka,
oma tühja elu kaitsma ma ei hakka."

Surm vői elu - talle näis see ükstakama,
mis kőik kaksteist röövlit pani imestama.
Ning kui pealik vastas, hääl tal polnud paha:
"Vennas, tead, üks asi pane kőrva taha!

Pühak on sul kraps, sa pole rumal ise,
aga röövliks loonud on sind jumal ise.
Surma sa ei karda, hirmust ei löö lokku -
sind on meile tarvis. Lööme käpad kokku!

Röövida ja tappa, pelgamata kaaki -
see on nali, millest saame prisket saaki,
näe, see tünder karda, näe, see teine kulda...
Noh? Lööd kampa, kuhu hőlpsalt just ei tulda?"

Veidrad mőtted käisid ringi Jancsi kolus,
kui ta hüiidis tehtult rőőmsas meeleolus:
"Hakkan teie seltsi kőiges mäsus-melus!
Siin mu käsi! See on kaunim hetk mu elus!"

"Et see hetk su meelde jääks veel kaunimana,
korraldagem liigud!" vastas talle vana.
"Pappidelt saab veini, mida me ei pőhja!
Sügavale kaegem täna kannupőhja!"

Nőnda siis ka sündis. Jooming oli maru
ning neil kőigil peades ära uppus aru.
Ainult Jancs ei lasknud endal auru pähe,
pakuti, kuid tema ainult maitses vähe.

Veini mőjul varsti norskas kogu maja -
Kukuruusi Jancsil polnud rohkem vaja,
ning kui hüval-kural röövleid langes loogu,
Kukuruusi Jancsi vőttis kőneks hoogu:

"Hüva und! Ei teid, kui asja juurde asun,
tősta maast siit muu kui viimsepäeva pasun!
Eluküünlaid palju puhusite ära,
katku nüüd teid öö, kus ükski täht ei sära!

Nii. Nüüd kulla manu! Topin kotti aarde
ning siit ruttu ära lähen kodukaarde!
Ilka enam siis ei orja vőőrasema -
jumalale rőőmuks kosin ära tema.

Keset küla lasen ehitada maja -
pruudiehtes noorik on ta kaunistaja!
Őnnes-rőőmus seal me elutseme nii siis
nagu Aadam-Eeva ükskord paradiisis.

Jumal, mis ma räägin? Nende neetud raha,
millel kleepub veri, iial ma ei taha!
Kuidas mulle üldse mőte pähe tikkus,
et vőiks sellest rahast tulla őnn ja rikkus?

Jäägu, jah, see raha..." nőnda Jancsi lausus,
"niivőrd rikutud ei ole veel mu ausus...
Paluma pean ainult oma kallist Ilkat,
et ta orvupőlves silkaks veelgi vilkalt."

Maja alles kaikus Jancsi kőne kajast,
pőlev küünal pihus, Jancsi astus majast,
katusesse pistis tule neljast nurgast -
raginaga neelas tuli röövliurgast.

Üheks leegiks luitsid sarikad ja peeled,
taeva poole tőusid tule punakeeled,
suitsust mustaks muutus taeva sinav puhtus,
täiskuupaiste hoopis kahvatumaks kustus.

Metsa heitis tuli harjumatuid kiiri,
valgus unest ajas kakke ning nahkhiiri.
Nende erutatud tiivasabin üles
ajas unerahust puudki metsa süles.

Seal, kus oli maja seisnud alles eile,
vaatas tőusev päike ahervaremeile,
aknaaugust paistsid mustendavad rondid,
aga nende keskel röövlijőugu kondid.

7

Jancsi már hetedhét országon túl jára,
Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
Egyszerre valami csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.

Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket.

Mikor őket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a bal oldalába',
Mert így gondolkodott: "Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!"

Amint a katonák közelébe értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
"Vigyázz, földi! bizony rálépsz a fejedre...
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?"

Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
"Én a kerek világ bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
A ragyogó nappal farkasszemet néznék."

Szólt megint a vezér: "Jól meggondold, földi!
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rárontott a török a francia népre;
Franciáknak megyünk mi segedelmére."

"Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú -
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

Igaz, hogy eddig csak számarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget."

Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és be is vette közlegénynek.

Cifra beszéd kéne azt elősorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.

Csillagokat rugott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De ő keményen űlt rajta, mint a cövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.

Bámulói lettek katonapajtási,
Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
És amerre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.

Lyányokra nézve ami Jancsit illeti,
Egyetlenegy leány sem tetszett őneki,
Az igaz, hogy noha sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő Iluska párjára.

7

Seitsmekümne seitsmes riigis juba käidud,
ta ei mőelnud enam röövleist, keda näinud.
Ükskord miski helkis kaugel silmapiiril:
sőjariistul mängis päev seal kuldseil kiiril.

Toredad husaarid tulid vastu! Läike
nende relvadele pritsis kuldne päike.
Keksisid neil ratsud kergelt eest ja takka,
uhkelt iga hobu loopis kaunist lakka.

Ning kui ratsurivi lähemale tantsis,
südamel ei olnud enam ruumi Jancsis:
"Kui nad ainult vastu vőtaksid mind sinna -
oh, mis rőőm mul oleks sőjaväkke minna!"

Ning kui sőjavägi päris ligi jőudis,
nende pealik valju Jancsilt päris-nőudis:
"Semu! Varsti astud enesele pähe!
Miks siis tont nii lontis? Nőnda ju ei lähe!"

Jancsi ohkas raskelt: "Ära pahaks pane,
mina siin maamunal olen pagulane.
Kui ma vőiksin olla teie seltsis - ega
vahtida ei pelgaks tőtt ka päikesega!"

Pealik vastu: "Mőtle. Ära kampa löö veel.
Me ei lähe peole - lähme tapatööle.
Prantsusmaale türk on, sinder, tulnud turja,
nuhtlema meil minna tuleb teda kurja."

"Seda rohkem ihkan - peita ma ei katsu -
saada istumise alla vahva ratsu,
sest kui ma ei tapa, siis mind kurbus surmab.
Nimelt sellepärast sőda mind nii hurmab.

Seni kandis küll mind eesli karvasamet,
sest et lambaid hoida oli minu amet,
aga hobuseta madjar ju ei vőigi -
madjarite tarvis jumal ratsud lőigi!"

Vilkal keelel Jancsi mőnda ütles ära,
kuid veel rohkem rääkis poisi silmasära.
Selge siis, et nőusse kohe hakkas peamees.
Kukuruusi Jancsist sai ta väkke reamees.

Küll see annaks loole värvikust ja kirja,
kui kőik Jancsi tunded panema peaks kirja,
mis ta purpurpükstes, uhkes dolmankuues
tundis, helkjat mőőka tupest välja tuues!

Kabjaraud ta ratsul taevatähti rapsas,
kui me Jancsi hooga talle selga krapsas.
Sealt ta enam lahti kärisenud poleks,
isegi kui maailm värisenud oleks.

Imetlesid teised tema nőtket sammu,
kaunist kehakuju, käsivarte rammu,
ning kus neid ka eales korterisse lasti,
nende minnes neiud nutsid haledasti.

Tütarlaste suhtes, mis me Jancsit puutus,
öelda vőis, et vaevalt miski temas muutus.
Tősi, palju maid ta läbi rändas, aga
kuskiltpoolt ei leidnud vőrdset Iluskaga.

8

Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
"Hogy mikép mertek ti szembeszállni velünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?"

Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószivű királya.

Ez a magyaroknak mindjárt pártját fogta,
Mert Magyarországot egyszer beutazta,
S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
Igen becsületes módon bánt ővéle.

El sem feledte ezt a szerecsen király;
Azért a magyarok védelmére kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:

"Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
Igen jól ismerem én a magyar népet,
Kedvemért bocsásd át országodon őket."

"A kedvedért, pajtás, hát csak már megteszem,"
Szólt kibékülve a tatár fejedelem,
De még meg is írta az úti levelet,
Hogy senki se bántsa a magyar sereget.

Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy elért a határra,
Hogyne örűlt volna? ez a szegény vidék
Egyebet se terem: medvehúst meg fügét.

8

Läksid nad siis, läksid ööd ja päevad triiki,
olid juba jőudnud tatarlaste riiki.
Äkki hädaohtu märkasid kui lumma:
nägid koerapäiste tatarlaste summa.

Koerapeade pealik, raevukas ja äge,
tervitas seal nőnda madjarite väge:
"Kas te ka ei karda meie hirmsat viha?
Kas te ka ei tea, et sööme inimliha?"

Ungarlaste vägi koledasti kohkus,
ehmatas neid hirrnus koerapeade rohkus.
Hea, et Saratseeni lahke vürst käis ringi
seal, kus tatar ihkas madjarite hingi.

Toeks tal madjareile tulla polnud häbi:
Ungari ta ükskord oli sőitnud läbi -
üllalt kohtles teda sealne rahvasugu,
kellest ta nüüd pidas üliväga lugu.

Saratseeni vürstil meelest see ei läinud.
Olles madjarite kimbatust nüüd näinud,
tatarlaste peameest, oma kameraadi,
vaigistas ta jutt, mis lepitavat laadi:

"Sőber, ära ole asjata nii äge,
ära puutu seda kena sőjaväge.
Tunnen neid. Sa mulle rőőmu teed, kui lased
oma riigist läbi armsad ungarlased."

"Sinu rőőmuks - peale neile ma ei lähe,"
ütles vürst ja andis ka veel lubatähe,
et ta maadest läbiminemisel keegi
takistusi neile koguni ei teegi.

Lubatähte küll ei läinudki neil vaja,
kuid nad rőőmustasid, kui said üle raja,
sest et nőnda vaesed on vaid harvad riigid,
et seal kasvaks ainult karuoss ja viigid.

9

Tatárország hegyes-völgyes tartománya
Messziről nézett a seregnek utána,
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.

Itt semmi különös nem történt népünkkel,
Csakhogy küszködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.

No de a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.

9

Tatarimaa mäe- ja orurikas pale
järele veel vaatas nende malevale,
kui nad jőudsid kesk Itaalia mägiharju,
rosmariinilaante tumedasse varju.

Mis seal meie väele's ikka juhtus? Ega
muud, kui et käis kähmlus kange pakasega.
Igavene talv Itaaliamaal on kange.
Läksid lumes seal - ja vaat et jäidki hange.

Noh, kuid madjarite sitkust neilt ei kista,
nemad pakasega vőtsid rinda pista,
hakkas külm, siis hüüdsid: "Meie sind ei pelga!"
tulid ratsudelt ja vőtsid ratsud selga.

10

Ekképen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Franciaország és India határos,
De köztök az út nem nagyon mulatságos.

India közepén még csak dombok vannak,
De aztán a dombok mindig magasabbak,
S mikor a két ország határát elérik,
Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.

Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót...
Hogyne az istenért? a nap fejök felett
Valami egy óra járásra lehetett.

Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.

Elérték végtére tetejét a hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.

Amint ballagtak a csillagok közepett,
Kukorica Jancsi ekkép elmélkedett:
"Azt mondják, ahányszor egy csillag leszalad,
A földön egy ember élete megszakad.

Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én galambomat -
Mert lehajítanám mostan csillagodat."

Eztán nemsokára lejtősen haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték a francia földet.

10

Nőnda Poolamaale vägi jutilt pani,
no ja siis sealt Poolast jőudis Indiani.
Prantsusmaal ju koos on piirid Indiaga,
nende vahel maantee üpris sant on aga.

Keset Indiat näeb ainult küngastikku,
künkad kőrgenevad aga ajapikku,
ning kui kahe riigi piirile saad - seni
mäed on tőusnud juba päris pilvedeni.

Higistada said nad küll seal, vaesed vipsud,
seljast lendas dolman, kaelast läksid lipsud.
Polnud ime, et neil higi läikis laugel,
kui neist päike oli tunni tee ehk kaugel.

Süüa oli neil siin ainult taevaőhku -
seda hammustada sündis nagu pőhku.
Joogivett ei paistnud kuskilt vőtta - aga
väänata sai seda pilvest sorinaga.

Viimaks päris tippu viis neid nende rada.
Kuumus lubas siin vaid öösel ratsutada.
Tőkkeks oli seal, et jää vői kinni sesse,
see, et komistasid ratsud tähtedesse.

Nähes nii kesk tähti sőitmas oma roodu,
Kukuruusi Jancsi mőtles omasoodu:
"Öeldakse: kui langeb mőni tähelelu,
läheb looja karja mőni inimelu.

Kuri vőőrasema - veab sul nii mis kole,
et kus sinu täht on, teada mul ei ole.
Sa ei vaevaks töös mu Ilka liikmeid kangeks,
sest su täht mu tőukel praegu taevast langeks!"

Mööda nőlvu alla viimaks teekond laskus,
kergenema hakkas retke rohke raskus:
seda vähem vaevas palavus husaare,
mida sisemale jőuti Prantsusmaale.

11

A franciák földje gyönyörű tartomány,
Egész paradicsom, egész kis Kánaán,
Azért is vásott rá a törökök foga,
Pusztitó szándékkal azért törtek oda.

Mikor a magyarság beért az országba,
A törökök ott már raboltak javába';
Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
És üresen hagytak minden borospincét.

Látni lehetett sok égő város lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
Magát a királyt is kiűzték várából,
S megfosztották kedves egyetlen lyányától.

Igy találta népünk a francia királyt,
Széles országában föl s le bujdosva járt;
Amint őt meglátták a magyar huszárok,
Sorsán szánakozó könnyet hullatának.

A bujdosó király ily szókat hallatott:
"Ugye, barátim, hogy keserves állapot?
Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel."

A vezér azt mondá vigasztalására:
"Ne busúlj, franciák fölséges királya!
Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled.

Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk mi vesztett országodat."

"Hát szegény leányom, hát édes leányom?"
Jajdult föl a király, "őtet hol találom?
Elrabolta tőlem törökök vezére...
Aki visszahozza, számolhat kezére."

Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
Minden ember szivét reménység szállta meg.
Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
"Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte."

Kukorica Jancsi tán egymaga volt csak
Meg nem hallója az elmondott dolognak;
Jancsinak az esze más egyeben jára:
Visszaemlékezett szép Iluskájára.

11

Prantsusmaa on tőesti ilus maa ning ala,
otse väike Kaanan, otse maiuspala.
Sestap, hammas verel, süda-Prantsusmaani
türkki tungis - täitma oma rööviplaani.

Siis kui ungarlased viimaks olid päral,
rüüstas juba türk siin hirmsal kisal-käral.
Ära olid viidud kirikute varad,
veinikeldrid tühjad, valla karjatarad.

Igas linnas möllas tapmine ja tuli,
mőőga otsa vőeti see, kes vastu tuli.
Oma lossist peksid türgid kuningagi,
röövisid ta ainsa tütre, hea ning tragi.

Meie väe poolt leiti kroonikandja vana
oma laias riigis ümber hulkuvana.
Kui nad teda nägid, hakkas kőigil hale,
nii et pisaraist läks märjaks kőigil pale.

Kuningas seal lausus, lüües pilgu maha:
"Näete, armsad sőbrad, olukord on paha.
Kord Dareiosestki rikkus üle käis mul,
nüüd on vaesust, häda suud ja silmad täis mul."

Tema lohutuseks pealik kohe lausus:
"Ärge kurvastage tühja, teie ausus!
Küll me tantsitame seda halba türki,
kes te väärse elu sisse kallas mürki.

Täna öösel pisut puhata meid laske,
väsisime veidi, teekond oli raske.
Aga vallutame tagasi te maa me,
nőnda pea, kui homme jalad alla saame."

Kuningal nüüd hakkas pisar pőske kastma:
"Oh, kas eluilmas näen veel oma last ma?
Lapse röövis mult see türgi paša-lohe.
Kes ta päästab, see ta kosida vőib kohe."

Madjareis veel enam vőitlustuld see läitis,
iga mehe südant lootusega täitis.
Mőtles igaüks: see olen nimelt mina,
kas saan kätte ta vői langen sangarina!

Meie Jancsi aga (tehku muud mis-kőik seks)
jäi sest asjast kuuldes täiesti ükskőikseks:
meel ja mőte rändas temal kauget reisi -
polnud Ilka kőrval tema mőttes teisi.

12

Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
Mint amilyet hallott, mint amilyet látott
Mindjárt, mihelyest a föld szélére hágott.

Megszólalt a sereg harsány trombitája,
Minden legény talpon termett szózatára;
Jól kiköszörülték acélszablyáikat,
Azután nyergelték gyorsan a lovakat.

A király erőnek erejével rajt volt,
Hogy ő is elmegy; s a többiekkel harcol;
Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen tanácsot intéze:

"Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
A te karjaid már gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
De mi haszna, hogyha erőd vele szállott?

Bízd az isten után mireánk ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy:
Országodból tovaűzzük ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a királyi széket."

Erre a magyarság lóra kerekedett,
S keresni indult a rabló törököket;
Nem soká kereste, mindjárt rájok akadt,
És egy követ által izent nekik hadat.

Visszajött a követ, harsog a trombita,
Rémséges zugással kezdődik a csata;
Acélok csengése, torkok kurjantása
Volt a magyaroknál harci jel adása.

A sarkantyút vágták lovak oldalába,
Dobogott a földön lovak patkós lába,
Vagy talán a földnek dobbant meg a szíve,
E vészt jövendölő zajra megijedve.

Törökök vezére hétlófarkú basa,
Ötakós hordónak elég volna hasa;
A sok boritaltól piroslik az orra,
Azt hinné az ember, hogy érett uborka.

A török csapatnak nagyhasu vezére
Rendbe szedte népét a harcnak jelére;
A rendbe szedett nép ugyancsak megállott,
Amint megrohanták a magyar huszárok.

De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
Lett is nemsokára szörnyü rendzavarás;
Izzadott a török véres verítéket,
Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.

Hej csinálom-adta! meleg egy nap volt ez
Heggyé emelkedett már a török holttest.
De a basa még él mennykő nagy hasával,
S Kukorica Jancsit célozza vasával.

Kukorica Jancsi nem veszi tréfának,
S ily szóval megy neki a török basának:
"Atyafi! te úgyis sok vagy egy legénynek;
Megállj, én majd kettőt csinálok belőled."

S akként cselekedett, amint megfogadta,
Szegény török basát kettéhasította,
Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
Igy múlt ki őkelme ebből a világból.

Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
Uccu! hátat fordít és futásnak ered,
Futott, futott s talán mostanság is futna,
Hogyha a huszárok el nem érték volna.

De bezeg elérték, le is kaszabolták;
Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
Egyetlenegy nyargal még lóhalálába'
Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.

Hát a török basa fia vágtatott ott,
Ölében valami fehérféle látszott.
A fehérség volt a francia királylyány;
Nem tudott magáról semmit, elájulván.

Soká nyargalt Jancsi, amíg utolérte,
"Megáll a hitedet!" kiáltott feléje,
"Állj meg, vagy testeden mindjárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut."

De a basa fia meg nem állott volna,
Ha a ló alatta össze nem omolna,
Összeomlott, ki is fújta ott páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá száját:

"Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az életet szeretem...
Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!"

"Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
Kezem által halni vagy te érdemetlen.
Hordd el magad innen, vidd hírűl hazádnak,
Haramja fiai hogy és mikép jártak."

Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
És beletekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:

"Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy,
Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged leszek."

Jancsi ereiben nem folyt víz vér helyett,
Szivében hatalmas tusa keletkezett;
De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván Iluskáját.

Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
"Menjünk, rózsám, elébb az édesatyádhoz.
Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot."
S ló előtt a lyánnyal lassacskán ballagott.

12

Teisel päeval päike harjund kombel ärkas,
kuid on harva näha, mis ta täna märkas,
nőnda pea, kui oma kuldse silma ääre
hommikul ta tőstis üle ilma ääre.

Kőmiseval rőkkel sőjatrompet kajas,
sődurpoisid prauhti jalgadele ajas.
Iga sődur häilis mőőgalt viimse täkke,
saduldama ruttas vägi kärmeid täkke.

Kuningas neid tahtis sőjatantsus saata,
armastas nii väga oma Prantsusmaad ta,
kuid husaaripealik hakkas kőige jőuga
selle mőtte vastu oma targa nőuga:

"Tahapoole jääda oleks teil küll kenam,
sest te käsivartes pole jaksu enam.
Vapruse küll alles hoidsite te endas,
kuid mis kasu sest, kui jőud teil ära lendas!

Jätke kőik see asi rahus meie teha.
Vaenlase me enne, kui on tulnud eha,
tőrjume te maalt - ja tühja me ei luba,
őhtuks istutegi jälle troonil juba."

Selle peale sőitis ungarlaste vägi
türki otsima - ja peagi teda nägi,
ümber tulekahjud tőusnias taevast saadik.
Sőjakuulutuse neile viis seal saadik.

Tagasi sai saadik siis, et tuli taga,
ning läks lahti lahing hirmsa mühinaga.
Trompet paukus. Kőrid karjusid mis kandsid -
lahingusignaali nii husaarid andsid.

Vägi kannustega hooste külgi raius,
mööda sőjavälja kabjakőmin laius.
Maal vőib-olla süda päris ehmus pőues
kurjaendelisest kőmast kabjakőues...

Seitse hobuhända kuklas, sőitis ratsa
türgi paša, kandes viieämbrist vatsa.
Ohtrast veinist, mida neeland kurk tal oli,
nina sinine kui küpse kurk tal oli.

Suurekőhuline türgi pealik seni
omad sőjavalmis seadis viimaseni.
Nii nad ootasidki, mőőgad pihus klaarid,
kuni neile peale tormasid husaarid.

Äärt ei otsa polnud ründamise särul
ning sealsamas puhkes kőige hirmsam märul!
Verist higi nőrgus türgi röövlipere,
aas lői värvilt üle Punasegi mere...

Kirevase päralt, küll häis möll seal kena!
Türgi laipu väljal kerkis mägedena!
Aga paša ratsul alles ringi tantsis -
äkki mőőga tarvis märki märkas Jancsis!

Kukuruusi Jancsi näeb: see pole nali!
Pašale ta hüüab ning ta hääl on vali:
"Üheks meheks ongi sul ju liialt paksust,
nii et, kulla sőber, ma siis teengi kaks sust!"

Nii kui Jancsi ütles, nii ka tegi triki:
vaese türgi paša pooleks raius piki,
üks pool vasakule, teine paremale -
lőpp tal siin maailmas oli üsna hale.

Nägi türk, va argpüks, seda - tohoo pele! -
ümberpöörd! Ja andis valu jalgadele!
Oleks jooksnud türgid küll vist siiamaani,
kui husaarid poleks segand nende plaani...

Türgi kätte said nad ning siis kähmus kanges
turbanites päid kui mooninuppe langes...
Kihutas vaid üks veel - et vői hobu pooleks!
Selle vőttis Jancsi jälle enda hooleks.

Türgi paša poeg seal tegi tulist sőitu.
Süles temal paistis miski valgevőitu.
Prantsuse printsess tal, röövlil, oli süles,
ärkamata ikka minestusest üles.

Kaua kappas Jancsi, kuni kätte sai ta:
"Oma hinge juures - pea! Vői ma su maida
nahka raiun mulgu, kust su hingeniru
volksab pőrgusse kui paha tuuleviru!"

Poleks jäänud seisma paša pojatobu,
kui tal kokku poleks varisenud hobu,
aga kőnges täkk, kes kandis paša poega,
ning see poeg, see hüüdis hädalise moega:

"Armu! Armu, sangar! Halastus on voorus!
Kui sind muu ei peata, peatagu mu noorus!
Olen nőnda noor ning armund elamisse -
vőta minult kőik, kuid jäta elu sisse!"

"Olgu sul su elu, arg ja elamatu!
Tappes sind ma teeksin vääritusepatu.
Kasi koju siit ja ära enne väsi,
kui sa räägid seal, kuis siin käis röövleil käsi!"

Jancsi astus ratsult, läks printsessi juurde
ning just vaatas tema silmapaari suurde,
kui see lahti läks ja kuulda oli mőnu
Jáncsil tema huulilt niisuguseid sőnu:

"Kallis päästja, milleks küsida su nime...
Tänan sind! Mind päästa oli tőesti ime!
Tänust nüüd su soove ma ei paneks pahaks.
Saaksin ka su naiseks, kui sa seda tahaks."

Jancsi soontes voolas veri, mitte vesi.
Temas puhkes heitlus, aga tasakesi
vaigistas ta selle ja siis rahus vanas
vaimusilma ette Iluska ta manas.

Pehmelt ütles Jancsi: "Sinu isa poole
tuleb meil nüüd minna, ning eks kogu loole
seal me, nagu vaja, selgust saada katsu..."
Ning nad läksid kőrvu, kannul kőndis ratsu.

13

Kukorica Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
A leáldozó nap utósó sugára
Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

Nem látott egyebet, csak a véres halált,
S hollósereget, mely a halottakra szállt;
Nemigen telt benne nagy gyönyörűsége,
Le is ereszkedett tenger mélységébe.

A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.

Miután megmosdott az egész legénység,
A francia királyt várába kisérték;
A csatamezőtől az nem messzire állt...
Idekisérték hát a francia királyt.

Alighogy bevonult a várba a sereg,
Kukorica Jancsi szinte megérkezett.
Olyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.

Hogy az öreg király leányát meglátta,
Reszkető örömmel borult a nyakába,
S csak azután mondta a következőket,
Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:

"Most már örömemnek nincsen semmi híja;
Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
Készítsen, ami jó, mindent vacsorára,
Az én győzedelmes vitézim számára."

"Király uram! nem kell híni a szakácsot,"
A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
"Elkészítettem már mindent hamarjában,
Föl is van tálalva a szomszéd szobában."

A szakács szavai kedvesen hangzottak
Füleiben a jó magyar huszároknak;
Nem igen sokáig hívatták magokat,
Körülülték a megterhelt asztalokat.

Amily kegyetlenűl bántak a törökkel,
Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
Nem is csoda biz az, mert megéhezének
A nagy öldöklésben a derék vitézek.

Járta már a kancsó istenigazába',
Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
"Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu, amit majd beszélek."

S a magyar huszárok mind figyelmezének,
Fölfogni értelmét király beszédének,
Aki egyet ivott, azután köhhentett,
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

"Mindenekelőtt is mondd meg a nevedet,
Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted."
"Kukorica Jancsi becsületes nevem;
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem."

Kukorica Jancsi ekképen felele,
Azután a király ily szót váltott vele:
"Én a te nevedet másnak keresztelem,
Mától fogva neved János vitéz legyen.

Derék János vitéz, halld most beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.

A királyi széken én sokáig ültem,
Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
Nehezek nekem már a királyi gondok,
Annakokáért én azokról lemondok.

Homlokodra teszem a fényes koronát,
Fényes koronámért nem is kívánok mást,
Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
Melyben hátralevő napjaimat éljem."

A király szavai ím ezek valának,
Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
János vitéz pedig e szíves beszédet
Alázatos hangon ekkép köszöné meg:

"Köszönöm szépen a kelmed jó'karatját,
Amely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.

Hosszú históriát kéne elbeszélnem;
Miért e jósággal lehetetlen élnem;
De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
S én másnak terhére lenni nem szeretek."

"De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság, ami téged aggaszt."
Igy biztatta őt a jó francia király,
S János vitéz beszélt, amint itt írva áll:

13

Jancsi ja printsess, kel puna jälle palgel,
sőjatallermaale jőudsid őhtuvalgel.
Päikse viimne kiir, mis looja minna tahtis,
punetavi silmi kurba paika vahtis.

Ei ta näinud muud kui ainult őudset surma,
kaarnapidusööki, laipasid ja urma.
Ei ta tahtnud kaeda hirmsa sőja vilju,
sestap mere rüppe laskus tasahilju.

Sőjapaiga kőrval nähti varem järve
peegeldamas taeva sinipuhtaid värve.
Nüüd see punamustem paistis mürgimerest:
seal end ungarlased pesid türgi verest.

Pesid end husaarid ja sealsamas, vaata,
kuningat nad tahtsid tema lossi saata.
Sőjaväljalt sinna kauge polnud minna.
Kuningaga niisiis läksidki nad sinna.

Vaevalt jőudsid teised kuninglikku kantsi,
juba oli seal ka Kukuruusi Jancsi.
Vikerkaarekaunis, uhkes pidukleidis,
seisis tema kőrval surmast pääsnud neidis.

Seal siis kuning-isa tütre kaela langes,
värisedes nuttis őnnes, rőőmus kanges,
ning ei pääsnud enne huulilt sőnakest tal,
kui ei olnud huuli suudelnud printsess tal.

Ütles siis: "Mu rőőmul pole otsa-aru!
Kutsutagu kokk! Las kőige otsa maru
pidusöömaaja valmistab ta meile,
auks ja meeleheaks mu sőjasangareile!"

"Kuningas, mu isand! Kokka pole vaja!"
hüüdis samas kőrval keegi ümmardaja.
"Kőik on juba valmis, keedetud ja praetud,
ning siin kőrvalruumis on ka lauad kaetud."

Ungari husaarid, kuuldes teenri sőnu,
kőrvades ja kőhus tundsid tőelist mőnu.
Paluda ei lasknud nad end kuigi kaua,
varsti istusid nad ümber lookas laua.

Nagu äsja käisid ümber türgi sooga,
kohtlesid nad praegu iga hüva rooga.
Pole ime ka, et saavad tühjaks kőhud,
kui sa terve päeva muudkui tappa lőhud!

Tőes ja väes seal tőusid kruusid mőne puhu,
kui siis kuningas need sőnad vőttis suhu:
"Kuulata teid palun, oma kangelasi,
sest mis teile räägin, see on tähtis asi."

Ungari husaarid hoolsalt, nagu kästi,
kuulama siis jäid, et aru saada hästi.
Kuningas veel kruusist sőőmu vőttis mőne,
köhatas ja pidas niisuguse kőne:

"Üllas kangelane, oma nime teata,
kes mu tütre päästsid tervena ja veata."
"Kukuruusi Jancsi on mu nimi. Sugu
matslik see ju on, kuid sellest pole lugu."

Nőnda ütles Jancsi, aga järjepanu
kuningas need sőnad lausus sinna manu:
"Uue nime tahan anda sulle mina -
siitmaalt ole tuntud sangar Jánosina.

Kuula, sangar János, minu tütre päästja:
vőta nüüd mu tütar vastu minu käest, ja
kui sa ta'ga enda paari panna lased -
ka mu kuninglikul troonil vőta aset.

Kaua olen istund troonil kuningana,
pea on otsas hall ja ise olen vana,
rasked mulle juba kuninglikud rüüd on,
sellepärast valmis otsus minul nüüd on:

oma kuldse krooni panen sinu pähe.
Tarvis mulle rohkem selle eest ei lähe,
kui et minu jaoks siin mőned ruumid jäävad,
kus ma elaks oma ülejäänud päevad."

Nőnda valitseja ütles laua juures.
Kuulasid husaarid imestuses suures.
Sangar János aga alandlikult lausus
lahke kőne peale: "Tänan, teie ausus,

teie lahkusel ei ole otsi-ääri,
ning kui vaadata, ma seda teps ei vääri.
Samal ajal pean ka tunnistama tőtt ma,
et ei saa ma jääda seda vastu vőtma.

Miks ses lahkuses ma elada ei suudaks,
see on pikem jutt ja asja teps ei muudaks.
Pealegi ma kardan, et teil üsna ruttu
hakkaks igav, kui te kuulaks seda juttu."

"Sellest murest ärgu suu sul kohmetugu!
Ainult räägi, poeg! Me kuulame su lugu."
Kuningas seal lahkelt veenis teda nii - ja
János rääkis, nagu kirja pandud siia.

14

"Hogy is kezdjem csak hát?... Mindennek előtte
Hogyan tettem szert a Kukorica névre?
Kukorica között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukorica nevet.

Egy gazdaember jólelkü felesége
- Amint ő nekem ezt sokszor elmesélte -
Egyszer kinézett a kukoricaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.

Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És hazafelé ezt gondolta mentiben:
»Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«

Hanem volt ám neki haragos vad férje,
Akinek én sehogy sem voltam ínyére,
Hej, amikor engem az otthon meglátott,
Ugyancsak járták a cifra káromlások.

Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal.
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?

Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan,
Kednek gazdasága, ökre és juha van,
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.«

Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.

Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
Részesűltem nagyon kevés örömökben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.

Ennek édesanyja jókor a síré lett,
Édesapja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Így jutott egyedűl mostohaanyjára.

Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.

Hát mikor még aztán sihederré lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedőlhetett miattam.

Sokszor megbántotta gonosz mostohája...
Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.

Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
Belefektettük a jó asszonyt a sírba,
Aki engem talált, és aki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.

Kemény az én szívem, teljes életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelőanyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.

Iluska is, az a szép kis szőke leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogyne? az istenben boldogúlt jó lélek
Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek.

Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám tibelőletek,
Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!«

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent,
(Mert szavának állott ő minden időbe')
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.

Azután hát aztán, hogy meghalálozott,
A mi reménységünk végkép megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe'
Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.

De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sém hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.

Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.

Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek -
Tudtuk, hogy hűségünk ugysem szegjük mi meg.

Azért szép királylyány ne tarts reám számot;
Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok birni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom."

14

"Millest me mu loos siis peale hakkaksime?
Eks vist sellest, kust sain Kukuruusi nime.
Pőllult mind kord leiti siputamas maisis.
Kukuruusi Jancsi nii mu nimeks sai siis.

Keegi perenaine mulle korda sada
hiljem seda lugu teadis pajatada,
kuidas ta kord heitis pilgu aknast välja
ning mind nägi vao sees keset maisivälja.

Karjusin ma nőnda hirmsasti seal kah ju,
et tal, lahkel naisel, hakkas minust kahju:
"Koju viin ja üles kasvatan ta, poju.
Ongi vaja last me lastetusse koju."

Kuid ta mehele - nii jőhkraid leidub harva -,
sellele ma olin hoopis vastukarva.
Oi sa tont, kui see mind nägi oma kodus,
kuradeid ta suust siis lendas kirjus rodus!

Lahke naine pehmelt vaigistas ta kisa:
"Ma ei saand ju jätta teda sinna, isa.
Surm ju oleks olnud käes tal őnnetumal!
Kas siis halastanud oleks mulle jumal?

Peale selle - majas pole ta ju soota.
Sirgub poiss ja peagi abi on tast loota.
Sul on nurm ja hooned, sul on härg ja lammas -
läheb karja, tööle, nii kui hakkab hammas."

Lőpuks, läbi häda, mees jäi siiski mesti,
kuid mind sallida ei vőinud eladeski.
Läks mul vähekene miski viltu... oh mis...
rääkida ei taha, kuidas ta mind klohmis...

Töö ja peksu vahel kasvada sain aega.
Elu mulle rőőmu vaagis kitsi vaega:
terve poisipőlve minu rőőmuks ei ju
olnud muud kui väike valgepäine neiu.

Memm tal liiga vara kadus liiva alla.
Teine naine tuli taadi tiiva alla.
Aga varsti tüdruk taadistki jäi ilma,
vőőrasema hoolde üksi siia ilma.

Oli minu rőőm ta kőiges mures-melus,
minu ainus roos mu okkalises elus.
Armastada teda vőisin ma, kuis tahtsin:
küla orvulasteks hüüti ju meid kaht siin.

Teda vahtimast ma'i jätnuks ka, kui äkki
selle eest ma saanuks kas vői sőirakäkki.
Rőőmus olin ka, kui püha tuli vahel:
laste hulgas joosta oli hea meil kahel.

Kui must kasvas mees, siis poolenisti juba
süda tantsis sees mul, küsimata luba,
ja kui suudlesin ma oma linatukka,
minupoolest vőinuks maailm minna hukka.

Vőőrasema teda solvas, kiusas, vaevas...
Ärgu andestagu talle jumal taevas!
Tüdrukule tuld ta tegi nii et suitses...
Minu hirmul vaid end pidas pisut suitses.

Käbar käis ka minul vaesel koera moodi -
hüva eide minult vőttis surivoodi,
eide, kes mind leidis kord ja hoidis, nagu
hoiab ainult ema omaenda jagu.

Mul on kőva süda. Pole eluilmas
olnud tühjast asjast pisaraid mul silmas.
Kuid mu kasuema haua peale toona
langesid nad lausa äiksevihmahoona.

Sama lohutumalt nuttis minu armas,
minu Iluska, mu kallis plikanarmas.
Miks ka mitte! Hoidis teda őnnis ema.
Nőnda palju head sai eide käest ka tema...

Tihti ütles eit: "Noh, oodake vaid jah te,
küll ma paari panna lasen kord teid kahte.
Nőnda tore paar teist saab et ära küsi...
Oodake vaid, lapsed, natukene püsi!"

Ootasime niisiis meelel läbetumal,
ta meid poleks iial petnud, hoidku jumal!
Ta ei jätnud iial sőna pidamata,
ainult vara liiga tuli meil ta matta.

Pärast tema surma kustus siis ka sootuks
meie armastuse tulevikulootus.
Aga kuigi see meil kurval kombel puudus,
endist viisi püsis meie arm ja truudus.

Aga nőuks ei olnud taeval seda tahta.
Meile siis ei jätnud seda tröösti kah ta.
Kui kord pooled lambad lasksin ära joosta,
peremees - mind majast ajas vihahoos ta!

Jumalaga öelda tuli Iluskale...
Laia ilma läksin, süda rinnus hale...
Äärest äärde käisin ilma läbi mina,
kuni oma leiva leidsin sődurina.

Ei ma keelnud Ilkat enne ärareisi,
et ta süda eal ei vőtaks omaks teisi.
Mulle seda keelmast talgi suu jäi vakka.
Selge oli: truudust murdma me ei hakka.

Sestap, ilus printsess, mind küll mängust jätke,
sest kui Iluskat ei saa ma maa peal kätte,
siis ei köida mind ka teiste silmasära,
isegi kui surmal unun hoopis ära."

15

János vitéz ekkép végzé történetét,
Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
A királylyány arcát mosta könnyhullatás,
Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.

A király e szókat intézte hozzája:
"Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
Hanem amit nyujtok hálámnak fejében,
Elfogadását nem tagadod meg tőlem."

Erre kinyitotta kincstárát a király;
Parancsolatjára egy legény előáll,
S arannyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
János ennyi kincset még csak nem is látott.

"Nos hát János vitéz, lyányom megmentője,"
Beszélt a király, "ez legyen tetted bére.
Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
És boldogítsd vele magadat s mátkádat.

Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
Kivánkozol lenni máris galambodnál,
Eredj tehát - hanem társid maradjanak;
Éljenek itt néhány mulatságos napnak."

Ugy volt biz az, amint mondotta a király,
János vitéz kivánt lenni galambjánál.
Búcsuzott a királylyánytól érzékenyűl;
Aztán a tengerhez ment és gályára űlt.

A király s a sereg elkisérte oda,
Tőlök sok "szerencsés jó utat" hallhata,
S szemeikkel néztek mindaddig utána,
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.

15

Nőnda sangar János loole lőpu tegi.
Südamesse läks see ilmselt mőnelegi.
Ka printsessil silmist, näole jälgi jättes,
voolas nutt; mis sündind heldimuselättes.

Kuningas ta poole pöördus selle moega:
"Abielluma ei sunni ma sind, poega.
Kuid mis sulle pakun oma tänu pähe,
see küll vőta vastu, kuigi sest on vähe."

Kuningas siis lahti tegi varaaida.
Vaevalt selles asjas käsu anda sai ta,
kui ju suurim kott seal kulda triiki taoti...
Näinudki ei olnud János sellist nauti!

"Nőnda, sangar János, minu tütre päästja,
vőta tänutäheks vastu see mu käest ja
őnnelikuks saa ja mine, ole tragi,
ning tee őnnelikuks oma Iluskagi.

Peaksin kinni sind, kuid tean: sa tahad sinna
oma tuvikese juurde koju minna.
Olgu siis. Su sőbrad las veel siia jäävad,
et mu riigis veeta mőned rőőmsad päevad."

Tuvikese-jutul oli tősi taga...
Printsessiga jättis János jumalaga
tundeliselt, nagu sünnis kavaleeril,
mere äärde läks - ja oligi galeeril.

Kuningas ja vägi saatsid teda kaile,
soovides, et hästi saaks ta kodumaile,
ning nad silmadega teda saatsid veel siis,
kui ju kaugus laeva ära mereteel viis.

16

Ment János vitézzel a megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
De sebesebben ment János gondolatja,
Utjában semmi sem akadályoztatta.

János gondolatja ilyenforma vala:
"Hej Iluskám, lelkem szépséges angyala!
Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy hazatart kinccsel bővelkedő mátkád?

Hazatartok én, hogy végre-valahára
Sok küszködés után legyünk egymás párja,
Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
Senki fiára is többé nem szorulok.

Gazduram ugyan nem legszebben bánt velem;
Hanem én őneki mindazt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek."

Ezt gondolta János s több ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment sebes haladva;
De jó messze volt még szép Magyarországtól,
Mert Franciaország esik tőle távol.

Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
"Piros az ég alja: aligha szél nem lesz."

Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek a madarak
Bizonyosan szülőföldéről szálltanak.

Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hírt mondanának,
Jó hírt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.

16

Teele asus János, teele läks galeer seal,
tema laia purje puhus tuulekeer seal,
aga rutem veel kui János ise lendas
mőte, mida János mőtles iseendas.

Nimelt seda János mőtles rőőmsal pingel:
"Iluska, mu hinge imeline ingel,
kas küll seda rőőmu aimanud su meel on:
rikkana su kallim kodu poole teel on!

Vőidelda sain mööda kőiki ilmakaari.
Nüüd ma lähen koju, et me pääseks paari.
Rikkad, rahul, kätte saame őnne, tipu:
kellestki me enam ära seal ei ripu.

Peremees mu vastu, tősi, polnud kena.
Kas ma pean siis seda mäletama? Ena!
Tema süü mu őnn on! Mis ma veel talt nőuan!
Tasun talle hästi, nii kui koju jőuan!"

Seda mőtles János tihti meretee peal,
kui galeer tal kiirelt sőitis laia vee peal,
kaunist Ungarist veel kaugel ometigi,
sest meilt Prantsusmaa on kőike muud kui ligi.

Tekil János kőndis ükskord őhtu aegu.
Tüürman oma poisse őpetas, et kaegu
taeva punast äärt, mis justkui merre vajuks,
selle järgi homme tuul vist läheb rajuks.

János sőnu neid ei pannud tähelegi.
Mööduv kureparv tal meele hellaks tegi.
Oli sügis. Jätnud pesad kauges kodus,
lendasid nad ära sealt nüüd pikas rodus.

Pilk tal linde saatis igatseval innul,
nagu olnuks talle teateid mőnel linnul
kallilt, keda ta nii kaua polnud näinud,
ning ka kodust, kus nii kaua polnud käinud.

17

Másnap, amint az ég alja jövendölte,
Csakugyan szél támadt, mégpedig nem gyönge,
Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.

Volt a hajó népe nagy megijedésben,
Amint szokott lenni olyan vad szélvészben.
Hiába volt minden erőmegfeszítés,
Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.

Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
Egyszerre megdördül az égiháború,
Villámok cikáznak, hullnak szanaszerte;
Egy villám a hajót izről porrá törte.

Látszik a hajónak diribje-darabja,
A holttesteket a tenger elsodorja.
Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
Őt is elsodorták a lelketlen habok?

Hej biz a haláltól ő sem volt már messze,
De mentő kezét az ég kiterjesztette,
S csodálatos módon szabadította meg,
Hogy koporsója a habok ne legyenek.

Ragadta őt a víz magasra, magasra,
Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind a két kezével.

Belekapaszkodott, el sem szalasztotta,
S nagy erőködéssel addig függött rajta,
Mígnem a felhő a tengerparthoz ére,
Itten rálépett egy szikla tetejére.

Először is hálát adott az istennek,
Hogy életét ekkép szabadította meg;
Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el nem veszett a kinccsel élete.

Azután a szikla tetején szétnézett,
Nem látott mást, csupán egy griffmadár-fészket.
A griffmadár épen fiait etette,
Jánosnak valami jutott az eszébe.

Odalopózkodott a fészekhez lassan
És a griffmadárra hirtelen rápattan,
Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.

Hányta volna le a madár nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
Jól átszorította derekát és nyakát.

Ment, tudj' az isten hány országon keresztül;
Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
Hát a viradatnak legelső sugára
Rásütött egyenest faluja tornyára.

Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
Az öröm szemébe könnycseppeket idéz;
A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
Vele a föld felé mindinkább közel jár.

Le is szállott végre egy halom tetején,
Alig tudott venni lélekzetet szegény,
János leszállt róla és magára hagyta,
És ment, elmerűlve mély gondolatokba.

"Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
De meghozom régi hűséges szívemet,
És ez elég neked, drága szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám."

Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
Szüretre készűlt a falu lakossága.

Nem figyelmezett ő szüretre menőkre,
Azok sem ismertek a megérkezőre;
A falu hosszában ekképen haladott
A ház felé, ahol Iluskája lakott.

A pitvarajtónál be reszketett keze,
S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
Benyitott végtére - de Iluska helyett
Látott a pitvarban idegen népeket.

"Tán rosz helyen járok," gondolta magában,
És a kilincs megint volt már a markában...
"Kit keres kegyelmed?" nyájasan kérdezte
János vitézt egy kis takaros menyecske.

Elmondotta János, hogy kit és mit keres...
"Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
Bizony, bizony alig, hogy reáismértem,"
Szólott a menyecske meglepetésében.

"Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
Odabenn majd aztán többet is beszélek."
Bevezette Jánost, karszékre ültette,
S így folytatta ismét beszédét mellette:

"Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam..."
"Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?"

Szavaiba vágott kérdezőleg János,
A menyecske szeme könnytől lett homályos.
"Hol van Iluska, hol?" felelt a menyecske
Szegény Jancsi bácsi!... hát el van temetve."

Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
Mert lerogyott volna kínos érzésében;
Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
Mintha ki akarná tépni a bánatot.

Igy űlt egy darabig némán merevedve,
Azután szólt, mintha álmából ébredne:
"Mondjatok igazat, ugye hogy férjhez ment?
Inkább legyen férjnél, mintsem hogy odalent.

Akkor legalább még egyszer megláthatom,
S édes lesz nekem e keserű jutalom."
De a menyecskének orcáján láthatta,
Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.

17

Teisel päeval, nagu märgid andsid aru,
päris tőesti puhkes hirmus torm ja maru.
Meri niutsus, nuutsus, oigas heitlev laine,
murdis, loopis laeva őudne tuulepaine.

Tuli peale hirm sest kogu laevaperel,
nagu ikka siis, kui raske torm on merel.
Tühi tundus praegu iga pääsupüüe,
tuulehuilges kustus nende appihüüe.

Tőusis pilv. Ei raugend veelgi tormi aplus.
Mürinaga algas hirmus taevataplus.
Näis, kui ümberringi tuhat välku suruks!
Sähvas üks - ja murdis laeva pihuks-puruks!

Ainult laeva tükid veel on pilla-palla...
Meremeeste laibad neelab meri alla.
Aga sangar János - mis siis tema liisk on?
Kas ka tema läinud nagu laines piisk on?

Juba oli käes ka temal viimne vaatus,
aga viimsel hetkel käe sai ette saatus,
Jánosile appi tuli tormihoo sees,
et ta haud ei oleks märja merevoo sees.

Keerislaine poisi pőhjast üles kiskus.
Selle turjal János pilvedeni viskus.
Seal ent sangar oma kahe kämbla haarde
surus välgukiirul suurde pilvesaarde!

Seda kallist pilve käest ei vőinud anda,
küüned selles kinni, laskis poiss end kanda,
kuni suure maani jőudis suure vee pealt,
maal ta kalju tippu hüppas poole tee pealt.

Tänas jumalat, kes teda seekord säästis
ja ta noore elu surmast ära päästis.
Ei ta mőelnud sellest, et ta kaotas vara,
vaid et elu seest ei vőetud nőnda vara!

Vaatas kaljutippe, tumma kivikesa,
nägi kaljul ainult greifilinnu pesa.
Greifilind seal poegi parajasti toitis,
János-poisil kohe kena mőte koitis:

seda hüva plaani ei vői lasta nurja -
János hiilis juurde, kargas linnu turja!
Linnule ta andis rängalt teraskannust
ning see viis ta lennul üle maist ja rannust...

Oleks raputanud seljast maha küll ta,
uperkuuti alla mitusada sülda,
ainult et ei jőudnud, ainult et ei jaksand,
nőnda kindlalt oli mees ta selga kaksand.

Jumal teab, mis maist end laskis üle kanda...
Hommikul, kui kőit kord tőusis taevaranda,
all kőik äkki nőnda tuttavlikuks muutus -
koit seal all ta kodu tornitippu puutus.

Püha jumal, millist rőőmu János tundis!
Pisaratetulva rőőm ta silma sundis.
Lindki, keda rőhus väsimuse raskus,
juba lennul üsna madalale laskus.

Hingeldades, tiivad vaevaga veel pingul,
lendas natuke ja vajus maha kingul.
Ning ju sangar János pikki samme vőttes
küla poole ruttas, sügavasti mőttes:

"Kulda ma ei too, ei saabu varakana,
aga südame tőin kaasa, truu ja vana,
sellest sulle piisab, Iluskale, heale,
kes sa ühtevalu mőtlesid mu peale."

Külas - János märkas - häälekaks läks vaikus -
vankripőrin kostis, tünnikőmin kaikus...
Viinamarjapidu homme oli külal!
Vaadikoormad sőitsid, rőőmsad sőitjad ülal...

Ei ta tundnud rahvast ega rahvas teda,
polnud tal ka mahti naabreid silmitseda.
Ilka maja poole muudkui ruttas aga,
et saaks rutem kokku kalli Iluskaga...

Käsi värisedes vőttis kojauksest,
vaat et hing jäi kinni suurest rőőmutuksest...
Viimaks ukse paotas, tahtis öelda tere -
kojast vaatas vastu vőhivőőras pere.

"Vale maja on vist?... Ruttu őue nihku!"
mőtles ta ja haaras jälie lingi pihku.
"Keda otsite?" seal äkki lahkelt päris
keegi noorik, ise kraps ja kena päris.

János ütles, keda. Ehmus noorik väike:
"Oi... Oh häda... Jah, teid parkinud on päike,
nii et pole ime, et ei tundnud teid ma!"
üllatuses hakkas noorik sőnu leidma.

"Andku helde jumal, et teil hästi läheks...
Jah, ma jutustan... Kuid tulge sisse väheks..."
Jánosi ta pani tuppa tugitooli,
aga ise nőnda keris jutupooli:

"Eemal oldud aastad olid teil nii pikad...
Ei te mind vist tunne - väikest naabriplikat,
kes käis tihti siin ja mängis tare taga?..."
"Ütelge nüüd ükskord, mis on Iluskaga?!"

raius János sekka nagu arust ilma.
Noorikule pisar valgus vaikselt silma...
"Mis?..." nii vastas noorik, silmad nutust märjad,
"oh, ta haual ammu närtsinud on pärjad..."

Küll on hea, et istus János laua juures,
muidu kokku langend oleks valus suures.
Nüüd vaid rinnust kinni haaras kahe käega,
nagu rebiks valu välja käte väega...

Kangestunult, tummalt istus aega mőnda,
siis kui unest tőusnu äkki ütles nőnda:
"Öelge őigust - istub teise mehe lauas?
Pigem olgu mehel, kui et ära - hauas!

Näha vähemasti teda veel kord saaksin,
paljalt sestki kergem näiks mu raske taak siin."
Aga selgelt rääkis noore naise pale,
et ta jutust polnud ükski sőna vale.

18

János reáborúlt az asztal sarkára,
S megeredt könnyének bőséges forrása,
Amit mondott, csak ugy töredezve mondta,
El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:

"Miért nem estem el háború zajában?
Miért a tengerben sírom nem találtam?
Miért, miért lettem e világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!"

Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
Mintha munkájában elszenderúlt volna,
"Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?"
Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:

"Sok baja volt biz a szegény teremtésnek;
Kivált mostohája kinzása töré meg,
De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
Mert jutott inséges koldusok botjára.

Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
Másvilágon, ha még szeretsz, tied leszek.

Ezek után kimult az árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen innen távol.
A falu népsége nagy számmal kisérte;
Minden kisérője könnyet ejtett érte."

Kérelemszavára a szíves menyecske
Jánost Iluskája sírjához vezette;
Ottan vezetője őt magára hagyta,
Lankadtan borúlt a kedves sírhalomra.

Végiggondolta a régi szép időket,
Mikor még Iluska tiszta szive égett,
Szíve és orcája - s most a hideg földben
Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.

Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:

"Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik."

18

Laua peale viskus näoli üle käte,
ohtrail pisaratel tulvas üle läte.
Sőnad, mida ütles takerduval suul ta,
katkesid ja ainult vaevu olid kuulda:

"Oh, miks ma ei jäänud verisesse sőtta!
Miks ei vőinud meri minu hinge vőtta!
Oh, miks üldse kord mind valul ilma toodi,
et see piin mind tabaks taevavälgu moodi!"

Lőpuks väsis süski rinda painav valu,
nagu suigatanuks töö man püstijalu.
"Kuis see juhtus siis? Mis oli tal? Sa räägi!"
Rääkiski siis noorik jutu ülejäägi:

"Tuli palju vaeva kanda tal siin ilmas.
Eks ta vőőrasemal olnud pinnuks silmas...
Hiljem küll see saatan tasu maksma pidi:
kaelas kerjakott, ta hulkus külapidi.

Teie peale Ilka mőtles härdal meelel,
surreski tal oli teie nimi keelel:
Jancsi, kui ma kallis olen veel su silmas,
sinu omaks tahan saada teises ilmas!

Siis ta läkski ära, palgel surmahigi...
Tema hauakääbas on siinsamas ligi.
Küla saatis teda. Olid tőesti rohked
tema vaese haual pisarad ja ohked."

János palus viia end ta haua juurde.
Leinavalusse ja kurvastusse suurde
lahke juhataja üksi jättis seal ta.
Nőrkenuna kokku vajus haua peal ta.

Ning ta manas meelde, vabalt nutta vőides,
Őnnelikud päevad, kui veel oli őides
Ilka palg - ja süda, sama puhas, ilus,
mis niisama närbub nüüd seal hauavilus...

Päevapuna taandus kahvatuma kuu ees,
kes sealt vaatas, pilve murerätik suu ees...
János vaarus ära, jättes kesköö sünka
hämarusse maha kalli hauakünka...

Siis ta pöördus ümber. Täiskuu külmas lőősas
Ilka haual őitses lihtne roosipőősas.
Sangar János murdis őie pőősast kalmul
ning ta mőtles: "Kallim puhkab mulla all mul -

sina, tema pőrmust tulnud lill - sa ole
saatjaks mulle teel, kui mul on kurb ja kole.
Mina ihkan surma. Kui see saabub, seni
lähen rändan, rändan ilma piirideni!"

19

János vitéznek volt utjában két társa:
Egyik a búbánat, amely szívét rágta,
Másik a kardja volt, bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől rozsda emésztette.

Bizonytalan úton ezekkel vándorolt,
Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így szólítá meg szíve bánatát:

"Mikor unod már meg örökös munkádat,
Te a kínozásban telhetetlen bánat!
Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hiába;
Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.

Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
Látom, a halálért kell fordulnom máshoz.
Máshoz fordulok hát; ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok."

Ezeket gondolta s elhagyta bánatát,
Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt; (mert be volt az zárva,
S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára.)

Utóbb a könnyel is végkép számot vetett,
Csupán magát vitte a megunt életet,
Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
Ott szekeret látott, amint belelépe.

Fazekasé volt a szekér, melyet látott;
Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
Ütötte lovait a fazekas, szegény,
A szekér azt mondta: nem mozdulok biz én.

"Adj' isten jó napot" szólott János vitéz;
A fazekas rútul a szeme közé néz,
S nagy boszankodással im ezeket mondja:
"Nem nekem... van biz az ördögnek jó napja."

"Be rosz kedvben vagyunk" felelt neki János.
"Hogyne? mikor ez az út olyan posványos.
Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
De csak ugy van, mintha le volna enyvezve."

"Segíthetünk azon... de mondja meg kend csak,
Ezen az úton itt vajjon hova jutnak?"
Kérdé János vitéz egy utra mutatva,
Mely az erdőt jobbra végighasította.

"Ezen az úton itt? dejsz erre ne menjen,
Nem mondok egyebet;... odavesz különben.
Óriások lakják ott azt a vidéket,
Nem jött ki még onnan, aki odalépett."

Felelt János vitéz: "Bizza kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez lássunk egymás után."
Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
S csak tréfamódra a sárból kiragadta.

Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
Amire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
János vitéz már jól bennjárt az erdőben.

János vitéz ment, és elért nemsokára
Az óriásföldnek félelmes tájára.
Egy vágtató patak folyt a határ mellett:
Hanem folyónak is jóformán beillett.

A pataknál állt az óriásföld csősze;
Mikor János vitéz a szemébe néze,
Oly magasra kellett emelnie fejét,
Mintha nézné holmi toronynak tetejét.

Óriások csősze őt érkezni látta,
S mintha mennykő volna, igy dörgött reája:
"Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; -
Talpam úgyis viszket, várj, majd rád gázolok."

De az óriás amint rálépett volna,
János feje fölött kardját föltartotta,
Belelépett a nagy kamasz és elbődült,
S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.

"Éppen ugy esett ez, amint csak kivántam,"
János vitéznek ez járt gondolatában;
Amint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
S az óriás felett átmente a vizet.

Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
Amint János vitéz a túlpartra jutott,
Átjutott és nekisuhintva szablyáját,
Végigmetszette a csősz nyaka csigáját.

Nem kelt föl többé az óriások csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött szeme világára,
Melynek elmulását hasztalanúl várta.

Keresztülfutott a patak vize testén;
Veres lett hulláma, vértől befestetvén. -
Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.

19

Kaasas esimeseks käis tal valu kuri,
mis ta südant sői ja tema ihu puri,
aga teiseks mőők, mis tema puusal rippus,
ning mis türgi verest roostetama kippus.

Ebakindlaid teid ta nende seltsis luusis...
Mitu korda täis ja nooreks taas sai kuu siis,
lumi ära läks, aas kandis haljast heina...
Ükskord kőnetas ta nőnda oma leina:

"Valu - kas sa kord ka oma tööst ei tüdi?
Kui sa tapma mind ei ole küllalt südi,
kui su püüdmistele siiski ma ei allu -
käi siis minema! Käi lahkemasse tallu!

Näen, see pole sina, kellelt surma loota.
Noh, eks teiste kätest siis ma seda oota.
Eluraskused! Hei! Pöördun teie poole!
Pange teie punktiks surm mu eluloole!"

Mőeldes nii, ta maha oma valu jättis.
Haruharva veel see end ta pőue sättis,
aga kadus taas, sest oli kinni kaugel.
Harva Jánosil veel pisar läikis laugel.

Pisaraile ka sai antud hundipass siis...
Paljast tüütut elu ta veel tassis, tassis,
tassis, kuni jőudis pimedasse laande.
Mingi vanker seisis siin, kus hargnes maantee.

Pottsepale kuulus vanker, päris selge.
Ratas oli vajund porri poolde telge.
Pottsepp peksis hobust, vandus, sülgas pihku.
Vanker aga ütles: mina teps ei nihku.

János hüüdis: "Jőudu! Jumal appi, isand!"
Pottsepp, enne talle jormi pilgu visand,
sisistades litsus läbi lőuapära:
"Siin on püsti kurat... Jumalat siin ära..."

János hüüdis:"Oo, vői nőnda sant meil tuju?"
"Kui on tee nii tüma - klaar, et sőit ei suju.
Nőőtan hobust siin, et keeb mul ammu sapp ju,
aga see kui kitist ei saa kätte kapju..."

"Siin ehk saame abi... On ta's nőnda süval?
Enne öelge, kuhu viib see tee seal hüval?"
János viitas sihti, mis sealt metsa pőikas
ja mis metsamüüri pikalt läbi lőikas.

"Ah see tee vői? Teate, seda ärge minge...
Kőik, kes sinna läksid, jätsid sinna hinge.
Hiiglastel seal kuskil metsa sees on ase -
kedagi nad enam tagasi ei lase."

János ütles: "Jätke minu mureks see värk.
Vaatame nüüd koos, mismoodi on see tee värk..."
Naljaks vankrit tőmbas, nii et naksus tiisel -
oli ratas rapsti porist väljas nii sel!

Potissepa silmad tassisuuru näikse,
aga imekspanuks on nad veelgi väiksed!
Mees kui viimaks taipas tänu öelda - ammu
János kauges laanes seadis juba sammu.

János laande läks, ja käinud mőned ajad,
nägi - juba käes on hiiuriigi rajad.
Piiril voolas kraav vői oja rőőmsal traavil -
nimeks rohkem käinuks jőgi küll sel kraavil.

Hiid seal oja ääres seisis piirivahiks.
János mőtles: sind-meest ligemalt ma vahiks,
tőstis silmad, nägi: kőrgust-laiust kogul
oli tőesti nagu mingil tornilogul.

Hiiust valvur märkas all seal miskit väikest -
János kuulis ülal mürtsuvat kui äikest:
"Seal üks trips end justkui lähi rohu suruks?
Tald mul sügelebki. Oot, sind tallan puruks!"

Selle peale János suurt ei pannud rőhku -
ainult oma mőőga tőstis püsti őhku.
Mőőga otsa astus hiiust poisitoi ja
kukkus ühelt jalalt möirahtades ojja.

"Noh, see asi läks meil toredasti täkki,"
mőtles János ning - siis pistis jooksma äkki.
Nutikamalt seda poleks vőinud teha:
üle jőe ta jooksis mööda hiiu keha.

Kiiret tegutsejat polnud hiiglavennast,
hoovata ei jőudnud see veel veestki ennast -
János, teisel kaldal, peani sai tal, juudal,
tőstis mőőga ning lői pooleks kaelaluu tal.

Hiiglane ei saanud enam maast end lahti,
polnud temast vaesest enam piirivahti.
Silmavaate kattis päiksevarjutus tal
ning ei tulnud enam lőppu sellel mustal.

Oja vesi voolas üle tema kehast.
Veri värvis oja punasemaks ehast.
Aga sangar János? önn ehk talgi luhtus?
Kohe saame kuulda, mis siis temal juhtus.

20

János az erdőben mindig beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
Mert nem látott minden léptékben-nyomában
Olyat, amit látott Óriásországban.

Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
Hogy a tetejöket János nem is látta.
Aztán olyan széles volt a fák levele,
Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

A szunyogok itten akkorákra nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
Volt is mit aprítni János szablyájának,
Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.

Hát még meg a varjúk!... hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
Lehetett valami két mérföldre tőle,
Mégis akkora volt, hogy felhőnek vélte.

Így ballagott János bámulva mód nélkül.
Egyszerre előtte valami sötétül.
Az óriás király nagy fekete vára
Volt, ami sötéten szeme előtt álla.

Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
Hogy, hogy... biz én nem is tudom, hogy mekkora,
Csakhogy nagy volt biz az, képzelni is lehet;
Az óriás király kicsit nem építtet.

Hát odaért János s ekkép elmélkedék:
"A külsejét látom, megnézem belsejét;"
S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.

No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
Ebédelt a király s tudj' isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.

Mikor János vitéz a házba belépett,
Nemigen kivánta meg ezt az ebédet;
De az óriások jószivü királya
Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:

"Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg."

Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
Hogy János tréfára gondolhatta volna;
Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
"Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;

De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
Társaságotokba beállok ebédre,
Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
Számomra előbb kis darabot törjetek."

Letört a sziklából valami öt fontot
A király, s a mellett ily szavakat mondott:
"Nesze, galuskának elég lesz e darab,
Aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd."

"Harapod bizony te, a kínos napodat!
De fogadom, bele is törik a fogad!"
Kiáltott fel János haragos beszéddel,
S meglódította a követ jobb kezével.

A kő úgy a király homlokához koppant,
Hogy az agyveleje azonnal kiloccsant.
"Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre,"
Szólt s kacagott János "ráforrt a gégédre!"

És az óriások elszomorodának
Keserves halálán a szegény királynak,
S szomorúságokban elfakadtak sírva...
Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.

A legöregebbik szólt János vitézhez:
"Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!"

"Amit bátyánk mondott, közös akaratunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!"
A többi óriás ekképen esengett,
"Fogadj el örökös jobbágyidúl minket."

Felelt János vitéz: "Elfogadom tehát
Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát.
Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
Itt hagyok valakit királynak helyettem.

Már akárki lesz is, az mindegy énnekem.
Kendtektől csupán ez egyet követelem:
Amidőn a szükség ugy hozza magával,
Nálam teremjenek kendtek teljes számmal."

"Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod."
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sipot általadta.

János bedugta a sípot tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
És számos szerencse-kivánások között
Az óriásoktól aztán elköltözött.

20

Üha rohkem metsa sangar János pahmas,
iga hetk seal miski tema silmi jahmas.
Välkus veidrat värki igast imeliigist
Jánosile vastu hiiu imeriigist.

Röögatumaid puid vőis näha selles kohas,
nägematuid latvu pooles taevas kohas.
Veidrad olid puud ka lehestiku poolest:
kasuka vőis teha ühest lehepoolest.

Ja veel sääsed! Taevas, oli neil vast keha!
Nagu härjavärsid... Tősi! Mis seal teha!
Härjavankrit oleks vőinud teenendada.
Piisas vapral mőőgal, mida peenendada.

Ja veel rongad! Oi, mis mőőtmed olid rongal!
Ühte János nägi kükitamas hongal.
Oli penikoorem eemal, aga - ena!
paistis keskmist sorti pilve suurusena.

János kőndis nagu läbi meelepette,
äkki miski mustav kerkis teele ette,
nagu hiiglalossi müüri algus, et ta
jäi seal varjus lausa silmavalguseta...

Värav sellel lossil oli nihukene,
tead, et ma ei oska öelda, mihukene...
Ja maailmatuma suur veel takkapeale!
Väiksega siin miskit ju ei hakka peale.

Mőtles János: "Nägin lossi eest ma vähe,
lähen vaatan teda őige seest ka vähe.
Asi, kui seal mulle tullaksegi tahti..."
Nőnda arutles ja lükkas ukse lahti.

Ei vői öelda, et ta tühja sinna tükkis.
Kuningat seal nägi poegadega tükkis.
Mis see hiiukamp seal sööma on nii ahne?
Tohoo pime! Söövad lausa kaljurahne!

János astus juurde esimese hooga,
ei küll mőelnud minna sööma kivirooga,
aga kuningal, kes järas kaljupakku,
oli soov ka talle anda katsekakku.

"Oled juba siin, siis tule - seltsis sööme,
vői sind ära süüa meie käes on kööme.
Et me mage roog saaks külge soolaleha,
uhmerdame sinna sekka sinu keha."

Hiiglakuningas ei öelnud seda paljaks
tühjaks viguriks vői nőndasama naljaks.
Aga János hoidis löögivalmis tolgu:
"Roog on harjumatu. Aga muidu - olgu!

Ega silmi mina hakka maha lööma.
Kui teil soov on - tulen teie seltsis sööma.
Ainult et ma saaks nii-öelda maha jalad,
esialgu murdke mulle väiksed palad."

Kuningas siis murdis kaljust puuda neli,
öeldes Jánosile: "Vőta vastu, veli!
Klimbiks käib see küll. Kui mugid selle ära,
siis saad käkki peale. Jära, sőber, jära!"

"Järama sa hakka seda ise, kurrat!
Aga kihla vean, et hambad pooleks murrad!
Nőnda karjus János, heites kőige väega
kivi kuningale pähe őige käega!

Kivi mütsus talle nőnda vastu laupa,
et sealt aju loksus välja vaadikaupa.
János hüüdis naerdes: "Noh kas veel sa pakud
vőőrastele rooga, milleks kaljupakud?"

Oma valitseja kurva surma üle
nutsid kurvad hiiud märjaks näo ja süle,
nutsid nii, et nutt tőepoolest oli kange,
iga pisar ikka paar-kolm kőva pange.

Jánosile hüüdis kőige vanem, visand
enda näoli maha: "Kuningas ja isand!
Oleme su orjad! Muud me sult ei palu:
ära ainult tee liig rängalt meile valu!"

"Meie vanem vend on öelnud kőigi tahte.
Sinu orjadel ei ole soovi kahte.
Kui sa ainult nutma valust meid ei ajaks...
Oleme su orjad igaveseks ajaks!"

Sangar János ütles: "Olgu. Hakkan nőusse.
Ühel tingimusel jääb te palve jőusse:
mina lahkun siit, ja teostades mu vőimu,
hakkab keegi teine käskima te hőimu.

Mul ükspuha, kellest saab te kantseldaja.
Nőuan aga ühte: et kui mul on vaja,
siis neil kordadel, ma loodan - haruharvul,
te mu juures oleks - vuhh! ja täiel arvul."

Vana hiiglane seal vastas sőna vőttes:
"Kuningas, su orjad truud on igas mőttes.
Vőta, näe, see vile, ja kui tarvis, puhu.
Tormame su juurde siis ükspuha kuhu."

Vile kotti pandud, János, uhkevőitu,
ennast kehutas ja maitses oma vőitu,
austusavalduste ringist astus suurest
ning läks jőudsalt ära hiiurahva juurest.

21

Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
Annál sötétebb lett előtte a világ,
S egyszerre csak annyit vesz észre, hogy nem lát.

"Éj van-e vagy szemem világa veszett ki?"
János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
Néha feje fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen.
Boszorkányoknak a sötétség országa
Rég ideje a, hogy birtoka, tanyája.

Ország gyülését őkelmök itt tartanak,
Éjfél idejében idelovaglanak.
Most is gyülekeznek ország gyülésére
A sötét tartomány kellő közepére.

Egy mélységes barlang fogadta be őket,
A barlang közepén üst alatt tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
János vitéz s annak irányán sietett.

Mikor János vitéz odaért: valának
Egybegyülekezve mind a boszórkányok.
Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

A sok vén szipirtyó benn csak ugy hemzsegett.
Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

De ki tudná sorra mind előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya
Erre egy gondolat agyán átvillana.

Tarsolyához nyúlt, hogy sípját elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjön serege,
Hanem megakadt a keze valamiben,
Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen.

A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép odalovagla.
Fölnyalábolta és messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
És az óriások rögtön megjelentek.
"Rajta, törjetek be szaporán, legények!"
Parancsolá János, s azok betörének.

No hisz keletkezett cifra zenebona;
A boszorkánysereg gyorsan kirohana;
Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
De nem találták, s igy nem repülhettek el.

Az óriások sem pihentek azalatt,
Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a földhöz dühös haragjába',
Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derült lassanként a sötétség országa.

Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
Az utolsó banya volt a soron épen...
Kire ismert János ebbe' a banyába'?
Hát Iluskának mostohaanyjára.

"De, kiáltott János, ezt magam döngetem,"
S óriás kezéből kivette hirtelen
Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
Uccu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

"A keserves voltát, rugaszkodj utána!"
Kiáltott most János egyik óriásra.
Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
És a levegőbe magasra hajtotta.

Igy találták meg az utolsó boszorkányt
Halva, János vitéz faluja határán;
S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
Mégcsak a varju sem károgott utána.

Sötétség országa kiderült végképen,
Örökös homálynak napfény lett helyében,
János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

Az óriásoktól azután bucsút vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
S János vitéz jobbra és ők balra mentek.

21

Kőndis sangar János üle mitme raja,
kőndis nőndaviisi ilmatuma aja.
Pimedamaks muutub maailm. Ei saa sotti,
mis see őige on - no mine nagu kotti!

Mőtles János endas: "Tőesti, küll on ime!
On see nüüd siis öö vői olen mina pime?"
Polnud ööd, ei kustund ka ta silmavalgus,
oli pimeduse riigi pime algus.

Päikest, kuud, ei tähte polnud jäetud taeva,
käsikaudu käies János nägi vaeva.
Üle pea vaid liikus mingi veider suhin,
oleks nagu olnud linnu tiivavuhin.

Ei siin tiivavuha olnud mitte tepsu:
siin lőid vanad nőiad luuavartel kepsu.
Pimeduse riigis nimelt nőiavägi
juba ammust ajast oma valdust nägi.

Vuhinaga lendab siia südaööl neid,
käib siin mustas paigas parlamenditööl neid.
Nüüdki kogunevad nőia-riigikokku
pimeduse riigi keskusesse kokku.

Seal nad askeldavad suures nőiakoopas
suure tule ümber kőveras ja koopas.
Tulekuma vilkus korraks uksepilust -
János ruttas osa saama sellest ilust...

Kui siis kobamisi János jőudis manu,
oli nőiamoore koos seal noori, vanu.
Lukuaugu juurde János tasa tuli -
koopa keskel silma puutus veider tuli.

Kihas, keerles koopas lausa krőhvapőrgu,
katlasse nad heitsid konni, őhvasőrgu,
kolpi, kassikarvu, madu-usse, tohtu,
surnud roti päid ja vőllaväljarohtu,

ja kes ära öelda oskaks, mida prahti...
Nüüd vast kangelasel läksid silmad lahti:
oli nőiakoopa ukse taga tema -
ning ta ajus hakkas mőte idanema.

János tahtis paunast välja vőtta vile,
märku anda tahtis ruttu hiiglasile,
kui tal mingit kuhja äkki käsi puutus -
uudishimulikuks János kohe muutus.

Ukse juurde luuad olid laotud riita!
Luuakuhja sülle kähku kahmas siit ta
ning sai kaugemale kantud luuamägi,
et ei saaks neid kohe kätte nőiavägi.

Siis ta tuli taas ja veidi vilet puhus.
Noh, et hiiud tulid, see ju polnud juhus.
"Peale, poisid! Murdke lahti nőiaredu!"
hüüdis sangar siis - ja hiiud vőtsid vedu.

Koopas tekkis huilg ja hirmus pőrgukära,
nőiakari püüdis pőgeneda ära.
Luuaotsimisel kajas nőiasőimu,
kuid neil äralennuks polnud nőiavőimu...

Asusid siis hiiud hoolsalt asja manu:
tulivihas lőid nad nőiad järjepanu
vastu maad, et sellest vingus ümber őhkki -
aga nőiad läksid lapikuks ja lőhki!

Nőidu kőnges reas... Kuid öö - kas see jäi samaks?
Iga nőia surmast ilm lői heledamaks.
Taeva tumedusse iga surm kui prao lői.
Pimeduse riiki kőik see varsti ao tői.

Päevavalgus sai seal vőimu ümberringi.
Maha löödi just veel viimseid nőiahingi,
kui just viimses János - kelle tundis ära?
Ilka vőőrasema! Selle hirmsa mära!

János karjus: "Oot, ma seda nuhtlen ise!"
Ära haaras hiiult eidekoletise,
aga välja volksas see ta haardest äkki -
viuh! - ja juba kaugelt näitas talle päkki...

"Oh sa mädand! Jookse! Püüa raibe kinni!"
hőikas sangar János ühte hiiujőnni!
Sőna kuulas see, sai kätte eidetőhu,
ning ta kőrges kaares heitis läbi őhu...

Surnult viimne nőid (ja igaveseks vakka)
leiti János-poisi koduküla takka.
Ning et teda vihkas rahvas igas tares,
talle järele ei kraaksunud ka vares...

Pimeduse riigist öö läks päris ära,
hämaruse järel saabus päiksesära.
Suurde tulle János luuad heitis puha
ning neist jättis tuli ainult puhta tuha.

Sangar János pani oma hiidudele
nende orjatruudust veel kord südamele.
Sangariga hiiud jumalaga jätsid.
János astus hüva-, hiiud kurakätt siis.

22

Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.

Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája sírjáról szakaszta,
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.

Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
Hagyva maga után piros alkonyatot;
A piros alkony is eltünt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.

János még ballagott; amint a hold leszállt,
Ő fáradottan a sötétségben megállt,
S valami halomra fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

Ledőlt, el is aludt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe';
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harcoltak hantjai a rontó idővel.

Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
A száját mindenik sírhalom feltátja,
S fehér lepedőben halvány kisértetek
A sírok torkából kiemelkedtenek.

Táncot és éneket kezdettek meg legott,
Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
Hanem János vitéz álmai közepett
Sem énekszóra, sem táncra nem ébredett.

Amint egy kisértet őt megpillantotta,
"Ember, élő ember!" e szót kiáltotta,
"Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
Tartományunkba belépni mikép mer ő?"

És odasuhantak mind a kisértetek,
És körülötte már karéjt képeztenek,
És nyultak utána, de a kakas szólal,
S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.

János is felébredt a kakas szavára,
Testét a hidegtől borzadás átjárta;
Csipős szél lengette a síri füveket,
Lábra szedte magát s utra kerekedett.

22

Rändas nii mu sangar mööda ilmaperve,
aga süda oli valust juba terve,
sest kui lille pőues pilk tal kaema vajus,
polnud enam kurbus, mis ta süda tajus.

llka haualt murtud őis ju oli üha
pőues sangaril ja muutumatult püha,
ent kui, pilk sel őiel, käis ta üksijalu,
pigem magusust ta tundis nüüd kui valu.

Nii ta ükskord jälle rändas üksikuna.
Loojangule järgnes hämarusepuna,
kuni punetava hämaruse kannul
kollendades ilmus kuusirp taevarannul.

Hiljem veel, kui looja oli läinud kuu siis,
János pikkamööda pimeduses luusis,
kuni kuskil künkal pea ta pani maha,
tundes: puhata, ja miskit muud ei taha.

Uinuski ta samas - märkamata kaeda,
et ta oli tulnud raamas surnuaeda.
Palju oli haudu reas siin igivanu
osutamas aja jőule vastupanu.

Südaöisel tunnil pimeduses süngas
ajas enda lahti iga hauaküngas:
valged linad ümber, klőbisemas kondid,
oma hauavilust tőusid üles tondid.

Muudkui tantsima ja laulu mőmisema
hakkasid nad nii, et maa lői kőmisema!
Aga János nägi oma und - ja seda
tonditants ja -laul ei suutnud häiritseda...

Üks neist äkki märkas Jánosit ja karjus:
"Inimene! Näete - selle haua varjus!"
Karjus: "Kinni vőtta!" Karjus: "Ära viia!
Vaat kus alles julgus! Mis ta tükib siia!"

Vuhisesid kőik ta ümber kokku kaarde,
aina lähemale sirutasid haarde,
aga äkki kostis kukelaul - ja nii ka
kadusid kőik tondid koos kikerikiiga...

János ärkas kikka laulukärinaga
ning sealt püsti tőusis külmavärinaga.
Hauakünkail rohi vinges tuules kiikus,
aga János juba kaugel-kaugel liikus.

23

János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
Hogy a kelő hajnal rásütött arcára.
Gyönyörűséges volt, amit ekkor látott,
Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
Halovány sugára már csak alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes nap föllépett az égre.

Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
Elfoglalva térét a végtelenségnek.

Nem mozdult a tenger, de fickándoztanak
Sima hátán néha apró tarka halak,
S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

A tengerparton kis halászkunyhó álla;
Öreg volt a halász, térdig ért szakálla,
Épen mostan akart hálót vetni vízbe,
János odament és tőle ezt kérdezte:

"Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
Átszállít-e engem tenger más partjára?
Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem."

"Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem,
Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
"Megtermi mindenkor a tenger mélysége,
Ami kevésre van éltemnek szüksége.

De micsoda járat vetett téged ide?
Az Óperenciás-tenger ez, tudod-e?
Azért semmi áron által nem vihetlek,
Se vége se hossza ennek a tengernek."

"Az Óperenciás?" kiáltott fel János,
"Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
De már igy átmegyek, akárhová jutok.
Van még egy mód hátra... a sipomba fuvok."

És megfújta sípját. A sípnak szavára
Egy óriás mindjárt előtte is álla.
"Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?"
Kérdi János vitéz "gázolj által velem."

"Át tudok-e?" szól az óriás és nevet,
"Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
Így ni, most kapaszkodj meg jól a hajamba."
És már meg is indult, amint ezt kimondta.

23

Kőrgel vooreharjal kőndis János, kuna
tema näole langes tőusev koidupuna.
Imekaunis oli, mis siit nägi tema,
ning ta peatus seda ilu silmitsema.

Koidutähel juba lőpule sai valve
ning ta kiir, see kustus nagu uje palve,
mis on ära ohand oma ohkamise,
kuni taeva tőusis hiilgav päike ise.

Ilmus kuldses vankris, huulil särav tere,
lahkelt vaatas üle laintevirves mere,
mis ta paistel justkui alles suikus seni,
sirutades ennast lausa laotuseni.

Sile oli meri, aga lupsu ala
lői ta pinnal mőni väike kirju kala,
kelle sirav soomus keset vetesina
päiksekiirtes kiiskas sulateemandina.

Mere kaldal seisis onn ja vőrguvabe.
Oli kalamehel pőlvedeni habe.
Teele läks ta just, et vőrke paati kanda,
kui me sangar János jőudis sinna randa.

"Tere, hüva taat. Vast kuidagi mind siit te
oma paadis üle selle mere viite?
Tasuta teid töö eest jätta ma ei taha,
kuid ehk viite muidu, sest mul pole raha."

"Kulla poeg, su raha mina küll ei vaja,"
vastas talle lahkelt vana kalastaja,
"suure mere pőues pole ande vähe,
ega mulle eluks palju tarvis lähe.

Kuid mis käima sunnib, poeg, sind selles vallas?
Tead sa ka, et siin on vőlumere kallas?
Minu paat ei saa sind merest üle kanda,
sest et vőlumerel pole vastasranda."

Hüüdis sangar János: "Seal on vőlumeri!
Sinna just mul minna tunneb vőlu veri!
Lähen, ükstapuha, kuhu jőuaksingi!"
János vőttis vile, vaatamata ringi...

Nőnda pea, kui kostnud oli vileheli,
seisis mere kaldal turske hiiuveli.
"Kui sa vile käsul oled tulnud - tere.
Kas sa suudad viia mind siit läbi mere?"

Naeris hiid: "Kas arvad, et jään vőla peale?
Küll ma lähen. Istu vaid mu őla peale.
Nii. Ja hoia kinni minu juuksesalgust,"
ütles hiid ja tegi minekuga algust.

24

Vitte az óriás János vitézünket;
Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett,
Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
De a tulsó partot csak nem érhették el.

Egyszer a távolság kékellő ködében,
Jánosnak valami akad meg szemében.
"Nini, ott már a part!" szólt megörvendezve.
"Biz az csak egy sziget," felelt, aki vitte.

János ezt kérdezte: "És micsoda sziget?"
"Tündérország, róla hallhattál eleget.
Tündérország; ott van a világnak vége,
A tenger azon túl tűnik semmiségbe."

"Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
Mert én azt meglátni fölötte kivánom."
"Elvihetlek, felelt az óriás neki,
"De ott életedet veszély fenyegeti.

Nem olyan könnyű ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda..."
"Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik."

Szótogadásra igy inté az óriást,
Aki tovább nem is tett semmi kifogást,
Hanem vitte őtet és a partra tette,
És azután utját visszafelé vette.

24

Väsimata kandis hiid seal oma koormat.
Jalad vőtsid sammus neli penikoormat.
Nädalatki neli hiiglane nii astus,
aga kallast ikka veel ei tulnud vastu.

Siis ent merekaugus sinetavas udus
neile silme ett, ähmja kriipsu kudus.
"Näe, kus maa on," János rőőmustades lausus.
Vastas hiid: "See ainult saar on, kőrgeausus,

aga imesaar, vőin öelda julgel suul ma -
küllap haldjariigist oled juhtund kuulma?
Haldjariigiga me maailm lőpeb, aga
mittemillessegi meri kaob seal taga."

"Sinna, ustav ori, vii mind! Lisa sammu!
Haldjariiki näha olen tahtnud ammu."
"Sinu soovi täita on ju küll mu kohus,
aga selles riigis on su elu ohus.

Sissepääsuks tarvis seal on imejőudu.
Väravaid seal valvab mitu hirmsat őudu."
"Ära tunne muret, vii mind ainult sinna,
küll seal selgeks saab, kas. suudan sisse minna."

Sőna kuulma nőnda János sundis hiidu.
See siis muudkui läks, sest ta ei tahtnud riidu,
läks ja pani randa selle, keda kandis.
Jőudnud sinna, János hiiu vabaks andis.

25

Tündérország első kapuját őrzötte
Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
De fáradságosan János keze által
Mind a három medve egy lett a halállal.

"Ez elég lesz mára", János ezt gondolta,
Nagy munkája után egy padon nyugodva.
"Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek."

És amint gondolta, akkép cselekedett,
Második kapuhoz másnap közeledett.
De már itt keményebb munka várt ám rája,
Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.

Hát nekigyürközik; a fenevadakra
Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
Védelmezték azok csunyáúl magokat,
De csak mind a három élete megszakadt.

Igen feltüzelte ez a győzödelem,
Azért, mint ténnap, most még csak meg sem pihen,
De letörölve a sűrü verítéket,
A harmadik kapu közelébe lépett.

Uram ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása.
Egy nagy sárkánykígyó áll itt a kapuban;
Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.

Bátorság dolgában helyén állott János,
Találós ész sem volt őnála hiányos,
Látta, hogy kardjával nem boldogúl itten,
Más módot keresett hát, hogy bemehessen.

A sárkánykígyó nagy száját feltátotta,
Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
S mit tesz ez, a dolog ilyen állásába'?
Hirtelen beugrik a sárkány torkába.

Sárkány derekában kereste a szívet,
Ráakadt és bele kardvasat merített.
A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
S kinyögte magából a megtört életet.

Hej János vitéznek került sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába.
Végtére kifurta, belőle kimászott,
Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.

25

Kolm suurt karu valvas uksel haldjahüüsi,
sirutades oma küünralisi küüsi.
Pikast teest küll tundis János ränka väsi,
aga surma saatis kőik need kolm ta käsi.

"Vőhma vőtab välja selle kange tööga,
tänaseks on küllalt, jőudu kogun ööga,"
mőtles János ning end pikutama pani.
Aga homme tungin teise väravani."

Mőeldud - tehtud: enne vajund unne suurde,
koidikul läks teiste väravate juurde.
Hoopis raskem töö siin ees ju seisis tal veel:
kolme hirmsat lővi siin ta nägi valvel.

Mőőka välgutades János tulistjalu
andis kiskjatele vägevasti valu.
Küll need möirgasid ja vastu larisesid,
aga viimaks ikka maha varisesid.

János tundis vőidust kuuma vőitlusuhka
ning ta mőtles: "Täna üldse ma ei puhka!"
Siis ta ägas otsalt maha suure higi
ning läks kolmandate väravate ligi.

Issand! Oli siia őudus pandud vahti!
Vaatad - veri tardub! Ja kui suu teeb lahti,
kuus suurt härga neelab alla otsekohe -
niisugune valvas sellel lävel lohe!

János ainult tänu oma vaprusele
seisis paigal, kuid ta mőistus püsis hele
ning ta nägi: siin ei päästa mőők! Noh, niisiis
pidi leidma abi teises vőitlusviisis.

Hiiglalőuad lahti ajas hirmus lohe,
et vőiks hammustada vastast otsekohe!
Aga János? Kas jäi ehmatusest őrri?
Sangar János sööstis otse lohe kőrri!

Ruttu südant otsis sangar lohe keres,
südamesse talle mőőga lői - ja veres,
röginais ning oigeis, tundes: käes on kadu -
ajas hinge välja hirmus lohemadu.

János lohe kőhus oli nüüd kui puuris.
Lőpuks lohe külge mőőga-augu puuris,
rapsis, lőikus, kuni ennast välja raius
ning ta ümber kaunis vőlumaailm laius.

26

Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.

Benne tündérfiak és tündérleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
Leszivárog a könny a föld mélységébe,
És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
Szálanként keresztülhúzzák a föld alatt;
E szálakból válik az aranynak érce,
Kincsleső emberek nem kis örömére.

A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
Szemsugarából a tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a felhős ég boltját.

Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan heverésznek rája;
Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

És amely világot álmaikban látnak,
Tündérország még csak árnya e világnak.
Ha a földi ember először lyányt ölel,
Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.

26

Siinmail pole talvest kuulda kippu-kőppu,
kevadel ja őitel siin ei ole lőppu.
Loojumas ei näe siin iial päiksesilma,
igavene koidik paistab maad ja ilma.

Haldjapiigad-poisid, kes ei tunne surma,
elavad sel maal kesk őnne igihurma.
Sööki ega jooki nemad seal ei vaja -
neid ei vaja őnnes ükski armastaja.

Pole keegi kuulnud valusilmaveest seal,
rőőmupisar aina voolab selle-eest seal,
voolab pisarvihm, kui süda őnnest hardub,
puha teemantideks mullapőues tardub.

Koldset juustepahma, mis on särav aina,
soevad haldjaneiud rőőmust säravaina.
Eks neist juustest maasse kullamaakki sigi -
inimeselapsi meelitama ligi.

Haldja-silmakiirtest, oh kui imeilus,
vikerkaari koovad neiud vaikses vilus.
Vikerkaare pikaks kuduma nad peavad,
enne kui nad selle pilve peale seavad.

Őieehmeist sängis - kes vőiks öelda sőnus,
kuidas haldjalastel on seal hea ja mőnus!
Lillelőhna täis on tuule pehme ohe,
selle silitusel uinuvad nad kohe.

Mis nad und seal näevad, see on hoopis ime,
haldjamaa seal kőrval tundub hall ja pime:
seda őnne tunda inimlaps vőib vahel,
kui ta kallis neiu on ta käte vahel.

27

Hogy belépett János vitéz ez országba,
Mindent, amit látott, csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
Alighogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
Illeték őt nyájas enyelgő beszéddel,
És a szigetbe ót mélyen vezették el.

Amint János vitéz mindent megszemléle,
S végtére álmából mintegy föleszméle:
Kétségbeesés szállt szivének tájára,
Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

"Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
Az életen által én egyedül menjek?
Amerre tekintek, azt mutassa minden,
Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?"

Tündérországnak egy tó állott közepén,
János vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

"Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is májd követlek."
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána...

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból őt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
S rég szomjas ajakán égett első csókja.

Be szép volt Iluska! a tündérleányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának;
Őt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündérnemzetség gyönyörű körében
S kedves Iluskája szerető ölében
Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

Pest, 1844. (november-december)


27

Imestama pani kőik see vőluvägi,
mida sangar János haldjariigis nägi.
Roosivärvilises pimestavas valus
maisel silmapaaril hakkas lausa valus.

Pakku tema eest ei pőgenenud haldjad,
usaldaval meelel saare lahked valdjad
edasi ta viisid päevatőusukaarde,
sügavale oma ilusasse saarde.

Nagu unenäost ta oleks läbi läinud...
Siis ta äkki virgus, olles kőike näinud,
ja ta rinda rebis meeleheide kale,
sest ta mőtles äkki oma Iluskale...

"Oh, kuis keset siinset armastuse valda
oma üksildust ma taluda ei malda...
Sest siin ümberringi armastus peab pühi,
aga armastusest mul on süda tühi..."

Kurvameelsel sammul laskis ta end kanda
keset haldjariiki suure järve randa.
Armsa haualt murtud roosi pőuest vőttes
roosile ta ütles nőnda omas mőttes:

"Sa mu kalli pőrm, mu ainukene aare,
näita mulle teed ka läbi haldjasaare!"
Ning ta viskas roosi järve enda ette
ning peaaegu ise oleks jooksnud vette...

Kuid oh imet-imet, mida seal ta nägi:
Iluskaks ta roosi muutis vőluvägi!
Meeletuna sööstis János lainevalli
ning tői lainest välja ülestőusnud kalli.

Eluvesi järves - elavaks see tegi
asjad, mida puutus sellest piisakegi.
Nőnda Iluska nüüd surnuist tőusta vőis ju:
tema pőrmust oli vette kukkund őis ju.

Kőik ma seni mőistsin kirjeldada ära,
aga mitte selle silmapilgu sära,
kui mu sangar János kalli randa kandis -
ega kuuma suudlust, mis ta talle andis.

Haldjapoisid-piigad Ilka ilu pärast
süttisid ja laule lőid ta ilu särast:
haldjakuningannaks valisid nad tema,
kuningana János pandi valitsema.

Oma kalli Ilka armastuse süles,
valitsedes armsa haldjarahva üle
sangar János, süda őnnest aina triiki,
valitseb seal nüüdki oma haldjariiki.

Pest, 1844 (november-detsember)