Pilinszky János
összegyűjtött versei


Trapéz és korlát
(1940-1946)



Halak a hálóban



Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.


Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!


Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.


Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.


Távozó sereg

Takáts Vilmosnak

Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
sötét kezemben, hűs sisak
se nyomja fürtöm. Nem fogadta
a készülő sereg fiad.

Te hittél bennem, és én benned,
s most nem felejtem már soha,
hogy fegyverkeztem és hiába,
fülembe tép a mostoha,

a drága kürtök búcsuzója,
belém hasít és meggyötör.
Kibomlok, gyenge ág a szélben,
a szív utólszor tündököl.

Utolsót lobban ifjúságom,
s kiolt a vak önkívület.
A többiek nyeregbe szállnak.
Hideg a hajnal és süket.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, hát ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
te jobb vagy, mint a többiek!

Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.


Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.



Trapéz és korlát



Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.


Stigma

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.


Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.


Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.


Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.


Téli ég alatt

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.



Miféle földalatti harc



Késő kegyelem

Mit kezdjen, akit elitélt,
de fölmentett később az ég,
megvonva tőle a halált,
mikor már megadta magát?

Kit mindenétől üresen
talált a szörnyű kegyelem,
megsemmisülten, mielőtt
a semmi habjaiba dőlt!

Mit kezdjen itt! Közületek
talányait ki fejti meg?
Szorongva anyját kémleli:
ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.


Mert áztatok és fáztatok

Rónay Györgynek

Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elitélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.


Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.


Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.


Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.


Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?


Harmadnapon
(1946-1958)



Senkiföldjén



Parafrázis

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.


A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.


Sírvers

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekben
szemérmesen bujdosnak bennem,
és feneketlen tavat ásnak
a mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkben
némul el így a szerelem,
s már nem is ők karolják egymást,
a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóság
őrzi mindannyiuknak sorsát;
rendíthetetlen, mint a kőzet,
már nem is én ölelem őket.


Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.


Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?


Tanuk nélkül

Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állitott fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.

Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

Ki itt találna rám e szörnyüségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.

Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.


Két szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
a torkotokon át,
véres csomóban kiszakad,
megszökik a világ.


In memoriam N. N.

Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenűl gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?
Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.
Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?
Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,
az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába?


Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.


Piéta

Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.


Panasz

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.


Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.


Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.


Senkiföldjén

1

Senkiföldje egy csecsemő szeme!
E puszta és lakatlan égitesten,
e csillagpuszták roppant és kietlen
fönnsíkjain kallódva egyedűl,
hogy vissza többé soha ne találjak,
úgy eltünök, örökre felelőtlen!
Gyönyörűek az első hajnalok
a sivatagos kopár levegőben!
És gyönyörűek ők, a reggelek,
s az emlék nélkül rámmerengő alkony.
Mint kisfiúk szive a tengerparton,
szökött szivem megáll és megdobog!

2

Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek
a lüktető pupilla kráterére,
s szállva alá a feneketlen mélybe,
a megszállott sötétre érkezem,
hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,
csak egyetlen kis idegen is át
ezer tolong, időtlen búcsuzóban,
mióta világ a világ,
tenger tolong, örökös visszatérők,
forró reményben és reménytelen,
örök didergők benn az elevenben,
ezer halott egyetlen idegen!
Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat,
egy tű hegyén hány angyal férhet el?
Itt tenger sors egyetlen egy helyen,
és ezer év egyetlen idegen,
s ezer szive egyetlen dobbanásnak!

3

Élő itt hosszan bizony nem időzhet,
elárulják halandó zajai.
E rettenetes csönd se elegendő
egyetlen élőt elnémítani.

Már távozóban, épp hogy odavésem
a meleg űr falára a nevem.
Ha netalán egyszer közébük állnék,
megkeresem majd és emlékezem.

4

Künn már az éj. Csecsemők éjszakája.
Megismételhetetlen nyugalom.
Álom, mely lassan engem is elaltat.
A kicsinyek nagy álmát alhatom.
Ha valahol, itt mindent elfelejtek,
míg ide is majd megjön a világ,
a zűrzavaros expedíció,
hozva házanépét és vagyonát,
a szutykos és a vad szomoruságot,
a szeretőit és a szenvedélyt,
mindazt, mi eddig is nyomoruság volt,
a semmiséget hozza mindenért!
Hoz kismadarat ketrecben és majmot,
csodálkozhatsz a zajos meneten,
majd szétszednek és megismered őket,
én gyűlölöm őket, mert ismerem.

5

Elhagylak akkor szép sivatagom,
nem várhatom be üldözőimet!
Kezdődhetik előlről bujdosásom,
keserűségem kapkodva siet.
Az első csillag! - ezt is ismerem,
hányódtatásunk zord íródeákja,
Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.

6

Először nézel a mi éjszakánkba.


Ama kései

Németh Lászlónak

Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.



Egy KZ-láger falára



Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.


Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.


Egy KZ láger falára

Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.


Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.


Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.


Frankfurt

A folyóparton üres homokbánya,
oda hordtuk nyáron a szemetet.
Villák között és kertek közt suhantunk,
egy híd, egy lejtős út következett,
a lóversenytér deszkakeritése,
pár zökkenő, az autó lassitott,
de mielőtt még fékezhetett volna,
az első éhség máris támadott!

A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
a helyezkedő hátak terrora,
a föltaszított ládák közt megindult
az előzetes, gyilkos cenzura;
osztozkodás a hulladék kövérjén,
hogy alig állta saját rohamát
a négykézlábra ereszkedett éhség,
és föllázadt, és megadta magát.

Belevesztek a porba és piszokba;
az egész kocsi bőgve reszketett,
a szivüket a moslék elkeverte
és összemosta eszméletüket.
A tele kannák mélyire kotorva,
hogy szemük-szájuk elborult vele,
belehaltak az eleven lucsokba,
és föltámadtak fejjel lefele.

És visszavették, falatról-falatra,
mi velük együtt végképp elveszett,
mámorosan az elgyötört mocsokból
kikényszerített üdvösségüket!
De gyönyörük csak el se élvezett még,
hogy megfogamzott bennük a gyanú:
először csak a szájuk keserűlt el,
majd szívük lett iszonyú szomorú.

A tolongásból hirtelen kiálltak,
és úgy figyelték, szinte józanúl,
a nyomorukat eláruló mámor
mint járja őket keresztűl-kasúl.
És eleresztve magukat egészen,
csak arra vártak már, hogy szerveik
beteljesítsék, elvégezve rajtuk
a gyönyör végső tévedéseit.

Akárhová, csak szabadulni innét!
Csak menekülni, szökni mielébb!
Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
hozzánk se ért az izzó csőcselék.
Köröskörűl a mozdulatlan bánya.
Csak haza már! Alant a folyamon
egy hajó úszhatott el a közelben,
hogy csupa füst lett és csupa korom

a fölfutó kijárat. Át a réten!
A dombokat mohón szökellve át
a lángoló betonra. Majd a villák!
A zölden visszaáradó világ.
A lóversenytér deszkakeritése,
s a deszkaközök sortüze után
a kertek alól kiájuló hőség,
s a hirtelenül ránkszakadt magány.

A lombok színe egyszerre kiégett,
és elborult a tüzük az uton.
Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
és velünk együtt a paradicsom.
Hátunk megett a kocogató kannák,
s a szakadozó, poros fák között
már fölmerült az alkonyati város:
Frankfurt -1945.


Aranykori töredék

U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.


Impromptu

Össze-vissza csatangolok
hónapok óta szakadatlan,
öldöklő, édes napszurás
kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!
Egyszál virág a puha szélben,
akár egy néma csecsemő
forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során
ugyanaz a locsogó dallam,
mintha a mezitlábas tenger
bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,
sörényük kisüt a homályba,
szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,
a házsorok ahogy kihúnynak,
s a házak közt, a homokon,
a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?


A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.


Dél

Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében -
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap -
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.


Jelenések VIII. 7.

és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék

és véges-végig mint a rézveres
olyan szinűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!


Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                             Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.


Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.


Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.


Agonia christiana

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.


A harmadik

Hármunk közűl legmaradandóbb,
örökké fénylő ikonod,
örökké omló homokbuckád,
a legveszendőbb én vagyok


Hideg szél

lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók halott hamujában.

Hideg szél fújdogál.


Félmúlt

Ted Hughesnak

Megérkezik és megmered,
kiűl a hamunéma falra:
egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja.

Összetöri az utakat,
összetöri a hold sütése.
És ketté tépi a falat.
Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik és
villámlik a fekete nappal.
Fehér zuhog és fekete.
Fésülködöl a mágneses viharban.

Fésülködöl a fényes csendben,
a félmultnál is éberebb tükörben.

Fésülködöl tükrödben szótlan,
akár egy üvegkoporsóban.


Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Szigliget, 1958. november


Nagyvárosi ikonok
(1959-1970)



Introitusz



Utószó

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
                  Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.


Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.


KZ-oratórium

Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.

Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.

A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY
(Fejét fölütve.)
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ
Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY
Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.
Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY
Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY
Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.
Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY
Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.
Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Arcok, kezek. Kimerült törmelék.
Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY
Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.
Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY
Prága, csak ennyi voltál?

R. M.
Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ
Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.
Életemben nem láttam házat!
Fenyők közt állt egy fasor végén.
Ragyogtak az ablakai.
Nem érintettem a kezemmel.
Nagyon vigyázva megérintem.

Felejts el, felejts el, szerelmem!
Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák, porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Halálos csend.

R. M.
Gótbetűk.

ÖREGASSZONY
Németország.

KISFIÚ
Nagyon messze és egészen közel
a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen hosszú folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőmüvesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ
Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen sötét folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
Délután volt, úgy három óra.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világitott, mint egy monstrancia -
A teteje üvegből lehetett,
mert megrekedt benne a napsugár.
Mezítlenűl és végérvényesen
a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY
A holdsütésben irnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!

R. M.
Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY
Halálos csend.

R. M.
Gótbetűk.

ÖREGASSZONY
Németország.

R. M.
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY
Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ
Hét kocka van.
Az elsőt nem tudom.
A második: utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben: éhség és kenyér!
A hatodik kockában csönd van.
A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.
Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY
Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.
Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)
Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY
Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.
Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY
Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.
Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY
Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.
Sírok. Itt van az arcomon.
Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY
Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
végül is megtörhetjük-e,
nem a magunkét, a másik magányát;
az áldozatét, aki fél,
a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.
Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ
Az első kockát nem tudom.
A második: utak és messzeség!
Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY
(Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.
Prágában tél van.
Üvegtető alatt kis asztal áll.
Billeg az egyik lába.
Forog belűl az óraszerkezet.
Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ
A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.
Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY
Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)
(Mintegy magában beszélve.) Emberek,
irgalmazzatok!

R. M.
Végkép magam.
                 Márcsak a rabruhából
kifoszló cérnaszál maradt velem,
felöltve egy vonal iratlan sorsát.

Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
hol utoljára számontartanak.

Csak én vagyok és ők (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY
Drágáim, ne itéljetek!
Úgy éltünk itten, mint a barmok.
Akár a disznók, térdeltünk a porban,
mégis mire nyelvünkre ért az étel,
szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ
A hatodik kockában csend van.

R. M.
Azt álmodom, felébredek.
Hihetetlenűl mély az éjszaka.
Alig vagyok.

                  Egyetlen egy szoba,
egy ablak világít csak: az övé.
S az is üres.
                  Mint összetört tükör
hull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanom
a puha erdőt. Mind megannyi seb.
Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány -
Nincs többé erdő.
                  Mit akarsz még tőlünk?
A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.
Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak
volna le, s az üregekben kövek záporoznának.  Aztán
az egész omlás egyszerre véget ér. A kórusból jobbról
is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek,
s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány
gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a
lángot az egész kórusnak.)


R. M.
Milyen puha a levegő.
Csorgó eresz, barakfal, messzeség.
Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ
A hatodik kockában csönd van.

R. M.
Valószinűtlenűl
gyenge pulzusok igyekeznek;
próbálnak megmaradni.

KISFIÚ
A hatodik kockában némaság van.

R. M.
Minden megáll. Varsóban este van.
Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY
Édeseim! Édeseim!

R. M.
Én sötét mennyországom.
(A függőlámpák is kialszanak.)

ÖREGASSZONY
Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.
Ragyogtak az ablakai.
Világitott a fasor végén.
A szobában emberek ültek.
Vonultunk az országuton.
A házat elfedik a fák.

R. M.
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.
Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!

R. M.
Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY
Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.
Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ
Először látok éjszakát!

R. M.
Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY
Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ
(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve,
s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

(A függőlámpák kigyulladnak.)



Nagyvárosi ikonok



A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.


Nagyvárosi ikonok

Déli 12 óra
Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!

Hajnali három
Megindulunk egy kőrakás felé,
és fölröpül mögüle egy madár.

Múzeum
A gyémántüres múzeum
közepében egy melltű lángol,
Lerombol és megörökít
Hová jutunk e lángolásból?

A mozdulatlan karzatok?
Magányos kézelőd talán?
Lerombol és megörökít
a júniusi délután.

Szeptemberi sugárutak!
Szerelmem, szerelmem, szerelmem!
Megállnak a sugárutak.
Egyetemes sebek a kertben.

Te megpróbáltad azt, amit
senki se merészelt, te árva!
fényeskedjék neked az éj
öröküres monstranciája.

Kórus
A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.


Van Gogh

1

Ők levetkőztek a sötétben,
ölelkeztek és elaludtak,
miközben te a ragyogásban
sírtál és mérlegeltél.

2

Alkonyodott.
A rozoga melegben
papírközelbe ért a nap.
Minden megállt.
Állt ott egy vasgolyó is.

3

"Világ báránya, lupus in fabula,
a jelenidő vitrinében égek!"


Kis éjizene

Virágcsokor
Óh, vesztőhelyek illata!

Párbeszéd
Eresszetek be, itt vagyok,
nyissatok ajtót, megérkeztem.

Nincs ajtó, mit megnyithatunk
Nincs retesz, ami kirekesszen.

Éjfél
Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.

Mozart
Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.
Délszaki csönd, emlékezet.
Reflektorfény a falakon,
üresség és márványerek.

"Dans cette maison habita Mozart"
Mozart lakott itt valaha.
Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztőhelyek illata!

Párizs, 1963


Fehér piéta

A fényérzékeny levegőben
csukott szemhéjak. Anya és fia.
Fehér kezek és még fehérebb ráncok.
Piéta és laterna mágika.


Önarckép 1944-ből

Sírása hideg tengelyében
áll a fiú.


Különitélet

Különitélet minden éjjel.
Magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlen embert
a semmiből és eleresztem őt.


Egy sírkőre

Túlhevitett virágcsokor.


Passió

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.


Akár a föld

Akár a föld, hol mozdulatlan
szárnyalok majd és porladok;
akár a víz, olyan közel van
a sírás ünnepélye.


A hóhér naplójából

Thomas Transtrőmernek

Egyszer történt, hogy meginogtam,
s elvesztve egyensúlyomat
a feneketlen és királyi csöndben
meg is történt, hogy meginogtam.

Különben csak az órák kettyegnek
egyre pontosabban,
egyre hangosabban.

Nem tudok meghalni többé,
mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.


Merre, hogyan?

Mit tudom én.

Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.


Szent lator

Törőcsik Marinak

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián
túl a tetanuszon,
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvánosan
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó),
se röpülés

barát,
barátság mindörökre.



A "teremtő képzelet" sorsa korunkban

A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül.

Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a "teremtő képzelet", amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.

Röviden: az, amit mi "teremtő képzeletnek" nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.)

Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.)

De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja?

Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. "Et incarnatus est" - azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.

Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a "megoldhatatlant". Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket.

Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja.

Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül "szemlesütve" szabadna megvalósítania.

A tudományos gondolkodás - különös módon - a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők - háttal a tükörnek.

Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma.

Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház.

Egy szép napon arra ébredünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév - ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikriszinház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik "vertikálisan", a másik "horizontálisan" próbál csalni.

Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.

Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.

Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra.

Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket "leírták", sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.

Hangosan gondolkodom. Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a "másikban" mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a "vallásos művész" mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet. S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk - jutottunk legközelebb egy "evangéliumi esztétika" megvalósításához. Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője.

Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát - képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját - a kifejlet felé.

*

1967-ben véletlenül összefutottam André Frenaud-val a Saint Germain des Prés-n s leültünk egy feketére. Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma - hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához - végül is és szükségszerűen lombikirodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.

Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok.

Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi "engedelmesek" mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen - az üdvösség elodázásával - a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.

És itt - utoljára - arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani.

Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.



Ars poetica helyett

Néhány rövid bekezdésben arra az egyetlen kérdésre kísérelnék meg némi választ találni, hogy személy szerint miért tartom aktuálisnak a keresztény ihletésű költészet szerepét, s miben is látom annak föladatát a mai világban.

Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta. Igaz, a frontok azóta elnémultak, a háború végetért, a koncentrációs táborok bezárták kapuikat. Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

*

A múló idő a történet relativitásából a "tiszta történés" totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet. Ez a "tiszta történés" azonban már teljes egészében "mozdulatlan", sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális.

Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt - és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja - azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze - az utolsó elhányt bádogkanálig - soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.

A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.

Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.

Mindez igaz. Mégis gyötrelmesen ellentmondásos, s ha valahol, hát itt kap súlyt a Karamazovok párbeszéde. Aljósa hite és Iván közönybe burkolózó lázadása.

A humánum egymaga tehetetlen azzal szemben, ami egyszer lezárult, s legfeljebb az emlékezés illúziójával képes behatolni a múltba. Viszont a legtündöklőbb jövő is mit ér? - amorális sivatag, üres elvontság a jóvátehetetlen konkrétumokkal hátában. Marad tehát a lázadás, az "egész" elvetése, de még ez se érintheti legkisebb részletét se annak, aminek nevében mindent meg kellene tagadnunk.

Nem így a legkisebbik Karamazov. Aljósában föl se merül a lázadás kísértése. A mozdulatlan és totális elkötelezettség, amiben eleve él, egyszerűen nem érzékeli e kihívást. A múlt - amiben Iván szükségszerűen az ártatlan szenvedések övezetét látja - Aljósa állandó lelkiállapota, a konkrétumokba való előbbrejutás, a vigasztalás és megvigasztalódás tulajdonképpeni kezdete.

Engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realitásához. És rokon értelemben, a művészet is mi egyéb, mint engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás? Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé - s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé, mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha túl az emlékezet lehangoló illúzióján - nem épp a múltban érezné meg először a konkrétumok ízét, a konkrét cselekvés lehetőségét, a mozdulatlanságban először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát - anélkül hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.

A múlt megközelíthetetlen nyitottságába bizonyos értelemben a művészet az első részvevő, totalitásába az első totális, mozdulatlanságába az első mozdulatlan, konkrétságába az első szeretetteljes, tragikumába az első bizakodó, és szakrálitásába az első vallásos lépés.

Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még.

A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és lázadás, sőt valamivel még a mozdulatlan kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy, ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték.

Ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni ez áhított megoldást. Itt minden együtt és egyben van még. Kint és bent, ember és táj, anyag és forma, érzék és szellem. Az, hogy én, alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint te, vagy ő. És mégis nyomasztó e boldogság. Fölégetett földjével, maradék pázsitfoltjaival maga a tiltott paradicsom helye, ahonnét végleg kiűzettünk. De e kiűzetés azóta megmenekülésünket jelenti már. Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet.

És itt mindjárt megkísérelném valamivel kiszélesíteni a már idáig is sajátos értelemben használt "mozdulatlan elkötelezettség" fogalmát.

Albert Camus a "Sziszifusz mítosza" ("Le mythe de Sisyphe") című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy "Dosztojevszkij válasza az alázat" (La réponse de Dostojevski est l'humiliation), csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás.

Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét.

Szemben velük a gazdagok igyekszenek szabadulni a képtelen tehertől, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deincarnatio kezdetét jelentik. S amikor a szellem e lerakott, és szinte láthatóvá és tapinthatóvá lett gazdátlan terhet maga se hajlandó többé magára venni már - beérve annak puszta és kétségbeesésig menő, vagy akár hasonlóképpen frivol szemléletével -, lényegében csak súlyosbítja azt, amit a gazdagok már régen megkezdtek és eleitől elkövettek.

Ezután már színre léphetnek a közönséges bűnözők - a végkifejlet szereplői -, kik az abszurditást, a botrányt most már közvetlenül követik el, direkt merényletük pervertáltságától várva valamiféle visszafele ható meggazdagodás, hatalom és szabadság soha nem volt beköszöntét. Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energia-forrása.

Az így fejünkre idézett katasztrófának volt azonban egy másik tanulsága is. Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták.

Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt.

Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának.

Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért a szabadulás, mint az első gyerekkori bűnbeesés.

A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.


Szálkák
(1971-1972)



Monstrancia



Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.


Juttának

LEVÉL
Veled együtt és velem együtt
az idő minden ütése-kopása
és erőssége hó alá kerűl
abban a végső feledésben,
amit az Atya küld majd a világra.

JANUÁR
A tél növekszik
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.

NAPLÓRÉSZLET
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
hogy össze-összezavarom
az idő menetrendjét.
"Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával
- tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek."
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.


Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.


Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.


Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.


Monstrancia

Elsüppedek a hóesésben,
eltűntem, eltünök
a fiatal intézeti lányok,
ligetek, fák,
első játszótársaim,
a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek
áhítatos szemléletében.


Háromszínű lobogó

Első szine? Akár a rab
ítélethirdetéskor.
A második? Mint katonák,
kik eltévedve, most nagy és puha
csomókban hullanak alá.
S a harmadik? A harmadik szine -
te vagy.

Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!


A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?


Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


A hóhér szobája

Szalonnaszag. Muskátliszag.
Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából.
A tenger Istené,
s az ablak csukva van.

Milyen más a vesztőhely illata,
és a bárány, amikor értejönnek.


Példabeszéd

A szúró meleg kocka alján,
hol ég és föld beroskad, megszünik,
s akár a moslék egybehuppan
tér és idő, ott, ebben a
tűző ganajban, egyedűl
itt lelhetjük meg, egyesegyedűl,
amit anyánk örökre elveszített.



Vesztőhely télen



Kőfal és ünnepély

Hommage à Robert Wilson

A késszurás mozdulata, s a kéz
boldogtalan stációi után?

A félbeszakadt dallamok,
a csapzott ünnepélyek és
az összekuszált csillár fényein túl?

A fal előtt? A fal után?

Mi történik, mi is történik
minden tettünk boldogtalan
és irtóztató ideje alatt?


Halálod és halálom

Majd elaltat a dudolás,
a korasötét éjszaka
anyatejnél is szelidebb
figyelme és odaadása.

Mert ő a kifosztott kebel.
A dajka, aki kivüláll.
Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás.


Bűn és bűnhődés

Sheryl Suttonnak

A befalazott képzelet
még egyre ismételgeti -

A pillanat villanyszék trónusán
még ott az arc,
sziklába mártott nyakszirt,
gyönyörü kéz -
pórusos jelenléted.

Még tart a nyár.

Ereszd le jogarod, királynő.


Örökmozgó

A világbank elektromos szivében
az örökmozgó föl-lejár,
mint egy tükör,
mint egy koporsó,
mozgókép, vitrin, üveghintó,
akár egy óriási mécses,
holtfáradt, óriás kisértet.


Metronóm

Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten igéretét.


Vacsora

Ismeritek a megteritett asztalt,
"a kihűlt tálak közeit",
jól tudjátok mindannyian a leckét,
mire gyűltetek össze hát?


Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.


Vesztőhely télen

Kit fölvezetnek? Nem tudom.
Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.
Ki és kit öl? Ember öl állatot
vagy állat embert? Nem tudom.
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána? Nem tudom.
S a hó, a téli hó? Talán
számüzött tenger, Isten hallgatása.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.



Egy titok margójára



Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.


Hasonlat

Kulcs elkallódni,
zár bezárúlni,
cipő megállni,
amennyire csak számok tudnak valakit
kézreadni és idegenné tenni,
olyan mély a mi elhagyatottságunk.


Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?

Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;

hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.


Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.


A többi kegyelem

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.


De ez se

Téren-időn túl, utóljára
a tiszta akadály.
A matatás,
veszkődés egy zsinórral,
korttyal,
falattal, mely lezúdul,
végigzúdul arcodon-arcomon.

Aztán az égi nap kerek
gyönyörűsége melegen,
váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl.

De ez se végleges.


Rongyaidban és kitakarva

Nővéremnek

Akár egy gyönyörű egészet,
mint egy siralmas töredéket,
nézlek, elnézlek,
oldalvást, föntről-lefele,
rongyaidban és kitakarva.


Nincs több

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.

Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.



Minden időben



Találkozások

Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!


A pokol hetedik köre

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbűlve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.


Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
azzal, amit nyomoruságnak
neveznek általában.

Szög és olaj lehetne címerem,
mit írhatnék azonban szövegéül?

Talán azt, hogy mindent megértek,
felhők futását és disznók fejét
rálapúlva a préskemény palánkra.

De ez is mit jelent?
Nekünk magunknak muszáj végül is
a présbe kényszerűlnünk Befejeznünk
a mondatot.


Egy életen keresztűl

Sógorom emlékezetére

1

Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedűl és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.

2

Utána azután
egy hosszú-hosszú életen keresztűl
próbáljuk vakon, süketen, hiába
összefércelni a világ
makulátlan és eredendő szövetét.

3

Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,
tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
de tovább élünk, foltozgatva és
tóldozgatva a jóvátehetetlent.

4

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
és utóljára.


Most

Az újszülöttek lucskos és
a haldoklók tűznehéz ingét
viseltem.

Most fölvezetnek.
Ez is beletartozik
ámulatomba és döbbenetembe.

Engedelmesen
utóljára még megkapaszkodom,
rátok testálva koppanásomat.


Vonzások közt

Vonzások közt, de hivás nélkűl,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorúltnak,
ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva
hideggel, hővel, méterekkel küszködik.

Mert hogyan is lehetnék élőbb
a teljes égboltnál, ha nem
a hidegért, a hőért, és a
megalázó méterekért.


Kiért, miért

Kiért, miért,
világok, közöljétek!
Az eltaposott fűben olvasok
és rongycsomók közt keresgélek.
Világok, csupa félelem
és csupa alázat vagyok.


Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,
nekem egyedűl az maradt,
hogy üdvödet szemmel kövessem.


A tékozló fiú keresése

Itt lakott kétségtelenűl.
Látod? Látom,
A mi fiúnk.
Űlj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig indúljunk haza.


Marhabélyeg

1

Nincs az a marhabélyeg,
mit meg ne érdemelnék.

Jó lesz átlépnem a halál
fehérre meszelt küszöbét.

Minden jó, amit megérdemeltünk.

2

A világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok.



Fokról fokra



Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.


Omega

Összeomlásunk mindent befalaz
egy pillanatra és örökre.
A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
és testünk szemétdombnál súlyosabb.

Ezért élünk. Valamiképpen
ezért születünk a világra.


Baleset

Madarak vérzik be a mennyet,
cigányok és gyerekek léptei
lyuggatják át a szerenádnál szűzibb
kemény havat. De ez a szép, ez a
gyönyörűségen ejtett
örökös baleset.


Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.


Fokról fokra

Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.



Felelet



Felelet

Hommage à I. B.

Ellátogatsz a legbelső szobába,
hallgatsz és hallgatod
a szürke falak lobogását,
mintás csöndjét, susogását, parancsát.

Letérdelsz
egy szigorú szózatra és
beleolvadsz a figyelembe, mely
mindenünnen az ünnepély
egyetlen csukott ajtajára irányúl.

Holott
veled vagyunk
továbbra, változatlanúl.


Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.


Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?


Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.


Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.


Mégis nehéz

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
                  Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.


Ez lesz

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.


Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem.
de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.


József Attila

Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?


Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.


Én nem számítok

Hogy elkárhoztam, nem számítok többé,
azóta végre könnyü lett
visszatalálnom, mint a porszem,
a szentély fönntartott s az asztal
kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve
a menyasszony vállára űlhetek
és a vőfély vállára telepűlve
ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok
vagy egy redő előterében
árnyékká változom.


Telehold

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.


Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és
te megijedsz e pillantástól.

Fenyegetők
egy gyermek szemei, kivált
lámpaoltáskor, amikor
Isten esendő fényeit kioltják

Ilyenkor csönd van, éjszaka,
neked azonban nem kellene félned,
gyerekkorom teneked bölcső
és nem koporsó.


Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.


Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.


Egyetlen olvasmányom

Az istenek színevesztett szalónját,
a fakó űlőkékre és
a törtkarú székekre helyezett
gesztusokat,
a lombok meg a zápor és a szél
együttesét,
az istenek és köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom,
a megoldás becsvágya és
kényszere nélkűl,
mint legelső
és legutolsó,
egyetlen olvasmányomat.


Végkifejlet
(1973-1974)



Tabernákulum



Visszavonom

"Rátok testálom koppanásomat",
írtam nemrég. Most visszavonom.
Nem érdemlem meg ezt az utolsó
mozdulatot. Hogy homorítva
kiegyenesedjem a levegőégben,
s lekoppanjak a deszkává alakított
anyaföldre.


Két arckép

Marinak és Gyuszinak

BRONTË

A kocsisok beüzennek: jövünk.
És a vendégek: érkezünk.
És a lámpások átszelik
röpködve a teret, az udvart,
fénybe vonva az éjszakát,
a diófák törzsét, a szőlők
alsószoknyáját s a kőasztal
esőbe-szélbe mártott peremét.

Hát itt vagyunk.
Nyissatok ajtót.
Ez az utolsó éjszakánk.
Ez az utolsó vendégségünk.

Terítsetek.
Ágyazzatok.
Rakjátok meg a kályhát.
Eresszétek szabadon a kutyákat.

REMBRANDT

Atyai ház: hamuból és ecetből.
Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.
Csukott szemek a sírban és az ágyban,
halálon túli fegyelemben.


Nyitás

A gyerekkor alkímiája
beteljesűl, sikerűl végre.
Az érintetlen kapukat,
az álom zsiliprendszerét kinyitják.
Mindenből csönd lesz és közelség.


Játszma

A zöldposztós asztalra hajlik
halott apám.
De mi fölé hajol?
És mit akar, mit is akar,
és mit is mond e kivilágított,
besüppedt sír,
magányos játszma,
férfihát?

Ne zavarjuk, ne zavarjátok
előretartott jobb és hátravont
bal kézfejét, s a dákó
három golyó közt fölfüggesztett
figyelmét, részarányosát.

Hiszen,
a golyó és a dákó elsötétűl,
nélkületek, nélkülem is megáll,
és velük együtt én is, akiért
e játszma zajlik
egyszer s mindenkorra.


Sírkövemre

Rajzolj, rajzolj szegény fiú.
Rajzolj, rajzolj szegény leány.
Te szegény, szegény nemtelen lény
töröld le Isten hátáról, töröld le
szégyenletes emlékemet.


A mi napunk

Napunk, amit valóban annak
nevezhetnénk,
egynéhány kimerűlt
csillagra vetve fuldokol,
oly fényességgel, amivel
itt, mifelénk, egyedül az
mi elveszett,
világolhat és találkozhat.


Ki és kit?

Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.

Akár egy kivilágitott
vesztőhely, leszoritott tarkó,
oly szép és idegen a látvány.

Fények és árnyak,
léptek, bútorok,
hová kerűltem?
Ágy és székláb,
ki is van itt, ki van jelen,
és ki figyel, s kit is figyel?

Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.


Meghatározás

Féregnek lenni mit jelent?
Vágyakozni egy tekintetre,
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,
ahogy csak Isten nézi önmagát,
erre vágyni, egyedül erre,
és ugyanakkor üveges szemekkel
belefuródni abba, ami nincs,
beszorúlva a semmi és
valamiféle utánzat közé.


Tapasztalat

A tapasztalat, mint Kronosz
fölfalja fiait.
A valódi tudás
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.

Így érez, így érezhet egyedűl
örök békét, nyugalmat, amikor
a hóhér szalonnázik, s ő maga
gyanútlanul megérkezik, belép,
majd megfeszül, hátrahanyatlik,
s vérezni kezd egy nem létező térben,
amihez csak a mennyország hasonló.


Tabernákulum

Ki kellene, hogy szabadítsak
valamit valami alól,
keresztbe vetve csapkod szárnyam,
körmöm-lábam, tollam-karom.

Nem jutok el a szentségházig,
örökre hó alatt marad
az a bizonyos tabernákulum,
ami miatt, ami miatt.



Így teltek napjaink



Így teltek napjaink

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.


Meditáció

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.

Övé lesz minden hatalom és dicsőség.


Bársonycsomó

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.

Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.



Végkifejlet



Fohász

Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörü vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok!


Rossz fölvétel

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.
Rotációs papírra nyomták.
A férfi arca, mint egy bünözőé,
s ez igaz is, volt vétke épp elég.
De most, hogy a sürü és idegen
erdőben megállítják, igazában
csak egy marad: nadrágja ráncai.


Kárhozat

Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.


Szép és még szebb

Kisujjadon az ezüstgyűrű,
és talpadon a bőrkeményedés,
az, hogy lázas vagy, az, hogy este
nagykabátban mosakodol,
mindez oly szép, és még szebb attól,
hogy feleúton megtorpantam.


A tett után

Wiener Pálnak

A szemle és a tett között
mintha nem is váltott volna ruhát.
Itt állt a szék, és ott az ágy.
A tükrön száradt vízcsikok,
s a fésüben megtapadt hajcsomó:
miért hogy a helyszín a legerősebb?


Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.


Fölriadva

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.


In memoriam F. M. Dosztojevszkij

Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)


Végkifejlet

Magam talán középre állok
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.


Kétsoros

Emeld fel, ahogy akkor fölemelted,
és üss vele, ahogy akkor ütöttél.


Alkohol

Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.


S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?
Vagy olyan egyedűl maradtál,
mint az a férfi, aki tegnap -
vagy az a fiú, aki ma -
egyszóval, mint azok a lények,
akik számára a világ
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?


Betűk, sorok

Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.


Napló

N. N. ismét gyönyörü volt.
K elfelejtett üdvözölni.
P. nem vett észre.

Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.


Sztavrogin elköszön

"Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim."


Zsolozsma

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.


Mégis

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot?
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt.


Titok

Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.


Ékszer

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.


Gyónás után

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.


Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.


Költemény

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.


Trónfosztás

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.


Infernó

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?


Sztavrogin visszatér

"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem."


Kráter
(1974-1975)



Kráter



Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effele gravitálunk.


Pedig

A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba.


Önarckép 1974

Illés Endrének

Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag.


Pascal

A leghitványabb féreg kimulása
ugyanaz, mint a napfölkelte.


Auschwitz

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy - ha úgy tetszik - a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.


Terek

A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.


Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.


Kórkép és hattyudal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna szép kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.


Álom

A nemtelen lény lehajol,
lehajol, s fölemelkedik.
Szépsége feleslegesebb
és fontosabb egy elnökválasztásnál.

Sárga haját megérinti a szél,
szövetséget kötök vele,
a gyönyörű fej elgondolkodik,
s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.


Kettő

Két fehér súly figyeli egymást,
két hófehér és vaksötét súly.
Vagyok, mert nem vagyok.


Depresszió

Anyám fényképét nézem a falon,
s még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.


Különbség

Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.


Zűrzavar

Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.
Ettől lesz egyre súlyosabb
és egyre könnyebb.
Az, hogy semmit sem lát,
sziven üti, holott a szörny
valójában nem létezik.
Csak én vagyok Én, te meg ő.
Istenem, irgalom!


Egy fénykép hátlapjára

Görbülten megyek, bizonytalanúl.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.


Posztumusz passió

Végezetűl mindenkit csak zavartál.
Elnehezűlt bakkancsod ütemes,
szöges zaja, mindíg éjfél körűl,
hogy hazatértél, ez a bosszuság,
utóljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te már
csak rug-kapáltál,
akár egy kisérleti állat
menetel, menetel a levegőben.


Keringő

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.


Öröklét

A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk.


Verés

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.


Hölderlin

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.


Zöld

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.


Kőedény

Ember, állat egyként pulzál szivemben.
Mint kőedényen a piros máz,
úgy ég rajtam a csorgó, foltos
és közös veriték.


Akvárium

Nővérem az akváriumban
behuzódik a moszatok közé.
Éjjel-nappal keressük, hol van,
nénéi, gyerekei, unokája
keressük a nyálkás és idegen
lomb-levél sírban-temetőben.

Ágyán kuporog. Törmelék.
Remeg. Fölébred. Fölriad.
Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.
Ahogy egy halmadár
uszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szeme
nem a szemünket keresgéli, csak
lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,
csak luk legyen, bárkiben, bármiben,
ellenünk, ellenem, maga ellen,
luk, bármi áron.


Kapcsolat

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.


Gótika

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.


Visszafele

Juttának

Visszafele, visszafele:
a nyírfaerdő lángban áll,
s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:
közeledünk, távolodunk,
mint a cirádák közelítenek
és távolodnak.
                  Valahol
gyönyörű lányok siklóröpülésben
azt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:
a legszebb minden teremtmény között
oldalra dőlve készül földet érni.


Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem - két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.



Pupilla



Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

Folyópart, amely nem folyópart,
Emlék, mely sose volt napkelte.
Aztán valami vizesárok,
s egy tüzes gombostű a fejben.


Pupilla

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.


Zsinórpadlás

Az asztal, mitől megdermedtem,
most itt van, földet ért.
Üres a lapja. Annál rosszabb.
Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla
azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,
levettem róla, s ráhelyeztem?
Hogy rakjam rá, hogy levehessem?


Villanyolló

Ezentúl oda tartozom
hol prémek, bundák tapsikolnak
és áznak és iszonyu súlyokat
cipelnek, cipekednek.

Agóniámban - én, a kivülálló -
nem kivánok emberként halni,
jó lesz nekem a villanyolló,
s az egybevarrt paták között
a puszta súly a kihülő kupacban.


Summa

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.
Egyhelyben állok.
De csurom vér és forog a korong,
és nincs világ, és nincs megállás.


Kisértés

Zuhanás, miben szállni kell
sebesség és égtájak nélkül.


Hommage à Sheryl Sutton I.

A lehető legszükebb térben
végrehajtottad, amit nem szabad.
Csodálkoztál a szertartáson,
mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,
könyökig ér, bár nincsen ideje.

Csak később hallottad, amit
letakartál. Majd belépve a kertbe
elámultál a telehold varázsán.


Hommage à Sheryl Sutton II.

Először ahogy leleményed
átcsuszott az isteni cenzurán.

Aztán könyökig, mint a kesztyű,
aztán egészen, mint a zsák,
aztán egy delfin szép uszása
a tengeren.


Vonzásod definíciója

Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.


Mi és ők

Hogy elkárhozunk, rendbe van,
de hogy a mezitlábas állatok,
még inkább rendjén. Mivel ők
szülik, szoptatják, nevelik
a magatehetetlen Istent,
s a keresztfáról leszedett Fiút
még Mária elől is rejtegetve
mindenüvé magukkal cipelik.


Átváltozások

Távolodol. De hiszen lány vagy,
hát közelítesz. Ahogyan a hold
fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,
mint egy katonatemető.


1970. október 14.

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása.


1970. december 22.

Rühes ebek, vérzünk a párnán.
Gyönyörüek vagyunk.
Azután csak ügyetlenek
és halhatatlanok.


Fátyol

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk

Temetőnk sincs.


Életfogytiglan

Az ágy közös.
A párna nem.


Szakitás

Több tonnás egy csecsemő szoritása.

Háboru volt. Lovaskocsik és tankok
zörögtek, majd megálltak.

Több tonnás volt a szoritásom.
Majd pár kilós.
Majd semmi sem.

Valaki mégis, nem tudom ki,
valaki mégis színarany.


Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.


Kar és nyak

Megszültél és megöltél.
Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,
de nincs erő, mely egybeforraszthatná
a karomat és nyakadat.

Édesanyám, egy olyan alakzatról
fognak leszedni téged-engem,
hogy botrány leszünk Én a kar,
és te a nyak.


Tékozlók

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.

A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.

A fiúk hazatérnek.
A lányok soha.


Kopogtatás

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése.


Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.


B. I. kisasszony

Küldj fésüt és konzervet.
A régi fésü, szóval, eltörött.

Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.

Vigyázz, hogy ne kerülj ide.
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.
Az is mi? Nincsen folytatása.

Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerül eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.

Bűn az, minek nyomát is
sikerült eltüntetnünk.

Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.


Vázlat

Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.

Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.

A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.

Micsicsák rabruhát viselt,
én habos gallért és bársony ruhácskát.
Ő elpusztult, én pusztulok.


Szabadulás

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.



Kötetből kimaradt versek




Anyám

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!


Kikötőben

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,
kecses fejeddel minden szép vonal,
s most nincs a test, mely felhőn túl loval
a napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó tiszta hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.


Csönd

Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.


Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
- mint víztartó az úszkáló halat, -
hogy hozzád érjek és te testtel érj, -
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.


Két szonett

I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
- az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, - te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, - mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.


Vers a halotthoz

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, -
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.


Megdicsőülésünk

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.

Ha zendülünk és hátat fordítunk is
az angyaloknak, bús imádkozás csak
e lázadás, - hisz hátunk íve fáradt
lejtésű, mint a múló hullám habja.

Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
a lábunkon lefut szivárgó szirma
a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;

védő kezünk is lassankint lecsusszan
s egy messzi menny sebünkön átviláglik, -
most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
mert láttatok már minket s ezt a percet!


Bordal

A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.

A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.

Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!

Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.


Őszi cirkusz

Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!

A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,
s  a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.

Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csucsára ér, s nevet,
a fák csucsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltünik a teleholdban.


Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,
elárvulok, sötétedem a fényben,
köztem s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.


A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.


Szeptember

Úgy ülünk itt a koraőszi este
levegő-vitrinébe zárva,
mint egy szikla, mint egy papírlap,
oly súlytalanúl és oly súlyosan,
ahogyan csak szék támlája vagy
dákó fölött kézelő fehérlik.


Zárójelben

Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)


Summa

Ki üdvözűlten porladok a földben,
Isten előtt kevésnek bizonyultam.


Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.


Újra József Attila

Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.


Szabadulás

Nadrágos kutyák, azok voltunk,
a pipere, a maszk alatt
verítékező állatok,
szoknyás medvék, rabmadarak.

Azok voltunk. De most, egy percre,
a halott kéz s az öntudatlan
ziháló törzs úgy tündököl,
és úgy kopár, ahogy egy angyal.


Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.


Műtárgy

Olykor veszünk egy régi cserepet
és elhelyezzük a falon.
Pedig csak egyedül vagyunk,
vagy egyszerűen a szemünk,
mint két üres luk, kihűlt és kiégett.


Augusztus

Miközben mint a porcelán
dereng a szüzek arca,
mi keringőzünk, levegőzünk
a fátyolos időben.


Király és királynő

Birodalmunkban sok-sok ember él,
de mi, akár a szarvasok,
keressük egymást éjszakánként.


Mind a ketten

Pereg alá a mennyezet,
a körülducolt falak és
a teljes palota.

Mindig is idevágytunk,
ebbe a homokágyba.


Zsoltár

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.


Parancsoló mód

Enni kell.
Inni, enni és hányni kell.
Ülni és állni kell.
Beszélni és hallgatni kell.

Beszélni, sétálni, vizelni,
hallgatni, hányni,
állni, ülni kell.


Hommage à Paul Verlaine

"Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.


Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.


Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.


A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.


Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.


Kegyelem

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.


Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.


Sellők

A szép lányok tenger alá merűlnek.
Víz alá bukom, mint a rák.
Belefúlok a sárba és iszapba.
Ez is jobb aranyostoruknál.


A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem.

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.


Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.


Levél

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.


Mégse

Hogy a faágak a télidőben
sokáig őrzik még a hóesést,
hogy végül, mint egy passióban
minden együtt van, ház meg erdő.
"A lemenő nap szálkamezejében"
hogy egyremegy, ki sétál, egy baka
vagy egy világszép félkegyelmű lány,
mindezt tudtam, és mégse volt elég.


Tűz és víz

Sírásunk mindent egybemos,
tűzvésszé mázol minden lángot,
mint a hétágú gyertyatartón
a hét szál gyertya, életünk
ettől a víztől fuldokol,
ebben a vízben éget - lángol.


Kenyér

A fedő bünről, ahogyan a bünt
bün mögé rejtik. Erről kell beszélnem.
Ismertem egy fiut. Szürke volt,
mint a tészta. Teste, mozgása mégis
száraz, ideges. Ma se tudom, hogyan.
Csupán titkának természetét sejtem.
Ma már gyanitom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek gyilkos, homoszexuális,
de mindhalálig táplálni a pépet,
a kezdetben oly semminek tünő
kenyérbelet, amit idővel
rátapasztok arra, ami a legtöbb,
attól fogva mindennek vége van.
Bár ha éppen őt, azt a fiut nézem,
tán forditva és jogosan
azt mondhatnám: volt benne valami szikár
és iszonyu. De a testét
átitatta a szürkeség, mitől
piszkos lett, mint a kihült kenyértészta,
mely végitéletében se más.
És mégis minden kenyér ízét elfeledve,
először eszem végre kenyeret.



Mesék



A naphajú királyleány

A hóba-fagyba dermedt ország
négy éve nem látott napot,
a koromsetét éjszakában
fáznak az árva csillagok.
Didergő tájak csontkeményen
derengenek a holdsütésben,
s az éjszakai ég alatt
sötéten világít a fagy.

Ember csak néha-néha mozdul,
gyereknép csúszkál a havon,
kóbor kutyák árnyéka surran,
kering, megáll, továbboson.
Meggyújtják odabenn a gyertyát,
remeg a gyenge világosság,
nagyokat pislogat a láng,
sehogy se látja a szobát.

Öreg király a palotában,
ezernyi ránc a homloka,
mécse mellett ül egymagában,
hideg verem a trónszoba.
Csak rá se érez illatára,
belefagy kanala a tálba,
befagy a zsíros-fűszeres
aranyszegélyű tyúkleves.

Pedig valaha dőlt a napfény,
rég volt, igaz se volt talán,
hogy itthon élt a palotában
a szépséges királyleány.
A várfalat szapora repkény,
melegen lepte be a napfény,
király leánya amikor
végigsétált az udvaron.

Gyönyörű volt a király lánya.
Hosszú a haja, lobogó,
amerre ment, úszott utána
örökös aranyfolyosó.
Akadt is kérője temérdek,
elébe mind oda se fértek,
távol hazából érkezett,
poros cipőjű hercegek.

Aztán egy forró délutánon
az árnyas kerti fák alatt
pihentek épp a fáradt kérők,
mikor heves zajt hallanak.
Beront, a kertkaput kitárván,
bezúg egy óriási sárkány,
s kérői közt a zöld gyepen
a királylány előtt terem.

Vasveretű markába kapja,
és máris száguld el vele.
Sokáig zúg villámló szárnya,
mint távozó vihar szele.
Éjfél borult akkor a földre,
veszve a királylány örökre,
elszállt vele, eltűnt a nap,
hó fedi az országutat.

S tán még ma is éjszaka volna,
örökös tél, hó és sötét,
ha erre nem veti a sorsa
Áront, a vándorló legényt.
Ez, mikor hallja a királynak
búbánatát, okát bajának:
percig se búsoljon tovább,
visszaszerzi ő a leányt!

Azzal megy is a tengerpartra,
nézi Áron a nagy vizet,
holmi kis palló, azt kutatja,
hajlik-e át a mély felett.
S íme, nem messze a homokban
egy alvó óriásra bukkan;
mint mozdulatlan kőhalom
hever a puha homokon.

"E fiú éppen arra termett,
hogy átvigyen a tengeren"
- s már rázza is, nógatja Áron,
hogy kelne, hogy támadna fel.
Akár a városháza tornya,
oly árnyékot dob a habokra,
midőn haraggal homlokán
az álmos órjás talpra áll.

És odaüt!... Azaz csak ütne,
ahol a legény állt elébb;
akkorra már elkapja Áron,
a földre is teremti rég.
Majd szolgálatába fogadja,
vinné által a túlsó partra,
a mérhetetlen vízen át,
mint paripája a huszárt.

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger,
az órjás térdeit veri,
mély álmából hogy fölzavarják
a roppant szolga léptei.
Ámulva a sok furcsaságon,
így ér a túlsó partra Áron;
álmodja csak, nincs is talán,
olyan különös az a táj.

Feneketlen gödörre lelnek;
fon az órjás egy kosarat,
sodor hozzá embernyi nádból,
kötöz rá erős fonalat.
Beleül nyakig a kosárba,
indul Áron az alvilágba,
s hogy épp kifogyna a fonál,
földet ér, íme, a kosár.

Ballaghat most már egymagában,
mérföldes itt a némaság,
magányosan suhog a lépte
a szótalan mezőkön át.
Majd meg egy aranyerdőn által,
rézszínű lombok árnyékában
vezet az útja, amikor
feltűnik egy aranytorony.

Aranytornya az aranyvárnak,
hol a királylány fogva van.
Mindenik szeglete a várnak,
minden téglája színarany.
Arany a pincéje-padlása,
ablakain az ablakráma,
arany a rács az ablakon,
hol a királyleány fogoly.

Belül is csupa aranytermek,
aranyfolyosók és szobák
Siet Áron a folyosókon,
a lángarany szobákon át.
Arany csigalépcsőn kopogva
szalad fölfele a toronyba:
négy éve idezárva már
rabként a szép királyleány.

Rányit Áron a bús fogolyra,
ágyán ül az és sírdogál.
Megáll a legény szeme rajta,
percre a szava is eláll.
Aztán előadja sietve,
miért is jött, vetődött erre,
s már szöktetné is a leányt,
mikor zajt hall a kerten át.

Féltékenyen a szárnyas sárkány
sétájáról most ér haza.
Vágtat a torony tetejébe,
remeg bele a palota.
De föl se érkezhet lihegve,
föl se az első emeletre:
állván a lépcső tetején,
derékon kapja a legény.

Megdönti, mint hatalmas sziklát,
mintha fatörzset döntene:
inog a roppant sárkány törzse,
a torony is inog vele.
Reszketnek a picinyke hangok,
torony hegyében a harangok,
midőn a sárkány súlyosan
a lenti mélységbe zuhan.

Szabad az út! Szabad hazáig!
A dermedt alvilágon át
sietve menti, hozza Áron
karján a szép királyleányt.
S már szállnának is a kosárba,
de szűkös nagyon a kosárka,
annyi annak a belseje,
elébb a lány fér csak bele.

Vigyázva húzza föl az órjás
a kis kosárban, és midőn
megpillantja a szép királylányt,
Áront dehogy segíti föl.
Akár a nap, haja a lánynak,
gondolja, megtartja magának,
pusztuljon oda a legény
Gödör-ország legfenekén!

S bizony hiába topog Áron,
szabadulást hiába vár;
tüzes egével rásötétül
lassan az alvilági táj.
Haragos felhők magasából
meredeken csap le a zápor,
mérkőzik a nehéz vihar
zúgó erdő lombjaival.

Lombok között fedetlen fészek,
hányódva rínak, inganak,
áznak benne a kis fiókák,
a pelyhedző griffmadarak.
Áron, hogy szél, eső ne érje,
köpenyét borítja fölébe,
fészek fölébe köpenyét,
ne ázzanak a csemeték.

De nem is marad el a hála,
hogy megjön a nagy griffmadár,
készséggel tüstént fölajánlja,
segít ő a fiú baján.
Csak üljön hátára nyugodtan,
hazaviszi ő akárhonnan,
s már indul is, röpül vele
a Sárkány-gödrön fölfele.

Villámként szeli át a tengert,
a mélység fölött biztosan
röpül a kékszínű magasban
a szárnyas griff a fiúval.
S már látni is a túlsó partot,
karéjban a hazai halmok,
föltűnik az otthoni táj;
földre lép akkor a madár.

Mindenfelé jószagú nyár van:
itthon a szép királyleány,
meghozta a napot magával,
megérkezett vele a nyár.
Könnyeit mégis egyre ontja,
ma is fogoly, az órjás foglya,
ma is csak szótlan rabmadár
a naphajú királyleány.

De mikor híre fut, hogy Áron
a város fele közeleg,
szökik az óriás, szepegve
pucol, akár egy kisgyerek.
Szalad mezítláb, szívszakadva,
tolvaj, zsivány, midőn a gazda
hazatalál, fut így a házból.
Fut az órjás a palotából.

Király leánya akkor sírva
a legény vállára omol;
szól a madár, azt mondja, nyár van,
nyár a fákon, a pázsiton,
hogy süt a nap, süt földön-égen,
minden és mindenki szivében,
s nem is válnak el soha már
Áron s a szép királyleány.


A madár és a leány

Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.
Hol tiszta kék és mozdulatlan,
mint óriás kerek tükörben
fénylik benne a kora hajnal;
hol meg szelektől viharos,
villámló felhőkkel habos
haragja a földekre árad,
porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,
elhagyatva a világ partján;
akár a kelő nap, oly árva,
akár a hunyó nap, oly halvány.
Világ határán egymaga
élt itt egy leány valaha,
szomorú, szép és halavány
magányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,
és éjszaka, hogy szállt a hold,
szobácskájában egyedül,
álmában is csak maga volt.
Hideg esőben át a réten
árván futott, árván a szélben,
s mert nem volt senki élő társa,
örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,
az ablakán az éj maga,
vele búsult a tányérkája,
kése, kanala, pohara;
s hogy vele együtt árva volt
a kenyér, mibe harapott:
mintha csak könnyeket törölne,
mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár,
idejött a világ partjára,
és megpillantotta a lányt,
meglátta és szépnek találta.
Háza előtt, az alkonyatban,
kint ült a leány mozdulatlan,
szótlan a világ peremén,
magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,
a tükörsíma alkonyat,
mint elhagyatott aranytócsa
terűlt a síma ég alatt;
minden kis porszem és füszál,
darabka rög, parány bogár,
az egész világ hallgatott.
Nézte a lemenő napot.

"Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal!
Gyönyörű árvám, föl a magasba!"
- hívta a lánykát, hogy vele lakna,
hívta az árvát a madár.
Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,
s a nyári égbolt, ha lehet,
a levelek az ágakon,
rög és bogár még csöndesebb,
még csendesebb, hogy válaszolt,
válasza olyan árva volt,
oly árva volt szava a lánynak:
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

S azontúl minden alkonyattal
megjött és hívta a madár:
"Gyere velem, föl a magasba,
siess, siess, telik a nyár!
Elmúlnak napok és egek,
megjönnek a vizes szelek;
elfogy aranya a világnak!"

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Siess, siess, közeledik már
eső és szél, fagy és hideg,
magad leszel, ha itt a tél,
s ha szólanál is, nincs kinek!
Akkorra én már messze szállok,
fehér hó lepi a világot,
befagynak mind a tengerek,
világ végén a reggelek.

Akkorra én már messze járok,
sötét szobád bezárhatod.
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,
meggyújtod, aztán elfujod.
Téli széllel, havas setéttel
üzennél már, küldenél értem.
Elsápaszt majd, tudom, a bánat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma messze jártam, messze szálltam,
porfelhőben sor szekeret,
láttam vidám falusi népet
ünnepi vásárra menet;
tükrös huszárt, festett pojácát,
ezerszínű szalagból sárkányt,
bőgő dudát, hatalmas táncot,
akácfa lombjaiból sátort;

ha elmondhatnám, se hihetnéd,
sikongató lányokat párban,
tenger zsivajban lacikonyhát -
el se hinnéd, mi mindent láttam!
Mi mindent láttam! Közeledben
sorra mégis mindet felejtem,
mind a zajos, zöldlombos sátrat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Fényes, magas toronyra leltem,
egekig emelt a torony!
Tengernyi földeket beláttam,
túlláttam a világokon;
csúcsáról el se képzeled,
erdőket láttam, réteket.
Hihettél volna óriásnak!..."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma láttam árnyékom a porban,
maroknyi volt és reszketett,
csak annyi volt a hideg porban,
csak annyi, szinte elveszett!
Csak annyi volt, kicsiny faág,
ha karcolja az út porát:
csak annyi volt félénk nyomom.
Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,
csak a szívem szomoruan,
az vert, csupán az lüktetett,
csak a szívem vert súlyosan.
Tengernyi porban vézna folt,
árnyékom olyan néma volt -
oly árva, mint a kis füszálnak..."

"... Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Csupasz a föld, hideg az égbolt,
a föld halott, az ég halott.
Nagy csendesség szállt a világra,
hosszú éjek és rövid nappalok
Fáradtak a falevelek,
hullanak a falevelek,
sötéten vándorol a szél,
közel van, itt van már a tél!

A madarak is messze szálltak,
üres az erdő, fekete,
zörög az erdő, el kell mennem,
elmegyek én is messzire!
Didergő szélvészek, fagyok
elűznek engem is örökre,
elűznek tőled mindörökre:
mennem kell, nem maradhatok!
Mennem kell, nem maradhatok!"

Betette háza ajtaját,
maga maradt a lány a házban,
maga maradt, s hogy elaludt,
árván aludt az éjszakában.
Hallott távoli hangokat
álmában, akkor felriadt,
felébredt és ajtót nyitott.
Künn hó és csönd és csillagok.

"Puha füvekből fészket raktam,
lebontottam puha kis fészkem,
lerontottam puha kis házam,
puha házamat elcseréltem!
Immáron minden csillagával
egész égbolt én fészkem, házam!"
- szólott szava az ég alól.
De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatban
halljuk mi is a kert alatt;
hívja a lányt, hívja az árvát,
hívja a csöpp madárkahang.
És hallja fű, hallgatja fa,
s mintha gyönyörűt hallana:
hogy "élt egyszer egy szép leány,
világ végén egy árva lány".


Aranymadár

Alszik a ház, az udvaron
elnyújtózva a kocsinyom,
kocsinyomban a gizgazok,
szelíd halomban a homok.
Szál jegenyék ezüstöskéken
derengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,
nem alhatik nyomoru vackán,
szólogatja egyre susogva,
mintha tulajdon szíve volna,
tulajdon szíve, szívverése,
egy öreg diófa beszéde:

"Ébredj, Mihály, a juhok mellől,
emelkedj hitvány fekhelyedről,
hol annyi esztendőn gyaláztak,
hagyd el, Mihály, a gazdaházat.
Éjszakádon tengernyi csillag,
a nyári égbolt világít majd,
fogadnak tiszta reggelek,
vezetnek békés ösvenyek,
oltani heves szomjadat
megitat bővizű patak,
s ha elfáradsz, ledőlve csendes,
puha füvek közt szendereghetsz."

Így susog az öreg diófa,
s mintha tulajdon szíve szólna,
enged Mihály az unszolásnak,
a csöndes, konok lombzugásnak
Ragyog a hold. Nem is néz hátra,
pillantást sem vetve a házra,
oda se les, ahol a gazda
gyanútlan, mély álmát alussza;
úgy megy szegény, szaporán lépdel,
suhan Mihály a csillagfényben,
végig az alvó kis falucskán,
egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,
feje fölött megnő az ég.
Amerre lép, mélységes csend lesz,
hasonlatos a végtelenhez,
hogy lélegzete is eláll. -
Nagyot sóhajt akkor Mihály.
Mert ki annak megmondhatója,
milyen sors vár a bujdosóra?
Megindulva a nagyvilágba,
mifele is lépked az árva?
Előtte, mint hatalmas tenger,
széles mező az ismeretlen,
s mint kisfiú a nagy víz mellett,
meghallja, hogy a szíve reszket.
Meg is torpan, azután bátran
halad tovább az éjszakában.
Sötét erdőbe ér, ahol
százesztendős éjfél honol.
Óriás, öles törzsü fák
tartják az örökös homályt.
Se holdja, se egy csillaga:
időtlen itt az éjszaka.
Lélegzetét is visszatartja,
úgy vág neki, a bő avarba
úgy gázol a legény, vigyázva
minden kis neszre, mozdulásra.
S íme, az erdő sűrüjén át
egyszer csak fényes ragyogást lát.
Nem káprázat és nem is álom,
aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,
akár egy közönséges csillag,
de mint a napnak, színarany
sugárból való tolla van.
S már célba is veszi Mihály,
mikor megszólal a madár:

"Árva legény, az életem
miért vennéd? Hagyd meg nekem.
Cserébe, szívesen fogadd,
neked adom a tollamat.
Ha bármi bajod támad,
csak forgass rajta hármat!"

Azzal Mihály előtt lebegve
utat mutat a rengetegbe.
Rengetegből a fényes napra,
kivezeti a kék szabadba,
hol a fiú tünődve áll most,
meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,
csodálkozik csak a legény!
Szélesen ásít kapuja;
sehol egy őr, nehány liba
tépi a füvet egyedül,
gágog a városfal körül.
Az utcák árvák, üresek,
kopog a poros kövezet,
s amerre csak tekint Mihály,
minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,
mint a halál temetőkertje.
Fekete posztó, gyászszalag
fedi sűrűn a házakat,
a piactéren kis csoport
susogó asszonynép szorong.
Mindenki csendes; anyja mellett
szoknyájába tapad a gyermek;
míg a toronyóra zavartan
tizenkettőt üt a magasban.
Vasrácsos kerítésen át
látni lehet a palotát;
az öreg, ősz király, szegény,
épp rózsái közt üldögél;
keserű könnyei peregve
hullnak a hervadt levelekre.
S hogy baját kérdezi Mihály,
szavakat is alig talál,
alig kerül egy-két szava,
oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márvány
odújában fészkel egy sárkány,
ki minden évben, szívtelen
egy hajadon lányt követel.
Sír az öreg: "Mai napon
egyetlen lánykámon a sor."

S máris indul a gyászmenet;
elöl a király lépeget.
Vállairól esett palástja
beleseper az út porába;
maga se látja, amikor
ruhája szegélyén tipor.
Szemét lehunyva, oldalán
ott megy a szép királyleány
nagy-csendesen. Mögötte meg
Ezüst-lovag s a hercegek,
azok mögött a nép tolong,
férfiak, kendős asszonyok,
majd pár gyerek, erőtlen agg
zárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,
magára marad a királylány,
egyedül a szép hajadon
a tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,
nemesek és nem nemesek,
parasztok, piperkőc urak,
ki merre tud, arra szalad;
de maga az öreg király
köztük a legfürgébb talán,
ezüstösen habzik utána
a levegőben bő szakálla,
s még a fák is, ha lábuk volna,
mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,
ki a lányka mellett kitart,
ámbár egykönnyen meglehet,
hogy lépni sem tud, úgy remeg,
s ha nincs a páncél, ami tartsa,
menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közeleg
a föld alatt a szörnyeteg,
a föld alól az ég fele
kicsap a kútból kénköve,
majd bodor füstben megjelen
a kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.
Már látni törzsét, termetét.
Ágaskodik, pokoli látvány,
rázkódik a temérdek sárkány,
s mint láncra-vert komondorok,
hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovag
bölcsen lapul egy fa alatt,
de rejtekhelyéről Mihály
a szörnyeteg elébe áll.
Megforgatja, ahogy tanulta,
az aranytollat. S lám, ragyogva,
akár a nap fényes sugára,
ott terem az aranymadárka.
Megjön Mihály hívó jelére,
aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.
Előbb a sárkány kezdi el.
Zöld pikkelyes, csontos keze
kinyújtva már a lány fele.
De bőgve tüstént visszakapja:
körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,
úgy szopogatja vérző ujját,
dülledt szeme sós könnybe lábad,
belekékül a roppant állat.
Aztán nehézkesen, szuszogva
kénes tüzet liheg a torka,
villámokat lövell Mihályra
haragos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.
Minden csapás elől kitér,
hiába sújt a szörnyeteg,
kavar hatalmas felleget,
zúgnak roppant ütései:
a fiút csak nem érheti.
Ott viaskodik ügyesen
a sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,
megáll a szörny egy pillanatra,
mint ingatag, nehéz torony
mielőtt végképp leomol.
Lépne, de nem viszi a lába,
rettentő törzse rogy utána,
majd hét feje zuhan le, holtan
nyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépve
leszáll a sárkány belsejébe.
Hegyes, kanyargós fogsorát
mint léckerítést lépi át,
s mert hétfejű a szörnyeteg,
átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,
mind a hetet zsebébe rakja,
s mint ki a poklokat megjárta,
siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,
ragyog a város tornyain,
lobog a napfény; gyönyörű
kéken a tiszta nyárderű.
Sima vizében az egeknek
nyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedül
király leánya maga ül,
mosolyog rá a szép leány,
helyet mutatva oldalán.
Mellé települ a legény,
nagyon-nagyon fáradt szegény,
boldog fejét lehajtva szépen,
már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,
s hogy látja, elaludt Mihály,
hol meglapult, a fa mögül
nagy-sebesen előkerül,
s kirántva álnok fegyverét,
átszúrja a fiú szivét.
Majd ráparancsol a leányra,
menjen vele a palotába,
s hogy őt is menten megöli,
ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn
az egész város ünnepel,
zsúfolódva a hosszú utcán
ujjong a nép a szörny kimúltán;
könnyei között a király
nevetve tapsol a csodán;
sürög-forog, mint kisgyerek,
dicséri Ezüst-herceget,
s mert legyőzte a rontó sárkányt,
neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,
hozzák a lakodalmas sültet,
hetykén vigad Ezüst-lovag,
csak a királylány hallgatag.
S ahogy szívéhez kap, keze
mintha tüzet érintene:
ruhája alatt a fodorban
gyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,
akkor hullatta Mihály földre,
hajolt le a királylány érte,
tűzte a tollat kebelébe.
Előveszi most és vigyázva,
ahogy azt a legénytől látta,
hangtalanul számolva hármat,
jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,
sötétség borult a piacra,
ahol a sárkány teteme
meredezik az ég fele,
s nem messzire holtan, szegény,
ő is ott hever, a legény,
ő is ott fekszik mozdulatlan,
elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,
akár a hajnali nap fénye,
feltűnik az aranymadárka,
ott terem a hívogatásra.
Szép fényes csíkot ír, ahogy
általszeli a piacot,
majd mint delelő kicsi nap,
szíve fölött a fiunak
addig ragyog, addig lebeg,
áraszt rá puha meleget,
míg életre nem kel Mihály,
akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!
Szélsebesen viszi a lába,
majd szétveti az indulat,
a bosszuló, nemes harag.
S ahogy az ajtóban megáll,
kukta kezéből le a tál;
a néma csöndben ott csörömpöl,
ott sivít cserepe a földön.
Körül a pástétom felett
elsápad a vendégsereg,
torkukon akad a falat:
mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,
tán el is bírnád fegyvered,
de így magad szaladsz halálba,
Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,
szótlan a hét szép aranyalmát
kirakja Mihály rendre, sorba
király elé a díszabroszra.
Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!
Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,
soha szebbet, soha vigabbat,
három nap, három éjen át
ünnepelték az ifju párt,
de egymást látták csak azok,
nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,
harmadnap ő is megjelen,
a palota kertjébe száll
harmadnap az aranymadár;
ott csattog egy rózsabokorban,
soha többé nem száll el onnan.


Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt.

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron.

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok.

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé!

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra.

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak.

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére.

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát.

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent.

Álmából kelve a
hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben.

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája!

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg.

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja.

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói, a
fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget!

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták.

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna.

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga."

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették.

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához a
szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra.

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben.

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.


A nap születése

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
alig ismerték egymást, és az ember
hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
mint elszabadult bárkák a vizen,
s a madarak semmit se tudtak
a szárazföldek többi állatáról,
se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullanak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörüsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.
El is indult vagy ezer csillag
egymásfele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem-nem-látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
Legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
- ha lehet - még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
De annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
- az ünnepély királyi párjaként -
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
a delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristálylépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,
lakjék jól - gondolták magukban -,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei" -
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
Hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbekaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.

Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, s utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.


Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,
földig ért.
Üvegből készült, mint az ablak.
De nem kertekre, háztetőkre nyílt.
Engedelmesen
azt tükrözte, mi elébe került,
mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,
a tükörben is fölemelkedett;
mindent apróra megismételt,
minden lépést,
minden mosolyt,
a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt
elaludt volna, arra gondolt,
mi lenne, ha belépne a tükörbe,
ahogyan kilépünk egy ajtón,
kihajolunk reggel az ablakon.

Erre gondolt és elaludt.
De mégse.
Kikelt ágyából, s átosont az
üres szobába, a tükörhöz.
Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.
Érezte az üveglap hidegét, s ime,
akár egy szárnyas üvegajtó, lassan
megnyílt előtte a tükör.
A kisfiú belépett a tükörbe.
Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,
de csillagok helyett
színes lámpák függtek alá
a fekete magasból;
kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,
selymes fényt, ezerszínű félhomályt
vetve alá a mozdulatlan pázsit
füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,
oly súlytalan, lebegő léptekkel
a Kisfiú
Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba érkezett.
A határban lovak legeltek,
és ők is, mint az álomban, miként
a papírsárkány a magasban,
oly lassan-hosszan
úsztak, kergetőztek,
súlytalanul fordulva meg
a zöld határ s a fenti lámpaerdő
gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák
üresen álltak, és a házak,
mint elgurult építőkockák,
élettelenül szenderegtek
a néma kertek, bokrok alján,
a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó
aprócska kertjében kapálgatott
egy öregasszony. Oly törődött,
hogy alig látszott ki a veteményes
indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,
belépve a kertecske kapuján.
Az öregasszony fölemelkedett.
Haja hófehér keretében
arca, mint egy ezüstrámába foglalt,
finomra szabott tükör ragyogott.

"Jókor jössz, Kisfiú - mosolygott -,
látom, messziről érkezel,
Tükörország határán túlról, onnét,
hol nap világít, csillagok ragyognak.
Talán tudnál segíteni nekem,
fölvágni a télre való hasábfát."
Azzal baltát nyomott kezébe,
s a ház mögé vezette.

                           A hasábok,
mint a papír, oly könnyedén
váltak ketté a Kisfiú
baltacsapásai alatt. Mivel
kis hősünk földi ereje,
akár egy óriásé, akkorának
bizonyult Tükörország elvarázsolt,
visszfénynél is súlytalanabb
félálom birodalmában.

"Köszönöm segítséged, Kisfiú
- hálálkodott az öregasszony. -
Jókor jöttél Tükörországba.
Királyunk leánykája nagybeteg.
Erőd talán megmentheti."
És megmutatva a helyes utat,
ily szavakkal zárta beszédét:
"Ha jól kilépsz, hamarosan
megérkezel a palotába.
Sok-sok sikert és jó utat kivánok."

A királyi vár minden földi
álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,
mit színes ceruzával vagy akár
színes krétával megrajzolhatunk
papirosra, palatáblára.

                           Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,
nehéz páncélban és nehézkes
mozgással, szinte mozdulatlanul.
"Tükörországon túlról jöttél, idegen"
- kezdte az egyik katona.
"Ide, a palotába,
csak akkor léphetsz be, ha sikerül
áthajítanod ezt a dárdát
a vártető legmagasán."

Marokra is ragadta
az óriási szerszámot középen,
s nekifutva a Kisfiú
elhajította, fölfele,
az épület magasa irányába.

Mint kitárt
szárnyú madár
emelkedett
az óriási forma és nehéz
acélból készült fegyver,
mintha mágnes
vonzotta, egyengette volna
meredek útján.
Hajítása sikerült.
A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.
Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.
Temetőkertre emlékeztető
cserépnövények.
Törtkarú
székek, ülőkék.
Foszladó
selymek, tapéták.
Minden csupa árnyék.
Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.
És végül egy aranykilincs.
Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,
s a trónuson,
mely kidőlt fához volt hasonló,
Tükörország királya.
Oly fehéren,
mintha nem is eleven ember,
de alácsorgó, megmerevedett
gyertya viasza trónolt volna ott.

"Gyermekem" - nyílt meg a viasz-száj,
fordult a gyertyaforma arc,
nyúlt ki a hófehér eres kéz
az elámuló Kisfiú felé.
"Első vagy, aki hozzánk érkezett.
Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.
De előbb talán elmondom neked
Tükörország történetét."

"Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
- bár volt fegyverünk, volt katonaságunk -
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál."

"De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.
Szóljunk arról, mi orvosolható.
Kislányom nagybeteg.
Csak a tengeri levegő
menthetné meg.
A tengerig azonban
Tükörország erejétvesztett
lakói soha el nem érnek.
Kislányomat
karodban kéne elvinned a tenger
tükörpartjára. Oda, hol
Tükörországban egyedül
kristálytiszta és mint a só,
gyógyító erejű a levegő.
Ha igen, tied kislányom keze."

Ezek után a király sírni kezdett.
Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,
viasz fut le a gyertyacsonkon,
úgy csorogtak alá a könnyei
sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.
A Kisfiú
sietett föl a toronyszobába.
Sietett föl a nagybeteg
királykisasszony szobájába.
Soha még ilyet,
ilyen szépet!
A szoba selymes fészekhez volt hasonló.
A Kisfiú érezte, hogy toronyba,
igen nagy magasságba érkezett.
És különös módon érezte azt is,
hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a
kereveten, sötét hajának dús foglalatában
egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,
karjába emelte,
karjában tartva indult el vele
Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,
a selyemernyők fényes erdeje
sorjában megszökött, amint
Tükörországnak távoli
senki földjére értek és
közeledtek a tengerhez:
a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.
Víz és levegő
úgy jött elébük hófehér
hullámaival a feketeségből,
mint egy hirtelen fölütött
hatalmas könyv betűi, sorai.
Megérkeztek.
Kéz a kézben
futottak és futottak.
Itt egy szikla. Ott egy bokor.
Mindenütt kavicsok, csigák,
puha föveny, hullámverés.
De ami végképp elbűvölte őket:
váratlanul
egy gyönyörű házacskára akadtak,
afféle nyári lakra, melynek
kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol
- akárcsak a mesében - mindent
megleltek. Ágyat, asztalt,
olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,
kutat kertjében, pincéjében almát,
és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.
A kis Királylány napról napra
vidámabb lett és még szebb, ha lehet.
A tenger, mint hatalmas dajka,
táplálta őket, vizet-levegőt
rakva elébük homokasztalára.

Kivirult a kert,
az olajlámpás ragyogott,
és puha volt az ágy, a párna.
A nyitott tűzhely mint olvadt arany,
s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:
a Kisfiú egy napon hazavágyott.
Megköszönve nagylelkű adományát,
először a tengertől vettek búcsút.
Aztán a háztól.
Elfújták a lámpást,
kioltották a tűzhelyet.
Most már gyógyultan, kéz a kézben
keltek útra, visszafele,
Tükörországból a földi világba.

"Magammal viszlek" - így a Kisfiú,
s a Királylány boldogan engedett.
Óvatosan megkerülték hát
Tükörország királyi székhelyét,
nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,
majd meg a lámpák erdeje alatt?
Ki tudja?
Nap nem mérte idejüket.
Boldogságuknak sem volt ideje.
De bármennyi idő is telt el,
jókedvűen és jó erőben
érkeztek Tükörország peremére,
arra a bizonyos határra,
mit egyetlen keskeny üveglap
választ el a földi világtól.

"Itthon vagyunk" - mondta a Kisfiú,
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy csak átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, mig a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.

Hiába volt ezután minden.
Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.


Ég és föld gyermeke

A vadászat végére ért,
hazafelé indultak éppen,
némán vonult a kis csapat
az alkonyati erdőszélen;
előbb a lovak, lovasok,
aztán az árnyékuk gyalog,
keveredve a patazajjal
fáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesen
az alkonyati ragyogásban,
egyszer csak lekapja nyilát,
megtorpan a király lovával;
megáll ámulva, s mint aki
álmában nem tud szólani,
csak bámul, föl-föl egy sudár fa
magányos és magas csúcsára.

Oly gyönyörűség, amit lát ott:
szemközt a leáldozó nappal
fényes tollú, karcsú madár
hintáz az ágbogas magasban;
ezer, s ezer madár közül
egyedül és egyetlenül,
a legszebb és legkedvesebb,
égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,
akár szelid búvó patak,
kristályosan csobog az erdőn,
bűvöl a csöpp madárkahang;
s mintha varázsos álom szállna,
édes varázslat a királyra,
hallva a madár énekét
ölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkor
megáll a szálas tölgy alatt,
s a fűbe ülve, úgy vigyázza,
lesi az édes hangokat;
eljár az idő, ősz a nyárra,
szelek érkeznek a világra,
madarak, felhők útra kelnek
országútján a zord egeknek.

Sír a madár: "Jaj, el kell mennem!"
Sír a király is: "Jaj, ne menj!
Ne hagyj magamra!" - ifjú arcán
szalad a könny. - "Maradj velem!
Kovácsolok aranyból zárat,
csinálok neked aranyházat,
aranykalitkát ácsolok,
ütök rá gyémántlakatot."

De ki se mondja, s a madárka
kezére száll, és ott megül.
Bámul a király a madárra,
nézi kezét hitetlenül.
Eláll bele a szívverése,
oly félve zárja tenyerébe,
úgy siet, úgy szalad vele
szívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,
üttet rá gyémántlakatot.
Ül a madár az aranyházban,
színarany fények közt ragyog.
Szomszéd királyok, hercegek,
csodálják diszes fövegek,
arany királyi koronák
ámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,
amint elmulik napra nap,
éneke egyre csendesebb,
hangja mindinkább elapad.
Szótlan gubbaszt a kalitkában,
néma madár a némaságban,
királya bárhogy kérleli,
étel, ital se kell neki.

"Mi búsit, én szép madaram,
én örömöm, mi kellene,
drágakő kalit, drágakő,
tükör, gyémánttükör bele?
Felelj, én mindenem, felelj,
tiéd, a tiéd mindenem!
Aranylakásod szűk talán?
Tiéd királyi palotám!"

"Nem kell nekem a palotád,
kegyes uram, nemes királyom,
csak eressz vissza, jó uram,
a fák közé, szabadba vágyom!
Fogoly vagyok én, emberek,
fogoly vagyok én köztetek,
mire is juttok egy madárral,
erdei bújával, bajával?"

Vette szótlan a madarat,
s még akkor éjjel lóra szállt,
és vitte őt a bús király,
a kedveset, az éjen át.
Fehéren tündökölt a hold,
fehér a rét és néma volt,
sötét az erdő és hideg,
mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!
És mégegyszer szivére zárta!
Egyetlen kedves madarát
csak még az egyszer, utoljára!
Zokogva búcsuzott elébb
s hogy széjjeltárta köpenyét:
karjai közt a holdsütésben,
gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,
micsoda út hazafele!
Futott a király a leánnyal,
élő vihar, rohant vele!
Micsoda csillagok ragyogtak!
Minden csillagok ott lobogtak
hollófürtjein a leánynak,
ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,
milyet nem látott földi szem;
jöttek a nagyhirü királyok,
jöttek szárazon és vizen;
hét nap, hét álló éjszaka
visszhangzott a palota,
égett királyi gyertyasor
a fejedelmi abroszon.

Szivbéli igaz boldogságban
élte nyarát az ifjú pár;
csak olykor búsult a királynő,
állt meg egy percre tétován;
vagy pillanatra félreült,
vagy erkélyére menekült,
vagy tűnődve az udvaron
eltünt a kanyargó uton.

"Felelj, felelj, én kedvesem,
vásárba menni volna jó?" -
s már vitte őket gyors fogat,
repült velük a fürge ló.
Körül a nép vidám kacajjal,
vásári nép a forgatagban,
s a nevetésre, vig zsivajra
földerült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,
s az édes boldogság után
megint bánat a királynén,
valami titkon újra fáj;
megint csak búsul, kóborol,
bolyong a sétáló-úton,
el-eltűnődve, egyedül
megint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,
ott talál rá egy éjszaka,
fölötte ég és csillagok,
s egy óriási lombú fa;
a tárva-nyitva menny alatt,
mint földre hullott madarak.
ott kuporog, ott sír szegény
a kert szeles, vizes füvén.

Hozatja legszebb lovait,
elő a báli díszfogat!
Nehéz gondok közt a király
még akkor éjjel befogat.
A maszkabálok gyertyafénye,
az éji ünnepek kedélye,
az álarcos bújocska-játék,
majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,
az erdőn át hazafele,
akár egy üvegkoporsóban,
a király s néma hitvese;
árva szive a királynőnek
- a némaságban hallani! -
majd megszakad szive a nőnek,
madárszive, a hajdani!

Megbujva a toronyszobában,
együtt sírnak odahaza,
csak a cselédség meg ne tudja,
együtt zokognak éjszaka;
kedves ura keblére bujva,
minden szerelme odahúzza,
s ragadná mégis messzire
hajdani vadmadár-szive!

Nagy a királyné bánata,
de még nagyobb a király gondja;
lépéseit a palota
álló éjszaka visszhangozza.
Könnytől s harmattól nedvesek
az átvirrasztott éjjelek,
azontúl minden éjszaka
könnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,
hirdeti kürtjel, messze zengő,
röpiti hírét szerteszét,
hogy gyermeket szült a királynő.
Hallhatják földek és egek:
királyi gyermek született,
utóda a királyi trónnak!
Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,
kigyúl a fényes gyertyasor;
ezernyi gyertya lepke-lángja
lobog a díszes asztalon.
Jobb oldalán király-urának,
sátorában a ragyogásnak,
sír a halovány kismama.
Könnyein átsüt mosolya.

Soha ily csöndes örömöt!
Soha ily édes boldogságot!
De lélegzete is eláll,
maga körül a vigasságot,
már nem látja a fényes termet,
kioltja egy roppant lehellet:
feje fölött, a tág magasban,
lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!
Megindult szárnyas áradat!
Hivják igyekvő szárnycsapások,
hallja a hivó hangokat!
Vándor egek és kóbor felhők
hivják magukkal a királynőt;
s ő kel helyéről: engedelmet,
ugy hallotta, fölsírt a gyermek

Remegve fut a termen át,
végig az üres folyosókon;
szalad a lépcsőn fölfele,
csak el a zajos mulatóktól,
mind távolabb és mind messzebbre!
Fölér a néma emeletre.
Végre beléphet a szobába.
Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

Gyertyát gyujt és a gyertya fénye
feltündököl a kis szobán,
ragyog az árva csöndben, árván
tündököl alvó kisfián.
Gyertyát gyújt, s tükre üvegében
nézi magát a gyertyafényben,
látja magát, de mintegy holtan,
akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,
még egyszer holló fürtjei;
lerakja aranykoronáját,
fehér fátylát is leveti;
utoljára a fényes csöndbe,
hajol a szomorú tükörbe,
mint aki többé sose látja,
mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,
húnyja le síró két szemét,
hullatja könnyét kisfiára,
siratja alvó kicsinyét.
Szegény szive, egy pillanat,
úgy érzi, menten megszakad,
oly örvényes, viharos éjjel
kavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,
és ablakát szélesre tárva
a szeles csillagokra néz,
kinéz a holdas éjszakába.
Felhők vonulnak, égi tömjén
vonul a mennybolt sik ezüstjén,
tenger madár, igyekvő árnyék
hívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.
Fájdalmas örvény ereje,
kavargó sodrás emeli
a szeles csillagok fele!
S már ott röpül az éjszakában!
Vándormadarak csapatával
ott röpítik őt hajdani,
repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,
hiába lesi: hitvese
ilyen sokáig hol marad?
Keresteti mindenfele.
Többé már sehol sem leli,
hiába is keresteti!
Elment a szép királyné, elment!
Nem is jön vissza soha többet.

Nem is jött vissza soha már.
Örökös gyász borult a házra,
örök búbánat a szivekre,
fekete szín a palotára.
Teltek és múlottak az évek,
eljárt a tél, és megint tél lett,
s a királyné csöpp fiacskája,
szelid gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szivek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sipszó:
ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,
és olyan különös e gyermek;
naphosszat szótlan kóborolt,
vagy árva tornyokon merengett,
Vagy épp egy hidra könyökölt.
Így élt az emberek között,
kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,
pedig egy madár élt szivében.



Műfordítások



Hugo Von Hofmannsthal



Elektra

(Részlet)

ELEKTRA:      Ki vagy te hát? Én reszketek.
ORESTES: A kutyák rámismertek odakünn,
s te nővérem, te nem?
ELEKTRA:                            Orestes!
ORESTES: Ha meghallott a házban valaki,
kezében tartja életem.
ELEKTRA:                            Orestes!
Nem zavar senki. Ó engedj szemedbe
pillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints!
Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja,
hogy is tekintsz rám.
Én már csak árnya vagyok nővérednek,
szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom.
Hisz mégis egy király leánya voltam!
Szép lehettem, úgy gondolom: kioltva
tükröm előtt a lámpám, szűzies
borzongással éreztem meztelen
testem, amint a tikkadt éjen át,
mintegy megistenülten fölragyog.
Éreztem, keskeny sugára a holdnak,
mint halastóban fürdőzött fehér
mezítelenségemben, és hajam,
a férfi beléreszketett, olyan volt;
e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez!
Megérted, testvér! ezt a szűz szemérmet
kellett apámnak áldoznom. Gyanítod,
ha testemen merengtem, nem hatolt fel
a sóhajtása, nem nyomult jaja
az ágyamig? Mind féltékenykedők
a holtak: ő a gyűlölséget küldte
üresszemgödrű vőlegényemül.
E viperamód légző szörnyűséget
kellett magam fölé eresztenem
álmatlan fekhelyemre, kényszerül,
hogy megtanuljam nő és férfi közt
mi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek,
mik rávezettek! Testem jéghideg
és mégis szénné égett volt, belül
izzottam el. De végül mindent tudtam,
bölcs lettem akkor, és a gyilkosok -
- anyámra célzok, s rá, ki vele él, -
nem állták egy pillantásom se ki!
Mit nézel aggódón körül? felelj!
szólj hát! Te egész testedben remegsz!
ORESTES: Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán,
hogy nem reszketne másként, hogyha tudná,
miféle útra szándékszom vezetni?
ELEKTRA: Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermek
Segítségedre nem hoztál barátot?
ORESTES: Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van.
De cselekedni én fogok, csak én.
ELEKTRA: Az isteneket nem láttam soha,
de egy igaz, itt lesznek és segítnek.
ORESTES: Az istenekről nem tudok. Csak ennyit:
e tettet végzetül bízták reám,
s elejtenek, ha borzadozom tőle.
ELEKTRA: Te megteszed!
ORESTES:                            Igen. Csupán ne kéne
anyám szemébe néznem még előbb.
ELEKTRA: Tekints reám, mit művelt énbelőlem.
ORESTES: (szomorúan végigméri).
ELEKTRA: Én gyermekem! eljöttél, lopakodva
érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz,
akárcsak egy halottról, pedig élsz!
ORESTES: Vigyázz!
ELEKTRA:          Ki is vagyok, hogy rám ilyen
szerető pillantást vetsz? Nézd, mivé
lettem. Mi egykor voltam, mind oda
kellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem,
a legdrágább, mely mint a hold fehér
ezüstpárája minden nőt övez,
és tőlük és szívüktől messze űzi
a szörnyűséget! Szűz szemérmemet
áldoztam én fel, mintha rablókézre
jutottam volna, utolsó ruhám is
leszaggatták testemről! nem került el,
mint szűzleányt, a nászi éj, keservét
a szülőnek fölötte ismerem,
és mégse szültem semmit a világra,
prófétanővé lettem mindörökre
s magamból és testemből semmi mást
nem hoztam föl csak kétséget és átkot.
Nem aludhattam éjszaka, tanyámat
a toronyban ütöttem föl, kiáltva
az udvaron s a kutyákkal vonyítva.
Gyülöltté lettem és megláttam mindent,
és mindent meg is kelletett hogy lássak,
mint tornyában az őrszem, és a nap
éj lett, s az éj ismét nappalra fordult,
s a napsütésen és a csillagon
nem találhattam örömöm, mert mindez
semmit sem ért miatta, mindez nékem
csak emlékjel volt, s minden nap csupán
egy emlékkő az utamon!
ORESTES:                            Nővérem.
ELEKTRA: Mi érdekel?
ORESTES:                   Nővérem, mondd, anyánk
hasonló hozzád?
ELEKTRA: (vadul):          Hozzám? Nem. De úgysem
eresztelek megnézni. Majd ha meghalt,
akkor akarjuk majd együttesen
figyelni arcát. Testvérem, atyánkra
egy fehér inget dobott, úgy ütött rá,
mi állt csak ott, mi védtelen volt, arra
mi szemét veszitette és fejét
nem fordíthatta feléje, mi karját
nem szabadíthatta ki - érted-e? -
emelt baltával arra mért csapást
fentről alá.
ORESTES:                   Elektra!
ELEKTRA:                            Tettei
formálták arcát.
ORESTES:                   Meg kell hogy tegyem,
sietnem kell a tettel.
ELEKTRA:                   Az a boldog,
ki tenni mer! a tett akár egy ágy,
megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy,
egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet,
mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély és
egyetlen lángolás!
(Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egy
hatalmas, villogó szemű aggastyán.)
ELEKTRA:                            Testvérem, ez ki?
A NEVELŐ: Nem tudtok szátokra vigyázni ott,
hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmi
s művünkkel együtt pusztulunk -
ELEKTRA:                                     Ki ez hát?
ORESTES: Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki.
Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra.
ELEKTRA: Te, te, most már minden világos!  minden
hogy összejátszik! Engedd megcsókolnom
a kezeid! Én semmit sem tudok
az istenekről, inkább hát tenéked
jusson a kézcsók.
A NEVELŐ:                   Csönd, Elektra, csönd!
ELEKTRA: Nem; ünnepelni akarlak, mivel
őt idehoztad. Amikor gyűlöltem,
dúsan hallgattam. Fal a gyűlölet,
önmagát eszi fel, a szerelem
még nálánál is kevesebb, kinyúlna
minden után és semmit sem ragad,
a keze láng, semmit se markol, minden
gondolkodás is semmi, üres pára
mi szánkból előtör, csak az a boldog,
ki tettét elkövetni jött! és boldog,
ki illeti őt, ki a földből a
baltát kiássa, ki a fáklyát tartja,
aki az ajtót tárja neki, boldog,
aki az ajtóban figyelhet.
A NEVELŐ:                                     Hallgass!
(Oresteshez)
Bent vár ő. Szolgái keresnek téged.
A házban nincs egy férfi sem. Orestes!



Heinrich Heine



Hogy alhatol nyugodtan...
(Wie kannst du ruhig schlafen)

Hogy alhatol nyugodtan,
amíg szivem dobog?
Tűnt haragom feléled,
és ismét föllázadok

Emlékezz csak a dalra,
egy halott ifju rég
mint vitte le a föld alá
éjféltájt kedvesét.

És hidd meg, drága gyermek,
hatalmasabb vagyok,
erősebb, én, az élő,
mint valahány halott.



Robert Burns



A szent vásár
(The Holy Fair)

Derűs vasárnap hajnalán,
  de szép is volt az ég,
a zöld vetés, az enyhe táj,
  a szellős frisseség:
tenger pacsirta énekelt,
  cikáztak víg nyulak,
a galstoni mocsár felett
  ragyogva kelt a nap,
                   a nyári nap.

Merengtem épp a sok csodán,
  a keskeny ösvenyen
hogy három furcsa grácia
  lepett meg hirtelen;
az egyik gyászos fodrokat,
  a másik szürke selymet,
a harmadik, soha olyat,
  szeles szoknyát emelget,
                   a csintalan.

Kettőjük arca, termete
  ikernővérre vall,
lehullván lombja-levele,
  ilyen a téli gally.
De csupa csíny, mosoly, amint
  játszin elémbe szökken;
bókkal köszönt a harmadik,
  fürge bari a zöldben,
                   a harmadik.

Levett kalappal: "Kedvesem,
  bár neved sem tudom,
ez arcot, - szóltam kedvesen, -
  már láttam valahol."
S ő vígan nyujtva kis kezét:
  "Ó hányszor megtagadtad
tilalmait a kedvemért,
  a tízparancsolatnak;
                   hány víg napon...

Örökös Jókedv vagyok én,
  huncut kalandra kész,
ez meg a Babona, szegény,
  s húga, a Színlelés.
A Szent Vásárra sietek,
  jöjj el te is, ajánlom,
lehet mulatni eleget
  e ráncos képű páron",
                   és rámkacag.

Én meg: "Szaladok boldogan,
  csak ünneplőt veszek;
találkozunk a búcsuban
  az akácos felett."
Azzal hazáig loholok,
  s hogy otthonról kilépek,
az utakon kocsin-gyalog
  már gyűlnek is a népek,
                   a búcsusok.

A módosabbja gőgösen
  roppant lovakon baktat;
zajos legénycsapat szökell,
  szalad az árokpartnak.
Színes leányhad kavarog
  mezítláb, víg kacajjal,
foszlós kaláccsal megrakott
  illatos kosarakkal
                   a karjukon.

S hogy megérkezünk, Gyászkalap,
  teli tányéra mellől,
a pennyt, addig pislogat,
  míg kinézi zsebünkből;
zajong a népség odabenn,
  ez székcsomót, az zsámolyt,
ki végtelen padot cipel,
  csoportba gyűlnek mások
                   nagyhangosan.

Emitt hatalmas félszer áll,
  az uraknak, ha esne;
három lotyó a kapunál,
  meg Kósza Juli les be.
Kacér menyecskék ülnek ott
  emelkedő kebellel;
takács legények, kis csoport,
  ácsorog velük szemben,
                   e víg napon.

Vétkük bogozzák egyesek,
  más csak pompázni óhajt,
ez szitkozódik, az fecseg,
  valaki mélyet sóhajt.
Itt egy maszatos, hosszú arc
  a felhőket lesi;
amott néhány komisz suhanc
  tülekszik, kémleli
                   a lányokat.

Ó boldog ifjú, akihez
  kedvese, szíve üdve,
oda lopózik, drága perc,
  melléje települve.
Elébb a széktámlára száll
  a legény keze; onnan
a lányka vállára talál,
  majd kebelére surran,
                   s ott megpihen.

Soká és messze gyűrüzik
  a zaj, mig elcsitul,
a szószéken hogy feltünik
  a tiszteletes ur;
csak lenne itt a nép között,
  Moodienak puszta képe
kiüldözné az ördögöt,
  hogy kotródna helyére
                   a vén Patás!

Halljátok, miként magyaráz,
  dobog, dübörög, érvel,
fenyeget, kér, pöröl, vitáz
  lábával és kezével.
Magasztos képit fölveti,
  orrát a légbe fúrja;
hány szív marad adós neki,
  térül az igaz útra
                   egy ily napon.

De csitt, hivatlan rémület
  kavarja meg a rendet;
az istenesek széküket
  eltolván kisietnek
A gúnyoros Smith szónokol
  valami múlt morálról.
Jobban csuszik a sör, a bor
  az íly szavaktól távol,
                   e szent napon.

Mire való kimért szava,
  érvei fénye, súlya?
Kimívelt angol stílusa
  régen divatját múlta.
Mint hajdanában Szókratesz,
  az erkölcsről papol,
miközben említést se tesz
  a hit titkairól,
                   s tán jól teszi...

De hála, itt van s szót emel
  Peebles; az Ur igéit
rezegteti, s oly öblösen,
  hogy egy szavát sem értik;
még jókoron hat jámbor és
  szelíd ellenszere,
hogy megriad a Józan Ész,
  s a Csorda-köz fele
                   fut-fut szegény.

Majd a kis Miller széditi
  a vénasszonyokat:
bizony, maga se hiszi el
  a poros tanokat;
de oly rég fűti már a vágy
  egy jó parókiára,
ennél mohóbban csak a láng,
  a testiség parázsa
                   perzselgeti.

Közben a kocsmai szalon
  szép lassan teli lett;
munkálkodik az alkohol:
  süteményt, féllitert,
egy harmadik pincért kiált;
  beharsogják a termet,
a logikára Bibliát
  citálók ölre mennek
                   még mai nap...

Italt minékünk! Többet ér
  mint holmi egyetem,
a szellem lángra kap tüzén,
  kigyúl az értelem:
kellő fogadtatást talál,
  s való gyönyört szerez,
legyen az bor, sör vagy akár
  valami füszeres
                   nehéz ital.

Vidám leány-legénysereg
  ömli körül az asztalt;
ez ám a földi élvezet:
  tüzes puncsot kavarnak
Csepülve mások küllemét,
  kötődve csipkelődnek;
sarokba bujva hőn remélt
  találkozók szövődnek,
                   e szép napon.

De ím, maga az Ur rivall,
  hogy hegy-völgy felriad,
a komor Russel nem fukar,
  ha egyszer hangot ad.
Csontig hatolnak szavai,
  mint élesre fent kések;
magát a poklot hallani
  mögötte íly igéknek,
                   átkot s panaszt.

Föltárul a roppant Gödör,
  kicsap kénköves lángja,
lehet bazalt, bármi tömör,
  megolvasztja e láva.
A szunyókáló felijed,
  megrémül íly morajra,
pedig csak szomszédja rekedt,
  mély hortyogását hallja,
                   zord fortyogást.

S így folytathatnám hosszasan
  a történtek sorát,
miként tolongott szomjasan
  sörért a társaság,
hogy gyöngyözött fel mindenütt
  kancsók szinén a hab,
s a nők öléből mint került
  édes karéjka sajt
                   meg friss kenyér.

Kötődve, kedvesen kinál
  a tűzhely mellől vigan
egy menyecske, nem így a lány,
  az nem merné ily nyíltan.
Alkudoznak az öregek,
  ki mondja fel az áldást,
majd egy közülük belekezd,
  és nyújtja, mint a pányvát,
                   a szent fohászt.

Csak szánni lehet a leányt,
  ki társtalan, s hiába
rebeg az asztalnál imát,
  s öltözött új ruhába.
Fontoljátok meg, asszonyok,
  darabka sajtot nyújtva:
hány szép legényt kináltatok,
  s kivántok ma is újra,
                   e vig napon.

Megkondul lassan a harang,
  s ürülni kezd az asztal,
ki búcsuzik, ki még marad
  szemközt a poharakkal.
Az út előtt, mig leveti
  lánykája a cipőjét,
vár a legény, lebegteti
  kedvét a nyári hőség,
                   a déli nap.

Zord kérgit hány szív veti le,
  enyhül meg e napon,
hány bűnös, hány leány szive
  dobog fel szabadon!
Kit földöntúli szerelem,
  kit meg a szesz gyujt lángra,
s a huncutság is megterem
  a mai pajkosságra
                   egy szép napon.


Az ördög címére
(Address to the Devil)

Roppant Trónok vezérlő Fejedelme,
te vitted harcba a Szeráfokat.
                                           MILTON
Sátán, Plutó, patás fene,
pokol cudar bakója, te,
füstös szakács, fülelj ide
   a lávalángból,
elég a tűzvésszel-tele
   szakácskodásból!

Öreg Pecér, mi az neked,
miféle csip-csup élvezet,
ha rí, ha mégúgy hentereg
   a magamfajta?
Elkéne már egy csöpp szünet,
   hallgass szavamra!

Nagy a te híred, messze hat
roppant hatalmad és szavad;
elúnva bűzös bugyrodat,
   ügetsz vidáman,
vidít a szöktető kaland
   a tág világban!

Templomtetőre éhes orkán,
te prédát kergető oroszlán,
te jársz a késő-éji portyán,
   s ki ott matat
a legtitkoltabb titkok fodrán,
   az is te vagy!

Mesélte hajdan nagyanyám,
az ördög, úgymond, lesben áll,
romok közt, holdas éjszakán:
   a néma tájban,
ki ily időben arra jár,
  gonosz hivást hall.

Aztán, hogy jött a szürkület,
hallott bizony, szegény öreg,
szorult nyögést, kövér röhejt,
   a kerten át,
a ház körül bozót-zörejt:
   nehéz patád.

S egy szélgyötörte téli nap,
a csillaghányó menny alatt,
vacogva én is láttalak
   a tó vizén;
sosem felejtem hangodat:
   fütyült a szél.

Kezem közül kihullt a bot,
szivem megállt, vadul dobolt,
midőn süvítve, hopsza-hop,
   a légen át,
már kósza lelked itt se volt,
   röpült odább!

Tiéd az éjvilág, tied
a szél, a seprünyél-sereg,
bübáj-boszorka-mesterek,
   halom banya,
dögökre szálló némberek
   esküdt-hada!

Ezért temérdek zűrzavar,
ti jártok erre, héjjaraj,
ha volt, de nincs a vaj, a tej,
   a jó tehén,
ti művetek, ha nem tejel,
   csak teng szegény!

Az ifjú férj önérzetét:
a legjavább kis eszközét,
ti hűtitek le, éji nép,
   és oly időtt,
midőn a férfi-büszkeség
   legégetőbb!

S hogy tünni kezd a téli hó,
ropog-reped a zord folyó,
alattvalód, ahány manó,
   a rév előtt,
a jég alá taszítja, ó,
   az átkelőt!

No meg parázna fényeid,
amint a lápot ellepik,
viháncoló lidérceid
   mocsárhada!
Késő ivó, ki hisz nekik,
   halál fia.

Szabadköműves bűvszavak,
ha földre vonzzák bosszudat,
hogy meg ne leld, habos harag,
   fülön ne csípd:
közel kakasszó menti csak
   testvéreink!

Szerelmünk első hajnalán,
az Éden-kertben hajdanán,
hogy egybekelt az ifjú pár
   a friss gyepen,
a föld virágos vánkosán
   heverve el:

csalárdul rejtve rangodat,
besurrantál a fák alatt,
hogy rászedvén a földi fajt,
   - kisérjen átok! -
örök romok közé taszajtsd
   a szűz világot.

Teremtő isten, hogy zihált,
rémüldözött a társaság,
a nyílt szinen korompofád
   hogy megjelent!
De mind között a legfurább
   a Jób-eset.

Szemétre vetve élt szegény,
rüh ette és lobos fekély,
hogy azt se tudva, hal vagy él,
   a néma Jób,
szitokra kelt a hű erény;
   rossz tréfa volt!

De felsorolni nem lehet
megannyi léha ötleted,
ki győzi azt, miféle nyelv,
   se rím, se próza,
nem állja cifra versenyed
   poéta tolla!

Te persze jót mulatsz; beszélj,
no csak fecsegj, locsogj szegény,
kerülsz te még, kerülsz elém,
   számítgatod;
de száz pokol tüzéből én
   kilábalok.

És ezzel végzem is; koma,
javulj, javulj meg cimbora,
ki tudja, eshetik csoda,
   van tán remény?
De míg tanyád ily mostoha,
   csak szánlak én!


Mary Morison

Ó Mary, tárd ki ablakod,
   eljött a perc, a várva-várt!
Ki téged egyszer láthatott,
   fösvény aranyra mit sem ád.
Vihar szelét, dühét, fagyát
   kiállom én, akármi zord,
csak elnyerhetném őt magát,
   a drága Mary Morisont.

Ragyoghatott a bálterem,
   szökellhetett a tánc minap,
én rádgondoltam szüntelen,
   el-eltünődve, mint a vak
Mert volt ott büszke, álmatag,
  meg szép is, meg kell vallanom,
de egy leány se mint te vagy,
   oly édes, Mary Morison.

Ó Mary, szánd meg hívedet,
   halálba menne kedvedért,
egyetlen bűne, hogy szeret,
   ne vesd meg őt e vétkeért.
A zaklatott kebel sebét
   csitítsa gyengéd szánalom:
az nem lehet, hogy mint a jég,
   a szíved, Mary Morison.



Pierre Emmanuel



Novemberi száműzetés

Megyek. Omló hajad zápora elkisér még,
s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj -
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

Egy lomb szédülete! - De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.

Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
mig ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében mig arcod elmerűl.

És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenűl
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kisértsen odalent.