Ágak hegyén arany megint

 

Alattatok megyek
Aranyló ághegyek
Megint, -
Ködön át s mély borún,
Tündérin, szomorún
Valami tűnt varázs
Int.

Mit kezdjek veletek
Aranyló ághegyek
Én?
Nekem már minden szép,
Lomb-arany, égi kék:
Illanó hűtlen kép
Holt tünemény.

Járna Ő köztetek
Aranyló ághegyek
Rögzítni imbolygó,
Illanó színetek -
Ihletné Képre a csend -
Napszeme kinyílna,
A napra kinyílna,
Még egyszer kinyílna -:
Őszi bánat helyett őszi öröm nyílna -

S alunnék helyette lent.

1932 szeptember


Addig nézegetted

 

Addig nézegetted
Levelek hullását,
Levelek hullását,
Fecskék indulását:
Utolsó fecskével
Te is útra keltél,
Utolsó levéllel
Te is lehullottál.

1932 szeptember végén


Holdnak is rossz voltam

 

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem "istenarcú lény" volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az "őrült sár" kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak - holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.

Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, -
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pírkadat,
Alázatos és szent örömben égve, -
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.

1932 október 16


Letört

 

Letört egy ág.
A gyümölcseit nem bírta tovább.
Saját mosolygó súlya alatt tört le.
Mint egy anya...
S most valahol
Virágzik másodszor és mindörökre.

1934 július 31


Viszontlátásra

 

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28


Alchimia

 

Homályos, titkos pincegádor,
Nyugtalan fény a falakon...
Tégelyek, üstök, báj-szerek közt
Búsan, balgatagon, vakon
Gunnyaszt a fejedelmi agyrém
Az engedetlen anyagon.
Virraszt a százszor bukott szándék,
Virraszt az őrült akarat:
Ólomból, rézből, porból, sárból
Átlényegítni aranyat.
Nemtelen fém, közömbös oldat:
A falat füsttel feketítve,
Táncos tűztől hevítve olvad.
Albertus Magnus, Trismegistos
Ködben és gőzben tűnnek el -

Csak az a napsugárszín csillám
A tűzpróbálta tégely alján
Nem dereng soha, soha fel...

Királyibb ábrándom van nékem,
Míg nemtelen fémek között
Vergődöm a vak sötétségben,
Kétségbeesve magamon:
Az engedetlen anyagon.
Elkésve tán, de egyre mégis
Feszül bennem az akarat:
Látszat-életből, tetszhalálból,
Vak indulatból, sötét sárból
Kicsikarni az aranyat.

Mondd Istenem, csakugyan úgy van:
Aranyat nem lehet csinálni,
Csak véletlen csákánycsapással
Te irgalmadból - megtalálni?
S ha nincs bennem rejtett arany,
Rejtett arany, rendelt arany:
Lelkemnek mért kell vívnia?
Minek a bús királyi agyrém,
Reménytelen alchimia?
Mért vagyok mindig üres tégely,
A sok jó szellem mért fut széjjel,
Mért szorongok szívtépő éjjel,
Mért vonz a tündér Lehetetlen,
Mért gunnyasztok a tehetetlen,
Az engedetlen anyagon?
S mért lidérclik a nyugtalan fény
Pincém homályos, titkos mélyén
A füstfekete falakon?

1934 január 1


Jóvátétel nélkül?

 

Autósziréna szólt, s én hátraléptem.
Ép idejében.
Léphettem volna ép úgy előre is.

Virágcserép zuhant
Az emeletről az utca kövére.
Pár másodpercen mult csak az egész:
Vérem hullt volna a virág tövére.

Nap-nap után
Zajlik ádázul az ütközet bennem.
S hogy nem tör ki rajtam egy szörnyű kór:
Parányi győztes
Véglények seregének köszönhetem.
Az ellentábor győz, és meghalok.

A tenyeremben és a csillagokban
A nagy Mementó sötéten ragyog.
S még nem mehetek, mert adós vagyok.
S vannak már drágák, kik előre mentek,
Örök hitelezők.
Akiknek én már nem fizethetek
Semmit.

Egy élet harcát vesztettem el én,
Egy mély, igaz élettel tartozom
Istennek, embereknek
Jóvátétel címén.

Mindíg vártam: eljön az én időm.
Nem jött az én időm.
S kopik a szív, pusztít a kór, zuhan a kő, gázol a gép.
Jaj, megfizetni lesz-e még időm
Az életem nagy jóvátételét? - -

1933 október 4


Csalánköntös

 

Róm. 7. 22-23. II. Kor. 12. 7

Tegnap úgy elmerengtem,
Szomorún elmerengtem,
Egy sarjadó szép szál emberpalántán.
A test s a lélek
Oly egy-ütemre lépett
Ragyogón, katonásan, -
Fénylett a szem
S a homlokról sugárzott
Valami új, szinte antik Arány.
Talán...
Igen, talán majd ez a nemzedék - -

Néha hittem, hogy összebékülünk
Én meg a testem.
Nem barátom volt,
Nyomorgatóm volt,
Túlszűkre szabott csalánköntösöm,
Zsarnokom, kivel egy verembe estem.
Mi nem békülünk össze már soha:
Én meg a testem.
Az egyenlőtlen harc állani fog
Idegenül és irgalmatlanul -
S ahogy eddig: többször lesz ő felül
És én alul.

Hogy elfog néha
Valami őrült vetkezési vágy:
Lehántani, leszaggatni magamról
E szennyes, véres, unt, nyűtt rongy-ruhát,
Mely fojtogat,
- Hányszor fojtotta meg
Vörös selyemzsinórral
A legfehérebb gondolatomat. -
Költészetem, ha volt:
Csak szabadságharc volt.
S minden jó költemény
Ujjongva lengő győzedelmi zászló
A harc után, mit vele vívtam én.
Nem barátom volt,
Nyomorgatóm volt,
Túlszűkre szabott csalánköntösöm,
Zsarnokom, kivel egy verembe estem:
A testem.

Hol vagy antik Arány?
Talán,
Igen, talán majd az új nemzedék... -

1933 március 20


Csigadomb

 

Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt,
Vadul burjánzott az árva-csalán.
Elemi iskolás fantáziámban
A Lomniczi-csúcs lehetett talán.
A kolozsvári öreg Lövöldében
Zajlottak akkor víg majálisok,
A Csigadomb oldalt s félre esett,
Magánya húzott és hívogatott.
A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam
S a gonddal gyomlált játszó-tereket,
Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek,
A "hágóra", mely oda vezetett.
A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás,
De gyermek voltam, és a gyermek lát
Többet is, mást is, mint eső után
Lomhán szerteszét kúszó sok csigát.
A vadbozót közt jó volt tévelyegni,
Gyüjteni üres csigaházakat,
S a lakatlan, gazdátlan házikókba
Beleálmodni úrnak - magamat.
Gyerekkorom alvó lapályai:
Holdfényben úszó sejtések felett
Az a kicsi halom: a Csigadomb
Állt és jelentett örök hegyeket.

Az idő szállt, - a Csigadomb maradt,
Én összeforrtam, s egy lettem vele,
Én lettem ő, amikor elenyészett
A Lövöldével nyoma és neve.

Oldalt estem és félre estem én is,
Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán,
Az ösvényt hozzám mégis megtalálták
Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán.
Kis halom voltam, kis halom vagyok,
Nem is mutattam volna egyebet,
De megrendült a lomha föld alattam
S egyszercsak körülvettek a hegyek.
Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek,
Az óra történelmet mutatott,
És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme
Nekem mind hegy-barátokat adott.
Hegy-barátokat itt is, - meg amott is,
A mindennap héroszai közül, -
Istenem, mit tehet a Csigadomb,
Ha hegyek gyűrűje fogja körül?
Megpróbáltam hozzájok nőni fel,
Vagy legalább játszani Lomniczot,
S beleragyogni a váró világba
Valami ködös, szent káprázatot.
Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett,
Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra,
A köd-káprázat aztán szétszakadt,
S én búsan eszméltem a - Csigadombra.

Istenem, tudom: kis halom vagyok,
Köröttem köd, káprázat szétszakadt.
Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, -
Csak köszönöm Neked a csúcsokat.

1931 május 12


Pünkösdi szomorúság

 

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

1934 május 18


Tükörterem

 

Egy kis pihenést... enyhülést... irgalmazz Istenem,
Amerre nézek, mindenütt: tükrök... tükörterem.

Az én rossz arcomtól futok, rettegve, hogy ne lássam,
S az én rossz arcom nem hagy el, jő mindenütt utánam.

Tükörré válnak mindenütt az emberek s a tárgyak,
Egy tükör-arca van csupán a végtelen világnak.

Úgy epedek csillapodni valami drága máson, -
S csak én vagyok, csak én vagyok, - más nincs is a világon.

Nézek biztató csillagokba, szelíd asszonyszemekbe,
Szempillantás: s már csak magam állok magammal szembe.

Gyermek-fürtökre rálehelnék, férfi-testvért ölelnék,
Ha a tükör-átok mögött a drága másra lelnék.

Egy kis nyugalmat, enyhülést gyötört tekintetembe -
Hadd merüljek fájó, édes, idegen tengerekbe.

Eszméljek a más-örömre, a más-nyomorúságra,
Beteg tükör-varázs mögött bármire: valóságra.

Istenem, ha nem vagy Te is káprázat, tükör-átok:
Törd össze e tükör-termet, ezt a tükör-világot!

1931 július 28


A hangulat

 

Légy átkozott!
Légy százszor átkozott!
Mert Te voltál csak bennem,
Semmi más.
És soha más.
És megfojtottad minden nagy szerelmem.
Te voltál nekem asszony és család,
S a nemzet és az Isten is csak Te voltál.
S még büszke vagy, mert nyomorult szívemből
Pár álom-szikrát, rímet kicsiholtál!
Te voltál minden bűnöm gyökere,
Légy átkozott,
Mert most is veled vagyok csak tele.

1934 május 18


Vagy-vagy

 

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

1934 május 19


Andrée naplója

 

Könyvek, ti világjáró győztesek,
Kik minden titkot kínálva kitártok:
Vád-iratok és ön-igazolások,
Ragyogó, forró, zengő memoárok, -
A megfagyott napló történetét
Fagyott gazdája mellett - hallottátok?
Úgy összefagytak fakó lapjai
Harminchárom sark-övi tél alatt:
Véső vájhatná, fejsze feszíthetné
E sors-szerűn szemérmes lapokat.

Oda nem hatott semmi földi szó,
Se vadgalamb-kacaj, se ágyúszó.
És onnan nem jött semmi felelet,
Egy ige sem: igen, nem, meglehet...
Semmi...
Harminchárom örök-egy télen át
Az Északfény: a töretlen pecsét
Őrizte ezt a férfi-balladát.

A langyos napon most lassan felenged
S lapozható lesz a zord pergamen.
S nyilvánvaló lesz: mit sem nőtt azóta
A hősiség s a halálfélelem.
A világ-kép barázdáltabb talán
S torzabb a tömeg-arc a világ-lázban, -
De nem nagyobb s nem is félelmesebb,
Mint a haldokló Ember - egymagában.

1931 január 20


"Elefántcsont-torony" 1931-ben

 

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Mintha az önvád nem volna elég:
Hogy nem ölelhetem egy öleléssel
Az északi s a déli féltekét,
Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,
És nem törölhetek le minden vért,
Hogy nem zenghetem végeszakadatlan
A véghetetlen nyomor énekét.
Azt kellene, azt kellene talán.
Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.
De gúny és szitok süvöltöz köröttem,
Mert van még kék ég, hóvirágos ág,
S egy cinke, Isten örök proletárja
Máskép fújja magányos dallamát,
Mint a morajló, éhes tömegek.
S én a cinkével is énekelek.
Az énekemet ki szabhatja meg?
Én azt dalolok, amit akarok,
Vagyok, aki vagyok,
S tán akkor dalolok az emberért,
Amikor a cinkével dalolok.
És igenis: a csillagokkal is,
És igenis: a virágokkal is,
És minden kopott, ócska szerelemmel,
Ma is, ma is, ma is.
S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg,
Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg?
S nem nagyobb doktora-e a nyomornak,
Mint a balgán kuruzsló forradalmak?
Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Éppen azért: vagyok, aki vagyok.
Költő vagyok.
Kié vagyok?
- Hiába nekem szegzett fegyverek -:
Először Istené,
Aztán önmagamé,
Aztán a tietek.

1931 december 14


Egy serpenyő parázs

 

Nagy üres csend, - téli templom-hideg.
A mindeneknek mindíg-nyitott ajtón
Néha mégis, én is betévedek.
Alacsony padkán, ajtóhoz közel
Anyóka gunnyaszt: bús mese-alak,
Ölében tartva révedező szemmel
Egy serpenyő pirosló parazsat.

Fölötte a boltozat dermedez,
Alatta a kő-kockák: jéglapok,
Körül a szentek kétszer merevek,
S ami arany: kegyetlenül ragyog.
Isten világa most olyan magas,
És olyan irgalmatlanul örök:
Jó, hogy illanó kék sóhaj gyanánt
Ez a kis földi parázs füstölög.

Fölibe tartja két ráncos kezét,
Úgy issza rajtuk át a meleget,
Összevegyül a parázs sóhaja
És ajkáról a bágyadt lehelet.
Be bágyadt ő, be bágyadt a parázs,
Be bágyadtak mindketten énvelem,
Be szelíd itt e kicsi földi tűz, -
Másutt tán forradalom, szerelem.
Forradalom, szerelem, tűz, tavasz!
Valahol élnek s égnek e szavak,
S mint kenyérmorzsát pazar lakomáról,
Idáig hullatják a parazsat.
S e tűz-morzsa, e szelídült üszök,
Ez átlényegült lázár-láng még ád
Parányi, édes, földi meleget,
Ha agg és hideg az Isten-világ.

Ez az agg anyó, aki templom-őr,
Isten hideg világát őrzi itt:
Oltárok drága selymét-bársonyát
S a szentek mély, szomorú titkait.
Számára veszve a világ-varázs, -
Minden öröme e kéken sóhajtó,
Halkan sercegő, utolsó parázs. -

1931 január 30


Hegedű sír

 

Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.

És mennyi ilyen kristály-hegedű -
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang -
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.

Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?

1931 augusztus 31


Pogány vers

 

Ó - -
Az ember is, ha jó,
Ha csak egy cseppet jó,
Siet segíteni.
Szűk mellét, keskeny homlokát,
Ösztövér erejét,
Üveg gyanánt
Elpattanó vékony akaratát
Szembefeszíteni
A sorssal és halállal.
Az ember is, ha jó...
S az Isten, ó
Mindenható - -
Mindenható.
Mennyboltmellű és naphomlokzatú,
Hallatlan erejű,
Örök akaratú.
És jó.
Jó.
És nézi ezt.
A kínok tengerét.
Mindenütt, és a szomszédban is, itt.

És nem segít.
És nem segít.
Holott, mint mondják, eltörülheti
Egyetlenegy szemrebbenéssel
A kínok tengerét.
De nem teszi.
Mert minden, ami itt vigasztalan:
Dicsőségére van.
Dicsőségére van.
Ó, furcsa igaz Isten,
Aki kedvét
Önnön dicsőségében így leli.
S nekem, neked,
Minden így vergődőnek
Vigasz helyett
A rőt puszta-homokból felszökő
Zord, szikla-szürke talányt feleli,
Melytől a vér megalvad
S az árva szív még árvábban remeg:
"Az én gondolataim
Nem a tieitek."

1933 május 3


A szőnyeg visszája

 

Brandt Józsinak

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - - valamit."

1933 február 6


A láthatatlan lakoma

 

A házikót,
A madáretetőt,
Barátom ajándékát,
- Barátomét, ki messze vándorolt -
Mint minden télidőn
Kifüggesztettem most is ablakomba.
Kiszórtam a magot a madaraknak.
Jönnek a cinkék seregestől:
Széncinke,
Kékcinke,
Barátcinke
- Barátomtól tudom a nevüket.
A kopogtatásukat hallgatom csak,
Nem látom őket,
Nem bírok odanézni
Leeresztettem a függönyt.
Fekszem az ágyban s falnak fordulok.
Beteg vagyok és gyulladt a szemem,
S künn vakító fényes fehér világ van,
Tündérvilág.
Nem énnekem való.
Leeresztettem a függönyt a világra.
Egy kicsit mégis fáj ez a dolog.
De hát mit akarok?
Gyönyörűséget, két fáradt szememnek?
Vagy, hogy jóllakjanak a madarak?
Az etetőt barátom készítette
Lombfűrésszel. A magot Isten adta.
Mért gyönyörködjem én a lakomában?
Elég ennyi: Egy kis kopogtatás,
Jel az elveszett tündérvilágból,
Egy-egy hangocska, foszlány, töredék,
Madarak és angyalok kórusából,
Az eljövendő Tavasz kórusából:
"Dicsőség Istennek a mennyben!"

1933 január


Többé sohasem

 

Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

1933 október 2


Család-fa

 

A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.

1933 október


Hallgat

 

Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irígye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Fínom kéreggel, fedezett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak
Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgatag.
Csak e hallgatás irígye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.

1931 július 28


"Cherchez la femme"

 

Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommáégett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.
Keressétek tehát.
De ne csak ott, ahol eddigelé.
Ne nézzetek csak a tűzhely mögé.
Ne is csupán sötét sikátorokba,
Ne is csupán szürke hivatalokba,
Hol társatok és ellenfeletek,
S kiragadja - nem önnön hibájából -
Kezetekből a napi kenyeret.
Keressétek tovább...
Mert ott van ő a vágyban és a vérben,
De minden magasban és minden mélyben,
Kőcsipkét ver a kora gótikában,
Szárnyal a Beethoveni muzsikában
És gyökeret ver minden költeményben.

A költeményben...
Hiszitek-e ti,
Hogy a versnek is vannak szülei?
Mint a gyermeknek apja-anyja van.
Csak itt, e különös tündérvilágban
A természet rendje fordítva van.
Itt az ihlető asszony az apa,
Ki elhullat egy kis virágmagot
S az megfogan...
A költő aztán világra szüli
A gyermeket.
Ti ott, künn, a rendes embervilágban
Ugye az apát is tisztelitek?
Gyermekét nevéről nevezitek.
Látjátok, e furcsa tündérvilágban
A nőnek ismeretlen a neve.
Az alkotónak és az alkotásnak
Ő láthatatlan, szerény háttere.
Ó, sokszor fájt e visszásság nekem:
A virágmag-hintő drága kezet
Hogy mindeneknek fel nem fedhetem,
S hogy versemet Isten után
Kinek köszönhetem.
Tiszteljétek tehát,
Az "alkotó" nagy Inspirátorát,
A virágpor-hintő titkos kezet,
Aki vezet
Új világokon át.
S keressétek a nőt
A magasságban és a mélyben,
Árnyékban, zivatarban, napsütésben
És minden költeményben
Tovább...

1933 március 7


"És elvérezni egy fonák igén..."

 

"A parfümjét érezni a szavaknak,
És elvérezni egy fonák igén" -
- Be mélyre szántottál Juhász Gyula,
S szavad ma másodszor szántott belém.

Az ember azt sem tudja, mi történik,
Villám vág az öntudat gyökeréig,
S mint ahogy a beforrt seb felszakad,
Úgy bukkan elő egy emlék-barázda
A jó húsz esztendős ugar alatt.

Éppen ma, s ki tudja, éppen ma miért
Forgatom hát szívemben szavadat,
Jó húsz esztendős régi szavadat,
S látom buggyanni szívedből a vért.

Egy verssel vívok - tán egy kettősponttal,
Egy írásjelben rejlő hatalommal:
Hova helyezzem: oda, vagy ide?
Tán tőle dobban a versem szíve.

Mert harc a költészet s csak ritka béke,
A költő igéje: Jézus igéje:
Nem békét, fegyvert hoztam e világra -
A szavaink a Lélek fegyvertára.

És ez az, ami összeköt Veled.
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet.

Pedig szonettet én aligha írtam,
Nem követtem a ballagó Tiszát,
S nem a tündöklő tiszai iszapban
A lenge Anna arany lábnyomát.
Nem festettem a rónát alkonyatkor,
S a füzest holdezüsttel szőve át.
Zeg-zugos szirtekké tördelte Erdély
Bennem bánatod magyar ritmusát.

A te tápéi Krisztusod helyett
Isteneimmé nőttek a hegyek,
És súllyal tették vállamra kezük
Külön sorsú itthoni emberek.

Parfümjét nem éreztem a szavaknak,
De vérig bántott egy fonák ige,
És vívtam én is az igaziért,
Amitől dobban a versem szíve.

És ez az, ami összeköt Veled,
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet.

1934 október 5


Nem urad és királyod

 

Schilling Olginak

Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
Szerelmi szent-áldozását megéri.
S ha volna is: hogy követelheti,
Hogy megtagadd magad?
Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
Megsemmisíthetetlen külön-lény,
Isten-gondolta külön-gondolat.
S kötötten is szabad.
Szabad.

"Semmiért Egészen"??
Istenkísértő őrült akarat
Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
S hiába úgyis:
Nem lehet egészen.
Megíratott, hogy: "Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi sincsen, amit követelhet.
Azért, ha jönne modern Farao,
Ki lelked vágyik leigázni,
Az Isten képét benned megalázni
S gúlához követ hordani marasztal:
Pattanj vissza acélos daccal!

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Te önmagad vagy, és ő önmaga.
Együtt: Isten két iker-csillaga.

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Szegény, szánandó embertársad ő,
Nem urad és királyod.

1935 április 24


Kereszteletlenül

 

Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény - -
Egy gyermek - és egy költemény.

A gyermek lett.
Mert hónapokkal azelőtt két ember,
Két buzgó, mély hitű
Eggyéolvadva forrón szeretett.
S a hitből és a szeretetből
Reménység, - gyermek - jövő született.

S a költő is ölelkezett.
Ki tudja hol, és ki tudja mikor -
S ki tudja, milyen rettentő erőkkel,
Tűzhányókkal és havas hegytetőkkel.
A porszemekkel és a csillagokkal,
Minden égi s pokoli hatalommal, -
A szivárványos, hűtlen Hangulattal.
Fűvel, fával, virággal, napsugárral,
Harmattal, dérrel, - déllel, éjszakával,
Egy kicsit a Halállal -
S az Istennel is néha,
A Hangulat esti páráin által.
Ó, a költőnek sok kedvese volt
Egyetlenegy helyett.
Örök térrel és végtelen idővel,
Az egész mindenséggel
Ölelkezett.
S a számlálatlan sok-sok ölelésből
A költemény is lett.

A gyermeket most megkeresztelik
Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében -
Fejére víz csorog,
Piciny vállára galamb települ -
A költemény
Repül
Tovább
Hollószárnyon, kereszteletlenül.

1934 október 6