RÉVAY JÓZSEF

MÁRVÁNY MENYASSZONY

REGÉNY

 

TARTALOM

  1. TAVASZI ESTE SAVARIÁBAN
  2. A PÁLCA
  3. A NAGY UTAZÁS
  4. MAIA SEVERA TRAGÉDIÁJA
  5. A SZENT VÁROSBAN
  6. A TÁNCESTÉLY
  7. AELIA SORANA LEVELE BARBIUSNAK
  8. A BOLDOG VISZONTLÁTÁS
  9. A FLAMMEUM
10. A NAGY VARÁZSLÓ
11. AZ ÉJSZAKAI FELOLVASÁS
12. AMOR ÉS PSYCHE
13. VÁRATLAN VENDÉGEK
14. NAPFÉNYES HELLASZ
15. PRAXITELÉSZ MŰTERMÉBEN
16. ESTÉLY SURRENTUMBAN


1. TAVASZI ESTE SAVARIÁBAN

Szokatlanul meleg kora tavaszi szellő simogatta ezen a varázslatos áprilisi estén Savaria sétaterét, a Capitoliumot. Ilyenkor már valamennyien letudták fáradságos napi munkájukat - a mesteremberek, háziasszonyok, katonák, rabszolgák -, és önfeledten sütkéreztek a meleg este sejtelmesen áttetsző félhomályában.

A hömpölyögve hullámzó tömegben minduntalan felvillant egy-egy pajkos kacagás, csilingelő leányos nevetés, sőt néha egy-egy harsogó hahota; az ember azt hihette volna, hogy úrhatnám és fölényes katonatisztek hangoskodnak elbizakodottan, holott ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen Savariában alig volt katonatiszt: a négyszögletes, négy saroktornyos vár helyőrsége mindössze egy centuria gyalogos volt, ez a száz ember pedig nem hangoskodott, nem fölényeskedett, hanem egész nap dolgozott; fegyvereit tisztogatta, élesítette, és egy-egy szakasza naponta végigcserkészte az Arrabo folyó erdős vidékét, az örökké fickándozó bojusok, azalusok, japidusok és egyéb szedett-vedett és jelentéktelen barbár törzsek tanyáit, és keményen kordában tartotta valamennyit.

Savariának nem volt szüksége nagyobb helyőrségre: ez a századnyi katona ott a megerősített várban féken tartotta a rakoncátlan bennszülötteket, ezenfelül jól tudták, hogy alig egy ugrásnyira van innen Carnuntum légiós tábora, amelynek parancsnoka, Marcius Turbo tábornok, a XV. számú Apollinaris-legio rettegett vezére, igazán nem ismerte a tréfát, és a legkisebb fickándozást és lázongást is véres szigorúsággal elfojtotta. Ha kémei gyanús mozgolódást jelentettek a barbárok közt, úgyszólván pillanatok alatt mozgósította szír íjászait, s ezek a veszedelmes lövészek nyomban ott termettek a nyugtalankodó barbárok szállásain, és kíméletlenül vérbe fojtottak minden mozgolódást. Savariában csak "repülő íjászoknak" nevezték ezeket a villámgyors lövészeket, akik a római hatalomnak legszilárdabb támaszai voltak itt a zord Északon. A szír íjászok ezt a mesés gyorsaságukat elsősorban a pompás "borostyánútnak" köszönhették, amely bízvást viselhette volna az "utak királya" elnevezést, ha már régen nem viselte volna ezt a kitüntető nevet a Via Appia, a Rómából Brundisiumba vezető kényelmes és kiváló országút. De pompás is volt a Via Appia, hiszen már legalább kétezer esztendeje természetes útja volt a kereskedelemnek a vad barbárok északi földjein át, Vindobonán, Savarián és Aquileián keresztül, Itáliáig.

A carnuntumi helyőrség ébersége és gyorsasága csak a minapában fojtotta vérbe a kelta törzsek veszélyes forradalmi lázadását a savariai Barbius-telep ellen. Balto, a lázadás szervezője és vezére, Barbius borostyánműhelyének kiváló előmunkása a szír íjászok nyílzáporának áldozata lett.

Ezzel hosszú időre békességet teremtett Savariában és környékén Marcius Turbo tábornok. Ezért élvezhették Savaria iparosai, katonái, asszonyai és leányai a simogató langyos esti levegőt Savaria Capitoliumán. A szüntelenül hullámzó sétálók mind útba ejtették a négybástyás tábort, és kíváncsi érdeklődéssel várták az esti zenés takarodót, amely rendszerint vidám és pattogó indulókkal ért véget. Ez az esti katonazene volt a kisváros közönségének mindennapi érdekes és izgalmas élménye.

A sétáló közönség rendszerint a várnégyszög nyugati kapuja előtt álldogált: itt, a napsütésben élvezte a zene utolsó akkordjait. Miután a zenés takarodó elhangzott, a közönség szép lassan elkezdett ritkulni és hazafelé szállingózni, de a beszélgető csoportok továbbra is makacsul együtt maradtak, s mintha nem akarnának tudomást venni a kérlelhetetlen esti sötétedésről, tovább fecsegtek, kifogyhatatlanul. A város közönsége ilyenkor tárgyalta meg a fontos és kevésbé fontos napi eseményeket: születések, házasságkötések, sőt válások híreit cserélték ki egymás közt Savaria szemfüles asszonyai. A ma esti szenzáció ez volt: Sorana, Barbius úr műhelyének legügyesebb, művészi munkát végző borostyánfaragó rabszolgalánya levetette a halott vőlegényéért viselt mély gyászt. Tragikus körülmények közt hunyt el a derék ifjú, a kiváló munkás, menyasszonya elárvult családjának hű istápolója - fél éve hordja érte Sorana a gyászruhát. De hát a viruló szőke kislány csak nem gyászolhat örök időkig? Nem maradhat özvegy menyasszony, hiszen még olyan fiatal, megvigasztalódhat! De azért mégis túlságosan hamar veti le a gyászt! - kifogásolta egy termetes katonafeleség. Ez az újdonság szinte kifogyhatatlan anyagot szolgáltatott a pletykára éhes közönségnek: az élénk vitatkozás zaja teljesen elnyomta a távolból fel-felhangzó katonazene kürtjeleit.

Garbo, Barbius munkafelügyelője éppen most fordult be a várnégyszög északi oldalának szögletbástyája mellett, hogy elkerüljön a déli oldalra, ahol még ott tétováztak a nap búcsúzó sugarai. Szinte megdöbbent, mikor felbukkant előtte a nyugati kapu közelében Sorana karcsú és sápadt alakja. Már hosszú ideje nem látta a kislányt; Valentinus halála annyira megviselte, hogy hosszú hetekig csak ímmel-ámmal dolgozott, inkább csak babrált félbehagyott munkái közt. Garmadában hevertek asztalán a sárga, barna és jácintpiros borostyándarabok, de bizony nem fűlt a foga a munkához, hiszen nem irányította, segítette többé munkájában Valentinus, ifjúsága virágában gyászosan elesett, derék művész vőlegénye, aki azóta férje lehetne, ha nem húzza keresztül minden számításukat az ostobán elhamarkodott, vagyis kelleténél két nappal előbb kirobbantott felkelés. Ennek az áldozata lett Balto is, akit hivatalosan, a borostyánműhelyben, már csak Valentinusnak neveztek, római nevén. Azóta régen boldog feleség lehetne daliás művész férje oldalán, nem pedig gyászruhás özvegy menyasszony, fiatalságához egy csöppet sem illő feketében!

Éppen hazafelé indult, az utolsó pattogó induló elhangzása után - karján kis kosárral, benne árpakenyér és feketeretek a szegényes vacsorához -, amikor az oszladozó néptömeg zilált soraiban felismerte Garbót, munkavezetőjét.

Garbo abban a pillanatban, amint meglátta Soranát, elbúcsúzott a leánykától, akivel beszélgetett, és valósággal nekirohant a karcsú kislánynak.

- Hála annak a magasságos Aecorna Augusta istennőnek, hogy végre megtaláltalak! Nemhiába fohászkodom már egy jó fél órája a te hatalmas istenasszonyodhoz, Aecorna Augustához, hát végre meghallgatott! Igaz, a fohászkodáson kívül fűhöz-fához is fordultam megtudni: látta-e valaki Aelia Soranát? Végre itt vagy! Most aztán el sem engedlek többé. Csakhogy megvagy! Barbius úr, a főnökünk tűvé teszi érted egész Savariát, és te nem vagy sehol. Hová tűntél, Sorana?

- Jól tudhatnád te is, Barbius úr is, hogy Valentinus halála után több hetes szabadságot kaptam; amúgy sem ment sehogyan sem a munka, mert nagyon nyomorúságos állapotban voltam. Még az utcára se kívánkoztam, otthon húztam meg magam. Ma jöttem ki először egy kis sétára - ne hidd, hogy a zenés takarodó vonzott -, azért, hogy kölcsönkérjek rokonainktól egy kis ennivalót. Fogytán a pénzünk; most, hogy ez a kéthónapos pihenés, az örökös lustálkodás és semmittevés végre helyreállított, Garbo, jelentheted az úrnak, hogy holnap már bemegyek dolgozni.

- Dehogy jelentem, Sorana!

Hát akkor miért kerestél annyira, illetve miért kerestetett úgy a főnökünk, amint mondod?

Én csak annyit tudok, hogy sürgősen, még ma este beszélni akar veled. Többet nem kötött az orromra. Legjobb lesz, ha most rögtön velem jössz.

- Hát hogyne mennék, Garbo, ha egyszer a gazdám hívat!

- Akkor vágjunk neki egyenesen a műhelynek, arra jobbra, a carnuntumi út irányában. Így a legrövidebb: öt perc alatt ott is vagyunk.

Garbónak igaza volt: öt perc múlva a műhelyben voltak, de amint körülnézett, már nem találta sehol Barbiust, aki pedig annyira várta Soranát. A főnök dolgozószobájában sem volt egy teremtett lélek sem: ezek szerint uruk csak az emeleten lehet. Garbo kézen fogta a kislányt, és ennyit mondott neki:

- A tanácsteremben vannak. Oda megyünk!

Föl is mentek. A gyéren világított lépcsőházban jól táplált, kövérkés, szőke hajú rabszolgafiú állt a terem ajtajában, és a jövevények előtt szolgálatkészen tárta ki a kétszárnyú ajtót. A teremben hatalmas, tizennyolc ágú csillár fogadta Garbót és a bátortalan Soranát, aki ilyen pazar fényözönt még soha életében nem látott.

Több tekintélyes polgár ült az asztalnál; az asztalfőn ülő Barbius szólalt meg elsőnek:

- Üdvözöllek, Aelia Sorana! - Majd asztaltársaihoz fordult: - Uraim! Itt áll előttetek Aelia Sorana, ez a kislány, akiről ma már annyi szó esett. Csodálatos alkotásait javarészt láttátok már, most itt láthatjátok őt magát is, az én műhelyem kis művésznőjét. Erre a ma esti tanácskozásra azért hívattalak össze benneteket mint vállalatom legbölcsebb üzleti tanácsadóit, hogy egy fontos döntésben legyetek segítségemre. A jegyzőkönyvet Rotundus fogja vezetni, akinek hozzáértésében és hűségében tökéletesen megbízom. Arról van szó, hogy itteni műhelyemet s ezzel a borostyánkereskedelem központját áthelyezem Itáliába, és itt Savariában csak egy kis műhelyt tartok fenn, amely a tartományok szükségleteit ellátja. A provinciák lakosainak általában kisebbek az igényei, mint az itáliai műértőknek, tehát az igazán művészi borostyán alkotásoknak csak Itáliában kaphatjuk meg a méltó árát. Ezért tartom szükségesnek a központ áthelyezését Itáliába, éspedig éppenséggel Aquileiába, ebbe a virágzó és jómódú városba, amelynek világraszóló kereskedelmi hálózatába hamarosan szervesen fog beilleszkedni majd a borostyán műtárgyak kivitele is.

- Én pompásnak tartom az ötletet, s nem habozom kijelenteni, hogy az új berendezkedés bizonyosan megkétszerezi üzleti forgalmunkat és nyereségünket - szólt hozzá elsőnek a főnök bizalmas barátja, Furius Purpurio, a jónevű, tehetséges pénzember, akinek - mint mondani szokták - már szűk volt Makedónia, vagyis Savaria. Már előre elképzelte, hogy Aquileiában, az élénk forgalmú kereskedővárosban legkésőbb három év alatt bizonyosan megszerzi az első milliót. Márpedig - a közkeletű mondás szerint - csak az első milliót nehéz megszerezni, a többi "magától jön".

De végképpen eloszlatott minden kétséget, amikor egy másik tekintélyes üzletember is lelkesen üdvözölte Barbius tervét.

- Ha Barbius barátunknak szüksége volna rá, én szívesen társulnék ebbe az üzletbe, akár egész vagyonommal, annyira életrevalónak és reálisnak tartom az aquileiai központ létesítését - szólalt meg erre a kiváló érzékű kereskedő, Cremutius Ruso, akinek pompás üzleti összeköttetései úgyszólván az egész birodalmat behálózták.

- Cremutius Ruso barátom találta meg ebben az ügyben a helyes kifejezést: "reális". Ezt a megállapítást nemcsak elfogadom - szólt közbe Tiberius Barbius, a cég főnöke -, hanem néhány hiteles adattal is megtámogatom. Mindenekelőtt meg kell mondanom nektek, hogy az alapítandó aquileiai üzlet művészeti vezetőjéül Aelia Sorana kisasszonyt nevezem ki, mert tökéletesen megbízom rátermettségében, amit fényesen bizonyít remekműve, a "Kis táncosnő" borostyán szobra, amelyből eddig háromszáz példányt sikerült eladni, olyan áron, amilyenre eddig nincsen példa a műkereskedelemben. Ez eddig a borostyánkő-faragás, helyesebben: -művészet csúcspontját jelenti. Hadd tegyem hozzá, hogy Aquileiából könnyen figyelemmel kísérhetem savariai műhelyem teljesítményeit és rendszeres áruellátását. Hogy pedig mennyire fején találta a szöget az én tisztelt barátom, Cremutius Ruso, arra még egy - s ezúttal döntő - bizonyítékom van. Hallgassatok meg! Esztergályosműhelyem felügyelője, Garbo jelentette nekem a minap, hogy nemrégiben Aelia Sorana műtermébe látott besurranni valakit, akiben egyetlen pillanat alatt sikerült felismernie borostyánműhelyünk legádázabb versenytársát, Titius Antonius Peculiarist, a scarabantiai műhely tulajdonosát, aki - megfigyelésem szerint - már régóta ólálkodik műhelyeink, különösképpen Aelia Sorana műterme körül. Mikor Garbo gyanúja Peculiaris kémkedése felől bizonyossággá emelkedett, szólt nekem, hogy a nemrégiben elhunyt esztergályosom, Valentinus szobájában - ez egyelőre úgyis üresen állt - rendezzek be neki leshelyet, ahonnan mindent láthat és hallhat, ami Aelia Sorana szobájában történik, mert a szoba éppen szomszédos volt Valentinus munkahelyével. Garbo tervét elfogadtam, megépíttettem a leshelyet, és csak vártam, mikor surran be Peculiaris a csapdába. Nem kellett sokáig várakozni; amikor néhány nap múlva a kém gyanútlanul besurrant Sorana műtermébe, Garbo már nem egymagában ült a leshelyen, hanem Rotundus társaságában: így gondoskodtunk róla, hogy Peculiaris minden szavát azon röptében megörökítse gyorsírással. Íme, itt vannak a hiteles följegyzések.

Rotundus elővette folyóírásba gondosan áttett gyorsíróföljegyzéseit, és a most már egy csöppet sem rejtelmes szöveget az értekezlet minden résztvevője kényelmesen elolvashatta; Caius Titius Primus, a kitűnő jogász, a városi tanács, vagyis a decuria négytagú bírótestületének elnöke - mintha megfeledkezett volna méltóságáról - öklével keményen az asztalra csapott, és felháborodott hangon rikácsolta:

- Íme, az ipari kémkedés jellegzetes példája! Hivatalból üldözendő bűncselekmény! Két szavahihető tanú igazolja!

- Nos, kislányom - fordult Aelia Soranához a főnök -, van-e észrevételed Rotundus följegyzéseire?

- Csak annyi - felelte Sorana elfogódottan -, hogy Peculiaris úr mesterségem fogásairól sohasem érdeklődött, hanem ehelyett meg akart venni engemet mindenestül, mégpedig elképesztő áron s óriási fizetéssel, ami szinte elkápráztatott... De én elutasítottam.

- S ő nem próbálkozott egyre többet és többet ígérni?

- Nem volt rá módja, mert miután elutasítottam, nem beszéltem vele többet. Valamit mérgesen morgott és eltávozott.

- Most értitek már, barátaim, mért neveztem én ismételten "kisasszony"-nak a saját kis rabszolgalányomat, Aelia Soranát. Nyilván valamennyien kitaláltátok az okát. Természetesen azért, mert hűségéért, kimagaslón értékes művészi munkájáért fel akarom szabadítani. És a felszabadítás napját és módját még ma este megbeszélem Titius Primusszal, a négyes bírótanács elnökével.

- Én mint pénzember sehogy sem tudom helyeselni az efféle nagylelkűséget. Hiszen aki látta remekművét, a "Kis táncosnő"-t, igazat fog adni nekem abban, hogy mérhetetlen kincsek vannak még ennek a kislánynak művészujjaiban. Te pedig, Barbius barátom, örülj, hogy ez a kincs a tiéd, s ne add ki a kezedből semmi áron se! Hát verd ki a fejedből ezt a felszabadítást!

- Drága barátom, Cremutius Ruso, igazad van, hogy könnyelműség kiereszteni a kezemből ezt az aranymadarat, hiszen határtalan lehetőségek rejlenek még benne. De édes barátom, ne felejtsd el, hogy az én szememben a becsület se kiskutya, és ér annyit, mint az arany. Márpedig én becsületbeli tartozásomnak érzem felszabadítani ezt a kislányt, elsősorban megindító hűségéért...

- Érzelgős vagy, Barbius! - vágott a szavába Cremutius Ruso. - Csak lírai költők beszélhetnek így, de nem pénzemberek! Nem ismerek rád, Barbius!

- Te pedig, Ruso, tudd meg, hogy ember is vagyok, nemcsak kereskedő. A nyerészkedésnek is van határa. "Sunt certi denique fines" - mint a mi kedves Horatiusunk írja egyik szatírájában... emlékszel, ugye, ahol véresen kicsúfolja a szerencsétlen Ummidiust; ez a piszkos uzsorás annyi pénzt harácsolt össze, hogy már nem győzte megolvasni, hanem csak súlyra mérte a mérlegén; egyszer aztán az egyik tenyeres-talpas rabszolgalány torkig telt szennyes garasoskodásával, fölkapta a fejszét, és kettéhasította Ummidiust, mint egy levágott disznót. Polluxra, eszem ágában sincs erre a sorsra tartogatnom magamat! Te is szívleld meg Horatius tanácsát, Ruso, és ne feszítsd túl a húrt, mert könnyen pattan! Nem vagyok érzelgős fajankó, de Plautusszal tartok, aki ezt mondta, mint jól tudod, hisz velem együtt tanultad: "Ember vagyok, s minden emberi érzelemben osztozom." Hát így értsd ezt a felszabadítást is. Gondolj Senecára, aki milliomos volt ugyan, de szerette az embereket, és nem szégyellte ezt bevallani. Én sem szégyellem.

- Seneca egy kissé lágy és érzelmes kedély volt, nem igazi római. Ne is hivatkozz rá.

- Én keményebb vagyok, mint ő, és éppen ezért ragaszkodom a kislány felszabadításához. A következetesség is római erény. Verginius - fordult Barbius a titkárához -, várom javaslataidat.

Verginius fölemelkedett, és olvasni kezdett:

- Mivel Aelia Sorana nem rendelkezik tízezer sestertiusszal, a felszabadításért járó összeggel, de nem tud olyan érvényes végrendeletet sem felmutatni, amelyben gazdája felszabadítja, csak egy módja van a felszabadításnak: a vindicta, vagyis a pálca, amellyel három hatósági tanú jelenlétében a tulajdonos háromszor enyhén lesújt a rabszolga fejére, ezekkel a szavakkal: "Akarom, hogy mától fogva szabad légy!" És a rabszolga, ezúttal a rabszolgalány, ezzel a kijelentéssel szabaddá lesz, tetszése szerint költözködhet, ahová akar, érvényes házasságot köthet, vagyonával szabadon rendelkezhet és végrendelkezhet. Egyúttal azonban vállalnia kell a római polgárjoggal járó kötelezettségeket is, elsősorban az adófizetést. Javasolom továbbá - folytatta a fiatal titkár -, hogy az ünnepélyes felszabadítást június 13-ára tűzzük ki, a Matronalia ünnepére. A hagyományos ünnepi lakomát, Barbius úr rendelkezésére, Caecilius Flavianus vendéglőjében tartjuk. És ne felejtsd el - fordult oda Soranához -, hogy erre a lakomára egész családod is hivatalos. Legyenek ott mind, és örüljenek veled együtt azon a szép napon.

A kislány eleinte azt sem tudta, kinek mit köszönjön meg és hogyan, tehát egyszerűsítette a dolgát: könnyes szemmel odalépett Barbiushoz, és meghatottan kezet csókolt neki; közben forró könnyei bőven hullottak a főnök kezére.

Barbius javakorabeli férfi volt, mindössze ötvenkét éves, és őszintén szólván röstellte, hogy ez a "kisasszony" a kezét csókolgatja. Ebből a kínos helyzetből úgy igyekezett szabadulni, hogy mind a két kezét óvatosan visszahúzta, és atyai szeretettel megsimogatta a kislány selymes szőke haját. Éppen akkor ment el mellettük Cremutius Ruso, és megszólalt, csak úgy halkan:

- Téged ma nagy szerencse ért, kislány. Úgy légy hálás érte derék gazdádnak, hogy hozzá mindig hű maradsz.

- Mindig hű maradok, uram, ígérem!

A hivatalos urak társaságában sodródott ki a tanácsteremből Aelia Sorana is, meglehetősen tanácstalanul; nem tudta, kihez csatlakozzék, kihez forduljon: új helyzetében sehogy sem találta föl magát. De zavarából hamarosan kimentette egy bájos, barna hajú fiatalasszony; egyenesen feléje tartott és megszólította:

- Lollia vagyok, Barbius úr titkárának, Verginiusnak a felesége. Most hallom férjemtől, hogy nagy eset történt veled: a gazdád felszabadít... Már sok szépet hallottam rólad és művészetedről, bár - őszintén szólva - eddig még egyetlen alkotásodat sem sikerült megismernem... nincs rá pénzünk. A mi egyetlen "műtárgyunk" az ötéves kislányunk, Murcia. Te, olyan aranyos, enni való, cserfes csöppség, hogy ilyet még életedben nem láttál! Kis Sorana, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy látogass meg bennünket, akár most mindjárt? Hiszen ma már semmi dolgod sem lehet, rég letelt a munkaidő...

- Még szabadságon vagyok, Lollia, bármikor elmehetek hozzátok, akár ma is. Úgyis annyi kérdezni- és megbeszélnivalóm lenne, s hozzád első pillanattól fogva olyan bizalmat érzek.

- Ennek igazán örülök, s mindjárt meghallod, hogy a férjem is mennyire örül látogatásodnak.

A Barbius-házból kiáramló férfiak közül Verginius egyenesen feléjük tartott.

- Összeismerkedtem a mai nap hősével, Aelia Soranával - karolta át szeretettel a kis művésznőt Lollia. - Te még talán nem is ismered személyesen? - fordult kérdőn férjéhez.

- Ó, én már nagyon jól ismerem őt az iratokból s a mai tárgyalásból. Igazán örülök, hogy most közelebbről is megismerhetem.

- Ezt nekem köszönheted, s én örülök ennek csak igazán - vágott a szavába Lollia -, mert én nem az iratokból és a tanácskozásból ismerem őt, mint te, Verginiusom, hanem a magam jószántából. Képzeld, csak úgy egyszerűen megszólítottam, oly tanácstalanul álldogált. És eltaláltam: csakugyan ő volt az! Ráismertem elbeszélésedből. No és hadd áruljam el a titkomat, hiszen úgysincs több titkom előtted, csak ez az egy: Aelia Sorana most egyenesen hozzánk jön látogatóba, és én megvallom, hogy meghívtam vacsorára is. Jól tettem, Verginius?

- Tudod, édeském, hogy minden intézkedésedet helyeslem. Jól tetted, hogy Sorana kisasszonyt meghívtad, legalább megismeri a mi bájos kis Murciánkat is.

- Lollia már mesélt róla egyet-mást, úgyhogy nagyon is kíváncsi vagyok rá - szólalt meg Sorana.

- Amint leérünk a vár alá, már ott is vagyunk a lakásunk előtt: a Sibaris partján lakunk, nem messze a színháztól - magyarázta Verginius. És elsőnek ő érkezett a kapuhoz, és a súlyos rézkopogtatóval be is zörgetett. Kisvártatva nyílt a kapu, és a kapunyílásban megjelent egy görög rabszolgalány, a csinos, fekete Thaisz. Kézen fogva vezette, vagyis inkább vonszolta magával a kis Murciát, aki éktelenül sivalkodott:

- Thaisz, te csúnya Thaisz, mért nem játszunk tovább?

- Azért nem, kislányom, mert ki kellett nyitnom a kaput anyukádnak és apukádnak - felelte a rabszolgalány.

- Apuka, apuka! - ujjongott a kis Murcia.

Verginius pedig azon nyomban fölkapta a kislányt, és megindult vele az emeleti lépcső felé.

- Mi az, Verginius? Hát én már senki se vagyok? Hát a vendég néni, Sorana, senki?

Verginius éppen ekkor ért fel a legfelső lépcsőfokra, és letette karjáról a gyereket, aztán visszafordult:

- Csak éppen segítettem fölhozni a kislányt, neked is, Thaisznak is nehéz ez a vasgyúró. Most már a tiéd, Lollia.

Lollia karjaiba vette a kislányt, rámosolygott, aztán odafordult Soranához:

- Hát mondd, nem édes?

Sorana magához csalogatta a kis Murciát, és úgy felelte:

- Enni való, drága kis aranymadár! Kis Murcia, hadd lássam, milyen okos kislány vagy! Mondd csak el: mit játszottál Thaisszal?

- Kockáztunk, és én nagyon haragudtam, mert ezt a játékot szeretem, és az a csúnya Thaisz abbahagyatta velem! No mert kaput kellett nyitni apunak és anyunak. Mindegy! Azért ezt a játékot végigjátszhatta volna velem! Már majdnem nyertem, és akkor egyszer csak elcipelt! Csúf Thaisz, gonosz Thaisz!

- No, ne szidd már ezt a szegény Thaiszt, ő szeret téged, de ha kopogtatnak, ki kell nyitnia a kaput. Hiszen ő rabszolgalány, s ha nem nyit kaput, bizonyosan megverik! Hát ezt akarod?

- Ezt nem akarom, hiszen én is szeretem őt! De játszani azért kell!

- Jó, jó, igazad van, kis Murcia, de az is igaz, hogy Thaisznak le kellett mennie kaput nyitni.

- De most sincs itt. És egyedül nem lehet tovább játszani! És hol vannak a kockáim?

- Itt az asztalodon, szívecském. Tudod mit? Egy kicsit majd én játszom veled. Jó?

- Nagyon jó. Most én következem, bizonyosan megnyerem a játékot. Látod, a piros kockám rögtön ott lesz a csíkban!

Ha gyerekkel kockáztak, nem a kockába vésett számok összege számított, hanem csak a kockák színe: a piros volt a legjobb; aki pirosat vetett föl, az nyert. Most éppen a kis Murcián volt a sor.

A piros, sárga, kék, zöld kockák közt a legértékesebb a piros volt, és ha olyan szerencsés lehetett valaki, mint a kis Murcia, aki mindig a pirosat vetette ki, az minden ilyen dobásra nyert, márpedig nem volt csekélység a tétet megnyerni, hiszen az legalább tizenöt szem dió volt, mégpedig mind óriási, papírhéjú. Most is az első dobásra kijött a piros, és Murcia diadalmasan söpörte be a nagy rakás diót. El is fogyott volna a nyeremény hamarosan, hiszen Murcia apró öklével mindjárt össze roppantotta az első pohos diót.

Csakhogy épp ebben a pillanatban nyílt a szomszéd szoba függönyajtaja, s belépett rajta Lollia anyuka a kedves kis Thaisz kíséretében, s ami a legrémítőbb jelenség volt a kis Murcia szemében: Thaisz már a vacsorát is hozta jókora tálcán. Volt azon dióbél mézzel, aztán egy szép nagy piros alma és végül két darab mákos sütemény. Ezeket az ételeket a kislány nagyon szerette, és minden tiltakozás nélkül szépen meg is ette az egészet. Sorana elejétől végig ott állt Lollia mellett, és szívből gyönyörködött a kis Murcia vacsorázásában, utána pedig esti fürdetésében. Végül aztán, még mindig tiltakozva a lefektetés ellen, bár a szemei már le-lecsukódtak, mind a három nő cuppanós csókkal kívánt neki jó éjszakát; utoljára még egy kívánsága volt:

- Apuka.

Tudniillik hogy apuka is adjon neki puszit éjszakára... Ez is megtörtént, s utána a kislány magára maradt, és mindjárt álomba is merült, a langyos tavaszi éjszaka csillagai őrizték ártatlan álmait.

Miután a gyereket lefektették, a kis Thaisz térült-fordult, és a konyhából hamarosan remekül megrakott tállal tért vissza. A domborműves arretiumi edényben kiadós ürücomb terpeszkedett, az olajban ropogósra sült, kövér pecsenye enyhe fokhagymaillatot árasztott, és pillanatok alatt felcsigázta a háziak és a vendég étvágyát. Buzgón nekiláttak a fejedelmi pecsenyének, csak Sorana küszködött némi elfogódottsággal, hiszen ilyen remek vacsorában még sohasem volt része. Közmondásként járta Savariában: "Kenyér, bor, retek - szegények vacsorája." Szó, ami szó: Aelia Sorana asztalán majdnem mindennap ez volt a vacsora; fokhagymás ürücombról a legmerészebb fantázia sem álmodhatott.

Pedig, őszintén szólván, egy olajban sült, fokhagymás ürücomb igazán nem volt kiváltságos étel, nem tartozott az úri asztalok fényűző fogásai közé. A birkahús is olcsó volt, minden valamirevaló iparos megengedhette magának ezt a szerény, kispolgári "fényűzést". Sorana családjának asztalán azonban még ez is csak kivételes ünnepi ebédeken szerepelhetett.

Miután Lollia meggyőződött róla, hogy kislánya mélyen alszik, végre maga is asztalhoz ülhetett férjével és Soranával. Rendszerint ez volt a vacsora - már amilyent ilyen térzenés estéken rögtönözni lehetett -: egy kis főtt tészta, bőven meghintve reszelt sajttal, végül pedig alma és narancs. Az alma ugyan pannóniai termés volt, de a narancsot Itáliából hozták be ügyes kereskedők, tehát megfelelően drága is volt. Ma azonban a vendég tiszteletére kivételes vacsorát tálaltak: Lollia megengedhette magának ezt a fényűzést, hiszen a férje mint Barbius titkára annyit keresett, mint a katonaságnál egy törzstiszt, de titkári állása nemcsak jogi képzettséget követelt meg, hanem kereskedői jártasságot és ügyességet is; tehát jóval nagyobb volt a felelőssége, mint például egy vidéki város törvénybírájáé. Ezenfelül Verginius, nősülése előtt, még két félévet végzett az alexandriai egyetem matematika karán, és ebből a tudományból is kitűnő eredménnyel vizsgázott. Barbius - mikor régi titkárja, Cassianus, a mérsékelten művelt rabszolga elégtelennek bizonyult egyre messzebb ágazó és egyre bonyolultabb üzleti ügyeinek intézésére - jogi és kereskedelmi képzettségű titkárt keresett, és az alexandriai főiskolához fordult, hogy egy világos fejű és kiváló képzettségű növendéket ajánljanak neki erre az állásra. A főiskola kiváló tanítványát, Verginiust ajánlotta, akit Barbius örömmel alkalmazott, egyúttal pedig Cassianust a pénztárba helyezte át, jelentéktelenebb munkakörbe. Verginius a biztos állás birtokában hamarosan meg is nősült: Mallius Marcellus városi elöljárónak művelt és kedves kislányát, Lolliát vette feleségül.

A házaspár a vacsora végén addig-addig biztatta Soranát, amíg az végül is elszánta magát, hogy kivesz egy narancsot az üvegtálból. Eleinte semmi áron sem akart a drága gyümölcshöz nyúlni, de Lollia kedves biztatására végre is a csábító "aranyalma" mellett döntött. Isteni illatok és ízek édesedtek föl orrában és szájában, miközben a vörös bélű narancs édes és csábító gerezdjeit élvezte.

Életében még nem evett narancsot: az ő szerény keresetéből nem telt erre a drága gyümölcsre, és eddig még nem akadt olyan ismerőse, aki megkínálta volna vele. Ez a gyönyörű és kívánatos gyümölcs éppoly elérhetetlen volt számára, mint a mondabeli Tantalosz számára a "drága gyümölcsű gránátalmafa, körte meg alma".

- Drága Soranám, még egy narancsot... - kínálta Lollia.

- Nem, nem. Köszönöm. Ez az egy is mesebeli élvezet volt nekem. Eddig sohasem jutottam ilyesmihez.

- Ezentúl azonban másképpen lesz - szólalt meg Verginius, aki már a második narancsot boncolgatta. - Barbius úr terveiről ugyan nem szabad nyilatkoznom, mert ez hivatalos titok - s ha már titkár vagyok, hadd legyen egy kis titkom is -, de annyit a hivatali titoktartás sérelme nélkül is elárulhatok, hogy a felszabadítás az életmód jelentős változásával is jár majd. Lollia többet mondhat neked erről: ő nem titkár.

Nagyot nevetett, és átadta a szót feleségének.

- Én természetesen semmit sem tudok - szólalt meg Lollia -, de annál többet sejtek, és sejtelmeimet bátran elmondhatom: egyik sem hivatali titok. Hát, szívecském, ide figyelj: Barbius úr már tegnap, miután Sorana felszabadítását tanácsadói előtt kinyilatkoztatta, végezetül ennyit mondott az én drága férjemnek: "Mivel a kis művészlány maholnap egészen egyedül lesz kénytelen gondoskodni magáról, mint a Barbius-cég tervezőművészének, rangjához és művészetéhez méltón kell öltözködnie. Gyászruhája különben is kopott már, s új ruhára van szüksége; az ügy, vagyis a vásárlás lebonyolítását rád bízom, Verginius, vagyis inkább a feleségedre, a nők jobban értenek az ilyesmihez. A kis Sorana, akár feleségeddel együtt, menjen el ezen a héten Aurelius Jodorus divatüzletébe, és vásároljon meg ott mindent, amire szüksége lehet. Erre a célra állíts ki egy utalványt ötszáz denariusról, mindjárt alá is írom. Annyi bizonyos, hogy a görög boltos kifogástalanul fogja kiszolgálni."

Verginius kivette az utalványt capsájából, és átnyújtotta feleségének.

- Gazdag ajándék ez, méltó az ilyen gazdag emberhez, mint Barbius. Vigyázzatok rá, Lolliám, és vásároljatok ügyesen és okosan. Jodorus becsületes kereskedő, és ha megtudja, hogy az én feleségem vásárol nála Barbius felszabadított kis művésznőjével, kétszeresen becsületes és készséges lesz.

Sorana sudár alakja fölegyenesedett, kezét a szívére szorította, felfénylett az arca, Lollia nyakába borult, s meghatottan zokogta:

- Olyan, de olyan boldog vagyok!

Verginius ezekkel a szavakkal zárta le az érzékeny jelenetet:

- Sajnos, kedvem ellenére most udvariatlanságot kell elkövetnem. Éjfélre jár az idő, Soranának haza kell mennie; egyedül pedig sötét éjjel nem mehet, tehát elkísérjük. Nocsak, Lolliám, készülj az éjjeli kirándulásra, hozd ide a kapukulcsot, a kis éjjelilámpát, én meg a köpenyem alatt addig kardot kötök, hogy semmi meglepetés se érjen. Éjjel nincs őrség a városban, és az utóbbi időben nem egy rablótámadásról hallottam.

- Ha már olyan kedvesek vagytok, hogy elkísértek, akkor arra kérlek, hogy csak a műteremig kísérjetek, az közelebb van, mint a lakásom. Jó? Ma úgyis Garbo van éjjeli őrségen, s bizonyos, hogy a legelső zörgetésemre kaput nyit.

A beüvegezett kis éjjelilámpa fénye mellett biztonságosan elérték a telepet, amelynek főkapujában csakugyan Garbo állt őrségen, zordon és ijesztő harci felszerelésben: nehéz lovassági kard lóbálódzott az oldalán, bal kezében kézilámpa pislogott, jobbjában félelmetes lándzsát szorongatott. Amint meglátta Soranát és kíséretét, főleg a tekintélyes Verginiust, széles és bizalmas vigyorgás gömbölyödött ki ábrázatán.

Verginiusék jó éjszakát kívántak kedves kis vendégüknek, Sorana pedig a műterembe ment, ahol Thesszala, a gazda öreg rabszolgalánya puha-finom ágyat vetett neki a heverőn. Garbo bekísérte a műterembe a kislányt, aki váltig csodálkozott Barbiusnak ezen a figyelmességén, de alighogy elkezdett volna vetkőzni, Garbo máris megszólalt:

- Jó éjszakát, Surna!

A kislány fölkapta a fejét, és megszólalt:

- Garbo, többé nem, szabad engem régi barbár nevemen szólítanod, mert a tegnap esti tanácsülés után közölte velem Barbius úr, hogy négy hónap múlva, azaz június 13-án, a Matronalia ünnepén felszabadít. Tehát értsd meg: mától fogva Sorana a nevem, és holnap leteszem a gyászruhát.

Garbo nagy szemeket meresztett, és félénken megkérdezte:

- És Balto?

- Valentinus - felelte Sorana - halott, jól tudod. Fél évig gyászoltam, többet a halott szelleme sem kívánhat tőlem. Becsületesen megtartottam a hűséget. Barbius úr holnap új ruhákat vásároltat nekem.

- Úgy? - kérdezte Garbo kissé élesen. - Barbius?

- Ne kérdezd így, hiszen már a kérdésed is gyanúsítás! Jegyezd meg, hogy Barbius úr még gondolatban sem nyúlt hozzám. Ő csak jót tett velem!

- És te mit adtál érte cserébe?

- Csak a művészetemet, Garbo. És ne faggass tovább, mert megsértesz vele. És menj, hadd aludjam...

- Jó éjszakát, úrnőm! - köszöntötte kissé élesen és gúnyosan a rabszolga.

Megértette, hogy a kis művészlány, Surna, Balto menyasszonya nincs többé: odabent Sorana pihen, a Barbius-cég reménysége, a fényes jövő előtt álló "kisasszony". "Már nem hozzánk tartozik" - suttogta keserűn maga elé.

De Sorana rá sem hederített tovább, hanem az izgalmas és sorsdöntő események után nagy hamar elaludt.

Ezen az éjszakán nagyon szépeket álmodott.

 

2. A PÁLCA

Nyugodtan aludt, és pihenten ébredt, de valahogy úgy érezte, hogy későre járhat az idő, s ebben megerősítette az a meglepetés, hogy Lollia már ott ült a munkaasztalánál, és a rajzeszközeivel babrált. Amint tudatosította magában az összefüggéseket, egyszerre világosan megértett mindent. Mosolyogva fordult oda Lolliához, vidáman jó reggelt kívánt neki, gyorsan hozzátette:

- Kedves vagy, Lolliám, hogy ilyen korán eljöttél értem, pedig te is fáradt lehetsz a tegnapi éjszaka után.

- Ó, semmi az, kedveském - tiltakozott a fiatalasszony. - Én mindennap hatkor kelek, mert engem a kis Murcia ébreszt, mégpedig hat órakor, akár vacsorán voltunk valahol, akár táncmulatságon, mindegy. Ha nem vagyok ott az ébredésénél reggel hatkor, Murcia vigasztalhatatlan, és Thaisz semmiképpen sem boldogul vele.

- Ó, a kis zsarnok! - mondta rá Sorana. - No, én bizony leszoktatnám róla!

- Megtenném én is, ha nem volnék az anyja, de hát így... - És tehetetlenül széttárta a karjait. - Különben magad is megtudod majd egyszer...

- Remélhetőleg minél később - jegyezte meg Sorana.

- Sokáig nem várhatsz, különben vénkisasszony lesz belőled.

- Mit bánom én - hetykélkedett Sorana -, de megfogadtam, hogy megvárom az "igazit".

- És ki súgja majd meg neked, melyik az igazi? - kérdezte Lollia.

- A szívem - vágta rá Sorana -, de ha nem is súgja meg, én megérzem. De legalább egy évet szeretnék várni, hiszen csak most kezdem majd élvezni a szabadságot. Különben fölöslegesen csevegünk erről: egyelőre sehol sincs a közelben fiatalember, aki éppen az én szabadságomat kívánná elrabolni.

- Igazad van, szívecském - helyeselt neki Lollia mint régi, tapasztalt asszony -, meg kell várni, míg az a bizonyos fiatalember fölmerül a látóhatáron. De öltözz, drágám, és induljunk, mert nehéz munka vár ránk.

Negyedórai séta és nézelődés után megérkeztek a város főterére, ahol a törvényház emelkedett, a basilica. Rengeteg ügyes-bajos ember tolongott ezen a téren, úgyhogy Jodorus híres üzletét alig bírták megközelíteni. De mikor végre bejutottak, akkor kezdődött a dolog nehezebbik fele: a válogatás.

Szerencsére az egyik ügyes alkalmazott, Birria, a tulajdonos első segédje, jó barátságban volt a kis Thaisszal, és jól ismerte Lolliát. Így aztán azonnal rendelkezésükre állt, és hamarosan eléjük teregette a legszebb és legdivatosabb ruhaanyagokat.

Javában válogattak, miközben a kis Birria végigmutogatta nekik a frissiben érkezett újdonságokat is, amikor váratlanul belépett a boltba Verginius: csak egy percre szaladt be a basilicából, ahol éppen egy nagyobb külföldi szállítmány elvámolása ügyében tárgyalt a városi vámhivatal vezetőjével, méghozzá sikeresen és Barbius legnagyobb megelégedésére. Amint Verginius belépett az üzletbe, Jodorus előzékenyen eléje sietett; a szokatlanul nagy összegű bevásárolás kissé fölfrissítette az üzlet lagymatag légkörét. Az egyik rabszolga, Hermész, a bolti kifutófiú gyorsan három kényelmes széket hozott a két hölgynek és a városszerte jól ismert titkárnak. Amint letelepedtek, Verginius halkan odasúgta a feleségének:

- Ne feledd el, hogy a főnök rendelkezése értelmében Sorana innen nagyvárosba kerül, Aquileiába, s ott sokkal bővebb választékot talál, mint itt. Ezért azt mondom, hogy négy ruhára való anyagnál többet ne vegyetek. A többit halasszátok Aquileiára.

Így történt, hogy Savariában nem is használták fel az egész utalványt. Az ebédnél azonban Verginius nemcsak újabb utalványt adott át Lolliának - ez is ötszáz denariusra szólt -, hanem mellé Barbiusnak azt az üzenetét is, hogy ezen a pénzen vásároljanak borostyán ékszereket, nyakláncot, illatszertartót, rózsaszín és fehér hintőporos dobozt, festékrudacskákat s minden egyéb apróságot, amire egy fiatal lánynak a nagyvárosban szüksége lehet.

Verginius gondjai Barbius újabb és újabb megbízásaival jócskán megszaporodtak, családi békessége pedig annál inkább megfogyatkozott, és mindennek oka, tudtán kívül, a kis Sorana volt. A házaspár minden gondja a kis művészlány körül forgott, Lollia minden szabad idejét Sorana bevásárlásaival töltötte.

Barbiusból pedig a nőtlensége miatt eddig szunnyadó apai ösztönök most törtek ki elemi erővel, Sorana jövendőbeli főszereplésével s talán kiházasításával kapcsolatban. Verginius gondjai tehát számosak és titkári feladatához képest szokatlanok voltak; de ezért sem ő, sem felesége nem neheztelt, hiszen mind a ketten őszintén szerették a kis művészlányt. Lollia annál szívesebben vállalta ezt a gondoskodást, mert magában ellenállhatatlanul arra gondolt, hogy így fogja a kis Murcia kelengyéjét is beszerezni annak idején. De ő majd gyakorlatiasabb és takarékosabb lesz, mert Barbius úr egy csöppet sem garasoskodik, sőt inkább számolatlanul ontja a pénzt! Igaz, hogy a bankárja, Furius Purpurio naponta számon tartotta kiutalásait, és figyelmezteti, ha sokallja a kiadásait. De úgy látszik, nem sokallta. Barbius pedig úgy okoskodott, hogy Sorana nemcsak üde és viruló szép kislány, hanem cégének valóságos aranybányája. Purpurio is ilyenképpen gondolkozhatott, s talán éppen ezért tartotta igen jó befektetésnek a Sorana megfelelő felöltöztetésére kiutalt összegeket.

Birria, az üzlet kedves kis segédje nemcsak páratlanul előzékeny és készséges volt, hanem rendkívül figyelmes is. Lollia nagyot nézett, mikor a bevásárlás után a kis eladólány halkan ajánlatot tett a drága és finom ruhaanyag megvarratására.

- Asszonyom - súgta oda Lolliának -, ezeket a pompás selymeket senki szebben és divatosabban nem tudná megvarrni itt Savariában, mint Trosia Hilara. Előnye finom ízlése és az, hogy szívesen elmegy a megrendelő lakására. Ha kívánjátok, elküldöm. Jó?

- Jó. Egy napig még gondolkozunk rajta, hogy milyen ruhákat varrassunk, de holnapután már jöhet; nálunk fog dolgozni, a Verginius-házban, mégpedig Sorana kisasszonynak, a művésznőnek. Holnapután várjuk Trosia Hilara asszonyt.

A divatszabónő becsületére vált a Jodorus-cégnek: három olyan remek ruhát csinált a kislánynak, hogy talán még Rómában sem varrtak volna különbet. Amíg Verginiuséknál dolgozott, majd fölverte a házat jókedvével, hangos vidámságával. A rövid két hét alatt, amit ott töltött, az egész család megszerette, legjobban a kis Murcia, akit különösen boldoggá tett, hogy az egyik ruhaanyag maradékából nagy furfangosan összemesterkedett annyit, hogy sikerült belőle a csöppségnek divatos, bár kissé feltűnő ruhácskát összeszerkeszteni. Büszke is volt rá a kis Murcia, és mindenkinek dicsekedett vele, hogy milyen gyönyörű "nagyos" ruhája van neki. Hilara néni csinálta - újságolta, de sohasem mulasztotta el hozzátenni:

- Azt a gyönyörű nefelejcset az anyukám hímezte ám rá!

A folytonos munka - varrás és vásárlás - közben szinte repült az idő, és alig volt idejük észrevenni, hogy már júniusban járnak, és csak napok kellenek hozzá, hogy elérkezzék a felszabadítás napja, az ünnepély, a díszlakoma s végül az utazás Aquileiába. Nagy izgalom volt ez, hiszen Sorana még sohasem utazott életében.

Az egész városban a kis művészlány felszabadításáról beszéltek, elsősorban a Jodorus-boltban; csodákat meséltek Sorana pazar kelengyéjéről, borostyán ékszereiről, vagyont érő selyemkendőiről és gránátkövekkel kirakott, ezüstcsatos bársonytáskáiról. Savariában, a tartomány fővárosában a kis művésznő volt a most következő napok hőse. Rá sem hederítettek Rapidus hálós gladiátor hirdetésére, pedig hat látványos győzelmet aratott már az amfiteátrumban, mindenki csak Soranáról beszélt. A hírek egyre nagyobb hullámokat vertek, és Verginius egy szép napon azzal a meglepő hírrel tért haza, hogy a "Szerelmes Delfin"-hez címzett kocsmában régi barátja, Mulvius pékmester nagy titokban és óvatosan a fülébe súgta:

- Verginius, el ne mondd senkinek, de én biztos forrásból tudom, mégpedig Eutropius borbélymestertől, hogy a dúsgazdag Barbius úr nemsokára nősül.

- És kit vesz el?

- No, csak ne add az ártatlant, neked bizonyosan tudnod kell, hiszen te vagy a bizalmas titkárja...

- Éppen azért tudom, hogy esze ágában sincs nősülni.

- No, ne mondd, mert még elhiszem!

- És honnan szedte össze Eutropius ezeket a sületlenségeket?

- Semmit sem kellett összeszedni, értelmes embernek csak a szemét kell kinyitnia, és azonnal látja: ez a Sorana először is rabszolgalánya Barbiusnak, és rengeteg pénzt hoz neki. Furius Purpurio, a nagy pénzember mondta a múlt héten, hogy Barbiushoz csak úgy dől a pénz. Vajon ki tette le a Sorana felszabadításáért járó tízezer sestertius biztosítékot? Barbius. Vajon ki vásárolta a kis rabszolgalánynak azt a rengeteg drága holmit Jodorusnál? Barbius. Vajon ki fizette a legdrágább divatszabónőt? Nemdebár Barbius? És ki vette a kislánynak a drága borostyán és ezüst ékszereket, selyem- és bársonytáskákat? Megint csak Barbius. És mindezt ingyen adta? Csak úgy ajándékba?

- Hát persze, Mulvius! Vagy olyan úriemberről, mint Barbius, tisztességes szándék el sem képzelhető? Én ezeket a csúf pletykákat és gyanúsításokat azonnal elmondom Barbius úrnak, mihelyt beszélek vele. Akkor aztán kapkodhatsz fűhöz-fához, hogy megmagyarázd neki: kitől hallottad ezeket a szennyes hazugságokat. Kitől és milyen formában. Helyt kell állnod mindenért, s ha nem beszélsz világosan, majd kiszorítja belőled az igazságot a törvénybíró, Caius Titius Primus, aki az ilyen felelőtlen locsogásokat könnyen a torkodra forrasztja. Hát azért mondom!

A kemény szóra és a komoly fenyegetésre Mulviusnak nyomban inába szállt a bátorsága, ötölt-hatolt, szerette volna szépíteni a dolgot, csűrt-csavart, de mikor egyre jobban belezavarodott a magyarázkodásba, hirtelen könyörgőre fogta a dolgot, és mindenáron a borbélymesterre akarta kenni az egész pletykaáradatot, de Verginius egyszer s mindenkorra be akarta tömni a száját, és ezért így fejezte be az eszmecserét:

- Elég volt! A többit holnap mondd el majd Barbiusnak s még inkább Titius Primusnak! Hogy könnyebb legyen a dolgod, mindjárt a borbélymestert is magaddal viheted. Te nagyszájú pékmester, holnap beszélj, barátocskám, hogy a fúriák szánkázzák meg a hátadat!

Barbius titkárának erélyes fellépése és tekintélye belefojtotta a szót a rágalmazókba: a kocsma vendégei elcsendesedtek, s már inkább nem beszéltek, csak némán hörpölgették boraikat.

Verginius erélyes fellépése itt, a kocsmában lecsillapította a nyelvelést, de az asszonyok száját sehogy sem lehetett befogni, és amit ők lefetyeltek a piacon, a boltokban s otthon a műhelyekben, azt semmiféle törvénybíró sem némíthatta el. De mindenféle híresztelés csak egy napig érdekes; ha mindenki hallotta és kiélvezte a pletykát, már senkit sem érdekel, és már senki sem terjeszti.

Sokkal fontosabb dolgok érdekelték most a tartományi székhely lakosságát: Sorana felszabadítása a közelgő Matronalia ünnepén. Ezen a bensőséges, családias ünnepnapon a legmelegebb, legőszintébb érzelmekkel adóztak Juno Lucinának, a családi érzés fenntartójának, a család védőistenének, s a szülők és a testvérek ötletes emléktárgyakkal kedveskedtek egymásnak. Sorana felszabadítását erre a napra tervezték, és Barbius váltig törte a fejét, hogy mivel lepje meg a kis művésznőt. Ebben a fogas kérdésben végül is Verginius, a hű titkár találta meg a legszerencsésebb megoldást: addig turkált Barbius készleteiben, amíg végül egy aranyszín borostyántömb akadt a kezébe. Nem látszott különösebben értékesnek, de Verginius hamarosan fölfedezte a belefagyott hőscincért. Ritka szép példány volt; lehet, hogy százezer évvel ezelőtt fagyott bele az őserdei fák lecsepegő mézgájába. Barbius megörült a fölfedezésnek, hisz ennél pompásabb matronaliai ajándékot keresve sem találhatott volna a kis művésznőnek. Már előre elképzelte, micsoda remekművet farag majd ebből Aelia Sorana.

Igaz, hogy az Aelia név arról tanúskodik, hogy családját Aelius Hadrianus császár szabadította fel, és Sorana is így örökölte az Aelia nevet. Ezzel a névvel kapcsolatban bizony senkinek sem jutott eszébe a család rabszolgaeredetére gondolni, bár a család mai leszármazottai már legalább száz éve visszasüllyedtek a rabszolgasorba, és csak Sorana művészete nyitott utat nekik a szabad élet felé.

A Matronalia ünnepén a társaságban sok szó esett Sorana népes családjáról, fiútestvéreiről és kis húgairól. Az egyik fiú, a tizenkét éves, már lakatosinas volt Lucius Vibiusnál, a jónevű lakatosmesternél, a kisebbik, a tízéves pedig most kezdett tanulni Pansa fazekasműhelyében. Szegényesen éltek, de megéltek, most pedig, ha Sorana felszabadul, jobb napok virradnak rájuk, hiszen ezentúl a fizetéséből számottevő összegekkel támogathatja őket, bár újra meg újra lelkükre kötötte, hogy szorgalmasan és kitartóan dolgozzanak, vigyék minél többre a mesterségükben, mert egy darab kenyér is jobb ízű, ha magunk kerestük meg a rávalót. Fokozatosan megszűnt a nélkülözés, később mind a két fiú kiváló lett a szakmájában, és lassanként egy kis pénzt is összerakosgattak a keresetükből.

Sorana sikerére büszke volt az egész családja, a fiúk szerették volna utolérni nővérkéjüket az emelkedésben. Ez ugyan egyelőre nem sikerülhetett nekik, mert nem voltak művészek, mint a lány, de nem is volt olyan bőkezű gazdájuk, mint Barbius. A gazdag műhelytulajdonos ezen az ünnepnapon kivirult, s amint fölfelé igyekezett a basilica márványlépcsőin, elégedetten, sőt - mondhatnánk - boldogan lépegetett Lucius Octavius Callistus, a híres ügyvéd jobb oldalán; vele csináltatta meg a kis Sorana felszabadítási szerződését. De ott volt Barbius kíséretében Purpurio is, Verginius, a titkár, Cremutius Ruso, a decuria tagja és Titius Primus, a törvénybíró. A tanácsteremben már ott ült elefántcsont karosszékében a városi tanács elnöke, a soros decurio, Gaius Caninius. A sella curulis és a bíborszegélyes tóga, a díszes, aranyzsinórral és ezüst félholdakkal pompázó ünnepi saruk, valamint méltóságos magatartása hangsúlyozta személyének fontosságát, és ezt még fokozta a karosszéke mögött feszes vigyázzban álló és talpig fölfegyverzett két marcona lictor. Ez a két hatósági poroszló egyáltalán nem volt félelmetes és mogorva: látszott rajtuk, hogy csak a hivatalfőnök kellő tekintélyének megtámogatása a feladatuk. Bal karjukon a könyökhajlásban feküdt a vesszőnyalábra tűzött lapos és széles szekerce, a hatalom ősi jelképe, de szigorú parancsuk volt, hogy ezt a veszedelmes fegyvert semmiféleképpen sem használhatják. Ez igazán kedvükre való parancs volt, mert ők meggyőződéses, békés nyárspolgárok voltak, és vinni ugyan vitték ezeket a borzalmas fegyvereket, de eszük ágában sem volt használni akármelyiket. Egyetlen céljuk és feladatuk a hatósági tekintély emelése. A vesszőnyaláb még hagyján, de Jupiter óvjon attól, hogy egy ilyen félelmetes szekercével beszakítsák egy békés állampolgár koponyáját. Ilyesmire Brutus, az első consul uralma óta, vagyis idestova nyolcszáz esztendeje nem volt példa.

Egyelőre a hatalom jelvényei komoran, ám ártatlanul ott meredeztek a decurio elefántcsont széke mögött, és Gaius Caninius ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Róma hatalma és méltósága az ő személyében testesül meg. Elégedetten tapogatta végig szemeivel a tanács tagjainak sorát és a meghívott vendégeket, hamarosan fölfedezte Soranát éppen Verginiusék társaságában. Sorana szebb volt, mint valaha. Barbius elégedetten gyönyörködött benne, de figyelmét egyszerre csak Verginius vonta magára, aki Callistus ügyvéddel tárgyalt, nyilván a felszabadítás valamelyik részletkérdéséről. Mert bizony sok apró kérdést kellett még megtárgyalni, főképpen Sorana munkába állásának feltételeit és a felszabadulás után még fennmaradó kötelezettségeit, utazását, fizetését, az utóbbi hetekben folyósított előlegeit és egyéb ilyen fontos kérdéseket; Callistus tárgyalása, úgy látszott, eredményes volt, mert Barbius nemsokára magához intette Rotundust, aki írószerszámmal és pergamennel odasietett hozzá, utána pedig Callistus és Barbius a gyorsíróval együtt bevonult a decurio hivatali szobájába. Callistus tollba mondta a gyorsírónak a szerződéstervezetet, Rotundus átírta folyóírásba, és utána Barbius, Soranával együtt, odalépett a decurio elé; kissé elfogódott hangulatban hajolt meg az elefántcsont karosszékében méltóságosan terpeszkedő Gaius Caninius és a tiszteletre méltó magistratus előtt, és a sok komoly s ünnepélyes arc láttán szinte elérzékenyült; csak Barbius biztató és meleg tekintete mentette meg attól, hogy meghatottságában elsírja magát.

Sorana különben nyugodt és öntudatos kislány volt, tudott uralkodni érzésein, és most Barbius biztató tekintete is hozzásegítette, hogy sikerült nyugalmát megőriznie. Tekintete végiglebbent az ünnepi gyülekezet ismerős és ismeretlen arcain, Purpurión, Verginiuson, Titius Primuson, Cremutius Rusón, Lollián, akit máris szívbeli barátnőjének érzett, s végül Barbiuson, akinek ezüstös hajjal keretezett, nyílt tekintetéből és meleg szemeiből csak úgy áradt felé a jóság és az atyai együttérzés, amit Sorana hálás mosollyal viszonzott.

De ebből a réveteg és kissé elérzékenyült hangulatból egyszerre fölrezzentette a decurio meleg és barátságos hangja, amely úgy áradt feléje, mint az orgonabúgás:

- Aelia Sorana! Gazdád jóvoltából és kivételes művészeted révén a mai napon felszabadulsz a rabszolgaság alól, és mától kezdve teljes jogú római polgár leszel. Nos, mielőtt a felszabadításhoz szükséges cselekményeket elvégezném, hallgasd meg azt az okiratot, amely most kezdődő szabad életedet szabályozza.

Itt Caninius decurio szünetet tartott, és intett Rotundusnak, hogy lépjen elő. A gyorsíró odalépett a decurio szószékéhez, s elővette a pergamenre szépírással lemásolt okiratot, és a tanácselnök jeladására olvasni kezdte:

- "Én, Tiberius Barbius, borostyánékszer-kereskedő és nagyiparos, a savariai decuria tagja, kellő időben bejelentettem a tanács elnökének, Gaius Caniniusnak, hogy Aelia Sorana nevű tizenhárom éves, tízhónapos és egynapos rabszolganőmet felszabadítom, és e szándékom megvalósításához kérem a város tiszteletre méltó tanácsának hozzájárulását, jóváhagyását és támogatását."

"E kérelem tárgyában Colonia Claudia Savaria tanácsa Lucius Octavius Callistus jogtanácsos véleményének meghallgatása után a következőképpen határozott:

Mivel a szóban forgó rabszolgalány nem rendelkezik a felszabadításhoz szükséges összeggel, továbbá Tiberius Barbiusnak olyan érvényes végrendeletéről nincs a tanácsnak tudomása, amelyben Aelia Sorana felszabadításáról intézkedne, a tanács Lucius Octavius jogi véleményének meghallgatása után egyhangúlag úgy határoz, hogy Tiberius Barbius kérelmének helyt ad, azt támogatja, és Aelia Sorana felszabadítását elrendeli; mindazonáltal kimondja, hogy a felszabadítás csak pálcázás útján hajtható végre, mégpedig Lucius Octavius ügyésznek közbejöttével, akit ezennel kinevezünk a fontos jogi cselekmény végrehajtójának, egyúttal megbízzuk őt a felszabadítási szerződés megszerkesztésével, ami csakis Tiberius Barbius és Aelia Sorana aláírása után válik jogerőssé."

Ezek után felkérem Rotundus gyorsírót, hogy a szerződést olvassa fel.

Rotundus máris olvasta:

- "1. Tiberius Barbius kereskedő Colonia Claudia Savaria tanácsának jelenlétében kötelezi magát, hogy Aelia Sorana nevű tizenhárom éves, tízhónapos és egynapos rabszolgalányát felszabadítja, és ezzel teljes jogú római polgárrá avatja, kötelezvén őt az ezzel járó jogok és előnyök fejében az ezzel kapcsolatos terhek és kötelezettségek viselésére is.

2. Aelia Sorana kötelezi magát, hogy a mai naptól számított egy esztendeig Tiberius Barbius műhelyében dolgozik, természetesen mindig a legmagasabb munkadíj fejében, amely az idevágó hatósági szabályzat értelmében a művészi munkát megilleti. Eszerint Aelia Sorana havi munkadíja a lakáson és a kifogástalan étkezésen kívül harminc munkanaponként száz denarius. Ez az összeg minden harmincadik napon esedékes, és Aelia Soranának minden levonás nélkül kifizetendő.

3. Aelia Sorana kötelezi magát, hogy a Barbius-cégtől ruházkodására és felszerelésére előlegezett összegeket fizetése napján, havi öt denariusnál nem nagyobb részletekben visszatéríti.

4. Aelia Sorana minden alkotásának nyersanyagköltsége Tiberius Barbiust terheli, ezzel szemben minden művészi alkotásának kizárólagos értékesítési joga és jövedelme Tiberius Barbiust illeti, mindazonáltal azzal a korlátozással, hogy a műtárgyak eladásából befolyt jövedelmek fél százaléka minden esetben Aelia Soranát illeti. Ezekkel az összegekkel a cég főkönyvelője minden fizetési napon Aelia Soranának elszámolni tartozik.

5. Aelia Sorana kötelezi magát, hogy e szerződés tartama alatt, vagyis mától számított egy évig más cégtől sem tervezési, sem művészi munkát nem vállal, és nem végez el, és az említett egy esztendő alatt csak a Barbius-cégnek szenteli minden művészi tevékenységét.

6. Végül én, alulírott Aelia Sorana, szívem mélyéből köszönetet mondok Tiberius Barbius úrnak jóságáért, emberséges bánásmódjáért, bőkezű ajándékaiért és a boldogító felszabadításért. Hálás leszek iránta, és éppúgy hű maradok hozzá, mint művészetemhez.

Jelen szerződést a feleknek felolvastattam, nekik megmagyaráztam, utána pedig aláírtam, hivatali pecsétemmel elláttam, és a törvény értelmében a felekkel és a tanúkkal aláírattam."

Elsőnek Caninius írta alá az okiratot, utána a három tanú, Cremutius Ruso, Furius Purpurio, Verginius Verus, utánuk Octavius Callistus, végül Barbius és Sorana.

Rotundus szorgalmatoskodott az aláírások és pecsétek körül. A közönség legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a kis művészlánynak is van pecsétnyomója: ő maga faragta ki sárga borostyánból, amelyet a törmelékek közt vett észre, s mikor hitelesen értesült felszabadításáról, egyetlen éjszaka alatt belevéste a borostyánba nevének kezdőbetűit, de úgy ügyeskedett, hogy a betűket összekötő cikornyába belemesterkedte Valentinus nevének kezdőbetűjét is. Senki sem vette észre, mert senki sem sejtette, mit is jelentenek a finom vonalú vésések a pecsétnyomón. Valentinusról már mindenki megfeledkezett, csak Sorana és édesanyja emlékezett rá, de a családban sohasem beszéltek róla, hogy Sorana érzékenységét kíméljék. Így Valentinus emléke egyre jobban elhalványult Sorana lelkében, amely már mindenestül a művészet varázslatában élt. Mikor Rotundus eléje tette az okiratot, a lúdtollal erélyesen alákanyarította a nevét, és melléje a puha fehér viaszba határozott mozdulattal beleütötte a rejtélyes pecsétnyomót.

A decurio fölkelt ünnepélyes elefántcsont karszékéből, s a két lictor megindult előtte, nyomában pedig a tanácsülés résztvevői és vendégei. Halkan beszélgettek, és a küszöbön álló ünnepség hangulatában meghatottan igyekeztek a forum felé.

A déli napsütésben a forum a három capitoliumi istenség, Jupiter, Juno, Minerva hófehér márványszobrainak káprázatos szikrázásával várta a díszes közönséget, amely a basilica korinthoszi oszlopai előtt tömörült. A júniusi napsütésben még az oszlopcsarnok tenyérnyi árnyékfoltjai is pillanatnyi üdítő enyhülést adtak a pazar napsütésben tikkadó, ünnepi ruhás közönségnek.

Némi mozgolódás csak akkor támadt a várakozók soraiban, amikor a capitoliumi templom kétszárnyú bronzkapuja kitárult, és kezdett kifelé áradni rajta a fehér ruhás papság kígyózó menete, élén a Vestalis Maxima, Terentia Flavia, a Vesta-szüzek tiszteletre méltó főnökasszonya; szép arcát fehér fátyol fedte. Utána lépkedett a tartományi székváros Vesta-szentélyének hat ifjú szüze, az örök tűz őrzői, az állami istentiszteletek felelős felügyelői és rendezői, élükön a díszruhás főpappal, a Pontifex Maximusszal, aki keservesen szenvedett súlyos díszruhájának, főleg pedig aranyhímzéssel díszített dalmaticájának súlya alatt. Az ünnepi közönség áhítatos csendben nézte végig a papság felvonulását a Matronalia ünnepére.

Az ünnepség kezdetét a matronák, vagyis a tisztes házasságban élő római asszonyok felvonulása jelezte. A menet élén az Augustalis, vagyis a császár kultuszának a főpapja haladt, előtte két fehér ruhás lictor. Közben kislányok karéneke zengett Juno tiszteletére a Capitolium lépcsőjének felső párkányáról.

A lépcső alján, hosszúkás dobogón, drága perzsiai szőnyeggel letakart asztal körül a tanács tagjainak társaságában ült elefántcsont karosszékében a decurio. Amint a kislányok karéneke elhallgatott, a decurio fölkelt székéről, a két lictor is vigyázzba merevedett, a tanács elnöke pedig megszólalt:

- Minden jót, békét, boldogságot és szerencsét Savaria népének adjanak az istenek, s különösképpen a mai Matronalia védőistene, Juno Lucina. Mai ünnepünkre, a testvériség és a jó szomszédság áldott napjára tűztük ki a Barbius-műhely tervezőművészének felszabadítását a rabszolgasorból. Íme, itt áll előttetek Lucius Octavius Callistus, a jogtanácsos, aki megbízásból mint a felszabadítás ügyésze a pálcás felszabadítás szertartását végrehajtja.

A forum közönségének kíváncsisága és izgalma kiült az arcokra, hiszen ilyen rendkívüli és látványos felszabadítási ünnepség Savariában már emberemlékezet óta nem fordult elő. A zsúfolt forum közönsége kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és hegyezte fülét, hogy egyetlen szót és mozdulatot se szalasszon el a szertartásból.

Ebben a pillanatban a három tanú mellett megjelent a tanács lobogója előtt Tiberius Barbius kíséretében a kis művészlány; nemes vonalú, sötétkék övvel átfogott hosszú ruhája pompásan simult nyúlánk termetéhez, és harmóniába olvadt selymes és dús szőke hajával, melynek csillogó aranyszínét hatásosan hangsúlyozta kislányos, viruló arcának az enyhe izgalomtól felgyúlt pirossága. A kis Sorana ebben az ünnepi környezetben szinte olyan volt, mintha egy régi, valószínűtlen görög monda álomvilágából lépett volna ki. A méltóságos főpapok, a szende Vesta-szüzek és a komoly tanácstagok lenyűgöző áhítattal bámulták ezt a tündéri szépséget. A szemeknek ebben az izzó kereszttüzében egyszerre csak harsány hang csendült a tanács asztala mellett. Lucius Octavius Callistus szólalt meg az elfogódott csöndben:

- Aelia Sorana, lépj ide hozzám!

A kislány lesütött szemmel odasietett, és megállt Callistus előtt, s közben észre sem vette, hogy a másik oldalról odaért az ügyészhez Rotundus, a tanács gyorsírója és hivatali segédje. Kevesen figyelték meg, hogy bal kezében három pálcát tart. Vékony, hajlékony fűzfa pálcák voltak ezek, a hagyományos pálcaszertartás legfontosabb tényezői. Most a decurio szertartásos ünnepélyességgel fölállt elefántcsont karosszékéből, és a díszes asztal túlsó oldalán álló Callistushoz fordult, ezzel a szertartásos utasítással:

- Callistus, teljesítsd kötelességedet!

A közönség leírhatatlan izgalma közben Callistus hátranyúlt, és Rotundus kezéből átvett egy fűzfa pálcát, jobb kezébe fogta, magasra tartotta, és miközben az ünnepi himnusz ujjongva áradt a leánykar ajkairól, a pálcával lesújtott Sorana selymes hajára. Ez a sújtás azonban inkább szelíd simogatás volt, olyan, mint a halk lehelet. Sorana valóban úgy érezte, mintha egy puha kéz lágyan és gyöngéden megsimogatta volna dús szőke haját.

S miközben a Matronalia ünnepi himnusza könnyedén gyöngyözött a lányok ajkán, lesújtott másodszor is a fűzfa pálca, majd nemsokára harmadszor is, Callistus pedig a pálcaütéseket mindannyiszor ezekkel a szertartásos szavakkal kísérte:

- Akarom, hogy mától fogva szabad légy!

A szertartás befejezéséül az énekkar rázendített a Matronalia dallamos-szelíd himnuszára, és ezzel a hivatalos ünnepség be is fejeződött. A papság, a Vesta-szüzekkel élén, visszament a templomba, végül a Sevir Augustalis, a császárkultusz főpapja egyedül maradt a templom kapujában, s miközben arábiai illatszerek kábító füstfelhője áradt kifelé a templom kitárt kapuján, a főpap megállt az üres teraszon, háromszor csókot hintett a templom szentélyében álló istenszobrok felé, aztán megfordult, az ünneplő közönség felé emelte kitárt karjait, harsány énekkel békességet, boldogságot és szerencsét kívánt a kettős ünnep közönségének, végül pedig Juno külön áldását imádkozta le Aelia Sorana fejére. Aztán belépett az istenek csarnokába, és a bronzkapu döngve becsapódott utána.

A templom elcsöndesedett, a boldog istenek visszavonultak titokzatos magányukba, de kint a forumon igazában csak most kezdődött az élet: a tanács elnöke fölkelt művészi karosszékéből, s előtte a két lictor megindult a basilica irányában, utána pedig rang szerint sorrendben a törvénybíró, a jogtanácsos és a tanács tagjai. Távozás előtt az ősi hagyomány értelmében valamennyien megálltak Sorana előtt: minden szenátor kezet fogott vele, megölelte, és homlokon csókolta. Utolsónak maradt Barbius és a titkár, Verginius Verus; Barbius búcsúzáskor megsimogatta a kislány aranyhaját, és a fülébe súgta:

- Légy boldog!

Amint a tanács eltávozott, felbomlott minden rend; a barátok, rokonok és ismerősök nyakra-főre tolongtak a kislányhoz, aki szinte átszellemült izgalomban fogadta és viszonozta a csókokat és az őszinte jókívánságokat. Anyja, öccsei és kis húgai alig értették ennek a mai ünnepnek a jelentőségét, de minden érzéküket lenyűgözték a szenátorok és papok díszruhái, a fényes szertartások, a leánykar elragadó dallamai, mindenekfelett pedig a soha nem látott pálcaszertartás. Anyja csak bámulta Soranát, simogatta és csókolgatta kislánya selymes haját, nekipirult arcát és boldog könnyekben fürdő szemét. Sorana kis húgai tágra nyitott szemmel csodálták nővérük drága szép kék ruháját, a fiúk pedig tulajdonképpen csak most ébredtek rá nővérkéjük ritka és kivételes szépségére.

Az anya és a gyermekek ugyan rabszolgák maradtak, de Barbius úgy rendelkezett, hogy az ünnepi lakomán ők is ott legyenek. A fiúk már előre fenték a fogukat a várható finom falatokra, s elhatározták, hogy jól megtömik magukat a lakomán a kivételes finomságokkal.

Egy óra sem telt belé, és máris az asztalnál ült a lakoma vidám közönsége a "Sibaris" nevű vendéglő tágas termeiben. Rendszerint kereskedők voltak a "Sibaris" vendéglő törzsvendégei, mert itt kaphatták a legízletesebb ételeket és a legfinomabb borokat. Ez a vendéglő volt a város jobb társaságainak a találkozóhelye, egyúttal az iparosok testületének, a collegiumoknak a törzsvendéglője. A fiúk sejtelme beigazolódott: már az első fogás, a fűszeres májvagdalékkal töltött kappanpecsenye sokat ígért. Szerencsére a többi fogás méltó volt az elsőhöz, a borok méltók az ételekhez, úgyhogy a vendégeket egy csöppet sem kellett biztatni: ittak és ettek azok maguktól is. A termekben mindenütt fölengedett a szertartás ünnepélyes hangulata, a pompás ételek és válogatott italok is megtették a magukét, úgyhogy mikor a hagyományos kölestortát körülhordták, már csak tiszteletből eszegettek egy-egy szeletet; túlságosan édes volt, és sehogy sem illett az erős és inkább fanyar nemes borokhoz.

Már javában oszladozott a társaság; késő délutánra járt az idő, a gyerekeket hazavitték, az asszonynép is kezdett szedelőzködni. Némi enyhe zűrzavar kezdődött, és ezt a kis szünetet arra használták fel a fuvolások, hogy beódalogjanak a vendégek közé. A muzsikusok szemfüles emberek voltak, s ott horgonyoztak le, ahol már kezdett kivirulni a jókedv, és a fiatalemberek s a férfiak halkan énekelgettek. A fuvolások a dúdolgatók mellé tömörültek, abban a biztos tudatban, hogy a zene és a dal nemcsak a torkokat nyitja meg, hanem az erszényeket is. Ebben a reményükben nem is csalatkoztak, mert szerencsére éppen Barbius közelében telepedtek le, márpedig a dúsgazdag kereskedőről még a halálos ellensége sem állíthatta volna, hogy valaha is a fogához verte a garast. Nem szeretett ugyan kérkedni a gazdagságával, de ma úgy érezte, hogy a kis művésznő ünneplése valamiképpen neki magának is ünnepnapja. A beszélgetés zsongása és a fuvolák lágy melódiái közben magához intette Verginiust, és a fülébe súgott valamit; a titkár, gazdájának utasítására, a terem másik végébe indult, karon fogta Soranát, és Barbiusék asztalához vezette. A szenátorok felállással tisztelegtek a kis művésznőnek, aki szégyenlősen elpirult, és hálás mosollyal fogadta a megtisztelő éljenzést és a tömör tapsvihart. Barbius kedvesen leültette maga mellé, és intett a vendéglősnek, Quintus Caecilius Flavianusnak, aki azonnal ott termett mellette.

- Parancsolsz, uram?

- Ma nagy ünnepem van, Flavianus, és én szeretném ezt a napot méltóképpen megünnepelni: a kis művészlány tiszteletére valami nemes és ritka bort szeretnék rendelni, de attól tartok, hogy ez a kincs talán nincs is a pincédben.

- Nos, mi volna az, szenátor uram?

- Egy amfora pucinumi bor.

- Megállj csak, uram, hadd gondolkozzam. Persze hogy van, éppen egy amforányi! No, ezen nem is kell tovább gondolkoznom. Hiszen ez a pincém büszkesége. Csak azért nem jutott rögtön az eszembe, mert nagyon ritkán kérik. Kinek van annyi pénze, hogy ezt a nektárt megfizesse?

- Sejtheted máris, hogy kinek - szólalt meg Callistus.

- Hát Barbius barátunknak - felelte a kérdésre a másik decurio, Lucius Valerius Verus. - Hiszen ő kérte!

- Igazad van, Valerius - helyeselt Barbius -, éppen azért jutott eszembe a pucinumi nektár, mert ezzel a ritka, különlegesen finom borral szeretném megkínálni műhelyem büszkeségét, Aelia Soranát, a mai felszabadulás örömére.

- Én csak annyit tudok erről a pucinumi nektárról - jegyezte meg epésen Aurelianus Priscianus, a decuria kissé mindig fölényeskedő jegyzője -, hogy igen kevés ilyen fajta szőlő terem azon az alig száz-stadiumnyi sziklás adriai tengerparton; amint mondják, nem messze a Timavus torkolatától, ahol az olajfákra felfuttatott szőlőtőkék lombozata a fürtökkel együtt késő őszig a forrón tűző napban fürdik. Bár én már sokszor hallottam hírét ennek a csodaszőlőnek, még sohasem vitt rá a kíváncsiság, hogy odamenjek és megnézzem.

- Elég hiba - szólt közbe Gavius Maximus, a császárkultusz tudós papja, akit örökös búvárkodása miatt városszerte csak "magántudósként" emlegettek. - Ilyenek vagyunk: Egyiptomba szívesen elutazunk, hogy megnézzük a piramisokat, de lusták vagyunk arra, hogy a saját hazánkat megismerjük! Íme, Pucinum itt van, szinte kéznyújtásnyira, és eszetekbe sem jut megnézni, hogy legalább egyszer megízleljétek a szőlőjét, amely édesebb a méznél, és megkóstoljátok a borát, amely százszorta különb a híres falernusinál és massicusinál!

Most láthatod, Priscianus, mit mulasztottál! De ha már lusta voltál odamenni, és a helyszínen kiélvezni a csodaszőlőt, akkor legalább olvasd el azt, amit a szakértők írnak róla. Bizonyosan megvan a könyvtáradban az idősebb Plinius természetrajza. Ez ugyan nem regény, mint az emeszai Héliodórosznak Aithiopika című izgalmas, hajmeresztő kalandokkal fűszerezett könyve, amelyet ifjak és öregek mohón olvasnak, valósággal falják; pedig esküszöm, hogy Plinius műve tartalmasabb és jóval érdekesebb minden regénynél - magyarázta tovább a "magántudós". Mindenki máris hegyezte a fülét, mert tudták, hogy ha ő beszélni kezd, ajkáról - mint Homérosz írja a mondabeli Nesztórról - "méznél édesebben folyt a szó". Az itáliai borok magasztalását éppen a pucinumival kezdte Gavius Maximus, és mindjárt Plinius természetrajzából idézett. - Mikor a pucinumi bort emlegeti, egy füst alatt elmeséli, hogy Augustus császár felesége, Livia (vagy mint hivatalosan címezték: Livia Augusta) nyolcvanhat évet élt, és hosszú életét annak köszönhette, hogy csak pucinumi bort ivott, mást sohasem. Ebben lehet valami igazság, hiszen a pucinumi aszúban a déli nap minden tüze és ereje benne izzik, és bár az Augusta mesésen hosszú élete javarészt csak legenda, hiszen hiteles adatunk van rá, hogy hetvenegy évet élt, ám ez is rendkívüli kor, és bízvást elmondhatjuk a pucinumi aszúról, hogy az élet s az örök ifjúság itala. Hát ha van ilyen örök ifjúság, azt kívánjuk a mai örömnapon a kis művésznőnek.

Caecilius Flavianus, a pohos vendéglős éppen a jókívánság pillanatában érkezett meg a pincéből, és lelkendezve rakta föl az asztalra a vékony fűzfavesszővel befont üvegeket. Három ilyen fonott üveg telt meg az amforából lomhán ömlő, sűrű itallal, amelyet Flavianus áhítattal töltögetett a finom, pergamenvékony poharakba.

A "magántudós" kezébe vette poharát, a kis művészlány szemébe nézett, és megismételte előbbi jókívánságát. A kislány boldogan mosolygott, a vendégek mind az ő egészségére koccintottak: finom csilingelés csengett végig a hosszú asztalon. A mézédes és sűrű pucinumit áhítattal kortyolgatták, a szemek csillogtak, és az élénk beszélgetés elcsendesedett. Alig várta ezt a pillanatot a "magántudós", hogy elmondja azt, ami már percek óta motoszkált a fejében, mióta a hártyavékony, csilingelő poharakat a vendégek elé rakták.

- Eszembe jut ezekről a poharakról az a nevezetes találmány, amelyről egyszer Petronius Arbiter pompás szatírájában olvastam - kezdte Gavius Maximus. - Volt egyszer egy mester, aki törhetetlen üvegcsészét csinált. Ajándékul szánta Tiberius császárnak, s mikor eléje bocsátották, és átnyújtotta az üvegcsészét, leejtette a márványpadlóra. A császár úgy megrémült, hogy csuda. A művész ellenben fölvette a földről a csészét, amely behorpadt, mint egy rézedény, aztán kalapácsot húzott elő a ruhája övéből, és a csészét nagy kényelmesen pompásan helyrekalapálta. Mikor készen lett vele, az Élüszionban képzelte magát, hát még mikor a császár így szólította meg: "Ismeri-e vajon másvalaki is az üvegfélék keverésének ezt a titkát?"

Figyeljetek csak, mi történt tovább! Mikor a mester azt felelte, hogy ezt senki más nem ismeri, csak ő egymaga, Tiberius császár lenyakaztatta, mert úgy gondolta, hogy ha ezt mindenki megtudhatná, az arany csak annyit érne, mint a sár.

Ámulattal hallgatták és élvezték a vendégek a "magántudós" érdekes és tanulságos anekdotáját, csak a mindig fölényeskedő jegyző, Aurelius Priscianus jegyezte meg:

- Ennél igazán érdekesebb Midasz király tragikomikus története, amely nem holmi üvegcsészékről beszél, amik állítólag értékesebbek lennének az aranynál, hanem valódi aranyról, amiről viszont az a végső és lesújtó véleményem, hogy értéktelen. Ugyanis Midasz phrügiai királyról az a monda járja, hogy Dionüszosz isten, azt a kegyet ígérte meg neki, hogy kívánjon bármit, ő teljesíti. Erre a király azt kívánta, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá váljék. A telhetetlen Midasz kívánsága annyira teljesült, hogy ettől fogva sem enni, sem inni nem bírt, mert kezében és szájában minden étel és ital arannyá változott. Kiderül ebből, hogy az aranyéhség bizony végzetes csapás is lehet az emberre.

- Jó, jó, Priscianus - ellenkezett a jegyzővel Maximus -, de vajon végiggondoltad ezt az ostoba mondát? Hiszen bízvást ostobának nevezhetem, ha meggondolom, hogy a monda bölcsen elhallgatja, vajon Midasz király éhen és szomjan halt-e, vagy aranyat evett és ivott élete fogytáig. Ennél igazán hihetőbb a törhetetlen üveg anekdotája, mert ez nem légből kapott mese, hanem kézzelfogható valóság, hiszen korunk fejlett technikája az efféle - szinte lehetetlennek látszó - feladatokat játszva oldja meg. Gondoljatok csak a Ptolemaioszok automata színházára, a szenteltvíztartó automatára, a technikák egyéb csodáira. Ismétlem, a törhetetlen üveg technikai vívmány, Midasz király aranya ellenben csoda, márpedig értelmes ember nem hisz semmiféle csodában! Ez a sok hártyavékony pohár itt az asztalon ugyancsak technikai vívmány. Ebben sem a finom, vékony üveg a meghökkentő, hanem az, ami benne van, vagyis a bor, s még ennél is meghökkentőbb az, hogy Lollia és Aelia Sorana bort iszik, méghozzá élvezettel! Emlékezzetek csak őseinkre, akik kereken megtiltották a nőknek, hogy bort igyanak. Római matrona szőhetett, fonhatott, de bort nem ihatott. Valerius Maximus anekdotás könyvében olvastam, hogy a régi jó időkben Egnatius Metellus megölte feleségét, mert megérezte a leheletén, hogy bort ivott. Nos, ha ma is érvényben volna ez a törvény, csak itt, ebben a teremben valóságos vérfürdőt kellene rendeznünk. Márpedig az a magasságos Jupiter isten óvjon meg bennünket attól, hogy akár Soranát, akár Lolliát megöljük!

- Ilyesmiről ma szó sem lehet - szólt közbe Verginius -, nem élünk már olyan sötét időket, mint Romulus atyánk ősi korában. Szerencse, hogy az atyai mindenhatóság barbár elmélete ma már a múlté, és a ma felvilágosodott embere sokkal többre becsüli az emberi életet, hogysem ilyen vak babonák miatt kioltaná. Még csak az kellene, hogy ilyen barbár büntetés érhetné ezt a kis művészlányt vagy az én Lolliámat, aki nemcsak a legjobb feleség, de egyúttal az elképzelhető legjobb anya is, pedig szeret néha egyet-egyet koccintani.

- Bocsánat, hogy beleszólok a dologba - vágott közbe a vendéglős -, hiszen talán nem is illik ilyen okos emberek vitájába beleavatkoznom, tanulatlan ember létemre; de csak azért szólok, mégpedig az ősi törvény ellen, hogy felhívjam figyelmeteket, szenátor uraim, arra: én véletlenül éppen vendéglős vagyok, vagyis a borból élek, és ne felejtsük el, hogy a mai világban legfőbb fogyasztóim éppen a lányok és asszonyok. Ezért kérlek benneteket, hogy a világért se beszéljetek a nők borivása ellen, hogy senkinek se juthasson eszébe fölpiszkálni ezt az ősi - inkább mondhatnám így: ósdi és vaskalapos - bortilalmat. Nem a borivást kell tehát megtiltani a nőknek, hanem untig elegendő, sőt elengedhetetlen megtiltani és keményen büntetni a részegséget! Nyilván Egnatius Metellus is azért bánt oly kegyetlenül feleségével, mert a maga egyszerű, sőt együgyű esze járásával azonosította a borivást a részegséggel.

Gavius Maximusnak eszébe jutott valami, és nyomban ki is tálalta:

- Ha részegségről beszélünk, maradjunk csak a férfiaknál, mert ők ebben is, mint mindenben, lefőzik a nőket, legalábbis ezzel dicsekszenek. Hadd hozzam fel a férfifölény bizonyítására a férfiak részegségének azt a példáját, amelyet csak a minap olvastam Valerianus anekdotás könyvében. Most elmondom nektek ennek a történelmi részegségnek azt a klasszikus példáját, amely máig is páratlan a borivás történetében. Történt egyszer régen, hogy a fuvolások testülete megtagadta a szolgálatot, és nem volt hajlandó fuvolaszóval kísérni az áldozati cselekményeket. Vajon mi lehetett az oka ennek a szentségtörő munkabeszüntetésnek abban a régi jámbor időben? Megmondom. Az áldozati fuvolások emberemlékezet óta pazar és kiadós ebédet kaptak Jupiter templomában, de ezek az állami ebédek az idők folyamán egyre fényűzőbbek lettek, s lassanként valóságos dáridókká fajultak. A szenátus tehát úgy határozott, hogy a fuvolásoktól megvonja az élelmezést. A fuvolások erre azzal vágtak vissza, hogy megtagadták a szertartási szolgálatot; ezzel pedig meghiúsították az áldozatot, mert fuvolakíséret nélkül nem lehetett áldozatot bemutatni. Hogy senki se befolyásolhassa őket, testületileg kivonultak a városból, és meg sem álltak Tiburig. A tiburi tanács nem helyeselte ugyan eljárásukat, de a fuvolásoknak mint áldozati szent személyeknek megszavazta a napi étkezést. Így aztán vígan élték világukat Tiburban, kényelmesen és munka nélkül. A római szenátus azonban sürgős levelet írt a tiburi decuriának, s kérte, hogy feltétlenül és mindenáron küldje haza a fuvolásokat, hiszen valóságos szentségtörés, hogy Jupiternek már hetek óta nem áldozhattak, és emiatt előbb-utóbb valami rettentő csapás sújtja a várost. Azt is megüzente a szenátus, hogy ha azonnal visszajönnek, és újra szolgálatba állnak, visszakapják a napi élelmezést, de minden fényűzés nélkül, csak a régi egyszerű módon.

A fuvolások - folytatta elbeszélését a "magántudós" - fütyültek a szenátusi üzenetre, és kereken elutasították az ajánlatot. Csakhogy a tiburi tanács másképpen gondolkozott: egyrészt sokallotta a római fuvolások ingyenes eltartását, másrészt nem akarta lelkére venni a hetek óta tartó szentségtörést, tehát úgy határozott, hogy a római szenátus kérésének eleget tesz, és mindenáron hazaküldi a munkát megtagadó fuvolásokat. Tehát mindenekelőtt pazar lakomát rendezett a fuvolások tiszteletére, utána pedig felhordatta a város legerősebb borait, és addig itatta a jóllakott fuvolásokat, amíg valamennyien a sárga földig le nem itták magukat. Az eszméletlenségig részeg fuvolásokat aztán markos rabszolgák összeszedték, s mint a nehéz zsákokat, fölrakták a szekerekre; estére aztán szerencsésen meg is érkeztek Rómába, megálltak Jupiter temploma előtt, az addigra némileg kijózanodott fuvolásokat lerakták, azok pedig boldogan vették tudomásul - felocsúdva mámorukból -, hogy szentségtörő magatartásukat ilyen olcsón megúszták. Mindössze azzal büntette őket Jupiter templomának papsága, hogy részegségük büntetése fejében minden szeptember Idusán álarcot viseljenek szégyenkezésük jeléül, és ugyanakkor tarkabarka rongyruhákat öltsenek, s így emlékeztessék Róma népét bolond részegségükre...

Az ünneplő társaság illő tisztelettel hallgatta végig Maximus tanulságos elbeszélését, mire Caecilius Flavianus, a kedélyes vendéglős fölemelte pucinumi nektárral töltött finom poharát, és szívből jövő köszöntőt mondott:

- Sorana kisasszony és Lollia asszony, szívből kívánom, hogy december elején ugyanilyen jó egészségben és boldogságban ünnepeljétek meg Bona Dea ünnepét!

- Igen - szólt közbe Priscianus -, de az a baj, hogy azon az ünnepen egyetlen férfi sem lehet jelen. Hát azon a szent éjszakán majd csak magunkban koccintunk a boldogságotokra, ha lesz hozzá pucinumi aszúbor.

- Lesz! - jelentette ki Barbius erélyesen. - De a szent éjszakát már Aquileiában fogjuk megülni.

 

3. A NAGY UTAZÁS

A basilica előtt már legalább egy órája várakozott a Barbius-cég hálókocsija, roppant alkotmány, amely indulásra készen várta utasait, Soranát és Lolliát. Már jöttek is, hármasban, mert Lollia kézen fogva vezette a kis pufók Murciát, aki a hatalmas batár láttára mindenáron vissza akarta húzni édesanyját, és ijedtében hangosan elsírta magát. Lolliát nyugtalanította a kislány makacskodása, és Soranával együtt versenyt csitította a kis Murciát, aki azonban csak akkor csillapodott le, amikor apja tárt karokkal sietett felé. De megint csak elpityeredett, mikor Barbius második hálókocsija is feldübörgött a hátuk mögött. Ez még szebb volt, mint az első, fényes fekete bőrfedelét ezüstveretek tarkították.

Amint a kis Murcia jobban szemügyre vette a díszes fogatot, észrevette, hogy a kocsis melletti hely üres. Már nem félt: kézzel-lábbal igyekezett fölkapaszkodni a kocsis mellé, de végre is csak akkor sikerült feltornásznia magát a puha pokrócokkal borított kocsiülésre, amikor apja odaért és felültette. A kislány elmosolyodott.

- Én akarok hajtani!

Közben Barbius a titkár kíséretében beszállt a kényelmes hátsó ülésbe, és Verginius odaszólt a kocsisnak:

- Diphilus, hadd hajtson, vagyis add a kezébe a gyeplőt, s tégy úgy, mintha ő hajtana.

A kislány földöntúli gyönyörűséggel élvezte a "hajtás" elragadtatását, s közben folyton csettegett a nyelvével, hogy a lovakat biztassa; a pihent és jól táplált lovakat ugyan nem kellett különösebben nógatni, húzták azok a nélkül is, úgyhogy a hálókocsi szinte repült.

Diphilus hajtotta az első hálókocsit - Murcia ezt úgy mondta volna, hogy ő hajtotta, és Diphilus csak "segített" -, és minden külön utasítás nélkül nyílegyenesen ráhajtott a carnuntumi útra, ott, ahol a vékonyka Arrabo patak átszeli. Ott aztán délnek kanyarodott, és rátért a Via Postumiára, amely Genuából indult, és Aquileia érintésével az alpesi hágókon át vitt Noricumba, föl egészen Carnuntumig, Virunum és Lauriacum érintésével; a dunai tartományok városai ennek az útnak révén voltak legkényelmesebben megközelíthetők.

És mennyi szépséggel gyönyörködtette ez az út a Via Postumia utasait! Az Arrabo keskeny és kissé kezdetleges fahídján túl egyre-másra tárultak fel a hálókocsik utasai előtt a hegyes-völgyes táj szépségei: méltóságos tölgyek, karcsú jegenyék, szálegyenes égerfák, sudár erdei fenyők s fent a hegyek gerincén tömzsi borókabokrok.

Se Lollia, se Sorana nem látott még ennyi szépséget együtt, nem hallott még ilyen madárhangversenyt. Egyikük sem ismerte az erdei madarak fajtáit, de szédült gyönyörűséggel úgy érezték, hogy ennél különb zenekar nem is lehet a világon.

Nem is volt.

Főleg később, mikor a hegyek koszorújában robogott a két batár, a kerekek egyhangú dübörgését szinte elnémította a madarak muzsikája. Egyszerre azonban - estefelé - a madármuzsika elhallgatott, helyette a kerékdübörgésbe szabályos időközben fémes koppanás zaja vegyült.

- Mi ez a csipogás? - riadt fel Murcia a furcsán ismétlődő, fémes kopogásra. - Miféle madár ez? Hogyan került a kocsinkba? Hol van? Fogja meg édesapa! Akarom!

Közben kétpercenként újra meg újra felhangzott az ezüsthangú kopogás. Meg is szólalt Lollia:

- Nem madár ez, szívecském - csitította a kislányt -, hanem gép.

- Mi az, hogy gép, édesanya?

- Gép minden olyan szerkezet, amely az ember helyett dolgozik.

- Főzni is tud a gép?

- Azt már nem.

- Pedig jó volna, ha tudna! Akkor Thaisz többet játszhatna velem. Tanítsátok meg a gépet főzni, akkor Thaisz helyett dolgozhatna. Haj, de jó is volna! Minek csipog itt ez a gép?

- Te csak a játékra gondolsz, kislányom, de más is van a világon, nemcsak a játék. Hát hogy tudnánk mi megszámlálni, hány mérföldet tesz meg az utazókocsi Aquileiáig? Lám, a gép megmondja. Ebben a kocsiban van egy kis gép; az a neve, hogy hodométer, vagyis útmérő. Ez "csipog". Ez úgy dolgozik, hogy a kerék minden fordulása egyet lök ezen a lyukas rézlapon, s ilyenkor a felső tartályból lepottyan egy golyó, az éppen átfér a körlap nyílásán, s ha átbújt rajta, leesik az alsó fémdobozba, ott egyet koppan, ami annyit jelent, hogy a kocsi megint megtett egy római mérföldet. Ha megáll a kocsi, megáll a gép is, mert nem forognak a kerekei, és akkor meg lehet olvasni a lepotyogott golyókat, és ahány golyó van, annyi mérföldet tett meg az utazókocsi. Nemsokára megállunk egy nagy állomáson, és akkor majd apuka megolvassa a golyókat, s abból megmondja, hogy hány mérföldet tettünk meg Savariától. Ebből megtudjuk, mennyi van még hátra Aquileiáig.

- És mire jó ez, anyukám?

- Arra, hogy megtudjuk a megtett mérföldek számát, és megszorozzuk tízzel, mert így kapjuk meg a szállított áru fuvardíját.

- De hát apu nem áru, Barbius bácsi sem, te sem, én sem.

- Jól mondod, édeském. De ha nem is vagyunk áruk, súlyunk azért van, s legalább megtudjuk, mennyibe került az utazásunk Aquileiáig.

- Ez kinek jó, anyukám?

- Barbius bácsinak, mert mind a két kocsi az övé, és így legalább tudja, mennyit költött ránk.

- És mondd csak, anyukám, amit ránk költött, azt apunak meg kell fizetnie? S van neki annyi pénze?

- Nincs, de nem is kell, mert minket ingyen visz Barbius bácsi.

- Miért?

- Mert apu titkár, anyu pedig háziasszony lesz odalent, és segítenie kell Soranát, hogy mindent megtanuljon, és később ő is háziasszony legyen.

- De ő művésznő, anyukám.

- Igen, kislányom, de nemcsak művészet van a világon, hanem háztartás is, és Soranának ezt is meg kell tanulnia.

A kis Murciának be nem állt a szája. Közben a másik kocsiban megszólalt a titkár, Verginius:

- Barbius, Virunum következik.

- Látom a kohók füstjéről - felelte a főnök. - A mansióban megállunk, megebédelünk, de ne felejtsd el, hogy Piacidus vár, és ebéd után tárgyalunk.

- Tudom, uram, följegyeztem, és följegyeztem Jovinus nevét is.

- Á - kapta fel a fejét a főnök -, ez jó, helyeslem előrelátásodat. Erre a Jovinusra nagy szükségünk lesz, mert őneki vannak a legjobb összeköttetései a bányatulajdonosokkal.

- Placidus is nagyon fontos, ő a mi aranyemberünk. Ezek a tauriscusok, akár bányatulajdonosok, akár bérlők, nemcsak az iparhoz értenek, hanem a kereskedéshez is. Én jól ismerem őket, és ha tárgyalunk velük, legyünk óvatosak és szemfülesek, mert itt nemcsak a fontokra, hanem az unciákra is vigyáznunk kell. Ezek a barbárok a legkényesebb üzleti tárgyalásokban a saját nyelvükre fordítják a szót, és úgy csapnak be, ahogy akarnak.

- Engem ugyan nem! - tiltakozott Barbius. - Mert én értem és jól beszélem a nyelvüket, akárcsak a bojusokét, nemhiába járom már annyi esztendeje a barbaricumot, vagyis a barbárok lakta földet.

- Ez a nyelvismeret annál fontosabb, mivel a Barbius-vállalkozás és -üzlet központját végleg Aquileiába akarod áthelyezni; errefelé igen vegyes a lakosság, tehát több nyelvű tárgyalásokra kell felkészülnünk. S az átköltözés egyéb megoldandó kérdéseket is vet föl: megbízható, hűséges alkalmazottakra lesz szükséged az új központban.

- Ezért hoztam magammal Soranán kívül feleségedet, Lollia asszonyt.

- Feleségemet? - hökkent meg Verginius. - Neki ugyan alig veheted hasznát ebben az új üzletben.

- De nagyon is - ellenkezett Barbius -, hiszen fontos szerepe lesz az új központban, bizalmi állásban.

- Fontos szerepe? - csodálkozott a titkár.

- Nagyon fontos. Mert őt szemeltem ki arra, hogy üzleti könyveimet vezesse.

- Hiszen még könyvelni sem tud!

- Majd megtanul - zárta le a vitát Barbius fölényes határozottsággal. - Szép is volna, ha az alexandriai egyetem egykori legkiválóbb hallgatója nem tudná Lollia asszonyt erre három hónap alatt megtanítani! Meg az talán sokat nyom a latban, hogy melletted fog dolgozni, folyton rajta tarthatod a szemed, és ahogy én ismerem őt, sem hiba, sem fennakadás nem lesz a munkájában. A mostani számvivőm elöregedett, megfáradt, lassan, kényelmesen dolgozik, már nem szereti a munkáját, nem érzi magáénak üzletem ügyét. Úgy döntöttem, hogy mihelyt a feleséged beletanul a dologba, az öreget más, kisebb beosztásba helyezem, és Lolliát ültetem a helyébe. Beleegyezel?

- Sőt köszönöm, uram - felelte Verginius -, ma délután beszélek a feleségemmel, és még mielőtt Aquileiába érünk, közlöm veled elhatározását. Remélem, hogy vállalja megtisztelő ajánlatodat.

- Szeretném bizonyosra venni igenlő válaszát - zárta le a tárgyalást Barbius.

Amint a két kocsi a császári postaállomás előtt megállt, az állomás tisztviselője harsány hangon elkiáltotta magát:

- Virunum! Végállomás. Egyórás pihenő. Vámvizsgálat.

Ebben a pillanatban Verginius máris leugrott a kocsiról, és már messziről lobogtatta a vámvizsgáló tisztviselő felé az igazolványt, mely szerint Tiberius Barbius, Colonia Claudia Savaria szenátora már Savaria városában befizette minden áruja után a kétszázalékos vámot. Óvatos előrelátás volt ez, Aquileiáig nem volt több vámvizsgálat, és az indulásig - az igazolvány védelme alatt - bízvást teletömhették volna még a kosaraikat mindenféle vámköteles áruval, akár arannyal és ezüsttel is. De a jónevű Barbius szenátor a világ minden kincséért sem követett volna el semmiféle vámcsalást. Ezzel tartozott nevének és társadalmi rangjának. A vámosok főnöke jobb kezét tisztelgésre emelte, utána a többi vámos is tisztelgett, s az utasok ekkor végre kiszállhattak. Haj, de jól is esett kinyújtóztatni meggémberedett tagjaikat, s utána Barbius vezetésével bevonulni a mansio, vagyis az állomás éttermébe. Elsőnek a kis Murcia rendelt, azazhogy kivett az üvegtálból egy narancsot, ügyesen meghámozta, és gyorsan egymás után kebelezte be a dús, friss és kövér vörös gerezdeket. És miközben a kislány már a második narancsot marcangolta, megjelent a vendéglős, Onesimus, az állomás vendégfogadójának, a messzi földön híres "Ad Aurarias", vagyis az Aranybányákhoz címzett vendéglőnek rabszolga gondnoka, azaz főnöke, pincemestere, konyhavezetője és felszolgálója - egy személyben. Kifogástalan udvariassággal hajolt meg a társaság felé, és amint megpillantotta Barbiust, akit régóta ismert, odatüsténkedett hozzá, és kis pergamenlapot nyújtott feléje, amelyen ott büszkélkedett az egész étlap. Barbius intett, mire Onesimus hozzálátott, hogy fel is olvassa az ételsort, mert helyes érzékkel azonnal kitalálta, hogy a dúsgazdag borostyánkereskedő az egész társaság feje, vezére, vendéglátója és fizetőmestere.

- Halljam hát - szólt oda a szerényen hajbókoló vendéglősnek -, mit ajánlsz.

- Uram, először is szolgálhatok a szokásos előételekkel: van töltött tojás borsosan, kaprimártással, van ecetes hal vékony hagymaszeletekkel, van aztán mindenféle hal, ropogósra sült keszeg, kövér harcsa rántva, főtt tengeri angolna paradicsommártással, reszelt sajttal bőven behintve, van szárcsasült, párolt alma körettel és végül rántott csirke, hozzá kovászos uborka vagy mézben főtt aszalt szilva.

- Nekem hozzál rántott csirkét, de csupa combját! - rikkantotta Murcia boldogan nevetve.

- Kislányom, várj sorodra, nem te vagy az első - pirongatta Verginius -, majd ha rád kerül a sor.

- Megvárom - egyezett bele a kis Murcia -, de addig is jegyezd meg, hogy énnekem két darab rántott combikát hozz, mert én azt nagyon szeretem.

- Hozok én, kicsikém, amennyit kívánsz, de azt is hozzáteszem, hogy megkapod a két szárnyát is, az egyiknek a csirke zúzája, a másiknak pedig a mája lesz a hóna alatt.

- A hóna alatt! - kacagott a kislány. - Hát a csirkének is van hóna?

- Van ám! - bizonykodott Onesimus.

- Jaj, de jó lesz - gyöngyözött a kislány kacagása -, én éppen a máját szeretem legjobban! Hát még ha két mája volna! Akkor mind a két hóna alá dughatnál egyet!

- Csakhogy a csirkének csak egy mája van, kicsikém - sajnálkozott tréfás fintorral Onesimus. - Két májhoz két csirke kell ám!

- De holnapra legyen két máj! - alkudozott a kislány.

- Lesz, kicsikém, de akkor ti már nem lesztek itt, hiszen egy óra múlva elutaztok.

- Elég baj - sajnálkozott a kis Murcia -, pedig én szerettem volna itt maradni még egy kicsit.

- Nem lehet, kislányom, apuka indul, és nekünk vele kell mennünk - csillapította Lollia -, de majd visszajövünk.

- Éhes vagy még? - kérdezte az anyja az ebéd után. - Kérsz egy almát?

- Egy szép nagy pirosat - rendelkezett Murcia.

- ...kérek - tette hozzá Lollia.

- Kérek - mondta utána kelletlenül a kislány.

Onesimus hozott egy gyönyörű óriási piros almát meg két kancsó vörös bort. Letette Barbius elé, és sorra teletöltötte a vendégek poharát.

- Egészségedre, Sorana! - szólalt meg Lollia, és odakoccintotta poharát a kis művészlányéhoz.

- Egészségedre! - viszonozta a jókívánságot kedves mosollyal Sorana.

Verginius átnyújtotta poharát az asztalon, és mosolyogva koccintott ő is Soranával.

- A jövendő sikereidre! - toldotta meg Lollia a jókívánságot. Ehhez aztán Barbius is szívből csatlakozott.

És vége-hossza nem lett volna a néhány napja történt felszabadítás újabb és újabb ünneplésének, ha éppen a legsűrűbb koccintás kellős közepén be nem lép a vendéglőbe a két meghívott kereskedő: Placidus és Jovinus.

- Üdvözöllek! - köszönt az asztalfőn ülő Barbiusnak a bányabérlő Jovinus, akinek barátságos köszöntését ugyanilyen baráti hangon folytatta a kissé kövérkés Placidus. Barbius mindkettőjüket borral kínálta, s miután koccintottak, fölkeltek, és Verginius kíséretében áttelepedtek az egyik szabad asztalhoz, s miután Onesimus újabb két kancsó vörös bort hozott fel a pincéből, s a vendégek elé is poharakat helyezett, Mercurius isten e három buzgó tisztelője megkezdte a tárgyalást. (Mondanunk sem kell, hogy Mercurius isten nemcsak a tolvajok és útonjárók, hanem a derék kereskedők védőistene is volt.)

Verginius pergamenlapokat vett ki táskájából, és figyelmesen jegyezni kezdte a megállapodásokat.

- Elsősorban közölnöm kell veletek - kezdte Barbius -, hogy üzletem és műhelyem központját Savariából áthelyezem Aquileiába, egyúttal pedig üzletkörömet is kibővítem. Eddig savariai műhelyem csak borostyánfeldolgozással foglalkozott; most úgy tervezem, hogy az aquileiai műhely egyéb nyersanyagokat is felhasznál majd, főleg olyanokat, amelyeknek a beszerzése semmiféle nehézségbe nem ütközik, mivel a legtöbb, mint a vas, arany, ezüst, itt Noricumban is előfordul, és egy-két nap alatt a bányából Aquileiába szállítható. Így üzleti lehetőségeim úgyszólván korlátlanul fokozhatok. Képzeljétek el ezek után, hogy az itáliai ékszerkészítést egy csapásra forradalmasítani fogom, mert sikerült olyan tervezőművészt szerződtetnem, akihez fogható tehetség ma a római ékszerművészetben nincs. Ez pedig nem más, mint Aelia Sorana, akit a "Kis táncosnő" című, népszerű és birodalomszerte elterjedt alkotásáról bizonyára jól ismertek. Elárulhatom nektek, hogy ez a műve már eddig kb. kétmillió denariust hozott nekem. Nagy összegekkel megkísértették, hogy hagyja el műhelyemet: ő mégis hű maradt hozzám. Ezért a kis művészlányt felszabadítottam, s magammal is hoztam - már nem a rabszolgaság, hanem a hűség és a hála köti hozzám, hogy ezentúl ne csak borostyánból, hanem más anyagokból is tervezzen és készítsen műtárgyakat. Remélem, hogy ezekkel is éppoly sikerrel birkózik meg majd, mint a borostyánnal.

- Milyen új anyagokra gondolsz, Barbius? - kérdezte Jovinus.

- Mindenféle anyagra, amely ékszerkészítésre vagy dísztárgyak kifaragására, esetleg megmintázására alkalmas.

- Például? - érdeklődött Piacidus.

- Ezt aztán ti tudjátok jobban, ti ismeritek az ásványok keménységi fokát. Nekem minden megfelel, ami faragható, véshető, kalapálható, formálható, repeszthető, csiszolható vagy akár gyúrható; jó az arany, az ezüst, ón, ólom, sárgaréz, vörösréz, bronz, sőt a művésznő különleges alkotásokhoz a vasat, az agyagot és az üveget is használhatja. Kezdjük az aranyon és ezüstön, ebből a kettőből van itt a legtöbb. Verginius majd jegyzékbe foglalja, hogy miből mennyire van szükségünk, ő ismeri legjobban anyagkészletünket és szükségleteinket. Diktáljátok be neki a rendelkezésetekre álló készleteket és a szállítási határidőket, valamint az egységárakat. Ebben az utóbbi kérdésben velem kell megállapodnotok. Mivel az árakat nem lehet csak úgy kapásból megmondanotok, az árajánlatokat kérem egy héten belül aquileiai házamba. Két hét múlva várhatjátok döntésemet. Elfogadjátok ezt a javaslatomat?

- Elfogadjuk - helyeselt egyértelműen a két bányabérlő -, és bizalommal várjuk rendeléseidet.

Ezzel az érdemleges tárgyalás véget ért, az utasok újra kocsiba szálltak, és a két kocsi megindult velük az alpesi hágók irányában. Fel kellett kapaszkodni a kocsiknak a Carni-Alpok hágóin - mert ez volt még a legkényelmesebb átkelőhely az örökké havas és jeges hágókon keresztül. Amint ezen a nyaktörő úton átjutottak, a lovak szemlátomást könnyebben boldogultak a nehéz hálókocsikkal, és amikor a folyókkal és kis patakokkal át- meg átszelt alpesi lejtőkre leértek, már szinte jókedvűen poroszkáltak.

Rózsaszínben szikráztak a hó- és jégfedte hegycsúcsok, szemfájdító káprázat volt rájuk nézni. Néhány pillanatig Murcia is némán szemlélte a fenséges látványt, de csak erőt gyűjtött most következő, záporozó kérdéseihez: fel lehet mászni az égbe meredő ormokra? Miért nem? A lovacskák se tudnak fölmászni? Miért van ott hideg? Meg lehet enni a havat és a jeget? Nem győzték már válasszal. Arra próbálták rávenni, hogy inkább nézze a tarka rétet: harangvirág, rezgőfű, encián, nefelejcs nyílt nagy bőségben, olyan virágok, mint amilyent anyuka hímzett az ő "nagyos" ruhájára... Vesztére ecsetelte Lollia a virágos rét szépségeit: Murcia felragyogott, és azt követelte, álljon meg a kocsi. Oly megindító volt a kislány könyörgése - ezúttal nem sivalkodott, hanem "szépen kérte" -, hogy a kocsis visszafogta a lovakat, megálltak s Murcia a néhány perces szaladgálás után akkora csokorral mászott fel a kocsiba, hogy alig győzte átfogni kövér kis ujjaival.

- Most már nincs több megállás a legközelebbi váltóállomásig - hangzott a szigorú határozat. De ezt nem is bánta a kicsi: úgy elfoglalta a sok virág rendezgetése, hogy tőle akár a világ végéig gurulhatott a kocsijuk. Hamarosan elérték a legközelebbi állomást: Forum Julii volt a neve. Itt meg kellett állniuk, mert ez kötelező váltóállomás volt. Kifogták az alpesi átkelésben megfáradt lovakat, mind a négyet bevezették az istállóba, megetették, megitatták, lecsutakolták őket. Az állatok most már reggelig pihenhettek, legközelebb csak reggel hatkor állnak munkába, hogy az Aquileiából érkező hálókocsikat felvontassák a Carni-Alpok gerincére, s kiadós pihenés után, az egyre-másra kellemetlenül következő vámállomásokon keresztül feljuttassák Pannóniába, mert a kereskedők java része Savariába igyekezett. Mindössze egyszer kellett átszállni, éspedig a savariai állomáson, hogy vagy Carnuntum, vagy Aquincum felé induljanak.

Forum Juliiban Barbius és a titkár a hálókocsiban maradt, felkattantották a kényelmes íróasztalt, és hosszú ideig számoltak és jegyezgettek. Bele is fáradtak alaposan, lassanként a nap is lement, besötétedett, ők meg kihúzták a kettős ágyat, magukra terítették a vastag, meleg pokrócokat az alpesi éjszaka várható hűvössége ellen, és szép csöndesen elszenderedtek.

Félálmukban boldog mosoly futkározott ajkukon, nyilván a délutáni számítgatások és tervezgetések hatása alatt; a kereskedő vágyálma: a haszon jelent meg álmaikban.

Eközben a másik kocsi utasai még javában beszélgettek, talán azért, hogy a kivilágítatlan kocsiban ne féljenek. Sem Lollia, sem a kislánya nem volt álmos, Sorana még kevésbé; amikor Virunumnál élesen balra kanyarodtak, s hirtelen lámpák tűntek fel az úton, egyszerre csak még elevenebb lett mindhárom utas. A lámpák fényében felpislákolt előttük az állomás neve: Aguntum. Fontos állomás volt ez is, tulajdonképpen váltóállomás a hegyi kapaszkodó legmeredekebb, tehát legveszélyesebb szakasza előtt. Itt a hálókocsikat először is előfogatokkal erősítették meg, és hat ló most már könnyebben húzta fel a nehéz hálókocsikat a hegygerincre, mint négy. De mielőtt az állomás vezetője jelt adott volna üvegablakos lámpájával az indulásra, a kis Murcia egy furcsa bácsira lett figyelmes: fején ércsisak, mellén és lábain páncél, jobb kezében hegyes dárda, övében legalább három darab hegyes tőr, így kapaszkodott fel a bakra, és telepedett a kocsis mellé, és ezzel a művelettel a kis Murciát egészen a sarokba szorította. Meg is szólalt nyomban a kislány:

- Nem félek ám tőled, katona bácsi! Apukám itt van a másik kocsiban, s jaj neked, ha bántasz!

- Dehogy bántalak, kicsikém! Inkább megvédelmezlek, ha tán a gonosz rablók megtámadnának.

- Hogy hívnak téged? Csak katona bácsinak?

- Az én nevem Lepidus, XV. legio harmadik zászlóalja, második század. Én vagyok az ezredkürtös.

- Hol a trombitád, Lepidus?

- Otthon. Alszik. Ma kardot és dárdát hoztam helyette.

- Minek, Lepidus?

- Hát levágni a rablókat, ha megtámadnának.

- De nem mernek ám megtámadni, mert apukámnak kardja is van, dárdája is, úgy ám!

- Nekem még tőröm is van, legalább három.

- De hol vannak a rablók?

- Az erdőben bujkálnak, nem mernek előjönni. Félnek a fegyvereinktől!

- És mért támadnának meg, ha nem félnének?

- Azért, hogy elrabolják az aranyunkat. Mert azt hiszik, hogy minden utas, aki Virunumból jön, tele van arannyal.

- Murcia, kislányom, ne kérdezősködjél már annyit! Elég a kotnyeleskedésből: gyere át hozzánk, már úgyis aludni akarunk - hangzott Lollia anyai szózata.

A kislány - meglepő szelídséggel és engedelmesen - átmászott a hátsó ülésbe, a katona átsegítette, Lollia pedig, Sorana segítségével, becsukta a két ülést elválasztó deszkafalat, s utána megvetették a kettős ágyat, a kicsit kettejük közé fektették, s ők is nyugalomra tértek. A kis Murcia belefáradt a napi élményekbe és izgalmakba, elpilledt a rablómeséktől, s egyenletes és nyugodt lélegzete jelezte, hogy máris elaludt. Lollia és Sorana halkan tovább beszélgetett.

- Én nem hiszem, hogy szükségünk volna erre a harcias fölfegyverkezésre. A rablómeséket csak az alaptalan mendemondák tartják életben, és hizlalják folyton kövérebbre. Ezek a rémmesék nyilván életben maradnak mindaddig, amíg arany terem a tauriscusok földjén - vélekedett a tapasztalatlan Sorana, talán azért is, hogy magamagát nyugtassa.

- Én bizony helyeslem a fölfegyverkezést - vetette ellen Lollia. - Emlékszel, hogy fölfegyverezte magát a férjem, mikor késő éjjel hazakísértünk? Pedig Savariában aligha találkoztunk volna rablókkal; legfeljebb néhány részeg ember zaklatását kellett volna elhárítani. És sajnos, emlékszem egy borzalmas esetre, amely utazás közben érte egyik kedves ismerősünket, Lucius Attilius Saturninust. Lelkiismeretlenség az állami postától, hogy éjjeli útra nem ad fegyveres kíséretet az utasok védelmére. Ezért történhetett meg, hogy a mi drága barátunk hálókocsiját a scarabantiai erdőben az éjszaka kellős közepén rablóbanda támadta meg, és mivel ő maga fegyvertelen volt, nem is gondolhatott védekezésre. Feleségével együtt lemészárolták. Saturninus mindössze negyvenéves volt, mikor feleségével, Julia Domitiával együtt érte a váratlan és gyászos halál. Bennünket, barátait, folyton az a gondolat gyötört, hogy mért nem kísérte el őket végzetes útjukon húszéves katona fiuk, aki a XV. Gemina Victrix-legióban szolgált, s mint vitéz katona talán megvédte volna szüleit. Apjának és anyjának erőszakos halála annyira megviselte a derék fiút, hogy nem sokkal később ő is követte szüleit az Orcus vigasztalan sötétségébe. De most már hiába emésztem magam drága barátaink keserves sorsa miatt. Ebben az a legszomorúbb, hogy ma, a mi művelt korunkban, a jól szervezett rendőrség és katonaság szeme láttára, úgyszólván a nagyvárosok közvetlen közelében ilyen gyalázatos rablógyilkosságok történhetnek! Ez felháborító, és megingatja hitünket a római közbiztonságban. Emellett azt is bizonyítja, hogy a sokat magasztalt római műveltség sem tisztítja meg az emberiséget a harácsolás és a rablás ős, állati ösztönétől. A mesebeli és mindig csábító arany átkos varázsa okozza ezt a vad hajszát a kincs, a meggazdagodás elérhetetlen ábrándja után. De így van ez, mióta a világ világ. Ne felejtsd el, Sorana, szívem, hogy az arany a legveszedelmesebb csábító. Ne hallgass az arany csábítására. Jól mondta egy régi költő: "Ne add magad egy világért, s többet érsz, mint egy világ!" Szép, ugye?

- Igazán nagyon szép, de nagyon mély bölcseleti értelme lehet, mert még nem értem egészen jól. Ó, hogy szeretnék olvasni és tanulni! - sóhajtott Sorana.

- Én boldog vagyok, hogy a szüleim vagyonos emberek voltak, és volt pénzük arra, hogy engem taníttassanak. A híres Valerius Venustus iskolájába jártam egészen tizenöt éves koromig. Akkor következett volna a filozófiai tanfolyam, és akkor már görögül is tudtam, s jó apám éppen be akart iratni az alexandriai főiskolára, amikor közbejött valami.

- Ugyan mi, Lolliám?

- Kérdezd inkább: ki?

- Csak nem Verginius?

- De éppen ő.

- És te otthagytad érte a filozófiát?

- Talán nem tettem jól? Főiskolát végzett fiatalember volt, azonfelül csinos, kedves és szellemes. Mit kívánhattam volna még a sorstól? Szüleink megegyeztek, hozzá adtak, jó állása van, szeretjük egymást, kimondhatatlanul boldogok vagyunk, főleg mióta ez a kis Murcia megvan.

- Boldogok is lehettek ezzel a kis aranyvirággal, és örülhettek, hogy ilyen okos.

- Mi bizony taníttatni fogjuk, hogy minél többre vigye az életben.

- Örülök, hogy megteheted, Lolliám, és... egy kicsit irigyellek, hogy megteheted. Ó, ha én tanulhattam volna! De mi, sajnos, mint tudod, rabszolgák voltunk, s így nem is gondolhattunk rá.

- Még eleget tanulhatsz, kis Soranám, bár én azt hiszem, hogy a magadfajta tehetséges művésznek nincs is szüksége tanulásra, hisz olyan mérhetetlen kincs birtokában van, ami csak minden százezredik embernek jut, megtanulni pedig semmiféle iskolában nem lehet.

- De én azért szívesen tanulnék - ellenkezett Sorana -, mert a művésznek sem árt, ha tanultabb és olvasottabb az átlagembernél.

- Ehhez, édesem, nem kell neked főiskolára menned, mert amit én olvastam vagy tudok, arra szívesen megtanítalak. Most úgyis sokat leszünk együtt Aquileiában.

- Lolliám, már előre is köszönöm, hogy hajlandó leszel vesződni velem. Mert bizony nem csekély vállalkozás ilyen tanulatlan libertával bajlódni! Hiszen én csak elemi iskolát végeztem, s éppen csak hogy olvasni, írni, számolni tudok.

- Ne becsüld le képességeidet, Soranám, még mindent pótolhatsz. Én mindent elmondok neked, amit eddig olvastam, és mindenre megtanítalak, amit tudok. Hadd mondok el most elalvás előtt neked egy-két érdekességet, ami útunkról eszembe jut. Útközben, Virunumtól kezdve, a tauriscusok földjén jöttünk keresztül. Láttuk a hegyoldalban füstölgő kohókat, végighallgattuk a tárgyalásokat, miközben sűrűn esett szó a nemesfémekről, elsősorban az aranyról és ezüstről, mert ez a két fém - hogy így mondjam - itt "terem". Az egyik útikönyvben olvastam, hogy itt, éppen Virunumban, másfél font súlyú termésaranyat találtak, mégpedig egy Rutilius nevű bányatulajdonos területén. Nagy eset volt ez, még az Acta Diurna is írt róla.

Persze a környék népét valósággal meglepte az aranyláz - folytatta az érdekes történetet Lollia -, pedig ha olvasták volna a régi írásokat, világosan megtudták volna belőlük, hogy nem az arany a legértékesebb kincse az emberiségnek, hanem az egyszerűség, a tisztesség, a becsület és az igénytelenség. Hallgasd meg ezt a régi esetet, amelyet egy híres történetíró könyvében olvastam: kiderül belőle, hogy a régi rómaiak bizony nem imádták úgy az aranyat, mint mai utódaik.

...Történt, hogy egy Fabricius nevű római hadvezér az egyik szomszéd néptörzset megverte, de győzelmével nem élt vissza, hanem inkább megkegyelmezett a levert népnek, és tisztességes békét kötött velük. Ezért aztán hálaadó követséget küldtek hozzá, hogy megköszönjék kivételes jóságát és kegyességét; a követek körülnéztek, s látták, hogy sem a lakás, sem a fölszerelés nem méltó egy dictatorhoz, vagyis államfőhöz, megbízatásuk értelmében tehát három zsák aranypénzt öntöttek ki Fabricius asztalára, s kérték, hogy fogadja szívesen népük ajándékát, és tetszése szerint használja fel. A dictator nagyon szegény és vagyontalan ember volt, tehát a követek nem győztek csodálkozni, mikor Fabricius tenyerével előbb füleit érintette, aztán szemeit, végül orrát, torkát, majd hasát, és így felelt a követeknek:

"Amíg parancsolni tudok ezeknek a testrészeimnek, amelyeket most érintettem, mindenem meglesz, addig nem fogadhatom el a pénzt, melyet semmire sem használhatok. Adjatok inkább azoknak, akiknek szükségük van rá!"

A követek szégyenkezve tértek haza, és visszavitték aranyaikat is, hogy kiosszák a rászoruló szegényeknek; a győzelmes hadvezér, íme, így adott példát arra, hogy minden aranynál drágább kincs a tisztesség, az önzetlenség, a becsület...

- Én pedig emlékszem még Tiberius császár mondására a törhetetlen üveg feltalálójának kivégzése után: "Meg kellett halnia ennek az embernek, mert ha ez a találmánya elterjed, az arany egyszerre értékét veszti." Az emberiség szerencsétlenségére azonban az arany maradt az emberek legdrágább kincse - fűzte hozzá Sorana. - És minden hiába, ma is az aranyimádók vannak többségben, Fabriciusok pedig csak elvétve akadnak!

- Ezt, Soranám, helyesen jegyezted meg, s ezért holnap reggel az imént említett ősi történetírónak egyik meséjét kapod tőlem jutalmul. Ez a történetíró, az öreg Hérodotosz, abban a korban élt, amikor az emberek még mindent, amit hallottak vagy olvastak, készpénznek vettek; így vaktában elhitték a leglehetetlenebb meséket is. És most - jó éjszakát!

 

4. MAIA SEVERA TRAGÉDIÁJA

Amint a hármas Alpok hágóin átjutottak, egyenesen nekivágtak a Forum Julii városát környező síkságnak. A friss tengeri szél itt már beóvakodott a hálókocsi nyitott ablakain, de Barbius meg sem érezte a levegőváltozást, legfeljebb a másik oldalára fordult, és rendületlenül aludt tovább. Verginius azonban csöndesen, óvatosan fölkelt, zajtalanul felöltözött, az íróasztalhoz ült, és a pergamenlapokra egymás után rótta jegyzeteit a tegnapi tárgyalásokról. A másik kocsiban - bár a kocsis az éjjeli hajtásba belefáradt, és buzgón bóbiskolt - az utasok, bizonyára a friss levegő hatására, ébredeztek; a kis Murcia egy-két pillanatra fölneszelt, aztán újra elnyomta a buzgóság. Ezt a néhány pillanatot használta fel Lollia és Sorana arra, hogy felöltözködjék, az illatszeres dobozból levendulavizet öntsön tenyerébe, hogy felfrissítse arcát. Közeledtek a partszegélyhez, az út alig észrevehetően, enyhén emelkedni kezdett, olajfaerdők ezüstje, piniák sötétzöldje színezte a látványt. Körülöttük az üde zöld táj friss lehelete végre Barbiust is fölébresztette; a másik kocsi az Aesontius hídján nagyot zökkent, és erre a kis Murcia végleg felébredt. Éktelen sivalkodással jelezte különféle kívánságait, de amint anyját megpillantotta, hamarosan megnyugodott.

Az állomás épületén világosan olvasható volt az Aquileia név, de az állomás vezető tisztviselője is kilépett, és harsány hangon belekiáltotta a hajnalba:

- Aquileia! Vámállomás. Átszállás Genua felé.

A vámvizsgálat, a továbbutazók jegyeinek megváltása szokatlanul sokáig tartott. Az utasok bizony Noricumból is, Pannóniából is szívesen hoztak át vámköteles árut, a vámosok azonban a kincstár jövedelme érdekében minden árut kíméletlenül megvámoltak. Már szinte közmondásossá vált egyes vámosok szigorúsága. Barbiusnak azonban úgyszólván "bérlete" volt a vámra: sokkal több és sokkal fontosabb dolga volt, hogysem ráért volna a vámállomásokon alkudozni vagy veszekedni a folyton akadékoskodó vámosokkal, akik a birodalom minden határállomásán ismerték és tisztelték; ugyanis híres volt arról, hogy a borravalónak nevezett felülfizetésekkel sohasem fukarkodott: egy-két arany meg se kottyant neki. Nagyon is igaza volt, amikor ezt a közmondást idézgette: "Ami elvész a réven, megtérül a vámon." Meg is térült, tehát megérte.

Hogy pedig mennyire megérte, már a Forum Julii-i vámvizsgálaton bebizonyosodott. Egy asszonynál, aki Virunumban szállt állami postakocsira, a motozáskor a scrutator, bizonyos Abascantus nevű felügyelő két darab galambtojás nagyságú termésaranyat talált. Azonnal lecsapott rá, a csempészárut elkobozta, és a csinos asszonyt, akárhogy rimánkodott, száz arany pénzbírságra ítélte. Óriási riadalmat keltett ez a kemény ítélet az utasok körében, hiszen javarészt valamennyien a csempészetből éltek és gazdagodtak.

- Látod, Soranám, milyen furcsa a világ - fordult barátnőjéhez Lollia -, azt a csinos asszonyt kegyetlenül megbírságolta Abascantus, mi vígan vihetnénk át akármit, hiszen "bérletünk" van. Bizony, ha az indusok közelében élnénk, a fiatalasszony életével fizethetne a termésaranyért! Hallgasd meg a tegnap éjjel megígért Hérodotosz-mesét! Ezt meséli az öreg Hérodotosz az aranycsempészetről:

...Van egy harcias ázsiai nép, amelyet az indusok aranyszerzésre használnak fel. Kaszpatürosz városa mellett óriási pusztaság terül el, ezt sívó homok borítja, s ebben a homokban olyan hangyák tanyáznak, amelyek kisebbek a kutyánál, de nagyobbak a rókánál. Ezek az aranyhangyák. Rengeteg aranyat túrnak fel a homokból, az indusok pedig akkor indulnak az arany elrablására, amikor legnagyobb a hőség, mert ilyenkor ezek a hangyák a föld alatti üregekbe bújnak. Mikor az indusok odaérnek az aranyhangyákhoz, villámgyorsan megtömik zsákjaikat az aranyhomokkal, de ezek a hangyák megérzik az emberszagot, s üldözőbe veszik az aranyrablókat, és ha nem szaladnának onnan, az összeverődő aranyhangyák valamennyit elpusztítanák. Így szerzik az indusok azt a rengeteg aranyat, amellyel, úgy hiszik, akár az egész világot megvásárolhatják. Ebből láthatod, Soranám, hogy az emberiség már a mesés ősidők óta imádja és hajszolja az aranyat, és máig sem tanulta meg Fabricius ősi bölcsességét.

- Lolliám, köszönöm neked, hogy annyi szépre megtanítasz, és hadd mondjam meg: még sokkal többet szeretnék tanulni tőled. Hiszen én olyan tudatlan vagyok! Savariában nem is volt olyan iskola, amilyent te végezhettél... ehhez persze gazdagnak is kellett lenni.

- Édes kis Soranám, emiatt nem érdemes keseregned, hiszen te is gazdag vagy. Barbius jóindulata maga aranyat ér. És meglátod, hogy művészeted megnyitja előtted a tanulás és művelődés kapuit.

- Igazán jó vagy, Lolliám, reményt és önbizalmat öntesz belém. Ugye, görögül is megtanítasz? Már előre örülök, hogy igazán művelt embert akarsz faragni belőlem, a tudatlan rabszolgalányból.

- Ne mondd ezt többet! Nem vagy rabszolga, művészeted felszabadított. Csak bízzál magadban!

- Ha ilyen jó leszel hozzám, Lolliám, bízom a jövőben. Meglátod, hogy jó és engedelmes tanítványod leszek.

Alig fejezték be ezt a barátságos beszélgetést, máris leszálltak a hálókocsiból; Murcia rögtön anyja kezébe kapaszkodott, apja kezét is megfogta. Barbius csatlakozott hozzájuk, és megindultak a kijárat felé. Az állomás előtt Barbius három fogata várta őket. Elhelyezkedtek a kocsikban, csak Verginius maradt még az állomáson, hogy megvárja a következő gyorskocsit, amely majd meghozza a személyzet többi tagját is. Ezeket délre várhatták.

A kis városban a gyorskocsi reggeli érkezése éppoly nevezetes napi esemény volt, mint Savariában az esti zenés takarodó. A reggeli gyorskocsiérkezés azért is volt Aquileia legfontosabb eseménye, mert ehhez igazodott a forgalmas kis város egész napi munkája. Ezért volt kint az állomáson az aquileiai kereskedők és kézművesek minden valamirevaló megbízottja: átvenni a szállítmányokat és a rendeléseket; még aznap hozzá akartak látni a munkához. Ezért várta türelmetlenül a gyorskocsit a savariai Jodorus-divatárubolt itteni képviselője; itt volt még Andronicus, a legnagyobb pékség tulajdonosa, akinek süteményei és tortái Noricumban éppoly kapósak voltak, mint Pannóniában; Strobilus, a művészi agyagáruk híres mestere is megjelent, az ő asztali lámpái és csillárai még Dáciában is híresek voltak; ott állt a várakozók közt Domnius mester, a finom és drága cipők művésze, aki a genuai gyorskocsira várt, amely a fényűző és divatos női cipőkhöz szükséges finom bőrárut szállítja neki. És elmaradhatatlan volt Servius Sapinus, az aquileiai hölgyek dédelgetett szállítója, a római arany, ezüst és drágakő ékszercsodák bámulatosan ügyes kezű elővarázslója. Ő volt az aquileiai gazdag asszonyok, főleg pedig a divatos pantomimtáncosnők bizalmas és nélkülözhetetlen belső embere.

Ez a híres, sőt hírhedt ékszerügynök kebelbarátja volt az Alexandria és Aquileia között közlekedő luxushajó kapitányának, Tiberius Flaccus Eutropusnak, aki a mesés Kelet legkáprázatosabb ékszercsodáit szállította Aquileia kikötőjébe. Róla mesélik a bennfentesek, hogy egyik ékszerszállítmánya után nemrégiben egy talentum, azaz kereken hatezer denarius vámot fizetett. Nyilván megért ennyit neki ez az óriási befektetés. Ekkora vámra még a legöregebb emberek sem emlékeznek! Eutropus maga is szívesen emlegette ezt a roppant vámtételt: ehhez fogható még nem fordult elő hajóskapitányi életében. Servius Sapinus dúsgazdag vásárlói boldogan térítették meg neki ezt az elképesztő összeget.

Csak egy noricumi bányabérlő tud elképzelni akkora összegeket, amiket az aquileiai gazdag asszonyok a változatos ékszerekre kihajigáltak. Verginius szívesen elhallgatta volna órákig ezeket a káprázatos meséket, ezek kissé megrövidítették a várakozás idejét - hiszen valóságos mese volt ez a mindenféle pletyka -, de kötelessége elhívta ebből a környezetből, ahol valósággal dobálóztak a milliókkal: berobogott a genuai gyorskocsi, utána pedig Savaria felől érkeztek meg az állami kocsik, Barbius szolgaszemélyzetével.

A vámállomáson tovább folyt a zajos árucsere és alkudozás; Verginius már torkig volt mindenféle üzlettel; a rabszolgákat útbaigazította, ő maga gyalogosan megindult hazafelé. A gyomra is figyelmeztette, hogy már délfelé jár az idő, mégsem bánta a gyalogsétát: voltaképpen most ismerkedett először alaposabban a várossal. Egy ízben volt ugyan már Aquileiában, Barbius társaságában, de az az utazás csak afféle terepszemle volt, csak egy kis tájékozódás a város üzleti élete s főként kereskedelmi forgalma felől. Az akkor szerzett kedvező tapasztalatok bírták rá Barbiust üzlete áthelyezésére.

A titkár első ittlétére gondolt, mikor a városka széles sugárútján, a Via Julia Augusta vadgesztenyefákkal szegélyezett pompás főutcáján lépkedett. Most alkalma van mindent alaposabban megnézni ebben a szépséges kisvárosban, hiszen a jövőben itt fognak élni. Átvágott a Natissa folyócska apró hídjain, amelyek lépten-nyomon átszelték a városszéli villák pázsitos virágoskertjeit. Balra elhagyta a nagyszabású fürdőépületet, amely a Natissa partján terpeszkedett, és amint átment a legközelebbi hidacskán, fölmagaslott előtte az amfiteátrum roppant épülete s mellette az elmaradhatatlan Nemeszisz-szentély. Szeme alig győzte fölinni a rengeteg pompás látnivalót, a roppant méretű császári palotát s közelében az oszlopkoszorús vásárcsarnokot. S nem messze tőle a titokzatos Mithrasz-templomot, ezt a furcsa, barlangszerű szentélyt, amelybe csak a beavatottak léphettek be, ők is csak sötétedés után. Főúri pazar paloták sorakoztak a sugárút mentén, s a Jupiter-templom közelében egyszerre csak feltűnt a cirkusz roppant épülete, s a sugárút bal oldalán, valamivel feljebb, a basilica, a város törvénycsarnoka és a magistratus oszlopcsarnokos székháza. Mikor évekkel ezelőtt a gazdájával itt járt, nem volt ideje szemügyre venni ezeket a nagyszabású középületeket sem; most úgy érezte, ezek bízvást beillenének akár Rómába is - bár őszintén szólván a fővárost még sohasem látta. De látta Alexandriát, s így volt fogalma a világvárosról, s el tudta képzelni, hogy Róma, a világ fővárosa, milyen lehet.

Ilyesmik kóvályogtak Verginius fejében, amikor a város szívében, nem messzire a folyami kikötőtől, ráismert a Barbius-palota tágas tömbjére, a pazar épületre és a palotát karéjban övező melléképületekre: a raktárakra, olvasztókra, a műhelyekre és a szigorúan őrzött műtermekre. Ezekbe - okulva a savariai, Peculiaris-féle kémkedési kísérleten - a jövőben a tulajdonoson és titkárján kívül senki külső ember be nem léphet majd.

...Verginius megérkezett, a fárasztó gyalogséta után jólesett megpihennie a palota előtt kínálkozó félkör alakú márványpadon; ezen Barbius is szívesen fog pihenni esténként, egy-egy fárasztó nap után. Ilyenkor keresik majd föl üzletfelei, bizalmas barátai, szállítói: ez bizonyára így lesz, mikor állandó aquileiai lakosokká válnak.


A Barbius-féle műhely és kereskedés szervesen beleilleszkedett Aquileia lüktető életébe. Frissen áramlott rajta keresztül az üzleti élet vérkeringése; az új központ teljes egészében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Sorana kifogyhatatlan leleménnyel ontotta a mindig új és változatos formákat; nyersanyaga most már nemcsak a borostyán volt, hanem az ezüst és arany is. A kislányban kivirágzott a szobrászművész is, és Barbius egészen természetesnek tartotta, hogy könyvelője, Lollia, kövér összegeket utal át az Aelia Sorana-féle folyószámlára, Furius Purpurio pénzváltó üzletébe.

Verginius a Barbius-palota előtti félkör alakú márványpadon ült, akárcsak Aquileiába érkezésük napján. Idestova egy éve élnek itt; elgondolkozott a múlton, jelenen és jövőn.

Tekintete végigpásztázta az immár jól ismert városképet. Első pillantásra úgy tűnt, hogy a várost tenger veszi körül, de ő jól tudta, hogy a tenger csak ott kezdődik, ahol a Natissa és a Turris folyók torkollnak, s a torkolatig a mélyebben fekvő síkságot csak kisebb-nagyobb lagúnák tarkázzák, néhol mélyek, néhol csak sekélyek, de mind egyformán ezüstösen csillog a nyári napsütésben: innen az érzékcsalódás. A napsütésről eszébe jutott egy régi, tavaszi este, a savariai térzene harsogása, a kis Sibaris folyó lomha és egykedvű folydogálása a kisvárosi unalmon keresztül. Savaria büszkesége, a kecses és díszes Iszisz-szentély ugyan itt is nevezetességszámba menne; de egyébként óriási a távolság a két város közt! Ó, ez itt egészen más! Ezek az apró tengerszemek, ezek az ezüstösen csillogó és nyugtalanul fodrozó, beszédes kis tenger-unokák, ezek ezüstösen csillogó, finom kristálypoharak összecsendülését juttatják eszébe: Sorana felszabadulási lakomáját, a pucinumi nektár szívet melegítő kíséretével. De itt sem álltak meg nyugtalanul nyargaló gondolatai, hiszen az emlékezés óhatatlanul egy nevezetes évfordulót juttatott eszébe. Felugrott a hemicycliumról, és önkéntelenül meggyorsította lépteit, hogy minél előbb közölhesse Barbiusszal ezt a fölfedezését.

De ebben a pillanatban nyílt a palota kiskapuja, és éppen Barbius lépett ki rajta. Mintha csak egyet gondoltak volna, Barbius mosolyogva, tárt karokkal sietett kitűnő titkárja felé, mintha csak várta volna. És hamarosan kiderült, hogy valóban várta is, fontos elintézendők tervével. Azt a bizonyos évfordulót ugyanis Barbius számon tartotta, és ha most Verginius azért sietett gazdája elé, hogy felhívja figyelmét erre a napra, bizony, elkésett, mert a főnök nem felejtette el a nevezetes évfordulót. Ez volt az a nap, amelyen Sorana felszabadult szerződéses kötelezettsége alól. Vajon mit forgatott a fejében Barbius, hogy olyan rejtélyes mosollyal fogadta a titkárt? Talán csak nem tervezte azt, hogy a viruló szépségű kis Soranát feleségül vegye? Rosszul ismerte volna Barbiust, aki ilyesmit mert volna feltételezni róla. Senki sem csodálkozik, ha megragadja az alkalmat, és feleségül veszi a szépséges művészlányt, akiről annyi figyelemmel és szinte atyai szeretettel gondoskodik. Nem, Barbius józan üzletember volt, és tiszteletben tartotta azt a jó néhány évtizednyi korkülönbséget, amely közte és a kislány közt van, és visszagondolt Plautusra, Ciceróra és Senecára: nem akart, mint ők, a komikus vén férjek galériájába tartozni. Józan megfontolás volt nála, hogy bár továbbra is szívén viseli Sorana sorsát, sohasem teszi magát nevetségessé korához nem illő házassági tervekkel. "Maradjunk csak egyetlen szerelemnél, a vagyonnál" - vallotta őszintén önmagának. És ezzel a bölcs elhatározással élete végéig biztosította a maga és a kislány nyugalmát, kettőjük szép és tiszta kapcsolatát.

Barbius megköszönte titkárja figyelmességét, hogy ezt a nevezetes évfordulót emlékezetébe idézte, és közölte vele azt az ötletét, hogy szeretné Soranát az évforduló örömére valami emlékezetes ajándékkal meglepni.

- Szép gondolat ez tőled, Barbius, és méltó hozzád. De ne felejtsd el, hogy a kis Sorana a felszabadulása óta eltelt egy év alatt vagyonos nő lett. Művészetéből és jóvoltodból mindene megvan, mégpedig bőven, gondolj csak szokatlanul nagy fizetésére s nem utolsósorban a félszázalékos részesedésére, amely ebben az évben - Lollia tanúsága szerint - elérte a huszonnégyezer denariust. Ennyi a betétje Purpuriónál. Ez pedig számottevő vagyon, vagy mondjuk, hozomány, ezzel, ha kedve tartja, akár ezredes vagy tábornok férjet is kaphat.

- Ahogy én ismerem Soranát, nem hiszem, hogy egykettőre beleszeretne az egyenruhába. Tudtommal ő csak a művészetbe szerelmes, egyelőre eszében sincs férjhez menni.

- Majd meglátod, Barbius, hogy hamarosan elcsavarja a fejét valami jóvágású fiatalember, aki amellett okos és művelt ifjú is legyen, hisz Sorana igényes. Csak olyan valaki jöhet számításba nála, aki méltó lehet hozzá, megérti és segíti művészi vágyait és magasrendű törekvéseit.

- Ilyen ifjú manapság nincs, Verginius, vagy legalábbis olyan ritka, mint a fehér holló - jegyezte meg Barbius. - De majd elválik. Én bízom Soranában, hogy ki tudja majd választani a hozzá méltó élettársat.

- Nem sok remény van rá - felelte megvető kézlegyintéssel a titkár. - A mai fiatalságról nagyon rossz a véleményem: léhák, felelőtlenek, önzők és könnyelműek, ritka kivétel köztük a komoly ember.

- De hát azért akad - mosolyodott el Barbius az öreges dohogáson. - Például az én titkárom...

- Bocsáss meg, uram, hogy szavadba vágok, és komolyra fordítom a szót. Folyton az eszemben jár Sorana kis barátnője, a szépséges Maia Severa sorsa. Dúsgazdag és tekintélyes földbirtokos egyetlen gyermeke volt, művelt és finom teremtés. Hiába dédelgették szülei, hiába kényeztették és féltették, hiába óvták a veszettül csinos, ám léha és romlott Lepidus századostól, Maia halálosan belebolondult az egyenruhájába, a sima modorába, behízelgő, hazug bókjaiba. Szülei végül is férjhez adták hozzá. De az úgynevezett boldogság csak hetekig tartott; Lepidus nem tudta megbecsülni a lányt, aki szépsége mellett kivételesen tehetséges költő is volt, verseit nagy sikerrel adták elő a felolvasóestéken, sőt egy kötetnyi verse már közkézen forgott, Atrectus kiadásában. Maia Severa nevét szárnyára kapta a hír, és minden remény megvolt rá, hogy a legközelebbi pályázaton megnyeri a capitoliumi versenyen az arany babérkoszorút. Sajnos, erre nem került sor; a szép Lepidus nem tudta féken tartani alantas szenvedélyeit: mértéktelenül ivott, dorbézolt, és részegségében nemegyszer durván bántalmazta szépséges és finom lelkű feleségét. Maia szenvedett, sorvadozott, szíve mélyén talán meg is bánta, hogy a szép Lepidusnak adta fiatalságát, szépségét, feláldozta tehetségét. De hiába viselkedett a fiatal férj gyalázatosan: az asszonykán nem lehetett segíteni, gyógyíthatatlanul szerelmes volt a hozzá méltatlan emberbe, nem taszította el, még a bántalmazásait is tűrte. Addig-addig, míg egy bús őszi napon vége nem szakadt szenvedéseinek: tizenhat éves korában meghalt. Az orvosok szerint végelgyengülésben, testi-lelki értelemben egyaránt... Aquileiát kimondhatatlanul megrázta ez a szörnyű eset, és úgyszólván az egész város megsiratta a szépséges és tehetséges Maia Severa korai és méltatlan elmúlását. Halálos ágyánál ott volt Sorona is, és én remélem, hogy jól szívébe véste a zokogva meghallgatott, halkan elsuttogott búcsúszavakat: "Vigyázz a tehetségedre, Sorana, ne áldozd fel senkiért és semmiért!"

Hidd el, uram, Soranát szíven ütötték drága kis barátnőjének utolsó szavai, és úgy hiszem, megértette, hogy a kis Maia szinte a síron túli intelme komoly kötelezettséget rótt rá. Ezért ne féltsd őt, Barbius, fel van vértezve a könnyű és hozzá méltatlan meghódolás ellen.

Megilletődötten hallgattak egy darabig, s némi szünet után Verginius folytatta a beszélgetést:

- Uram, térjünk vissza az évforduló méltó megünneplésére. Mint említetted, valami kivételesen emlékezetes ajándékot kívánsz adni neki. Azt hiszem, megkönnyítem számodra a dolgot, ha egyben egy titkot is közlök veled.

Barbius barátságos biztatására a titkár nagy nekifohászkodás után belefogott a "titok" elbeszélésébe. Nem volt az valami főbenjáró dolog, hogy ilyen nagy feneket kellett volna keríteni neki, Verginius azonban igen fontosnak tartotta, és alig várta a pillanatot, hogy a hivatalos ügyekről való beszámolás után tegnap esti élményeit is elmondhassa. Mert valóban élmény volt számára tegnap esti beszélgetése a művésznővel.

- Tehát tegnap este fölkeresett irodámban a kis Sorana, és bejelentette, hogy mivel rövidesen lejár az egyéves szerződéses szolgálat ideje, az a szándéka, hogy hosszabb tanulmányútra megy. Meg akarja ismerni Rómát és Itáliát, s nem lehetetlen, hogy áthajózik Görögországba is, hiszen az a művészet klasszikus földje, és művészi ízlését és tehetségét ott fejlesztheti tovább igazán. Minthogy pedig szabad ember, és pénze is van bőven, elhatározta, hogy római, itáliai és görögországi tanulmányútját már a jövő héten megkezdi. Ehhez a tervéhez nyújts neki támogatást és segítséget, uram, ez volna a legszebb ajándék, amit a kis művésznőnek adhatsz.

- Merész vállalkozás ilyen nagy útra menni - jegyezte meg Barbius. - És hogyhogy nem engem avatott be elsőnek "titkába", illetve terveibe? Hiszen tudhatja, hogy én csak jót akarok neki; például igazán hasznos tanácsokat adhatnék utazása megszervezéséhez: nemhiába utaztam be a fél világot!

- Ezt ő is tudja, és közölte velem, hogy elsősorban neked akarta elmondani terveit, de nem merte. Attól tartott - nem, nem a hűtlenség vádjától, hiszen tanulmányútja után is csak neked akar alkotni, hanem attól, hogy lebeszéled az utazásról, horatiusi hasonlatokkal élve a tenger ezernyi veszélyéről. Ezért kért meg engem, hogy mintegy közvetítőként kettőtök közt, kipuhatoljam véleményedet: helyesléssel vagy ellenérzéssel találkozik-e a terve nálad? Itt az alkalom: lebeszélés helyett biztosítsd jóakaratú támogatásodról.

- Eszem ágában sincs lebeszélni őt szép tervéről - dohogott Barbius -, sőt inkább rábeszéltem volna, ha neki magának nem jutott volna eszébe. De egyet a lelkére kötök majd: ne utazzék egyedül, hanem csak megbízható kísérővel. Magányos nőt ezer veszély fenyeget ilyen hosszú úton. Én már gondolkozom is a megfelelő kísérőn.

- S így meg tudnád oldani az útitárs problémáját?

- Azt hiszem: igen. A szerencsés véletlen úgy hozza magával, hogy pénzügyeim kezelője, Furius Purpurio is épp a jövő hétre tervezi római és görögországi útját. Ez az üzleti körút a szokásosnál kissé hosszadalmasabbnak ígérkezik, hiszen üzleti ügyei miatt Capuában, Herculaneumban, Pompejiben, Neapolisban és Brundisiumban is kell töltenie egy-egy napot; de maga az utazás sem lesz unalmas: több hetes adriai-tengeri út a szigeteken át a görög anyaországig, amely az építészet, a szobrászat és a festőművészet ezernyi csodájával várja Sorana szépre szomjazó lelkét.

Furius Purpurio barátom, a jövendő útitárs ugyan tanáros tudománynak tartja Pauszaniasz görögországi útikönyvének ezernyi adatát és leírását, mégis ezt fogom a kislány kezébe adni; ámbár Sorana most fogja igazán sajnálni, hogy nem tanulhatott meg jobban görögül, és így nem olvashatja fennakadás nélkül a színes és szemléletes leírásokat a görög városok művészi emlékeiről, legföljebb csak latin fordításban. De sebaj, sokat tanulhat még hozzá az öreg Purpurio lelkes elbeszéléseiből, mert őt üzleti ügyei már ötször szólították Görögországba, és utazása közben nyitott szemmel figyelte a kincses görög városok emlékeit és látnivalóit.

Ez a társasutazás kis művésznőnk számára igazi tanulmányút lesz - jegyezte meg befejezésül Barbius. - Ízlése és tudása bőségesen gyarapodni fog, hiszen már itt Itáliában is csodálta és élvezte az etruszk művészet különös alkotásait, ihletet adó kincseit. De attól, amit Rómában látni fog, szeme-szája eláll majd csodálkozásában; Görögországról nem is beszélve! Csak az a görög tudás, az fog hiányozni neki - csóválta fejét a derék Barbius -, igaz, hogy rengeteg művészi munkája mellett buzgó tanítványa volt Lolliának: ez alatt az egy év alatt meglepő irodalmi és történelmi jártasságra tett szert - de az a görög, az a görög nem megy ki a fejemből! Miért is nem taníttattam?


Mindenféle aggodalom és megfontolás után tíz nap múlva Sorana mégiscsak útra készen állott: sírva-nevetve búcsúzott jóságos "fogadott apjától", a testvérként megszeretett Lolliától, s fájó szívvel intett vissza a mindkét kis kezével búcsút intő Murciának:

- Isten veletek! Sohasem felejtem el a jóságotokat!

...A kocsis a lovak közé csapott, feldübörgött az ezüstveretes, fekete bőrhuzatú kocsi: Barbius figyelmességének tanújeleként ismét az ő kényelmes járművén utazhattak. A mindenfelől áramló szeretet megnyugtatta a szipogó Soranát, már könnyei közül felderengő mosollyal hallgatta Purpurio bácsi bölcs szavait arról, hogy minden fájdalmas búcsúnál a jövendő vidám viszontlátásra kell gondolni; most meg még különösképpen az előttük álló csodálatos élményekre.

- Előre hát, Rómába! Fel a fejjel, kislány, boldog örömmel készülj a találkozásra - Rómával.

 

5. A SZENT VÁROSBAN

Amikor megérkeztek Rómába, a szent városba, Purpurio bácsi karon fogta Soranát, és néhány nap alatt végigjárta vele Róma templomait, hogy lássa a főváros nevezetességeit; az ámuló Sorana meggyőződött róla, hogy a templomok a legtágasabb és legpompásabb épületek. Ezekben gyűjtötték össze, őrizték és magyarázgatták a művészi szobrokat és domborműveket, valamint a természeti csodákat, rendellenességeket. Az akkor ismert világ valamennyi temploma őrzött és mutogatott ilyen természeti csodákat, és Purpurio bácsi sohasem fogyott ki a művészet és természet csodáinak ismertetéséből és magasztalásából, folytonos utalással arra, hogy hasonló értékes ritkaságok akadnak majd lépten-nyomon útjukba a görög templomokban is; ezekben a látogatók megcsodálhatják még a legyőzött idegen népek fegyvereit és harci eszközeit is. Persze mindenütt voltak tanult vagy betanított vezetők, magyarázók és tolmácsok, akik részletes (bár nemegyszer légből kapott) felvilágosításokkal szédítették el a hiszékeny látogatókat.

Purpurio bácsi mindenütt figyelmeztette Soranát a templomok pazar környezetére, a sudár pálmákra, bókoló ciprusokra és a csodálatos, ritka virágokra, amelyek a kivételesen gyönyörű parkokat és ligeteket díszítették. Egyik író úgy nyilatkozott a múzeumokká avatott templomok remek szépségéről és kincseiről, hogy a művészet csodákat teremt ugyan, de a természet a legnagyobb csodatevő.

- Majd ha eljutunk Szmirnába, látsz a templomban egy torzító tükröt, amely idétlenekké és nevetségesekké, ijesztőkké és torzakká nyomorítja azokat, akik belenéznek magyarázott buzgón Purpurio. - Itt Rómában, a Mars-templom kincsei közt pedig őrzik azt a tőrt, amellyel a 65. év összeesküvői nevében Nerót meg akarták gyilkolni, ezt azonban Nero az összeesküvés leleplezése után a capitoliumi bosszúálló Jupiternek ajánlotta fel. Ne felejtsd el - tette hozzá Purpurio bácsi -, hogy ilyenféle történelmi emléket majdnem minden római templomban őriznek; így a Concordia-templomban a mondabeli Polükratész szardonix gyűrűjét, Delphoiban pedig Pindarosz egykori székét, sőt a görögországi Thébaiban a sírját is mutogatták az idegenvezetők, továbbá házát, amelyben élt és meghalt. Ha majd Cicero leveleit olvasod, megtalálod bennük azt a vallomását, hogy Metapontumban fölkereste Püthagorasz lakóházát és azt a szobát, amelyben a legendás filozófus meghalt. Az idegenvezetők a legszívósabban Nagy Sándor emlékeihez ragaszkodnak, és szívesen mutogatják a százados tölgyfát, amely alatt a khairóneiai csatában a király sátra állt. Alexandriai sírját a római császárok mindig meglátogatták, sőt Caligula a páncélját is kivétette sírjából. Sorra mutogatják az idegenvezetők a római Palatinus hegyen a császárok szülőházát és emléktárgyait. Majd ha végigsétálunk a Palatinuson, én is megmutogatom neked ezeket a nevezetes emlékhelyeket, de én nem mulasztom el hozzáfűzni kritikai megjegyzéseimet, hogy kellőképpen megrostáld az adatokat, és magad is megítélhesd, mennyi bennük a költészet, vagyis a legenda.

Itt Rómában arról is meggyőződhettek, hogy a rómaiaknak nem volt igazi érzékük a természet önmagáért való szépségei iránt: minden természeti szépben vagy különös alakulatban elsősorban a mítoszi vonatkozásokat keresték. Ha valamely érdekes vagy furcsa növény, bokor, virág, folyó, tó vagy szikla nem adott alkalmat és módot valamiféle mítoszi magyarázatra, azt bizony nem értékelték; a szokatlan vagy furcsa alakú, óriásira nőtt piniákat, ciprusokat vagy cédrusokat, pálmákat csak akkor becsülték meg és tisztelték, ha valamiféle mitológiai magyarázatot tudtak hozzájuk fűzni. A régi görögök és rómaiak természetérzéke csak a mitológia szűrőjén keresztül érthető és magyarázható: a kristálytükrű forrásokban Narkisszosz nézi szépséges arcát, a visszhangban Ékhó zokog; a sudár, kitárt karú embert formázó babérfa talán az Apollón elől menekülő Daphnét rejti; a két termetes, százados tölgyfa lombjainak susogásában Philémon és Baukisz öreges-jóságos motyogása hallik.

Sorana egyre jobban értette Purpurio magyarázataiból, hogy a környezet és a táj varázsa igazán csak az irodalmi, a költői és prózai feldolgozáson keresztül érzékelhető és értékelhető. Sorana így jött rá, hogy az irodalom, főképpen a költészet alapos ismerete nélkül művészete sohasem teljesedhet ki, és nem tökéletesedhet éretté. És most már nemcsak gyönyörködött a sokféle látnivalóban, hanem tudatossá is vált benne a szépség élvezete, párhuzamosan irodalmi élményeivel. Gyökeret vert lelkében az a meggyőződés, hogy a művészet kulcsa a költészet. És innen kezdve az olvasásra vetette rá magát. Ebben legelőször Purpurio igazította útba, mindenekelőtt megbízható és kiváló görög tanárt szerzett neki, aki az első tíz lecke után nem győzte dicsérni a kislány éles felfogását, kiváló nyelvérzékét és haladását. Hamarosan kiderült, hogy a tanár, Khrüszérosz, nemcsak a görög irodalmat ismerte kiválóan, hanem maga is írogatott görög verseket. Soranának nemcsak az tetszett Khrüszéroszban, hogy rendkívül tanult és művelt ember volt, hanem még inkább az, hogy jó ismeretségben volt Róma kiváló íróival és költőivel, úgyhogy Sorana az ő révén hamarosan bekerült a legjobb és legműveltebb társaságba.

Ez a válogatott társaság összejöveteleit abban a pompás könyvtárban tartotta, amelyet kétszáz évvel ezelőtt Augustus császár tábornoka, Asinius Pollio alapított. Rómában itt volt a görög és latin írók legteljesebb gyűjteménye. Ebben az időben Caius Julius Hyginus, a kiváló tudós volt a könyvtár - az úgynevezett palatinusi könyvtár - vezetője. Sorana, mikor Khrüszérosz bevezette hozzá, azonnal Hyginus híres és népszerű könyvét kérte, amelyet a könyvtár librarius rabszolgája percek múlva oda is hozott neki az olvasóterembe. Soranának szerencséje volt, mert a tudós szerző szívesen felelt érdeklődő kérdéseire bizonyos rejtett mitológiai vonatkozások tárgyában. Hyginus könyvének az az előnye is megvolt, hogy a mondai tárgyak irodalmi feldolgozásait is pontosan felsorolta. Így a kis művészlány egy füst alatt tájékozódott a görög és latin költészet mitológiai tárgyú alkotásairól, éspedig a legavatottabb szakértő, Hyginus tudós magyarázatai kíséretében.

Sorana hetekig az új felfedezések lázában égett a római tartózkodás első idejében. Napjait azzal töltötte, hogy a könyvtárban olvasott, és különösen a görög nyelvben és irodalomban szerzett kivételes jártasságot és tájékozottságot. Már nem volt szüksége Purpurio bácsi magyarázataira.

A "Kakas"-hoz címzett fogadóban szálltak meg. Kényelmesen helyezkedtek el, mindkettőjüknek külön lakosztálya volt, hogy ne zavarják egymást. Ez afféle családi, jó hírű vendégfogadó volt, így, hogyha Purpurio üzleti ügyeiben járta a várost, Sorana bízvást maradhatott egyedül: a gazda, a kövér és rezes orrú Subulo meg Glauco, a rabszolga úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.

Egy szép őszi napon Sorana éppen a palatinusi könyvtárba készült, írószereit és előre megvonalazott pergamenlapjait kikészítette, hogy folyamatosan róhassa jegyzeteit olvasás közben, amikor erélyes dörömbölés zavarta fel a szálloda csendjét, s Glauco máris fürgén odasietett a kapuhoz, hogy a váratlan látogatót - ha jó szándékkal jön vagy ismerős - azonnal bebocsássa. Amint kinézett a kapuba vágott kukucskálón, a jövevényben örömmel ismerte föl régi barátját és rabszolgatársát, a dúsgazdag és tekintélyes Trebius Victor rabszolgáját és titkárát, az előkelő megjelenésű Calendiót. Ez a Calendio ritka kincs volt: titkár, gyorsíró, házfelügyelő, számvevő és könyvelő egy személyben, Trebius Victor teljhatalmú bizalmasa. Az előkelően és divatosan öltözött Calendio nagyalakú, összehajtogatott pergament szorongatott a kezében, úgyhogy Glauco az első pillanatban felismerte, hogy Trebius Victor szenátor titkára fontos üzenetet hoz. De vajon kinek?

Kérdezősködni nem illett, azt már tudta Glauco, tehát kinyitotta a nehéz kaput, amelyen a szenátor titkára magabiztosan benyomult, és minden kérdés nélkül rögtön ki is elégítette rabszolgatársa kíváncsiságát.

- Jó napot, Glauco! - üdvözölte méltóságteljesen. - Purpurio urat keresem.

- Jó napot, Calendio! - igyekezett Glauco utánozni az előkelő rabszolga szertartásos modorát. - Sajnos gazdám, Purpurio úr nincs itthon. Üzleti ügyeit intézi a városban. Mi járatban vagy, öreg barátom? - kérdezte most már közvetlen hangon, kiesve előbbi fennkölt beszédmódjából. - Üzenetet hoztál a szenátor úrtól?

- Üzenetet is, levelet is - válaszolta tartózkodón Calendio.

- Ebben a nagy paksamétában bizonyosan valami meghívó van - vélekedett Glauco.

- Alighanem táncmulatság készül gazdám, a szenátor úr palotájában - nyilatkozott hűvösen Calendio, a meghívó tartalmára célozva -, bár én csak úgy találgatom, s isten ments, hogy csak egy szót is elárulj ebből a találgatásomból!

- Néma leszek, mint a sír - bizonykodott Glauco.

- Nem is kell olyan nagyon megnémulnod, hiszen tulajdonképpen az sem főbenjáró bűn, ha ráhibázol, s aztán elárulsz valamit találgatásodból.

- Hát akkor először mért volt szükség a szigorú tilalomra? - kérdezte meghökkenve Glauco.

- Csak a tekintély okából - oldotta meg a fogas kérdést Calendio. - Meg aztán tudod, a rabszolga íratlan törvénye: "Sokat tudjon, keveset beszéljen." Ez más szavakkal az a régi bölcsesség, amit a közkeletű közmondás így fogalmaz: "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

- Ezzel aztán fején találtad a szöget, barátom - heherészett Glauco, aki korántsem volt olyan eszes és művelt fiatalember, mint jóval előkelőbb rabszolgatársa. Ha szópárbajra került volna sor, nyilvánvaló, hogy Glauco marad alul; de abbamaradt az eszmecsere, mert a lépcső legfelső fokán megjelent Sorana, és barátságos, de határozott hangon szólította Glaucót:

- Készülj, negyedóra múlva indulunk, elkísérsz a könyvtárba!

- Igenis, kisasszony - nyugtázta a parancsot a rabszolga. Ezzel Sorana vissza is vonult emeleti szobájába, hogy összeszedje pergamenjeit és írószereit. Amint megfordult, és megindult fölfelé a lépcsőn, nyomába szegődött hatalmas fekete szőrű angóramacskája, amely a Leo névre hallgatott.

Ebben az időben kivételes ritkaság volt Rómában az angóramacska, s egyúttal pedig kivételesen drága is; csak nagyon gazdag emberek engedhették meg maguknak a macskatartás fényűzését. Egyiptomban azonban mérhetetlenül elszaporodott, mert az egyiptomiak szent állatnak tartották, és a világért sem adtak volna el egyetlen darabot sem senkinek. Az ázsiai származású angóramacska pedig ritka kincs volt, és mivel messziről is hozták, szinte megfizethetetlenül drága. Sorana Leója értékes háziállatnak számított, ezenfelül meglehetősen tanulékonynak és idomíthatónak is bizonyult, úgyhogy értette, ha nevén szólítják, és engedelmesen követte kis úrnőjét: elébe tartott, összefogott két kezét vezényszóra átugrotta, két lábon állva, mint egy kis mormota, kérte és várta a jó falatokat; tehát hihetetlen a tudálékosoknak az a ráfogása, hogy az angóramacskák vakok és süketek. Erről persze szó sem lehet, különben nem volnának idomíthatok semmire sem.

Calendio elbámult, mikor meglátta Sorana kíséretében a drága angóramacskát, és irigyen gondolt arra, hogy macskája még az ő hatalmas urának, Trebius Victor szenátor úrnak sincs! Csak a könyvmolyok - amilyen Calendio is volt - tudtak jóval többet a macskákról, mint az átlagosan művelt emberek. Calendio, amint utánanézett a ritka és pompás állatnak, rosszallón csóválta a fejét, és a fogai közt mormolta:

- Gazdag úr lehet ennek a kisasszonynak az apja, legalábbis milliomos! Már csak a kincseket érő macskájáért is érdemes volna a kisasszonyt feleségül venni!

- Orrod tőle fokhagymás! - szólt rá Glauco. - Verd ki a fejedből az ilyen bolond ötleteket!

- No, ide figyelj, Glauco! Csak tréfa volt, térjünk vissza a macskákhoz. Én olvastam már az efféle csodaállatokról egyet-mást, s ha akarod, szívesen elmondok neked egyet a sok érdekességből. Érdekel?

- Szívesen meghallgatlak - nyugtatta meg Glauco.

- Tehát - kezdett bele az elbeszélésbe Calendio - a híres-nevezetes és nagy tehetségű consul, Aemilius Paullus körülbelül száz esztendővel ezelőtt háborúba keveredett Makedónia királyával, az izgága Perszeusszal. Változó szerencsével folyt a harc; hol Róma került fölül, hol Perszeusz, a szenátus pedig szinte egyfolytában a makedóniai háborúról tanácskozott. Történt egyszer, hogy Aemilius Paullus, a szenátusból hazajövet, észrevette, hogy kislánya, Tertia szeretettel megcsókolja ugyan, de közben keservesen zokog, és apja sehogyan sem tudja megvigasztalni és lecsendesíteni. Végül is megkérdi a consul a kis Tertiát:

- Ki bántott, kislányom? Fáj valamid? Mondd meg, mi bajod...

Zokogva felelte a kislány:

- Apukám, szörnyűség történt, az én gyönyörű cicám, akit úgy, de úgy szerettem, meghalt... Apukám, én olyan szerencsétlen vagyok! Mért halt meg a kedves kiscicám, akit Perzsikének becéztem? Mért halt meg az én gyönyörűségem? Apukám, hát lehet az igaz, hiszen úgy szerettem! Jaj nekem, apukám, édes apukám, jaj nekem!

- Mondd csak, kis angyalom, igazán meghalt?

Tertia zokogva hagyta rá:

- Jaj, szegényke, bizony meghalt. Hiába simogatom, hiába dédelgetem, nem mozdul! Vége van szegénykének, bizony.

- Tertia, drágám, neked kimondhatatlan bánat ez, de apukádnak nagy öröm és vigasztalás.

És mikor a kislány rémülten kapta fel könnyben úszó arcocskáját, szelíden mosolyogva magyarázkodni kezdett:

- Nem azért öröm és vigasztalás nekem a te kiscicád gyászos halála, mintha nem szerettem volna, és nem gyászolnám veled együtt, kislányom, hanem azért, mert ez isteni ujjmutatás, isteni jóslat, hogy a kis "Perzsa" azért halt meg, hogy előre megbiztasson bennünket a makedóniai háború vége felől. Szívből sajnálom a kiscicádat, édes Tertiám, de ezzel az eseménnyel az istenség arra kíván utalni, hogy a "nagy" perzsa is meghal a háborúban, és a mi római seregeinké lesz a győzelem. Ez pedig isteni biztatás, és úgyszólván tévedhetetlen, tehát a győzelem biztosra vehető, és utána diadalmenetet tarthatok, ami egy hadvezérnek a legszebb jutalom a háborús erőfeszítésekért. Ha jól értelmezzük ezt a gyászos esetet: a te Perzsikéd, halálával, kislányom, fényes diadalmenetem előhírnöke volt.

- Igen, apukám - jegyezte meg a kislány, még mindig szepegve és fel-felzokogva -, de azért Perzsikének nem kellett volna meghalnia!

- Tertia, római kislány vagy, és nem szabad elfeledned, hogy a római dicsőségért minden áldozatot meg kell hoznod, még a legnagyobbat is. A kis Perzsike halála - ismétlem - a jóslat szerint a "nagy" perzsát, Perszeuszt, a makedón királyt megsemmisítő győzelem isteni és igazmondó hírnöke - mondta erélyesen a consul. Vigasztalásul még hozzátette: - Ígérem neked, hogy új macskát kapsz tőlem a győzelem után, még szebbet, mint Perzsike volt: tigriscsíkos, zöld szemű kiscicát kínált a minap az állatkereskedő. Akkor még a tied megvolt, s ezért nem vettem meg, de holnap megkapod. - Erre a kislány megnyugodott, s így Perzsike dicsőséges véghez, ő pedig újabb kedvenchez jutott. S ami a fő: Aemilius Paullus is megtarthatta nemsokára a hőn óhajtott diadalmenetet.

Glauco megköszönte az érdekes történetet, és szívélyes búcsút vett Calendiótól. A levelet Purpurio lakosztályában az asztalra helyezte, majd bekopogott Sorana szobájába: útra készen állt a kisasszony szolgálatára.


Ezzel a meghívással azonban még korántsem zárult a mai mozgalmas nap: Purpurio bácsinál délután a consul volt vendégségben, s csak miután az előkelő vendég és üzletfél elment, láthatott hozzá postája felbontásához. A consul is ügyfele volt a dúsgazdag pénzembernek, az ő vagyonát is Purpurio kezelte, de bármily szívesen látott és nagyra becsült vendég volt, jólesett, hogy távozása után már semmi program sem fenyegette nyugalmát. Már csak a postabontás van hátra - titkárját szólította, hogy lásson hozzá. Alig várta, hogy minden ügyet elintézve, átadhassa magát a délutáni pihenésnek.

Amikor azonban a titkár megjelent a dús és változatos aznapi postával, úgy látszott, nem egyhamar kerül sor a sziesztára. A nagyalakú levél, amelyet Glauco átvett, valóban meghívó volt Trebius Victor holnaputáni táncestélyére, amelyen bemutatkozik házának új tánctanára, a divatos és híres Mnésztér, számos császári kitüntetés büszke tulajdonosa. Ez a népszerű pantomimus-művész, vagyis balett-táncos mindenkit érdekelt, még Purpuriót is. A meghívottak közül talán éppen ő volt a legkíváncsibb az új balett zenéjére és koreográfiájára, hiszen ő az egész mondavilágnak minden rejtett vonatkozását töviről hegyire ismerte. A táncért tehát nemcsak a fiatalok rajongtak, hanem az öregek is, akik már érett ésszel ítélték meg a tánc irodalmi vonatkozásait. Abban a kis irodalmi körben, amely a palatinusi könyvtárban tartotta összejöveteleit, szinte kötelező olvasmány volt a görög Lukianosz remek filozófiai dialógusa "a táncról", amely józan fékezője lehetett a jobb, vagyis vagyonosabb társadalmi rétegek táncőrületének. Minden úgynevezett jobb házban legalább heti egy táncórát tartottak, s ezeken mutatták be hivatásos tánctanítók a legújabb táncdalokat. Egy-egy ilyen házi táncestély valóságos társadalmi esemény volt, s az Acta Diurna, a hivatalos állami újság részletes leírást közölt róla, s ezzel egyúttal a zeneszerzőknek és énekeseknek is értékes reklámot csapott.

A meghívó két személyre szólt, és a szövege az volt: "Trebius Victor szívesen látja Purpurio urat és kedves nejét táncestélyére."

- Ez nagy megtiszteltetés - dörmögte a fogai közt Purpurio -, csak azt nem tudom, hogy vegyek én hirtelenében feleséget, ha annak idején elfelejtettem megnősülni.

Amint javában töprengett, váratlanul betoppant a szobába Sorana, könyvtekercseivel és teleírt pergamenlapjaival. Purpurio bácsi ezzel a felkiáltással fogadta:

- Hopp! Megvan!

- Mi van meg, Purpurio bácsi? - kérdezte a kis művészlány kíváncsian.

- Megvan a megoldás, kislányom - felelte a bankár boldogan és sugárzó arccal. - Egyúttal megvan a második személy is!

- Nem értem - csodálkozott ámulva Sorana.

- Pedig világos: holnapután estére meg vagyok híva Trebius Victor szenátor úrhoz. A meghívó nekem és a feleségemnek szól, vagyis két személynek. Mivel nekem nincs feleségem, az volt a nehéz kérdés, hogy ki legyen a második személy. És ezért rikkantottam el magamat, mikor te beléptél: te leszel a második személy! Ha nem is feleségem, mert én, őszintén szólván, inkább a nagyapád lehetnék. Szóval te leszel a másik meghívott, ha ugyan az olvasás mellett nem veted meg a táncot. Örülnék neki, ha velem tartanál, mert én nagyon szeretem a pantomimust, főleg a zenéjét. Ott bizonyára pompás élményben lenne részünk, hiszen Mnésztér ma Rómában a legdivatosabb táncjáték- és zeneszerző. Ha eljössz, kislányom, az én kedvemért öltözz a kék selyemruhádba; ámbár "második személy" leszel, de mégis valaki: a "Kis táncosnő" mestere. Így foglak bemutatni a házigazdának, s hiszem, hogy Trebius Victor meg lesz elégedve a változással: azzal, hogy nem létező feleségem helyett téged viszlek magammal.

- Szívesen veled tartok, drága Purpurio bácsi! Alig várom a sokat ígérő táncestélyt, és azt a ruhámat veszem föl, amelyiket te akarod. Külön megköszönöm neked, hogy ily módon bemutatsz a legelőkelőbb római társaságnak is.

Sorana csupa vidámság volt, perdült-fordult, készülődött élete első nagy táncmulatságára.

Olyan hosszúnak tűnt fel odáig az a két nap!...

 

6. A TÁNCESTÉLY

Végre elmúlt a két hosszú nap, közeledett az este. Elindultak az Esquilinusra; itt volt Trebius Victor palotája, gyönyörű parkok közelében, s meg kell adni, a palota kertje, illetőleg parkja maga is valóságos látványosság. Róma előkelő társadalma valósággal törte magát a meghívókért, és boldog volt, akinek sikerült ilyent akár csalafintaság, akár megvesztegetés árán szereznie. De a meghívó magában még semmire sem jogosított: háromszoros ellenőrzésnek kellett alávetnie magát mindenkinek, hogy beléphessen a parkba. Annyi volt a rabszolga, a titkár, írnok, számvevő, ellenőr, főleg nomenclator (mindenkit ismerő és megnevező bennfentes), hogy a vendég valósággal beleizzadt, mire a sokszoros ellenőrzést baj nélkül megúszta.

Furius Purpuriót és Soranát Calendio bocsátotta be, mély meghajlássál. A bankár a kétszemélyes meghívó birtokában büszkén, szinte peckesen lépkedett a kis művésznő mellett, és sokért nem adta, hogy itt lehet ebben a tündén parkban, Róma legelőkelőbb társasága körében.

Mikor végre a csodálatos park bűvöletéből bejutottak a palotába, ott a természet szépségei után a művészet gyönyörűségei kápráztatták el a válogatott közönséget. Akik ide bejutottak a sokszoros ellenőrzés rostáján keresztül, azok kétségtelenül legalább tizenhárom próbás előkelőségek, vagyis a cím, rang és vagyon, hivatal és méltóság fennkölt birtokosai és kiváltságosai voltak. Persze meg sem fordult a vendégek fejében olyan szentségtörő gondolat, hogy a válogatott rabszolgaszemélyzetben tucatszám lehetnek náluk jóval különb, értékesebb emberek: kiváló filozófusok, pedagógusok, festők, szobrászok, zeneszerzők és másfajta művészek, akik saját népüknek büszkeségei lehettek volna, ha történetesen nem rabszolgák. Csakhogy szabadság nélkül minden szellemi kincsük, testük-lelkük: mindenük az elnyomóké volt. A római legjobb társaság uraiban fel sem merült a gondolat, hogy mily sok értékes szellemi kincs lappang és vész el a rabszolgasorban tartott, elnyomott tömegben. Rabszolgáikat testestül-lelkestül magántulajdonuknak tekintették, és kényre-kegyre bántak velük.

A kiváltságos társaság leányai, asszonyai, ifjai és férfiai azonban sohasem gondolkoztak ilyen súlyos és nyugtalanító kérdéseken, ők élvezni akarták kiváltságos helyzetük előnyeit: a válogatott ínyencfalatokat, a drága pénzen beszerzett tengeri rákokat, angolnákat, homárokat és langusztokat, osztrigákat és a jégbe hűtött halikrát, gyenge bárányok és fiatal malacok májából, veséjéből és velőjéből remekelt ételcsodákat, mindezt teli szájjal habzsolták és szürcsölték. Eszükbe se jutott, hogy ezerszámra vannak Rómában munkások, nehéz munkát végző kisemberek, akiknek robotos életmódjuk mellett a mindennapi száraz kenyérre vagy köleskására is alig jut. Aki osztrigával, kaviárral és tengeri pókok rózsaszínű húsával tömi meg bendőjét, annak ugyan nem jutnak eszébe a kenyértelen proletárok. Pedig nem múlik el egy évszázada sem úgy a hatalmas római birodalomnak, hogy a névtelen, elnyomott milliók egy-egy tengerrengésnyi megmozdulása ne emlékeztetné az uralkodó gazdagokat arra, hogy ők, az éhezők vannak többen, s erejük félelmetes. De most sima víztükörként ragyog a mulatság felszíne, semmi se zavarja csillogó fényét.

Purpurio büszkén vonult be a palota márványtermébe a kék selyemruhás szép szőkeséggel; mindketten elhaladtak a dúsan megrakott asztalok előtt, de hozzá sem nyúltak a fűszeres mártásokkal nyakon öntött csábító falatokhoz. Ők, mint afféle zenekedvelők, inkább a műsorra voltak kíváncsiak, mint az ételcsodákra, és alig várták, hogy Mnésztér műsora elkezdődjék.

Most látszott meg csak, hogy az ilyen híres táncprofesszor milyen nagyszabású segédlettel dolgozik. Először is ott volt helyettese, afféle "tanársegéd", és ott állt az emelvényen két nagyon csinos táncosnő, lenge, fátyolszerű táncruhában. Maga Mnésztér a dobogó közepén állt, és mindkét karját fölemelte, mintha éppen vezényelni akarna; a citerás és a kettősfuvolás izgatottan várta beintését. A márványterem nézőterét elegáns és díszesen öltözött közönség töltötte meg. Még a műsor megkezdése előtt átvonult az áhítatos várakozásba merevült dísztermen Vibius Amillus, a szenátus elnöke: javakorabeli férfiú, a művészi táncok lelkes híve. A kissé izgatott házigazda kísérte körsétáján az előkelő vendéget, aki közben részletesen kikérdezte Trebius Victort a várható műsorszámok felől. A házigazda ismételten próbálta lecsillapítani türelmetlen érdeklődését:

- Várd meg és lásd! Minek meséljem előre? A leghitelesebb tájékoztatást a szemed és füled adja majd neked.

- Alig várom - jegyezte meg Amillus. Még jó sokáig várhatott, mert a műsort is csak akkor kezdhették meg, ha a kertben kószáló és a márványteremben táplálkozó vendégek már mind együtt voltak a hangversenyteremben. Egyszerre csak éles hang hasított bele a díszterem tompa hangzavarába, halk zsongásába. Három ezüstkürt hangos riadása jelezte a hangverseny és pantomimus-előadás kezdetét, és erre minden beszélgetés, fecsegés, csivitelés mintegy varázsütésre, egyszerre elnémult; a dobogón vörös tunicában megjelent a jónevű színész, Alexander Dizón, és csengő hangon bejelentette a műsorszámokat. Megtapsolták, s mikor a tapsvihar elült, tarka hímzésű tunicában, koszorúval a fején megjelent az ünnepelt zeneszerző, a balett büszkesége, Mnésztér. A tapsorkán csillapultával Dizón színész végre szóhoz jutott:

- Műsorunk első száma a darutánc, előadják Thallusza és Glükéra művésznők vezetésével a pantomimus-kar tagjai, vezényel a zeneszerző, Mnésztér mester.

A tánckar tizenkét tagja alig fért el a dobogón, de fegyelmezetten igazodtak, és pompásan mozogtak. A zeneszerző intéseire ritmikus mozdulatokkal ábrázolták a tánc mondanivalóját, amint a darvak felsorakoznak, és libasorban elindulnak, kiegyenesednek, hajladoznak, kecsesen lépdelnek, hosszú nyakukat csavargatják, aztán újra kiegyenesednek, közben a vezető táncosnők halkan krúgatni kezdenek, majd a többi táncosnő átveszi tőlük a szólamot, a kar éneke egyre erősödik, monoton mormogásként hangzik, s egyszerre hangos fortissimóvá ércesedik, a kettősfuvolák élesen felrikítanak: a darvak éneke izgatottan jelzi, hogy a karmester intésére felröppentek, aztán hosszabb szünet festi, hogy nyugodtan repülnek, a fuvolák lágy dallamán mintha mozdulatlanul úsznának a magasban, valahol messze, nagyon messze; a krúgatásuk egyre halkul, a fuvolák szólama csendesedik, majd hirtelen elhallgat.

Thallusza, a vezető táncosnő kiegyenesedik, karjai fáradtan lehullanak, kezeit összekulcsolja, fejét lehajtja, szemei Glükéra tekintetébe kapcsolódnak, és bágyadt testtartása mintha kegyelemért könyörögne, de ebben a pillanatban halk és fájdalmas sikoly suhan végig a táncosnők sorain, a zenemű erős fuvolaakkordban csúcsosodik, a darulányok ajkán felcsendül a fájdalmas finálé: a táncjátéknak vége...

Tomboló tapsvihar jutalmazta a táncosnők teljesítményét.

A tapsorkánból minduntalan tömör hangon kicsattant Mnésztér neve, a tánckar pedig az egész tüntetés alatt a helyén maradt, és nyugodtan várakozott. A látványosságra fölajzott közönség abban reménykedett, hogy megismétlik a darutáncot, ellenben nem ez történt. A tánckar újra elrendeződött, s közben Alexander Dizón bejelentette:

- Műsorunk következő száma a füzértánc. Előadja a tánckar, Mnésztér mester vezetésével, zenéjét szerezte és vezényli Mnésztér.

Purpurio bácsi már a darutánc zenéjét is kivételesen nagyra értékelte, tehát a várakozás izgalmában már előre tapsolt a zeneszerzőnek, a darutánc lenge dallamai költőjének.

Sorana átszellemült gyönyörűséggel élvezte a zenét, és szinte röptében kapta el és jegyezte meg a fülbemászó motívumokat, és ahogy Rómát az elmúlt hónapokban megismerte, bizonyosra vette, hogy a legtetszetősebb dalokat két nap múlva már versenyt fütyülik a suszterinasok. Ez a sejtése szinte bizonyossággá erősödött benne, mikor a most következő műsorszám, a füzértánc gyöngyöző dallamai felkacagtak a zenekarban. Ezt a tréfás kis dalt már ott, a hangversenyteremben megtanulta a közönség, és azon nyomban énekelni is kezdte, elsősorban a fiatalság kezdeményezésére, amelynek minden tetszett, ami új, szokatlan és rendkívüli.

- Nem mondom, ez szokatlan, s hogy úgy mondjam, fülsértő, de jó - jegyezte meg Purpurio. - Azonban akárhogy is tetszik az éretlen ifjúságnak, nekünk furcsa ez a zene. Lehet, hogy később megszokjuk, de egyelőre nem veszi be a fülem.

- Addig hallod majd az utcán, hogy egészen megszokod, és akkor már a gyomrod is beveszi - vélte Trebius Victor. - Azért mondom én váltig, hogy nem kell félni az újtól csak azért, mert gyanús, mert forradalmi. Bizonyosan a holnap zenéje ez, csak mi még nem értjük - folytatta a házigazda.

- Egyelőre fülsértő, mondtam - vitázott Purpurio -, de majd megszokjuk; lám, az ifjúság máris megszokta, mint ahogy megszokta az Afrikából hozott néger muzsikát is a maga hajmeresztő disszonanciáival!

- Ha jól veszem észre, Mnésztér mester szerzeményeiben is van nem egy nyoma ennek az afrikai új ízlésnek - jegyezte meg Amillus. - De azért én egy cseppet sem ítélem el. Nemcsak görög zene van a világon, majd megszokjuk az afrikait is, mint ahogy megszoktuk a táncosok cipőtalpába beszerelt csattogtatókat is; eleinte szokatlan volt ez is, de lassanként beletörődtünk, hogy a bonyolultabb zenének az ütemét csak az ilyen csattogtatókkal lehet megbízhatóan szabályozni.

A scabillus, a csattogtató annyira divatossá és nélkülözhetetlenné vált, hogy a scabillarius-művészek külön collegiumba tömörültek, és rendkívül népszerű szereplői lettek a pantomimus műfajnak. Scabillariusok közreműködése nélkül akkoriban elképzelhetetlen volt a balettelőadás.

Amint a csodálatos füzértánc befejeződött, a közönség sokáig dobogott és tapsolt, abban a reményben, hogy Mnésztér megújráztatja a pazar táncmutatványt. De a táncosok és táncosnők - főleg az utóbbiak - annyira belefáradtak a balettbe, hogy Mnésztér jobbnak látta mellőzni az újrázást, és helyette inkább pihentető társastáncot vezényelt; és Dizón máris bejelentette:

- Az izgalmas darutánc és a füzértánc után pihentetésül egy lassú ütemű görög társastánc következik, a szikinnisz, utána pedig a friss és vérpezsdítő gyors kordax, a görög vígjátékok népszerű társastánca. Mindkét táncot bemutatják Glükéra és Thallusza művésznők s velük Theorosz és Bathüllosz táncművészek. Mindkét társastánc zenéjét Mnésztér szerezte.

Dizón bejelentése valóságos tapsorkánt keltett, s ez a lelkes üdvözlés nemcsak Mnésztérnek szólt, hanem a kedvelt társastáncoknak, a lassú ütemű szikinnisznek és a fergeteges kordaxnak, mert ezekkel a fiatalság sohasem tudott betelni: a táncok főleg annak köszönhették népszerűségüket, hogy a fiatalság nem volt már csak néző, hanem végre cselekvő részese lehetett a tánc édes szédületének és forgatagos keringésének.

Amint Dizón bejelentése elhangzott, a terem közönségében megindult az áramlás, főképpen az ifjúság áramlása a leányok és fiatalasszonyok felé. Trebius Victor házigazdai kötelességének érezte, hogy az óriási vendégsereg fiataljait, a táncosokat és táncosnőket bemutassa egymásnak. Hamarosan kiderült, hogy a frissen összeismerkedett fiataloknak bőven volt mondanivalójuk egymás számára, úgyhogy pillanatok alatt vidám beszélgetés zsivaja elevenítette meg az imént még egymásnak idegen lányokat és fiatalembereket. Az idegenség egészen rövid ideig tartott, a friss ismerősök meglehetősen gyorsan összemelegedtek. Nemsokára kialakultak a párok: voltak, akik folyton csak egymással táncoltak, voltak, akik közt gyors barátság szövődött, és voltak, akik még nem tudták az új társastáncokat; ezek inkább beszélgetéssel ütötték agyon a tánctalan perceket. Ezeken segítettek a hivatásos táncosnők: hol Thallusza, hol Glükéra lépett oda egy-egy gyámoltalan táncospárhoz, és türelmesen tanítgatta őket a szikinnisz vagy a kordax lépéseire és változatos alakzataira. A kordaxnál hamarosan olyan magasra csapott a hangulat, hogy egyre-másra hejehujáztak és rikkantottak a táncosok, lányok és fiúk egyaránt.

A táncmulatság hangulata az öregurakat is felpezsdítette. Purpurio bácsi éppen a házigazdával sétált a táncolók közt, és nyugtalanul tekingetett ide-oda, nyilván azzal a szándékkal, hogy Soranát fölfedezze. Kémszemléje azonban egyelőre eredménytelen maradt.

- Hova lehetett ez a lány? - dörmögte, s most érezte csak teljes felelősségét a kis művészlányért.

Trebius Victor meghallotta Purpurio halk töprengését, és nyomban meg is felelt rá:

- Ha már többször jártál volna nálam, tudnád, hogy ennek a márványteremnek barátságos és bizalmas terasza nyílik a parkra, az a keskeny ajtó vezet oda. Menj ki azon az ajtón, és rögtön megtalálod a te kis Soranádat. Az a csinos fiatalember, akivel oly élénken beszélget a pompás datolyapálma hűs árnyékában, nem más, mint Aurelianus, az Anicius-nemzetség büszkesége, a II. Parthica-legio, vagyis a császári testőrezred ezredese. A fiatal ezredest Rómában rendesen a "tudós ezredes" néven emlegetik. Mert valóban tudós, és emellett különösen jó katona is. A költészetben és irodalomban éppolyan jártas, mint a hadi tudományban; figyelemre méltó görög verseket is ír, sőt néhány sikeres táncjáték szövegét is ő írta, de ez csak afféle játék, nem is veszi komolyan. Egyébként Mnésztérnek ő a legkedvesebb szövegírója. Nem mutattam még be? Sajnálom ezt a mulasztásomat, mert igazán értékes embert ismerhetnél meg benne. De ami késik, nem múlik: majd Sorana bemutatja neked. Most örülök igazán, hogy kétszemélyes meghívót küldtem neked, és hogy nem létező feleséged helyett őt hoztad magaddal. Örülök, hogy megismerhettem.

Purpurio bácsi a kisajtón kinézett a teraszra, és kíváncsian kereste a pálmafát. Egyszerre csak hátraszólt Trebius Victornak:

- Ott vannak!

Ott is voltak: a kis művészlány és az ezredes. Purpurio boldog volt, hogy fölfedezte Soranát. Anicius Aurelianus fölállással üdvözölte Purpuriót, és be is mutatkozott neki. Az ezredes már tudta, hogy az öreg nem az apja Soranának, hanem csak a kísérője és gondviselője.

Vajon honnan tudta?


A táncmulatságból késő éjjel mentek haza a szállodába. Trebius Victor egyik termetes rabszolgája kísérte őket, üvegezett lámpással és csengettyűvel kezében. De Soranát hazakísérte az ezredes is. A kislány boldogan mosolyogva és nyugodtan aludt; másnap, a fürdőben felfrissülve, kiment a szálloda kertjébe, kivette pergamenlapjait, és a kerti márványasztalon levelet írt.

Ugyan kinek? S mért ily sürgősen?

Tiberius Barbiusnak Aquileiába, mégpedig nagyon is sürgős és életbe vágóan fontos ügyben.



7. AELIA SORANA LEVELE BARBIUSNAK

Drága jótevőm, Tiberius Barbius! Szeretnélek édesapámnak szólítani, mert ha nem is test, hanem lélek szerint édesapám vagy, ezt bizonyítja a szülői gondoskodást és jóságot meghaladó atyai szereteted, amelyet mindeddig élveztem részedről. Neked köszönhetem művészi fejlődésemet, felszabadulásomat, ezt a mostani tanulmányutamat, neked köszönhetem Rómát és nemsokára Görögországot, művésszé alakulásom minden anyagi és szellemi megsegítését. Éppen ezért engedd meg, hogy így szólítsalak: drága Édesapám!

Az én test szerinti édes-édesapám, a Te rabszolgád, korán itthagyott bennünket; vőlegényem, mint tudod, egy szerencsétlen barbár felkelésnél elesett. Azóta a Te jóságos kezed irányította életemet; vigaszul szolgált nekem, hogy tehetségemnek utat nyitottál; bőséges anyagi és erkölcsi támogatásoddal lehetővé tetted, hogy emberré, mégpedig szabad emberré legyek. Pompás keresetemből árva családomat is támogathatom. Apám helyett apám voltál, halott vőlegényem helyett özvegy anyám és egész családom fenntartója, támasza; és Te voltál szerény tehetségem felismerője és lelkes támogatója is. Csoda-e hát, hogy atyámnak érezlek, s igazi leányi ragaszkodást érzek irántad? Vedd hát természetesnek, hogy életem e mai fontos fordulópontján hozzád fordulok, és atyai tanácsodat kérem - teljes gyermeki szeretettel és bizalommal.

Mert tegnap éjjel, a táncmulatságon, döntő esemény történt velem: szerelmes lettem, és megkérték a kezemet. És most arra kérlek: hallgasd meg ennek a csodálatos éjszakának a történetét, hogy mindezt jól megérthesd.

Tegnapelőtt délután Purpurio bácsi meghívót kapott Trebius Victor szenátor táncestélyére. A meghívó tévedésből Purpuriónak és feleségének szólt. A bácsi engem vitt magával, hogy kihasználja a kétszemélyes meghívót. Így jutottam hozzá, hogy Rómában egy előkelő szenátor palotájában és pompás kertjében vendég lehettem. Vidéki lány, akinek nincs rokona vagy ismerőse a fővárosban, ilyen meghívásra nem is gondolhat. Én sem számíthattam ilyesmire. Csak Purpurio bácsi ötletének köszönhetem ezt az élvezetes táncestélyt, meg talán a nagyúri modorú titkár rabszolga tévedésének vagy felületességének. De ez már nem is érdekes. Elég az hozzá, hogy ott voltam, végigélveztem a pantomimus-előadást és az utána következő táncmulatságot. Éppen erről akarok beszámolni.

Amikor a társastáncok következtek, a szenátor házigazdai kötelességének tartotta, hogy a meghívott lányokat és fiatalembereket bemutassa egymásnak, mert bizony a fővárosi fiatalemberek inkább ismerik személyesen a balett-táncosnőket, mint a jobb társaság leányait és asszonyait. Trebius Victor segített a bajon: a lányokat bemutatta a fiatalembereknek, és ezentúl fesztelenebb és - mondhatom - barátságosabb lett a fiatalok hangulata. Elmondom neked őszintén, kíváncsi voltam, vajon kit hoz elém a szenátor, féltem, hogy a magamfajta hamupipőkének valami nagyszájú és léha városi ficsúrt vezet elő táncosként. Trebius Victor azonban - talán a tekintélyes Purpurióra való tekintettel - egy eszményien szép és rokonszenves fiatalembert vezetett elém. Fekete hajú, rózsás arcú, barátságos tekintetű ifjú volt az illető, akiről a bemutatkozásnál kiderült, hogy a neve Anicius Aurelianus, a II. számú Parthica-legio nevű testőrezrednek a Róma tőszomszédságában, Castra Albanában állomásozó törzstisztje, Amillus szenátor unokaöccse. Azt is megtudtam, hogy mindössze húszéves. Mikor az ifjú barátságosan megkért, hogy táncoljam vele a következő szikinniszt, fülig elpirultam, hiszen az volt az én titkos kívánságom is, és beleegyezésem jeléül jobb karomat a fiatal tiszt bal vállára helyeztem. Megszólalt a divatos társastánc zenéje, hosszú ideig nagy élvezettel jártuk a szikinniszt, majd a viharzó kordaxot. Bizony jócskán kifáradtam, szokatlan volt számomra - eddigi csöndes életmódom után - a tánc szédítő forgataga. Aurelianus utat keresett a táncosok között, s mikor sikerült kiszabadulnunk, a nagyterem egyik kevésbé zsúfolt sarkába vezetett. Ebben a kissé nyugalmasabb szögletben néhány percig pihentünk csak, mert Aurelianus így szólt:

- Sorana, én jól ismerem Trebius Victor palotáját és parkját: azt javasolnám neked, sétáljunk ki a teraszra, s üljünk a nagy datolyapálma alá. Ott senki sem zavarna, beszélgessünk egy kicsit. Jó?

- Nagyon jó - feleltem.

Jólesett pihenni a puha párnákkal megrakott fehér márványpadon. Ebben a pillanatban az egyik felszolgáló rabszolga nagy ezüsttálcán hólében hűtött, mézzel édesített citromszörppel kínált bennünket; ezzel hűsítettük felhevülésünket. A rabszolga a citromszörphöz mézeskalács-szeleteket kínált, úgyhogy testi jó érzésünk hamarosan helyreállt. Kipihentük magunkat, és jólesőn megnyugodtunk. A csöndet Aurelianus törte meg:

- Jól kipihented magad, Sorana?

- Nagyon jól - feleltem.

- Akkor kérlek, engedd meg, hogy a vidám zene és tánc után komolyra fordítsam a szót.

- Szívesen hallgatlak, ezredes - válaszoltam.

- Ma reggel - kezdte az ezredes -, mikor Albanából bejöttem a városba, a Via Appián, a Sírok Útján olyan síremléket láttam, amely - azt hiszem - páratlan a maga nemében: egy Mithrasz-pap sírján feltűnt nekem a felirat: "Itt nyugszik Fortunatus Mithrasz-pap és felesége, Julia Fortunata, a páratlanul jámbor anya és feleség, akit a város tanácsa a polgártársai iránt tanúsított jótékonyságáért aranyozott szoborral tisztelt meg. Emléke örökké él e szoborban és polgártársai szívében. Legyen neked könnyű a föld." Továbbmentem, de Julia Fortunata emléke és jóságos egyénisége most már egyszer s mindenkorra hozzám szegődött, s mintha megigéztek volna, aranyszobra szüntelen előttem sugárzott mint túlvilági látomás. Miért mondom el neked, Sorana, ezt a felejthetetlen élményemet? Bizonyára nem azért, mintha halottnak képzelnélek, vagy mintha úgy gondolnék rád, mint valami túlvilági látomásra, holott boldogan tudom, hogy élsz, hogy itt vagy mellettem mint kézzelfogható valóság: nem csalóka káprázat vagy tünékeny látomás vagy. Mióta megláttalak, egész lelkemet betöltöd, mint Catullus írja abban a híres Lesbia-versében: "Lelkem lelke, életem élete vagy, szépségek szépsége vagy, egyetlen tündéri csodám!" Mióta megláttalak és megismertelek, olyan vagy nekem, mint az az utolérhetetlen aranyszobor a páratlan Julia Fortunata síremlékén, eleven varázs. Szeretnék Platón Lakomájának szárnyaló szavaival szólni hozzád, hogy minden szavamban ott lüktessen az örökkévaló, tiszta Erósz szívdobogása és átszellemült rajongása.

Ez még csak a bevezetés volt.

- Aurelianus, úgy beszélsz, mint egy költő - szakítottam félbe.

- Eszembe jut a gyönyörű monda - folytatta szép szavú lovagom -, amelyet görög tanárom, az öreg Khrüszérosz olvasott fel, mikor Platón költői szárnyalású Szümposzion-ját olvastuk. Azt mondta nekem akkor: "Jegyezd meg a Platón-mondáknak ezt a jellegzetes adatát: a csecsemő Platón egyszer elszundított bölcsejében, s miközben tátott szájjal aludt, száját körülrepdesték a méhek, amelyek a Helikon virágairól hordták az illatos mézet, és mire a csodálatos csecsemő felébredt, szája tele volt mézzel, s ő maga boldogan mosolygott. A jóspapok erre azt mondták, hogy ha ez a csecsemő felnő és megszólal, édes lesz minden szava, édes a beszéde és az előadása. Ez a jóslat be is vált: Platón szava édes, mint a méz, lenyűgöz és elbűvöl, mint a legszebb dal, amely a szív mélyéből száll."

- Aurelianus, csakugyan olyan szépen beszéltél, mint egy költő, és szebben, mint az öreg Khrüszérosz, mert szádban megédesedik Catullus is, Platón is. Most, a te ihletett szavaidban érzem igazán mind a kettőnek az ízeit - szóltam.

- Sorana, ez a szavad a legszebb visszhang az én gyámoltalan mesémre; a te édes és forró visszhangodról eszembe jut a tündérszép erdei nimfa, az Aphroditétől megátkozott Ékhó mondája. Aphrodité átka azzal büntette, hogy sem megszólalni, sem emberi beszédre válaszolni nem tudott. Szomorú magányosságában forró szerelemre gyulladt Narkisszosz, a szépséges vadász iránt, de - jaj - nem tudott megszólalni, és sehogy sem tudta bevallani szerelmét a szép ifjúnak. A boldogtalan Ékhó bánatában csak sorvadozott, s végül annyira lefogyott, hogy csak a hangja maradt meg. De Narkisszosz is megbűnhődött szívtelenségéért, mert magányában csak azzal foglalkozott, hogy a források tükrében saját szépségében gyönyörködött; az istenek végül is nárciszvirággá változtatták. Pauszaniasz görögországi útleírásában olvastam, hogy az olümpiai visszhangos termeket Ékhó nevéről nevezték el. Vitás kérdés ez, de ezzel is úgy vagyunk, mint az egykori athéni arciosz pagosznak azzal a határozatával, hogy az olyan vitás kérdésben, amelyben nehéz dönteni, kereken száz évre elnapolták az ítélethozatalt. Tehát napoljuk el mi is állásfoglalásunkat Ékhó ügyében, ha nem is száz évre, de legalább addig, amíg Hyginus nem dönt ebben az ügyben.

- Hyginus? - vágtam közbe. - A palatinusi könyvtár, a görög mitológia legkiválóbb szakértője? Róla beszélsz? Ismerem, olvastam és még mindig olvasom a könyvét. Rendszeresen eljárok a könyvtárba, mert érzem, hogy sok mindent el kell még olvasnom. Így például az imént döbbentem rá, hogy egyebek közt Catullus verseit sem olvastam, pedig ő is emlegeti Ékhót, és Hyginus könyvéből tudom, hogy Ovidius, az édes szavú költő szép versekben megírta Ékhó mondáját. Milyen boldog lehetsz, Aurelianus, hogy oly sokat olvastál, és még boldogabb lehetsz, hogy amit olvastál, meg is jegyezted! Bámulok, hogy mennyi mindent raktároztál el a fejedben a jogi és hadi tudományok mellé.

- Az irodalom és a művészet csak afféle kedvtelés vagy szórakozás az én életemben - hárította el Aurelianus elismerésemet. - De most veszem észre, hogy mindig csak rólam beszélünk. Én azonban rólad szeretnék hallani inkább, és minél többet! Hiszen voltaképpen nem ismerlek. Csak egyet tudok rólad, kis Sorana, hogy művész vagy, mégpedig szobrászművész, és főleg borostyán faragásaid sikerültek.

- Igen, gazdám, Barbius műhelyében főleg borostyánnal foglalkoztam, mert ő elsősorban borostyánkereskedő volt, a többi nyersanyagra, az aranyra, ezüstre, rézre, vasra csak akkor tértünk rá, amikor a műhelyt áthelyeztük Aquileiába, mert ott, Noricumhoz közel, mindenféle nyersanyag a kezünk ügyében volt, és a legtöbb bányabérlő egyenesen a műterembe szállította művészetem nyersanyagát. Így szobrászi képességeimet most már a vason, ezüstön, aranyon is kipróbálhattam. Ki is próbáltam, és a próba sikerült. Kis méretű szobraim népszerűek és keresettek, úgyhogy főnököm, Tiberius Barbius ezeken a kis dísztárgyakon jóval többet keres, mint a régi borostyán figurákon. Ezt onnan tudom, hogy a műhely jövedelméből tisztességes részesedést kapok. Ebből tudom fedezni mostani tanulmányutam költségeit is.

- Jó, jó, de én rólad magadról, alkotásaidról, sikereidről szeretnék többet hallani. Mindent akarok tudni rólad! Mondj el mindent, szégyenkezés nélkül, szépítgetés nélkül, őszintén - kérlelt.

- Úgy érzem, ezredes, hogy érdeklődésed és kedvességed minden külön ígérgetés nélkül is őszinteségre kötelez - feleltem. - Éppen ezért előre megmondom neked, eddig jólesőn érzett figyelmességed és érdeklődésed viszonzásául, és mert nekem is rokonszenves vagy, mi az az esemény, amely a közelmúltban emberi és művészi valómat a legmélyebben megrázta. Még Aquileiában történt: elvesztettem egy drága kis barátnőmet, ott virrasztottam halálos ágya mellett utolsó pillanatáig, s mikor életereje megtört, és szép feje halottas párnájára hanyatlott, utolsó erejével megsimogatta a hajamat, magához vonta a fejem, és elcsukló, akadozó hangján ezt súgta a fülembe: "Vigyázz a tehetségedre, Sorana, ne áldozd fel senkiért és semmiért!" Ő ugyanis tehetséges költőnő volt, s egy szerencsétlen házasságban ment tönkre, időnek előtte. Az ő utolsó tanácsát követem, amikor megmondom neked: ha egyszer magadhoz akarnál kapcsolni, vedd számításba művészetemet. Ez az én legfőbb kincsem, drágább minden aranynál és gyémántnál. Határozott nyilatkozattal és szerelmes vallomásokkal ugyan még nem kötöttél magadhoz, de minden pillantásod, minden mozdulatod, minden mitológiai meséd egyetlen - bár burkolt, de félreérthetetlen - vallomás. Szép és igaz szerelmes vallomás, ugye, Aurelianus? Ha engem kívánsz, csak a művészetemmel együtt lehetnék a tiéd, éspedig úgy, hogy első a művészet, te csak utána következel. Vállalsz-e így, Aurelianus? - kérdeztem.

Ugye, Édesapám, most így kiáltasz fel rémülten: "De hiszen ez a lány megkéri az ezredes kezét!" Halld az ő válaszában a boldogító igent, mert - mondanom is fölösleges - nem kosarazott ki.

- Soranám - felelte -, én már hangos vallomást is tettem, mikor tegnap, a Vicus Argentariuson, az ötvösök és pénzváltók utcájában megakadt a szemem egy kis borostyán szobron, ez volt a címe: "Kis táncosnő"; a kereskedő hozzátette, hogy egy fiatal aquileiai művészlány, Aelia Sorana alkotása és remekműve. Háromszáz denarius volt az ára, ráadásul járt a hozzá való bársonytok. Megvettem, mert szíven ütött egyedülálló bája: s most már enyém a rubinszínű kis borostyánkő táncosnő - és hiszem, remélem, hogy alkotó művésze, Aelia Sorana is az enyém lesz. Minden feltételedet vállalom, boldogan teljesítem minden kívánságodat... Csak annyit mondj: akarsz-e a feleségem lenni?

...Úgy jött ez, mint a villámcsapás: egyforma erővel gyújtott fel mindkettőnket. Tűzben égett az arcom, a szent és titokzatos láng szinte elborított, és ebben az elragadtatásban így feleltem:

- Akarok!

Ezt a katonásan rövid választ így folytattam magamban: "Ezt akartam, ebben reménykedtem, szívem mélyén remegve vártam szerelmes vallomásodat, Aurelianusom! - és egyre ismételgettem magamban: Szeretlek, szeretlek, szeretlek!"

De hangosan sokkal komolyabbakat mondtam, bárhogy felkorbácsolta lelkemet az ezredes vallomása. Így szóltam:

- Aurelianusom, a mi szép szerelmünk hirtelen, egyetlen csodás éjszakán virágzott ki, és el sem mondhatom, milyen boldog vagyok, hogy így történt. Most, hogy már egymáshoz tartozunk, érzem, hogy van, aki védelmezzen, szívből szeressen, értem és nekem éljen, művészetemet megértse és támogassa - úgy érzem, semmi és senki nem szakíthat el tőled, mindenestül a tiéd leszek! És mégis ma, életem talán legboldogabb napján, meg kell szomorítanom téged, drága szerelmem: alighogy egymásra találtunk, elválunk. Én folytatom tanulmányutamat, hogy lássam és megismerjem Görögország alkotásait és műkincseit... Purpurio bácsival végigjárom Pauszaniasz útjait, és újra fölfedezem az ő felfedezéseit... Te pedig, édesem, Itáliában maradsz, és fölfedezed az embereket és a helyeket, amelyek közt eddigi életem letelt; az a kívánságom, hogy menj el Aquileiába, látogasd meg jótevőmet, Tiberius Barbiust; ismerd meg jól őt és környezetét, és főleg kérd meg tőle a kezemet, hiszen lélek szerint ő az apám, és az ő beleegyezése nélkül nem akarok dönteni életem legfontosabb kérdésében, a házasságban. És arra is kérlek, hogy utána látogasd meg szülővárosomat, Savariát, ahol gyermekségemet töltöttem, és szegény jó apám mellett művészkedni kezdtem. Kérlek, keresd fel anyámat és testvéreimet, akik munkás, dolgos emberek, és még ma is rabszolgák, és majd számolj be róluk: milyenek, hogyan dolgoznak, és hogyan élnek? Purpurio bácsi havonta átutalja nekik a megélhetésükhöz szükséges összeget; tudd meg, drágám, takarékoskodnak-e, és gondolnak-e felszabadulásukra. Kérlek, nézd meg egykori gazdám, Barbius műhelyét, nézd meg az én volt műtermemet is. És ha lehet, hallgasd végig egyszer a savariai tábor tövében az esti takarodót, a térzenét, és tudd meg, hogy egyszer egy ilyen esti térzene után kezdődött az én felszabadításom! És jusson eszedbe az is, hogy ott, a savariai műteremben fogant meg bennem - így mondják - "remekművem", a "Kis táncosnő" ötlete. Ez érdekelni fog, hiszen a piros borostyán szobrocska egy példánya neked is birtokodban van; és el fogsz ámulni, hogy Barbius apám milyen hatalmas összeget keresett ezen a szobrocskán. És hadd "parancsoljam" meg azt is, hogy Savariában a Sibaris folyó partján levő "Sibaris" fogadóban szállj meg. Remek hely, és ajánlom, hogy ismerkedj meg a gazdájával, Caecilius Flavianus vendéglőssel, aki annak idején az én felszabadulási ebédemmel remekelt. Biztosíthatlak, hogy ha megmondod, ki vagy: ezredes, és az én vőlegényem, azonnal barátságába fogad, és megkínál remek borával, a pucinumival, amely egész Itáliában csak nála kapható, isteni nektár! Ha hozol egy kis üveg pucinumit Caecilius pincéjéből, akkor azt isszuk a lakodalmunkon. És majd beszélünk Subulóval, a "Kakas" vendéglősével, hogy a lakodalmi ebédünkön pontosan ugyanaz az ételsor legyen, mint ami annak idején volt a "Sibaris" vendéglőben. De ehhez az étrendhez feltétlenül szükséges egy palack pucinumi, ne felejtsd el, édesem! És főképpen az kell hozzá, hogy mind a ketten újra Rómában legyünk, főleg, hogy én is visszajöjjek akkorra. Remélem, hogy a te aquileiai és savariai utazásod két hónap alatt lebonyolódik, én pedig úgy intézem görögországi utazásomat, hogy két hónap múlva én is itthon legyek. Purpurio bácsi addigra üzleti ügyeit is elintézi, engem is végigkalauzol Pauszaniasz útján, úgyhogy az emlékhelyek és műemlékek tanulmányozása révén a görög művészetet tüzetesen megismerhetem. Mivel pedig Purpurio bácsi máris indulni akar, nekem is mennem kell. Éppen ezért kérlek, hogy ne haragudj rám elutazásomért: ilyen kedvező körülmények közt nem egyhamar utazhatnék. Sokat remélek ettől az úttól, amely egyben hirtelen fellángolt érzéseink próbaideje is lesz; és ígérem, hogy két hónap múlva újra Rómában leszek, a "Kakas" fogadóban! Mindjárt az első napon megállapítjuk majd a lakodalom és az ünnepi ebéd idejét, de persze át kell esnünk az esküvői szertartáson is. Mire újra találkozunk, ott legyen a pucinumi bor a poggyászodban, hogy azzal koccinthassunk szerelmünk diadalára!

Hajnalodott, és mi észre se vettük. De most már búcsúzni kellett; ezekkel a szavakkal vettem búcsút vőlegényemtől:

- Most pedig elbúcsúzom tőled, drága Aurelianusom, édes, szép és tudós katonám, s addig is, amíg újra találkozunk, szeress úgy, mint az első pillanatban, amikor úgy felgyújtottál, mint ahogy a villámcsapás egyetlen sújtással lángra lobbant egy sudár magas erdei fenyőt. Én már lobogva égek érted, a te tüzedben, Aurelianusom.

Ő így felelt:

- Édes kis Soranám, siess vissza, epedve várlak, s mire hazaérsz, pompás meglepetést készítek számodra. Azt szeretném, ha az a meglepetés igaz örömödre szolgálna: semmit sem árulok el róla előre, hogy annál jobban siess hozzám. Számolni fogom a napokat!

Én is tartogatok meglepetést Aurelianus számára, kétfélére is gondoltam. Igaz, hogy az én ajándékom bizonyosan szerényebb lesz, mint az övé, afféle leányos meglepetés. De szebbet vagy jobbat egyelőre nem tudok adni. Még neked se árulom el, Barbius apám, hogy mi az.

...Ennyi volt első és utolsó hosszú beszélgetésünk a nagy utazás előtt, és mind a ketten megnyugodtunk, és boldog reménnyel indulunk útnak, egyikünk északnak, másikunk a tavaszi napfényben ragyogó Hellasz felé; ez a napfény tündöklik fiatal szívünkben, és a boldog viszontlátás reménye beragyogja most elkövetkező magányos napjainkat is.

Búcsúzom, drága Édesapám, őszintén tártam föl előtted életem e fontos eseményét. Fogadd szeretettel hozzád érkező jövendőbelimet; s ha megismered őt közelről, atyai szíved bizonyára velem fog örülni, s beleegyezésedet adod házasságom tervéhez.

Üdvözöl leányod

Aelia Sorana

 

8. A BOLDOG VISZONTLÁTÁS

Az ötsorevezős, háromárbocos óriáshajó, az Aphrodité már felszedte horgonyait, és búgó trombitaszóval jelezte, hogy negyedóra múlva indul Actium tágas kikötőjéből Brundisium felé. Az óriás hajó lomha teste megindult, amint a negyven sorban elhelyezett ötven evezős hétméteres evezői egyetlen vezényszóra belevágtak az actiumi békés öböl nyugodt vizébe. A matrózok sajnos nem vonhatták fel a vitorlákat, hiszen az öbölben olyan szélcsend fogadta a hajót, hogy a vízszint alig fodrozódott. Tiberius Flaccus Eutropus, a misenumi flotta duplazsoldos kapitánya, az Aphrodité parancsnoka rögtön látta, hogy itt cselekedni kell: fölkapta a kormányos asztalkáján heverő hangtölcsért, és beleharsogta:

- Evezősök, előre! Hármas ütem! Egy-kettő-három!

Andronicus, az evezős rabszolgák felügyelője továbbította a parancsot:

- Rajta! Előre! Egy-kettő-három!

Az evezők ütemesen csattogtak a hajó mindkét oldalán. Kisvártatva felzúgott az evezősök munkadala:

Rajta, legények, a visszhang zúgja dalunkat, rajta!
Most, míg a víz és ég egyetértőn összenevetnek,
hadd duzzadjon a szél ölelése alatt a vitorla,
hadd száguldjon a bárka a gyors evezők ütemére!
[1]

Harsányan zengett a dal, és az evezősök szemlátomást egyre jobban nekigyürkőztek a nehéz munkának. Az Aphrodité szinte megugrott, mintha legalábbis duzzadó vitorlák hajtották volna. Erős karok hajtották.

A kapitány tenyerével ernyőzte szemét, és leste a kéklő eget: jön-e valamerről a jó szeleket ígérő esőfelhő? Bizony nem jött, tehát belenyugodott, és az evezősök acélizmaira bízta hajóját. A hajó olyan vígan siklott az azúrkék víztükrön, mintha legalábbis a szelek atyja röpítené, nem emberi erő. Eutropus, a tapasztalt tengerész jól tudta, hogy a hajózás négyhónapi kényszerszünete után rendszerint megindulnak a friss tavaszi szelek, és úgy felkapják a legnehezebb hajót is, mint a labdát. Most azonban lankadtan lógtak a vitorlák, nem volt egy szemernyi szél sem, amely lelket lehelt volna beléjük. Csak az izmos evezősök hajtották a hatalmas hajót: Eutropus a vérbeli tengerész gyönyörűségével szemlélte az Aphrodité hajlékony mozdulatait. A nagyszerű hajó, amint a kikötőből kijutott, merész kanyarodással megkerülte az élesen előreugró Anaktorion-hegyfokot, aztán hatalmas ívben elkanyarodott Leukasz szigete mellett, és utána nyílegyenesen nekivágott az Ión-tengeren át Brundisium forgalmas kikötőjének.

Mihelyt a nyüzsgő-zsivajgó kikötőbe dagadó vitorlákkal befutottak, itt már friss szél üdítette őket a görög tengerek fülledt forrósága után, s Apulia és Calabria enyhén lejtősödő dombjai ismerős hazai hangulatokba ringatták a görögországi élményekkel gazdagodott, de a hosszú utazásban meglehetősen kifáradt utasokat. Amint Brundisiumba megérkeztek, egyszerre eleresztették fülük mellett a mindig zsúfolt, zajos és nyugtalan kikötőváros örökös dübörgését és csattogását, és alig várták, hogy az állami posta kényelmes gyorskocsijába beszállhassanak.

Jól tudták, hogy a 360 római mérföldnyi út a fővárosig legalább kilenc napig tart, hát a gyorskocsi indulásáig biztonság kedvéért legalább két hétre elegendő ennivalót vásároltak össze a kikötőváros boltjaiban és piacán. Ha este ért várost a kocsi, mindig megtudakolták, melyik a legjobb fogadó, de különben is Purpurio jól ismerte a Via Appia, a "királyi út" állomásait és vendégfogadóit, és mindenütt a legtisztább és legkényelmesebb szállodákban éjszakáztak. Valamennyi közt a legpompásabb volt a neapolisi "Orpheus" szálló; itt remekül érezték magukat, élvezték a fejedelmi fogásokat, kirándultak Vergilius sírjához, elolvasták a sírversét; megnézték Lucullus híres villáját, amelyet azonban kétszáz évvel ezelőtt a Vesuvius kitörése - Pompejivel, Herculaneummal együtt - majdnem teljesen elpusztított. Bizony, máig sem tért magához a szörnyű természeti csapás után a nagyszerű kikötőváros.

De már feledték az elpusztult városok gyászos sorsát, megelégelték a nevezetes látnivalókat - sietve folytatták útjukat Róma felé, ahol utazásuk végső célja, a "Kakas" fogadó várja őket, és ennek egyik lakója, Aurelianus ezredes.

Sorana számítása majdnem pontosan bevált: éppen a kéthónapos utazás utolsó napján érkeztek meg a fogadóba. A hosszú utazás az állami posta batárján összetörte és kifárasztotta őket, viszont a közeli viszontlátás gondolata frissítőleg hatott rájuk, de különösen Soranára. A batár megállt, előbb Purpurio bácsi szállt le; ebben a pillanatban nyílt a fogadó kapuja, és kilépett rajta - Aemilius Macer százados, az ezredes segédtisztje. Ez volt az egyetlen pont, ahol a menyasszony számításába hiba csúszott: a várva várt vőlegény helyett más lépett elé. A százados Soranához sietett, és mély tisztelettel üdvözölte:

- Úrnőm, Aelia Sorana, parancsnokom, Aurelianus ezredes nevében köszöntelek, és átadom üzenetét. Az ezredes megígérte neked, hogy szép meglepetéssel vár. A meglepetés elkészült, de olyan nagy és nehéz, hogy nem szállítható. Ezért vőlegényed arra kér, hogy szíveskedjél Castra Albanába fáradni, és személyesen ott átvenni a meglepetést. Könnyű kocsit küldött érted, s tisztelettel kérlek, szíveskedjél beszállni, és velem együtt átkocsizni a táborba. Az ezredes azt is üzeni, hogy szeretettel és türelmetlenül vár.

- Köszönöm, Aemilius, az üzenetet. Máris átülök a könnyű kocsiba, és repülök vőlegényemhez. De van egy feltételem, hogy útitársam, Purpurio bácsi is elkísérjen a táborba.

- Aurelianus ezredesnek is ez a kívánsága, csak elfelejtettem közölni - mentegetődzött a segédtiszt.

Így aztán megindultak az albanai táborváros felé. A tüzes hegyi lovak izgatottan toporzékoltak türelmetlenségükben. Katonalovak voltak ezek, pontossághoz szoktak. Priscianus, a helyőrség őrmestere hajtotta a tüzes kis lovakat, amelyek fél óra alatt átröpítették őket Castra Albanába. Igaz ugyan, hogy a már úgyis elgyötört Purpurio bácsinak görcsösen bele kellett kapaszkodnia az ülés támlájába, miközben apró kis káromkodásokat szisszentett ki a fogai közül, de a mokány kis lovak és a keménykezű őrmester nem zavartatták magukat. Sorana pedig türelmetlenségében talán még gyorsabb haladásra biztatta volna őket. A kis homokfutó a világ végéig futott volna az erős iramban szaladó lovacskákkal, ha Priscianus őrmester egyetlen erélyes rántással meg nem állítja őket. Még egyet fújtak, mert benne voltak a száguldás iramában. Pontosan a táborváros főkapuja előtt állottak meg, mintha odacövekelték volna őket.

Még fújtak vagy kettőt, és türelmetlenül kaparták a földet, abban a hiszemben, hogy Priscianus őrmester továbbhajt, és fel kell kapaszkodniuk az albanai hegy tetejére, egész a fellegvárig. De ma elmaradt ez a hegyi menet, a tábor főkapuja volt a végállomás, és az izgatott kis lovakat kocsistul a táborváros főútjára kormányozta, a parancsnoki épület, a praetorium elé.

Egy szakasz válogatott legionárius állt vigyázzban az ezredes mellett, és amint a kocsi megállt, fölemelt fegyverrel tisztelegtek Sorana előtt. Sorana leszállt, vagy talán inkább lerepült a kocsiról, egyenesen daliás vőlegényének karjai közé.

A most következő pillanatokról, a boldog viszontlátás forró perceiről csak olyan krónikás tudna számot adni, akinek kő van a szíve helyén. A délceg ezredes némán ölelgette menyasszonyát, a kis művészlányt. Sorana némán simult Aurelianus domború melléhez; elragadtatott örömében milliónyi édes szó és boldog vallomás tolult ajkára, de egyetlen szó sem bírt hangos vallomássá érni piros és remegő ajkain. Szerelmük oly tiszta és hófehér volt, hogy mindegyikük szentségtörésnek érezte volna az első vőlegényi-menyasszonyi csókot ennyi idegen ember előtt. A sudár termetű, szépséges, harmatos arcú menyasszony szótlanul fonta át erős és friss karjaival az ezredes izmos nyakát, hangtalanul szepegett, és a boldogság könnyei fátyolozták nedvesen csillogó, szép szemét. A jegyesek célhoz értek: már ott álltak boldogságuk előcsarnokában.

Mikor a viszontlátás első boldog izgalmából felocsúdtak, Aurelianus megszólalt:

- Drága kis Soranám, csakhogy itt vagy, s újra enyém vagy! Szabad-e megmondanom neked, hogy az elmúlt két hónap alatt, ha lehet, megszépültél?

- Nem szabad, Aurelianusom, hiszen magad is tudhatod, hogy ez a változás csak a görög szépség visszasugárzása arcomon és testemen. És ezenkívül ne felejtsd el, hogy neked is részed van ebben a csodálatos átváltozásban, hirtelen fellobbanó, boldogító szerelmeddel, ezzel az álomszerű és szinte mitológiai villámcsapással! Aurelianusom, a te végzetszerű szerelmes fellobbanásod volt az igazi csoda - boldogító csoda -, és a boldogság szépít. Szívből vállalom fellobbanásod minden következményét és kötelezettségét: úgy érzem, már akkor örökre eljegyeztél, mikor még csak képletesen vallottál érzéseidről. Szerelmed és szerelmes vallomásod valóban végzetszerű isteni beavatkozás és döntés volt az életünkben, és vajon tehetünk-e valamit a végzet ellen? Aurelianusom, drágám, én nem tudok és nem is akarok semmit sem tenni boldogító végzetünk ellen. Megadom magam isteni szerelmednek, és téged is arra kérlek: add meg magad végzetednek.

- Soranám, a viszontlátás elragadtatott szavait, bocsásd meg, ha félbeszakítom. Szomjas szívvel vártalak, és most megkérdezem: a görög tanulmányút élményei, gyönyörűségei után - annyi boldogító emléked közepette - nem haragszol-e meg rám egy kérdésért? Elfeledkeztél arról, édesem, hiszen eddig egyetlenegyszer sem érdeklődtél, hogy meglepetést ígértem neked boldog viszontlátásunk örömére?

- Aurelianusom, tudnod kell, hogy egyetlen szavadról sem feledkeztem meg, sőt még a célzásaidat is gondosan tartogattam magamban: mindenre emlékszem, amiről a táncmulatság éjszakáján szó esett. Nemcsak a meglepetésre, hanem arra is, hogy megbeszéltük: az első szerelmes csókot csak akkor fogjuk váltani, amikor senki sem lehet tanúja. Észrevettem a viszontlátásnál, hogy te is ehhez tartod magad, én is hű maradtam megállapodásunkhoz. De talán ajándékod átadásakor egyedül leszünk, s így megszűnik a magunkra rótt tilalom: akkor nem lesz akadálya...

- De lesz, kis Soranám - sóhajtott Aurelianus -, éspedig az, hogy ajándékomat nem adhatom át neked négyszemközt, hanem csak a nagy nyilvánosság előtt. Jöjj velem, ki kell mennünk a praetorium mögötti térre.

Kézen fogva siettek a parancsnoki épület mögé, a többiek némi távolságból követték őket. Aurelianus megállt, s rámutatott a katonai sátrak tömör sorai közt egy teljesen új, nyilván polgári rendeltetésű, villaszerű épületre, amelynek széles főkapujában teljes katonai díszben Aemilius Macer százados állt őrséget, ezüstpáncélosan. Sisakja forgóját a hegyi szél borzolgatta. Aurelianus odamutatott:

- Íme, Soranám, a felséges császár, a filozófus Marcus Aurelius kegyes engedélyével megérkezésed örömére ezt a műteremházat építtettem neked, meglepetésként, ezen a gyönyörű helyen, a legiós tábor kellős közepén. Ebben a házban minden fölszerelést és kényelmet megtalálsz, ami életedhez és művészetedhez szükséges. Én tehát boldog életet és sikeres művészi munkát kívánok neked ebben a tündéri erdei környezetben.

Aurelianus az esküvői szertartás hagyományos szokása szerint derékon fogta leendő asszonyát, s átemelte a küszöbön, hogy meg ne botoljon, mert ez bizony rossz előjel lenne. Bár ez még nem volt esküvő, a szokásos esküvői szertartásnak ezt a jelképes hagyományát a házba lépéskor híven megtartották.

A rögtönzött házavató villásreggeli után Aemilius százados sürgetésére kisiettek a praetorium előtt veszteglő homokfutóhoz, mindnyájan beszálltak, az őrség feszes búcsútisztelgést vágott ki; Priscianus őrmester pattintott egyet az ostorával, és a pihent lovacskák szélsebesen visszairamodtak a Mons Albanus lejtőjén Róma felé.

Hamarosan megérkeztek a "Kakas" fogadóba, és miután megfürödve, kipihenve ebédhez ültek, az előételek után Aurelianus, akinek minden gondolatát a táborbeli műteremház foglalta el - rögtönzött "felavatása" is óhatatlanul a várva várt jövőt juttatta eszébe -, menyasszonyához fordult.

- Kis Soranám, hadd mondjam meg neked, hogy a pompásan megépített műteremlakás művésznő nélkül olyan, mint az üres madárkalitka. Mi hát a teendőnk, mi következik ebből?

- Ugyan mi? Ha nem tudnád, megmondom én: az, amit hónapok óta epedve várunk. Az esküvőnk!

- Én is epedve várom azt a napot - mondta rá Aurelianus -, de előre fázom a vele járó rengeteg tennivalótól. Ó, ha csak mi ketten volnánk a világon, milyen egyszerű volna a dolog! Így azonban annyiféle kényszer nyűgöz bennünket, hogy még a felsorolásától is megijedsz.

- Aurelianusom, ez mind olyan boldogító kényszer, olyan elkerülhetetlen előjáték, ami megnyitja előttünk a boldogság kapuját. Én megmondom neked: nincs olyan tennivaló, nincs olyan kötelezettség, amit ne vállalnék szívesen a mi boldogságunkért.

- Ebben egyetértek veled, kis Soranám, de arra kérlek: ne halasszuk tovább a várva várt napot, és csak annyi úgynevezett "előjátékot" engedélyezzünk magunknak, amennyi okvetlenül szükséges.

- Ebben egyetértünk - mondta rá a kis menyasszony, s tovább fűzve a beszélgetést, föltette a kérdést vőlegényének: - Mondd hát el röviden, lehetőleg hivatalos stílusban, hogy mi mindenből áll az a bizonyos előjáték, amitől úgy borsódzik a hátad.

- Hallgasd meg! Egy: a látogatás Aquileiában, drága Barbius apád élőszóval történő, édesanyád és testvéreid levéllel való meghívása az esküvőre és az ünnepi lakomára. Kettő: a papság s főképpen a Pontifex Maximus felkérése az esketési szertartás elvégzésére. Három: a testőrlegió tisztikarának s altiszti és legénységi küldöttségének fogadása. Négy: a hatóságok vezetőinek üdvözlő látogatása, ajándékaik átvétele. Öt: clienseink, barátaid és ismerőseid üdvözlő látogatásának fogadása, hajnali hét órától kezdve a végkimerülésig. Hat: az ünnepi nászlakoma végigülése és végigevése a szertartás után. Hét: a nászdal, a hagyományos Hümenaiosz végighallgatása és együtténeklése az ünnepi lakoma több száz főnyi vendégével. Nyolc: a menyasszony átemelése a ház küszöbén, amit ma - főpróbaképpen - már megtettem. Kilenc - de ez csak a nők részére -: a menyasszony elkísérése a fürdőbe és a nászszobába, a vörös színű flammeum, a fátyol levétele a fejéről, és utána már csak a férfivendégek lelkes és vidám poharazgatása és dalolgatása, ugyancsak végkimerülésig.

Sorana összecsapta a kezét:

- Aurelianusom, drágám, atléta legyen, aki ezt mind kibírja! Én ígérem, hogy hősiesen helytállok a kedvedért, egészen a pucinumi nektárig, mert remélem, hogy esküvőnknek ezt a fejedelmi koronáját meghoztad.

Aurelianus kedvesen mosolygott:

- Meghoztam, egyetlenem, és vele együtt hoztam hártyavékony borospoharakat az aquileiai híres Sentia Secunda-féle üvegműhelyből. Ebből a ritka szép és drága üvegáruból csak jó apád, Tiberius Barbius közbenjárására tudtam vásárolni. Sentia Secunda nemcsak kiváló kereskedő, hanem nagyszerű és tehetséges művész is. A legváltozatosabb üvegáruk tervezője, feltalálója, alkotó, eladó és kereskedő egy személyben. Minden áruja azonnal elkel, ezért volt szükségem Barbius pártfogására: egy rendelésre elkészült üvegkészletet engedett át a művésznő. Majd meglátod, Soranám, hogy hártyavékony kis poharai úgy csendülnek koccintáskor, mint mesebeli üvegharangok. Muzsikájuk édessége szinte felülmúlja a pucinumi aszú zamatát, de legalábbis méltó hozzá.

- Most már pótolhatatlan mulasztás, hogy ezzel a kiváló művésznővel Aquileiában nem sikerült megismerkednem - szólt panaszosan Sorana.

- Más mulasztás is van a rovásodon, édes kis Soranám, hiszen jól emlékszem, hogy te is valami meglepetést ígértél nekem hazaérkezésed örömére. Az egyik meglepetést már megkaptam, ez pedig te magad vagy, édesem; két hónapig elragadott tőlem Görögország, két hónapig csak emlékemben éltél, és most úgy érzem, hogy feltámadtál. Úgy, mint az a bizonyos Aelius Aviola, akiről Valerius Maximus azt írja az anekdotás könyvében, hogy minden betegség nélkül, egyszer csak meghalt, fiatalon és váratlanul. Orvosa és valamennyi hozzátartozója kétségbeesetten siratta és gyászolta; ám amikor máglyára helyezték, és imádott fiatal felesége meggyújtotta az illatos fákból rakott máglyát, a derék Aelius Aviola a lángok érintésére egyszerre csak felkiáltott: "Jaj nekem, ne égessetek meg, hiszen élek!" - és a halott, aki csak tetszhalott volt, még hosszú évekig boldogan élt, és már csak akkor égették el, amikor késő öregkorában igazán meghalt. Ezt az anekdotát csak azért mondtam el neked, édesem, mert visszatérésed engem is új életre, új lobogásra gyújt, úgy, mint Aviolát a fáklya érintése. Pedig egy percre sem feledtelek el, amíg távol voltál is, a közelemben éreztelek! És így az ígéretedre is élénken emlékszem. Nos, Soranám?

- Tudod, Aurelianusom, hogy rajtad kívül csak egyetlen szerelmem van.

- Ugyan ki az, Soranám?

- Csak úgy kérdezheted, hogy mi lehet az...

- Hát akkor így kérdezem: ugyan mi lehet az?

- És én így felelek: a tánc.

Aurelianus fölnevetett Sorana szavaira, és gyöngéden megsimogatta menyasszonya tűzben égő arcát. De Sorana nem tréfált, komolyan folytatta:

- Tapasztalhattad, drágám, hogy művészi munkámon kívül egyetlen szenvedélyem a tánc. Mióta a "Kis táncosnő"-vel olyan nagy sikerem volt, szinte azonosultam vele, és néha úgy érzem, hogy én magam vagyok a "Kis táncosnő".

- Az is voltál, édeském, ahogyan a szikinniszt táncoltad Trebius Victor estélyén: az egy született táncművésznő remeklése volt.

- Én is azt hittem, hogy szépen táncolok, amíg el nem mentem az athéni Dionüszosz-színházba, amikor éppen Arisztophanész remekművét, a Madarakat adták. Énnek a vígjátéknak zárójelenetében a nászdal ábrándos zenéjére a színészek olyan pompás szikinniszt jártak, hogy ahhoz képest az én "Kis táncosnő" borostyán szobromat a szó szoros értelmében kontármunkának éreztem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a táncot csak az ábrázolhatja hitelesen, aki maga is jól ismeri - mégpedig gyakorlatból - a táncművészet minden rejtett fogását és fortélyát. Láttam én ebben a darabban kordaxot, darutáncot, füzértáncot, sőt lepketáncot, éspedig a görög pantomimus, vagyis a balettművészet leghíresebb, káprázatos képviselőinek előadásában. Még Pheidiasz remekművei sem adtak olyan tökéletes és feledhetetlen képet a görög művészet lényegéről, mint a pantomimusok élvezése. Az előadás után, a friss élmény hatása alatt rohanvást siettem a könyvtárba, ahol csaknem egyedül voltam (a fél város a színházban maradt, élvezni a végevárhatatlan előadást, mert erre a napra három tragédiát és egy vígjátékot zsúfoltak össze), tehát percek alatt megkaptam, és olvasni kezdtem, előbb Arisztophanész mulatságos komédiáját, aztán nagynevű kortársunknak, a szamoszatai Lukianosznak, a híres vándorfilozófusnak a táncról írt dialógusát. Ennek elolvasása után eszméltem rá, hogy a tánc, a benne szüntelenül ott vibráló ritmus és arányérzék a görög művészet igazi kulcsa. Lukianosz dialógusából tanultam meg, hogy a tánc minden művészet koronája és összefoglalása, s ekkor láttam, hogy az én "Kis táncosnő"-m még csak dadogás, bármekkora sikere is volt a filozófiában és az esztétikában mérsékelten járatos közönség körében. Érzem, hogy sokat kell még tanulnom, hogy igazi művész lehessen belőlem, és az első lépést Lukianosz segített ebben megtennem. A második lépés az volt, hogy elkezdtem kiváló görög tánctanároktól tanulni: ennek a tánctanfolyamnak eredménye az én meglepetésem számodra.

- Édes kis Soranám, szépen és okosan adtad elő a táncelméletedet. Ha a művészeted megítélésében nincs is egészen igazad, annyit máris látok, hogy görögországi tanulmányutad egyáltalán nem volt hiábavaló és eredménytelen. Erről tökéletesen abból győződhetnék meg, ha egyszer végre elmeséled görögországi utad élményeit és tanulságait.

- Aurelianusom, neked mint az irodalomban jártas embernek mondanom sem kell, hogy egy ilyen sűrített, kéthónapos tanulmányút élményei csak lassan szűrődnek le a magamfajta tanulatlan lány lelkében. Idő kell hozzá, amíg a tapasztalat, az élmény meggyőződéssé, erőforrássá sűrűsödik bennem, hogy aztán döntő módon befolyásolja, irányítsa és megtermékenyítse művészetem. Ennek mind lassanként kell megtörténnie, hiszen ha nem így volna, akár Pauszaniasz görögországi útleírását is elolvashatnád az én késlekedő beszámolóm helyett, hiszen ez utam minden állomásáról pontosan és hitelesen tájékoztat.

- De én nekem ez nem kell, én a te személyes élményeidből akarom megismerni és élvezni a te úti élményeidet és hozzájuk fűződő megjegyzéseidet. Pauszaniasz útleírása remekmű a maga nemében, de engem, őszintén szólván, nem érdekel. Csak az érdekel, hogy rád milyen hatást tettek a műalkotások, s neked mi a véleményed róluk. Ha várva várt esküvőnk majd örökre összefűz bennünket, és végre ránk köszöntenek a boldog hétköznapok, arra kérlek, hogy írd meg a te útikönyvedet, ugyancsak Periégészisz címen, Pauszaniasz módjára, ezzel az alcímmel: "Egy művészlány naplója." A te egyéni ízű véleményed és értékeléseid háttérbe szorítanák Pauszaniasz alapos, de kissé tanáros leírásait. Nagy sikerű könyv lehetne belőle. Szeretném, Soranám, ha az Athénban tanult új szikinnisz-variációk mellett ezt a művészlánynaplót is megkapnám egyszer, meglepetésül. De ne hidd, hogy a nekem tanult táncot nem értékelem, édesem; alig várom, hogy ezekben az új variációkban élvezhessem a görög szépség és tökéletesség új arcát - folytatta Aurelianus. Egy pillanatra felhő futott végig menyasszonya szemén; nehogy azt gondolja, hogy ő nem értékeli meglepetését, újra a táncról beszélt: - Mikor nézhetem meg a művésznő Görögországban tanult mutatványát?

- Külön házi előadásban, csakis neked fogom bemutatni, Aurelianusom - ragyogott rá Sorana szeme. - Csak az athéni színházat kell hozzáképzelned, és az ottani Pariszt, aki helyett engem láthatsz. Nehogy aztán csalódj bennem, és igazából Pariszhoz hasonlíts, mert mint magad is tudod, Parisz utolérhetetlen.

- Csak addig, amíg utol nem éri egy Sorana nevű kis táncosnő - bókolt a vőlegény -, mint ahogy a csodafutó Doriosz annak idején utolérte, sőt elhagyta a vadnyulat hajszoló agarat.

- Olyan csoda volna ez, hogy álmodni sem merek róla.

- Én pedig szentül hiszek benne: ha megpróbálnád, sikerülne - zárta le az ezredes az ártatlan vitát.

 

9. A FLAMMEUM

Leírhatatlanul boldog napokat töltött az ifjú pár a műteremházban; úgyszólván minden idejüket az Aurelianustól tömören összefoglalt esküvői program végiggondolása és végrehajtása foglalta le. Mindenekelőtt jelentkeznie kellett a császár főhadsegédénél, Veturius Fuscus tábornoknál, hogy bejelentse eljegyzését, és engedélyt kérjen a császártól az esküvő megtartására.

Egy testőr ezredes nősülése mindenképpen nevezetes esemény volt, és a katonaságon kívül a polgári tisztségviselők, szenátorok és arisztokraták kivételes érdeklődését is fölkeltette. Veturius Fuscus tábornok jó barátja volt Aurelianusnak, tehát rögtön jelentette Marcus Aureliusnak az ezredest, és egyben közölte vele kérését.

A császár azonnal különkihallgatáson fogadta a testőr-legio parancsnokát, és szerencsét kívánt házasságához; s mindjárt meg is bízta Veturius tábornokot, hogy képviselje az esküvőn, és adja át Soranának ajándékát maga és Faustina császárné nevében: Sentia Secunda kétszínű üvegből remekelt pohárkölteményét. Aurelianus különben is hálás volt a tizenhárom gyermekes császárnénak: Sorana kisebb-nagyobb szobrai mind ott sorakoztak Faustina gyönyörű citrusfa polcain. A császár - aki ismételten megfordult Pannóniában, főképpen Aquincumban - nagyra becsülte Sentia Secunda művészetét, de jól ismerte és sokra értékelte Sorana szobrocskáit is; főképpen borostyán remekműveit. Ezeknek a sorozata a császárné gyűjteményében a gyönyörű citrusfa állványnak két egész polcát megtöltötte, ami kivételes kitüntetésnek számított.

A kihallgatás folyamán a császárné külön megdicsérte Aurelianusnak Sorana apró remekeit, a császár pedig kifejezte azt az óhaját, hogy mihelyt visszatér a Danubius jobb partján garázdálkodó markomannusok ellen viselt háborújából, feltétlenül elvárja Sorana látogatását is.

A császár szerencsét kívánt az ifjú pár aquileiai utazásához, és külön bizalmas üzenetet küldött Claudius Macro tábornoknak, az aquileiai végvár parancsnokának. Ismételten felhívta figyelmét a Noricum területén folyton nyugtalankodó és nemegyszer veszélyesen garázdálkodó carnus törzsre, hiszen ezek titokban a markomannusok szövetségesei, és előbb-utóbb cinkosai lesznek, ha Claudius Macro idejében nem koppint a körmükre.

Aurelianus megköszönte a császár bizalmát és jóindulatát. Sietett a Mons Albanus-i táborba, hogy Soranával idejekorán felkészüljenek a másnap esedékes aquileiai utazásra. De nyilvánvaló, hogy ez a sietsége teljesen fölösleges volt, mert akinek olyan segédtisztje van, mint Aemilius Macer százados, annak semmi gondja sem lehet. Aurelianus tréfásan így szokta emlegetni a segédtisztet: "Macer, a segédtisztek gyöngye" - és ebben tökéletesen igaza volt, mert igazán gyöngyszem volt ez a százados, és főnökének még a gondolatát is kitalálta vagy - mondjuk - megsejtette. Tagadhatatlan ugyan, hogy ebben a túlbuzgalomban része volt annak is, hogy a fiú halványan szerelmes volt az ezredes tüneményesen szép menyasszonyába, akit a művészi hírnév izgalmas varázsa is övezett. Aemilius Macer azonban okos fiú volt, és érzéseit gondosan rejtegette, mert bizonyosan tudta, hogy ha ebből a lángolásból egy mákszemnyit is elárul, szelíd és jószívű főnökét jóvátehetetlenül maga ellen bőszíti, mert a legvérmesebb fantáziával sem lehet elképzelni olyan fiatal és jóképű ezredest, aki szó nélkül tűrné ugyancsak fiatal és jóképű segédtisztjének kellemkedéseit kivételesen gyönyörű és tehetséges menyasszonya körül. Aemilius Macer tehát ennek a bölcs önuralmának jóvoltából szerencséjére megzabolázta bűnös gondolatait, és élete végéig híven szolgálta Aurelianust és feleségét, a művésznőt. Hogy Sorana varázsától idejében megszabadult, azt elsősorban a filozófus-császár bölcs intelmeinek köszönhette; ezek éppen ebben az időben jelentek meg kötetben, Elmélkedések címen, és nemcsak a tanárokat és a filozófusokat, hanem a fiatalságot is elbűvölték gyakorlati életbölcsességükkel. A segédtiszt még jóval később, ezredes korában is hálás volt a császárnak ezért az életmentő bölcsességéért.

Az ezredes tehát menyasszonyával együtt nyugodtan szállt be a kényelmes utazókocsiba, melyet a császár Castra Albanába rendelt, a műteremház elébe. Mind a ketten ott álltak már a kapuban, s mellettük az ezredes rabszolgája, Phaniscus, rogyásig megrakva gyékénybőröndökkel és vászontáskákkal, hiszen ily hosszú útra bőséges ruhatárt kellett magukkal vinni. Mivel még nem voltak házastársak, nem utazhattak hálókocsiban, s ezt a császári intézkedés azzal húzta alá, hogy a jövendőbeli házaspár elé nem hálókocsit, hanem utazókocsit küldött. Tudomásul kellett venniük, hogy az útba eső mansiók vendégszobáira vannak utalva. Ez azonban nem okozott nekik gondot, mert velük volt Aemilius Macer, az aranyat érő segédtiszt, aki máris ott ült Priscianus őrmester mellett; majd ő gondoskodik mindenütt megfelelő és kényelmes szállásról.

A kocsi rendben elindult; Aurelianus részletesen elmondta a császári kihallgatást Soranának; a kis művészlány szemeiből a meghatottság könnyeit csalta ki a császári elismerés, és büszke volt rá, hogy nemcsak mint a testőrlegio parancsnokának jövendő felesége keltette föl a császári pár érdeklődését, hanem mint neves művész is.

Eddig tehát minden rendben volt, csak az okozott gondot és izgalmat a segédtisztnek, hogy most napokig együtt kell utaznia Soranával, aki - ezt úgy érezte Aemilius Macer - most szebb és izgalmasabb volt, mint bármikor azelőtt. Sorana édes arcát ezúttal a közelgő aquileiai látogatás várható érdekességei és izgalmai vonták be enyhe pírral, úgyhogy Aurelianus és Aemilius versenyt gyönyörködött benne - az utóbbi természetesen lopva és észrevétlenül. "Ó, bár örökké tartana ez az utazás!" - sóhajtotta csak úgy magában a segédtiszt, de óvatos-halkan, mert attól tartott, hogy még a gondolatát is meghallja az ezredes.


A következő három órában az utazás változatosságai és izgalmai foglalták el az ábrándozó segédtiszt gondolatait. A mansiók ugyan jól megfeleltek a kispolgári igényeknek, azonban egy testőr ezredesnek és menyasszonyának mégis kezdetlegesek és tökéletlenek voltak. Éppen ezért megállás nélkül haladtak át Umbria falvain és kisvárosain; legközelebbi úticéljuk a fényes és ígéretes nagyváros, Bononia volt. E felé haladtak, azaz - némi túlzással - száguldottak. Bononiában is mellőzték a mansio vendéglátását, itt már válogathattak a fogadókban. A segédtiszt rábeszélésére a legelőkelőbb étterembe tértek be ebédelni. Ez az étterem, a "Kövér Krokodilus", választékos nagyvárosi étrenddel fogadta őket: tengeri halak és rákok szerepeltek az étlapon. Lemosták magukról az út porát, s mindjárt ebéd után, egy óra múlva már újból a batárban ültek, és vágtattak Ariminum, vagyis a tenger felé. A Via Flaminia órákig tartó unalma után Ariminum pompás tengeri fürdőjében frissítették fel magukat, az útipoggyászból pedig előkerültek a frissen sült kolbászok, rántott csirkék, változatos sajtok és gyümölcsök. De ez már vacsorának számított a késő délutáni nehéz feladat végrehajtása után: át kellett kelni a tengernyi széles Padus folyamon, utána pedig felkapaszkodni az Appenninus-hegység meredek, majd enyhén síkságba lejtő ereszkedőin, hogy aztán az Adriai-tenger csipkés partjain felkanyarodjanak a Padus völgyén túl egyre változatosabb és zordonabb alpesi vidékekre. Itt azonban, a Padus roppant vizének jóvoltából, még erősen lagúnás volt a táj, és ez a lagúnacsillogás most már végigkísérte az utazókocsit egészen Aquileiáig, a Sentius és a Natissa folyók közé beszorított, élénk forgalmú kereskedővárosig, amelyet szinte körülcsipkéztek az ezüstös lagúnák. Ebből a szemre békés vidékből, mint talpig fölfegyverzett óriás, emelkedett ki Aquileia, az itáliai felvidék, az úgynevezett Gallia Cisalpina hatalmas erődítménye, Venetia tartomány büszkesége, az itáliai borostyánbehozatal, a bor- és a gabonakivitel forgalmas középpontja.

Utazókocsijuk jól kövezett úton kanyargott a lagúnák között, és a nyúlfarknyi hidakkal sűrűn tarkázott déli városrészen keresztül csakhamar feltűnt előttük a császári palota, a vásárcsarnokok, majd az amfiteátrum és a cirkusz tömör tömbje, majd elhaladtak a nagyvárosi jellegű épületek közt a Via Julia Augusta nevű pompás sugárúton, egészen a folyami kikötőig és vámállomásig, és mivel Priscianus őrmester már nem először járt Aquileiában, hiszen alig három hónapja hozta ide az ezredest - tehát jól emlékezett a városra és nevezetesebb épületeire -, amint a folyami kikötő állomásépülete mellett jobbra befordult a hatalmas batárral, azonnal felismerte a Barbius-palotát, az irodaépületeket, a műhelyeket. Oly pontosan állt meg a palota főkapuja előtt, mintha csak Barbius bennfentes kocsisa lett volna.

Nem volt nehéz egyébként megtalálni a palotát: a Barbius-műhelyek valamennyi alkalmazottja ott szorongott a főkapuban, s az egymás hegyén-hátán tolongó tömeg feszült érdeklődéssel várta az utazókocsit.

Hát bizony - akármilyen kényelmes volt is az út, akármilyen készségesen gondoskodott mindenről a fáradhatatlan Aemilius Macer, a buzgó Priscianus és Phaniscus, mégiscsak fárasztó és kimerítő volt ez az utazás. Igaz ugyan, hogy maga a Via Flaminia nevű műút már több mint ötszáz éves, de ennek ellenére ma is kifogástalan állapotban van, főképpen azóta, hogy kétszáz évvel ezelőtt restaurálták. Végállomása a Capitolium tövében volt, s az elején Via Lata volt a neve, és ezt a nevét csak Augustus békeoltárától változtatta Via Flaminia névre. Augustus császár gyönyörű mauzóleuma és Ara Pacis nevű békeoltára a híres országút világraszóló nevezetessége volt. Az út jobb oldalán a főváros legpazarabb parkjai, palotái és kertjei pompáztak. A fővárosnak ez a ragyogó pompája jogos büszkeséggel töltötte el a római polgárok szívét, és csak a roppant ívű Porta Flaminia nevű városkapu hatalmas körtere után érezte az utas, hogy a végtelenbe nyúló országút két oldalán egyhangúbb táj kezdődik, mint az eddigi: Róma után unalmas kisvárosok, poros falvak következtek.

Valóságos üdülés volt, mikor végre fel-felbukkantak az út mentén a gazdag és boldog Umbria szilfái és a rájuk felfuttatott, késő estig napfényben fürdő szőlőlugasai, az út menti kis folyók pallói és apró hídjai, búzaföldjei, Itália erős és gazdag parasztjainak boldog tanyái. A főváros pazar pompája után ez a színtiszta római életerő és termékenység adta meg a tűző nap sugaraiban fürdő, csodálatosan virágzó táj jelképes és valóságos értékét és jelentőségét.

Egyszer azonban a Via Flaminia is véget ért, a tenger érintése után Aquileiába torkollott, s az utasok táltosok repítette kocsija immár végérvényesen állva maradt a Barbius-palota tömbjénél. A várakozó tömeg kettévált: Barbius sietett kedves vendégei elé; s nemcsak őket, hanem az egész gyülekezetet meghívta barátságos ebédre. A meghívást vidám mozgolódás követte: a rokonok, cliensek, hatósági személyek, alkalmazottak elhelyezkedésének kissé mindig rendbontó áramlása. Végre mégis helyreállt a nyugalom, a palota három termében mindenki kényelmesen elhelyezkedett. Az igazi meglepetés azonban csak most kezdődött: az asztalfőn nem Barbius trónolt, nem is a városi tanács fejei, hanem a feltűnő szépségű Sorana és a daliás Aurelianus, a mai nap hősei. A Barbius-palotában most első ízben szerepelt ez az ültetési rend, mert a házigazda ezzel is hangsúlyozni akarta, mennyire megbecsüli kedves gyermekeit. Közvetlen hangon elmondott, néhány keresetlen szóval üdvözölte az ifjú párt, a jövendőbeli házastársakat, akik egész Aquileiának díszére válnak, hiszen az ifjú művésznő karrierje innen indult el, Aurelianus ezredest pedig már első látogatása óta mindenki a szívébe zárta.

- Legbüszkébb én vagyok - mondotta Barbius -, hogy két ilyen kivételes tehetségű ember ily szerencsésen megtalálta egymást, és kérem őket, hogy dicsőségük legfelső fokán se feledkezzenek meg az öreg Barbiusról, aki őket örökké úgy fogja szeretni, mint édesgyermekeit. Esküvőjüket pedig én rendezem, itt Aquileiában, saját palotámban - fejezte be Barbius.

Ezeket a bensőséges és kissé meghatott szavakat hatalmas tapsorkánnal fogadta a vendégsereg, amelynek lassanként minden tagja hozzájutott, hogy jókívánságainak kifejezést adjon. Aurelianus a lakoma végén meghatottan mondott köszönetet a jókívánságokért, s megígérte, hogy a császár jóindulatába ajánlja a várost: Marcus Aurelius megkülönböztető figyelme Sorana irányában azt a reményt kelti, hogy a város kéréseit kedvezően képviselheti előtte.

Ki tudja, meddig hömpölygött volna még a szónoklatok áradata, ha fel nem áll Gavius Maximus, a nagy tekintélyű főpap, aki szintén Savariából került Aquileiába - régi ismerősünk, a "magántudós". Nemcsak tudós férfiú volt, hanem szellemes ember is, és roppant olvasottságát szívesen csillogtatta meg felszólalásaiban is. Most is éppen jókor tette le a garast, elvágva ezzel a dagályos szónoklatok áradatát.

- Kedves barátaim - kezdte Gavius Maximus feszült érdeklődéssel várt beszédét. - Hallottam hírét csodálatos szerelmeteknek, és nem kívánhatok nektek szebbet és jobbat, mint azt, hogy ez a szerelem legyen olyan erős és tiszta, mint Plautius és Orestilla közmondásos szerelme volt. Hadd mondjam el ebben az ünnepi gyülekezetben ennek a hősi emberpárnak, emberfeletti szerelmének tragikus történetét, amelyet csak a minap olvastam megilletődött szívvel és római büszkeséggel. Nos, Marcus Plautius quaestort a szenátus megbízta, hogy hatvan egységből álló hajóhadat vezényeljen át Ázsiába. A hajóhad Tarentumból indult, de megvárta előbb, hogy megérkezzék a tengernagy felesége, Orestilla, aki mindenáron el akarta kísérni férjét a háborúba, mert a házastársak annyira szerették egymást, hogy ebben a veszélyes vállalkozásban is együtt akartak maradni. A sors azonban másképp végzett felőlük. A flotta már indulásra készen állt Tarentum kikötőjében, amikor Orestilla megérkezett. Boldogan ölelték és csókolták egymást, de sajnos, ez volt az utolsó csókjuk, mert a viszontlátás pillanatában Orestilla egyszerre csak felsikoltott, ölelő karjai meglazultak, s ő maga hirtelen holtan hullott imádott férje ölébe. Nyilvánvaló, hogy az izgalom ölte meg a viruló fiatalasszonyt. Plautius kétségbeesetten kapta karjaiba szerencsétlen feleségét, hirtelen halálát keservesen megsiratta, holttestét illatos kenetekkel és olajokkal szinte megfürösztötte, s miután utoljára megcsókolta alabástrom-homlokát, kirántotta kardját, és elszánt mozdulattal szíven szúrta magát. Mindkettőjüket együtt helyezték máglyára, és együtt égették el. Aztán közös sírba temették őket, és síremlékükre csak ezt a feliratot vésték, nevek nélkül, könnyfakasztó és érzelmes szavak nélkül: "Szerették egymást." Így maradtak ők, halálukban is, az örökké hű szerelem példaképei.

...De ha már letettem a garast, és szívesen hallgatjátok elbeszéléseimet, elmondom nektek a szépséges Philinnion történetét, úgy, ahogy a termékeny tralleiszi Phlegón, a kiváló író, Hadrianus fölszabadított rabszolgája a csodálatos eseményekről szóló könyvében megírta. Hallgassátok meg tehát a szépséges Philinnion megható történetét.


Makhatész, a pellai Polüneikész fia már évek hosszú sora óta halálosan szerelmes volt Démosztratosz és Kharité gyönyörű leányába, Philinnionba. Ennek szülei ellenezték a házasságot, s leányukat más fiatalemberhez kényszerítették. Az esküvő annak rendje és módja szerint megtörtént, de az új asszony alig öt hónappal a menyegző után meghalt. Már akkor rebesgették, hogy Philinnion korai halálának a szülei az okai. Egyszer csak újra városunkban járt Démosztratosz vendégbarátjának a fia, Makhatész, aki egyszer már járt itt háztűznézőben, ám akkor Philinnion szülei elutasították. Most azonban Démosztratosz barátságosan fogadta az egykori kérőt, és pompás vacsorát tálaltatott elé, de a fiatalember fáradt volt, kiküldte a szolgákat, egyedül akart maradni.

De nem sokáig maradhatott egyedül: az éjszaka közepén valami nesz ütötte meg fülét. Körülnézett, s a szoba közepén ott állt előtte fehér lepelben egy csodálatosan szép leány, aki parázsló szemmel nézett rá.

Makhatész elámult, odalépett a lányhoz, és megkérdezte, hogy kicsoda.

- Nem ismersz meg? Philinnion vagyok, ennek a háznak a leánya, s te egykor feleségedül kívántál. A kegyetlen végzet szakított ki innen; ma egy jóságos szellem visszahozott erre a helyre, mert itt vagy te, akit, mióta annyi év előtt megláttalak, forró szerelemmel szeretlek.

Így beszélt a jelenés, akiben Makhatész hamarosan fölismerte a hajdani kis Philinniont - el sem pirult a leány, hanem fölkarolta az asztalról a borral teli serleget, és mohón kiitta. Aztán elkezdtek barátságosan beszélgetni; tréfálkoztak, nagyokat kacagtak, s mikor a leány hajnalban elbúcsúzott, megígérte az ifjúnak, hogy estére megint eljön. A szülők észrevették, hogy vendégüknek látogatója van. Philinnion újra eljött, pontosan, de a szülők most elhatározták, hogy végére járnak ennek a titokzatos éjféli látogatónak; mikor Philinnion a legjobb hangulatban mulatott és borozott az ifjúval, a leselkedő szülők besiettek, megismerték leányukat, és hangos sikoltással borultak rá. A leány ekkor így szólt hozzájuk:

- Ó, anyám és apám, rosszul tettétek, hogy megirigyeltétek tőlem ezt a rövid boldogságot, s ezért a kíváncsiságért újból rátok szakad a fájdalom, mert az istenek akarata, hogy visszamenjek arra a helyre, amelyet nekem rendeltek.

És ezzel arca azon nyomban halottra vált, és gyönyörű teste végigmerevedett a pamlagon. Anyja és apja ráborult, zűrzavaros sürgés-forgás, fájdalmas jajveszékelés verte fel a házat. A szörnyű csodának és a hihetetlen eseménynek rövidesen városszerte híre ment. A hatóság az egész lakosságot a színházba idézte, és úgy határozott, hogy felbontatja Démosztratosz családi sírboltját. Abban minden rendben volt, csak Philinnion holtteste nem volt a helyén: ott feküdt Makhatész szobájában, úgy, ahogy másodszor is meghalt. Visszahelyezték hát a sírboltba; semmi kétség sem maradt tehát afelől, hogy Philinnion feltámadt, meglátogatta szerelmesét, utána azonban újra meghalt.

Elvégezték hát a halottengesztelő szertartásokat, s most már nemcsak Philinniont siratták és gyászolták, hanem Makhatészt is, aki másodszor vesztette el azt a leányt, akit mindenkinél jobban szeretett a világon.

- Íme, kedveseim, nemcsak Plautius és Orestilla, hanem Makhatész és Philinnion története is örök példája marad a síron túl is tartó, erős és igaz szerelemnek.


Gavius ezen a baráti ebéden többé nem kért szót. Lett volna ugyan még bőven mondanivalója és tanulságos elbeszélése, de úgy gondolta, hogy ezeket a történeteket inkább későbbre tartogatja, amikor esetleg kissé lankad és talán elbágyad a társaság hangulata, és jó lesz érdekes és színes történetekkel fölfrissíteni. Egyébként fölösleges volt az elbeszéléseivel takarékoskodnia, mert olyan bőven volt anyaga, hogy egy fogékony és türelmes hallgatóságot akár száz napig is el tudott volna szórakoztatni.

Egyelőre azonban mérsékelte magát, és még a kiváló afrikai író, Apuleius perét sem tálalta fel hallgatóságának, bár kétségtelenül zajos sikert aratott volna vele; de érett megfontolás után ezt is későbbre halasztotta.

Végignézett a meglehetősen vegyes társaságon, s mikor fölfedezte a rangtalan, sőt névtelen vendégek sokaságát, örült elhatározásának, hisz ez a vegyes társaság meg sem értette volna őt.


Aquileiában Soranáék fogadásának vidám napjait felváltották a csöndes hétköznapok. Gavius Maximus barátunk kénytelen volt történetkéit továbbra is tartalékolni ünnepiesebb alkalmakra, netalántán ha meghívják az esküvői lakomára. Legszebb történeteivel fogja emlékezetessé tenni a nevezetes napot, amelynek felvirradását a menyasszony házára kitűzött vörös zászló is jelezte.

A Barbius-palotában lázasan folyt a készülődés. A menyasszony felöltötte a lángszínű fátyolt, a vőlegény ezüstpáncélja és -sisakja szemkápráztató fényekben szikrázott; a palota előtt díszőrségen álló legionarius ünnepélyes díszegyenruháján is volt mit megbámulni a járókelőknek. Az őrszem - fontosságának érzetében - peckesen rótta tízlépésnyi útját, és nem titkolt büszkeséggel pislantott fel időnként a palota homlokzatán lengő vörös zászlóra. Csak akkor vetett bánatos pillantást a menyegzői jelvényre, mikor csattogó lépésekkel megérkezett az új őrszem.

Még jó órányi idő volt a templomi szertartás megkezdéséig. A főpap, a Pontifex Maximus hivatala déli tizenkét órára tűzte ki az egyházi szertartást, és addig még bőven volt idő arra, hogy az atriumban álló, díszesen faragott szekrényből kivegyék a menyasszony és a vőlegény házi isteneinek és őseinek apró terrakotta szobrocskáit, és kegyeletes áhítattal körülfüstöljék. Ugyanekkor lett volna esedékes a menyasszony kedves gyermekjátékainak felajánlása Juno Pronuba oltárán, az istennő templomában. Mivel azonban Soranának sohasem voltak gyermekjátékai, a Pontifex hivatala a kötelezettség alól felmentést adott. Ehelyett a kis művészlány átadta az ügyeletes pontifexnek a "Kis táncosnő" első - féltve őrzött - példányát és első mintázókését. Könnyes szemmel adta át ezeket a szívéhez nőtt emléktárgyakat, amelyeket az ügyeletes pap a hagyományos szertartási szavakkal megáldott és átvett. Az esketés további intézése a nászasszony, a pronuba dolga volt. Ezt a fontos tisztséget Lollia töltötte be. Ő volt az esketés főszemélye, a papok csak a bizonyítványokat adták, hogy a jegyesek a megszabott előzetes cselekményeket elvégezték. De hozzátartozott a hagyományos szertartásokhoz az áldozat a hazavezérlő Junónak, amely egybefolyt az esquilinusi Juno Lucinának bemutatott virágáldozattal és azokkal az auspiciumokkal, amelyekkel a kedvező jósjelekért esedeztek, hogy a házasság szerencsés és boldog legyen; ekkor volt esedékes a bíborszegélyes ifjúkori palla levetése és felajánlása Fortuna Virginalis oltárán, és helyette a hófehér menyasszonyi ruha felöltése, amelynek rőtvörös, a flammeuméval egyező színű öve jelképezte a menyasszony életének legnagyobb eseményét, az asszonnyá válást.

Amikor estefelé felvonult a násznép az ünnepi lakomára, három nászleány kísérte a menyasszonyt, akik bőven szórták a diót a gyermekeknek, hogy nekik is meglegyen az örömük ebben a hangulatos nászi vigasságban. A Barbius-palotát erre az alkalomra virágokkal és zöld gallyakkal díszítették fel, s a fáklyás nászmenet így vonult be a ház dísztermébe, amelynek közepén a násznép az új házasokkal együtt letelepedett a hófehér báránybőr mellé, s ott ültek kétoldalt, és némán várakoztak, amíg a násznagy - Purpurio bácsi - nem intett jobb kezével: az intésre egymás után szólalt meg a menyasszony és a vőlegény, s mind a kettő elmondta az ősi esküformát:,,Ubi tu Gaius, ego Gaia" - vagyis: "Veled, férjemmel, feleséged leszek, mindig híven." És az eskü elhangzása után felcsendült a hagyományos örömének, amelyet a leányok és ifjak kara adott elő Mnésztér zenéjére és vezetésével.

Csak most tekintett fel mindenki, és most vették észre Sorana fején a négyszögletes kis vörös vászonkendőt, amely alól csak a hajába font mirtuszág levélkéi kandikáltak ki és - kissé kacéran - néhány rakoncátlan szőke fürt. Még ott zsongott a menyasszony emlékében a Talassio - a Hümenaiosz - szívhez szóló melódiája, az áldozat áhítata, a kismalac feláldozása és epéjének kiszakítása, annak jeléül, hogy az új házasok életében nyoma se legyen soha méregnek, haragnak, bosszúságnak.

Miközben lezajlott az esküvői szertartás egyik végső cselekménye - a házajtó megkenése zsírral, aminek varázsereje van mindenféle rontás ellen -, előlépett a szép menyasszony, Sorana, akinek fején már ott ékeskedett a papnők szertartási vászonkendője, a capital linteum, amelyet némelyek mitellának is neveztek, és most már végre a menyasszony is szerephez jutott: hozzálépett nászasszonya, a pronuba, vagyis a szépséges Lollia, a szívbéli jó barátnő, és kézen fogva megindult vele, hogy elvezesse. Így indult meg Lollia, jobbján Soranával, bal oldalán Aurelianusszal, mögöttük a hat tanúval, akik majd aláírják a házassági szerződést. Nyomukban haladt a ház egész személyzete, díszruhásan, bár nekik egyéb szerepük alig volt, mint a szertartás egyes eseményeit a hagyományos "Talassio!" nászkiáltással élénkíteni. Sorana különösen boldognak érezte magát, hogy éppen Lollia lett az esküvőjén a pronuba, aki az esketési szertartást is végezte. Ennek a szertartásnak fénypontja volt a dexterarum iunctio, vagyis a kézfogás, amelyben a jegyesek jobb kezének egymásba fonódása jelképezte egyúttal a házassági esküt, amely örökre egymáshoz bilincseli őket. A szertartásra a pontifex harsányan elénekelt áldása tette fel a koronát.

Estére járt az idő, amikor a templomi szertartás véget ért, és az esküvő közönsége egészen természetesnek érezte, hogy a fáklyák kigyúlnak. A menet így indult vissza a Barbius-palotába, az esküvői Talassio ujjongó éneklése közben. A palotán ott virított a zöld gally és virágdísz közt a vörös zászló. Barbius szívélyesen terelte befelé a meghívottakat, Verginius segített a fogadás és elhelyezés körüli torlódás eloszlatásában.

Az előcsarnokban megtorlódott vendégsereg harsány "Talassió!"-val és viharos tapssal üdvözölte az új házaspárt. Aurelianus és ifjú neje hódolattal megköszönte a császár képviseletében megjelent Veturius Fuscus tábornoknak a legfelsőbb jókívánságokat, majd kíséretükben a császári főhadsegéd a pazarul kivilágított és feldíszített emeleti díszterembe indult.

Szemkápráztató látvány fogadta itt a vendégsereget. Olyan volt a díszterem, mint egy kiállítási csarnok: egymás mellett sorakoztak az ifjú házasoknak szánt értékes ajándékok. Legelöl a kivételesen ízléses és értékes Sentia Secunda-féle művészi kristályüveg készlet, amelyre csak rá kellett nézni, s mindenki nyomban tisztában volt értékével. A meghívottak nem győzték dicsérni a császári pár ízlését és hozzáértését, hogy ilyen ritka szépségű ajándékkal lepte meg az ifjú párt. A város katonai, papi és polgári hatóságainak elismerő nyilatkozata után végre sor került Gavius Maximusra, aki az esküvői ajándékok mutogatása és magyarázgatása közben valósággal ontotta magából a történelmi és mitológiai érdekességeket. De egyszer csak ezekkel is beteltek a vendégek, és egyhangú lelkesedéssel fogadták Verginius indítványát, hogy üljenek asztalhoz. Bár az ebédlőt most is tricliniumnak nevezték, ma már minden jobb társaságban tért hódított az új divat: nagy lakomákon már nem kereveteken hevertek az emberek az asztal körül, hanem kényelmes karosszékekben ülve élvezték az úri konyhák remekeit.

Elmúltak már azok az idők, amikor - talán kétszáz évvel ezelőtt - Augustus császár azt a törvényt hozta, hogy egy nászlakoma legfeljebb ezer sestertiusba kerülhet. Ha Gavius "magántudós" urat megkérdezné az ember, hogy meddig volt érvényben ez a törvény, bizonyára nagyot kacagna, és ezt felelné:

- Legfeljebb Augustus császár haláláig.

Annak pedig ma már kereken százhetven éve. Hol vagyunk azóta! Jobb vendéglőben ma egy valamirevaló kétszemélyes ebéd belekerül ennyibe. A Nero császár korában élt Petronius a "Trimalchio lakomája" című remekművében leírja ennek a Trimalchio nevű megtollasodott semmiházi újgazdagnak lakomáját, amelynek csak egy fogása is többe került ezer sestertiusnál! Ma már minden ilyenfajta gyerekes kísérlet kudarcba fulladna.

Váratlanul megszólalt erre a "magántudós", aki egyebeken kívül Petronius nagyméretű szatíráját, a Trimalchio lakomáját is olvasta, és megjegyezte:

- Hogy egyebet ne mondjak, ennek a nászlakomának az első fogása, a tengeri rák, amely itt a vertezüst tálon hivalkodik, egymaga többe került ezer sestertiusnál. Mit szólna néhai való derék Augustus császár ahhoz, hogy Kleopátra királynő, csak úgy kedvtelésből, akármikor beledobott a serlegébe egy ötvenezer sestertius értékű igazgyöngyöt, és feloldotta a borban! A mérhetetlen gazdagságnak ez a fitogtatása nem újkeletű bolondság, hanem már régi történetek is emlegetik. Mondják, hogy Aesopusnak, a híres tragikus színésznek a fogadott fia, Clodius, olyan eszeveszett és őrült tékozlást űzött, hogy italába ecetben feloldott igazgyöngyöket kevert, vagy milliókat érő, betanított énekesmadarakat megsüttetett, és ravaszul kieszelt mártásokban feltálaltatott lakomáin, mintha csak szándékosan akart volna nyakára hágni jövendőbeli örökségének.

Gavius az efféle eseteket számon tartotta, és ha módja nyílt rá, fel is tálalta a lakomákon. Hiába fogadkozott, hogy ma már nem kér szót, ezen a pazar esküvői lakomán semmiképpen sem bírta megállni, hogy türtőztesse magát. Most is, hogy a drága ételek szóba kerültek, egyik anekdota a másik után jutott eszébe, a társaság pedig figyelemmel és élvezettel hallgatta történeteit.

- Azokat az ételcsodákat, amelyekkel Trimalchio elkápráztatta vendégeit, részletesen felsorolja egy híres római szakácskönyv, Caeliusnak egy emlékezetes római szakácsművészről elnevezett receptgyűjteménye, az Apicius. Bár jó barátunk, Barbius nem használhatja, hiszen az esküvői lakoma ételsora kész - én azért elmondok nektek egy-két tanulságos dolgot, amit a recepteken kívül olvastam benne. Szó esik például egy bizonyos Cornelius nevű úrról, aki - mikor számba vette vagyonát - megállapította, hogy elherdálta millióit, és már csak hatmillió az egész vagyona. "Ennyiből nem élhetek meg - sóhajtott fel -, tehát tudom, mit kell tennem." Valóban tudta, és meg is tette; gyorsan ható mérget vett be, így lett öngyilkos, mert amint mondta, szegény ember módjára nem tud és nem érdemes élnie...

A társaság élvezte az anekdotát. Csak Aurelianus volt türelmetlen, hiszen legjobban szeretett volna minél gyorsabban túlesni a lakomán is, az esküvő még esedékes szertartásain is. Halkan odaszólt hát Soranának:

- Édes kis feleségem, nem volna-e jobb menekülni az öregúr szóáradata elől? Úgy veszem észre, hogy unatkozol; már percek óta figyelem, hogy csak gépiesen csipegetsz egy-egy apró falatot, és még meg sem szólaltál. Pedig bizonyosan volna mondanivalód, és én százszor szívesebben hallgatnálak, mint az öreg Gavius megállíthatatlan locsogásait. Kár volt meghívni! És én tudom, hogy neked sokkal érdekesebb mondanivalóid volnának, főképpen számomra!

- Ó, nagyon is sok!

- Hát akkor szólalj meg, édeském! Minden szavaddal boldogítasz, minden szavad az életet jelenti nekem. Emlékszel Gallius anekdotás könyvére, az Attikai éjszakákra? Hiszen említetted egyszer, hogy Athénban olvastad.

- Olvastam - ismerte be Sorana.

- Akkor hát emlékeztetlek arra az anekdotára, melyben elmondja, hogy Kroiszosz, Lüdia utolsó királya nemcsak uralkodásában volt szerencsétlen, hanem életében is. Volt ugyanis egy fia, aki, úgy látszott, némának született, mert serdült korában sem tudott beszélni. Történt azonban, hogy mikor apját legyőzték, és fővárosát is elfoglalták, egy ellenséges katona behatolt a királyi palotába, és kivont karddal rátámadt a királyra. Ebben a válságos pillanatban a fiú kitátotta a száját, és mindenáron nagyot akart kiáltani, hogy ne merészelje megölni apját, Kroiszosz királyt; az erőlködés végül is feloldotta torka görcsét, és hibátlanul megszólalt: "Ne bántsd a királyt!" Így mentette meg a fiú királyi atyja életét. Kroiszosz fia ezután élete fogytáig hibátlanul tudott beszélni. Végy hát példát, édesem, Kroiszosz fiáról, és törd meg hallgatásodat: hiszen annyi mondanivalód lehet számomra!

- Van is, és lesz is, életem fogytáig, Aurelianusom! Hiszen csak most kezdődik az életünk. Alig várom, hogy végre otthon legyünk, a műteremházban!

- Ne felejtsd el, drágám, hogy előtte még lehajózunk Surrentumba, a Neapolisi-öböl napsugárban fürdő kis falujába, hogy ott élvezzük végig a lankás part szelíd szépségeit, a Mons Lactarius tejét-mézét, a közeli Capreae sziget természeti gyönyörűségeit és Tiberius császár egykori pazar palotáját, a sziget csodás színekben pompázó, visszhangos barlangjait.

- Vegyünk lakást a Mons Lactariuson egy parasztházban, ahol csendben és békességben tölthetjük boldog napjainkat az óriási azúrkék tengeröböl isteni szépségében - ábrándozott Sorana.

- Ó, milyen boldogság vár ránk a Mons Lactarius madárdalos magányosságában, a virágillatos, mézédes hegyi levegőn! - lelkendezett az eljövendő szép napokról az ifjú férj.

...Úgy beleringatták magukat fiatal boldogságuk ábrándjaiba, mintha kettesben lettek volna, és nem lett volna körülöttük a hangos lakodalmi vendégsereg.

De a lakodalmas társaság hangos tereferéje, tréfálkozása és minduntalan felbugyborékoló kacagása hamarosan ráébresztette őket, hogy nincsenek egyedül, sőt nagyon is sokadmagukkal osztoznak a pompás lakoma vidám hangulatában. Szemben velük Barbius ült, az örömapa, elégült és ragyogó ábrázattal, mellette pedig az esketési szertartást végző pronuba, Lollia, fiatalos barna szépségében.

A lakoma még javában tartott, amikor Lollia fölemelkedett helyéről, és megszólalt:

- Kérem a házastársakat és a tanúkat, hogy szíveskedjenek a másik terembe átfáradni, a házassági szerződést aláírni, és pecsétjükkel hitelesíteni.

Elsőnek Sorana és Aurelianus kelt fel, és mind a ketten átmentek a másik terembe. Utánuk mentek a tanúk: Tiberius Barbius, Furius Purpurio, Cremutius Ruso, Mallius Marcellus. Mindegyik tanú vitte a pecsétnyomóját; aláírta és lepecsételte az okiratot.

Ezzel a hivatalos cselekmények be is fejeződtek, s az ifjú pár a tanúk társaságában bevonult még egyszer a díszterembe, hogy újra megtekintse az ott kiállított nászajándékokat. Ez a kiállítás valóságos múzeum volt. Meg is jegyezte Purpurio bácsi a pazar ajándékok láttán:

- Ezek az ajándékok legalább egymilliót érnek, és ha az új párnak semmi egyebe nem volna, ebből az ajándék-múzeumból magából legalább tíz esztendeig megélhetnének.

- Én húsz esztendőt mondanék - jegyezte meg Cremutius Ruso. - Hiszen ott van nekik még a férj ezredesi fizetése és a kis művésznő bőséges keresete; Lollia asszony kimutatása szerint akár egy háromtagú család évi költségvetését is fedezné.

- De hiszen csak ketten vannak! - szólt bele Gavius Maximus.

- Egyelőre - jegyezte meg huncut szemhunyorítással Secundus, a tanácsjegyző.

- Jó, jó - intette le a közbeszólót Gavius -, de az ilyen tapintatlan közbeszólást igazán mellőzhetnéd, Secundus!

Sorana fülig pirult a célzáson, de úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Kisvártatva az egész lakodalmas társaság betelt a kiállítás gyönyörűségeivel, és a vendégsereg, Verginius vezetésével, visszasietett a nagy étterembe. A kis megszakítás után jó hangulatban folytatták a lakmározást.

Amint asztalhoz telepedtek, elsőnek maga az örömapa emelkedett szólásra:

- Drága kislányom, Sorana, drága fiam, Aurelianus! Mielőtt utatokra bocsátanánk benneteket, hadd búcsúzzam el tőletek elsőnek én, akinek legjobban fáj távozástok. De nem szomorú hangulatban búcsúzom, hanem inkább megelégedéssel, mert küzdelmes gyermekkorod és ifjúságod után olyan férfi kezére bízlak, kislányom, aki érti és értékeli művészetedet, és úgy becsül meg, ahogy tehetséged megérdemli. Aurelianus, felelős vagy ezért a drága kis művészlányért. Tedd őt boldoggá, és nekem is engedd meg, hogy részem legyen boldogságotokban. Ezt a pohár pucinumi nektárt egészségetekre és boldogságotokra ürítem, hogy olyan törhetetlen maradjon, mint az egyszeri mestereknek az aranynál is értékesebb üvegedénye, amelyért a feltaláló művész az életével fizetett. Atyai áldásom kísérjen utatokra. Legyetek boldogok!

És Barbius szemében két fényes könnycsepp csillant.

Barbius még soha életében nem mondott felköszöntőt, ez a mostani azonban szívből fakadt, és szívhez szólt. A megindító beszéd után következett volna a fiatalasszony átemelése a küszöbön - az új lakásuk azonban Rómában várta őket, illetve a Castra Albana-i táborban, s így ezt a rontást űző szertartást majd csak otthon végezhetik el.

De addig még sok időnek kellett eltelnie, mert a fiatal pár úgy határozott, hogy a mézesheteket a Neapolisi-öböl gyönyörű kis fürdőhelyén, Surrentumban fogják tölteni. Igaz ugyan, hogy nagy hajóút vár rájuk: Aquileia kikötőjéből indulnak, végig kell hajózniuk az egész Adrián, ezen a mindig viharos tengeren; félig megkerülni Szicília szigetét, egészen a Messanai-szorosig, s onnan felkanyarodni a Neapolisi-öbölbe, Surrentumig. Bizonyos, hogy ez az utazás felejthetetlen élménnyel kecsegtette még azt is, aki - mint Sorana - nemrégiben végigélvezte a görög szigetvilág káprázatos látványosságait.

 

10. A NAGY VARÁZSLÓ

A lakodalom vendégei valamennyien kikísérték az új házaspárt az aquileiai tengeri kikötőbe; a Clementia nevű háromsorevezős hajó már jó ideje a Natissa folyó torkolatában horgonyzott, és türelmesen várta a déltájban rendszerint mindig feltámadó északi szelet, amelynek érkezését a vitorlák megduzzadása csalhatatlanul jelezte. A Clementia dudája öblös bődüléssel megadta a jelet az indulásra, s a kapitány, Secundus Genialis meglengette az adriai császári hajóhad vörös lobogóját; az evezősök egyetlen vezényszóra lecsaptak evezőikkel a tengerre, a hajó meglódult, és mint óriási bálna, kifordult a kikötőből az Adria most sima vizére. Izmos rabszolgák hajtották a hajót, s mire a kapitány a térképről föltekintett, a hatalmas hajó már Altinum lagúnái közt himbálódzott, és késő este méltóságosan beúszott Ariminum eleven kikötőjébe.

A hajó éjfélig pihent az umbriai kikötőben, s addig az utasok kényelmesen megvacsorázhattak. Hajnaltájban arra ébredtek, hogy az evezők ütemesen csapkodják a tenger sima tükrét, és hálókabinjukat aranyfény önti el. Messanába érkeztek, ahová az ókori hajósok a Szkülla és Kharübdisz veszedelmes zátonyait képzelték, s az ifjú házasok, mikor fölmentek a fedélzetre, örömmel nézték a hajnali napfény sugárzását a sík partokon s az összeszűkült Messanai-szoros vizének haragos torlódását. Baloldalt az Aetna zord sziklahegye komorlott fölöttük örök hótakarójával, s itt már a tűzhányóról lezúduló hűvös levegő mérsékelte a hajnali napsütés hirtelen hevességét.

Amint a Messanai-tengerszorosból kibukkantak - érzésük szerint -, csupa élüszioni szépség vette körül hajójukat. Capreae szigete volt eddig a legigézőbb látványosság, ami útjukba került: szebb volt, mint a mesebeli hagyományokat őrző görög szigetek. Capreae-ban már a tengerparton szebbnél szebb kis villák sorakoztak, mintha csak a tengerből nőttek volna ki, és fölöttük a sziklaháton terpeszkedett Tiberius császár híres palotája, amelyből meredek, de széles és kényelmes lépcső vezetett le a sziget északi partján sorakozó, káprázatos színekben pompázó barlangokhoz. Itt szokott fürödni a hatalmas császár, és itt főzték a halásztanyák kisvendéglőiben a messze földön híres, csípős halászlét, legalább ötféle halból, apró szardellákból és kövér harcsákból, jól megborsozva és a capsricum nevű afrikai növény porrá tört vörös termésével megízesítve. Ezt az ízes halételt a közeli Surrentum vendéglősei és halászai is pompásan tudták elkészíteni. A külföldi vendégek, akik Surrentum enyhe levegőjét és bársonyos napsütését súlyos ezresekkel fizették meg, esténként szívesen látogatták a parti halászkocsmákat, a híres halászlé és Capreae még híresebb bora kedvéért.

Surrentum városa a tengerparttól legalább harminc láb magasságban épült a sziklás part fölött, amelynek tengerre néző előcsarnokából az egész Neapolisi-öböl egyetlen körpillantással feltárult a szemlélő előtt. Balra Capreae sziget a császári tündérpalotával, jobbra Neapolis a most is füstölgő Vesuvius tűzhányóval, itt pedig, a közvetlen közelben, a lejtősen emelkedő part legmagasabb pontja a Mons Lactarius volt, a Tejes-hegy. Erről nevezték el a városka legelőkelőbb és legdrágább vendégfogadóját. Amint az utas a hosszan kanyargó úton fölért a városkába, mindjárt elsőnek a pompás, oszlopos "Mons Lactarius" szálló tűnt a szemébe; homlokzatán négy sor ízléses oszloppal. Az oszlopsor oldalnézetből úgy hatott, mintha oszlopcsarnok volna; az ember azt hihette, hogy a közepén kitárt kapun templomba lép be. Ez a hatalmas bronzkapu állandóan nyitva volt, hogy mindenki beléphessen az előcsarnokba, vagyis a fogadó átriumába, és kigyönyörködhesse magát a túlsó oldalon, a nyitott ablakokon át feltáruló pazar kilátásban.

Aurelianus és Sorana elfogódottan állt meg a gyönyörű panoráma előtt: közvetlen alattuk a Neapolisi-öböl nyugati vége tárult fel, szemben Capreae szigete, dús szőlőskertjeivel, palotáival és nyaralóival, alattuk pedig az évekkel ezelőtt újjáépített Stabiae városka, amelyet ugyancsak a Vesuvius pusztított el Pompeivel és Herculaneummal együtt. Stabiae lakosai nem elégedtek meg azzal, hogy feltörjék és felássák a hamu- és lávatakarót, mint Pompeji és Herculaneum lakosai, és házaik romjai alól értékesebb bútoraikat kimentsék; a kis parti város lakói szegény emberek voltak, a kétes értékű mentés helyett újjáépítették városukat, úgyhogy Stabiae káprázatos narancsligetei a pusztulás után három évvel újra virágzottak, és olyan bőséges termést hoztak, amilyenre még a legöregebb emberek sem emlékeznek. Stabiae újjávarázsolt kertjei szebbek és üdébbek voltak, mint a mondabeli Heszperiszek ligetei, amelyekben a híres aranyalmák büszkélkedtek a déli nap forró fényében. A látogatók előtt a Neapolisi-öböl tűzfényei csillámlottak, mögöttük pedig, a Mons Lactarius napsütötte lankáin, mézes illatú szőlőskertek és dús termésű gyümölcsösök őrizték kincseiket.

Sajnos, a látogatók inkább a csillogó öböl fény- és vízjátékában gyönyörködtek, és általában ügyet sem vetettek arra, hogy mi van a hátuk mögött. Pedig a Mons Lactarius gyümölcs- és virágparadicsoma bízvást vetekedhetett a tenger pazar látványával. Aurelianus és Sorana annyira belefeledkezett az öböl csodáiba, hogy szinte ijedten kapták fel a fejüket, amikor valaki váratlanul megszólalt mögöttük:

- Asszonyom és uram, engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Axilius Urbicus vagyok, ennek a vendégfogadónak tulajdonosa. Látom, hogy az atrium ablakából nyíló kilátást milyen önfeledten élvezitek, szívesen felajánlom tehát egyik emeleti lakosztályomat nektek, amely éppen az atrium felett van, ugyanezzel a körkilátással.

- Aurelianus testőr ezredes vagyok - mutatkozott be az ifjú férj -, ez az asszony pedig a feleségem, Aelia Sorana szobrászművésznő, és köszönjük szíves ajánlatodat, mindjárt el is foglaljuk az emeleti szobákat, tökéletesen megfelel igényeinknek.

- Felhívom szíves figyelmedet arra, hogy szállóm neve nemhiába "Mons Lactarius", mert a hátunk mögött emelkedő magaslat, maga a Mons Lactarius, ugyancsak a fogadómhoz tartozik, a magaslaton levő kisebb épületekkel együtt, amelyekben a szálló vendégei ugyanazt a kitűnő lakást és ellátást kaphatják, mint az itt lakók. Leginkább azok veszik igénybe, akik magaslati kúrára jönnek, esetleg tej- és mézkúrával együtt. Száz tehenem van itt a magaslati legelőn, és száz méhcsaládom gyűjti a mézet, úgyhogy tejjel, vajjal és mézzel, a legfrissebb, legjobb minőségűvel szolgálhatok naponta - sorolta buzgón a vendéglős.

- Köszönjük előzékenységedet, Axilius, és a mézkúrádat szívesen igénybe vesszük a vajjal együtt; bár feleségem, Junónak hála, egészséges, mint a makk, de már csak kíváncsiságból is belekóstolunk ínycsiklandó termékeidbe.

- Azért kúra nélkül is érdemes legalább egy hétre fölköltözni ide, erre a napsütötte magaslatra. Ez igazi pihenés volna mindkettőtöknek: neked, ezredes, új erőt adna felelősségteljes szolgálatodhoz, feleségedet mint művésznőt is érdekelheti a fenti csodálatos növényvilág. Van egy visszatérő kedves vendégünk, Volcatius praefectus úr, a karthágói vár nyugalmazott parancsnoka, praefectus praetorio rangban. Ő minden tavasszal legalább négy hetet tölt fogadómban, s ebből az időből legalább egy hetet fent a Mons Lactariuson. Ez az áldott hegyoldal annak is orvosság, aki sohasem volt beteg: mindenesetre felfrissíti, és új életkedvvel telíti. Beszéljetek csak egyszer Volcatius Rufinus úrral, ő majd mindent elmond nektek... Ami őt magát illeti: igen művelt és tanult ember, a társasága maga is kivételes élvezet. Ha ezzel a magas műveltségű úrral összebarátkoztok, ő maga fog titeket könnyű kocsiján felröpíteni a Mons Lactariusra - a "Mons Lactarius"-ból. Azt is elárulom, hogy az altisztje, Duras őrmester, aki idevalósi, jobban ismeri a hegy virágait, mint akármelyik alexandriai botanikaprofesszor, és gyűjti is ennek az áldott, napsütötte hegyoldalnak a növényritkaságait. A neapolisi főiskola tanárai sűrűn igénybe veszik szakértelmét.

A testőr ezredesnek nem volt nehéz megismerkednie Volcatius Rufinus praefectusszal, aki mindjárt az első alkalommal felajánlotta neki és feleségének, hogy homokfutóját bármikor használhatják, akár fölmenet, akár lejövet, Duras őrmesterrel együtt, aki egész nap szolgálatban volt, mert így rendelkezett a tábornok. Ez a baráti szívesség elsősorban bizonyára Sorana ragyogó szépségének szólt; Volcatius - öregurak szokása szerint - az első pillanattól kezdve rajongó hódolója lett a fiatalasszonynak. A fiatalasszony szívesen fogadta ezt a hódolatot, a tábornok őt szeretetével és rajongásával együtt Barbiusra emlékeztette; ehhez az is hozzájárult, hogy körülbelül egyidős lehetett Barbius apával.

Mikor a tábornok parancsára először vitte fel az ifjú párt a Mons Lactariusra Duras őrmester, és megmagyarázta nekik a napsütésben pompázó hegyi növényeket, a fiatalok úgy érezték, mintha tündérkertbe csöppentek volna; a hatalmas ciprusok, piniák, ecetfák és pisztáciák tövében megbúvó virágokkal sorra megismertette őket a széplelkű őrmester: gyönyörködtek a bodorrózsacserjék tarka virágzásában, a rekettyebokrok pillangós virágaiban, az üröm sárga bokrétáiban, az illatos arfegfű bugáiban, a levendula ibolyakék fejecskéiben, a rozmaringcserjék halványkék virágkúpjaiban, főleg pedig kíváncsian megbámulták a törpe bokrokon termő szép piros almákat. Bármily csábítóak voltak ezek a piros almák, szerencsére Duras rögtön felvilágosította őket, hogy ezek csak látszatalmák, a calotropis nevű bokor gyümölcsei, amelyet a bennszülöttek osur néven ismernek, s bár olyan, mint a legszebb piros alma, mégsem az, mert belül üres: ha valaki felpukkasztja, barna por száll belőle, s a kíváncsi gyerekek szemét-száját belepi és agyoncsiklandozza. Duras azt is elárulta nekik, hogy a bennszülöttek úgy félnek az osur piros almáitól, mint a tűztől, és hozzá nem nyúlnának a világért se. Sorana és Aurelianus egy-egy ilyen hamis piros almát felpukkasztott ugyan tréfából, de Duras magyarázata után inkább a levendula szegélyezte málnabokrokat kopasztották meg. Csak úgy sugárzott róluk a boldogság, mikor vidám gyermekek módjára a bokrok közt hancúroztak, és csak a szőlőfürtök mézes illata állította meg őket a dombtetőn. Duras tudta már, hogy most jönnek a kaptárjaikba hazatérő méhrajok, nagyot pattintott ostorával, és erre a hegyi kis mokány lovak nekiiramodtak, és egyetlen vágtában visszavitték őket a szállóba.

Esteledett, mikor az oszlopcsarnok elé megérkeztek. Elsőnek a tábornok sietett eléjük legényesen, fiatalos fürgeséggel, ő segítette le a nekipirult fiatalasszonyt is. Egymás közt sokszor megemlegették még ezt az élvezetes kirándulást. Bort sem ittak, mégis úgy érezték, hogy megmámorosodtak a Tejes-hegy mézillatú virágaitól... Számlálatlanul peregtek le a boldog napok mézesheteik homokóráján.

A szálló nagy csarnokában barátságos üdvözléssel fogadta őket Axilius Urbicus, aki - bizonyosan Sorana kedvéért - minden asztalra pompás rózsaszálakat helyezett; a rózsák ismerősen illatoztak a tizenkét ágú csillárok fényében. A tábornok atyai mosollyal köszöntötte a kirándulókat, és váratlanul odaszólt Axiliusnak:

- Urbicus, a mai kirándulás örömére szeretném megkínálni kedves vendégeinket Capreae híres borával, a massicusival vetélkedő petrinensisszel, amelyet általában falernusi néven emlegetnek, és úgy is becsülnek és fizetnek. Nézd meg, Urbicus, van-e még a pincédben egy kis surrentumi aszú az én részemre! Erről meg azt tartják, hogy örök fiatalságot ad az embernek, mármint az öreg embernek. Hozz fel tehát a pincédből egy palack surrentumi aszút is, hátha megfiatalodom tőle. Bár én egy csöppet sem örülnék annak, ha fiatalabb volnék, hiszen akkor nem töltenem itt nyugdíjas napjaimat, nem ismerhettem volna meg a kedves kis művésznőt, az ezredes feleségét, Soranát.

- Tábornokom - szólalt meg Aurelianus -, olyan finom bók volt ez a nyilatkozatod, amilyennel csak öregurak tudnak kedveskedni csinos fiatalasszonyoknak. Feleségem nevében is szívből köszönöm jóindulatodat és kedvességedet.

Sorana elpirult, és kezet nyújtott a tábornoknak.

- Kegyelmes uram, hálásan köszönöm kitüntető szavaidat, nem kevésbé mai kirándulásunk megszervezését, kocsid és Duras őrmester nagylelkű "kölcsönadását" is. Engedd meg, hogy mai szép napunk emlékére megajándékozzalak a "Kis táncosnő"-vel, ezzel a borostyán szobrocskámmal, amely a görög és római műértő közönség körében meglehetősen népszerűvé és ismertté tette nevemet, bár igazán érdememen felül.

Ezzel Sorana átnyújtotta Volcatiusnak a kis borostyán szobrocska egy példányát, s még hozzátette:

- Kegyelmes uram, ez a kis szobrocska bizonyára azért nincs még birtokodban, mert az aquileiai Barbius-cég ügynökei Karthágóig sohasem merészkedtek el.

- Ó, milyen bájos és milyen lendületes ennek a kis táncosnőnek minden mozdulata! - mondta a tábornok. - Ügyetlen ügynökei lehetnek Barbiusnak, hogy elhanyagolják Karthágót, a gazdag és művelt afrikai fővárost, hiszen ott legalább tíz ilyen kis remekművet eladhattak volna!

Amint elhangzottak a tábornok szavai, Axilius Urbicus máris felbukkant a pincegádorból, mindkét kezében egy-egy szalmafonatos üveggel. Mind a kettőt letette az asztalra a bolondul illatozó rózsák mellé, ezekkel a szavakkal:

- Íme, pincém legértékesebb kincsei, a surrentumi aszú és Capreae legnemesebb bora.

- Mind a kettővel szívesen megkínállak benneteket, de megkérlek, hallgassátok meg egy idevágó régi emlékemet, és tanuljatok belőle - kínálgatta őket szíves szóval a tábornok. - Fiatalkorom óta szerelmese voltam a csodálatos Neapolisi-öbölnek, s nem volt olyan esztendő, hogy föl ne kerestem volna. Abban az évben, amelyikről ez az emlékem maradt, éppen ragyogó ősz volt, úgyhogy neapolisi látogatásomat az őszi napokra halasztottam; így történt, hogy csak november közepe táján értem Pompejibe, az egykor virágzó és élénk kisvárosba. Herculaneumot vastag lávaréteg borította, Stabiae-t a Vesuvius hamurétege temette el, Pompeiből a forum, néhány templom, a színház és az amfiteátrum maradt épségben meg néhány nagyobb úriház. A pékműhelyt eltemette a lapillinek nevezett Vesuvius-hamu, éppen ezért nem tudták már kivenni a kemencéből a megsült kenyereket: oly váratlan volt a tűzhányó kitörése. Siralmas volt ily elhagyatott és elpusztult állapotban viszontlátni a hajdan eleven és vidám városkát, amely teljesen néma volt és kihalt. Stabiae újjáépült, Pompei azonban mintha nem is akart volna feltámadni. Nem maradt a városkában egyetlen vendéglő vagy fogadó sem, úgyhogy amint nekivágtam az északi kapunak, ott éppen a kapu közelében bukkantam az újjáépítés első nyomára, a Diomédészről elnevezett fogadóra. Örömmel léptem be a kapuján, s még ma is szívesen emlékszem vissza a gazdatulajdonos vendégszeretetére, a jó öreg Saturusra, akinek fő büszkesége az volt, hogy szőlőbirtokos Capreae szigetén, s minden szabad percét a szigeti szőlejében töltötte. Mintaszerű volt kis gazdasága, a borára pedig olyan büszke volt, hogy csak áhítattal tudott beszélni róla, de még csak kóstolót sem adott belőle. Én akkor már megjártam a surrentumi fogadót, és a gazdája már Capreae-bort is tartott pincéjében. Az öreg Saturus harciasan kétségbe vonta, hogy az a bizonyos bor Capreae szigetén termett, és mivel már harmadik hete tanyáztam a fogadójában, nem bírta tovább hallgatni a surrentumi bor dicséretét, és megkínált a saját termésével. Ez a bor értékesebb volt számára az aranynál, de nem is adott belőle pénzért senkinek. Nekem is csak barátságból, no meg szőlőbirtokosi és termelői hiúságból adott!

Akkor mondta nekem ezeket az emlékezetes szavakat:

"Uram, ma már annyian dicsekszenek azzal, hogy a boruk capreae szigeti termés, hogy ha ez igaz volna, Capreae szigetnek nagyobbnak kellene lenni egész Itáliánál! Ha én mondom, uram, hogy az én borom capreae szigeti termés, arra igazán mérget vehetsz. Egészségedre!" - koccintottunk a valódi Saturus-féle nedűvel, és megállapítottam, hogy ez a bor valóban páratlan a maga nemében: surrentumi kocsmárosom falernusi és massicusi bora elbújhat mellette. Ez után az élüszioni élvezet után még egy hétig ott maradtam a Diomédészről elnevezett fogadóban, és meggyőződtem róla, hogy az öreg Saturus bora kivételes nektár, mondhatnám: istenek itala! Amivel Urbicus barátunk kedveskedik nekünk, az is jó, ámde - őszintén szólván - csak halvány utánzata Capreae igazi borának.

- Ezt a poharat az öreg pompeji fogadós emlékére! - emelte föl serlegét Aurelianus, aki maga is elsőrendű borszakértő volt.

A vidám poharazást Duras őrmester érkezése szakította félbe: a postát hozta.

- Mit hozol, őrmester? - fordult hozzá a tábornok.

- Megérkezett a posta. Levél nem jött, csak a mindennapi újság, az Acta Diurna. Tudom, uram, hogy türelmetlenül várod, ezért zavarlak barátaid körében. - Ezzel a választékos modorú őrmester negyedrét alakúra összehajtott pergament nyújtott át Volcatiusnak.

- Ide vele! - mondta rá mohón a tábornok. - Bizony türelmetlenül vártam az újságot: hadd lássuk, miféle hajmeresztő hírek és kövér botrányok dagadoznak benne! - Ezzel kibontotta a lapot, kiteregette az asztalra, futtában végignézte a címeket, végül csettintett a nyelvével, és megszólalt: - Ez aztán érdekes hír! Azt mondja az Acta legfrissebb tudósítása, hogy ma Rómába érkezik a kiváló latin rétor és író, Apuleius, és holnap a Maecenasról elnevezett előadóteremben Apologia címen érdekesnek ígérkező előadást fog tartani. Az előadásra már minden jegy elkelt. Zsúfolt terem várja tehát a nagy hírű Apuleiust, bár ezt az előadását már könyvben is megírta; mégis szerfölött izgatja a közönség érdeklődését, mert az emberek titokban abban reménykednek, hogy a kitűnő író újabb érdekességeket hoz mai előadásában.

- Még nem jutottam el a mai írók megismeréséig - vallotta be Sorana. - Mondj el, kérlek, mindent erről az érdekes emberről.

A tábornoknak szemlátomást hízelgett a felkérés, és azonnal formás előadásba kezdett:

- Halljátok az előzményeket: Apuleius, a híres író és előadóművész a karthágói tanácsban viselt magas hivatalt, s egyszer csak Claudius Maximus proconsul vádlottként törvény elé idézi Sabratha városába. A tárgyalást Sabratha legnagyobb helyiségében, a színházban tartották meg, és azon a városkának úgyszólván egész lakossága részt vett. Ez a kivételes érdeklődés nemcsak a kitűnő íróművésznek szólt, hanem annak is, hogy Apuleius nagy erejű varázsló hírében is állt. Sokat utazott ugyanis, és előadó körútjain megismerkedett számos mély értelmű és titokzatos, misztikus kultusszal, és majdnem valamennyibe beavattatta magát. Részben vallásos hajlamai, részben az igazság szomjazása, no meg olthatatlan kíváncsisága hajtották a titokzatos és többnyire éjjeli szertartásokkal ünneplő, rajongó kultuszok karjaiba. Bizonyos, hogy a mágia érdekelte s izgatta fantáziáját - erről nagyszerű regényének, Az aranyszamárnak lapjai beszédesen tanúskodnak -, s az is bizonyos, hogy a tömegek szemében mágus voltának híre megnagyította s a titokzatosság ködébe burkolta egyéniségét. Varázslónak és csodatévőnek tartották mindenütt, éppen úgy, mint hajdanában Vergiliust. Apologiájában mégis a mágia vádja ellen kellett védekeznie. A vádat teljes mértékben alátámasztotta az a tény, hogy az író regényének egyik legfőbb alkotóeleme és jellegzetessége a boszorkányság, a varázslat, a csoda - egyszóval a mágia. Tetézte ezt, hogy azonosították őt regénye főhősével, Luciusszal, akivel szintén annyi varázslatos dolog esik meg, s aki ugyancsak misztikus kultuszok beavatottja. Vegyétek ehhez az Apuleius-mondához - mert már valóságos mondakör szövődött körülötte - a forró és fülledt Afrikát, és megértitek, mért lett olyan világraszóló esemény Apuleius pere; mért fordult a világ érdeklődése a jelentéktelen Sabratha felé, ahol törvényt állt a ragyogó szónok, a kitűnő író és a titokzatos varázsló. Hogy mi volt a vád ellene? Az, hogy mágikus mesterkedésekkel csábította magához Aemilia Pudentillát, az Oea városában élő fiatal, dúsgazdag özvegyet. A vádirat azt állította, hogy Apuleius a mágikus mesterkedéseket főleg Pudentilla vagyonának megszerzéséért folytatta.

Itt a tábornok szünetet tartott, majd kisvártatva így folytatta érdekes elbeszélését:

- Én ismerem ezt az úgynevezett "varázslómestert", hiszen a karthágói decuria tagja volt. Bizonyos ügyekben jogi tanácsokat adott, a város peres ügyeit intézte, mégpedig többnyire sikeresen, és varázslónak csak annyiban nevezhetném, amennyiben a város pénzét - honoráriuma fejében - adandó alkalmakkor busás mennyiségben átvarázsolta a saját folyószámlájára a Barcas és társa pénzváltóhoz. Jól megfizettette a munkáját, annyi szent. Meg is tollasodott, szép vagyont gyűjtött, és szemenszedett hazugság az a vád, hogy csak a szép özvegy vagyonát akarta megkaparintani. Nem volt szüksége rá. A bankház igazolja, hogy milliós vagyona kamatozik a bankban, s évente sok ezer denarius csak a kamatjövedelme. Én eléggé ismerem őt is, a háztartását is, a magánéletét is, s ezért átlátok a gyermekes vádakon, amelyekkel irigyei be akarják szennyezni. De ha végighallgattátok volna a sabrathai tárgyalást, vagy ha alkalmatok volna Rómában végighallgatni nagyszerű előadását, amikor is tanúi lehetnétek előadó-művészetének, stiláris és logikai mesterfogásainak: azt hiszem, osztanátok véleményemet. Tudhatjátok rólam, hogy idős ember létemre megrágom a szót, mielőtt kimondanám, s ha Apuleius mellett kiállok, az legyen egyszer s mindenkorra vallomás az ő igazsága és feddhetetlensége mellett.

- Kegyelmes uram - szólalt meg Aurelianus -, bár fiatal ember vagyok, és sem jogi, sem katonai tudásomat nem mérhetem a tiedhez, mégis az a meggyőződésem, hogy aki mellett te kiállsz, annak feltétlenül igaza van. A magadfajta kiváló férfiú, vagyis vir clarissimus - mint hivatalos címzésed is mondja - több mint egy közönséges polgár: inkább államférfi és bölcs, tapasztalt ember, akihez mi, fiatalok is igazodhatunk. Józan és tárgyilagos értékelésed szellemében kísérjük majd figyelemmel Apuleius perét.

- Ha szabad nekem is hozzászólnom a férfiak vitájához, szeretném megjegyezni, hogy Apuleius vádlói nemcsak a tárgyilagosságról feledkeznek meg - szólalt meg illő szerénységgel a kis művésznő -, hanem a művészet megbecsüléséről is, amennyiben nagynevű és nagy tehetségű kortársaiknak becsületébe úgyszólván belegázolnak az efféle vádaskodásokkal. Nemrégiben, görögországi tanulmányutam során hallottam Athénban, hogy Pheidiaszt, a nagyszerű szobrászművészt - aki jó barátságban volt Periklésszel - politikai ellenfelei azzal vádolták meg annak idején, teljesen alaptalanul, hogy az akropoliszi arany-elefántcsont Athéné-szobor anyagából, a híres Athéné Parthenosz elkészítésére kiutalt aranyból tekintélyes mennyiséget elsikkasztott és eladott. Nem szörnyűség-e a világhírű művészről ilyen aljasságot feltételezni, s a hellén világnak ezt a büszkeségét ily alantas váddal illetni? Hiába volt a művészet szakértőinek minden tiltakozása: a rosszindulatú ellenfelek aknamunkája Hellasz legnagyobb művészét börtönbe juttatta. Bár ítéletre nem került sor, maga a vizsgálati fogság és a méltatlan vádaskodás úgy megviselte és sértette a művészt, hogy az izgalmakba még ott a börtönben belehalt. A börtön őre, a történet elmondásakor, megkérdezte tőlem, vajon emlékszem-e Pheidiasz vádlóinak nevére; én pedig megvallottam, hogy még csak hírből sem ismerem őket, nemhogy emlékeznék rájuk. Az athéni börtönből ezt a tanulságot hoztam magammal: íme, a rágalmazók aljassága, sőt neve is mindenestül feledésbe merült; a méltatlanul meghurcolt nagy művész, Pheidiasz neve minden áskálódás ellenére halhatatlan dicsfényben ragyog. Itt is beigazolódott hát a régi bölcs mondás, hogy a művészet és a művészi tehetség örökkévaló, az irigység és a rosszindulat azonban mulandó. És hadd dicsekedjem el vele - tette hozzá Sorana elpirulva -, hogy Aurelianusom az én szerény tehetségem igaz megbecsülését fogadta meg még házasságunk előtt: az ő szemében a művészet szent és sérthetetlen!

- Hogyhogy? Ezek szerint Aurelianus barátom egyetért velem abban, hogy kortársainkat éppúgy kell becsülnünk, érdemük és tehetségük szerint, mint a régi nagy embereket?

- Ebben is teljesen egyetértek veled, tábornok, mint annyi más kérdésben. Hiszen ez szinte magától értetődik!

- No, ennek igazán örülök! Hadd fejezzem be egyúttal a nagy művészről, Apuleiusról megkezdett elbeszélésemet. Hallottátok, mily gonosz és rosszhiszemű vádakkal támadták meg becsületét. Jellemző társadalmi viszonyaik romlottságára, hogy legnagyobb és legtehetségesebb kortársunkat efféle légből kapott, hitvány rágalmakkal próbálják befeketíteni! Mondom: én jól ismerem őt, ismerem irodalmi műveit, társadalmi szerepét, vagyoni viszonyait, anyagi helyzetét, vallási és politikai nézeteit; ismerem felfogását a vallás, a hiedelmek, a babona, mágia, boszorkányság és egyéb ostobaságok kérdésében. Minden vád ellenében igazolnom kell őt, legfeljebb azt írhatom a rovására, hogy látható élvezettel teregette ki a rémmeséket, a hajmeresztő borzalmakat nagy művében, Az aranyszamárban. Azt is meg kell mondanom, hogy kellemes társalgó, szellemes megjegyzéseivel egy egész társaságot el tud szórakoztatni. Ezt mindenki igazolhatja, ha csak futólag is elolvasta regényét: tele van az tűzdelve mulatságos novellákkal. Ezeken ki-ki kedvére torkaszakadtából kacaghat és hahotázhat, vagy - a borzalmakon - rémüldözhet. De mindenképpen el kell ismernie, hogy a szerző avatott író, mestere az elbeszélő művészetnek és a stílusnak. Valóságos forradalmat teremtett irodalmunkban: újjáalakította a kissé már megmerevedett cicerói stílust. Nálam mindig van néhány tekercse ennek a regénynek, e nélkül sohasem kelek útra. Ha fáradt vagyok, felfrissít, ha bosszankodom, megvigasztal, ha elszomorodom, felvidít; minden bajomban orvosság és pihenés. Most pedig átadok nektek egy példányt ebből a könyvből: ne halasszátok máskorra, még ma olvassátok el a "nagy varázsló" remekét. Meglátod, Aurelianus, holnaptól kezdve leszel csak valóban meggyőződéses szövetségesem Apuleius perében, és velem szavazol a gonoszok, irigyek és vaskalaposok ellen és az új szépségeszmény mellett. Jó éjszakát, kis Sorana, illetve - jó felolvasást! No, Urbicus, ide figyelj - szólt oda Volcatius a vendéglősnek -, vitess fel az ezredes úr szobájába egy tízágú csillárt, hogy zavartalanul olvashassanak, akár éjjel is. És adj be a lakosztályukba egy-egy pohár surrentumi aszút is! Holnap, Aurelianus barátom, beszélünk a nektárról és Az aranyszamárról is. Jó éjszakát!

 

11. AZ ÉJSZAKAI FELOLVASÁS

Csillagfényes éjszaka burkolta be a Neapolisi-öböl tündéri halványkékségét, szárazföldön és tengeren elült a munkás nappalok zakatolása, és a Mons Lactariusra és környékére rátelepedett a zsibbasztó csönd. Az az eszményi csönd, amelyre oly szívrepesve várnak a nemesebb szellemek, hogy megszabadulván a hétköznapok kíméletlen hajszájától, végre szabadon szárnyalhassanak. Ilyen sugallatos estén és éjszakákon végre felszabadultan és kedve szerint csapong a szellem, amelyet az alkotás szüntelen és csillapíthatatlan sóvárgásra sarkantyúz, és a remekművek születésének fájdalmas izgalma feszít. A Neapolisi-öbölnek ebben a titokzatos és termékeny varázslatában végre-valahára megszólalt Aurelianus hangján a nagy varázsló remekművének, Az aranyszamárnak első ígéretes akkordja:

"Nos, én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kíváncsi füled csintalan csacsogásommal elhódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld; miként fordul másra az emberek sorsa, amint átváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják.

Hozzáfogok..."

Sorana - a sok Platón-olvasáson megedzett fülével - azonnal észrevette a metrikus sorzáradékokat, élvezte a mondatok zenébe csendülését, és már nem bánta, hogy nem rendelték be lakosztályukba Diomédészt, a szálló csengő hangú, dallamosan hangsúlyozó felolvasóját, aki pompásan értette a módját, hogy a sorzáradékokat minden mondattag végén hűségesen kihangsúlyozza; s így az egész szövegnek állandó és változatos, hullámzó lüktetést adjon. Meg is jegyezte férje felolvasásának első szünetében:

- Remek anagnósztész ugyan ez a Diomédész, az alexandriai főiskolán végzett, hivatalos felolvasók is elbújhatnak mellette, de tenálad nem olvashat jobban!

- Pedig kiváló felolvasó hírében áll, és emellett milyen csinos! - évődött Aurelianus Soranával. - Ezt észre sem veszed?

- Nem, Aurelianusom, én rajtad kívül senkit sem veszek észre. Minden gondolatomat és minden érzésemet te foglalod el. Így jó nekem.

- Nekem is teljes szívemet-lelkemet betöltőd, egyetlenem - ölelte magához szerelmesen a férje. - Ó, milyen jó, hogy bejutottunk a boldog kikötőbe! De ne haragudj meg, ha újra Apuleiusra figyelmeztetlek. Még csak elkezdtük olvasni, még előttünk az egész kötet. Pedig reggelre be akarjuk fejezni!

- Hajnalra talán be is fejezzük. No, olvassuk hát tovább! - sürgette Sorana a műkedvelő felolvasót.

Aurelianus nem is kérette magát. Lelkesen folytatta Lucius kalandjainak felolvasását. Megmosolyogták a két boszorkány tragikomikus epizódját, derültek a csinos szolgálólány, Fotis mesterkedésein, felháborodtak végzetes tévedésén, és izgatottan várták, hogy a regény madár helyett szamárrá változott hőse, Lucius hozzájusson a megváltó rózsákhoz. Aurelianus rendületlenül olvasott volna tovább, de Sorana megállította:

- Aurelianusom, kedvesem, pihenjünk egy kicsit, hiszen, ráérünk.

- Jó, Soranám. Fáradt vagy?

- Bizony fáradt vagyok - ismerte be a fiatalasszony -, pedig te olvastál, én csak néha pillantottam be a szövegbe. De olyan jól olvastad fel, hogy a történetet is, stílusművészetét is teljes mértékben élveztem.

Nyílt az ajtó, s már a folyosóról behallatszott Boccio, a pincér rabszolga jelentkezése:

- Ezredes úr, Sorana asszony, a tábornok úr parancsára tisztelettel jelentkezem. Tizenkét darab frissen töltött olajmécset hoztam.

- Köszönjük. Akaszd mind a tizenkettőt a csillárra. Add át hálás üdvözletünket a tábornok úrnak!

- Átadom, uram.

- De most kérlek, Boccio, hagyj magunkra, olvasni akarunk.

- Éjjel?

- Megéri nekünk, mert azt hallom, hogy ez varázsos könyv. Reggelre minden kiderül.

Boccio elhelyezte a csillárban a friss mécseseket, behozott két üvegpoharat és egy kancsó bort, aztán tapintatosan távozott.

Aurelianus folytatta az olvasást. A regény továbbra is mozgalmas és érdekes volt, lüktető tempóban váltották egymást a kalandok. Most éppen oda ért Aurelianus, hogy a rablóbanda, mely Lucius házigazdájának, a hypatai Milónak házát kirabolta, nagyobb vállalkozásba vágta a fejszéjét: egy hírhedt uzsorás kirablására készült. A bandának már két "hősi" halottja volt, és a szállásadó vénasszony árulása miatt már odáig jutottak, hogy harmadik bajtársukat is fel kell áldozniuk. Ez is elpusztul, s utána a banda megtudja, hogy egy gazdag polgár, Denochares pazar gladiátori játékokat rendez, és erre a célra rengeteg pompás medvét vásárolt össze. Nos, a rablók hírét vették, hogy a medvék valamely titokzatos betegség miatt sorra hullanak, Denochares legnagyobb bánatára. A következő cselt eszeltek ki: egyik társukat medvebőrbe öltöztetve, ketrecben eladásra kínálták a gazdag polgárnak, aki kapva kapott az új medvén. Ha ez a társuk már a házban van - gondolták a rablók -, könnyűszerrel bebocsátja őket, s akkor szabad a vásár. Majdnem sikerült gonosz tervük, ám a házigazda egyik szemfüles rabszolgája gyanút fogott, s megakadályozta a banda támadását: a medvének öltöztetett "hős" rablót, Thrasykleont pedig elfogták és agyonverték.

A rablók a sorozatos csapásoktól annyira megrémültek, hogy hazatakarodtak. Egyik éhenkórász társuk, egy suhanc nem állt be a rablóbandába, hanem becsületes keresményből akart megélni. Elvállalta egy asszonynál, hogy a halottja mellett fog virrasztani, de minden ébersége ellenére mégis kijátszották a gonosz szellemek - s hiába alkudta ki előre a halottvirrasztás díját, a pompás vacsorát, finom bort és jó fizetést -: a holttestet megcsonkították, a virrasztónak orrát-fülét levágták. Így hát éppúgy megjárta ő is, mint társai, a rablók. Ők ugyan hazajutottak tanyájukra, de máris újabb gaztettre vetemedtek: elraboltak egy fiatalasszonyt férjével együtt, éppen akkor, mikor esküvőjükről hazatértek. A férjet azonmód agyoncsapták, a fiatalasszony a rémes látványtól elájult, később még álmából is minduntalan felriadt, és látomásaitól szinte lázat kapott. Akkor aztán a rablók öreg gazdasszonya, hogy szegénykét valamiképpen lecsillapítsa és megnyugtassa, azt ígéri neki, hogy valami bájos történettel, afféle csacska mesével mindjárt felvidítja.

- És most jól figyelj, kis Soranám - emelte föl a hangját Aurelianus -, az anyóka részletesen elmondja a szerencsétlenül járt fiatalasszonynak Amor és Psyche meséjét, az eszményi, sőt földöntúli szerelem szívmelegítő történetét, amely a regény legfőbb szépségeként, igazi drágagyöngyként ragyog ki a szöveg ezerféle aranyhímjéből! Ezen a sugallatos, aranyfényes éjszakán költői feladatra vállalkozom: megpróbálom méltón megszólaltatni a szöveg minden szépségét. Prózai hangom bizonyára nem a legalkalmasabb erre, de maga Apuleius stílusa olyan, hogy hallatán egyszerre úgy érzed: aranyzuhatag öntött el, és csak azt kívánod, hogy ez az aranyfürdő örökké tartson, és sohase kelljen kikapaszkodnod belőle a sziklás partra, mert akkor jaj, megszűnik a varázslat! Én már érzem a regény varázslatát: a mámoros elragadtatást, a szép szó megejtő gyönyörűségét, a platóni mézédes tökéletességet. Figyelj, drága kis feleségem, hadd kezdjek hozzá!

Aurelianus nyújtózkodott egyet, a serleg után nyúlt, hogy tikkadt torkát felfrissítse. Már nyitotta az újabb tekercset, de Sorana szelíden lefogta a kezét.

- Engedd, édesem, hogy én folytassam. Derekasan teljesítetted a "hivatásos felolvasó" nehéz szerepét; hadd bizonyítom be neked, hogy én sem vagyok alkalmatlan Apuleius bűbájos szövegének életre keltéséhez. Amor és Psyche meséjét együtt végigélveznünk: ez betetőzése lesz mai felejthetetlen éjszakánknak.

És Sorana édes hangján felcsendültek a miletosi mese első szavai...

 

12. AMOR ÉS PSYCHE

...Volt egyszer egy város, volt abban egy király meg egy királyné. Volt nekik három világszép leányuk, de akármilyen csuda gyönyörű volt is a két nagyobbik, mindenek hiedelme szerint mégiscsak fölért hozzájuk az emberek ünneplő magasztalása, de a legkisebb leány tündöklő-ragyogó szépsége előtt a szegényes emberi szóvirágok halvány dadogásba bágyadtak. Hát országabéliek s kincses külföldiek, kiket e tüneményes csoda izgató szárnyalású híre odacsődített, lenyűgöző szépsége láttára néma bámulatba meredtek, s mintha maga a megtestesült Venus istenasszony lett volna, vallásos hódolatban kezükkel imádó csókokat hintettek felé. És már a szomszéd országokat s határos tartományokat végigszárnyalta a szóbeszéd, hogy az istennő, kit a kék tenger mélysége szült, s habzó hullámok harmata táplált, istenségét egész világ szemébe tárja, s a földön jár-kel emberként az emberek közt, vagy hogy most nem a tenger, hanem bizonyára a föld - mennyei cseppek csírájából - második, de még szűzi virágzásban pompázó Venust fakasztott. Így nőtt mérhetetlenül napról napra a mende-mondta, így szárnyalta végig az egyre tovább harapódzó szóbeszéd előbb a szomszéd szigeteket, aztán szinte az egész világ valamennyi országát. Hosszú utazás, végeérhetetlen tengerjárás árán rengeteg ember tódult a tündöklő világcsodához. Venus-látni nem hajókázott már senki emberfia Paphosba vagy Cnidosba, s bizony még Cytherába sem; elmaradtak az áldozatok, roskadoztak a templomok, ritkulnak az istenlakomák, elnémulnak az ünnepségek; koszorútlanok szobrai s árva oltárai hideg hamutól szennyesednek. Mindenki a lányhoz imádkozik, s az ő emberi alakjában engeszteli imáival a nagyságos istennő szellemét; reggelenként, ha szűzies alakja megjelen, áldozati állatokkal és istenlakomákkal tőle könyörgik a láthatatlan Venus kegyelmét, s utcaszerte ha térül-fordul, hullámzó tömeg hódol előtte virágzáporral és virágfüzérekkel.

Szörnyűségesen felkorbácsolja az igazi Venus indulatját, hogy ilyen eszeveszettül pazarolják e földi leány imádására mindazt a hódolatot, ami csak isteneket illet. Kirobban elkeseredése, meg-megrázza fejét, hangos panaszra fakad, és imígy zsémbelődik:

- Hát ennyire vagyunk! Nekem, a világ ősanyjának, nekem, az elemek kútfejének, nekem, a földkerekség áldó Venusának, halandó leánnyal kell megosztoznom a fölségemet illető imádaton! Égben rejtett nevem, ím, földi mocsokkal szennyeződik! Hiszen így csak fele hódolat jut istenségemnek, be kell érnem afféle ideig-óráig tartó, se hideg, se meleg hódolattal, ha ez a halandó leány bitorolja szépségemet. Hát hiába ítélt különbnek ezért a ragyogó szépségemért a két legnagyobb istennőnél is az a pásztorfiú, akinek igazmondásában a hatalmas Jupiternek is kedve telt? De majd megkeserüli még, akárki lánya is, hogy elbitorolja az engem illető hódolást: lesz rá gondom, hogy ezt a felháborító szépséget megátkozza még!

És menten hívja szárnyas, szeleburdi fiát, aki fáklyával, nyíllal a kezében éjnek évadján idegen házakba surran: minden tette merő garázdaság. A gyereknek ezt a vele született pajkos léhaságát szaporán ösztökéli még szóval is; elviszi abba az országba, szemtől szembe megmutatja neki Psychét - mert e néven tisztelték a lányt -, töviről hegyire elmeséli, kihívó szépségével hogyan ingerelte. Aztán ziháló, reszkető felháborodással beszél:

- Hozzád fűződő anyai szeretetemre kérlek, szolgáltass anyádnak teljes elégtételt, végy kíméletlenül bosszút ezen a megátalkodott szépségen; mindenekelőtt azonban szívvel-lélekkel egyes-egyedül azon munkálkodjál, hogy ezt a leányt eméssze fennen lobogó szerelem egy kivetett ember iránt, akit a sors becstelenségre, szegénységre, sőt nyomorékságra kárhoztatott, s olyan aljas szemét, hogy hozzá fogható nyomorult nem akad a kerek világon.

Elhallgatott, magához szorította fiát, és eszeveszett csókjaival vadul záporozta. Ellépdel aztán a hullámos tenger közeli partjára, rózsaszínű talpaival a fodrozó habok gyöngyös tetejét tapossa, s íme, már le is ült messze kint a tenger tündökletes tükrén; elhatározása még meg sem fogant benne, máris mintegy parancsszóra előbukkan tengeri kísérete: itt vannak zengő dallal Nereus leányai, aztán a torzonborz, kék szakállú Protunus, aztán Salacia, ölében nagy nyaláb hallal, meg a delfinen lovagló kicsi Palaemon; itt a tenger hátán csapatostul ide-oda cikázó tritonok: az egyik búgó kagylón halkan trombitál, a másik selyemernyővel tompítja a tűző nap tüzet, amaz tükröt emel arca elé, mások párosával húzzák úszó fogatát. Útjában Oceanushoz ez a sereg kísérte Venust.

Ezenközben Psyche, bármily káprázatos-gyönyörű, szépségének semmi gyümölcsét nem élvezte. Megcsodálja ugyan mindenki, magasztalja mindenki, de még csak polgárember se kívánja meg, feleségül kérni senki se merészkedik. Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy mered rá, mint egy remekbe faragott szoborra. Két nénje, akiknek hétköznapi csinosságát nem hirdette népek ajka, királyi kérő karjaiban már rég boldog házasságot ért, csak Psyche ül otthon szűzen pártában, sebhedt szívvel siratja árva egyedülvalóságát, s világhíres szépségét megátkozza. Végül is a leánya kegyetlen sorsán elkeseredett apa kérdéssel járult a miletosi isten százados jóshelyéhez, mert égi gyűlölséget gyanított, s istenek haragjától rettegett; imákkal s áldozatokkal ettől a hatalmas istentől könyörög férjet-menyegzőt a pártában maradt szűznek. Apollo pedig - ámbár görög volt és ión - e regény szerzőjének a kedvéért latin nyelvű jóslatban ezt felelte:

Vidd fel az égretörő hegycsúcsra, király, a leánykát,
   S gyászfátyolba borítsd, mint a halál jegyesét.
És ne reméld, hogy a férje halandó törzsbeli sarj lesz,
   Rettenetes szörny lesz, kétszínű bajkeverő:
Száll-száll a magas égen s tör vesztére világnak
   Lángja s a fegyvere is mindeneket lebiró,
Fél maga Juppiter is, reszketnek az istenek ettől,
   Borzad a sok folyam és Styx komor árnya velük.

Amint az egykor oly boldog király a szentséges jósnyilatkozatot észbe vette, lankadt búsulással útnak ered hazafelé, s feleségének kibogozgatja a végzetes jóslat rendeléseit. Búnak erednek, sírnak, keseregnek nap nap után, de immár kopogtat a rettenetes jóslat teljesülése. Bontakozik már a boldogtalan leány gyászos nászának pompája, a lobogó fáklya már fekete korom hamvába lohad, a fuvola menyegzői búgása lydiai gyászdallá keseredik, a csengő lakodalmi ének komor zokogásba hull, s a menyasszony fátylával könnyeit szárítgatja fel. Az egész ország részvéttel osztozott a mélyen sújtott királyi ház csüggeteg bánatában, s rögtön az általános keserűséghez illő gyászt rendelnek országszerte.

De az isteni parancsoknak tartozó kényszerű engedelmesség követelte már a szegény kis Psychére mért bűnhődést. Hát alighogy lezajlottak - mélységes gyászban - a halottas menyegzői ünnepségek, odaözönlik az egész lakosság, kihozzák az élő tetemet, és a könnyes Psyche ott lépdel a maga menyegzői halottas menetében. És mikor a szörnyű csapástól sújtott bánatos szülők vonakodnak elszánni magukat a kegyetlen cselekvésre, a leány maga biztatja őket ilyen beszéddel:

- Minek keserítitek örökös zokogással amúgy is keserves öregségteket? Minek őrlitek fel lelketeket s még inkább az enyémet egyre felcsukló jajgatástokkal? Hívságos könnyekkel tisztes arcotok minek mocskoljátok? Minek dörzsölitek tönkre szemeteket, szemem fényét? Ősz hajatokat minek tépitek? Íme, csodás szépségemért boldogtalan sorsom a ti fényes jutalmatok. Kaján féltékenység gyilkos ütése roppan rajtatok, s immár késő megéreznetek. Mikor az egész világ isteneknek járó hódolattal ünnepelt, mikor egy értelemmel új Venusként magasztalt, akkor kellett volna bánatba hullnotok, sírnotok, engem halottként elgyászolnotok. Most érzem, most tudom, hogy épp a Venus név taszít a romlásba. Sietek ama boldog menyegző ünnepére, sietek látni nagyszerű férjemet. Hogy odázhatnám el, hogy is háríthatnám el az ő érkezését, aki született veszedelme a földkerekségnek?

Ennyit mondott a leány, s némán, bátor léptekkel elvegyült a kísérő néptömegben. Fölvonulnak a meredek hegy kijelölt sziklahátára, annak is a legmagasabb csúcsán leteszik a leányt, s valamennyien elmennek; ott hagyják a menyegzői fáklyákat is - amelyek útját végiglobogták -, eloltogatják könnyeikkel, s búnak horgadt fejjel hazacihelődnek. Szerencsétlen szülei a rettentő csapástól ernyedten megbújnak sötét palotájuk zárai mögött, s örökös gyászba temetkeznek. Psychét pedig, aki elfogult remegésben sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan fölemeli - meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait -, enyhe fuvallattal átviszi lassan-lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja, s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja...


Sorana, mintegy megbűvölve a szöveg zengő szépségétől, félálomban nyúlt egy korty borért, s felfrissülve tovább folytatta:

...Kéjesen elnyújtózott Psyche a gyönge füves hely harmatos gyepágyán, s rettentő lelki izgalma csillapultán édes álomba szenderült. Hosszú alvás után frissen, derűs hangulatban ébredt. Hatalmas szálfák erdeje tűnik szemébe, kristályvizű, tükrös forrásra bukkan az erdő kellős közepén, a kanyargó forrásvíz tőszomszédságában királyi palota áll, nem emberkéz, de isteni művészet alkotása. Ahogy az ember beteszi a lábát, mindjárt észbe kap, hogy ez csak valamelyik isten pazar kéjlaka lehet. Mert a citrusfával s elefántcsonttal mesterien öblözött mennyezetet aranyoszlopok hordják; minden fal telis-tele ezüstveretű vadbarmokkal s egyéb ilyen vadállatokkal, amelyek mindenkinek, mihelyt belép, azonnal szemébe ötlenek. Valóban csoda egy ember, sőt félisten vagy bizonyára isten, aki nagyszerű művészi ízléssel ennyi ezüstöt vadállattá faragott. Bizony még maga a padló is apró darab drágakövekből kirakott képekkel tarkállik: ó, százszorosan, ezerszeresen, végtelenül boldogok, akik kincses drágaköveken taposnak! Aztán a messze elnyúló, széles palotának egyéb részei is kincset érnek: vertarany valamennyi fal, s úgy csillognak különös ragyogással, a szobák, az előcsarnok s még az ajtók is úgy tündöklenek, hogy a palotában akkor is nappal derülne, ha a nap fölmondaná a szolgálatot. Éppígy minden egyéb pompa méltán illeszkedik a palota káprázatos csillogásába: bizony igazán úgy tűnhetett föl, hogy a nagy Jupiternek épült ez az isteni palota, hogy benne halandókkal együtt lehessen.

Csábította Psychét ez a gyönyörűséges épület, közelebb merészkedett, lassanként nekibátorodott, s belülkerült a küszöbön; csalogatta a csoda-látnivalók háza, bekukkantott mindenhova; a palota másik felében csodásan megépített, rengeteg kincstől roskadozó raktárak tűntek szemébe. Együtt van ezekben a világ minden drágasága. Ez a rengeteg kincs már magában is elképesztette, de a legcsodálatosabb az volt, hogy ezt a világraszóló kincstárt sem retesz, sem zár, sem őr nem vigyázta. Miközben hát elragadtatásában mindezt végigálmélkodta, láthatatlan lény hangja ütötte meg a fülét:

- Asszonyom, miért meredsz úgy erre a rengeteg kincsre? Hisz ez mind a tiéd. Vonulj vissza inkább szobádba, frissítsd az ágyban elgyötört testedet, s ha éppen kedved kerekedik, fürödj meg. Mi, akik hozzád szólunk, cselédeid vagyunk, s készségesen fogunk kiszolgálni; ha testedet helyrehoztad, sebtiben fejedelmi lakomát tálalunk néked.

Boldogság áradt el Psychén erre az isteni gondoskodásra, megfogadta a láthatatlan lény intő szavát, előbb aludni tért, aztán meg is fürdött; fáradt testét így frissítette föl. Erre menten szemébe ötlött egy félköríves emelvény ebédlői fölszereléssel; mindjárt kitalálta, hogy neki terítettek itt lakomára az asztalnál, s kéretlenül helyet foglalt. És menten - terülj, asztalkám! - borok nektárjai és százféle jó falat roskadozó fogásai kerülnek elébe, szinte varázsütésre. Mert senkit sem látott, csak a kiejtett szavakat hallotta; cselédsége hang és hang, semmi más. Fölséges lakmározása végén benn termett egy láthatatlan énekes, majd egy lantos, még a lantja is láthatatlan. Ekkor sokhangú dallamok érces zenéje szűrődött fülébe - kétségtelenül énekkar volt ez -, bár embernek nyoma sem mutatkozott. Végre Psychét ennyi gyönyörűség után ágyba csalogatta a csábító alkonyest. Éjnek éjszakáján finom hang üti meg fülét. Egyszerre csak ott termett a titokzatos férj, megölelte Psychét, s még hajnalban nyakra-főre elillant. Így ment minden jó darab ideig, s a titokzatos hang fölcsendülése megédesítette az új asszony magányos napjait.

Ezenközben gyászba borult szüleit öregekké törte olthatatlan bánatuk, nénjei pedig - hogy a dolognak híre ment messze földön - megtudtak ám mindent. Nosza, sebtiben fölszedelőzködtek, és hirtelenében bánatosra szomorodott arccal szüleiket meglátogatni útnak indultak, hogy beszéljenek vélük. Ez éjszakán a láthatatlan férj - mert épp hogy csak hangját hallhatta, testét tapinthatta - így szólott Psychéhez:

- Édes-édes Psychém, drága asszonykám, rettentő sors átkos vihara tornyosul föléd; szöges gonddal óvlak: vigyázz! Nővéreid nem hiszik halálod hírét, nyomodban vannak, s hamarosan ott lesznek azon a sziklacsúcson. Ha netán megüti füledet egy-két jajszavuk, rájuk se hederíts, de még csak feléjük se nézz, mert különben nekem nagy-nagy fájdalmat okozol, magad fejére pedig a legszörnyűbb romlást zúdítod.

Szentül megígérte férjének, hogy megfogadja szavát - de ahogy az elillant a tűnő éjszakával, szegényke napestig könnyes jajgatással emészti magát; unos-untalan kitör belőle, hogy most már menthetetlenül vége van, hisz vergődő foglya e ragyogó börtönnek, nincs módja egy teremtett lélekkel is szót váltani, tulajdon nővérei gyászára sem adhat enyhe balzsamot, s őket még csak látnia sem szabad. Fürdő nem frissíti, étel nem éleszti, s utoljára is omló zokogásban hull párnáira. Egy pillanat, s már mellé is simul férje is - ezúttal a szokottnál korábban; magához öleli, hiába, egyre csak zokog. Ekkor így vonja feleletre:

- Psychém, hát így állod ígéretedet? Tulajdon férjed is csak így bízhat benned, csak ennyit várhat el tőled? Reggeltől estig, estétől reggelig gyötrőd magad szüntelen. Hallgass hát szíved veszejtő hajlamára, tégy, ahogy jólesik. Majd eszedbe jut még aggságos óvásom, ha késő bánatod majd a szívedbe mar.

Psyche addig ijesztgeti férjét, hogy elemészti magát, míg ki nem kényszeríti beleegyezését, hogy láthassa nővéreit, földeríthesse gyászukat, szemtől szemben szólhasson velük. Így hát engedett a fiatalasszony rimánkodásának, s még azt is ráhagyta, hogy kedve szerint elhalmozza őket ékszerrel, arannyal - csak nyomatékosan és nagy szigorúan lelkére kötötte, soha-soha ne fogadja nővérei kárhozatos unszolását, ne puhatolóddzék férje alakja után, mert különben kíváncsiskodása romba dönti boldogságuk templomát. Hálálkodott férjének, és ujjongó szívvel mondta:

- Száz halált haljak inkább, mint hogy a te drága-drága szerelmedről lemondjak! Különb vagy Cupidónál, akárki vagy, szeretlek, mint az életemet. De könyörgök, teljesítsd még ezt a kérésemet is: hagyd meg szolgádnak, Zephyrusnak, hogy nővéreimet is úgy ringassa ide szárnyain, mint engemet.

A zsongító szerelem varázsos ereje megtörte a férj ellenkezését: mindent szentül megígért. Hajnalhasadáskor elillant felesége mellől.

Nővérei ezenközben kipuhatolták, melyik az a sziklás hely, ahol Psychét sorsára hagyták. Odaloholnak nagy sebbel-lobbal. Véresre sírják szemüket, mellüket verdesik, s már a sziklafalak is visszhangozzák fel-felcsukló jajgatásukat. Aztán nevén szólítgatták elveszett testvérüket, míg végre borzalmas jajveszékelésük hangja élesen süvített le a völgybe; magafeledt izgalomban rohan ki Psyche a palotából, s átkiált:

- Fölösleges kétségbeesett jajveszékeléssel halálra gyötrődnötök! Élek, ne gyászoljatok! Hagyjátok a halottas kesergést, töröljétek le végre könnyes arcotokról az örök zokogást, jertek: öleljétek, kit elsirattatok!

Most hívja Zephyrust, s közli vele férje meghagyását. Egy pillanat, s máris szófogadóan hozza őket finom szárnyán szelíd szellőinek. Mohó csókok közt boldogan ölelkeznek, s visszafojtott könnyeik most már a viszontlátás örömében újra szemükbe harmatoznak. És Psyche szólt:

- De hát kerüljetek már beljebb palotámba, otthonomba, térjen meg kedvetek, derüljön föl lelketek bánata Psyche testvéretek társaságában.

Szólt, és máris mutogatta nekik az aranypalota mérhetetlen kincseit, megszólaltatta a tengernyi láthatatlan cselédséget, fejedelmi fürdővel és fölséges, pazar lakomával királyilag vendégelte őket. Ahogy e minden ízében földöntúli pompa duzzadó bőségével beteltek, már az irigység is fészket vert bögyükben. Nos hát az egyik kíváncsiságában - elég idétlenül - firtatta vég nélkül: Kié ez a csodálatos vagyon? Ki-mi az ura? Milyen ember? De Psyche a világért meg nem szegné férje parancsát, őrzi szíve titkát, hanem szorult helyzetében azt füllenti, hogy szemrevaló fiatalember, gyönge göndör szakáll árnyékolja arcát, s hogy a mezőket és hegyeket járja vad után szüntelen. Ám nehogy hosszú lére eresztett fecsegése egy zökkenőjén kikottyantsa néma titkát, megrakja mind a kettőt rogyásig arannyal és drágaköves ékszerekkel, egykettőre előkeríti Zephyrust, és átadja őket neki visszaszállítani. Ez azonmód meg is történt. Felparázslott a két gonosz testvérben a keserű irigység tüze, s hazamenet mindkettejükből csak úgy záporozott a nyelvelés. Hát nekifohászkodik ám az egyik:

- Ó, rettenetes gonosz Vaksors, a te műved, hogy egy apa és egy anya leányainak ilyen homlokegyenest ellenkező élet jusson osztályrészükül! Hogy éppen mi, a két elsőszülött, jöttment férjeink kényére vetett rabszolgák gyanánt hervadozzunk, a legfiatalabb meg, ez a vakarcs, istent fogott férjül, és mérhetetlen vagyonhoz jutott. Láttad, ugye, testvér, mily rengeteg és mily gyönyörű ékszerek hevernek ott a palotájában, micsoda ragyogó ruhák, micsoda tündöklő drágakövek, az ember lépten-nyomon mennyi drágaságon tapos? Hozzá még ha a férje is olyan szépséges, ahogy ő mondja, akkor nincs nála a kerek világon boldogabb asszony. Ha isten férje egyre jobban beléhabarodik, még belőle is istennőt farag. Biz' isten máris olyan, úgy tartja magát, úgy méltóságoskodik. Máris egyre fölfelé sandít az asszonyka, szinte árad belőle az isteniség, hangok a szolgálói, és a szeleknek is parancsol.

A másik így veszi fel a szót:

- Én biz egy pillanatig sem tudok beletörődni, hogy épp ez a gyalázatos csöppent bele ebbe a mesenagy szerencsébe. Jusson csak eszedbe, milyen leereszkedőleg, mennyire foghegyről beszélt velünk, határtalan drágaságaiból még ezt a pár semmiséget is csak úgy ímmel-ámmal lökte ide, aztán egyszerre csak terhére lettünk, mire kiadta az utunkat, valósággal szélnek eresztett. Nem volnék asszony, ha ki nem tudnám forgatni ebből a csoda nagy szerencséből. S ha immár benned is kellőképpen fölkeserlett megaláztatásunk, főzzünk ki egyesült erővel valami lebírhatatlan hadicselt. Ezeket az ajándékokat se szüleinknek, se senki fiának meg ne mutassuk, mintha távoli sejtelmünk se volna, mily királyi jólétben él. Épp elég, hogy szemtől szemben láttuk tulajdon magunk, amit látni is fájdalom volt, nemhogy még mi harsonázzuk szüleink s az egész nép fülébe mesés boldogságuk hírét. Mert nem boldogok azok, akiknek gazdagságáról egy lélek se tud. Majd észbe kap még, hogy nénjei vagyunk, nem pedig cselédjei. Most egyelőre igyekezzünk férjeinkhez, térjünk meg szerény, nemesen egyszerű otthonunkba, s alapos gonddal meghányt-vetett haditervvel térjünk vissza keményen megtiporni büszkeségét.

Fölcsap a két elvetemült az aljas tervre, eldugják az ajándék drágaságokat, fölborzolják hajukat, fölhasogatják arcukat, újrakezdik hazug sírásukat. Ezzel tüstént rémületbe ejtik szüleiket, durván fölvérzik a fájdalom sebeit, majd tombolva otthonukba térnek, s ártatlan nővérük ellen aljas cselen s mi több, testvérgyilkosságon törik a fejüket.

Ezenközben Psychét titokzatos férje meghitt éjjeli találkozásukon újra így inti-óvja:

- Hát nem látod, fejed fölé mily szörnyű veszély tornyosul? A Sors még csak messziről támad, de ha idejekorán keményen sarkadra nem állsz, hamarosan itt terem, megrohan. Az a két becstelen boszorkány minden erejével alattomos vermet ás néked, és mindenekfölött szeretnének felbújtogatni, hogy arcom titkát kilesd, pedig ezerszer megmondtam neked: sosem látsz többé, hogyha felfeded. Hát ha még egyszer ide talál jönni ez az istentől elrugaszkodott két kerítő - pedig jönnek, tudom -, a világért szóba ne állj velük, vagy ha szíved jóságában, lelked finomságában ezt nem tudnád megállni, legalább ha felőlem faggatnak, meg se mukkanj. Mert immár nem szakad magva családunknak: gyermeket vársz; isteni gyermek, ha kettőnknek ezt a titkát megőrzöd híven, ám földi halandó, hahogy kikürtölöd.

Boldogan szökkent virágba Psyche kedve erre a híradásra, a várva várt csöppség fenségének édes izgalma fűtötte; az anyaság büszke öröme árad reá. De közeledik már a hajó könyörtelen iramban, rajta rohanvást jön a két sötét lelkű, szennyes, halálos mérget fúvó fúria. Ekkor férje még egyszer kioktatja Psychét:

- Fegyvert ragadott immár a boldogságra irigy, gyűlölködő testvérpár, már útban az ellenség támadásra készen. Édes drága Psychém, mentsd meg a fenyegető megsemmisülés borzalmaitól házadat, férjedet, jómagadat, a mi kicsikénket! Ne is ereszd szemed elé, meg se hallgasd azt a két elvetemedett nőszemélyt, ha majd fölmagasodnak azon a hegyormon, s veszejtő szirénszavukkal visszhangot vernek a sziklák között.

Könnyes zokogás fuldokló hangján tördelte Psyche:

- Hűségemnek, titoktartásomnak, ugye, nem egy bizonyságát vehetted immár, most majd lelki erőmről is éppígy bizonyságot teszek. Add ki csak megint a parancsot Zephyrusnak, hogy tegye kötelességét, s engedd meg, hogy imádandó arcod titkáért cserében hadd lássam legalább két nővéremet. Lágyulj meg gyötrődő rimánkodásomon, alázatos esdeklésemen, add ízlelnem a testvéri ölelés édességét, harmatozd örömmel a te szerelmetes Psychéd szívét. Soha-soha nem kíváncsiskodom arcod után, hisz enyém vagy te, én ragyogásom!

Efféle beszéddel levette lábáról az urát, ez megígérte segítségét, és még hajnalhasadás előtt egykettőre elillant.

Az egy húron pendülő két testvér még csak be sem kukkantott szüleihez: a hajóról lélekszakadva feliramodnak egyenesen a sziklacsúcsra, meg sem várják a ringató szellő érkezését, hanem vakon belerohannak a nyaktörő szakadékba. De Zephyrus észben vette ura parancsát, s ímmel-ámmal ugyan, de fölfogta őket lengő fuvalma ölében, s levitte a völgybe. Ezek meg azonmód sürgős sietséggel a palotába berontanak, megölelik áldozatukat, hazug szóval testvéri szeretetüket emlegetik, sugárzó arc mögé fátyolozzák feneketlen aljasságukat, s ekként hálózzák hízelgéseikkel:

- Alighogy kinőttél a kislányságból, Psyche, s máris áldott állapotban vagy! Gondolhatod, mekkora gyönyörűség ez nekünk is, egész családunkra micsoda örömöt sugárzol. Ó, be boldogok vagyunk, hogy részünk lesz e drága bimbó bontakozásának örömében! S ha olyan gyönyörű lesz, mint apja-anyja - ami szinte magától értetődik -, valóságos Cupido lesz belőle.

Képmutató gyöngédségükkel így furakodnak be fokról fokra testvérük bizalmába. Alighogy kiheverték karosszékeikben úti törődöttségüket, s pompásan megfrissültek a fürdő gőzölgő vizében, máris csodálatos göngyölt halak s más pazar fogások lakomájával vendégeli őket. Zenét rendel: lantok zendülnek, fuvolák búgnak, karének is csendül. Amint hallgatták - látni nem lehetett senkit -, a bájos-édes dallamok hulláma ringatta lágyan lelküket. De a két gonosz asszony indulatát még a csodaszép zene édessége se hűtötte le, hanem alattomosan kieszelt cselvetésük irányába fordították a szót, s nagy tapogatózva rákezdték a kérdezősködést, hogy milyen ember a férje, hová való, miféle szerzet. Ő biz ekkor végtelen ügyefogyottságában elfeledte múltkori meséjét, s újabb füllentést eszelt ki: azt mondta, hogy férje a szomszéd országból való, nagybankár, java férfikorában van, de bizony imitt-amott már ősz szál is akad a hajában. Csak épp futtában beszélt erről, máris, mint a múltkor, megrakja őket fejedelmi ajándékokkal, s a szellő fogatán visszaszállítja.

De míg Zephyrus enyhe fuvalma szárnyán hazaérnek, hol az egyik, hol a másik ilyesmiket fecseg:

- Testvér, hogy értsük ennek az ostobának elképesztő hazugságait? A múltkor még ifjú volt a férje, akinek arcát szakállpihék árnyékolják, most meg javakorbeli férfi, akinek fényes ősz szálak csillognak a hajában. Micsoda ember az, hogy csekély idő múltán hirtelen öregség lepte meg? Testvérem, itt nem gondolhatunk másra: vagy összevissza hazudik ez az utálatos nőszemély, vagy maga sem tudja, milyen a férje. De akármelyikben is van az igazság, megérdemli, hogy a vagyonából minél előbb kiforgassuk. Mert ha nem ismeri férje igazi arcát, akkor bizonyosan valamelyik isten vette feleségül, és szíve alatt bizony istent hordoz. Márpedig ha - isten ments! - mégis istenfiú dicső anyja lesz, én menten felkötöm magam. Hát egyelőre nézzünk be szüleinkhez, s ravasz mesterkedéseinket fonjuk tovább.

Ebben a mérges hangulatban szüleikkel csak úgy foghegyről váltanak szót, s álmatlan éjszakai vergődés után reggel bolondul loholnak a sziklacsúcsra, ahonnan a rendes szellő-alkalmatosságon sebbel-lobbal lesiklanak, szemüket előbb dörzsölik, könnyezésre izgatják, s aztán efféle agyafúrt mesével toppannak be húgukhoz:

- Könnyű neked, te nyugodtan ülsz itt, sejtelmed sincs, mily rettentő veszély, mily borzalom les reád; de mi kegyetlenül gyötrődünk a rád leselkedő szörnyűségek miatt. Mert sikerült hitelesen megtudnunk, hogy az, aki férjedként titkon hozzád jár, rettenetesen, végtelen gyűrűkben tekergődző, gyilkos méregtől vöröslő, feneketlen torkát tátogató kígyó. Jusson csak eszedbe a Pythia jóslata, amely úgy szólt, hogy a végzet rettenetes vadállatot szánt neked férjedül. Rajtad áll immár a döntés sora: megfogadod-e szívesen életedért reszkető nénjeid szavát, akarsz-e megmenekülni a haláltól, vagy inkább e szörnyű vadállat gyomrában eltemetkezni? Mi, jó testvéreid, figyelmeztettünk, megtettük, ami telhetett tőlünk.

Szegény kis könnyen hivő, gyenge szívű Psyche megtorpan e fekete borzalmak hallatára: megbomlik józan esze, férje óvó szavai, maga ígéretei gyökerestül kiszakadnak emlékezetéből; remegőn, holthalványra sápadtan, szinte suttogásra halkított hangon így válaszolt nékik:

- Bizony, édes jó testvéreim, sose láttam férjem arcát, s még csak nem is sejtem, ki fia, csak épp a hangját hallom éjjelenként. Ezért rémítget oly borzalmasan, hogy fel ne merjem fedni, s rettentő szerencsétlenséggel fenyeget, ha arca titkát kutatnám. Nos, ha testvéreteknek, aki oly nagy veszélyben forog, nyújthatnátok bármi hathatós segítséget, segítsetek rögtön, mert ha most talán cserbenhagytok, semmivé omlik az a jótétemény is, amit előbbi gondoskodástok művelt vélem.

Miután így a két elvetemült asszony könnyűszerrel belopta magát testvére vak bizalmába, abbahagyta a bujkáló, alattomos ravaszkodást, s nyílt sisakkal veti magát a felzaklatott lelkű, hiszékeny ifjú asszonyra. Megszólal hát az egyik:

- Megmentésedért bármi bajjal szembeszállunk, s ezért sokat-sokat töprengtünk szabadulásod útjain-módjain. Hallgass ide, egyetlen módja ez: nagy titokban dugj az ágyadba fejed felől egy hegyes kést, de előbb fend borotvaélesre, tölts meg egy csinos kis lámpát olajjal, gyújtsd meg, s mikor már fényes lánggal ragyog, borítsd rá fedőül valami bögre börtönét; a készülődést pedig titkon titkold. Mikor aztán ő kígyóvonalban betekergődzik az ágyba, s elnyomja az álom, szökj ki az ágyból, vedd ki a lámpát vaksötét börtönéből, s úgy igazítsd a fényét, hogy kényelmesen végrehajthasd nagyszerű tettedet, aztán emeld magasra a kést, és vakmerőn, rettentő sújtással csapd le a szörnyű kígyó fejét. Mi izgatottan várakozunk, s mihelyt megölted, és felszabadultál a rettegés alól, vállvetve hazahordunk innen minden kincset, téged is, és hozzád illő halandóval kívánatos házasságban egyesítünk.

Így szítják lángra testvérük izgalmát, s vergődő lázában otthagyják, és mert a maguk bőrét is borzalmasan féltik az elkövetkezendő szörnyűségtől, egykettőre fölemelkednek a szárnyas szellő jól ismert fuvalmán a sziklacsúcsra, aztán hanyatt-homlok lerobognak, hajójukra szállnak, s azon nyomban elvitorláznak.

Amint Psyche magára marad, elkeseredetten háborog, és ámbár dacos lélekkel állja még elhatározását, mégis most, ahogy a gyilkosságra felkészül, megint tanácstalanul tétovázik. Egyszer sürgölődik, másszor húz-halaszt, nekibátorodik, majd visszatorpan, fölsejlik benne a kétkedés, s végre annyira jut, hogy a gyűlöletes állati testben is szereti férjét... Mégis, alighogy este besötétedett, kapkodó sietséggel odakészít mindent, amire borzalmas tettében szüksége lesz...


Sorana gyönyörű feje fáradtan hanyatlott hátra. Észrevétlenül suhant át az álomszép meséből mély, üdítő álomba. Aurelianus elmerülten nézte alvó arcát - a vitéz katona jobban győzte a virrasztást -, s magának olvasta tovább a bűbájos történetet. "Ébredéskor elmondom neki a folytatást" - gondolta, s máris elmerült az édesen ringató szöveg szépségeiben.


...Leszállt az éj, megjött a férje, s mikor édes csókjaik után mélységes álomba ernyedt, Psyche, a törékeny testű, leheletlelkű Psyche előveszi a lámpát, s férfira valló elszántsággal marokra szorítja a kését. De alig világította meg fölemelt lámpájával az ágyat, a titok földerült: a legszelídebb, legbájosabb vadállat, maga a szépséges Cupido, vagyis Amor nyugszik ott! Még a lámpaláng is ragyogóbb lobogásba szökkent, amint ráesett, s az istentelen kés pengéje csak úgy szórta a szikrát. Psyche bizony erre a fönséges látványra elveszti a fejét, halvány hervadásba hull, reszket, megcsukló térdére omlik, s legszívesebben önszívébe mártaná a kést, és csakugyan megtette volna, ha ki nem csúszik s földre nem hull lázadó kezéből a szörnyű öngyilkosságtól visszaborzadó acél. Minél tovább csodálja a gyönyörű istenarcot, annál inkább magához tér, enyhül ernyedése, kedve virágosodik. Nézi-nézi a drága fejnek isteni hajzatát, hófehér nyakára, bíbor arcára körös-körül, hullámosan lehulló, díszes koszorúval összefogott fürtjeit. A röpke isten vállainak harmatos szárnyai friss-üdén, csillogón fehérlenek, bőre tükörsima, csoda gyönyörű. Büszke lehet Venus, hogy ilyen fiút szülhetett, íja, tegeze, nyilai, e hatalmas isten boldogságos fegyverei, ott hevertek az ágy előtt. Férje fegyvereit Psyche kíváncsian, szomjas izgalommal nézegeti, vizsgálja, bámulja, majd a tegezből egy nyílvesszőt kihúz, próbálgatja hegyét ujja hegyén: szúr-e; s egy vigyázatlan nyomással úgy megszúrja magát, hogy bőrén felharmatoznak rózsás vérének parányi gyöngyei. Tudtán kívül - bár ő maga volt az oka - így hullott Psyche Amor mámorába. És ekkor a lámpa lángja hegyéről egy forró olajcsöppet az isten jobb vállára sercentett. Ej, vetemedett, lázadó lámpa te, a szerelemnek ugyan hitvány szolgája vagy, hogy még a minden lángolások istenét is megégeted!

Égő sebére az isten hirtelen felriadt, s mikor nyilván megértette a becstelen szószegést, szóra sem méltatta elkeseredett asszonyát, hanem csókjaiból és öleléseiből hirtelen kiröppent, búcsúszó nélkül. Amint felröppent, jobb lábát elkapta Psyche két kézzel, s fölfelé szálltában görcsösen belekapaszkodott; szegényke, lebegő szárnyalásán el akarta kísérni a fellegek közé, de erejefogytán nagy hamar visszahullt.

Elterült a földön, de isteni szerelmese még nem hagyta el; leszállt egy nem messzi ciprus leghegyére, és onnan így beszélt hozzá nagy borús izgalomban:

- Együgyű kis Psychém, Venus anyám parancsba adta nekem, hogy egy kivetett, világcsúfja embert lobbantsak irántad szerelemre, és lealázó házasságban hozzá kösselek, de én mást gondoltam, és inkább magam lettem a szerelmesed. Mondhatom, meggondolatlanul cselekedtem, mikor világhíres íjász létemre nyilammal magamon ejtettem sebet, és téged tettelek asszonyommá, nyilván azért, hogy aztán vadállatot gyaníts bennem, és levágd fejemet, érted égő két szemem hordozóját. Pedig ilyesmitől hányszor, de hányszor úgy óvtalak, szeretettel mennyit oktattalak! Hát két kitűnő sugalmazód szörnyű tanácsáért hamar meglakol! Most pedig elhagylak: ez lesz a te egyetlen bűnhődésed.

Elhallgatott, rebbent a szárnya, és fölrepült.

Psyche meg ott feküdt a földön, és nézte-nézte elröppenő férjét, amíg csak látott belőle valamit, és kétségbeesett jajveszékeléssel törte-gyötörte lelkét. De mikor a szárnyai hajóján tovasuhanó férjét magába nyelte a végtelen messzeség, a meredek partról az alatta hullámzó folyóba vetette magát. De a szelíd folyó sima hulláma hátán hamar kisodorta a bársonyos-füves partra.

Épp ott ült a folyó partján Pan, a mezők istene: Echót, a hegyi istennőt ölelgette, és tanítgatta mindenféle halk hangok visszhangoztatására; kecskéi a part mentén szétszórtan legelésztek, ugrándoztak, kopasztották a folyó üstökét. A kecskelábú isten barátságosan odahívta az elárvult, szenvedő Psychét, s mert ismerte baját, balzsamos beszéddel vigasztalta...


Sorana fölébredt, de nem szólalt meg; lehunyt pillái mögül figyelte Aurelianus arcát, amint szemmel látható gyönyörűséggel élvezi Apuleius édes-bájos szövegét. A félhangon olvasott szavakat jól értette - hisz oly közel voltak egymáshoz -, és híven követte Psychét keserves vándorútján. Elégtétellel hallgatta meg a két gonosz nővér bűnhődését: egymás után zuhantak le a magas sziklacsúcsról, ahová abban a reményben másztak fel, hogy ismét Zephyrus fogja őket gyöngéden aláringatni. Sok-sok kaland és megaláztatás után már a haragvó anyós, Venus istenasszony elé került a remegő kis Psyche, mikor Sorana a tekercsért nyúlt:

- Ébren vagyok, most én szeretnék felolvasni neked...


...Amint ott állt, s Venus megpillantotta, teli torokból keserű kacagásra fakadt és rászólt:

- Tessék, még utóbb megesik rajta a szívem, hiszen gyönyörűséges csemetéjével nemsokára boldog nagymamává tesz! Micsoda boldogság, hogy életem virágjában nagymama lesz a nevem, s egy rongyos cseléd kölykét emlegetik Venus unokájaként! Hát légy nyugodt, kedves menyem, mindjárt illő fogadtatásban részesítlek.

Azzal behívatta két szolgálóját: Búskomorságot és Keserűséget, s rájuk bízta, hogy megkínozzák. Azok hát, híven úrnőjük parancsához, szegény kis Psychét megkorbácsolták kegyetlenül, válogatott kínzásokkal is meggyötörték, s aztán asszonyuk színe elé visszavitték. Venus most búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot hozatott, összekeverte, púpos nagy halomba összeöntötte, és utána így beszélt hozzá:

- Gondolom, hogy ilyen csúf cseléd létedre csak kitartó szolgálataid révén szerezted meg fiam szerelmét, más úton-módon semmiképp; nos hát ezennel magam is kipróbálom ügyességedet: válogasd szét ezt a halom összekevert magot, az egyfajta szemeket külön-külön csomókban rakosgasd rendbe, s még ma estefelé utolsó szemig készen add át nekem!

Miután így rábízta a rengeteg halom magot, maga menyegzői lakomára ment. De bizony Psyche még egy ujjal sem nyúlt ahhoz a szétbonthatatlanul összevissza kevert halomhoz, hanem a szörnyű parancs rémületében csak hangtalan rámeredt. Ekkor afféle kicsinyke mezei hangyácska megkönyörült a hatalmas isten kedvesén, átkozva a kőszívű anyóst, nagy sebbel-lobbal eliramodott, s innen is, onnan is összecsődítette az egész környékbeli hangyanépet, s kérve kérte valamennyit:

- Könyörüljetek, földanyánk fürge fiai, könyörüljetek, és hanyatt-homlok rohanjatok segítségére a szépséges leányasszonynak, Amor feleségének, nehéz próbatételében.

És máris rohanvást hullámzik egymás hegyen-hátán a hatlábú hangyanép. Lázas sietséggel szemenként szétszedik az egész rakást, minden fajtát külön-külön csomóba halmoznak, aztán el is tűntek íziben, nyomtalanul.

...Még két próbatételt szabott Psychére Venus: aranyszín gyapjúszálat kellett szereznie, halálveszedelem árán, a folyóparton legelésző mesés juhnyáj bundájából; s el kellett mennie a Styx vizéhez, hogy kristálykorsóval merítsen belőle szigorú anyós-úrasszonya parancsára. De hiába teljesítette mindezeket a nehéz feladatokat, még ezekkel sem tudta a haragvó istennőt jóindulatra hangolni. Venus nagy erejű boszorkánynak nevezte Psychét, aki még a lehetetlen, furcsa, életveszélyes parancsokat is tudja teljesíteni. Végezetül még egy rémületes feladatot bízott rá.

- Fogd ezt a szelencét - és a kezébe nyomta -, és se szó, se beszéd, indulj véle az alvilágba, mégpedig magának Orcusnak halotti palotájába. Ott add át Proserpinának a szelencét ezzel az üzenettel: "Venus arra kér, hogy küldj neki egy kicsit bájaidból, legalább annyit, amennyi egy kis napra kell, mert a magáét beteg fiának ápolásában elhervasztotta, mindenestül elpusztította." De térülj-fordulj, egykettőre itt légy ám, mert istengyűlésbe kell mennem, s abból csinosítom magam.

Most igazán érezte Psyche, hogy mindennek vége, s nyilván megértette, hogy leplezetlenül a biztos halálba kergetik. Mert mi egyébért kényszerítenek arra, hogy a maga lábán menjen le éppen a Tartarusba, az alvilági lelkekhez? De nem sokat tétovázott, hanem fölment egy csuda magas toronyba, hogy onnan a mélységbe ugorjon; mert úgy gondolta, hogy ezen az úton egyenesen és pompásan lekerülhet az alvilágba. De a toronynak hirtelen megjött a szava, s nagy jósággal tanította Psychét, hogy-mint juthat az alvilágba, s hogyan viselkedjék ott lenn. De mindenekfölött lelkére kötötte, hogy kedve ne kerekedjék a szelencét kinyitni, vagy éppenséggel szemet vetni a benne rejtett isteni szépségre!

Csakhogy Psyche kíváncsi asszonyka volt; szerencsésen megfordult az alvilágban, minden veszedelem elkerülte, de amint fölért, befurakodott lelkébe a vakmerőség, s így tanakodott:

"Kezemben az isteni szépség, amit egyik istennő küld a másiknak, s én, ostobaságomban, még egy cseppecskét se csípnék el belőle, hogy legalább így hódítsam vissza gyönyörű szerelmesemet?"

Még a végére sem ért, s máris kinyitotta a szelencét. Híre-hamva sem volt abban semminek, nem volt benne semmiféle szépség, csak alvilági, mély styxi álom. Ez nyomban ráborult: ködös ernyedés bódulata bizsereg végig a testén, lába megbicsaklik, ott az úton összeroskad. Ott feküdt mozdulatlanul, mint egy tetszhalott.

De már - hála Venus gyöngéd ápolásának - Amor sebe, a lámpaolaj égette seb is behegedt, ő maga friss erőre kapott; már sehogy sem tudott meglenni Psychéje nélkül, hát szobájából, amelyben őrizték, a magas ablakon kimászott, és a hosszú pihenésben megizmosodott szárnyain villámgyors repüléssel ott termett drága Psychéje mellett. Nagy óvatosan lefejtette róla az álmot, s megint visszazárta előbbi helyére, a szelencébe, aztán nyilának finom kis szúrásával fölébresztette Psychét, és így beszélt hozzá:

- Látod, szegény kicsikém, már megint bajba sodort kíváncsiságod. Mindegy, most már járj el gyorsan megbízatásodban, amelyet anyám parancsa rád rótt; a többi az én gondom.

Csak ennyit mondott szerelmesének, s könnyedén szárnyra lebbent, meg sem állt a magas égig: könyörgésre fogja a dolgot a hatalmas Jupiter előtt, és jóságába ajánlja magát, mivel anyjára, Venusra nem számíthat házassága ügyében.

Jupiter az isteneket egytől egyig azonnal gyűlésbe hívatta, és ekképpen hirdette határozatát:

- Múzsák jegyzékében összeírt istenek, bizonyára mindnyájan tudjátok, hogy ezt az ifjút itt magam gondjával nevelgettem. Jónak látom, hogy ifjúsága nekiberzenkedéseit valamelyes fékkel zabolázzam; a felőle keringő szóbeszéd már éppen eléggé rossz hírét költötte. Ifjonti léhaságát a házasélet igájába kell törni. Választott is már leányt, hadd legyen az övé, vegye feleségül, s Psyche karjaiban élvezze mindig szerelmét.

Majd Venushoz fordult és folytatta:

- Te pedig, leányom, nehogy nekibúsulj, s ne is féltsd isteni származásodat s rangodat ezért, mert földi lány lesz menyed. Majd én gondoskodom, hogy a házasság ne legyen felemás, hanem mindenben igazodjék az istenek szokásaihoz.

És Mercuriusszal egy pillanat alatt előkerítteti Psychét, bevezetteti az égbe, aztán nektárserleget nyújt felé, s így biztatja:

- Psyche, idd ki: légy halhatatlan. Amor ölelő karodból soha többé nem röppen el, ez az egyesüléstek örökre fog tartani.

Azon nyomban dús menyegzői lakoma terült: a főhelyen hevert a férj, és szorosan magához ölelte Psychét, aztán Jupiter az ő Junójával, utánuk egytől egyig az istenek rang szerint. A nektárt - az istenek borát - Jupiternek a maga pohárnoka töltögette a serlegébe, a többieknek pedig Liber; a lakomát Vulcanus főzte meg; a Horák rózsával s ezerféle virággal mindent bíborba borítottak, a Gráciák illatszereket fecskendeztek, a Múzsák csengő hangon zengedeztek. Apollo lantkísérettel énekelt, Venus pedig az édes zenére ringó ütemben bájosan táncolt, s a kíséretét úgy állította össze, hogy a Múzsák karban énekeltek, s fuvoláztak is hozzá, egy szatír pedig s egy zsenge pan furulyázott a pásztorsípon.

Így lett Psyche törvényesen Cupido hites felesége, s mikor elérkezett az ideje, leánykájuk született, kinek Gyönyörűség lett a neve.


- Aurelianus! - suttogta Sorana, lassan ocsúdva a felolvasás mámoros hangulatából. - Aurelianusom, Psyche ott van abban a fehér márványtömbben a műteremben. Ő alszik benne: ki fogom szabadítani! Látom Psychét: mosolyogva, lebegve érkezik isteni férjéhez, ezt a pillanatot szeretném megörökíteni!

Sorana mély álomba merült, Aurelianust is elnyomta az álom. A tengerparti hajnal friss szépsége, ezerhangú madárhangversenye sem tudta most fölkelteni a két fiatalt: mély álomba merültek az éjszakai virrasztás után. Sorana tovább álmodhatta Amor és Psyche történetét, szája sarkában játékos mosollyal aludt.

És most Surrentum és Stabiae narancsligeteinek mámorító illatai is felszabadultak, akárcsak a Mons Lactarius hajnali álomból ébredező levendulavirágai. Ezek is szétfröccsentették most mézillatukat, az öböl és Surrentum valósággal fürdött az illatárban.

Így múltak el a hajnali órák; az éjjeli olvasásban jócskán elpilledt ifjú pár lassanként ébredezni kezdett a Neapolisi-öböl reggeli csókjának simogatásától, s mindketten élvezték az isteni csöndet - de nem sokáig. Ostorpattogás törte apró pillanat-szilánkokra.

Aurelianus halkan megkérdezte:

- Hallod, édes kis Soranám, Duras őrmester hetyke ostorpattogtatását?

- Hallani hallom - felelte álmos hangon a kis művésznő -, hiszen oly erőszakos hangförgeteg ez, hogy gondolni sem tudok másra. Még ezt a tündéri reggeli békességet is kiveri a fejemből. Ez valóságos megszentségtelenítése a megejtő surrentumi ébredésnek.

- Ne vedd tőle rossz néven, édes szívecském, hiszen csak a kötelességét teljesíti. Hajnalban kellett indulnia, hogy Stabiae-ban elérje a neapolisi hajót, amely az Acta Diurna friss számát hozza. Ez a háromevezős gyorshajó itt Stabiae-ban csak néhány percet áll, amíg a parancsnok ledobálja az újságokat, s az állami posta helyi alkalmazottja átveszi, és a hajó máris indul vissza Neapolisba. Mire a hajó visszafordul, már újra itt csattog Surrentum alatt Duras ostora, amint már fölfelé kaptat a kikötőbe ereszkedő lejtőn. Az őrmesternek ez a hajnali munkája a város és a szálloda érdekében egyaránt nagyon fontos, különben hogy jutnánk újsághoz? Újság nélkül pedig a mai ember szinte vak, és sötétben tapogatódzik. Most is alig várom, hogy belepillantva megtudhassam Apuleius tárgyalásának eredményét.

Az éjszakai álmatlanság után igazán rájuk fért a langyos reggeli fürdő. A tisztálkodás után bevonultak az étterembe, ahol a részükre fenntartott asztalon válogatott finom falatok egész halmaza tornyosult. Az asztalnál már ott ült a tábornok, és harsány hangon ezzel a felkiáltással fogadta őket:

- Fölmentették! Ugye, megmondtam?

És diadalmasan végigpillantott a társaságon. Ezek szerint ő volt a friss Acta Diurna első olvasója.

- Ezek után én is azokkal szavazok, akik Apuleius fölmentése mellett kardoskodtak. Én a magam részéről eddig is a tábornok úr véleményét tartottam mérvadónak - már kezdettől fogva -, de ma reggelre, miután férjemmel végigolvastuk a regényt, ezt a fölmentő ítéletet egész meggyőződésemmel, teljes szívemből helyeslem. Ez a nagy művész nem lehet aljas ember! Gratulálok a már be is igazolódott felismeréshez, Volcatius - szólt Sorana.

- Ezt minden józan eszű ember csak így gondolhatta - fűzte hozzá Aurelianus, Apuleius meggyőződéses híveként.

- Valóban, én annyira bíztam ítéletem helyességében, hogy már tegnap este megrendeltem ezt a kivételes, ünnepi reggelit. Ez tehát egyben az éjszakázó ifjú párt gyógyító ételsor, másfelől az igazság diadalának ünnepi lakomája. Tehát van itt minden, amit szem-száj megkívánhat: ecetes-hagymás hering a bágyadt gyomornak, angolna csípős neapolisi halmártásban, van hónapos retek friss vajas zsemlével; s végül birsalmasajt diógerezdekkel, átmenetképpen a kissé fanyar kerti borhoz. De ha valaki sonkát kívánna reggelire, az is akad, mégpedig gyönge malacsonka, ecetes tormával, ha valaki így szereti. A borok után édességként következik mézes sült gesztenye és tejszínhabbal koszorúzott pisztácia, édes is, fanyar is egyszerre. Már őseink is bölcsen tudták, hogy ez az igazi borkorcsolya. Különben igazi rómainak a borhoz nem is kell korcsolya, lecsúszik az korcsolya nélkül is. Hát parancsoljatok, fogjatok hozzá, és egyetek kedvetek szerint. Csak azt sajnálom, hogy egy igazán kedves emberemet nem hívhattam meg erre az ünnepi reggelire. Pedig ti is örülnétek neki!

- Vajon kit? - kíváncsiskodott Aurelianus.

- Hát ki mást, mint a nap hősét, Apuleiust? De hát csak tréfálok, ő hogy is látogathatna meg? Hiszen ő ma gyönyörű feleségével, Pudentillával együtt a császárnál ebédel, s így semmiképpen sem fogadhatná el meghívásunkat - fejezte be elmélkedését a tábornok.

- Megértem, hogy a császár meghívását nem utasíthatná vissza a mienk kedvéért, de az udvarnál sem fogják őt nagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel ünnepelni, mint ahogy mi, akik bírói ítélet nélkül is már hívei voltunk, ünnepelnénk - fűzte tovább Sorana a gondolatot.

- Egész éjjel vele foglalkoztunk, s most már úgyszólván könyv nélkül tudjuk minden rémületes és izgalmas epizódját a nagy regénynek, nem is szólva Amor és Psyche tündérmeséjéről, amely valósággal megbabonázott bennünket. Aki ezt elgondolta, megszerkesztette és megírta, az bámulatos művész, isten kegyelméből való költő, édes szavú csodatevő, valóságos Orpheusz! - folytatta Aurelianus, a meggyőződéses és elragadtatott Apuleius-hivő. Majd ezzel a kérdéssel fordult feleségéhez: - És neked, drága kis Soranám, felolvasótársam, mégis mi tetszett a legjobban?

- Nekem? - kérdezte a kis művésznő meglepetten. - Hiszen mondtam neked hajnalban: Psyche átszellemült elragadtatása, mikor az isteni férj teljesíti bonyodalmas és végzetes kérését. Vagy mikor Zephyrus szárnyain megérkezik a boldogság völgyébe... És vajon mi lett volna, ha Amor nem teljesíti szerelmese végzetes kérését? Ne firtassuk, inkább nyugodjunk bele, hogy az író így bonyolította a történet szálait; nyugodjunk bele, hogy így van: ez az író műhelytitka, tehát megfejthetetlen. Nekünk csak egy a dolgunk: elandalodni a mesén, és élvezni az író képzelőtehetségének színes és szivárványos játékát, amelyet bízvást hasonlíthatnék a Neapolisi-öböl színszimfóniájához. A Mons Lactariuson és a surrentumi hajnalban már végigélhettük ezt a csodát... Nekem tehát - fejezte be Sorana a lelkes magasztalást - még Apuleius érdekfeszítő vagy mulatságos regényrészleteinél is többet jelentett és legjobban tetszett a Psyche-mese, amely éppoly tökéletes és utolérhetetlen, mint Platón Szümposzionja. És ami az első elragadtatásban felszikrázott bennem, azt erősen el is határoztam: mégpedig azt, hogy márványban kell megörökítenem a ma éjjeli isteni élményt, Psyche szerelmét és elragadtatását. Ezt a szobrot mesterműnek szánom, s remélem, az is lesz. Csakhogy ez fáradságos és kimondhatatlanul nehéz munka. Ez nem holmi "Kis táncosnő" lesz, kedves és szórakoztató életkép, amilyent a tanagrai apró szobrok művészei - saját szemmel láttam - tucatszám alkottak a görög otthonok díszítésére. Nem, ez olyan alkotás volna, amely méltó lehetne az állami múzeumokban való elhelyezésre! Valami szépet és nagyszerűt képzelek, ami méltó volna Apuleiushoz - amúgy is csodálom, hogy az ő "nílusi nádtolla" eddig még egyetlen művészt sem ihletett remekmű alkotására.

Soranát elragadta az alkotó képzelet, s így beszélt tovább:

- Így tervezem: a szobor kétalakos, csak a két főszereplőt ábrázolja, mellékalak egy sincs, sem Zephyrus, sem a két nővér, sem az öreg király, csak Amor és Psyche. Úgy képzelem, hogy csak ők a fontosak, ők fejezik ki a műalkotás lényegét. A szobrot úgy szeretném megalkotni, hogy mind a ketten szinte a levegőben lebegnek, legfeljebb lábujjhegyen állnak, mintha repülnének, mintha szitakötők vagy surranó madarak volnának. Psyche átszellemült mosollyal állna, mintha éppen abban a pillanatban ért volna földet, lába alig érinti a talajt; egész alakja szinte a levegőben lebeg. A valóságra utal viszont az a mozdulat, amellyel Amor Psyche derekát könnyedén és gyöngéden átöleli. Ezt a könnyedséget, ezt a súlytalanságot érzékeltetni és hitelesen ábrázolni nemes és művészi feladat! És ha sikerül, olyan alkotás válnék belőle, amely méltó arra, hogy az Erekhtheion nagy csarnokát ékesítse, és Pheidiasz arany-elefántcsont szobrainak társaságában hirdesse a görög művészet utolérhetetlen tökéletességét. Ne vess meg, Aurelianusom, ezért a nagyratörő ambícióért, de én úgy érzem, hogy az igazi tehetséget elsősorban az erős akarat lendíti szárnyra, és ha egyszer szárnyra kapott, meg sem áll a csillagokig.

A kis Sorana lelkes szavai Aurelianust is magukkal ragadták. Gyöngéden átölelte feleségét, aki odaadóan simult férjéhez. Amint kibontakoztak egymás karjaiból, elsőnek a fiatalasszony szólalt meg:

- Látod, édesem, ilyennek képzeltem el Amor ölelését álmodozásomban. Most aztán alig várom, hogy otthon legyünk a műteremházban.

- De azért nem untad meg Surrentumot és a Mons Lactariust, ugye? - kérdezte Aurelianus. Ő ugyanis kimondhatatlanul élvezte az édes semmittevést és az öböl szépségeit.

Sorana megértően mosolygott:

- Erről szó sincs, Aureliusom, de végre is dolgoznom kell. Nagy dologra vállalkozom ezzel, hisz tudod.

- De mikor olyan nehéz innen elmenni! Te is jól érzed magad Surrentumban, ez valóban az Élüszion isteni partja. De igaz, hogy már több mint egy hónapja élvezzük ezt a földöntúli boldogságot és szépséget, s végül is haza kell mennünk, akármilyen nehéz...

- Még nehezebb maradni és nem dolgozni, mikor annyira fűti az embert az alkotás vágya, mint engem. Ez az Amor és Psyche csoport nyugtalanít engem, hogy pihenni nem bírok miatta, még ezen az isteni helyen sem. Ugye, megértesz engem, Aurelianusom? Ugye, nem felejtetted el Maia Severa emlékezetes szavait?

- Hogy is felejthettem volna el? Hiszen a művészeted nekem is szent. Hát akkor ragadjuk ki magunkat Surrentum bűvöletéből, és siessünk vissza Castra Albanába, a boldog semmittevésből a boldogító munkába.

A tábornok bölcs mosolygással hallgatta a fiatal házasok beszélgetését; ő is búcsúzott sok surrentumi nyaralása közül talán a legszebbtől.


A Neapolisból induló hajó délre ért Surrentum csodálatos kikötőjébe, és késő délután befutott az ostiai kikötőbe. Ostiában dél óta várakozott rájuk a testőr ezredes könnyű, de kényelmes homokfutója, s a jól ismert kocsis mellett a még jobban ismert segédtiszt, a "segédtisztek gyöngye" foglalt helyet. Ennek a gyöngyszemnek elállt a szeme-szája, amikor Soranát megpillantotta. Ez az asszony, ha lehetséges, még szebb lett, mint azelőtt volt. A surrentumi nyaralás csodát tett. Szépsége kiteljesedett, szőke haja a naptól még csillogóbbá vált, s mint az aranyzuhatag, koronázta fejét, és a segédtiszt csak most eszmélt rá, hogy milyen aphroditéi szépségű nőre emelte - titokban - vakmerő tekintetét. Sorana rajongó szerelemmel csüngött férjén, de nem lett volna asszony, ha apró jelekből észre nem vette volna Aemilius Macer néma hódolatát: hiúságának ez éppúgy hízelgett, mint surrentumi időzésük alatt a tábornok atyai jósága és kedveskedéssel palástolt öreguras imádata, de valójában - éppoly kevéssé tartotta fontosnak.


...Volcatius még otthon is jól emlékezett a felejthetetlen neapolisi hajnalra, amely a bűbájos felolvasóéjjelt követte, és emlékezett a másnapi reggelire, amelyen Sorana átszellemült arccal számolt be éjszakai Apuleius-élményéről; s mikor az Amor és Psyche epizódhoz ért, hamvas arca felfénylett, mint valami révületben. Mikor Aurelianus észrevette imádott feleségének elragadtatását, a tábornok felé emelte koccintásra finoman csendülő kristálypoharát.

- Soranám, ezt a poharat a tábornok úrra hálásan köszöntsd: ő ismertetett meg ihletet adó Psychéddel!

Volcatius is koccintásra emelte poharát.

- Sorana, kedves gyermekem, ezt a poharat barátságunkra!

Koccintott vele, és hosszan elmerült kék szemében, amely olyan volt, mint a Neapolisi-öböl hajnali kék sugárzása. Az elragadtatásnak ebben a pillanatában felesége poharához koccintva a magáét, Aurelianus így szólt:

- Soranám, köszönd meg egy csókkal ezt a barátságot!

Sorana meglepetten tekintett férjére, letette poharát, odafordult a mellette ülő tábornokhoz, és mosolyogva homlokon csókolta. A tábornok meg barátságosan megsimogatta a fiatalasszony égő arcát, és kissé elfogódottan megszólalt:

- Aurelianusom, mindkettőtöknek szívből köszönöm.

Ez a kedves emlék jólesőn melegítette a tábornok öreg szívét római magányában, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a surrentumi nyaralása valóban felejthetetlen maradjon.

 

13. VÁRATLAN VENDÉGEK

Estére a könnyű kocsi hazaröpítette őket Castra Albanába, a vacsora után Sorana ezzel búcsúzott férjétől:

- Jó éjszakát, Aurelianusom! - És Apuleiusra emlékezvén, huncut mosollyal tette hozzá Psyche szavait: - Édeském, férjecském, én drága lelkecském!

Sorana ezen az estén hajnalig dolgozott magányos műtermében. Olyan volt ez, mint a Neapolisi-öböl néma éjszakája: itt is fojtott fények villództak feléje, mint láthatatlan apró fénybogárkák, aztán észrevétlenül eltűntek az ébredő hajnal fényözönében.

A hajnal első, félénken tapogatódzó sugarai ott lepték a művésznőt rajzasztala mellett. A nyolcágú csillár bevilágított fáradt és sápadt arcába, és szeme csak akkor villant fel, amikor, egészen váratlanul, belépett a műterembe Aurelianus.

- Jó reggelt, Soranám! - köszöntött be friss hangulatban az ezredes. - Érdekel, hogy jól aludtál-e.

- Sehogy se aludtam - felelte az asszony -, mert egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Egy pillanatig sem hagyott nyugodni az Amor és Psyche szoborcsoport súlyos problémája, főképpen a legnehezebb feladat, a lebegés ábrázolása. Ezt már egyszer futólag említettem neked, s tudnod kell, hogy szinte lehetetlen feladatot vállaltam: a súlytalanság ábrázolását súlyos és nehéz anyagban, amely szívósan ellenáll az ilyen vakmerő kísérletnek. Ma egész éjjel hiába próbáltam megtörni az anyag makacs ellenállását. Azt hiszem azonban, hogy már közel vagyok a megoldáshoz, s meglehet, hogy már csak egypár éjszaka választ el tőle. Hiszen ismerem a görög művészet minden technikai fogását - legalábbis ezzel áltatom magam -, minden próbálkozását a lebegés, a súlytalanság ábrázolásának megoldására. Most kezdem már megérteni, milyen emberfeletti nehézségekkel birkóztak meg azok a görög művészek, akik ezt a mesebeli könnyed lebegést megközelítően is megoldották. Tudod, hogy görögországi tanulmányutam alatt láttam - igaz, nagyon gyors egymásutánban - Athén, Mükéné, Szamosz és Olümpia világhírű gyűjteményeit, Korinthosz és Delphoi múzeumainak remekeit, és áttanulmányoztam Plutarkhosz, Appianosz, Sztrabón forrásmunkáit, hogy ezeknek a révén ismerjem meg még azokat a remekműveket is, amelyeket a valóságban nem láthattam. De meg kell mondanom, hogy az egész görög emlékanyagban sehol sem bukkantam rá a lebegés problémájának megoldására. És az a két hónap - tudod, a "próbaidő" - túlságosan is zsúfolttá vált attól, hogy mindent látni akartam. Valójában semmiben se mélyültem el igazán. Azonban mérlegelve tanulmányaimat és tapasztalataimat, úgy látom, a legnagyobb művészek sem jutottak el a megoldásig. Ne csodálkozz hát, Aurelianusom, hogy a vakmerő vállalkozás még sok-sok álmatlan éjszakát fog okozni nekem! De ha sikerül megalkotnom Psyche könnyed lebegését Zephyrus láthatatlan szárnyain - az életem és művészetem elképzelhetetlen diadala lesz! Illetve lenne... - tette hozzá az álmatlan éjszaka csüggedt hangulatában Sorana.

Hazaérkezésük óta egyszeriben az érdeklődés középpontjába kerültek. Egymást érték a meghívások: válogattak bennük. Illetve nem is lehetett válogatni: a legtöbb helyre el kellett menni, társadalmi állásuknak tartoztak ezzel. Trebius Victor szenátor estélyére - megismerkedésük színhelyére - már csak a boldog emlékek kedvéért is el kellett menniük; de nem térhettek ki Volcatius praefectus díszvacsorája elől sem. A tábornok még nem tért vissza Karthágóba; Rómában is tartott magának egy "kis kunyhót": gyönyörű villája volt az Esquilinuson. Itt látta vendégül őket s velük a római társaság színét-javát.

És Purpurio bácsi táncestélye is egészen különleges szórakozásnak ígérkezett, a nagy Mnésztér legújabb szerzeményeinek, bemutatásával és személyes fellépésével fűszerezve! Társasági élet, lakomák, táncestélyek - a Neapolisi-öböl csendje helyett a római nagyvárosi élet zajosan hullámzó ritmusa festette alá nappalaikat és éjszakáikat.

Sorana sehogyan sem tudta kipihenni az éjszakai mulatságok fáradalmait; Aurelianus ezredessel is előfordult, hogy kissé másnapos és mámoros hangulatban végezte az ellenőrzést a Castra Albana-i táborban.

Kettesben úgyszólván csak este, társaságba menet töltöttek egy kis időt, s hajnalfelé, hazatérőben. A vendégségben Soranát azonnal elszakította férjétől a hódolók tömege; Aurelianus büszke volt szép feleségére, hízelgett férji hiúságának és önérzetének a társaság zajos ünneplése, értékesnek ítélte ezt a rajongást, hiszen feleségében nemcsak a kivételes szépséget, hanem a kivételes tehetségű művészt is ünnepelte a vendégsereg.

Még mindig a híres "Kis táncosnő" alkotójaként tartották számon: esténként, ha felcsendült a rejtett zenekarokból a szikinnisz lágy vagy a kordax vérpezsdítő dallama, s a paloták márványpadlózatán a kis művésznő járta a legszebben, így bókoltak neki, így tették a szépet: "Te magad vagy a megelevenedett szobrod, a »Kis táncosnő«! A testet öltött zene és ritmus vagy, Sorana!"

A Görögországban tanult tánclépések, a tökéletesen elsajátított mozgásművészet nagy örömet szerzett magának Soranának is. Hiszen forró szerelme, szívbeli kedvtelése volt a tánc.

Miért ült most mégis fásultan, kedvetlenül Aurelianus mellett ezen a hajnalon, mikor a könnyű kocsi egy különösen jól sikerült kerti mulatság után röpítette őket hazafelé, Castra Albanába? Túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy beszélgessenek. De szinte mind a ketten ugyanarra gondoltak: majdnem egyszerre mondták ki Maia Severa nevét. "Maia Severa, mit szólnál életmódomhoz? Látod-e vajon, hogy hűtlen vagyok a művészetemhez - pedig a lelkemre kötötted: ne hagyjam el semmiért-senkiért" - így suttogott maga elé Sorana. "Maia Severa szelleme - dadogta Aurelianus -, bocsásd meg, hogy hűtlen vagyok az ígéretemhez..."

Megérkeztek a táborba, a műteremház elé. Aurelianus gyöngéden leemelte feleségét a kocsiról, gondosan beburkolta selyemkendőjébe a vacogó asszonykát; hűvös volt a hajnal, s mindketten kialvatlanok. Sorana hálásan és huncutul nézett a szemébe. Csöppet sem neheztelt férjére a forgatagos szórakozások miatt: hiszen szinte akaratlanul sodródtak bele, s eddig ő maga is szívesen vett részt mindenben, s igazán nem kelletlenül tartott vele. Olyannyira közös volt minden gondolatuk, hogy ha nem is mondták ki hangosan, mint az imént, szinte olvasni tudtak a másik szívében: most is egyszerre döbbentek rá, mennyire belefásultak a folytonos mulatozásba, s arra, hogy egészen más életet terveztek maguknak házasságkötésük előtt.

- Jó éjszakát, Aurelianusom! - búcsúzott könnyű csókkal Sorana a műteremajtó előtt férjétől. - Még nem fekszem le - tette hozzá bocsánatkérő mosollyal. Már erősen pirkadt, de reggelig dolgozni akart, mintegy rálépni az alkotómunkához visszavezető útra.


- Jó reggelt, Soranám! - köszöntötte friss hangulatban az ezredes néhány órával később. - Érdemes volt-e virrasztanod? Közelebb kerültél-e megálmodott Psychédhez?

- Semmivel sem kerültem közelebb, és semmi se sikerült - felelte csüggedten Sorana. - Már egyszer említettem neked, hogy milyen súlyos probléma ez, akkor beszéltem erről... mielőtt... mielőtt belevetettük volna magunkat a "nagy életbe"... - És keservesen elnevette magát. - Igaz, a tegnapi estély után különösen fáradt voltam, túlságosan sok volt a kordax, meg aztán régóta nem is rajzoltam, nem is mintáztam, de akkor is! Bánt a kudarc, és úgy érzem: semmit se tudok. Illetve ami keveset tudtam is, elfelejtettem. Kilátástalannak ítélem ezt a küzdelmet művészi álmom megvalósulásáért.

- Meglátod, Soranám, hogy mégis sikerülni fog, mert olyan erősen akarod - próbálta enyhíteni felesége elkeseredését az ezredes. - Most feküdj le: a rigók ugyan hajnali ébresztőt fújnak, de neked altatóként fog hangzani, szédülsz már a kimerültségtől, édesem!

Azzal gyöngéden hálószobájába vezette, a szobalányára bízta, hogy mielőbb fektesse le asszonyát.

Sorana és Aurelianus udvariasan, de következetesen hárított el mindenfajta meghívást a következő hetekben. Az ezredes katonai elfoglaltságára hivatkozott, Sorana pedig egy nagyobbszerű alkotás előmunkálatait hozta fel kifogásul. Nem volt ez üres kifogás: valóban elmerülten dolgozott merész elképzelésén, a lebegő Amor és Psyche szobron.

Férje szinte erőszakkal vitte ki késő éjjel a műteremből. A hajnal akárhányszor a mintázóasztalnál találta Soranát, ha Aurelianus éjszakai ellenőrző körúton volt, s feleségét "felügyelet nélkül" hagyta.

- Azt hiszem, hogy már közel vagyok a megoldáshoz - suttogta egyik éjfélig tartó fennmaradása után elpilledve a művésznő, férjéhez bújva. - Meglehet, hogy már csak egy éjszaka választ el tőle, ha kegyesek hozzám az istenek.

Másnap friss reménykedéssel, rózsás arccal sietett műtermébe, mikor az ajtónálló Volcatius Rufus tábornokot jelentette. Alig lépett be a méltóságos tábornok, mikor máris újabb vendég érkezését jelentették: ezúttal Purpurio bácsi lépkedett fürgén fölfelé a lépcsőn.

- Isten hozott benneteket! - köszöntötte kedves szóval atyai barátait a fiatalasszony. - Mindjárt itt lesz Aurelianus ezredes is, és együtt felidézzük az elmúlt régi szép napokat. Emlékszel a Neapolisi-öbölre, a felejthetetlen, fűszeres illatú tengerparti éjszakákra a Mons Lactarius tövében, tábornok? Emlékszel napfényes görögországi utunkra, Purpurio bácsi?

- Életem legszebb nyaraként tartom emlékezetemben azt a csodálatos időt - mondta meleg hangon Volcatius Rufus. - Barátokká lettünk, s mostanában egy társaságban sem találkozom veletek: hiányoztok!

- Én pedig olyannyira szívesen emlékszem vissza görögországi utunkra, hogy meg szeretném ismételni: magammal vinnélek ismét, Sorana - terjesztette elő jövetelének célját Purpurio bácsi.

- Aurelianusom! - hívta csengő hangon férjét a fiatalasszony. - Gyere segítségemre, édesem: egyszerre két gavallért nem tudok szórakoztatni! Az egyik szépeket mond, a másik utazni hív! Gyere, siess, még elhódítják tőled a feleségedet!

Az ezredes mosolyogva üdvözölte házuk öreg barátait, és szíves szóval tessékelte őket beljebb.

- Tulajdonképpen Soranához jöttem - szólalt meg ismét a pénzember -, amint már bevezetőben is mondtam. Szeretném megint magammal vinni Görögországba; első s eddig egyetlen tanulmányútja rövid volt ahhoz, hogy teljesen elmélyedjen a görög művészet tanulmányozásában. Sok mindent látott, sok mindent tanult, de nagyon sietve, az esküvő előtti izgalmak jegyében. Most, asszonyfővel, nyugodtabb, igazibb tanulmányutat tudna tenni.

- Ó, milyen szívesen veled tartanék - sóhajtott egy keserveset Sorana -, én azonban, sajnos, nem vagyok a magam ura. Aurelianus az én zsarnokom: zsarnoksága főleg abban nyilvánul meg, hogy bizonyára egyetlen percre sem enged el maga mellől, annyira szeret. De kérdezd meg őt magát! - És Sorana huncut mosollyal nézett férjére.

Közben megfelelt Volcatius Rufus kérdésére is, elmondta, hogy mi az oka annak, hogy elmaradtak a társaságból: művészi alkotómunkáját többre becsüli az állandó szórakozásnál. Egy-egy kedélyes együttlét a régi barátokkal belefér az idejükbe, de a rendszeres, sűrű fennmaradás megölője lenne alkotókedvének. Még mindig érzi az elmúlt hónapok rendszertelen életmódjának következményeit: tehetetlenül áll egy óriási szobrászi feladat előtt. Talán egy újabb görögországi út adná meg a lökést a holtpontra jutott munka újrakezdéséhez.

- Éppen erről beszélünk - kapcsolódott a társalgásba Purpurio -, s mondhatom, Sorana, ritka megértő és nagylelkű ember a férjed. Művészi kiteljesedésednek útjába állni nem akar; bármennyire is hiányzol majd neki, társaságomban újra elenged Görögországba, hogy a helyszínen tanulmányozhasd a nagy mesterek örök mintaképül szolgáló alkotásait. Most már úgyszólván mindenben megegyeztünk, de még egyet szeretnék leszögezni: Sorana utazását én fedezem.

- Meg kell engedned, Purpurio bácsi - ellenkezett szelíden a művésznő -, hogy én fizessem a magam költségeit.

- Nem kétséges, hogyan fog dönteni az ezredes, aki, azt hiszem, a végső szót kimondja ebben az ügyben. Hiszen felesége gazdag asszony, nem anyagi támogatásra, csak atyai pártfogásra van szüksége a hosszú úton - foglalt állást erélyesen s némi öreges féltékenységgel Volcatius. - Előre is megmondom, hogy én ebben az ügyben semleges vagyok, és senkinek a költségét nem fedezhetném; szerény nyugdíjamból legföljebb olyan szegényes surrentumi nyaralásra telik, mint amilyent együtt töltöttünk.

- Kegyelmes uram - szólalt meg most Purpurio -, pénzváltó üzletem mindig rendelkezésedre áll, természetesen szükség esetén, de igazán nem akarok tolakodni. Ne is vedd tudomásul szerény felszólalásomat - tette hozzá finoman és tapintatosan.

- Jó, jó - felelte a tábornok -, köztudomású, hogy neked még a bőröd alatt is aranyak vannak. Én nem irigylem tőled, arra viszont felhatalmazlak, hogy fenntartás nélkül megirigyelheted tőlem tábornoki nyugdíjamat. No, nem sokra mennél vele, mondhatom!

Volcatius Rufinus tábornok azonban nem is a nyugdíjából élt, hanem inkább több ezer hektáros szíriai birtokából. Ez a birtok a Földközi-tenger partján húzódott, és bőven megtermett benne minden, amit szem-száj megkívánhatott, a datolyától kezdve a banánig. Bár afrikai rabszolgái a termés javát ellopták, a tábornoknak is maradt éppen elég, úgyhogy a katonai nyugdíjához évekig hozzá sem nyúlt, pazarul megélt birtokai jövedelméből, nem is szólván erdeiről és halastavairól, amelyek csak úgy ontották a halat, vadat, amit a fővárosban arannyal fizettek meg, éppen úgy, mint az Afrika északi szegélyén bőven szaporodó gyöngytyúkot. Ez a római nagyúri asztalok kívánatos csemegéje volt. Gyöngytyúkot annyit fogatott össze, hogy a római és Róma környéki vásárcsarnokok csak úgy ontották az aranyat a nemes vadmadarakért, éppen úgy, mint az amfiteátrumok a vadállatokért. Mert vérengző vadállatok nélkül amfiteátrumi előadás szinte elképzelhetetlen volt. A tábornok birtokairól ilyen árut is szállítottak; tehát Volcatius nem teljes joggal siránkozott csekély jövedelme és szegényes életmódja miatt.

Ezt mindenki tudta, még a császár is. De Marcus Aurelius filozófus volt, és bizonyára nagyot nevetett Volcatius tábornok nyomornak egyáltalán nem nevezhető anyagi helyzetén és siránkozásán. Az udvari emberek tudták, hogy ez a tábornok vesszőparipája és úgyszólván szavajárása, így hát senki sem sajnálta, inkább jót nevettek mulatságos panaszkodásán. Barátai most is gyorsan másra terelték a szót, Volcatius szenvedélyére, a haltenyésztésre.

Erre szívesen és sokat költött; igaz, hogy ez a szenvedély is sok pénzt jövedelmezett, mert a legritkább és legnemesebb kalapácshalakat tenyésztette, és volt olyan példánya, amely tíz fontot nyomott, és százezer denariusért kelt el! Ezt a halat a "tenger oroszlánjának" nevezték, mert hatalmas és éles fogai voltak, és akit egyszer megharapott, az legtöbbször meghalt súlyos sebében. Teste zömök és erős, ő maga vad és támadó, félelmetes híre nem volt alaptalan. A halászok valósággal reszkettek, ha egy-egy ilyen szörnyeteg a hálójukba került; vadászatához mindenesetre bádog csuklóvédőt öltöttek. A kalapácshal mindig rendkívül vadul védekezett fogságba eséskor. De ha szakértő halász fogta ki, és ügyesen tudott elbánni vele, akkor ezzel az egy fogással annyi pénzt keresett, mint egész évi munkájával. Csakhogy ritkán került ez az értékes és kivételes ragadozó a halászok hálójába. Aranyakkal fizették ennek a hatalmas, finom ízű halnak minden példányát. A halászok kivételes szerencsének tartották, ha egyet baj nélkül kifoghattak és hazaszállítottak. Hitük szerint abban az évben nem kellett már állati ellenségtől tartaniuk. Ez a babona járta körükben még akkor is, ha egy-egy öreg halásznak hosszú élete folyamán volt alkalma meggyőződni az ellenkezőjéről, hogy tudniillik a kalapácshal fogása nem mentesít semmi szerencsétlenségtől. De mindenki szívesebben hitt a sok száz éves babonában, mint a tényekkel bizonyított rideg valóságban.

Azokat azonban, akik már ettek a kalapácshal fűszeres agyvelejéből, nem lehetett meggyőzni a hozzá fűződő legenda alaptalanságáról. Különlegesen finom íze miatt kivételes állatnak hitték, jólesett hinni a babonában, s így még nagyobb eseménnyé avatni a lakomát. Már az valóságos ünnep volt, ha ilyen zsákmány akadt a hálóba, s a halászmesterek úgy ünnepelték a győztest, mintha olümpiai olajfa koszorús hőst ünnepeltek volna Éliszben. A kalapácshalgyőztesnek a diadalára maga Pindarosz is írt ódát.

- A kalapácshal legyőzője ezzel a nemzeti hősök közé került - jegyezte meg Volcatius a beszélgetés végén. - Amit a halról híresztelnek: babona biz az mind. Vénasszonyos hiedelem. Ezzel azonban Sorana görögországi utazásának ügyében még egyáltalán nem intéztünk el semmit. Pedig - akárhogyan is fogsz hiányozni mindnyájunknak, nemcsak férjednek - én is azt mondom: magadnak és művészetednek vagy adós ezzel a második úttal!

Nagy egyetértésben látott hozzá a kis társaság, hogy az útitervet megbeszélje, az indulás időpontját meghatározza, s minden szükséges intézkedést megtegyen.

Minden kész volt az utazásra, s egyre veszélyesebben közeledett a döntő pillanat, amelyet Sorana oly epedve várt.

 

14. NAPFÉNYES HELLASZ

Surrentumból indultak. Aurelianus közbenjárt a misenumi császári hajóhad parancsnokánál, Cornelius Potitus tengernagynál, hogy felesége számára küldjön le Surrentumba egy kényelmes háromsorevezőst, amely a fiatalasszonyt és kíséretét Görögországba szállítja.

Potitus azonnal intézkedett, hiszen a császár kedvelt testőr ezredesének a kívánsága voltaképpen parancs volt, s a tengernagyi zászlóshajón azonnal lázas tevékenység kezdődött. Tisztek és tengerészek nyüzsögtek a tengernagy előszobájában és tanácstermében, altisztek, fedélzetmesterek és rabszolga-felügyelők várták a parancsokat.

A kapitány, Rutilius Acutus több ízben személyesen végigvizsgálta a fedélzeti termeket, s még a konyhába is bekukkantott, hogy minden a legnagyobb rendben várja a hajó előkelő utasát, kísérőjével és személyzetével együtt.

Acutus jelentkezett a surrentumi kikötő parancsnokánál: hajója készen áll az utasok fölvételére. Egykettőre elhelyezkedett a néhány főnyi társaság, egyelőre még csak a fedélzeten, s amint a művésznő - sok csók, könny, ígéret és fogadkozás után - a fedélzetre lépett, felkiáltott a kapitány:

- Irány dél!

Jó széllel haladtak, közel a parthoz; szerencsésen jutottak át a mesés Szkülla és Kharübdisz tengerszorosán. Kijutottak az Adriai-tengerre: minden evezőcsapással közelebb kerültek az utazás végcéljához, a napfényes Hellaszhoz.

A hajó, a hatalmas Daidalosz szinte megugrott, amint keletre fordult, s Acutus kiadta a parancsot:

- Irány Athén kikötője, Peiraieusz!

A háromszáz evezős erőteljes csapásaitól olyan iramban haladt a Daidalosz, hogy Acutus jónak látta fékezni az iramot. Lesz még szélcsend, s akkor nagyobb szükség van az izomerőre. Vezényszavak pattogtak, s az óriás hajó sebessége csökkent. Békésen siklott a kék tengeren, kék ég alatt, az immár nem oly távoli cél: Athén kikötője felé. Peiraieuszba már szinte méltóságteljes lassúsággal hömpölygött be.

Csak úgy hemzsegtek a hajók Peiraieusz forgalmas kikötőjében, s amint az utasok partra szálltak, egyszerre vége lett az utazás kellemes és jótékony nyugalmának: a tenger pihentető hullámjátéka, a delfinek kecses kergetődzése helyett a legzajosabb vásári tömeg vette körül őket a szárazföldön. A nagyvárosi kikötők tarka sokasága: szabadnapos matrózok, kíváncsiskodó, dologtalan járókelők, teherhordó rabszolgák, mutatványosok és kofák serege özönlött eléjük, s egykettőre elnyeli őket, ha Purpurio szerencsésen föl nem fedezi az előre megrendelt kocsit. A tömeg javarészt bámészkodókból állt; utat engedett az erélyesen törtető Purpuriónak, és bámészkodva csodálta a fényes Daidaloszt: rézveretei és csillogó díszítése egészen elkápráztatták a kikötői közönséget.


Lassanként elnéptelenedett a kikötő is, a hajó fedélzete is. A hajón az ügyeletes evezős rabszolgákon és tiszteken kívül alig maradt valaki. Szkürosz, az evezősök vezetője meg is jegyezte rögtön:

- Most három emberrel és egy jól célzó parittyás lövésszel könnyen el tudnám foglalni az óriás hajót; vagyont érő zsákmányra tehetnék szert!

- Hiszen nem hoztunk semmi értékes árut, csak személyszállítás volt - szállt vitába vele Kallimakhé, a jóképű hajószakácsnő.

- Nem értesz hozzá - torkolta le Szkürosz. - A hajó termeiben található réztárgyak és rézveretek rengeteg aranyat hoznának, hiszen egész Athénban nincs más, csak márvány: itt tehát a réz - aranyat ér, főleg a művészien megmunkált réz. Ebből pedig itt valóságos aratás kínálkoznék. De hagyjuk ezeket a vad ötleteket, nem méltók hozzánk, tengerészekhez! Ámbár meggazdagodni egyik napról a másikra - nem volna rossz. - Elmélkedése közben foghegyről így szólt Kallimakhéhoz: - Kallimakhé, ha szabad préda volna ez a hajó, te mit vennél el a zsákmányból legszívesebben?

- Én? - kérdezte élesen Kallimakhé. - Én ugyan hozzá sem nyúlnék rablott holmikhoz. Becsületes lány voltam világéletemben.

- Élhetetlen vagy - jegyezte meg Szkürosz -, ugyan mire mentél eddig a becsületességeddel? No, ugyan sokra mentél vele! Öreglány maradtál, hisz legalább már harmincéves vagy! Üstökön kell ragadni a szerencsét, amikor kínálkozik!

- Ne gyötörd azt a lányt - szólt rá Sztaphülosz, a kormányos -, hiszen ez csak elméleti vitatkozás, mert hol van a zsákmány? Sehol sincs! Nem mondom, egy kiadós zsákmány talán két talentumot is megérne: ez pedig egy nagyúri lánynak is dús hozomány volna.

- Nekem ugyan nem kéne ilyen áron hozomány! - tüzelt Kallimakhé. - Az én apám aranyszövőmester, ehhez is értek, de minden más kézimunkához is. Lehetetlenség, hogy ilyen kiváló iparos lánya, aki maga is ennyi mindenhez ért, mint én, pártában maradjon! Nem mérhetem ugyan magamat a divatos nagyvárosi szépségekhez, s ezt az én "hozományomat" - két kezem munkáját - az ő két-három talentumnyi vagyonukhoz, de én tudom, hogy nemcsak a pénzes lányok találnak férjet, hanem a magamfajta szegény és szorgalmas lányok is. Nemcsak a cifrálkodó divatmajmok, a híres vagy inkább hírhedt nők mennek férjhez, hanem a tisztességnek is van még keletje. No, majd én bebizonyítom, hogy nekem van igazam!

Kallimakhé nekipirulva védte igazát; olyan csinos volt így, hogy Sztaphülosz, a kormányos kedvtelve nézegette, majd így szólt:

- Én szívesen segítek neked a bizonyításban! Hallod-e, Kallimakhé, akarsz-e a feleségem lenni? Éppen ilyen szorgalmas, ügyes, tisztességes hajadont kívántam magamnak, amilyen te vagy.

- Mi ez? - kapta fel a fejét Szkürosz, aki érdeklődve figyelte az eszmecserét. - Ha nem csalódom, ez a vita igazán eredményesen zárult: az "öreglány" menyasszony lett! Éljen!

- Ezzel a lánnyal jól jársz - jegyezte meg a tréfás kedvű Kallinosz százados. - Nemcsak pompásan főz, hanem mesterien sző is. Ezt nemcsak arra értem, hogy téged megfőzött, és - mit tagadjuk - ezt a fajta "hálót" is mesterien megszőtte! De tréfán kívül, megvan, aki megszője a triumphusi arany-dalmaticádat!

- Már csak egy triumphus hiányzik hozzá - toldotta meg Szkürosz.


Purpurio bácsi szakavatott kézzel vezette ki Soranát a hullámzó, nyüzsgő tömegből: mint a múltkor, most is kétfogatú kocsi várta őket, hogy egykettőre elérjék Athén falait, s valamelyik csodaszép városkapuján behajtassanak. A gondos Mentórként buzgólkodó bácsi a szállás és a szolgaszemélyzet körüli ügyes-bajos dolgokat is nagy körültekintéssel, hamarosan elintézte.

A kis művésznőnek csak egy gondja maradt: jelentkezni Praxitelész műtermében, s felvételét kérni a tanítványok sorába. Mivel a műterem a város kevésbé előkelő negyedében feküdt, először aggodalmai támadtak a jó öregnek: méltó-e Soranához a szerény szállás Ariphrón szövőmester házában? De a fiatalasszony mindjárt jól érezte magát itt, s nem akarta a többi ajánlott szállást megnézni.

Ez az otthonos jó érzése napról napra fokozódott, különösen mikor megtudta, hogy a mester leányával, Philotinéval együtt fog járni Praxitelész műtermébe. A jónevű selyemszövő lány rajzolni tanult, tehát még ez a kapocs is szorosabbra fűzte kettejük kezdődő barátságát. Sorana sokat, nagyon sokat köszönhetett később Philotinénak: ő lett mindennapi útjain a vezetője. Nála avatottabb, fáradhatatlanabb ciceronét keresve sem találhatott volna: az elkövetkező hetekben együtt járták be Athént, újra meg újra.

"Alig emlékszem valamire első tanulmányutamról - vallotta be magának szégyenkezően Sorana. - Purpurio bácsi is jót akart, s annyifelé vitt: az egésztől nem jutottam el a részletek szépségéig, s a részletekben elveszve, sosem jutottam el az egész megértéséig. Mintha valaki a Homéroszért versengő hét várost sorra látogatná, de nem olvassa el sem az Iliászt, sem az Odüsszeiát - úgy hajszoltam én is az élményeket! S azonkívül itt Athénban igen kis körben mozogtam, igaz, féltett is a bácsi; de most már nem egyedül járkálok!"

A művésznőnek ez az enyhe bűnbánata egyben azt az elhatározását is megérlelte, hogy most másképpen fogja csinálni. S ehhez minden segítséget megkapott a háziak fekete hajú, sudár lányától, Philotinétól.

Praxitelész műterme a Kerameikosz városrészben volt, közel Sorana szállásához. Ez a kerület eléggé szerény környéknek számított. A város északnyugati részén terült el, a Dipülon-kapun át lehetett megközelíteni. Errefelé nem emelkedett oly sok pazar középület, mint az Akropolisz tövében a színházak és szentélyek; itt szerény külsejű, földszintes házacskákban éltek az emberek, mint általában a főváros százezernyi lakosának túlnyomó többsége. Dolgos kisemberek tízezreinek mindennapi munkája folyt a város falai között: zsibongott és zajlott az élet. Sokféle foglalkozást űztek az athéniak, mint Philotiné megható pontossággal sorolta: a Parnész és Kithairón hegyeken tenyésző tölgy-, bükk-, cédrus- és fenyőfélék virágzó faipart teremtettek; a Laurion hegy szinte kimeríthetetlen ezüstbányái az ezüstművességet lendítették föl. Nem kevésbé jövedelmező foglalkozása volt a város fazekasmestereinek a művészi agyagedények készítése. A Koliasz-hegyfoknál található agyagból készült edények külföldön is keresettek voltak, ismerték ezt az árut Héraklész oszlopaitól Afrika nyugati partvidékéig.

Athén környező hegyei bőven adtak másfajta, ugyancsak kincset érő nyersanyagot is: nemcsak rengeteg smaragdot és aranysárga árványi festéket, hanem itt bányászták a legfinomabb, legnemesebb szemcsés márványt, amelyhez fogható a világon sehol sem terem. Rengeteg kőfaragó műhely és szobrászműterem volt a fogyasztója az értékes márványnak.

Most, szobrásznövendék korában ismerte meg Sorana közelről az athéniak hétköznapjait. Látta szorgalmukat, ügyességüket, természet adta alkotó tehetségüket, érzéküket a szépség és a harmónia iránt: úgy érezte, a természet oly sok ajándékát és kincsét egy más nép sem fogadhatta volna méltóbban a görögöknél. A munkából fakadó jólét, a biztos munkalehetőség, a nyugodt életmód és a tiszta közélet alapozta meg magas színvonalú művészetüket: gazdag és boldog város volt Athén, maga a megvalósult Szépség és Harmónia.

Még a várost környező táj is olyan mesébe illő, mintha jókedvű istenek összebeszéltek volna, hogy Athén körül a természet ezer csodáját hintik el: a kekropszi síkság ezüstös olajfaerdői lágyan meghullámzottak a legkisebb szélrezdülésre; a környező hegyek szelíd lankáin sokszínű zöld bársonyként virultak a teraszosan művelt földek, legtöbbje árpavetés volt. A megművelt szőlők koszorúja kékes derengéssel örvendeztette meg, lejjebb a gyümölcsfák rózsaszín virágzása kápráztatta el a szemlélőt. A sötéten csillogó babérfák kiemelték a mimózák aranysárga, pelyhes szépségét; de minden csak bevezetésül és körítésül szolgált a márványcsodához, az Akropoliszhoz.

Sorana és Philotiné leginkább kora délután, a pihenésből ellopott időben járta meg a Parthenónba, Athéné Parthenosz templomába vezető márványlépcsőket. Egyetlen szikrázó ragyogás volt a templom az ég könyörtelenül kék kupolája alatt: a hőség ezekben az órákban tikkasztó, bár Athén levegőjét gyakran frissítette fel egy-egy, a tengerről idetévedt szellőjárás.

A fiatalasszony eleinte félt az akropoliszi sziklahasadékokból lépten-nyomon fel-felrebbenő baglyok láttán; de barátnője kinevette, hisz - mint mondta - a bagoly egyrészt Athéné istennő szent madara, tehát illő, hogy temploma közelében csapatostul tanyázzék, másrészt pedig nappali világításnál ártalmatlan, mert nem lát, csak éjjel. Végül maga Sorana nevette legjobban gyávaságát, hozzáfűzve, hogy most már érti a mondást, amellyel valami egészen fölösleges buzgalmat gúnyolnak ki.

- Innen ered hát: "Baglyot Athénba"? - kiáltott fel lelkesedve. - Hiszen ide baglyot hozni valóban fölösleges volna, minden sziklahasadék foglalt!

Vidám hangulatban lépkedtek fölfelé a nagy márványlépcsőn; Philotiné egy másik mondás eredetét fejtegette tréfás-komoly, tanáros modorban Soranának, aki bevallotta, hogy az "attikai só"-ról csak az a tudomása volt, hogy így hívják a társalgást fűszerező, finom, görögös szellemességet és iróniát. Társnője felvilágosította, hogy ez az értelmezés onnan ered, hogy az attikai só mint valóságos fűszer is pompás és páratlan ételízesítő, ez után kezdték az elmés, görögös, csipkelődő szóhasználatra is alkalmazni.

Nevetgélve értek a Parthenón elé, de amint beléptek, egyszeribe vége szakadt a viháncolásnak: a szűz istennőnek a szentélyében álló elefántcsont-arany szobra egyszerre szótlanná és elgondolkozóvá tette őket. Némán álltak szemben Pheidiasz remekművével.

A szobor látható testrészei elefántcsontból, ruházata aranyból készült. Kinyújtott jobb kezében Niké, a győzelem istennőjének szobrát tartotta. Balja dúsan díszített pajzsán nyugodott.

A két fiatal nő ma a pajzs tanulmányozását tűzte ki célul: külső lapján az amazonok csatáját csodálhatták, a belsőn a gigászok harcában gyönyörködhettek. Mindkettőben csodálhatták minden idők legnagyobb szobrászának, Pheidiasznak utolérhetetlen mesterművét.

- Bizony, ezerszeresen nagyobb élmény ezt látni, mint akár a leghívebb leírásban is csak olvasni róla - sóhajtott fel Sorana. - A tiszteletre méltó Pauszaniasz és Plinius megkapó pontossággal részletezi ugyan ezt a csodálatos remekművet, de távolról sem nyújtják, még csak nem is pótolják a lenyűgöző élményt!

- Ők legföljebb a szobor körüli érdekességek ismertetésében páratlanok - fűzte hozzá Philotiné. - A szoborról, így rátekintésre, elhinnéd-e, hogy ez a szinte lebbenő és mégis méltóságosan leomló aranyruha 44 talentumot[2] nyom? El is rabolta egyszer Lakharész türannosz: őt bezzeg nem a művészi szépség, hanem az arany tiszta súlya érdekelte!

- Ugyancsak nyomorult lelkű türannosz lehetett, aki ilyen gazságra vetemedett! - háborgott Sorana. - Az átkozott aranyéhség, az emberiség megrontója, még itt is pusztítani tudott! Itt, ahol a szépség elfojtja az ember hangos szavát, ahol halkan lépünk a megilletődöttségtől! Hidd el, Philotiné, nem csupán a szobrász felháborodása beszél belőlem: lánykori barátnőm, az aquileiai Lollia a megmondhatója, hogy mennyire elítéltem és megvetettem a pénzimádatot szegény liberta koromban is.

- Soranám - csillapította társnője -, úgysem tudod alapjaiban megváltoztatni a világot. Az emberiségnek legalábbis a kisebbik fele az, amelyik ily határozottan elítéli a gátlástalan vagyonszerzést, mint te. A harácsolás módszerei ritkán emberhez méltók: az erősebb jogán rabolta el Lakharész is Athéné Parthenosz aranyruháját. De most már annak örülhetünk, hogy visszaszerezte a város, s a szobor régi szépségében tündöklik. És most menjünk tovább: a másik Athéné-templomot, az Erekhtheiont hosszabb ideje nem látogattuk már.

Soranát ebben a templomban nem annyira az itt őrzött kincsek érdekelték, mint a délnyugati oldalon emelkedő csarnok, amelyet oszlopok helyett hat márványleány: a kórék - vagy kariatidák - emeltek-tartottak, fenséges erőt és nyugalmat árasztva a szemlélőre. A lenyugvó napsugarak mesés rózsaszínre festették az eszményien szép márványleányokat. Philotiné bizonygatta, hogy azért egy pillantást a templom belseje is megér.

Buzgón magyarázta a rájuk váró érdekességeket: itt őrzik Athéné égből hullott, fából faragott szobrát; itt csörgedezik, Poszeidón szigonyütésének nyomán fölfakadva, a sós forrás; nem kevésbé tisztelt emlékként becsülik meg és őrzik a templom falai közt az Athéné ültette első olajfát: a hagyomány szerint ebből az akropoliszi olajfából eredt Athénnak és Athén környékének minden olajfaerdeje és -ligete. A fiatalasszony a szent dolgoknak kijáró tisztelettel adózott a tiszteletre méltó ritkaságoknak, de megújra visszatért a kórék csarnokához: lenyűgözte a látvány.

- Ezt a fenséges nyugalmat csak a legnagyobbak tudták visszaadni! - sóhajtott fel benne a szobrásznövendék. - Ez a mozdulatlanság nem tétlenséget fejez ki, még kevésbé nevezhető merevségnek: alkotójuk éppen ilyen fenségesen és mégis könnyedén oldaná meg a legbonyolultabb mozgás ábrázolását is. Ők - a legnagyobbak - eljutottak a mindent kifejező mozdulatlanságig, és én milyen messze vagyok még célomtól!

- Soranám, igazad van, de hát ne add át magad a kishitűségnek. Ez a sok szépség lenyűgözi, semmivé teszi az embert: először Athéné Promakhosz emberfeletti ércszobrával néztünk szembe, aztán a látogatás a szentélyben az arany-elefántcsont istennőnél, végül a kórék csarnoka - megértelek. Mára talán elég is ennyi. Akármilyen gyorsan ereszkedünk lefelé a hegyről: a hatalmas ércszobor aranyozott lándzsahegye még egyre látszik, egyre megcsillan az alkony fényeiben. Hiszen még a tengerről is látják a hazatérők! Ilyen aranyos csillogás legyen számodra annak az ígérete, hogy mesterünknél mégiscsak megtanulod majd azt, amire annyira vágyakozol. Siessünk hazafelé: Purpurio "nagyapád", aki hívebben őrködik fölötted, mint ha édesapád volna, már bizonyára azt hiszi, elvesztünk.

Telhetetlenül, szomjasan még több élményre, mégsem egyenes úton indultak haza: az Areiosz pagosz sziklás halmán vágtak át - ez még annyira közel esett a fellegvárhoz, hogy a perzsa háborúk idején az ellenség innen lődözte tüzes nyilait rá -, ezúttal egy pillantást sem vetettek az Eumeniszek temploma mellett emelkedő nevezetes sírra: Oidipusz nyugvóhelyére, sem Arész temploma, sem a tizenkét istennek emelt oltár nem állította meg őket. De az Orkhésztra félkör alakú teraszán mégiscsak megálltak: Harmodiosz és Arisztogeitón, a két zsarnokölő szobra előtt.

- Szép estével zárul gyönyörű délutánom - karolta át hálásan barátnője vállát Sorana. - Anténór szobrásznak ez a remekműve, a két mozgalmas, harcias testhelyzetben álló ifjú új erőt sugároz új harcokhoz: megvalósítani a lehetetlent, márványban megörökíteni a lebegést...

- De most aztán hátra arc, se jobbra, se balra nem nézünk, irány hazafelé! - vezényelt erélyesen Philotiné. - Holnap reggel a műteremben találkozunk, és folytatjuk előadás után peripatetikus, azaz sétálva tanuló módszerünket, jó?

Gyorsan elérték kapujukat, Philotiné az övéihez, Sorana Purpurióhoz sietett: a bácsi érte jött, hogy elvigye kedvenc vendéglőjébe. A "Hét Múzsához" címzett vendéglő híres volt finom konyhájáról és remek zenekaráról, valamint fényes táncterméről is. De most egyikük sem vágyott zenére, még kevésbé táncra; a terített asztal mellett jólesett elbeszélgetni az élményekről: a bácsi elégedetten hallgatta Sorana elragadtatott beszámolóját. Még újabb, rejtettebb látnivalók felkutatására is biztatta a fiatalasszonyt: ő maga már nem vállalkozik kísérőül, elfáradna egy-egy ilyen kimerítő kiránduláson, de Philotiné bizonyára szívesen elviszi majd a képtárba is: egy ugrás a Parthenónból a Propülaiák északi szárnyában levő képtár, leghíresebbek Polügnótosz-képei. De maguk a Propülaiák is oly páratlanul nagyszerűek, hogy nemhiába mondta Thébai legnagyobb alakja, Epameinóndasz azt, hogy ha honfitársai elsők kívánnak lenni Hellaszban, akkor először is a Propülaiákat kell Athénból saját fellegváruk, a Kadmaia elé áthelyezni. De hát ezt a pentelikoni márványcsodát ide álmodta s itt valósította meg a görög szellem, s másutt a világon el sem képzelhető - fejezte be kedélyes heherészéssel Purpurio.

...Sorana már régen otthon volt, de még mindig ébren: szinte elrévült, ha a mai napon látott szépségekről merengett - s jólesőn megborzongott, amikor a még ráváró ismeretlen élmények befogadására gondolt. Ebbe a felajzott, boldog lelkiállapotába hasított bele a felismerés: mindezt Aurelianus nélkül látja! Még ha meg is írja férje számára második görög útját - immár Egy művészasszony útikönyve címmel -, az is csak halvány tükörképe lesz a görög csodának. "Vele jövök ide legközelebb" - határozta el buzgón elalvás előtt, és - babonaság ide, babonaság oda - megszámolta a szoba négy sarkát, mert így, amit álmodni fog, teljesül. Első éjjel elfelejtette ezt a kislányos hókusz-pókuszt megtenni, így hát most még "érvényes" a dolog.

...Az ég sötét violaszínén biztatón szikráztak feléje az óriásira nőtt csillagok. A szobrászművésznő, Aurelianus ezredes felesége, az ünnepelt társasági hölgy igazi mély gyermekálmát aludta.

 

15. PRAXITELÉSZ MŰTERMÉBEN

Sorana már nem közvetlenül Praxitelésztől tanult. A Knidoszi Aphrodité alkotója régen halott: két fia vezeti tovább a műtermi munkát, apjuk szellemében alkotnak és tanítanak - legalábbis ez hírlik róluk. Bár ez némi vigaszt nyújtott, Soranát mégis lesújtotta, hogy eszményképe, a görög szobrászat egyik legnagyobb alakja már nem él; a hír ezúttal ólomlábakon járt, mert Itáliában még nem értesültek a halálesetről.

Ám Purpurio bácsi, az atyai barát mindenhol és mindenről megbízható értesüléseket szerzett: ezek alapján megnyugtatta a tanulásra vágyó fiatalasszonyt, hogy athéni ismerősei szerint Praxitelész mindkét fia tehetséges szobrász, méltó utódai a nagynevű apának. Az idősebbiket, Képhiszodotoszt új Praxitelészként emlegették. Művészetéből s számos tanítványából jól megélt; azonfelül komoly és szigorú erkölcsű férfiként ismerték és tisztelték egész Görögországban.

Öccse, Timarkhosz ugyancsak ismert és nagy tehetségű művésznek indult, de jelleme teljesen elütött bátyjáétól: csak a jelennek élt, az élvezeteket és a szórakozást hajszolta, a kockajáték és a bor volt minden vágya és öröme. Ez az életmód persze alaposan megapasztotta a dús apai örökséget, úgyhogy Timarkhosz családja sokszor anyagi zavarokkal küzdött.

Ekkor az idősebbik fiú Knidosz sziget királyától fejedelmi ajánlatot kapott: a sziget polgárai mesés összeget gyűjtöttek össze, hogy annak fejében atyjuk világhírű Aphrodité-szobrát adja át nekik. Fejedelmi volt az ár, Timarkhosz kapva kapott volna rajta, hiszen felerészben őt illette volna a pénz; bátyja azonban nem volt hajlandó megválni a remekműtől, és visszautasította az ajánlatot. A király azonban makacs volt, folytak a tárgyalások; a család végül is úgy döntött, hogy elfogadja a felkínált ősszeget, de a szobor átadását bizonyos feltételekhez is köti: Knidosz királya kötelezi magát, hogy Praxitelész remekét katonákkal fogja őriztetni, mindenféle csonkítás vagy lopás ellen.

A vételárat megkapván, az óriási összeg fele Timarkhoszhoz jutott, aki ezek után még jobban szórta a pénzt, s ahelyett, hogy szűkölködő családjának juttatott volna belőle, vagy adósságait fizette volna, egyre költségesebb és pazarabb tivornyákat rendezett. Életmódja lassanként nemcsak őrá, de bátyjára is rossz fényt vetett. Képhiszodotosz ugyanis nem szakított züllött öccsével, s így a közvélemény őt is elítélte. Hovatovább megcsappantak a megrendelések, a tanítványok száma is csökkent, s mindez rossz hírű öccse miatt érte. Timarkhosz egyre jobban nélkülöző családját is neki kellett támogatnia.

Jó testvér volt, mindent megpróbált, hogy öccsét a lejtőről visszahúzza. Úgy remélte, hogy elér valami eredményt, ha vissza-visszaédesgeti a művészi munkához és a tanításhoz. Tanítványainak elismerően szólt öccséről, egyes órák megtartásával is őt bízta meg. Éppen akkor, mikor Sorana jelentkezett a műteremben, Timarkhosz tartott előadást a mozdulat márványban való ábrázolásáról.

Sorana rövid ideje tartózkodott Athénban, de máris sokat hallott a nagy művész méltatlan, könnyelmű fiáról, a kicsapongó, léha és lelkiismeretlen emberről. Ő a maga jóhiszeműségében el sem tudta képzelni, hogy Praxitelész fia ennyire züllött lehet, tehát a róla szállongó híreszteléseknek semmi hitelt sem adott.

Eszébe jutott Apuleius üldözése és megrágalmazása: ott is csak az irigység fogta perbe a kiváló írót, aki fényesen igazolta ártatlanságát. Tehát teljes szívvel-lélekkel merült el Timarkhosz előadásainak hallgatásában; el is kápráztatta az előadó megvesztegető modora, csillogó stílusa, jártassága a görög szobrászat elméletében, s nem utolsósorban behízelgő hangja is lebilincselte.

Odaadó figyelme és hallgatása, szakértőre valló megjegyzései és elismerő szavai azt a hitet keltették az önhitt Timarkhoszban, hogy a szép szőke fiatalasszony beleszeretett. Nem vette észre, hogy Sorana érdeklődése voltaképpen és kizárólag Praxitelész művészetének szól, és hódolat a kivételes művész lángelméje előtt, nem pedig könnyelmű beugrás egy léha fiatalember színes és csábító szavainak.

Sorana asszonyi hiúságának némiképpen hízelgett Timarkhosz alig titkolt elragadtatása és széptevése - más volt ez, mint a hitvesi szeretet egyhangúsága, de dicséretére mondhatjuk, hogy egyben azt is érezte: az az egyhangúság állandóságot és hűséget jelent.

Tudatában nem homályosult el Aurelianus nemes arca és őszinte szerelme. Ez a szerelem nem szorult színes és hízelgő szavakra, hatásos és megvesztegető tirádákra, de éppen egyszerűségében tökéletes volt. És itt hiába kérné számon akárki Purpurio bácsitól, hogy miért nem vigyázott jobban a fiatalasszonyra: először is tudta mindenki, hogy erre nincs szükség, hisz Sorana feltétlenül hűséges hitvese az ezredesnek, másrészt ez a könnyű, évődő kapcsolat Timarkhosz és tanítványa közt, még csak nem is súrolta a hűtlenség határát: a kis művésznő tanulni akart, s hogy közben megtetszett a tanárnak, nem az ő hibája volt.

A Praxitelész-műterem többi, különösen leány- és asszonytanítványa közt ugyan élénk szóbeszéd tárgyát képezte kettejük kapcsolata: ha Sorana Timarkhosz kíséretében érkezett Praxitelész házához - a Kerameikosz városrészben lakott a nagy művész, s fiai ott maradtak a házban -, Teleszilla, az egyik fullánkos nyelvű szobrászlányka azonnal megjegyezte:

- No, nézd csak, milyen jóban vannak! Együtt érkeznek, nyilván séta közben is oktatja a tanár buzgó tanítványát. Ez a szélhámos Timarkhosz előbb-utóbb minden nőnek elcsavarja a fejét.

- Annak, aki hagyja - jegyezte meg Sorana barátnője, Philotiné. - Soranát nem féltem: azért csügg olyan nagy figyelemmel mesterünk szavain, mert múltkori bejelentése szerint mai előadása kivételesen érdekes lesz: a lebegés ábrázolásáról fog beszélni.


...Elhangzottak az előadás befejező szavai; a kis művésznő szinte megbűvölten a helyén maradt, míg a többiek vidám zsibongással özönlöttek ki a márványragyogású, napfényes athéni utcára. Sorana még mindig nem mozdult: vázlatait, följegyzéseit tanulmányozta, és próbálta egybevetni a ma hallottakkal. Majdnem fölkiáltott a felfedezés örömében: Timarkhosz szavai, vázlatai és útmutatásai nyomán megvilágosodott előtte legnagyobb művészi problémájának megoldása: a lebegés ábrázolása - márványban.

Timarkhosz, végtelen önhittségében, az elmerengő, maga elé révedő Soranáról azt hitte, hogy vele kívánt kettesben maradni, ezért nem távozott a többiekkel. "Sok színes szavamba, hízelgésembe, bókomba került, míg a szépasszony észrevett, és - bizonyára - alaposan belém is bolondult; most már bizonyosan csak forró vallomásomra vár. Nem hagyom tovább epekedni szegénykét." És színpadias mozdulattal tanítványa elé térdelt.

- Kislány, imádlak! - suttogta kissé rekedt hangon.

Sorana fölrezzent, körülbelül annyi érdeklődéssel fordult Timarkhosz felé, mintha egy kecskebéka kuporgott volna előtte. Majd gúnyosan megszólalt:

- Valóban te volnál a halhatatlan Praxitelész fia? Te, akinek ez a szokásos bevezetésed: "Kislány, imádlak!" Utána jön a fogadkozás, az esküdözés meg a többi nagyhangú hazudozás, jól tudom. Azt hiszed, az athéni lányoktól nem hallottam elcsábított és elhagyott áldozataidról, s talán azt sem tudom, hogy hites feleséged és négy kisfiad nyomorban él, míg te a legdrágább fuvoláslányokat szerződteted orgiáidhoz? Mindezt nem akartam elhinni rólad, rosszindulatú szóbeszédnek véltem a rólad szállongó pletykákat; Praxitelész fiáról nem hiszem! - próbáltalak megvédeni. De most már megismertelek. Ma voltam utoljára műtermedben; holnap pontosan megfizetem a tanítás árát bátyádnak, a derék Képhiszodotosznak, téged pedig, Görögország és nagynevű atyád szégyenét, ma lássalak utoljára életemben!

A női büszkeségében megbántott hűséges hitves haragjához a tanárában csalódott tanítvány kiábrándulása is járult: önmagára haragudott Sorana legjobban, hogy a kissé száraz stílusú, kimérten tanáros modorú Képhiszodotosz helyett léha öccse óráit látogatta. A csillogó felszín mögött romlott, kiállhatatlanul önhitt és tolakodó egyéniség lapult meg.


Purpurio már csak Sorana kedvéért tartózkodott Athénban; ekkorra már minden ügyes-bajos dolgát sikerrel elintézte. Még hajlandó lett volna nyújtani az ott-tartózkodást a "kislány" kedvéért, s éppen ezért csodálkozott, hogy védence milyen gyorsított ütemben néz meg még néhány szoborgyűjteményt, képcsarnokot, tölt egy-egy délelőttöt könyvtárban, azzal a jelszóval, hogy már nincs sok idejük, s naponta könnyek közt búcsúzik a sok szépségtől és Philotinétól, a jó barátnőtől.

- Mondd meg, drága kislányom, ki kerget, mi űz téged, hogy ennyire sűrítetten élsz, ennyire számolod és beosztod a napokat, lassanként az órákat az indulásig?

- Senki sem kerget, semmi sem űz, Purpurio bácsi - felelte Sorana valami új, komoly méltósággal -, hanem inkább erősen hív valami... illetve valaki: a márvány menyasszony Psyche és - Aurelianus...

- De nem hiába voltunk ezen a második tanulmányúton, ugye? - érdeklődött aggódva a jó öreg.

- Nem, nem, Purpurio bácsi - nyugtatta meg hálálkodva Sorana -, nagy jót tettél velem, hogy elkísértél erre az útra. Nemcsak művészetemet egészítettem ki fontos tudnivalókkal: emberismeretből is mélyreható tanulmányokat tettem.

Valóban, ez a második, igazi tanulmányút érlelte meg igazán Sorana egyéniségét, mert most már alkalma nyílt alaposabban belelátni embertársai rejtett gondolataiba, vagyis igazi egyéniségébe, második énjébe is. Amíg tapasztalatlan volt, javarészt rejtve maradtak előtte a titkolt rossz tulajdonságok; most, Timarkhosz aljassága után már nem oly gyanútlanul, úgy érezte, hogy kellőképpen fel van vértezve mindenféle emberi rosszaság ellen.

Művészetét pedig még jobban kiérlelte és gazdagította a Praxitelész-műteremben eltöltött idő. Megtoldotta ezt még egy élmény: Purpurio bácsi hízelgő szavakkal rávette, hogy a megrövidített tanulmányutat koronázzák meg egy utazással Knidosz szigetére. Mindenképpen ki akarta magát gyönyörködni a praxitelészi Aphroditében, ebben a remekműben, amelyet eddig csak a Tartülosz-műhely kicsinyített másolataiból ismert. Sorana beleegyezett, s nem bánta meg: a knidoszi utazás felejthetetlen élménye maradt egész életében. A kis művésznő nemcsak a gazdag és művelt vidéki nagyváros életével ismerkedett meg a szigeten, hanem alkalma nyílt eszményképének hagyományait is még jobban megismerni és értékelni.

Knidoszban hallotta végre Sorana az Aphrodité-szobor további sorsáról szóló részletes és leghitelesebb történetet.

Történt ugyanis, hogy Knidosz sziget lakossága, főleg az idegenforgalom révén, nyakig úszott a jólétben, pazarul költekezett, és egyáltalán nem gondolt a jövőre, nem vetett számot anyagi lehetőségeivel. Így esett meg aztán, hogy Knidosz városa, amely eddig bőven nyújtott kölcsönöket minden polgárának, egy szép napon felszólította a lakosságot adósságainak visszafizetésére. Erre nagy lett a riadalom, mert az emberek az adósság tizedrészét sem bírták előteremteni. A polgárok panaszai felsírtak egészen a trónusig. És mivel így kénytelenek voltak pénzzé tenni értékes tárgyaikat, hogy a királynak visszafizethessék adósságukat, a királynak eszébe jutott a sziget legértékesebb műkincse, Praxitelész világhírű remekműve, az Aphrodité-szobor (ez ugyan valóságos szerencsecsillaga volt a városnak, a százezreket jövedelmező idegenforgalom kulcsa); s okulva a polgárok értékeinek áruba bocsátásából, a következő ajánlatot tette a lakosságnak: ő, Nikomakhosz király és a polgárok együttesen fantasztikus összeget fizettek annak idején a márványcsodáért Praxitelész utódainak: engedjék át most Knidosz polgárai a szobrot neki magának, személyes rendelkezésére, s elengedi minden adósságukat. A király távolabbi terve az volt, hogy a remekművet még magasabb áron eladja.

A knidosziak azzal utasították vissza az ajánlatot, hogy inkább elszegényednek, elszenvednek minden nélkülözést és nyomorúságot, de az Aphroditétől semmi áron sem válnak meg: az mindnyájuké, és nem lehet a király személyes tulajdona, adás-vevés tárgya.

A művészetnek ez a meg nem alkuvó szeretete és megbecsülése nagy hatással volt Soranára: úgy gondolta, ennél nagyszerűbb és értékesebb tanulsággal aligha végződhetett volna második görögországi utazása. Illő tisztelettel megcsodálta Praxitelész remekművét, a látogatás végén átszellemült csókot lehelt a márványarcra. A szobrot őrző fegyveresek tisztelgésül vigyázzállásba vágták magukat: ezzel az uralkodóknak kijáró hódolattal adóztak az élő szépség látogatásának a halhatatlan szépségnél.

Mihelyt hazaért pompás szállodájukba, Purpurio bácsi ezzel fogadta:

- Ugye, helyesen gondolom, hogy amint visszaérkezünk Peiraieusz kikötőjébe, sebesen értesítsem Rutilius Acutus kapitányt, hogy tartsa indulásra készen a Daidaloszt, mert a knidoszi élménynél gyönyörűbb már úgyse következhet? Még a felejthetetlen Surrentumban sem szállunk partra, hogy semmi se térítse el gondolatainkat Knidosz habokból született istennőjétől... Megyünk egyenesen haza!... Maradjon velünk Aphrodité felejthetetlen és átszellemült mosolya a boldog megérkezésig!


A Daidalosz kapitány szívélyesen tessékelte Aurelianus ezredest a fedélzetre. Sokért nem adta, hogy ő vitte Görögországba a magas rangú tiszt szépasszony feleségét, kétszeres kitüntetésnek érezte, hogy most is ő megy a művésznőért: meglepetésként vive magával az ifjú férjet.

Neapolis öblét érintve, felédesedtek Aurelianusban Surrentum csodálatos, narancsillatos és fűszeres napjai, az éjszakai felolvasás felejthetetlen élményével koronázva. Egyre régebbi emlékek rajzottak elő: a sorsdöntő találkozás Trebius szenátor pompás estélyén, az együtt táncolt lágy szikinnisz és a ricsajos kordax - s a hosszú beszélgetés a terasz bólogató datolyapálmája alatt, a bűbájos kert igézetében. Azóta mennyi minden beteljesült, a színes ábrándokból mennyi minden valóra vált!

Sorana és Purpurio bácsi türelmetlenül kémlelte Peiraieusz kék öbléből a tenger végtelenségét. Alig várták már a Daidalosz érkezését. A fiatalasszonynak is bőven volt ideje visszagondolni szerelmük rövid történetére; a sok édes-kedves emlék elfeledtette vele Timarkhosz sértő tolakodását, ezt az egyetlen disszonáns akkordot görögországi útjának szép szimfóniájában. "Csak a szépre emlékezem" - suttogta maga elé, felidézve a surrentumi boldogságot, az esküvői vidámságot, művészetének kiteljesedését, a knidoszi boldog átszellemülést.

Purpurio bácsi kissé elbóbiskolt a déli verőn; Sorana hangjára ocsúdott föl félálmából. Rögtön megtalálta a boldog és átható sikoltás okát: a Daidalosz fényes teste csillogva magasodott a kikötőben, mellette még fehéren fodrozódtak a tenger hullámai a nagy sebesség utáni hirtelen megállástól; a hajóhídon elsőnek délceg katonatiszt futott a part felé, köpenye vízszintesen lobogott utána. Szó nélkül felkapta az eléje futó Soranát; Purpurio bácsi még csak nem is rosszallhatta a gondjaira bízott "kislány" viselkedését, hiszen a tiszt - Aurelianus volt.

Rövid pihenő után Itália partjai felé fordult a délceg Daidalosz orra. A lágyan simogató tengeri szélben egymás mellett ültek a fedélzeten, nem győztek betelni egymással: végre együtt és egyedül!

- Soranám, édeském, mit szólnál hozzá, ha soron kívül bekanyarodnánk Surrentumba, s vagy két napot szép emlékeinknek szentelnénk? - kérdezte gyöngéden az ezredes.

A szőke fejecske csendes határozottsággal intett nemet.

- Aurelianusom, én is végtelenül vágyódom mézesheteink színhelyére, a tej és méz hegyén töltött felejthetetlen napok megismétlésére. De félek is az igézettől, ami ránk várna ott: megint csak halogatnám a munkámat. Tudod, a műtermemben vár a márvány menyasszony! Psyche kívánja, hogy kiszabadítsam az alaktalan tömbből. Most az ujjaimban érzem a megoldást. Nem halogathatom!

- Hű maradok szavamhoz, drága Soranám: vigyázok a művészetedre, mint lényed egyik legdrágább alkotórészére. Mint engedelmes rabszolgád, úgy várom rendelkezéseidet: úrnőm, mi a parancsod?

- Irány: Ostia, onnan állami postakocsival a mi otthonunk, minél előbb, kedves rabszolgám. Ha sikerül megvalósítanom legnagyobb művészi álmomat, nemcsak Surrentumba látogatunk el ismét, hanem - mint gyakorlott világutazó - magammal viszlek Athénba is. Mert alig várom, hogy én mutassam meg neked a világváros híres csodáit. És egyszer elviszlek majd a "Hét Múzsához" címzett vendéglőbe is - folytatta Sorana "rabszolgája" vigasztalását. - Ez a görög főváros legdivatosabb táncterme. Első görögországi utamon itt tanultam meg az igazi szikinniszt, és szerénységem tiltja, hogy elmeséljem, milyen sikert arattam vele. Csupán arra utalok, hogy ez volt a társaság véleménye: táncom méltó akkori mesterművemhez, a "Kis táncosnő"-höz.

- Táncművészetedről Purpurio bácsi is hűségesen beszámolt annak idején; elmondta, hogy Képhiszodotosz, későbbi mestered is megcsodált. Ott volt a nézők közt Euphorión, a neves festő, Eulogosz, a híres színész is. Ők aztán igazán értői a szépnek, s elragadtatott kritikájuk valódi érték; nemkülönben az volt a leánykák és az asszonyok viharos tapsa, hiszen a nők mindig féltékenyek egymás sikereire.

- Igen, Aurelianusom, ez valódi siker volt, és öröm számomra, hogy nem én dicsekszem el vele, hanem te amúgy is tudod. Akkor talán arról is hallottál, hogy miközben Diomédész, a "Hét Múzsa" tulajdonosa illetlenül csettintett nyelvével, szikinniszem kellős közepén, Eulogosz ezt kérdezte atyai barátomtól, Purpuriótól: "Hát csoda ez a lány vagy asszony, hogy szobrász is, és táncosnő is?"

- Én megfeleltem volna nekik - tüzelt Aurelianus. - Igenis, a legnagyobb csoda vagy, Soranám: nemcsak két magasrendű művészet papnőjeként, hanem a harmadikban is helytállsz!

- Milyen harmadik művészetben? - csodálkozott Sorana.

- A házasság művészetében, mint feleség, úgy is győztes vagy, egyetlenem!

...Éppen Surrentum tündéri öblét hagyták maguk mögött; Sorana boldog mosollyal hajtotta fejét férje vállára, s egy pillanat alatt mély álomba merült.



16. ESTÉLY SURRENTUMBAN

Aurelianus félénken nyitott be kis felesége műtermébe; szíve hatalmasat dobbant, mikor az elképzelt, megálmodott szoborcsoport agyagmintáját meglátta magasodni Sorana dolgozóasztalán.

A művésznő fél könyékre dőlve vizsgálta a kis modellt; halvány mosollyal bólintott férjének.

Aurelianus megértette; máris odalépett mellé, két erős karjába fogta a kimerült teremtést, sápadt arcára forró csókot nyomott.

- Győzelem! Ugye, édesem, győzelem az anyagon? Végeztél hát ezzel a hatalmas feladattal? Megalkottad a lebegő Psychét, amint Zephyrus lágy szellőkön ringatja isteni férje karjaiba?

- Igen, Aurelianusom - felelte Sorana, sápadtsága és kimerültsége ellenére meglepően határozott hangon. - S most, hazatérésünk kéthetes fordulóján, felszabadítlak önként vállalt "rabszolgaságod" alól. Csak mint gondos és jó férjemet kérlek, légy segítségemre a szobor körüli ügyes-bajos dolgok elintézésében. Ugye, kedves, jó Aurelianusom, segítségemre leszel ebben?...

- Mindenben, Soranám - ígérte az ezredes -, legfőbb ideje, hogy te kipihend magad, s azalatt én lebonyolítok minden szükséges tennivalót. S az alkotás feszültsége sem oldódott még fel benned: majd jó barátok közt, vidám társaságban, a mi csodálatos öblünkben fogod elfelejteni a nehezet, és egyben erőt gyűjteni egy újabb műhöz. Jó lesz így, édesem?

- A lehető legjobb - suttogta a nagy művésznővé ért "kis táncosnő". Lecsukódó pillái boldog álmot őriztek.


Másnap Aurelianus befogatott a homokfutóba, gondosan becsomagolta az agyagmintát, és bevitte Rómába.

Tudta, hová kell mennie, egyenesen Sacconius Varro műterme elé hajtatott. A híres márványművész régi ismerőse volt. Sorana első sikerült alkotását, a "Kis táncosnő"-t a borostyán eredeti után először vele faragtatta márványba Aurelianus. Ez a kis márványszobor olyan kecses és bájos volt, hogy birodalomszerte talán még jobban vásárolták a művészet kedvelői, mint mikor borostyánból készült. Sacconius Varro műterme a Janiculus tövében, a Via Vitellián nem is dolgozott más cégnek abban az évben, csak Barbiusnak. Bár Aquileia meglehetős távolság volt Rómától, ha márványmunkája volt, Barbius ezután is Varro műhelyébe vitte.

Az ezredes már a mester előtt állt, és átadta neki a Psyche-szobor agyagmintáját. Sacconius elképedve gyönyörködött az agyagmintában, és sokáig töprengett, hogy merje-e vállalni a márványba faragást: ez a csodálatos szobor, márványba faragva, megsokszorozza műterme hírnevét; és mindjárt közölte is, hogy két hét múlva szállítja az első példányt. Aurelianus megkötötte vele a nagy összegű szerződést. Tudta, hogy Soranának nagy megnyugvására fog szolgálni az eredmény, hiszen a mester csak olyan munkát vállal márványba faragásra, amelynek művészi értéke, sőt sikere felől bizonyos.

Mikor két hét múlva Aurelianus és Sorana fölkereste a janiculusi műtermet, szinte a lélegzetük is elállt a "márvány menyasszony" tökéletességétől. Nem győztek hálálkodni Sacconius mesternek, aki most már hozzálátott a kis méretű szoborcsoport több példányban való kifaragásához. A kis márványszobrokat a Barbius-cég legügyesebb eladói fogják terjeszteni - számolt be Aurelianus feleségének a dolog üzleti oldaláról; a tulajdonjog ugyan Soranáé, de az ügynökök Barbius utasítására lelkesen vállalták a terjesztést, természetesen a szokásosnál magasabb jutalék fejében.

Már az első tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a mű nagyobb sikert hoz alkotójára, mint az első. Purpurio bácsi pénzváltó üzletében egyre nagyobb összegeket írtak Sorana számlája javára. A "kis táncosnő", vagyis a nagy művésznő vagyona egyre gyarapodott. A legközelebb esedékes Amor és Psyche szállítmánnyal együtt a házaspár is leutazott Karthágóba, hogy a helyszínen győződjön meg a Barbius-cég új területének üzleti életéről; másrészt meg akarták látogatni Volcatius tábornokot, aki éppen egyik afrikai birtokán tartózkodott.

A látogatásnak is, az üzleti útnak is meglepően dús volt az eredménye: a tábornokkal megegyeztek egy surrentumi találkozásban. A "szerény nyugdíjából" élő Volcatius mindössze azt kötötte ki, hogy ő látja vendégül nemcsak Soranát és Aurelianust, hanem az egész vendégsereget. Aurelianus megtiszteltetésnek vette a kedves meghívást, hiszen a múltkori felejthetetlen nyaralás szép emlékeit még most is a szívükben melengették. Milyen jó is lesz újra élvezni a Mons Lactarius mézillatát, a Neapolisi-öböl feledhetetlen fény- és vízjátékát és színorgiáit, a matrózkocsmák csípős halászlé vacsoráit, a szálloda pazar kényelmét és az Urbicus-féle dús és ízes reggelizőasztal ételcsodáit!

Sorana ugyan nehezményezte, hogy a szálloda pompás ellátása számba vehető súlygyarapodást okozott neki akkoriban, de az önemésztő munka azóta lefaragta róla a fölösleget. Aurelianus súlya egy unciát sem gyarapodott ugyanazon idő alatt, persze ennek az volt a titka, illetőleg természetes magyarázata, hogy az ezredes minden reggel két-stadiumnyi gyorsúszással ellensúlyozta Urbicus étrendjét.

- Idén én is versenyt úszom veled - fogadkozott Sorana, mikor szívélyes búcsú után eljöttek a tábornoktól. - Még öreg gavalléromat, Volcatiust is rá fogom venni az úszásra; látszik, hogy nem sportol, kissé elkényelmesedett, hogy ne mondjam: el is pohosodott. Bár a társastáncokban még ma is kifogástalanul megállja a helyét - nevette el magát a fiatalasszony.

Ez hamarosan be is bizonyosodott, mikor a surrentumi találkozáson, a tábornok indítványára, nagy táncmulatság rendezését határozták el. Itt aztán Purpurio bácsi is kitett magáért: nemcsak nézője, de lelkes résztvevője is volt a táncnak. Különösen a lassú szikinniszt járta szívesen, és a fiatalság nem győzött csodálkozni frissességén és lendületén.

A mostani összejövetelen természetesen részt vett a segédtiszt, Aemilius Macer is. Túl boldogan vette át a kitüntető meghívót, és már eleve elhatározta, hogy törik-szakad, egy hosszú táncra Soranát kéri fel táncosnőjének.

Volcatius értett egy jó társaság összetoborzásához: óriási vendégsereg gyűlt össze a "Mons Lactarius" szállóban. A neapolisi hajóállomás ritkán bonyolított le ekkora forgalmat. Duras őrmester alig győzte a vendégeket a kikötőből hazafuvarozni.

Sorana, az est hősnője szebb volt, mint valaha. Ezüstgyöngyökkel díszített estélyi ruhája s a nyakán összekapcsolt gyöngyfüzér az egész hölgyközönséget valósággal megbabonázta. Nem győzték magasztalni szépségét és ízlését. Aurelianus büszke volt művésznő feleségére, ha valamelyik teremben egy-egy ilyen magasztaló szót elkapott. A tábornok volt Sorana egyik leghűbb lovagja; meg is érdemelte a kis művészasszony baráti figyelmét: a terítéke mellett pompázó csodálatos Amor és Psyche szoborcsoport márványba faragott példányát. A művelt, szakértő társaság jól ismerte már a remekművet, mégis újra meg újra megbámulta, nem győzött betelni vele; és megállapította, hogy a lebegésnek és a súlytalanságnak ez a tökéletes megvalósítása mindeddig ismeretlen volt a görög művészetben. Sorana eddig a "Kis táncosnő" művészeként volt közismert, ezentúl úgy ismerik majd, mint az Amor és Psyche mesterét.


A táncestély remekül sikerült, Urbicus ugyancsak kitett magáért. Az ételek és italok csodálatosak voltak, az ünnepi est fényét emelte az öböl felett kidagadó telihold. Mindig bűbájos volt a holdtölte a Neapolisi-öbölben, de ma este - talán a vendégek tiszteletére - az öböl sötétkék vize is szinte ünnepélyesen fodrozódott és csacsogott, mintha láthatatlan feketerigók beszélgetnének a sziklapartokon.

Végre a víz játéka elcsöndesedett. Utána már csak a szálloda termeiből szűrődött ki némi zsongás vidám muzsikaszó kíséretében. Néha egy-egy hangos dobbantás riasztotta meg a jókedvű fiatalságot a kordax ricsajos forgatagában, aztán ezek a vad hejehuják hamarosan elhallgattak, és engedelmesen helyet adtak a sima és szelíd szikinnisz hullámzásának. Ezt járták legszívesebben a fiatalok és az idősebb urak egyaránt, mint például a jó ötvenes Purpurio bácsi, aki tánc közben egy korty bort sem ivott, hanem csak hólébe hűtött mézes citromszörppel hűsítette magát.

A hangulat mind magasabbra csapott, és egyszer csak azon vette észre magát a társaság, hogy a fiatalság eltűnt, mégpedig szertelen jókedvükben lerohantak a partra, és a holdvilágos öbölben nagy éjszakai úszóversenyt tartottak. Hűvöskés volt ugyan a víz, de ők egyetlen lendülettel belevetették magukat, kacagva úsztak, fölszabadultan, és nem nyugodtak addig, míg az ezredesi két stadiumot le nem úszták. Sorana sem maradt el a férfiak mellett; egyszer aztán a vízilabdázást is megelégelték, és visszamentek a táncterembe.

Felfrissülve, kiélvezve a holdfény-fürdő minden izgalmát és gyönyörűségét, a társaság jólesőn hallgatta a tábornok érces hangját:

- Hölgyek, urak, asztalhoz! Kezdődik a vacsora!

A kisportolt, tehát kiéhezett vendégeket nemigen kellett biztatni: szinte rohammal foglalták el az asztalok mellett sorakozó karosszékeket. Mikor mindenki elhelyezkedett, a tábornok felállt, jobb kezében magasra emelte finom, kehelyszerű poharát, és így szólt:

- Hölgyeim és uraim, hadd mondjam el, hogy ez a mai vendéglátás nem közönséges vacsora és táncestély, hanem egy ünnepi alkalom megragadása. Éppen ma egy hónapja annak, hogy a mi szeretett és nagyra becsült művésznőnknek, Aelia Soranának, Aurelianus ezredes feleségének új remekműve került ki a márványfaragó Sacconius Varro műhelyéből. Ez a remekmű pedig nem más, mint az Amor és Psyche két főalakjának mesteri ábrázolása. Talán annyi érdemem van a szobor születésében, hogy én hívtam fel az ifjú pár figyelmét Apuleius regényére, abban is a bűbájos történetre, amely így megragadta a művész fantáziáját. Íme, itt áll előttem az eredetinek kicsinyített másolata. Mindenkinek figyelmébe ajánlom a szobron Psyche könnyed lebegését, amint szinte repül a láthatatlan Zephyrus szárnyain, és Amornak azt a mozdulatát, amellyel finoman átöleli Psyche karcsú derekát. A szerelmesek tekintete felgyúl és összevillan: ezt a jelenetet egyetlen görög művész sem ábrázolta, úgyhogy a kezdeményezés dicsősége, a kivitelezés tökéletessége egyaránt Sorana érdeme. Aurelianus, te osztozol feleségeddel ebben a dicsőségben, tehát légy az első köztünk, aki őt köszöntöd.

Aurelianus erre teletöltötte finom serlegeiket surrentumi aszúval, koccintott feleségével, szerelmesen a szemébe nézett, és arcát finoman megcsókolta. A vendégek lelkesen tapsoltak.

Az emelkedett hangulat a tartózkodó Aemilius Macert is elkapta: egyszer csak azt indítványozta, hogy menjenek ki a fülledt teremből a nagy teraszra, s ott folytassák a táncot. Ezt a vendégsereg hangos helyesléssel fogadta, s aki abbahagyta az evés-ivást, az azonnal a teraszra indult. Az áramlás szüntelenül tartott a szállónak a kikötő fölé tornyosuló teraszára: itt annyi hely volt, hogy akár százan is elfértek volna. A vacsora- és táncmulatság-vendégek azonban nem voltak ennyien, kényelmesen el tudtak tehát helyezkedni, sőt még a zenészek is elfértek.

A fiatalság azonnal folytatta a táncot, ízlett a surrentumi aszú és a mézes citromlé egyaránt. Mindenütt Sorana új remekművéről beszélgettek, s a társaság most már csak Psychének hívta a hajdani "kis táncosnőt". Aemilius Macer odáig merészkedett, hogy miközben a szépséges művésznővel járta a dallamos és lassú szikinniszt, tánc közben háromszor is odasúgta neki, igaz, hogy alig hallhatóan:

- Psyche!

A jókedv még hajnal felé sem lohadt, és a fiatalok szívesen táncoltak volna akár kivilágos kivirradtig. Senki sem tudta, hány óra lehet. Ebben a pillanatban Duras őrmester ostorpattogása belecsördített a hajnali madárcsicsergésbe.

- Hat óra van! - kapta föl a fejét a tábornok. - Az őrmester rohan a postahajóhoz az Acta Diurnáért!

Ez az ostorpattogás lett a mulatság záróakkordja: a társaság úgy érezte, hogy reggel hat órakor végre illik hazamenni. Már a magasra csigázott hangulat is kezdett lelohadni, kissé mindenki fáradt volt.

A legszebb élmény Aemilius Macernak jutott ezen az éjszakán: hosszasan táncolhatott álmai asszonyával; jól tudta, hogy ennél többet sohasem kaphat Soranától; jól tudta, hogy most a szürke hétköznapok következnek, szolgálat és végeérhetetlen szolgálat az ezredes mellett, súlyosbítva az elfojtott szerelem érzésével... De - így állapodott meg magában - álmodozni ezután sem lesz tilos - Psychéről, akit hosszú percekig a karjában tarthatott.

Kinézett a fényárban fürdő öbölbe: a kelő nap tűzfényében az öböl most csöndes volt, csak a vörös visszfény festette káprázatosan ragyogóra az enyhén fodrozó, gyöngyöző hullámjátékot. A "segédtisztek gyöngye" belebámult a tündöklő víztükör vakító játékába, és szerelmes fiatalemberek szokása szerint arról ábrándozott, hogy ez a langyos, fodrozó kékség ölelte a szépséges Psyche-Sorana gyönyörű testét. Eszébe jutott versenyúszása a fiatalasszonnyal: Sorana bizony jó fél-stadiumnyival elhagyta Aemilius Macert, aki a vereség után lógó orral mászott ki a partra. "Úgy látszik, nemcsak szobrásznak kiváló, hanem úszónak is. És különben is, hiába minden - ő Aurelianusé, csak álmodozni lehet róla, bár tulajdonképpen az is veszélyes!"

A felkelő napot nem bántották ilyen gondok: fénye továbbra is tűzvörösbe vonta az öböl játékos vizét. A távoli Capreae sziget déli partján fölsejlettek a reggeli derengésben az apró parti villák. Egymás után értek a partra a halászok, és friss reménnyel indultak napi munkájukra; s mikor ütött-kopott bárkájukba beszálltak, azzal a titkos reménnyel indultak ki az öböl rejtélyes vizére, hogy estére vagy szirén akad a hálójukba, vagy legalábbis egy mázsás, kövér harcsa. És titokban máris a "Kövér Krokodilus"-ban várható csípős és zamatos halászlére gondoltak.


Jegyzetek

1. Rónai Pál fordítása

2. 1152 kg


A görög nevek tolmácsolásában az akadémiai helyesírás megkövetelte fonetikus átírást alkalmaztuk, de változatlanul hagytuk a magyarban meghonosodott alakokat (például Athénai helyett Athén szerepel a szövegben). Az Amor és Psyche című fejezet görög tulajdon- és helyneveit viszont latinos alakjukban szerepeltetjük mint így megrögződött kultúrtörténeti fogalmakat. Több más nevet a szereplők nyelvi hovatartozása szerint vagy a miliőtől függően hol görögös, hol latinos formájában használtunk (Knidosz vagy Cnidos, Ékhó vagy Echo stb.). A magyar szókincs szerves részévé vált latin földrajzi neveket és kifejezéseket (Szíria, Dácia, szenátor, szenátus stb.) magyar formájukban adjuk.