(1947)





Samu bácsi

[jegyzet]

Nyújtózik a lomha Nap.
Dunna felhők foszlanak:
Bizony kelni kéne már,
Samu bácsi kint kapál!

Felhő mondja: Esni kék!
Szomjasak a venyigék,
Kemény a rög, tűz a dél,
Megizzad a kapanyél!

Samu bácsi égre néz:
Ravasz felhő, hova mész?
Megroppantja derekát,
Tömögeti a pipát.

A gombai toronyból
Idever a harangszó.
Samu bácsi fejében
Szervusz-sipka fölbillen.

Köröskörül, glédában
Az ő fürtös családja.
Gyűlik szemben a zamat,
Szívében az áhítat.

Tőle él itt amit lát:
Szőlő, szántó, kert, család.
Csak jót munkált mindennek.
Hála legyen Istennek!




Tera néni

[jegyzet]

Csibe csipog, liba gágog.
Hápog kacsa, réce,
Tudakolja, követeli,
Hol van már a része!
    Tera néni kötényéből,
    Kinek mi a jója,
    Korpát, magot, vágott csalánt
    Teli kézzel szórja.

Férje, fia, menye, lánya
Meg az unokája
Mind arat már hajnal óta
S a früstököt várja.
    Tera néni lábos alatt
    A parazsat fújja,
    Azt hinnéd, hogy tíz a keze,
    Úgy sürög az ujja.

Szakad az ing, ruha reped,
Minden kopik, vásik.
Öreg holmi helyébe
Honnan terem másik?
    Mikor nincs már megetetlen,
    Takarítlan semmi,
    Tera néni - tűvel, folttal -
    Leül már pihenni.

Keresztbe jár a másikán
Ember gondolatja,
Szó a szájon kiszalad
És egymást harapja.
    Mint az olaj, a beszéd
    Tera néni száján,
    Sima lesz a göcsörtös is
    Az ő háza táján.

Ég a dolog: aratás van,
Mosás, sütés várja,
Meghalni sem érne rá
Tera néni máma.
    Messze pedig a templom,
    Órás út az ára,
    Mégis elmegy szombat este
    A létániára.




Csak a furulyát

[jegyzet]

Hítt a Múzsa sokszor engem,
Mentem is, nem is.
Megbocsátja tán a Múzsa,
Tán az Isten is,
Én magam meg nem bocsátom
Magamnak e bűnt;
Nem áll annak gyalog járni,
Ki nyeregben ült!

Felkötöttem a kolompot,
(Más kötötte rám),
Ráztam is, hogy aki adta
Meg ne bántanám,
Ráztam úgy, hogy ne szólhasson
Senki ellenem,
Hogy ne kelljen se megbánnom,
Se szégyellenem.

Torkoskodtam a tudomány
Csorgó mézeit,
Ízleltem a hatalomnak
Kétes ízeit.
Még a szentek kulcslyukán is
Be-belestem én.
Azt tanultam: nagy az Isten,
Az ember szegény.

Jártam erre meg amarra,
Tettem ezt meg azt,
Kezemre járt sok jó ember,
Meg a szent malaszt.
Sok kicsinynek jó lehettem
(Az sem érdemem!)
És többször kellett felelnem,
Hogysem kérdenem.

Szép volt, jó volt, nem lehet rá
Semmit mondani,
Csak - csak éppen hogy hiányzott
Mindig valami,
Ami nélkül fojt az élet,
Mint egy szűk doboz.
Lettem: nyárban félig-költő,
Télben robotos.

Ha kivert a Múzsa küldte
Mindenévi láz:
Hegyek-erdők bújdosója,
Nyári pikulás.
De ha kezdett édesedni
Tőkén a biling,
Nekem az lett savanyúvá:
Készült a bilincs.

Jövő nyárig a Múzsától
Elbúcsúztam én,
Lettem újra rendes ember,
Nagyszakállú vén.
De ahányszor eget láttam
Rácsaim felett,
Megcsikordult szívemben a
Lelkiismeret.

Hát elég volt, én dezentor
Nem leszek tovább.
Még az egyszer a Jóisten
Hátha megbocsát.
Elhajítok süvegeket
És palástokat,
Az én Múzsám ingujjban is
Szívesen fogad.

Az én Múzsám? Múzsa-é, vagy...?
Lelkem, mit merengsz!
Alkonyodik, el ne késsünk!
Nézd, hív Szent Ferenc.
Már a dallam, csak a dallam
Lesz a regulád,
Indulj, mást ne vígy az útra,
Csak a furulyát.




A bölcs hernyó

[jegyzet]

Egy koraérett ringló
Az ágról leesett.
Szívében egy pirinkó
Hernyócska hempereg.

Tekergőzik vidáman,
De jó puhácska ház!
Zöld-aranyos húsában
Kedvére lakomáz.

A ringló teste gazdag
És édes, mint a méz.
Amit megenne, azt ad,
És ennyi az egész.

Nincs semmi gondja, bölcs ő,
Ameddig enni bír.
A ringló neki bölcső,
A ringló lesz a sír.

Nem sejti, árva féreg,
Hogy eljön az idő,
És meghasad a kéreg,
A sárga szemfedő,

S a jó húson keresztül
Valami másba rág,
S rászakad mindenestül
A végtelen világ.




Kukoricaszárak, éjjel

[jegyzet]

A holdsugár halkan pereg.
Elültek már az emberek.
Mint tollbokrétás hadsereg,
    Lengnek a kukoricaszárak.

A rozskazal sárgán ragyog.
A szívemben a csend gagyog.
Nem tudja senki, hol vagyok,
    Nem tudja senki, merre járok.

Majd megszakad egy kis tücsök.
A széna közt a szél föcsög.
Mit tudom én, honnan jövök?
    Mit tudom én, hogy mire várok?

Nem is voltam, nem is leszek:
Vagyok, vagyok és érezek,
Az életem áll és zizeg,
    Mint érő kukoricaszárak.




Tavaszi szél vizet áraszt

[jegyzet]

Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom.
Őszi szellő szőlőt érlel, virágom, virágom,
De hát akit téli szél ver, virágom, virágom!

Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom,
Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom;
Csak egy helyről küldik mindet, virágom, virágom,
Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom.


Kezdőlap